Az ókori Róma

9.1 Róma bevezetés, a királyság kora

Róma városa az Appennin-félszigeten jött létre, s a félsziget kedvezı adottságait kihasználva lett egy városállamból egy világbirodalom középpontja. Az alapítás és a korai királyság korát leginkább a mondai hagyományból ismerjük, amely természetesen dicsıbb képet mutat a késıbbi birodalom eredetérıl, mint a régészeti bizonyítékokon alapuló megállapítások. Ahhoz, hogy a mondai hagyományról lefejthessük a mesebeli elemeket, érdemes megvizsgálnunk Róma földrajzi és Kr.e. 8. századi politikai-kulturális környezetét.

A félsziget egyes részein megtelepedı indoeurópai népek közül a latinok alapították Alba Longát, Rómát és a tılük délre elhelyezkedı városokat. A velük rokonságban lévı népcsoportok a szabinok, samnisok, umberek Közép- és Dél-Itália nagy területeit népesítették be. Ezeket a népeket a latinokkal együtt italicus népeknek nevezzük. A félszigeten a rómainál fejlettebb civilizációk – etruszk, pun, görög – is megtalálhatóak voltak, s a velük való érintkezés jelentıs mértékben befolyásolta, fejlesztette a római civilizációt.

Az itteni síkságok alkalmasak voltak a földmővelésre, a hegyvidék bıvelkedett ásványkincsekben, a folyók pedig jó közlekedési lehetıségeket biztosítottak. A paraszti életmódú lakosság gabonát, szılıt és olivát termesztett illetıleg rideg pásztorkodással foglalkozott. Ez nagyban meghatározta a rómaiak világszemléletét, mentalitását.

Míg az Adriára nézı partot meredek hegyek szegélyezik, a Tirrén-tenger felé lassan ereszkedı lankák és a meglehetısen bıséges viző folyók – az Arno és a Tiberis – által öntözött síkságok jó életlehetıségeket kínáltak.

Az Appennin-félsziget a Mediterraneum közepén helyezkedik el, így földrajzi fekvése által a Földközi-tenger nyugati és keleti részének gazdasági és kulturális találkozáspontja

. A Pó-síkságtól indul az Appenninek zordon hegylánca; amely kettévágja a félszigetet. A görög szárazfölddel ellentétben hágói jól járhatóak, aminek kiemelkedı jelentısége lett Itália politikai egységének megteremtésében.

Halotti urna

Az etruszkokra kezdetben az urnasíros temetkezés volt jellemzı. Ezek az urnák ırzik Itália legkorábbi pásztorainak építészeti kultúráját, ilyen házakban lakhattak. Érdekesség, hogy a Róma templomai közül néhány szintén kör alaprajzra épült, mint a Vesta vagy Hercules temploma.

Az etruszk városok hatalmának

legnagyobb kiterjedése

Lovas fekete lovon. A falfestmény Dél-Itáliából került elı. Az ábrázolt katona eltér a Kr.e. 4. században Itáliában ismert ábrázolásoktól. Milyen kultúra hatása figyelhetı meg a lovas fegyverzetén, ruházatán? Mikor került Róma szembe ilyen harcosokkal?

Itália népei

A Kr.e. 2. évezredben jelentek meg indoeurópai népcsoportok az Appennini-félszigeten. Az ıslakosság – Szardíniai kivételével – beleolvadt az újonnan érkezı népcsoportokba. A bevándorló italicus népek, az umberek, marsusok, szabinok, venétek és latinok vették birtokba a félsziget legnagyobb részét. Az italicusok mellett a félszigeten telepedtek le az etruszkok is, akik a Tirrén-tenger partvidékét foglalták el. A görög gyarmatosítás korszakában megkezdıdött a görögök megtelepedése is, ık Szicíliában és Dél-Itáliában hoztak létre gyarmatvárosokat. Az etruszk városállamok viszonylagos fölénye a félsziget egyéb népei fölött a Kr.e. 1. évezred elsı felében leginkább fémmővességüknek, hatalmi szervezetüknek és hadseregüknek volt köszönhetı. Meghódították az Arno- és a Tiberis-folyó közötti területet, majd a 6. században kiterjesztették befolyásukat Rómára is. Tılük vették át a rómaiak a madárjóslás tudományát, egyes nıi istenek kultuszát, a hatalomgyakorlás különbözı jelvényeit, sıt a város nevét is. A legkorábbi társadalmi berendezkedés szintén etruszk formákat és elnevezéseket ırzött. A latinok

Róma városát a régészeti leletek alapján két egymáshoz közel lakó pásztornép, a latin és a szabin népcsoport összeolvadása hozta létre. A régészeti leletek alapján a latinok a Palatinuson, a szabinok a Quirinalison laktak. A Kr.e. 8. században közös temetı jelent meg a késıbbi Forum Romanum helyén. A pásztortelepüléseket azonban az etruszk királyok formálták várossá. Nagy építkezéseik nyomán lecsapolták a Capitolium és a Palatinus között elhelyezkedı mocsarat, kiépítették az elsı szennyvízcsatornát, a Cloaca Maximát, amely a Tiberisbe torkollott. A boltozatot ık alkalmazták elıször építkezéseiken, majd a rómaiak terjesztették el. Az etruszk királyok a latin elıkelıkkel szemben a város

szegényebb lakóira támaszkodva uralkodtak. Az utolsó király,

Tarquinius Superbus előzését (Kr.e. 510) követıen Róma hadserege révén megırizte függetlenségét, de csak 396-ban Veii elfoglalásával szőnt meg az etruszk fenyegetés. Az etruszkok kiőzése után a környezı latin népek Róma-ellenes szövetsége fenyegette Rómát. Ekkor fogalmazódott meg a külpolitikai alapelv: Oszd meg és uralkodj! (Divide et impera!). Végül Róma belépett a latin városok

szövetségébe és saját vezetésével átszervezte. Róma megerısödését azonban megtörte a kelta (gall) hadak betörése, akik legyızték a hadsereget, elfoglalták a várost a Capitolium kivételével, majd váltságdíj fejében távoztak (Kr.e. 390). A még 30 évig ismétlıdı gall betörések után

válhatott Róma ténylegesen a közép-itáliai latin népek vezetıjévé. Egyre szaporodó számban jöttek létre a területen római polgárok kitelepítésébıl származó colóniák. Az italicusok feletti uralmat 291-re tette teljessé Róma, három samnis háború után. A görögök

A félsziget déli részén létrejövı görög városokkal kialakított gazdasági-kulturális kapcsolatok szintén nagy mértékben hatottak Rómára. A samnis háborúkat követıen Róma nagyhatalomként jelent meg a térségben, így a legjelentısebb görög gyarmatváros, Tarentum ellenségei Róma védelme alá helyezték magukat. Ez összetőzéshez vezetett, melyben Tarentum a balkáni Epeirosz uralkodójához, Pürrhoszhoz fordult segítségért. İ partra is szállt, és Itáliában seregével és harci elefántjaival vereséggel felérı – pürroszi – gyızelmet aratott. A következı, beneventumi ütközetben (Kr.e. 275) Róma gyızött, majd nem sokkal késıbb Tarentum is megadta magát. Ezzel Róma – az Alpok alatti gall területeken kívül – uralma alá hajtotta az egész félszigetet.

Róma dombjai

Róma városa A hagyomány szerint az alapítás után az elsı városfalat a hét domb körül Servius Tullius etruszk király építtette. A Palatinus és a Quirinalis után a Capitolium kiépítése történt meg, amely egyszerre jelentett katonai és vallási körzetet az új államnak. A Palatinuson a tehetısek települtek meg, a palota szavunk is ennek nevébıl származik.

Secessio: A római plebejusok a király előzése után túlzottnak érezték a patríciusok hatalmát, így tiltakozásul új város alapítását határozták el az Aventinuson és otthagyták Rómát. A válsághelyzetet az engedmények mellett Menenius Agrippa meséje oldotta meg, aki egy tanmesében mondta el, hogy mi történt akkor, amikor a test többi része fellázadt a gyomor ellen, annak könnyő élete miatt és nem táplálták tovább.

Cliens: A szenátori rangú családfıkhöz kötıdı személy, akit mind hőség, mind anyagi kötelezettség, mind politikai támogatás kölcsönösen köt patrónusához.

Róma elsı templomai kör alaprajzon. Formájukban még nagyban hasonlítottak a latin pásztorok kunyhóira.

A korai Róma társadalma A város alapításának mondai hagyományaiból rengeteg ismeretet szerezhetünk a lakóira vonatkozóan. Ehhez azonban le kell fejtenünk az emberi emlékezet által megszépített és visszavetített legendákat a rekonstruálható történelmi valóságról. Annak ellenére, hogy a hagyomány a legendás alapítók: Romulus és Remus nevéhez főzi az államiság és a társadalmi különbségek kialakulását, biztosnak tőnik, hogy ez is az etruszk királyokhoz tartozik. A társadalom legfontosabb eleme a család (familia) volt, ami egyben gazdasági, társadalmi és kultikus egységet jelentett. A családfı

(pater familias) tekintélye alapján korlátlan hatalommal rendelkezett felesége, a gyermekek, a rabszolgák és a család vagyona fölött. Az ı feladata volt a családi javak igazgatása és a család gazdasági tevékenységének, mindenekelıtt a családi birtok mővelésének irányítása. A felnıtt férfiak meghallgatásával ı döntött jogi ügyekben, mint például új tagok felvételérıl a családba, vagy családtagok kilépésérıl – például házasságkötés révén – csakúgy, mint bőntett elkövetése esetén megbüntetésükrıl. Kifelé ı képviselte a családot, továbbá papként ı gondozta az ısök kultuszát. Szinte korlátlan hatalmi helyzetét jelezte, hogy a legrégebbi római törvénykönyv (Tizenkéttáblás törvények) szerint még ahhoz is joga volt, hogy gyermekeit eladja rabszolgának. A nemzetséghez (gens) tartozást a római nevek középsı tagja mutatta, mint a Iulius, Cornelius, Fabius, míg a nıi neveket csak ennek nıi alakja adta (Iulia, Cornelia, Fabia). A férfiak esetében ez még kiegészült egy a családot megkülönböztetı ragadványnévvel (Caesar: kb. „dúshajú”, Albanus: „fehér”, stb.) valamint egy keresztnévvel (Lucius, Sextus, Caius). Számon tartották, hogy a nemzetség patrícius vagy plebejus származású, ami a hivatalok viselésénél jelentıséget kapott. Minden bizonnyal az etruszk királyok lovas kíséretébıl alakult ki a patríciusok társadalmi csoportja, akiket megkülönböztettek a nép többi részétıl, a plebejusoktól és a rabszolgáktól. Kezdetben csak a patríciusok tartották számon a gyakran fiktív vérségi leszármazásukat. A patríciusok az ısi Rómában származásuk, valamint a gazdasági, társadalmi, politikai és vallási életben betöltött vezetı szerepük, egyszersmind kiváltságaik révén zárt rendet alkottak. A legkorábbi római intézményekben, hivatalokban és vallási testületekben csak a patrícius származású férfiak vehettek részt.. Gazdasági téren teljhatalmi helyzetüket egyrészt földbirtokuknak köszönhették, amely a római állam területének jelentıs részét magában kellett hogy foglalja, másrészt pedig nagymérető állatállományuknak. Öntudatuk rendi jelvényeikben is kifejezésre jutott. Ezek a következık voltak: az aranygyőrő, a tunicán viselt bíborsáv, a rövid lovasköpeny, a szíjakkal főzött csizmaszerően magas cipı, valamint a nemesfémbıl készült díszkorongok, amelyek eredetileg a lovas felszereléséhez tartoztak. Az etruszkok előzése és az emiatt fellépı vas hiánya miatt a római hadseregben nagyobb szerepet kapott a gyalogság, melybe a szegényebb polgárok is bekerültek és lettek Róma katonai sikereinek biztosítékai. Ezzel a társadalomban is változások történtek, a plebejusok a Kr.e. 5. századtól fokozatosan szerezték meg az egyenjogúságot a patríciusokkal. Választott tisztségviselıik eleinte csak gátolhatták a törvényhozás és végrehajtás munkáját a plebejusok érdekeinek sérülésekor, késıbb törvényeket hozhattak és vagyonos földbirtokos tagjaik bekerülhettek a szenátusba. Késıbb elnyerhettek polgári, katonai és papi hivatalokat is. A jogi különbségek elmosódásával új választóvonalak jöttek létre a társadalomban, amely a szenátusi tagsággal rendelkezı vagyonos földbirtokosok, a kereskedelmi, pénzügyi tevékenységbıl élı vagyonosok, a lovagok,

valamint a többiek, a nép (plebs) között húzódtak.

I. Róma alapításának régészeti emlékei

Kérdések:

Melyek voltak a legkorábban lakott

részei Rómának?

Hol alakult ki a város igazgatásának

központja?

Milyen technikai feltétele volt ennek?

Milyen valóságos események állnak a

mítoszok hátterében? Milyen régészeti,

történeti adatok támasztják ezeket alá?

Milyen szerepet játszott a Tiberis

Róma életében?

„Nem ok nélkül szemelték ki ezt a helyet az istenek és az emberek a Város megalapítására: a halmok vidéke rendkívül egészséges, a folyó a legjobb helyen folyik keresztül, hogy a belsı vidék terményeit elszállítsa, s e föld a tenger felıl is jól megközelíthetı, a tenger itt van a szomszédunkban, kihasználhatjuk minden elınyét, de nincs túlságosan közel ahhoz, hogy idegen hajóhad veszélyt jelentsen, egyszóval ez

az Itália közepén fekvı táj páratlanul alkalmas rá, hogy Városunkat hatalmassá növelje.” „Mindazokat az inkább költıi történetekkel megszépített, mintsem megbízható történeti tényekkel igazolt eseményeket, amelyeket a hagyomány a Város alapítása, vagy alapítás terve elıtti idıkrıl elmond, nem szándékozom sem igazolni sem megcáfolni. Legyen elıjoga a régmúltnak, hogy az emberi és isteni dolgokat összevegyítve még méltóságteljesebbé teszi a városok eredetét.

(Titus Livius Ab Urbe condita (a Város alapítása) 5.54.4., Muraközy Gyula fordítása)

Mivel magyarázza Titus Livius Róma alapításának mesés elemeit?

II. Róma társadalma „[Romulus] különválasztotta a származásuk és férfiúi erényeik szerint tiszteletreméltó s az akkori körülményekhez képest vagyonuk szerint is jómódú és egyben gyermekkel is rendelkezı férfiakat a nemtelenektıl, hitványaktól és szegényektıl. Ez utóbbi, kedvezıtlenebb helyzetben levıket plebejusoknak nevezte, ami ugyanazt jelenti, mintha görögül azt mondjuk: »a démoshoz tartozók«. Az elıkelıbb helyzetben levıket »atyáknak« (patres) nevezte, talán azért, mert általában korosabbak voltak a többieknél, talán gyermekeik miatt, de lehet, hogy nemzetségük elıkelı volta, vagy mindezen körülmények találkozása miatt. […] leszármazottaikat pedig patríciusoknak nevezik. Miután Romulus így különválasztotta a hatalmasakat a hitványaktól, törvényekkel szabályozta mindegyik fél teendıit. A patríciusok az áldozati kultuszt látják el, viselik a tisztségeket, igazságot szolgáltatnak, s a város ügyein ırködvén, vele együtt intézik a közügyeket. A plebejusok mentesek e közös feladatoktól, hiszen nem is értenek hozzájuk, és szegénységük miatt nincs is idejük a közügyekkel foglalkozni, e helyett azonban mővelik a földet, ellátják a nyájakat ás végzik a jövedelemmel járó ipari teendıket. Így nem lesz idejük a lázadozásra sem, ami más városokban gyakran elıfordul, mivel ott a gazdagok a szegényeket megvetik, a hitványak és nyomorúságosak pedig irigylik a náluk különbeket.” Mivel indokolja a szerzı a patríciusok és a plebejusok közötti megkülönböztetést?

Milyen szerepet szánt a szerzı szerint Romulus a patríciusoknak?

Milyen feladatokat láttak el a plebejusok?

Mit mond el a szöveg nézıpontja a szerzı társadalmi rangjáról, gondolkodásmódjáról? Megállapításait

indokolja!

„Romulus azonban a plebejusokat a patríciusok gondjára bízta s a plebs minden tagjának szabad választást adott arra, hogy ki-ki válasszon magának egy patronust. […] a szegények és hitványak feletti fennhatóságot patronatusnak nevezte, és mindkét félnek tisztes feladatot adott, egymás közötti kapcsolatukat pedig erkölcsi és polgári törvényekkel szentesítette. […] A patríciusok feladata volt a clienseik számára a törvényeket magyarázni, hiszen azok nem is értették ıket, továbbá jelenlétükben és távollétükben gyámkodniuk kellett felettük, mindazt teljesítvén, amit az apák tesznek fiaik érdekében pénzügyekben és agyagi vonatkozású szerzıdésekben. Jogtalanságot szenvedı clieseik pereit – valahányszor egy-egy cliens anyagi károsodást szenvedett – ık vitték és vádakkal szemben a bíróság elıtt képviselték ıket. Egyszóval: a clienseket minden magán- és közjellegő háborgatástól meg kellett óvniuk. Ezzel szemben a cliensek feladata volt patronusaikat segíteni lányuk kiházasításában, ha a szülıknek nem volt elég pénzük. Ha patronusuk, vagy annak fia hadifogságba került, ki kellett váltaniuk. Ha patronusuk elvesztette saját perét, akkor a peres összeget és a köznek fizetendı büntetéspénzt gazdáik helyett sajátjukból kellett megadniuk; ezt a pénzt persze nem kölcsönbe adták, hanem hálából az irántuk tanúsított jótéteményekért. A tisztségek vállalásával, papi feladatokkal és más költséges megbízásokkal járó anyagi terhekben ık is részesedtek, mintha csak rokonok lennének. Mindkét felelt egyaránt kötelezte az, hogy egymás ellen az isteni és emberi törvények értelmében nem emelnek vádat, nem szabad egymás ellen tanúskodniuk, a másik fél akarata ellenére szavazniuk és egymást ellenségnek tekinteni. Akit ilyesmin rajtakaptak, hazaárulónak tekintették.”

(Halikarnasszuszi Dionüszosz: Archaiologia Rhómaiké, Kr.e. 1. század) Győjtse össza a patronus és a cliens kötelezettségeit a másik féllel szemben?

Mi az oka a szerzı szerint a patronus-cliens viszony kialakulásának?

Mennyiben tartalmaz a szöveg mondai elemeket? Melyek ezek? Miért van ezekre szükség?

Róma mondabeli alapítása

Trója lángoló falai közül Aeneas kimenekítette apját és fiát, valamint a házi isteneket, majd Iuno haragja miatt ugyanúgy bolyongott a tengeren, mint Odüsszeusz. S mint Odüsszeusz, ı is eljutott az alvilágba, ahol idıközben

elhunyt apjának lelke jóslatot adott néki népének és családjának jövıjérıl, összességében a rómaiak küldetésérıl: Végül Aeneas szerencsésen partot ért Itáliában, az istenek akaratából legyızte ellenségeit, feleségül vette Latinus laurentumi király leányát, s Latium királya lett, ám nem gyakorolhatta sokáig a hatalmat, mert egy harcban villámlás és mennydörgés közepette eltőnt. Fia új várost alapított, Alba Longát, s utódai háromszáz éven keresztül háborítatlanul uralkodtak, mígnem egyikük fiai között felütötte fejét a testvérháború. Amulius megfosztotta bátyját, Numitort a tróntól, fiát orvul megölte egy vadászaton, s leányát, Rhea Silviát, hogy a trónra törvényes jelöltet ne szülhessen, Vesta papnıjévé tette. Ám Rhea Silvia mégis ikreket szült az ıt megszeretı Marsnak, a hadistennek. A gyermekeket kitették egy kosárban – s itt ki ne ismerne Mózes, esetleg a perzsa Kürosz vagy éppen az akkád Sarrukin történetére – a Tiberisre. A folyó árja a Palatinus lábához sodorta ıket, ahol egy

nıstény farkas lelt rájuk és addig táplálta a csecsemıket, amíg a királyi nyájak pásztora meg nem találta, s feleségével fel nem nevelte ıket. A fiúk, Romulus és Remus szép és erıs ifjakká nevelıdtek, s pásztortársaikkal összetőzésbe kerültek Amulius királlyal, akit legyıztek. Miután fény derült származásukra, visszahelyezték trónjára a bölcs Numitort, aki nekik ajándékozta azt a

földet, ahová ıket kitették, hogy azon várost alapítsanak. Ekkor kezdıdött a testvérpár versengése az alapító jogáért, s mert nem tudták eldönteni, kit illet e jog, etruszk szokás szerint auguriumra, madárjóslásra bízták a dolgot. Romulus kapott kedvezıbb jelet, s így neki ítélték a városalapítás jogát.

Ezután Romulus két hibátlan marhát érccsoroszlyás ekébe fogott, kívülrıl egy bikát, belülrıl egy tehenet, hogy „hogy a férfiakat

féljék a kívülvalók, az asszonyok pedig belül termékenyek legyenek”, és megvonta a város határát jelzı barázdát, Palatinuson. Ez volt az a megszentelt határvonal, mely elkülönítette a polgárokat az idegenektıl. A barázdán belüli rész lett pomoerium, a szent körzet, amin belül tilos volt a fegyverviselés, de az idegen istenek kultusza is. Ugyanakkor a hely menedéket (asylum) is jelentett a városba költözıknek. A város alapításakor húzott határvonal

kozmikus jelentıségő volt, a világmindenség rendjét tükrözte vissza. Orbisnak is nevezték, s ebbıl lett a városok latin neve, az urbs. Vesta temploma sem véletlenül volt kerek, az itt lobogó örök tőz a Város elpusztíthatatlanságát szimbolizálta. Egy római annál nagyobb vészt, hogy Vesta lángja kialudjon - ez Kr. e. 206-ban megtörtént, s akkor a város gyászba borult -, elképzelni sem tudott. A rómaiak városukat minden idıkben a világmindenség középpontjának tartották, s úgy hitték, ha megdıl, vele dıl a „világmindenség rendje”. Bárhol is járt a lakott világon, a „Város” szó minden római polgár számára ugyanazt az egyet jelentette, Rómát. A határvonal kijelölésével a szakrális városalapítás megtörtént, s azonnal építeni kezdték a város falait. Az építkezés még szinte el sem kezdıdött, amikor Remus gúnyolódva átugrotta azt, amiért Romulus egyik barátja, vagy talán maga Romulus, haragjában megölte. Remus gyilkosa pedig büszkén így kiáltott fel: „Így pusztuljon el, a ki át meri ugrani falaimat!” Romulus hosszú és igazságos uralkodása végén a hagyomány szerint Aeneashoz hasonlóan égzengés és villámlás közepette tőnt el népe körébıl, s Quirinus néven a halhatatlan istenek közé emelkedett. Róma másik legrégebbi népe, mely a hagyomány szerint a szabin nép volt, a Quirinalis-dombon helyezkedett el, és egyesülésük a szemközti Palatinus lakóival, a latinokkal lényegében Róma megalapítását jelentette. A monda szerint Titus Tatius a szabinok királya, miután a szabin nık elrablása miatt kitört viszály elsimult, és a latin és szabin nép egy államban egyesült, Romulus társuralkodója lett. A nyelvi és a vallási kettısség késıbbi jelenléte is bizonyítja a kapcsolat valódiságát a latinok és a szabinok között. A királyság korához kötıdik az elsı római colonia, Ostia kikötıjének alapítása is. A Tiberis-folyó torkolatában fekvı

kikötı Róma gazdasági kapcsolatainak a kulcsát jelentette. A folyón sekély merüléső gályák szállították Rómába a tengerrıl érkezı árucikkeket. A korai köztársaság hosszú harcokban bizonyította be, hogy életképes állam jött létre az etruszk királyok nélkül is. A római mitológia errıl az idıszakról rengeteg mondát ırzött meg, amelyek nemcsak a kor történelmi eseményeinek állít emléket, de megmutatja azt is, hogy a rómaiak hogyan gondolkodtak saját múltjukról, feladatukról, társadalmukról. A római mondákban több olyan elemet is megtalálunk, amelyek más – fıleg indoeurópai – népnél a vallásos elbeszélésekben, a hitvilágban él.

Tarquinius Superbus előzését követıen vissza akarta foglalni trónját Rómában, így segítségül hívta Clusinum etruszk királyát, Porsennát. Amikor Porsenna hadseregével a városra tört, a megfutamodó védıket egy Horatius Cocles nevő katona bírta megállásra. Egymaga fordult szembe az ostromló sereggel, társait bíztatva, hogy a háta mögött rombolják le a Tiberis hídját. Személyes helytállásával megmentette a várost a meglepetésszerő támadástól. Porsenna hadai így a város kiéheztetésére ostromgyőrőt vontak a város körül. Egy másik mondai hıs, Mucius Scoevola, belopózott az ellenség táborába, hogy meggyilkolja Clusinum királyát. Mivel nem ismerte fel, mást szúrt le helyette. Hogy a királynak

bizonyítsa a rómaiak bátorságát és elszántságát az oltáron lobogó tőzbe tette jobb karját és hagyta, hogy a tőz megégesse. Porsenna látva az ifjú hısiességét felhagyott a város ostromával, amely olyan elszántan védelmezte megszerzett szabadságát. A római virtust bemutatják a környezı etruszk és latin városokkal vívott harcok mondái is. Az egyik ilyen történet meséli el a Horatiusok hısies küzdelmét és a rómaiak jogérzékét. Három testvér egyedül állt ki népe helyett egy ütközetet eldönteni, de csak egyikük maradt életben – ı gyıztesen. Lánytestvére azonban az ellentáborban elhunyt kedvesét keservesebben siratta, mint meghalt bátyjait, így a gyıztes testvér haragjában megölte. A római igazságszolgáltatás azonban az

életben maradt hıst is elérte: elítélte testvére megölése miatt. A képen a testvérek esküje látható.