36

Szeberényi Gábor

Hatalmi struktúrák a 12. századi Dalmáciában*

A horvát lakta területek (az ún. „tengermelléki” Horvátor-

szág, Dalmácia és Szlavónia) középkori történetében a 12.

század elejével induló periódus historiográfiai rekonstrukci-

óját sajátos, szemléletbeli kettősség jellemzi. A régió törté-

nete a hazai történetírásban ugyanis többnyire a magyar ki-

rályság különkormányzati szisztémájának bemutatása kap-

csán kerül terítékre, ami egy centrum–periféria megközelí-

tésben kétségtelenül legitim tárgyalásmód, ám épp arra fordít

viszonylag kevés figyelmet, amit viszont a horvát

medievisztika hajlamos – a történeti kontinuitást kidombo-

rítva – túlhangsúlyozni: a „Dráván–túli területek”1 fejlődé-

* A nyomtatásban megjelent szöveg tipográfiai és apróbb értelemzavaró

hibák terén javított változata. – Sz. G. 1 A „Dráván túl(i)” (ultra Dravam, ultradravanus) kifejezés az 1230–as

évektől rendszeresen felbukkan a diplomákban, egyre inkább olyan ér-

telemben, ami megfeleltethető a szintén ekkortájt meggyökeresedő tota

Sclavonia terminus jelentésének: mindkettő a Drávától a tengerig terjedő

vidék összetartozását fejezi ki – a magyar igazgatás szemszögéből. [Erre:

FONT MÁRTA: Megjegyzések a horvát-magyar perszonálunió középkori

történetéhez. In: HANÁK PÉTER (főszerk.), NAGY MARIANN (szerk.): Híd

a századok felett. Tanulmányok Katus László 70. születésnapjára. Pécs,

1997. 11–25. (a továbbiakban: FONT 1997), különösen: 17.; KRISTÓ

GYULA: A feudális széttagolódás Magyarországon. Budapest, 1979. (a

továbbiakban: KRISTÓ 1979) 91–93.] A fent említett három régió igaz-

gatástörténetét illetően azonban, egészében véve nincs szakirodalmi

konszenzus: GYÖRFFY GYÖRGY: Szlavónia kialakulásának

oklevélkritikai vizsgálata. In: Levéltári Közlemények, 1970. 223–240. (a

továbbiakban: GYÖRFFY 1970); KRISTÓ 1979. 84–93.; KRISTÓ GYULA:

Különkormányzat az Árpád–kori Drávántúlon és Erdélyben. In: UŐ:

Tanulmányok az Árpád–korról. Budapest, 1983. 208–240.; ZSOLDOS

ATTILA: Horvátország és Szlavónia az Árpádok királyságában. Kézirat.

Budapest, [1997] (a továbbiakban: ZSOLDOS 1997); FINE, JOHN V.A., JR.:

The Late Medieval Balkans. A Critical Survey from the Late Twefth

37

sének „sajátszerűségére”. Ezen önmagukban véve „félolda-

las” – illetve egymást kiegészítő – megközelítési módok

nagyrészt a nemzeti historiográfiai hagyományokból fakad-

nak, ugyanakkor problematikus módszertani következmé-

nyeket is hordoznak: a történeti rekonstrukció során fel-

használt forrásanyag értelmezési keretéül ti. a „hazai” (értsd:

a fenti két nézőpont felől írt, ill. részben olvasott) termino-

lógiai rendszer(ek) által adottnak tételezett fogalmi kereteket

veszik alapul. E keretek analóg módon való kiterjesztése

pedig épp a regionális megközelítésben vizsgálható különb-

ségeket fedi el a terminológia egyneműségének látszatával,

ami különösen az afféle „határterületek” esetében problema-

tikus, mint a 12. századi Dalmácia.2

Az alábbiakban arra teszek kísérletet, hogy a 12. század –

igen zavaros – Adria-menti hatalmi viszonylatainak re-

konstrukciós nehézségein keresztül bizonyítsam, olykor

szűkös forrásadottságok esetén is van rá mód, hogy egy-egy,

a hatalmi struktúrákat (feltételezetten) tükröző terminus

technicus módszeres vizsgálatán keresztül, a terminológia

lokális jellegének mértékére rámutatva szűkítsük a könnyen

parttalanná váló analógiák játékterét.

Dalmácia3 12. századi története meglehetősen szövevé-

nyes, a forrásanyag viszonylagos szegényessége miatt igen

Cetury to the Ottoman Conquest. Ann Arbor, 1987. (a továbbiakban: FINE

1987) 21–23. 2 A „regionalitás” fogalmát nem kívánom misztifikálni, ugyanis az le-

galább annyira félrevezető lehet, mint az értelmezés említett „nemzeti”

kerete. Csupán arról van szó, hogy „Dalmácia” – helyesebben: egyes

városok, mint Spalato, Zára vagy Dubrovnik – esetében, olyan belső ke-

letkezésű forrásanyag áll rendelkezésre, melynek révén a régió hatalmi

viszonyai (a rájuk vonatkozó fogalmak kontextualizálásával), mintegy

saját „ökonómiájukban” vizsgálhatók. 3 A forrásokban megjelenő „Dalmácia” kifejezés időben – és perspektí-

vától függően – változó tartalmakat takar (hasonlóan pl. a „Szlavónia”

terminushoz). Mivel e problémára még visszatérek, itt csupán azt kívá-

nom jelezni, hogy ahol nem idézőjelben használom a kifejezést, ott a

38

nehéz még a politikatörténet fő vonalainak felvázolása is. A

kereteket alapvetően három hatalmi tényező térségbeli je-

lenléte jelöli ki: az Árpádok királyságáé, a Komnénoszok

idején másodvirágzását élő Bizáncé, és a 11. századtól a ré-

gióban mind aktívabb Velencéé.4 A magyar jelenlét a – Szt.

László délvidéki expanziójával, illetve Álmos herceg „horvát

királyságával” megelőlegezett – Kálmán-féle, 1102. évi

tengerfehérvári királykoronázástól datálható horvát–magyar

perszonáluniós kapcsolat létrejöttéhez, 5 illetve az 1105-re

tehető dalmáciai magyar hadjárathoz köthető.6 Ettől kezdve

de jure magyar fennhatóság érvényesült „Dalmácia” fellett,7

geográfiai értelemben vett Dalmáciáról beszélek: az Isztria-félszigettől a

Kotori-öbölig húzódó tengerparti sávról – melyet természetes határként a

Neretva szel ketté –, illetve a part mentén húzódó szigetekről. 4 E hatalmak dalmáciai tevékenysége természetesen tágabb – európai –

külpolitikai kontextusban ítélhető meg, így a politikai fejleményekben

nem elhanyagolható a dél-itáliai normannok, a pápaság, illetve a Német–

római Császárság szerepe sem, ám mivel ezek a vizsgált időszakban nem

kormányozták Dalmáciát, így szerepükkel itt nem foglalkozom. Eme

összefüggésrendszerre: MAKK FERENC: Magyar külpolitika (896–1196).

Szeged, 1993. (a továbbiakban: MAKK 1993) 140–173. passim 5 GOLDSTEIN, IVO: Dinastija Arpadovića i ranosrednjovjekovna

Hrvatska. In: UŐ. (ed.): Zvonimir, kralj hrvatski. Zbornik radova. Zagreb,

1997. 261–272.; FONT 1997. 12–15. 6 A dalmáciai magyar terjeszkedést végül – kényszerűen – Bizánc is el-

ismerte, megerősítésére pedig a két uralkodóházat összekötő dinasztikus

házassági kapcsolat keretében került sor. MAKK, FERENC: The Árpáds

and the Comneni. Political Relations Between Hungary and Byzantium in

the 12th Century. Budapest, 1989. 14. 7 A jogi kontinuitást az egykori horvát királyok által a dalmát városoknak

adott privilégiumok megerősítése biztosította Kálmán és utódai részéről,

mely viszont a „régi dalmáciai szabadság” megőrzésére tett, többször

megújított ígéretekkel/ eskükkel is együtt járt. KLAIĆ, NADA: Povijest

Hrvata u srednjem vijeku. Zagreb, 1990. (a továbbiakban: KLAIĆ 1990)

165–167.; GULDESCU, STANKO: History of Medieval Croatia to 1526.

The Hague, 1964. 188.; FINE 1987. 23.; GYÖRFFY GYÖRGY: A XII. szá-

zadi dalmáciai városprivilégiumok kritikájához. In: Történelmi Szemle,

1967/10. 45–56.

39

melyet azonban a térségre szintén igényt tartó Bizánc, illetve

a – kezdetben a basileus képében, de egyre inkább önállóan

fellépő – velencei dózsék több ízben elvitattak.8 E folyamat

részleteinek mellőzésével itt csupán azt szükséges hangsú-

lyoznunk, hogy a hatalmi-politikai csatározásokban a küz-

dőtér szerepét betöltő Dalmácia – illetve szűkebben véve: a

szárazföldön és a szigeteken található dalmát városok – fe-

letti mindenkori uralmi képződmények tulajdonképpen az

egész időszakban a permanens instabilitás állapotában vol-

tak.

Mivel a régió feletti szupremáciát aktuálisan megjelenítő

(magyar, bizánci, velencei) hatalmi struktúrák rekonstrukci-

ója nagymértékben kénytelen támaszkodni a „Dalmáciát”

kormányzó tisztségviselők hivatali címeinek, illetve az

igazgatott terrénumot jelölő kifejezéseknek az értelmezésére,

így az alábbiakban ezeket teszem vizsgálat tárgyává.

Legkönnyebben – legalábbis a terminológia szintjén –

Velence dalmáciai jelenlétét, illetve igényeit tudjuk megra-

gadni. Az ugyanis – a 11. század végétől – a velencei dózsék

titulatúrájában a dux Venetie Dalmatie atque Chroatie ter-

8 Velence 1116–1119 között megszerezte, majd 1125-ben további egy

évtizedre biztosította a dalmát városok feletti uralmát. 1135/36-tól Kö-

zép-Dalmácia – Spalató központtal – ismét magyar fennhatóság alá ke-

rült, mely azonban Manuél császár 1162–1165-ös hadjáratainak ered-

ményeként összeomlott. Ettől – illetve az 1167-ben megkötött békétől –

kezdve, Dalmácia (illetve egy része) mintegy másfél évtizeden keresztül

bizánci igazgatás alatt állt, egészen III. Béla 1180–81-ben véghezvitt

tengermelléki akciójáig. Ezután a térség tűzfészke Zára maradt, melynek

birtoklásáért – miként korábban is – meg-megújuló velencei-magyar

összecsapások folytak az 1180–90-es évek fordulója táján. MAKK 1993.

140–142., 144., 152., 167., 170–173., 185.; FINE, JOHN V.A., JR.: The

Early Medieval Balkans. A Critical Survey form the Sixth to the Late

Twelfth Century. Ann Arbor, 1983. (a továbbiakban: FINE 1983) 289–

290.; RAUKAR, TOMISLAV: Hrvatsko srednjovjekovlje. Prostor, ljudi,

ideje. Zagreb, 1997. (a továbbiakban: RAUKAR 1997.) 65–66.

40

minus konzekvens használatán keresztül fejeződik ki. 9 A

dózse hivatali címének bővülése ez esetben ugyanazt a lo-

gikát követi, mint ami Kálmántól kezdve a magyar királyok

titulatúrájának átalakulásában is megfigyelhető.10 Ezt azért

szükséges hangsúlyoznunk, mert – miként látni fogjuk – a

dux kifejezés 12. századi dalmáciai kontextusban számos

értelmezési nehézséget rejt magában, ám velencei vonatko-

zásban az egyértelműen a „dózse” cím latin alakjának te-

kinthető. Másrészt lényeges, hogy a velencei uralom min-

denekelőtt az egyes dalmáciai települések világi (comes,

avagy knez) pozícióinak jobbára itáliaiakkal való betöltésén

keresztül,11 és nem a fenti titulus által sejtett territoriális –

9 A terminus – eleinte csak „Dalmáciára” nézve – már a 11. században

többször felbukkant, ám az „és Horvátország” betoldással csupán a szá-

zad végén egészült ki. FINE 1983. 275.; MAKK 1993. 126. A titulust –

amit a magyar királyok Kálmántól kezdve elvitattak – a dózsék a 12.

század elejétől használták folyamatosan. SMIČIKLAS, TADIJE (ed.): Codex

Diplomaticus Regni Croatiae, Dalmatiae et Slavoniae. Vol. II–III.

Zagreb, 1904–1905. (a továbbiakban: CD) II. 1.sz., 25.sz., 66.sz., 130.sz.,

132.sz., 148.sz., 150.sz., 170.sz., 203.sz. stb. 10 GYÖRFFY, GEORGIUS (ed., op., praef.): Diplomata Hungariae

antiquissima accedunt epistolae et acta ad historiam Hungariae

pertinentia. Vol. I. Ab anno 1000 usque ad annum 1131. Budapestini,

1992. (a továbbiakban: DHA) 116.sz., CD II. 10.sz., CD II. 391. stb. A

magyar királyi cím Árpád-kori bővülésére: SZABADOS GYÖRGY: Imre,

Bulgária királya. In: HOMONNAI SAROLTA, PITI FERENC, TÓTH ILDIKÓ

(szerk.): Tanulmányok a középkori magyar történelemről. Az I.

Medievisztikai PhD-konferencia (Szeged, 1999. július 2.) előadásai.

Szeged, 1999. 115–120. 11 Ha helytálló a 14. századi velencei krónikás, Andrea Dandolo adata,

akkor az 1130-as években a Cres szigetén található Osorban (Absar),

Petrus Polanus dózse Vid nevű fia töltötte be a comesi posztot. A 12.

század második felében két rangos – dózsékat állító – velencei família, a

Michiel és a Maurocena család közt zajlott a küzdelem a város feletti

uralomért, mely a 13. század elején utóbbi javára dőlt el. KLAIĆ 1990.

173. Krk (Veglia) szigete és a rajta található település a Frangepánok

távoli őseinek kezében szintén velencei jóváhagyással szilárdult meg.

1163. aug. 3-án Vitalis Michael dózse megerősítette Doimus vegliai

41

azaz valamiféle „tartományi” – keretben történt. Ez egyben

arra is fényt vet, ami a korabeli hatalmi struktúrák rekonst-

rukciójának általában is egyik problematikus eleme: ti. az

uralmi területet jelölő kifejezések („országnevek”) szinte

kivétel nélkül totalizáló jellegűek a „ténylegesen” – illetve

adatokkal alátámasztható módon – birtokolt territóriumhoz

képest, így azok maximum a szupremácia igényének doku-

mentálására alkalmasak. Velence esetében például az okle-

veles adatok alapján világos, hogy a „Dalmácia” kifejezés a

12. században – hosszabb-rövidebb megszakításokkal – a

Kvarner–öböl szigetein (Krk, Cres, Rab) kívül, a szárazföldi

részeken csupán a Zára feletti uralmat jelöli,12 és „Horvá-

tországnak” (vagy akár Dalmácia „egészének”) a dózse, il-

letve megbízottja általi kormányzása teljesen kizárható.

A bizánci hatalmi jelenlét minőségét az Adria vidékén

szintén nehéz meghatározni, noha az kronológiailag a ve-

comes fiait, Bartholomeust és Guido-t az apjuk által a korábbi dózséktól

nyert kiváltságokban, évi 350 bizánci nomisma megfizetése fejében.

(„Singulis uero annis in festo sancti Michaelis pro ipso comitatu et insula

atque redditibus illorum trecentos quinquaginta romanatos nostro

communi persoluere debetis.”) CD II. 92.sz., vö. KLAIĆ 1990. 174.

Duymus már 1133-ban is vegliai comesként szerepel. CD II. 41.sz. 12 Zára esetében – mely Velence legjelentősebb dalmáciai bázisát je-

lentette – a comes posztot szintén a Maurocena-k próbálták (az 1160-as

évektől sikerrel) családi hitbizománnyá tenni. KLAIĆ 1990. 176. Ugya-

nakkor azzal, hogy a velencei politika 1154-ben elérte IV. Anasztáz pá-

pánál a zárai püspök érseki rangra emelését (CD II. 78.sz.), 1157-ben

pedig metropóliája alárendelését a velencei pátriárkának (patriarcha

Gradensis; CD II. 81.sz.), a városköztársaság az egyházkormányzat felől

– a suffraganeus püspökségeken (Osor, Krk, Rab, Hvar) keresztül – is

biztosította a maga számára a dalmáciai szigetek feletti ellenőrzést.

KLAIĆ, NADA – PETRICIOLI, IVO: Zadar u srednjem vijeku do 1409.

Prošlost Zadra II. Zadar, 1976. 163–165.; RAUKAR 1997. 179., 180. Ve-

lence Zára feletti uralma azonban – lévén a város több ízben (1159.,

1164., 1172., 1180/ 81.) is fellázadt a velencei szupremácia ellen, magát a

magyar király fennhatósága alá adva – a 12. század második felében is

meglehetősen instabil volt. Vö. MAKK 1993. 167., 173., 181.

42

lenceinél könnyebben behatárolható: „Dalmácia” – más

észak-balkáni területekkel együtt – az 1163–1165, majd

1166–1167 között zajló bizánci-magyar összecsapások

eredményeként került (ismét) a Komnénoszok birodalmához,

és az 1167-ben megkötött békétől 1180-ig bizánci kézen

maradt. 13 E szűk másfél évtizedből három „Dalmáciát”

kormányzó bizánci tisztségviselőt ismerünk. 1167-től

1170-ig Niképhorosz Khaluphész, 14 1171–1174 között

Konsztantinosz sebastos,15 1178–1180 között pedig a dukas

titulust használó Rogeriosz16 igazgatta a tartományt. Mivel a

dalmáciai (pontosabban: spalatói) okleveles anyagban csak

utóbbi kettő nevével találkozunk, így az alábbiakban rájuk

koncentrálok.

A 12. század elején I. Alexiosz adminisztrációs reformja –

melynek célja a birodalmi tisztségek jól áttekinthető rend-

szerének, illetve a Komnénoszok családi uralmának mind

13 MAKK 1993. 170–173.; MAKK FERENC: Megjegyzések III. István tör-

ténetéhez. In: UŐ.: A turulmadártól a kettőskeresztig. Tanulmányok a

magyarság régebbi történelméről. Szeged, 1998. 197–213. 14 Khaluphész, aki a basileus által IV. István magyar ellenkirály mellé

rendelt bizánci sereg parancsnoka volt 1164–ben – Kinnamosz történeti

műve szerint –, még ez évben sebastosi méltóságot kapott Manuél csá-

szártól. Vö. MORAVCSIK GYULA (össz., ford., bev., jegyz.): Az Árpád–

kori magyar történet bizánci forrásai. Fontes byzantini historiae

Hungaricae aevu ducum et regum ex stirpe Árpád descendentium. Bu-

dapest, 1988. 225. Dalmáciai működési idejére: ŠIŠIĆ, FERDO: Poviest

Hrvata za kraljeva iz doma Arpadovića (1102–1301). Prvi dio (1102–

1205). Od Kolomana do Ladislava III. Zagreb, 1944. (a továbbiakban:

ŠIŠIĆ 1944) 92. Lásd még: KRISTÓ GYULA: A korai feudalizmus (1116–

1241). In: SZÉKELY GYÖRGY (főszerk.), BARTHA ANTAL (szerk.): Ma-

gyarország története. I./ 1–2. Előzmények és magyar történet 1242-ig.

Budapest, 1984. I./2. 1230. 15 Šišić szerint Konsztantinosz 1171 és 1178 közt kormányozta Dal-

máciát (ŠIŠIĆ 1944. 92), ám ez okleveles adatokkal csupán a fenti időha-

tárok közt igazolható: CD II. 125.sz. (1171), CD II. 126.sz. (1171), CD II.

135.sz. (1174) 16 CD II. 153.sz. (1178), CD II. 163.sz. (1180), CD II. 165.sz. (1180)

43

biztosabb megalapozása volt –, a sebastos és a dukas (doux)

titulus rangját is megváltoztatta.17 Előbbi megszűnt puszta

díszítő cím lenni; ettől kezdve a bizánci nemesség legran-

gosabbjaihoz kötődött, különös tekintettel a császári házzal

rokonságban állókra.18 Ugyanakkor pont ezen jellege miatt –

bár Konsztantinosz esetében is, miként Khaluphésznél,

nyílván magas császári kegyet jelöl a cím elnyerése –, a

sebastos titulus alkalmatlan a dalmáciai hatalmi viszonyokat

illetően bármiféle következtetés levonására. Konsztantinosz

azonban 1171-ben duxként is szerepel,19 ami egybevethető

Rogeriosz dukas címével.

A dux~doux – késő római időszakig visszanyúló – bi-

zánci tisztségnév tartalma szintén módosult az Alexiosz-féle

reform után, bár jelentésváltozásaival kapcsolatban a

bizantinológia eddig nem jutott konszenzusra.20 Mindene-

setre Konsztantinosz és Rogeriosz esetében félreérthetetlenül

a „tartomány” értelemben használt „ducatus” 21 (thema?)

élén álló tisztségviselőkről van szó,22 ami alapvetően eltér a

fent említett velencei gyakorlattól. A bizánci uralom ugyanis

17 OSTROGORSKY, GEORGE: History of the Byzantine State. New

Brunswick – New Jersey, 1969. (a továbbiakban: OSTROGORSKY 1969)

367–368. 18 KAZHDAN, A.P. – EPSTEIN, WHARTON: Change in Byzantine Culture in

the Eleventh and Twelfth Centuries. Berkeley – Los Angeles – London,

1985. (a továbbiakban: KAZHDAN–EPSTEIN 1985) 69.; KAZHDAN, A.:

Sebastos. In: KAZHDAN A.P. (ed.): The Oxford Dictionary of Byzantium.

Vol. I–III. New York – Oxford 1991. (a továbbiakban: ODB) III. 1862–

1863. 19 CD II. 125.sz.: „Dominantis Constantini ducis ducatus anno primo.” 20 KAZHDAN, A.: Doux. In: ODB I. 659. 21 Ld. 19. jz. CD II. 165.sz. „[...] regnante domino nostro Manuele

sanctissimo imperatore et in ducatu Dalmatie et Croatie existente domino

Rogerio Sclauone duca...” 22 Ez Ostrogorsky véleményét támasztja alá, aki szerint a Komnénoszok

idején már az összes, thema élén álló tisztségviselőt duxnak titulálták.

OSTROGORSKY 1969. 368.

44

nem a velenceihez hasonló módon – a comes tisztség betöl-

tésén keresztül az adott kommuniális (ön)kormányzati

struktúrát mintegy kisajátítva – szerveződött újjá. Tudniillik,

a dux császári kinevezésével a bizánci adminisztráció min-

tegy ráépült a meglévő városi szisztémára, revitalizálva ezzel

az egykori Dalmatia thema23 igazgatási rendszerét. Ezt tá-

masztja alá, hogy az 1170-es években a központ szerepét

betöltő Spalatóban, az új bizánci periódusban sem tűnik el a

város élén álló comes – Konsztantinosz idején Johannes, az

évtized végén Martinus bukkan fel e poszton24 –, az oklevél

kiállítását igénylő ügyek tanúi közt pedig a traui „knez” ép-

púgy megtalálható, mint a helyi elitet alkotó župánok

(iuppanus),25 ami szintén a bizánci uralom tágabb területi

jellegére utal. E terrénum meghatározására azonban a bizánci

tisztségviselők titulatúrájában szereplő „országnevek” ismét

csak alkalmatlanok, ti. azok még a velencei terminológiánál

is totalizálóbb jellegűek. Konsztantinosz és Rogeriosz okle-

veleiben ugyanis, a ducatuson kívül szerepel egy másik,

fennhatósági területet jelölő kifejezés is: a „Dalmácia és

Horvátország egész országa (regnum)”26 terminus. Márpedig

ez ténylegesen – túl azon, hogy „Horvátország” legfeljebb

igen szűken értelmezve tekinthető bizánci uralom alatt álló

23 FERLUGA, JADRAN: L' administration byzantine en Dalmatie. In: UŐ:

Byzantium on the Balkans. Studies on the Byzantine Administration and

the Southern Slavs from the VIIth to the XIIth Centuries. Amsterdam,

1976. 141–150. (a továbbiakban: FERLUGA 1976a), különösen: 148. 24 CD II. 126.sz.: „[...] comitatu(m) prephate ciuitatis [ti. Spalato –

Sz.G.] gubernante Johannes comes”; CD II. 135.sz.; CD II. 153.sz.:

„conte Martino”; CD II. 165.sz.: „Martinus Spalatinorum comes” 25 CD II. 165.sz.: „[...] Marinus Traguriensis comes, juppanus Desa,

iudex Vilcota, Breueco iuppanus, comes Nicolaus, iuppanus Mirozlauus

filius Bogdanazi, iuppanus Scepanus filius Raccos, iuppanus Grubessa

filius Saioli, iuppanus Desco” 26 CD II. 126. sz.: „in ciuitate nostra Spalatina et in toto regno Dalmacie

et Chroacie imperante Constantino sebasto”; CD II. 153. sz.: „(Rogerio)

duce in Spalato et in tutto l'regno di Croatia et Dalmatia”

45

területnek – még Dalmácia esetében sem igen jelenhetett

többet Spalató és Trau környékénél.27 Mindenesetre az ok-

levelek mind Konsztantinosz, mind Rogeriosz kapcsán ki-

emelik, hogy Spalatóból kormányoznak,28 Rogeriosz eseté-

ben pedig tudható, hogy 1180-ban – császári megbízásból – a

város közelében fekvő Szt. Bertalan egyházhoz tartozó bir-

tokok ügyében intézkedett.29

Rogeriosz dukasszal kapcsolatban még egy sajátos, esz-

metörténeti vonatkozású probléma is felmerül. 1180 márci-

usában hozzá intézett levelét ugyanis Manuél császár „ligiae

imperii mei”-ként címzi.30 Már Jadran Ferluga rámutatott

arra, hogy Rogeriosz császári ligius címe sajátos jogintéz-

mény dalmáciai jelenlétére látszik utalni: úgy tűnik, mintha a

bizánci basileus és tengermelléki helytartója között nyugati

típusú hűbéri kötelék feszülne.31 A spalatói dux „Sclauone”

cognomenje32 viselője szláv származására utalhat, de fel-

27 FERLUGA 1976a. 148. 28 Vö. 26. jz. 29 CD II. 163.sz., 165.sz. Rainer spalatói érsek állítása szerint, az egy-

házát birtokában zaklatók között – mások mellett – Kačić-nemzetséghez

tartozók is voltak. (CD II. 163.sz.: „Insinuatum est imperio meo [ti.

Manuel – Sz.G.] ab honorificentissimo archiepiscopo Spalatensi

(Rainerio), quod quidam incolarum eiusmodi regionis sed et Caciclorum

aliqui non pauca eorum, que in suo priuilegio et ad suam ecclesia illis

suis bonis priuetur (!).”) A Kačić-ok központja szintén Spalató közelében

volt, a Cetina torkolatánál fekvő Omiš-ban, az érsekség központjától

mintegy 20 km-re délre. 30 CD II. 163.sz.: „Ligiae imperii mei Rogerio Sclauoni.” Uo.:

„Quomodo vero et idem archiepiscopus conquestus est, quod predia

ecclesiae sancti Bartholomei occupata sunt a quibusdam consideratu

Rogeri ligiae mei imperii...” 31 FERLUGA 1976a. 148.; UŐ.: La ligesse dans l' Empire Byzantin.

Contribution à l' étude de la féodalité à Byzance. In: In: UŐ: Byzantium

on the Balkans. Studies on the Byzantine Administration and the Sout-

hern Slavs from the VIIth to the XIIth Centuries. Amsterdam, 1976. 399–

426. (a továbbiakban: FERLUGA 1976b), különösen: 420. 32 CD II. 163.sz., 165.sz.

46

merült normann eredetének lehetősége is, ami a hűbéri kö-

telék létére is magyarázatként is szolgálhat. 33 A

bizantinológiai szakirodalomban olyan nézet is megjelent,

mely szerint Rogeriosz lényegében független uralkodóként

állt volna Dalmácia élén,34 mely esetben a ligius kifejezés

„valódi” feudális kapcsolatra utalna.

Túl azon, hogy egy institucionalista feudalizmus-fogalom

perspektívájából – mely csak bizonyos „intézmények”

(személyi, dologi, közhatalmi elemek) együttes megléte

esetén fogadja el e kategória alkalmazhatóságát35 – kizárólag

hűbéri jellegű kapcsolatok (vagy akár birtokadományozási

szisztéma) kimutatása nem elegendő a feudalizmus létének

igazolására,36 a bizánci „hűbéri” terminológia önmagában is

33 Ferluga előbb Rogeriosz horvát, majd normann eredete mellett érvelt.

FERLUGA 1976a 148., FERLUGA 1976b. 420.; Marczali Henrik szerint

Rogeriosz mellékneve arra utal, hogy „Szlavónia” dukásza volt.

MARCZALI HENRIK: Az Árpádok és Dalmácia. Budapest, 1989. 80.

Marczali azonban érvelésében teljesen figyelmen kívül hagyta az uralmi

területre vonatkozó terminológia perspektivikus jellegét, és vitatható

módon rendelt egymás mellé „Szlavóniára” utaló, ám különböző kon-

textusból kiragadott adatokat. 34 Erre – és egyéb megoldásokra – összefoglalóan: KAZHDAN, A.:

Rogerios. In: ODB III. 1802. 35 Erre: HOYT, ROBERT S.: Feudal Institutions. Cause or Consequence of

Decentralization? New York – London, 1961.; SASHALMI ENDRE: Léte-

zett–e feudalizmus a kijevi Ruszban és a moszkvai államban? Néhány

megjegyzés az „orosz feudalizmus”, valamint a feudalizmus és az al-

kotmányosság kapcsolatának kérdéséhez. In: TAKÁCS PÉTER (szerk.):

Történeti Tanulmányok VII. Acta Universitatis Debreceniensis Ludovico

Kossuth nominatae. Series Historica LI. Debrecen, 1999. 171–182. (a

továbbiakban: SASHALMI 1999) 36 A zavart, mely a „feudalizmus” fogalom tartalmát illetően a mai napig

nem oszlott el (egyik lehetséges megoldását a fenti „institucionalista”

koncepció jelentheti), a horvát történetírás részéről jól példázza Nada

Klaić véleménye, aki azt a dalmát városokban a 12. században megfi-

gyelhető törekvést tekinti nyugatias, „feudális” jellegű tendenciának,

mely a comes (knez) poszt egy-egy családon belüli örökölhetővé tételére

irányult. KLAIĆ 1990. 172.

47

elegendő érvként szolgál az ellen, hogy Rogeriosz ligius

megjelölése mögé valódi hűbéri köteléket képzeljünk.

Ugyanis a Komnénoszok időszakában megjelenő, hűbéri-

ségre utaló kifejezés teljesen egyértelműen nyugati átvétel,37

az görögül – Anna Komnena Alexiászával kezdődően38 –

liziosz alakban szerepel.39 Eszmetörténetileg azonban rend-

kívül sokat mondó, hogy a hűbériség nyugati terminus

technicusai közül40 a bizánci kifejezések tárházába épp az a

fogalom nem ment át, amely a hűbéres seniorával való kap-

csolatának kétirányú, kölcsönös jellegére utal: a „vazallus”

tudniillik görögül '(rab)szolga' volt, a császár dulosza. 41

37 A ligium nyugati alapformájára: BLOCH, MARC: Feudal Society. Vol.

I. The Growth of Ties of Dependence. Routledge, 1989. 214–218.;

KATUS LÁSZLÓ: A középkor története. Egyetemi tankönyv. Budapest,

2000. 221–222. 38 Hűbéri kapcsolatra utaló kifejezések az Alexiászban kizárólag a XIII.

könyv 12. caputjában találhatók. A fejezet az 1108-as ún. devoli szer-

ződés szövegét őrizte meg, ami Bohemund antiochiai fejedelem és I.

Alexiosz között köttetett, előbbi Dyrrakhion elleni sikertelen akciója

után. RUNCIMAN, STEVEN: A keresztes hadjáratok története. Budapest,

1999. 321.; OSTROGORSKY 1969. 366.; A szerződés szövege: LEIB,

BERNARD – GAUTIER, PAUL (ed., transl.): Anna Comnene: Alexiade.

Vol. I–IV. Paris, 1937–1976. (a továbbiakban: ALEXIÁSZ) III. 125–139. 39 A bizantinológia megállapítása szerint a liziosz kifejezés kizárólag a

császárral személyes kötelékben lévő nyugatiakra volt használatos, azt a

görög alattvalókra nem alkalmazták. FERLUGA 1976b. 399–426.;

BARTUSIS, MARK C.: Lizios. In: ODB II. 1243.; A Bizánci Birodalom 12.

századi „feudális” vonásaira: KAZHDAN–EPSTEIN 1985. 56–73.;

OSTROGORSKY 1969. 371–375. 40 FERLUGA 1976b. 401–414. Az Alexiászban olvasható szerződésszöveg

szerint a kontraktus írói láthatólag törekedtek a nyugati fordulatok pontos

visszaadására. A latin homo ligius mindenütt tükörfordításban (liziosz

anthroposz) szerepel (ALEXIÁSZ III. 126., 127., 128., 129., 134., 137.),

megtalálható a consilium et auxilium formulája (UO. III. 128.), illetve – a

hominium ligium valódi értelmét jelentő – egyetlen senior vállalásának

kötelezettsége (UO. III. 129.) is. 41 KAZHDAN, A.: Doulos. In: ODB I. 659.; OSTROGORSKY 1969. 375. 1.

jz.; A devoli szerződésben: ALEXIÁSZ III. 126., 128., 129., 134.; A bizánci

48

Ennélfogva Rogeriosz esetében is legfeljebb efféle felszínes,

kizárólag a terminológia szintjén jelentkező „feudális” vo-

nással számolhatunk.

Visszatérve az Adriaividék hatalmi struktúráinak értel-

mezésére, kétségtelen, hogy az 1180/81-ig tartó bizánci pe-

riódus – mely egyben az utolsó ilyen volt Dalmácia történe-

tében – nem forgatta fel alapjaiban a közép-dalmát partvidék

településeinek életét, és ebben az értelemben Velence

észak-dalmáciai jelenléte nagyobb súllyal nehezedett az ot-

tani városokra, mindenekelőtt Zárára. Jadran Ferlugával el-

lentétben42 viszont úgy vélem, hogy a mintegy másfél évti-

zedes bizánci időszak nem múlt el nyomtalanul a térség fe-

lett. Az ugyanis a dalmáciai (spalatói) oklevelezési gyakor-

laton rajta hagyta nyomát, melynek viszont a délvidéki ma-

gyar kormányzattörténet rekonstrukciója szempontjából

vannak levonható konzekvenciái.

Dolgozatom hátralévő részében nem kívánom teljes egé-

szében körüljárni a 12. századi tengermelléki magyar igaz-

gatás számos problémával terhelt – és források híján jelentős

mértékben megközelíthetetlen – kérdéskörét. Itt csupán

egyetlen olyan mozzanatra térek ki, mely szorosan kapcso-

lódik az eddig előadottakhoz: Kalán pécsi püspök, horvát–

dalmát kormányzó dalmáciai „ducatus”-ának problematiká-

jára.

Ismeretes, hogy a horvát-magyar perszonálunió megszü-

letése után a délvidék megszervezésére a báni hatáskör ke-

retében került sor. Bár a 12. századi bánok területi illetékes-

ségének, illetve hatalmi jogosítványainak tekintetében – el-

sősorban a források szűkösségéből fakadóan – nincs szak-

uralkodó és „hűbérese” közti relációt kifejező görög terminus szoros

párhuzamát a 15. század végétől a moszkvai államban a – cár és alattvalói

közti viszonyra utaló – holop („rabszolga”) kifejezésben találja. Vö.

SASHALMI 1999. 176. 42 FERLUGA 1976a. 178.

49

irodalmi konszenzus,43 mindenképp feltűnő jelenség, hogy

az 1190-es évek elején egy egyházi tisztség betöltője, Kalán

pécsi megyéspüspök bukkan fel a délvidék „kormányzói”

(gubernator) posztján. 44 Annál is inkább az, mivel – az

egyébként ugyancsak sajátos gubernator cím mellett 45 –

némely Kalán kormányzóságával kapcsolatba hozható ok-

levél a püspököt „duxként” is (igaz, duca alakban írva) sze-

repelteti,46 mely kifejezés a magyarországi latinság kontex-

tusában szintén sajátos konnotációkkal bír. Ennek kapcsán az

is megfogalmazódott, hogy – bár szokatlan módon, nem az

43 Ld. az 1. jegyzetben megadott irodalmat. Összefoglalóan: SZEBERÉNYI

GÁBOR: „Kalán, Isten kegyelméből palliumos pécsi püspök, egész Dal-

mácia és Horvátország kormányzója”. Újabb szempont a horvát–magyar

perszonálunió 12. századi történetének kérdéséhez. In: VONYÓ JÓZSEF

(szerk.): Tanulmányok Pécs történetéből 10–11–12. Az Előadások Pécs

történetéből ’98, ’99 és 2000. c. konferenciák válogatott előadásai. Pécs,

2001. (megjelenés előtt, a továbbiakban: SZEBERÉNYI 2001) 44 A Kalánt „kormányzóként” említő oklevelek: KOLLER, J.: Historia

Episcopatus Quinqueecclesiarum. I. Complecitus res gestas ab anno M.

ad MCCXIX et appendices IV. diversi argumenti. Posonii, 1782. 303.

(1190, hamis); CD II. 244. sz., 250. sz., 247.sz., 248.sz., 249.sz.; KNAUZ,

F. – DEDEK, L. C. (red.): Monumenta ecclesiae Strigoniensis. Vol. I–III.

Strigonii, 1874–1924. (a továbbiakban: MES) I. 127.sz. Hiteles adatok

kizárólag 1193-ból állnak rendelkezésre. Ugyanakkor egy 1209. évi ok-

levél Kalán horvát–dalmát báni működését említi (CD III. 74.sz.), ám a

diploma hamis (Vö. SZENTPÉTERY IMRE – BORSA IVÁN (szerk.): Regesta

regnum stirpis Arpadianae critico–diplomatica. Az Árpádházi királyok

okleveleinek kritikai jegyzéke. I–II./1–4. Budapest, 1923–1987. 250.sz.),

a pécsi püspök pedig egyetlen más forrásban sem szerepel bánként. Az,

hogy Kalán püspökként miért került világi tisztségébe, máig nem tisztá-

zott. J. Sweeney szellemesen, „megfelelő képzettséggel rendelkező kar-

rierista”-ként jellemezte a pécsi egyházfőt. SWEENEY, JAMES R.: III. Ince

és az esztergomi érsekválasztási vita. In: Aetas 1993/ 1., 147–170. (idé-

zet: 152.) 45 A „kormányzó” titulus, az 1181–84 közt szereplő Dénes „tengermel-

léki” bánnal kapcsolatban is felbukkan. KRISTÓ 1979. 90., ZSOLDOS 1997.

[8.] 46 CD II. 248.sz., 249.sz.

50

Árpád-házhoz tartozóként –, de a pécsi püspök tulajdon-

képpen mint „herceg” (illetve „hercegi rangú” kormányzó)

töltötte be pozícióját a délvidéki különkormányzat élén.47

Az e nézet alapjául szolgáló oklevelek azonban nem ér-

telmezhetők a magyarországi latinság terminológiájával.

Ugyanis a Kalán „hercegségére” utaló, Spalatóban kiállított

diplomák nem latin nyelvű változatban,48 hanem – vélhető-

leg a latin eredetire visszamenő – olasz fordításban maradtak

fenn.49 (Kalán feltételezett dux voltáról egyébként is sokat

mondó, hogy saját oklevelei intitulatióiban sosem szerepel-

teti magát „hercegként”,50 miként a kancelláriában kiállított

diplomák is „csak” gubernatornak címzik.51)

47 KRISTÓ 1979. 47. 178. jz., ill. 48. 180.jz.; KOSZTA LÁSZLÓ: A pécsi

székeskáptalan hiteleshelyi tevékenysége (1214–1353). (Tanulmányok

Pécs történetéből IV.) Pécs, 1998. 12.; MAKK FERENC: Kalán. In: KRISTÓ

GYULA (főszerk.), ENGEL PÁL, MAKK FERENC (szerk.): Korai magyar

történeti lexikon (9–14. század). Budapest, 1994. 312–313. 48 CD II. 248.sz.:”[...] regnante Bela re d' Ungheria, procurando anco il

ducato di Dalmatia et Croatia Calano...”; CD II. 249.sz.:”[...] L' anno del

verbo incarnato 1193., nell'inditione X., regnando Bela re degli Ungari,

duca Calano presidente alla Dalmatia et Croatia...” 49 A terminológia értelmezését megnehezítő nyelvi divergenciára már

Szabados György is felhívta a figyelmet, ám az okleveleket – tévesen –

egy neolatin (dalmát) dialektushoz kötötte, holott azok a „Scritture del

monastero di san Stefano di Spalato” címmel összeállított, legkésőbb a

17. század végén olaszra fordított gyűjteményben őrződtek meg.

SZABADOS GYÖRGY: Imre és András. In: Századok 1999/ 1. 85–111.,

különösen: 89–90. A velencei Biblioteca Marciana–ban fennmaradt for-

dításkötet keletkezésére: KOSTRENČIĆ, MARKO (red.): Codex

Diplomaticus regni Croatiae, Dalmatiae et Slavoniae. Vol. I. Zagrabiae,

1967. 58. 50 CD II. 244. sz., ill. 250. sz.: „Calanus dei gratia Quniqueecclesiensis

episcopus palleatus et totius Dalmatie atque Chroatie gubernator” 51 CD II. 247.sz.: „Kalano Quinqueecclesiensi episcopo et eodem

Dalmatie atque Chroatie gubernatore...”, MES I. 127.sz.: „...Calano

Quinqueecclesiensi Episcopo, et eodem tocius dalmacie atque Croacie

Gubenatore...” Az okleveleket Katapán, fehérvári prépost és kancellár

állította ki.

51

A kérdéses oklevelek szöveghagyományozódásából fa-

kadó interpretációs problémát nem hagyva figyelmen kívül,

úgy vélem, hogy Kalán duca alakban fennmaradt „hercegi”

címe az előbb tárgyalt közép-dalmáciai bizánci periódus ha-

tására meggyökeresedő (vagy újra felelevenedő), ám pusztán

lokálisan értelmezhető terminológiai gyakorlatot tükrözi.

E gyakorlat rekonstrukcióját megkönnyíti, hogy a 12.

század második feléből egy sor olyan spalatói oklevéllel

rendelkezünk, mely egy-egy scriptor nevéhez kapcsolható.

Ez olyan „szövegkorpuszt” jelent, ami a terminológia szint-

jén egységesnek tünteti fel az 1170-es évek bizánci, és az

1180 utáni periódus magyar hatalmi struktúráit. Perdöntő e

tekintetben, hogy az 1178-ban Rogeriosz és 1193-ban Kalán

titulatúráját – eredeti, nyílván latin változatában – leíró írnok,

mindkét esetben ugyanaz a személy volt: Sabatius presbiter,

aki 1178-ban még mint egyszerű spalatói clericus, 1193-ban

pedig már mint subdiaconus és communis notarius szer-

kesztett okleveleket.52 Diplomái – egy részének53 – olasz

fordítója ugyanakkor mindkét esetben duca(s) alakban adta

vissza a „Dalmáciát” kormányzó tisztségviselők hivatali cí-

mét. Ez pedig arra utal, hogy vagy a fordító alkalmazta a

számára adekvát olasz kifejezést, vagy már Sabatius maga is

a duca(s) címet használta Kalán posztjának meghatározására,

mely utóbbi esetben épp ő mosta el a kétféle – bizánci ille-

52 CD II. 153.sz.: „[...] Et io Sabatio clerico ho scritto.”; CD II. 248.sz.:

„[...] Et io Sabatio subdiacono nodaro giurato del commune fui presente

alla predetta vendita et pregato dalle parti ho scritto.” 53 Sabatius scriptori működése, a nevéhez köthető diplomák alapján –

melynek mintegy harmada maradt fenn olasz fordításban – 1178 és 1223

közt folyamatosan nyomon követhető: CD II. 151.sz., 153.sz., 168.sz.,

191.sz., 204.sz., 205.sz., 208.sz., 216.sz., 232.sz., 236.sz., 241.sz., 248.sz.,

249.sz., 258.sz., 263.sz., 267.sz., 276.sz., 288.sz.; CD III. 6.sz., 9.sz.,

10.sz., 30.sz., 48.sz., 60.sz., 70.sz., 78.sz., 90.sz., 108.sz., 111.sz., 164.sz.,

184.sz., 200.sz. (Kurziválással az olasz változatban fennmaradt szöve-

geket jelöltem.)

52

tőleg magyar – hatalmi képződmény közötti különbségeket.

Azonban – noha kétségtelenül számolnunk kell a fordításból

fakadó esetleges torzítással – a duca(s) alak magyarázható a

kortárs spalatói gyakorlattal is: 1180-ban Gualterius magister

– szintén több, a korszakból fennmaradt diploma scriptora54

–, dacára annak, hogy oklevelét latinul fogalmazta, konzek-

vensen a görögös ducas formában írta Rogeriosz titulusát.55

Az mindenesetre leszögezhető, hogy Kalán duca címe sem-

miképp sem azonosítható a magyarországi latinság dux ki-

fejezése mögötti jelentésárnyalatokkal, annak „magyar”

megfelelője a 'gubernator' volt.56 Ugyanakkor Anonymus

egyik utalása a duca kifejezés – bár szintén középgörögből

eredő – szláv származtatását sem zárja ki. A Névtelen jegyző

szerint ugyanis mikor a „honfoglaló” magyarok Ung vára

alatt tábort vertek, „a vár ispánja, Laborc, akit nyelvükön

dukának hívtak (qui in lingua eorum duca vocabatur), a

menekülést választotta és Zemplén várához igyekezett”.57 A

kontextusból tudható, hogy Anonymus az idézett helyen –

igaz, nem a délvidéken élő – szlávok nyelvéről beszél, és

54 Pl. CD II. 139.sz., 141.sz., 165.sz., 187.sz. 55 CD II. 165.sz.:”[...] in ducatus Dalmatie et Croatie existente domino

Rogerio Sclauone duca” Uo.: „Dominus Rogerius Sclauone ducas de

mandato domini nostri sanctissimi imperatoris Manuel dedit...” Uo.: „Et

ego Gualterius communis notarius, qui hanc chartulam scripsi, testor.

†Ego Rogerius Sclauone dei et imperiali gracia Dalmatie et Chroatie

ducas manu mea subscripsi.” 56 Ennek ellenére úgy vélem, hogy a pécsi püspök-kormányzó jogköre –

legalábbis 1193. évi zágrábi intézkedései erre látszanak utalni – a bánén

túlmutató, a hercegihez hasonló jelleget mutat, ami alkalmasint

gubernator címének sajátszerűségét is magyarázza. Erre: SZEBERÉNYI

2001. [9.] 57 Anonymus. (Ford. Veszprémy László) In: KRISTÓ GYULA (szerk.): A

honfoglalás korának írott forrásai. Szeged, 1995. 297., ill. 979. jz.;

SZENTPÉTERY, EMERICUS (ed.): Scriptores rerum Hungaricarum tempore

ducum regumque stirpis Arpadianae gestarum. Vols. I–II. Budapestini,

1937–1938. 51–52.

53

valószínűsíthető, hogy a 12–13. század fordulója táján létező

nyelvi tényt rögzített.

A Kalán világi titulatúrájában felbukkanó, területi érte-

lemben „totalitást” kifejező „egész Dalmácia és Horvátor-

szág” kifejezés is a spalatói oklevelezés tradícióiban gyöke-

rezhet. Mindenesetre erre látszik utalni, hogy az 1170-es

évek spalatói okleveleiben mind Konsztantinosz sebastos,

mind Rogeriosz dukas esetében a tota jelző következetlen

használata figyelhető meg,58 ami arra utal, hogy azt nem te-

kintették szorosan véve a titulatúra részének. Nem használta

Sabatius sem Kalánhoz köthető 1193. évi diplomáiban, míg a

magyar gubernator saját pecsétje alatt kiállított okleveleinek

intitulációjában szerepelteti e kifejezést.59 Ezek alapján az

sejthető, hogy az 'egész' megjelölés mögött a 12. századi

délvidéki különkormányzat élén álló magyar tisztségviselők

esetében, nem kell feltétlenül olyan strukturális tartalmat

feltételeznünk, mint ami a 13. század első harmadának végén

a tota Sclavonia kifejezés esetében kimutatható.60

Egészében azt mondhatjuk, hogy az Adria-vidék uralmi

viszonylatainak rekonstrukciójában a hatalmi struktúrákat

tükröző kifejezések, viszonylag kevés terhet bírnak el, ér-

telmezésük pedig határozottan igényli a helyi terminológiai

gyakorlat figyelembevételét.

58 CD II.125.sz., 126.sz., 135.sz., 153.sz., 163.sz., 165. sz. 59 CD II. 244.sz., 248.sz., 249.sz., 250.sz.; Ugyanakkor Katapán fehér-

vári prépost és kancellár sem következetes, amikor egyik esetben kiírja,

másik esetben elhagyja a tota jelzőt Kalán hivatali címének leírásakor.

Vö. 51.jz. 60 KRISTÓ 1979. 92–93.