1

Sicut oves in medio luporum (Máté 10:16)

Jiang Rong: Farkastotem (狼图腾) c. könyvének ‘关于狼图腾的讲座与对话’ „Előadás

és párbeszéd a Farkastotem kapcsán”c. tanulmányának magyar fordítása. (megjelent:

csk.blog.hu, 2009-2012)

Jiang Rong: Előadás és beszélgetés a Farkastotem kapcsán

Ahogy a dzsip elérte a határőrségi utat, már halványan látni lehetett a távolban a délkeletre

lévő Heishi [Fekete kő] hegyet. Yang Ke lassan hajtott a pusztai földúton.

Chen Zhen felsóhajtott: A pusztai farkas léte a füves puszta ökológiai mutatója, ha eltűnik

a farkas, a puszta lelke tűnik el vele. A mai pusztai élet már átalakulóban van, és nekem

nagyon hiányzik a valamikori valódi zöld füves puszta. A modern életet élő emberek a

Központi Síkság [a Sárga folyó alsó ágának vidéke, a kínai civilizáció kialakulásának

színhelye, ford.] han vidékein a legjobban az emlékektől félnek, de csak a földművelésre, a

feudalizmusra, az önkényuralomra, meg a „[kommunizmus] nagy egyenlősdi [utópisztikus]

korszakára” emlékeznek. A pusztával kapcsolatos nosztalgia viszont valójában a modern

ember új keletű érzése.

Én is emlékszem. Mihelyt megérkeztem a pusztára, elöntöttek az elmémből előbukkanó

nomád helyszínek [képei]. A húsz-harminc évvel ezelőtti dolgok, mintha csak tegnap

történtek volna - felelte Yang Ke, egyik kezével a halántékát masszírozva.

Így folytatta: Miután a pusztáról visszatértünk a városba, mindketten a saját dolgainkkal

voltunk elfoglalva. Annyi éven át dolgoztál keményen, most mondd csak el szépen nekem,

hogy miket kutattál.

Ezek alatt az évek alatt teljesen új szempontjaim lettek, melyek alapján megújult módon

ismerhetjük meg a kínai földműves kultúrát, a kínai nép nemzeti karakterét, megújult módon

ismerhetjük meg a nomád népek kínai kultúrának nyújtott segítségét és hozzájárulását, így

alapjaiban tisztázhatjuk a „kínai betegség” gyökereit. A „kínai betegség” nem más, mint

„birka betegség”, amely a „háziállat betegség” kategóriájába tartozik – válaszolt Chen Zhen.

2

Yang Ke így szólt: Az akkori tapasztalataink és a pusztai nomád lelkület valóban érdemes

az alapos vizsgálatra.

Chen Zhen azonnal belevágott a közepébe, emelt hangon folytatta: a kínai betegség oka a

földművességben és a földműves karakterben van. Régebben az értelmiségiek közül sokan

gondolták, hogy ez a kínai betegség oka, de kritikájuk nem volt sem [elég] mély, sem [elég]

átütő, emellett erős ellenkezéssel és ellenkritikával találkozott. Úgy vélem, hogy ez

kapcsolatban van a Kína sorsáról zajló eszmei csatával, amely majd egy évszázada tart, és

még nem ért véget, nemcsak azért, mert a kínai földműves karakter súlya túl nagy, hanem

azért is, mert az ellentábor nem talált elég hatékony kritikai fegyvert. A kínai

mezőgazdasággal kapcsolatban ismert mély tradíció iránti kritika nem megy apránként,

alaposan bele kell menni a történeti, szerkezeti elemzésbe, kritikába és vizsgálatba, a

legfontosabb pedig, hogy föl kell használni a mezőgazdaságnál történetileg régebbi,

életerősebb, harcképesebb nomád lelkület fegyverét.

A nomád lelkület, amiről beszélek, egy nagy-nomád lelkület, nemcsak a pusztai nomád

természetet foglalja magába, hanem a tenger „nomádjainak” lelkületét is, sőt, még a világűr

nomádjaiét is. Ez egyfajta, a világtörténelemben a kezdetektől máig folyamatosan erősödő, és

még a modern világ diadalmas fejlődésében is bátran részt vállaló lelkület. A történelemben

ez a nagy-nomád lelkület nemcsak a vad római rabszolgatartó rendszert és a középkori sötét

autokratikus feudális rendszert rombolta le, de kihasználta a hatalmas külföldi piacot és

„legelőt” is. Emellett még ma is összpontosítja erejét, mégpedig az univerzumbéli

vállalkozásra, kihasználja a még hatalmasabb, még gazdagabb „világűrbéli legelőt”, az

emberiség érdekében a még távolabbi életteret célozza meg. Ez a fajta nomád lelkület a vad

nomád karaktert használja fel, különösen a farkastermészetet véve alapul.

Yang Ke megdicsérte: Kezdetnek nem rossz. Egyszerre csak az engem legjobban érdeklő

témához jutottunk.

Chen Zhen a válltáskájából kihalászott egy dossziét, amelyben egy számítógépről

nyomtatott irat volt. Megköszörülte a torkát és így szólt: Az előadásom elég hosszú, nem

hoztam el a kéziratot, csak egy kivonatot és néhány cédulát. Most, hogy veled együtt jöttem a

pusztára, szeretném el is mondani neked, aztán meghallgatni a véleményedet. Most csak

röviden tudom elmondani, és szeretném, ha te is részt vennél benne, és kiegészítenél.

3

Semmi akadálya- felelte Yang Ke.

Chen Zhen nyugodtan beszélt: Úgy gondolom, a kínai földműves kultúra halálos baja

abban áll, hogy az ilyen kultúrákban nincs az osztályharcnál mélyebb, átfogóbb, kegyetlenebb

és vehemensebb élet-halál küzdelem.

Yang Ke bólogatott: Nem úgy, mint a nomád kultúra, hiszen ott az élet-halál harc túl

kegyetlen és túlságosan is általános. Már hogy is lehetne a földműves társadalomban ilyen

szakadatlan és súlyos egzisztenciaharc, mint itt, a pusztán. A szigorú mesternek kiemelkedő

tanítványai lesznek, a kegyetlen harc félelmet nem ismerő farkasfalkát, harci lovakat és népet

nevel. A két egzisztenciális környezet egy párt alkot, a két nép karakterének különbsége

egyensúlyban van egymással. A különbség valóban olyan, mint a farkas és a bárány között.

Nem csoda hát, hogy a füves puszta népe állandóan a farkashoz, míg a földművelő nép a

bárányhoz hasonul. Azokban az években Lhamdzsav nem Yang Ke-nek nevezett engem, a

családnevem után tett még egy ao [szótagot], így lettem Yang[g]ao, azaz ’bárányka’. De én

nem tudtam szembeszállni vele, tehetetlen voltam. Abban az évben kollektív munkát

végeztünk, rengeteg ember volt ott. Pihenőidőben Lhamdzsav valóban, akár egy bárányra

rontó farkas, egy pillanat alatt hatszor-hétszer letepert, azok a gyönyörű mongol lányok meg,

ahogy ezt meglátták, mind nevetésben törtek ki. Lhamdzsav rámutatott Szecencecegre: „a

leggyönyörűbb farkasszuka hogy mehetne hozzá egy bárányhoz? Ha nagyon akar, megesz

téged, semmit sem tehetsz!” Az egész társaság nevetett, még én is, de nevetés közben elöntött

az epe. Ha ivott, mindig ezzel a témával hozakodott elő.

Chen Zhen erőltetett mosollyal válaszolt: Akkoriban velünk sem volt minden rendben,

eljöttünk a pusztára, és még néhány év elteltével sem tudtuk levetkőzni a „birka” öltözetünket,

hát még az a százmilliónyi han. Amikor megérkeztem a pusztára, a legmélyebb benyomást az

tette rám, hogy a pásztorok mindig farkasnak mondták a mongolokat, a kínaiakat meg

birkának. Ez akkor az én nagy han nacionalizmusomat nagyban sértette, lehet, hogy éppen ez

a sértettség indított arra, hogy a farkasszívet lecsillapítva magamban, vizsgálni kezdjem a

farkast és a birkát, a két nép lelkületét és karakterét……

A dzsip odaért, ahol abban az évben a Bilgé apó által vezényelt körvadászat területe volt.

Yang Ke nagyot sóhajtva megszólalt: Az akkori bekerítés területe még ma is tisztán látszik.

Mi ketten végtére is saját szemünkkel láttuk a pusztai lovasság bátorságát és harcra

4

termettségét. Pedig az csak egy átlagos körvadászat volt. Amikor viszont a középiskolában

vidéki munkán voltunk cséplésen a parasztoknál, annak semmi értelme nem volt.

- Gondolkoztál már azon, hogyan történhetett, hogy a Zhou, Qin, Han, és Tang korokban a

kínaí Közponi Síkság népe széjjel tudta verni a darong, shanrong, xiongnu és tujue [más

néven göktürk, köktürk, a kínai köznyelvben pedig a türk megfelelője, a fordításban ezentúl a

türk szó szerepel, ford.] népeket? – tudakolta Chen Zhen, és így folytatta: - A Han és a Tang

korra már több száz évnyi elkeseredett harcon voltak túl, mégis elsöpörték vagy elűzték az

erős és hatalmas északi xiongnukat és nyugati türköket. Ez volt a kínai középkor legfényesebb

időszaka. Kulturális tekintetben is kiemelkedő volt. Vajon az akkori kínai nép miért volt ilyen

kiváló? Talán a hősies, férfias, erős és törekvő nemzeti karaktere miatt?

- Azt gondolom, hogy az az időszak a kínai nép felemelkedésének periódusa volt. A

felemelkedés korszaka tele volt lendülettel és erővel. - felelte Yang Ke őszintén.

Chen Zhen így szólt: - Úgy hiszem, akkoriban a kínaiak ereiben lévő „farkasvér” igen

sűrű volt, még nem sok „birkavér” volt benne. Az emberiség a vadállatok közé született, az

őskor emberének vadsága, farkastermészete és ereje: ezek voltak a fennmaradás alapvető

feltételei néhány százezer évnyi véres küzdelemben. Ha nem lett volna ez a vad karakterünk,

az emberiség már rég a kegyetlen természeti környezet és a vadállatok áldozatává vált volna.

Viszont az állatiasság, a farkastermészet az emberi kultúrára is nagy veszélyt jelent. Ha egy

nép egyes csoportjai mind olyanok, mint a farkasfalka, akkor az egymás elleni harcban együtt

vesznek oda, és az utolsó szálig elpusztulnak. Az emberi kultúra csak úgy tudott fejlődni,

hogy folyamatosan uralta és féken tartotta az emberiség állati és farkastermészetét. Ez egy

azok közül a problémák közül, melyek a világ bölcseit, ideológusait és politikusait minden

korban a legjobban foglalkoztatta. Ha viszont teljesen eltűnik az emberben lakozó állati és

farkastermészet, ráadásul a helyére a gyöngéd birkatermészet és háziállat-természet kerül,

akkor az emberiség ismét elveszíti a fennmaradás alapfeltételét, alulmarad a kegyetlen

küzdelemben, és a kultúrája sem menekül.

Ezért, ha megszűnik az ember félbarbár volta, akkor a folytonos ragyogásának,

folytonosan fejlődő kultúrájának is vége. A nyugati népek olyan kulturális fejlődési úton

járnak, amely megőrzi a félbarbár emberi természetet. Szemléletesebben fogalmazva, a

nyugatiak útja a „kultúrfarkasé”, míg a kínaiak útja a „kultúrbirkáé”. Mindenki az „ősi vad

farkas”-ból fejlődött folyamatosan „ősi kultúrfarkas”-sá, majd abból „modern kultúrfarkassá”,

és épp most szemlélhetjük a jövőbeli nagybetűs „kultúrember” színrelépését. Ki tudja, hány

5

időszakot hagytunk már magunk után, de még mindig ellenkező irányba megyünk, mint

amerre szeretnénk.

A régi kínai bölcsek, szép és naiv vágyakon gondolkodtak, de a történelmi fejlődési

periódusok korlátozták őket. Kétségbeesetten igyekeztek: „legyőzni önmagunkat és

visszatérni a tisztességhez” [a szerző által nem jelölt idézet, Konfuciusz: Beszélgetések és

mondások, Tőkei Ferenc fordítása], megvalósítani a „köz javára működő világ” [Liji, Liyun

(Szertartások könyve, A szertartások átadása), a szerző által nem jelölt idézet, ford.] nagy

harmóniájának ideálját, azt hitték, csak ki kell tépni az emberi természetből a

farkastermészetet, és máris megvalósítható ez az ideál. Ezért a karakter és erkölcsi nevelés

terén a konfucianizmus ezer éven át hirdette: „az emberi viselkedés engedelmes, egyszerű és

jóravaló” [Liji, Jingjie (Szertartások könyve, Klasszikusok magyarázatai), a szerző által nem

jelölt idézet, ford.], márpedig a világon a marha- és birkatermészet a legengedelmesebb,

legegyszerűbb és legjóravalóbb. A konfuciánus tanítás nagyra értékelte a „farkast legyőző

birka” földműves habitusát. A későbbi Song és Ming kori neokonfucianizmus, még

szélsőségesebb volt, lelkesen támogatták az „égi rend megőrzését, az emberi vágy

megszüntetését”, még a természetes emberi vágyakat is meg akarták szüntetni, nem is

beszélve az emberi természetben fennmaradt vadállati farkastermészetről. A földműves népek

létének alapja a néhány ezer éven át tartó domesztikálási folyamat, [melynek során] a kínai

értelmiségi réteg megtelt engedelmes, egyszerű és jóravaló „nemesember”-rel, az alsó réteget

pedig gyenge, kihasználható, jó és engedelmes nép töltötte ki, a birkatermészet majdhogynem

kínai nemzeti karakterré vált. Ez az állapot annyira szélsőségessé méreteket öltött, hogy

később, amikor a szelid birkanyáj összetalálkozott a vérszomjas pusztai farkasfalkával, az

eredmény az lett, hogy a „24 történeti mű” feljegyzései szerint patakokban folyt a vér. Később,

ahogy a világ egyre zsugorodott, a becsületes kínai „kultúrbirka” összetalálkozott a

vérszomjas nyugati „kultúrfarkassal”, és a két kultúra összeütközéséből természetesen a birka

került ki vesztesen. Ezért a régi Kínát szükségképpen győzte le a nyugat, akiknek aztán végül

a gyarmatává és félgyarmatává vált.

Yang Ke beszélőkedve is megjött: - Tényleg nem értem, hogy a régi Kína hogyan juthatott

el ebbe a zsákutcába? Hát a Zhou, Qin, Han, Tang korokban a kínaiak jó [irányba] haladtak,

nem?

Chen Zhen szenvedélyesen látott hozzá a magyarázathoz: - Egy nép alapvető útját

elsősorban az objektív körülmények határozzák meg. A kínai nép a világ mezőgazdasági

fejlődésre legalkalmasabb területén, a két nagy folyó vidékén, a Jangce és a Sárga folyó

völgyében él. Ez a folyamvidék sokkal nagyobb, mint az egyiptomi Nílus, a babiloni

6

folyamköz vagy az indiai Gangesz vidéke. Ezért a kínaiak nem tehettek mást, mint

kialakították a világ leggigantikusabb mezőgazdasági létformáját, ami maga a kínai nép

egzisztenciája. Így tehát a nép karaktere is a mezőgazdasági jellegzetesség által változott,

általa alakult.

A nyugati népeknek viszont kisszámú volt a népessége, közel volt a tenger, sok volt a

legelőjük, így a földművelés nem vált dominánssá. A vadászat, pásztorkodás, mezőgazdaság,

üzlet, kereskedelem, tengeri szállítás párhuzamosan létezett; a puszta, az erdők, hegyek

szárazföldek és tengerek farkasai szabadon éltek. A nyugati nemzetek merész nomád

hagyományai és karaktere makacsul fennmaradtak, ráadásul az ezeréves gazdasági

küzdelemben, tengeri és kereskedelmi harcokban folyamatosan erősödött. Később, a modern

ipar kegyetlen egzisztenciális versenyében a farkastermészet egyre erőteljesebben tört

felszínre, tehát a nyugati népek erős, bátor és törekvő karaktere soha nem gyengült. A nemzeti

lét meghatározza a nemzeti karaktert, a nemzeti karakter pedig meghatározza a nemzet sorsát.

Márpedig ez a karakter a szubjektív oka annak, hogy a nyugatiaknál az „újak túltesznek a

régieken”, és így voltak képesek a világ élvonalába kerülni.

A világon a legrégebbi időktől máig nagyjából hatféle tevékenység és hatféle nép volt:

vadász, nomád, földművelő, kereskedő, hajózó és iparos. Közülük a földművelés a

legspeciálisabb, mert ez az egyetlen, amelyben létrejöhet az önellátás, az elszigetelődés, az

„önbeporzás”, a visszafejlődés, emellett pedig alapvetően megvan gazdasági verseny, csere és

kereszteződés nélkül. A földműveléssel szemben a másik öt tevékenység nem „békés”, nem

önellátó, szüksége van gazdasági versenyre, cserére, harcra, csak így tud fennmaradni és

fejlődni. Ez az öt tevékenység mind kíméletlen küzdelem, óriási veszélyek, könyörtelen

körülmények és élet-halál harc közepette létezik. Ha ezek az ötféle [tevékenységet folytató]

nép[ek] nem volnának olyan kegyetlenek, bátrak, agresszívak, mint a farkasok, akkor nem is

élnének túl. Ezért a hat fő tevékenység közül a földművelők kivételével a vadász, nomád,

kereskedő, hajózó és iparos népek mind bátrak és kíméletlenek.

Ráadásul ez az ötfajta nép egymással leszármazási viszonyban áll: a vadászokból és

nomádokból fejlődtek ki a kereskedők és a hajósok, belőlük pedig a modern iparosok. Ez az

öt kemény és vad tevékenység erőssé és vaddá teszi a népet is, és csak erős nép vállalkozik

nehéz tevékenységekre. Az alacsony nehézségi fokú tevékenységektől a magasak felé: ez a

világtörténelem fejlődési iránya. A nyugati világ alapvetően a vadász-nomád életmódból

fejlődött kereskedő-hajóssá, majd modern iparivá.

A régi földműves társadalmak történetét a zárkózottság és a belterjesség jellemezte, így

hoztak létre csodálatos civilizációkat. A nomád népek és utódaik viszont lerohanták

7

folyóvölgyeiket, magukkal vitték találmányaikat, ráadásul még meg is semmisítették

országaikat, nemzeteiket vagy vazallusaikká tették őket. A kegyetlen körülményekkel dacolva

képesek voltak távolra hajózni, dagadó vitorlákkal, hogy még fejlettebb kultúrát hozzanak

létre. A kínai nép már a kezdeti lépéseit is a szántóföldeken tette, a földműves népek

fejlődésének történeti vonalát követte, miközben egyre gyengült, így természetes, hogy

nemzeti karakterét is nagy veszteség érte.

A kínaiak őseinek karaktere semmiben sem volt gyengébb a nyugati népekéinél,

egyformán bátrak, bölcsek, vállalkozó kedvűek, farkasszívűek és életerősek voltak. Azonban

ahogy a világon a legnagyobb, a kitűnő és termékeny kínai földre kerültek, az emberevő

farkastermészet alulmaradt. A régi Kína hatalmas termőföldje olyan vidék volt, ahol a pusztai

farkas ellágyult, háziasodott, a farkastermészet pedig elpuhult.

A dzsip beért a határőrségi úttól délre eső pusztára, ahol a fű már annyira rövid volt, hogy

rásimult a földre, [úgy nézett ki,] mint egy nagy, kopár rutinpálya. Yang Ke a kocsit

továbbvezette a földúton egyenesen a „Feketekő hegy” felé.

Chen Zhen megfordította a nyomtatott szöveget, és folytatta: - A Sárga folyó völgye

egyáltalán nem az egyetlen szülőhelye a kínai kultúrának, az északnyugati füves puszta,

különösen a belső-mongóliai, ha lehet, még inkább az. A „Belső-Mongólia történeti földrajza”

[c. mű] leírása szerint a régészeti ásatások igazolják, hogy a belső-mongol vidéken már a

paleolitikumban volt emberi tevékenység. A híres „Dayao kultúra” történelmi távolsága az

átlagember számára ijesztő. A Dayao feltárás a belső-mongóliai Höhhot északkeleti

külvárosánál lévő Dayao falunál van, amely országos jelentőségű kulturális emlékvédelmi

egység. Ezen a területen található az őskori emberek kőeszközgyára, az időintervallum pedig

a korai paleolit kortól a paleoliton és késői paleoliton át néhány százezer évet ölel fel. A

legkorábbi emlékek kb. 700.000 évesek, a pekingi előembernél mintegy 100-500 ezer évvel

korábbiak. A neolit korra a belső-mongóliai ősi emberi tevékenység skálája még kiterjedtebb

lett. A Belső-Mongóliában napjainkig megtalált neolit emlékek ásatásainak száma meghaladja

a százat, ráadásul az ezekről a helyekről kiásott eszközök alakja és a színes kerámiák stílusa

eltér a Központi Síkság Yangshao és Longshan kultúráiétól.

Ezen kívül az északnyugati Shaanxi [Senhszi] tartományban talált lantiani ember

800.000-600.000 évvel ezelőtt élt, tehát szintén jóval korábban, mint a pekingi előember. De

még ha a pekingi emberről van is szó, ő sem a Sárga folyó völgyén belüli Központi Síksághoz

tartozott, hanem ősi északi ember volt. Az őskorban az északi és északnyugati vidékek

felföldjei és füves pusztái vízben gazdag területek voltak, az éghajlat is nedves volt, megfelelő

az emberi élethez. A füves puszta ősemberei vadászó, nomád és gyűjtögető életmódot

8

folytattak, és még mielőtt nagy Yu szabályozta a folyókat, a Sárga folyó középső és alsó

folyásánál beljebb lévő Központi Síkság rendszeres vagy éppen rendszertelen időszakonként a

„sárga ár” alá került, emiatt sok terület emberi lakhatásra alkalmatlan volt. Mivel a Központi

Síkság a löszfennsíkok talajeróziója és a Sárga folyó által szállított hordalék leülepedése

nyomán alakult ki, ezért az északnyugati fennsíkok és füves puszták a Központi Síkság apja,

míg a Sárga folyó az anyja. Az északnyugati emberi történelem természetesen szintén jóval

korábbi a Központi Síkság emberi történelménél, hiszen ez utóbbiak ősi népessége az

északnyugati fennsíkokról és füves pusztákról érkeztek.

Kétségtelen, hogy a kínai füves puszták őslakói bátor és agresszív nomád lelkületük,

karakterük valamint áramló és terjeszkedő természetüknek köszönhetően lassacskán

behatoltak a Központi Síkságra és elkezdték kiaknázni azt, folyamatos és mély befolyást

gyakorolva a Központi Síkság népeinek és a kínaiak kultúrájának kialakulásában,

fejlődésében.

A kínai kultúra ősatyjai, Yan császár és a Sárga császár szintén északnyugati nomád népek

fiai voltak, a legenda szerint Yan és a Sárga császár is ősi kis törzsekből származtak. Fan

Wenlan a történelemkönyvek rögzítette legendák összegzése után úgy vélte: „Yan császár

családneve Jiang (…) A Jiang családnév a nyugati rongqiang nép egyik ágát jelöli, akik

nyugat felől vándoroltak a Központi Síkságra”, majd lassacskán földművelésbe kezdtek. A

régi qiang nép a tipikus nomád népek közé tartozott, a kínai nép egyik felmenője volt.

Jellegzetességük volt az erő és bátorság, és ez egyáltalán nem legenda, ez az igazság. „A

keleti Han dinasztia történeti feljegyzései, nyugati qiangok története” feljegyzi: „A nyugati

qiangok (…) a harcban való elesést szerencsének, míg a betegségben bekövetkező halált

szerencsétlenségnek tartják. Jól tűrik a nélkülözést, akárcsak az állatok. Az asszonyok, miután

megszülik gyerekeiket, a széltől, hótól nem óvják őket. Jellemük kemény, bátor, mert megvan

bennük a nyugati nomádok veleszületett lelkülete.” Ez a néhány mondatos megjegyzés

valóban meglehetősen velős, egyszerűen jellemzi a farkast, valamint elmondja a pusztai

farkas és a nomád nép karakterének kiemelkedő summázatát, hiszen csak a pusztai farkas és a

nomád népek képesek inkább a háborúban mintsem betegségben meghalni. Ez a rövid

feljegyzés és jellemzés pontosan és plasztikusan ragadja meg a nyugati qiang nép és a

Kínában élő nomád népek alapvető közös tulajdonságát, a farkasszerű karaktert. Emellett

remekül mutat rá az északnyugati nomád népek karakterének eredetére – „akárcsak az

állatok”, azaz olyanok, mint a ragadozó madarak és vadállatok, mint a pusztai sólyom és a

pusztai farkas. Rámutat továbbá a kínai nép erkölcsi integritásának és lelkületének

szülőföldjére – a nyugati és északnyugati nomád területekre. Én valóban úgy tartom, hogy

9

ilyen „kemények, bátrak, hősiesek” voltak a kínaiak ősei, és erre büszke vagyok, ez tartást ad

nekem.

A qiang 羌 nép egy nagyszerű ősi nép és egyúttal a kínai nép jelentős őseinek egyike,

nemcsak a darong, baigou (fehér kutya), bailang (fehér farkas) stb. nyugati qiang népek

eredeztethetők tőlük, de a kínai, dangxiang, tufan [téves írásjegyek, helyesen tŭfān 吐蕃 lenne,

ford.], tibeti stb. is. Az ősi qiang nép mongol füves pusztákra beáramló ága pedig még a

mongol puszta népeinek kialakításában is részt vett. Egyes szakértők kutatásai szerint a

monoszillabikus és tonális sino-tibeti nyelvtörzs a szintén monoszillabikus ősi qiang nyelvből

ered. Egészen korunkig sok kínai írásjegy viseli magán a kínaiak ősnépének, a qiangok

nomád vérvonalának jegyeit, ilyen például a manapság is széles körben használt ’szép’

jelentésű měi 美 írásjegy, mely a ’kecske, juh’ jelentésű yáng 羊 és a ’nagy’ jelentésű dà 大

írásjegyekből tevődik össze. Ahogy a Shuowen Jiezi [Az írásjegyeket elemző és magyarázó

Han kori mű, ford.] mondja: „A měi 美 a yáng-ból 羊 és a dàyáng-ból 大羊 áll.” Qu Xuan

kommentárja szerint: „Ha a juh nagy, az szép, ezért ered [a měi írásjegy] a dà [’nagy’]-ból”.

Nyilvánvaló, hogy a kínaiak ősnépének szépségideálja azonos a volt nomád népekéivel. Mi

mindketten voltunk juhászok, megtapasztaltuk ezt az érzést. A birkahús a nomádok fő

tápláléka, egy nyáj juhot nagyra hizlalni, az ám a szépség! Ha „nagy a birka” az a pusztai

farkas szépérzékével is megegyezik, ha egy nagy farkas elkap egy nagy birkát, hát annyira

szépnek tartja, hogy összevissza vonyít örömében. Ha a kínaiak ősei földművesek lettek volna,

akkor a szép jelentésű írásjegy nem a nagy és a birka összetétele lenne, hanem a nagyé és a

rizsé. Ebben a régi korban, ha szépre gondoltak, akkor az a nagy birka volt, manapság, ha

szépre gondolunk, akkor egy szép nő az, viszont maga a szép jelentésű měi 美 írásjegy akkor

is ’nagy birka’.

A qiang nép nagysága keménységében és emberfeletti bölcsességében állt, a régi

qiangokkal egy időben élő régi xiongnuk és egyéb nomád népek már rég kihaltak, de ők

folyamatosan és kitartóan fennmaradtak egész máig, hiszen fiú- és unokanépeik lélekszáma

elérte a mai világot elképedésre késztető egymilliárd-néhányszáz milliós nagyságot……

Térjünk csak vissza egy kicsit Yan és a Sárga császár korához! Miután Yan császár

bevonult a Központi Síkságra, a legendás déli „állati testű, emberi nyelven beszélő” jiuli nép

vezetője, Chiyou, szintén a Központi Síkság északi részén, Yan császár népével heves

összeütközésbe került. Yan császár addigra már földművelésbe kezdő népe folyamatosan jiuli

nyomás alatt állt, „a jiuli nép elűzte Yan császár népét egészen Zhuolu-ig”. Yan császár közös

hadviselésre szövetkezett az erősebb Sárga császárral, és Zhuolunál szétverték a jiulikat,

10

ráadásul kiűzték őket a Központi Síkságről. Később a Sárga császár népe legyőzte Yan

császárét, a Jangce völgyébe szorítva őket, és csak ezután nyomult be és telepedett le a

Központi Síkságon. Még később a Sárga császár népe újra szövetségre lépett Yan császáréval,

és együtt harcoltak a déli man nép ellen.

Úgy gondolom, annak az oka, hogy a Sárga császár népe le tudta győzni Chiyou jiuli

népét, a nemzeti karakterben keresendő. Ez azért volt, mert abban az időben a Sárga császár

népe még mindig nomád volt. A „Shiji sanhuang ’három császár’ fejezete” kommentárja

szerint: „Yan császár és a Sárga császár mind Shao Dian gyermekei voltak, az anyjuk szintén

mindnek a Wa családnevű asszony volt … … Jiang és Ji császárok ugyanúgy Shaodian

utódai voltak, a Sárga császár anyja egyúttal Shennong [=Yan császár, ford.] anyja is volt”.

Ezért a Sárga császár és Yan császár népe egymás testvérei, egyazon nép. És mivel Yan

császár népe a nyugati qiangoktól származik, így a Sárga császár népe is tőlük, az

északnyugati fennsíkokról ered. A történeti művek feljegyzései és a legendák szerint a Sárga

császár népe az északnyugati nomád vidékről származik, területük északnyugaton volt, itt

érték el fontos eredményeiket és történelmi eseményeik szintén itt játszódtak. Zhuangzi

szerint: „A Kunlun hegye a Sárga császár pihenője”. A Shanhaijing [mitológiai történetekkel

és földrajzi ismeretekkel foglalkozó kínai klasszikus mű, ford.] azt írja: „Az ország Kunlun

hegye északnyugaton van, azt tette meg a császár fővárosának”. A Shiji wudi [’öt császár’]

fejezete szintén azt írja a Sárga császár népéről „állandóan vándoroltak, állandó helyük nem

volt, katonasággal őrizték táboraikat”. Ráadásul a Sárga császárnak „a föld erénye adta

szerencséjét, ezért hívták Sárga császárnak”. A Shiji kommentárja ezt így magyarázza „a föld

erénye adta szerencséjét, és a föld sárga színű, ezért hívták Sárga császárnak”. Márpedig a

sárga színű föld nem más, mint az északnyugati nomád fennsíkok sárga földje. Fan Wenlan

úgy véli: „A Sárga császár népének eredeti lakóhelye északnyugaton volt, a legenda szerint a

Sárga császár mindig a Zhoulu vidék hegykanyarulatán belül élt, vándorló, mozgalmas,

nomád életmódot folytatva”.

A legendában a Sárga császár és Yan császár Zhuolunál győzte le Chiyou jiuli népét; a

Sárga császár és Yan császár háromszor háborúzott Fanquannél, Fanquan pedig Hebeiben

van, Huailainál, a régi nevén Huairongnál, ami nomád vidék, épp Zhuolutól néhány tucat li

[kínai mérföld, ford.]-re. Zhuolu Észak-Kína északnyugati részén, a belső-mongol füves

puszta nyúlványa, a régi korokban jellegzetes nomád terület volt. Az őskorban Zhuolu,

Huailai, Guihe és Yanshan nomád népek vidéke volt. Később a Sárga császár is Zhuolut tette

meg fővárosának, majd legvégül ő is visszatért gyökereihez, „a Sárga császár elesett, a

Qiaoshannál temették el”, márpedig köztudomású, hogy a Qiaoshan északnyugaton van. Yan

11

császár és a Sárga császár is északnyugati nomád népek és nomád területek fiai voltak, ezért

kétségtelenül az eget tisztelték, és bizonyosan tisztelték a pusztai és nomád népek „Tengri”-jét.

A Shiji azt írja: miután Xuan Yuan [a Sárga császár, ford.] legyőzte Chiyout, „összes

vazallusai az ég fiaként tisztelték Xuan Yuant”.

Chen Zhen előhúzott a irattartóból egy cédulát, és azt mondta: Kína északnyugati nomád

népei sok emberöltőn át a „Tengri”-t tisztelték, ezt a kutatások már bebizonyították. Hallgasd

csak, mit mond az Ázsia történelmét kutató francia szaktekintély, a „Pusztai birodalom [The

Empire of the Steppes, ford.]” című mű szerzője, René Grousset. Azt állítja: „A xiongnuk

egységes és meggyőző erejű népe az i.sz. harmadik század második felében alakult ki. A

vezetőjüket shanyu-nek nevezték [a 單于 szó első írásjegyének három mai olvasata is ismert

(chan, shan, dan), a leggyakoribb nyugati tudományos olvasat a shan, bár az utóbbi időben

jelentéstani és nyelvtörténeti okokból a dan kezd egyre elfogadottabbá válni. A magyar

tudományos művekben a szó legelterjedtebb átírási változata a sanjü, ford.], nevének teljes

átírása Chengliguchu shanyu, a kínai fordításban az ’ég fiá’-nak nevezték. A Chenglit türk-

mongol szótőként rekonstruáljuk, kétségtelenül a türk és a mongol ’Tengri’ (ég) szó átírása.”

Nézd, a xiongnuktól a türkökön át egészen a mongolokig mindenki a Tengrit tisztelte. A

xiongnuk igen régi nép, korábban hunzhounak nevezték őket, a Xia dinasztia alatt

chunWeinek, a Shang korban guifangnak, és csak a Han korban nevezték őket xiongnunak. A

Shiji kommentárja azt mondja: a hunzhou „a xiongnuk neve”. A Sárga császár állandóan

kapcsolatban volt a hunzhoukkal. A Shiji wudi [öt császár] fejezetében: „A Sárga császár (…)

északra űzte a hunzhoukat”. Ebből levonhatjuk, hogy a Sárga császár idejében az

északnyugati nomád népek a Tengriben hittek, különben az akkor élő törzsi népek nem az ég

fiaként tisztelték volna a Sárga császárt. A Tengri-tisztelet, akárcsak az ég fia titulus, mind az

ősi északnyugati nomád népektől érkeztek.

Mivel a Sárga császár népe nomád nép volt, kétségtelenül a farkashoz hasonló vadállatias

természete volt, a [Shiji] wudi [öt császár] fejezet azt állítja: a Sárga császár „a medvéket,

szörnyeket és tigriseket [t.i. hősies seregét, a ford.] vezényelte, és megütköztek Yan császár

vadjaival”. A legenda szerint a Sárga császár serege egy vérszomjas, félelmetes vadállati

ármádia, magán viselte a kiváló nomád seregek jegyeit. Amire itt oda kell figyelnünk, az az,

hogy a fent felsorolt vadállatok között nincs ott a farkas, mégpedig azért, mert a vadállatok

közül a farkast nem lehet szelídíteni és irányítani, még a félig ember-félig szellem Sárga

császár sem tudja meglovagolni a farkast, ráadásul a farkast tisztelő nomád népek semmi szín

alatt sem akarnák a farkast megzabolázni.

12

Tehát mi, hanok, valójában mind az északnyugati nomád népek leszármazottai vagyunk.

Az, hogy a hanok a későbbiekben lenézték a nomádokat, valójában a saját gyökereikről és

őseikről való megfeledkezés. A hanok nomád népként jelentek meg a világon, így a

vénáikban még biztosan maradt a farkastermészetű vér nyomaiból. Csak ez lehet a jövő kínai

népe számára az újjászületés forrása, ezért úgy kell őrizni és továbbadni, akár a tűzhöz való

gyújtóst.

Yang Ke pislogott egyet, majd azt mondta: nem csoda, hogy a füves puszta népei

generációkon át a Tengrit, a kínai földművesek pedig szintén emberöltőkön keresztül az

„eget”, az „öreg égi atyát” tisztelték. A kínaiak „égkultuszát” eredetileg Yan és a Sárga

császár hozták el a kínaiaknak pusztai szülőföldjükről és nomád őseiktől.

Chen Zhen elmosolyodott: - Így igaz. Ezért a nagy kínai területek nomád és földműves

népe azonos gyökerekből erednek, a Tengri atyától és a hatalmas puszta anyától lettek egy

testvérpár, a pusztai nép a báty, a kínai nép az öcs. Ez a két nagy kelet-ázsiai nép egyszerre

tisztelték az eget és a Tengrit. Ez, a legmagasabb fokú [vallásos] tisztelet tekintetében

meglévő közösség mély és tartós hatást eredményezett a kínaiak és kulturális fejlődésük

számára. Ma úgy tűnik, hogy a Yan és a Sárga császár utáni Kína történelme azt jelzi, hogy

akármennyire folyt is patakokban a vér harcaik során, ez a két, közös kultusszal rendelkező,

azonos gyökerű testvérnép mégis közösen hozták létre a kínai kultúrát és történelmet. Mihelyt

a kínai nép elpuhult a földműves környezetben, a szigorú de atyaian törődő Tengri-beli égi

atya egyből rájuk küldött egy farkastermészetű nomád népet a Központi Síkságra, hogy a

birkatermészetűvé vált földművesek vérfrissítést kapjanak, cseppenként adagolva a

farkastermészetűek bátor és agresszív vérét, hogy a kínaiak apránként újra magukhoz

térhessenek. Később, amikor az elpuhult kisöcs tényleg nem tudott magához térni, a bátor

báty betört a pusztára, elfoglalta fél Kínát, vagy akár egész Kínát is, átvette az öcstől a

társadalom működtetését, életben tartotta a kínai kultúrát, folyamatosan kitartott mellette a

nyugati kultúrával való találkozás során. A két testvérnép ilyen különleges módon, közösen

hozta létre a ragyogó kínai kultúrát, valamint a világon egyedülálló csodát – azt, hogy a világ

négy nagy kultúrájának egyike, a páratlan kínai kultúra szakadatlanul maradt fenn a mai napig.

Ráadásul mélyen magukban hordozták a nemzeti újjászületéshez szükséges hatalmas

potenciált.

A kínai műveltség útja egy különleges út, mely a világ legnagyobb, zord, pusztai területén,

és a világ legnagyobb elpuhult, mezőgazdasági vidékén jött létre.

13

Szintén figyelemreméltó, hogy a Yan és a Sárga császár háborúiból végül a Sárga császár

került ki győztesen, s ennek az az oka, hogy bár mindketten nomád nép fiai voltak, Yan

császár népe a Sárga császárénál néhány száz évvel korábban érkezett a központi földműves

területekre. Yan császárt „Shennong shi”-nek is nevezték [szó szerint ’égi földműves’, egy a

legendás Yan császár sok neve közül, ford.], [mert] törzse az ősi időkben Kína népei közül

elsőként kezdett általános mezőgazdasági termelésbe, ezért Yan császár [népét] a Sárga

császár [népénél] korábban érte a földművelés népi karakterjelleget gyengítő hatása. A nomád

lelkület folyamatosan diadalmaskodik, és végül legyőzi a földműves lelkületet, ez a globális,

objektív törvény a kínai történelemre is kifejtette hatását. A Yan és a Sárga császár háborúi a

kínai kultúrtörténet fontos vezérfonalának kiindulópontjává váltak, ez a vezérfonal nem más,

mint a nomád és a földműves népek, a nomád és földműves lelkület közötti harcok,

szövetségek és a fejlődés története. Ennek a vezérfonalnak a története régebbi és átfogóbb,

mint az osztályharcé, már akkor elkezdődött, amikor az osztályok még ki sem alakultak.

Emellett ennek a vezérfonalnak a története a kínai kultúrára nagy hatással volt, egész a mai

napig kifejti hatását.

Yang Ke lelkesen felelt: - Így már érdekesebb. Úgy látszik, ha nem térünk vissza a pusztai

szülőföldre, ha nem keressük fel a pusztai embereket, a pusztai farkast és a farkastotemet,

akkor nem tudjuk teljesen új szemszögből tisztázni a kínai kultúra kontextusát és részleteit.

Miután eljöttem a pusztára, és kapcsolatba kerültem a farkasokkal, bizony az agyam is

nagyjából megtisztult a nagy han nacionalizmustól.

- Ezekben az években állandóan ezt a kérdést vizsgáltam és kutattam. A kínai történelem,

a kínai nép ötezer éves karakterének kialakulása és fejlődése meglehetősen bonyolult, de

mindenképpen kereshetünk benne szabályosságot, és ennek mostanra már megvannak a fő

vonalai és csomópontjai - szólt Chen Zhen.

- Folytasd csak, persze, csak ha nem vagy fáradt, én tudlak követni egészen a végéig -

válaszolt Yang Ke.

- Pedig épp vissza akartam fogni magam a magyarázatban - felelte Chen Zhen. - Csak

apránként elmagyarázva lehet tisztázni [a dolgot]. Az, hogy így érdeklődsz, még lelkesebbé

tesz……várj csak, folytassuk kicsit később, mindjárt odaérünk a kisfarkas régi lakóhelyére,

szeretnék beszámolni kisfarkas mesteremnek a kutatás eredményeiről. Ő az egyik valódi,

meghatározó tanítóm volt, a másik Bilgé apó, rajtuk kívül pedig a pusztai farkasfalkák, a

pusztai emberek mind a tanítóim voltak.

14

Az eredetileg a hegy lábánál elterülő sűrű nádtenger már rég eltűnt. A dzsip átvágott az

alacsony, elszórtan növő, zöldessárga, kiszáradt nádason, és fölkapaszkodott a Feketekő hegy

alatti lankás hegyoldalon.

- Emlékszel még a kisfarkas odújára? - kérdezte Yang Ke.

Chen Zhen határozott hangon felelt: Hogy is felejthetné el a tanítvány mesterének

otthonát? Majd az odúhoz legközelebbi lanka alatt parkolok le, az út fentebbi részén még

gyalogolnunk kell majd.

A dzsip lassan haladt előre, ahogy közeledtek a kisfarkas szülőhelyéhez, Chen Zhen lelke

úgy lett egyre forróbb és izgatottabb, úgy érezte magát, mintha egy öreg háborús bűnös

menne el egy mauzóleumba, hogy bocsánatot kérjen. Ebbe a mauzóleumba az általa megölt

hét mongol pusztai farkast temették: öten közülük annyira aprók voltak, hogy még ki sem

nyílt a szemük és még nem voltak elválasztva, egy másik épphogy megtanult futni, egyiknek

pedig ő húzta ki a farkasfogát harapófogóval, vaslánccal fosztotta meg rövid életét

szabadságától, és saját kezével verte agyon. A születésénél fogva szabadságszerető, és a

szabadságot egyre jobban tisztelő Chen Zhen bár egy önkényes és kegyetlen rémtettet

követett el, egyszerűen nem volt képes szembenézni saját gyermekkorának véres bűnével.

Volt, amikor egyenesen utálta kutatásának eredményeit, [hiszen] éppen a saját kíváncsisága és

a kutatás iránti rajongása vetett véget annak a hét kedves kisfarkas boldogságának és

szabadságának. Könyvének kéziratát úgy írta meg, hogy a hét kedves kisfarkas vére száradt

rajta, akik a Fehér farkas király nemes vérvonalának falkájából való mongol pusztai farkasok

voltak… Már több mint húsz éve, hogy a szíve mélyén gyakran érezte ennek a véradósságnak

súlyos vádját és kínját. Azt is egyre jobban megértette, hogy azok a pusztai emberek, akik

farkast öltek, életük végén miért akarják mindenáron visszaadni saját testüket a

farkasfalkának. Nemcsak azért, hogy a lelkük az égbe jusson, még csak nem is pusztán a

„szemet szemért” elv miatt, de lehet, hogy köztük még megvan a kölcsön visszafizetésének

vágya miatt érzett súlyos lelki furdalás, valamint a pusztai farkas iránt érzett mély

szeretet…csakhogy a mai pusztán már nincs többé kitevéses temetkezési hely.

A húsz év alatt a tiszteletreméltó, aranyos és kedves kisfarkasok gyakran előfordultak az

álmaiban, gondolataiban, ám a kisfarkasok soha nem harapták meg vagy vettek elégtételt rajta,

a harapásnak még a gondolata sem fordult meg a fejükben. A kisfarkasok mindig nevetve,

szuszogva futottak elé, átkarolták a lábszárát, hozzádörgölőztek a térdéhez, gyakran még a

kezét és az arcát is megnyalták. Egy alkalommal Chen Zhen azt álmodta, hogy a füvön

fekszik, és amikor hirtelen fölriad, egy kisfarkas épp a fejénél fekszik, ő pedig öntudatlanul

eltakarja kezével a saját nyakát. De amint a kisfarkas meglátja, hogy fölébredt, egyből

15

hanyattfekszik, a hasát az égnek fordítja, és hagyja, hogy ő megvakargassa… A húsz év

számtalan álmában a kisfarkas mindig jót adott a rossztettért cserébe, végig kedves fiaként

futott oda hozzá, hogy vele kedveskedjen. Amit nem értett, az az volt, hogy a kisfarkas

nemcsak hogy nem gyűlölte őt, nem grimaszolt rá a pofájával, nem vicsorította a fogait, nem

bömbölt rá őrülten, hanem gyakran még farkasbaráti érzelmeit is kimutatta iránta. A

farkasszeretet emberek közt soha nem létezik, a kisfarkas szeretete olyan ősi, magányos,

gyengéd és tiszta…

Yang Ke meglátta a murvás, itt-ott füves, elhagyatott lejtőt, és mintha eszébe jutott volna

a huszonhét-huszonnyolc évvel ezelőtti ördögi kegyetlenkedés. Szemeiben feltűnt a mély lelki

furdalás és önvád.

A dzsip megállt a lejtőn. - Az ott a kisfarkas kölykeinek átmeneti, rejtett odúja, én ástam

ki őket onnan, én voltam a tettes - mondta Chen Zhen rámutatva egy előttük nem messze lévő

lapos részre. Amikor Ölönt elhagytam beomlott az egész, mára már a nyoma sem látszik.

Menjünk tovább a régi odú felé! Miután kiszálltak a kocsiból, Chen Zhen magára vette a

hátizsákot, és Yang Ket vezetve lassan elindult afelé a domb felé.

Felsétáltak a hegyoldalon. Az eredetileg tövises cserjés, hátborzongatóan zegzugos,

eldugott dombocska mára egy kopár hegyoldallá változott, a lanka alatt sem volt már meg a

sűrű nádas zöldes-fátyolos kupolája. Megtettek még pár tucat lépést, és szemük előtt

feltárulkozott a százéves odú. Úgy tűnt, mintha nagyobb lett volna, mint régen, távolról

olyannak látszott, mint az Észak-Shaanxi-beli magas löszlejtők egyik idejétmúlt kis barlangja.

Chen Zhen lélegzetvisszafojtva futott oda, odaért az odúhoz, észrevette, hogy az egyáltalán

nem lett nagyobb, csak mivel eltűnt a magas fű, amely eltakarta, ezért a korábbinál

nagyobbnak látszott. Az egymás utáni sorozatos aszályos évek miatt az odú eredeti alakja

megmaradt, csak a bejáratához hullott egy csomó kő és föld. Chen Zhen odament az odú

mellé, letérdelt, egy kicsit összpontosított, odahajolt a bejárathoz és benézett. Az odú járatát

nagyrészt eltorlaszolta az ördögszekér és szederbokor. A hátizsákjából előhúzott

zseblámpával be-bevilágított: a járat kanyarulatát már majdnem teljesen betemették a kövek, a

föld, a sár és a különböző gazok. Chen Zhen elveszettnek érezte magát, leült az odú előtti

sima teraszra, és elszörnyedve nézte az öreg odút.

Yang Ke is alaposan megnézte a járatot a zseblámpával, és így szólt: - Nem tévedés! Ez az

az odú! Ebbe az odúba fúrtál bele. Akkor én odakint tényleg kétszeresen is rettegtem, egyfelől

azért, mert attól féltem, hogy odabent összetalálkoztál az anyafarkassal, másrészt meg attól,

hogy a kinti farkas az én életemet veszélyezteti… Akkor mindketten olyan bátrak voltunk

16

mintha leopárdepét ettünk volna. Igazság szerint az egész elméleted valójában a pusztai

hátországba és a pusztai farkas odújába való mély behatolás nyomán született…

Yang Ke megint lehajolt, és bekiabált az odúba: - Kisfarkas! Kisfarkas! Itt az ennivaló!

Chen Zhen és én eljöttünk meglátogatni téged! - Yang Ke olyan volt, mintha a friss mezőn a

kisfarkas maga ásta odújával állna szemben, és hívná őt enni. De a kisfarkas többé már nem

fog az odúból fejvesztve kirontani…

Chen Zhen fölegyenesedett, lerázta magáról a földet, aztán megint leereszkedett, és

szálanként húzogatni kezdte a teraszon lévő gazt, aztán a hátizsákjából elővett hét szál pekingi

sonkakolbászt. Az egyik különösen zsíros volt, ezt kifejezetten az általa nevelt kisfarkasnak

készítette be. Chen Zhen hajladozva helyezte felajánlását a teraszra, hátizsákjából kivett hét

csomag füstölőt, leszúrta őket a teraszon és meggyújtotta, majd az irattartójából kihúzta a

kézirat címoldalát, és áldozatképpen azt is meggyújtotta. Miután a „Farkastotem” cím és a

neve elégett, Chen Zhen azt kívánta, hogy a kisfarkas és Bilgé apó égi ravatalához eljusson a

felajánlása és mély megbánása. A láng már majdnem elérte Chen Zhen ujját mielőtt kialudt.

Chen Zhen előhalászott egy laposüveget, benne Bilgé apó kedvelt italával, a pekingi

„Erguotou”-val, az italáldozatot az odú teraszára és a körülötte lévő homokos-füves részre

öntötte. Tudta, hogy az Ölön-i puszta régi két legelőjén lévő összes farkasodú mellett láthatók

az öregek lábnyomai. Mivel ő az öregekre nem hallgatva és ezzel őket megsértve kitartott

amellett, hogy nevelje a farkasokat, így irántuk is állandó szégyenérzés gyötörte.

Mindketten fölemelték a kezüket, tenyerüket az ég felé fordítva a Tengri felé néztek,

követve a felfelé kunkorodó kékes füstöt, a kisfarkas és Bilgé apó szelleme után kutatva……

Chen Zhennek kedve lett volna hangosan kiáltozni: - Kisfarkas! Kisfarkas! Apó! Apó! -

de nem mert, nem érezte illőnek a kiabálást. Nem is akarta felbosszantani a szellemüket, attól

tartott, hogy kinyitják szemüket, és meglátják odalent a sárgára száradt, lepusztult „füves

pusztát”.

A kiszáradt Tengri sírni szeretett volna, de már nem voltak könnyei…

Még korán volt, visszasétáltak a kocsihoz, elővették az elemózsiás kosarat, és a dzsip

árnyékában nekiálltak piknikezni. Chen Zhen egykedvűen itta a szeszt, nyomott és

meggyötört hangulatban, az ital párája könnyeket csalt a szemébe, a szeme előtti farkas-hegy

elmosódott.

Yang Ke megszólalt: - Ne legyél annyira szomorú! A dolgodat megírtad, ez a legnagyobb

vigasztalás és kárpótlás, amit a kisfarkassal és az apóval szemben tehetsz. Igazából később a

kisfarkas különösen közel került hozzánk, főleg hozzád, hamar az apjának tekintett téged. A

Tengri mondta el neki a helyes utat, a kisfarkas nem hordott magában gyűlöletet irántad. A

17

modern világban az emberi érzelmek egyre megbízhatatlanabbak. Több mint tíz évnyi

ügyvédi praxis után egyre jobban kiábrándultam a kínai emberekből. Apám még meg sem halt,

mikor már az egész rokonság ott állt a betegágyánál, és nagy hangon vitatkoztak az örökség

felett, olyannyira, hogy az öreg utolsó lehelete nem is hallatszott. A modern városban valóban

megindító zokogást csak akkor hallani, ha az emberek kedvenc háziállatai pusztulnak el… A

jövőben az ember csak az állatvilágban talál tisztaságot, jóságot és szépséget.

- A tisztaságnál, jóságnál, szépségnél is sokkal többet. - sóhajtott Chen Zhen.

- Folytasd az előadásod! - szólt Yang Ke. - A pusztai farkas szülőföldjének harci mezején

tartott Farkastotem előadás: ez a legnagyobb tisztelgés a kisfarkas és az összes, harcban

elesett pusztai farkas hős előtt. A kisfarkas az égben biztosan oldalra fordítja a fejét, hegyezi a

fülét és békésen hallgat téged.

Chen Zhen hirtelen fölhajtott még egy korty italt, egy adag farkastermészetű bátorság

öntötte el a fejét, és lendületesen folytatni kezdte a pusztáról szóló helyszíni előadást:

- A farkastermészetű pusztai környezetnek általában farkastermészetű karaktert és

vérmérsékletet építő szerepe van; míg a birkatermészetű földműves környezet birkatermészetű

karaktert és vérmérsékletet eredményez. Amikor Yan császár és a Sárga császár bevezették

törzseiket a Központi Síkságra, a helyzet az alábbi volt: először is, Yan császár és a Sárga

császár törzsei vad és erős farkastermészetet és farkastermészetű vért hordoztak magukban.

Másodszor, a központi és az északnyugati területeken akkoriban még hatalmas legelők voltak,

ahol falkákba verődtek a vad farkasok. Ezért az akkori kínaiakban még működött a

farkastermészetű vérmérséklet erős karakterépítő szerepe. Harmadszor, a termőföldek

nagymértékű kihasználása miatt a földműves környezet birkatermészetének és vérének

karakterépítő szerepe is kifejtette hatását. Negyedszer, még nem létezett a konfucianizmus. A

később megjelenő konfucianizmus a földműves tudatot magába foglaló tanítás volt, és

hatalmas szerepet játszott a kínai nép karakterének alakulásában. Fontos tisztázni, hogy a

korai konfucianizmus a korabeli Kína félig nomád-félig földműves területén alakult ki, ezért

bár tele volt a három morál és az öt örök erény eszméjével, és megőrizte a szolgalelkű

földműves tudatot, mégis, klasszikus műveiben még tartalmazta a férfias és bátor nomád

örökséget és karaktert, akárcsak azt az elvet, hogy „az Ég akaratának végrehajtásával, a nemes

ember fáradhatatlanul erősíti saját akaratát” [a szerző által nem jelölt idézet, Yijing, Zhou yi,

ford.]. Ez pedig nagyban különbözik a későbbi Song és Ming kori, tisztán földműves

konfucianizmustól.

Emiatt a kezdeti korszakban a Yan [császár] és a Sárga [császár] ősi népének

farkastermészete még nem osztódott meg, és még nem változtatta meg a békés földműves

18

életmód; a vad és zabolátlan farkastermészet karakterét és nomád lelkületét még nem

puhította el a szétszóródott és letelepedett, nyugodt földműves környezet.

Yan császár és a Sárga császár népe elkezdett félig nomád-félig földműves [életmódot

élni]. Emiatt vad, harcias karakterük és remek hadviselési képességeik voltak, melyekkel

családjaikat és országukat védték; emellett viszonylag nyugodt munka- és termelési

adottságokkal rendelkeztek, ezért a megélhetéshez elegendő szükségleteiket meg tudták

termelni. Ezek eredményeképpen ez az új nép óriási energiát termelt. Yan császár és a Sárga

császár ősi népe ezért a nagy Központi Síkságon nőttek fel, lélekszámuk gyorsan emelkedett,

az ország szélsebesen gyarapodott, a Sárga folyó völgyétől egészen a Jangce völgyéig terjedt.

Nagy Yu [a legenda szerint a Xia dinasztia alapítója, ford.] síremléke máig magasodik

Jiangnan-ban [A Jangcétól délre, ford.].

Mindazonáltal, a fokozatosan terjedő földműves életmód lassan elmosta a nomád nép

örökségéből megmaradt farkastermészetű karaktert, és szintén lassan rombolta a Központi

Síkság már csökkenő nomád vidékének farkastermészetű karaktert építő szerepét. A Shang

kor végére a nyugati zhou nép növekedésnek indult, addigra már foglalkoztak földműveléssel,

viszont mivel a zhouk területe nyugaton volt, lakói nagy része harcos nomád volt. A zhouk

állandó nagy törekvése volt megreformálni a régi harcos hagyományt, és létrehozni az új

feudális termelési rendszert. Általánosan elmondható, hogy a nomád népek harciasak és jó

kardforgatók, míg a földműves népek a műveltség és civilizáció terén emelkednek ki. A Zhou

állam belső részén élő földműves és nomád vegyes lakhelyű keverék nép megjelenése az

állam népi karakterének szempontjából nézve földműves-nomád, félig birka-félig farkas,

hibrid dominanciát eredményezett. Emellett a Zhou állam gyakran tapasztalta a környező

nomád népek betöréseit, lerohanásait, gyakran harcoltak ellenük, így karakterbeli [erőre] és

harctéri gyakorlatra tettek szert. A zhou nép emiatt karakter szempontjából viszonylag

összetett, a farkast és a birkát egyesítő, félig barbár-félig civilizált, mind a kultúrában, mind a

hadakozásban jártas, bölcs és bátor nép volt, amely a Központi Síkság földművelő népénél

jobban el volt látva farkastermészetű vérrel, hősies és erőszakos farkastermészettel.

Mindemellett viszonylag magas fejlettségű kultúrával rendelkeztek, valamint képesek voltak

óvni és szeretni, ezzel tartva össze derék, jóravaló népüket.

Az i.e. 11. században, Zhou Wu király nyolc nyugati rongdi [a kínaiak által barbárnak

tartott népek, ford.] államot egyesített, személyesen vezényelve „háromszáz harci szekeret,

háromezer tigris-harcost, negyvenötezer páncélos harcost, keletről győzte le Zhout [az utolsó

Shang uralkodó, ford.]”. A „harci szekerek” és a „tigris-harcosok” mind a zhou hadsereg

nomád farkas- és tigrisszerű jellegzetességét tükrözik. Zhou Wu király a Shang Zhou király

19

700000-es hadseregével vívott csatája előtt felmutatott az égre, és seregei előtt esküt tett, hogy

„tigrisként, medveként, sakálként” fognak harcolni az ellenséggel. A sakál ebben az esetben

farkas. A Zhou állam vad tigris-farkas vezére kevés emberével győzte le a túlerőt, hatalmas

diadalt aratva elsöpörte a Shang dinasztiát, és megalapította a kínai kultúrára hatalmas

hatássat gyakorló nyugati Zhou királyi uralkodóházat.

A Zhou államot a harcias néppel való keveredés idején a nomádok részéről erős ég- és

totemtiszteleti hatás érte, később a Zhou állam ezt a hatást adta tovább a kínaiaknak, az ég

tiszteletét a kínai nép legfontosabb kultuszává téve, még a Zhou korszak legnagyobb királyát

is Zhou Ég Fiának nevezték.

A Zhou állam és a Zhou uralkodóház ilyen félig birka félig farkas vegyes összetétele azt

eredményezte, hogy a Zhou állam és a nyugati Zhou nemcsak hogy vérátömlesztést kapott egy

nomád nép farkastermészetű véréből, de ráadásul az egész kínai nép számára hozott a pusztai

farkastermészetű vérből. Ezáltal az ezer éven át a földműves birkavértől felhígult

farkastermészetű vér ismét visszanyerte eredeti sűrűségi arányát. Ez a vérátömlesztés tette

hatalmas, a kínai népre és kultúrára mély hatást gyakorló személyiségekké Zhou Wen királyt,

Zhou Wu királyt és Zhou Gong-ot. Akkoriban a kínaiak bölcsei mind erős nomád lelkületűek

voltak: bátor jelleműek, teljes mellszélességgel kiállók, széles látókörűek. „Az Ég akaratának

végrehajtásával, a nemes ember fáradhatatlanul erősíti saját akaratát” [a szerző által nem jelölt

idézet, Yijing, Zhou yi, ford.]: az ezzel az eszmeiséggel jellemzett nemzeti lelkület éppen

ebben a korban alakult ki, és ez a jellemzés pontosan írja le a korabeli népkaraktert. Ilyen

nemzeti lelkület jellemezte a kínai nomád lelkületet.

A Shang dinasztia összeomlásának belső oka a földművelés szükségszerűen kialakult

agressziómentes gondolkodásmódjának jóléti ragálya volt, a „folyamatosan magát erősítő”

Zhou uralkodóház ésszerű vonalat követve aratott sikert és vette át a Shang helyét. A nyugati

Zhou virágkorában a [Zhou] Wen és [Zhou] Wu királyok módszerét épp megfelelő mértékben

használták, a kultúra, kormányzás és hadviselés ragyogóan működött, megalapozva a kínai

nép kialakulását és fejlődését.

Chen Zhen háttal nekidőlt a kocsi kerekének, kinyújtotta a lábát, és folytatta: a kínai nép

további útja a kínai jellegzetességekkel rendelkező útvonal mentén haladt. A földművelés

kétségtelenül puhította a földműves nép karakterét, míg a nomád életmód keményítette a

nomádokét, a régi Kína kultúrájának fejlődése és folyamatossága a nomád népek rendszeres

vagy rendszertelen időközönként nyújtott szakadatlan vérátömlesztésétől függött.

Évezredeken át ez volt Kína régi kultúrájának fejlődési szabálya, és ez a szabály kiterjedt a

20

nép fennmaradásának és fejlődésének alapvető problémájára, nevezetesen a nép karakterének

kérdésére is.

Kína és a világ története igazolja, hogy a történelem nem „egymásra dobott véletlenek

felhalmozódása”, hanem megvannak a saját belső, objektív fejlődési szabályai is. Viszont a

kínai kultúra virágzásának és hanyatlásának speciális szabálya mindmáig „egymásra dobott

véletlenek halmá”-ban bújkált. Ha ezt a „felhalmozódást” nem a „nemzeti lét és a

népkarakter” vizsgálati szemszögéből és módszerével elemzik, akkor a kínaiak soha sem

lesznek képesek megérteni a sajátos kínai kultúra virágzásának és hanyatlásának speciális

szabályait és Kína sorsát.

A karakter az egyén szempontjából a siker és fejlődés meghatározó eleme. A nép

szempontjából viszont a nemzeti karakter inkább egy, a nép sorsát eldöntő, nemzeti

jelentőségű élet-halál ügy. Ha a világ népeinek felemelkedésének és hanyatlásának történetét

figyeljük, a nép karaktere a nemzet gerincének ügyéhez tartozik. A történelem igazolja, hogy

a bátor és agresszív karakterű népek túlélési és fejlődési esélyei sokkal nagyobbak, és ha egy

nép karaktere meggyengül, kipusztulásának esélyei nagyban megnőnek. Ha a világ tényleges

nemzeti értékrendjei szempontjából nézzük, a nemzeti karakter gyengülése a népre leselkedő

leghalálosabb veszély. A nép karakterének meggyengülése ezer baj forrása, egy sor

szégyenteljes és menthetetlen esemény sorozatát vonja maga után: nem lesz törekvő,

szűklátókörűvé válik, elveszíti a nemzeti méltóságot és elárulja az országot, „területeket ad föl,

és kártérítéseket fizet”, „elárul, és kapitulál”, „önként alárendeli magát más hatalomnak”. Az

ilyen népet megölik, eladják, rabszolgává teszik, diszkriminálják; a nép etnikumát is

megvátoztatják, megváltoztatják a kultúráját, nevét, identitását stb. Karakterének

meggyengülése miatt számos régi földműves népet kegyetlenül elsöpört a könyörtelen sors. A

világ máig tartó fejlődése során népességrobbanás következett be, az élettér és az erőforrások

egyre szűkösebbek lettek, a nemzeti karakter kérdése egyre jobban előtérbe került, ezért

annak egyre nagyobb jelentőséget kell tulajdonítani. Mindezek miatt a nemzeti karakter

szempontjából kell újravizsgálni a kínai kultúra fejlődéstörténetét.

Úgy vélem, hogy a kínai nomád népek a kínai nép kultúrájához való legnagyobb

hozzájárulása elsősorban a lelkületbeli karakter területén történő hozzájárulás volt. A kemény,

törekvő nemzeti karakter volt az, ami kialakította a kínai kultúra alapját. A kínai földműves

kultúra hozta létre a régi kínai kultúra agyát és kezét, a nomád lelkület és karakter pedig az

egész kínai nép és kultúra gerincét.

Különösen fontos rámutatni, hogy a nyugati Zhou kor után a kínai nép emelkedésének és

hanyatlásának egyik legfontosabb szabályszerűsége az, hogy amint a kínai nép karakterében a

21

birkatermészet került fölénybe a farkastermészet fölött, Kínát azonnal lerohanták idegen

népek, felbomlott az ország, a kínaiak hagyták lemészárolni magukat. Mihelyt pedig a

farkastermészet kerekedett a birkatermészet fölé, Kínában despotikus uralom vagy hadurak

háborúinak ideje következett, a nép lázadozott, (mint ahogy a méhek kirajzanak), és

szakadatlan háborús káosz vette kezdetét. Csak amikor nagyjából egyensúlyban állt a farkas-

és a birkatermészet a kínai nép karakterében, vagy a farkastermészet egy kevéssel volt csak

erősebb a birkatermészetnél, akkor volt Kína hatalmas területileg, akkor volt gazdag, népe

erős, gazdasága és kultúrája virágzó.

A következőkben vizsgáljuk meg, hogy Kína történelme csakugyan ennek a szabálynak

megfelelően fejlődött-e, és azt, hogy a kínai történelmi fejlődés tényei valóban megerősítik-e

ezt a fejlődési szabályt.

A nyugati Zhou kor végére a tartósan békés földműves környezet miatt a nagy királyok

mértéktelenül nemtörődömök lettek, csak saját játékaikkal foglalkoztak, háborús

jelzőtüzekkel tréfálták meg vazallusaikat [jegyzet: akik aztán nem siettek You király

segítségére, amikor tényleg szükség lett volna rá, ford.]. Az uralkodók jelleme gyengült, nem

foglalkoztak az ország javával, a hadsereg erősítésével, ennek eredményeképpen Zhou You

királyt legyőzték a vad és bátor quanrongok, You király kedvenc ágyasát, Baosit elfogták. A

kínaiak legfonosabb hatalmi jelképét, a „kilenc edényt” (jiu ding 九鼎) is magukkal vitték a

pusztára, a fővárost, Fenget és a Hao állam északnyugati részét a quangrongok uralták. A

nyugati Zhou körülbelül 300 évnyi erős és virágzó korszaka véget ért. Ettől fogva a

quanrongok váltak a kínaiak legfélelmetesebb ellenségeivé, egészen a Tang korig a Központi

Síkságon élők általánosan quanrongnak vagy quandinek hívták az összes északnyugati nomád

népet. Tang Taizong [császár] idején Liu Kang tanácsos a következő beadványt nyújtotta be a

császárnak: „a quanrongok átkelve a hágón eljutottak Longig [Gansu tartományban, ford.], és

bejutottak a fővárosba anélkül, hogy kardjukat vérrel mocskolták volna be”, Tang Dezong

korában Liu Hun miniszter azt mondta Dezong császárnak: „a quandik sakál-farkasok, nem

lehet őket ígéretekkel megkötni”. A quanrong név quan 犬 ’kutya’ írásjegye a hanok

különösen lekicsinylő hozzáállásának jelét hordozza magán, emellett az, hogy a „quandik

sakál-farkasok” pontosan rámutat a quanrongok vagy quandik farkastermészetére. A Tavasz

és Ősz korszak kezdetére a quanrongok a Qin állam erős ellenségévé váltak. Később a

quanrongok egyik ága az északra, a [későbbi] mongol füves pusztára vándoroltak, és a

mongol puszta egyik legelső nomád népévé váltak. Ha Kína nomád népeit, nomád lelkületét

22

és a nomádok totemeit kutatjuk, akkor a vizsgálódást mindenképpen a xiongnuktól és a

quanrongoktól kell kezdeni.

A feljegyzések szerint a quanrongok magát erbaiquannek (’két fehér kutya’) nevező

ősnépe a legkorábbi északnyugati nomád nép volt, amely a fehér kutyát tartotta totemének. A

nyugati qiangokhoz tartoztak, és Yan és a Sárga császár népeinek őseivel voltak közeli

rokonságban. Yan és a Sárga császár idején a quanrongok ezek ádáz ellenségei voltak. Már a

Hou Han shu [keleti Han dinasztia évkönyvei] feljegyzi, hogy: „A Gaoxin nemzetség

szenvedett a quanrongok betöréseitől, de képtelen volt a hadjáratot megnyerni ellenük. [keleti

Han dinasztia évkönyvei, 86. a déli man és déli yi népek története, 76. Az idézetből hiányzik

egy írásjegy, amely nélkül az idézetet értelmetlen lenne, ford.]. Gaoxin a Sárga császár

dédunokája volt, Yao uralkodó apja. A történeti adatok csak azt jegyzik föl, hogy a

quanrongok totemállata a fehér kutya volt, de azt egyáltalán nem tisztázzák, hogy a fehér

kutya ez esetben vad vagy háziasított. Márpedig igen fontos kérdés, hogy a fehér kutya vad-e

vagy sem, ez ugyanis elvezet egészen a nemzeti karakter kérdéséhez, valamint egy sor, a kínai

nomád népek és a kínai népek totemeinek eredetével kapcsolatos kérdéshez.

Úgy gondolom, elképzelhető, hogy a fehér kutya nem más, mint fehér farkas. A Hou Han

shu [keleti Han dinasztia évkönyvei] feljegyzése alapján, az eredetileg egészen a Han korig

quanrongok lakta területen létrejött egy nagy lélekszámú nyugati rong bailang [rong fehér

farkas] ország. A keleti Han Ming császár idejére: „a bailang (…) stb., államok, amelyeknek

több mint egymillió-háromszázezer családjuk, több mint hatmilliós lélekszámuk volt,

ajándékokat küldtek”, mert csatlakozni akartak a keleti Hanhoz. A bailang király még három

verset is íratott, ezeket együtt a „fehér farkas dalok”-nak hívják, amelyet a keleti Han

uralkodónak szenteltek. Ezek miatt azt gondolom, hogy a bailang állam a quanrong állam egy

változata, a bailang király pedig a quanrongok utóda. E mellett a bailang nép a fehér farkast

tisztelte, azt tartotta állattotemének. A bailang állam léte igazolhatja, hogy a quanrongok által

tisztelt fehér kutya azonos a fehér farkassal.

Annyit legalábbis elmondhatunk, hogy ha a fehér kutya nem is lenne azonos a fehér

farkassal, akkor is bizonyára a tibeti masztiffhoz hasonló, még a pusztai farkasnál is nagyobb

és ádázabb vadkutya. A történeti feljegyzések alapján a quanrong nép igen vad és kegyetlen

volt. A nomád népeket vizsgáló, hosszan tartó kutatásaim szerint a történelem legrégebbi,

legvadabb quanrong népéről – nemzeti karakterét figyelembe véve – kizárható, hogy egy

szelíd, szófogadó, házi kutyát tisztelt volna, mint ahogy az is elképzelhetetlen lett volna, hogy

a mongol puszta ősi lovas népeitől a maiakig bármelyik a lovat tisztelte volna totemként.

Mivel a lovat a pusztai emberek háziasították, nem volt olyan, a kínai pusztán valaha létező

23

vad és bátor karakterű nép, amely a saját maga háziasította állatot tekintette volna tisztelete

tárgyának, nemhogy a házi kutyát tette volna meg népének toteméül. Ráadásul, a totem a

pusztai népek szakrális, spirituális tiszteletének tárgya, míg a háziállatok szolgák, melyeket

ostorral verve hajtanak pásztoraik, ez pedig aligha nevezhető szakrális tiszteletnek. Mi ketten

tíz évet éltünk a pusztán, mi ne tudnánk, hogy a nomádok ugyan szeretik a kutyát, ám

szemükben a kutya és a farkas státusza között hatalmas a különbség? A kutya a pusztai

emberek bajtársa, a farkas viszont a nomádok spirituális szelleme.

Ezek miatt az a nézetem, hogy a quanrong nép által tisztelt fehér kutya vagy fehér farkas

volt vagy vadon élő fehér kutya, a farkaséhoz hasonló alakú, de még a farkasnál is

kegyetlenebb, szabad vadállat. Tehát az akkori quanrong nép „kutyatoteme” nem más, mint

„farkastotem”, a régi quanrong nép pedig ily módon a kínai történelemben az első olyan régi

nomád törzsek egyike, amely a „farkastotemet” írásban is dokumentáltan tisztelte.

Azért állítjuk, hogy a quanrong nép az első olyan régi nomád törzsek egyike, amely a

farkastotemet tisztelte, mert a történeti feljegyzések szerint a quanrongok anyanépének – a

régi qiangoknak – is a kutya volt a totemállata. A Zizhi tongjian [Sima Guang műve az északi

Song korból, ford.] a 190. tekercsben azt mondja: a Tang kor elején „a baijianek, baigou

[fehér kutya] qiangok követet küldtek, hogy tiszteletüket tegyék”. Ráadásul a Tang [kori Kína]

„a baigou és a többi qiang vidékből hozta létre Wei és Gong államokat”. Ez világossá teszi,

hogy a fehér kutyát a régi qiangok is tisztelték. Ha a népek kategorizálásának szempontjából

nézzük, a quanrongok valójában nyugati qiangok, Xu Shen az mondja a Shuowen Jiezi-ben

[Az írásjegyeket elemző és magyarázó Han kori mű, ford.]: „a qiangok a nyugati rong

birkapásztorok”. Ezért a quanrongok a nyugati qiangok, a nyugati qiangok magukba foglalják

őket. Ennek megfelelően a fentebb emlegetett „quanrong”, „baigou”, „bailang” stb. népek

mind nyugati qiangok. Ebből arra a megállapításra juthatunk, hogy a nyugati qiangok

totemállata a fehér kutya vagy a fehér farkas volt. A „harcban való elesést szerencsésnek, míg

a betegségben való halált szerencsétlenségnek tartó” bátor régi qiang nép természetesen nem

tisztelhetett totemeként háziasított kutyát, tehát az ő „fehér kutyájuk” nem farkas, hanem egy

még annál is vadabb, vadon élő fehér kutya, tehát a régi qiang nép a farkastotemet tisztelte.

Mivel a kínaiak kulturális őseinek egyike, a Jiang családnevű Yan császár népe a régi qiangok

egyik ága volt, és mivel a Sárga császár Yan császárral egy népből való volt, így, ha a dolgok

gyökeréig ásunk, a fehérkutya-totem vagy farkastotem a kínai nép legkorábbi, legfontosabb

toteme.

A farkastotem tisztelete Kína legősibb qiang, quanrong és régi xiongnu-hunzhou népeinél

kezdődött, később a bailang, xiongnu, gaoche [más neveken: dingling, tiele stb., ford.],

24

xianbei, türk, qidan [kitaj, ford.] stb. népeken át folytatódott, egészen a mai mongolokig. Ez a

világtörténelem során a legrégebbi nomád népi totem, az északnyugati és mongol pusztákon a

nomád népeket egymást után sorra győzték le még bátrabb nomádok. Népek jöttek és mentek,

de a farkastotem és a farkaslelkület ősidők óta folyamatosan léteznek. Ez a farkastotem-

kultúra és lelkület még nem szakadt meg soha, sőt, története még a szintén töretlen kínai

földműves kultúráénál is jóval hosszabb. Szomorú, hogy a farkastotem hatalmas lelkületének

értékét eddig soha nem tartották fontosnak, és a farkast félő és gyűlölő hanok még csak nem

is vizsgálták, hanem még szándékosan távol is tartották tőle magukat.

Különösen fontos, hogy a hatalmas kínai területek e két „szakadatlan” kultúrája a nomád

népek farkastotem kultúrájától lett életerősebb és értékesebb. Ha nem lett volna „szakadatlan”

a farkastotem kultúra és lelkület, akkor bizony a néhány ezer éves kínai földműves kultúra és

műveltség is megszakadhatott volna. Márpedig a kínai kultúra soha nem szakadt meg, s ez az

egész világon elismert világ-kultúrtörténeti csoda, és ennek a csodának a nyomában jár a

másik csoda: a történelemben legrégebbi, és mindvégig szakadatlan történetű farkastotem

kultúrája. A farkastotem tehát számtalan, az északnyugati és a mongol pusztán élő nomád

népnek vált a totemévé, mégpedig a pusztai farkas az embereket lenyűgöző,

kétségbevonhatatlan varázsa, bátor, bölcs lelkülete és győzedelmes ereje miatt. Ez a fajta

hatalmas, bátor farkastotem lelkület a kínai nomád lelkület magja, amely nemcsak az

északnyugati nomádok lelkületére és karakterére volt nagy hatással, de a kínai népre és

műveltségére is, valamint az egész világra.

Azt hiszem, a történelem során egyszerűen ez az ősi farkastotem-tisztelet és lelkület volt a

virágzó életerejüket mindig megőrző régi és modern nomád népek lelkületének forrása. A mai

kínaiaknak boldogságot és büszkeséget kell érezniük amiatt, hogy Kína még mindig olyan

hatalmas kincset őriz, mint az ősi, gazdag lelkület öröksége. Elérkeztünk az időhöz, amikor

[Kínának] le kell vetnie az őt takaró földműves birkabőrt, és hagyni, hogy valódi, sokszínű

tulajdonságai felszínre kerüljenek, és akkor ez lesz a mai kínai nemzeti karakter átalakítási

munkájának legértékesebb spirituális forrása. „A kelet alvó oroszlánja” a farkastotem

lelkülete miatt fog újjászületni, magához térni és talpra állni.

-Rendben! Ez érdekes! Yang Ke folyamatosan helyeselve föltépett egy doboz sört.

Odaadta Chen Zhennek, és magának is nyitott egyet, fejét hátrahajtva hirtelen felhajtott egy

nagy kortyot és így szólt: amit te itt kiásol, az valóban mélyebb még a bailang király kiásta

farkasodúnál is, egészen Yan [császár]ig és a Sárga [császár]ig ástál le. A konklúzióddal

egyetértek, úgy gondolom, hogy a nyugati qiangok és a quanrongok tisztelte „fehér kutya”

biztosan vadkutya vagy fehér farkas volt. Én még a mai napig is különösen tisztelem a mi két

25

farkasunkat, a qiangok és quanrongok is biztosan ilyen vadkutyát vagy a még félelmetesebb

tibeti masztiff féle kutyát tiszteltek, bizonyára nem egy szófogadó házi kedvencet. Különben

nem lehetne megérteni, hogy a keleti nomád népek miért pazaroltak ekkora energiát egy

kutyára. Ez az álláspontod számomra meggyőző volt, folytasd tovább!

Chen Zhennek, most, hogy egy sört már fölhajtott, megeredt a nyelve, kihúzta magát,

keresztbe tett lábbal leült a homokos-füves földre, és folytatta előadását: - A nyugati Zhou kor

után, amikor a Tavasz és ősz korszak, és a Hadakozó fejedelemségek kora következett, annak

köszönhetően, hogy a kínai nép őseinek bátor karakterének továbbörökített génjei igen erősek

voltak, és mivel Shaanxi, Shanxi, Hebei és Kína északi részén nagyszámú legelő és nomád

nép maradt még fenn, a mai Hebei hátországában, a Ding megyei Pingshannál létrejöhetett

egy állam, a baidi xiongnuk alapította híres Zhongshan. A Zhongshan állam az alapítása utáni

néhány száz évben „Zhongshan farkas” néven híresült el, bátor nemzeti karakterük volt. A

Han [韩], Yan [燕] és Song korral egy időben uralták a vidéket, végigrabolták Yan állam

hatalmas földjét. Akkoriban a központi kínai területek északi részén még sok olyan terület

volt, ahol farkastermészetű lelkületben nem volt hiány. Ráadásul, a Központi Síkság akkori

államai gyakran ki voltak téve az északnyugati nomád népek betöréseinek és

vérátömlesztésének, ezért a Tavasz és ősz korszakban, és a Hadakozó fejedelemségek korában

az egész kínai nép karaktere hősies volt. Annyira erősek voltak, hogy egy központosított

államhatalmú autokratikus rendszer már nem volt képes uralni őket. A Tavasz és ősz

korszakban, és a Hadakozó fejedelemségek korában a farkasfalkák [azaz a sok harcias állam,

ford.] harcolt egymással a Központi Síkságon, a királyok a Kína fölötti egyeduralomért

küzdöttek, vérükkel termékenyítették meg a kínai földet. Az akkori idők nemzeti karakterét és

lelkületét jellemzi, hogy „önként vállalták a nehézséget, magukat ösztökélték, hogy

erősödjenek” [a mondás a szerző által meg nem jelölt forrása: A Shiji (A történetíró

feljegzései) „Yue Gou Jian királyi család” fejezete, ford.]. A nemzeti karakterből kiemelkedő

határozott, törekvő erő úgy tört ki sorozatosan egymás után, mint egy vulkanikus vidék

tűzhányói, ötszáz éven át kisebb-nagyobb hullámhegyekkel és völgyekkel. Ez az időszak

szellemi és kulturális tekintetben jobban hasonlított egy dinamikus hegyképződési

folyamathoz, a konfucianizmus, daoizmus, motizmus, bingjia és a legista stb. farkastanok

között száz iskola versengett, annyi volt belőlük, mint égen a csillag. A régi kínai

történelemben eszmei, lelkületi és kulturális téren precedens nélküli virágzás kezdődött. A

kínai kultúrában később jó párszor feltűnő, az ősi állapotokhoz visszatérő mozgalmak mind az

ekkori nemzeti lelkületet és karaktert próbálták helyreállítani, és bár nem jártak teljes sikerrel,

mégis nagy eredményeket értek el. A Tang kori Han Yu valamint az északi Song Ou Yangxiu

26

és Su Shi visszatértek az őseikhez, és írástudók életerős, hatalmas „Han hullámát, Su tenger”-

ét nevelték fel. A történelem bizonyította, hogy a kormányzás és gazdaság terén nem lehet

visszatérni az ősökhöz, különben visszafejlődés jön létre, viszont a nemzeti lelkület és

karakter tekintetében igenis gyakran kell „visszatérni az ősökhöz”. A nyugati „reneszánsz”

egy rendkívül nagy és sikeres „visszatérés az ősökhöz” mozgalom volt.

A Qin korban, a Qin államnak is volt egy a nyugati Zhouéhoz részben hasonló, részben

attól különböző kezdete. A Qin állam területe is nyugaton volt, rendelkezésére állt

északnyugaton ezer mérföldnyi nomád terület, a Qin síkság [Shaanxi, ford.] és a hanzhong

bashu [Sichuan és a Központi Síkság, ford.] mezőgazdasági területeinek félig nomád-félig

földműves gazdasági alapja, valamint az ennek a nemzeti létnek az alapján kialakult félig

farkas-félig birka, vegyes nemzeti karakter. A harcias karakter a politikai változás iránti

rendkívüli igényt, cselekvési erőt és vágyat eredményezett, a Qin állam idején Shang Yang

reformjai sikeresnek bizonyultak, az elsősorban földműves és a Zhou szertartásokat követő

hat fejedelemség pedig éppen a hosszú földműves életmód miatt fokozatosan elgyengült. A

Qin állam igen hamar kialakította a hat fejedelemség fölötti túlnyomó dominanciáját, Qin Shi

Huang [az első Qin császár, a ford.] idejére könnyedén elsöpörte a hat fejedelemséget, és

egyesítette Kínát. I.e. 221-ben Qin Shi Huang megalapította a történelem során első,

központosított, egyesített Kínát. Qin Shi Huang kihasználta a törtető farkastermészetet,

modernizációt hajtott végre, könyveket égetett, harcolt a konfucianizmus ellen, erőltette hogy

„a könyvekben azonosak legyenek az írásjegyek, a kocsik azonos keréknyomon haladjanak,

és mindenütt ugyanazok legyenek a szabályok”. Megépíttette a Nagy Falat [valójában

elbonttatta a kisebb államok közötti falat, és megerősíttette az északi, nomádoktól védő

falakat, ford.], kijavította az utakat, lovassereget állított, megverte a xiongnukat. Nagy

formátumú, tettre kész [vezető] volt, aki egy törekvő és felemelkedő korszakot indított el.

Feltétlenül tisztázni kell, hogy az „írásjegyek, kocsik, szabályok” hármasa alapozta meg a

kínai nép egységének alapját. Kína első „nagy egységét” egyáltalán nem a konfuciánus

uralkodók hozták létre, hanem a könyvégető, konfucianizmus-ellenes Qin Shi Huang. Azt is

fontos tisztázni, hogy az első kínai központosított hatalom feudális autokráciájának létrejötte

azt jelzi, hogy ebben az időben a kínai nép nemzeti karaktere már elkezdte a földműves

gyengülés tüneteit mutatni.

Mindazonáltal a Qin állam alapításának bázisa a rongdi nomád terület volt. A Qin állam

Qin Mogong korában tizenkét rong államot semmisített meg, ezer mérföldre terjesztette ki a

területét, a nyugati rongok uralkodója lett, bevezetve a nyugati rong nomád nép szokásait és

törvényeit. Sima Guang így ír a Qinről „a mohó farkast tette mintává”. Nyilvánvaló, hogy a

27

Qin államra nagy hatással volt a nyugati rongok farkastermészete és a farkastotem. Addigra a

Qin állam már a nyugati területek nagy országa volt, Qin Xianggong még Zhou Ping királyt is

hűbéresévé tette. Kína többi királyai azonban úgy gondolták, hogy a Qin a nyugati rongok

barbár országa, egyáltalán nem ismerték el, hogy a Qin állam kínai királyság lenne, és nem is

engedték részt venni a kínai szövetségi rendszerben. A Qin államban jelentősebb volt a

nomád összetevő, emiatt nemzeti karakterében igen erős volt a farkastermészet, és az ezen a

területen született Qin Shi Huang könnyedén vált farkastermészetű despotává. Végül az

erőszak ellenkezést váltott ki, a hat fejedelemség népeiben szunnyadó farkastermészetű hősök

föllázadtak, a már elpuhulóban lévő kínai népben ismét fölébresztették a bátor lelkületet, a

felkelés kiterjedt az egész országra, és a Qin dinasztia a második generációjára végéhez is ért.

Viszont a Qin kor Kína történelmére gyakorolt hatása rendkívül mély volt, ebben

kulcsfontosságú szerep jutott a farkastermészetű nomád nemzeti karakternek. Ha az

uralkodóiban nem lett volna farkastermészetű összetevő, akkor nem jöhetett volna létre a

kínai történelem későbbi Han, Tang korainak felvirágzó korszaka sem.

A Qin államtól a Qin dinasztiáig terjedő történelmi korszakban a pusztai népek kínaiak

számára nyújtott újabb, farkastermészetű vért adó vérátömlesztése nagymértékben elmosta az

évezredes, a földműves életmódból származó, a nép vérében csordogáló birkavért, és a már

épp birkává válóban és elgyengülőben lévő kínai nemzet karaktere ismét megerősödött.

I.e. 206-ban Liu Ban megalapította a (nyugati) Han dinasztiát. A nyugati Han korban „a

Han a Qin rendszert használta”, a nyugati Han követte a Qin farkasvérét, Han Wudi karakter

tekintetében a második Qin Shi Huang volt, a történészek szerint „alig különbözött Qin Shi

Huangtól”. Vad volt és bátor, kiváló harcos, megnövelte az egész ország katonai potenciálját,

éveken át folyamatosan hadjáratokat vezetett, kompromisszumokat nem ismert, megesküdött,

hogy addig nem pihen, amíg le nem győzi a xiongnukat. Az akkori Han dinasztiában, a

háborúpártiak voltak túlerőben, „bátor, halálmegvető tisztekkel töltötte meg az udvarát”,

akikben megvolt a régi qiangok „a harcban való elesést szerencsésnek, míg a betegségben

való halált szerencsétlenségnek tartó” nemzeti karaktere. Han Wudi bátran támaszkodott

büszke, farkastermészetű tábornokaira, Li Guangra, Wei Qingre, Huo Qubingre és a többiekre.

Lovasseregre lovassereggel támadt, lóhátról nyilazott a lóhátról nyilazókra, bátran vezetett

távoli portyákat mélyen a pusztába, a xiongnukkal több évtizedes véres harcot folytatott,

erejüket nagyban rombolta. Han Wudi, a hősies, bátor tehetség még a felújítás alatt álló Nagy

Falat is a pusztai gazdasági blokád támadó fegyverévé változtatta, szigorúan megtiltva a

vasszerszámok és vasfegyverek valamint az orvosságok kiengedését. Számos, a szabályt

megszegő kereskedőt lefejeztetett.

28

Az akkori Kína zsíros mezőgazdasági területein létrejött konfucianizmus végül hatalmas

fává terebélyesedett, és a hivatalnokok dominálta eszmei konfigurációvá változott. A

konfucianizmus a földművelést tartotta alapjának, a népnek könnyebbséget akart, a

kényszermunka enyhülését és az adók csökkentését. Az emberséges kormányzást célozták

meg, az ország és a társadalom stabilizációjának pedig a megszelídített, elpuhult nemzeti

karakter lett az ára, ami az uralkodók javára vált. Intézményrendszerükkel kormányoztak és

nyugalomban tartották a népet, ezáltal próbáltak békét és fejlődést elérni. Han Wudi tudását

tekintve még Qin Shi Huangon is túltett, megértette a konfucianizmus szerepét. Emiatt a

nyugati Han korban a farkas és a birka egyesült, a teljes önkény és a jó királyi uralkodói stílus

keveredett, a farkas- és birkavér általánosan egyensúlyban volt. A nyugati Han idején a han

nép végső soron a Qin kori „vad farkasból” Han kori „kultúrfarkassá” fejlődött, elért a régi

„kultúrfarkas” legmagasabb karakterbeli szintjére, karaktere nagyjából a kortárs nyugati,

harcias ókori római népének felelt meg, és hatalmának nagysága is hasonló volt. Abban a

korban az egész kínai nép harcias volt, új területeket hódított meg, erős ellenségeinek gőgét és

önteltségét letörte. Akkoriban a nyugati Han állam virágzott, az ország gazdag volt, népe erős;

írott történelme, tudós könyvei, művészete és műszaki tudománya magasan fejlett; emellett

elsőként hódították meg az északnyugati és nyugati vidékeket, megnövelve Kína nomád

territóriumát. Elvágták a xiongnuk anyagi forrásait, megsemmisítették a fő erejüket, és

megalapoztak egy 400 éves ragyogó korszakot. A nagy Han császárság egy a kínai hanok

büszkeségére leginkább okot adó korszakainak. Sajnálatos, hogy a későbbi dinasztiák idején a

tiszta han népesség nemzeti karaktere soha többé nem ért el ilyen magas szintet, a

továbbiakban a han nép magányos oszlopa egyre nehezebben tartotta meg a kínai kultúra

építményét.

A Han dinasztia bevett határpolitikai gyakorlata [a határmenti erődök legénysége

földműveléssel is foglalkozott, ford.], a földműves vidékek a puszta rovására történő

terjeszkedése, a pusztai népekre alkalmanként mért súlyos katonai csapások és

nyomásgyakorlás, akárcsak a Jin dinasztia kegyetlen „militáns politikája”, azaz katonai erő

alkalmazása más nemzetek kiűzésére, aktivizálta a nomád népek heves ellenállását. Végül a

pusztai népek is hatalmas válaszerőt gyűjtöttek. A Jin kor végére a xiongnu, jie, di, qiang és

xianbei népek egymás után törtek be a Központi Síkságra, és egymás után tizenhat államot

alapítottak, ezért ezt a kort az „öt hu [nomád törzsek összefoglaló neve, ford.] tizenhat

államának” nevezik. A Qin és Han néhány évszázados hatalmas mezőgazdasági fejlődése

alatt Kínában a mezőgazdaság dominanciára tett szert, és az egész kínai nép átlagos

földműves néppé vált. A nemzeti karakter birkaszerűvé változott, féltek a háborútól és

29

pusztulástól, egy csapást sem bírtak [volna] ki. Az „öt hu” az egész Központi Síkságot több

mint 120 évre a „pusztai farkas” országává változtatta, úgy, mint amikor farkasok rohanják

meg a nyájat. Ebben az időszakban a Központi Síkság hatalmas földjének farkastermészete

túlságosan is erőteljes volt. A farkasfalkák marakodtak, véres atrocitások történtek,

csontvázak hevertek mindenütt, és a lélekszám is súlyosan csökkent. Mégis, ebben az esetben

a legkatasztrofálisabb belső ok magában a földműves kultúrában rejlett, az engedelmes,

egyszerű és jóravaló földműves népnek bátor nemzeti karakter nélkül kellett ellenállnia a

külső támadásnak.

Az i.sz. 386-ban alapított északi Wei dinasztia ideje egy, a farkas- és birkatermészetű

karaktert egyesítő, viszonylag jó időszak volt. Engem rendkívül érdekel az északi Wei kor. Az

északi Weit alapító xianbei nép és a későbbi mongolok mind a keleti hukhoz tartoztak,

mindkét nyelvnek közös az eredete. A xianbei nép a nagy Hingán hegyvonulat északi lábánál

lévő Xianbei hegy vidékéről származik. A mongol történelem szaktekintélye, a Yuan kori

Kína kutatócsoport vezetője, Han Rulin úr azt állítja, „a mai tudósok kutatásai alapján a

xianbei nép mongol nép volt.”

A keleti Han He császár korában a nagy Han hadvezér Dou Xian legyőzte a xiongnukat, a

xianbeiek kihasználva a gyengeségüket, elfoglalták a régi xiongnu területeket, több mint

százezer xiongnu család vette magára a xianbei népnevet, és csatlakozott a xianbei néphez,

ugyanakkor xiongnu kultúrájukat és eredeti hitüket magukkal vitték a xianbei népbe, tehát a

xianbei nép a donghuk [keleti hu, ford.] és xiongnuk összeolvadásából keletkezett. A

xianbeiekhez tartozó tuobak [egyéb elnevezésik topa, tabgacs, ford.] különösen bátrak voltak,

viszont a xianbei kultúra rendkívül elmaradott volt, még írásuk sem volt. Mindazonáltal a

mongol pusztai farkashoz hasonlóan vad volt a karakterük, éles az eszük, természetfeletti

katonai tehetségük volt, az öt hu közül ők voltak a legkiemelkedőbb ág. Az északi Wei Tai

Wudi Tuoba Dao (vagy Tao) császár egyszerűen olyan volt, mint egy isteni természteű harcos

farkaskirály. Neki ugyan kevesebb mint tíz év állt rendelkezésére, de a bátor xianbei

lovasságra támaszkodva elsöpörte a farkasfalkákat, és egyesítette Észak-Kínát. A nyugati

Zhou utáni korban elsőként hozott létre nomád nép erejéből alapított dinasztiát.

Még érdekesebb, hogy a xianbei tuobák a mongol pusztai farkashoz hasonlóan szerették

tornáztatni az agyukat, gyorsan tanultak, rajongtak a han kultúráért, ismét kimutatva a nomád

népek kultúra és rendszer terén való úttörő törekvését, szorgalmas, tudásra szomjas karakterét.

Fengtai császárné és Jiaowendi idejében az egész nép minden erejével a han kultúrát tanulta,

és vegyesházasságokat kötöttek a hanokkal, majdnem eljutottak a teljes sinizálódásig. Később,

miután a milliós tuoba nép áthelyezte fővárosát Luoyangba, teljes mértékben a kínai nyelvet,

30

ruházatot és rendszert használták, még a tuoba családneveket is hanosították, például a

császári Tuoba nemzetség nevét Zhangsunra változtatták. Amikor a déli dinasztiákból

érkeztek kínaiak, egy percig elbizonytalanodtak, hogy vajon hu (barbár) vagy han országba

érkeztek.

Fontos tisztázni, hogy a han kultúra pusztai népek általi kedvező fogadtatásának mély

etnikai gyökere van: először is, a han kultúrában az ég- és Tengrikultusz az uralkodó, az

égtisztelet pedig eredetileg a pusztai népek Tengrikultuszában gyökerezik, ezt a barbár hitet

Yan és a Sárga császár ősei hozták magukkal a pusztáról. Ezért a mongol puszta nomád

népeinek legfontosabb vallási tisztelete nemcsak, hogy nem ütközött a hanok égtiszteleti

kultúrájával, épp ellenkezőleg, a barbár vallással való közeli kapcsolata és érzelmi közelsége

miatt az könnyen elfogadható volt számukra. Később az, hogy sem a mongol területek

mongol népe, sem a kínai han nép nem a kereszténységet vagy az iszlámot, hanem a

buddhizmust vette át, azért volt, mert a mongol és han nép legfontosabb vallási kultuszainak

sok közük van egymáshoz. Másodszor, a han kultúrában és a konfucianizmusban megvan a

korábbi konfuciánus tanok örökítette bátor és törekvő nomád lelkület, mint például a „Az Ég

akaratának végrehajtásával, a nemes ember fáradhatatlanul erősíti saját akaratát” [a szerző

által nem jelölt idézet, Yijing, Zhou yi, ford.]. „A gazdagok nem voltak mértéktelenek, a

szegények nem tértek el az elvektől, az erősek nem hajoltak meg”, [a szerző által nem jelölt

idézet: Mengzi: Teng Wen Gong II, ford.] az ilyen meg nem hajló lelkület is eléggé illett a

pusztai népek karakteréhez és a farkastotem lelkülethez. Harmadszor, a konfucianizmus teljes

erejével a pártolta az „ég fiának”, így egyúttal a „Tengri fiának” uralkodói jogát. Összegezve,

a han kultúra eredetileg a nomádok által a földműves területekre hozott és ott fejlődésnek

indult kultúra, ezért a későbbi pusztai népek központi földműves területekre érkezte után a

kultúra terén nem kellett mindent elölről kezdeni, elég volt a nomád elődök és utódok

kultúrájának gyümölcseit leszüretelni. Természetesen, a későbbi xianbeiek, mongolok és

mandzsuk tisztában voltak a han kultúra határaival, átvételekor igencsak válogattak, és

jelentős nomád kulturális tartalommal egészítették ki azt.

Ezen kívül azt is fontos tisztázni, hogy az a hagyományos nézőpont, mely szerint a nomád

népek ugyan katonai erővel el tudják foglalni a Központi Síkságot, viszont a hanok képesek a

kultúrájukkal legyőzni a nomádokat, valójában egyfajta nagy-hansoviniszta látásmód. Az

ilyen nézetek legnagyobb hibája, hogy tagadják a legalapvetőbb nem kulturális faktort – a

kínai mezőgazdasági földterület leigázó szerepét. A kiterjedt kínai mezőgazdasági területek

képesek voltak legyőzni és ellágyítani bármilyen régi harcos, bátor nomád népet, a kínai

földterületek leigázó szerepe apránként meghaladta a kultúráét. Az az egyoldalú nézet, hogy a

31

han kultúra elpuhította a nomád népeket, magában hordozza a han kultúrában meglévő nomád

összetevő, valamint a han kultúrában meglévő nomád népek részbirtokosi jogainak tagadását.

Ráadásul, valójában a nomádok sem passzívan győzettek le a kínai kultúra által, hanem

aktívan választották a han kultúrát, és ennek az aktív választásnak a fő oka szintén a han

kultúrában meglévő nomád kulturális összetevő volt.

A xianbei tuoba reform rendkívül sikeres volt, az északi Wei hatalom stabilizálódott, a

gazdaság virágzott, a népességszám megugrott, a nemzetközi kapcsolattartás gyakorivá vált,

[az ország] egy nagy keleti birodalom képét mutatta. Ráadásul a kultúra fejlődött, a

buddhizmus dominált, a yungangi, longmeni barlangkolostorokban található északi Wei kori

hatalmas kőbuddhák a mai napig ámulatba ejtik az embert, a korlátolt és romlott, belső

zűrzavarral küzdő, rövid életű déli dinasztiák han népességű államát egyáltalán nem lehet

hozzá hasonlítani. Olyannyira, hogy a későbbi korok kínaijainak nagy része ismerte a híres

északi Weit, de a korabeli déli dinasztiák hanjainak Song és Qi államairól alig tudtak valamit.

Az északi Wei és a déli dinasztiák éles kontrasztja világossá teszi, hogy a kínai földműves

kultúra és nemzeti karakter már a birkatermészet halálos veszélyt jelentő gyengeségének jeleit

kezdte mutatni. A nomád népek gyorsan egyesítve teljes nemzeti erejüket, megragadva az

alkalmat, katonai erejükkel könnyedén behatoltak a Központi Síkságra, néhány generáció

elteltével megtanulták a kínaiak évezredeken át kitermelt műveltségbeli vívmányait, és egy

fejjel még meg is előzték őket. A vállalkozó lelkületet nélkülöző kínaiaknak azonban, bár

kultúrájuk fejlettebb volt a pusztai népekénél, rendszeres vagy rendszertelen időközönként

vérátömlesztésre volt szükségük az életben maradáshoz. Ha néhány évszázadon át nem kaptak

nagyobb dózis vérátömlesztést a farkasvérből, akkor a csontjaik annyira meggyengültek, hogy

nem bírták megtartani Kína építményét. A régi mondás szerint „ötszáz év alatt kell lennie

kiváló uralkodónak” [a szerző által nem jelölt idézet: Mengzi: Gong Sun Chou II, ford.].

Valójában ez az „uralkodó” egyfajta, a nomád lelkületből és karakterből megtestesült király,

egy bizonyos, a nomád lelkületet és karaktert képviselő személy.

A xianbeiek több mint 140 éven át uralkodtak Észak-Kínán, ezalatt a pusztai népek és a

kínai földművesek közötti vérátömlesztés és vérkeveredés igen jelentős és mélyre ható volt.

Ez az úgynevezett vérátömlesztés és vérkeveredés két fontos területen mutatkozott: először is,

a nomád népek Központi Síkságra való benyomulása után a nomád lelkület és karakter

földművesekre gyakorolt mély hatása terén. Az úgynevezett „vérátömlesztés” nem más, mint

a nomád lelkület átadása. Másodszor, az etnikumok közötti vérkeveredés felerősítette a nép

túlnyomóan vegyes voltát, növekedett az új karakterű népcsoportok száma. Az „öt hu betörése

Kínába” hatalmas harcokat eredményezett a Központi Síkság nagy vidékein, Luoyang leégett,

32

patakokban folyt a vér, [az lakosságot] megtizedelték, a népességszám vészesen lecsökkent. A

háború a kínaiak első, nagyméretű etnikai alapú elvándorlását is eredményezte. A történelmi

adatok feljegyzik, hogy Zhongzhouból, azaz a Központi Síkságról a hanok körülbelül 60-

70%-a menekült el a Jiangnan [a Jangcétól délre lévő, ford.] területekre, ezáltal tovább

csökkent Észak-Kína han népességének lélekszáma. Ezek után a pusztáról szakadatlanul

érkező nomád népek, különösen a xianbeiek, még jobban feltöltötték az elhagyott Központi

Síkságot, és a kiürült Luoyangot. A „Kína rövid történeté”-ben az áll: „a Zhao Jiangtong „A

xirongok” c. könyve szerint a guanzhongi [mélyföld Shaanxi tartományban, ford.] népesség

több mint egymillió, a di-qiang, xianbei stb. népekkel vívott harcokban a felére csökkent.”.

Amikor Wei Jiaowen császár a fővárost Pingchengből Luoyangba költöztette, magával hozott

sok xianbei katonai és civil hivatalnokot valamint katonai egységet, azok hozzátartozóival és

szolgáival egyetemben, ezek összlétszáma több mint egymillió volt. Hogy megtanulják a han

kultúrát, és növekedjen a népességszám, maga a xianbei uralkodó réteg volt az első, amely

szorgalmazta a xianbeiek és hanok közti vegyes házasságok politikáját. Mivel a kormányzati

pozícióban lévő nomád nép birtokolta a vagyont és a hatalmat, a vegyes házasság és az

ágyasság elterjedt intézménye miatt sok gyerek született, emiatt a nomádok

népességszaporulata átvette a hanoktól népességnövekedési ütemük addigi elsőségét. Ezáltal

a tizenhat állam és az Északi Dinasztiák 260 évnél hosszabb korszaka alatt történt

vérátömlesztés és vérkeveredés után Észak-Kína a nomádok és hanok számát tekintve

nagyjából egyenlően keveredett nemzetiségű területté változott, ezen belül is a xianbei nép

száma és hatása volt a legnagyobb.

Ez alkalommal a vérátömlesztés és vérkeveredés miatt Kína központi területeinek elpuhult

és birkatermészetűvé vált földműves népének karaktere és lelkülete ismét aktiválódott és

felbátorodott. Viszont fontos rámutatni, hogy Kína nomádjainak a földművesek számára

nyújtott vérátömlesztése és vérkeveredése a földművesek szempontjából fájdalmas és

kegyetlen esemény volt, ám mégis ez volt a „kínai betegségre” való, nagyon is szükséges,

megváltó terápia. Objektíven megállapíthatjuk, hogy ha nem lett volna ez a hosszú távú,

széleskörű vérátömlesztés és vérkeveredés, akkor a későbbi nagy Sui és Tang dinasztiák sem

jöhettek volna létre.

Az északi Wei később keleti és nyugati ágra szakadt, ezt a két államot szintén a xianbeiek

irányították. I.sz. 550-ben Gaoyang letaszította a trónról a keleti Wei uralkodót, és

megalapította Qinek nevezett államát, melyet a történettudományban északi Qinek hívnak.

556-ban a xianbei Yu Wenjue pedig a nyugati Wei uralkodót fosztotta meg trónjától, az általa

alapított államot Zhounak nevezte el, melyet a történettudományban északi Zhounak neveznek,

33

és szintén xianbei rezsim uralta. Zhou Wudi Yu Wenyong, a tehetséges xianbei császár

legyőzte az északi Qit, és ismét egyesítette Észak-Kínát.

I.sz. 581-ben az északi Zhou nagykancellár, Yangjian detronizálta Zhou Jing császárt, és a

xianbei északi Zhou trónját elbitorolva megalapította a Sui uralkodóházat, így ő lett a kínai

történelem jól ismert Sui Wendi uralkodója. Ily módon a Sui dinasztia valójában a xianbei

állam alapjain jött létre. Az északi dinasztiák kora utáni Sui dinasztia idején, a Központi

Síkság népe az előző, több mint 260 éven át tartó, az öt nomád nép farkastermészetű vérből

nyújtott vérátömlesztése miatt, voltaképpen a xianbei és más nomád népek valamint a hanok

keveredésével kialakult vegyes népesség volt. Mivel Yangjian vetett véget a Zhounak és

megalapította a Sui dinasztiát, így a xianbei északi Zhou uralkodó réteg alapjában véve

megmaradt. A Sui udvar tele volt xianbei nemzetiségű hivatalnokokkal, még Sui Wendi Dugu

császárnéje is xianbei volt, mégpedig xianbei főnemes, egy kiemelkedő tábornok, Dugu Xin

lánya. Ezért a Sui dinasztia államigazgatási összetételéről és nemzeti szerkezetéről

elmondható, hogy rendkívül magas volt bennük a xianbeiek aránya. A nemzetiségi arányokról

szólva, a Sui a xianbei és a han nép közösen létrehozott hatalmas dinasztiája volt. Sui Wendi

korában a Központi Síkság népének karaktere erőteljes, kultúrája fejlett volt, ebben a korban a

farkas- és birkatermészet nagyjából jól keveredett.

Ennek megfelelően a Sui dinasztia is bátor, kezdeményező, kreatív, tevékeny és kiváló

dinasztia volt, egyenlősítő földosztást vitt véghez, megépítette a Nagy Csatornát, bevezette a

hivatalnokvizsga-rendszert, legyőzte a 400000-es türk lovas hadsereget, behódoltatta Dél-

Kínát, véget vetett a Kínában két és fél évszázadon át tartó háborúskodásnak és

megosztottságnak, és egy nagy kiterjedésű, egységes országot hozott létre.

Különösen ki kell emelni, hogy Észak-Kína ki volt téve a nomád népek betöréseinek és a

hosszan tartó háborúk rombolásának, így nemzeti erejét tekintve gyengébbnek kellett volna

lennie, mint a más népek betöréseitől nem háborgatott Déli Dinasztiáknak. Valójában éppen

fordítva volt, a Déli Dinasztiák hanok irányította Song, Qi, Liang, Chen dinasztiái közül egyik

romlottabb és sötétebb volt a másiknál, mind puhány, cselekvésképtelen, széthúzó és

rövidéletű volt. A Déli Dinasztiák han uralmát a későbbi nagy Sui dinasztia könnyedén

elsöpörte.

Ettől kezdve a régi Kínában ismét megjelent egy szabályszerűség: a nomádoktól kapott

vérátömlesztésen és vérkeveredésen átesett Központi Síkság északi részei, függetlenül attól,

hogy a háborúskodásban milyen mértékig károsodtak, többségükben mégis képesek voltak

elpusztítani vagy megadásra kényszeríteni a dél-kínai han rezsimeket. Az utolsó dél-kínai han

rezsimeket kivétel nélkül könnyedén semmisítették meg az északi államok. Ennek a

34

szabályszerűségnek az alkalmazhatóságát egészen a Qin korig lehet visszavezetni. Onnantól

kezdve, hogy a Qin állam legyőzte Chut és Wut, a Wei legyőzte Shut, a Jin legyőzte Wut, a

Sui legyőzte Liangot és Chent, a Song legyőzte a késői Shut, a Déli Tangot, a Wut és Yuet, a

Yuan legyőzte a Déli Songot, egészen addig, hogy a Qing legyőzte a déli Ming három hűbéres

lázadását, és a Taiping királyságot. Ez a szabályszerűség igazolja, hogy a nomád karakter

jóval erősebb a földművesnél, a bátor karakter pedig egy nép függetlenségének meghatározó

eleme a népek sokaságágában. A tisztán földműves Dél-Kína amint elveszítette a még a Yan

és a Sárga császár idejéből megmaradt nomád lelkületet, és nem kapott friss, nomád lelkületű

vérátömlesztést, egyből elveszítette a gerincét, és fejlett kultúrája és gazdasága ellenére sem

tudta megvédeni saját territóriumát, garantálni államának függetlenségét.

Chen Zhen egy pillantást vetett a farkasodú hegyoldalára, és felsóhajtott: -Ennek ellenére

a Sui rövid életű dinasztia volt, az alapvető gond ismét a farkas és a birka kiegyenlítetlensége

miatt volt. A Sui uralkodó réteg farkastermészetű volt, túlságosan is erős a birkatermészethez

képest. Sui Yangdi császár maga vegyes han és xianbei származású volt. Anyja, Wenxian

Dugu császárné, egy, még Sui Wendinél is félelmetesebb xianbei amazon volt. Dugu

császárné maga is egyengette rokonságának útját, egymás után három császárné és egy

nagycsászárné került ki közülük. Nővére az északi Zhou Zhou Mingdi császár felesége,

nagyobbik lánya Zhou Xuandi császár felesége, másod-unokanővére a Tang kori Tang Gaozu

Li Yuan anyja volt. Dugu bátor, erős és hatalmas xianbei családi karaktere mély hatást

gyakorolt a három nagy dinasztiára, az északi Zhoura, a Suira és a Tangra. Dugu nem mert a

császári és császárnéi palotában Sui Wendi császárnak ágyasokat küldeni, még azokat a nőket

is megölette, akik tetszettek a császárnak. Ez a teljesen farkastermészetű, xianbei nemzetiségű

császárné nagy hatalom birtokosa volt, Sui Wendi császárral együtt a „két szent uralkodó”

titulust kapták. Dugu császárné megtervezte még Chang Liyou és Yangyong herceg

trónfosztását, majd kegyeltjét, Yang Guangot tette meg herceggé. Később Dugu vált a Wu

Zetian [császárnő] példaképévé. Ezért Sui Yangdi császár „farkastejen” nevelkedett „farkas”

volt. Az általa örökölt génekben túltengett a farkastermészet, emiatt a kínai történelemben

szokatlan despota volt, mindent megtett, hogy hadat viselhessen, embertelen és romlott volt,

hatalmas adókat vetett ki, a népnek még az életkedvét is elvette. Sui Yangdi háromszor

támadta meg Koreát, többmilliós sereget mozgósítva, hatalmas veszteségeket okozva,

kimerítette az ország erejét, országos elégedetlenséget váltva ki. A nagy Sui 37 év után

könnyedén omlott össze, akárcsak a Qin dinasztia. I.sz. 618-ban a huvá vált han főnemes, Li

Yuan megalapította a Tang dinasztiát.

35

A kínaiak nagyra tartott és büszke Tang dinasztiája valójában szintén a xianbei és han nép

közösen létrehozott nagy uralkodóháza, a pusztai farkas karakter és a kínai kultúra

esszenciális lecsapódása volt, így érte el a régi Kína kulturális csúcspontját. Ahogy a „Han a

Qin rendszert használta” ebben a korban a Tang használta a Sui rendszert. A Li Tang [a Tang

dinasztia régies elnevezése, ford.] dinasztia volt a Sui császári család örököse, különösen a Sui

császári család női ágának bátor, xianbei karakterének vonatkozásában. A karakter és a

vérvonal tekintetében a Li Tang dinasztia államalapítója és első uralkodói mind elhusodott

hanok és xianbei nemesasszonyok félvér gyermekei voltak. Tang Gaozu Li Yuan anyja,

felesége, és az egyik menye is xianbei volt. Tang Taizong Li Shimin nagyanyja, anyja és

felesége, Tang Gaozong Li Zhi dédanyja, nagyanyja és anyja szintén xianbei volt, Li Yuan

anyja pedig a híres Sui Dugu császárné másod-unokanővére volt. Néhány generációnyi

vérkeveredés, néhány generációnyi xianbei farkastermészetű karakter tartós hatása folytán a

Li Tang uralkodócsalád vérvonalában a han vér aránya az egynegyed alá esett vissza, emiatt a

karakter tekintetében rendkívül kevert volt. Taizong Li Shimin különösen kiemelkedő volt,

bátor, hősies farkastermészetű karaktere miatt a kínai császárok legnagyobbjának nevezhető.

Emellett a Li család olyan szélsőséges példát is nyújtott, mint Li Shimin hercegét, Cheng

Qiant, aki hu nyelvet tanult, hu ételt evett, felnézett a türk farkasfejes harci zászlóra, vissza

szeretett volna vonulni a pusztára, és türkként élni. Később Cheng Qian herceget Tang

Taizong taszította le a trónról. Ez a szélsőséges példa is bizonyítja a Li Tang pusztai népi

vérvonalának és hatásának, súlyának nagyságát.

Mondok neked néhány példát a „Zizhi Tongjian” feljegyzéseiből: egyszer Li Shimin

követte [apját, ford.] Li Yuant a harcba. Li Yuan anabázisa kedvezőtlenül alakult, Li Shimin

személyesen vezette seregét a harcba. Az ellenséges front mögött sietett, seregei élén haladt,

két karddal, saját kezűleg vágva le több tucat embert, vérben forgó szemekkel. Mindkét kardja

éle kicsorbult, ruhájának ujjai megteltek az ellenség vérével, ő kirázta belőlük, és tovább

kaszabolt, egészen, amíg föl nem morzsolta az ellenséget, mindent megtéve a győzelemért.

Egy másik alkalommal Li Shimin Dou Jiandevel háborúzott. Li Shimin mindössze egy

tábornokát, Weichi Jingdet és néhány harcost vitt magával, Dou Jiande pedig 5-6000

lovasával vette üldözőbe őket. Li Shimin kiváló lovasíjász, rettenthetetlen harcos volt, saját

maga lőtte le az ellenség egy tábornokát és néhány harcosát. Weichi Jingde szintén megölt

tizenegynéhány katonát, annyira megrémítve ezzel a több ezres lovasságot, hogy azok nem

merték tovább üldözni. Megint máskor, a Xuanwumennél történt incidenskor, a Tang dinasztia

érdekében lesbe állította katonáit, és megölette az ellene készülődő édestestvéreit, [Li]

36

Jianchenget és [Li] Yuanjit. Li Shimin saját kezűleg ölte meg fivérét, Jian Chenget. A hercegi

címet erős kézzel, farkas módjára vadul és eltökélten szerezte meg.

Li Shimin vad és vakmerő, nagy tudású és kiváló harcos volt, akkoriban az arany

farkasfejes zászlós türk lovassággal háborúzott, és még a türk kán is nagyra tartotta és tisztelte.

Tang Taizogot még a pusztai népek is „égi kán”-ként, azaz „Tengri kán”-ként tisztelték.

Később a Tang dinasztia képes volt megszelídíteni a hatalmas türköket, mégpedig éppen a Li

Tang nemzetség ilyenfajta farkastermészetű karakterére, valamint a pusztai népekből

származó híres hivatalnokokkal és tábornokokkal teli udvarra támaszkodva. Közülük a

leghíresebb Changsun Wuji volt, aki a „Jiu Tangshu, Changsun Wuji története” c. évkönyv

feljegyzése szerint az életét kockáztatta, amikor kitervelte a xuanwumeni incidenst, farkas

módjára bátran bíztatta Li Shimint, hogy tegye meg az első lépést, saját maga vezette

[vesztébe] Weichi Jingdet, kilenc főtisztviselővel összejátszott Li Shiminnel, és a

Xuanwumennél legyilkolták [Li] Jianchenget és [Li] Yuanjit. Changsun Wuji első számú

hivatalnokként segédkezett Li Shimin trónra jutásakor, és harminc évig volt kancellár.

Changsun Wuji xianbei volt, ősei az északi Wei császári családból származtak, akiknek

leszármazottaik az északi Wei, nyugati Wei és az északi Zhou korokban töltöttek be fontos

hivatalokat, nemesi címet kaptak, apja pedig a Sui dinasztia You XiaoWei tábornoka volt.

Changsun Wuji emellett Tang Taizong unokájának, Wende császárnénak a bátyja volt. Tang

Taizong nagyanyja, anyja, felesége és még a főminisztere is xianbei volt, ebből is láthatod,

mennyire erős volt a nagy Tang dinasztián belüli xianbei vérvonal.

A Tang dinasztia nagyságának forrása a nemzeti karakter nagyságában, valamint a Tang

asszonyok nagyságában rejlett. A Tang kor elejének három xianbei asszonya nemcsak hogy

fölneveltek néhány kiemelkedő császárt a Tangnak, hanem Kína első „asszonyserege” és

Kína első és egyetlen császárnője is a Tang korban született. Mi ne tudnánk, akik idejöttünk a

pusztára, hogy a pusztai népek nyitottak és tiszteletteljesek a nők iránt? Itt a nők státusza

viszonylag magas, tevékenyek és vállalkozók. Mindig sok volt errefelé a Galszanmához

hasonló, a farkasokkal puszta kézzel harcoló, bátor nő. A Tang dinasztia xianbei vérvonala

egyúttal a Tang dinasztiabeli nők kiemelkedő eredményeit is meghatározta, a „Xin Tangshu,

Zhu hercegnő legendája” szerint: amikor Tang Gaozu Li Yuan hadba vonult a Sui ellen

Taiyuannél, lánya, Ping Yang hercegnő, maga ment előre a Guanzhong területre [a mai

Shaanxi tartományban, ford.], összegyűjtött egy felkelő osztagot, folyamatosan zaklatta a Sui

csapatokat, és a sajátját 70000-esre duzzasztva rettegésben tartva egész Guanzhongot Li Yuan

számára elfoglalta Chang’ant [a mai Xi’an, ford.], nagy szolgálatot téve ezzel. A „Xin

37

Tangshu” azt írja: „A hercegnő (Ping Yang hercegnő, a szerző megjegyzése) hatalmas sereget

gyűjtött, a Qin királlyal találkozott észak-Wei-ben, … [seregét] asszonyseregnek nevezték.”

A Shanxi tartománybeli híres Asszony-szoros a Ping Yang hercegnő vezette sereg

szálláshelyéről kapta nevét. Ping Yang hercegnő édesanyja Li Yuan xianbei embere, Taimu

volt a Dou családból. Ping Yang hercegnő kiemelkedő asszony volt, szüleinek karaktere

ugyanaz volt, mint Li Shiminé és vele egyformán küzdött az országért. Az asszonysereg

nagyon nagy hatást gyakorolt a kínai nőkre, mivel lelkülete szabad és nyitott, állhatatos és

független, nomád, farkastermészetű lelkület volt.

Kína egyetlen császárnője, Wu Zetian szintén a Tang korban született. Wu Zetian a nomád

lelkület sűrűjében, a mély hagyományú, „hu viseletű, lóhátról nyilazó” Shanxiban jött a

világra. Shanxi pedig a xianbei nép egyik bázisterülete, a xianbei északi Wei legelső fővárosa

éppen a Shanxi-beli Pingcheng volt. Wu Zetian apja Li Yuant követve ment hadba a Sui ellen,

később ő is hercegi címet [国公] kapott. Tehát Wu Zetiannek is harcos családból származó

amazonnak kellett lennie. Később szintén a Li Tang nemzetség nomád lelkületű nevelése

nyomán Wu Zetian a legerősebb farkastermészetű kínai politikusnővé vált. Karakterét tekintve:

bátor és hősies, kiemelkedően bölcs, vakmerő és elszánt, vaskezű, erős akaratú; politikája

terén pedig elnyomta a nemesi családokat, megerősítette a hivatalnoki vizsgarendszert,

áthágta a szabályokat, hogy kiválassza a tehetségeseket, rávette a népet a mezőgazdaságra és

selyemhernyó-tenyésztésre, hozzájárulva a népességszám gyarapodásához. A Tang Taizongot

útjára indító Zhenguan korszak [a Tang felvirágzásának ideje, ford.] ragyogó politikájának

virágkora fél évszázadon át tartott.

Chen Zhen megállt egy kicsit, és hirtelen azt kérdezte Yang Ke-től: Megfigyelted már Wu

Zetian alakját?

Yang Ke egy kicsit elbizonytalanodott, fejét megrázva válaszolt: Nem, mit fedeztél föl

már megint?

Chen Zhen így szólt: én láttam Wu Zetian portréját, nagyon keménykötésű, mintaanyának

tűnik. A longmeni sziklabarlangok leghíresebb és legnagyobb Lushena szobrát Wu Zetian

parancsára faragták. Annak a szobornak rendkívüli atmoszférája, kislányos bája van, arca,

nyaka, válla pufók és gömbölyded. Állítólag a korabeli művészek és kőfaragók magának, Wu

Zetiannek az alakja után faragták ki. Minden kínai tudja, hogy a Tang kori ízlés a „testeset

tartotta szépnek”, a Li Tang császárok nagy része terebélyes asszonyokat választott magának

feleségül és ágyasul. Tang Taizong Wu Zetian-t választotta ágyasának, fia, Tang Gaozong Li

Zhi később szintén addig járt Wu Zetian nyakára, amíg az császárné nem lett, még később

pedig Tang Xuanzong Li Longqi is a testes Yang Yuhuant tette meg főrangú ágyasának.

38

Néhány generáción át a Tang császárok így rajongtak a telt asszonyokért, s ez nagyban eltért a

kínai han nemzetiségű császárok hagyományos ízlésnormáitól. A kínai han nemzetiségű

császárok nagy része a karcsú nőket kedvelte, például: „a Chu király a vékony csípőt szerette,

feleségei mind éhenhaltak”. A Han dinasztia Han Chengdi császárának kedvenc ágyasa, Zhao

Feiyan „vékony csípőjű, finom kezű” volt, később Chengdi császárnévá is tette.

Akkor viszont a Hanban és Tangban, ebben a két nagy történelmi dinasztiában hogyan

jelenhetett meg két, egymástól gyökeresen eltérő szépségideál? Az ok az, hogy a Tang

dinasztia és a korábbi kínai dinasztiák vérvonala különböző. Az, hogy a Tang korban a

„testeset tartották szépnek”, jól tükrözte a Li Tang klán xianbei vérvonalának jegyeit.

Korábban én sem tudtam rájönni, miért lehetett, hogy a korábbi nagy dinasztia han népe a

karcsú alkatúakat tartotta szépnek, a következő Tang pedig hirtelen a testeseket. Csak akkor

értettem meg, amikor világossá vált a Tang dinasztia xianbei vérvonala, azután kapcsoltam

össze a mi pusztai életünkkel, és egyszerre [az egész] világos lett. Először, alig hogy

megérkeztünk a pusztára, észrevettük, hogy a mongolok a testeset tartják szépnek. A mi

brigádunkban például a „petróleumlámpa” becenevű Naranceceg elég telt volt, bizonyára még

Yang főrangú ágyasnál is kövérebb, és akkoriban szinte az összes csikós körüludvarolta őt.

Ölönben a pásztorok által szépnek talált mongol nők nagy része telt asszony volt. Márpedig a

xianbeiek és a mongolok két, egymással közeli kapcsolatban álló, a mongóliai pusztákon élő

nomád nép. A xianbeiek biztosan a farkastotemet tisztelték, szépségideáljuk szerint a „testeset

tartották szépnek”, ezeket [az elveket] pedig továbbadták a mongoloknak. Tulajdonképpen a

nomád népeknek a régi koroktól egészen máig a jószágaik felhizlalása volt a mesterségük, a

„nagy birkát” tartották szépnek, természetes hát, hogy a nemzeti szépségideálban is a „testeset

tartották szépnek”.

Yang Ke bólogatott és nevetve válaszolt: -Így van! … De egy kicsit eltávolodtunk a

lényegtől, nem igaz?

-Egy cseppet sem távolodtunk el. - felelte Chen Zhen. Az, hogy a Tang korban a „testeset

tartották szépnek” egyszerűen a nemzeti tudat ízlésének terén igazolja a Tang kor erős és

hatalmas karakterének gyökerét. A hanok folyamatosan figyelmen kívül hagyták a Tang

dinasztia nomád lelkületét és pusztai vérvonalát, igazából nem akaródzott nekik Kína

leghatalmasabb dinasztiája vívmányainak nagyobbik részét a pusztai nomád népek

dicsőségfalára írni.

Hozzáteszem még, hogy Li Shimin abban volt egyedülálló, hogy rendkívüli fontosságot

tulajdonított az emberséges civil kormányzásnak, magáévá tette Wei Zhi „tegyük le a fegyvert,

és állítsuk helyre a kulturális értékeket” politikáját. Támogatta a hivatalnokvizsga-rendszert,

39

keményen ellenőrizte minisztereit, a nevelésen fáradozott, fejlesztette a kormányzást,

enyhített a közmunka terheken, csökkentette az adókat, erősítette a gazdaságot. A Zhenguan

elnevezésű uralkodói periódusa nevezetes a kínai történelemben, a Tang dinasztia területe

[ekkor] soha nem látott nagyságúra növekedett.

Rendkívül fontosnak tartom elmondani, hogy Li Shimin volt az első császár, aki a „kínaiak

és barbárok egyenlők” elvet helyezte előtérbe. Azt mondta „az egész történelemben mindenki

a kínaiakat becsülte…, lenézték a barbárokat, diket, csak én szeretem őket egyformán, ezért

ők mind, akár a szüleiktől, függnek tőlem”. Tang Taizong „kínaiak és barbárok egyenlők”

politikája előtérbe kerülésének a Li Tang klán karakterének kínai-barbár vérkeveredése, a

farkas- és birkatermészet tekintetében egyensúlyban lévő vérvonala volt a háttere. Korábban

és később a kínai konfuciánus uralkodó ideológia végletesen „tisztelte a kínait, megvetette a

barbárt”, teljesen figyelmen kívül hagyta a nomád lelkület és a pusztai népek karakterének

hatalmas értékeit, akárcsak a kínai népnek és kultúrának nyújtott életmentő hozzájárulását,

ráadásul a konfucianizmus ezt a fajta farkastermészetű karaktert támadásainak célpontjaivá

tette. Egyedül a nomád vérvonalú Li Shimin volt az, aki mélységeiben átlátta a hanok és a

pusztai népek kölcsönös lebecsülését, és tette is, amit prédikált, megvalósította a „kínaiak és

barbárok egyenlőségének” politikáját. Az, hogy a Tang elérhette a régi Kína kulturális

felvirágzásának csúcspontját, alapvetően annak volt köszönhető, hogy egyesítette a pusztai

népek bátor és erőszakos karakterét, valamint a földművesek konfucianizmusának legjavát.

Kár, hogy a kínai mezőgazdasági földterület túl nagy és mély volt, Li Shimin „kínaiak és

barbárok egyenlőségének” kiemelkedő eszméjét igen gyorsan legyőzte az erős és provinciális

kínai földműves tudat és az uralkodó konfuciánus eszme. Később a kínai nemzet életét

megmentő friss vér, a pusztai népek erőszakos infúziója nyomán érkezett. Viszont mivel a

hanok földműves betegsége már súlyos volt, a későbbiekben hiába kaptak akármilyen

vérátömlesztést, a Han és Tang fénykor hősies és bátor nemzeti karakterét már nem tudták

átvenni. A „kelet alvó oroszlánja” nagyjából a Tang kor után hosszú téli álomba merült, Kína

hatalmas földje volt a mély álomhoz szükséges „kényelmes pamlag”, a konfucianizmus pedig

az „altatódal” és az „altatószer”, amely nem engedte, hogy az [ország] felébredjen.

Az An Lushan-féle lázadás után, az „öt dinasztia, tíz ország” [korszakának] 200 évén át,

az elpuhult és birkatermészetűvé vált kínai nemzet ismét nagy káosz közepette élt. Emiatt a

kínai földműves nép hosszú lejtmenetnek indult. Bár néhányszor előfordultak kisebb

felvirágzások, de a hanyatlási folyamat már megállíthatatlan volt. A kínai műveltség és Kína

területének folytonosságágának és egységének megőrzése egyre inkább a pusztai népeken

múlott.

40

Jóllehet a kínai földműves nép egészében gyengült, Yan és a Sárga császár ősei

farkastermészetű vére örökségének, valamint a nomádok szakadatlan vérátömlesztésének és a

vérkeveredésnek köszönhetően a kínai földművesek között elszórtan mégis megőrződött a

bátorság magja. A kínai történelem parasztlázadásai a földművesekben lakozó

farkastermészet parancsának kitörése. A parasztfelkelések azonban csak dinasztiaváltáshoz

szükséges eszközök voltak, amelyek, ha győzedelmeskedtek, mégsem tudtak az új dinasztia

számára semmi újat, semmi új vért hozni. A Tang kor végi Huang Chao-féle parasztfelkelés a

han nemzet újjáéledésének nagy mozgalma volt, de nem járt sikerrel. Az okokat vizsgálva

[megállapíthatjuk, hogy] a parasztfelkelés a mezőgazdasági földterületeken hosszú idő alatt

kitermelődött „mezőgazdasági melléktermék” volt, a földműves birodalmak karakterének

gyengeségét nem vagy csak igen ritkán kerülhette ki. Ugyan Huangchao parasztfelkelőinek

hatalmas serege megtámadta és legyőzte a császári sereget, de barbár és rövidlátó módón még

a régi Kína legragyogóbb városát, Chang’ant is felégették. Igaz, hogy a Tang kormányzat

által felbérelt, [addig] ismeretlen nyugati türk shatuo nép lovashadserege semmisítette meg.

Ez azért volt, mert a vérátömlesztésen átesettek teste és lelke mindig erősebb azokénál, akik

nem estek át rajta. A Han és Tang kor után a földműves kínai nép függetlenül attól, hogy

császári csapatok vagy parasztfelkelők keveredtek harcba nomád lovassággal, nagy

veszteségeket szenvedtek, hasznuk nem sok volt ezekből.

Az „öt dinasztia, tíz ország” idején Észak-Kína ismét belesüllyedt a farkastermészet

birkatermészettel szembeni jelentős túlerejének viharos időszakába. Az északi öt dinasztia

idejében a Liang, Tang, Jin, Han és Zhou közül a kései Tang, kései Jin és kései Han mind a

nyugati türk shatuo nép fennhatósága alatt álltak. Ugyanebben az időben létezett az erős Liao

állam, amelyet a xianbeiek leszármazottai, a nomád kitajok alapítottak.

I.sz. 960-ban Zhao Kuangyin hálátlan módon, könnyűszerrel bitorolta el a kései Zhou

császár, Zhou államát a Központi Síkságon, és megalapította az északi Song dinasztiát. Az

északi Song dinasztia az első időkben az öt dinasztia nomád népeinek vérátömlesztése miatt

még rendelkezett némi vitalitással. Song Taizuban viszont már nem volt annyi „kultúrfarkasi”

tűz, mint Han Wudiban vagy Tang Taizongban. Song Taizong két északi hadjáratát csúfosan

visszaverte a kitaj Liao állam. A déli han államokat kisöpörni viszont egyszerű volt, mint a

karikacsapás.

A Tang kor közepe után Kína gazdasági súlypontja északról délre helyeződött át. A Tang

vége felé, az öt dinasztia idején az északi rész gazdasága nagy hanyatlásnak indult, az észak

és dél közötti különbség egyre nagyobb lett. A déli, han népességű államok hatalmas

gazdasági ereje sem volt képes ellensúlyozni a karakterbeli gyengülést. Az ottani uralkodók

41

már régóta „élték aranyéletüket”, „jádéból építették a kerítést”, a déli területek csontjai

meggyengültek. Emiatt a vérátömlesztés során farkastermészetű vért kapó Észak-Kína ismét

könnyedén elpusztíthatta vagy megadásra kényszeríthette a déli vidékek han nemzetiségű

államait. Li Houzhu, Wu Yuewang stb. uralkodók egymás után adták meg magukat. A Tavasz

és Ősz korszak, valamint a Han és Tang korok dél-kínai nemzeti lelkesedéséből és

karakteréből, melyet csak így jellemeztek: „erejük hegyeket mozdít, qijük elborítja a világot”

„3,000 yue harcos legyőzi Wut”, „Chuban csak három család van, mégis legyőzik Qint”

semmi sem maradt. A tartós földműves környezet és a konfuciánus tanok végül a gyökerekig

áthatották és elpuhították a füves pusztával nem rendelkező Dél-Kínát.

A Song kor a han nemzetkarakter átalakulásának átmeneti ideje volt, a különböző

kedvezőtlen történelmi összetevők felhalmozódásán kívül, a Song kornak a han

nemzetkarakter változásában még két kulcsfontosságú és speciális szerepe volt.- folytatta

Chen Zhen:

-Először is, az északi Song képtelen volt visszaszerezni a Han és Tang korokban meglévő

nagy pusztai területeket. Hiába volt a „Nagy Song” elnevezés, valójában az ország területe a

Han és Tang korokéinak felét sem érte el. Északon az Észak-Kína északi részét és a mongol

pusztát magába foglaló óriási kitaj Liao állam húzódott. Nyugatra volt a vad Tangut Xi Xia és

a qiang Tufan, dél-nyugaton pedig a bai nép Dali állama. Ez a felállás súlyos

következményeket vont maga után. Eredetileg Yan és a Sárga császár korától Kínának

északon és északnyugaton folyamatosan volt nagy kiterjedésű pusztai nomád területe,

amelynek bátor nemzeti karaktert kialakító szerepe volt, a történelem során az óriási puszták

számtalan bátor, hősies és kiemelkedő uralkodót neveltek a kínaiak számára. A régi mondás

szerint „a hágótól nyugatra tábornokok teremnek, keletre miniszterek”, „mártírok és

hadvezérek mind hideg országokban születnek, a szeles vidékek erőssé tesznek, megkönnyítik

a hadi dolgok elsajátítását”. A „Songshi, Ligang története” szerint: „a Kínát felvirágoztató

uralkodók a régi korok óta északnyugaton emelkedtek föl, elfoglalták a Központi Síkságot és

délkeletet”. A Han és Tang korokban a nagy formátumú császárok nagy figyelmet szenteltek

a nyugati vidékekre, erős kézzel tartották az északnyugati pusztákat, és nem eresztették, mivel

belátták, hogy ez a terület tartja össze a kínai műveltség alapjait, és a nomád lelkület és

karakter az, amely megtartja Kína gerincét. A Han és Tang korokban az ilyen félig földműves,

félig nomád állam és a gazdaság alapja az volt, hogy a kínai nemzet megtartotta félig farkas

félig birka karakterének létfontosságú lényegét. Az, hogy az erőtlen és tehetetlen Song

dinasztia képtelen volt visszaszerezni Kína északnyugati részének létfontosságú pusztai

42

nomád vidékét, életveszélyes hatással volt a han nemzeti karakter végső átalakulásának

szempontjából.

Másodszor: a Song dinasztia neokonfucianizmusának győzelme. Mivel a Song dinasztia

területe mindössze tisztán mezőgazdasági vidékekre korlátozódott, a kínai konfucianizmus

hatalmas fája a tisztán földműves földterületek által táplálva teljesen földműves jellegűvé vált,

fejlődése egyre végletesebb lett, a Song kor „neokonfucianizmusának” megjelenése a korai

konfucianizmusban meglévő nomád örökséget, az egészséges erejű feltörekvő lelkületet

nagyban elgyengítette, és erősítette az elnyomott és életerejétől megfosztott nemzeti karakter

„új lelkületét”. A legveszélyesebb az „égi erények megőrzése, az emberi vágyak kioltása” volt,

a három morál és az öt örök erény voltak az égi erények, és ezeket az erényeket alkalmazva

kellett megszüntetni az emberi vágyakat. A farkastermészet és farkasakarat számára ez

lefejezés volt. Csak a farkas útjának eltorlaszolásával lehetett utat nyitni a birkának. A

neokonfucianizmus a han nemzetet a kezes és szófogadó, keményen és zokszó nélkül dolgozó

háziasított marhához és birkához tette hasonlóvá, nagy fejlődést eredményezve a han nép

Song-kori termelékenységében, egyúttal megteremtve a világ akkori legfejlettebb,

leghatalmasabb tűzfegyvereit: a mordályt, a rakétát, a tüzes vassulymot, a mennydörgő ágyút,

a gyorstüzelő puskát. Ezek azonban nem szolgáltak gyógyírként a kínai nép gyors

elpuhulására és a karakter birkává válására.

A történelem igazolja, hogy egy nép újjászületéséhez és virágzásához a termelékenység

fejlesztésére van szükség, de nem lehet „akarni a termelékenységet”, a termelékenység

fejlesztése a nemzet élénkítésének alapja, de nem a legfontosabb alapja. A bátorrá és

törekvővé nevelt nemzeti karaktert és a termelékenységet egy időben, párhuzamosan kell

fejleszteni, csak így lehet megszerezni a nemzet fölemelkedéséhez szükséges szárnyakat.

A Song korra a karakter tekintetében a tisztán földműves kínai han nép végtére is a Han és

Tang korok bátor „kultúrfarkasa” által változott elpuhult „kultúrbirkává”.

Mindezek ellenére, az északi Song idején mégis több mint 160 évig tartott a stabilitás és a

virágzás. Ennek oka viszont nem a saját hatalmasságában rejlett, hanem a félelmetes ellenfél,

a kitaj Liao állam nemzeti karakterében bekövetkezett nagy változásban. A Liao állam

tizenegynéhány évvel a Song dinasztia megalapítása előtt elfoglalta Észak-Kína tizenhat, han

nemzetiségű mezőgazdasági vidékét. Ezután mezőgazdasága nagy fejlődésnek indult,

kiterjedt a keleti és északi feketeföldes vidékekre. Néhány évtizednyi művelés után a

földművelés a Liao állam gazdaságán belüli aránya egyre nagyobb lett, jelentős számú nomád

apránként földművessé vált. Ezáltal egy eredetileg tisztán nomád népességű állam lassacskán

egy, a mezőgazdaságot fontosnak tartó, félig földműves félig nomád országgá vált. A

43

földművesek elpuhuló karakterének vastörvénye a kitaj Liao államra is kifejtette intenzív

hatását, a kitaj nép farkastermészetű karaktere is gyengülni kezdett. Xiao Taihou idejében a

Liao és a Song állam megkötötte a „Chanyuani szövetség” elnevezésű egyenlőtlen

békeszerződést. A Song dinasztia minden évben sarcot fizetett a nagy Liao államnak, Song

Zhenzong pedig Xiao Taihout nagynénjének nevezte. A hosszú háborúskodás véget ért, a két

ország viszonya „békés, baráti” volt, mindkettő nyugodtan hajtotta álomra a fejét, és

mindkettő könnyedén esett át a földműves környezet párhuzamos felvirágzási és elpuhulási

folyamatán.

A birka nyugalomra vágyik, míg a farkas nyugtalan, ez szabály irányítja a világot. Amikor

a Liao állam éppen a legteljesebben virágzott, a Szungari és az Amur folyók völgyeiben élő

nomád dzsürcsen nép gyors fölemelkedésnek indult. Hogy megszabaduljanak a Liao állam

kegyetlen elnyomásától, a dzsürcsenek vezére, Wanyan Aguda vezette bátor dzsürcsen

lovasseregek farkasfalka módjára lerohanták a Liao államot, rövid idő alatt elfoglalták annak

territóriumát, és megalapították a Jin [金] államot. A rákövetkező húsz év alatt, Jin Taizong

idejére a Jin állam teljesen megsemmisítette a nagy Liaot. Még a félig birka félig farkas nagy

Liao állam sem tudta útját állni a Jin állam vad, farkastermészetű lovasseregének, a már jóval

korábban tehetőssé és elpuhulttá vált „kultúrbirka” északi Songnak még annyi ereje sem volt

kivédeni a csapást.

A „kultúrbirkák” vezérkosa, Song Huizong már annyira „kultúr” volt, hogy Kína

kiemelkedő festőjévé vált, tehetséget mutatott a virágok és madarak realisztikus

ábrázolásában, még a kézimunkázó nőknél is lágyabb volt. Jin Taizongnak megvolt a

farkaskirályhoz illő tisztánlátása, egyből észrevette a Song dinasztia birkatermészetét. Miután

a Jin sereg legyőzte a nagy Liaot, nem maradt tétlen, gyorsan délre vezényelte seregét, és

annyira ráijesztett Song Huizongra, hogy ő azonnal lemondott fia, Zhao Huan, azaz Song

Qinzong javára. Ők voltak a kínai történelem legromlottabb és legtehetetlenebb császárai. A

rákövetkező évben a Jin sereg megtámadta a Song dinasztiát, az elpuhult Song sereg úgy

menekült, mint amikor a birka farkast lát. Kaifeng majdhogynem nyitva állt a támadók előtt,

akik így könnyedén bevehették, a két császárt, Huit és Huant foglyul ejtették, az

államkincstárt kifosztották, a császárné palotájában élő több ezer szépséget elhurcolták az

északi vidékekre, ahol örömlányként alkalmazták őket. Az akkori világ legnépesebb,

legfejlettebb termelékenységű, legfejlettebb tűzfegyverekkel rendelkező, a „Sunzi bingfa”

[Sunzi: A hadviselés törvényei, ford.] legbölcsebb ismereteivel ellátott Song állama szinte

harc nélkül esett el, sorsa két év alatt beteljesedett. Az akkori északi Song gyakorlatilag

44

semmiben sem szenvedett hiányt, az egyetlen, ami hiányzott, az a „gerinc” – az erős nemzeti

karakter volt.

Az északi Song „Jingkang uralkodói periódus szégyene” a kínai han nép legmegalázóbb

esete volt, még a kései mandzsu Qing kor megalázó és országvesztő helyzeténél is

megalázóbb. A mandzsu Qing dinasztia legalább vívott néhány ütközetet a nagyhatalmakkal,

harcoltak néhány évtizedig, és nem mondtak le a nagyhatalmak javára. Ha egy nemzet nem az

erős nemzeti karaktert teszi meg az állampolitika alapelvének, akkor gazdasági és kulturális

fejlettségétől, lélekszámától és hadseregének hatalmas méretétől függetlenül végül

kétségtelenül ugyanabba a hibába esik, mint az északi Song.

Még szerencse, hogy Kína abban a korban távol volt a keresztény és iszlám kultúráktól, ha

ugyanis a korabeli Jin sereg magas szintű kultúrával rendelkezett volna, akkor a kínai népnek

nagy valószínűséggel megváltozott volna az írása, nyelve, fajtája, hite. Ugyebár, eredetileg a

nyugati területek népei buddhisták voltak, később az erőteljes iszlám teljesen átformálta őket.

Ezért pedig szintén a nyugati területeket visszaszerezni képtelen Song dinasztiát terheli a

felelősség.

Kína mezőgazdasági jellegének erősödésével párhuzamosan gyengült a kínai nemzeti

karakter, az ország jelentős területe elveszett, a nomád vidékekhez közeli fővárost is a tisztán

mezőgazdasági területekre telepítették át, északkeletről délnyugat felé, minél távolabb került,

annál gyengébb lett, és minél gyengébb lett, annál távolabbra került. A Qin, Han, Sui, Tang

korok Chang’anja átkerült a keleti Han és nyugati Jin [晋] Luoyangjába, azután az északi

Song Kaifengbe, végül a déli Song Nankingba és Hangzhouba. Hangzhou a korabeli

kényelmes kínai életmód, a szakadatlan szórakozás, ének és tánc vidéke volt, és voltaképpen

ez volt a han nemzet nagy Song dinasztiájának utolsó fővárosa. Ha egy népnek csak fejlett

elméje és keze van, de nincsen erőteljes gerince, akkor a népek között csak gerinctelen

puhatestűvé válhat. A gyenge és tehetetlen déli Song legvégül kénytelen volt a kíméletlen és

rendíthetetlen mongol dinasztiának átadni az ország jádepecsétjét, kapitulálva az egész ország

nevében. Ez a fajta erős észak-gyönge dél felállás egészen a nyugati kultúrfarkas Dél-Kínába

történő gazdasági, műszaki és eszmei behatolásáig tartott, a radikális változás csak azután

indult meg.

Chen Zhen nagyot sóhajtva folytatta: -Én mégis fölnézek a Tengrire. Alaposan

végiggondolva úgy vélem, a Tengrinek mégiscsak igaza volt: egy ilyen elpuhult karakterű

nemzet valóban nem foglalhat el egy ilyen kiterjedt és termékeny területet, mert az az égi

atyának, a Tengrinek szégyenére válna, az Ég nehezen bocsájtaná meg, az ilyen nép valóban

eljutott odáig, hogy meg kell szabadulni tőle. A Tengri „Égi rendje” helyes, az elpuhult

45

parasztnak nem kell mások kegyetlenségét kárhoztatnia, valójában a földművesek is e

„természeti rend” alapján kezelték a termést, nem merték gyenge palántákkal, rossz magokkal

elfoglalni a jó földeket, és könyörtelenül kigyomlálták azokat, hogy az erős palánták és jó

magok vegyék át a helyüket. A Tengri viszont mégsem szabadult meg ettől a nemzettől, mert

a kínai nemzet esze és keze világhírű, a legkorábban nemesítette a vadkölest és rizst, és a

„négy nagy” találmány létrehozásával fejlesztette a technikai eljárásokat, valamint a hatalmas

kultúrtörténeti tudást: a selyemmel, a teával, a porcelánnal és a lakkal. Ha már a négy nagy

találmánynál tartunk: az iránytű segítette a nyugati népeket, hogy valódi tengerész

nemzetekké váljanak, hogy az óceánon meg tudják különböztetni a különböző égtájak tengeri

farkasait, hogy új földrészeket fedezzenek fel, hogy megragadják a kapitalizmus alapjait; a

papírgyártás, nyomtatás és a puskapor szintén segített a nyugati népeknek, hogy lerombolják a

középkor korlátolt és szilárd feudális építményét. A kínai nemzet nagyban hozzájárult a világ

kultúrájához, ezért az ég erre felfigyelt, és a Tengri elküldte nagy fiát, a pusztai nomád népet,

hogy alaposan kitanítsa ezt a harcképtelen földműves kistestvért, hogy további

vérátömlesztést adjon neki, hogy megerősítse a gerincét, és hogy ismét fölrázza és talpra

állítsa.

Kétségtelen, hogy mezőgazdaság az elpuhult nemzeti karakter e szabályára továbbra is

nagy hatást gyakorolt. A kitaj Liao állam pusztulása után a bátor, nagy Jin állam lépett a

nyomdokaiba. A Jin korban a mezőgazdaság nagy fejlődésen ment keresztül, a virágkorában

megművelt területeinek nagysága még az északi Songét is meghaladta. A földműves népesség

száma is gyorsan emelkedett, a Jin eleji hárommillió háztartásról a Jin közepére 7600000

családra nőtt, több mint 45 millió lakossal, ezzel megelőzve az északi Song Zhenzong császár

Jingde uralkodói periódusának egész országra vonatkozó lélekszámát, ennek

eredményeképpen a dzsürcsen nép is egyre inkább elpuhult.

A nap sugarai már sárgába hajlottak, az Ölön puszta mintha egy nagy aranyszínű sivatag

lett volna, a farkasfalka elő-előtűnő völgye felől már félhold formájú árnyék húzódott. Chen

Zhen fölemelkedett, és odapillantott a farkasodú lankájára. Amikor ő volt itt a juhász, amint

elsárgult a napfény, oda kellett figyelni a kimerészkedő farkasfalkákra. A farkasoktól kapott

stigmája még a kígyómarás érzésénél is mélyebb volt, húsz év eltelt, és ebben a pillanatban

mégis a hátán érezte a farkasfalka ijesztő, hűvös leheletét. Nyújtózkodott egyet, és így szólt

Yang Ke-hez: Vissza kell már mennünk, igaz? Galszanmáék már biztosan aggódnak.

Yang Ke ezt hallva szenvedélyesen, kezével nemet intve válaszolt: -Nem, Galszanmá

ismeri a mi kettőnk baját, tudja, ha egy kicsit ránk tör, akkor nincs se éjjelünk se nappalunk.

Amikor eljöttünk, mondtam neki, hogy lehet, hogy ma este nem jövünk vissza, talán másokat

46

is meglátogatunk. Te tényleg megtanultál egy trükköt a kritikusoktól, elmondod a

legizgalmasabb pontig, aztán „folytatása következik”. Tudom, hogy a mongol lovashadsereg

színre lépésének kell következnie. Szállj be a kocsiba, hátradöntöm az ülést, hátra dőlve

beszélhetsz, én meg hátra dőlve hallgatom. Folytasd!

Chen Zhen beszállt a kocsiba, hátra dőlt, és megszólalt: -Nem gondoltam volna, hogy ha a

kis farkas szülőhelyénél tartok majd előadást, ilyen könnyű lesz belehelyezkedni a szerepbe,

már érzem is a farkasodú illatát.

Chen Zhen egyből rákezdett a folytatásra: -…..a mongolok felemelkedésének koráig,

nemcsak a kínai földműves nép szenvedett súlyos csapást puhánysága miatt, a világ összes

földműves népe szintén erőtlen volt visszavágásra. Annak, hogy a több mint százezres

mongol lovassereg képes volt mindent útjába esőt elsöpörni Eurázsiában, két fő oka volt:

Az első, hogy a mongolok a világon a farkastotemet legjobban tisztelő nomád nép volt, a

farkast tekintették a mongol nép totemének, ősének, harci istenének, tanítómesterének,

példaképének, valamint a füves puszta és a pusztai népek védőszellemének.

A mongolok nemcsak, hogy saját ősüknek tartották a „szürke farkast”, de a mongol

uralkodói család néhány belső törzsének vezetői még magukat a törzseket is a farkasról

nevezték el. A régi, nagy perzsa történetíró, Rasíd [ad-Dín] nagy munkájának, a „Történelmi

gyűjtemény”-nek [A „Dzsámi’ at tavárih”, ford.] első fejezetében rámutat: A Dzsingisz kán

hatodik generációs ősét, Kajdu kánt, ötödik generációs ősét, Baj-Singkor[-doksin]t, és

negyedik generációs ősét, Tumbinaj[szecsen]-t adó mongol népen belül Dzsingisz negyedik

generációs ősének idejére jött létre a mongol uralkodói népcsoport egyenes leszármazású

belső törzse, a csinosz törzs. Ennek a törzsnek a két vezetője Dzsingisz negyedik generációs

ősének, Tumbinaj[szecsen]-nek a két fia volt, egyiküket Gendü Csino-nak a másikukat

Ölögcsin Csino-nak hívták. A mongol csino jelentése ’farkas’. Rasíd azt mondja: a „Gendü

Csino” jelentése ’hím farkas’, az „Ölögcsin Csino” pedig ’nőstény farkas’”. Tehát a két vezér

neve ’hím farkas’ és ’nőstény farkas’. Mi több, még a saját törzsüket is csinosznak nevezték, a

mongol csino farkast jelent, a csinosz pedig [ennek a többesszáma, ford.], ’farkasfalkát’. A

„csinosz törzs” tehát a „farkasfalka törzs”. A mongol történelem szakértője, Han Rulin

magyarázata szerint: „a csinosz többes szám, farkasok csoportját jelöli.”

Ráadásul Dzsingisz nagybátyjának az apja [pontosabban: Dzsingisz szépapja (Baj-

singkor-doksin) testvérének (Csarakaj-lingku) a fia, Szenggüm-bilge, ford.] szintén a farkast

választotta nevéül. Rasíd rámutat: „Csarakaj[-Lingku], bátyja, Baj-Singkor[-doksin] halála

után elvette annak feleségét…… a korábbi feleségétől is született néhány gyereke, akik közül

az egyik átvette a családfő szerepét, és Szürkejdükü csino néven vált híressé [A Mongolok

47

Titkos Története szerint Csarakaj-Lingku gyermekei Szenggüm-bilge és Ambakaj voltak,

azonban ez feltehetően egy elírás a Titkos Történet szövegében. A valós helyzetet, miszerint

Csarakaj-Lingku fia Szenggüm-bilge az ő fia pedig Ambakaj volt, az Altan tobcsi c. történeti

műből valamint az itt is idézett Rasíd művéből ismerjük. ford.]. Ő Tumbinajjal élt együtt. Fia

és utódja Ambakaj kán volt.” Ambakaj Dzsingisz nagybátyja [pontosabban: Dzsingisz

szépapja (Baj-singkor-doksin) testvérének (Csarakaj-lingku) az unokája, ford.], az ő apja,

Szürkejdükü csino [Szenggüm-bilge] neve első részének mongol jelentése nem világos,

viszont a csino jelentése ’farkas’. Tehát Dzsingisz nagybátyjának apja is a ’farkas’ nevet

viselte.

A mongolok közül sokan választják a Csino, azaz a farkas nevet. Egy újabb példa: a

„Dzsámi’ at tavárih” feljegyzése szerint Dzsingisz harmadik generációs ősének (a

dédapjának), Hebule han[Kabul kagán]-nak negyedik gyerekét Hedan[Kadaan]-nak hívták,

Kadaan családi neve „Alihei csino” volt, melyből az „Alihei” mongol jelentése nem világos,

viszont a csino jelentése megint csak ’farkas’.

Nyilvánvaló, hogy a mongolok lelkében a farkas milyen magas tiszteleti státuszt tölt be. A

hanok között viszont egy sem akad, aki gyerekének a ’farkas’ nevet választaná. A fentiek azt

is igazolják, hogy a világot felforgató Dzsingisz nemcsak hogy a farkasok pusztáján nőtt fel,

de ráadásul egyúttal az emberek „farkasfalkájában” is.

A mongolok tehát megtették a farkast a mongol nép ősének, istenének, tanítómesterének,

példaképének, etalonnak; a farkast testükkel táplálták, és az égi szférába emelték, ez a nép

karakterét tekintve a világ legbátrabb, legerősebb és leghatározottabb népe volt. A mongol

lovasság pedig a világ legvadabb, legfényesebb és legkiválóbb serege volt, melyet mongol

pusztai farkasok neveltek.

A második oka annak, hogy a mongol lovassereg képes volt minden útjába esőt elsöpörni,

az volt, hogy a néhány ezer éves régi földműves műveltség már túlérett, a világ összes

földműves népét elpuhította, a kemény barackból rothadt és puha gyümölcs lett. Ezért vált a

pusztai farkastotem lelkületéből harciasan kitörő mongol lovasság a világ csodájává, és így

hozhatták létre a világtörténelem lapjainak legnagyobb mongol birodalmát, amely a pusztai

nomádok erejéből elérhető összes csúcsot meghódította.

Fontos odafigyelni arra, hogy a világtörténelemben egy másik, a mongol birodalomnál

alig kisebb terület, a Római császárság szintén a farkaslelkületet tisztelő birodalom volt, a

Róma címerében szereplő anyafarkas képe máig mélyen beleégett a nyugati ember „nomád

lelkületébe”. A világtörténelem e két legnagyobb és legrettenthetetlenebb birodalma a

48

farkaslelkületet tartotta tiszteletben, könnyű hát belátnunk a farkaslelkület hatalmas hatását és

szerepét.

A gyenge Jin állam és a déli Song pusztulásának valamint a mongol lovasság

győzelmeinek nincs túl sok közük a termelőerő nagyságához, viszont közvetlen

összefüggésben állnak a földműves léttel és az általa meghatározott nemzeti karakterrel. Ha

egy nép meg akarja előzni, hogy a legyőzetés sorsára jusson, akkor részben meg kell őriznie

vagy létre kell hoznia olyan termelési módot és nemzeti létet, amely képes ápolni a bátor

nemzeti karaktert. Összegezve, egy nép csak akkor képes kezében tartani saját sorsát, ha

kikovácsolja saját kemény és hősies nemzeti karakterét.

A mongolok alapította kínai Yuan dinasztia jelentősen hozzájárult a világ keleti és nyugati

felének kulturális érintkezéséhez. A kínai nép számára is megkérdőjelezhetetlen érdemei

voltak:

Először is, a mongol nép adta Kínának a történelme során valaha előforduló legnagyobb

területét, mely meghaladta a Han és Tang dinasztiáét, s ez a világ számára ismét világossá

tette a kínaiak életterének kiterjedését. A Yuan dinasztia a régi Kína területi folytonosságáért

kritikus időpontban vette kezébe a stafétabotot, ha ez nem történt volna meg, akkor két-

háromszáz évvel Han és Tang korszakok után a kínai fennhatóság alá nem tartozó területek

örökre függetlenné, más nagy kultúrák területeivé válhattak volna, Kína így területet veszített

volna, mezőgazdasági hátországa közvetlenül idegen befolyás alá került volna. Később, a

Ming korban az erős nyugat-turkesztáni Timur [timurida, ford.] birodalom folyamatosan

fenyegette és iszlámra térésre akarta kényszeríteni a kínaiakat, Timur nagykán még egy közel

milliós lovassereget is Kína ellen küldött. A katasztrófa csak Timur váratlan halála miatt

maradt el. Feltéve, hogy Timur nem hal meg, hogy az északnyugati területek nem kínai kézen

vannak, hanem iszlám vallású népekén, valamint, hogy [Timur] milliós serege Gansu és

Ningxia vidéke felől betör Kínába, vajon Kína területe és kultúrája fennmaradhatott-e volna?

A Yuan azzal, hogy ismét visszaállította és ki is terjesztette Kína Han és Tang kori határait,

példátlanul nagy tettet vitt véghez, nagyban megnövelve az északnyugati területeket, más,

fejlett és erős kultúrájú országok határait távolra tolta; ráadásul megalapozta a későbbi Ming

és Qing dinasztiák számára a területek visszafoglalását, a fennhatóság gyakorlását és Kína

Han és Tang kori határainak kiterjesztését. Ez a modern kori kínaiak létezése és fejlődése

szempontjából alapvető fontosságú volt.

A következő a nemzeti karakternek nyújtott újbóli erőteljes vérátömlesztés volt. Ezt négy

szempontból is vizsgálhatjuk. Először: a Kínát uralma alá hajtó mongol nép magával hozta a

hősies pusztai nomád lelkületet és szokásokat: a birkózást, a lóhátról nyilazást, a lovas

49

körvadászatot, a marha- és birkavágást, a dalos ivászatokat, a nagylábú asszonyokat, akik

nyilvánosan is megjelenhettek stb., az északi és déli Song kínai népének puha és gyenge

kultúrájú, egy helyben topogó hanjait elsöpörte. Másodszor: bár Kubilaj és a mongol felső

réteg egyes elemeit már mélyen érintették a konfuciánus lelkület tanai, a nagyszámú mongol

hivatalnok és katonai réteg pusztai lelkülete nem változott, s ez nagyban gyengítette a

konfucianizmus befolyását és hatását, arra késztetve a kínaiakat, hogy a szigorúan precíz Song

neokonfucianizmus idealista lelkületének kontrollja alóli részbeni felszabadulást érjenek el.

Harmadszor: az uralkodó nép mindig a saját nemzeti karakterét, tradícióit, szokásait erőlteti rá

az általa irányított népre. Az uralkodó nép karaktere, tradíciói és szokásai pedig a behódoltak

számára szolgálnak követendő például. Ez a fajta váltakozó kétoldalú beolvadás és követés

maga a nemzeti karakter „vérátömlesztése” és a „vér befogadása”. Ezen kívül a népek közötti,

vegyes házasságok útján történő vérkeveredés egyre gyakoribbá vált, tovább erősítve a kínai

nép bátorságát és karakterét. Negyedszer: mivel a Yuan dinasztia volt az első olyan a kínai

történelemben, amelyben pusztai nomád nép alapította uralom kormányozta Kína egész

területét, először győzte le kis létszámú nomád nép a világ legnagyobb lélekszámú népét, a

hant, és kormányozta egész Kínát, ez a végig elbizakodott, a barbárokat megvető han nép

számára nagyon ösztönzően hatott. Így a hanok is elszégyellték magukat népük elpuhult

karaktere és a legyőzetés miatt, és öntudatos mozgalom jött létre, mely arra indította Kína

kiváló fiataljait, hogy eltanulják a mongol nép bátor karakterét. Zhu Yuanzhang [az első Ming

császár, ford.] olyan han császár volt, aki rendkívül tisztelte a mongolokat.

Emiatt úgy vélem, a hanoknak a Yuan dinasztia mongol népétől kapott vérátömlesztése

éppen kapóra jött. A közel évszázadnyi nemzeti hatás és vérátömlesztés ismét magához

térítette a kínai népet. Az, hogy a Yuan kor utolsó éveiben Kína területén sok, a farkashoz

hasonlóan bátor felkelő vezér jelent meg, az ennek a vérátömlesztésnek a közvetlen

eredménye volt.

A mongol nép későbbi vereségének és visszavonulásának oka ugyanaz, mint a xianbei

északi Wei, a kitaj Liao állam és a dzsürcsen Jin állam esetében. Amint egy nomád nép

elsüllyedt a világ legkiterjedtebb, kínai mezőgazdasági területein, és mellette magára vette a

konfucianizmus láncát, néhány generációval később farkastermészete már szükségképpen

elkorcsosult. Mivel a világon a kínai termőföld a legnagyobb és legmélyebb, ezért a puhító

ereje is a legnagyobb. A mongolok a világon négy kánságot alapítottak, ám a Kínában

létrehozott Yuan dinasztiájuk bukott el leggyorsabban. Kína hanjainak csak 80-90 évre volt

szükségük ahhoz, hogy a mongolokat visszaűzzék a füves pusztára. I.sz. 1368-ban Zhu

Yuanzhang véget vetett a Yuan kornak, és megalapította a Ming dinasztiát.

50

Ming Taizu Zhu Yuanzhang és fia, Ming Chengzu Zhu Di, a vérátömlesztésen átesett kínai

földön született két kiemelkedő kínai császár, személyükben kínaiak között ritkán látható

farkastermészetű karaktert hordoztak, bátrak, ravaszak, erőteljesek, véres kezűek,

lendületesek és ambiciózusak voltak, akár a farkas. Zhu Yuanzhang Tang Taizuhoz hasonlóan

hadai élén járt, bátran ment a csatába. Nanking elfoglalása után, nemcsak az élvezetekkel

foglalkozott, mint a későbbi parasztfelkelések vezetője, az északi hadjárattal nem törődő

Hong Xiuquan, hanem a Ming seregek fő erejét összpontosítva nagyszabású északi hadjáratot

indított, és megtámadta a fővárost. Azután bevette Szecsuánt, stabilizálta Yunnant,

gyakorlatilag véghezvitte az ország egyesítését. Megölte az ellenszegülő tábornokokat, a

korrupt hivatalnokokat, és a miniszterekkel sem bánt kesztyűs kézzel, módszerei kegyetlenek

voltak. Yan királya, Zhu Di a farkastermészetű mongol lovassággal hadakozva az első sorban

járt, karakterét farkas módjára megkeményítette. Határozottan és kegyetlenül vette át a

hatalmat, a trónra ült, és hozzálátott [ellenségei] kiirtásának, ami tíz generációra terjedt ki. A

Zhu család apáinak és fiainak despotizmusát, kegyetlenségét nyilván kíméletlenül bírálni kell,

de mindenképpen Zhu Yuanzhang és Zhu Di bátor és harcra termett farkastermészetének

javára kell írni, hogy ők ketten végtére is nem voltak olyanok, mint a későbbi Ming császárok,

akik csak a köznéppel mertek kegyetlenkedni, de az ellenséggel már nem merészeltek bátran

megütközni. Akárhogy is, hosszú távon a fennmaradás nem lehet a vérátömlesztés függvénye,

a Ming kor későbbi császárai közül egyik sem volt pusztai farkas, hanem tipikus kínai sárga

menyét, a belviszályokhoz jobban értettek, mint a külső hadakozáshoz, száz százalékban

patkánytermészetűek voltak, hiszen a patkány is csak a saját fészkében bátor.

Kína régi fényének visszaállításáért, a mongol lovasságot legyőző és pusztára

visszaszorító Zhu Di a császári fővárost át merte költöztetni a lágy és gazdag Nanking

vidékéről az első harci vonalban lévő Pekingbe, e mellett élete során öt hadjáratot vezetett

személyesen, amíg egy hadjáratról visszatérőben betegségben meg nem halt. Egy császár, aki

képes eldobni a kényelmét, lovas harcosként tölteni az életét, és a „nyeregben halni meg”, nos,

az ilyen igen ritka volt a han dinasztiák császárai között. Yongle császár tiszteletre méltóan

bátor és kemény han császár volt, a[z ő parancsára szerkesztett] „Yongle Dadian” pedig

szintén a régi Kína legkiválóbb, legátfogóbb, különböző politikai nézeteket magába foglaló

enciklopédiája.

A két, hatalmas tehetségű Ming császár erős kontrasztban állt az északi és déli Song

elpuhult és romlott uralkodói alakjaival. Ráadásul effajta farkastermészet a Han és Tang kor

utáni Kína földműves vidékein igen nehezen termett meg. A mongol nép nagy

51

vérátömlesztése nemcsak hogy létrehozta a Zhu család apáinak és fiainak farkastermészetét,

hanem számos olyan bátor, farkastermészetű tábornokot is kitermelt, mint Xu Da, Chang

Yuchun stb., akik a Han és Tang korok óta alig látott nagy tudású és merész han katonai

vezetők voltak. A Ming fénykorában az ország területe az észak-keleti Heilongjiang-beli

Szahalintól nyugaton Tibetig húzódott. A mongol puszta kivételével az ország alapjában

visszanyerte a Han és Tang kori területeit, véget vetve a hanok Han és Tang kor utáni

hanyatlásának. Ezúttal a han nemzetnek újjászületéséért valóban köszönetet kellett mondania

a mongolok bőkezű véradásáért, és a farkastotem lelkületének a Kína földjén bekövetkezett

újbóli feltámadásáért.

Mindazonáltal, ha a karakterről van szó, [megállapíthatjuk, hogy] aki a vért kapja, mindig

gyengébb annál, aki adja. A kezdetben erős és bátor Ming dinasztia a későbbiekben soha nem

volt képes harcban legyőzni a mongol északi Yuant. A farkastermészet volt a mongol lovasság

erejének forrása, és amikor visszavonultak a füves pusztára, igen hamar megerősödtek és

vaddá váltak. Ming Chengzu ötször vezetett hadjáratot [ellenük], és az első, diadalmas

hadjáraton kívül a másik négy alkalom eredményei nem voltak jelentősek, a Ming sereg

gyakorlatilag nem talált rá a farkas módjára rejtőzködő mongol lovas főerőre. Ellenkezőleg, a

mongol lovasság egymás után többször legyőzte a Ming sereget, a Xu Da fő erejét adó hadat,

és teljesen széjjelzúzta a Qiu Fu vezette tízezres sereget is. A Ming dinasztia 200 éven át

javítgatta a háborúskodás nyomait a Nagy Falon. A legtragikusabb, hogy a keservesen

megépített erődök ellenére, amint kitört a háború, a mongol Őlöt vidék jelentéktelen

húszezres lovassága szétverte a Ming Yingzong császár vezette félmilliós sereget, és magát a

császárt is foglyul ejtették. Ha pedig nem ilyen szerény számú sereg küzdött volna utolsó

leheletéig Peking védelmében, úgy lehetséges, hogy megvalósulhatott volna a Yuan

restauráció. Ezek után a földművesek birkatermészetének régi baja ismét előjött, a Song és

Ming neokonfucianizmus miatt a népi karakter megint csak nem tudott magához térni, a nagy

Ming dinasztia egyre erőtlenebb lett, és elveszítette a határokon túli több ezer lis nomád

területeket, egészen addig, amíg a mandzsu Qing véget nem vetett [a Ming uralomnak]. Ki

kell még emelni egy tényt, a történészek által állandóan magasztalt Li Zicheng-féle

parasztfelkelés serege szintén nem állta a sarat, a vad mandzsu lovasság az egészet

megsemmisítette, újra visszatérve a régi kerékvágásba, melyben annak idején a régi, Tang

végi sárgaturbános parasztfelkelést a nomád lovasság semmisítette meg. A hanok ismét

felélték a Yuan dinasztia mongol népétől kapott vérátömlesztés során szerzett valamelyes

vitalitásukat, végül képtelennek bizonyultak egyedül megtartani Kína építményét, és

kénytelenek voltak a tartóoszlop szerepét átadni egy északi nomád népnek – a mandzsuknak.

52

Chen Zhen újra fordított egyet a papírján, és folytatta: a dzsürcsen-mandzsuk alapította

nagy Qing dinasztia Kína utolsó császári uralkodóháza a kínai történelem során

felülmúlhatatlan és nagy eredményeket elérő dinasztia volt. Engem a Qing dinasztia is nagyon

érdekel. Gondold csak el, az alig néhány százezres mandzsu nép alapította meg a nagy Qing

dinasztiát, és uralta a több százmilliónyi hant; az uralmuk alá hajtott terület valójában alig volt

kisebb a mongol Yuan dinasztiáénál. Alatta jött létre a kínai történelem „Kang[xi] és

Qian[long] korszaka”, mely 120 éven át tartott, kétszer olyan hosszú ideig, mint a han nép

legvirágzóbbjaként emlegetett Han kori „kultúrkormányzás” és a Tang kori „erkölcsös

kormányzás” időszakai. A mandzsu Qing a kínai történelem nagy eredményeket elérő, a

legtöbb művelt és tehetséges hadvezér császárt felvonultató, a császári címmel legjobban

asszociálható dinasztiája volt. Azt hiszem, ha a „Kang[xi] és Qian[long]” virágzás idején

nem a vitorlás hajók korszakának nyugati népeivel, hanem a páncélozott óceánjárókig

fejlődött nyugati nagyhatalmakkal találkozunk, akkor a minden erejét a prosperitásra

összpontosító „Kang[xi] és Qian[long] korszak”-ban nagy valószínűséggel egy kínai

„Meidzsi korszak” [Meidzsi 明 治 , japán császár uralkodásának ideje 1868-1912; ford.]

jöhetett volna létre, mely sikeres reformokat hajthatott volna végre. A törekvő nomád

karaktert beoltva a nyugati kultúrába, rendszerbe és iparba, újraalkotva a kínai nemzeti létet és

karaktert, a nyugati kultúrfarkassal vívott csata megváltoztatta volna a nemzet sorsának

ezeréves stagnálását. Igazán kár, hogy a nyugati nagyhatalmak csak akkorra fejlődtek a

páncélozott óriáshajók korszakáig, amikorra a mandzsu Qing dinasztiát már elpuhította a

kínai mezőgazdaság és a konfucianizmus. Kínának nem volt szerencséje, de ez egy későbbi

történet.

Hogy lehetett, hogy a kis mandzsu nép képes volt a Han és Tang dinasztiákat túlszárnyaló

„Kang[xi] és Qian[long]” virágzó korszakát létrehozni? Úgy gondolom, Kína régi korszakai

közül csak a mandzsu [kor] vezető rétege volt képes mélyen megérteni Kína virágzó és

hanyatló, erős és gyenge korszakainak szabályszerűségeit, megismerni a földműves és nomád

kultúra előnyeit és hátrányait, és a kettő előnyeit stabilan egyesíteni. Csak a mandzsuk voltak

képesek mélyen megérteni a nemzeti karakter nemzeti sorsra kifejtett meghatározó szerepét,

különösen pedig tisztában voltak a mandzsu nemzeti karakterben meglévő farkastermészet

rendkívüli fontosságával, és azt közel két évszázadon át meg is őrizték. Tudták, hogy meg kell

tartaniuk a farkasszerűen állhatatos, szorgalmas, törekvő karakterüket és lelkületüket. A kínai

kultúrát és műveltséget megtanulni és elsajátítani szintén nem esett nehezükre, még egy fejjel

meg is előzhették azt.

53

Azért, hogy megőrizzék a nomád farkastermésztű karaktert, a mandzsu uralkodó körök

megtanulták a xianbei északi Wei, a kitaj Liao állam, és különösen a mandzsuk elődei

alapította Jin állam valamint a mongolok Yuan dinasztiája bukásának leckéjét, nem

sinizálódtak teljesen, kreatív módon hoztak létre új dolgokat, és végrehajtották a nemzeti

karakterük megőrzését szolgáló hét nemzeti szabályt: 1. A lóhátról nyilazás mandzsu

hagyományának megőrzése, kis kortól elkezdve, az egész nemzet részvételével, melyből még

a császár gyermeke sem maradhatott ki; 2. Kerítéssel körbevett területeken rendszeresen

rendeztek nagyszabású körvadászatokat, melyeket a császár maga vezetett, és a nyolc nemzet

fiai követték. A vadászattal gyakorolták a hadakozást, a farkassal való közelharcban őrizték

meg farkastermészetüket. A chengdei hegyi nyaralófalu kiállítóterme bemutatja, hogy a nagy

császár, Kangxi élete során saját kezűleg több száz pusztai farkast ölt meg; 3. Az északkeleti

és északnyugati, valamint a mongol pusztai nomád termelési mód megőrzése. Két terület, két

rendszer, a mezőgazdasági területen földműves rendszer, a legelőn legeltető rendszer, tilos

volt a földműveseket a pusztai legelőkre vinni, nehogy tönkretegyék azt, ezáltal megőrizve a

pusztai farkastermészetű vér karakterépítő szerepét. A füves pusztával való törődés a nomád

nép erős karakterével való törődés gyökere és forrása. A mandzsuk virágkorának egész

államterületét tekintve, a Qing dinasztia tipikus félig földműves félig nomád állam volt, az

egész ország területének felénél nagyobb részén nomád népek nomád területe volt, beleértve

északkeletet, Kelet-Szibériát, Külső- és Belső-Mongóliát, Ningxiat, Gansut, Qinghait, Tibetet

és Xinjiangot. Ez a nagy kiterjedésű, farkastermészetű füves puszta mennyi bátor vért és harci

lovat adhatott a korabeli Kínának! 4. A mandzsu-mongol vegyesházasságok mellett a

mandzsu-kínai házassági tilalmával, a farkastermészetű vér tisztaságának erősítésével

elkerülték a földműves han nép birkatermészetű vérének asszimiláló hatását. A történelemben

a régi dzsürcsen nép és a mongolok között vérségi kapcsolat állt fenn, a dzsürcsen Yehe, Hada

stb. törzsek házassági kapcsolatban álltak a mongolokkal. A Qing korban, azért, hogy a

százmilliós han nép kormányzásának terhét a hatalmas mongol lovassággal közösen vállalják,

egyre átfogóbb méretekben valósították meg a mandzsu és mongol nemesség és uralkodói

réteg házasodásának politikáját. A híres Xiao Zhuang császári özvegy kiemelkedő mongol nő

volt; 5. A harcművészetek becsülete, harciasság, a hadivállalkozások bátorítása, a harc általi

nevelés, és a hadsereg harc általi erősítése. A „Kang[xi] és Qian[long]” virágzó korszaka

egyúttal a háborús viharok időszaka is volt, a mandzsu Qing uralkodó rétegben a háborús

oldal volt a domináns, habozás nélkül verték le a vazallusokat, foglalták vissza Tajvant, békét

teremtettek a Mongóliában, Xinjiangban és délnyugaton zajló felkelésekkor, ellenálltak a cári

Oroszország betöréseinek, akárcsak a Nian felkelésnek és a Tajping államnak, egészen a

54

győzelemig. 6. A mandzsu népet tették meg alapnak, a mongolokat, tibetieket és más nomád

népeket a nomád népek szövetségének vázául, erősítve a nomád lelkületet, közösen irányítva

a népes han nemzetet; 7. Megszüntették a han nép korrupt, verseny nélküli hercegi rendszerét,

a császári cím örökösének császár általi kiválasztását, arra késztetve a császárok fiait, hogy

akárcsak egy farkasfalkában, teljes erejükkel vegyenek részt a küzdelemben a farkaskirály

kiválasztásakor, és a heves versengésben a gyengéktől megszabaduljanak, így válasszanak

farkaskirályt, kiemelkedő személyiséget.

Ezek a lépések a mandzsu nép bátor karakterére és a Qing dinasztia hosszú kormányzására

és tartós békéjére kulcsfontosságú hatást fejtettek ki. Viszont Kína mezőgazdasági területei

túlságosan nagyok, a földművesség befolyása túl mély, e mellett a mandzsuk teljesen átvették

és továbbvitték a konfucianizmus lelkületét, a Qing dinasztia virágkorában gazdasági

fellendülés, a földműves lakosság körében pedig népességrobbanás történt, mely a Qing kor

végére meghaladta a Han és Tang korok idejének 6-7-szeresét, a földműves karakter teljes

túlerőbe került. Így hát a mandzsu Qing dinasztia fenti politikája végül is nem tudta

megvédeni a mandzsu Qing uralkodó réteg bátor karakterét. A Qing kor végére a Qing

uralkodóház farkastermészete leromlott, területeket engedett át, kártérítéseket fizetett,

elvesztette a nemzet méltóságát és elárulta az országot. A han nép déli Song dinasztiájánál

még azonban így is jóval erősebb volt, és nem adta át karba tett kézzel a nagyhatalmaknak a

császári pecsétet, ami az egész ország kapitulációját jelentette volna.

A nomád dzsürcsen-mandzsu nép Kína számára nyújtott hozzájárulása óriási. Ezek közül

a két legfontosabb: először is, még a Yuan kori területnél is nagyobb területhez juttatta Kínát.

A Yuan és Ming dinasztiák területének megszilárdításával, valamint a Qing kor több mint 200

éven át hatásos adminisztratív dominanciájával, bár a Qing végére ismét elveszítették az

ország területének majdnem a felét, de mégis megőrizték a Han és Tang idején létrejött Kína

területét, és még hozzá is adtak három gazdag [észak]keleti tartományt. A néhányezer éves

nemzeti egzisztenciaharc és a kínai földműves és nomád testvérnépek közös harca során végül

is máig megőrizték a 2000 év óta Kínához tartozó területeket. Ez az egész kínai nép hatalmas

és időtálló tette, jóval nagyobb a világ más ősi földműves népeinek eredményeinél. Azoknak a

népeknek nagy része még magát, a népet mint olyat sem tudta megőrizni, a régi területekről

nem is beszélve. A későbbi ókori Római birodalom, az arab birodalom, az oszmán birodalom

kiterjedt területei közül egy sem maradt fenn csorbítatlanul.

Természetesen, ha Kínát összehasonlítjuk Angliával, mely a három kicsiny brit szigetből

vált olyan birodalommá, ahol „nem megy le a nap”, Oroszországgal, mely a kis orosz

fejedelemségekből szélesedett Eurázsiát átívelő birodalommá, a nyugat-európai népekkel,

55

melyek a kezdetektől a fél Európányi területből vált Észak-Amerika, Dél-Amerika és Óceánia

három nagy földrészét magába foglaló birodalommá, az eltérés valóban nagy. Az, hogy

Oroszország egy nagy területet ki tudott venni a mandzsu Qing dinasztia kezéből, egyszerűen

a mandzsu Qingnek a kínai földművesség és a konfucianizmus hatása miatt bekövetkező

elpuhulásának súlyos következménye volt. Mégis, ha nem lett volna a mandzsu Qing által

megőrzött farkastermészet, a Qing végére Kína a három keleti tartományt, Yilit, és egész

Xinjiangot valamint Tibetet sem tudta volna megtartani.

Különösen fontos hangsúlyozni, hogy Kína mai területét a han nép Han dinasztiája kezdte

létrehozni, a xianbeiek és a hanok szövetségéből létrejött Tang dinasztia növelte tovább, majd

a mongolok Yuan dinasztiája terjesztette ki, végül a mandzsu Qing dinasztia szerezte vissza,

növelte és tartotta meg. A Han, Tang, Yuan, Qing, e négy nagy dinasztia jelentős

közreműködésének oka az, hogy mindegyik nemzeti karakterében viszonylag jól

kombinálódott a farkas- és birkatermészet, ezekben a korokban a farkastermészet egy kicsit

erősebb volt a birkatermészetnél. E négy nagy dinasztiát az uralkodó nép összetétele felől

tekintve csak a Han dinasztiában volt tisztán han uralom, a Tang dinasztia a hanok és a

xianbeiek szövetséges uralma volt, a Yuan és a Qing dinasztiákat pedig teljes mértékben

nomád népek irányították.

A négy nagy dinasztia fővárosának elhelyezkedéséből is látható a nomád puszta, a nomád

lelkület és karakter háttérben kifejtett szerepe és hatása. Egy dinasztia fővárosa a politikai,

gazdasági, kulturális központja, egyúttal pedig a dinasztia karakterének központja. A Han,

Tang, Yuan, Qing, e négy nagy dinasztia, fővárosaikat mind a földműves és nomád világ

határán, azok érintkezési területein helyezték el, a Han és a Tang fővárosa Chang’an volt,

közel az északnyugati nomád vidékekhez; a Yuan és Qing főváros Peking volt, közel az északi

füves pusztához. Ez azt mutatja, hogy a bátor dinasztiák fővárosai mind közel voltak a bátor

területekhez. Peking a Han és Tang kori Chang’annal mind a bátor hagyományokkal

rendelkező északi területeken helyezkedtek el. A különbség mindössze az volt, hogy Peking

nem a kínai földműves műveltség Központi Síksághoz tartozó hátországában volt, hanem

messze a kínai földműves nép anyafolyójától, a Sárga folyótól, viszont közel a kínai nép

ősanyjához, a nagy füves pusztához. Peking a Jin, a Liao, a mongolok és a mandzsu Qing,

tehát három [a szerző feltehetőleg egy népnek tekinti a Jint alapító dzsürcsen és a Qinget

alapító mandzsu népet, ford.] nomád nép fővárosa volt hosszú időn keresztül, egy a nomád

népek által alapított kínai politikai, kulturális és nemzeti karakter központ. Az Eurázsián

átívelő nagy mongol birodalom virágkora alatt Peking a „világ fővárosává” vált, ez az

egyetlen város, amely Kína 5000 éves története során a világ fővárosa volt. Peking ráadásul

56

közelebb volt a tengerhez, mint Chang’an, a pekingi főváros-alapítás hasznára vált a kínai

népnek a nomád lelkület átörökítésében, az óceán felé való nyitottságban és fejlődésben, és a

tengeri „nomád lelkület” megszerzésében. Az, hogy végül a kínai főváros Peking lett, mégis a

kínai nomád népeknek, elsősorban a mongoloknak és a dzsürcseneknek köszönhető; a pekingi

főváros-alapítás jelzi a Yan és Sárga [császár] leszármazottainak nemzeti tudatalattija mélyén

a nomád lelkület iránti tiszteletet és vágyat is.

Ezen kívül Kína kiemelkedő női államvezetői mind az úttörő és feltörekvő Han, Tang,

Yuan, Qing dinasztiákból kerültek ki, mint a Han és Tang Lü Hou és Wu Zetian, és a mandzsu

Qing kor kiemelkedő mongol nemzetiségű Xiao Zhuang császárnéja. Ez a három hatalmas

asszony sem testileg sem lelkileg nem volt elkötözött, kis lábú nő, Jiaozhuang császári

özvegy ráadásul a mandzsu és kínai nők számára a lábelkötözést megtiltó, felvilágosult

csoporthoz tartozott. A lábelszorítás a kínai han nép legnagyobb hibáinak egyike, mely a Han

és Tang kor után, a földműves és konfuciánus befolyás erejének teljében, a nemzeti karakter

tekintetében a leggyengébb Song korban kezdődött. Az uralom alá hajtottak szabad és

független lelkületének tönkretétele és megkötözése volt a konfucianizmus vezéreszméje, a

konfucianizmus nemcsak hogy birkává szelídítette a han népet, hanem még a han nőket is

gúzsba kötötte és kislábú nyomorékká, „megbénított birkává” tette. A Song kor után a

konfuciánus írástudók és a paraszt férfiak egyként őrült módjára futottak a „háromhüvelykes

aranylótusz” [a nők elnyomorított lába, ford.] után, közösen nyomorították meg a világ –

számukat tekintve – legtöbb nőjét, ez a világtörténelem egyik legkegyetlenebb,

legembertelenebb lapja, a világ népei előtt a kínaiak legszégyenletesebb, legcsúfondárosabb

dolga.

A nagy kiterjedésű terület a kínai kultúra létezésének és fejlődésének megtartó alapja, a

nagy északnyugati vidékek pedig a kínai műveltség gyökerei és határai. Globálisan tekintve a

kínai nomád népek Kína területéhez nyújtott hozzájárulása nagyban meghaladta a hanokét, a

mongolok és mandzsuké pedig különösen jelentős volt. A mandzsuk Kína területének

kulcsfontosságú meghatározói voltak. Később, a köztársaság idején a han uralom ismét

elveszítette a hatalmas területű Külső-Mongóliát. 1946 januárjában a nankingi Kuomintang

kormány hivatalosan elismerte Külső-Mongólia függetlenségét.

Ezen kívül a mandzsu Qing dinasztia a Kína területéhez nyújtott hozzájárulása mellett,

ismét tartós vérátömlesztésben részesítette a han népet. A kínai nemzet kultúrájának ősatyjai,

Yan és a Sárga császár nomádok voltak, a kínai nép nomád népekből jött létre, ereiben bátor

és farkastermészetű vér folyt. Később a történelem során nomád népek alkalmankénti

vérátömlesztésén esett át, különösen a mongolok közel évszázados, majd végül a mandzsuk

57

két és fél évszázados vérátömlesztésén, ezáltal a kínai nép egészen máig képes volt

megvédeni területét, műveltségét és fajtáját. Ma a kínai népnek még mindig sok a saját és a

nomád népek vérátömlesztéséből nyert farkastermészetű vére, melyhez hozzáadva a nyugatról

átvett fejlett kultúrát és termelési módot, megkapjuk a kínai újjászületés forrását. A Qing kor

vége után, a kínaiak hosszú időn át a császárság és a feudalizmus ellen tanúsított bátor

nemzeti lelkületének forrása a Yan és a Sárga császár vérének öröksége és a nomád népek

folyamatosan adagolt életereje volt.

A Kínába érkező mandzsu Qing uralom pontot tett a régi Kína 5000 éves történetére. Kína

régi népei uralmának a története a nomád Yan és Sárga császártól kezdődött és a nomád

dzsürcsenekkel fejeződött be, nomádoktól nomádokig, ez bizonyára nem véletlen, hanem a

sajátosan kínai környezet, a kétféle nép történeti fejlődésének szükségszerűsége. A kínai

műveltség földműves ága csak miután újból és újból átesett a nomád népek vérátömlesztésén,

volt képes ismét visszakeveredni a világ kultúráinak fősodrába. Ez a „visszakanyarodás”

mélységeiben megmagyaráz egy általános igazságot: a nemzet műveltsége a folyam, karaktere

pedig a forrás. A bátor karakterrel nem rendelkező népek ugyan létrehozhatnak műveltséget,

de gyakran még saját népüket sem tudják megőrizni, nem is beszélve kultúrájuk megőrzéséről

és folytatásáról. A világ és Kína régi földműves kultúráinak javarésze bevonult a történeti

múzeumokba, a nomád népek és leszármazottaik farkasszerűen bátor, törekvő nomád

lelkülete és karaktere viszont megőrizte hatalmas életerejét, amely képes volt a régi kultúrákat

egyenként a múzeumokba küldeni, és amely nagyra törően hozott létre újabb és újabb

kultúrákat.

A szorgalmas és bátor kínai nép szorgalma főleg a kínai földműves nép karakterének, míg

bátorsága főként a kínai nomád népek karakterének köszönhető. Egyikük sem lehet meg a

másik nélkül, de a földműves népesség számbelileg legnagyobb részét kitevő, a földműves

történelemmel egyformán hosszú [történetű] kínai nép számára a fő hiányosság mégis a

bátorság, bátor, törekvő karakter és lelkület híján, a szorgalom ellenére néha eredménytelen

marad a munka vagy más számára kaparja ki a gesztenyét.

Alapjaiban véve a világ kultúráinak vetélkedésében a legalapvetőbb mégis a népek

nemzeti karakterének vetélkedése. A fejlett nyugati demokratikus rendszer és technológia a

bátor és törekvő nemzeti karakter alapjain épült. Ha Kína meg akarja előzni a nyugatot, a

földműves nép létében és karakterében végrehajtott változtatás terén kell kemény

erőfeszítéseket tennie.

Én végül is a nomád népek farkastotemét használtam fésűként, hogy a konfucianizmus

lelkületét alkalmazó kínai történészek által szándékosan összekuszált történelmet újra

58

átfésüljem. Alaposan megértve a farkastotem kínai nomád lelkületben betöltött központiságát,

valamint Kína számára nyújtott szakadatlan vérátömlesztésének történetét, tisztázni lehet,

hogy évezredeken át miért a kínai volt az egyetlen megszakítás nélküli kultúra, valamint az is

megtudható, hogy Kína jövőbeli felemelkedésének csodaszere miben áll.

Viszont megérteni és elsajátítani a farkastotem lelkületét igen nehéz, a kulcs az, hogy

tisztázzuk, a kínai nomád népek miért tisztelték a farkastotemet. A kínai történészek nagy

része tudja, hogy Kína nomád népei tisztelik a farkastotemet, de nehéz megérteniük, hogy

miért. Például Han Rulin, a mongol történelem szakértője azt állítja: „A türkök elképzelése

szerint ez a nép a farkasoktól származik, ezért felsőbbrendűek. [Ennek a kultusznak] az okát

ugyan nem ismerjük, a kán mégis büszke volt erre”. Ennek az „ismeretlenségnek” az oka az

volt, hogy a kínai hanok már túl régóta el voltak szakítva a füves pusztától, a farkastotem

ismertségének határai áthidalhatatlanok voltak. Egyes nagy kérdések mélyére nem lehet

tanulmányokban lefúrni. Mi tíz év alatt mélyen behatoltunk az eredeti mongol pusztába, élénk

érdeklődéssel és kétségekkel, jó néhány évig volt közvetlen közünk a pusztai farkashoz, csak

így tudtuk végül legyőzni a han korlátokat. Most nagyon gyorsan át kell adnom a tudásunkat

a han népnek, hogy pótoljam a nemzet tudásában lévő súlyos hiányosságot, mert csak így

lehet a nemzet karakterének hatalmas hiányát is pótolni.

Yang Ke felsóhajtott: Ha az elméleted sikeres lesz, Kína 24 történeti művét újra kell írni.

A konfuciánus 24 történeti írás bizonyára egyoldalú, sok prekoncepcióval. Én teljesen

egyetértek a történelem újraírásával, mindegy, hogy hogyan, de újra kell írni!

- [Azaz] komolyra fordítva a szót: visszaállítani a történelem eredeti arculatát. - felelte

Chen Zhen. - Kína régi kultúrája földműves kultúra, emellett történetíró kultúra is, a

földművességet veszi alapul, csak a konfuciánus módszereket tiszteli, semmibe veszi a

nomádokat, lenézi a „négy barbárt”. A kínai történelmet nemcsak hogy újra kell írni, de

forradalmat kell a történetírásban végrehajtani. Nagyon egyetértek Liang Qichao egy

mondásával, amely az „Új történettudomány, Kína régi története”-ben áll: „ha nem tör ki

történettudományi forradalom, hazánk nem tud megmenekülni. A legnagyobb feladat sok

apró dologból áll.”. Úgy vélem, ha „a farkast nem vesszük be a történelembe”, ha a kínai

történelmet mélyen befolyásoló farkastotem lelkületét nem vezetjük be a történettudományba,

akkor a kínai történettudomány örökké állóvíz marad, a 25[ödik] történeti írás is örökre Kína

súlyos kórtörténetének konfuciánus sarlatánok által tévesen feljegyzett diagnózisa marad, ez

pedig biztosan elodázza Kína gyógyulását és reformját. A mai Kínában a kisparaszti tudatot

és a konfuciánus feudális autokratizmus történetét sugárzó tévésorozatok tartós, szűnni nem

akaró népszerűsége mély fájdalommal és melankóliával tölti el az ember szívét.

59

Chen Zhen a puszta fölött lenyugvó napra nézett, egyáltalán nem volt éhes, és mintha

megakadt volna a lemezjátszón a tű, ezt mondogatta a föld felé:

Emellett még szeretném, különösen szeretném hangsúlyozni, a kínai nép lelkületének

kérdését. Manapság az emberek gyakran emlegetik a rettenthetetlen kínai lelkületet, valójában

ennek a lelkületnek a forrása és lényege a Yan és a Sárga császár ősi nomád lelkülete és a

pusztai lelkület, melynek a lényege a farkastotem lelkülete, és amely a nomád népek több ezer

éves folytonos betöréseinek és hozzájárulásának köszönheti alapjait. Gyakorlatilag két korai

konfuciánus mondással lehet legjobban összefoglalni a kínai nép lelkületét: „Az Ég

akaratának végrehajtásával, a nemes ember fáradhatatlanul erősíti saját akaratát”, „A

gazdagok nem voltak mértéktelenek, a szegények nem tértek el az elvektől, az erősek nem

hajoltak meg”. Ez a négy „nem”, a „nem fárad”, „nem esik túlzásba”, „nem tér el”, „nem

hajlik meg” a klasszikus farkaslelkület és farkastotem lelkület, és ez a farkastotem lelkület

pontos leírása és magas szintű összefoglalása. Minden egyes pusztai farkas rendelkezik ezzel

a „négy nem lelkülettel”, ráadásul már több tízezer évvel ezelőtt ez a fajta lelkület vált a

pusztai farkas „össznépi lelkületévé”. A kínaiak nagy része viszont nem éri el a lelkület e

magas fokát, mellyel csak a régi kínai virtust követők nyerték el mások tiszteletét, és

szolgáltak keresendő és tanulandó például. Ezért a hősies „négy nem lelkület” nem más, mint

a nevét híven tükröző farkaslelkület. A korai konfuciánus kiválóságok ezt a „négy nem

lelkületet” alkalmazva neveltek ki egy sor kínai utódot és nemzeti hőst, de a „négy nem

lelkülete” mégsem tudott a földműves nép „össznépi lelkületévé” válni. Különben nem

fordulhatott volna elő, hogy a kínai történelem során oly sokszor be tudtak törni a nomád

népek a Központi Síkságra és Kínába, valamint az sem, hogy a Japán elleni háborúban a

világon egyedülálló módon többmilliós áruló sereg jöjjön létre.

A pusztai nomád népek a hanoknál jobban értik a farkast, ezért becsülik, tisztelik a

farkaslelkületet, és az ilyenfajta lelkületet a legmagasabb nemzeti totem lelkületének

státuszában tartják, tehát a pusztai nomádok a „négy nem lelkület” elterjedtségének mértékét

figyelembe véve nagyban megelőzik a földműves népeket. És éppen a pusztai nomádok

földművesek számára nyújtott vérátömlesztése és vérkeveredése volt az, ami miatt a kínaiak

megszakításokkal tovább tudták vinni a „négy nem lelkületét”, azaz a kínai nép lelkületét.

Ezért, ha a kínai nemzeti lelkületből kivonjuk a nomád népek „nem fáradó”, „túlzásba

nem eső”, „el nem térő”, „meg nem hajló” farkastotem lelkületét, akkor vajon mi marad?

Valószínűleg csak a Song és Ming neokonfucianizmus lelkülete. Ki merné ma a Song és Ming

neokonfucianizmus „három morál és az öt örök erény” és a „három engedelmesség és négy

erény” [a Song és Ming korok nőkre vonatkozó idealizált szabályrendszere, ford.] lelkületét

60

tenni meg a kínai nép lelkületének? A kínai nemzeti lelkület valójában a kínai területek

nomád és földműves népei által közösen létrehozott nemzeti lelkület, melynek magva a

nomád lelkület és a farkastotem lelkülete.

Kínai népünknek igazán jól kellene ismernie és elismernie a pusztai népeknek az egész

kínai nemzet számára tett hatalmas hozzájárulását, köszönetet kellene mondania és tanulnia

kellene a pusztai farkastól és a pusztai népektől. Valóban szükséges lenne a legnagyobb

mértékben kárpótolni a pusztát, a pusztai farkast és a pusztai népeket.

- Tartózkodni kell a puszta kifosztásától és a hozzá nem értő összevissza utasítgatásoktól,

már ezek is nehéz dolgok, nem beszélve a köszönetről és a kárpótlásról. - szólt Yang Ke

méltatlankodva.

- Úgy gondolom, az uralkodó kínai konfuciánus eszme és a történészek kultúrájának egyik

leggyűlöletesebb dolga, hogy teljesen figyelmen kívül hagyja a nomád népek a kínai nép és

kultúra számára nyújtott segítő hozzájárulását. – folytatta Chen Zhen. A hagyományos kínai

álláspont állandóan azt [a nézetet] támogatja, hogy Kína régi kultúrája mennyire de mennyire

felsőbbrendű, hogy a kínai földműves kultúra és az uralkodó konfucianizmus milyen hatalmas

életerővel rendelkezik, hogy a másik három nagy földműves kultúra ősi országainak kultúrája

mind elveszett kultúrák, egyikük sem maradt fenn, és hogy csak a régi kínai kultúra volt

szakadatlan, fönnmaradt egészen máig. Mégis, a kínai történelem ötezer éves fejlődésének

tényei alapján abból, hogy a kínai kultúra egészen máig képes volt fönnmaradni, nem lehet

kihagyni a nomád népek hosszú időn át tartó szakadatlan vérátömlesztését. A nomád népek

segítő vérátömlesztésének, közreműködésének eltagadása nem más, mint „idegen tollakkal

ékeskedés”. Az ilyen nézet nemcsak hogy nagyban gyengíti a konzervatív, roskatag

kisparaszti tudatot és az uralkodó konfucianizmust érő kritika erejét, azokat tovább élteti,

tovább gyengítve és lekötözve a kínai nép karakterét és lelkületét, hozzájárul továbbá a kínai

betegség téves diagnózisához is.

Az államalapítás óta egyik államigazgatási séma sem talált gyógyírt a bajokra, egyik sem

összpontosította erejét, hogy azonnal ható gyógyszert találjon a földműves betegség gyökerére,

sőt, mindig őrülten kapaszkodott a földművességbe, támogatta, emelte annak presztízsét, és

földműves kádereket emelt magasba. A kulturális forradalom idején még a városi értelmiséget

is falura küldték, hogy parasztként éljenek, ez pedig a kisparaszti és a családfői tudat

fokozódó szilárdulásához vezetett. Ezen kívül magával hozta a földműves népességszám

gyors emelkedését, mely még a földművesek ötezer évnyi össznépességszámát is nagyban

meghaladta. Bár jelenleg a mezőgazdasági termelési érték a nemzeti össztermékben (GNP)

alárendelt pozícióba esett vissza, mégis, a földműves népesség még mindig abszolút

61

többségben van, a kilencszázmilliónyi, földműves karakterrel és tudattal rendelkező népesség

a kínai nép valós „nemzeti entitásává” vált. Így a hatalmas és mély földműves tudat és

karakter „léte”, nemcsak Kína kormányzati funkcionáriusaira, értelmiségére, a

kereskedőrétegre, a munkásságra fog hosszú időn át hatást és fokozatos befolyást gyakorolni,

hanem az újonnan kialakult társadalmi rétegekre is.

Száz éven át gyakran kiújult Kína régi betegsége, az alapvető megújulás és reformok újra

és újra kudarcot vallottak, ennek a legfőbb oka pedig az volt, hogy a kínai nép egész máig

képtelen volt gyökeresen átalakítani saját nemzeti karakterét. Emiatt egészen mostanáig nem

fejlődött odáig, hogy képes legyen tökéletesen kézben tartani saját nemzeti sorsának

szakaszait. A történetírás forradalmának, a modern Kína forradalmának a farkastotem

lelkületével kell megváltoztatnia a földműves karakterű életet, melyet a konfucianizmus

„engedelmes és jóravaló” eszméje félrevezetett.

Bárhogy is, a húszévnyi nehéz és keserves reform nyomán Kína versenyalapú

piacgazdasága már nagy fejlődést mutat, a szabály, hogy a nemzeti karaktert a nemzeti lét

határozza meg, a vállalkozó szellem irányába kezdte kifejteni hatását. A kínaiak karaktere

spontán módon szintén a farkastotem lelkületéhez kezdett visszatérni: a gyerekek körében

népszerű lett a „nagy szürke farkas” c. gyermekkönyv; az „északi farkas” c. dal (a csapból is

az folyt) egész Kínában. Egyre több a farkas bátor karakterét saját önmeghatározásává tevő,

„farkasokkal táncoló” tőkebefektető; a piacon népszerűek a farkas emblémájú termékek,

virágoznak a farkast nevükben viselő éttermek, és megjelentek a farkast írói álnévül választó

szerzők, művészek…… Kínában a farkastotemen alapuló nomád lelkület végül is újjászületett.

Egy nép, amely a világon a legjobban félte és gyűlölte a farkast, spontán módon tisztelni

kezdte a farkaslelkületet, ez a húszévnyi reform egyik legfontosabb eredménye, és ez ad

reményt, amely alapján a kínai nép újjászülethet.

A farkastotem lelkülete született ellensége annak a gondolatnak, amely nem akarja

könyörtelenül elpusztítani az elpuhult, konzervatív birkalelkületet. Ezért a reform csak akkor

nem tud, nem fog visszafejlődni, ha nagyban támogatjuk a farkastotem lelkületét. Egyre

népesebb a farkastotem lelkületével felfegyverkezett „új típusú emberiség”, mely minél többet

harcol, annál bátrabb lesz, és legyőzi az összes konzervatív, visszamaradt törekvést.

Összegezve, a kínai reform nem csak a gazdasági, politikai rendszerek reformja és átalakítása,

ennél még alapvetőbb, még döntőbb fontosságú a nemzeti karakterbeli reform és átalakítás.

Elsajátítva és követve Kína és a világ kulturális fejlődésének szabályát, túl lehet jutni a

„köveket tapogatva kelni át a folyón” [a szerző által nem jelölt idézet Deng Xiaobingtől, ford.]

kísérleti szakaszán, még öntudatosabban lehet folytatni a reformot és a nyitást, kitartani

62

mellettük, olyan bátran haladni előre, mint a pusztai és a tengeri farkas. A kínai nép

bizonyosan vissza tudja nyerni Yan és a Sárga császár őseinek nomád lelkületét és a kínai

füves puszta népeinek farkastotem lelkületét, azok nyomdokaiba lépni, naggyá fejlődni. A

nemzeti karakter tekintetében a régi „kultúrbirkából” a „kultúrfarkassá” fejlődés az

individuum számára valóban felszabadító, valóban szabad, demokratikus „kultúremberi”

fejlődés. Addigra a kínaiak gyökerestől kitépik a „kultúrbirka” szakasz háziállati jellegét,

legyőzik a „kultúrfarkas” szakasz félig vad jellegét, és nagybetűs kultúremberré válnak. A

fenti három szakasz az összetett kínai történelem és az ország helyzetének szabályszerű

fejlődési szakaszai, és [mivel] a kínai nép a nemzeti karakter tekintetében nem esett át a

„kultúrfarkas” szakaszon, nem volt képes a szabad és demokratikus „kultúrember” fejlettebb

szakaszába lépni. A milliárdnál több szabad, demokratikus és békeszerető kultúrember

megjelenése a világ színpadán a legnagyobb garanciát jelentené az egész Föld szabadságára

és békéjére.

- Elég tisztára fésülted a dolgot, - szólalt meg Yang Ke - lehet, hogy a kínai történelem

tényleg a te „három szakasz elméleted” szerint fejlődik. Úgy tűnik, hogy a farkastotem

lelkületének hosszú ideig a puszta földjébe temetett fegyverét most újra előásva nem találunk

rajta rozsdát, még mindig hideg fénnyel csillog, összehasonlíthatatlan ridegséggel. Ráadásul a

régi farkastotem a modern világ legfejlettebb eszmei, lelkületi arzenáljában mégis fényesen

ragyog, míg a konfucianizmus hitvallásának – a három morál és az öt örök erény – teste és

húsa már régóta rothad.

- Ez a te három morálod majdnem világossá tett számomra néhány olyan kulcskérdést,

amelyek megértésével állandóan gondom volt. – szólalt meg ismét Yang Ke. - De van még

néhány kérdés, amelyek még mindig nem világosak nekem. A Ming és Qing dinasztiák

korában a kínai városokban már megjelent a kapitalizmus csírája, viszont akkor Kína miért

nem lépett a kapitalizmus útjára?

Chen Zhen így felelt: Az ok szintén a földműves nemzeti létben és nemzeti karakterben

van. A kínai földműves terület túlságosan kiterjedt és mély, a legnagyobb a világon. A

földművesség e földön felnőtt fájának gyökerei mélyek, levelei dúsak, magába szívott minden

tápanyagot; koronája hatalmas, betakarja a fa alatti összes csírát. A földműves országok

rezsimjei adót szednek, osztogatnak, rekvirálnak és korruptak, így képesek a kapitalizmus

csírájának fejlődéséhez szükséges eredeti felhalmozást kipréselni; akik ellen akarnak állni a

vérszívásnak, azoknak szükségük van bátor nemzeti karakterre, mellyel harcba indulhatnak,

ha azonban a legalapvetőbb objektív feltételek sincsenek meg, akkor persze nincs remény. A

kapitalizmusnak a régi Kína hatalmas földműves fája alatt nem jutott tápanyag, napfény,

63

legfeljebb csírává tudott fejlődni, és örökre az is maradt. Így Kína történelmi fejlődése az ősi

területek körforgása: „ha megosztott, egyesül, ha egységes, megoszlik”. Ha nincs a kínai

nomád népek folyamatos vérátömlesztése, még az ősi területek körforgása sem működött

volna. Ha a modern kapitalista „kultúrfarkas” erőszakkal nem teszi be a lábát, Kína soha nem

tör ki a földműves gazdasági állapotból, ez Kína sajátossága. A zárt kínai kultúra a világ

kultúráinak egy speciális ága, egy kontinentális folyó, mint a zárt Tarim folyó, a haladó réteg

határozott beavatkozása nélkül, magától soha nem jut el a világ nagy vízi áramlataiba.

- A nemzeti lét határozza meg a nemzet karakterét, és amilyen a nemzet tevékenysége,

olyan lesz a nemzet, a karakter is. Vajon van ebben általánosság? - kérdezte Yang Ke.

- Persze, hogy van benne általánosság.- felelte Chen Zhen. Például a japán nemzeti lét

igen kemény. Az emberek bár termesztenek rizst és művelnek földet, de Japán végtére is

szigetország, a japán nép régtől fogva tengeri nép, tengeri halászattal, tengeri vadászattal,

tengeri kereskedelemmel, tengeri kalózkodással foglalkozott. Nemzeti karakter tekintetében

vad tengeri farkasok, ha a tengeri farkas megveti lábát a parton, hát hogyne kergetnék szét a

földműves birkanyájat . A japán kalózok a régi időkben eljutottak Nankingig, Hangzhouig,

felégették a hangzhoui Leifengta[pagodá]-t, a japánra támadó egész mongol sereget még a

tengeren megsemmisítették. Amikor megjelentek az újkori nyugati tengeri farkasok, Japán

azonnal besorozta farkasfalkáját, megszabadult a birkáktól és előnyben részesítette a

farkasokat, megszabadult az ázsiaiságtól, és előnyben részesítette az európaiságot.

Eltaszították a kínai konfucianizmust, és a nyugati kultúrát, a nyugati alkotmányos

kormányzást, nyugati jogot, tudományt, oktatást és ipart kezdték el tanulni. Tengeri farkas

találkozott tengeri farkassal, egyformák voltak, kölcsönös gyűlölettel nézték egymást.

Egyfelől kitartóan és szorgalmasan tanultak; másrészt fáradhatatlanul taníttatták külföldön

diákjaikat. Mivel a japán nép nemzeti karakterével nem hogy nem ellenkezett a nyugatiaktól

való tanulás, hanem ellenkezőleg, még föl is rázta a tengeri farkas természetét, aktivizálta a

még erősebb tanulási vágyat és leleményességet, így mindenki gyorsan tanult. 1868-ban

Meidzsi császár reformokat léptetett életbe, ezután mindössze 36 év alatt fejlett ipar épült ki,

az első kínai-japán háborúban legyőzték a nagy Qing államot, az orosz-japán háborúban

szintén legyőzték a felfuvalkodott cári Oroszországot, egy csapásra a világ egyik vezető

hatalmává váltak, beálltak az európai nagyhatalmak mellé a sorba, és a világon az ugrásszerű

nemzeti fejlődés terén a legnagyobb csodát vitték véghez. Mára Japán a világ második

legnagyobb gazdasági erejű országává vált. Kína viszont mostanra, a japán Meidzsi-reformok

után majd másfél évszázaddal még mindig a harmadik világhoz tartozik, a két part még

mindig nem egyesült [Tajvan és a szárazföld, ford.], a bruttó nemzeti termék (GNP) és az

64

oktatási kiadások a világ utolsó részéhez tartoznak, a tőkebefektetés nyeresége pedig a világ

hátsó áramlataihoz. A technológiai színvonal bizony a Nobel díjnak még a szélét sem súrolja;

a termőföld kimerülésének mértéke és a földalatti vízkészletek fogyása jelentősen meghaladja

a gazdasági növekedés ütemét, és a már eredetileg is túlnyomó többségben lévő földműves

népesség száma még mindig évi több tízmillióval növekszik. A gyenge kínai labdarúgás,

folyamatosan akkora vereségeket szenved a japán farkasoktól, koreai tigrisektől, hogy eredeti

birkatermészetű alakja teljes egészében meglátszik, és nem látni, hogy ebből mikor tud

kilábalni……

Az, hogy a kínai földműves konfuciánus birka több mint ezer éven át civilizálta a japán

farkas tanulót, megtévesztheti az ember fiát. Japán több mint ezer éven át tanulta a kínai

konfucianizmust, mégsem tud erről a világ. Az viszont, hogy harminc éven át tanult a

nyugattól, máris az égig emelte. Kínában viszont, amint megérkeztek a nyugati dolgok, az

egész nemzetben egyből a nemzeti karakter heves ellenkezését váltották ki, mint amikor

farkast látnak a birkák, nem törődnek azzal, hogy hasznos-e [a dolog] vagy haszontalan.

Szinte az egész nemzet ellenállt, a császártól kezdve a boxerekig, ellenezték a nyugati

dolgokat, meg akarták semmisíteni őket, az eredmény pedig az lett, hogy a nagyhatalmak

megfosztották az országot területének egy nagy részétől, és félgyarmati sorba süllyedt……

Japán és Kína egyaránt kelet-ázsiai sárga faj, egyaránt konfuciánus kultúra, egyaránt

felvették a buddhizmust, mégis miért lehet, hogy a japán reform gyors sikert hozott, míg a

kínai reformot mindössze száz nap alatt lefejezték [utalás az 1898. évi ún. „100 napos

reformra”, ford.]? Ha nem a nemzeti lét és a nemzeti karakter alapján keresik az okokat, a

kínaiak soha nem fogják kezükbe venni saját nemzetük sorsát.

Yang Ke egyre bólogatott, majd így folytatta: De miért volt az, hogy az arabok, türkök és

a mongolok, ez a három nagy nomád nép végül mind lehanyatlottak?

- Az arabok és a türkök nagy része végül szintén letelepedett vagy földművelésbe kezdett.

- felelte Chen Zhen. - A mongolok ugyan tovább nomadizáltak, de a történelem elérkezett a

tűzfegyverek korába, a pusztai lóhátról nyilazás uralma megszűnt, a népességszám is túl

alacsony és ritkás volt, Oroszország és Kína, a két nagy, tűzfegyverrel rendelkező ország

beszorította őket a kontinentális fennsíkokra, még egy lépéssel távolabb kerültek a tengeri

kereskedelmi fejlődés lehetőségétől és feltételeitől. Mivel a kezdetleges pusztai nomadizmus

nem fejlődött a magas szintű tengeri „nomád” szakaszba, így a vad tengeri „nomád népek”

karaktere legyűrte őket. Tehát mégis csak a nemzeti karakter határozza meg a nemzet sorsát.

Hogy a nép karaktere erős-e vagy sem, azt a világ népeinek erdejében kell megméretni.

65

A tengeri kereskedelem egy vadabb fajta tevékenység. A tengeri hurrikánok, szökőárak,

cápák jóval vadabbak és veszélyesebbek a pusztai forgószeleknél és farkashordáknál. Az

ilyen tevékenységben edződött népek karaktere vadabb, látókörük tágasabb, nyomaik

távolabbra vezetnek, szélesebb körben szívják magukba a világ népeinek kiváló kulturális

vívmányait, új kontinenseket zsákmányolnak, a tengerentúli gyarmatok megszerzése és az

eredeti felhalmozás korábban megy végbe, hamarabb jutnak döntő fontosságú lehetőségekhez.

A nyugati nomád népek már eredetileg is bátrak voltak, és amint tengerre szálltak, egyből

olyan erősek lettek, mintha a farkas még szárnyakat is kapott volna. Tehát a mai világ vezető

népeinek nagy része a pusztai nomádból fejlődött tengeri nomáddá, vagy már eredetileg is

tengeri nép volt.

Emellett nem szabad alábecsülni a vallás megbéklyózó szerepét sem. Az iszlám

határozottan harcolt a nyugati betörés és beavatkozás ellen, ugyanakkor visszautasította a

nyugati demokráciát és tudományt, a lámaizmus szintén gyengítette a mongol nép vad,

vágtató karakterét. A kereszténységet viszont a vadabb karakterű nyugati népek változtatták a

római katolikus egyház autokratikus romlottságának ellenálló, a kapitalizmus számára előnyt

és nem hátrányt hozó protestantizmussá.

A nemzeti lét határozza meg a nemzeti karaktert, keményebb nemzeti lét keményebb

nemzeti karaktert határoz meg; a bátor nemzeti karakter vissza is hathat a nemzeti létre, aktív

és elszánt módon saját nemzete érdekében hozhat létre bátrabb és fejlettebb nemzeti létet,

ezáltal erősítve a nemzeti karaktert. Az erősek királyok, az erőseket is megelőzők pedig

trónkövetelők lesznek.

A modern Oroszország növekedése is ilyen. Nagy Péter a mezőgazdaságon alapuló, még

Kínánál is elmaradottabb, jobbágyrendszerben élő Oroszországot változtatta Európa egyik

nagyhatalmává. Ezt az tette lehetővé, hogy farkashoz hasonlatos karakterrel, drasztikusan

sújtott le és semmisítette meg a konzervatív, elmaradott nemesi és jobbágyi rendszert,

merészen tanult a nyugattól, vakmerően tört a tenger felé. Inkognitóban vizsgálódó

magánlátogatásokat tett Nyugat-Európában, szakállát leborotválta, nyugati öltözéket, parókát

öltött, tengeri flottát alapított, tüzérséget képeztetett ki, az egyházi bronzharangokat széttörette,

és azokból öntetett ágyúkat, hatalmát kihasználva még az orosz fővárost is átköltöztette a

mezőgazdasági területekről a tengerpartra, megalapítva a nagyhatalmak és a tenger felé

forduló Szentpétervárt. Az ilyenfajta lelkesedés és bátorság rendkívül megrázó példa

számomra. A kulturális forradalom előtt a „Nagy Péter cár” és az „Usakov admirális” című

filmeket legalább ötször-hatszor megnéztem. Miután a pusztára kerültem, magában a pusztai

66

farkasban találtam meg Nagy Péter karakterének eredetét. A hatalmas orosz füves pusztákon

élő orosz nép szintén a füves pusztákon termett, mezőgazdasága egyáltalán nem volt fejlett,

ráadásul az oroszok még ki voltak téve a mongol Aranyhorda uralmának és

vérátömlesztésének is. Ha nem lett volna a puszta és a pusztai farkas, akkor a hatalmas

reformer – Nagy Péter – sem lehetett volna.

Ez a két, Kínánál eredetileg jóval elmaradottabb szomszédos ország bátor,

farkastermészetű karaktere miatt túltett rajta, és rátelepedett a fejére.

- Te szíveden viseled az ország és a nép sorsát.- mondta Yang Ke. Hosszasan vizsgálódtál

és kutattál a helyszínen, kidolgoztál egy ilyen történetelméleti összefoglalást, végül is mi az a

cél, amit el szeretnél érni? Nagyon szeretném megtudni a végkövetkeztetésedet.

- Közel harminc éven át vizsgálódtam és kutattam, - szólt Chen Zhen, - a fő célom végül

is az volt, hogy megkeressem Kína elmaradottságának okát, és a kivezető utat. Most, hogy

megvan Kína több mint ötezer éves betegségének ezen oka, már lehet rá orvosságot írni, és

kézbe lehet venni a nemzet sorsát.

Először is, ha meg akarjuk változtatni Kína elmaradott, megvert jellegét, akkor

gazdaságpolitika tekintetében Kína nemzeti létét gyorsan versenyközpontú nemzeti létté kell

változtatni, bátor és törekvő, örökké elégedetlen nemzeti karaktert kell gyorsan kinevelni. Ez

az az alap, amely meghatározza a kínai nép sorsát.

A következő az, hogy a nemzeti karakter tekintetében ragaszkodni kell a „modern

kultúrfarkas” útjához. Megfelelő mértékben kell felszabadítani és tökéletesen megzabolázni

az emberi természetben lévő farkastermészetet, ez egy globális és nagyon nehezen járható út.

A farkastermészet telve van vad és bátor életerővel és energiával, ugyanakkor szintén telített

féktelen mohósággal, rabló [természettel] és pusztítóerővel. Az emberi természetben lévő

farkastermészet különösen hasonlít a termonukleáris reakcióra, energiája hatalmas,

rombolóereje úgyszintén, helyesen irányítva az emberiség hasznára lehet, rosszul irányítva

viszont elpusztíthatja a Földet. A világon alig van nemzet vagy ország, amely képes ezt

megfelelően felszabadítani és biztonságosan megzabolázni. Azok az országok, amelyek

eljutottak eddig a pontig, mind a nagyhatalmak sorába léptek. Ennek az útnak a nehézségi

foka rendkívül magas, még ha modern nagyhatalom[ról van] is [szó] , ha nem jól bánik vele, a

hajója könnyen visszafordulhat. Mint ahogy a II. világháborúban a németek, olaszok és

japánok, e három ország népei nem tudták megzabolázni nemzeteik farkastermészetét, ennek

pedig a fasizmus kirobbanása lett az eredménye, hatalmas katasztrófát zúdítva saját országaik

és a világ népeire.

67

A kínai „kulturális forradalom” szintén nagy problémát okozott. A történelm során,

különösen pedig az újkori Kína történetében a nemzeti karakter túlságosan gyenge,

„farkastermészetben” szűkölködő, a nyugati nagyhatalmak által félgyarmati sorba taszított és

megalázott volt. A kínai népet mélyen felbőszítette a magasztos gondolkodású idealisták által

magukkal hozott nyugati, bátor és törekvő farkastermészet lelkület, majd az apránként

behozott, vad versenyen alapuló nyugati ipar, a „konfucianizmus”-ellenesség erősödése, és a

régóta elnyomott „farkastermészet” teljes erővel történő felszabadítása. A Yan és a Sárga

császár nomád vérvonala és a nomádok sokszori vérátömlesztése végül megtették hatásukat, a

kínai nép karaktere lassacskán bátrabbá vált. Százévnyi küzdelemben elűzték a

nagyhatalmakat, elnyerték a nemzeti függetlenséget, és még a koreai háborút is megnyerték.

Mégis, a kulturális forradalom idején, mivel a politikának szüksége volt a farkastermészet

mesterséges felszabadítására és felszítására, letaszították az összes „rossz elemet”, az

államelnököt, a tábornokokat, az üzleti elitet, az értelmiségi és tudományos elitet. A

farkastermészetű „vörös gárda” megfertőzte az egész országot, verték a tanárokat,

iskolaigazgatókat, könyveket égettek, lerombolták a kulturális emlékeket, elkobozták a

családi tulajdont, gyilkoltak, gyújtogattak, rárontottak a nagykövetségekre, anarchia dúlt, egy

másik extremitás felé haladva Kínát a történelemben előzmény nélküli katasztrófa felé

sodorták.

Az emberiség teljes története és Kína történetének e szakaszai mélyrehatóan igazolják az

emberi természetben lakozó farkastermészet felszabadításának és megzabolázásának

nehézségi fokát. Mint ahogy a konfucianizmus és a feudális önkényuralom teljesen

elgyengítette és elnyomta a nemzeti karakterben meglévő farkastermészetet, aminek

eredményeképpen a nemzeti karakter birkatermészetűvé, elmaradottá, sebezhetővé vált,

zsákutcába került; ugyanúgy a fasizmus is őrült módjára szabadította és tüzelte fel a

farkastermészetet, földi pokollá változtatva a világot, ez pedig szintén zsákutcához vezetett.

Csak ha a megfelelő mértékben szabadítjuk fel a farkastermészetet, és a farkastermészetet

egyedül uralni és megzabolázni képes, valódi demokratikus rendszert és jogrendszert

alkalmazunk, valamint elvetjük a bólogatójános áldemokráciát, csak ez jelentheti Kína

számára a kiutat. Egyedül a valódi demokratikus rendszer és jogrendszer képes felszabadítani

és kontroll alatt tartani a farkastermészet „termonukleáris reakciójának” modern reaktorát.

Ahhoz pedig, hogy valódi demokráciát hozzunk létre, végre kell hajtani, és be kell fejezni

nemzeti karakter átalakításának alapozását, e nélkül a nemzeti karakterbeli alap nélkül, még

ha a nemzet építménye nagynak is készül, akkor is csak egy veszélyes építmény lesz, s ha

összeomlik, akkor éppen a demokrácia presztízsét rombolja le, és a demokrácia romjain

68

kialakulhat egy sokkal despotikusabb rezsim. Ha nincs erős, a nemzeti karaktert átalakító

alapzat, akkor a demokrácia örökre csak egy kisebbség elrugaszkodott vágya lesz Kínában. A

földműves karakter átalakításához szükség van egy „ridegtartásos” átmeneti időszakra.

Viszont a nemzeti karakter átalakításának és a demokrácia előtérbe helyezésének folyamata

sem lehet túl lassú, különben a nemzeti karakter gyengülésének régi betegségei a romlottságot,

alacsony hatékonyságot, a népességszám túlzott növekedését és a rossz ökológiai környezetet

elterjesztik a nemzet egész testében, és késleltetik a kúra és a gyógyulás drága idejét.

Yang Ke bólintott és azt mondta: Így igaz. A nyugati népek karaktere túl vad, az

autokratikus kormányzat nehezen nyomja el a népet. Nyugaton a kínaihoz hasonló

központosított irányítást nehezen lehet megvalósítani, és ha létre is jön, akkor sem tartós.

Tehát az összes nép végül is a demokráciát veszi át. A keleti birka legjobban a szabadságtól és

függetlenségtől retteg, amint nincsen a „xuzhou-i [=kínai, ford.] nyájnak” pásztora, a birkát

megeheti a farkas. Az elpuhult földműves népek mind hajlandók az önkényuralmat választani,

a földműves embernyájak a központosított államhatalmi rendszert tápláló szülők. Úgy tűnik,

ha a kínai nép nemzeti léte és nemzeti karaktere nem változik, Kína központosított

államhatalmi rendszere soha nem ér véget.

Chen Zhen így szólt: A farkastermészettel gyengén álló nemzetek soha nem fognak

küzdeni a demokráciáért és élni vele. A demokrácia valójában a bátor nemzetek uralkodóik

ellen tanúsított ellenállásának és alkuinak eredménye.

Chen Zhen folytatta: „A folyók és a hegyek változnak, az alaptermészetünk viszont

nehezen változik”. Ha nem reformáljuk meg a nemzeti létet, akkor az alaptermészet nemhogy

„nehezen változik”, de „makacsul változatlan marad”. Hazánk jelenlegi reformja valójában a

nemzeti lét reformja, a mostani reformhelyzetet már nem lehet visszafordítani. A karakter

szemszögéből megvilágítva, mivel a „Yan és a Sárga [császár] farkasát”, a „Qin és Han

[dinasztiák] farkasát” és a „Sui és Tang [dinasztiák] farkasát” a földműves lét mindig

átváltoztatta „kínai birkává”. Így az újfajta, versengő karakterű nemzeti lét megalapítása és a

növekedés nyomán, az elmaradott és elnyomott „kínai birka” képes bátor és törekvő „modern

kínai kultúrfarkassá”, a Yan és a Sárga császár valódi leszármazottaivá válni, valamint a

magasabb szintű, szabad, demokratikus, „globális kultúremberré” fejlődni.

Mivel azonban a világon Kína mezőgazdasági vidéke a legkiterjedtebb, földműves

történelme a leghosszabb, földműves népessége a legnagyobb, földműves tudata a legmélyebb,

és a városiasodott terület nagyon vékony, ezért ha a nemzeti karakter terén a „kínai birkát”

„kultúrfarkassá” akarjuk változtatni, hosszú és keserves, ráadásul kegyetlen kiválasztódási

időszakon kell átesni. Hogy hogyan lehet kultúráltabb módon kezelni, gondoskodni, és

69

fölnevelni a karakterükben elpuhult tömegeket és megváltoztatni gyenge karakterüket, az

Kína számára nehezen megválaszolható, hatalmas társadalmi kérdést fog jelenteni. Ráadásul,

a későbbi kormányzati rendszerek az előttük tornyosuló feladatokat a nemzeti karakter

gyengesége miatt sokáig nem fogják tudni véghezvinni. Márpedig ezeket a nehéz problémákat

az erős, bátor, kemény farkaslelkületre támaszkodva kell megoldani.

Ezek a végső következtetéseim.

Az Ölön-i puszta mélyen belemerült a határtalan éjszaka színeibe, a távolban a nomádok

szállásainak villanylámpái bocsátottak ki halvány fényeket. Yang Ke még szerette volna

folytatni a kérdezősködést, Chen Zhen rácsapott a kormányra, és azt mondta: Vissza kell

mennünk, különben Batu kocsival fog a keresésünkre indulni. Ha még lenne kérdésed, azt

még úton Pekingig megbeszélhetjük, nekem is sok mondandóm van még számodra.

Yang Ke azt felelte: A farkastotem és a nomád lelkület valóban a kínai kultúra sarkalatos

kérdései, ha aktivizálódnak, az egész testet mozgásba hozzák. Tényleg jó sok kérdésem van

még.

Mindketten kiszálltak a kocsiból, hogy a sötét farkasodú hegyoldalának búcsút intsenek,

és sokáig csak álltak, nem tudtak elindulni. Chen Zhen gyengéden szólt a farkashegy felé:

Kisfarkas, visszamegyek Pekingbe, de jövök még majd ide meglátogatni téged……

Yang Ke azt mondta: A kisfarkas odúja előtt egy emlékművet kellene állítanunk, legjobb

lenne egy farkastotem-oszlop.

Chen Zhen sóhajtott: Azt én is szeretném, de nem merem. A pusztán most már mindenütt

földműves vidékekről érkezett idegenek vannak, ha meglátnák a farkasnak állított sztélét, apró

darabokra törnék, de még az is lehet, hogy ezt a drága, százesztendős odút bedöntenék és

betemetnék. Hagyjuk csak a kisfarkas odúját, hadd rejtőzködjön itt békességben.

Chen Zhen folytatta: Jobb szeretném a farkastotem lelkületének totemoszlopát

honfitársaink szívében felállítani. A farkastotem eredetileg a kínai nép totemei közül volt az

egyik legfontosabb, pozícióját tekintve alig alacsonyabb a sárkánytotemtől. Mégis úgy vélem,

a kérdés nem ennyire egyszerű, a régészet új felfedezései és a saját kutatásaim alapján igen

valószínű, hogy a korai farkas- és sárkánytotem ugyanaz a totem, és a későbbi sárkánytotem

egyszerűen nem más, mint a farkastotem egy alakváltozata.

Yang Ke megdöbbent egy kicsit, gyorsan azt mondta: Ez a felfedezés a kínai nemzeti

karakter megváltoztatása szempontjából túlságosan fontos, először magyarázd el végig, csak

azután induljunk el!

Chen Zhen egy szuszra elmondta: A sárkány képe valójában már ötezer évvel ezelőtt

megjelent. 1971-ben a belső-mongóliai Sanxing tala-ban előkerült a föld alól egy jádesárkány,

70

az első ismert kínai sárkány, mely az újkőkori hongshan kultúrához tartozott. Akkoriban a

kínaiak ősei még nem váltak földművesekké, még vadászok, gyűjtögetők, nomádok vagy félig

földműves-félig nomád állapotban voltak [komolytalan]. A sárkánytotem legkorábban a

kínaiak eredeti ősnépének toteme volt, és csak később fejlődött a földműves nép totemévé.

Alaposan szemügyrevettem és megvizsgáltam a Weng Niute Sanxing talai jádesárkányt, és

megdöbbenésemre az a kezdetleges jádesárkány egyáltalán nem a később a kínaiak számára

jól ismert sárkány, hanem farkasfejű, sárkánytestű formájú sárkány, a jádesárkány testén

nincsenek pikkelyek, karmai sincsenek, a fejrésze és a nyaka teljesen farkasfej és nyak.

Egyszerűen olyan, mintha farkas fejéről és nyakáról mintázták volna: hosszúkás arc,

hosszúkás orr, hosszúkás ajkak, hosszúkás, felfelé hajló szájszeglet. Különösen a szeme

teljesen farkasszem, egy az egyben olyan, mint a mi kisfarkasunké, kerek, szomorú szem,

szeme sarka szomorúságában megnyúlt, beesett, a farkasnak e jellegzetes vonása az újkőkori,

ősök művészi technikával kihangsúlyozva tökéletesen életszerű. Ha ez még nem volna elég, a

farkas nyakán lévő farkassörényt is pontosan kifaragták, a fej, nyak, fejtetőn át elöl-hátul

hosszan leomló farkassörény büszkén leng, rendkívül méltóságteljes és gyönyörű. A büszkén

lengedező farkassörény egyben a vad mongol pusztai farkas ismertetőjegye is. Túlságosan is

jól ismerem a farkast, fel tudom idézni a képét, ha az ősünk nem figyelte volna meg hosszú

időn át aprólékosan a farkast, akkor bizonyára nem lett volna képes kifaragni egy ilyen

életszerű művészi farkasábrázolást.

Ez a jádesárkány valójában jádefarkas, különösen a feje farkasfej. Vannak kutatók, akik

azt állítják, hogy ennek a jádesárkánynak a feje disznófej. Én mégis azt gondolom, ha a

nomádok karakterét vesszük figyelembe, sem a házi sertés, sem a vaddisznó nem válhatott az

északi nomádok által tisztelt totemmé, mert Kína északnyugati és északi nomád népei

bizonyára nem tisztelnének olyan állatot, melyet maguk szelídítettek vagy szelídíthettek volna

meg. Csak aki nem érti a kínai nomádok nemzeti karakterét, az gondolhatja, hogy Kína északi

nomádjai háziállatot tisztelnek; alakilag nézve a disznó szeme nem szomorú, íves szájának

nyílása sem teljesen elöl van, az egész disznófej sem hosszúkás alakú. Ráadásul a testalkatát

tekintve rövid és kövér, csak rövid kis farokkal rendelkező disznó, függetlenül attól, hogy

szelíd-e vagy vad, ha hosszúkás sárkánnyá akarjuk változtatni, az eléggé erőltetett, viszont a

hosszúkás farkastesthez hozzátenni a farkas bozontos farkát és így létrehozni a sárkánytestet,

az már lehetséges. Gondold csak el, egy hosszúkás farkasbőr hengerre rátéve egy hosszú

farkasfarok, az egész fölakasztva egy magas nyírfaoszlop csúcsára, és amikor a szél

meglengeti, ugye hogy úgy néz ki, mintha farkasfeje és sárkányteste lenne. Arra tippelek, igen

valószínű, hogy Kína repülő sárkánya a kínai pusztai ősök elképzelte pusztai farkasszellem

71

égbe emelkedése utáni repülő farkas alakja, amely a farkas alakjának magasztosulása és

apoteózisa/megdicsőülése. Abban az évben, ahogy láttam a kisfarkast az égbe emelkedni,

valóban úgy éreztem, hogy a kisfarkas nemcsak hogy úgy néz ki, mint egy repülő farkas,

hanem mint egy az eget hasító sárkány, csak éppen akkoriban nem követtem ezt az érzést, és

nem ástam le a mélyére.

Később, miután visszamentem Pekingbe, megláttam annak a jádesárkánynak a képét, és

akkor nagyon izgalomba jöttem, olyan volt, mintha a kisfarkast láttam volna meg. Az egykori

kezdetleges feltételek között jádéból szépen kifaragni egy olyan finom, farkasfejű és

sárkánytestű jádeeszközt, ebből következtetni lehet, hogy őseink milyen mértékben ismerték

és tisztelték a farkast. Ráadásul a „jádesárkány” előkerülési helye szintén Belső-Mongóliában

volt, a mongol pusztai farkas szülőföldjén, ahol a legtöbb vad és hatalmas farkas van Kína

földjén, azon a helyen, ahol később folyamatosan számtalan, a farkastotemet tisztelő nomád

nép élt, és ahol a legtöbb a „repülő farkas”-ról szóló legenda. Ez vezetett engem arra, hogy

magától értetődő módon kapcsoljam össze a farkastotemet és a sárkánytotemet, és elkezdjem

kutatni a kettejük közötti viszonyt.

Kutatásaim alapján úgy gondolom, a farkas- és a sárkánytotem legalább az alábbi hét

jegyben osztozik egymással:

Először: A legkorábbi farkas- és sárkánytotem egyaránt a belső-mongóliai füves pusztán

vagy a mongol füves pusztához közeli területeken jelent meg. Ez a hely egyszerűen a legtöbb

vad mongol pusztai farkasnak a világon legnagyobb szülőföldje, ráadásul a pusztai farkas

földije a nomád népeknek, ember és farkas öldöklő küzdelmet folytat, kölcsönösen függnek a

másiktól, és együtt élnek ezen a széles pusztán. Ezért a farkas lelkülete és karaktere nagy

hatással volt a pusztai emberekre, nem úgy, mint az északi sarkkör és az orosz erdei farkasok

emberektől távoli farkasai, amelyek vadon élő állatok elejtésével tartják fönn magukat, az

emberekre tett hatásuk csekély, így ott nehezen is alakulhatna ki a farkastotem tisztelete.

Másodszor: A kezdetleges farkas- és sárkánytotem fej- és nyakrésze egyforma, akárcsak

hosszú, hengeres alakú testük. A belső-mongóliai Sanxing Tala kezdetleges jádesárkánya

farkasfejű és sárkánytestű, és a neolit kori kezdetleges farkas- és sárkánytotem fej- és

nyakrésze[vel] és teste[vel] teljesen azonos, nincsenek rajta pikkelyek. Ez világossá teszi,

hogy a sárkánytotem nem halból vagy kígyóból alakult ki. Abban az időben nagyon valószínű,

hogy a farkastotem maga volt a sárkánytotem, és fordítva, a két totem még nem vált külön, és

mindkettő otthona a füves puszta volt.

Harmadszor: a farkastotem és a sárkánytotem teste hullámzóan ívelő pózban repül.

Függetlenül attól, hogy a mongol pusztákról vagy Kína nagy területeiről van szó, ennek a két

72

népnek a totemei a legendákban mind repülő totemek. A pusztán a farkastotem felszállhat az

égig, az emberek lelkét felvive a Tengrihez, a kínai sárkánytotem pedig képes az eget hasítani,

irányítani szelet és esőt. A világ és Kína más népeinek totemei viszont egyáltalán nem tudnak

repülni, például a medvét, tigrist, marhát, majmot stb. tisztelő népek totemei. Kína hatalmas

területének pusztai népei és a kínai földműves nép totemei rendelkeznek a repülés

képességének specialitásával, és ez egyáltalán nem véletlen egybeesés.

Még inkább egyforma a farkastotem és sárkánytotem repülési póza, a farkas a pusztán

hullámzóan vágtat, a magas nyárfapózna csúcsára tűzött, a szél által lengetett, farkasbőrből

készült henger is hullámzik, testük ívelten „repül”; a kínai sárkány a különböző régi

falfestményeken és faragványokon behajlított véknyú, és hullámzóan „repül”. Ez a repülési

póz a farkastotem vágtatásával és „repülésével” azonos, de a vízben élő halak, kígyók és

krokodilok valamint a szárazföldi kígyók és pitonok siklómozgása teljesen különböző. A

halak, kígyók, pitonok és krokodilok mind a testük és farkuk jobb-bal irányú kígyózásával

haladnak előre. Az egyik mozgás a „fel-le ívelő”, a másik a „jobbra-balra kígyózó”, ez a két

különböző mozgás és póz világosan mutatja, hogy a farkas a halaknál, kígyóknál, pitonoknál

és krokodiloknál magasabb rendű élőlény, a sárkány nem ezekből az alacsonyabb rendű,

tojással szaporodó halakból, kígyókból, pitonokból és krokodilokból fejlődött ki, hanem a

pusztai szárazföldi emlősállatból, a farkasból. Mégis sok kínai gondolja, hogy a sárkánytotem

a vízben élő halakból és kígyókból jött létre, manapság még olyan is van, aki úgy hiszi, hogy

a sárkány archetípusa a krokodil. Ezek az álláspontok nem veszik észre a sárkány és a halak,

kígyók, pitonok és krokodilok osztályai beli lényegi különbséget, nem veszik észre a „fel-le

ívelő” és a „jobbra-balra kígyózó” mozgás alapvető különbségét. Ennek eredményeképpen a

farkastotem lelkületének eredeti arculatát is egyre sűrűbb homály fedi.

Negyedszer: bár a farkastotem és sárkánytotem egyaránt tud repülni, nincsenek szárnyaik.

A kínaiak legendáiban szerepel „repülő tigris”, „repülő ló” stb. mitológiai alak, más népeknél

is van „tollas kígyó” stb. tomemalak, de azoknak a repülni képes állatoknak szárnyuk is van,

az ötvenes évek Repülő Ló márkájú cigarettájának dobozán ott volt a hosszú, hatalmas

szárnyú repülő lóalak. Akkor a sárkánytotemnek miért nincsen szárnya? Szerintem azért,

mivel a farkastotemnek nincs szárnya, tehát a farkastotemből létrejött sárkánytotemnek sincs.

És a farkastotemnek azért nincs szárnya, mert a pusztai őslakók azt hitték, a csodálatos,

hatalmas csodatévő farkas képes repülni, még szárnyra sincs szüksége hozzá.

Ötödször: a farkastotem és a sárkánytotem Kína két népének legmagasabb fokú

tiszteletével, az égtisztelettel van közeli kapcsolatban. A pusztai népek úgy hiszik, hogy a

farkast a Tengri küldte a pusztára, hogy megvédje azt, és a Tengrit tisztelő emberek szellemét

73

pedig képes fölvinni a Tengrihez; Kínában viszont a földműves népek abban hittek, hogy a

sárkány az ég megtestesülése, és a császár a „valódi sárkány ég fia”, szent és sérthetetlen.

Mivel a hanok égtiszteletét a nomád népek hozták magukkal a nomád területekről Kína

földműves vidékeire, így egyúttal a farkastotemet is magukkal hozták.

Hatodszor: a farkastotem és a sárkánytotem egyaránt vad és félelmetes ragadozó

állatalakok. A világ különböző népeinek totemei között akad vad ragadozó és szelíd

növényevő is, sok nép a szarvasmarhát tette meg toteméül. A kínai nép vajon miért az ennyire

vad és ádáz sárkányt választotta totemének? Azért, mert a kínaiak egykori ősei még vadászó,

gyűjtögető nomád törzsi népek voltak, nem pedig szelíd és derék, jóravaló földművesek,

márpedig Kína nomád népeinek nagy része a farkast tette meg totemnek. Mivel a farkas alakja

vad és félelmetes, a belőle kialakult sárkánytotem sárkányalakja szintén szokatlanul

félelmetes lett.

Hetedszer: sem a farkas, sem a sárkány nem domesztikálható. A világon sok nép toteme

háziasítható állat, sőt, [van ahol] még a háziállatot választják totemnek. Kína két nagy

népének totemei – a farkas és a sárkány [–] viszont nem háziasíthatók. A farkas a ragadozók

közül a legmakacsabb, soha be nem hódoló állat, a medve, tigris, oroszlán, sas, elefánt mind

megszelídíthetők, a mongol pusztai farkas viszont nem. Mivel a farkas nem háziasítható, a

farkastotemből létrejött sárkánytotem sem az. A sárkány a farkaslelkület folytatója és

erősítője, nemcsak, hogy szelídíthetetlen az ember számára, de ellenkezőleg, még ő háziasítja

saját alattvalóit. A farkas szelídíthetetlen lelkületét később fölhasználta, és szentesítette a

konfuciánus császári hatalom uralkodó eszmeisége/lelkülete.

A farkastotem és a sárkánytotem fenti, kulcsfontosságú hasonlóságai alapján arra

következtetek, hogy a kínai sárkánytotem nagy valószínűséggel a pusztai farkastotemből

alakult ki, ugyanúgy, ahogy a kínai földműves nép is a pusztai nomád népekből jött létre.

Mivel a pusztai nomád népek a pusztát mindvégig nem hagyták el, ezért a pusztai népek

farkastoteme szintén egész végig nem váltott alakot, ezek a népek a régi időktől egészen máig

a farkast tisztelik; a régiségben, ha egy nomád nép maga mögött hagyta a pusztát, behatolt a

kínai földműves vidékekre, akkor magával hozta a Tengri és a farkastotem tiszteletét a kínai

földművesek életébe. Mivel a régi időkben mindenki, függetlenül attól, hogy földműves volt

vagy állattartó, ki volt téve a természetnek, ezért a földműves területekre érkező égkultusz

szintén fennmaradt. Miután azonban a nomád törzsek földműves népekké váltak, karakterük

fokozatosan elgyengült, lassacskán félni és gyűlölni kezdték a farkast, a pusztáról magukkal

hozott farkastotem-tisztelet már nem felelt meg a földműves életmódnak és lelkületnek, így a

74

földműves életmód az eredeti farkastotemet lassacskán megváltoztatta, mégpedig az eget

szántó és esőt vető sárkánytotem alakra.

Az ősi időkben Kelet-Ázsia pusztáin biztos, hogy voltak farkastotemet tisztelő nomád

népek; a legenda szerint Fu Xi korának toteme „emberfejű, kígyótestű” volt, akárcsak maga,

Fu Xi szellem. Később, a törzsek összeolvadásával a kínaiak ősei valószínűleg a

farkastotemet és az „emberfejű, kígyótestű” totemet tekintették elsőrendűnek, magukba

szívták a nomád törzsek és a bennszülött földműves népek totemalakjainak bizonyos részeit,

pikkelyeket, saskarmokat és szarvat adtak hozzá, így vált a farkastotemből sárkánytotem. A

sárkánytotem létrejöttének és összeolvadásának folyamatában a farkastotem alakja

kulcsszerepet játszott, hiszen az „emberarcú, kígyótestű” alak és a későbbi hatalmas, bátor és

félelmetes sárkányalak nagyon különbözőek. Már hogyan is lehetne az általam látott,

yangshaoi régészeti ásatásokból előkerült „emberarcú, kígyótestű” porcelánfigura sárkány?

Egyszerűen olyan, mint egy gekkó, vagy mint egy nagyfejű százlábúra hasonlító kis gyík,

barátságtalan, szánalmas és taszító kinézetű, semmiképpen sem ízléses és isteni [jellegű].

Nem olyan, mint a kígyó testéhez adott farkasfej, a „farkasfejű, kígyótestű” [alakban]

alapvetően megvannak a sárkány a művészet[ből ismert] hatalmas és bátor alapvonásai. Az,

hogy a későbbiekben a kínai sárkányalak hatalmas, félelmetes, de mégis ízléses volt, a benne

meglévő, a farkaséval azonos ragadozó alaknak és karakternek volt köszönhető. Az

„absztrakt” sárkánynak feltétlenül lehetett konkrét alapja, márpedig a kínai népek között a

történelem során legtartósabb, legkonkrétabb vad totem csak a farkastotem volt. Ezért, ha nem

lett volna a farkastotem alak-, karakter- és lelkületbeli részvállalása, a kínai sárkány nem

alakulhatott volna sárkánnyá, legfeljebb kínai féreggé.

Chen Zhen előreengedte Yang Ke-t, hogy beszálljon a kocsiba, aztán ő is beszállt, és

felkapcsolta odabent a lámpát, ránézett az órájára, majd a cédulákra, és megszólalt: van még

egy kérdés, amelyet érdemes kutatni, a kínai legendákban szereplő titokzatos taotie állat. Azt

hiszem, nagyon is lehetséges, hogy a taotie is a farkasból alakult ki, majd a taotie-ből jött létre

a sárkány. A „Cihai szótár” szerint a taotie „legendákban szereplő falánk szörnyeteg. Sok

ókori bronzedényre és áldozati eszközre vésték rá a fejét dekorációként.” A Lushi chunqiu

[politikaelméleti mű a Hadakozó Fejedelemségek korából, ford.] ismertetése szerint: „a Zhou

kori edényeken ábrázolt taotie-nek van feje, de nincs teste”. A Cihai a tao írásjegyet így

magyarázza: a tao „mohót jelent, a ’[Xin]Han shu Li Yue Zhi’-ben a ’a tan mohóság és a tao

közel ugyanazok’, a Yan shi guzhu szerint pedig ’a mohóságot tao-nak is mondják.’,

elsősorban mohó étvágyat jelöl.”.

A fenti néhány mondat közül három dologra kell odafigyelni:

75

1. A taotie egyfajta „szörny”, és nem hal, kígyó, piton vagy krokodil, sem a halak sem a

csúszómászók közé nem tartozik. A Cihai még a Shang és Zhou kori edényeken lévő taotie-t

is megemlíti. Elég egy kicsit megnézned, és észreveszed, hogy az a szörnyű vadállat mire

hasonlít: nagyon hasonlít a farkas képére, ugyanúgy kerek és szomorú a szeme, és

mérhetetlenül kegyetlen.

2. A taotie mohó étvágyú. Ez a jellegzetesség világosan a farkas sajátosságait mutatja. A

„rendkívüli étvágy” a pusztai farkas egyik legszembetűnőbb tulajdonsága, mi ketten

neveltünk farkast, jól ismerjük ezt a tulajdonságát, rengeteg példát tudunk fölhozni a farkas

étvágyára. Nincs a földön a farkasnál mohóbb étvágyú állat. Aki nem hiszi, kérdezze meg az

idős pásztorokat, hogy melyik a világon a legmohóbb étvágyú vad. A válasz minden

bizonnyal a farkas lesz. Az emberek által ismert „mohóság” nem más, mint a

farkastermészetre vonatkozó névmás. Dong Zhongshu azt állítja, hogy a Qin kori „mohó

farkas ideál” is a mohóságot és a farkast rendelte egymás mellé. A kínaiak, ha mohó éhséget

akarnak jellemezni, akkor a „zabál, mint a farkas, nyel, mint a tigris” kifejezést használják,

méghozzá úgy, hogy a farkast teszik előre a sorban, [mert] a farkas mohóbb a tigrisnél. Ha

kapzsiságot akarnak jellemezni, akkor pedig azt mondják: „vad a szíve, mint a

farkaskölyöknek”, nem pedig azt, hogy „vad a szíve, mint a tigriskölyöknek”.

Mivel a taotie rendelkezik mind a „szörnyszerű”, mind a „mohó étvágyú”

tulajdonságokkal, ráadásul a taotie ismertetőjegyei szintén a farkasra hasonlítanak, ezért

nagyon is lehetséges, hogy a legendákban szereplő taotie nem más, mint a farkas vagy egy, a

farkasból kialakult [mitikus] szörny.

3. Az, hogy a taotie a Shang és Zhou kor fontos, edényeket díszítő motívumává vált, maga

után von egy sor kérdést. A bronzedény a kínai nép fontos állami kelléke volt a bronzkorban.

A Zhou korban az „egy szó, kilenc edény” mondásban szereplő edény a legmagasabb királyi

hatalmat jelképező spirituális és szertartási eszköz volt, valamint az égnek és az ősöknek

bemutatandó áldozat eszköze, a kínai nép lelkében a bronzedény a „totemoszlop” helyét

töltötte be. Ezért, csak akkor emelkedhet jogosan ilyen magas tiszteleti státuszba, ha a

nemzeti totemek közé tarozik, és csak akkor vésik és öntik a a bronzedényhez fogható jelentős

eszközökre. Ez a jelenség szintén felvet két kérdést: az első: lehetséges, hogy a Shang és

Zhou korban a kínai nép még farkastotemet vagy legalábbis egy ragadozóállat-totemet tisztelt,

lehetséges, hogy a Yan és a Sárga császár ősi totemimádó szokásai még léteztek, és a Zhou

kori kínai népre mélyebb hatással volt a farkastotem, mivel a Zhou a xirong-októl származott,

és a xirongok nagy része farkastotemet tisztelő nomád volt. Másodszor, elképzelhető, hogy

akkoriban a „sárkány” még nem volt általánosan elfogadott, igazából még nem vált a kínai

76

nép nemzeti totemévé, különben a királyi hatalmat szimbolizáló edényeken bizonyára a

sárkány lett volna a fő motívum. Ráadásul, az akkori Zhou császárok még szintén nem

sárkányos trónuson ültek, hanem Yan és a Sárga császár nomád szokásait követve a földön.

A Zhou kori edényeken található fő díszítő motívumok a taotie és a felhők, a taotie

szerepel a középpontban, és a felhőmotívumok veszik körbe. A taotie, ez a mitikus szörny jól

láthatólag az égben van, a felhők közül dugja ki a fejét, onnan szemléli az emberi világot.

Teste a felhők között rejtőzik, nem tudni, kígyó- vagy sárkánytestű-e, de ha a feje mögött

sárkánytestben folytatódna, akkor nem sokban különbözne a későbbi átlagos sárkánytól. Ezért

azt gondolom, a sárkány- és a farkastotem között lehetett egy átmeneti taotie-totem szakasz. A

taotienek egyaránt megvolt a farkastermészete és a későbbi sárkányra jellemző félelmetes

kinézete.

Régebben sehogy sem értettem, hogy a bronzkori kínai nép hogyan volt képes egy ilyen

mohó étvágyú taotie-t annyira tisztelni, hogy még az állami spirituális eszközök státuszába is

fölemelték. Az akkori kínaiak csak nem lehettek olyan mohók, hogy pont egy ilyen nagy

étvágyú szörnyet tiszteljenek! Hiszen a taotie mohó étkezési szokásai nem mondhatók

éppenséggel szentségesnek. Később, amikor rájöttem, hogy elképzelhető, hogy a taotie a

farkastotem alakváltozata, azonnal megértettem. A mohóság a farkasnak csak az egyik

jellemzője, amely a farkaslelkület és karakter jellegzetessége. A Shang és Zhou kori kínaiak

taotie szörny iránti tisztelete a nomád ősök farkastotem tiszteletének továbbadása, a farkas,

bár mohó, de a korai kínaiak alapvetően a vad, célratörő, tántoríthatatlan harci kedvű, a

harcban való elesést a betegségben meghalásnál nagyobbra tartó lelkületéért tisztelték. Ezt az

okot csak akkor lehet megérteni, ha alaposan ismerjük a farkast, így később a farkast gyűlölő

és attól rettegő földműves népek és a konfucianizmus nehezen értették, ezért nem is volt

módjuk hihető magyarázatot adniuk az emberek számára. Még később, amikor a földművesek

már egyre jobban irányítói pozícióba kerültek, a mohó szörnyet, a taotie-t gyorsan

eltávolították az állami spirituális eszközökről, sárkánnyá formálták, és átadták helyét a

sárkánynak.

A történelem során a farkaslelkület számtalan nomád népet hódított meg, és számtalan

nomád nép tisztelte intenzíven a farkastotemet is. Miért volt, hogy a Központi Síkságra vagy

Kínába települő nomád népek uralkodói a későbbiekben is szívesen viselték a kínai sárkányos

kabátot/köntöst, ültek a sárkányos trónra, talán azért, mert a sárkánytotemben meglátták saját

népük farkastotemének alakváltozatát vagy annak körvonalait, a sárkánytotem valójában a

pusztai népek alakjában és arcában ugyan megváltozott, de szívében változatlan, repülő

farkastoteme. Mégis, akárcsak ahogy a nomád népek megérkeztek a kínai földműves

77

vidékekre, és nomád lelkületük hasonult a földműves tudathoz, ugyanúgy a nomád totem-

lelkületüket is szükségszerűen megváltoztatta a nomád lét, a pusztát óvó farkastotem szintén

átváltozott a földművesekért felelős, létfontosságú dologgá – a szelet és esőt irányító

sárkánnyá, így vált a farkas sárkánnyá. Ráadásul a sárkánytotemre még sok rakódott a

földműves népi nézetekből és tudatból, a sárkánytotem eredeti lelkületének lényegét teljes

megjelenésében átváltoztatva, a jó, bátor és törekvő farkastotem néplelkület végül is

átváltozott az uralkodói hatalmat szimbolizáló, erőszakos önkényuralmi lelkületté. A

sárkánytotem Kína régi dinasztiáinak önkényuralmi, tigrisbőrbe bújtatott rókájává, az

embereket ijesztgető uralkodói totemévé vált. A sárkányos köntös egyedül az uralkodóhoz

tartozott, kilenc sárkánnyal, kilenc karommal. A többi, hét- illetve ötsárkányos-karmos

hivatalnoki köntöst nem lehetett sárkányköntösnek nevezni, csak kígyóköntösnek. A modern

társadalomba lépő kínai népnek különösen fontos, hogy megszabaduljon a nemzeti totemre

utólag rakódott önkényuralmi uralkodói szennyeződéstől, és vissza kell adnia a kínai nemzet

totemének eredeti arculatát – a farkastotem lelkületet.

A kínai sárkány félelmetes, vad alakján és testén belüli eredeti tartalom valószínűleg nem

más, mint a tiszteletet parancsoló farkastotem lelkület és szellem. Szintén valószínű, hogy a

kínai sárkány- és farkastotem elszakíthatatlan vérségi kapcsolatban vannak egymással, viszont

a lelkület lényegét tekintve a kínai sárkány már teljesen elhasonult: a szabad farkasból despota

sárkány vált, az egész nép lelkületének modellje diktatórikus megtestesüléssé vált; az életerős

totem életre gyenge üres héjú sárkánytánc-eszközökké, papírsárkánnyá, papírtigrissé váltak.

Csak ha eltávolítjuk a kínai sárkánytotemben lévő feudális uralkodói despotizmus

lelkületét, és újra „beléoltjuk” a farkastotem szabad, bátor és törekvő lelkületét, a jövő kínai

óriássárkánya csak akkor lehet képes valóban felszállni, berepülni a földet és az űrt, és még

tágasabb élet- és fejlődési teret hozni létre a kínai nép és az egész emberiség számára.

A két férfi a kocsiban végzett az ebéd maradékával, de nem tudták elnyomni éhes

gyomruk korgását. Yang Ke megszólalt: Igazán szeretnék taotie módjára felfalni egy egész tál

[birka]combot. Chen Zhen azt mondta: Ha Galszanmá látná, hogy úgy eszünk, mint a

farkasok, biztosan örülne. Yang Ke felkapcsolta a kocsi fényszóróit, és a dzsipet az

északnyugati határvonal[nál lévő] mező felé vezette. Ahogy hátat fordítottak a magas lejtőnek,

a távolban már látszott a világítótoronyként szakaszosan villogó lámpa, Galszanmá már

biztosan régóta állt ott, kezében a zseblámpával. Chen Zhen hosszan nézte a visszapillantó-

tükörben a felhős holdfény alatti békés farkashegyet, és nem tudta, mikor jön vissza

ismét……

78

2002 tavaszán Batu és Galszanmá az Ölön pusztáról felhívták Chen Zhent, és elmondták:

az Ölön-i (bulag szüm) járás füves pusztájának 80%-a már elsivatagosodott, jövőre az egész

sum-ban (járásban) váltani akarnak a letelepedett állattartásról a bekerített/karámos marha- és

birkatartásra, nagyjából úgy, ahogy nálatok falun karámban tartják a háziállatokat, minden

családnak föl kell húznia néhány sor épületet……

Chen Zhen hosszú ideig nem tudott megszólalni.

Néhány nappal később az ablak előtt felemelkedett az égig érő, sárga homoksárkány,

elsötétítve az eget és a napvilágot. Egész Peking a fullasztó homokszemcsék fogságába esett,

a kínai császárváros zavarodott, sárga homokvárossá változott.

Chen Zhen othhagyta a számítógépet és hosszasan ácsorgott az ablak előtt, szomorúan

bámult messze, észak felé. A farkasfalka már történelemmé vált, a füves puszta emlékké, a

nomád kultúra a végéhez ér, még a mongol pusztai farkasnak a belső-mongol pusztán

fennmaradt utolsó nyomát – annak a régi kisfarkasnak a vén odúját is be fogja temetni a sárga

homok.

1971-1996 a terv megfogalmazódása a Belső-Mongol Ximeng Kelet-Üdzsümcsin pusztán

és Pekingben.

1997 az első kézirat, Peking.

2001 a második kézirat, Peking.

2002. március 20. a harmadik kézirat a homokvihar sújtotta Pekingben.

2003 vége, a végleges kézirat, Peking.

ford. Apatóczky Ákos Bertalan

dőlt kiemelések a fordítótól