Balogh F. András

AZ ERDÉLYI SZÁSZ IRODALOM

MAGYARSÁGKÉPE

Horizont Könyvek 3

A sorozatot szerkeszti:

Balázs Tibor

ISSN 1218-7410

ISBN 963 8375 345

A könyv a Művelődési és Közoktatási Minisztérium, a Pro Renovanda Cultura

Hungariae Alapítvány és a Magyar Tudományos Akadémián működő Ryoichi Sasakawa

Alapítvány támogatásával jelent meg.

Szakmai lektor: Dr. Mádl Antal egyetemi tanár

© Dr. Balogh F. András, 1996

Budapest

Littera Nova

1996

TARTALOMJEGYZÉK

1. Bevezető – .................................................... –

2. A kezdetek magyarságképe – ....................... –

3. A Josef Marlin-i fordulat – ........................... –

4. A Blütezeit irodalmának magyarjai .............. –

5. A nyelv mint az önazonosság kritériuma ..... –

6. A modern irodalom vonzásában – ................. –

7. A második világháború után – ....................... –

Zárszó – ........................................................... –

8. Függelék

8.1. Bibliográfia

8.1.1. Irodalmi szövegek

8.1.2. Irodalmi antológiák

8.1.3. A szász irodalomra, művelődésre,

történelemre és nemzetiségi tudatra vonatkozó munkák

8.2. Az erdélyi szászság történeti kronológiája

8.3. Zusammenfassung

I. BEVEZETŐ

Erdélyben 850 éve él német népesség. A szászok az áttelepedés kataklizmájának kiheverése

után a régió egyik fő kultúrteremtő népévé váltak. Életük egyedülálló példát teremtett:

hosszú évszázadokig szimbiózisban léteztek a magyarsággal, elválaszthatatlan gazdasági,

politikai, vallási és kulturális kötelékek kapcsolták őket össze, így a magyar nép kitűnő

ismerőivé váltak. Az együttélés tanulmányozása azért is érdekes, mert a szász értelmiség

európai orientációjú és magas kultúrájú volt, ezért reflexióik és meglátásaik nem

felszínesek, mint a külföldi utazóké, hanem belülről láttatják a problémákat. A két kultúra

együttélése és gyakori összecsapásai megjelentek az irodalomban – az így keletkezett

magyarságkép ismerete leginkább a magyar identitástudat számára fontos, mert sok magyar

közhelyet cáfol vagy éppen igazol. Irodalmi szempontból különleges, hogy az esztétikai

rendszereket miképpen befolyásolta az együttélés ténye. Bármilyen egyszerűnek tűnik is

ezen irodalomtörténeti probléma, már a munka megkezdésekor elengedhetetlennek bizonyul

néhány alapkérdés felvetése és tisztázása.

Legelső probléma magának a szász irodalomnak a meghatározása, mert nehéz

racionálisan leválasztani a térség más német nyelvű irodalmairól. Az író születési helyéhez,

vagy Erdélyhez mint keletkezési helyhez való kötés túlságosan beszűkítené e kis literatúrát,

ami így nem írná le a tényleges irodalmi folyamatokat. Sok író ugyanis elhagyta hazáját,

mások meg, főleg a humanizmus korában, letelepedtek itt. A latin nyelvűség, de maga a

nyelvjárás is gondot jelenthet, mert a szász irodalom egyértelműen és deklaráltan az

irodalmi németet használta. A szász irodalom öndefiníciójában hosszas vita után az a nézet

jutott érvényre, hogy mindenki ide tartozik, akinek valamilyen köze volt, van e kis nép

szellemi életéhez, legyen az születés, letelepedés, vagy az irodalomban való részvétel.

Célszerű volt tehát ezt a nézetet átvenni. Vannak azonban a divergenciát elősegítő tényezők

is: a humanizmus írói például nem tartoztak a szász literatúra élő örökségéhez, őket a

filológusi szenvedély hozta elő a feledés homályából. Ugyanez a helyzet a szász – egymástól

teljesen különböző – nyelvjárásokkal, melyek megértési problémák miatt sem épülhettek be

a szász irodalomba. Egy rövid történelmi pillanatig azonban a nyelvjárás az ellenállás, a

tiltakozás szimbóluma volt, ezért ezt is figyelembe kell venni.

Külön problémát jelentenek a periodizálás és a műfajiság egymással összefüggő

kérdései. A szász írásbeliség ugyanis a könyvnyomtatással jelenik meg, de a megszülető

művek korántsem fedik le azt a palettát, amit a korabeli német irodalom megteremtett.

Századokon keresztül csak vallási, történelmi és földrajzi művekkel van dolgunk, amelyeket

azonban a szász irodalomtörténet – éppen az anyag szűkössége miatt – számontart. Mivel e

művek – bár irodalmilag értékelhetetlenek – komoly szerepet játszottak a magyarságkép

alakulásában, szükséges volt tehát rájuk kitérni; tényleges irodalmi műveket csak a XIX.

századtól lehetett elemezni. Ezért a dolgozat az 1480-as dátummal, az első ismert szász

szerző művének megjelenésével nyit, és lényegében a kilencvenes évek elejéig vezet.

A magyarság is mindig mást jelentett a történelmi periódusok során. A feudális

társadalomban például szűken csak a nemességet, a parasztságot nem. A székelységről

hosszú ideig mint külön népről beszéltek, sőt adott pillanatban megkülönböztették még a

magyarországi és az erdélyi magyarokat is. Ezektől a történelmi nézetektől el kellett

tekinteni, s helyettük a modern magyar nemzetfelfogás alapján mindegyik társadalmi réteg

bekerült a vizsgálati körbe.

A kutatómunka során felvetődött néhány módszertani kérdés is. Az imagológia

mindeddig jobbára csak szinkron vizsgálatokat végzett, azaz valamely irodalomnak egy

bizonyos korszakában tanulmányozta a másik népről kialakított képét. Ez a kimerevítés

azonban nagyon eltorzíthatja az eredményt, így szükségessé vált a kép alakulásának leírása.

Ez nem csak egyes korok magyarságképeinek additív felsorolását jelenti, hanem ezek

összefüggéseinek vizsgálatát is, vagyis a folyamat-jelleg hangsúlyozását. Ebből logikailag

következik a történelmi kitekintés is, ami különleges kelepcét rejt magában, mivel a

dolgozat kifejezetten csak az irodalmi művekkel kíván foglalkozni, nem a politikai

csatározásoktól örökké befolyásolt sajtóval és közfelfogással. Ezért a dolgozat szövege csak

a legszűkebb utalásokat tartalmazza a korabeli eseményekre vonatkozólag, ezt pótolja a

függelékben összeállított történeti táblázat. Ez azért is tűnt szükségesnek, mert a

szász–magyar viszonnyal keveset foglalkozott még a történettudomány is. A dolgozat nem

támaszkodhatott előzőleg publikált kutatási eredményekre, ugyanis e témával csak

részlegesen érintkezik az egyetlen szász–magyar kapcsolatokat vizsgáló mű, Ritoók

Jánosnak a két világháború közötti periódusra szorítkozó Kettős tükre. Ezért a téma

behatárolása megkövetelte a szász irodalomból kiszűrt azon művek listájának közzétételét,

amelyek a magyarságkép szempontjából értékelhető információt tartalmaznak. Az

ismétlések elkerülése végett a dolgozat, illetve a jegyzetek szövege annyi adatot tartalmaz,

amennyi elegendő a művek és a kiadások biztonságos azonosításához a függelékben közölt

lista segítségével.

Az imagológiai kutatás erkölcsi értelemben veszélyforrás lehet. Nagyon könnyen

születhet ítélet egyik-másik alkotóról, mivel az anyag nacionalizmusoktól terhes, így

könnyen le lehet térni az objektivitás útjáról. Másfelől szigorúan határt kell húzni a

magyarságkép-vizsgálat és a népjellemzés között. Ez utóbbi ugyanis abból indul ki, hogy a

népeknek van bizonyos egyéniségük, jellemük, ami könnyen beskatulyázáshoz vezethet, s

onnan már csak egy lépés egy egész nép elítélése elképzelt tulajdonságaik miatt. Mindeddig

a tudomány nem tudott olyan módszert felmutatni, amellyel egy nép "jelleme"

meghatározható lenne; – s ez minden bizonnyal nem is lehetséges. A népek, nemzetek más

és más körülmények között élnek, ami az összehasonlítást szerfölött bonyolulttá teszi. Ezt

azonban a történelem során mindig mindenki megkísérelte, az irodalom is – ennek

elemzésével foglalkozik az imagológia, amely akkor válhat tudománnyá, ha csak elemez és

nem ítélkezik.

II. A KEZDETEK MAGYARSÁGKÉPE

2. 0. Az erdélyi szász irodalom kezdetei a XIII-XIV. századba nyúlnak vissza. Ebben a

periódusban a Rajna mellékéről származó kultúrkincs a népköltészet útján lassú virágzásnak

indul, balladák, dalok és mesék születnek, amelyeket csak a későbbi gyűjtés mentett meg a

feledéstől. Ez a gyér anyag műfaji és tematikai okokból alig rendelkezik valamilyen

magyarságképpel; ez jóval később, a könyvnyomtatás korában jelent meg, de ekkor is csak

szórványosan, mert például a protestáns daloskönyvek – az erdélyi nyomdaművészet első és

fő termékei – szintén nem foglalkoztak e kérdéssel. A történelmi munkák viszont teret

szentelnek a szász–magyar kapcsolat elemzésének. Az együttélés ábrázolására azonban

Európa szellemi élete nyomta rá döntően bélyegét: az első művek a humanizmus és a

reformáció jegyében és stílusában írnak a pannóniai eseményekről. Alapélményük a közös

haza és a közös értelmiségi sors, közelebbi meghatározójuk a hungarus-tudat, ezért e

krónikák, leírások nem sokban különböznek a magyar vagy éppen a nyugateurópai szerzők

műveitől. A XVI. században megjelennek az Erdély-leírások is, amelyek esztétikai

szempontból nem képviselnek ugyan értéket, de szemléletük mind a mai napig, közvetve

vagy közvetlenül, de befolyásolta az írókat és a közgondolkodást. Itt fogalmazódtak meg

először azok a sablonok, amelyek újból és újból felbukkantak a szász irodalom fejlődése

során.

A hosszas kezdeti periódus után irodalmi magyarságképről csak a XIX. század

20–30-as éveitől beszélhetünk, ekkor jön létre ugyanis a modern értelemben vett szász

szépirodalom. Ennek egy részét még így is döntően irányította a politika, Johann Friedrich

Geltch alkotói tevékenységében például nagyon nehéz a politikust és az írót szétválasztani.

E kor teremtette meg – az irodalmon belül – a magyarsághoz való viszonyulás formáit,

vetette fel a legfontosabb kérdéseket, melyek később az irodalom fő vonulatait

meghatározták.

2. 1. 1. A magyarságkép kialakulásában már az első erdélyi szerző, a XV. század

végén alkotó Szászsebesi Névtelen1 személye is szimbolikus. Az író-szerzetes a törökök

szokásairól írt úttörő munkájában ugyanis nem nevezi meg nemzetiségét2 csak

erdélyiségéről szól néhány szót: számára tehát érdektelen a nemzeti hovatartozás, nem

hangsúlyozza szász voltát, nem emeli azt ki mondjuk a magyarsággal szemben, pedig beszél

fiatalságáról. A rabszolgaságot megjárt nagy formátumú ember alázatos keresztény, aki a

téma minél hűbb visszaadására törekszik, tudományos igényei vannak, saját személyéről

meg hallgat. Ez a félig középkori, félig humanista magatartás előrevetíti későbbi

kortársainak viselkedését, akik szintén nem a nemzetek-nemzetiségek létébe ágyazták be

munkájukat, hanem más határvonalak, a szellemi munka világában éltek. A társadalom teher

volt számukra, amiből szívesen menekültek a tudományok területére. Ez nem csak az

európai, hanem az erdélyi írástudókra is igaz volt: Valentin Krauß például saját brassói

polgártársairól ír panaszkodó hangú levelet a bécsi Konrad Celtisnek.

Meine Mitbürger sind außerordentlich roh, besonders jene, die weder Deutschland

noch sonst das Ausland besucht haben; es ist mir unangenehm unter meinen Mitbürgern zu

leben, die noch ungebildeter sind als die anderen Sachsen.3

(Polgártársaim nagyon nyersek, különösen azok, akik nem jártak Németországban

vagy külföldön; kellemetlen számomra ezek közt a polgárok közt élni, mert

műveletlenebbek a többi szásznál.)

Az etnikai tudat – az idézet is bizonyítja ezt – létezett már a XV. század végén. Ezt

azonban adottságként fogták fel a kor szerzői, nem kötöttek hozzá értéket, ezért

konfliktusokról sem adnak hírt (amelyek azonban már akkor ténylegesen léteztek). Az

etnikai kérdés, így a magyarság-problematika nem jelenik meg a reformáció korában sem,

1A szakirodalom Georgius de Hungaria, Frater Georgius és Ungenannte Mühlbächer néven is ismeri. Fiatalon került

török fogságba, majd húsz év raboskodás után sikerült Rómába szöknie. Ott írta meg a Tractatus de moribus,

conditionibus et nequitia Turcorum-ot, amely 1480-ban jelent meg erdélyi szerző legelső nyomtatott mûveként. 2Bernhard Capesius és Carl Göllner elemezte életmûvét és rajzolta meg életútját, a származás körüli vitákat fonetikai

és biográfiai érvekkel a szász eredet mellett döntve el. 3Az 1499-ben kelt levelet idézi Friedrich Teutsch a Bilder aus der Kulturgeschichte der Siebenbürger Sachsen

címû tanulmánykötetben. I. kötet, 183. oldal. Az német idézetek fordítását mindenhol a szerző készítette.

illetve sajátos inverz módon tűnik fel. A vallási megújulás során minden nép és így minden

nyelv cél volt, ezért találkozhatunk a Heltai Gáspár-féle jelenséggel. A szász pap, eredetileg

Caspar Helth (1490 vagy 1510-1574) Erdély többségi lakosságának kedvéért megtanult

magyarul, hogy a hit eszméit minél hatékonyabban terjeszthesse. Heltai tulajdonképpen

Luther fordításelméletét alkalmazza az erdélyi viszonyokra, azaz a nép nyelvén szólaltatja

meg az igét, de – ahogy ez a továbbiakban mindig fel fog tűnni – bizonyos időbeli késéssel.

A prédikátor, fordító és nyomdász Heltai az első, aki az európai szellem irányzatainak

világában él és dolgozik, s ugyanakkor ő az első alkotó is, aki mindezt kis lemaradással teszi.

2. 1. 2. A humanizmus első művei és a protestantizmus könyvtermése a szász

kultúrkörön belül lényegében nem hozott magyar témát. Ez a történelmi munkákban és az

Erdély-leírásokban jelent meg a XVI. század során, csak nagyon kevés szász specifikumot

mutatva fel. Ezzel összefüggően magyarságképe is sajátos: a hungarus-tudat prizmáján

keresztül láttatja az eseményeket, írja le a tájat, a népeket.

A szász írók a Natio Hungaricához tartozóknak érezték magukat, ez akkor a

történelmi-politikai értelemben vett egységes Magyarország lakóit, elsősorban az ott

születetteket jelentette. A közös haza élményvilága határozta meg látásmódjukat, s ezen

belül a jogalapokra helyezett rendi szemlélet: udvari alkalmazottak, vagy városi polgárok

voltak, a nemességhez és a patrícius rétegekhez közelebb álltak, mint a parasztsághoz, még

ha származásuk miatt sokszor mélyről küzdötték is fel magukat.4

4E kérdést Moritz Csáky járja körül nagy alapossággal a Die Hungarus-Konzeption címû tanulmányában. In: Ungarn

und Österreich unter Maria Theresia und Joseph II, lásd a 73-74. oldalakat.

Műveltségük antik eszményképen iskolázott, latin és görög alapú, kapcsolatban

állottak az európai humanista körökkel, legtöbbjük külföldi egyetemeken tanult és

dolgozott, de mindig visszavágytak a sokat dícsért Pannónia földjére:

Doch dann schieden wir endlich von dort, und nach dem

Ersehnten

Ungarn zogen wir hin. Das Sternbild des Löwen war längst

Schon

Untergegangen, die Leier stieg mit leuchtenden Sternen.

Auf der Save, die noch vom harten Froste vereist war,

Fuhren mit Wagen wir hin, auf der eisfreien Drau dann mit Schiffen.

So gelangen wir denn auf des reichen Panno fruchtbare

Fluren, geleiten den Herrn im Triumphzug nach Gran, und von dort dann

Folgen wir seiner Fahrt bis hin zum Hofe des Königs.5

(Ezután végre elbúcsúztunk és a hőn vágyott Magyarország fele indultunk. Az

Oroszlán csillagképe már rég lement, és a Líra emelkedett fel fénylő csillagaival. A

keményen befagyott Száva jegén szekerestől keltünk át, de a Dráván már hajók vittek. ìgy

elértük a gazdag Pannónia dús rétjeit, kísértük urunkat győzelmi menetben Esztergomig,

majd onnan követtük őt egész a király udvaráig.)

A korabeli magyar királyság nemzetiségre való tekintet nélkül lehetőséget nyújtott

a humanisták felemelkedésére, bekapcsolódhattak az ország életébe, ezért érthető, hogy a

szászok is azonosultak Pannóniával, annak teljes szellemi és politikai életével, nem csak

Erdéllyel, esetleg a Szászfölddel. Sokan a korabeli gazdasági érdekek hatására az

országhatárokon túlra is tekintettek, ezért nem voltak ismeretlenek a világtörténelmek, vagy

például – a földrajzi fekvés miatt is – a Moldva-leírások. Figyelembe kell még venni

mindezen kívül, hogy az irdalmi élet szerkezete is lényegesen más volt, mint korunkban. Az

írástudókat általában hivataluk kötötte, ezért gyakran kellett szülőhelyüktől távol élniök. Ez

a fluktuáció az egységes irodalmi rendszer és gondolkodásmód kialakulását sürgette,

valamint gátolta az etnikai határvonalak és előítéletek kifejlődését.

A XVI. század magyarságképének vizsgálatakor a hungarus-tudat elemzésén túl

még a rendi szemléletet is figyelembe kell venni. A kor írói számára a magyarországi

társadalom rendi felosztású volt, nemes–jobbágy konfliktusban látták és láttatták azt: a

nemzet fogalma ekkor még nem létezett. A szász lét ebben a kétpólusú rendszerben

különleges jogi státuszt jelentett, autonómiát, szabad kereskedelmet, amit a magyar királyok

több-kevesebb következetességgel szavatoltak, s ami Erdély önállósága idején is

megmaradt. Ez a rendi szemlélet csak a XIX. század során váltott át nemzetivé, a modern 5Az idézet Taurinus-Stieröchsel Stauromachiájából (1519) származik. A latin nyelvû eposzt ismerteti és részleteit

saját fordításában hozza Bernhard Capesius a Deutsche Humanisten in Siebenbürgen címû munkában. Lásd: 34-35.

oldal.

nemzetek és nemzetállamok kialakulásakor, ekkor jelent meg a nemzeti kisebbség fogalma

is. A nemzet szó azonban Erdélyben addig is ismert volt, csak más értelemben: a rendeket

jelentette, azaz a magyar nemességet, a szabad székely határőröket és a szászokat, a három

nemzet uniója pedig szövetségüket, a fejedelemség közjogi alapjait. Mindhárom rendnek,

"nemzetnek" külön kiváltsága volt.

Ebben a keretben sajátos magyarságkép jelenik meg: a nép összességére, a

magyarság minden rétegére vonatkozó kijelentések, megjegyzések nincsenek, a szerzők

külön tárgyalják a nemeseket, a parasztságot, és a székelyeket. A század legelevenebb

témáját, a Dózsa-féle parasztfelkelést is ebben a formában ábrázolták.

A kegyetlen háború megrázta az egész országot, világraszóló esemény volt, amiről

írni kellett annál is inkább, mert az eposzok, történelmi munkák magát az információt is

szállították, nem csak az esztétikai értéket. Az első Dózsa-mű szerzője, Taurinus-Stieröchsel

például kíváncsi barátai bíztatására látott munkához. A Stauromachina című eposzában

antik keretbe foglalja – szemtanúk vallomása alapján – a harcot. A főszereplő, a lázadó

parasztvezér dicsőségre tör, az a becsvágy hajtja, hogy az utókor ne feledje el, hanem

beszéljen róla és seregének tetteiről. Ezért az egyenlőség eszméje alapján a világrend teljes

felforgatását akarja:

Als der Schöpfer der Welt und aller Dinge auch Adam

Endlich erschaffen aus Lehm und feuchter, bildsamer Erde

Und aus der Rippe zum Weib ihm Eva hatte gebildet:

Wer war Kaiser damals? Wer König? Wer Ritter von Golde?

Wer war von Adel? Wer Herr und Fürst? Da wir alle nur einen

Vater haben, so gibt es auch keinen Herrn, wie ich meine.6

(Amikor a világ és minden dolgok teremtője végre Ádámot is életre keltette

agyagból, meg nedves, képlékeny földből, és amikor bordájából Évát megalkotta: Ki volt

akkor a császár? Ki király? Ki csillogó lovag? Ki volt nemes? Ki úr és fejedelem? Mivel

mindannyiunknak egy apánk van, ezért úgy gondolom, hogy uraink sincsenek.)

Tervei azonban kegyetlenkedésekbe fulladnak, amiért neki és a lázadóknak

6In: Bernhard Capesius, Deutsche Humanisten in Siebenbürgen, 36. oldal.

egyaránt bűnhődniök kell. Dózsa halálát a téma feldolgozói közül mindenki leírta. Közülük

talán a legrészletezőbb Johannes Sommer a Reges Hungarici (1580) című munkájában: a

kivégzés minden megborzongató mozzanata megjelenik.

Was die grausame Wut nur vermocht' an unmenschlichen

Künsten,

Ward auf dem Richtplatz nunmehr an den Schuld'gen

verübt.

Eine gewaltige Krone, aus eiserner Pflugschar verfertigt,

Brannte mit zischender Glut grausam des Anführers Haupt.

Und ein schwärzliches Blut quoll aus zerrissenen Adern,

Tränkte der Bauern Mund, bis es schließlich verströmt'.7

(Amit a szörnyű düh csak ki tud eszelni, azt a vesztőhelyen mind kipróbálták a bűnösökön.

Ekevasból készített hatalmas korona égett szörnyű módon, pattogó parázzsal a vezér fején.

Feketés vér patakzott a felszakított ereiből, itatta a parasztok száját, amíg el nem apadt.)

A tökéletesen harmonikus verssorok – ellentétben a borzasztó tartalommal – ezután

a jólismert "lakomát" írják le. A szerző azonban a kegyetlenkedés ily mértékén

elgondolkodik:

Des Lykaonischen Mahles barbarische Sage wird heiser,

Wenn selbst ein christliches Volk solche Speise nun beut.

Kam's so zum Äußersten schon, was werden wir alles noch wagen,

Wenn wir lebendiges Fleisch bieten dem Mund, der sich sträubt?8

(A lyakóniai lakoma barbár mondája elhalványul, ha egy keresztény nép ily étkeket

kínál. Mi mindent merészelünk még, ha már most ilyen végletekig jutottunk, hogy élő húst

kínálunk a tiltakozó szájnak?)

Johannes Sommer azonban nem von le mindebből különleges következtetéseket. Nem ítéli el

a nemeseket, durvaságaikat szükségesnek tartja a rend megszilárdításáért, még ha némileg

kételkedik is e rend jogosságában, és végül megnyugtatja önmagát: "Doch die verwegene

Tat verdiente auch grausame Strafe,/ Und nur auf diese Art wurde der Aufruhr gedämpft."

(De a merész tett megérdemelte szörnyű büntetését, és csak ily módon lehetett a lázadást 7Hermann Schuller fordítása alapján közzéteszi Bernhard Capesius. In: Deutsche Humanisten in Siebenbürgen, 167.

oldal. 8In: Bernhard Capesius, Deutsche Humanisten in Siebenbürgen, 167. oldal.

leverni.)9

Stieröchsel nem tekint el ily könnyen a dolgok felett, ő egyenesen szimpatizál a

lázadókkal, ezért Dózsa ceglédi beszédét nagyon hatásosan adja vissza, ahol a nemesek

erkölcstelen és gyáva életét szapulja a nagyszámú hallgatóság előtt, továbbá hallgat a

parasztok kegyetlenkedéseiről is (amit Sommer ellenben kiemel).

A magyarságkép két egységből áll e művekben. Az egyik oldalon a parasztok,

élükön Dózsa Györggyel, akinek székely származását mindegyik szerző megemlíti.

Bátorságát dicsérik és elvetemültségét ecsetelik, de ennél többet nem írnak, mert elsősorban

a mozgalmas eseményekre figyelnek, hogy az olvasói elvárásnak eleget tehessenek. A vezér

kiemelkedik környezetéből legfőképp mártírhalálakor tanúsított magatartása miatt. Mindez

azonban a korabeli humanisták felfogásában nem jelentette azt, hogy a székelyek mind bátor

katonák, valóságos hősök lennének. Az elismerő szavak csak Dózsát illetik, a lázadó

parasztokat már nem, akik fogságbaesésükkor kegyelemért könyörögnek.

A másik oldalon a nemesség áll: hadtudásával tűnik ki, és az igazság erejét jelenti.

Während sie [die Bauern] hier ihr Geschütz mit vergeblichem Eifer bemühten

Und unbesieglich der Platz höhnte das matte Geschoß,

Kam vom heimischen Alt der siebenbürgische Herzog,

Der in tapferer Hand trug des Königs Panier.

Kundig des Krieges und erfahren, besiegt' er die Räuber, und beiden

Führern legte sogleich grausame Fesseln er an.10

(Míg a parasztok eredménytelenül buzgólkodtak ágyúik körül és a legyőzhetetlen

csatatér gúnyolódott gyenge lövegeiken, megérkezett az Olt felől az erdélyi vajda, aki bátor

kézzel vitte a király lobogóját. Hadviselésben jártas, tapasztalt ő, legyőzte a rablókat és

azután mindkét vezért szörnyű bilincsbe verte.)

A Stauromachiában azonban súlyosan kompromittálódnak a nemesek, sőt Dózsa

még a nemesség intézményének jogosságát is megkérdőjelezi. Taurinus nem "védi meg"

őket, nem igazolja tetteiket, hanem az olvasóra bízza a döntést, hogy a nemesek kapzsisága

9In: Bernhard Capesius, Deutsche Humanisten in Siebenbürgen, 168. oldal.

10In: Bernhard Capesius, Deutsche Humanisten in Siebenbürgen, 166. oldal.

miatt jogos volt-e a parasztok lázadása, vagy sem.

A magyar szó nem fordul elő ezekben a művekben, hiszen a szerzők célja nem más,

mint antikizáló hangnemben – a régi krónikások példáján – a világraszóló eseményt, főleg

Dózsa szörnyű kivégzését hírül adni. A parasztság, vagy a nemesség ábrázolása sem cél

ezekben a munkákban, s így lényegbevágó különbségeket nem figyelhetünk meg az

egzotikust és az elborzasztót kereső kortárs német munkákhoz képest.11

11

Lásd Dr. Josef Trostler, Ungarische Stoffe in der deutschen Literatur des XVII. Jahrhunderts címû munkáját.

Magyarságképként csak a parasztvezér és a nemesek viselkedésére vonatkozó

néhány kijelentés értékelhető, ugymint a bátorság, a halálmegvetés, a kitűnő harci

képességek, de ezek a tulajdonságok minden nemzet bármely hasonló eseménye leírásakor

ugyanígy jelentkeztek.

2. 2. 1. A magyarságról részletezőbb és alaposabb leírást a földrajzi és a történelmi

munkák, a krónikák hoznak. Ezek irodalmi szempontból értékelhetetlenek, a magyarságkép

szempontjából viszont elengedhetetlen a tanulmányozásuk, mert az ilyen típusú szövegek

uralták a szellemi életet a XIX. század kezdetéig, másfelől ezekben jelentek meg azok a

klisék, melyekkel az irodalom nagyon gyakran élt. E művek ugyanakkor élethűbbek, mint a

már idézett korabeli történelmi eposzok, a mindennapok politikai konfliktusai megjelennek

bennük, közelebb visznek így a századhoz magához.

Erdélyről szóló művek sorát Johannes Honterus térképe, a Chorographia

Transylvaniae Sybembürgen nyitja. A neves szász reformátor Erdély térképét német

nyelven írta meg, amiből a szakirodalom arra következtetett, hogy ezzel Erdélyt német

területként kívánta feltüntetni.12

A rövid latin nyelvű bevezető strófa szerint Erdély "Németországnak nem a

leggondozatlanabb része volt, amíg Isten és a sors ezt megengedte",13

utalva ezzel a Zápolya

és Ferdinánd közt kialakult helyzetből fakadó háborúskodások áldatlan következményeire.

Honterus térképe minden esetre elárulja azt a máig élő szász magartást, miszerint az erdélyi

haza számukra csak a Királyföldet jelentette, a többi nép felett meg egyszerűen átnéztek. A

helységnevek német formáinak használata, illetve németesítése azonban ma már

értékelhetetlen magatartást takar: lehet hogy a németes helységnévhasználat csak az

anyanyelv okán történt. A térkép minden esetre nagy siker volt, a kor földrajzi munkái is

mind felhasználták.

Honterus nem tudósít Erdély lakóiról, népességéről, nemzetiségeiről, csupán csak egy

egyszerű földrajzi térképet készített. Ezen a szűk kereten Georg Reicherstorffer lép túl: az

1550-ben Bécsben megjelent Chorographie Siebenbürgens az egész országrész általános

leírását adja, nyilván politikai céloktól vezérelve. Különben e mű együtt jelent meg a

Moldva-leírásának második kiadásával: Reicherstorffer a Habsburg-ház keleti expanziós

politikáját kívánta szellemi munkájával támogatni, de nem bérencként, mint ahogyan sokan

vádolták, hanem abból a meggyőződésből, hogy jobb a nyugati hatalmakhoz kötni Erdély

sorsát, mintsem azt a török hódításnak átengedni. Ezért a Nagyszebenben született

politikus-író nem csak szász szemmel nézi Erdélyt (bár a legtöbbet a szász városokról ír),

ahogyan azt Honterus tette húsz évvel korábban, hanem mintegy kívülállóként. Jó

benyomást kíván az olvasóra tenni a szépség és gazdagság leírásával:

Ez tehát az a nagyon híres és gazdag vidék, amelyet több nemzet gazdagított. Az

ország bővelkedik mindenben, ami szükséges az emberi élethez, aranyban, ezüstben,

sóbányákban, amelyekből minden évben hatalmas kincset hoznak felszínre. [...] Senki se

12

Lásd Karl Kurt Klein munkáját, Zur Basler Sachsenlandkarte des Johannes Honterus vom Jahre 1532. 13

In: Karl Kurt Klein, Zur Basler Sachsenlandkarte des Johannes Honterus vom Jahre 1532.

merje gondolni, hogy létezik Európában még egy olyan ország, amely Erdély gazdagságát és

szépségét megközelítené, vagy termékenységét túlszárnyalná.14

A szász városok gazdagságának ecsetelése, a lakók bátorságának dicsérete teszi ki a

mű nagy részét, így a magyarságra kevés szó marad.

Reicherstorffer, akárcsak a többi monográfus, a székelyeket és a magyarokat külön

tárgyalja, még ha meg is említi közös nyelvüket és a két nép közti hasonlóságot. A

székelyeket azonban kemény, sőt durva embereknek tartja, de kiemeli nemességüket, amit

nem erkölcsi értékként, hanem nyilvánvalóan a korabeli közjog alapján úgy értelmez, hogy a

székelyek közt nincsen jobbágy. A magyaroknak csak a harciasságáról szól, de nem

különleges elismeréssel, mivel feltehetőleg így cáfolta a korabeli közvéleményt: "A

magyarokat a harci dolgokban nem tartom ügyesebbnek más nációnál."15

14

A latin szövegnek a Friedrich Teutsch-féle fordítását közli Bernhard Capesius, a Deutsche Humanisten in

Siebenbürgen címû munkában. Lásd a 66-67. oldalt. 15

Idézi Bernhard Capesius, 55. oldal.

Nyilván már ekkor létezett a jó magyar katona sablonképe, amit a sok ütközetet

megjárt szerző megalapozatlannak tart.

Reicherstorffer munkája előlegezi a későbbi művek gondolkodásmódját. Ezek

szerint elsődleges fontosságú a népek származása, mert ebből jellemükre lehet

következtetni. Ez volt a fő oka annak, hogy e munkák szinte kivétel nélkül kitérnek e

kérdésre. Külön előszeretettel teszik ezt a székelyek esetében, mivel rejtélyes történetük

(kezdetleges szintű) történetfilozófiai és néplélektani csemegét kínált. Konkrét bizonyítékok

híján a szerzők szabadjára engedhették fantáziájukat, a legbonyolultabb kapcsolatokat írva

le. Reicherstorffernél a székelyek szkíták és hunok fiai, de találkozunk más elméletekkel is:

Johannes Tröster Csaba népéből eredezteti őket, Martin Felmer az avaroktól, Paul Rudolf

Gottschling kizárólag a szkítáktól, sőt még a besenyők is szóba kerülnek. Gyarmathi Sámuel

Affinitasának hatására a finnugor rokonságról szóló tézis is hamar ismertté vált.

A legelterjedtebb a hun eredetfelfogás volt, s ez vonatkozott a magyarokra is. Attila

vezér népének kegyetlensége, harciassága összekapcsolódik így a magyar nép nemzeti

jellegével. Gyakran a két nép közé a leszármazás okán még egyenlőségjelet is tettek:

"Hunnen sind hier; ihr Stolz ist, zu bilden des Königs Gefolge" (Hunok élnek itt;

büszkeségük, hogy ők képezik a király kíséretét) – írja Christian Schesäus a magyar

nemesekről a Ruinae Pannonicae-ban.16

Minden ilyen jellegű leírás összehasonlította Erdély három nemzetét. Ebből a

játékból általában a szászok kerültek ki győztesen: "Die Siebenbürger [Sachsen][...]

übertreffen andere Völker an Gewandtheit im Umgang sowohl als an Frömmigkeit und

Religion." (Az erdélyi szászok túltesznek a többi népen mind hétköznapi viselkedésben,

mind alázatban és vallásban.)17

Bármilyen sok háború zajlott is Erdély földjén, a monográfusok keresztény

értékskáláján a harci erények csak másodlagosak maradtak. Ezek nélkül nyilván nem is

lehetett volna megmaradni, de az ideálok soha nem süllyedtek oda, hogy a vitézség lehessen

az emberek mércéje. Ezt csak tisztelték. A szorgalom, ész, munkabírás, rendtartás, fegyelem

voltak az irányadó értékek, s ez általában – de nem kizárólag! – a szászoknak járt ki.

Ezek a XVI. századi művek, jobbára humanisták munkái, a kezdetet jelentették.

Alaposság, kidolgozottság nem jellemzőjük, nem a szerzők hibájából, hanem egyszerűen

azért, mert a műfaj még nem alakult ki, olyan jellegű monográfiák még nem születtek, amire

támaszkodhattak volna. A kezdet azonban meghatározó volt: a későbbi korok művei

gyakran elevenítettek fel olyan sablonokat (a barbár, művészetellenes, szabadságszerető,

lobbanékony, harcias magyar), amelyek csíráikban már itt fellelhetők. A korabeli

gondolkodás és a hajdani politikai viszonyok így szűrődtek be az irodalomba.

2. 2. 2. A XVI-XVII. század írásbeliségének van még egy másik fontos vonulata:

16

Az 1571-ből származó idézetet hozza Michael Albert a Die Ruinae Pannonicae des Christian Schesäus címû

tanulmányában. 53. oldal. 17

Georg Reicherstorffer, Chorographie Siebenbürgens. In: Bernhard Capesius, Deutsche Humanisten in

Siebenbürgen, 55. oldal.

ezek a nyomtatott vagy kéziratban fennmaradt krónikái az Erdély területén dúló háborúknak.

Szerzőik – városi írnokok, vagy magukba húzódó, békét kereső emberek – érdekes és

érdektelen dolgokat egyaránt felvesznek munkáikba, valamint a borzalmakkal akarnak

sokkolni. A – kevés – békés hétköznapra nem marad hely. Politikai töltetük nincsen ezeknek

a műveknek, hanem rosszul szelektáltan, de objektíven informálnak.

E krónikák oldalain kibontakozik egy mindenki háborúja mindenki ellen, mivel a

szembenálló felek a saját településeiket sem kímélték, nem is szólva a gyakori átállásokról.

A zsoldos katonaság a megélhetést kereste erkölcsi gátlások nélkül. Georg Kraus például

Segesvár 1601-es kifosztását írja le fájó szívvel (maga is segesvári), amit vallon, magyar és

székely katonák, valamint hajdúk hajtottak végre.18

Az erdélyi nemzetek katonai együttműködésének és széthúzásának egy másik

eklatáns példáját is ugyanő szolgáltatja; a Siebenbürgische Chronik-ban (1665) röviden

elmeséli azt az esetet, amikor Kemény fejedelem székely csapatokat rendelt Szeben

felmentésére, amelyek szinte több kárt okoztak fosztogatásaikkal, mint az ostromlók.19

Az ilyen jellegű konfliktusok miatt kezdett körvonalazódni egy végletesen negatív

magyarságkép, ami már túlmutat minden sablonon: a magyar mint a szászok ősellensége.

Hangsúlyozni kell azonban, hogy a XVI–XVII. században ez az ősellenség-kép még csak

alakul, félmondatokban, durva kiszólásokban van csak jelen: "[Augenzeugen erzählten],

dass sie auch nicht einen Hund, geschweige einigen Menschen in der Unger Läger [sic!]

hetten funden" (Szemtanúk mesélték, hogy még egy kutyát sem találtak a magyarok

táborában, nem hogy embereket)20

– írja Mathias Miles kissé fanyar, de talán még

megbocsátó humorral; megtehette, mert a kor sok ellenséget küldött a szász városokra, nem

lehetett még minden bűnért a magyarságot okolni. A konfliktus fő erővonalai azonban egyre

erőteljesebben rajzolódtak ki a Habsburg-párti szászság és a magyarság közt. A szászság

egyre inkább úgy érezte, hogy a csatározások mögött jól kigondolt politikai eszmék és

nemzeti érdekek húzódnak meg, hogy a fosztogatások, pusztítások, az idegen zsoldosok

18

Lásd Georg Kraus, Aus den Zeiten tiefster Not, 24. oldal. 19

Georg Kraus, Siebenbürgische Chronik, 405. oldal. 20

Mathias Milest idézi Bernhard Capesius a Der "Siebenbürgischer Würg-Engel" címû cikkében.

"csak kísérőjelenségei" mindennek. A fő ok azonban az, hogy a magyarság nem veszi észre,

csak a nyugati kultúrához kötötten lehet megmaradni a Török Birodalommal szemben. A

nyugati kultúrkör alatt természetesen a Habsburg birodalmat értették. Ez a szemlélet oda

vezetett, hogy az 1500 és 1600-as évek eseményeiből – de ez már a XVIII. század

gondolatvilágára érvényes – csak a magyar–szász konfliktus maradt fenn. Ekkorra alakult ki

dokumentálhatóan a magyarság mint ősellenség felfogás.

A XVI–XVII. század krónikáiban azonban nem csak ennek az ellenséges

magyarságképnek látjuk a gyökereit. Vannak szerzők, akik valamiféle kiegyezést sürgetnek,

vagy sugallnak. Ezért eleveníti fel Johannes Lebel a Talmács községről írott történelmi

eposzában (1559) Szent István és Gizella házasságát: "Durch dieses eheliche Band war ein

Bündnis von ihnen geschlossen,/ So daß der alte Groll zwischen Deutschen und Ungarn

gestillt ward/ Und sie nun ihre Kraft zu gemeinsamem Kampfe verbanden." (Ezzel a

házassággal szövetség köttetett, miáltal a magyarok és a németek régi haragját

lecsillapították és erejüket a közös harcban egyesítették.)21

E korban azonban semmi sem volt világos, a háborúságok összemostak jót és

rosszat, a műveltség ápolására sem jutott idő: nem véletlen, hogy a XVI–XVII. században

csak nagyon kevés mű született, és ezek jó része is elveszett. A kor zavaros viszonyait ezért

a legtalálóbban az a Martin Opitz jellemzi, aki egy esztendőt Gyulafehérváron töltött. A

részlet az Als er ausz Siebenbürgen sich zurück anheim begab című versből való: "Der

rawen Menschen Art, die jetzt und bey dir wohnen,/ Dir aller Tugend Feind, und ihr Hasse

lohnen,/ Die zwingt mich, dasz ich dir musz geben gute Nacht." (Az emberekben lakó

durvaság, az erkölcsök ellenségei, akik csak gyűlöletet érdemelnek, arra kényszerítenek,

hogy jó éjszakát mondjak neked.)22

E háborús korszak közhangulata döntő módon csapódott le a népköltészetben úgy,

hogy a ma fellelhető mondakincs világát a szász történelem korszakaiból ez befolyásolta a

leginkább. A néprajztudomány mai állása azonban még nem tisztázta, hogy a XIX. század

21

Johannes Lebel, De oppido Thalmus. Saját fordításában hozza Bernhard Capesius. In: Deutsche Humanisten in

Siebenbürgen, 125. oldal. 22

Idézi Jakab Béla, 42. oldal.

dereka óta lényegében mind a mai napig gyűjtött és rendszerezett mondák, mesék, regék

mely korból is származnak. A magyarság megjelenítésének témái azonban főleg a XVII.

századra és a kuruckorra utalnak,23

bár számtalan más kort elevenítő monda, mese is él.

Ezeket azért nehéz további típusokba sorolni, mert nem áll rendelkezésünkre akkora

mennyiség, ami ezt lehetővé tenné. Minden esetre tény, hogy még a szász betelepedés és

névmagyarázat kérdéseire is rányomta bélyegét a háborúskodások kora, mert itt a magyarok

– ha egyáltalán feltűnnek – mind harcos népség, holott a betelepedéskor a szászoknak nem

voltak konfliktusaik a lakatlan területeken. A népköltészet ezen elemeit később a

műdal-költészet is átvette. Viktor Kästner 1847 táján írt fiatalkori kiérleletlen sorai

példázzák ezt:

Wänn te irst noch greßer wießt,

Wäll ich der Geschichten

Vun de Sachsen ihrefiest

Ous alder Zekt berichten.

Wä se sich äm Tirkestrekt

Ritterlich gebrangen,

Wäs de Zäkel sänkt der Zek

Mäd es ugefangen.24

(Ha te egyszer nagy leszel, elmesélem majd neked a régi idők történetét a szilárd és

becsületes szászokról, elmesélem, hogyan küzdöttek lovagiasan a törökökkel, és hogy mit

szenvedtek el abban az időben a székelyektől.)

2. 2. 3. A XVII. század nem bővelkedik írott emlékekben. Egyetlen munkát lehet

kiemelni, Johannes Tröster Das Alt- und Neu-Teutsche Dacia című művét (1666), az első

alapos német nyelvű Erdély-leírást. A pozitivista historiográfia kiadott ugyan számtalan

naplófeljegyzést, krónikát, leírást, jegyzőkönyvet, de ezek legfennebb csak a történelmi

kutatás számára jelentenek értéket. Közülük mindenképpen kiemelkedik Tröster műve – a

földrajzi és történelmi munkák minőségi váltását jelenti. A mű lényegesen alaposabb, mint

az egy-két évszázaddal korábbiak, és a kortársakat is meghaladja abban, hogy szemlélete

rendszerjellegű, azaz összefüggéseket kíván felfedezni. A megfigyelések már pontosabbak,

23

Lásd Claus Stephani népmesegyûjtéseiből a barcasági kötetet, a Die steinernen Blument. 24

Lásd Wäjelid (Bölcsődal) a Mieskes által kiadott kötetben. 46. oldal.

bár tudományos szintről még nem, csak az igényéről beszélhetünk. Ezzel a tendenciával

szorosan függ össze a magyarságkép alakulása: a leírások bővebbek lesznek, s nem csak

egy-egy megfigyelés, tézis köré épülnek a gondolatok, hanem az élet legkülönbözőbb

területeit kívánják egységbe foglalni.

A rendi világszemlélet alapján Tröster is a leszármazás kérdéséből indul ki.

Szándéka szerint bizonyítani kívánta a német kontinuitást Erdély földjén, ezért a szász

lakosságot a galloktól és cimberektől eredezteti. A germán erő bizonyítékát abban is felleli,

hogy az eredetileg hun származású magyarok és székelyek "németszkíta" nyelvet beszélnek.

Elméletét számtalan, németből átvett idegen szóval bizonyítja. Felfogása politikai

indíttatású, a szász különjogok legitimációja áll mögötte, no meg a nagyravágyás – előkelő

ősöket keres, amit a németszkíta nyelv kitalálásával a magyaroktól sem tagad meg!

Elemzése kitér azonban nem politikai kérdésekre is, hiszen a műfaj fejlődése megkövetelte,

hogy átfogóbb képet fessen Erdélyről. A magyarok tehát (ez alatt a nemeseket kell érteni,

parasztságról, mint az elemzés tárgyáról, itt még nem esik szó) a hunok unokái, s ez látszik

hiúságukon, dicsekvő természetükön és barbár magatartásukon is:

Die Edelleut haben sehr viel leibeigene Unterthanen im Land/ so daher Edel-Erder

geheissen werden. Über diese herrschen sie auf halb Heydnische Art/ daß sie mit Kindes

Kindern ihre Leibeigene seyn müssen. Wenn ein solcher Jobagy, oder Leibeigener/ von

seiner Herrn Gut wegziehet/ so hat der Edelmann Macht/ ihn zu fangen/ wo er ihn antrifft.25

(Földbirtokosnak hívják Erdélyben a nemeseket, mert nagyon sok jobbágyuk van,

akiken félbarbár módon uralkodnak, hogy még az unokák is alattvalóik legyenek. Ha egy

ilyen jobbágy megszökik az urától, akkor a nemesnek jogában áll őt bárhol elfogni.)

A nemesek kegyetlenkedő magartása mellett Tröster kiemeli még

művészetellenességüket, a jó ízlés hiányát: "Sie leiden keine Orgeln/ Gemähl/ oder Altare in

ihren Kirchen/ mögen auch keine Music lernen/ weil sie solch singen für Weibisch [sic!]

achten; [...] Den singen sie ohne einige Symphonia [sic!] dahin/ daß einem die Ohren drüber

Wehe thun." (Nem tűrik az orgonát, festményeket és az oltárt templomaikban, nem is

szeretnek zenét tanulni, mert az éneklést női dolognak tartják. [...] Hogyha valami dallamot 25

Lásd Johannes Tröster Das Alt- und Neu-Teutsche Daciájának fakszimile kiadását, 85. oldal.

eldúdolnak, megfájdul a fülünk tőle.)26

Az elemzés kitér a székelyekre is, mint az unió három nemzetének egyikére.

Tröster fontosnak tartja elmondani, hogy ez a nép szabadságszerető és lázadó, vagyis a már

ismert sablon keretén belül marad; úttörő jelegű azonban az a meglátása, miszerint a

székelység lényegében azonos a magyarsággal – ezt nyelvi tényekkel kívánja bizonyítani, a

magyart és a székelyt azonosnak tételezi (mind a kettőt viszont német eredetűnek). Az

azonosságot azonban nagyon visszafogottan kezeli, mert a "székely" nyelvnek is éppen oly

sok teret szentel, mint a magyarnak, ahol nagy vonalakban ugyanazokat az érveket ismétli el.

Klasszikus népjellemzés azonban még nincs ebben a műben. Tröster önálló

gondolkodásra törekszik, megfigyelései nagy szellemi kapacitásra vallanak. Műve

mindemellett katalizátora volt annak a felfogásnak, miszerint egy népről általánosságban

lehet beszélni. A műben nem differenciál, a magyarságot egységes entitásnak nézi, nem

fedez fel benne különbségeket.

2. 3. A XVIII. század közepéig lényegében csak elszórtan születtek leírások,

krónikák Erdélyről. Ez a számtalan háború következménye volt; igazi szellemi élet híján a

szerzők csak elszigetelten működhettek, gondolkodásmódjuk is nehezen fejlődhetett.

Különben is e kor a vallás kérdéseivel foglalkozott. Mégis sok hasonló elem mutatható ki e

munkákban. Az 1750-es évek után azonban hirtelen elszaporodnak a három nemzetről írt

művek, sorra jelennek meg az alapos elemzések és a felszínesebb ismertetők. Ezek átveszik

– ha gyakran közvetítőkön keresztül is – az elődök szellemi termékeit, sőt tovább alakítják

azt. A sablonok, gondolkodásbeli sémák új életre kelnek, és alapos elemzések keretén belül

jelennek meg. Ezek a munkák három gondolati vonulatba sorolhatók be. Elsőként a

történelmi jellegű műveket kell említeni, ezek az alakuló szász öntudat befolyásolásában

játszottak szerepet. Következnek – s ez a legjelentősebb vonulat – a néplélektani munkák, a

XVIII-XIX. század tipikus termékei: lélektanból, etnográfiából és történelmi

megfigyelésekből álltak össze, amelyeknek gondolatait felszívta az irodalom. Az ilyen

26

I. m. 89. oldal.

típusú szövegek sem azelőtt, sem azután nem tűntek fel. Végezetül, harmadik vonulatként az

irodalomtudományi élet egyes jelenségeit kell elemezni.

2. 3. 1. A történelmi munkák sorát 1763-ban Georg Jeremias Haner nyitja a Das

königliche Siebenbürgen-nel. A szász írásbeliség hosszas hallgatása után – 1666-ban jelent

meg a Tröster-mű – ez az első jelentkezés. Haner szemléletileg ott folytatja, ahol elődei

abbahagyták: ő is a hungarus-tudattól befolyásoltan írja meg a közös haza történetét, a

királyok uralkodása alapján végezve el a korszakolást. A mű koncepciójának súlyos

paradoxona, hogy Erdélyt jelöli meg témaként – ez áll a címben is –, de lényegében

Magyarországgal foglalkozik. A királyok említése azért sem szerencsés, mert Erdély

fejedelemség volt. Nyilván ezt Haner is tudta, tehát valószínűleg arról van szó, hogy Erdélyt

a mindenkori Magyarország részének tételezte. Munkáját, a hungarus-tudat ezen utolsó

hajtását, a kor szász gondolkodása már túlhaladta. Ezt bizonyítja az a Martin Felmer, aki

műveiben éppenhogy erőteljes szász öntudatról tesz tanúságot, világosan leválasztva a haza

fogalmát: számára az csak a Szászföld volt. Ennek történetét írta meg.27

Georg Jeremias Haner személyisége nem illett abba a fejlődési vonalba, amelyen a

szász öntudat elindult. Ezt inkább Felmer neve fémjelzi, habár jobbára ő is csak előkészítője

az erős, később már-már agresszivitásba hajló nacionalizmusnak; ő még összehasonlítja

Erdély három nemzetét, dícséri a magyar viseletet, amit a szászok át is vettek.28

Az igazi elismerés azonban csak saját népének jár ki: "Den moralischen Charakter

der Siebenbürgischen Sachsen erheben vorzüglich die Ehr- und Lehrbegierde,

Arbeitsamkeit, Wirtschaftlichkeit, Tapferkeit und Treue derselben." (Az erdélyi szászokat a

becsületesség, a tanulásra való törekvés, szorgalom, a jó gazdálkodás, bátorság és hűség

jellemzi.)29

Ha leplezetten is, de a mű azt sugallja, hogy ezen jó tulajdonságokkal a magyarság nem

rendelkezik, mert barbárok. Ezt utána sokan mások is megfogalmazták:

27

Abhandlung von dem Ursprung der Sächsischen Nation. In: Schriften. 28

Lásd Schriften, 124. oldal. 29

In: Martin Felmer, Schriften. 132. oldal.

A magyarok barbárok voltak, megbízhatatlanok, rebellis természetűek, nem

értettek a hadviseléshez, és ezért Géza irígységgel tekintett Magyarhon ellentéte,

Németország, a nyugalom, rend, kulturáltság hazája felé. Ezért telepítette be onnan a

szászokat, akik alkalmasak voltak arra, hogy biztosítsák Magyarország fejlődését.30

A szász értelmiség teljesen azonosult ezzel a felfogással, szinte életcéljukká vált a

kultúra terjesztése a vad keleten. A hivatástudat adott erőt ennek a kis népnek sorsuk

elviseléséhez.

Ugyanez a felfogás megjelenik azonban pozitív, elismerő hangnemben is. Igaz

ugyan, hogy a magyarság barbár volt, de civilizálódott, megkeresztelkedett, "több kultúrát

szedettmagára"31 és megtesz mindent, hogy a hajdani ázsiai mentalitását levetkőzze.

Nyilvánvalóan a magyarságképnek voltak "standard" elemei, ezek azonban a szerzők

egyéniségétől függően más-más interpretációban jelentek meg. Ekkorra a szellemi élet már

felvirágzott, létezik tehát a viszonyítási alap ahhoz, hogy az utókor a szerzők egyéniségét is

felfedezhesse a sablonok mögött.

2. 3. 2. A magyarságkép a legbővebben és a legrészletesebben a kor néplélektani

munkáiban jelent meg. A bőség valamint a részletesség a megfigyelések mennyiségére

vonatkozik, valamint az elemzett jelenségek sokféleségére, mert módszerességről ebben a

korban még nem beszélhetünk.

Az első igazán bő monográfiát Erdélyről Paul Rudolf Gottschling készítette

1781-ben. A Kurtze Schilderung des über aus gesegneten Groß-Fürstenthums

Siebenbürgen legelőször is a nyelv, a nyelvi műveltség és a nyelvi megosztás kérdéseire tér

ki:

Die Ungarn haben eine ganz besondere, eigene, gravitätische Sprache, somit dem

türckischen Dialekt große Aehnlichkeit hat. Am besten wird die ungarische Sprache in

Siebenbürgen geredet, weil in Ungarn gar zu viel Sclavonisch mit unter gemenget wird [...]

Gelehrte ungarische Reden anzuhören, ist für eine Person, die der Sprache mächtig ist, ein

wahres Vergnügen, und man findet selbst unter dem gemeinen Mann, zuweilen recht 30

J. C. Eder, nagyszebeni katolikus rektor mûvéből, a De initiis juribusque primaevis Saxonum Transsylvanorum

Comentatio-ból idéz Arató Endre. In: A feudális nemzetiségtől a polgári nemzetig, 59. oldal. 31

Lásd Lucas Joseph Marienburg, Kleine siebenbürgische Geschichte, 50. oldal.

Ciceronianische Redner. Haben sie in Schulen etwas gelernet, so mischen sie viele

lateinische Zierathen in ihre Gespräche, und geben dem Vortrag einen ungemeinen

Nachdruck.

Die Szeckler, reden zwar auch ungarisch, aber in einem rohen, scythischen Tone,

wie denn überhaupt diese Nation, in Leibes-Gestalt, Sitten, Kleidung und Sprache von den

Ungarn stark abweichet. Keinen bessern Vergleich wüßte ich hier anzubringen, als wenn ich

einen groben Bayer, neben einen galanten Sachsen stelle, eben so muß man sich einen

qualificirten [sic!] Ungar, gegen einen handfesten Szeckler einbilden.32

(A magyaroknak sajátosan méltóságos nyelvük van, amely a törökhöz nagyon

hasonlatos. A legjobban Erdélyben beszélik a magyart, mert Magyarországon túl sok szláv

elem keveredett a nyelvbe. [...] A nyelvet bírók számára valódi öröm a művelt beszédet

hallgatni; még az egyszerű emberek közt is találni cicerói tehetségeket. Ha jártak iskolába,

akkor latin szólásokkal ékesítik beszédüket és előadásuknak különös hanglejtést adnak.

A székelyek szintén magyarul beszélnek, de nyers, szkíta hanglejtéssel, pont úgy, ahogyan

ez a nép testalkatban, szokásokban, viseletben és nyelvben a magyaroktól különbözik. Nem

is tudnék most jobb példát felhozni a különbözőségre, mint a durva bajort az elegáns

szászországi mellett: pont így kell egy kiművelt magyart a kemény székely mellett

elképzelni.)

Gottschling gondolatmenete asszociatív: kiindul egy megfigyelésből, majd ehhez

hozzákapcsol másokat is, végül meg nagy horderejű következtetéseket von le. Ezt a

szerkesztési eljárást meg számtalanszor újrakezdi, ezért így csapongva érinti témáit: a

származás és a magartás összefüggéseit, a pangó gazdaság kérdését, valamint a gazdálkodói

mentalitás hiányát érinti; panaszkodik a pénzszűkére és gazdaság felbillent egyensúlyára,

mert ez a magyarok mellett a szászokat is érintette. Dícséri viszont a nők szépségét és

ruházatát. A szerző gondolatvezetése nélkülözi a logikai vázat, a miérteket sem keresi.

Pusztán megfigyel és észleléseit közli az olvasóval. Ezért az így összeállt magyarságkép

nem több jelzőknél, amelyeket hosszan lehetne sorolni: megszelídült, okos nép;

gazdálkodásra tunya; vadászatszerető, mulatozó; büszke, másokat lenéz. Gottschling néhol

azonban továbblép a gyakorlatilag megfoghatatlan általánosításoknál, és különböző

rétegekről is beszél: felfedezi például a magyar értelmiséget, s egyenesen azt állítja, hogy

sok zseni van köztük.

Ezen az úton halad tovább Michael Lebrecht: ő a magyar parasztságról is szól, főleg

32

In: Kurtze Schilderung..., 36-37. oldal.

viseletükről; a csárdásban meg a nép erejét véli fefedezni: "Im Tanz drückt sich die

Lebhaftigkeit dieses Volkes am meisten aus." (A táncban fejeződik ki a legjobban e nép

elevensége.)33

A magyar nemzeti karaktert, és ez érvényes az elmaradottabbnak tartott

székelyekre is, a származásból vezetik le. Az első helyen a hunokat kell említenünk, de

szinte mindegy, hogy hun, avar, szkíta vagy besenyőkről van szó, a lényeg – a barbár mivolt

– szempontjából ezek szinonímák lesznek. Mivel nyilvánvalóan e krónikások az említett

népeket nem látták, csak történelmi munkákban, meg régi kódexekben olvashattak róluk, a

magyar nép negatív tulajdonságait vetítették vissza a történelem hajnalára. Erre a

szemléletmódra a leglátványosabban a ruházat leírásából derül fény; egy névtelen szerző

például olyan, a pusztai csikósoktól ismert ruhába öltözteti a hunokat, amelyeket a szláv

népektől vett át a magyarság, legalábbis a ruhadarabok neve ezt mutatja – a szerbhorvát

eredetű gatyáról és a csizmáról van szó:

Die Hunnen waren sehr ungestaltete, häßliche Leute. Sie hatten einen großen,

runden Kopf, kleine, feurige Augen, einen krummen Rücken und eine schwarze

Körpersfarbe. Sie aßen nichts gekochtes, sondern ritten das Fleisch wilder Thiere unter ihren

Pferden weich, aßen, tranken und schliefen auf denselben, kamen auch fast gar nicht von

ihnen, sondern schweiften, ohne je in eine Hütte zu kommen, auf denselben in Wäldern und

Gebürgen herum. Ihre Kleider waren aus Leinwand und Marderfellen, welche sie nicht eher

auszogen, bis sie nicht verfault von ihnen fielen. Sie trugen kurze Stiefeln von Bockshäuten

(Tschismen) und weite leinene Hosen (Gatschen). Im Gesichte drückte ihnen die Mutter die

Nase ein, daß der Helm besser passen möchte, und die Väter zerritzten ihnen die Backen,

daß der Bart nicht wachsen sollte. Den Feind fielen sie ohne Ordnung an, hatten achtzig

Offiziere, deren jeder zehntausend Reuter commandirte, welcher Trupp denn wieder in

kleinere Züge von tausend, diese in Züge von hundert, diese in Commando von zehn Mann

abgetheilt waren. Sie schossen mit Pfeilen, die durch ein Bein spitzig gemacht wurden und

führten im Handgemenge einen krummen Säbel. Was ihre sonstigen Eigenschaften anbelagt,

so waren sie zwar in vorzüglichem Grade aufrichtig und ehrlich, hatten auch Verstand und

Witz, waren aber dabey grausam, goldgierig, unzüchtig und dem Trunke ergeben. (Ehe sie

den Wein kennen lernten, berauschten sie sich in gegohrener Stuttenmilch.)34

(A hunok formátlan, utálatot keltő emberek voltak, nagy kerek fejük, kicsi tüzes

szemük, görbe hátuk és fekete bőrszínük miatt. Főzött ételt nem ettek, hanem a vadállatok

húsát lovaglás közben a nyereg alatt megpuhították, különben is lovon ettek, ittak és aludtak, 33

Lásd Über den Nationalcharakter der in Siebenbürgen befindlichen Nationen, 284. oldal. 34

Az idézet az Uebersicht der politischen Geschichte von Siebenbürgen címû munkából származik. XVIII. századi

szerzője ismeretlen, 58. oldal.

le se szálltak róluk, hanem erdőkben és hegyeken barangoltak anélkül, hogy egy kunyhóba

betértek volna. Vászonból és nyestprémből készült ruházatukat addig le nem húzták

magukról, amíg szétrohadva le nem szakadt róluk. Rövid kecskebőr csizma és vászongatya a

viseletük. Az anyák benyomják a kisgyerekek orrát, hogy jobban fel tudják venni a sisakot,

az apák meg felszakítják az arcbőrüket, hogy ne nőjjön később a szakálluk. Az ellenséget

szervezetlenül támadják meg, nyolcvan tisztjük van, akik egyenként tízezer lovast

vezényelnek; ezek a csapatok további ezres, százas és tizes egységekre oszlanak. A hunok

kihegyezett nyilakkal lőnek, a kézitusákba görbe szablyával mennek. Ami a további

tulajdonságaikat illeti: a legnagyobb mértékben őszinték és becsületesek, értelmesek és

szellemesek, de mindemellett szörnyűek, pénzéhesek, neveletlenek és iszákosak. Mielőtt a

bort megismerték, erjesztett kancatejjel kábították magukat.)

A szerző szerint ezeknek a hunoknak egy része Háromszékre vonult, és ott –

folyton szabadságukért küzdve – megőrizték ősi tulajdonságaikat és szokásaikat.35

Az Erdély-leírások hosszú sorát Martin Schnell zárja 1842-ben a Die Nationen

Siebenbürgens című, kissé későn született művével. Ekkorra ugyanis a tudomány fejlődése

már meghaladta a népjellemzés elméleti alapjait, a kutatás differenciálódott – még ha

csírájában is – történelemre, pszichológiára, etnológiára. Ezért, no meg a mű szokatlanul, sőt

egyenesen túlzóan pozitív magyarságképe miatt politikai okok sejthetők létrejötte mögött,

nem a szász szellemi élet valós beállítottsága:

Nur die Magyaren behaupten ihre Sprache, ihre Nationalität, ihr Vaterland, und

werden es für ewige Zeiten behaupten. Veredelt an Geist und Körper haben sie nach

Ablegung des ursprünglichen wilden Scythencharakters, die feinsten Sitten angenommen,

haben sich von der niedrigsten zur höchsten Stufe europäischer Bildung

emporgeschwungen, so daß sie mit den gebildetesten Nationen Europas in eine Linie zu

stehen kommen.36

(A magyarok tisztelik saját nyelvüket, nemzetiségüket és hazájukat, és örök időkig

meg fogják ezt őrizni. Szellemiekben és testükben nemesek lettek, miután eredendő vad

35

Lásd az Uebersicht der politischen Geschichte von Siebenbürgen 66. oldalát. 36

Lásd a Die Nationen Siebenbürgens 16. oldalát.

szkíta jellemüket levetették és a legtisztább erkölcsöt elfogadták, aminek köszönhetően a

legalacsonyabb sorból az európai kultúra legmagasabb fokára emelkedhettek, úgy hogy

most már a legműveltebb európai nemzetek mellett állnak.)

Schnell dícsérő sorai után a jobbágyfelszabadítást sürgeti, valamint tanácsolja a

dorbézoló nemesi magatartás megváltoztatását. Szász–magyar konfliktusról nyíltan nem ír,

csak a műve második, a szászok jellemzésének szentelt kötetben említi a dölyfös magyar

urakat, akik legszívesebben kikergetnék őket az országból.

A népjellemzésekben dolgozódott ki a magyarságot leíró néhány sablon: a vad,

barbár harcosé, de a vendégszerető magyaré is. A XIX és XX. század irodalma mindig

visszatért ezekhez, és csak a modern irodalom térhódításával számolódott fel hatalma. E

művek nagyban befolyásolhatták a közgondolkodást, vagy legalábbis a kettő együtt alakult,

mert ezek a sablonok a sajtóban, a köznyelvi fordulatokban éltek és még ma is érezhetők

nyomai.

2. 3. 3. A sablonokat az irodalmi élet felszívta magába. A XVIII. század harmadik

fontos jelenségét, az európai veretű tudományos magatartást azonban nem. A felvilágosodás

alapján állva jónéhány tudós Erdély szellemi életének felelevenítésére érzett magában

hivatást, s nemzetiségre való tekintet nélkül, politikai elfogultságoktól mentesen

foglalkozott Erdély írásbeliségével.

Ennek a magatartásnak voltak társadalmi gyökerei is, hiszen tudjuk, hogy a kor haladó

magyar nemessége (még a XVIII. századról van szó) a műveltség kérdését nem tekintette nyelvhez

kötöttnek, szívesen járt például német színházba.37

Ez a mentalitás és ez a munka Georg Jeremia Haner főművében hozta meg gyümölcsét. A

Scriptores rerum Hungaricarum et Transilvanicarum-ban (1777), illetve posztumusz második

kiadásában, a De scriptoribus rerum Hungaricarum et Transsilvanicarum saeculi XVII.

scriptisque eorundem-ben olyan lexikont alkotott, amelyben a térség kultúrájához bármilyen

37

A szebeni színház magyar látogatóiról lásd Eugen Filtsch színháztörténeti cikkét.

módon – születéssel, témával, ottartózkodással – kötődő írók felvételt nyertek; még az a Martin

Opitz is szerepel a lexikonban, aki nem sokra becsülte az Erdélyben eltöltött esztendejét. Haner

nem szűkül be semmilyen formában, hanem európai horizontok fele tágította művét azzal, hogy a

Kárpát-medence közös szellemi folyamatait kívánta megragadni. Szellemiségét folytatta Johann

Seivert, a Nachrichten von Siebenbürgischen Gelehrten und ihrer Schriften (1785) című

lexikon szerkesztője. Seivert lelkesedett Bod Péter Magyar Athenásáért is, valami hasonlót

szeretett volna írni, de erejéből csak a szász írók összegyűjtésére tellett. Halála meggátolta őt egy

ténylegesen erdélyi tudományos összefoglaló mű létrehozásában, ezért úgy tűnik, hogy a közös

haza és közös kultúra eszméjének igazi kiteljesítője nem lehetett. A gondolat feltűnik még Johann

Michael Ballmann-nál a század elején, de ezután még csak egy ilyen kísérletről tudunk, ami után

ez a kifejezetten értelmiségi, az európai szabadságeszme talaján álló magyarságkép teljesen

kiveszett a szász irodalomból. Friedrich Schuler-Libloynak a Kurzer Überblick der

Literaturgeschichte Siebenbürgens című tanulmánykötetéről van szó, amely második

fejezetének célja, hogy a német és a magyar irodalomtörténetet dolgozza fel.38

A növekvő nemzetiségi konfliktusok erősebbek voltak a tudomány humánus

erejénél, így a közös erdélyi haza gondolata a XX. századig száműzetett az irodalomból.

2. 4. A szász irodalom éledése hosszú folyamat volt. A XVI. század óta

tevékenyen működő könyvnyomtatás segítette az írásbeliség fejlődését, serkentő hatása

azonban a vallásos irodalmon, később meg a földrajzi, történelmi munkákon érződött. A

felvilágosodás korában jelentek meg az első irodalomesztétikailag is értékelhető kísérletek,

beérésük viszont csak a XIX. század elejére tehető. De még ezek az opuszok is idegenek a

mai, modern ízlés számára, ezért – egy-két Daniel Roth novellától eltekintve – nem képezik

az élő irodalmi örökség részét. Mindenképpen tényként könyvelhető el, hogy a XIX. század

elejére a szász szellemi élet palettája kiszélesedett, és rajta helyet kaptak az első fikcionális

művek. Ezek a prózai írások (versek csak nagyon ritkán fordulnak elő köztük, drámáról meg

38

Lásd a Kurzer Überblick der Literaturgeschichte Siebenbürgens 28. oldalát, ahol így fogalmaz: "[Das Kapitel

setzt sich das Ziel] ein Beitrag Deutscher und Magyarischer [sic!] Literaturgeschichte [zu sein]," majd felsorolja a

legfontosabb tudósokat nemzetiségre való tekintet nélkül, köztük Aranka Györgyöt és Bod Péter Åkost.

nem tud a szakirodalom) egyfelől a történetírásból, másfelől meg a nyugateurópai

fogantatású romantikus irodalomszemléletből nőttek ki. Ezt a fejlődést az is elősegítette,

hogy az erdélyi történelem gazdagon kínálta a vadregényes romantika által igen kedvelt

fordulatos eseményeket.

A történelmi próza a hungarus-tudat elemeiből bontakozott ki. Erdélyt a szászok és

magyarok közös hazájának tekinti, és a magyar fejedelmeket éppenúgy értékeli –

amennyiben azok az ország békéjéért valamit is tettek, mint a szász múlt nagy alakjait. A

Blätter für Geist, Gemüth und Vaterlandskunde, a kor jelentős periodikája, rendszeresen

közölt az 1830-as évek végén, a 40-es évek elején a történetírás és a tudománynépszerűsítés

határán álló szövegeket magyar fejedelmekről, amelyek fokozatosan átalakultak irodalmi

műfajúvá.39

Ezekben a művekben a fejedelmeket és a magyar szereplőket nem mint egy nemzet

tagjait ítélik meg, hanem mint egyéneket. Erdély nem valamelyik nép

dominanciatörekvéseinek tárgya, hanem mint sors sújtotta ország jelenik meg. A

kuruc–labanc harcok, amelyek 30-40 évvel később a magyarság elleni legsúlyosabb vád

volt, még csak fosztogató, vérengző hordák garázdálkodása, ahol német csapatok is éppúgy

bűnösök, mint például a hajdúk:

Siebenbürgen, seit mehr als zwei Jahrhunderten die Beute anmaßender

Prätendenten des Fürstenhutes, und der beständige Tummelplatz türkischer, tartarischer,

[sic!] walachischer und deutscher Horden, hatte Oesterreichs Kaiser gehuldigt, und

erwartete von dem weisen und milden Regenten dieses mächtigen Hauses die Ruhe und den

Frieden.40

(Erdély már több mint két évszázada a fejedelmi székre törő önjelöltek prédája,

csatatere török, tatár, oláh és német hordáknak. Most azonban elfogadták az osztrák császár

fennhatóságát, ezért várják a békét és nyugalmat a bölcs és jó uralkodótól.)

Daniel Roth egy másik írásában a kuruc hordák gyűlevész népségből állnak össze:

39

Lásd Andreas Brecht von Brechtenberg, Adolf Waldemar Marienburg és Daniel Roth írásait. 40

Lásd Daniel Roth, Der Kurutzen-Anführer, 1. oldal.

"Der Haufe bestand aus allerlei zusammengelaufenem, beute- und mordlustigem Gesindel

aus allen Nationen Siebenbürgens. So verschieden von Nation, so verschieden waren diese

Horden auch in ihrer Kleidung und Bewaffnung." (A prédaleső és vérszomjas horda Erdély

mindenféle népeiből verődött össze. Amennyi nemzet Erdélyben, annyira tarka volt a horda

öltözete és fegyverzete.)41

Ennek a csapatnak vezetője véletlenszerűen a román Illye (mai helyesírás szerint

Ilie) kapitány. Az ellenségkép ilyen összemosása általánosan elterjedt volt.

A történelmi próza műfaji okokból a borzasztót, a sokkolót kereste. Ezért érthető,

hogy Báthory Gábor alakja nem egyszer tűnik fel, de olvashatunk arról a Báthori Erzsébetről

is, aki még vérben is fürdött, hog szép lehessen. Ezért érthető, hogy az egyre inkább

profilírozódó nemzeti gondolkodás felfigyelt ezeknek a félelemkeltő szereplőknek a közös

vonására: magyarságukra. Ez azonban egyértelműen csak a XIX. század Blütezeit

periódusában jutott kifejezésre.

Az éledő szász irodalom nem csak a sorscsapásokat, hanem a közös haza szépségeit

és felvirágoztatóit is megörökítette, igaz ugyan, hogy csak viszonylag kevés műben:

Wo Kunst und Pracht sich sittsam gatten

Der stillen Größe der Natur,

Noch deckt der hohen Wipfel Schatten

Hier eines großen Geistes Spur,

Der seiner Herrscherwürde Sorgen

Vergessend, reich dies Thal geschmückt,

Den Nachtigallgesang am Morgen

Hier oft nach süßer Ruh' entzückt.42

(Ott ahol a művészet és a pompa erkölcsösen talált rá a természet halk nagyságára,

takarja még a magas csúcs árnyéka annak a nagy szellemnek nyomát, aki uralkodói gondját

feledve gazdagon díszítette ezt a völgyet, és reggelente a pacsirta dalában nyugalmat

keresett.)

41

Die Kurutzen in Michelsberg, 3. oldal. 42

Christian Heyser, Panorama von Klausenburg. Lásd a 73. oldalon.

A költeményben minden valószínűség szerint gróf Bánffy Györgyről van szó, aki

Kolozsvárról kormányozta Erdélyt és több nép – szászok, zsidók, magyarok – közt nagy

bölcsességgel teremtett békét. A szászoknak különösen tetszhetett még az is, hogy az első

német színház megnyitását is (1788) támogatta Szebenben. Megfigyelhető azonban, hogy

sem ennek a versnek, sem a kor uralkodó műfajának, a történelmi prózának nincs olyan

magyarságképe, amit a XVIII. század népjellemzései ne alkottak volna már meg. Nem

találkozunk ellenben általánosításokkal, csak egyénekkel, akik történelmi tetteik nyomán, a

romantikus stílus megkívánta díszletekkel kerültek be az irodalomba.

Az 1840-es évek történelmi prózájának szerzői közül kiemelkedik Daniel Roth

személyisége. A pap-író szenvedélyes tollforgató volt, akit Erdély történelme megigézett.

Scott, Tieck és Hauff hatására írt műveiben Rákóczi Ferenc éppúgy megjelenik, mint Sachs

von Harteneck. A történelmi múltat fürkészte, ennek segítségével akart a jövőbe pillantani,

aminek vízióját a Von der Union című röpiratában fogalmazta meg, ahol az osztrák korona

alatt létrejövő dákóromán monarchia lehetőségét vázolja fel. Nem magyarellenesség hajtja,

hanem a román többségnek kívánt jogokat szerezni. A mű miatt a forradalmi csapatok elől

menekülnie kellett. Romániába szökött, de a szabadságharc után sem térhetett vissza, mert

időközben konfliktusba került a kor hangadó író-politikusával, Johann Friedrich Geltch-el,

akit ő szélsőséges nacionalistának, "ultrának" tartott. A szász közvélemény Roth ellen

hangolódott, ezért inkább az önkéntes száműzetést választotta. Havasalföldről megszűnt a

kapcsolata a német irodalommal.

Geltch ultraizmusa a szász irodalom domináns jelenségévé fejlődőtt az 1847–48-as

évekre. A szász–magyar konfliktus az évtized elején dúló nyelvharcban éleződött ki, majd az

unió kérdésében vált végletessé. A szászság ugyanis nem akarta elfogadni a latin helyett a

magyar nyelvet mint hivatalosat, amit csak megtetézett az Erdély új státusáról szóló

elképzelés. Heves diétai viták robbantak ki, megerősödött a politikai újságírás, és kialakult

az úgynevezett negyvennyolcas irodalom (achtundvierziger Literatur), amely jelentős

szerepet vállalt ebben a csatározásban. Irodalmi formába öntött, lényegüket tekintve röpirat

jellegű művek, pamfletek, allegóriák jelentek meg a magyar dominancia ellen. Uralkodó

műfajjá lett a parabola:

Ein jedes Thier verliere seine Kehle!

Die Zunge roste ihm im eignen Blut!

Sie ist nichts andres werth, die Nattern-Brut!

Denn nur des Schakals Sprache athmet Seele,

Nur sie ist geistig, bildend, reich und gut!

Und haben wir nur dieses erst erzweckt,

Daß unsre Sprache alle Thiere sprechen:

So werden sie durch eigene Gebrechen

Gar bald auf alle Viere hingestreckt!43

(Minden állat veszítse el torkát! Nyelve rozsdásodjon meg saját vérében! A

patkányfajzat másra úgysem jó! Mert csak a sakál nyelve áraszt szellemet, csak ez

szellemes, művelt, gazdag és jó! És amikor azt elértük, hogy minden állat a mi nyelvünket

beszélje, akkor saját maguk törik majd ki nyakukat!)

Stephan Ludwig Roth még kompromisszumot ajánl a magyarságnak híres műve, a

Der Sprachkampf in Siebenbürgen végén: a latin, német, román és magyar nyelv

egyenjogúságát. Ezt 1842-ben teszi, de az elmérgesedett helyzet oda vezet, hogy Geltch

1844-ben már a végletek hangján ír. Ez a stílus aztán eluralta a szász közvéleményt, a sajtót

is.

A magyar nacionalizmus nem állt egyedül. Mellette felerősödött a szászoké is. A

folyamat érthető, valamint az is, hogy ez a nacionalizmus nem a szászságot, hanem a

43

Der Sprachkampf in der Thierwelt. In: J. F. Geltch, Thuiskon, 7. oldal. A vers magyarellenes parabola.

németséget hangsúlyozta. Ez talán annak is eredménye, hogy a korabeli szász irodalomra az

evangélikus pap Geltch gyakorolt nagy hatást, aki inkább a lutheránus Németországhoz

akarta kötni a szászok identitástudatát, mintsem a katolikus Habsburgokhoz, vagy a szászok

saját történelméhez – ami nyilvánvalóan túl gyenge fogódzót jelentett:

Urkräftig-deutsches Vaterland!

Wie mächtig braust in steilen Riesenbogen,

Dein Sprachstrom durch das Ohr der ganzen Welt!

Bald wird das Herz orkanisch fortgezogen,

Bald schwebt es freundlich-mild auf seinen Wogen,

Nur von dem Hauch der Geister angeschwellt.

O! Sprachstrom, du bist auch für uns ein geistig Band,

Drum ehren deutsch wir nur das deutsche Vaterland!44

(Őserőtől duzzadó német haza! Mily hatalmasan zubog órási ívekben nyelved

folyama az egész világ fülén keresztül! A szív hol szélviharral követ téged, hol békésen

úszik szelíd hullámaidon, csupán csak a szellemek leheletétől duzzasztva. – Oh! Nyelv

folyama, te vagy számunkra a szellemi kapocs, ezért csak németül tiszteljük a német hazát!)

Ezek a sorok a szász irodalomtörténet során mindig vissza-visszatértek más-más

értelmezésben. Ma is él Karl Kurt Klein tézise,45

miszerint Geltch nyelvi nacionalizmusát a

nyelvjárások ellen vezetett hadjáratnak kell értelmezni, ami annyiban finomítja nézetünket,

hogy Geltch a magyar nyelv előretörése ellenében nem a nyelvjárásokban, hanem magában

a nagy német nyelvben kereste a menedéket. Az irodalmi német már évszázadokkal azelőtt

győzedelmeskedett a szászoknál, hiszen a reformáció óta minden író, minden jelentősebb

mű és közokirat a köznyelvet használta. A nyelvjárás nem jelentett alternatívát, mivel ahhoz

nem kapcsolódott kultúra.

A szászok németség-tudatát volt hivatott hangsúlyozni a Geltch által szerkesztett

Liederbuch für die Siebenbürger Deutschen (1847) is. A kötet akkor politikai tettnek

számított, a szászok egységét bizonyította a magyarsággal szemben, de később is nagyon

44

Geltch: Wir und Deutschland. In: Nachruf..., 6. oldal. 45

Lásd Stefan Mummert, Sprachkultur bei den Siebenbürger Sachsen. In: Siebenbürgische Semesterblätter, Jg. 9

(1995) Heft 1. S. 9.

gyakran utaltak rá, mint a kor reprezentatív gyűjteményére. A Liederbuch nyíltan nem szól

a magyarságról, mégis az egész kötet csak ebben a kontrasztban értékelhető. A németség

összefogása erkölcsi céllá lesz, s a szász polgár valóságos piedesztálra kerül. E domináns

hang mögött azonban nem minden szász író vetette el a közös Erdély ideálképét:

Das blut'ge Band, das mittendurch sich windet,

Das aller Völker Zeichen fest verbindet,

Das, wie der Berge Arm, das Land umschlungen,

Als todesmüd es mit dem Feind gerungen,

Es rufet laut in's Vaterland:

O! schlingt ein neues Bruderband!46

(A véres kötelék, amelyik itt tekeredik, amelyik a népek jelképeit összeköti,

amelyik a hegyek karéjához hasonlóan az országot körbeöleli, amikor holtfáradtan az

ellenséggel megvívott, most hangosan kiált a hazában: Oh! kössétek újra a testvéri

köteléket!)

A szabadságharc végigsöpört a Szászföldön. Erdély népeinek nem sikerült új

egyezséget kötni, hanem háborúba keveredtek. A szász közélet vezetőket veszített el,

Stephan Ludwig Roth-ot, sőt még költők is estek el: Carl Kirchner például. Ez hosszú időre

meghatározta a szászságnak a magyarsághoz való viszonyát, és a szász irodalom hangulatát

is.

46

Bedeus, Siebenbürgens Wappen. In: Geltch (Hrsg.), Liederbuch für die Siebenbürger Deutschen, 13. oldal.

III. A JOSEF MARLIN-I FORDULAT

3. 0. Josef Marlin (1824-1849) írói tevékenysége egybeesik a szász irodalom

kiútkeresésével: a XIX. század első felében a német Vormärz, valamint a francia és az angol

romantika hatására, az egyre inkább pezsgővé váló szellemi élettől ösztönözve a szászok

szegényes, még szinte alig létező irodalma lendületre kap, de azt hamar elragadja a politikai

eseményektől szított nacionalizmus. A periodikák megtelnek a kor égető kérdéseit tárgyaló

vitaanyaggal, amelyeknek homályában – a korabeli erdélyi magyar irodalomhoz hasonlóan

– felfedezhetőek az első lépések a modern értelemben vett fikcionális művészet

megteremtése felé. Ebben a folyamatban kiemelkedő szerepet játszik Josef Marlin, mert ő

az, aki – bár csak félig tudatosan – politikai nézeteit sikeresen szublimálja művészi

mondandóvá, és jeleníti meg esztétikai eszközökkel. Az ő nevéhez fűződik a szépirodalom

megszületése Szászföldön: bátran állíthatjuk azt is, hogy ő jelenti egyben az első csúcsot, az

első kimagasló teljesítményt. Egon Hajek ítélete a századfordulón így hangzott: "Josef

Marlin ist trotz aller Mängel dennoch der bedeutendste Romanschriftsteller seiner Tage, fast

könnte man sagen bis hinein in unsere Zeit." (Josef Marlin minden hibája ellenére mégis

korának legjelentősebb írója volt, sőt azt is mondani lehetne, hogy szinte mind a mai napig ő

a legjelentősebb.)47

3. 0. 1. Marlin nagysága abban rejlik, hogy forradalmárhoz méltóan (Pesten

1848-ban nemzetőrnek csapott fel) alapjaiban kísérli meg újragondolni a szászok politikai

magatartását és ezzel összefüggően művészetük értelmét. Az ifjúság minden hevével csap

bele a politikai csatározásokba, s mint ilyen, nem kíván többet és mást tenni, mint Geltch, a

Liederbuch szerzője, csakhogy ő egészen más irányba halad, a világszabadság felé kísérli

meg a szászok gondolkodását irányítani. Mint kezdő író ő is nolens-volens Daniel Roth útján

jár, a történelmi látásmódra alapozza műveinek világát. Később azonban kitágítja látókörét,

47

Der Romanschriftsteller Josef Marlin. In: Die Karpathen, 7. évf. (1914) 13. szám, 413. oldal.

s a szászság sorsán és a csupán személyes boldogulást ígérő művészi pályán túlmenően az

egész emberiség gondjait vállalja fel: "Ein kleines Ideal begeisterte mich ehemals, jetzt ist

alles größer, erhabener geworden, meine Bestrebung ist nicht mehr ein Kunstwerk allein, sie

ist geweiht von dem Interesse der ganzen Menschheit." (Valamikor csak egy kis álom

lelkesített, de most már minden nagyobb, fennköltebb lett, célom már nem csak egy mű,

hanem az emberiség maga.)48

A szász megmaradási modelltől az emberiség

sorsproblémáinak megoldásáig ívelő szellemi út minden állomása szorosan

összekapcsolódik magyarságképének kidolgozásával, mert Marlin véleménye szerint e

népnek mind az erdélyi kérdés megoldásában, mind a világszabadság kivívására tett

törekvésekben fontos szerepe lesz. Ezek a gondolatok, valamint Marlin életcélja elütött még

a haladó szász értelmiség magatartásformáitól is – habár semmi szokatlan nem fedezhető fel

indulásában. Szászsebesen született köztisztviselői családban, Szebenben látogatta iskoláit,

majd Bécsbe ment tanulni. Itt a Vormärz hatására fogalmazta meg Kelet-Európa

emancipálódásának gondolatát. Korán az irodalom vonzáskörébe került, ezt eszköznek

tartotta céljai megvalósításában. Politikai újságírásból élt, többek között az Augsburger

Allgemeine Zeitung és a Pester Zeitung tudósítója. A forradalom alatt a magyar honvédség

kötelékében is harcolt, rebellis hangú cikkeket írt, amiért hevesen támadta a szász sajtó.49

Kolerában halt meg 25 évesen.

Marlin világképének kialakításakor az erdélyi történelem tanulmányozásából indul

ki. Erről tanúskodnak szüleihez írott levelei, naplófeljegyzései, amelyek egyértelműen e

témában való jártasságát és elmélyültségét árulják el.50

Olvasmányainak tartalma,

történelmi, politikai indíttatása már első verseskötetében lecsapódik, ahol az erdélyi

modellnek tradicionális és békés változatát rajzolja meg. A Politische Kreuzzüge im

Sachsenlande (1846) verseiben a három nemzet uniójának gondolata alapján szász, magyar

48

Levél apjának Bécsből 1846. V. 14-én. Közzéteszi Connerth, 577. oldal. 49

Lásd például az Unterhaltungen aus der Gegenwart cikkismertetését: "Der Siebenbürger Bote in seiner Nummer

37 nennt dasselbe Individuum einen filius perditus patriae. (Diese Meinung ist im Sachsenlande ziemlich allgemein.)"

(A Der Siebenbürger Bote a 37-es számában ezt az egyént filius perditus patriae-nak nevezi. Ez a vélemény általános

a Szászföldön.) In: Erstes Heft, Mai 1848. 50

Az Astrid Connerth gondozásában megjelent irataiból nyomon követhető (507-601. oldal), hogy az erdélyi témából

kiindulva fedezi fel az emberiség problémáit.

és székely egyforma polgára a hazának; semmiféle kizárólagossági törekvés nem tűnik föl e

verssorokban. Marlin ezt az egységet azonban dinamikusnak szeretné látni, ezért a szászok

előrehaladását szorgalmazza – magyar mintára. Érthető ez, mert a reformkor szele magával

ragadta őt is: "Die Magyaren schreiten gar wacker fort,/ Wir kämen gerne mit – mit

deutschem Wort." (A magyarok bátran törtetnek előre, mi is utánuk mennénk – a német

szóval.)51

Pontos terve azonban nincsen Marlinnak a haladás útjáról: pusztán a társadalmi és

politikai elmaradottságot igyekszik meghatározni, jelenségeiben megvizsgálni és

kipellengérezni – így a szász konzervativizmust, a magyarsággal szemben tanúsított

elutasító magatartást, tartózkodást. Erős kritikai hangneme, amellyel a szász viszonyokat

illeti, nem ellenpontozódik még egy ugyanilyen erős magyar példával, mivel számára az

igazi ellentét a fiatalok és az idősek nemzedéki szembenállása, nem a magyar–szász ellentét:

Die Zeit gehört dem jungen Geschlecht!

Die Alten wollen wir ehren,

Für Fortschritt, Licht und deutsches Recht

Da müssen die Jungen sich wehren!

Die Jungen, die Jungen, die sprudelnde Kraft!52

(Az idő a fiataloknak kedvez! Az időseket tiszteljük, de a haladást, fényt és német

jogot a fiataloknak kell meghozniuk! A fiatalok, a fiatalok, a pezsgő erő!)

Az egy csapásra világot megváltani akaró Marlinnak még nincsenek pontos

gondolatai arról, hogyan működik társadalma, szertelenül csapong a különböző felfogások,

elméletek között: rendi történelemszemlélet, ifjúságától fűtött nemzedéki szembenállás és a

reformkor kavarog fejében. Gondolkodása azonban humánus: Erdélyben békében élhetnek

egymás mellett a nemzetek. Az egymásrautaltságot így fogalmazza meg:

Da hebt sich rasch der Eine

Mit keckem Aug' und Gesicht,

Und trinkt vom edlen Weine,

Und streicht den Bart und spricht:

51

In: Politische Kreuzzüge im Sachsenlande, 24. oldal. 52

Idézve az Unsere Zuversicht címû versből. In: Politische Kreuzzüge im Sachsenlande, 22. oldal.

Das Schweigen will mich verdrießen,

Bin gar ein munt'rer Genoß,

Wo die Wellen der Marosch fließen,

Da steht mein Ahnenschloß.

Der Zweite lächelt den Worten

Und spricht: ich sag' es frei,

In Sze[k]lerlands Norden

Schütz ich die Heimat treu.

Da trinkt der Dritte vom Weine:

Ein Sachse bin ich genannt,

Und ich streck' euch zum Brudervereine

Die treue deutsche Hand.53

(Hamar felemelkedik az első legény huncut mosollyal orcáján, iszik a nemes

borból, megsimogatja szakállát és szól: // A hallgatás nyomaszt, mert vidám fickó vagyok,

ahol a Maros hullámai folynak, áll őseim kastélya. // A második mosolyog e szavakon és

szól: szabadon mondom, hogy a Székelyföld északi tájain védem hűen a hazát. // Ekkor a

harmadik is iszik a borból: szásznak neveznek engem, a testvéri egységhez én is nyújtom a

hű német kezet.)

Felemelő ilyen mondanivalójú verset olvasni legfőképpen azért, mert Marlin e

szövetségnek a humánumát fedezte fel, az egységet nem kívánta megbontani, hanem

fejleszteni. A haladás kovászát látta a magyarokban, de gondolatait ebben az irányban már

nem tudta kibontani, mert nagyobb, erősebb élmények hatására a világszabadság kérdése

kezdi el foglalkoztatni. A székely–szász–magyar egység kérdése tehát nem foglal el jelentős

helyet költői témái között: a rugalmasan fejlődő, de csapongó ifjú – 1846-ban, a Politische

Kreuzzüge im Sachsenlande verseinek periodikákban történő megjelentetésekor még csak

22 éves – később egész egyszerűen elfelejti a három nép barátságát, egymásrautaltságát,

illetve más módon, a világszabadság gondolata felől közelít az erdélyi kérdéshez, az addig

mellőzött románság ügyét is felvállalva. Az is állítható ugyanakkor, hogy a rendi tudat ezzel

az idézett strófával le is zárult az erdélyi szász költészetben, ezentúl e problematika nemzeti

53

Idézve a Die Union címû versből. In: Politische Kreuzzüge im Sachsenlande, 19. oldal.

köntösben jelentkezik.

Marlin maga is felfedezi a nemzetek születését ebben a térségben és közben

rádöbben nyomorukra is:

Nationen treten an die Stellen von Staaten. Frei und eigentümlich will jedes

Element walten. Wie entsetzlich vernachlässigt ist aber das östliche Europa! Rasch

entwickeln sich die Magyaren, das Deutschtum in Siebenbürgen klimmt ihnen träge nach,

der Walache trägt murrend sein Joch.54

(Nemzetek lépnek az államok helyébe. Szabadon és saját belátása szerint akar

mindegyik élni. De milyen szörnyen elhanyagolt Európa keleti fele! Gyorsan fejlődnek a

magyarok, az erdélyi németek lustán kullognak utánuk, a románok meg nyögve hordják az

igát.)

Meggyőződésévé válik, hogy Kelet-Európa emancipációjának kell szentelnie

életét, ezért aktív politizálásba kezd, cselekvési programot ír a szászoknak kétpólusú

világképe alapján: a haladást a szabadság kiteljesedésében látja, s ennek függvényében

különböztet meg pozitív és negatív erőket. A friss fiatal nemzetek a megújulást hozzák az

idősek, a despoták társadalmával szemben. Marlin e felfogásban is előkelő helyet biztosít a

magyaroknak, akárcsak a már említett szűkebb erdélyi körben. Ott a reformok

megvalósításának zálogát látta bennük, most meg egyenesen a világszabadság

megteremtőiként üdvözli őket. Tanúk minderre az Attila (1847) hunjai – az akkori

történelemfelfogás szerint a magyarok ősei, akik az elpuhult, despota Rómának pecsételik

meg sorsát. Marlin felfogásában a vad keleti nép joggal bünteti meg az örök várost, mert ott

megszűntek az erkölcsök létezni, mindenki kénye-kedve szerint él, semmilyen felsőbb

parancs vagy törvény nélkül. E helyett kemény, durva, de igazságos rendet hivatott Attila

király megteremteni, s itt lehetetlen nem látnunk az összefüggést Róma és Bécs, a hun

barbárok és a magyar forradalmárok között. E regényben – globálisan szemlélve – pozitív

magyarságképpel állunk szemben, hiszen itt a világ fejlődését mozdítják elő a magyarok.

Ebben a műben távolodott el Marlin a legtávolabb a korabeli szász magyarságképtől, amely

54

Idézett levél apjához. Lásd Connerth, 577. oldal.

köztudottan konzervatív és császárpárti szemszögből ítélkezett: a korabeli sajtó tükrében a

magyarok csupán rebellisek voltak és nem a világszabadság előhírnökei; Kelet-Európa

emancipálódása meg teljességgel ismeretlen kérdés volt. Ezt az ítéletét azonban rövidesen

megváltoztatja Marlin, mert következő regényében, a Horrában (1849-ben fejezte be) a

magyar nemesek már a fejlődés kerékkötőiként jelennek meg, az eddig lebecsült románság

pedig a haladás megtestesítője lesz. A fiatal szász író szemlélete pont visszájára fordult.

3. 0. 2. Marlin világa dichotómikus: haladás, szabadság, emberi nagyság van az

egyik oldalon, a másikon meg elmaradottság, zsarnokság, erkölcstelenség. A kettő között

nem lát átmenetet vagy variánsokat, ami a maga módján bizonyos egyoldalúságot jelent. Ezt

a két, mondhatni előre felállított szerepkört mindig más-más jellemekkel, népekkel tölteti be

– természetesen élményei hatására. 1848-ban még hisz a magyar szabadságharc igazában,

jogosnak ítéli a züllött Bécs megbüntetését. Egy új élet csíráját véli ezáltal felfedezni

Kelet-Európában, sőt az egész világon. De egy esztendő múltával csalódik a magyar

kormány nemzetiségi politikájában, ezért e nép történelmi hivatásáról több szó nem esik. A

magyarság helyét az Avram Iancu-féle parasztfelkelés hatására az a románság veszi át,

akiket Marlin már korábban is nagy szimpátiával jellemzett: "Wird Europa ein neues Dacien

oder Rumunenreich einst erstehen sehen? – Ist nicht dieses zahlreiche Volk vielleicht

bestimmt dem von Nationalitäten und verschiedenartigen Institutionen bunt

zusammengeflickten Osten Europa's einst nationale Einheit und Selbständigkeit zu geben?"

(Vajon megéri-e Európa az új Dacia vagy a Román Birodalom megszületését? Vajon nem ez

a nagyszámú nép hivatott a nemzetiségek és különböző alakulatok szövevényéből álló

Kelet-Európának nemzeti egységet és önállóságot biztosítani?)55

Elméletét bizonyítandó

visszanyúl hetven évvel korábbra, a Horea-féle parasztfelkeléshez, amelyet egyenesen a

francia forradalmat megelőző szabadságharcként mutat be.

Marlin kétpólusú világképének rendeli alá a népekről kialakított felfogását is. A

55

Skizze einer Reise von Hermannstadt über Klausenburg und Debreczin nach Pest, 3. Neue Reisegenossen.– In:

Pester Zeitung [3. évf.] 426. szám, 1847. április 16-án, 2283. oldal.

magyarságnak így váltakozóan hol pozitív, hol meg negatív szerep jut attól függően, hogy

élményei melyik irányba befolyásolták. E váltakozó előjelű szerepkörök betöltése ellenére

egyvalami azonban állandó marad: a magyar nép civilizálatlansága. A fiatal szász író a

fejlődés, a szabadság gondolatát nem köti össze a civilizáltság fogalmával, ahogyan azt ma

gondolnók, hanem minden további nélkül, szinte szolgaian átveszi az ókori görögöktől

származó fejlett nyugat – vad kelet, avagy civilizált és barbár világ elméletet, aminek alapján

a magyar szereplőket teljességgel kulturálatlanoknak mutatja be, ennek összes

"tartozékaival" együtt: moralitás, kifinomultság, kultúra hiánya, testi rútság, vadság.

Természetesnek mondható gondolkodáslélektani folyamatok alapján jöhetett létre ez a

képzettársítás – negatív értékekhez könnyebb indokolatlanul is rosszalló tartamot kapcsolni,

mintsem elismerőt. Csak egy szemelvény: "Der Volksschlag, welcher die Steppen Ungarns

bewohnt, ist kräftig, kühn, stolz auf seine Nationalität, aber selbstgenügsam, roh und geistig

ungeweckt." (Magyarország pusztáit lakó népség erős, bátor, büszke nemzeti voltára, de

önelégült, durva és szellemileg tunya.)56

Egyetlen pozitív tulajdonság azonban nem

kérdőjeleztetik meg: a bátorság, a harci szellem – és ezzel összeáll a sokat hadakozó

népeknek kijáró megszokott sablonkép. Mindez rontja a művészi megvalósítás mértékét,

hiszen közhelyekből álló lélekelemzés eleve nem hozhat létre esztétikailag értékelhető

szereplőket – amit a művek elemzésekor kétséget kizáróan tapasztalhatunk.

3. 1. A fiatal író pályájának első szakaszában az erdélyi történelem

eseményeihez nyúl vissza. Témaválasztása megfelel a hagyományosnak nevezhető szász

történelemfelfogás szellemének, amelyről bízvást elmondható, hogy túlságosan is a szász

érdekek kiszolgálója volt, s a magyarság megítélésében meg annyira elfogult, hogy még a

megegyezést és békét hozó Bethlen Gábor nagyságát is csak bizonyos fenntartásokkal

ismeri el.57

Marlin azonban már első műveiben, a Das einsame Haus és a Meister Jeremias

56

Skizze einer Reise von Hermannstadt über Klausenburg und Debreczin nach Pest. 5. Debreczin und die

Theiß. In: Pester Zeitung [3. évf.] 430. szám, 1847. április 23-án, 2303. oldal. 57

Lásd például a múlt század derekán keletkezett Geschichte der Siebenbürger Sachsen címû Georg Daniel

Teutsch-féle klasszikusnak nevezhető történelmi munka 400-407. oldalát.

Zwieblein című novelláiban, valamint a Sachs von Harteneck drámában sem azonosul

ezzel a felfogással, inkább kikerüli a szembesítést. Még nem száll szembe nyíltan a

tradicionális felfogással, hanem kibújik a téma felelőssége alól oly módon, hogy a szász

sorskérdéseket belülről vizsgálja, nem a magyarsággal való kapcsolatában, s csak nagyon

ritkán elejtett félmondatokkal igyekszik titkon arra utalni, hogy a magyarság részéről nem

csak rosszakaratot, hanem emberséget is fel lehet tételezni. De felfoghatjuk mindezt

erénynek is: nem a magyarság nyakába akarja varrni a különböző bajokat, hanem

önmagukban keresi a hibát. Ez jellemzi például a Das einsame Haus-ban a kuruc–labanc

háborúk korszakának megelevenítését; a szerző félve, de valamennyire szembeszáll a szász

közvéleménnyel: "Ei, rief der Hermannstädter Ratsherr, von dem heldenmüthigen edeln

Ungarn [Kemény] habt ihr so wenig als von Apafi selbst zu befürchten. [...] noch nie ließ er

eine Stadt plündern, es sei dann, daß ihre Bürger durch maßlose Hartnäckigkeit seinen Zorn

gereizt hätten." (Hej, kiáltott a szebeni tanácsos, a vitéz és nemes magyartól [Keménytől]

annyira sem kell félnetek, mint Apafitól .... ő még várost ki nem raboltatott, hacsak a

polgárok határtalan nyakassága fel nem ingerelte.)58

Amúgy nagyon erőtlen vonásokkal

igyekszik megnyerő képet rajzolni Kemény fejedelemről, akit végülis nem sikerül

jellemeznie: a novella elsikkad helyzetek sokaságában. Látjuk a hatalomra törekvő nagyurat

titkos találkahelyeken, szerelmesen vagy éppen küzdve, de soha sem igazi emberi arccal.

Máskülönben ez az egész marlini opuszra jellemző, hogy a romantikus, szétágazó

regényszerkezet miatt a művek nem tudják megragadni az élet egészét, vagy egy-egy

jelentős pászmáját. Marlin sokat foglalkozik a magyarokkal, de nem ad róluk zárt,

lekerekített képet. Egy-egy gondolat ugrik ki minden egyes műből, s ezt kell az elemzőnek

megragadnia.

A Das einsame Haus-ban a nemzeti sajátosságok, a szász-magyar viszony nem

kap különös hangsúlyt, Marlint a rejtelmes események kötik le, ezáltal a mű olyannyira

"nemzetietlen" lesz, hogy jórészt azt sem lehet tudni, milyen nyelven értekeztek egymással a

szereplők – amennyiben elfogadjuk a szerző állítását, hogy mindez valamikor megtörtént. A

58

Das einsame Haus, 10. oldal.

szöveg irodalmi német nyelven íródott, szász sajátosságok nincsenek benne, de Marlin

máskülönben is a cselekményes, kalandos művek szegényes szókincsét használja, a

beszédstílussal a szereplőket nem kívánja (vagy nem tudja) jellemezni. Hogy

kommunikációs akadályt nem ismer ez a mű – valamint a többi sem –, felemelő: az erdélyi

összetartozás érzését fejezi ki, ahol a beszéd nem gátja a népek közeledésének, tökéletesen

illeszkedve így a zárt erdélyi modell működőképességének elméletéhez.

A kurucvilág elevenedik meg a Sachs von Harteneck című drámában. Johann

Zabanius, a szász univerzitás karizmatikus vezetője, akit érdemeiért grófi címmel és a Sachs

von Harteneck névvel tüntettek ki, és aki végül életét 1703-ban a vérpadon fejezte be, a szász

irodalom nagy tragikus hőse, mert sokat akart életében elérni, a közösségért küzdött, de

végül gyengesége miatt elbukott. Alakjának, történelmi szerepének megítélése ma sem

lezárt: a mai szász történetírás átveszi a rendi világszemléletű tudós, Friedrich Teutsch

véleményét, aki például a Kleine Geschichte der Siebenbürger Sachsen című

összefoglaló munkájában Harteneck és a magyar nemesség konfliktusáról beszél, s a szász

királybíró halálát azon túl, hogy ténylegesen tudott egy gyilkosságról és az elkövetőket

bujtatta, a magyar nemesség politikai lépésének tudja be, mivel a tényleges tetteseket

felmentették; így ez a nézet jelenik meg a modern szakirodalomban is, gondolok elsősorban

a csupán a dákoromán elmélet elfogadása miatt tudománytalan, de különben kitűnő

munkára, a Geschichte der Deutschen auf dem Gebiete Rumäniens egyetlen kötetére,

amely szintén a nemesség és Harteneck viszályát emeli ki. A magyar tudományosság ennek

a felfogásnak az ellentettjét vallja, éspedig ugyanazokat a tényeket, amelyeket a szász

munkákból jól ismerünk, homlokegyenest más értelmezésben mutatja be: a Köpeczi Béla

szerkesztésében megjelent Erdély történetében például valóságos dörgedelmet

olvashatunk Harteneckről, aki megsértette volna a magyarok jogait, holott pusztán arról volt

szó, hogy a szász államférfiú az egyenlő jogokat úgy szerette volna értelmezni, hogy a

magyar nemesség is fizessen adót, akárcsak a Szászföld polgárai. Még a legnagyobb

objektivitás és tényszerűség igényével írt munkákon is átüt a nemzeti beidegződés;

fokozottan így volt ez a múlt században. Marlin mégsem a várható módon építi fel drámáját,

nem használja ki az általa kétségtelenül jól ismert nemzeti konfliktus drámai erejét, hanem

sajátos értelmezésben keresi a szász királybíró halálának és bukásának okát. A schilleri

dráma hatására a "tragische Schuld"-ot abban mutatja fel, hogy Harteneck – a

könyvtárszobában szellemként megjelenő Hermann szavaival élve – "Du hast der Ahnen

Rechtlichkeit verleugnet" (megtagadtad az ősök igazát),59

azaz nem élt erkölcsös, becsületes

életet – ebben látta ugyanis Marlin a legfőbb örökségüket. Ez alól még a legnagyobb

egyéniségek sem vonhatják ki magukat büntetlenül, tehát a halálos ítéletet a szerző valahol

jogosnak találja.

Ily módon a nyilvánvaló szász–magyar konfliktus ebben a drámában nem

körvonalazódik. Az egyetlen magyar szereplő nem lesz értékes-érdekes gondolatok

hordozója, csupán sablonokat egyesít magában azzal, hogy bajszot hord, "mint minden

magyar".60

Seredai, itt nyilvánvalóan a Szeredai névvel állunk szemben, bajsza a

rosszindulat szimbóluma lesz, ami viselkedésében közvetlenül megnyilvánul: szidja a

németeket, munkájukat nem becsüli, dicsekszik és alattomosan mindenfélét összehazudik. E

szereplő nyilvánvalóan azért ilyen, hogy egyértelművé váljék kém volta, azaz becstelensége.

Seredai egy személyben testesíti meg mindazt, amit a szászok a kurucokról véltek, a

megbízhatatlanságot és az alattomos ellenséget, amely beférkőzi magát a becsületes szász

polgárok soraiba, és ott rombol. Eleve a Rákóczi-féle mozgalom nem szabadságharcként,

hanem a csőcselék fosztogatásaként jelenik meg: "Durch alle Gaue fliegt ein Schreckensruf,/

Und Tag um Tag, ein wechselnd Ungethüm,/ Tritt näher uns Rakotzis Rebellion." (Az egész

országból hallatszik a jajkiáltás, és minden nap egyre jobban közeledik hozzánk Rákóczi

lázadása.)61

Marlin szívesen elidőz e zavaros időkben: szemmel láthatólag tobzódik a sok

lehetőségben, ahol a közbiztonság teljes hiánya miatt titkos levelek cserélhetnek gazdát és

kerülhetnek zsaroló kézbe, ahol mindennapos az árulás és a hitszegés. Ezért

tulajdonkképpen a magyar szereplő csak marionettje ennek a romantikus-rejtelmes világnak,

59

Hermann, a szász bevándorlók vezére, Hermannstadt alapítója az ősi erkölcs megszólaltatója. 213. oldal. 60

Lásd Connerth, 95. oldal. 61

Lásd Connerth, 84. oldal.

jelentősége eltörpül az események és Harteneck alakja mellett. Marlin ez esetben drámát

szeretne írni egy nagy személyiségről, így a magyarságproblematika kiesik látóköréből.

3. 2. Marlin műveinek kronológiai sorrendjét tekintve a következő regényben

már gyökeres szemléletváltást tapasztalhatunk. Monumentális regényében, az Attilában

romantikus stílus és történetfilozófiai mondanivaló egyesül. A fiatal szász írót alkotói

pályájának világosan leválasztható második szakaszában már nem népe története

foglalkoztatja, hanem egész Kelet-Európa emancipációja és a világszabadság eljövetele – a

hun–magyar fegyverek segítségével:

[...] von Norden wälzte sich der ungeheuere Strom neuer Geschlechter gegen die

alte Welt hernieder, mit neuer junger Kraft an dem alten sündigen Bau des Römertums

rüttelnd.

Eine schreckliche Entscheidung stand bereit, über die Besiegten herzufallen.

Der Moment dieser Entscheidung sollte das Menschengeschlecht plötzlich auf

neue, großartige Bahnen des Verhängnisses weisen.

Der fürchterliche Geist, der Welten zerschlagen und neue bauen wollte, war der

blutige Stahl in starker Faust.

Die Geißel Gottes rollte sich auf, um das Menschengeschlecht für die Frevel von

zwölf Jahrhunderten zu strafen...

Attila war der Mann des Verhängnisses. Die Steppe gebar die Vernichtung der alten

Welt.62

(Északról rázúdult az új emberi nem a régi világra, új, fiatal erejével szörnyen

megrázva a Római Birodalom züllött építmény.

Szörnyű döntés készülődött a legyőzöttekről.

A döntés pillanata az emberi nemet hirtelen a sors új, nagyszerű pályájára vezeti.

A szörnyű szellem, aki világokat akar szétverni és újakat teremteni, nem volt más,

mint a véres kard a kemény ökölben.

Isten ostora felcsavarodott, hogy az emberiséget megbüntesse tizenkét évszázad

bűneiért...

Attila volt a végzet embere. A sztyeppe megszülte a régi világ végzetét.)

Bár esztétikai érzékünk berzenkedik az ilyen súlyos mondanivalójú szövegek

beleszövésétől művészi igényű munkába, mivel a jellemekből, a cselekményből kellene

kiderülnie mindennek, de ha már Marlin így építette fel művét, akkor a magyarságkép

62

Attila, II. kötet, 66. oldal.

vizsgálatakor elsősorban az a kérdés merül föl, hogy a szereplők, a jellemek igazolják-e azt a

küldetést, amelyet Marlin a hun-magyarokra kimért. A válasz nem egyértelmű: Attila alakja,

mint fejedelem, mint világi hatalmasság meggyőző, ezzel szemben azonban nem motivált a

hunok kiválasztottsága a nagy feladatra.

Attila tudatos, kemény fellépésű, igazságos; így próbál a szerző egy nagy

formátumú, egész birodalmat összetartó személyiséget megrajzolni: "Der Hunnenstaat [...]

hing an dem Genie und der Kraft eines Einzigen." (A hun állam egyetlen ember

zsenialitásától és erejétől függött.)63

Attila egyszerű eleganciájával felemelő, pompás

jelenség. Jellemző azonban, hogy Marlin, aki a 48-as politikai eseményekben nem tudott

tökéletesen eligazodni, hol az osztrák, hol meg a magyar oldalon állt, a küldetés konkrét

végcélját nem rajzolja meg: Attila büszke, tudja magáról, hogy a végzet embere, de az már

nem fogalmazódik meg benne, hogy a sors beteljesítése után melyek lesznek az új

társadalom erkölcsi alapkövei. Ez a kérdés Marlin figyelmét elkerüli, naplóiban,

feljegyzéseiben nem tesz olyan megjegyzést, amely Kelet-Európa emancipációjának

tartalmára vonatkozna, célját és mikéntjét határozná meg. Attila alakja be nem fejezett

parabola marad, a végkifejletet nem olvashatjuk.

Attila – népével szemben – lényegében pozitív szereplő, de Marlin őnála is

érzékelteti egy-két jelzővel az ázsiai barbár származást és ennek "következményeit": hamar

haragra gyullad és ekkor gondolkodás nélkül embert öl, valamint "barbár, féltékeny és

vérszomjas szerelmet érez".64

Ez a vadság a népet teljes egészében jellemzi, s mai

értékrendszerünket véve összehasonlítási alapul, egyetlen pozitív tulajdonsága sem lesz a

hun magyaroknak a harci bátorságon kívül: különös, vad; utálatos csúnya lovasok; állati

kiáltásokat hallatnak; durva, sötét alakok; nyersek, kulturálatlanok; ázsiai vad nép; "ohne

Ahnung von Kultur der Sitten und des Geistes und in nichts gewandt, als im Bändigen ihrer

wilden Pferde und Bogenschuß" (fogalmuk sem volt az erkölcs és a szellem kultúrájáról, és

semmiben sem voltak járatosak, csak vad lovaik megzabolásában és a nyilazásban); sőt még

63

Attila, I. kötet, 90. oldal. 64

Attila, III. kötet, 15. oldal.

az egy fejedelmi sarjat leszámítva a lányoknak sem adja meg a szépség esélyét: "Obgleich

vom Stamme der Hunnen, war Ospiru doch zart und reizend gebildet, und nur ihre kleine

Figur und das etwas gebraunte Gesicht mahnten an ihre Abkunft." (Ospiru szép volt és

vonzó, bár a hunok nemzetségéből származott, és csak kis növése meg enyhén barna arca

árulta el származását.)65

Mindezek ellenére a szerző úgy véli, hogy a civilizáció jele

megmutatkozik a magyarságon, mert még a regény elején a kietlen, számára visszatetsző

pusztai tájat úgy jellemzi, hogy "manapság már fel lehet fedezni e tájon a kultúra lassú léptű

megjelenését".66

Mindez azonban nem győzi meg az olvasót arról, miért épp a

magyarságban és nem más népben látja Marlin az erőt Kelet-Európa emancipálására.

A szász közvélemény magyarellenes és primitív képét Marlin nem lépi túl, ez a mű

szubsztrátumában továbbra is ott él. Csupán az attilai nagyságban leli meg azt a történelmi

példát, ahonnan a kis népek elindulhatnak emancipációjuk útján, jogegyenlőségük felé.

Marlin fiatalon írta ezt a regényt, különben is mindössze csak 25 évet élt, tehát bátran

feltételezhető, hogy a fiatalember nem gondolta végig művének teljes tartalmát: a

világszabadság gondolata lelkesíti, ez lebeg szeme előtt, ennek apostolaként kíván élni és

dolgozni, és közben kishitű előítéleteken, sémákon nem tud keresztüllépni. Valószínűleg

nem rossz szándékkal tette kijelentéseit, csupán az akkori felfogástól nem tudott szabadulni.

Romantikus lelkesedése nem ismer következetes gondolkodásmódot, koherens

rendszereket, így lehetséges, hogy magyarságképe még egyazon művön belül is

ellentmondásos.

A regény azonban csak elenyésző részében foglalkozik a hunokkal mindazok

ellenére, hogy a vezérgondolat hozzájuk kötődik. Marlin az akkori erdélyi romantika

modorában elkalandozik a fővonaltól – stílusa például nagyon hasonlít Jósika Miklós

írásmódjára, mindketten széles kitérőket tesznek, hogy a cselekményszövés belső logikáját

úgymond érzékelhetővé tegyék az olvasó számára. "Man verzeihe uns – írja Marlin –, wenn

wir hier etwas weit ausholen, um dem Leser die Verhältnisse ins Klare zu setzen, unter

65

A mondatban idézett jelzők és mondatok lelőhelyei sorrendben: Attila I. kötet 4., 21., 21., 26., 42., 68., 85. oldal és II.

kötet 199. oldal. 66

Attila, I. kötet, 3. oldal.

denen unsere Erzählung am Hofe zu Ravenna fortschreitet" (Bocsássák meg nekünk, hogy

most egy szélesebb kitérőt teszünk azért, hogy elmagyarázzuk az olvasónak azokat a

körülményeket, amelyekért a történet Ravennában játszódik)67

– s ezután tényleg hosszasan

mesél el egy ravennai történetet, hogy az események mögött megbúvó fontos szálat

felfedezhessük. A romantikus, dús cselekményszövés útján bekerül a regénybe vándor,

remete, szexuális őrült, magányos ember és sok más furcsa sorsú szereplő, akiknek életútja

valamely ponton már találkozott, vagy a regény folyamán fut össze. A sok mellékág azonban

eltereli a figyelmet a mondanivaló logikus megokolásáról.

A regényből kiolvashatók reflexiók a szász–magyar viszonyról is. Egyértelmű

szövegbeli utalások nélkül is lehetetlen a keleti gótokban a szászokat nem felismernünk,

annál is inkább, mert Marlin kedvenc regényszerkesztői fogásával (a Horrában is ezt

alkalmazza) saját alteregóját is e nép körébe helyezi – nem is szerénytelenül egyenesen

fejedelemnek téve meg magát. A gótokról ugyancsak hízelgő a véleménye: "Diese

herkulischen, ebenso kraftvoll als regelmäßig entwickelten Gestalten stachen bedeutend ab

von den kleinen unförmlichen, schmutzigen und nur leicht bewaffneten Hunnen." (Az

erőteljes és egyenletesen fejlett herkulesi alakok jelentősen különböztek a kicsi, formátlan,

piszkos és csak gyengén felfegyverzett hunoktól.)68

A keleti gótok önálló, autonóm népként

jelennek meg, akik valami rejtély folytán ideig-óráig vazallusai Attilának és a hunoknak, de

a regény végén fel is lázadnak ellenük. Az évszázados szász–magyar ellentétnek nem

születik példaadó megoldása a műben, inkább a szász lenéző, lebecsülő szempont fog

dominálni, áthatva a bosszú gondolatával. A regény végére tehát Marlin teljesen eltávolodik

a 22 éves korában még vallott nézeteitől, az erdélyi három nemzetet működőképesen

egyesítő modelltől, s ezzel előlegzi a következő művét a Horrát, a román szabadságharc

regényét. Végül is azt mondhatjuk el az Attiláról, hogy az első oldalakon még domináns

gondolatot, a nyers, de szabadságot hozó erő kultuszát végül megbénítják a sablonok. A mű

1847-ben jelenik meg, tehát még nem következett be Marlinban a csalódás a szabadságharc

67

Attila, I. kötet, 149. oldal. 68

Attila, I. kötet, 31. oldal.

túlkapásai miatt – elsősorban a nemzetiségi politikára kell gondolnunk –, még nem hagyta

ott a magyar tábort, csupán a tudatalattijában működő sztereotípiák fojtják meg minden

jószándék ellenére a legnemesebb gondolatokat. A következő esztendőben azonban, éppen

csalódásai miatt már egy egészen végletes magyarságképet rajzol meg olvasóinak.

A Horra regény kapcsán azonban nem szabad Marlint uszító nacionalistának

bélyegezni, mivel ő világképének pozícióit tölteti be a népekkel. Miután csalódott a magyar

szabadságharc- és forradalomban, kétpólusú világképében teljes fordulat állott be; most már

az osztrákokban látta a nemzetek szabadságának megteremtőjét. Erdélyben viszont a

románság állott szemben a magyarsággal, így kézenfekvő volt, hogy bennük is felfedezze a

Weltgeist megnyilatkozását. A Kárpátokban 1784-ben lejátszódott Horea-féle

parasztfelkelést így polgári forradalomnak minősítette át, hogy a 48-as harcnak előzményeit

felfedhesse, s egyúttal a francia forradalmat is megelőző szabadságmozgalomként

mutathassa be, mintaként állítva így elénk a románságot. De a túlkapásokat is érzékelteti,

például azt, hogy a románok legszívesebben minden magyart lemészárolnának. A szerző

mindezek ellenére korhűen ragadta meg az akkori eseményeket, hiszen a korabeli erdélyi

társadalom rétegződéséből – magyar nemes és román jobbágy – "természetszerűleg" adódott

ez a gyűlölet.

Marlin e regényben sem szentel bővebb teret a magyarság jellemzésére és a magyar

román szász viszony elemzésére. A műben a szokásos módon csupán néhány pejoratí jelzőt

és lebecsmérlő kiszólást lelhetünk fel, így például: "Der kleine besitzlose Adel mit seiner

asiatischen Gesittung hat freilich nie den Schafpelz gegen den langen Frack und die

fettriefenden Haare gegen duftende Puderperücken umgetauscht." (Az ázsiai viselkedésű

szegény kisnemesség természetesen soha sem cserélte le a juhbundát hosszú frakkra és a

zsíros hajviseletét illatozó parókára. – kiemelés tőlem B. A.)69

Ez a maradiság dölyfös

gonoszsággal társul Imesházy személyében, az egyetlen magyar szereplőben máskülönben,

aki a nemességet képviseli. Egyetlen jó tulajdonsága, hogy halálfélelmét le tudja gyűrni,

bátran néz szembe a legnehezebb helyzetekkel is. Ezzel a jellemzéssel Marlin azonban nem

69

Horra, lásd Connerth, 319. oldal.

lépi túl a tőle már megszokott sablonokból álló képet, amelyet e műben azért végletesített ily

negatívra (a magyar főúr nőket erőszakol meg, gonosz, mást nem vesz emberszámba), hogy

kellően ellenpontozza a románság dicséretes törekvéseit.

3. 3. Josef Marlin magyarságképe nem szokványos, mert a korabeli

közgondolkodástól és irodalmi közhelyektől sok jelentős elemben eltér. A szász – nem

irodalmon nevelkedett – közfelfogást sommásan úgy lehet jellemezni, hogy az nem hízelgő,

sőt ellenséges; ismert még a magyar bátorság megbecsülése.70

Marlin e felfogásnál

lényegesen többet nyújt, mert saját filozófiai rendszerébe helyezi be a magyarságot, és

küldetéssel ruházza fel őket. Ez a szellemi cselekedet következményekkel jár, a

magyarságkép – globálisan szemlélve – felértékelődik. A Horra tanulsága ellenben az, hogy

erre a felértékelésre nem a magyarság szolgált rá, vagy nem az író személyes tapasztalatából

származik, hanem kifejezetten politikai-történelmi nézeteinek következménye, így

magyarságképe csak szokványos előítélet, még ha magasabb szintű is. Ezen előítéleteknek,

vagyis a sablonnak mibenlétét három fő jellemvonásban ragadhatjuk meg. Először is a

műveiben szereplő magyar figurákat Marlin úgy tünteti fel, mintha azok egyesítenék minden

magyar főbb tulajdonságát. Legjobb példa erre Imesházy személye, a megátalkodott, gonosz

nemesé a Horrából. Másodsorban regényeiben nagyon sok az általános kijelentés, melyek

egy egész népet hivatottak jellemezni, beskatulyázni. Az Attila-regény kapcsán felsoroltuk

a legfontosabbakat, ezek az ázsiai vadságra vonatkoznak. A sablon – ez a harmadik pont –

leszűkíti a megítélés körét, azaz egyes tulajdonságokat dominánsnak tételez, ezeket

bemutatja, megeleveníti, s más jellemvonásokról nem vesz tudomást.

Méltán tehető fel a kérdés, a válasz meg, úgy hiszem, mindig irodalomtörténeti

talány marad, hogy mely hatás hozta létre ifjú szász szerzőnkben a magyarságról kialakított

sablonos és rossz véleményt? Az első tényező mindenképpen a szász közgondolkodás,

amely egyértelműen magyarellenes. Ennek kialakulására a két nép kapcsolatában bőven volt

ok, a XV-XVII. században a nemesség dominációs törekvései miatt, a kuruc–labanc háborúk

70

Ilyen jellegû imagológiai alapkutatás a két nép viszonylatában még nem folyt. Észrevételeink ezért személyes

tapasztalatra, elsősorban célirányú beszélgetések eredményére alapozódnak.

idején az állandó zaklatások, fosztogatások, gyilkosságok miatt, és a XIX. század elején – az

élmény tehát még friss a szászságban – a magyar nemzet ébredő nacionalizmusával

ütköznek, 1841 és 1843 közt vívják például a Sprachkampfot Erdély hivatalos nyelvéért. A

negatív közhangulat kialakulásában a tényleges eseményeken túl a sajtónak, a

történelemírásnak és az irodalomnak is szerepe volt, mert ezek egy-egy eseményt a

ténylegesen megtörténtekből kiragadtak, és felnagyítva tettek közzé. Marlin, művelt

emberhez illően, jól ismerte népe történetét, szellemi életét. Levelezéséből,

naplójegyzeteiből egyértelműen kitűnik, hogy a szász történelmet áttanulmányozta,

miközben számtalan olyan tényre bukkanhatott, amelyek magyarságképében a negatív

sablonokat erősítették. A negatív hazai kultúrhatás mellett meg kell említenünk a bécsi

tanulóévei során megismert negatív nyugati magyarságképet is. Az idevágó szakirodalom

tanulságai szerint71

a hun örökséggel terhelt, barbárként kezelt magyarságnak hosszú ideig

kellett civilizáltabb szomszédai társaságában élnie, hogy megítélése valamicskét változzon.

A hun-magyar legendát minden súlyával együtt átveszi Marlin, s ezt tulajdonképpen nem is

róhatjuk fel neki, mert a magyar tudományosság és közfelfogás is vallotta ezt a leszármazást,

esetleg másképpen interpretálva azt. Fiatal írónk így egy rendszerben gondolkodik a német

kultúrával (sőt még a divattal is, mert a magyar nemeseket durván megszólja báránybőrös

viseletükért a frakk helyett), és annak ellenére, hogy Erdélyben meg Pesten személyesen is

megismerhette a magyar viszonyokat, ez csak nagyon kis mértékben érződik művein.

3. 4. Marlin a maga módján eredeti alkotó: szembe mer szállni a szászság

politikai szervezetével, a Nationsuniversitättel,72

irodalmi módon tud regényt írni, leküzdve

a szász belletrisztikát uraló didakticista jelleget, de mindezek ellenére előítéleteket nem tud

levetkőzni. Személyében a szász irodalom nagy esélyt veszített el a sztereotípiákból, bajszos

71

Turóczi-Trostler József például a következőképpen elemzi ezt: "" (Közép-Európa történeti tudatában két

magyarságkép él egymás mellett. Az egyik a középkor teremtménye és öröksége. Benne tükröződik a korai századok

embereinek félelme a hunoktól és Attilától.) In: Zum Weltliterarischen Streit um den ungarischen Charakter, 3.

oldal. 72

1486 óta szerepel ezen a néven az egész Királyföld ("Szászföld") törvényhozó és irányító szervezete, valamint ennek

vezető testülete.

emberekből álló magyarságképének felülvizsgálatában. Marlin szabadságot szerető,

forradalmi szelleme ebbe az irányba már nem tudott hatni. Csak ötven év múltával jelentek

meg olyan alkotók, akik ezt az egyoldalú magyarságképet sablonjaiból kimozdították, mivel

a véres 48-as forradalom után eleve az egész szász irodalom egy évtizedre megfagyott.

IV. A "BLÜTEZEIT" IRODALMÁNAK MAGYARJAI

4. 0. Az 1848-as forradalom után a konzervatív (és az augsburgi hitvallású

evangélikus szászokkal szemben katolikus) restauráció nem tett különbséget hajdani

forradalmár és császárhű alattvaló között, hanem mindenkire egyformán rákényszerítette

akaratát és államrendjét. Ezért az elvileg a győztesek oldalán álló szászok szellemi élete is

visszaesett, csak a történet- és természettudományi kutatás prosperált némileg. A hatvanas

évtized azonban a nyitásé lett. Ezzel a felfutással függ össze a "Blütezeit" fogalma, a múlt

század második felének azon irodalomtörténeti korszaka, amelynek elsőrendű célja a szász

paraszti és kispolgári tömegek nemzeti tudatának megteremtése, majd ápolása volt. Ez azért

is tűnt szükségesnek, mert a kapitalizmus térhódításának következményeként a tradicionális

falu felbomlott, életszínvonalbeli esés következett be, amit meg kellett magyarázni, illetve

ahonnan a kivezető utat meg kellett találni. E célkitűzést Erdély múltjából vett történelmi

témájú elbeszélések és regények nagy példányszámú, olcsó kiadásával látták

megvalósíthatónak, ezért a Blütezeit fogalma óhatatlanul is két irodalomtörténeti

jelenséghez kötődött: először is az 1850-es esztendők végétől az 1890-es évekig húzódó

korszaknak a neve, ekkor volt ez a történelmi ihletettségű irányzat egyeduralkodó, s jelenti

magát az irányzatot is, amely az 1890-es esztendők után is természetesen tovább élt más

stíluseszményű és szemléletű irodalmi vonulatok mellett. A Blütezeit terminus technicusán

célszerű tehát korábbi és későbbi időszakok egyes alkotóira is jellemző irodalmi folyamatot

és felfogást érteni, hiszen a Blütezeit nemzetmentő célkitűzését a szász irodalom mindig is

felvállalta.

A Blütezeit fogalma azonban takar még valamit: éspedig elmarasztaló esztétikai

ítéletet. A mai szász irodalmi értékrendszer kialakulására döntő hatással volt az európai

századforduló irányzatain nevelkedett esztéticista generáció felfogása, amely – nem teljesen

jogtalanul – elutasította a didaktikusnak, művészietlennek, kompromisszumra késznek

bélyegzett történelmi irodalomfelfogást, ezzel annak a fogalomnak adva mellékzöngét,

amely a fellendült könyvkiadást, a célkitűzéseknek megfelelő művek nagy számát értékelte.

Az irodalmi ízlésben bekövetkezett fordulat után azonban már csak idézőjelben fordul elő a

Blütezeit megnevezés, az irodalmárok így jelezvén valami találóbb megnevezés utáni

óhajukat. Ez azonban mind a mai napig nem született meg, az egyes kísérletek, ha nem is

fulladtak kudarcba, de nem is terjedtek el.73

A Blütezeit íróinak küzdelmét tisztelve – még ha

mindez ma már elavultnak is tűnhet – bátran használható e fogalom.

A történelmi problematika okán a magyarsághoz való kötődés, valamint az

együttélés kérdése viszonylag gyakran tűnik fel e kor műveiben. Ezért szükséges először

magát a Blütezeit periódusát elemezni, hogy ezáltal a magyarságkérdés keretei

határozottabban körvonalazódhassanak.

4. 0. 1. A Blütezeit sajátos erdélyi szász képződmény. Ha a nagy európai

irányzatok felől közelítjük meg, akkor hasonlóságokat, érintkezési pontokat felfedezhetünk

ugyan ezekkel, de azonosságokat már nem, ezért az ilyen összevetés egyes esetekben akár

erőltetettnek is tűnhet. Helytáll ellenben azért, mert a szász értelmiség egyértelműen, sőt

egyoldalúan a német kultúra fele tájékozódott, Jéna, Lipcse, Heidelberg, Göttinga

egyetemeit látogatta, s ha ezt a politikai helyzet vagy az államvallási doktrínák nem

engedték, akkor Bécsben ismerkedett meg az európai kultúrkinccsel.

A múlt század derekán több erő határozta meg a szász művelődés útját: a kisebbségi

sors – azaz a magyar állam szabta keretek, az elmaradt szász közösség tudatvilága és az

európai orientáció. Ezek egyvelegéből alakult ki a nevelési szándék kapcsán először is a

felvilágosodás szellemiségével összehasonlítható irodalom (habár nemzeti vonala gyengíti

az összehasonlítás erejét). Michael Markel elemzése szerint:

[...] die Träger dieser literarischen Bewegung sich als Anwälte der sächsischen

nationalen Belange fühlten und aus der Dichtung ein Forum der 'Volksbildung' und

'Volkserhaltung' zu machen bestrebt waren.74

73

A Carl Göllner és Joachim Wittstock kiadásában megjelent Die Literatur der Siebenbürger Sachsen in den

Jahren 1849-1918 címû gyûjteményes kötet például egész egyszerûen mellőzi e kifejezést, a Deutsche Literatur

tankönyv szász anyagának szerzője, Michael Markel meg az idevágó címben a "traditionsgebundene Literatur"

kifejezést használja, de a fejezet során visszavált a "Blütezeit"-ra. 74

In: Deutsche Literatur, 222. oldal.

(Ezen irodalmi mozgalom szervezői önmagukat a szász nemzeti igények

ügyvédjének hitték és így a költészetet a 'népművelés' és a 'népi megmaradás' fórumává

kívánták alakítani.)

A népnevelés szándéka azzal a következménnyel járt a magyarságképre nézve,

hogy a történelmi témák kapcsán ez az imágó nem aktuális, nem jelenkori, hanem múltba

néző volt, elsősorban a XVI–XVII. század tapasztalatai alapján ítélte meg a két nép

viszonyát, és nem válaszolt a Monarchia új kihívásaira.

A Blütezeit és a romantika közt is megfigyelhetünk érintkezési pontokat;

elsősorban az erdélyi magyar íróknál szintén jelentkező75

Walter Scott-i vadregényes

írásművészet elterjedtsége a legnagyobb. De nem csak Sue és Dumas hatását jelzi ez a stílus,

nem is csupán Josef Marlin és Daniel Roth örökségét, hanem – mint ahogyan azt Egon Hajek

is látta76

– az erdélyi táj természetélménye, a közös múlt hasonló jellegű recepciója

teremtette meg az alapot mindkét irodalomban a vadregényes romantika befogadására és

művelésére.77

A mesebeli múltba helyezett cselekmény, váratlan fordulatok, kiélezett

karakterekkel fémjelzett regényművészet fel-feltűnik a művek részleteiben, mintegy a

történeti epika kellékeként.

A német nyelvű irodalmakban elterjedt Dorfliteratur hatása is jelen van a kor

szellemiségében,78

de feltételezhető az is, hogy csupán tipológiai hasonlóságról

beszélhetünk, mivel a szász irodalom is a paraszti tömegeket célozta meg, így óhatatlanul is

hasonló témákat tárgyaltak.79

Míg azonban P. Rosegger ezt az irányzatot a városoknak a

vidék iránti "honvágyaként"80

értelmezte, és míg például J. Gotthelf a Die schwarze

75

Lásd Sőtér, A magyar irodalom történetében a Jósika Miklós, Kemény Zsigmond és P. Szathmáry Károlyra

vonatkozó idevágó részeket: III. kötet 505. és IV. kötet 244., 326. oldal. 76

Lásd Az erdélyi szász regényirodalom a XIX. század közepén címû munkáját. 77

A két irodalom tipológiai sajátosságait nem kutatta az irodalomtudomány. A szász és a magyar szakirodalom néhol

elvétve tesz megjegyzést közös elemek meglétére, de ezek részletesebb tanulmányozása még a leghálásabb téma, a

transzilvanizmus esetében sem történt meg. 78

Csak egyetlen adalékként említjük meg Stephan Ludwig Rothot, aki Pestalozzi-tanítványként a nagy svájci nevére

keresztelt irodalmi kört szervezett. Lásd C. Göllner, 1982. 79

Michael Markel önállónak tételezi a Dorfliteraturt a szász irodalmon belül, de ez a besorolási kérdés a magyarságkép

elemzése szempontjából közömbös. Lásd M. M. (Hrsg.), Transsylvanica 2, 9. oldal. 80

Lásd Kohlschmidt und Mohr, Reallexikon der deutschen Literatur Dorfgeschichte címszavát.

Spinné-ben egy erkölcsileg romlatlan társadalom modelljét kívánta megrajzolni, úgy az

erdélyi Blütezeit írói a paraszti világot nem az erkölcs szemével mérték, hanem történelmi

tényezőként látták és kívánták ábrázolni, hogy ezáltal az olvasóknak a múlttal való

azonosulását érhessék el. Mindezen megállapítások akkor válnak különleges jelentőségűvé,

amikor bebizonyosodik, hogy a szász irodalom – nyilvánvalóan csak egyes esetekben, úgy

ahogyan azt Marlin esete is példázza – valamely stílusfelfogás rabjaként csak egyoldalúan

tud a magyarság kérdéséhez közelíteni.

4. 0. 2. Az európai irányzatok szemszögéből besorolhatatlannak tűnik a Blütezeit

irányzata. Sajátos képződménnyel van dolgunk, amely fő célkitűzéseiben egységes, de

nyilvánvalóan alkotókként, sőt műfajonként is eltérő jegyeket mutat. A líra például

egyáltalán nem nyújt egységes képet, a költők jószerént nem is álltak kapcsolatban

egymással, sőt semmiféle irányzatba sem kapcsolódtak be, szellemileg nem voltak

irányadóak. Stefan Sienerth ítélete szerint "[...] die meisten Dichter der Zeit dem

'kleinsächsischen' Denken verhaftet sind" (... a legtöbb író a 'kis szász' gondolkodás

foglya),81

s ez a gondolkodás nem eredményezett többet, mint azt, hogy az aktuális

események margójára a magyar politikai életet elutasító versecskék öntötték el a sajtót. Ez a

líradömping azzal a következménnyel járt továbbá, hogy a hangulatok és az érzelmek

elszabadulhattak, és a végveszély érzetét keltették.

De mindennek tulajdonképpen nincs különösebb jelentősége, legfennebb csak

annyiban, hogy a témát összességében szemlélve rávezet bennünket a magyarságkép

elemzése szempontjából lényeges felismerésre, miszerint a szász történelemfelfogást kell az

irodalmi művek elemzésekor viszonyítási alapnak tekinteni, mert deklaráltan ez képezte a

művek alapját. A történelemszemlélet kérdése azért is fontos, mert Schiller hatására

általánossá vált a nagy szász történelmi egyéniségek életének sorstragédiákban való

feldolgozása, egyenesen nagy témákról is beszélhetünk Sachs von Harteneck, Michael Weiß

avagy Stephan Ludwig Roth kapcsán. Sajnálatos módon e nagyságok elbuktatásában a

magyar politikának mindig valami köze volt, ami nyilvánvalóan tükröződik a művekben is.

81

In: Göllner, Wittstock (Hrsg.), Die Literatur der Siebenbürger Sachsen in den Jahren 1849-1918, 26. oldal.

4. 0. 3. A magyarság-problematika megértésében az akkori történelemszemlélet

mellett a szász politikai gondolkodás nyújtja a második kulcsot.

Az 1860-as évek folyamán a szász közvéleménynek szembe kellett néznie a

magyarság politikai pozícióinak megerősödésével, amit saját hátrányának minősített. Az

eseményekhez a szászok különböző módon viszonyultak, nem mindenki utasította el

egyértelműen a magyar államot: javaslatok, konstruktív ötletek, tárgyalási alapok láttak

napvilágot. Sajtóháború alakult ki két jól behatárolódó tábor között: egyfelől a grüne

Sachsen, a zöld szászok Budapestet elutasító tábora, másfelől meg a schwarze Sachsen, a

békülékeny fekete szászoké. A sajtóban és a politikai csatározásokban kitűnt Guido von

Baußnern (1839-1917) neve, aki az 1848-as forradalomig vezette vissza politikai

gondolkodásának gyökereit, azt az elnyomott népek emancipációjaként értékelte, a

demokrácia csíráit fedezve fel:

Da kam das denkwürdige Jahr 1848 und mit ihm das Erwachen der Völker aus der

Jahrhunderte langen Nacht politischer Knechtschaft zum Kampfe für die Emanzipation aus

den Fesseln des Feudalwesens, – zum Kampf für die Allgemeine [sic!] Gleichberechtigung

und individuelle staatsbürgerliche Freiheit.82

(Akkor megérkezett a figyelemreméltó 1848-as esztendő és magával hozta a népek

ébredését a politikai szolgaság évszázados éjszakájából. Megkezdődött a feudalizmus

béklyóit lerázó felszabadító küzdelem az általános egyenlőségért és az egyéni állampolgári

jogokért.)

Baußnern megkísérel történelmi folyamatokban gondolkodni, és azt egyezteti a

szász megmaradás feltételeivel, de soha sem veszíti szem elől a közös haza érdekeit. Példa

erre a Mahnruf an Ungarn (1870) című röpiratának mottója: "Deutsche und Magyaren!

Schließt die Reihen!" (Németek és magyarok! Egyesítsétek soraikat!), és a továbbiakban

82

Rede über das Consultativ-Votum des sächsischen Nations-Universität, gehalten in der öffentlichen Sitzung

vom 20. März 1871 der sächsischen Nations-Universität.

egy egységes Németország és Monarchia szövetségét tartja célirányosnak a szláv

veszedelemmel szemben. A humanisták Hungarus-tudatából maradt benne valami, ez az a

magatartási modell, amely az irodalom számára megteremtette a mérlegelés lehetőségét –

hisz sok egyáltalán nem ellenséges mű jelent meg ebben a periódusban. Ez a típusú

gondolkodás az alapja annak, hogy a szépirodalomban nem csak sablonok alapján ítélték

meg a magyarokat, hanem elfogulatlanul, a közös remények jegyében is. Baußnern

személyével kapcsolatban csak sajnálhatjuk, hogy magyar részről Pukánszky Béla egy fél

évszázad múltával felületesen ítéli el őt az Erdélyi szászok és magyarok című

munkájában.83

4. 1. Ebben a keretben az irodalmi magyarságkép két fő formában jelenik meg: a

szászságnak a hatalomhoz való viszonyulásában és mintegy szembesítésként a szász

identitás problémájához kötve. Ez a felosztás semmiféle irodalomtörténeti vagy

komparatisztikai kánonban nem jelenik meg, jogosultságát tehát először is indokolni kell.

Nyilvánvaló, hogy a szászságnak a magyarsághoz való viszonya politikai,

diakrónikus szemlélet alapján pedig történelmi kérdés. A múltból vett példákkal oktatni

akaró irodalom, egyáltalában az erdélyi romantikára jellemző retrospektív szemléletmód

természetszerűleg termelte ki magából azt a műveket összekötő szubsztrátumot, amely a

cselekményt a korabeli történeti és politikai gondolkodás elemeinek segítségével a szász

különjogokat legitimálni kívánó motivációs hálóba illesztette. Ekképp létrejött az a furcsa

helyzet, hogy a szerzők számtalan apró utalással magyar figurákat nem felvonultató műben

is kinyilvánítják véleményüket együttélésről, politikai helyzetről. Természetesen a

magyarságon ebben az esetben nem egy egész népet kell érteni: mivel jelen esetben politikai

csatározások visszhangjait olvashatjuk ki, elsősorban a hatalmi tényezők jellemzése képezi

ezt az utalásokból összeálló szubsztrátumot. Nevezetesen a magyar államiság és az erdélyi

fejedelemség intézményének, valamint a nemesi rétegnek jellemzéséről, illetve a

szászoknak hozzájuk való viszonyáról van szó. Az irodalom átvállalta a napi politika

83

I. m. 153. oldal.

gondjait, így a hatalomhoz való viszony elemzése, valamint a sorskérdésekre adott válaszok

a magyarságkép hordozójává váltak.

A politikai érvrendszernél etikailag magasabb szinten jelenik meg a szász identitás

kérdése. Mint minden identitás, ez sem önmagában létezik, hanem kontrasztív módon jön

létre, feltételezi a másik, vagy mások létezését. Elsősorban a magyarság volt a szász identitás

ellenpólusa, mert az Erdélyben együttélő három nép közül a román még oly alacsony

civilizációs szinten állt, hogy összehasonlításként szóba sem jöhetett. Sajnálatos, hogy a

szász identitás megfogalmazása és az ezzel párhuzamosan élő magyarságkép sok szerzőnél

pusztán sablonból tevődött össze. Ennek a kelepcének lett áldozata sok magyar szereplő,

holott éppen ezek nyújthatták volna a legtöbbet egy megfontolt ítélet kialakításában.

Árnyaltan megrajzolt magyar szereplőt alig találunk a Blütezeit műveiben, – sajnos azonban

szászt is csak keveset, mivel a történelmi próza hangsúlya mindig a cselekményen van, nem

pedig a lélekrajzon.

4. 2. A szász-magyar viszony tükrözése

A magyarságkép első megjelenési szintje a szászoknak a hatalomhoz való

viszonya. A kérdés elemzésekor abból a tényből kell kiindulnunk, hogy a Blütezeit írói

elsősorban a XV és XVI. századi témákat kedvelték, mivel ebben a periódusban volt a

szászság anyagilag és politikailag történelme során a legerősebb, ekkor virágzott legjobban a

kézművesség és működött zökkenőmentesen a Konstantinápolytól Boroszlóig húzódó

kereskedelmük. A XIX. század irodalma egyrészt tükrözte e letűnt kor hatalmi viszonyait,

másrészt meg áthallásos módon a modernnek tartott szász öntudat elemeit csempészte a

múltat festő művekbe. Ebben a sokszínű környezetben a magyar államisághoz, illetve az

államiságot és a hatalmat jelentő személyekhez, társadalmi rétegekhez fűződő kapcsolatuk

mintegy a cselekmények keretét képezi, s ugyanakkor összeköti a műveket a kor valós

gondjaival. A társadalom rétegzettségének logikáját követve az első helyen a magyar

királysághoz, ezen belül meg hangsúlyozottan a királyhoz való viszonyukat kell

tárgyalnunk.

4. 2. 1. A magyar király megítélése sarkalatos pontja a magyarságképnek, tekintve

hogy a történelmi próza politikai módon érvelt. A királynak tehát azért van központi helye,

mert a jogfolytonosság alapján a II. Andrástól 1224-ben kapott szabadságlevélre, a Diploma

Andreanumra csak úgy lehetett folyamatosan hivatkozni, ha a királyság legitimitását nem

vonták kétségbe. Ez a gondolkodásmód az irodalomban azzal a következménnyel járt, hogy

a magyar királyok az erkölcsi értékek megtestesítőivé váltak. Attribútumukká vált a jóság,

becsületesség és természetesen a Szászföld lakói iránt érzett szeretet. A legkisebb rosszat

sem tételezik fel róluk, mármint ami a szászsághoz való viszonyt illeti, legfennebb csupán

azt, hogy tanácsadóik félrevezették őket: "Verhaßt ist der deutsche Name in diesem Land

und kein sicherer Verlaß auf die Könige, die den Einflüssen unserer Widersacher ausgesetzt

sind." (Gyülöletet kelt a német név ebben az országban és nem bízhatunk a királyokban sem,

mert azok ellenségeink befolyása alatt állnak.)84

A király a társadalmi rend biztosítéka,

egyben jogaik záloga, ezért a Blütezeit műveiben minden, a legitim hatalom ellen irányuló

politikai cselekedet elítéltetik. Traugott Teutsch egy másik regényében, a Georg Hechtben

(1893) a szászokat az erdélyi nemesség által Mátyás király hatalmának megdöntésére

szervezett összeesküvésbe berántani akaró Rothberg szándékát a főhős helyteleníti: "[Er

gefährdet] den König und das Reich, zum anderen unsere Nation." (Veszélyezteti a királyt és

a birodalmat, végső soron tehát nemzetünket.)85

Hasonló példát hozhatunk még számtalanat:

a Der Sachsengraf Markus Pempflinger oder Deutsche Treue (1898) című Wilhelm

Morres regényben a szászok a legitim uralkodó, Zápolya János oldalán állnak és tisztelettel

veszik körül őt; avagy ugyanezen szerző egy másik művében, a Die deutschen Ritter im

Burzenland (1900) címűben, II. András király előkelő jelenségként lép elénk, ami

nyilvánvalóan az író tudatos-tudattalan megszépítő fantáziájának terméke. Michael Albert

egyik novellájában, az Elsében a király mellett eltöltött esztendők büszkévé teszik a szász

84

Traugott Teutsch, Schwarzburg, (1882) 122. oldal. 85

. Georg Hecht, 30. oldal.

származású ifjút, aki ezáltal szűknek kezdi érezni régi barátai társaságát. A magyar királyság

feje így fetisizálódik, mondhatnók úgy is, hogy misztifikálódik, mert túlzottan igazságos,

jóságos és előkelő személyiségként lép elénk, feltétlen tiszteletet váltva ki a szereplőkből.

Aki ezt a dicsfényt homályosítani akarja, azt a regények lapjai közül ki-kibúvó írói ítélet

utasítja helyére. Ez a tisztelet adott ponton egyenesen szeretetbe csap át, a szászok a királyt

sajátjuknak érzik, érzelmileg azonosulnak vele. Az "unser König" megnevezés ezért elég

gyakori. Nyilvánvaló, hogy a XVI. század dereka óta a magyar trónon levő német királyok

csak erősítették ezt a képet, de a történelmi regények nagyrészt mind olyan korszakban

játszódtak, amikor még magyar királyok uralkodtak.

Ez a tisztelet azonban meglehetősen egyoldalúnak és egyirányúnak tűnik, inkább a

szász szereplőknek a király iránt táplált érzelmeikről, a hozzá fűződő viszonyról és a róla

kialakított képről van szó, mintsem a királyt a szászokhoz kötő kapocsról. Hiányzik a

harmónia, ezt néhány író meg is érezte, és a "kétoldalúságot" bizonyítandó, néhol szinte

dicshimnuszokat mondatott el a királyi szereplőkkel a szászokról. "Unklug wäre es von uns,

wollten wir auf Euren tapfern Arm und Euer gutes Schwert verzichten. Ihr habt Eurem

König und dem ganzen Lande einen unschätzbaren Dienst geleistet" (Ostoba dolog lenne

részünkről, ha lemondanánk bátor karotokról és jó szablyátokról. Ti a királynak és az egész

országnak felbecsülhetetlen szolgálatot tettetek), – mondja a hatalmasnak és bátornak

jellemzett Geyza király a szászokat behozó Hermannak még természetes hangnemben, amit

jóval túllicitál követe egy olyan szólamban, ahol a nacionalizmus szelétől megütött, túlfűtött

szász öntudat nyilvánul meg:

Wo wären aber all diese Eigenschaften, die unsere Ansiedler haben sollen:

ausdauernder Fleiß, Geschicklichkeit und Kenntnisse im Ackerbau und Gewerbe, – wo

wären sie besser und vollkommener zu finden, als bei deutschen [Seraphin kiemelése]

Männern!86

(De kiknél leljük meg azokat a tulajdonságokat, amelyekre a letelepedőknek

szükségük van, a kitartó szorgalmat, az ügyességet, a kézművesség meg a földművesség

86

.Friedrich Wilhelm Seraphin, Die Einwanderer, (1903) 379., illetve 93. oldal.

ismeretét – kiknél leljük meg ezeket a legjobban és a legtökéletesebben, ha nem a német

férfiaknál.)

Összességében a szerepeltetett magyar királyokról elmondható, hogy bennük

semmilyen magyarnak tételezett vonás nincsen, nemzetietlennek tűnnek, valahol a nép és a

nemesség felett lebegnek. Alakjuk semmilyen formában sem illeszkedik a magyarságról

kialakult sablonba – ezt pozitívan is értékelhetnők, ha nem egy másik sablont, a hatalmas, jó,

a szászokat megbecsülő király képét kapnók helyette.

4. 2. 2. A király után a társadalmi hierarchiában az erdélyi fejedelem vagy vajda

következik – még mindig a hatalmi tényezőket tekintjük alapnak a magyarságkép

elemzésénél, ennek alakja azonban nem olyan élesen megrajzolt és nem olyan jelentősen

kiemelt, mint a királyé. Inkább csak egy kitüntett helyzetben levő nemesről beszélnek a

művek, ezért célszerűbb e kérdésre a szászságot az erdélyi arisztokráciához fűződő viszony

keretén belül kitérni.

Az erdélyi nemes alakja, az "ungarischer Edelmann", szinte kivétel nélkül mind

híres erdélyi családok, a Báthoryak, Bethlenek, Telekiek sarjaiból kerülnek ki. Ezeket a

szereplőket alapvetően kétféleképpen látja a szász irodalom: egyrészt ellenségként, akitől

mindig tartani kell, mert folyamatosan tör a szászok javaira, másrészt mint követendő példát,

akire fel lehet nézni, akit tisztelni lehet, akinek életmódját követni kell. A két szemléletmód

egybefolyhat ugyan, hiszen az ellenséget is lehet becsülni, esetünkben azonban az explicit

módon gonosznak bemutatott magyar nemességnek nem emelték ki tiszteletet érdemlő

vonásait. A kétféle megítélés tehát szemben áll egymással.

A nemesség mint ellenség azt jelenti, hogy – bár közösen kell egy hazában velük

élni, egy országgyűlésben a gondokat megoldani – részükről segítségre nem lehet számítani,

a szász vagyonok biztonságát sem lehet miattuk szavatolni, és politikai fordulatok

alkalmával akár katonai támadásuktól is tartani kell. Ezt a véleményt a közös sikerek

(például a török elleniek) nem ellensúlyozzák, a hangnem a nemességgel szemben mindig

nagyon tartózkodó marad, figyelmeztetésként állandósul a rossz emlék. Végletes példát

idéznék: Báthori Gábornak Szeben és az egész Szászföld ellen irányult katonai akciója sok

műnek lett témája, így például Johann Leonhardt Frau Balk (1896) című drámájának.

Ebben a fiatal Báthori sokat ígérő, tehetséges ember, szép is, csak gyilkos zsarnokká válik,

és ugyanilyen, még a gyermekeknek sem kegyelmező tirannus Michael Albert Herr Lukas

Seiler (1861) című novellájában is. Érdemes alaposabban elemezni alakját, mert ő

egyértelműen kvintesszenciája minden elképzelhető magyar rossznak; ő a statisztikailag

leggyakrabban előforduló történelmi személyiség, e korban 4 hosszabb epikai mű és 3 vers

foglalkozik törvénytelen cselekedeteivel, szebeni garázdálkodásaival. Johann Leonhardt

jellemzésében például így jelenik meg:

Ein schöner Mann von 23 Jahren mit dem ausgesprochenen Typus eines

magyarischen Edelmannes. Trägt einen leichten, färbigen Dolman mit diamantenbesetzten

Knöpfen. [...] Stolze Überlegenheit. Vornehme Haltung.87

(A 23 éves szép fiatalembert a magyar nemesek tipikus vonásai jellemezték.

Gyémántgombos, könnyű színes dolmányt viselt. Büszke magabiztosság. Előkelő tartás.)

A jellemzés itt megáll, ezen kívül csak az tudható meg, hogy Báthori becstelen

módon foglalta el Szebent, kifosztotta a védtelen polgárokat, és a halálba kergette Johanna

Balkot azzal, hogy szeretőjévé akarta tenni. Ezzel kimerül a jellemzés, amely máshol sem

lesz bővebb. A szász írók a tetteket nem elemezték bővebben, a személyiségrajz elmarad, de

ez nem is céljuk, hiszen ők éppen hőseik erkölcsi nagyságát akarják fel- és bemutatni.

Közben az ellenség metamorfózison megy keresztül: emberileg kicsiny lesz, amihez

ostobaság és konokság járul. Traugott Teutsch egyik versében88

a fejedelem lakosztálya

züllött, házastársi hűség, alkoholtól mentes józan élet nincsen, a vajdát körülvevő emberek

erkölcsi nullák. Michael Albertnél meg így látjuk őt:

87

Frau Balk, 12. oldal. 88

Johanna Balk. In: Gesammelte Gedichte, 40. oldal.

Gabriel Báthori mochte wieder eine wüste Nacht durchlebt haben, denn es wollte

ihn heute zu Mittag außer den Malvasier-Flaschen gar nichts munden. Er saß in einem Sessel

und hing gebückt mit übereinandergeballten Händen auf dem Knauf des Schwertes, das er

zwischen den Beinen grad aufgestellt hielt und stierte so vor sich hin.89

(Báthori Gábor megint átdorbézolhatta az éjszakát, mert ebédre a malváziaboron

kívül más nem ízlett neki. Csak ült görnyedten a székben, kardját lába közé állította és a

markolaton egymásbaszorított ökölével megtámasztva magát maga elé bámult a semmibe.)

Az ilyen végletes példák miatt nem is csoda, hogy még a békében uralkodó

vajdáknak, Bethlen Gábornak például, az eleve létező gyanú miatt csak szűkmarkúan

osztják a dicséretet.90

Báthori Gábor elrettentő példája azonban nem jelenti azt, hogy a magyar

nemességet pusztán ellenségnek látták: büszkeségük, bátorságuk, hatalmuk, kiváltságaik

miatt irigyeltek is voltak, számtalan műben életmódjuk követendőnek tűnik fel. "Ah, was

seid ihr gegen den stolzen, glänzenden Edling, durch dessen Adern überdies auch noch

ungarisches Blut rollt!" (Ah, mik vagytok ti ehhez a büszke, csillogó nemesfiúhoz képest,

akinek ereiben még ráadásul magyar vér is folyik!),91

– mondja sóhajtva egy szerelmi

ügyben leforrázott szász legény szintén kikosarazott barátainak.

A felemelkedéshez vezető legrövidebb út a házasság. Ezt választja Emrich, később

Imre Cloos, a gazdag szász fiú. Apja véleménye így hangzik:

Wir sollen ihnen gleich sein in Besitz, Gewohnheit und Sprache. Herr und Knecht

muß sein auf Erden. Höre es mein Sohn Emrich! Diese Grafen und Edlen sind von nun an

deine Bundesgenossen und Familienverwandte. Ruhm und Heldentaten sind dein Beruf, und

diese Burg hier mit dem Mauerring die Stütze deines Heldentums. Nehmt uns auf in euere

Mitte als die eueren, hochedlen Herren, denn wir sind stolz und tapfer wie ihr.92

(Hozzájuk hasonlatosak kell lennünk birtokunkkal, szokásainkkal és nyelvünkben.

ùrnak és szolgának egyaránt lennie kell e földön. Hallgass ide, Imre fiam! Ezek a grófok és

89

Herr Lukas Seiler. In: Ausgewählte Schriften, 107. oldal. 90

Bethlen szerepel Johann Leonhardt drámájában és hosszan ír róla az említett hangnemben Friedrich Teutsch a Kleine

Geschichte der Siebenbürger Sachsen címû munkájában. 91

Michael Albert, Else (1890). In: Der Schneideraufruhr in Hermannstadt, 33. oldal. 92

Michael Albert, Else, 44. oldal.

nemesek ezután a te társaid és rokonaid. Dicsőség és bátor cselekedet lesz a mesterséged, és

ez a vár hősiességed támasza. Nagyurak, fogadjatok be körötökbe mint sajátjaitokat, mert mi

is olyan büszkék és bátrak vagyunk, mint ti.)

A szöveg ugyanakkor egyértelmű titkos utalást is tartalmaz: felemelkedés ugyan a

magyarság, de a szász öntudat és büszkeség nem engedélyezi ezt. Az irodalomban azonban

minden lehet igaz, és mindennek van ellentettje is. August Jekelius Annája93

számára

magyar huszárnak lenni kitörést jelent a szűk paraszti életformából: ezért is, no meg

szeretőjéért vállalja azt a végzetes kalandot, hogy egyenruhába öltözve küzdjön szerelme

mellett. Ez a romantikus-kalandos, kissé édeskésen szomorkás történet azonban nem

jellemző, a Blütezeit írói elutasítják a vegyes házasságot, mivel mögötte a közterhek alól

történő kibújási kísérletet látnak, ugyanis a birtokok nemesi tulajdonná nyilvánításával meg

lehetett kerülni a súlyos szász adókat. A Szászföld ezzel kisebbedett, s így érthető módon a

vegyes házasságra szállt az ódium. Traugott Teutsch a Schwarzburgban így mereng el

búsan:

Wie viel reiches sächsisches Erbe, wie viel Besitztum an Land und Leuten, an

Silber und Gold ist schon durch solche Vermählung zum Schaden der Nation in fremde

Hände übergegangen!94

(Mily temérdek szász örökség, mily sok földbirtok és jobbágy, mennyi ezüst és

arany került ezen házasságok révén a nemzet kárára idegen kezekbe.)

Ebből a meggondolásból nem helyesli a magyarokkal kötött házasságot. Ez

azonban mindig balul üt vissza, hiszen így a szerelem szabadságát durván semmibe veszik.

Teutsch is érzi ezt: "Ei Vater, das ist ja ein harter Vorwurf für uns Gräfentöchter! [...] Was

können wir dafür, wenn uns auch einmal ein ungarischer Mann gefällt?" (Hej, édesapám, ez

kemény szemrehányás nekünk, nemes lányoknak! [...] Tehetünk róla, ha egyszer egy

93

Az ugyanilyen címû novella hősnője (1905). 94

Schwarzburg, 53. oldal.

magyar tetszik nekünk?) – Az apa azonban nem enged igazából: "Der Alte blickte sie mit

boshaftem Zwinckern an. – Einmal! Und ein ander Mal?" (Az öreg gonosz pillantással

ránézett: Egyszer! És másodszor?)95

De idézhetünk Traugott Teutsch egy másik művéből is:

"Meine Tochter einem ungarischen Edelmann mit sieben Zwetschkenbäumen? Da wahre

mich Gott für!" (Hogy a lányomat egy hétszilvafás magyar nemeshez adjam? Isten őrizzen

meg ettől!)96

Az éremnek azonban a másik oldala is létezik: ha az egyik álláspont a vegyes

házasságot elutasítja, akkor egy másik szempontból épp a nehézségeket leküzdő szerelem

győzedelmeskedhet. Azért használom itt a feltételes módot, mert T. Teutsch idézett

novellájában a forrófejű Imrefi mindenféle bonyodalom után elveszi ugyan a szépséges

Anna Agnethát, de már Michael Albert Else nevű hősnője tragikusan végzi. Nem mehet

hozzá elmagyarosodott szerelméhez, aki jobb beilleszkedése érdekében egy büszke magyar

nőt választ feleségül; ezért Else bujdosásra kényszerül, és a vele megesettek miatt

megosztott és egymással haragot tartó, legyöngült szülőfaluját a tatárok lemészárolják. Az

összetartás tanmeséjének is beillő novella nem teszi meg bűnbakknak a magyarságot, inkább

a szászokban keresi a hibát. Érvényes marad azonban az a megállapítás, hogy a Blütezeit

egyes műveiben a magyar életvitel – hangsúlyozottan csak a nemesi – irigylésre méltónak,

vonzónak tűnik fel, de ugyanakkor mindig ott van a figyelmeztetés is: ez a szászoknak

vesztét hozza.

A szászság a magyarsággal való kapcsolatát a hatalommal történő találkozásként,

elsősorban összeütközésként élte meg, ezért irodalmi műveikben elsődlegesen a magyar

hatalmi tényezők jelennek meg, az erdélyi vajda például, valamint a nemesség, de ezek az

alakok nem önmagukban, illetőleg a társadalomban elfoglalt helyük szerint illeszkednek be

az Erdélyről megrajzolt összképbe, hanem erejüknek, hangsúlyozottan ellenséges erejüknek

bemutatásával. E kép, avagy ítélet akkor is jelen van a művekben – az említett szubsztrátum

formájában, ha nincs is konkrét, tételes utalás a magyarságra. Eddig ennek a hatalmi

95

Schwarzburg, 53. oldal. 96

Der Herrn Ambrosius Schwiegersohn. In: Burzenländer Wandersmann, 1861. Az elbeszélés névtelenül jelent

meg, de nagy valószínûséggel feltételezhető, hogy ez esetben is a lapot szerkesztő és tulajdonképpen megíró Traugott

Teutschról van szó.

tényezőkre vonatkozó szubsztrátumnak az elemzését végeztük, a társadalmi rétegeket a

rangjuk alapján felállított sorrendben mutatva be. A rangsorolás logikáját követve most a

polgárságról, majd a parasztságról kellene szólnunk, ez azonban azért nem lehetséges, mert

e két társadalmi réteg a valóságban nem jelentett hatalmi fenyegetést a szászok számára, így

ábrázolásuk értelemszerűen nem került bele a hatalmi tényezőket értékelő, azokat jobbára

elítélő szubsztrátumba. E rétegek képviselői elemzésünk harmadik súlypontjánál, a sablonos

magyar szereplők bemutatásánál kerülnek előtérbe, mivel köztük egyéniségek nem

fedezhetők fel.

4. 3. A szász identitás meghatározásának következményei

A Blütezeit irodalmán belül a magyarságkép első megjelenési kerete a szászoknak

a hatalomhoz való viszonyulása. A második forma, nevezhetjük ezt témakörnek is, a szász

identitás kérdése, hisz itt, nyíltan vagy rejtetten, de számtalan utalást találunk az együttélő

magyarságra.

Az előző korok irodalmához képest a Blütezeit periódusának művei lényegbevágó

eltéréssel határozzák meg a szászság helyzetét Erdélyben, más öntudati formákat mutatnak.

Egyes történeti regényekben fellelhetők még ugyan a XVI. századi hungarus-tudat nyomai,

ez azonban leginkább a korabeli témából adódik. Döntő módon van jelen azonban a XVII és

XVIII. század során az irodalom által is megfogalmazott szász önállóságtudat, a vizsgált

korszakban ez a polgári fejlődés hatására megerősödik és összekapcsolódik a németséghez

tartozás érzésével, nem egyszer a második világháborúban tetőző nacionalizmus vonásait is

felmutatva. A németséghez tartozás természetszerűleg erényként jelent meg.

Hangsúlyeltolódás figyelhető meg: a történetileg kialakult Siebenbürger Sachse fogalma

mind inkább a németséggel fonódik össze, a Deutsche meg a Sachse közé fokozatosan

egyenlőségjel kerül, egyszersmind értékkel telítve mindkettőt. A szász önmeghatározás a

magasabb kultúrához való tartozást jelentette, azaz a németség magasabb civlizációs és

kulturális szintjét szembeállították a primitívebb és elmaradottabbnak ítélt magyar

életvitellel. Friedrich Wilhelm Seraphin regényében Géza király követe hangsúlyozza ezt a

letelepedni vágyók előtt:

Deshalb hat mich mein Herr und König gerade hieher nach Deutschland gesandt,

ihm solche Männer zu werben, in dies Land, das einer vierhundertjährigen blühenden Kultur

sich rühmen darf, und dem auch mein Heimatland nebst den Segnungen des Kreuzes, das

von hier zu uns gekommen ist, alles zu verdanken hat, was an höherer Bildung und Gesittung

in seinen Grenzen zu finden ist.97

(Azért küldött uram és parancsolóm éppen Németországba embereket toborozni,

mert ez az ország négyszázéves kultúrával büszkélkedhet, és hazám a kereszt áldásán kívül,

amely innen érkezett hozzánk, a magasabb műveltséget és erkölcsöt is neki köszönheti.)

Seraphin esetében ez a felsőbbségtudat nem jár együtt a magyarság lenézésével,

büszkeségét elvetve a várttal éppen ellenkezően, elismerően szól a szászokat az országba

befogadó népről: regényének magyar szereplői kivétel nélkül mind megnyerő, kedves

emberek. A hatalmas, bátor és bölcs Geyza király, a szászokat fogadó Lázár gróf és fia,

akivel a legendás vezér, Hermann összebarátkozik, a regénybe szerelmi történetet

csempésző szépséges Etelka mind a magyarság dicséretét hozzák. Mondhatni úgy is, hogy

Seraphin nem lát ellentmondást a magasabb német kultúrához tartozás tudata és a magyarság

pozitív megítélése között. Ez a jelenség azonban nem csak nála, hanem másoknál is

megfigyelhető, így például Traugott Teutschnál, Regine Zieglernél, Johann Leonhardtnál,

avagy Albert Amlachernél.98

Mindennek magyarázatát abban láthatjuk, hogy a szászság –

vagy legalábbis értelmiségi rétege – azonosult egy bizonyos magyarságképpel és -tudattal,

éspedig hazájának tekinti a széles Magyarországot tekintet nélkül arra, hogy a napi politika

ellenségesen áll velük szemben vagy sem. Ezt mintegy széljárásnak tekinti, és feltételezi, sőt

talán bátran mondhatjuk, megelőlegezi a magyarságnak a szász identitás elfogadását,

elismerését, valamint ebből következően jogaik tiszteletben tartását is. Kulcsfontosságúak

97

Die Einwanderer, 93. oldal. 98

A felsorolás sorrendjében lásd a következő mûveket: Der Herrn Ambrosius Schwiegesohn, Der Märchen-János,

Im Kusse gerichtet és Die Türkenschlacht auf dem Brotfelde. Ebben az utolsó történelmi emlékezésben csak a

hajdani kor hősei az igazi magyarság megtestesítői, a kortárs politikusokat, államférfiakat már erkölcstelen, emberi

tartás nélkülieknek nevezi Amlacher.

Michael Albert szavait, mert ő fogalmazta meg ezt a legmeggyőzőbben:

Die in öffentlichen Versammlungen, in einem großen Teile der Presse, ja selbst im

Parlament gegen unsere Nation ausgegossene Verhöhnungen und Beleidigungen weisen wir

mit kalter Verachtung ab. Sie sind das Erzeugnis jenes Neumagyarentums und jenes

selbstsüchtigen Strebertums, das abschäumend von der bewegten Woge der Zeit, hierhin

und dorthin mit der wechselnden Flut gleitet, aber immer oben zu schwimmen sucht. Nicht

gleichen Wesens mit ihm ist unsere Überzeugung nach das stammesreine, alte, gebildete

Magyarentum.99

(Hideg lenézéssel visszautasítjuk a nyilvános gyűléseken, a sajtó nagy részében, sőt

még a parlamentben is elhangzó gúnyolódásokat és sértéseket, amelyekkel népünket illetik.

Mindez az újmagyarkodás és az önimádó törtetés eredménye, amely a mozgalmas időnk

hullámjain ide-oda csapódva követi a változó irányt, és mindenáron felül kíván maradni.

Meggyőződésünk azonban, hogy ennek ellenére létezik még a tőzsgyökeres, tiszta, művelt

magyarság is.)

A szász írók feltételeznek tehát egy toleráns, demokratikus, "gyökeres"

magyarságot, ez lebeg szemük előtt, ezzel szeretnének a mindennapi életben is találkozni, és

ezért sok ilyen szereplőt teremtettek műveikben. Nyilvánvaló, hogy e magyarságkép

szellemi fogantatású, különösebb élményalapja nincsen, ezért a már említett szereplők,

Geyza király, Lázár gróf és fia, a szépséges Etelka a Die Einwanderer című regényből,

vagy akár az öreg, mesélő kedvű János Regine Ziegler novellájából, élettelen alakok, csupán

attribútumaik vannak, tényleges cselekedeteik már nem. Ha nem is ennyire szigorúan, de ez

az ítélet még a kitűnő író, Michael Albert Harteneck című drámájának szereplőiről is

elmondható: itt Bethlen kancellár az expressis verbis gonosz, ellenlábasa meg Bánffy

György, a magyarok jogot nem tisztelő viselkedésén elszomorodó kormányzó, annak a

bizonyos gyökeres magyarságnak a megtestesítője.

Mindegyik említett műre jellemző, hogy a magyarság kétféle képviselőjével

99

Idézi Adolf Schullerus, Michael Albert. Sein Leben und Dichten, 116. oldal. A Michael Albert által megfogalmazott

szöveg az 1882. június 11-én tartott segesvári népgyûlésen elfogadott Nyilatkozatból származik, mely a

középiskolákban bevezetendő kötelező magyar nyelvoktatás ellen tiltakozott.

szemben egy tiszta, minden erkölcsi értéket magában egyesítő szász hős áll; szinte azt is

mondhatnók, hogy e művek egy három pólusú modellre épülnek. Legtisztábban Anton

Freytag drámájában jelentkezik ez a szereplőkonfiguráció, mivel kevés alakot vonultat fel az

író. Michael Weiß-szal szemben ugyanis ott áll a zsarnok Báthori, de a hős szász vezért

támogatja Bethlen Gábor, a későbbi igazságos fejedelem.

Ez a hármas felállás azonban nem befolyásolja a magyarnak tartott értékek,

magatartásminták meghatározását, vagyis a kétféle magyar szereplőtípusnak (a

leggyakoribb a Báthori – Bethlen Gábor szembeállítás) semmiféle kihatása nincsen a

kialakított általános képre. Vagyis az egyént a közösségtől függetlenül vizsgálják, mutatják

be és fordítva, a kiemelkedően pozitív jellemű hősök nem határozzák meg az egész nép

jellemvonását. A szász önmeghatározásban szó van az alapvetőnek tekintett szakmai

tudásról – mezőgazdasági és kézműipari ismeretekről –, valamint az ehhez kapcsolódó

személyi értékekről: kitartásról, szorgalomról. Célszerű tehát mindezt az áttekinthetőség

kedvéért csoportosítanunk, hogy a magyarságkép mindebből egyértelműbben

körvonalazódhassék.

4. 3. 1. A szászok számára a legfőbb erény, hogy Erdély földjét civilizálták,

megművelték, városokat alapítottak rajta, vagyis rendet teremtettek ott. Ez a nézet mind a

közfelfogásnak, mind a történelemírásnak sarkalatos tétele, az irodalom sem mond mást,

legfennebb csak más-más árnyalatokban tünteti fel ezt a tényt. A Blütezeit kezdeti

periódusában még a XVI. században kialakult érvelési módszerrel csak a puszta történelmi

tényeket sorolják fel a művek, nem rendelnek melléjük semmiféle értéket sem magyar, sem

szász részről, kifejezetten távolságtartóan, tárgyilagosan viszonyulnak e kérdéshez. Gustav

Seivert átveszi ezt a gondolatmenetet, a Der Grefenhof von Kelling [sic!] (1866) című

kisregényében így ír: "Es ist uns ganz einfach vom ungarischen König Geyza II. als Waldöde

unter der Bedingung übergeben worden, ihn urbar zu machen und zu vertheidigen." (II. Géza

király ezt a vad vidéket egész egyszerűen átadta azzal a feltétellel, hogy termővé tegyük és

megvédjük.)100

Már maga a megfogalmazás is sokat mondó, Seivert nem keres a tények

mögött rejlő különleges megokolást, nem a német erényeknek tudja be a letelepedés tényét, s

ezzel a kérdést nem misztifikálja. Ugyanez a megközelítési módja Michael Albertnek is a

Die Flanderer am Alt (1883) című sok pozitív kritikát kapott drámájában, itt a

betelepedőknek kunokkal, lázadó nemesekkel, vad természettel kell megvívniok, hogy a

gazdag erdélyi földet birtokukba vehessék. A mű alapjában véve kései romantikus alkotás,

habár némi kapcsolata van az ezoterikus irodalommal, sőt a robinsonádok néhány

jellemzőjét is magán viseli; a szerző egy szokatlan szerelmi történetet ábrázol a betelepedés

keretén belül, ahol nyoma sincs annak, hogy a bevándorló szászok különbek lennének a már

itt lakó népeknél, pusztán ők kerülnek ki győztesként a földért folytatott küzdelemből.

Bizonyság erre épp Arnoldnak, a tehetséges szász ifjúnak szerelme Siwa, a kun vezér lánya

iránt. Ugyanilyen hangnemben íródott Martin Malmer Zwei Pilger im Osten (1886) című

regénye, amelyben a fő gondolat nem is a szász bevándorlás, hanem a kereszténység

felvétele Pannónia tájain. A szerző látható élvezettel kalauzolja olvasóit a barbár keleten, s

mindenféle szokatlan élményben részesíti: gyermekáldozat, harcok-háborúságok,

érdekházasságok. Könnyen hihetnők azt, hogy ezzel a magyar barbárságra akarta felhívni a

figyelmet, holott ő csupán az ezoterikus cselekményre helyezte a hangsúlyt; a kalandot, a

furcsaságokat akarta nemzetekre való tekintet nélkül bemutatni.

Ez a hangnem azonban a múlt század kilencvenes éveire megváltozott: már nem a

történelmet fürkésző, azon elcsodálkozó, a tényeket tárgyilagosan bemutató stílusé a döntő

szó, hanem az erkölcsi-etikai megokolásé, vagyis a szerzők a szász rendteremtő képességet

emelik ki, és ezt a dolgok logikájából következően szembehelyezik a magyarság szerényebb

képességeivel, rendetlenségével, vadságával – ami mindeddig a Blütezeit periódusában nem

vetődött fel. Wilhelm Morres 1900-ban így fogalmaz: "Deutsche Kraft und Tapferkeit war

die Mauer geworden, an der die Wildheit des magyarischen Volkes zum Stehen gebracht

100

Der Grefenhof von Kelling, 3. oldal.

wurde." (A német erő és bátorság volt az a fal, amelyen megtört a magyar nép vadsága.)101

Nem rosszindulatúan, hanem nagyon barátságosan jelenti ezt ki az író, szándéka csupán a

tények megírása – ő a magyar vadságot látta ténynek, mert tudvalevőleg a németséghez

viszonyított későbbi keresztségfelvétel ezt sugallja. Az idézet folytatása bizonyítja ezt a

jóindulatot: "Und gerne boten die Deutschen die Hand, um dem neuen Nachbarn

aufzuhelfen, daß er würdig sei zu stehen in der Reihe der gesitteten Völker." (És szívesen

nyújtották a németek segítő kezüket az új szomszédnak, hogy felemeljék a civilizált népek

sorába.)102

Érvelhetünk azonban tovább Seraphin már idézett regényrészletével,103

ebből

egyértelműen a magasabb német kulturáltság tudata világlik ki. Feltehető a kérdés, hogy

miért épp a kilencvenes években módosul így a szász önmeghatározás: valószínű, hogy az

1876-ban feloszlatott Szász Egyetem, a szász területi autonómiát kormányzó szerv, valamint

az 1880-as években hozott iskolatörvények befolyásolták ezt. De nem kis szerepet

játszhattak ennek a szemléletnek a kialakulásában a bismarcki német állam viharos sikerei

is.

4. 3. 2. A szász identitás radikalizálódik, megfogalmazódik egy alá és fölérendelési

viszony. A magyar barbár, a kereszténység humanizmusát csak későn felismerő,

városalapításra, civilizációteremtésre képtelen nép, akin szívesen segít a német, azaz a szász

letelepedő. Ennek a radikalizálódott felfogásnak szerves eleme, hogy a németségnek az

iparban, azaz a kézműiparban szaktudása van, szemben a csak harcolni tudó magyarsággal.

A szász önmeghatározás következő szférája a szellemé lenne, érdekes módon azonban ilyen

kérdésekről a szász irodalomnak nincsen mondanivalója, e periódus művészete nem jutott el

az esszéregény szintjére. Csupán a történelmi eredetű kérdésekre kapunk választ, a két

népnek a művészetek területén nyújtott teljesítménye reflexió nélkül marad. Ez egy későbbi

kor, a Klingsor korának, Adolf Meschendörfer generációjának lesz újítása és érdeme.

101

Die deutschen Ritter im Burzenland, 23. oldal. 102

Die deutschen Ritter im Burzenland, 23. oldal. 103

Die Einwanderer, 93. oldal.

4. 3. 3. Amilyen szegény a szászok művészettudata, éppen olyan sokszínű erkölcsi

szférájuk megjelenítése, eleve az erkölcsi értékekben való gondolkodás alappillére minden

műnek. Ez konkrétan azt jelentette, hogy a szász hősöket, valamint az egész népet pozitív

tulajdonságok egész tárházával jellemezték. Tulajdonképpen minden ami szász, ab ovo

pozitívnak minősült. Egész egyszerűen az önkritikai hangnem még nem alakult ki ebben a

korszakban, ez is a XX. század hozadéka lesz, akárcsak a művészet kérdésein való

elmerengés. Traugott Teutsch például ily magabiztos szavakat ültet egyik főhőse szájába:

Meine Tochter, es regt sich etwas wie Stolz und Hochgefühl in Dir, wenn Du das

Alles mit willfähriger Erkenntnis betrachtest! Sieh Deine Volksgenossen genauer und ohne

Bitterkeit an. Unsere Bürger, wie sie Dir gegenwärtig vor's Auge treten, sind harte, knorrige,

ungeleckte Gesellen – unsere Bauern Recken, wie aus Eichen gehauen. Beide voller Kraft

und Selbstgefühl – wehrhaft, streitbar und waffenliebend [...]

Unsere Frauen sind keusch, treu, fromm, unermüdlich im Schaffen und rüstig und

tüchtig zu Allem, was Bestimmung und Aufgabe des Weibes ist [...]

[...] der Deutsche überhaupt im Guten, wie im Bösen, größere Leistungsfähigkeit

besitzt, als andere Volksangehörige [...]

[...] Unser Volk aber als solches ist gegenwärtig gesund durch und durch. Keine

verheimlichte, mit schönen Redensarten bemäntelte Fäulnis, keine Spur irgendeiner

krankhaften Entartung kann ich wahrnehmen an ihm.104

(Lányom, még akkor is felébred benned a büszkeség, ha elfogulatlanul nézel körül!

Tekintsd csak meg minden elkeseredettség nélkül alaposan népedet! A polgáraink, úgy

ahogy most itt láthatod őket, mind egy szálig kemény, csontos, szívós fickó – a parasztjaink

pedig valóságos lovagok, mintha tölgyfából faragták volna őket. Mindkettőjük csupa erő és

öntudat – állják a sarat, nem adják fel a küzdelmet, szabadságszeretők [...] Asszonyaink

szemérmesek, hűek, ájtatosak, fáradhatatlanok a munkában, és mindenre készek, ami

feladatuk és hivatásuk. [...] A német jóban és rosszban egyaránt eleve nagyobb

teljesítőképességgel rendelkezik, mint más nép fia [...] Népünk minden porcikájában

makkegészséges. Semmiféle eltitkolt, vagy szép szavakkal elkendőzött hibát, semmiféle

beteges elváltozást nem tudok felfedezni rajta.)

104

Georg Hecht, 298. oldal.

Ez az öndicsőítő hangnem Michael Alberttől sem idegen:

Dem Schwerte gleichen wir: geduldig, fügsam,

Erwägend, friedsam sind wir, und der Stärk're

Kann beugen uns; jedoch wir brechen nicht.105

(A palloshoz hasonlítunk: türelmesek, hajlékonyak vagyunk, megfontolók,

békések; az erősebb meghajlíthat bennünket, de el nem törünk.)

Feltehető a kérdés, hogyan viszonyul ez a határozott öntudat a magyarság

megítéléséhez. Mindenekelőtt megállapítható, hogy nem minden nemzeti büszkeség sért

más nemzetet, büszkeség és mások tisztelete kölcsönösen kiegészítheti egymást. A

határozott szász öntudatnak nem kell feltétlenül a magyarsággal szemben érzett

felsőbbségtudatot jelentenie, amint azt Wilhelm Morres példája is mutatta. Ez a kettőség

jellemzője is e kornak, azaz két egymástól meglehetősen távol álló, néhol azonban rokon

vonásokat is tartalmazó szemlélet áll szemben, illetve váltogatja egymást: a magyarság

tisztelete félelemmel elegyült, úgy ahogy az a szászoknak a nemességhez való kapcsolatát

jellemezte, amit majd fokozatosan felvált a múlt század kilencvenes éveiben a túlfűtött

német büszkeség. Ez az öntudatbeli váltás a magyarságképben ha nem is változást, de

hangsúlyeltolódást eredményez: addig egy uralkodó, de partner nemzetről volt szó,

amelynél fel lehetett fedezni értékes vonásokat, és fel lehetett tárni hibáit is, vagyis egyféle

egyenrangúsági viszony alapjáról lehetett a párbeszédet folytatni. A hangsúlyeltolódáskor

azonban mindez már más színben tűnik fel: két egyenlő fél kapcsolatáról már nem esik szó

olyannyira, hogy az interperszonális kapcsolatok kiesnek a művek témáinak szórásából,

házasságról, szerelemről nincs többé említés. A helyzetet bonyolította az, hogy a

magyarságot politikailag domináns elemnek kellett elismerni, de kulturálisan

alacsonyabbnak, amely a kultúra értelmét kérdőjelezhette volna meg. Eddig azonban nem

jutott el a szász irodalom, mivel égető, konkrét problémával küzdött: a végveszéllyel, a

nemzethalállal. Az évszázados szász jogokat eltörölte a magyar parlament, ezért minden

magasabb műveltségtudat ellenére az irodalmat áthatotta a teljes pusztulás víziója. Friedrich 105

Die Flanderer am Alt, 61. oldal.

Wilhelm Schuster írja Bei Marienburg című versében:

Marienburg, o Marienburg,

Gieb [sic!] deine Toten her!

Für uns hat auch begonnen

Ein Kämpfen hart und schwer.106

(Marienburg, oh, Marienburg, add vissza halottainkat! Számunkra is megkezdődött

a nehéz és súlyos harc.)

De idézhetjük Josef Grosst is:

Sachs, halte Wacht!

Sachs, halte Wacht!

Die Väter haben gerungen,

Sie haben die Feinde bezwungen,

Sie haben für Heimatsgut

Vergossen ihr teueres Blut.

Sachs, halte Wacht!

Sachs, halte Wacht!

[...] Dein Land mit den waldigen Bergen,

Es duldet nur Herren, nicht Schergen,

Es kennt nur der Freiheit Licht,

Die Knechtschaft verträgt es nicht.

Sachs, halte Wacht! [...]107

(Szász, állj őrt! Szász, állj őrt! Apáink küzdöttek, legyőzték az ellent, a haza

földjéért ontották drága vérük. Szász, állj őrt! Szász, állj őrt! [...] Erdős hegyeidnek hazája

csak urat tűr, nem pedig szolgát, csak a szabadság fényét ismeri, és a szolgaságot nem viseli

el. Szász, állj őrt!)

Michael Albertet is elragadja a téma:

Ja, viele sehen verdämmern

106

.In: Fr. W. Schuster, Gedichte, (1896) 100. oldal. 107

Mahnung. In: W. Brandsch (Hrsg.), Deutsche Volkslieder aus Siebenbürgen, (1905) 179. oldal. Első kiadása:

Treu und frei. Heimatklänge aus dem Lande der sieben Burgen.

Des Volkes letzten Stern,

Verzweifelnde, von Hämmern

Zermalmt des Lebens Kern.

Sie künden als Propheten

Schon manch ein liebes Jahr:

'Es gibt nichts mehr zu retten,

Du todgeweihte Schar!

Sieh', deines Geistes Flügel

Senkt leise sich zu Thal;

Zu viele deckt der Hügel

Aus deiner Tapfern Zahl!'108

(Igen, sok kétségbeesett látja már leszállni a nép utolsó csillagát, pörölyök

szétmorzsolják életünk magvát. // Mint a próféták hirdetik már jónéhány éve: 'Már semmit

sem lehet megmenteni, halál fiai vagyunk! Nézd, szárnyaid a völgybe húznak, túl sokakat

takar már sírhant a bátrak közül!')

A vers végkicsengése optimista lesz: tudjuk Albertről, hogy sok írótársához

hasonlóan ő is a jobbik magyarságban hitt, mindez azonban nem változtat azon, hogy a

nemzethalálért a magyarságot tegyék felelőssé. Albert maga is megpendíti ezt a húrt egy

középkori történet kapcsán: "Die Unger und Sekler [sic!] im Lande werden's nie dulden; sie

rotten diese Sachsendörfer aus mit Strunk und Stiel, wenn's hoch kommt." (A magyarok és a

székelyek soha nem fognak minket megtűrni; ha úgy hozza a sors, még az írmagját is

kipusztítják a szász falvaknak.)109

Ebben a végveszély hangulatban a szászok a nagynémetséghez tartozás ideológiai

fegyveréhez nyúlnak, azonosulnak a feltörő porosz állam eredményeivel, így szinte

automatikusan vezetett az út a magyarság mint csökkent értékű, ellenben agresszív nép

megítélésének létrejöttéhez. Ez az ítélet azonban nem jellemző mindegyik műre, egy

vonulata csak a magyarságképnek; másrészt latens, szó szerint kimondva nem jelenik meg,

hanem a felfokozott német büszkeség implicit értelmeként él úgy, ahogy azt M. Albert vagy

T. Teutsch már idézett műveiben láttuk. A jelenség könnyen magyarázható: a

108

Willkommen! Festgruß, dargebracht den zu den sächsischen Vereinen in Schäßburg erschienenen Gästen, 1891. In:

Michael Albert, Gedichte, 170. oldal. 109

Else, 37. oldal.

nehézségekkel, a néha kilátástalan helyzettel kényszerűen szembeszálló nép kitartását az

irodalom átesztetizálja, hősiességnek, magasabb emberi értéknek tünteti fel.110

4. 3. 4. A szász önmeghatározás azonban nem merül ki abban – összegezve az eddig

felsoroltakat, hogy ez a nép, illetőleg irodalma önmagát civilizációteremtőnek, magas

szakmai színvonalon, szorgalmasan dolgozónak tekintette. Ezek mellett a történelem

időszerű kihívásaira is keresték a választ, ahol szintén a magyarsághoz való viszonyukra

reflektáltak azért, mert a kapitalista fejlődés hordozói a szászokkal szemben a magyarok

voltak. A felbomló faluközösségek, a nemzetközi piacokon megingó céhek világában a

szászság az összefogásban látta a megoldást. Ezért írja Traugott Teutsch még az emberiség

nagy eszményét, a teljes egyenlőséget is elutasítva:

Denn wir sind ein kleines Häuflein und fast zu verglichen einem Eiland im weiten

Meer, an dessen blühende Ufer fort und fort die stürmischen Gewässer schlagen... Darum

besteht ja, Dank unserer Väter Klugheit und der Könige Weisheit, auch die Rechtsatzung,

daß die Zunft keinen andern Meister als den Deutschen, und der Meister keinen Lehrling als

nur den Deutschen aufnehmen darf – darum auch, daß alles nicht deutsche Volk auf unserm

Boden nur geduldet Volk ist, das kein Bürgerrecht besitzen darf.111

(Mi csak maroknyi ember vagyunk, akik úgy élünk, akárcsak a sziget az óceánban,

amelynek virágzó partjait állandóan viharos vizek ostromolják... Apáink okosságának és

királyaink bölcsességének köszönhetjük, hogy ma is él az a szabály, miszerint a céh csak

német mestert, a mester meg csak német tanoncot alkalmazhat. Ezért a nem német népek

székeinkben csak megtűrtek, akiknek nem jár polgári jog.)

A politika veszélyes ingoványára tér ezzel Teutsch, mivel népének revendikál

bizonyos jogokat, s ezzel szemben a magyarságnak szemére veti az antidemokráciát. A

nemzetféltés jegyében feladja a polgári fejlődés értékeit, – lényegében ebben nyilvánul meg

a Blütezeit konzervatív jellege, amiért a következő írógeneráció oly hevesen támadta.

Ugyanilyen jellegű bukató a XIX. század nemzeti problémáinak a visszavetítése a

110

Ugyanez a jelenség később a két világháború közti erdélyi irodalomban, Åprily Lajos és Reményik Sándor

költészetében például szintén megjelent. A helyzet átlényegítése, esztetizálása tipikus a kisebbségi irodalmakra. 111

Georg Hecht, 65. oldal.

múltba: jónéhány író a történelem folyamán a magyar vezető körökben explicite létező –

gazdasági jellegű – szászellenességet nemzeti-nemzetiségi okokkal magyarázva a két

nemzet szembenállásaként tünteti fel tulajdonképpen azért, mert a magyarságon – amint azt

már kifejtettük – csak nemeseket ért. Seivert a Der Grefenhof von Kellingben például így

ír:

Dieser Kampf war zwar kein blutiger, wie in Deutschland der Kampf zwischen den

Patriziern und den unfreien Gewerken, denn es ward nicht geführt innerhalb der Städte,

sondern gegen einen Landadel, aber es war besonders heftig und hartnäckig dadurch, weil

im Laufe der Zeit die Adelsfamilien magyarisiert waren und so zum Standes- der

Nationalitätskampf sich gesellte.112

(Ez a harc [ti. a szász nép és a nagybirtokosok harca] nem volt véres, mint

Németországban a patríciusok és a tőlük függő kézművesek harca, mert nem a város falai

közt vívták, hanem a vidéki nemesség ellen. Különösen heves és hosszantartó volt azonban

azért, mert időközben a nemesi családok elmagyarosodtak és így a társadalmi küzdelemhez

hozzájárult még a nemzetiségi is.)

Seivert világos határvonalat kíván húzni a két nemzetiség között, de ez nem sikerül

neki, mert nem sikerülhet: nincs ilyen egyértelmű arcvonal a két nép közt, küzdelmeiket,

harcaikat mindig együtt kellett megvívniok. Ezért önmagával kerül konfliktusba: a

Pempflingerben113

nemzeti ellentétekről beszél, de a két ellenséges táborban, Zápolya és

Ferdinánd táborában vegyesen vannak szászok és magyarok. Hasonlóképpen együtt és

egymás ellen küzd a két nép Wilhelm Morres regényében is,114

s ez azon túlmenően, hogy a

kapcsolatok bonyolultságát tanúsítja, amit nem lehet egyszerűsítő modellekbe zsúfolni

valamely nemzetiség eszményítése érdekében, még egy dolgot elárul: a történelemre

visszatekintő irodalom a szász népet Erdély egyik erős hatalmi tényezőjének tekintette,

történelemalakítónak, mindenféle politikai cselekedet aktív részesének, de anélkül hogy

jelentőségét a török és az osztrák császárság mellett eltúlozta volna. Figyelemre méltó ez a

112

Lásd Der Grefenhof von Kelling, 4-5. oldal. 113

In: Culturhistorische Novellen. 114

Der Sachsengraf Marcus Pempflinger oder Deutsche Treue.

gondolat még egy szempontból: a hajdani hungarus-tudat maradványai térnek itt vissza, a

történelmi idők szászsága ugyanis – legalábbis ezen irodalom tanúsága szerint – otthonának

érezte Erdélyt és vele együtt Magyarországot, örömeiben és bánataiban egyaránt osztoztak,

és csupán a magyarságot, nem a szászságot sújtó csapásokkal is szolidaritást vállalnak.

Wilhelm Morres például a mohácsi csatavesztést sorstragédiaként fogja fel, vagy Gustav

Seivert a törökdúlást siratja.115

Egyféle partnerséget jelentett ez a szűken értelmezett

magyarsággal, a magyar nemességgel.

4. 3. 5. A Blütezeit – mint minden más irodalmi irányzat – nem egységes. Vonulatai

vannak, sőt a század vége fele leszakadó ágai is, a témákban is megnő a szórás. Míg az írók

egy része szász sorsproblémákkal foglalkozik, és a magyarságot vádolja ezekért, addig

feltűnik az a nemzeti hovatartozás kérdését nem problémaként érzékelő kozmopolita vonal,

amelynek ebből kifolyólag magyarságképe is teljesen elfogulatlan lesz, így még a közhelyei

sem tartalmaznak semmiféle előítéletet. Kevés ilyen mű nyomára bukkanunk, mégis meg

kell említenünk őket, mert a Blütezeit szűk kereteit tágították egy emberibb, egy

általánosabb dimenzió fele. Johann Leonhardtnak az Im Kusse gerichtet (1890) című

novellájáról, kisebb mértékben a Siebenbürgisches Kleinleben (1912) kötet írásairól van

szó, valamint Albert Amlacher In der Heidenschenke (1902) című elbeszéléséről. Ez az

irodalmi irányzat a szász öntudat ápolását már nem tartja céljának, természetesnek veszi,

hogy mindenki valamely nemzet szülötte, az etnikai konfliktusokat kicsinyességnek tekinti.

Kialakulásában a bécsi udvar uniformizáló és egységesítő hatása játszott szerepet, ez

egyértelműen érződik e művek hangvételén, színhelyein, a lefestett életmódon, viszont az

alacsony eszétikai értékük nem segítette elő, inkább csak hátráltatta e nemes gondolat

terjedését. Az Im Kusse gerichtet hőse például egy magyar huszárhadnagy, vagyis a

Monarchiában nagyra becsült katonai hivatás nyalka megtestesítője, a mű miliője meg

nyaralóhelyek, báltermek, kaszinók: a mondén társasági élet színhelyei; közülük mindegyik

azonban Erdély területén van: lényegében ebben kapcsolódik ez a kozmopolita irányzat a

115

Lásd Der Sachsengraf..., 34. oldal, illetve Gaan von Salzburg, 369. oldal.

Blütezeithoz, hazai földön honi emberek szerepelnek bárhol elképzelhető történetekben.

Leonhardt ugyanis a szerelemről – magyar férfi és szász nő kapcsolatáról – ír, de a pár

elbukása nem nemzeti konfliktusok, hanem személyes tragédiák miatt következik be. A

novella hangulatára kell felfigyelnünk: szomorkás, az elmúláson merengő, a fin de siècle

félelmeit felidéző mű, s mint ilyen az emberek közti kapcsolatokat is úgy mutatja be, hogy

ott csak a személyes értékek a fontosak és döntőek. Az oly sokat támadott vegyes házasság

egészen más színben jelenik itt meg.

Más oldalról közelít Amlacher a magyarsághoz. Míg Leonhardt csak egy szűk

társadalmi réteg, a nagyvilági arisztokrata és polgár szemével és felfogásával ugyan, de

belülről ábrázol, addig ő kívülről szemléli a magyarságot. Novellája nem is Erdély földjén,

hanem valahol az Alföldön játszódik, s az egész történet amolyan kuriózum: betyárok,

pandúrok, csaposlányok, cigányzene – a törvényen kívül álló világ leírása ez, nyilvánvalóan

a csodákra, érdekességekre vágyó németországi olvasó igényének kielégítésére. A mű arra

épít, hogy a megcélzott olvasói réteg (a könyv Drezdában jelent meg), messziről, teljesen

idegenként figyeli a puszták valóságát, ezért végül is csupa közhelyből építkezik: a bátor és

életvidám betyár (természetesen a mulatás minden kellékével), forróvérű szeretője és a föld

fenekéről előkerülő pandúrok lesznek a szereplők. Amlacher azonosítja írásában a magyar

társadalmat az ügyes betyár mítoszával, valamint népmesei elemekkel. Megfigyelhető, hogy

e nemzeti sablonon kívül Amlacher más előítéleteket már nem használ, nincs e műben a

magyarságra valamilyen jellemvonást ráerőszakoló kitétel, ő pusztán csak azt sugallja, hogy

ilyen betyár-világ is létezik. Feltételezhető azonban, hogy ezt a szemléletet a nyugati

magyarságkép116

nagyban befolyásolta, Amlacher mintegy elébe akart jönni olvasói

elvárásának.

Amlacher felfogása azzal vált lehetővé, hogy az Osztrák-Magyar kiegyezés után

egy időre stabilizálódott a szász–magyar viszony. A szászok politikai képviselethez jutottak

a magyar parlamentben, ahol a fekete szászok frakciója még bizonyos kis jogokat is

kiharcolt, és ezzel az irodalom egyik témája, a szászság jogai és életlehetőségei, a politikai

116

Lásd Hankiss János, Turóczi-Trostler József és Walkó György munkáit.

szférába tevődött át. Az irodalom a témavesztést nehezen heverte ki, egy ideig mintha nem

talált volna önmagára; ennek megfelelően Amlacher sekélyes magyarságképe folytatódik

Regine Zieglernél, vagy Johann Plattnernál, aki népi komédiáiban például falusbírókat

karikíroz.117

Csak a következő, újabb irodalmi eszmény tudta ezt a folyamatot

megváltoztatni. A politikai írásbeliség azonban felerősödött, főleg a sajtó jár élen ezzel, ahol

az égető problémákat már nem a múltba ágyazva próbálják megértetni, hanem konkrét

esszéisztikus írásokban.118

4. 4. Sablonok, előítéletek, közhelyek

A Blütezeit irodalma – összességében tekintve – globális, általános ítéleteket

alkotott a magyarságról. A tárgyalt korszak irodalma nem élt az egyénítés lehetőségével: a

szereplők jó része pusztán típus, bizonyos előítéletek megtestesítői. A szász irodalomban

szinte egy etikai katalógus áll össze a magyar emberekről, tulajdonképpen a magyarságról

alkotott ítéletekből. Ezek közt logikai összefüggés nincsen, nyilvánvalóan a történelmi

tapasztalat szülte őket, ezért lehetnek egymásnak ellentmondóak, így mindenféle

rangsorolás, vagy logikai összefüggésteremtés nélkül sorolhatók csak fel.

A magyarság általában egy "leicht entzündliches Volk" (lobbanékony nép),119

vagyis képviselői háborúba, csatározásba könnyen belekeverednek, verekedésre mindig

készek. Ezt a legjobban az ideológiai vetületet mellőző, gyakori kuruc téma sugallja, azaz a

szászság a szabadságharc jelleget nem vette észre, így a magyarok köztörvényes

bűnözőkként tűnnek fel, akik csak a rablás-gyilkolás kedvéért folytatják felforgató

akcióikat, nem valami eszmétől vezérelten. Érthető ez a szász szempont, mert a korabeli

leírásokból, krónikákból tudjuk, hogy a szász települések sokat szenvedtek a

háborúskodások idején. Jekeliusnál, de Julius Theißnál120

avagy a Die Repser Burg121

című

117

Lásd például: Die Müssigen, oder: Wer ist der Pfiffigste?. 118

A legélesebb tollú politikus Lutz Korodi, aki esszéiben a magyar szász viszonyt részleteibe menően tárgyalja; írásai

viszont nem tekinthetők irodalomnak. 119

August Jekelius, Aus gährender Zeit, (1905) 154. oldal. 120

Die Gefangenen des Grafen Forgách, (1904). Eine Erzählung aus der Zeit der Kurutzennoth in Siebenbürgen.–

Már maga a cím is tartalmazza az ítéletet. 121

Szerzője ismeretlen, a szignó M. K...r, (1867).

novellában (a példák azonban vég nélkül sorolhatók) a kuruc harcok csupán összeverődött

hordák rablásaiból, kegyetlenkedéseiből állnak. A csapatvezetők, adott esetben maga

Rákóczi is, vad vezérek, "Kurutzenanführer"-ek.

A szász hősök általában túljárnak a kegyetlenkedő, a védtelen lakosságot háborító,

igazságtalan kurucok eszén – ezért ha nem is kimondottan ostoba és együgyű tömegről

beszélnek, de a sugallt ítélet nem jár ettől távol. Forgách gróf122

fogságából megszökik

Benkner királybíró, de még azelőtt a gróf vad gyermekeit megneveli, civilizált viselkedésre

szoktatja. A fegyvereiket kereső székelyeket is sikeresen rázzák le magukról a barcasági

szászok.123

A szász-magyar konfliktus mindig perszonifikálódik, mindig van egy-egy szereplő,

aki felelős a dolgok rossz alakulásáért. Általában egy nemesember, lehetőség szerint

főnemes e funkció hordozója, és ha nevük változik is a különböző művekben, tulajdonságaik

már nem. Érdekes, hogy a szász írók így látták a valóságot, ismerni vélték a tipikus magyar

nemest, ezt néhány belső tulajdonsággal jellemezték, úgy mint büszkeséggel,

fennhéjazással, előkelő megjelenéssel. Ezen túlmenően a szövegek azt is elárulják, hogy

íróik még ennél többre gondoltak: alkatra, beszédstílusra, modorra, amit azonban sehol sem

vetettek papírra. Az "ein ungarischer Edelmann" mint típusmegjelölés gyakran előfordul, de

ennél a jellemzésnél többet egyik sem mond, ami azt árulja el, hogy a szász

közgondolkodásban élt egy kép a magyar nemesről (gondoljunk csak Báthory Gáborra),

amelyet az irodalom minden további nélkül átvett, lényegében esztétikai szegénységről téve

tanúságot. A felsorolt tulajdonságok értékelése azonban relatív. A büszkeséget, bátor

kiállást akár csodálhatják is, már említettük a szász nemesség felemelkedési lehetőségét a

magyar arisztokrácián belül. Negatív szereplő Michael Albert Harteneck-jében például

Bethlen kancellár, a Die Flanderer am Altban meg Dobó, a lázadó. Mindezek

ellenkezőjével is találkozhatunk, még ha ez nem is annyira elterjedt. A magyar nemes lehet

bátor, a közös veszély ellen hősiesen küzdő, önfeláldozó. Ilyen például Török,124

a szászok

122

Julius Theiß novellája. 123

Viel Lärm um nichts. In: August Jekelius, Aus gährender Zeit. 124

Lásd Johann Wilhelm Litschel, Valentinus Greff.

oldalán álló férfiú, vagy Vitéz, Beszterce hős védője.125

A forró vérmérséklet tehát magyar tulajdonság. Ez azonban nem csak a férfiaknak

jár ki, hanem – a nőknek is. A Blütezeit önmagában nagyon szolíd, minden pajzánságot

kerülő irodalom, néhol mégis fel-felbukkan pár utalás a magyar nőkre, a kor szokásához

híven természetesen diszkrét módon. "Magyarenweib, du herrlich Weib!" (Magyar nő, te

csodás nő!) – kiállt fel Friedrich Rheindt az őszinte tisztelet és csodálat hangján, – "Du

schönste aller Frauen" (a legszebb a nők közül),126

és véleményét akár általánosnak is

tekinthetjük, mert a kor műveiben még akkor is dicsérő szavakkal illették a hölgyeket, ha

úgy máskülönben elítélően, vagy legalábbis kritikusan írtak a magyarokról. Martin Malmer

Ilonája még a legdurvább körülmények között is gyöngédségről, humánumról tesz

tanúságot, ő a keresztény szellem előhírnöke Pannóniában. Valószínűleg nem kívánták a

szász írók a női mivoltot nemzetiségi problémákkal megfertőzni. De ebben az esetben is

sablonról van szó, még ha pozitívról is.

Feltehető a kérdés, hogy milyen körben mozognak ezek az előítéletek. Elsősorban a

viselkedésre vonatkoznak, vagyis valósnak tételezett helyzetekre adott válaszokat

határoznak meg. Bátorságot, robbanékonyságot és lobbanékonyságot, rosszindulatot és

vérengzést, egyszerűséget, de barátságosságot, vendégszeretetet kell megemlíteni.

Másodsorban ruházkodásra, fizikumra gondolhatunk, a bajuszra meg a dolmányra, melyek

szintén kétarcúan, igenlőleg és elutasítólag szerepelnek a művekben. Harmadsorban az

erkölcsi tulajdonságokat kell megemlítenünk, ezek köréből elsősorban a megbízhatatlanság,

becstelenség, ellenségeskedés emelhető ki. A felületesség oka, hogy a Blütezeit írói

lényegében saját népük gondjaira figyelnek, nem kívánnak elmélyedni más kérdésekben.

Ennek eredményeképp számtalan ítéletet felülbírálás nélkül átvesznek a

közgondolkodásból, és nem keresenek oly helyzeteket, ahol a két nép kapcsolatának

szélesebb perspektívái tárulnának fel.

125

Egyik szereplője Gottfried Daichendt Stürmische Zeiten címû novellájának. 126

In: Deutsche Klänge, 69. oldal.

4. 5. Visszatekintve e korszak műveire azt a megállapítást kell tennünk, hogy bár

a vártnál lényegesen többet és sokszínűbben szólnak a magyarságról, de még mindig nem

lépik túl a Marlin és kortársai által meghatározott határokat, azaz nem szabadulnak meg a

sablonoktól. Ezek azonban már több irányba mutatnak, néhol egyenesen ellentmondanak

egymásnak, ami nyilvánvalóan az irodalmi sokszínűség jele. Az a romantikus felfogás,

miszerint a magyar ázsiai vad nép, most már feloldódik, és mellette, részben helyette is

három irányba kezd a szemlélet kibontakozni: egyrészt az agresszív magyar nemességgel

azonosítják a magyarságot, másrészt az együttélés jegyében a barátságos szomszédot

fedezik fel benne, harmadszor meg az európai lakost, kivel egyenlő félként lehet tárgyalni.

Döntő következtetés azonban, hogy a magyarságkép a politikai helyzet függvénye e korban,

az irodalom nem lép túl az élet szabta kereteken, nem keres magának önálló létszférát,

ellenben ezen belül sok helyen megadja azt a lehetőséget, hogy higgadtan ítélkezzék az

olvasó a két nép viszonyán. Ez jövőbe mutató tendencia, mivel előkészíti a XX. század

fordulatait.

V. A NYELV MINT AZ ÖNAZONOSSÁG KRITÉRIUMA

5. 0. A Blütezeit periódusa szinte négy évtizedig tartott, sőt még ezen túl is hatott

egyes íróknál. Ideológiában, elméleti vértezettségében szilárd korszaknak tűnik, amely – ha

a szilárdságot más szemszögből vizsgáljuk – gátolta a haladást, hiszen első látásra hasonló

jellegű művek születtek évtizedeken keresztül. A társadalom fejlődése azonban nem állt

meg, ekkorra fejeződött be ebben a térségben a nemzeti gondolkodás kialakulása. A

nemzetfejlődés e XIX. századi szakasza különlegesen érdekes fordulatot hozott a szász

irodalom számára: a Blütezeit történelmi gondolkodásmódja mögött megjelent a nemzeti

nyelv gondolata, és elindult az a folyamat, amelynek eredményeképpen az egyén

nemzetiségét az általa beszélt nyelvvel határozták meg, a nyelv a nemzeti azonosság

kritériuma lett. A szászok esetében ez különösebb bizonyításra nem szoruló egyértelmű

igazsággá vált. Mindez az irodalomban is éreztette hatását, megjelentek a reflexiók a

nyelvről, sőt maga a nyelv is a művészet témájává lépett elő. A magyarságkép mindennek

hatására jónéhány műben a nyelvhasználat és az anyanyelvi identifikáció problémáján

keresztül láttatva jelent meg.

A nyelv a nemzeti identitás legfőbb ismérveként a múlt század

hetvenes-nyolcvanas éveiben tudatosodott a szász közösség számára, és természetszerűleg

ezzel egyidőben jelentek meg az irodalmi utalások is. Ez az időbeli behatárolás

fáziseltolódást mutat a magyarországi, de nem erdélyi német irodalomakhoz képest,

pontosabban fogalmazva a magyarországi német és magyar irodalom kapcsolatában

felvetődött problémákhoz képest. A nyelv mint identitási kérdés ugyanis már a század

harmincas-negyvenes éveiben feltűnik, ekkor mondják ki a magyar irodalom nagyjai az

ítéletet Johann Ladislaus Pyrkerről, akinek hazafiságát, Magyarországhoz való kötődését

kérdőjelezik meg, mivel német nyelven írta a különben nem sok esztétikai értéket felmutató,

de magyar témájú drámáit. Pyrker számára – ahogyan azt Pukánszky Béla A magyarországi

német irodalom történetében kifejti127

– nem a magyar nyelvvel való azonosulás jelenti a

hazafiságot, hanem pusztán a magyar témák. Kortársai ezt nem értették már, nem érthették,

mivel a társadalmi fejlődés iránya a nemzeti nyelvet központi helyre emelte, így Pyrkernek

jó szándéka ellenére is konfliktusba kellett keverednie, s a megbélyegzés mindmáig rajta is

maradt.

Nyilvánvaló azonban, hogy ugyanez a kérdés az eltérő társadalmi-történelmi

tényezők hatására más módon és más időpontban jelentkezik a Királyhágón túl. A

szászoktól a reformkorszak és a szabadságharc magyarsága nem nyelvi, hanem pusztán

politikai azonosulást várt el, nevezetesen Erdély és Magyarország egyesülésének

támogatását. Pyrker és kortársainak még 1848 előtt a nyelvválasztásról kellett színt

vallaniok, a szászságnak csupán Erdélyről, ezért esetükben a nyelv kérdése nem is került

szóba. Lényegesen más helyzettel került szembe azonban a szászság a század hetvenes

éveiben: a Szászföld viszonylagos autonómiájának megszűntével létüket kezdték el félteni.

Pusztulásukat az irodalom sajátos prizmán keresztül jelenítette meg: a nyelv elhalását

azonosította a szász nemzetiség megsemmisülésével, ezért a német nyelv legcsekélyebb

korlátozását is a végveszély előhírnökeként értékelte. Ezért váltak központi témává a

nemzetiség sorskérdéseit nem befolyásoló iskolatörvények, amelyek nem az anyanyelvi

oktatást kívánták eltörölni, hanem a magyar nyelv erőteljes oktatását szorgalmazták. A

nyelvben tehát a szászság önnön nemzeti létét féltette, ezért hazafiságuk, szász

elkötelezettségük kritériumává vált a nyelvről való értekezés. A nyelv iránt e módon

felkeltett érdeklődés miatt elszaporodtak az irodalmi művekben a reflexiók a

nyelvhasználatról.

5. 1. 1. Ez egészen konkrétan úgy jelentkezett, hogy a szerzők valamilyen módon

megjegyezték a mű párbeszédeinek nyelvét. Mindeddig erről szó sem esett, az irodalmi

művek olvasása közben nem lehetett tudni, mely nyelvet használják a feltehetőleg bi- vagy

trilingvis környezetben a szereplők. Ebben a művészet a társadalmi szabályokat követte,

127

. Lásd a 497. oldalt.

ezeket az irodalom nem kérdőjelezte meg, sőt annyira természetesenek tekintette, hogy nem

is reflektált rájuk. Levelezésekből, korabeli dokumentumokból tudjuk, hogy a

nyelvhasználat a XIX. század első harmadáig független volt a nemzeti hovatartozástól. Az

országgyűlés nyelve például a latin volt, de a politikában a XVII. század során olyannyira

elterjedt a magyar, hogy például Georg Kraus Erdély történetét tárgyaló krónikáiban hosszas

levélrészeket idézett így,128

sőt Michael Weiß, a később szász nemzeti hősként ünnepelt

brassói bíró még naplójfeljegyzéseiben is használta.129

A két nép felsőbb rétegeinek

érintkezésében, társasági életükben a magyar és a Hochdeutsch váltogatták egymást, és csak

nagyon kis részben volt jelen a francia. A népi érintkezés szintjén meg a szász nyelvjárások

és a magyar, gyakorta meg a román is szerepelt. Mivelhogy Erdély vegyes lakosságú

területein mindenki több nyelvet ismert (ilyen-olyan szinten), a szóértés ténye evidencia

volt. A nyelvhez nem rendeltek hozzá semmilyen öntudati formát, vagyis az identitást,

nemzetit és egyénit egyaránt, nem nyelvi, hanem jogi, vallási és szociális ismérvek alapján

határozták meg. Váltás következik be ebben a felfogásban: a nyelv elsődlegesen

meghatározó lesz, a nemzeti identitás kritériumává lép elő, egyéni büszkeség tárgya. A

szemléletváltás azonban zavart is okozott: ami addig normálisnak tűnt, mert ebbe a rendbe

született bele mindenki, az most egy emberöltő alatt hirtelen természetellenes lett. Az

emberek, az irodalom felfigyelt arra, hogy a népek között a nyelv akadályt képez.

A folyamat egyértelműen társadalmi jellegű, a nemzetek kialakulásának

lecsapódása ez az irodalom területén, aminek különleges hatása volt a magyarságképre.

Arról van szó ugyanis, hogy a nyelv mint akadály tudatosodása a politikai konfliktusokon túl

is eltávolította a népeket egymástól: a váltás után a magyarságot mint idegen, tőlük távol álló

népet figyelték, értékeikkel, küzdelmeikkel már nem tudtak azonosulni, mint korábban,

legfennebb csak bemutatták azokat. Az a beleérzés, ami évszázadokon keresztül a szász

magyar kapcsolatokat akkor is jellemezte, ha azok ellenségesek is voltak, a XIX. század

128

Lásd a Siebenbürgische Chronik szöveggondozás és fordítás szempontjából kitûnő román kiadását, amelyben a

magyar és a latin részek eredetiben szerepelnek. 129

Erre hívja fel a figyelmet Karl Kurt Klein az Adolf Meschendörfers Drama Michael Weiß, Stadtrichter von

Kronstadt címû irodalomtörténeti dolgozatában, 27. oldal.

végére idegenség, közöny és értetlenség váltotta fel. Mindez a Blütezeit korában zajlott le.

5. 1. 2. A jelenség részletesebb elemzése felveti a nyelvi tudatban bekövetkezett

váltás elsődlegességének problémáját a magyarságkép alakulásához képest. Ezt az

összefüggést nem egyenesnek, nem közvetlennek és nem kizárólagosnak kell tételezni,

vagyis egyrészt a nyelvről vallott felfogás nem módosítja közvetlenül a magyarságképet,

mert mindkét jelenség, a nyelv társadalmi szerepének tudatosulása, valamint a

magyarságkép változása a szellemi környezet alakulásának hatására következik be. Nagy

jelentősége volt mindebben a gazdasági helyzetnek is, a meglehetősen elmaradt szász

közösség számára ugyanis a kapitalizmus terjedése és a polgári állam kiszélesedése komoly

kihívást jelentett. Az irodalmi művek szintjén alkotáslélektani okokból a nyelvi tudatosság

primér a magyarság megítéléséhez képest, még ha mindkét jelenség ugyanannak a

helyzetnek párhuzamos terméke. Az írói elmében a nyelv kérdése égetően él, hiszen ez az

egész szász közösséget foglalkoztatta a múlt század utolsó negyedében, nem csoda tehát,

hogy a nyelv helyzete meghatározta az írói gondolkodást.

5. 2. 1. A nyelvfelfogás és a magyarságkép összefüggései kapcsán a szász

irodalomnak a XVI. századig visszanyúló kezdeteinél emberi-erkölcsi vonatkozásaiban

mind a mai napig példaértékű interkulturális jelenségei fedezhetők fel. E korból

tulajdonképpen nem is a művekben élő magyarságkép hívja fel magára a figyelmet – hisz

ekkor a modern értelemben vett irodalom jóformán még nem is létezett, pusztán csírája

fakadt, hanem a szellemi életben létező nyelvfelfogás, amelyből következtetni lehet a

magyarságképre is.

A nyelv ekkor pusztán eszköz valamilyen, általában vallási vagy társadalmi cél

elérésében, nem öncél, mint a modern művészetben. A jelenség számtalan példával

bizonyítható, a legeklatánsabban ezek közül azzal a Heltai Gáspárral (1490 vagy 1510,

meghalt 1574-ben), a jeles magyar szépíróval és reformátorral, aki felnőtt korában tanult

meg magyarul, hogy így még közelebb kerülhessen híveihez, még eredményesebben

hirdethesse a reformáció hitvallását.130

A szász pap nyelvváltása nem tekinthető

asszimilációnak, jó vagy rossz értelemben vett beolvadásnak: mai fogalmaink szerint ő

éppúgy szász maradt, mint mielőtt magyarul írt és beszélt volna. Énjét, identitását nem adta

fel, bizonyság erre munkássága, amelynek alapján még ma is szerepel a romániai német

kultúrtörténeti munkákban,131

sőt egyes szász történészek egyenesen visszakövetelik

maguknak Heltait, tiltakozván a magyar "kisajátítás" ellen. Heltai szász megítélése

egyérteműen tükrözi azt, hogy ő két kultúrának jelentős alakja, akárcsak Dávid Ferenc (kb.

1510-1579), Franz Davidis, az unitárius egyház megalapítója.

Ahol két kultúrának egyformán fontos személyiségeiről beszélhetünk, ott

nyilvánvalóan a szellemi interferenciák bizonyos egységesülést hozhattak létre. E kor

azonban nagyon szegény irodalmi művekben, ezért ez nehezen dokumentálható. A jobbára

csak latin nyelvű krónikák, történelmi munkák, leírások, valamint vallási és jogi iratok

feldolgozása alapján állítható, hogy e kor a közös hon, közös történelem, közös

megpróbáltatások jegyében Erdélyt egységes társadalomként látta és mutatta be. E

szemléletmód kialakulásában a XVI. század értelmiségének többnyelvűsége (magyarul és

szászul beszéltek, a szomszédokkal való kapcsolattartásban a románt használták, latinul

írtak) katalizátor szerepet töltött be. Nyilvánvaló azonban, hogy mindez nem volt sajátosan

erdélyi folyamat, hanem az együttélés és az európai humanizmus gyümölcse. Természetesen

nem becsülhetjük alá a nyelvi tudat létezését, hiszen az első nyelvészeti jellegű

megfigyelések már az első alapos Erdély-leírásban is megjelentek: az 1666-os Johannes

Tröster-féle Das Alt- und Neu-Teutsche Daciáról van szó. Hozzá hasonló stílusban

reflektál minderről az 1781-es Paul Rudolf Gottschling-féle Kurtze Schilderung des über

aus gesegneten Groß-Fürstenthums Siebenbürgen kötete. E művek módszerével él még

1818-ban is Joseph Leonhard. A magyarokról és a székelyekről írja, hogy: "Beide Nationen

sprechen auch eine Sprache, nur daß die ungebildetern Szekler die Wörter in der Aussprache

etwas dehnen." (A két nemzet egy nyelvet beszél, csakhogy a műveletlen székelyek

130

A Heltai Gáspár személye körül sûrûsödő jelenségekre vonatkozó szakirodalomnak lényegretörő összefoglalását

nyújtja Nemeskürty István a Klaniczay Tibor szerkesztette A magyar irodalom történetében. Lásd a 36. oldalt. 131

Például Stefan Sienerth, Geschichte der siebenbürgisch-deutschen Literatur, 108. oldal.

beszédjükben megnyújtják a szavakat.)132

5. 2. 2. A nyelvkérdés különleges színben tűnik fel a barokk korban. Bár a két

irodalom érintkezésében a XVII. század folyamán nem voltak intenzív kapcsolatok, egy

jelenség azonban mégis felhívja magára a figyelmet.

1679-ben kiadja Valentin Franck von Franckenstein a Hecatombe Sententiarum

Ovidianarum germanice imitatorum című epigrammagyűjteményét, amelyben a latin és

német mellett szász, román és magyar nyelven faragja rímeit ovidiusi strófákra.

Der Tod raubt alles weg,

doch bleibet unser Ehr,

Die so uns von der Kunst sehr

reichlich kommet her.

Ungaricè:

Ez a gyarlo testünk rothat és megh [sic!] aszik,

De az tudományunk örökké zöldellik.133

(A halál mindent elrabol, de megmarad becsületünk, ami nagyon bőségesen árad

felénk a művészetből.)

Valentin Franck szövegei ma már (minden nyelven) élvezhetetlenek ragrímei, üres

allegóriái, értelemferdítő fordításai, mesterkéltsége miatt. A kötet azonban valamennyiben

bizonyságot nyújt arra, hogy szerzője, de az egész kor is sajátos művészeteszményben

gondolkodott. A költészet amolyan virtus volt, ahol a nyelvi teljesítmény is amolyan

főszerepet játszott. Figyelemreméltó azonban, hogy az író perspektívája a kölcsönösség,

nem zárkóznak be egyetlen nyelv keretei közé, hanem igyekszenek tágítani ezt, még ha a

minőségre már nem is jut energia. Valentin Franck büszkén ír több nyelven, nem tartja

lealacsonyítónak, vagy esetleg behódolásnak, hogy a megtűrt románok és a domináns

elemként számontartott magyarok nyelvét használja. Ez például a XIX. századra

132

Joseph Leonhard, Lehrbuch zur Beförderung der Kenntniß von Siebenbürgen, 14. oldal. 133

Lásd Egon Hajek betûhív kiadását, 6. vers.

elképzelhetetlenné vált egy szász író részéről.

Nem kell azonban ebből a jelenségből arra következtetni, hogy a két irodalom,

pontosabban a két művelődés túl közel állt egymáshoz. A szász értelmiségre – ezt S.

Sienerth egyértelműen hangoztatja éppen e téma kapcsán – a német orientáció a jellemző, s

bár néhány író meg költő beszél ugyan magyarul, megszokott a gyermekcsere is egymás

nyelvének megtanulása érdekében, mégsem általános a kétnyelvűség, és az egymás értékeire

való fogékonyság. Mindezek ellenére feltűnik Sienerth számára, hogy a szász és a magyar

kultúra szerkezete hasonló volt: "Mit Vorliebe wurde auch von den Ungarn zu jener Zeit

'Geschichte' geschrieben und zwar 'in allen Formen: Einfache chronologische

Aufzeichnungen (...), Reisebeschreibungen, Briefe (...), Tagebücher, Autobiographien,

Memoiren und wissenschaftlich gehaltene' Arbeiten." (Abban az időben a magyarok is

szívesen írtak 'történeteket' éspedig 'minden formában: egyszerű kronológiai

feljegyzésektől, útleírásoktól egészen a memoárokig és a tudományosnak tartott munkákig'

terjed a paletta.)134

Sienerth e jelenséget analógiának látja, magyarázatát meg a hasonló

európai orientáció és a közös élettapasztalatban adja meg. A tipológiai azonosság a

szász–magyar sorsközösségből fakadó egységesülésből származott annak ellenére is, hogy

mindennek háta mögött nem volt elterjedt kétnyelvűség.

5. 2. 3. Egészen más hozzáállás és hangvétel jellemzi azonban a felvilágosodás

korának szövegeit. Itt is abból a tényből kell kiindulni, hogy a kutatásnak nincs is témája,

mivel az eleve kis számú irodalmi szövegben nem esik szó magyarokról, egyáltalában a

társadalmi kérdések nem témái az irodalomnak. Eltűnik a nyelvekkel való játék is, úgy

ahogyan azt Valentin Franck esetében láttuk. A szellem fejlődése más irányba mutat:

napvilágot látnak a társadalmi létet magas igénnyel vizsgáló munkák, és kezdetét veszi a

nemzetkarakterológiai "kutatás"; ez a kor fedezi fel és tudományosnak nevezhető

134

Lásd a Beiträge zur rumäniendeutschen Literaturgeschichte tanulmánykötet 45. oldalát. Sienerth szövegében

álló idézőjelek N. Hubertnek a Zeitschrift für Siebenbürgische Landeskunde hasábjain (4. évf., 1981, 2. szám 188.

oldal) megjelent cikkét jelölik, amelyben Hubert Tarnóc Márton Erdély müvelődése Bethlen Gábor és a két

Rákóczi György korában (Budapest: Gondolat 1978) mûvét ismerteti. A kérdés közös kutatását ma már a nyelvi

nehézségek ténylegesen akadályozzák; ezen idézet esetében is harmadik kézből származik az összefoglaló, nem is a

primér jellegû információ.

megközelítéssel vizsgálja a különböző népek életmódját, szokásait. Tudatossá válik –

nyilvánvalóan egész Európában –, hogy nemzetek léteznek, ezért a társadalmi élet fő

struktúrateremtő elvét a nemzeti tudatban határozzák meg. Az aprólékos megfigyelő munka

eredményeképp részletes szokásleírások jelennek meg, amelyeknek elméleti alapját egy

egyszerű empirikus alapon nyugvó azonosítás képezi, miszerint a nemzetet tagjainak

viselkedésével, öltözködésével, magatartásával lehet meghatározni. "Bei allem dem hängt

aber jedes Volk an seinen Sitten und seiner Abkunft mit einer charakteristischen Vorliebe"

(Mindezek ellenére mindegyik nép különös előszeretettel őrzi szokásait és ápolja

eredetét.)135

– véli Michael Lebrecht, s kijelentése egyértelműen tanúskodik

problémamegközelítési módjáról.

Sajnálatos módon ezek a munkák nem tartalmaznak a szerzők nyelvfelfogásáról

árulkodó semmilyen megfigyelést, Lebrecht munkája sem; egész egyszerűen nem tárgyalja

a nyelvi tényeket, nem szentel figyelmet a szászok, vagy a magyarok beszédének.

Nyilvánvalóan tudta, hogy e nemzetiségek mind másképpen értekeznek egymással, de ez

számára természetesség, problémaként fel sem merülő adottság, ezért nem is képezi a

kutatás tárgyát. Egyértelműen arról van szó, hogy nézetei szerint a nyelv még nem releváns

jegye a nemzeti létnek. A nemzetkarakterológia ezen megközelítési módja a korabeli

felfogást tükrözi, amivel már találkoztunk az irodalmi művek elemzése során, hiszen

ezekben is nemzetiségi típusokról volt szó, anélkül hogy a nyelvkérdést az írók

megemlítették volna. A váltás jóval később, csak a romantika után következik be.

5. 2. 4. A szemlélet módosulásának robbanásszerű váltását a politika hozta. Az

1830-as évek során a Sprachkampfban a magyar és a szász konfliktus a nyelvkérdésben

öltött formát. Az ádáz parlamenti küzdelem Erdély hivatalos nyelvének meghatározásáért

folyt. Ez azonban még mindig csak előjátéka az irodalomban lecsapódott nyelv- és

identitásfelfogás összekapcsolásának, még akkor is, ha Geltch a magyar nyelvet támadja,

135

Michael Lebrecht, Über den Nationalcharakter der in Siebenbürgen befindlichen Nationen. (Wien: 1792.) In:

C. Göllner und H. Stanescu, Aufklärung, 272. oldal.

hiszen a negyvenes évek műveiben, Daniel Roth vagy Marlin regényeiben szó sincsen

nyelvi reflexióról, holott sok mű játszódik kétnyelvű környezetben.

Ugyanígy nem jelent problémát a kommunikáció kérdése a hatvanas évek –

elsősorban történelmi környezetben játszódó – műveiben. Említsük talán legelőször

Traugott Teutschot (Der Herrn Ambrosius Schwiegersohn – 1861)136

vagy Gustav

Seivertet (Pempflinger – 1866). Ugyanebben az évtizedben a közös történelem fordulóit

választja témául Jósika Miklós is, regényében, A nagyszebeni királybíróban Sachs von

Harteneck alakját eleveníti fel jó és rossz tulajdonságaival együtt úgy, hogy a romantikus

elbeszélésmódnak rendeli alá a történetet: Sachs, a karizmatikus szász vezető

magánéletében a gonoszság uralkodik, szűzlányokat ront meg lakása pincéjében. Nyilván a

gonoszság nem ismer nyelvi határokat, de a nyelvkérdésre nem is reflektál a szerző, az

ábrázolásokban a használt nyelvekről nem történik említés. Közös erdélyi jelenségről van

szó tehát, amelynek egyik alapja a nyelvtudás, hiszen az együttélő nemzetiségek

kommunikáltak egymással, természetes volt a szóértés. Különben a XIX. században a

magyarság általában beszélt németül.

Az 1870-es években azonban megromlik a szászság és ezzel együtt az irodalom

hangulata, mivel nemzeti autonómiájuk felszámolásra került. A szászság nem lelte helyét az

átalakuló államban, mindenhol jogtalanságokat sejtett. Michael Albert így érzékelte ezt:

Von vorne und von hinten

Wird man geprellt, gezaust;

Statt Gründen herrschen Finten

Und statt dem Recht die Faust!137

(Előlről és hátulról ütnek, vágnak; érvek helyett csalárdság, jog helyett meg az ököl

uralkodik!)

Ebben a tanácstalan helyzetben azonosságuk ismérveit kezdik el keresni, hogy

136

A megadott dátumok a mûvek megjelenését tükrözik, azok nyilvánvalóan egy-két évvel korábban íródtak, tehát a

tényleges irodalomtörténeti folyamatokat valamivel korábbra kell tennünk. A fennmaradt foghíjas anyag alapján

pontosabb eredményeket nem lehet elérni. 137

Politische Moral. In: Ausgewählte Schriften, 75. oldal.

ezáltal megmaradásuk zálogát is megleljék. Egyrészt önálló egyházukat tekintették ennek,

és – anyanyelvüket, az iskolarendszerrel együtt. Ezért is reagáltak oly hevesen a magyar

nyelv heti néhány órás oktatását előíró, de a tanítás egészének menetét nem kijelölő tanügyi

törvények bevezetésére. Az anyanyelv mint olyan szinte misztifikálódott, különleges

jelentőséget kapott. Fr. W. Schuster népének magatartását ezért így dicsőíti:

Heil dir, weil du zu eigen dich geschworen

Mit offenem Wort

Der Muttersprache, die mit dir geboren!

Das ist der gold'ne Hort,

Der mit dir kam aus fernem Heimatsort.138

(Üdv néked, mert őszinte szavakkal hitet tettél az anyanyelv mellet, ez a te

veledszületett kincsed, amit a távoli hazából hoztál magaddal.)

De idézhetjük Josef Gross 1905-ös sorait is:

Sachs, halte Wacht!

Sachs, halte Wacht!

Will man deine Rechte dir rauben,

Die Sprache, die Sitte, den Glauben,

Dann reiße das Schwert heraus

und rücke zum Kampfe aus!

Sachs, halte Wacht! [...]139

(Szász, állj őrt! Szász, állj őrt! Ha jogaidat el akarják rabolni, ha a nyelvedet,

szokásaidat, hitedet el akarják orozni, akkor rántsd ki a kardot és vonulj a csatába! Szász, állj

őrt!)

Párhuzamosan az anyanyelv felértékelésével a század utolsó két évtizedében

elindul az a folyamat, hogy az írók tudatosítják az olvasóban a szereplőik által használt

nyelvet. E kérdésnek irodalmi lecsapódása dátumokkal is jól érzékeltethető. Az 1882-ben

138

Friedrich Wilhelm Schuster, In hoc signo vinces. (1882) In: F. W. Schuster, Gedichte, 142. oldal. 139

Mahnung. In: W. Brandsch (Hrsg.), Deutsche Volkslieder aus Siebenbürgen, 179. oldal.

megjelent Schwarzburgban (Traugott Teutsch regénye) a főszereplők kapcsolatba kerülnek

magyar nemesekkel és parasztokkal is, s egy mellékemondatból kiviláglik, hogy a szegény

székely üveges értett szászul, ezért fontos dolgokat hallgathatott ki;140

Seraphinnak az

Einwandererjéből kiderül (1903), hogy Hermann, a vezér tudott latinul, az őket fogadó

erdélyi vajda, Ladislaus meg németül, méghozzá jól: "Bei diesen Worten hatte sich der

Woiwode der deutschen Sprache bedient, und kaum verriet eine leichte fremdartige Färbung

der Vokale, daß der Sprechende von Geburt kein Deutscher war." (Ezeket a szavakat

németül mondta a fejedelem, és csak a magánhangzók enyhe hangsúlyából lehetett

megállapítani, hogy nem német volt.)141

Friedrich Reimesch egyik drámájában a

szereposztás alatt a beszélt nyelv megnevezése áll, ezek szerint Báthory és a nemesek az

irodalmi németet használják, míg a szászok a nyelvjárásukat.142

5. 2. 5. A századfordulón, valamint a XX. században ez a folyamat kettévált.

Az első irányt könnyen nyomon lehet követni: a történelmi témákat feldolgozó

művekben továbbra sem jelenik meg semmi utalás a nyelvhasználatról, a megváltozott

nyelvfelfogásnak nincsen hatása ezekre az irodalmi művekre, mivel itt a múlt kérdései a

megidézett kor gondolkodásmódja alapján jelennek meg. 1930-ban például Michael

Königes a Stephan Ludwig Roth témát dolgozza fel oly módon, hogy átértékeli a szászság

szerepét a tragédiában; szerinte Medgyes város szász kispolgárai buktatták meg az

államférfiút. Másfél évtizeddel később Harteneck alakját eleveníti meg, ebben a műben is

gyakorlatilag kétnyelvű környezetet teremt anélkül, hogy a kommunikációs gátaknak a

magyarságképre gyakorolt hatására utalna. A magyar szereplők éppen úgy cselekednek,

viselkednek, mint akár a száz évvel azelőtt írt Marlin-művekben.

Teljesen más felfogást mutatnak a századvég modern irányzatainak hatására fogant

művek. Ezekben az alkotásokban – amelyek ismerten késéssel születtek, úgy a 20-as évek

végétől – egymás értékei iránt csak akkor fogékonyak a szereplők, ha az identitásukon

140

Schwarzburg, 280. oldal. 141

Die Einwanderer, 280. oldal. 142

Mannesmut und Frauenlist, 1912.

túlmutató másat tudatos nyelvismerettel fogadhatják be. A nyelvi akadályokat le kell

küzdeniök a szereplőknek, így például Otto Fritz Jickeli családregényében Georg Konrad

felesége azért tud magyarul, mert Pesten nőtt fel, mindez azonban hasznára válik.143

Heinrich Zillich írásai az erdélyi együttélés gondolatának jegyében születtek, ezért

természetes, hogy a szászok, románok, magyarok megtanulják és ismerik egymás nyelvét,

ezért a Drei Freunde című kis novellában a három különböző nemzethez tartozó gimnazista

barát szimbolikusan egy iskolába jár, de végül a világháborúban szó szerint egymás ellen

harcolva halnak meg. A többnyelvű közösség élete e műben nyelvi interferenciákat

eredményez; János például e szavakat használja: "Jetzt rede doch! Was ist mit dir los? Sitzt

hier wie ein Haufen Unglück." (Most beszélj! Mi történt veled? ùgy ülsz itt, mint egy rakás

szerencsétlenség.)144

A német nyelv számára szokatlan "ein Haufen Unglück"

nyilvánvalóan a magyar köznyelvben gyakran használatos "rakás szerencsétlenség"

tükörfordítása. Zillich esetében ez az apró nyelvi finomság arról árulkodik, hogy a

többnyelvű környezet elfogadása nem csupán eszmei, deklaratív jellegű, hanem reális is,

valós alternatívát jelentett az egy nyelvbe, kultúrába való bezárkózás ellen. A fasiszta

ideológia azonban csírájában fojtotta meg Erdélyben a közeledési kísérleteket, maga Zillich

is kompromittálódott Hitlerhez írt verseivel.

5. 3. A nyelvproblematika elevenné válásának idején egy érdekes mű hívja fel

magára a figyelmet. Jakob Friedrich Graef novellája a Mein Herzjunge, megjelenési éve

1893, azzal tűnik ki a szász irodalomból, hogy maga a nyelv lesz az események tárgya;

ugyanakkor a szászság körében ez idő tájt elterjedt minden előítélet csírájában fellelhető

benne. Tömören összefoglalva arról van szó, hogy a főszereplő Martin Loser a pécsi "honfi

képezdé"-be kerül, ahol megismerkedik a magyar élettel, szokásokkal, s ez oly nagy hatással

van rá, hogy szászságát teljességgel feladja, amit úgy jelez, hogy nem szólal meg többet

németül. Hazatértekor konfliktusba kerül az egész faluval, ezért nem is érvényesül az

143

Auf der Großen Bach (Sic! A helyesírás a szász nyelvjárást követi), 200. oldal. 144

In Klingsor, 13. évf. (1936) 1-es füzet, 2. oldal.

életben. Barátai ellenben megleckéztetik és kioktatják. Martin Loser végül megjavul a –

szimbólumként szokatlan – teli hordó furcsa példáján:

Eine gefüllte Bütte [...] hält den Sonnenbrand auch Jahrzehnte aus. Was bedeutet

das? – Wer seines Volkes Inhalt an Sprache, Sitte und Arbeit aufgiebt [sic!], der ist – eine

leere Bütte. Wer sie behält, der hat die Fülle des Widerstandes gegen Hitze und Dürre.145

(A teli hordó évtizedekig állja a napsugárzást. Mit jelent ez? – Aki népének nyelvét,

szokásait és munkáját feladja – az az üres hordóhoz hasonlít. Aki mindezt megőrzi, az védett

a hőség és szárazság ellen.)

A novella egyértelműen pedagógiai célokat követ, ezért Graef kétféle

magyarságképet rajzol meg: először is Loser pozitív meglátásait körvonalazza, majd ezt

szembesíti – deklaratív morális töltettel – a falu közösségének véleményével, bebizonyítva,

hogy a felfedezett értékek a szászság számára elfogadhatatlanok, nem jelentenek semmi jót.

Loser először is egy szabadabb életformát ismert meg, színház, kacér barátnők, vigasságok

ragadják magukkal. A dzsentri kellemes életformáján túlmenően a paraszti környezetből jött

Losert a magyar gazdasági fellendülés keríti bűvkörébe: mindenhol a nyitást fedezi fel a

világ és a gazdagabb jövő fele, amit saját falujában nem láthatott:

Jede Wissenschaft der Magyaren ist patriotisch und produziert Ideen zur Entfaltung

ihres Vaterlandes [...] Jeder Magyare ist ein geborener Politiker und vernimmt in einem

Moment mehr von den Geheimnissen der Zukunft, als ein Deutscher in seinem ganzen

langweiligen Leben träumt.146

(A magyar tudomány hazafias és az ország felvirágoztatását szolgálja [...]

Mindegyik magyar született politikus és életének egyetlen pillanatában is többet sejt meg a

jövő titkaiból, mint a német egész unalmas életén át.)

Loser a magyar államiságban a szabadságot fedezi fel, egyáltalában a felemelkedés

145

Mein Herzjunge, 86. oldal. 146

I. m. 35. oldal.

lehetőségét a magyarságon keresztül tartja megvalósíthatónak, annál is inkább, mert

boldogulását akadályozó korlátot nem lát: "Nobel sind sie, Vater, nobel in ihrer Tracht, in

ihrem Genuße, in ihrem Benehmen. Sie wissen zu leben und andere leben zu lassen, ohne

sich fortwährend Schranken anzulegen." (Nemesek ők, édesapám, nemesek viseletükben,

szórakozásban és viselkedésükben. Tudnak élni és másokat élni hagyni anélkül, hogy

állandóan kordába szorítanák magukat.)147

Szabadságra vágyik, ezért kívánja szülőfaluját,

Sachsenheimot elhagyni, és a kultúra és a nagyvilág fele nyitás nyelvét beszélni; ezért nem

használja többet a póriasnak érzett németet.

Loser környezete nem reagált helyeslőleg szándékára, egyértelműen elutasította

azt. Az elutasítás azonban konzervatív argumentációval él, s a fiatal főhős által felvetett

kérdésekre nem ad választ. A szász közösség alaptétele szerint a legnagyobb veszélyt az

elmagyarosítás jelenti, ezért a falusi iskola igazgatója nem csak a magyar politikát, de a

semleges magyar kultúrát sem akarja elfogadni, mert abban e szándék eszközét látja. A fiú

apja abból az egyszerű kérdésből indul ki, hogy hol segíti a gazdálkodót a pécsi oktatás,

egész egyszerűen nem látja hasznát az ott megismert tudományoknak, mivel a magyarok

maguk minden eredmény ellenére rossz gazdák.

Du magst Recht haben, Martin, zum Politisieren, wie unser Pfarrer sagt, haben sie

Geschick und Kraft; aber zum Wirtschaften, he, da, halt' ich, fehlt ihnen Sinn und Bedacht.

Sag' selbst, wie du es erfahren hast, sind sie nicht Verschwender?148

(Lehet, hogy igazad van, Martin, a politikában ügyesek és erősek lehetnek, ezt

mondja a papunk is; de a gazdálkodáshoz, hihi, gondolom én, nincs sok érzékük és eszük.

Mondjad, mit láttál, nem pazarlók ők?)

Ez a konzervatív álláspont két dolgot összekavar a műben: nem tesz különbséget

haladás, azaz polgári átalakulás és magyar nacionalizmus között. Az utóbbit látja, érzékeli,

de a haladást már megkérdőjelezi, mivel az magyar színekben tűnik fel előtte. Tipikus

147

Mein Herzjunge, 35. oldal. 148

I. m. 35. oldal.

sündisznótaktikát fedezhetünk fel a novella alapállásában, ugyanis a mű azt hirdeti, hogy

maradjon csak a szászság önkörében, mert a nyitás csak elnemzetietlenedéshez vezethet.

Loser megjavulása, megtérése esztétikailag nem mutat fel értéket. Graef

novellájában lemond a szimbolikus ábrázolásról, helyette parabolákat használ, a teli hordó

képe a legkirívóbb példa erre. A megjavulás teljes története azért mesterkélt, mert nincsen

mögötte emberi beleérzés, nincsen benne személyes emberi kapcsolat, hanem csak a

közösség rideg parancsát halljuk, amely kijelöli tagjai számára a járható utat. A falu

parancsa meggátolja az egyént cselekvésében, ami végső soron – s ezt nem ismeri fel a

novella – a közösség béklyójává is válhat.

5. 4. A nyelvproblematika a szász irodalom XIX. századi fejlődésében az

öntudatosodás barométere. Tekinthetjük azonban a kérdést úgy is, hogy a nyelv irodalomban

és társadalomban betöltött szerepének a tisztázására szükség volt, mivel csak így, a nemzeti

identitás kérdésén keresztül teremtődhetett meg a XX. századi erdélyi gondolat, ahol a

magyarságkép gyökeresen más formában tűnt elő.

VI. A MODERN IRODALOM VONZÁSÁBAN

6. 0. A XX. század elején Erdély szász társadalma az élet minden szintjén

gazdasági, szellemi megújulásához támpontokat keresett. Az irodalmi váltás azonban nem

volt zökkenésmentes, elsősorban paradox módon azért, mert a Blütezeit irodalma is külföldi

esztétikai rendszereken nevelkedett, ezeket igazította a vélt vagy valós honi

követelményekhez, így tehát szellemi, az írók tanulmányútjai révén meg személyes

kapcsolatban is állott éppen azzal az európai kultúrkörrel, amelynek nevében a fiatal

generáció fellépett. A konfliktus természetesen az új ízlés körül zajló vitában jelentkezett: a

Blütezeit népnevelő szándékát felváltotta az irodalom művészetjellegét hangsúlyozó149

eszmerendszer, Adolf Meschendörfer generációja hadbaszállt a megmerevedett, vidékies,

bezárkózó irodalom ellen, és régiók felett élő, de saját, mégis modern belletrisztikát

követelt; nem nevelni akartak, hanem esztétikai értéket létrehozni; nem sablonokon nyugvó

tucatműveket írni, hanem "világot felejtve, kábulatszerű álomban"150

alkotni.

Az irodalmi értékrendben gyökeres váltás következett be, amelynek jelentősége

csak a múlt nemzetvédő imperatívuszainak figyelembevételével értékelhető és érthető meg

teljes egészében. Richard Csaki megfogalmazásában ez így hangzott: "[...]

Menschheitsprobleme aufzunehmen, an der Formgestaltung mitzuschaffen, zuerst Mensch,

dann Dichter, dann Sachse sein zu wollen." (Az emberiség problémáival kívánunk

foglalkozni, a formák megalkotását elősegíteni, mindenekelőtt ember kívánok lenni, azután

költő és végül szász.)151

Ez a hitvallás azonban jóval megelőzte a szászok erkölcsi

értékrendjének módosulását, amely sok ideig a kisebbségi létbe bezárkózott. Ez az irodalmi

forradalom azonban elindította a szomszéd népekhez és irodalmakhoz való viszony

149

Heinz Schullerus megítélése szerint e generációnak érdeme abban rejlik, hogy "megkísérelték az irodalmat, mint

mûvészetet komolyan venni". Lásd Adolf Meschendörfers Siebenbürgische Zeitschrift "Die Karpathen", 38.

oldal. 150

Stefan Sienerth idézi az Adolf Meschendörfers Ansichten über Literatur címû tanulmányában az író

hagyatékában fennmaradt gondolatot. 64. oldal. 151

Idézi Harald Krasser a Die deutsche Dichtung Siebenbürgens in unserer Zeit címû cikkben, 286. oldal.

átgondolását, mert az új művészeteszmény értelmében az ítélkezés egyetlen kritériuma a

történelmi és politikai érvek helyett a létrehozott esztétikai érték lett. A szász irodalom ezzel

megkezdte előítéleteinek megsemmisítését, az új gondolatrendszer és a vele együtt

módosuló magyarságkép elterjedéséhez azonban sok időre és – az irodalmi gondolatnak a

kor által vallott primátusát meghazudtolva – mindenekelőtt kellő politikai légkörre volt

szükség. Ezért a magyarságkép alakulásának döntő fordulata mégsem az új

művészeteszmény megjelenésekor, hanem az 1920-as évek asszimilációs és ígérgető román

belpolitikájának hatására következett be. Csak ekkorra született meg a transzilván lélek

gondolata, átfestve – rövid időre – a magyarságképet is, mert minden próbálkozás ellenére a

rosszalló sablonok végigkísérték a szász irodalom fejlődését.

Ebben a szellemi és politikai erővonalrendszerben a magyarságkép alakulása két

nagy irányvonal mentén történik. Először is tovább él, és a modern irodalmi tendenciák

hatására módosul a XIX. század sablonrendszere. A régi, szinte klasszikusnak nevezhető

témák – Stefan Ludwig Roth mártíromsága, Johanna Balk öngyilkossága, Michael Weiß

hősi halála – továbbra is uralják a szász irodalom anyagát, s csak alig néhány alkotó kísérli

meg a szuverén anyagkezelést. A századforduló táján a közel és a régmúltban elszenvedett

sérelmeken keresztül történő láttatás az uralkodó, a magyarságot jobbára azonosítva a

nacionalista politikát folytató kormánnyal, miközben a sablonos jellemzés (heves, harcias

nép stb.) visszaszorulóban van.

E megmerevedett motívumkincs ellenében jelenik meg először a világháború

élményeinek hatására a közös haza és az összetartozás tudata,152

majd a 20-as években

ennek folytatásaként a gyökeres fordulatot hozó transzilvanista felfogás, amelyet később a

bizalmatlanság, valamint a nácizmus térhódítása szorít le a szellemi palettáról.

6. 1. A régi előítéletek átörökítése

A Blütezeit sablonjait nyilván nem tudatosan, hanem automatizmusként vitte

tovább a XX. század irodalma. A magyarságkép megjelenésében mégis megfigyelhetők

152

Ezekről a mûvekről később a román fennhatóság miatt érthető módon nem ejtett szót a szakirodalom.

bizonyos tendenciák, éspedig hogy a sablonok a nagy témák vonzásában, az államhatalom

jellemzésében, valamint a közhelyek használatában jelent meg.

6. 1. 1. A Blütezeit látásmódjának átörökítése elsősorban a nagy témák, azaz a

legendás szász vezetők, hősök, mártírok életének bemutatásával történt, ami a sorok közt

konzerválta azt a nézetet, miszerint a szász történelem sorscsapásaiért a magyarság a felelős.

A jelenség érthető, hiszen a meglévő politikai konfliktusok a magyarságra terelték a

figyelmet, emiatt a szász irodalom a történelemből csak azokat az eseményeket emelte ki,

amelyekben a magyarságot terhelte a felelősség a történtekért. Az irodalom egészét tekintve

például viszonylag kevés munka foglalkozik a tatárjárással, a törökdúlással, a román vajdák

és a krími kánok betöréseivel, egyértelműen jellemző tehát a szelektív láttatás módszere.

Mindezek ellenére a szóbanforgó művekben a magyaroknak csak háttérszerep jut, mivel

általában csak egy-egy, történelmileg kompromittált személy képviseli az egész nemzetet. A

szász igazság és hősiesség nyilvánvalóan csak akkor tud kihangsúlyozódni, ha az ellenkező

oldalon megfelelő nagyságú gonoszság áll, ezért a klasszikus témákban leggyakrabban

felidézett szereplő érthető módon az a Báthory Gábor, aki Szeben városát csellel bevette, ott

fosztogatott, Johanna Balkot halálba kergette, és aki ellen küzdve esett el Michael Weiß, a

brassói bíró.

A Báthory-téma fejlődése, és a kronológiai sorrend alapján először Emil Sindel

regényét153

kell említeni (1912), mert problémakezelése lényegében nem különbözik a

Blütezeit íróitól. A hasonló témájú feldolgozásokhoz képest hosszú műben szintén a

történelmi látásmód uralkodik, Sindel a korabeli eseményeket kívánja hűségesen

megeleveníteni. Felfogásában új viszont, hogy felhagy az egyoldalú jellemzéssel, Báthory a

regényben zsarnok ugyan, de nem maga a megtestesült gonosz, s az író a szászokban is

felfedi a hibákat. Erdély fejedelmét meg szeretné érteni, belülről kívánja láttatni őrült

gondolkodásmódját – ebben túlmutat a Blütezeiton. "Báthory ist immer freigebig und

153

.Die Gottesgeißel Siebenbürgens.

ritterlich, wo er nicht haßt", (Báthory mindig adakozó és lovagias, hacsak nem gyűlöl.)154

–

állapítja meg pozitív tulajdonságait, a despota megszokott jellemzésén lazítva.

Sindel ezen kezdeti tapogatózásait oly nagy mértékben lépi túl Adolf

Meschendörfer, hogy esetében már minőségi váltásról beszélhetünk: a Michael Weiß,

Stadtrichter von Kronstadt című drámájában (1921) ugyanis felhagy a korábbi történelmi

szemlélettel és a kor értelmezése szerint szuverén irodalmi témaként kezeli az anyagot, azaz

a naturalizmus módszereinek szigorú alkalmazásával dolgozza fel a brassói bíró életét. A

dráma gondolati váza Gerhart Hauptmann Florian Geyerjére épült; Michael Weiß

küzdelmének tragikumát a szerző a szász széthúzásban látja, akinek egyet nem értés miatt

kell végül elesnie. A naturalizmus esztétikai rendszere megjelenik még a

forráskezelésben,155

de legfőképpen pedig a dráma retorikájában, a gyors, szaggatott,

pattogó mondatszerkesztésben, valamint Báthory alkoholizmusában. A magyarságkérdés

kezelésében ez a mű nem hozott áttörést, sőt azt is lehet mondani, hogy a szászság és

magyarság viszonya nem témája a darabnak, a fejedelem jellemzése sem; minden inkább a

modern módszer kedvéért történik.

Ugyanez jellemző Hermann Klöß drámájára is,156

csupán a felfogás ellenkező

előjelű: a szerző a szász sors tragikumát kívánja ábrázolni, nem csak Michael Weißét, egy

szereplőjét,157

s azt bizonyítja, hogy e kis nép léte mindig egy őrült döntésétől függött,

beleszólásuk alig volt életük alakulásába-alakításába. Tételét Báthory szexuális

megszállottságával, ösztön-ember mivoltával bizonyítja:

Sie, jede Neue,

Unberührte reizt mich; man lehrte mich's so,

als ich keusch sechzehnjährig ins Gebirg stürmt',

den aufschießenden Trieb in Felsklettern

zu betäuben, mit starrgeschlungnen Schenkeln,

vor Brunst verzogner Schultern Gipfel erklomm,

154

I. m. 32. oldal. 155

Karl Kurt Klein alapos szövegkritikai tanulmányban bizonyította be, hogy Meschendörfer ragaszkodott a korabeli

dokumentumok, naplófeljegyzések szövegéhez. Lásd: Adolf Meschendörfers Drama Michael Weiß, Stadtrichter

von Kronstadt. 156

Frau Balk. In: Herbstgetön. 157

A Herbstgetön gyûjteményes kötet előszavában Stefan Sienerth azt bizonyítja, hogy Klöß ellendrámát akart írni

Meschendörfer Michael Weißához, ezért a hasonló stílusú, de ütköző felfogású korértelmezés.

droben brüllte.

Bald merkt' ich wie Frauenblicke sich mir hefteten

an Schritt, vorkeuchende Brust, feuchtwarme Lippen,

wenn ich vorbeistrich, ihr Schoß auffing Traumtrieb

des Jünglings, ihn in Sucht nach dem Weib kehrend,

daß seither nackte Frauenleiber das Meer sind,

drin ich schwimme, rechts, links in ihm aufzuckend

Gewoge greifend mit geiler Pratze.

So bin ich. Willst du bißchen Fleisch mir genug sein?158

(Minden új, érintetlen asszony vonzott. Ezt tanultam szűz tizenhat évemmel,

amikor a hegyeket ostromoltam, hogy kirobbanó ösztöneimet hegymászással elkábítsam,

amikor mereven összeszorított combokkal, a vágytól meggörbült háttal csúcsokra hágtam és

odafent ordítottam.

Később azonban észrevettem, hogy a női pillantások rámtapadtak; elvonuló

lépéseimet, ziháló mellemet, meleg és nedves ajkamat figyelték, ölük meg befogadta a fiatal

álmának ösztöneit, és azóta számomra a meztelen női test a tenger, amelyben úszom, jobbra,

balra rángatózva, a habokba markolva vad kézzel.

Ilyen vagyok. Akarsz húsom lenni?)

Báthory nem tud úrrá lenni ösztönein, s ez végül önmagát, valamint a szászokat

jelképező Johanna Balkot is pusztulásba sodorja.

Sachs von Harteneck alakja szintén központi témája a szász irodalomnak. Ennek

legeklatánsabb példája Walter Mühlbächer 1936-ban megjelent regénye,159

ahol a

Sachs-értelmezés az előző korokhoz képest lényegesen nem változott, csupán a náci idők

szóhasználata uralja a történelmi témát. Bethlen kancellár "Blutsmadjare", "vérmagyar", a

harc a két nép között nem más, mint "Kampf zwischen Magyarentum und dem

Germanentum" (harc a magyarság és a germánság között), a karizmatikus szász vezető meg

"kemény német politikát" folytat.160

Mühlbächer a XIX. század sablonjait kritikátlanul veszi

át, így a regényt alapjaiban a szász–magyar ellentétre építi a reálisan létező rendi

szembenállások helyett. Ismert fordulatok sokaságával találkozhat az olvasó: a magyar

nemesség költekező életet él, a haza érdekeiért sem akar lemondani előjogairól, azaz

adómentességéről, ezért csap össze Harteneck és az a Bethlen Miklós, "akitől semmi jót sem

158

A fejedelem Balk asszonyról tesz vallomást Horváth Annának, feleségének. 265. oldal. 159

Sachs, Edler von Harteneck. 160

Lásd Sachs, Edler von Harteneck, az első két idézett gondolat a 16., a sorendben meg a harmadik a 27. oldalról.

lehet várni."161

Az 1848-ban meggyilkolt Stefan Ludwig Roth személye körül kristályosodott még

a magyarságkép: Roth a XIX. században nemzeti szimbólummá merevedett, amit az ifjabb

generáció nem akart elfogadni. Ennek az elégedetlenségnek ad hangot Heinrich Zillich, a

téma gyökeres újraértelmezését kísérelve meg. Stefan Ludwig Roth című esszéjében

(1929) a 48-as politikus értelmetlen halálát elemzi: "Seine Tragik ist aber nicht zu Ende. Er

wirkte und starb nutzlos auch für die folgenden Jahrzehnte bis auf unsere Tage." (Tragédiája

még nem ért véget. Munkássága és halála hasztalan volt, mivel gondolatait az elkövetkező

évtizedekben mind a mai napig nem értették meg.)162

Zillich szerint a szászok nem értették

meg Roth jövőbemutató politikáját és gazdasági elképzeléseit. Eszmefuttatásában a

magyarságról nem esik szó, mert a szász önmegismerésen van a hangsúly. A bajokat nem

külső okokban, hanem saját népében keresi, mint ahogyan a megoldás kulcsát is. Zillich

kísérlete azonban nem hozott eredményt: kortársainál egyáltalán nem tükröződik felfogása.

Csupán pár évvel később, 1932-ben Anton Maly hoz ki a neves Honterus kiadóban egy

fércdrámát So starb Stephan Ludwig Roth címmel, amelyet a szerző a műkedvelő

színpadok számára szánt azért, hogy minél jobban tudatosítsa a közönségben St. L. Roth

mártírságának jelentőségét. Ezért állítása szerint nem változtatott a történések menetén,

ezeket hűen tükrözi. Maly felfogásában Roth végső soron azért hal meg, mert a magyarok

minden utálnak, ami német,163

még ha az egyszerű katonák szimpatizálnak is a szász

politikussal. Ugyancsak élettelen hérosszá nagyítva jelenik meg a 48-as hős Arnold Roth

költeményében. "Ich will wie eine Eiche stehen", (Állni akarok mint egy tölgyfa!)164

–

mondja a vesztőhelyre menet, és az olvasó csak egy ártatlan ember meggyilkolását látja

anélkül, hogy tanúja lehetne Roth cselekedetei szellemiségének.

Zillich felfogása azonban nem tűnt el: amit ő megkezdett, azt Michael Königes

drámáiban165

folytatta, megkísérelve a nagy témákkal való leszámolást. Szembeszáll

161

I. m. 31. oldal. 162

Stefan Ludwig Roth, 167. oldal. 163

"Der Haß der Ungarn gegen alles was deutsch ist."– lásd a darab 19. oldalán. 164

Stefan Ludwig Roth. Ein chorisches Festspiel, 301. oldal. 165

Harteneck és Stephan Ludwig Roth. In: Prosa, Dramen.

Harteneck és St. L. Roth halálát kizárólag a magyarság számlájára író nacionalista

legendákkal, és azt a kicsinyességben, önzésben, kispolgári mentalitásban (Roth esetében),

valamint a gyávaságban (Harteneck elbukása) leli meg. Műveiben kiemelkedő magyar

szereplők nincsenek, mert a hangsúly már nem a két nép szembenállásán van, hanem a szász

történelemlátás megreformálásán. A második világháború előestéjén – lényegében az

uralkodó nacionalista és felsőbbrendűséget hirdető szemlélet ellenében – jelentős kísérlet ez

a szász azonosságtudat átalakítására, melynek szerves következményeként a magyarságkép

is módosult. Königes felfogásában a transzilvanizmus humánuma hathatott katalizátorként,

mert megindította benne azt a szász önértékelést, amely azért nem lett az irodalomban

általános érvényű, mert a náci idők ideológiája elfojtotta, később meg a művészet egészen

más irányba fejlődött, a szász történelem ilyetén láttatása már nem felelt meg a sok

megpróbáltatáson átesett kis nép életélményeinek és igényeinek. Königes különben nem

volt nagy formátumú író, a modern irányzatokra sem reagált, jobbára konzervatívnak

nevezhető; látásmódjával mindezek ellenére mégsem maradt egyedül, hatása kimutatható

Otto Fritz Jickeli egyes drámáin,166

ahol a magyarok nem a szászok ősellenségeként

jelennek meg, hanem ugyanazon veszedelmekkel küzdenek. Sachs von Harteneck

ellenfelére, Bethlen Miklósra is a drámában letartóztatás, börtön, majd halál vár – a történet

sugallta melankólia mögött megbújik a megbocsátó gondolat és az üzenet, hogy a sok

vérontás fölösleges volt, és bölcsebb a jövőt nem ezeken keresztül látni, alakítani.

6. 1. 2. A magyarság bemutatásának egyik módja tehát a Blütezeit stílusában, a

nagy témák segítségével történt. A megváltozott irodalomszemlélet e szimbólumok esetében

csak nagyon későre éreztette hatását, s ugyanez – bizonyos pontosításokkal – elmondható a

magyarság bemutatásának másik módjáról, amelynek alapja a nacionalista politika kritikája

és az államhatalom azonosítása a magyarsággal. Nyilvánvalóan nem arról van szó, hogy a

szász írók minden magyart nacionalistának tartottak volna, hanem a helyzet erejénél fogva

az elszenvedett sérelmek feltárása lett az irodalom első témája.

166

Gan von Salzburg és Harteneck, megjelentek az ötvenes években.

Már az első nem tradicionális szellemben született regényben központi helyen

jelenik meg a magyar állam, a hozzá való viszonyulás tölti be a szászság elnyomása ellen

küzdő hős életét. Fred Fakler a Das Gespenst lapjain (1905) egy nemibeteg különc

fiatalember sorsát eleveníti meg, aki életének utoló éveit etikátlan és bűnös szerelemmel

kívánja kitölteni, de választottja visszairányítja őt nemzetéhez:

Sie wies mich auf die politische Unterdrückung meines Volkes hin und mahnte

mich, zu erwägen, ob sich da nicht Raum für ein groß gewolltes Menschenleben böte...

Könnte da unter den siebenbürgischen Sachsen nicht ein kleiner Bismarck oder Lassalle

aufstehen, der einem ganzen Volke die Geschichte und Zukunft rettete?167

(Rámutatott népem politikai elnyomására és figyelmeztetett, hogy fontoljam meg,

vajon nem kínálkozik-e most alkalom egy nagy formátumú életút számára... Nem támadhat

az erdélyi szászok között egy kis Bismarck vagy Lassalle, aki megmenthetné e kis nép

történetét és jövőjét?)

Az első személyben megírt regénynek anonimitásban maradó főalakja a mű elején

nem leli helyét a világban, nem képes egy életcélt megfogalmazni, sőt magát a létet is

ironikusan fogja fel.168

Álláspontja később megváltozik, gondolkodásában egyre inkább a

politikai küldetéstudat lesz meghatározó: "Zertrümmerung des magyarischen

Nationalstaates, Zusammenschließung seiner Nationen, Rumäniens, Serbiens und

Bulgariens, zu den vereinigten Staaten von Südosteuropa; das ist mein Bild einer

tausendjährigen Zukunft." (A magyar nemzetállam szétzúzása, nemzeteinek, a románoknak,

szerbeknek és bulgároknak összefogása a Délkelet-Európai Egyesült Államokban; ez az én

képem az ezeréves jövőről.)169

A magyarságkép szempontjából a hős életcélja szokatlan: a hangsúlyozottan

nacionalista magyar állam megsemmisítése eddig még nem szerepelt egyetlen hős életcélja

közt sem, mivel a tradicionalista szász irodalom a történelmi gondolkodásmódból öröklött

167

Das Gespenst, 253. oldal. 168

Lásd Georg Scherg tanulmányát: Fred Fakler.– In: Gh. Pavelescu (Hrsg.), Buletin stiintific, 51. oldal. 169

Das Gespenst, 289. oldal.

jogfolytonosság-elv beidegződöttsége, meg végső soron a realitások alapján is, csak vitázott

a magyar hatalmi apparátussal, de legitimitását nem kérdőjelezte meg. A Monarchia

nemzetiségeinek politikai nyilatkozataitól és szervezkedéseitől felbátorodva, Fakler – de

nem csak ő – az 1918-as események szász visszhangját és válaszát előlegezve arra a

következtetésre jutott, hogy biztosabb életkörülményei lesznek e kis népnek más állam

keretei közt. Két évtizeddel ezelőtt Alberték generációja még bízott a magyarságban, de

Faklerék már nem. A főhős ugyanis egy teljesen reménytelen, sötét jövőről beszél:

Ich arbeitete ein ausführliches Bild aus, meinen unmaßgeblichen Schluß dahin

ziehend, daß der ungarische Staat mit seiner nun einmal gegebenen, unbedingt

magyarischen Hegemonie gezwungen wäre, die kleinen "Fremden" zu erdrücken, um für

sich selber Raum in seinem Hause zu schaffen; für uns Sachsen sähe ich nichts anderes

voraus, als nur Ibsens: In Schönheit sterben.170

(Kidolgoztam alapos jövőképemet, amelynek nem mérvadó végkövetkeztetése az

volt, hogy a magyar állam közismert hegemóniatörekvése miatt kényszerítve érzi majd

magát a kis "idegenek" elnyomására, hogy önmaga számára több teret nyerjen saját

hazájában; számunkra szászoknak nem láttam más lehetőséget, mint az ibseni szép halált.)

A meditáció utolsó mondata elárulja, hogy a fiatal Fakler az akkori modern

irodalom pesszimizmusán, valamint a világirodalom korabeli műveiből megszokott

megoldásokon keresztül éli át kisebbségi sorshelyzetét – csupán csak a motiváció más. A

szép halál gondolata nem a szellemi értékek hanyatlása és az igazság eltűnése miatt érzett

aggodalomból született, mint amiből oly sok német író rezignációja származott, hanem

elsősorban a magyar elnyomásból. A nemzethalál képe más formában ugyan, de tovább élt,

sőt erősödött a Blütezeit kora óta.

Az első világháborút követő események után a magyar államról alkotott kép

valamelyest módosult. A huszas években a transzilván eszmekör jegyében – minderről még

bővebben lesz szó – megindul a szász–magyar kapcsolatok újraértékelése, azonban ez alig

170

Das Gespenst, 254. oldal.

jelentkezik a magyar állam megítélésében: évszázados élmények és beidegződések nem

változnak egykönnyen, az írók nem feledték hajdani sérelmeiket. Változások azonban

bekövetkeznek, így a magyarság már nem végveszélyként jelenik meg, hanem csak

igazságtalan, jogsértő hatalomként. A szászok elkerülték nemzetiségük beolvadását, de az új

állam keretei közt nagyon hamar rosszabb helyzetbe kerültek, mint amilyenben a trianoni

békediktátum előtt éltek, de az alaphang ugyanaz maradt még a legnagyszerűbb művekben

is. Adolf Meschendörfernek megejtően szép regénye, amelyben Brassó életére tekint

vissza,171

főleg csak szomorú emlékeket őriz a Monarchia idejéből:

Und die Regierung antwortet mit Banffys Ortsnamengesetz und Apponyis

Volksschulgesetz.

Eines Tages schrien in Riesenlettern aus allen Zeitungen diese zwei Verbrechen.

Totenstarre lag auf den Völkern Ungarns, man war betäubt wie von dem Knall

eines Riesengeschützes. Die Augen, die Ohren – man stiert.

[...]

Es half nichts, beide Gesetze erwuchsen in Kraft. Der Staat, ihr Kolonisten, ist

stärker, er will euch nur noch als Dünger brauchen.

[...] Wieder einmal stand das Leben des Volkes auf dem Spiel und wie in den Zeiten

höchster Gefahr wurde ein Sachsentag in Hermannstadt einberufen.172

(A kormány Bánffy helységnév-törvényével és Apponyi népiskola-rendeletével

válaszolt.

Egy szép napon a sajtó óriásbetűi kiálltották világgá ezt a két bűntettet.

Halotti csend lett úrrá Magyarország népein, mindenki elkábult, mintha egy

óriáságyú döreje süketítette volna meg őket. A szemek, a fülek – minden megmeredt.

[...]

Semmi sem segített, mindkét törvény életbe lépett. Ti betelepedők, az állam

erősebb nálatok, és titeket csak trágyának kíván használni.

[...] Megint kockán forgott a nép élete és amint az a legnagyobb vész idején lenni

szokott, összehívták Szebenbe a Szász Kongresszust.)

Hasonló egyenlegű Heinrich Zillich Zwischen Grenzen und Zeiten című híres

regénye:173

az anyanyelvhasználatra vonatkozó negatív élményei nem sokban különböznek

Meschendörfer emlékeitől, és ő is beszámol kellemes tapasztalatokról. A műre elsősorban

171

Die Stadt im Osten, első megjelenése 1931-ben. 172

A regény narrátorának szavait lásd: Die Stadt im Osten, 250-251. oldal. 173

Az első kiadás 1937-ben jelent meg.

mégis az ítélkezés jellemző: a magyar politikusokat megfontolás nélkül cselekvő, néha

egyenesen ostoba embereknek tartja. Felvonultat olyan szereplőket, akik a magyarosítás

politikáját teljesen magukénak vallották, a nemzet elvakultságát bizonyítva: Szépréti

tanfelügyelő például hangosan-haragosan követeli, hogy a német szülők elégedjenek meg a

jó magyar iskolával, ne taníttassák külön, más intézményben csemetéiket. Zillich

kijelentései azonban nem egyoldalúak, ezért igazáról könnyen meggyőzi az olvasót – még

ha ezt nem is mindig a regény lapjain teszi: egy támadó cikkre válaszolva felfogásának

lényegét tömören összefoglalta a Klingsor hasábjain.174

Bár a magyar nép iránt soha nem

viseltetett rosszindulattal, a magyar iskolapolitikát mégis sérelmezi, és úgy véli, senkit sem

sért meg azzal, hogy az igazságot elmondta a múltról.

Ein Angriff liegt doch nicht darin, wenn ich darstelle, was wahr ist, daß die

ungarische Politik vieler Jahrzehnte das einstige Ungarn vernichtet hat. Das weiß schließlich

jedes Kind. Was soll ein Schließen der Augen vor dieser Wahrheit einem Ungarn nützen?175

(Az nem támadás, hogy leírom az igazságot arról az évtizedekig folytatott magyar

politikáról, amely a hajdani Magyarországot tönkretette. Ezt végső soron mindegyik

gyermek tudja. Használ-e a magyaroknak, ha behunyják szemüket ezen igazság előtt?)

Zillich magatartása és szellemisége elgondolkodtató, annál is inkább, mert az

erdélyi magyar irodalom meglehetősen rossz képet őrzött meg róla – éppen szókimondása

miatt. A Zwischen Grenzen und Zeiten-ban ugyanis nem csak az elvakult nacionalista

Széprétieket és az államhatalmat marasztalja el, hanem szó esik a magyar gyermekek

nacionalista neveltetéséről és kegyetlenkedéseiről is a szászokkal szemben.

Zillich ítélete kemény. Vallomása szerint mindig szimpátiával követte a magyarság

sorsát, életművéből azonban nem olvasható ki az a megbocsátás, ami ténylegesen közelebb

hozhatta a népeket egymáshoz, mindezek ellenére e regényét a szász irodalom mint a népek

174

Gegen den Chauvinismus címmel válaszol Zillich a Brassói Lapokban megjelent, ellene, lényegében regényének

tételei ellen irányuló támadásra. 175

Gegen den Chauvinismus, 470. oldal.

egymásratalálását értékeli.176

A megbocsátás képletes gesztusát egyik kortársának

életművében találjuk meg: a halála miatt torzóban maradt furcsa regényben Erwin Wittstock

a feltámadást játszatja el bájitaltól elkábított falusi polgárokkal, akik a szász rendtartás

szellemében községi határozattal szabályozták az Isten elé járulás módját. A határozat

keserű humorral oldozza fel évszázadok fájdalmát:

Treffen Altbirkner Nachbarn beim Jüngsten Gericht mit Ungarn des ungarischen

Komitatsgebietes zusammen, sollen sie ihnen mit der sonst gebotenen Höflichkeit begegnen,

im übrigen aber dessen eingedenk sein, daß in der führenden Schicht der Ungarn manche

Gewaltige sind, die das Jüngste Gericht zu Versuchen benützen werden, den lieben Gott für

die Magyarisierungsbestrebungen zu gewinnen, die uns seit Generationen so viel zu

schaffen machen.

[...]

Jedermann soll ferner bedenken, daß einstweilen nur einem kleinen Teil der

ungarischen Bevölkerung die Augen aufgegangen sind und daß es oft vorkommt, daß

Angehörige ihrer bedrückten und ärmsten Volksschicht in leidenschaftlichen Ausfällen

gegen die anderen ungarländischen Völkerschaften wörtlich wiederholen, was ihnen die

Adligen durch Aufreizung und Verhetzung beigebracht haben, um sie von ihrem Elend

abzulenken oder um die Unfähigkeit zu bemänteln, die Wohlfahrt in ihren Komitaten zu

fördern.177

(Ha az ónyíri szomszédság az utolsó ítéletkor a szomszédos magyar székek lakóival

találkozik, akkor a máskor is kötelező udvariassággal fogadják őket, de ne feledkezzenek

meg arról, hogy a magyarok vezetői közt minden bizonnyal lesz jónéhány erőszakos ember,

akik még az utolsó ítéletkor is kísérletet tesznek a Jóisten megnyerésére azon magyarosítási

törekvések számára, amelyek már generációk óta oly sok gondot okoztak nekünk.

[...]

Továbbá gondolja meg mindenki, hogy eddig a magyar lakosságból csak egy

elenyésző résznek nyílt ki a szeme, ezért gyakran előfordul, hogy az elnyomott,

legszegényebb rétegekhez tartozók is szenvedélyes kitörésekben támadják meg

Magyarország más népeit, szó szerint ugyanazt mondva, mint amivel a nemesek lázítása és

izgatása érvel, hogy eltereljék a szegények figyelmét a nyomorról vagy a megyék szegény

sorsáról.)

A hosszas ellenségeskedés után a komikumban mintha megoldódnának a hajdani

176

Lásd Walter Myß, Fazit nach achthundert Jahren, 49. oldal. 177

Das Jüngste Gericht in Altbirk, 54., illetve 56. oldal.

gondok.

6. 1. 3. A nagy témák és az államhatalom túlkapásain keresztül történő

magyarságláttatás árnyékában az évszázados közhelyek ebben az új irodalmi korszakban is

tovább élik életüket, bár most elterjedtségük minimálisnak mondható, jelentőségük

lényegében elenyésző. Tulajdonképpen nincs is másról szó, csak arról, hogy regények,

elbeszélések félmondataiban feltűnnek a XIX. század irodalmát és közgondolkodását uraló

ítéletek. Elgondolkodtató például, hogy Erwin Wittstock Abends Gäste című gyűjteményes

kötetében (1930-1939) a meglehetősen kevés, de a szász irodalom átlagához képest sok

magyar szereplő közül a viszonylag bővebben jellemzett kis Bornemissza gyerek minden

csínyre kész vadócként jelenik meg, ami nyilván a kicsapongó, heves magyar sablonjának

véleményalakító erejére vezethető vissza. Ez a szemléletmód fedezhető fel Otto Fritz Jickeli

Bethlen kancellárjában is,178

aki tűzzel-vassal, tanácsot el nem fogadva viszi keresztül

akaratát – míg végül ő is elbukik. Bernhard Capesius meg egyenesen két életstílus

szembenállását rajzolja meg ennek alapján a Das Erbe (1925) című novellában. A 48-as

honvédtiszt apától született fiú szembekerül anyjával, a szorgalmas szász polgárcsalád

sarjával, a puritán erkölcsök és a hangyaszorgalom megtestesítőjével és felcsap bohó, egész

nap mulatozó, de elhivatottságot érző színésznek. Budapestre megy, mert itt kínálkozik csak

hely számára, a szász társadalomban ugyanis nem érti meg azokat, akik a múzsáknak

szentelik életüket. Édesanyja azonban csak kicsapongást lát mindebben, s kettejük közt

megszűnik minden kapcsolat. Az életfelfogásbeli különbség áthidalhatatlanná válik:

[...] dem krämerhaften Gewinn nachzujagen im kümmerlichen Getriebe des

Alltags, dazu bin ich nicht geboren, und was ich auch erlitten habe in all diesen Jahren, damit

ist nicht zu teuer erkauft, was ich in dem, was einzig das Leben lebenswert macht, in der

Kunst, erreicht habe. Ich gäbe es nicht hin um das sichere Dasein eines feisten Bürgers.179

(Nem arra születtem, hogy minden egyes nyomorúságos napon szatócs módjára

178

Egyik főszereplője a Harteneck-drámának. 179

Das Erbe, 253. oldal.

vadásszam a nyereséget, és bármit is elszenvedtem ezidáig, nem fizettem túl nagy árat érte,

mert sokkal többet értem el az életnek értelmet adó művészetben. Ezt nem adnám oda a

tokás polgárok biztonságos életéért.)

E sablonos szemléletmódot azonban csak kellő óvatossággal kell kezelnünk, mert

mindennek az ellenkezőjét is megtalálhatjuk, akárcsak Adolf Meschendörfer kis

novellájában, az Onkel Gustavban.180

A kis mulatságos történet a román betörés idejét

eleveníti fel, ahol a magyar úr, az Erdélybe visszaköltözött fővárosi hivatalnok nem tanul

semmit sem az eseményekből. Szolgája, Berczi cigány, románnak adja ki magát és nagy úr,

városi parancsnok lesz a pár hónapos megszállás alatt, de később a románok kivonulása után

minden visszaáll a régibe, és tovább tisztítja a cipőket. Szó sincs itt hősiességről,

honvédelemről, hazaszeretetről, vagy akár művészéletről: Meschendörfer nevetségessé teszi

ezt a kispolgárt, aki végső soron akár szász, vagy román is lehetne.

A szemléletet meghatározó sablonok mellett tovább élnek a motívumszerűek is: a

pusztai romantika nem veszített semmit sem bűvköréből,181

a magyar vendégszeretetet is

értékeli Hans Lienerth,182

és a magyar nők szépségének még mindig adóznak a szász írók.183

A sablonok természetrajza azonban nem követeli meg a logikus összefüggéseket, a felsorolt

pozitív ítéletek mellett békésen megférnek a negatívak is: így a történelem sorsfordulóinak

megítélése sem változott lényegesen a Blütezeit kora óta. A hunok változatlanul piszkosak,

vadak, akiket Heinrich Zillich Attilas Ende című ifjúkori kiérleletlen regényében azért

elevenít meg, mert a legendás vezér nagyságát, végzetes hatalmát akarta megvizsgálni.

Hun–magyar leszármazásról, kapcsolatokról nem esik szó, de az ellenkezőjéről sem, így a

korábbi irodalmi művek fényében kézenfekvő bizonyos azonosítási tendencia a hajdani

180

A novella 1926 táján íródhatott, megjelent az Aus Kronstädter Gärten címû kötetben. 181

Otto Fritz Jickeli Auf der Großen Bach címû regényében például a szász komesz beiktatási ünnepségén Georg

asztalos számol be pusztai élményeiről, ahol csárdást tanult meg táncolni. Lásd 135. oldal. 182

Im heiligen Ring, 12. oldal. 183

Találomszerûen kiragadott példaként említhető Wittstock Abends Gäste elbeszéléskötetének Ibolykája

(Siebenbürgische Bärenjagd) és Ettuscha (Herz an der Grenze).

keleti hordákkal. A kuruc harcok továbbra is az öncélú mészárlást és fosztogatást jelentik,

ahol műértékek pusztulnak el, mint például a Der falsche Malvasier című novellában.184

Az

1848-as események továbbra is egyszerű rebelliót jelentenek, ezért maga Heinrich Zillich is,

a különben pártatlan író, így kiállt fel: "denn was war ein Husar anderes, als ein armer Teufel

und ein Ungar dazu!" (Mert mi más a huszár, mint egy szegény ördög, aki ráadásul még

magyar is.)185

Nem szabad túl nagy jelentőséget tulajdonítanunk ezeknek a sablonoknak. Bár

elterjedtek voltak, a művek fő célja nem az, hogy a magyarságot lejárassák, hanem sokkal

inkább az, hogy a szászság egységét előmozdítsák mindenféle ellenséggel szemben, s ide

sorolódik a magyarság is.

Az elszenvedett sérelmek azonban túl primitív előítéleteket szültek, amelyek

felülvizsgálata egyre inkább sürgetővé vált. Ennek jegyében kísérli meg Erwin Wittstock a

szász mentalitás újragondolását – sajnos csak egy novella erejéig. A Kleine

Begebenheit-ban186

a derék iparos szülők felháborodva hallják, hogy az iskolában arról a

Gustav Freytagról is tanulnak a gyermekeik, aki egyik írásában Pénteky Ödön életét

bemutatva az 1848-as események kapcsán a szászokat Nagyenyed kifosztóinak nevezi. Ezt a

kisváros polgársága becsületsértésnek tartja, s az iskola rektorától elégtételt követel, azaz a

szerző betiltását. A tisztes atyafiakra nem hatnak az olyan érvek, miszerint "a művész szabad

felfogása dönt".187

Mindenhova petíciókat szeretnének írni, míg végül az okos igazgató

kompromisszumos megoldással megmenti a helyzetet. A történet teljesen reálisan hat,

minden bizonnyal konkrét eset alapján íródott, riportszerű hangzásából is erre lehet

következtetni, ami lényegében a modern szász íróknak az új irodalomfelfogás kialakításáért

tett erőfeszítéseit bizonyítja. Wittstock azonban meglehetősen egyedül maradt kísérletével,

mert a transzilvanizmus gondolatkörét leszámítva a sablonok, elhamarkodott ítéletek

átértékelésére alig volt próbálkozás.

184

Lásd Erwin Wittstock Königsboden címû gyûjteményes kötetének 221-257. oldalát. 185

Die Husarenliebe. In: Siebenbürgische Flausen, 42. oldal. 186

Megjelent az Abends Gäste kötetben, 293-303. oldal. 187

Kleine Begebenheit, 300. oldal.

6. 2. A szász irodalom magyarságképének általános alakulási tendenciáival

ellentétes mozgásirányú, ezért nehezen besorolható jelenségre figyelhetünk fel az első

világháború élményeiből és döbbenetéből született művek egy részében. Ezekben

megjelenik a szolidaritás gondolata a magyar állammal és a magyarsággal, újból feltűnik

egy rövid történelmi pillanatra annak a közös hazának az eszméje és eszménye, amelyben a

szászoknak is helyük van, annál is inkább, mert a honvédség azzal a Német Birodalommal

harcolt egy fegyverkötelékben, amelyik a szászok számára mindig is példakép volt.

Nyilvánvaló azonban, hogy politikai megfontolásból ezt az irodalmi vonulatot később

elhallgatták, így a feledés homályából kellett előhozni jónéhány háborús novellát és verset –

valamint Richard Hußnak egy háborús verseskötetet bevezető szavait:

Der vaterlandstreue Deutsche Ungarns singt im Dienste des Vaterlandes Ungarns,

wie er im Dienste des Vaterlandes kämpft. Das verbietet nicht, sich gegebenenfalls mit dem

großen deutschen Muttervolke eins zu fühlen. Vaterlandstreue und völkische

Überzeugungstreue sind namentlich beim Sachsenvolk stets glücklich mit einander [sic!]

vereinigt worden. Das "Ich bin ein Sachs, ich sag's mit Stolz" sowie sein Deutschsein, sein

Deutschgefühlen war niemals stärker betont, als die unbedingte Liebe zum Vaterland, die

Treue an den ungarischen Staat, das altbewährte "ad retinendam coronam!"188

(A hazához hű magyarországi német megénekli a magyar hazát, és küzd is érte. Ez

azonban nem akadályozza meg őt abban, hogy alkalmanként a nagy német anyanemzettel

együtt érezzen, mivel a szászok mindig szerencsésen ötvözték hazaszeretetüket a népükhöz

való hűséggel. Soha sem hangsúlyozták jobban a régi jelszót, miszerint "én szász vagyok, s

ezt büszkén mondom", soha sem hangsúlyozták túl német voltukat és érzéseiket, mint

feltétlen hazaszeretetüket, mint a magyar haza iránt érzett hűségüket, a régi "ad retinendam

coronam" elhivatottságát.)

E bevezető szavak után szánalmas versek sora következik hősiességről,

bátorságról, hazaszeretetről, melyeket – ha a bevezető szavainak hinni lehet – Huß

levelezőtársai küldtek az ország minden pontjáról. A kötet ennek ellenére nem nyújtja a

188

Hände weg!, 12. oldal.

magyarországi német, vagy a szász irodalom keresztmetszetét, talán azért, mert könnyen

lehet, hogy maga Huß faragta a jámbor rímeket. A versikék a k. u. k. politika béklyóiban

elfeledkeztek, illetve fel sem ismerték az idők tragikumát. Huß az előszóban a szászság

sorsát a magyarságéhoz köti, ezért nem említ sérelmeket, nem gondolkodik sablonokban

sem, hacsak nem tekintjük az Andreanum szellemében elgondolt országvédelmet lejáratott

frázisnak. Hußt nem igazolta a történelem, véleményét is csak kevesen osztották. Köztük

lehet említeni Julius Römert, aki az 1916-os román betörés visszaverése után városa –

Brassó – felszabadítását ünnepli, a honvédek bátorságát magasztalva:

Nun, spür', Walache, wie

der Honvéd seine Heimat schützt,

wie tief sein Bajonett,

wie schwer der Schlag des Kolbens sitzt.

(Érezd, oláh, hogyan védi a honvéd a hazáját, mily mélyen döf a szuronya, mily

erősen üt a puskatussal.)

Néhány sorral később meg elhamarkodottan így kiállt fel: "Großdaziens

Seifenblase war zerplatzt!" (Nagy-Dácia szappanbuboréka szétpukkant!)189

Meg kell azonban jegyezni, hogy a közös haza gondolata sok szász író esetében

nem egyértelműen a magyarsággal való életközösséget jelentette, hanem sokkal inkább az

Osztrák-Magyar Monarchiát, ahol e kis nép szilárd jogokat remélt, valamint betagozódást e

népek életébe. A háborús események első sokkjára felértékelődött ugyan a magyarságkép,

de jobbára csak a háborús eufória és a közösségi érzés mint olyan hatására:

Denn wir stehen fest zusammen,

halten treue Doppelwacht

gegen Serbien, Frankreich, Rußland,

gegen Britenübermacht.

189

Lásd az Und so geschah es! kötet 12., illetve 13. oldalát.

Österreich-Ungarns, Deutschlands Fahnen–

hei! das wird ein Rauschen sein!

Wenn die Siegstrompete schmettert–

hei! das wird ein Schmettern sein!190

(Szilárdan vigyázunk egymás mellett, ketten állunk hűen a strázsán a szerb, francia,

orosz és brit túlerővel szemben.// Ausztria-Magyarország, Németország lobogói – hej, az

lesz majd az örömmámor, amikor a győzelmi trombiták szólnak, hej, az lesz majd a

harsogás!)

A háború egészen más arculatát mutatják a frontélményekből született művek.

Ezeknek nincs is klasszikus értelemben vett magyarságképük, csak magyar szereplőik,

elsősorban azért, mert a leírt történetek személyes tapasztalatokra épülnek, a lövészárokban

átéltekre, ahol ténylegesen segíthették egymást a különböző nemezetiségű, egy oldalon

harcoló emberek. A régi sablonok nem alakíthatták az írók szemléletét, mert helyettük elemi

erővel hatottak a frontesemények. Ezért oly megrázó például az együgyű Hollós tüzér sorsa,

aki hazamenetele helyett szinte a biztos halált kockáztatva keresi a végtelen olasz fronton

századát,191

maga előtt hajtva a közösség kincset érő, sokra becsült tehenét; vagy Harsányi

esete, aki a fegyverszünet alatt történt haláleset miatt a tisztikar becsületét megmentendő

magára vállalja a felelősséget.192

Megemlíthető azonban Otto Folberth írása193

is, ebben egy

szász és egy magyar tiszt barátságán keresztül látjuk a háború értelmetlenségét.

A világháború nagyon rövid ideig pozitív irányba tolta el a magyarságképet.

Megint feltűnt az együtt leélhető élet gondolata, de az 1918-as események után mindez porrá

lett, a szászság a magyar államhoz fűzött minden reményét végleg felszámolta, vagy

elhallgatta. Elég csupán Otto Fritz Jickeli néhány mondatát idézni, amit egy szász tiszt mond

egy elesett fiatalember láttán:

Wer mag das sein? – fragte Götz, – wohl ein rumänischer Bauernbursch aus

190

Erwachen. In: Regine Ziegler, Kriegslieder, 3-4. oldal. 191

Hollosch. In: Erwin Wittstock, Die Schiffbrüchigen, 116-203. oldal. 192

Station Onefreit. In: Erwin Wittstock, Zineborn, 114-146. oldal. 193

A katonanyelvből vett címe: 1 Geschütz, 16 Pferde, 20 Mann.

Rasinari oder Poplaca. Um ihn trauert jetzt eine Mutter. Was ist das für einen Wahnsinn!

Man hetzt diese armen Menschen in den Tod, damit sie in der Knechtschaft der Ungarn

bleiben. Das darf nicht so weitergehen. Wir aber gelangen, wie vormals Goethe, zu der

Einsicht: 'Von hier und heute geht eine neue Epoche der Weltgeschichte aus, und ihr könnt

sagen, ihr seid dabei gewesen.'194

(Vajon ki lehet ez? – kérdezte Götz, – valószínűleg egy román parasztfiú

Rasinariról vagy Poplacáról. Az anyja most siratja. Micsoda őrület ez! Ezeket a

szerencsétlen embereket a halálba kergetik, hogy a magyarok szolgaságban tarthassák őket.

Ennek nem szabad így tovább folytatódnia. Mi ellenben arra a következtetésre jutunk, amit

Goethe úgy fogalmazott meg, hogy–most és innen indul a világtörténelem új korszaka, és

elmondhatjuk magunkról, hogy jelen voltunk.)

6. 3. A transzilvanizmus gondolatköre

A magyarságkép sablonjaival és előítéleteivel szemben a művészetcentrikus

irodalomfelfogás hozta meg az áttörést. Az esztétikai teljesítményből kiindulva Adolf

Meschendörfer már 1907-ben programot hirdet:

Und wer da weiß, wie wenig echte, dichterische Talente es unter uns gibt, der wird

es auch nicht verwunderlich finden, wenn wir in dem belletristischen Gebiet so oft Anleihen

bei der ungarischen und rumänischen Dichtung machen, ganz abgesehen davon, daß wir

geradezu die moralische Pflicht haben, uns als in Ungarland lebende Deutsche mit der

Kultur der Magyaren und Rumänen gründlich auseinanderzusetzen und mit der Vermittlung

der Geistesschätze dieser Völker zugleich eine hohe Kulturmission zu erfüllen.195

(És aki tudja, hogy milyen kevés az igazi költői tehetség közöttünk, az nem

csodálkozik majd azon, hogy az irodalomban oly sokszor támaszkodunk a magyar és a

román költészetre, nem is beszélve arról, hogy nekünk, mint Magyarországon élő

németeknek egyenesen erkölcsi kötelességünk a magyar és a román kultúra alapos

megismerése. Nekünk itt kulturális küldetésünk van: ezen népek szellemi kincseit kell

194

Lásd Auf der Großen Bach, 552. oldal. A látnoki kijelentések elemzésekor figyelembe kell venni, hogy a mû az

eseményekhez képest mintegy 20 évvel később keletkezett. 195

Adolf Meschendörfer: Die ersten zwölf Hefte. In: Die Karpathen, 1. évf. (1907) 12-es füzet, 353. oldal. A szöveg

jelentőségét hangsúlyozza Ewalt Zweier Fortschrittsideen und Brückenschlag zwischen den Nationen címû

tanulmányában.

közvetítenünk.)

Mindenképpen fel kell figyelnünk erre a magatartásra, mert az idézett szöveg még a

magyar nemzetiségpolitika által felkorbácsolt hangulatban íródott, akkor amikor Fakler

például a magyar államot szerette volna felszámolni. Talán ezért is érthető, hogy e

programból a huszas évekig jószerént szinte semmi sem valósult meg, sőt Meschendörfer

lapja, törekvéseinek kifejezője, a Die Karpathen 1914-ben meg is szűnt. Valamivel Trianon

után viszont megváltozott a helyzet, a határok átrajzolásakor felcsigázott szász remények

ugyanis szertefoszlottak, a román egyesülést megszavazó kezdeti lelkesedés belátta, hogy a

szászság továbbra is a veszélyeztetett kisebbség helyzetében van, hiszen a román

kormányzat a legkülönfélébb címszavakkal végrehajtott reformok ürügyén földjeiktől és

más vagyonuktól fosztotta meg őket. A parlamenti taktikázás politikája is csődöt mondott,

ezért az 1923-as esztendőtől kezdve az elsősorban szász vezetéssel működő Deutsche Partei

kénytelen volt ellenzékbe vonulni, mert koalíciós partnerei sorra nem tartották be

ígéreteiket. Ez az új politikai helyzet eddig soha nem érzékelt mélységű identitásválságot

okozott, mert most már a közös nyelv okán az osztrák államhatalomba vetett hit és remény

sem létezett többé, a teljes magukramaradottságot kellett tapasztalniok.

Alle Zugehörigkeitssorgen begannen mit der Erkenntnis, daß man für sich allein,

trotz der 800 bzw. 200 Jahre selbständiger oder pseudoselbständiger Geschichte 'im freien

Wettstreit der Völker' (Wittstock) kaum etwas auszurichten kann.196

(Az identitászavarok azzal a felismeréssel kezdődtek, hogy a 800 illetve 200 éves

önállónak hitt történelmünk ellenére "a népek szabad küzdelmében" [Wittstock] egymagunk

alig tudunk valamit elérni.)

Ebben a helyzetben természetes szövetségesnek ígérkezett a kisebbségi magyarság,

ezért indult meg újból az útkeresés a kapcsolatteremtés és a közös célok megfogalmazása 196

Gerhard Csejka: Bedingtheiten der rumäniendeutschen Literatur. In: Reflexe, (kiadta E. Reichrath) 50. oldal.

Az idézet szerzője Erwin Wittstockra utal. A két időmegjelölés a szászok és a svábok magyarországi történelmét jelzi:

1918 után mind gyakrabban lépett fel együtt a két romániai német népcsoport.

fele. Az irodalom területén az identitáskeresés egyik útja – e próbálkozás meglehetősen

rövid volt és nem is átfogó jellegű – a közös erdélyi lélek felfedezése lett, ahol a román,

magyar és német együttélés már nem a háborúskodások, hanem az egymásrautaltság

jegyében jelent meg, szöges ellentétben az előző korok műveinek felfogásával.

A szakirodalom mindeddig a transzilvanizmus kapcsán az elméleti

eszmefuttatásokat elemezte, már csak azért is, mert főleg esszékben jelentkeztek expressis

verbis az Erdély önállóságára vonatkozó – pikáns, politikailag mindig kijátszható –

tételsorok. Irodalmi művekben kevesen keresték eddig a transzilvanizmust egyrészt azért,

mert pontos definíciónk máig sincs arról, hogy mit is kell tulajdonképpen keresni, másrészt

azért, mert csak a következőkben bemutatott néhány műben vannak olyan gondolatok,

amelyek a transzilvanizmus ideológiájába gyökereznek. Az irodalomnak nem volt ideje

ezeket a gondolatokat megszülni, mert a fasizmus hamar lesöpört minden önálló

kezdeményezést. Jellemző, hogy jóval a második világháború után jelentkeztek újra a közös

haza témáját körüljáró művek.

6. 3. 1. A transzilvanista felfogás alapja egy ténynek deklarált óhaj, miszerint az

Erdélyben élő nemzetek különböznek más népektől. Az együttélés következtében az

emberek lélekben, gondolkodásban és mentalitásban olyannyira hasonlókká váltak, hogy

egyenesen különböznek a máshol lakó nemzettársaiktól. Mindez nehezen bizonyítható, de

roppant vonzó gondolat, ezért hosszas esszévita alakult ki róla a Klingsor és az Erdélyi

Helikon hasábjain. A misztikusan megfoghatatlan erdélyi lélekről zajló polémiából a

magyarság erkölcsileg megtisztulva került ki éspedig úgy, hogy az egyéni vonásaival

szemben előtérbe helyezték – a másik két nemzettel együtt – a közös vonásokat, amelyek

közül első helyen a toleranciát kell kiemelni. A történelem bűneit egy huszárvágással

sikerült eltüntetni a magyarság és a románság megosztásával erdélyire és Erdélyen kívülire,

a bűnökért, a nacionalizmusért Budapestet és Bukarestet, Bécset és a külföldet téve meg

felelősnek. "Es mag seltsam erscheinen – írja Zillich Brassóról, daß sich Sachsen, Rumänen

und Ungarn in dieser Stadt gut vertragen, aber dem Lande Siebenbürgen, der Schweiz des

Ostens, wurden Völkerverfolgungen immer von auswärts aufgezwungen." (Furcsának

tűnhet, hogy szászok, románok és magyarok ebben a városban egymással jól kijönnek, de

Erdélyben, a keleti Svájcban a népek üldözését mindig kívülről szították.)197

A

művészeteszményű irodalomfelfogás láthatóan nem tudott szabadulni a Blütezeit korából

örökölt történelmi gondolkodásmódtól, ezért a múlt vétkeiért ki kellett kiáltania valakit

bűnösnek, s hogy a népek közeledését ne aknázza alá, áthárított mindent a távol élőkre. A

múlt ilyen átfestésébe a magyar írók is könnyen belementek: Berde Mária például büszkén

hirdette – s a szász írók a transzilván elmélet egyik bizonyítékát látták ebben, hogy nagyapja

1848-ban a Rothot elítélő esküdtszék egyetlen erdélyi tisztjeként egyedül szavazott a szász

pap felmentésére. Ezt a toleranciát az együttélés bölcsességének megnyilvánulásaként

értékelték, amit Zillich a másik oldalról így látott:

Ich sah als Kind die Eigenart der Völker, die das Schicksal beieinander leben ließ,

erkannte ihre Werte und Schwächen, erkannte auch, daß sich in solchem Lande, wo

verschiedene Völker seit Jahrhunderten gemeinsam unter der Geschichte stehen,

unabhängig von ihrem politischen Willen und ihrer zeitlichen Macht oder Unterlegenheit,

eine Weisheit des Miteinanderlebens ausbildet.198

(Gyermekként tapasztalhattam azon népek sajátosságait, amelyeket a sors egymás

mellé vezényelt, felismertem jó tulajdonságaikat és gyöngéiket, és felismertem azt is, hogy

egy olyan országban, ahol több nép évszázadokon keresztül egymás mellett él, kialakul az

együttélés azon bölcsessége, amely független a politikai akaratuktól, vagy az időleges

hatalmi helyzetüktől.)

A transzilvanizmus egyes tételeinek felállítása mindig újabb és újabb kérdéseket

szült, amelyek az éppen kifejtett gondolat érvényét kétségbe vonhatták, ezért csűrt-csavart

megválaszolásuk elengedhetetlennek látszott. A történelmi gondolkodás számára például

már az első pillanatban természetesnek és kötelezően megválaszolandónak tűnt a kérdés,

miért pont az 1920-as évek történelmi pillanatában vált aktuálissá az erdélyi lélek körüli vita,

197

Kronstadt, 48. oldal. 198

Heinrich Zillich: Heimat und Ahnen. In: Klingsor, 14. évf. (1937) 94. oldal. Idézi Horst Weber Über die

Zeitschrift "Klingsor" címû tanulmányában, 3. oldal.

miért pont ekkor döbbentek rá írók-olvasók a létezésére. Az írói fantázia ezt is meg tudta úgy

válaszolni, hogy a napi politikát tabuként kezelve – s ezzel a tétel illeszkedett a

művészeteszményekhez és a románság érzékenységéhez is – frappáns választ adott: "1919

erwachte die 'siebenbürgische Seele' zum Bewußtsein, weil ihr selbst eine Gefahr drohte: der

Osten." (1919-ben feléledt 'az erdélyi lélek', mivel léte veszélybe került: támadt a Kelet.)199

A Kelet a kommunizmust jelentette, de a fogalomba finoman belevegyült a Balkán is, mint a

szabadság- és kultúrellenesség negatív szimbóluma. Az erdélyi ember – a magyart is

beleértve – küldetést teljesített, az európaiság zászlóvivője volt az ellenséges

környezetben.200

Lényegesen más okokkal magyarázza Egon Hajek az erdélyi ember alkatát.

Szerinte a táj hatására született meg a különböző nemzetiségű emberekben az erdélyiség,

ami a "közös nyelvben" jelentkezik:

Gewiß, es gibt eine siebenbürgische Sprache, nicht in Form von Lauten, die als

artikuliertes, geregeltes Wortgefüge an unser Ohr dringen, sondern als seelisches Zentrum,

wie es sich jedem, der einmal den Wurzeln dieses Landes nachgegraben hat, als

selbstverständlicher Schatz in den Schoß fällt.201

(Természetesen létezik az erdélyi nyelv, de nem olyan hangok formájában,

amelyek artikulált és szabályozott szókapcsolatokban jutnak a fülünkbe, hanem lelki

központként, amely mindenkinek természetes kincsként hullik az ölébe, aki ezen ország

eredetét kutatja.)

Az erdélyiség további megjelenési formáit kutatva végül az irodalmi élet hasonló

alakulását emeli ki, anélkül hogy tudományosan tisztázná, az európai fejlődésbe, ha nehezen

is, de végső soron betagozódó magyar és szász literatúrák – a románról ez kevésbé mondható

el –, erdélyiségük vagy közös nyugati eszményképük alapján mutattak fel hasonló

199

Heinrich Zillich: Über die siebenbürgische Diskussion, 236. oldal. 200

Szinte önkéntelenül is felvetődik a kapcsolat a kereszténység védőbástyája ideológiával, amelyet a szászok, de a

legújabb korban a románok is a magukénak vallottak, ezért túl sok, szövevényes és láthatatlan szál fûzi a kettőt

egymáshoz. A küldetéstudat különben az erdélyi népek viszonylatában törvényszerûen kizárólagosan jelent meg. 201

Lásd: Vom siebenbürgischen Menschen, 137. oldal.

folyamatokat. Friedrich Müller-Langenthal nem ment ennyire messze az erdélyi lélek

megragadásában, ő csak a szülőföldhöz való ragaszkodást és a svájci modellű toleranciát

említi ismérvként, mindezt a földrajzi adottságoknak és a történelmi fejlődés eredményének

tudva be.202

Ha a felsorolt tételeket mind a magyarságra vonatkoztatnók, akkor nagyon pozitív

kép állna össze: a szomszéd népek megbecsülése, egyéniségének tiszteletben tartása,

béketörekvés, vallási és kultúrmisszió. Mindezt azonban fenntartásokkal kell kezelnünk,

mert az erdélyi lélek vitában lényegében vágyálmok fogalmazódtak meg. Bíráló jellegű

kiszólás szinte a kritikátlanságig nem található ezekben a kis cikkekben. A szász írók

ilyennek szerették volna látni a magyarságot és természetesen a románságot is, de a

művekben magukban már bizonyos távolságtartás érezhető. A transzilvanizmus körüli vita

mégis termékenyítő hatású volt, mert a közös sorsra hívta fel a figyelmet, s a két kultúra

közeledését eredményezte. A Klingsor hasábjain rendszeresen jelentek meg a magyar

szellemi élettel foglalkozó írások, valamint fordítások, amelyek száma az 1926–28-as

párbeszéd után érezhetően megnőtt.203

Legnagyobb eredményként ellenben az könyvelhető

el, hogy egyáltalán létrejött az első – és mindmáig egyetlen – magyar–német kulturális

eszmecsere, sem azelőtt, sem később nem termelt ki a szellemi élet ehhez hasonló spontán

vitát.

Az erdélyi gondolat élete mindezek ellenére rövid volt. Nem azért, mert sokan

támadták – például a Korunk köré csoportosuló írók kommunista oldalról, vagy Iorgáék

nemzeti büszkeségből, avagy Erwin Wittstockék, mert magyar érdekeket véltek benne

felfedezni, a polémia csak tovább éltette volna; nem is a szász és a magyar írókat egymástól

eltávolító sorozatos félreértések és gyanúsítgatások miatt, még csak a német kultúra

fokozatos fasizálódása miatt sem, mely Erdélyben csak gyengén éreztette hatását, hanem

azért, mert nem tudott semmilyen irányba hatni. Az erdélyi gondolat nem vált az irodalom

vezérmotívumává, esztétikumgeneráló erővé sem, és a politikában sem ért el eredményeket.

202

Lásd: Die siebenbürgische Seele. 203

A Horst Schuller Anger disszertációjába foglalt bibliográfia tanúsítja ezt a fejlődési tendenciát.

Jónéhány vitacikk jelezte az elhidegülést. Világpolitikai kérdések, az irodalom új

jelenségeinek értékelése, valamint egymás megítélése képezték az összeütközések tárgyát,

kölcsönös vádaskodásba fullasztva a közös sorsról megindult eszmecserét. E hosszú

folyamatnak két szakasza volt, az elsőben a magyar írók hidegültek el a szászoktól, a

másodikban viszont – a harmincas évek közepétől – a szászok egy része felvállalta a fasiszta

eszmék propagálását, ami végleg elrontotta a kapcsolatokat.204

Az esszékben rövid ideig élő

pozitív magyarságkép így nem tudott gyökeret verni sem a fikcionális művekben, és az

általános magyarságképet sem befolyásolta elsősorban azért, mert mindkét részről hiányzott

a bizalom. A nacionalizmus szélsősége aláásott minden közeledést. A transzilván emberről

több szó nem esett, a közös fejlődés és hazaépítés helyett a nemzetek sorsa vált témává – a

Herrenvolk-ideológia szűrőjében. Ezek a végletek nem is annyira az irodalomban, hanem a

történelmi munkákban jelentkeztek, s a német felsőbbrendűséget a magyarság csökkent

képességeinek ecsetelésével igyekeztek bebizonyítani. Maja Depner például a magyarok

államalapító képességét kérdőjelezte meg, minden eredményt Szent István és a német

lovagrendek hatásos munkájának könyvelve el.205

Oskar Wittstock német ébredésről beszél,

a Délkelet-Európa-i kultúrát a német erő teremtményeként ábrázolva.206

Viktor

Orendi-Hommenau meg minden híres magyar személyiségről bebizonyította, hogy nem

magyar származású.207

Az idézett szerzők művei mellett Karl Kurt Klein és Pukánszky Béla

tanulmányai, amelyben egymást tételeit cáfolták, szerény vitának tűnt, furcsa módon

bizonyítva a transzilvanizmusnak azt a tételét, miszerint a nemzeti gyűlölködést külföldről

szították, mivel a szóbanforgó művek tényleg mind Erdélyen kívül jelentek meg. De végső

soron a transzilvanizmus gondolata nem tudott ellenállni az idők kihívásának és eltűnt

Erdély szellemi palettájáról.

204

A vitában résztvevők magatartását, és a cikkeket Ritoók János elemzi alaposan a Kettős tükörben, lásd a 100-118.

oldalakat. 205

Lásd Das Fürstentum Siebenbürgen..., 3. oldal. 206

Lásd Die Siebenbürger Sachsen und der gesamtdeutsche Gedanke. 207

Az idézett szerző szász származása ellenére sokat élt Temesvárott és Bukarestben, és a korabeli feszült hangulatban

a Madjarisches, Allzumadjarisches címû könyvével az egész német irodalmat kompromittálta.

6. 3. 2. A transzilván eszmekör jegyeit kevés mű viseli magán, s ezek művészi

színvonala sem egyenletes. A gondolat megszületése és eltűnése között eltelt öt-tíz év

nyilvánvalóan nem volt elég ahhoz, hogy a művészi alkotások magukba szívják emberi

tartalmait. Ezért a néhány felmutatható művön mind érződik a mesterkéltség íze, a szerzői

szándék leginkább ideológiaként hat.

Heinrich Zillich Drei Freunde című novellája (1936) az egymásrautaltság nemes

gondolatára épül, de a plakatírozó formát nem tudja elkerülni. Thomas, János és Peter208

barátságát az első világháború eseményei felrobbantják. A román Péter nem vonul be a

magyar hadseregbe, hanem átszökik a Kárpátokon túlra, barátai viszont nem jelentik fel a

hadiszökevényt, aki így egérutat nyer a hatóságok elől. A brassói betörés visszaverésekor

azonban a szász és a magyar fiú szembetalálkozik volt iskolatársukkal, és egymásra tüzelve

esnek el a közös kollégiumtól nem messze. A novella személyes sorsokat ábrázol, amelyek a

transzilván ideológia forgatókönyve szerint játszódnak le. A román fiút Bukarest

manipulálja, két társa meg az "együttélés bölcsességének" jegyében óvja őt. Végül a tragédia

– mindhármuk pusztulása – a világpolitikai események folyománya. A novella hiányossága,

hogy nem árulja el, mennyire is személyes meggyőződésből cselekednek a szereplők – akik

inkább bábukhoz hasonlítanak. Egy sor kérdést is érint a szerző, amelyek

megválaszolatalanul maradnak: az erdélyi románság helyzete, az együttélés kérdése, a

jövőről szóló elképzelések mind csak néhány mondat erejéig vetődnek fel, majd Zillich a

félig kifejtett gondolatokat elejti.

Művészileg tökéleteset nyújt viszont Erwin Wittstock a Bruder, nimm die Brüder

mit (1934) című regényében. A szerző az 1918 utáni helyzetben vizsgálja a szászok sorsát,

és megkísérel mindent lehetőleg pártatlanul, a hajdani előítéletektől mentesen bemutatni,

hogy minél világosabb következtetéseket vonhasson le Erdély jövőbeli sorsáról. Szomorú

eredményre jut: a szászoknak ki kell vándorolniok, mert nyolcszáz esztendős hazájuk többé

már nem képes otthont adni nekik, életlehetőségeik megszűntek. De műve nem csak

208

Érthetetlen, hogy miért használja Zillich a román Petre vagy Petru névnek a német formáját, miközben a Jánost a

magyart nyelv szabályai szerint írja.

elmélkedés, hanem cselekményekkel teli izgalmas regény, amely a fájdalmak mellett az élet

varázsát is felmutatja.

Wittstocknak nem célja a transzilván gondolatok hirdetése, mégis egy ízig-vérig

transzilván művet írt; a téma folytán él benne mindaz, amit kortársai esszében elmondtak. A

szerző a szászok hosszú történelmét megszépülve látja, ahol székely, magyar és szász

egymás mellett és egymás ellenében, de mindig egyensúlyban és Erdélyért küzdött, de nem

tud mit kezdeni az új helyzettel, amikor a románság hirtelen uralkodó népként föléjük került,

s nem Erdélyt, hanem Nagyromániát tartotta életcéljának. Számára mindez erkölcsi kérdéssé

válik: "Hatte man wirklich des schwächeren Bruders vergessen?" (Tényleg elfeledték a

gyengébb testvért?)209

Választ azonban már nem ad, nem tud mit felelni rá.

A szász irodalom legszimpatikusabb és a legnagyobb írói tudással megrajzolt

magyar alakja is ebben a műben jelenik meg: Karda Lőrincz, a kommunista ügyvéd. Sajátos

módon illeszkedik ő ebbe a világba. Neki is meg kell küzdenie az új helyzettel, kiutat kell

keresnie a nemzetek közé ékelődött gyűlöletből: a megoldást a kommunizmusban leli meg.

Társadalmi utópiáját következetesen gondolja végig, mert kritikusan viszonyul a

magyarsághoz is:

Sieh doch einmal die Ungarn an. Was machen meine Verwandten und

Stammesbrüder in Budapest? Sie sind reaktionär bis in die Knochen. Sie haben nicht

einsehen gelernt.210

(Nézd csak meg a magyarokat. Mit csinálnak rokonaim és véreim Budapesten?

Reakciósok a csontjuk velejéig. Nem tanulták meg belátni a dolgokat.)

A szerző ezzel egy nagyon ravasz magyarságtükrözést valósít meg: átveszi ő is –

lényegében joggal – a régi sablont a magyar nacionalizmusról, de Kardát már nem helyezi el

ebben a rendszerben, hanem egyéníti, és lényegében a szász szereplőktől nem eltérő módon

alkotja meg. Az ifjú ügyvéd hallgatag ember, csendes szerelem fűzi a szász

209

Bruder, nimm die Brüder mit, 101. oldal. 210

I. m. 113. oldal.

menyasszonyához, s titkon küzd világot megváltó céljaiért: börtönbe is kerül politikai

tevékenysége miatt, ahonnan csellel megszökik. Megpróbáltatásai alatt tífuszban

megbetegedik, és végül neki is el kell hagynia Erdélyt, akárcsak e kis német néptöredéknek

– Magyarországra menekül. A sors mindkét nemzetiség felett beteljesedett, a Kelet legyőzte

őket.

A szász értelmiség a transzilvanizmussal saját életét magyarázta, valamint

kapocsként használta a szomszéd népek fele. Hogy ez mennyire sikerült, a történelem már

eldöntötte. Erdély viszont megmaradt mindörökre fájdalmas élménynek e kis nép számára,

úgy ahogyan azt Otto Folberth megénekelte:

Fluch dir, begrenztes Land!

Dem engen Bogen deiner Berge Fluch!

Alles an dir ist Saum und Rand

Und nichts wird erfülltes, bleibendes Buch.

[...]

Hier knie ich tief im Acker

Als Halm, Ähre, Mohn,

Als Distel selbst triebe ich Blüten

Und blieb' dieser Erde Sohn.211

(Átok rád, korlátok országa! Átok üljön hegyeid szűk ívén! Benned csak korlátok

vannak és peremek, és semmi sem teljesedik ki.

[...] Itt mélyen ráhajoltam a földre mint szalmaszál, búza, pipacs, mint bogáncs

virágot hajtottam, és maradtam e föld fia.)

6. 4. A fasizmus árnyékában

A harmincas évek eleje felfokozott várakozásban telt el, lényegében ez rontotta

meg a Klingsor-kör kapcsolatait a magyar írókkal. Németországban kiadták a szász írók

műveit, kitalálták az "auslanddeutsche Literatur" fogalmát, amelyet úgy propagáltak, mint

az igazi németséget, érthető volt tehát a remény. A harmincas évek végén azonban

bekövetkezett a szász szellemi élet "gleichschaltolása": a politikai vezetést fasiszták vették

át, az evangélikus egyház éléről eltávolították a liberális meggyőződésű Glondys püspököt.

211

Otto Folberth: Lied auf Siebenbürgen. In: Stefan Sienerth (szerk.), Ausklang, 120-121. oldal.

A szászság helyzete ettől nem lett jobb Romániában, amihez csak hozzájárult a hadköteles

férfiaknak a német haderőbe történő besorolása. Az irodalom ilyen körülmények között

sorvadni kezdett.

A harmincas évek közepétől egyre kevesebb irodalmi esemény történt, a sajtót a

német háborús gépezet részévé tették, a jelentős irodalmi orgánumok felszámolódtak,

megszüntették például a Klingsort, így a szerzők egy része hallgatni kényszerült;

szkepszissel figyelték az eseményeket és egyre inkább megcsalatva érezték magukat.212

Az

erdélyi német irodalom Erdély területén sorvadt, cserébe viszont Németországban jutott

publikálási lehetőséghez jónéhány szerző. Nagyon felemás ezeknek a megítélése: a művek

ugyanis a fasiszta állam támogatásával jelentek meg, tehát nyilvánvalóan tartalmazniok

kellett olyasmiket, amire ez a támogatás megadható volt. Ezekben a regényekben ez

annyiban érződik, hogy a szászok évszázados küzdelmeit ábrázolják vagy egy kiemelkedő

történelmi alakot és nem nemzetek feletti témákhoz nyúlnak, viszont érződik az is, hogy

szerzőik nem voltak nácik, nem olvashatunk ősgermán dicsőítéseket vagy támadásokat a

zsidó nép ellen. Az egész helyzetnek az volt a tragédiája, hogy középszerű művek jelentek

meg, és a színvonalas szerzők, vagy a tehetséges fiatalok hazájukban nem futhattak irodalmi

pályán, így az egész irodalom fejlődése leállt. A szászoknak tulajdonképpen egészen a

hatvanas évek közepéig-végéig kellett várniok, amíg az irodalom valamelyest lábra

kaphatott. Szerencsének mondható, hogy Meschendörfer Brassó-regénye valamint E.

Wittstock Bruder, nimm die Brüder mit-je megjelenhetett, ezek máig nagy értékei e kis

irodalomnak. A szerzők egy része azonban tanácstalan és csalódott lett. Adolf

Meschendörfer például a kezdeti várakozás és a titkos remények idején játszott ugyan a

nemzetiszocializmus gondolataival, amit úgy kell érteni, hogy küldött néhány cikket náci

jellegű kiadványokba, ahol azt fejtegette, hogy a nemzetiségi németek szerény vidéki

emberek, kézművesek, és a költőnek ezt a világot kell megelevenítenie, ezt a szellemiséget

212

A periódus irodalmi folyamatainak feldolgozása még várat magára. Az egyetlen ilyen kísérlet jobbára csak a

feldolgozás nehézségeit példázza, mintsem eredményeket hoz. Adrian Ciupuliga könyvében a fasizmus néhány

jellemvonását kimutatja ugyan a legismertebb szerzőknél, de hangsúlyozza, hogy ezek nem olyan súllyal jelentek meg

az alkotóknál, hogy a róluk a háború előtt vagy után kialakult képet megváltoztatnák.

kell életben tartania – ami gyakorlatilag pont az ellenkezője a fasizmusnak.213

A világháború

alatt azonban magányba vonult.

Más utat járt be Heinrich Zillich: őt elragadta a kor, Hitlernek ajánlott verseket.214

Természetesen a helyzet sokkal bonyolultabb volt, mintsem egyértelmű bűnös-nem bűnös

sémát fel lehessen állítani: a fasizmus és a világháború folyamataiba a szász írók nagyon

eltérő módon csöppentek bele. Tény azonban, hogy a harmincas évek végére már csak

sekélyesebb munkák láthattak napvilágot.

Ezen művek sorát az 1938-ban megjelent, különben a legterjedelmesebb szász

regény nyitja, amely mintegy műemléket kíván állítani az ősök küzdelmeinek. Szerzője

Thusnelda Henning-Hermann, címe meg a kor "Blut und Boden" ideológiájára játszik rá:

Der hölzerne Pflug, A faeke. Henning-Hermann az 1848-as vérzivataros esztendőkbe

kalauzolja el olvasóit, úgy mutatva be a szászok életét, hogy a középpontba állít egy

parasztcsaládot, a szerző szóhasználatával élve "nemzetség"-et. A könyv nincs rosszul

megírva, csak nagyon hosszan, és mivel fejezetek sincsenek benne, a hatalmas korpusz

agyonnyomja az olvasót, annál is inkább, mert a viszonylag kevés eseményhez bő narráció

járul. A főhős, Gottfried Fröhlich életútját többször keresztezi a történelem. A fő kérdés az

Unióhoz, illetve a magyar szabadságharchoz való hozzáállás, ami nyilvánvalóan sok

alkalmat adott arra, hogy Henning-Hermann magyar epizódszereplőket vonultasson fel. A

regény e törekvésében túl is megy az elfogadhatóság határán azzal, hogy az egyszerű

emberek mellett egyszerre csak ott terem Petőfi meg egy sor szász híresség, valamint Bem

apó, akit (nem csak ebben a regényben) tiszteltek, mivel sok német hadifogolynak

megkegyelmezett és hazaküldte őket. A hétköznapi emberek Thusnelda Henning-Hermann

ábrázolásában jók, például ismeretlenül is gondozzák a főhős beteg testvérét, viszont a

magyar állam és a politika bírálat tárgya: a magyarok mások kárára akarnak meggazdagodni,

uralni akarják azokat az országrészeket is, ahol nincsenek többségben. A szabadságharc előtt

213

Lásd Edith Konradt könyvét, 290. oldal. 214

Zillich fasiszta megnyilatkozásairól lásd William Totok tanulmányát: "Die Finger zu rostigen Krallen gebogen".

– In: Halbjahresschrift für südosteuropäische Geschichte, Literatur und Politik. Ippesheim. 5. évf. (1993) 1.

szám.

azonban tiszteleg a szerző, és ezzel az álláspontjával nem mond többet, mint amit már jó

70-80 éve a szász írók mindig is hangsúlyoztak. A regény ebben az értelemben a XIX.

század prózahagyományaira vezethető vissza, nem tükröződik benne a századelő hatása.

Magyarságképében sincs semmi újdonság ehhez a tradícióhoz képest; legfennebb csak annyi

írható javára, hogy nem fennhéjazással láttatja a magyarságot, hanem érzékelteti

szabadságharcuk jogosságát és hibáit is.

Nem lépi túl a XIX. századi hagyományt Egon Hajek sem, aki a világháború alatt

két regényt is megjelentetett, a König Lautenschläger-t a zenész Valentin Greffről, azaz

Bakfark Bálintról, és a Meister Johannes-t a reformátor Honterusról. Mindkét mű a szászok

kitartását és élniakarását kívánja bemutatni két teljesen különböző (csak azonosan láttatott)

életút példáján, ezért a magyarságnak nem jut különleges szerep, a bemutatás módján sem

gondolkodik el a szerző. A jelenséget lehet azonban úgy is értékelni, hogy a második

világháború előestéjére a magyarsághoz való kötődés a szászok számára már nem több rossz

történelmi emléknél, ezért aztán nem sok szó esik róluk még olyan környezetben sem,

amelyben a történelmi hűség megkövetelné. A második világháború után ez a jelenség szinte

egyeduralkodóvá vált, igaz ugyan, hogy csak a következő írógenerációnál.

Erwin Neustädter tevékenysége egybeesik Hajekéval, csak a téma és a

megközelítési mód más. Neustädter az első világháborút követő magyarországi harcok írója:

a szörnyűségek emberi vetületeit vizsgálja – de gondolataiban, nyelvhasználatában nincsen

semmi fasisztoid. Könyvei valószínűleg a háborús téma miatt jelenhettek meg a világháború

kellős közepén. A Der Jüngling im Panzer című regényében a főhős, a fiatal Teja a

többszöri frontváltás miatt nem érti a világot, pontosabban többször összedől benne a világ.

Nem látja be, miért kell a román uralmat elfogadniuk, miért kell a magyarok, a korábbi

fegyvertestvérek ellen harcolniuk, miért kell barátaira lőnie. Nem mintha nagyon szeretné a

magyarokat, de a monarchia rendjét megszokta és nem tudja az új, felfordult világot

magáénak érezni. A regény végén Gábor barátját elfogják, mint kémkedőre halál vár, amikor

a szerző utolsó rövid párbeszédükben az erdélyi sors tragikumát villantja fel:

'Wie konntest du?! Bist du Rumäne?!' Müde wehrte Teja. 'Es hat keinen Zweck,

Gábor, dies aufzurühren. Frag dich, wie du zu den Roten kommst. Bist Kommunist?' – 'Ihr

habt das Land betreten, die Roten sind es, die es verteidigen, deshalb ging ich zu ihnen!' –

'Für mich hat mein Volk entschieden, nicht ich. Ich ging um seine Einheit zu wahren und die

Zucht.'215

('Hogyan tehetted? Román vagy?' Teja fáradtan védekezett. 'Nincs értelme, Gábor,

ezt most felhánytorgatni. Én is kérdezhetném, hogyan kerülsz a vörösökhöz. Kommunista

vagy?' – 'Betörtetek az országba és a vörösök védik, hát melléjük álltam!' – 'Helyettem meg

a népem döntött. Én csak az egység és a becsület megőrzéséért vagyok itt.')

A helyzet tragikuma azzal válik teljessé és végzetessé, hogy Teja lelövi barátját,

hogy az ne más keze által vesszen, majd önmagával is végez. Hasonlóan tragikus Neustädter

másik regénye, a Mohn im Ährenfeld is, itt a főhős a fronton elesik és magyar szerelme

utána hal. Mindkettejük halála csak annyiban szükségszerű, hogy egyikük sem tudja

megérteni, felfogni az új helyzetet, akárcsak Teja az első háborús regényből. E regények

tartalm alapján nem csoda, hogy Neustädter nem lett kegyelt a második világháború után:

sok ideig tartották fogva. Személyes tragédiája, hogy regényei stílusukban középszerűek,

mondanivalójuk meg nem illett semmilyen állameszménybe, így az elfeledett írók közé

került.

1944-től a szász írók, de a teljes szász írásbeliség is elhallgatott Romániában és

Németországban egyaránt. Erdélyben a németeket kollektív bűnösökként kezelték, nagyon

nagy számban küldték őket származási alapon jóvátételi munkára. Polgári és politikai jogaik

sokáig nem voltak, sajtójuk sem, ezért nemhogy magyarságképről, de még irodalomról sem

tudunk beszélni. Az éledés 1949-ben indult meg, de akkor már teljesen más körülmények

között.

215

Lásd Der Jüngling im Panzer, 356. oldal.

VII. A második világháború után

7. 0. 1918-ban Erdély leszakadt Közép-Európáról: ezt a szászság még

ideig-óráig ellensúlyozta, de a második világháború és az utána következő évtized

rombolásait már nem tudta kiheverni. A harmincas évek végén megállt a szász irodalom

fejlődése, a világháború után meg szinte egy évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy az

irodalom megjelenhessen, mégha szűk korlátok közé szorítottan is. A romániai németek

csak 1949-ben kapták vissza polgári jogaikat, ekkor alapítják meg folyóirataikat, ekkor

kerülhetett eleve szóba az írás lehetősége. Abszolút nulla pontról kellett elindulni, mivel a

tradíciók többszörösen derékbe törtek. A helyzet teljes tragédiát mutatott: sokan a háborúba

vesztek, a Szovjetunióba deportálták a lakosság harmadát, a megmaradt írók egy része

Németországba került, sokan meg feladták írói ambícióikat a kedvezőtlen helyzet miatt. Az

új lapok körül azonban megindult az autentikus irodalmi élet, bár sok eseményt azért a

háttérből "irányítottak" a pártszervek: idősek és fiatal tehetségek újra publikálhattak,

irodalmi körök szerveződtek, és az egyetemi oktatásba is bekapcsolódhattak a romániai

németek. Röviddel a nyitás után, 1959-ben azonban újabb csapás érte e kis irodalmat: öt írót

koholt vádakkal hosszú évekre ítéltek, hogy ezzel megfélemlítsék a szász értelmiséget és

elejét vegyék az ellenzéki mozgalmaknak. Érthető, hogy ebben a helyzetben a szász

irodalomnak és népnek a viszonya a magyarsághoz nem volt központi probléma, viszont a

magyarságkép mindezek ellenére mégsem tűnt el egészen, sőt azt is mondhatni, hogy a

háború után nyiladozó életben jelen volt, erőteljesebben legalábbis mint a hetvenes évek

szépirodalmában.

A német írók Romániában az ötvenes évek elejétől juthattak könyvpublikálási

lehetőséghez. Ezek a művek azonban nagyon kemény kompromisszumok árán születtek

meg, mivel a dogmatikus kommunista irodalomfelfogásnak meg kellett felelniök, vagy

legalább olyan semleges témát kellett tárgyalniuk, amely ebből a szempontból nem volt

aktualizálható és amelyre nem lehetett a társadalmi valóságtól való elzárkózás vádját rásütni.

Másrészt a romániai német irodalom zsákutcában volt: a belnémet irodalomhoz fűződő

kapcsolatait elvágták, így legfeljebb csak saját hagyományaiból, vagy a román irodalom

eredményeiből építkezhetett. Ez érződik azokon a műveken is, amelyek valamilyen

formában a magyarságról is szólnak.

7. 1. 1. A történelmi próza folytatása

Első helyen kell szólnunk Hans Bergel Fürst und Lautenschläger című

elbeszéléséről. A kötet nem közvetlenül a nyitás után, hanem csak 1957-ben jelent meg, és

esztétikai színvonala sem indokolná a kiemelést: fontosságát azonban az adja, hogy

szerzőjét ezen műben olvasható szabadságdalokért ítélték 16 év börtönre a brassói

íróperben. Az elbeszélés maga csupán egy egyszerűen elmesélt történet a XVII. századból:

Báthory Gábort Erdély fejedelmévé választják, aki már a következő nap hozzákezd

nagyravágyó tervei megvalósításának, ami azonban csak annyit jelentett a szászok számára,

hogy Szebent elfoglalta. A megszállás alatt játszódik a történet: a középpontban egy dalnok

áll, aki Nagyszeben utcáin a népet harcra bátorítja. Lázító énekéért azonban a fejedelem

letartóztatja, de hogy a történetet valami továbbvigye és lázban is tartsa, egy lány szerelmes

lesz belé és ezért közbenjár a zsarnok fejedelemnél. A dalnok mégsem szabadul ki, mert

merő dacból nem teljesíti a kialkudott feltételt, nem akarja a fejedelmet énekével mulattatni.

Végül azért menekül meg, mert a kivégzésére kivezényelt tiszt a pince sötétjében eltéveszti a

célt, majd röviddel ezután Báthory egész seregével elhagyja Szebent és ő őrizetlenül marad.

A történet nem sokban különbözik az erdélyi realizmus műveitől, történelmi próza, amelyen

érződik a fiatal alkotó stíluskeresése. Hans Bergel folytatja Gustav Seivert, Traugott Teutsch

és Michael Königes hagyományait; ma már alig érezhető azonban, hogy a szerző az

évszázada ismételt, jólismert témát valamilyen modern koncepció alapján akarta volna

kidolgozni. A szászokat sanyargató gonosz Báthory képe dominálja a művet, de alakjában

magyar nemzeti vonásokra történő utalás nincsen, mert ő csupán a mindennemű zsarnokság

megtestesítője, szemben a lantos alakjával, aki a népet és a szabadságot jeleníti meg. A

szerző nem módosítja a Báthory-képet, ezért allegorikus jelentéseket, kiszólásokat nem

olvashatunk. A történet csak teljességében értelmezhető a zsarnokság elleni tiltakozásként.

Éppen ezért, még az akkori politikai helyzet ismeretében is, csak csodálkozunk, hogy mi

adhatott okot a vádemelésre, hiszen az elbeszélés a megjelenés előtt átment a cenzúrán.

Valószínű tehát a feltételezés, hogy utólag kreált vádhoz kerestek "szerzőt" az illetékes

politikus-pribékek.

A történetnek semmilyen magyarság-élménye nincsen; Bergel inkább csak a

történelemkönyvekből, de főleg a szász köztudatból rekrutált képekkel dolgozik. Azt is lehet

mondani, hogy a magyarság, mint nemzet iránt közömbös a szerző, cserébe viszont a

zsarnokságra koncentrál. Az elbeszélésben nem jelenik meg a magyarságról sem pozitív,

sem negatív előítélet, lényegében Báthory helyettesíthető lenne bárki mással, ha lett volna a

szász köztudatban egy hasonló despota. Ez a jelenség úgy értelmezhető, hogy a szász írók

egy része a cenzúrát azzal akarta kijátszani, hogy az olvasói által ismert, ezért érthető

témákat a kommunista felfogás szája íze szerint átfestette: Bergelnél egy fejedelem áll

szemben a néppel, illetve a népet képviselő, az ismeretlenség homályából jött dalnokkal,

akinek énekei végül folklorizálódnak. A negatív magyarságkép sablonja meg kapóra jött

ehhez a taktikához.

Teljesen hasonlóan értelmezhető Erwin Wittstock drámája, a Die Töpfer von

Agnethendorf, ahol a szász fazekasok kerülnek szembe a kapitalista magyar állammal – a

történet még 1914 előtt játszódik. A fazekasok élet-halál harcukat vívják, mivel a magyar

kormány külföldi porcelánárukat engedett be a piacra, így ők a csökkenő eladások miatt nem

tudják megkeresni kenyerüket. Ezenkívül a legfelsőbb ügyész megtiltja a háziipart, és

lefoglaltatja a céhládát, mondván, hogy a céheket, amelyeket itt a munkások

önszervezésének egyesületeként mutat be Wittstock, már száz éve betiltották. Ez a leírt

nyomorban – az egyik fazekasnak nincs mit ennie és beteg – halálos ítéletet jelent.

Az ötvenes években a német írók Romániában hatványozottan abban a helyzetben

voltak, hogy bizonyítaniok kellett kommunista elvhűségüket, azaz lojális nyilatkozatokkal,

áttetsző művekkel kellett megváltaniuk belépőjegyüket az irodalomba. A Die Töpfer von

Agnethendorf ilyen műnek tűnik, bár a darab egésze mai szempontból sem ízléstelen.

Érthető, hogy ebben a helyzetben a témák mindig megköveteltek egy ellenségképet,

amelybe érthető módon nem román szereplőket tettek, hanem inkább magyarokat. Ezt az

alkotói stratégiát Wittstock még a Das Turnier című novellájában is alkalmazza, ahol a

szász bevándorlás idején játszódó cselekményben László vajdát állítja pellengérre, szemben

a jó magyar királlyal – itt visszacseng a XIX. századi művek hangulata, nem hiába volt

Wittstock az egyik utolsó erdélyi tradicionalista. A novella szükséges szocialista felhangját

az adja, hogy a fellázadt parasztok végül elűzik a zsarnok arisztokratát.

Wittstock részéről csak taktika ez a magatartás. Két évvel később ugyanis

közreadja a Die Stelzenquelle című regényének első fejezetét a Neue Literatur hasábjain.

Mivel a történet egy része Magyarországon játszódik és az első világháború előtt

egymásnaktüremkedő szellemi törekvéseknek állít emléket semmiféle szocialista felhang

nélkül, valószínűleg folytatása nemkívánatos lett, mert a következő részlet csak öt év múlva,

1963-ban látott napvilágot, amikor már lazult a cenzúra szorítása az egész országban. A

regényben a nemzetiségek egybefolynak, Wittstock nem állít fel szigorú határokat, sőt sok

esetben még azt sem tartja fontosnak megjegyezni, hogy ki hova tartozik. Az emberi

minőségre helyezi a hangsúlyt, és ezzel a XX. század humanizmusának képviselőjévé válik.

Másfelől azon kevés írók közé tartozott, akik belülről és jól ismerték a magyarságot: olyan

problémákat fogalmazott meg, amelyek ténylegesen fájó pontjai voltak a magyaroknak. A

regényben egy fiatal író sorsát láthatjuk, aki egy lecsúszóban lévő magyar

földbirtokoscsaládnál él. Házigazdái megkísérelnek kitartani birtokuk mellett, de ez egyre

nehezebben sikerül nekik. Ebben a milliőben sínylődik a szép Margit, akit végül a fiú elvesz,

hogy a lány zongoratehetségét megmentse, mert különben elkallódna a vidék posványában.

A dzsentriréteg ismert életképtelenségére mutat rá itt Wittstock:

Schon nach der Schlacht bei Mohátsch wird die Moormühle und ein Palló als ihr

Besitz in einer Urkunde genannt, und die Religion meiner Großmutter ist gewesen: 'Hier

hast du Rinder zu züchten' und 'itt élned halnod kell', und diese Religion ist auf die Margit

übergegangen, und so wie die Großmutter ihr Leben damit zerstört hat, daß sie festgehalten

hat, was sich seit vierhundert Jahren im Besitz der Familie befunden hat, so wird auch die

Margit ihr Leben damit zerstören, daß sie festzuhalten versucht, was sich bei den jetzigen

Verhältnissen nicht mehr festhalten läßt.216

(Már a mohácsi vész után úgy említi egy oklevél a mocsári malmot és a pallót mint

a család tulajdonát, ezért a nagymamám hite az volt, hogy 'itt szarvasmarhákat kell

tenyésztened' és 'itt élned, halnod kell'; ez a hit átszállt Margitra, és ahogyan a nagymamám

tönkretette az életét azzal, hogy azt akarta megtartani, ami négyszáz éve a család

tulajdonában állt, éppúgy Margit is tönkre fogja tenni az életét azzal, hogy megkísérli

megtartani azt, amit a mai körülmények között már nem lehet.)

Ezen utolsó műveiben Wittstock már nem ért el magas színvonalat, viszont lezárt

egy fontos fejezetet az erdélyi német irodalomban: történelmi prózát utána már senki sem

művelt ebben a realista stílusban, esztétikai színvonalát sem érték el.

7. 1. 2. Az osztályharc

A szocialista realizmus kötelező esztétikája alól a szász irodalom sem tudott

kibújni. Egyes jellemvonásai a második világháború után írt történelmi prózában jelen

vannak, főleg a nép központi figurává emelésében érzékelhetjük ezt; a felülről erőltetett

irányzat azonban nem ezekben a művekben tombolta ki magát igazán, hanem azokban, ahol

a közös hazát három nép fiai építik teljes egyetértésben: román, magyar és német

kommunista munkások vállvetve állnak egymás mellett; megemlíthetjük még azt a típust is,

ahol az osztályharc elméletét a múltba vetítik vissza. Nagyon következetes világképük van

ezeknek a műveknek: abból a tézisből indulnak ki, hogy a nacionalizmus a letűnt polgári

majd fasiszta világ fegyvere volt az emberek kijátszására, ezért minden előítélet a nemzetek

létéről, életmódjáról, tehetségéről alapvetően hibás, amit el kell távolítani a köztudatból.

Ugyanakkor Erdély földjén egymás mellett él három nép, tehát az ő sorsukra kell alkalmazni

ezt a felfogást. Ezért a szereplőket teljesen egyformán láttatják olyannyira, hogy még a

216

Die Stelzenquelle. Fortsetzung. Fragmente aus dem Nachlaß. 123-124. oldal.

nyelvi identitásukat is tagadták. A munkások szép egyetértésben élnek egymás mellett,

közösen dolgoznak és szórakoznak. St. H. Ludwig Schwarz nyitja meg ezeknek a műveknek

a sorát a Das Schlüsselbrett című elbeszélésével, amelynek sekélyes tartalma nem érdemel

említést. A magyar szereplő neve Szűcs, aki bátor ember: "Szücs hatte, mutig wie er war,

bereits die Reihenfabrikation der Betonbauteile für den Werkstattbau im Sinne unserer

Neuerung begonnen." (Szűcs, amilyen bátor volt, újításunk alapján már megkezdte a

műhelyépítésre használt betonelemek sorozatgyártását.)217

Kérdés természetesen, hogy

Szűcs bátorsága a magyarságkép sablonjaira, a szocialista realizmus emberképére, vagy

csupán nyelvi fordulatra vezethető-e vissza, mivel a cselekmény maga nem nyújt ehhez

fogódzót.

Schwarz ismeretlen író, művei nem részesültek elismerésben nyilván tematikájuk

miatt. A korszellem azonban a neves alkotókat is elragadta, például Georg Scherget, aki a

hatvanas-hetvenes években az egyik legtermékenyebb és legismertebb író lett. Ő a szocreált

magasabb fokon művelte, és szinte érthetetlen módon elég sokáig. 1971-ben jelent meg

például az a regénye, Penelope ist anderer Meinung, amelyben a három különböző

nemzetiségű figura rég lecsengett képlete a kiindulópont. Adrian, Tibor, Jürgen és Jo

szaladgál a regény építőtelepein fel-alá, mindegyik ügyeskedik valamit, és ugyanakkor

segítik is egymást. A bonyodalom természetesen a világirodalom legrégibb témájából alakul

ki, mivel Tibor szerelmes a hadiárva Freyába, aki viszont túl fiatal hozzá, de a végén mégis

egymásra találnak.

Az osztályharcot a múltba vetíti vissza Valentin Heinrich: az Um gleiches Recht

(1956) című regénye az 1848–49-es szabadságharc idején játszódik. Heinrich stílusa és

felfogása távol áll a szász történelmi prózától, mivel egyetlen tradicionális szempontot sem

érvényesít. Számára 1848 fő jellemzője az elnyomott néprétegek lázadása a fennálló

társadalmi rend ellen, ami lényegében semmiben sem különbözik az ötvenes évek hivatalos

romániai történelemszemléletől és ideológiájától: "Die armen, bedrückten Volksmassen, die

jahrhundertelang unter dem Joch der Ausbeutung stöhnten, erhoben sich für ihr Recht. In

217

Das Schlüsselbrett, 43. oldal.

Wien, Berlin, Budapest und Bukarest kämpfte das Volk." (Az évszázadokon át a

kizsákmányolás igája alatt nyögő szegény, elnyomott néptömegek felkeltek jogaikért.

Bécsben, Berlinben, Budapesten és Bukarestben küzdött a nép.)218

Heinrich következetesen

végigviszi álláspontját regényén, a szereplőket nemzeti különbségek nélkül ábrázolja, Bem

apóról szinte dicshimnuszt ír és ugyanakkor elemzi a nemzetek szembenállását a

szabadságharc idején. Mivel a szocreál esztétika alapján abszolút pozitív hőst kell

teremtenie, Honnes tisztában van a történelmi helyzettel, elítéli népe küzdelmét Bem

forradalmi, tehát eleve pozitívan értékelt seregei ellen, de ő maga nem áll át, mert népéhez

való hűségét fontosabbnak tartja, amelyet csak erősít szerelme Mariechen. A regény

önmagában véve nem jelentős: egyszerűen elbeszélt, lineáris történet semmi különösen

megrázó vagy tragikus esemény, avagy filozófiai gondolat nélkül; leírásai, emberábrázolása

is közepes. A magyarságkép szempontjából azonban egyedülálló, mert a magyar

szabadságharcban nem csak a hibákat, hanem az erényeket is keresi. Sajnos azonban

mindezt átlátszó ideológiai megfontolásból teszi.

Az ötvenes évek látszatműveiben a szászok is újragondolták történelmüket, és ezért

nolens-volens a magyarsághoz fűződő viszonyra is reflektáltak. Ez a trend azonban csak

félig volt autohton fejlődés eredménye, jobbára az ideológiai súly alatt keletkezett, ezért

annak fellazulásakor, a hatvanas-hetvenes években a művek a sajátos magyarságképpel

együtt eltűntek és az irodalom teljesen más irányba fejlődött tovább.

7. 2. A magyarságkép lebomlása

A magyarságkép két irányba fejlődött tovább: az egyik irány a lebomlás fele mutat,

itt a magyarokat nemzetiségüktől elszakadtan, legfennebb mint egyéneket ábrázolták, ha

egyáltalán szóba kerültek; a másik fejlődési irány a transzilvanizmus nemes hagyományait

viszi tovább új utakon, és Erdélyt ténylegesen mint egy háromnemzetiségű vidéket mutatja

be.

218

Um gleiches Recht, Vorwort, 5. oldal.

A magyarságkép lebomlásának első, de nem mérvadó jelei gyakorlatilag már a

századfordulón megjelennek. Regine Ziegler és a hozzá hasonló, befeleforduló írók csak

személyes problémákkal foglalkoztak. Ez az irodalom természetes fejlődése volt, témájuk

szórásából ezért egész egyszerűen kiesett a magyarság. A folyamat az első világháború után

gyorsult valamelyest, de ekkor a történelmi emlékek még túl frissek voltak, ezenkívül

nagyon sok írónak még élő kapcsolata volt Magyarországgal és az erdélyi magyarsággal. A

második világháború után azonban teljesen más kérdéseket kezd el tárgyalni az irodalom,

formanyelve megváltozik, azonkívül a hetvenes évekre felnő az a generáció, amelyik az

elferdített történelemoktatástól keltett undor miatt jóformán még a tankönyvekből sem

hallott igazán a magyarságról.

Ennek a folyamatnak egyik érdekes mozzanata az 1959-es brassói íróperben

figyelhető meg. Öt szász írót állított az államrendőrség koholmányokkal a vádlottak padjára,

és egy nevetséges, de szörnyű kirakatperben egyenként 15-től 25 évig terjedő

szabadságvesztéssel sújtotta a különböző társadalmi rétegekből "rekrutált" írókat. Már a per

időpontjában is nyilvánvaló volt, hogy az államgépezet a szászságot ily módon akarta

megfélemlíteni, nehogy az egész országra kiterjedő elégedetlenség kovászai lehessenek,

különben nem hívták volna meg a hazai sajtó képviselőit a tárgyalásra. A pernek nem volt

konkrét kapcsolata a magyarországi 1956-os eseményekkel, sem az erdélyi magyarságon

végigsöprő megfélemlítő és megelőző célzatú 1957-es erőszakhullámmal. 1956 csak

megbújik az események mögött mint potenciális veszély, de a vádban nem szerepelt semmi

erre utaló pont. A per anyagát közzétevők219

az elméleti bevezetőjükben viszont többször is

utalnak erre a nyilvánvaló kapcsolatra, bár maguk az írói szövegek, a visszaemlékezések

nem tartalmaznak semmi magyar vonatkozást. Az öt szász író személyes tragédiájának és a

szászságnak szóló üzenetként élte meg a történteket, nem egy tágabb politikai

manipulációként, pedig kézenfekvő lett volna a két nép, vagy a két helyzet összehasonlítása.

Nem valószínű, hogy a magyarsággal szemben érvényesített közömbösségről, vagy politikai

219

Lásd Peter Motzan és Stefan Sienerth Worte als Gefahr und Gefährdung címet viselő könyvében Cornelius Zach

és Peter Motzan tanulmányát.

tájékozatlanságról lenne itt szó; inkább egy átfogóbb társadalom- és emberszemléltről

beszélhetünk, amely a fasizmus kategóriáinak tagadásából kinőve nem a nemzetiségén

keresztül láttatja az embert, hanem cselekedetén és erkölcsén keresztül. Ezt alátámasztani

látszik Hans Bergel azon kijelentése is, miszerint ő a börtönévei alatt "embereket" ismert

meg, nem bizonyos nemzetiséghez tartozókat. Ez a gondolat különben állandósult nála, ezért

1988-ban hosszan ír a Homo transylvanusról,220

majd következő esszé- és publiblicisztikai

köteteiben is kutatja az erdélyi emberek közös tulajdonságait, anélkül azonban, hogy

mindezt szépirodalmi formába hozza.

A magyarságkép lebomlásának folyamata sajátos helyzeteket teremtett.

Nyilvánvalóan minden szász ember, aki kimozdult lakásából, találkozott magyarokkal: a

költők is. Ezek a találkozások meg elég sok írót megihlettek, így elég sok olyan elszórt

strófa, sor, gondolat, esszétöredék, epizódszereplő van, amelyek valamely módon

összefüggésbe hozhatók a magyarsággal, de amelyeknél magyarságképről tulajdonképpen

nem beszélhetünk.

Teljesen véletlenszerűen említjük legelőször a magyar táj megéneklőit. Erdély

látványa mindig is lenyűgözte az írókat, függetlenül attól, hogy a leírt-megénekelt helyen

éppen ki lakott. Általános például az a vélemény is, hogy Erdélyben a legszebb évszak az

ősz. Hans Bergel például a Szent-Anna tóról ír Morgen am Sankt Annensee címmel,221

de

említhetjük Claus Stephani Szeklerwiese című versét is.222

Pusztán tájköltészet ez, a

magyarság nem témájuk, ahogyan azt a Stephani-vers érzékelteti:

Brombeerfarben war dein Kuß

deine Lippen brombeersüß,

als die erste große Ahnung

uns erschauern ließ.

220

Lásd Hans Bergel: Das Motiv der Freiheit. Glanz und Elend der südosteuropäischen Deutschen.– München:

Transylvania 1988. 221

A fejezet további részeiben idézett mûvek pontos bibliográfiai leírását a lábjegyzetek tartalmazzák, nem a függelék,

mivel oda csak olyan mûvek vétettek fel, amelyek tényleges magyarságképet tartalmaznak. Bergel írását lásd: Neue

Literatur. Zeitschrift des Schriftstellerverbandes der RVR. 1. évf. (1956) 3. szám, 77. oldal. 222

In: Neue Literatur. Zeitschrift des Schriftstellerverbandes der RVR. 9. évf. (1964) 6. szám, 11. oldal.

Blühend heiß kam dein Gesicht,

und dein Haar hing voller Heu;

alles war in jener Stund'

geheimnisvoll und neu.

Als die Wiesenblume brach,

wollte sie gebrochen sein,

und es stieg ein Kinderlied

in den Abendschein.

(Szederszínű volt a csókod/ ajkad édes mint a szeder, amikor először

megborzongatott minket az első nagy sejtés.

Virágzóan forró volt arcod, hajadban szalmaszálak függtek; abban az órában

minden titkozatos volt és új.

A mezei virág engedte, hogy leszedjék, és egy gyermekdal szállt az alkonyatban.)

A tájnak ilyen jellegű láttatása természetesen nem csak magyar vonatkozásban

történik így, ez általános. Verona Bratesch költészetét kell például még e helyen

megemlítenünk, mert ő az, aki az erdélyi tájat nemzeti elfogultság nélkül, esztétikai

szépségében ábrázolja. De kiemelhetjük Richard Jacobi leírásait is, a vadászat és a természet

szerelmeséét, aki Erdélyben mindenhova elkalandozott. Egyik kötetében (Hexensabbat223

)

olvashatjuk azt az elbeszélését, a Der Bär auf der Kanzel-t, amely Csíkszereda környékén

játszódik egy székely faluban, és Mischka medve életét írja le a paplakban. A szép életnek

azonban egyszer csak vége szakad, mert a medve megsértődik és örökre elmegy.

A magyarság a tájköltészet mellett további formák vonzásában is megjelenik. A

következő ilyen témát szintén önkényesen, semmiféle rangsorolási szándék nélkül az utazási

jegyzetekben nevezhetjük meg. Irene Mokka naplótöredékeiben olvashatunk teljesen

lényegtelen sorokat Marosvásárhelyről és Kolozsvárról224

, Ursula Bedners a Hinter sieben

Bergen225

című kötetében Erdély mint valami kuriózum jelenik meg, mivel a kapusi

vasútállomáson (ismert csomópont) érdekes emberegyveleget fedez fel. "Es warten viele

223

Bukarest: Kriterion Kiadó 1970. 224

Lásd: Das Schlüsselwort. Bd. II.: Prosa und Tagebücher. Auswahl, Nachwort und Anmerkungen von Helge Hof. –

Bukarest: Kriterion Verlag 1985. 254. oldal. 225

Bukarest: Kriterion Kiadó 1986.

Leute, Leute aus dreierlei Nationen zumindest, laut und fröhlich, ein Schnaps, ein Bier, von

dem die Kinder, falls sie quengeln, einen Schluck bekommen, man erfährt, wie der Kukuruz

steht..." (Legalább három nemzetből idekeveredett ember várakozik itt, hangosak és

boldogok, egy kevés pálinka, egy sör is lecsúszik, amelyből a nyafogó gyermekek is kapnak

egy korttyal, megtudhatjuk, hogyan áll a kukorica...)226

Mellékesen megállapítható, hogy a Neue Literatur hasábjain néha még

Magyarországról is jelentek meg színfoltként kisebb írások. Érdekes például Bernhard

Ohsam szász származású, de az NSZK-ban befutott író karcolata Budapestről,227

ahol az író

a nyugatnémet turista szemszögéből beszéli el kirándulását a Hármashatár-hegyre; vad

taxisofőrrel és minden hájjal megkent cipőpucolóval találkozik, akik természetesen

megkísérli a vendéget becsapni. De jelen van Uwe Kolbe is egy Hajnal Gáborhoz írot t

szerény verssel,228

vagy Friedrich Engelbert NDK-s író Rippl-Rónai élményeivel.229

Adott

pillanatban szinte több belnémet nyelvterületről származó író szól a magyarokról a lap

hasábjain, mint szász.

A magyarsággal való találkozás vagy konfrontáció visszacseng a háborút

visszaidéző szövegekben is. Ezek a művek már valamiféle kuriózumként beszélnek a nehéz

időkről, ezért gyakran még az élményjelleget is megkérdőjelezhetjük, akárcsak Werner

Bossert kötetének esetében.230

A hetvenes évek közepétől már nem csak a magyarságkép leépülésének

felgyorsulása figyelhető meg, hanem a szász irodalom maga is mind erőtlenebbé válik a

cenzúra növekvő nyomása, a kulturális süllyedés, valamint a kivándorlás miatt. A

folyóiratokban egyre kevesebb az autentikus szöveg, rengeteg a román fordítás, nő a

226

I. m. 55. oldal. 227

Servus Budapest. Ein Ferienerlebnis mit Miriam. – In: Neue Literatur. Zeitschrift des Schriftstellerverbandes der

RVR. 19. évf. (1974) 2. szám, 40-44. oldal. 228

Lásd az In der Sekunde címû verset. – In: Neue Literatur. Zeitschrift des Schriftstellerverbandes der RVR. 26.

évf. (1981) 8. szám, 75. oldal. 229

In: Neue Literatur. Zeitschrift des Schriftstellerverbandes der RVR. 30. évf. (1985) 6. szám, 48. oldal. 230

Strom des Lebens. Gedichte. – Bukarest: ESPLA 1956. Benne: Szekszárd; Unterwegs. Hasonlóan ítélhetjük meg

Wilhelm Koch novelláját: Der Trapphahn In: Neue Literatur. Zeitschrift des Schriftstellerverbandes der RVR. 14.

évf. (1969) 3. szám, 12-23. oldal.

Ceausescu-levelek és himnuszok száma. A Neue Literatur is teret enged (akárcsak a

magyar újságok) a hivatalos magyarellenes kampányoknak, sőt néha még – valószínűleg

taktikai megfontolásokból – saját akciókat is végrehajtanak. Mindezek mellett vagy ellenére

a sajtóban rendszeresen olvashatunk azért ismert erdélyi magyar szerzőktől fordításokat. Ez

a leépülési folyamat oda vezetett, hogy a folyóiratokban, de még a kiadóknál is szinte

minden jelentkező dilettáns szövegét közölték, mivel egész egyszerűen nem volt kit és mit

kinyomtatni. ìgy állhatott elő az a helyzet, hogy például napvilágot látott Hella Bara, Hanna

Böhlen, Helmut Britz, Juliana Modoi, Carmen Puchianu közös kötete Der zweite Horizont

címmel,231

amely úgy szól a hazáról szemmel láthatólag szabadon, tehát nem az RKP

rendelésére, hogy semmilyen szász tradíciót nem említ, még csak az Erdély szót sem írja le.

Ebben az elsekélyesedési folyamatban nagyon sajátosan hatott az önmagát a

társadalom peremére űző avantgard irodalom. Rolf Bossert, Anemone Latzina neve fémjelzi

ezt a törekvést, legismertebb képviselője meg Franz Hodjak. Ezek a költők a kilátástalanság

elől a kultúrán és időn kívül élő emberek világába menekültek, mert csak ott láttak valami

nyugalmat, amit ők a harmóniával azonosítottak. Ebben az időn kívüli világban nincsen

nemzetiség, nép, történelem, társadalom, csak örökké tartó jelen és a törekvés arra, hogy ezt

a jelent az idők végezetéig megtartsák, valamint hogy a múltba visszavetítsék. Nagyon

tragikus menekülési forma ez, de talán ez tűnt az egyetlen lehetséges útnak abban az időben,

amikor a világháború táján született, a hatvanas évek végén beért generáció a kultúrát

megismerve arra kellett rádöbbennie, hogy talán soha sem fog szabadságban élni és ráadásul

még az olvasóközönsége is lassan elfogy alóla. Ebben az időtlen világban magyar emberek

is jelen vannak, szintén időtlen figurákként. Rolf Bossert írja:

im sommagoatn paim horvath

ti raufäng vun di hocheefn

tei rauchn in gonzn tach

xunthait

231

Cluj-Napoca: Dacia Kiadó 1988.

oba ich rauch aach: maraschescht

hahaha

mai kollega tea tut karpatz rauchn

solli inan was vun maina oabait

vazölln?

segns, mia mach ma unsa oabait

ich und mai kollega

i waas wiaklich nit, warums uns fragn tun232

(A nyárikertben Horváthéknál

A gyárkémények egész nap füstölnek, egészséget, de én is dohányzom:

Marasesti-it, hahaha, az én kollégám meg Karpati-it.233

Bele akar kötni valaki a munkámba? Szerencsére én elvégzem a munkám, én és a

kollégám, és igazán nem tudom, miért kérdeznek engem.)

Teljesen hasonlóan jeleníti meg figuráit Franz Hodjak is. A Friedliche Runde

kötetében például a címadó zárónovella234

többek között Blahák Feri "történetét" meséli el,

aki egy szállodai éjszaka során több szobán kellett végigköltöznie szemlátomást

értelmetlenül, és választ a dologra azért nem kapott, mert a költöztetést az előző váltás

kezdte meg. A novella végső soron a sok hasonló nonszensz történetecskével a létező

szocializmust kibekkelő stratégiákat mutatja be megdöbbentő módon úgy, hogy az emberek

lelki elszegényedésére hívja fel a figyelmet.

Hodjak bekalandozta az egész országot verssel ünnepelve egy-egy életképet. A

Duna-deltában a lipován a kerítésnek fordulva végzi a dolgát és kiköp, majd néhány oldal

múlva Szovátafürdőn Kafka húzza le az illemhelyet.235

Az időn kívüli emberek mindenhol

hasonlóak lesznek.

Elgondolkodtató azonban az tény is, hogy Hodjak felesége magyar nemzetiségű, és

ő maga is sok magyar értelmiségivel érintkezett Kolozsváron, ahol majdnem 20 évet

dolgozott kiadói lektorként, tehát valószínűleg pozitívan viszonyult a magyarsághoz. Ennek

232

In: Siebensachen. Gedichte. – Bukarest: Kriterion Kiadó 1979. 10. oldal. 233

A szocializmusban szívott román kapadohányok. 234

Bukarest: Kriterion Kiadó 1987. 235

Lásd a Morgenritornell 1 és a Bad Sovata. Erwachen címû verseket. In: Augenlicht. Gedichte. Bukarest:

Kriterion Kiadó 1986. 23. és 42. oldal.

ellenére a magyar kultúra nem jelent számára vonzerőt; szellemi elődjei, valamint harcos- és

bajtársai Brancusi, Reiner Kunze, Peter Motzan, Orpheus, Szisziphosz, Ikarus, Prométheus,

Ovidius, Lucian Blaga, Weinheber és Pablo Neruda, őket idézi meg, vagy nekik ajánl verset

az Offene Briefe kötetében236

– tehát magyar származású nincsen közöttük. Korán elhunyt

barátjától azonban így búcsúzott egy másik kötetben:

Triptychon

1

(allerseelentag / in memoriam János Ritoók)

diese vielen kerzen,

die wir anzünden für die toten,

sie sollten endlich

licht machen

in unsren köpfen.

2

(geistliches menuett)

wer ist henker wer ist opfer wer ist gott?

das ist keine frage

hauptsache

jeder tut seine pflicht

3

(erleuchtung)

ich machte mich auf den weg

und suchte den teufel auf

in der hölle,

um ihm mitzuteilen,

daß er das spiel zu weit treibe.

er aber warf sich mir an die brust

und schluchzte bitterlich.237

(1

halottak napja / in memoriam Ritoók János

a halottak emlékezetére/gyújtott sok gyertya/ gyújtana/ már egyszer/fényt a

fejekben.

2

egyházi menüett

236

Bukarest: Kriterion 1976. 237

In: Augenlicht, 30. oldal.

ki a hóhér ki az áldozat ki az isten?/ nem ez a kérdés/ a fontos az, hogy/ mindenki

teljesítse a kötelességét.

3

megvilágosodás

elindultam,/ fölkeresni az ördögöt/ a pokolban, s közöltem vele, hogy/ túl messzire

ment a játékban./ ő meg, lám, a mellemre roskadt/ és keservesen zokogott.)238

Hodjak avantgard magatartásától még a szomorú pillanatokban sem tud szabadulni,

így a halotti búcsúztató nagyon felemás, nem jellemzi még költői módon sem azt az

elveszített barátot, aki különben a szász–magyar irodalmi kapcsolatokról írt egyetlen alapos

tanulmány szerzője.

A társadalmi lét szélsőségeit Bosserten és Hodjakon kívül Anemone Latzina is

témájává választotta. A korán elhunyt költőnő, Szász János író felesége kötetben nem sokat

publikált, mégis a romániai német irodalom elismert költői közé tartozott finom, érzékeny

hangja miatt. Főleg szerelmes versei jelentettek irodalmi eseményt; az alábbi néhány sor a

szocializmus valóságára döbbent rá. Ezt a verset még 1983-ban közölhették, de az

újranyomását később már nem engedélyezték, így az csak a diktatúra után jelenhetett meg

megint.

CSIKSZEREDA - MIERCUREA CIUC

22. SEPTEMBER 1978

gleich hinter wohnkomfort 1 von

Klára und István beginnt

das maisfeld. tagsüber blöken

schafe, nachts bellen hunde

oder es kräht in der küche nebenan

der wasserhahn. die sicherungskette

an der tür – es scheint

da auch menschen zu geben.

this land is your land

this land is my land

from California

to Staten Island239

238

Fordította Jancsik Pál. In: Papírsárkány. Bukarest: Kriterion 1987. 57. oldal. 239

Lásd: Neue Literatur. Zeitschrift des Schriftstellerverbandes der RVR. 28. évf. (1983) 6. szám, 12. oldal.

(Közvetlenül Klára és István/ 1-es komfortfokozata mögött kezdődik/ a kukoricás.

Napközben bégetnek/ a juhok, éjjel ugatnak a kutyák/ vagy odaát a konyhában káricsál

valami:/ a vízcsap. Biztonsági lánc/ az ajtón – úgy látszik,/ hogy itt is élnek emberek./ This

land...)

Latzina azt mutatja meg, ami a szocializmusból megvalósult: félig urbánus, félig

rurális társadalom, amely mindkét életformától elidegenedett, és amely kitaszítja tagjait. A

hazájukat nem lelő emberek az élet egyik legnagyobb tragikuma. Nemzetiségi kérdést nem

feszeget Latzina, szándékosan nyitva hagyja a verset, hogy ebbe az irányba

továbbgondolkodhassunk: nem csak a csíkszeredai Klára és István él így, hanem sokan

mások románok és németek. A magyarság élethelyzetére az emberi méltóság kérdésén

keresztül közelít, általános érvényűvé téve azt egész Románia számára. Ezzel példát mutat

sok magyar, de román és szász gondolkodónak, politikusnak is.

7. 3. Az erdélyi tradíció folytatása

Az erdélyi szász irodalom az ötvenes évektől kezdve egyre jobban eltávolodott a

magyar kultúrától, amely a szász írók nagy többsége számára teljesen terra incognitává vált,

hiszen komoly nyelvi, valamint áthidalható, de mégis létező kulturális és politikai akadályok

tornyosultak fel eléjük. A folyamatot gyorsította a szász népesség kivándorlása az NSZK-ba,

mivel ennek súlya alatt az írók nem az erdélyi életben keresték témájukat. Az általános

folyamat viszont nem befolyásolt minden írót: néhányan nagyon is tudatosan szűkebb

hazájuk fele fordultak, és ott keresték témáikat. Nem a történelmi prózát támasztották fel,

hanem esztétikailag összehasonlíthatatlanul más szinten modern formanyelvű irodalmat

valósítottak meg. Nemzetiségi elzárkózásról már csak a téma miatt sem lehetett szó. Név

szerint Georg Scherget, Andreas Birknert és Joachim Wittstockot lehet ezen irányzat

Másodszori közreadás: 1990-91/5-6. szám, 10. oldal.

képviselőiként megnevezni.

Az első ilyen jellegű mű, a Da keiner Herr und keiner Knecht című regény már

1966-ban jelent meg Georg Scherg tollából. A szerző a szász–magyar–román–zsidó

viszonyt tárgyalja az első világháború alatt. A legkritikusabb pillanatban a magyar falubíra a

közelgő front elől menekülésre bíztatná a lakosságot, de a rabbi, mint valami bölcs Náthán,

lebeszéli őt azzal az érvvel, hogy a fejveszett rohanás csak nyomort és idegenbe szakadást

hozna magával. Az emberi toleranciába vetett hit győz, valamint a transzilvanizmus nemes

gondolata, hogy az egymásmellettélés bölcsessége a legyőzöttnek is életesély ad. Scherg

azonban nem nemzeteket elemez, vagy viselkedésformáikat tanulmányozza, nem típusokat

akar megrajzolni, hanem jól egyénített embereket. Éppen ezért nem fest rózsaszínű világot,

alakjai perlekednek, veszekednek egymással, elmondják azokat a nézeteket, amelyeket

hajdan vallottak, hol sematikusan és ostobán, hol meg egyéni intelligenciáról téve tanúságot.

Visszatérnek a régi előítéletek is, miszerint a szász pedáns ember, a magyar nyakas, a román

meg minden baja ellenére bizakodóan néz a sötét jövőbe is; mindennek csak szimbolikus

jelentősége van, mert az igazi érték egymás megbecsülése és segítése. A regény kissé

didaktikusan demonstrálja is ezt, mert a szász költő, a magyar gróf, a román tanító és a rabbi

mind a másik segítségével szabadul meg valamiféle bajból.

Scherg következő regénye, a nagyon redundáns stílusú Paraskiv Paraskiv. A

román lókupec Paraskiv állandó konfliktusban van a világgal, így Túróval is, a ravasz

székely könyvelővel. Scherg (a szász irodalmon belül) egyedülálló kísérletet tesz itt: teljes

egészében beleéli magát a meglehetősen egyszerű, de különlegesen jó embernek sem

nevezhető lókupec gondolkodásába, mintegy belülről akar láttatni egy olyan embertípust,

akit úgy különben a szász közvélemény nem sokra becsült. A regény ezért megragadó, csak

a túl hosszúra nyúlt leírások és magyarázatok csökkentik valamelyest az értékét. A hosszú

leírások azonban a történetnek és Paraskivnak szólnak (csalásról és bírósági perről van szó),

nem Túró könyvelőnek. Őt nem egyéníti kellőképpen a szerző, benne inkább a románul

rosszul beszélő, mindenkire csak kajánul mosolygó egyszerű székelyt örökíti meg: ez a típus

eddig nem szerepelt a szász irodalomban, viszont a közvélemény ilyennek képzeli ma is a

székelyeket. Érdekes vonása még a regénynek, hogy a szereplők identitását nem választja el

anyanyelvüktől: kulcsfontosságú pillanatokban mindig anyanyelvükön nyilatkoznak a

figurák, természetesen elsősorban Paraskiv. Ezeket a betéteket a narrátor azonnal

magyarázza: magyar nyelvi fordulatot azonban keveset olvashatunk; ritkán előfordul

egy-egy 'hát', 'nos', 'kérem' és 'mi van' – valószínűleg a szerző csak nagyon kevéssé beszél

magyarul.

Az erdélyi tradíció, a három nemzet egymás mellett élése meghatározó Georg

Scherg e két regénye számára, de más műveiben sem szakad el teljesen szülőföldjétől. A Da

keiner Herr und keiner Knecht-ben nagyon intellektuális, történelmi és politikai

kérdéseket is feszeget de nem egyenes szókimondással; a lókupec-regényben csak

mellékszereplőként jelenik meg egy magyar szereplő, nem a nemzetiségek között fennálló

viszony a témája. E két művel körülbelül egyazon időben keletkezett Andreas Birkner

csodálatos regénye, a Die Tatarenpredigt. Összehasonlítani azonban mégsem lehet őket,

mert Scherg Romániában jelentette meg műveit, tehát a cenzúra "követelményeit" szem előtt

kellett tartania, míg a Die Tatarenpredigt már Németországban készült el Birkner

kivándorlása után, és Bécsben jelent meg. A nyugodt alkotási körülményeknek

köszönhetően, a szabadság ihletésében Birkner kisebb remekművet teremtett, amely jóval

túlszárnyalta korának irodalmi eredményeit, valósággal emlékművet állítva Erdély népeinek

együttéléséről, legalábbis arról, ami ebből közvetlenül a második világháború után

megmaradt. A pap-író kitűnő epikusi vénával rajzolja meg két nap eseményeit: a szász

nagygazda, a Pretai-i Jonas Malmkroger udvarában meghal az első világháborúban

hadifogságba esett, majd ittrekedt tatár, aki mindez idő alatt nem tanult meg egyetlen nyelvet

sem; különben is csak a lovakkal beszélt, azt is tatárul, de szorgalmasan dolgozott. Mivel

nem lehetett vele igazán kommunikálni, ezért nevét sem tudták, így szászul csak "der

Tattert"-nak, a tatárnak szólították. A bonyodalom azzal kezdődik, hogy a tatár minden

valószínűség szerint muzulmán volt, ezért az evangélikus pap nem akarja eltemetni és azt

követeli Malmkrogertól, hogy hozzon a többi felekezet papjától-képviselőjétől igazolást,

hogy nem tartanak igényt a tatár eltemetésére. Mivel a regény a második világháború után, a

dogmatikus szocializmus dúlásának idején játszódik, egyik felekezet sem akar semmilyen

papírt kiadni, mindenki fél a különleges esettől. Malmkroger ezért végigjárja a

katolikusokat, a görögkeletieket, a görögkatolikusokat, a reformátusokat, az unitáriusokat és

végül az izraelitákhoz is eljut: a lemondó nyilatkozatot szerencséjére a rabbi kiadja, ezért

úgy tűnik, nem lesz akadálya a temetésnek. A történetet azonban Birkner nem sieti el: a

látogatások hosszú sorát alkalomnak tekinti arra, hogy humoros eseményeket sorjázva

jellemezze az egyes papokat; nem egyházkritikát végez, hanem embereket, életutakat

ábrázol. Mindegyik papnak van valami emberi gyengéje: a katolikus száraz, barátságtalan; a

pópa ígér, de nem tart be semmit; a görögkatolikus nacionalista; a református lobbanékony,

tettleges; az unitárius stréber, feltörekvő; a rabbi ravaszkodó. Mindegyik pap jellemzi

valamennyire gyülekezetét is, de ezt Birkner egyetlen szóval sem mondja, emberi

minőségükön van a hangsúly, valamint azon, hogy ők mindannyian tetteikben

összehasonlíthatók, egymáshoz mérhetők. Tetteiket azonban most a félelem diktálja: csak

egyetlen lemondó nyilatkozat van, ami valószínűleg nem lesz elég. A sejtés beigazolódik: az

evangélikus szász pap tovább rémüldözik, hogy mi lesz, ha valaki mégis temetni kívánná a

tatárt, de a szász nagygazda megnyugtatja; a papnak pár óra múlva újabb agyréme támad,

hogy mi lesz akkor, ha más felekezethez tartozó kerül a tiszta evangélikus temetőbe. Ezt a

félelmet is el lehet oszlatni egy püspöki telefonnal, viszont a pap nem vállalja a szertartás

vezetését. Ezért teljes reménytelenségben viszi a nagygazda a tatár földi maradványait a

temetőbe, amikor a regény katarktikus pillanatában mindegyik felekezet papja megjelenik,

hirtelen a semmiből az egész falu is előterem és tisztességesen elbúcsúztatják a szerencsétlen

embert. Mindegyik pap saját nyelvén mond beszédet és egyháza szokása szerint az egekbe

ajánlja, így a túlvilági út egyenesen túlbiztosított lesz.

Scherg és Birkner az első világháború után született nemzedékhez tartoznak. A

következő nemzedékben már csak egyetlen olyan író van, aki az erdélyi hagyományokat

ápolni és művészileg továbbfejleszteni tudta: az 1939-ben született Joachim Wittstockról,

Erwin Wittstock fiáról van szó. Az erdélyi tradíciók életművét meghatározták: nem ködös

múltkeresés, hanem a konkrét élethelyzetek írója ő, aki ugyanakkor újítani is tudott a

tradíciók ápolásában azzal, hogy a XVI.-XVII. század erdélyi kéziratos szövegeiből

néhányat modern fikcionális regényművészetébe emelt be, kiszélesítve a szász intellektuális

prózát. Hasonló prózát előtte csak Wolf von Aichelburg írt, nála azonban az erdélyi

kultúrhagyomány nem jelent meg.

Ebben a kontextusban regényei közül a Karusselpolka értelmezhető. A történet

1625 és 1975-ben játszódik, fiktív kerete az, hogy Agnetheln faluban amolyan tavaszi

busójárást, farsangot, szász nevén "Urzeln"-t ünnepelnek. A polgárok adott pillanatban

belezavarodnak a vigadalomba, mert a XVII. században dúlt pestis pusztításáról eljátszott

komédiát igaznak, jelenlevőnek hiszik. Az író természetesen rá is játszik erre az ötletre, mert

adott pillanatban a két idősík még az olvasó számára is egybefolyik és elválaszthatatlanná

válik, annál is inkább, mert nem lehet tudni, hogy az embereket lázban tartó gyilkosságot

melyik században követték el. A történet magyar szereplője, Enyedi doktor hősiesen küzd a

pestissel, akárcsak a szász orvosok; de előbukkannak utalások Bethlen Gáborra és Báthorira,

a megszokott sablonok alapján. Hallunk egy Deák Andrásról, aki valami elintézetlen ügye

miatt ostoba forrófejűséggel ráront a hidegen számító Reifenschwingerre, aki megöli. Ezek

az emberképek azonban mégis teljes másak Wittstocknál, mint amilyenek a XIX. század,

vagy akár a második világháború előtt élő sablonok voltak, mivel itt különböző embereket

látunk, lelkiismeretes orvost, vad katonát, akik egyénként, de nem nemzetiségük

képviseletében részesei és alakítói a történetnek. Wittstock azért ízig-vérig erdélyi író, talán

legerdélyibb a románok, magyarok és németek között, mert történeteiben mindhárom

nemzetiség jelen van, a konfliktusok szépítés nélkül megneveztetnek és mindez történeti

beágyazottságban jelentkezik.

Nem lehet azonban azt állítani Wittstockról, hogy a nemzetiség, nemzet ismeretlen

fogalom számára. Embereket vizsgál ugyan, de tökéletesen tisztában van azzal, hogy

valamely nemzethez tartozás kész tények elé állítja az egyént, meghatározza a sorsát. Ezen

sorsok regénye az Ascheregen. A novellák és a történetek a második világháború

vérzivataraiban játszódnak: néhány szebeni szászt, egy középerdélyi magyar legényt, egy

csernovici zsidó fiatalembert és egy román parasztfiút vet el a sors Európa legkülönbözőbb

tájaira; a történet végén találkoznak Szeben mellett Vízaknán, ahol életükről beszélgetnek és

kiderül, hogy az egymástól látszólag teljesen független életutak egy ponton mind

találkoznak: ezek a kisemberek múltjuk és tetteik elemzésekor beismerik, hogy a háború

szörnyűségei közepette mind bűnösökké váltak, vétkeztek valamilyen formában barátaik,

szeretteik, családjuk ellen:

Der Ascheregen des Krieges hat sich auf uns alle niedergelassen, hat uns versengt

und verseucht. Man kann gar die Probe machen: den erstbesten Frontkämpfer, den man

trifft, gleich welcher Nation, fragen, ob er sich nicht etwas zuschulden kommen ließ, und

wenn der Gefragte ehrlich ist, wird er es auf der Stelle zugeben.240

(A háború hamuesője ránktelepedett, megperzselt és megfertőzött bennünket.

Ennek még a próbáját is el lehet végezni: kérdezzük csak meg akármelyik nemzet legjobb

frontharcosát, akivel épp találkozunk, hogy nem vált-e bűnössé. Ha a megkérdezett

becsületes, azon nyomban igazat ad nekünk.)

Még a zsidó fiú is beismeri, hogy kollaboránsként ő is bűnössé vált, bár lényegében

üldözött volt. A történet magyar hőse is bizonyítja e tézist. A novellaregény ezzel a

következtetéssel túllép az eltörpülő Erdély-kérdésen, illetve azt szélesebb összefüggésbe

helyezi: a háborút ítéli el és az emberiség elembertelenedését a XX. században. Wittstock

ezen regénye után már nem lehet a transzilvanizmus életet megszépítő ideálját teljesen

komolyan venni.

Joachim Wittstock sajátos szövegtolmácsolással is meglepte olvasóit. A latin

eredeti és egy egyszerű magyar nyersfordítás alapján közreadta a medgyesi Christian

Schesäus (1535-1585) költeményét Die Geschichte der Anna Kendi címmel (1985). A

szász humanista verses elbeszélése kéziratban maradt fenn, ezért igazán soha nem vonult be

240

Lásd Ascheregen, 261. oldal.

a szász irodalmi tudatba, meg különben is nagy szakadék tátong a kora újkor és a XIX.

század óta folyamatos irodalom között. Wittstock csodálatos disztichonokban költi újra a

döbbenetes történetet, amelyben a házasságtörő Kendi Annát lefejezik, szeretőjét meg

felnégyelik. Wittstock nem a teljes szöveget fordította le, csak részleteket belőle, amelyeket

irodalmi tanulmányként is elfogadható összekötőszöveggel értelmez, így nem csak a

szöveget élhetjük át, hanem a XVI. századi Erdély teljes világát is, szokásaival,

joggyakorlatával, emberi gyengéivel: dölyffel, gőggel, vérszomjjal. A véres történetben a

humanista Schesäus a férj bosszújának jogosságát magyarázza meg, Wittstock meg ezt a

magatartást helyezi a kor összefüggéseibe. Magyarságkép úgy van ebben a történetben,

hogy nincs; Schesäus mindenkinek és az általános érvény igényével írta munkáit,

történeteinek anyagát is onnan vette, ahol az élet adta. Ezt a magatartást közvetíti Wittstock;

ezzel teljesen leépíti a sablonokra alapult magyarságképet, amely évszázadokon át

meghatározta a szász irodalmat.

További műveiben sem jár el másképp. A Morgenzug (1988) kötetében többek

között magyar művészeket is értékel, de a kötet gerincnovellája, a Christian Schesäus

Transsylvanus szintén visszavezet abba a korba, ahol talán az emberi humanitás és

tolerancia a legjobban érvényesült annak ellenére, hogy a kor ugynacsak forrongó volt:

reformáció, szekularizáció, Erdély nemzetekre szakadása ekkor játszódott le, a középkori

erkölcsök ekkor alakultak át. Ezt a novellát a szerző pár évvel később a Der europäische

Knopf című válogatásba is felvette; ez az utóbbi kötet, talán épp ezért a novelláért, 1992-ben

Andreas Gryphius díjban részesült.

Wittstock nem valamely pozitív vagy negatív prekoncepcióból indul ki, hanem egy

témát és egy kort kíván megragadni. Mégsem ír irodalomtörténetet, hanem egy történetet,

amely magyarázza a kort, esetenként jobban, mint a maga az irodalomtörténet. Hiányt pótol,

mert a humanizmus és reformáció korának Erdélyéről semmilyen nyelven sincsen alapos

elemzés. Wittstock a humanista költő életét képzeli el, prózája mégis modern, nem a

klasszikus, mára talán már unalmassá is vált történelmi stílus. Magyarságképe csak ebben a

szélesebb szövegkörnyezetben értelmezhető, önmagában nem. A novella lapjain Schesäus

találkozik barátjaival, Erdélyben kalandozik, utazik és ezzel korképet fest. Megint

olvashatjuk Kendi Anna történetét, most már prózában beleépítve a történetbe, láthatjuk

Kolozsvár utcáit Ágnes elbeszélésben, aki Dávid Ferenc (a novellában Davidis lelkész) és a

szászok lutheránus vallása között ingadozik. A kor izgalmasan tárul fel előttünk. Nyitja

mindennek talán az, hogy az író közvetlenül a leki rejtelmekbe akarja bevezetni az olvasót,

bár gyakran szinte azt érezzük, hogy nem is az olvasó kedvéért született ez a próza, hanem a

megértés kedvéért, a szellem kalandjáért. A szellem kalandjába meg az is beletartozik, hogy

a novella soraiból kiszól Wittstock és nagyon finoman aktualizálja mondanivalóját, rájátszik

a mai kor gyengéire, így magyarázva létező és egyszerre nem létező magyarság-, illetve

emberképét:

Freilich, gar so entlegen waren seine Hexameter wiederum nicht. Wer einst fleißig

Vokabel memoriert hatte, konnte erkennen, wie scharf Schesäus mit seiner Zeit ins Gericht

ging. Schon Jahre saß er nun in seiner abgeschiedenen Tobsdorfer Pfarre und verfaßte ein

Epos über das Geschick seines Vaterlandes, "Ruina Pannonica", handelnd von der Heimat

als Trümmerlandschaft. Augenkundlich waren ein Niedergang der ländlichen Siedlung,

Wirrnis und Nachlässigkeit im Feldbau, in der Weidewirtschaft und Viehzucht. Und in den

Städten: bei allem Aufbau welche Unordnung, welche Lieblosigkeit in der Ausführung der

Wohnhäuser, wieviel Unrat entstellte neue Anlagen. Byzantiner waren plötzlich um einen

und hatten andere Sitten. Paschaallüren, lange bekämpft, lebten auf. Vetternwirtschaft, als

Makel nur zu gut erkannt und nach Kräften behoben, blühte erneut. Der Schreiber Allmacht,

fast schon vergessen, richtete sich über Nacht wieder ein, so daß kühne, lebensvolle

Gedanken erstickt wurden und jedes frische Beginnen gelähmt war. Der Dichter konnte

nicht umhin, er trat in die Schranken und schilderte den Ruin seiner Welt.241

(A költő hexametereinek azért volt valami közük az élethez. Aki hajdanán

szorgalmasan magolta a szavakat, az észreveheti, hogy Schesäus milyen élesen ítéli el korát.

Már évek óta Tobsdorfon szolgált mint pap, amikor megírta a "Ruina Pannonica" eposzt

rombadöntött hazájának sorsáról. Szemmel látható volt mindenhol a vidéki települések

lezüllése és a káosz. A földeken, a legelőkön, az állattenyésztésben mindenhol a

nemtörődömség jelei. És a városok: minden igyekezet ellenére micsoda rendetlenség,

milyen lelketlenség a lakóházak építésében, mennyi szemetes új építmény. Hirtelen a

nyakunkon voltak a bizánciak és szokásaik szerint garázdálkodtak. A régen leküzdött

241

Lásd Joachim Wittstock, Christian Schesäus Transsylvanus. In: Der europäische Knopf. 98-99. oldal.

basáskodás megint feléledt. A sógor-koma kapcsolatok újra átvették a gazdaság irányítását,

bár ezt már régen leküzdötték és megbélyegezték az itteniek. Az író majdnem teljesen

elfeledett hatalma szinte egyetlen éjszaka alatt újra feléledt, ezért a merész és az élettől

duzzadó gondolatokat megfojtották, minden újrakezdést megbénítottak. De a költő másként

nem tehetett, harcba állt és leírta világának rombadöntését.)

Schesäus az idézett költeményében ténylegesen Zápolya és Ferdinánd császár

csatározásainak következményét írja le, amikor nem csak Magyarország, de Erdély is

mélyen lesüllyedt. Bizánci emberek viszont nem jelentek meg abban a korban Erdély

földjén, és az építkezésekre való utalás sem tekinthető a XVI. századba visszavetíthetőnek.

A városképet erőszakosan megváltoztató építkezések, valamint a bizánci szó, mint a

görögkeleti vallás metaforája, Erdély második világháború utáni sorsával azonosítható.

Schesäus hazájában járva-kelve, magyar és szász barátaival beszélgetve és vitatkozva

szomorodik el egyre inkább ezen a helyzeten, amikor az ország a külső hatalmak igája alatt

lassan tönkremegy. Nem mondhatjuk azonban, hogy ezzel Wittstock felértékeli a

magyarságot a románsággal szemben. Csak azt teszi, hogy a kultúra süllyedését térképezi

fel, anélkül hogy bűnösöket nevezne, mert ha ezt tenné, hibázna a románsággal szemben is,

és nem venné figyelembe a XX. század túlontúl sok folyamatát, amely ide vezetett. A

magyarság ezzel valóban nem értékelődik fel: talán ott marad, ahol a reális helye van – egy

nép Erdély sok nációjából, akinek voltak felemelő történelmi pillanatai és bűnei is.

Joachim Wittstock a humanista Schesäus gondolatain keresztül elsiratja a múlt

nyomtalan eltűnését, a városok megváltozását, a kultúra szétfolyását. Mint igazi erdélyi író

így számolt el önmaga előtt hazája sorsával.

ZÁRSZÓ

Az erdélyi szász irodalom mára már a holt irodalmak közé tartozik. E kis közösség

tagjai elhagyták szülőföldjüket, s így művészetük is csak mesterséges körülmények közt,

jobbára csak idős emberek emlékeiben él tovább. De sok évszázados történelmük, valamint

a szász–magyar kapcsolat azonban tanulságot rejteget magában.

E két nép gyakorta még esélyt sem adott egymásnak az élethez. Ezt a harcot az

utókor békés együttéléssé kívánta szépíteni mindkét részről, de a valóság ennél borzasztóbb

volt. A szászok sokáig megmaradtak, mert gazdaságilag és jogilag elég erősek voltak ahhoz,

hogy saját eszükkel, erejükkel kiharcolják létfeltételeiket, és felőrlődtek, amikor a

körülmények erősebbeknek bizonyultak náluk. A romantika korában ezt a "nemzethalált"

sokan megsejtették, a XIX. század tele van ilyen borús látomásokkal, amelyeket minden

igyekezet ellenére nem lehetett elkerülni. Az írók szava és fájdalma kisebbnek, gyengének

bizonyult a háborúkkal, a politikával, a barbarizmussal és a szorongató gazdasági helyzettel

szemben. A szászok sem ismerték fel időben, mit kellett volna tenniök, ha egyáltalában

létezett valami kis esély számukra. Az irodalomnak mindebben csak kis szerep jutott.

Erkölcsileg, emberileg azonban nagyot alkotott, mert mindig felmutatta annak a lehetőségét,

hogy egy más, egy barátságosabb, egy testvéri élet is elképzelhető. A szász irodalomban,

bármely periódusára is gondolunk, mindig ott lappangott valahol a megértést, a

megbocsájtást, a jó szomszédi életet jelentő pozitív magyarságkép is. De ez csak egyszer

valósult meg a két nép, a két irodalom történetében – és akkor is csak rövid időre. A

Klingsor kora volt ez, s az erdélyi lélek gondolata azóta is fájdalmasan cseng, akárcsak

Adolf Meschendörfer sorai:

Anders rauschen die Brunnen, anders rinnt hier die Zeit,

früh faßt den staunenden Knaben Schauder der Ewigkeit.

Wohlvermauert in Grüften modert der Väter Gebein,

zögernd nur schlagen die Uhren, zögernd bröckelt der Stein.242

242

Siebenbürgische Elegie. In: Gedichte, Erzählungen, Drama, Aufsätze, 29. oldal.

(Másként csobognak a források, másként telik itt az idő,

korán megborzong a csodálkozó fiatal az örökkévalóság gondolatán.

Az apák csontjai kriptákba ágyazva enyésznek,

vontatottan ütnek az órák, vontatottan morzsolódik a kő.)

VIII. FÜGGELÉK

8. 1. Bibliográfia

Az itt közzétett könyvészet a tanulmányban idézett művek, valamint a magyarságra

vonatkozó utalásokat tartalmazó, de nem említett szépirodalmi alkotások pontos adatait is

magábafoglalja. A bibliográfia a teljesség igényével készült, de a mégoly kis szász irodalom

is túl nagy ahhoz, hogy ez ténylegesen teljes legyen. A primér irodalmi szövegeket és az

antológiákat a könnyebb kezelhetőségért külön közöljük. A szakirodalom bibliográfiája az

erdélyi szász irodalomban való tájékozódást segíti. A német nyelvű könyvek leírását a német

szabályok alapján németül hozzuk.

8. 1. 1. Irodalmi szövegek

Albert, Michael: Altes und Neues. Gesammelte, siebenbürgisch-sächsische Erzählungen. –

Wien: Carl Gräser und Hermannstadt: W. Krafft 1890. Darin: Herr Lucas Seiler,

Else.

Albert, Michael: Angelina. Ein Singspiel in 3 Akten. 3. Auflage. – Schäßburg: W. Krafft

1913.

Albert, Michael: Ausgewählte Schriften. Besorgt und eingeleitet von Dieter Schlesak. –

Bukarest: Literaturverlag 1966. Darin: Herr Lukas Seiler.

Albert, Michael: Die Dorfschule. – In: B. Capesius, 1956.

Albert, Michael: Else. – In: B. Capesius, 1956.

Albert, Michael: Die Flanderer am Alt. Historisches Schauspiel in fünf Akten. – Leipzig:

Otto Wiegand 1883.

Albert, Michael: Gedichte. – Hermannstadt: W. Krafft 1893.

Albert, Michael: Harteneck. Trauerspiel in fünf Akten. – Wien: Carl Gräser und

Hermannstadt: W. Krafft 1886.

Albert, Michael: Herr Lukas Seiler. – In: Ausgewählte Schriften.

Amlacher, Albert: In der Heidenschenke. – Dresden und Leipzig: Köhler 1902

Amlacher, Albert: Die Türkenschlacht auf dem Brotfelde. Ein Erinnerungsblatt zum

vierhundertsten Gedenktage derselben. – In: Siebenbürgisch-Deutsches

Tageblatt. Hermannstadt. o. Jg. Nr. 1766 vom 14. 10. 1879. – Nr. 1769 v. 14. 10.

1879.

Ballmann, Johann Mich[ael]: Statistische Landeskunde Siebenbürgens im Grundrisse.

Ein Versuch von J. M. B. – Hermannstadt: M. Hochmeister 1801.

Batori, Sigmund: Der Mönch. Erzählung aus der ersten Hälfte des sechzehnten

Jahrhunderts. Fortsetzung des "Schwurs". – In: Blätter für Geist, Gemüth und

Vaterlandskunde. Beilage zur Kronstädter Zeitung. Kronstadt: J. Gött. Jg. 3, Nr.

46 v. 14. 11. 1839 – Nr. 48 v. 28. 11. 1839.

Batori, Sigmund: Der Schwur. Erzählung aus der ersten Hälfte des sechzehnten

Jahrhunderts. – In: Blätter für Geist, Gemüth und Vaterlandskunde. Beilage zur

Kronstädter Zeitung. Kronstadt: J. Gött. Jg. 3, Nr. 12 v. 21. 3. 1839 – Nr. 14 v. 4.

4. 1839.

Batori, Sigmund: Der Stein am Wege. – In: Blätter für Geist, Gemüth und

Vaterlandskunde. Beilage zur Kronstädter Zeitung. Kronstadt: J. Gött. Jg. 2, Nr.

44 v. 2. 11. 1838 – Nr. 45 v. 9. 11. 1838.

Baußnern, Guido: Die siebenbürgische Frage, eine Weltfrage. – Hermannstadt: 1865.

Baußnern, Guido: Mahnruf an Ungarn. Flugblatt. – Hermannstadt: 26. Juli 1870.

Baußnern, Guido von: Die providentielle-europäische Mission des österreichischen

Gesamtstaates. Ein Beitrag zur Lösung der ungarisch-österreichischen

Verfassungsfrage von G. von B. – Hermannstadt: Selbstverlag 1866.

Baußnern, Guido: Rede über das Consultativ-Votum des sächsischen

Nations-Universität, gehalten in der öffentlichen Sitzung vom 20. März 1871 der

sächsischen Nations-Universität. – [o. O. J.]

Benigni, J[oseph] H[einrich] Edel von Mildenberg: Handbuch der Statistik und

Geographie des Großfürstenthums Siebenbürgen. Bd. 1-3. – Hermannstadt:

Thierry 1837.

Bergel, Hans: Fürst und Lautenschläger. Eine Erzählung aus dem Siebenbürgen des 17.

Jahrhunderts. – Bukarest: Jugendverlag 1957.

Bergel, Hans: Morgen am Sankt Annensee. – In: Neue Literatur. Zeitschrift des

Schriftstellerverbandes der RVR. Jg. 1 (1956) Nr. 3. S. 77.

Birkner, Andreas: Die Tatarenpredigt. Roman. – Wien: Europaverlag 1973.

Bossert, Werner: Strom des Lebens. Gedichte. – Bukarest: ESPLA 1956. Darin:

Szekszárd; Unterwegs.

Brecht von Brechtenberg, Andreas: Des Fürsten von Siebenbürgen, Michael Apafy I.

letzte Liebe. Novelle à la Van der Velde. – In: Blätter für Geist, Gemüth und

Vaterlandskunde. Beilage zur Kronstädter Zeitung. Kronstadt: J. Gött. Jg. 2, Nr.

13 v. 30. 3. 1838. S. 103-105.

Capesius, Bernhard: Das Erbe. – In: Klingsor. Siebenbürgische Zeitschrift. Kronstadt:

Klingsor Verlag. Jg. 2 (1925) H. 7. S. 242-255.

Capesius, Bernhard: Am Plattensee. – In: Die Karpathen. Halbmonatschrift für Kultur

und Leben. Herausgegeben von Adolf Meschendörfer. Kronstadt: Zeidner. Jg. 3

(1910) H. 17. S. 526-533.

Capesius, Karl Bernhard: Im alten Land. Roman aus Siebenbürgen. – Hermannstadt: W.

Krafft 1923. (= Ostdeutsche Erzähler.)

Daichendt, Gottfried: Der Eisenschmied von Nösen. Bearbeitet von dr. Hermann Hienz. –

Schäßburg: Horeth 1932. (= Bilder aus der Vergangenheit. H. 4.)

Daichendt, Gottfried: Stürmische Zeiten. – Bistritz: Csallner 1895.

Fakler, Fred: Das Gespenst. Roman. – Wien und Leipzig: Wiener Verlag 1905.

Faust, W. Julius [Mutmaßl. Verf. : Johann Friedrich Geltch]: Das Lied von den

Magyaromanen. Parodie auf Schillers "Lied von der Glocke". – Hermannstadt:

1849.

Felmer, Martin: Schriften. Herausgegeben, eingeleitet und mit Anmerkungen versehen von

Adolf Armbruster. – Bukarest: Kriterion Verlag 1974.

Folberth, Otto: 1 Geschütz, 16 Pferde, 20 Mann. Geschichte einer siebenbürgischen

Kameradschaft. – Böhmisch-Leipa: Kaiser Verlag 1940.

Franck von Franckenstein, Valentin: Hecatombe Sententiarum Ovidianarum germanice

imitatorum. (1679). – In: Die Hecatombe Sententiarum Ovidianarum des

Valentin Franck von Franckenstein. Herausgegeben von Egon Hajek.

Hermannstadt: Verlag des Südosteuropäischen Forschungsinstituts, Druck W.

Krafft 1923.

Freytag, Anton: Michael Weiß, der Richter von Kronstadt. Ein vaterländisches Gemälde in

drei Aufzügen. – Hermannstadt: Michaelis und Seraphin 1889.

Geltch, J[ohann] F[riedrich] (Hrsg.): Deutschländisches Adressen-album an das

Siebenbürger Deutschthum. – Hermannstadt: M. von Hochmeister 1848.

[Geltch, Johann Friedrich] unter dem verm. Pseudonym W. Julius Faust: Das Lied von den

Magyaromanen. Parodie auf Schillers "Lied von der Glocke". – Hermannstadt:

1849.

Geltch, Johann Friedrich: Das Lied von der Öffentlichkeit. Parodie auf Schillers "Lied

von der Glocke". – Hermannstadt: Hochmeistersche Buchdruckerei 1845.

Geltch, J[ohann] F[riedrich]: Nachruf an die Mitglieder des Vereins für siebenbürgische

Landeskunde. – Kronstadt: J. Gött (1843).

Geltch, J[ohann] F[riedrich]: Thuiskon. Zwei Parabeln. – Kronstadt: J. Gött 1844.

Godolphin, Fritz: Der Schulerhügel [sic!]. – In: Blätter für Geist, Gemüth und

Vaterlandskunde. Beilage zur Kronstädter Zeitung. Kronstadt: J. Gött und W.

Nemeth. Jg. 11, Nr. 25 v. 21. 6. 1847. S. 201-203.

Gottschling, Paul Rudolf: Kurtze Schilderung des über aus gesegneten

Groß-Fürstenthums Siebenbürgen, mit patriotischem Feder entworfen, von P. R.

G. – Budissin: August Heinrich Winckler 1781.

Graef, Jakob Friedrich: Mein Herzjunge. Neuzeitliches Erziehungsbild aus Siebenbürgen.

– Hermannstadt: Drotleff 1893. (Auf dem Schutzumschlag: 1894)

Graef, Jakob Friedrich: Die Scheidewand. – Hermannstadt: Drotleff 1896.

Gross, Josef: Mahnung. (Sachs, halte Wacht!) – In: Deutsche Volkslieder aus

Siebenbürgen. Neue Reihe 1 aus dem Nachlaß von Gottfried Brandsch.

Herausgegeben von W. Brandsch. Regensburg: G. Bosse 1974. S. 179. Auch in:

Treu und frei. Heimatklänge aus dem Lande der sieben Burgen. Für Männerchor.

2. Auflage. Nr. 11. (Herausgeber unbekannt.) Reps: 1905.

Hajek, Egon: Balladen und Lieder. – Hermannstadt: Verlag W. Krafft 1926.

Hajek, Egon: König Lautenschläger. Leben und Abenteuer eines fahrenden Sängers aus

Siebenbürgen. – Stuttgart: Steinkopf 1941.

Hajek, Egon: Meister Johannes. Roman. – Graz, Leipzig, Wien: Leopold Stocker Verlag

1942.

Hajek, Egon: Vom siebenbürgischen Menschen. – In: Klingsor. Siebenbürgische

Zeitschrift. Kronstadt: Klingsor Verlag. Jg. 3 (1926) H. 4. S. 137-139.

Haner, Georg Jeremias: Das königliche Siebenbürgen entworfen und mit nöthigen

Anmerkungen versehen von G. J. H. – Erlangen: Wolfgang Walther 1763.

Hausmann, W. : Der letzte Sachse. Historische Novelle. – In: Illustrirter [sic!]

Siebenbürgischer Volks-Kalender für 1868. Herausgegeben von Ludwig Adolf

Staufe. Kronstadt: Haberl 1868. S. 24-45.

Heinrich, Valentin: Um gleiches Recht. Roman aus dem Revolutionsjahr 1848/49 in

Siebenbürgen. – Bukarest: Jugendverlag 1956.

Helfenbein, Luise: Die Gründung von Neusachsen. – Hermannstadt: W. Krafft o. J.

Helfenbein, Luise: Sächsisches Dorfleben in Glück und Leid. – Bistritz: Druck und

Verlag von Gustav Zikeli 1928.

Henning[-Hermann], Thusnelda: Der hölzerne Pflug. Roman eines siebenbürgischen

Geschlechts. – Berlin: Dom-Verlag (1938).

Hermann, Wilhelm: Jugendpfade. Gedichte. – Kronstadt: Johann Gött's Sohn 1905.

Hermann, Wilhelm: Der rote Königsrichter. – Reps: Bobancu und Fielker 1912.

Heyser, Christian: Hans Benkner oder: Die lebendig Begrabene [sic!]. Ein Schauspiel in

fünf Aufzügen, nach einer alten Volkssage. – In: Vaterländische dramatische

Schriften. Von Christian Heyser. Kronstadt: Johann Gött 1842.

Heyser, Christian: Panorama von Klausenburg, oder Aussicht vom Klausenburger

Schloßberge an einem Maimorgen im Jahre 1824. – In: Unterhaltungsblatt für

Geisth, Gemüth und Publizität. Kronstadt: J. Gött. Jg. 1, Nr. 10 v. 25. 8. 1837. S.

73-75.

Heyser, Christian: Die Zerstörung Wolkendorf's am 23. September 1611. Ein

Bruchstück aus "Báthori und Weiß". – In: Sächsischer Hausfreund. Ein Kalender

für Siebenbürger zur Unterhaltung und Belehrung auf das Jahr 1851. Neue Folge

des siebenbürgisch-deutschen Volksbuchs. Herausgegeben von Eugen von

Trauschenfels. Kronstadt: Johann Gött. Jg. 13 (1851) S. 56-59.

Hodjak, Franz: Friedliche Runde. Prosa. – Bukarest: Kriterion 1987.

Honterus, Johannes: Chorographia Transylvaniae – Sybembürgen. (Basileae 1532) – In:

Zur Basler Sachsenlandkarte des Johannes Honterus vom Jahre 1532. Von

Karl Kurt Klein. München: Hans Meschendörfer 1960.

Huß, Richard: Hände weg! Deutsch-ungarländische Kriegsgedichte aus dem Weltkrieg

1914-1917. Gesammelt und herausgegeben von R. H. – Debrecen: Franz Csáthy

[1917].

Jacobi, Richard: Hexensabbat. Tier- und Jagdgeschichten. – Bukarest: Kriterion Verlag

1970.

Jekelius, August: Aus gährender Zeit. Sächsische Bilder aus dem ungarischen

Freiheitskampfe. Drei Novellen: Der Prediger von Honigberg, Anna, Viel Lärm

um nichts. – In: Deutscher Volkskalender. Herausgegeben von August Jekelius.

Kronstadt: Zeidner 1905. S. 153-174.

Jickeli, Otto Fritz: Auf der Großen Bach. [Sic! Rechtschreibung nach dem

Siebenbürgisch-Sächsischen.] – Bukarest: ESPLA Staatsverlag für Kunst und

Literatur 1957. Zweite Auflage mit geändertem Titel: Siebenbürgisch-sächsische

Familienchronik. Roman. Nachwort von Horst Schuller Anger. Bukarest:

Kriterion Verlag 1987.

Jickeli, Otto Fritz: Gan von Salzburg. Schauspiel in sechzehn Bildern. – Bukarest: ESPLA

Staatsverlag für Kunst und Literatur 1958.

Jickeli, Otto Fritz: Harteneck. Historisches Drama in fünf Aufzügen. – Bukarest: ESPLA

Staatsverlag für Kunst und Literatur 1956.

Jósika Miklós: A nagyszebeni királybíró. Regény. 1-3. kötet. – Pest: Heckenast 1862.

Die Karpathen. Halbmonatschrift für Kultur und Leben. Herausgegeben von Adolf

Meschendörfer. – Kronstadt: Zeidner 1907-1914.

Kirchner, Carl: Gedichte. – Kronstadt: 1852.

Klingsor. Siebenbürgische Zeitschrift. Geleitet von Heinrich Zillich. Ab Jg. 13 (1936):

Harald Krasser. – Kronstadt: Klingsor Verlag 1924-1939.

Klöß, Hermann: Herbstgetön. Gedichte, Dramen und eine Erzählung. Herausgegeben von

Stefan Sienerth. – Bucuresti: Kriterion 1989. (= Rumäniendeutsches Literaturerbe.

Werke in Einzelbänden.)

Koch, Wilhelm: Der Trapphahn. Novelle (Auszüge). – In: Neue Literatur. Zeitschrift des

Schriftstellerverbandes der RVR. Jg. 14 (1969) S. 12-23.

Korodi, Lutz: Ungarische Rhapsodien, politische und minder politische. – München:

Lehmann 1905.

Königes, Michael: Prosa, Dramen. Herausgegeben von Horst Anger. – Bukarest: Kriterion

Verlag 1972. Darin: Harteneck, Stephan Ludwig Roth.

Kraus, Georg: Siebenbürgische Chronik des Schäßburger Stadtschreibers G. K. – In:

Österreichische Geschichts-Quellen. Hrsg. von der Historischen Comission der

Kaiserlichen Akademie der Wissenschaften in Wien. Erste Abtheilung. Scriptores.

Bd. 3-4. Theil 1-2. Wien: Hof- und Staatsdruckerei 1862. (= Fontes Rerum

Austriacarum.)

Kraus, Georg: Cronica Transilvaniei. 1608-1665. Traducerea si studiul introductiv de G.

Duzinchevici si E. Reus-Mirza. – Bucuresti: Editura Academiei Republicii

Populare Romane 1965. (= Cronicile medievale ale Romaniei. Supliment 1.)

Kraus, Georgius: Aus den Zeiten tiefster Not. Zwei chronistische Berichte aus der

Fürstenzeit Siebenbürgens. Herausgegeben von Fritz Mild. – Schäßburg: Friedrich

J. Horeth 1926.

Lebrecht, Michael: Über den Nationalcharakter der in Siebenbürgen befindlichen

Nationen. [Wien: 1792.] – In: Aufklärung. Schrifttum der Siebenbürger Sachsen

und Banater Schwaben. Herausgegeben von Carl Göllner und Heinz Stanescu.

Bukarest: Kriterion 1974.

Leonhard, Joseph: Lehrbuch zur Beförderung der Kenntniß von Siebenbürgen. –

Hermannstadt und Kronstadt: W. H. Thierry 1818.

Leonhardt, Johann: Frau Balk. Drama in vier Aufzügen. – Schäßburg: C. Hermann 1896.

Leonhardt, Johann: Geschichten aus Siebenbürgen. – Wien: Carl Gräser 1890. Darin: Im

Kusse gerichtet.

Leonhardt, Johann: Siebenbürgisches Kleinleben. – Hermannstadt: W. Krafft 1912.

Lienerth, Hans: Im heiligen Ring. – Hermannstadt: Heimatverlag 1925.

Litschel, Johann Wilhelm: Valentinus Greff. Ein Bild aus Birthälms Vergangenheit

1524-1530. Geschichtliches Schauspiel in fünf Aufzügen. – Bistritz: Haupt 1889.

Löffelmann, Franz Josef: Andreas Batori, Cardinal und Fürst von Siebenbürgen.

Historische Novelle im zwei Abtheilungen aus den Ost-Karpaten. – In: Blätter für

Geist, Gemüth und Vaterlandskunde. Beilage zur Kronstädter Zeitung.

Kronstadt: J. Gött. Jg. 14, Nr. 8 v. 20. 2. 1856 – Nr. 26 v. 25. 6. 1856.

Lörcher, Ulrich:243

Aus Ungarns Glaubenskämpfen. Eine Kultur- und

Kirchengeschichtliche Erzählung. – Herborn: Nassauischer Colportageverein

1905.

Lörcher, Ulrich: Aus Ungarn Schreckenstagen. Eine Kultur- und Kirchengeschichtliche

Erzählung. – Leipzig: Carl Braun [1895].

Das heldenmüthige Mädchen von Großwardein. In: Blätter für Geist, Gemüth und

Vaterlandskunde. Beilage zur Kronstädter Zeitung. Kronstadt: J. Gött. Jg. 2, Nr.

15 v. 13. 4. 1838. S. 117-119.

Malmer, Martin: Zwei Pilger im Osten. – Wien und Hermannstadt: 1886.

Maly, Anton: So starb Stephan Ludwig Roth. Die letzten Stunden eines Märtyrers. Drei

Akte. – Hermannstadt: Honterus Verlag [1932].

Marienburg, A[dolf Waldemar]: Elisabeth Báthori. Historischen Quellen entnommene

Erzählung. – In: Blätter für Geist, Gemüth und Vaterlandskunde. Beilage zur

Kronstädter Zeitung. Kronstadt: J. Gött. Jg. 2, Nr. 20 v. 18. 5. 1838. S. 161-165.

Marienburg, Lucas Joseph: Kleine siebenbürgische Geschichte zur Unterhaltung und

Belehrung. – Pest: Konrad Adolf Hartleben 1806.

Marienburg, Lucas Joseph: Geographie des Großfürstenthums Siebenbürgen. Bd. 1-2.

– Hermannstadt: Martin Hochmeister 1813.

Marlin, Josef: Attila. Bd. 1-3. – Pest: Gustav Heckenast und Leipzig: Georg Wigand 1847.

[Marlin, Josef] unter dem Pseudonym Josi: Politische Kreuzzüge im Sachsenlande. –

Hermannstadt: Steinhaußen 1847.

Marlin, Josef: Meister Jeremias Zwieblein. Eine siebenbürgische Geschichte aus dem

siebzehnten Jahrhundert. – In: Blätter für Geist, Gemüth und Vaterlandskunde.

Beilage zur Kronstädter Zeitung. Kronstadt: J. Gött. Jg. 11, Nr. 20 v. 17. 5. 1847 –

Nr. 25 v. 21. 6. 1847.

Marlin, Josef: Ausgewählte Schriften. Besorgt und eingeleitet von Astrid Connerth. –

Bukarest: ESPLA Staatsverlag für Kunst und Literatur 1958. (= Deutsches

Kulturerbe in der R. V. R.) Darin: Auszüge aus den Politischen Kreuzzügen im

Sachsenlande; Sachs von Harteneck, der Königsrichter von Hermannstadt.

Drama in fünf Aufzügen; Horra. Kriegs- und Friedensbilder aus dem Volksleben

243

.

Nem szász író.

der Rumänen oder Walachen Siebenbürgens; Gedichte; Briefe; politische

Schriften.

Marlin, Josef: Skizze einer Reise von Hermannstadt über Klausenburg und Debreczin

nach Pest. – In: Pester Zeitung. [Jg. 3.] Nr. 422 v. 9. 4. 1847 – Nr. 432 v. 27. 4.

1847.

Marlin, Josef: Jenseits der Wälder. Siebenbürgische Erzählungen. Bd. 1-2. – Pest: Gustav

Heckenast und Leipzig: Georg Wigand 1850. (= Geschichten des Ostens. Theil

6-7.) Darin: Das einsame Haus. Erzählung aus den Jahren 1661 und 1662. (Bd. 1.)

Meschendörfer, Adolf: Dramen. – Kronstadt: J. Gött's Sohn 1931. Darin: Der Abt von

Kerz; Michael Weiß, Stadtrichter von Kronstadt; Vogel Phönix.

Meschendörfer, Adolf (Hrsg.): Aus Kronstädter Gärten. Kunstleben einer sächsischen

Stadt im Jahre 1930. – Kronstadt: J. Gött's Sohn 1930. Darin: Adolf

Meschendörfer, Onkel Gustav. S. 74-86.

Meschendörfer, Adolf: Gedichte, Erzählungen, Drama, Aufsätze. Herausgegeben von

Bernd Kolf, mit einem Vorwort von Gerhard Csejka. – Bukarest: Kriterion 1978.

(= Kriterion Schulausgaben. Bd. 24.)

Meschendörfer, Adolf: Leonore. Roman eines nach Siebenbürgen Verschlagenen. Mit

einem Vorwort von Dieter Fuhrmann. 2. Aufl. – Bukarest: Kriterion 1975. (=

Kriterion-Bücherei. Bd. 9.)

Meschendörfer, Adolf: Michael Weiß, Stadtrichter von Kronstadt. Fünf Aufzüge mit

einem Vorspiel. Zweite Aufl. – Kronstadt: Eduard Kerschner 1921.

Meschendörfer, Adolf: Die Stadt im Osten. Roman. – München: Albert Langen und

Georg Müller 1933.

Meschendörfer, Adolf: Die Stadt im Osten. Roman. Mit einem Nachwort von Peter

Motzan. [Zensurierte Ausg.] – Bukarest: Kriterion 1984. (= Rumäniendeutsches

Literaturerbe. Werke in Einzelbänden.)

Mieskes, Hans (Hrsg.): Viktor Kästner, der siebenbürgisch-sächsische Mundartdichter.

Leben, Werk, Gedichte. 2. Aufl. – München: Stephan-Ludwig-Roth-Gesellschaft

für Pädagogik 1990. (= Tradition und Fortschritt. Schriften und Berichte. Heft 15.)

Miles, Mathias: Siebenbürgischer Würg-Engel oder Chronicalischer Anhang des 15

Seculi nach Christi Geburth aller theils Ungern und sonst Siebengürgen

angräntzenden Ländern fürgelauffener Geschichten... (Unveränderter Nachdruck

der Ausgabe Hermannstadt 1670) – Köln, Wien: Böhlau Verlag 1984. (= Schriften

zur Landeskunde Siebenbürgens. Bd. 8.)

M. K. . . r: Die Repser Burg. – In: Hermannstädter Zeitung vereinigt mit dem

Siebenbürger Boten. Hermannstadt: Th. Steinhaußen. o. Jg. Nr. 134 v. 6. 6. 1867 –

Nr. 146 v. 21. 6. 1867.

Moltke, Leopold Max: Schutz- und Trutzlieder für die Siebenbürger Sachsen und das

Deutschtum in Österreich. – Leipzig: Verlag von Siegismund und Volkening

1882.

Moltke, Max: Sporn- und Stachellieder für das deutsche Volk. – Kronstadt in

Siebenbürgen: 1849.

Morres, Wilhelm: Am heimischen Herd. Ernste und heitere Geschichten aus dem

siebenbürgischen Volksleben. Gesammelt von W. M. [Der eigentliche Verfasser

der Texte ist Traugott Teutsch.] – Kronstadt: Gabony 1900.

Morres, Wilhelm: Michael Weiß, der Stadtrichter von Kronstadt. Eine geschichtliche

Erzählung aus der siebenbürgischen Fürstenzeit. – Kronstadt: Zeidner 1898.

Morres, Wilhelm: Die deutschen Ritter im Burzenland. – Kronstadt: Zeidner 1900.

Morres, Wilhelm: Der Sachsengraf Marcus Pempflinger oder Deutsche Treue.

Geschichtliche Erzählung aus der Reformationszeit. – Kronstadt: Zeidner 1898.

Morres, Wilhelm: St. L. Roth. – Kronstadt: Zeidner 1898.

Mühlbächer, Walter: Sachs, Edler von Harteneck. Ein sachlicher und nicht langer Roman

aus der Geschichte Siebenbürgens. – Frankfurt an der Oder: Verlag Gustav

Harnecker 1936.

Müller-Langenthal, Friedrich: Die siebenbürgische Seele. – In: Klingsor.

Siebenbürgische Zeitschrift. Kronstadt: Klingsor Verlag. Jg. 3 (1926) H. 7. S.

252-257.

Neustädter, Erwin: Der Jüngling im Panzer. Eine Dichtung in Prosa. – Stuttgart:

Hohenstaufen Verlag 1938.

Neustädter, Erwin: Mohn im Ährenfeld. Roman. – Stuttgart: Hohenstaufen Verlag 1943.

Orendi, Julius: Die letzten Sachsen von Klein-Schogen. – Hermannstadt: Drotleff 1912.

Orendi-Hommenau, Viktor: Madjarisches, Allzumadjarisches. Ein kleiner Beitrag zur

Minderheitenfrage in Ungarn. – Bukarest: Selbstverlag 1940.

Plattner, Johann: Die Müssigen, oder: Wer ist der Pfiffigste? Volksstück in 4 Akten. – In:

Neuer Volkskalender. Hermannstadt: Krafft Jg. 20 (1909).

Plattner, Johann: Stolzenburger Gestalten und anderes aus Siebenbürgen. – Bukarest:

Kriterion 1974.

Plazowska, Marie (geb. Zitka): Imelda. Eine Erzählung aus dem Türkenkriege. – In:

Illustrirter [sic!] Siebenbürgischer Volks-Kalender für 1868. Herausgegeben

von Ludwig Adolf Staufe. Kronstadt: Haberl 1868. S. 78-100.

Reicherstorffer, Georg: Chorographia Transilvaniae. – In: Scriptores rerum

Hungaricarum veteres. Herausgegeben von Johann Georg Schwandtner.

Vindobonae: Kraus 1746.

Reimesch, Friedrich: Mannesmut und Frauenlist. Festspiel zur Erinnerung an die

vergebliche Belagerung der Honigberger Kirchenburg duch Gabriel Báthory im

April 1612. – Kronstadt: Johann Gött's Sohn 1912.

Reimesch, Friedrich: Valentin Bakosch. Volksstück mit Gesang. – Kronstadt: Johann

Gött's Sohn 1900.

Reimesch, Fritz Heinz: Sachsenehre. Fünf geschichtliche Erzählungen aus Siebenbürgen. –

Bayreuth: Gauverlag Bayerische Ostmark 1940.

Rheindt, Friedrich: Deutsche Klänge aus Siebenbürgen. Ausgewählte Gedichte. – Leipzig:

Volger 1909.

Rheindt, Friedrich: Heimatsklänge aus "Nach langem Schweigen". Gedichte. –

Hermannstadt: W. Krafft 1895.

Römer, Julius: Und so geschah es! Zur ersten Jahreswende der Befreiung Kronstadts. –

Kronstadt: 1917.

Die drei Roßhirten. Ein Pußtabild aus Ungarn von ***. (Verfasser unbekannt.) – In:

Illustrirter [sic!] Siebenbürgischer Volks-Kalender für 1868. Herausgegeben

von Ludwig Adolf Staufe. Kronstadt: Haberl 1868. S. 103-111.

Roth, Arnold: Stefan Ludwig Roth. Ein chorisches Festspiel. – In: Klingsor.

Siebenbürgische Zeitschrift. Kronstadt: Klingsor Verlag. Jg. 12 (1935) H. 8. S.

299-302.

Roth, Daniel: Hartenecks Ende. Bearbeitet von dr. Hermann Hienz. – Schäßburg:

Friedrich J. Horeth 1936. (= Bilder aus der Vergangenheit. H. 6.)

Roth, Daniel: Der Kirchhof bei Hermannstadt. – In: B. Capesius, 1956.

Roth, Daniel: Der Kurutzen-Anführer. Ein [sic!] Erzählung aus dem Anfange des

achtzehnten Jahrhunderts. – In: Sächsischer Hausfreund. Ein Kalender für

Siebenbürger zur Unterhaltung und Belehrung auf das Jahr 1867. Neue Folge des

Siebenbürgisch-deutschen Volksbuchs. Herausgegeben von Eugen von

Trauschenfels. Kronstadt: Johann Gött. Jg. 31 (1867) S. 1-42.

Roth, Daniel: Die Kurutzen in Michelsberg. Bearbeitet von Dr. Hermann Hienz. –

Schäßburg: Friedrich J. Horeth 1936. (= Bilder aus der Vergangenheit. H. 7.)

Roth, Daniel: Der Pfarrhof zu Kleinschenk. Vaterländische Erzählung aus dem Anfang

des achtzehnten Jahrhunderts. – Hermannstadt: Honterus Buchdruckerei 1925.

Roth, Daniel: Die Schlacht auf dem Brodfelde. – In: Transsilvania. Beiblatt zum

Siebenbenbürger Boten. Hermannstadt: Hochmeister'schen Erben. Jg. 7, Nr. 1 v.

2. 1. 1846. – Nr. 36 v. 5. 5. 1846.

Roth, Daniel: Despre uniune si, per tangentem, un cuvint despre o posibila Monarchie

Daco-Romana sub Coroana Austriei. [Von der Union und nebenbei ein Wort über

die Möglichkeit einer dako-romanischer Monarchie unter Österreichs Krone.]

Románra fordította Septimiu Albini. – Sibiu: T. Liviu Albini 1895.

Roth, Daniel: Die Wahlfürsten. Novellenkranz. 1. Georg II., Rakozi [sic!]. 2. Barcsai. 3.

Kemeny [sic!]. – In: Transsilvania. Beiblatt zum Siebenbenbürger Boten.

Hermannstadt: Hochmeister'schen Erben. Jg. 8, Nr. 28 v. 8. 4. 1847. – Nr. 103 v.

30. 12. 1847.

Roth, Daniel: Johann Zabanius, Sachs von Harteneck. Politischer Roman. –

Hermannstadt: Martin Hochmeister 1847.

Roth, Stephan Ludwig: Der Sprachkampf in Siebenbürgen. Eine Beleuchtung des Woher

und Wohin? – Kronstadt: J. Gött 1842.

S [d. i. vermutl. Michael Fuß]: Das Bienenmädchen. Eine Holzmenger Volkssage. – In:

Transsilvania. Beiblatt zum Siebenbenbürger Boten. Hermannstadt:

Hochmeister'schen Erben. Jg. 2, Nr. 68 v. 3. 9. 1841. – Nr. 69 v. 7. 9. 1841.

Scherg, Georg: Da keiner Herr und keiner Knecht. Roman. Zweite, durchges. Aufl. –

Bukarest: Literaturverlag 1966.

Scherg, Georg: Paraskiv Paraskiv. Roman. – Cluj-Napoca: Dacia 1976.

Scherg, Georg: Penelope ist anderer Meinung. Roman. – Bukarest: Kriterion Verlag

1971.

Schnell, Martin: Die Nationen Siebenbürgens nach ihrem Herkommen und Charakter kurz

beschrieben von M. Sch. – Kronstadt: J. Gött 1842.

Schnell, Martin: Die Sachsen in Siebenbürgen nach ihrem Herkommen und Charakter

kurz beschrieben von M. Sch. – Kronstadt: J. Gött 1844.

Schuster, Friedrich Wilhelm: Gedichte. Zweite vermehrte Auflage. – Hermannstadt: W.

Krafft 1896.

Schwandtner, Johann Georg: Scriptores rerum Hungaricarum veteres. – Vindobonae:

Kraus 1746. Darin: Chorographia Transilvaniae von Georg Reicherstorffer.

Seivert, Gustav: Culturhistorische Novellen. Bd. 1-3. – Hermannstadt: Steinhaußen

1866-1867. Darin: Pempflinger (Bd. 1.), Der Grefenhof [sic!] von Kelling, Gaan

von Salzburg (Bd. 2.), Um Ostern 1442 (Bd. 3.).

Seivert, Gustav: Politik und Liebe. Historische Erzählung. – In: Sächsischer Hausfreund.

Ein Kalender für Siebenbürger zur Unterhaltung und Belehrung auf das Jahr 1865.

Neue Folge des siebenbürgisch-deutschen Volksbuchs. Herausgegeben von

Eugen von Trauschenfels. Kronstadt: Johann Gött. Jg. 27 (1865) S. 1-18.

Seivert, Johann: Siebenbürgische Kleinigkeiten. – Coburg: Druckts und verlegts Georg

Otto 1758.

Seraphin, Friedrich Wilhelm: Die Einwanderer. Historischer Roman. – Hermannstadt,

Wien und Leipzig: G. A. Seraphin 1903.

Seraphin, Friedrich Wilhelm: Sachsenlied. – In: Jenseits der Wälder. Eine Sammlung aus

acht Jahrhunderten deutscher Dichtung in Siebenbürgen. Herausgegeben von

Richard Csaki. Hermannstadt: W. Krafft 1900.

Sindel, Emil: Die Gottesgeißel Siebenbürgens. Eine historische Erzählung. – Kronstadt:

Eduard Kerschner 1912.

[Speer, Daniel]:244

Ungarischer oder Dacianischer Simplicissimus. Herausgegeben von

Herbert Greiner-Mai und Erika Weber. – Berlin: Rütten und Loening 1978.

Stephani, Claus: Das goldene Horn. Sächsische Sagen und Ortsgeschichten aus dem

Nösnerland. – Bukarest: Ion Creanga Verlag 1982. Darin: Die Hühnenfürstin; Des

Kahlen sein Dorf.

Stephani, Claus: Die steinernen Blumen. Burzenländer sächsische Sagen und

Ortsgeschichten. – Bukarest: Ion Creanga Verlag 1977. Darin: Bei den Tischen;

244

.

Nem szász író.

Vorsicht und Gastfreundschaft; Béldy und Lurtz; Der Mädchenstuhl; Der

Studentenhügel; Die Honigberger Kolatschen; Ein merkwürdiger Brauch.

Stephani, Claus: Die Sonnenpferde. Volkserzählungen aus dem Zekescher Land. –

Bukarest: Ion Creanga Verlag 1983. Darin: Grundherren; Frondienst; Die

Glocke im Brunnen; Auf der Au am Bach; Beim Tränengrund.

Taurinus István: Paraszti háború. Hősköltemény Dózsa György harcáról, tetteiről,

haláláról. Latin eredetiből fordította napjainkban Geréb László. – "Budapest"

Irodalmi, Művészeti és Tudományos Intézet 1946.

Taurinus, Stephanus Olomucenis: Stauromachina id est Cruciatorum servile bellum

(servilis belli Pannonici libri V). Edit Ladislaus Juhász. – Budapest: Egyetemi

Nyomda 1944. (= Bibliotheca scriptorum medii recentisque aevorum.)

Teutsch, Friedrich: Mit Gott für König und Vaterland. Zum Geleit ins Feld. –

Hermannstadt: W. Krafft 1915.

Teutsch, Friedrich: Sachs von Harteneck. – Hermannstadt: Drotleff 1894.

Teutsch, Traugott: An der Aluta. Eine siebenbürgische Erzählung. – In:

Siebenbürgisch-Deutsches Tageblatt. Hermannstadt. o. Jg. Nr. 1040 v. 29. 5.

1877 – Nr. 1099 v. 5. 8. 1877.

Teutsch, Traugott: Ballade über Johanna Balk. – In: Gesammelte Gedichte von T. T.

Kronstadt: Johann Gött's Sohn 1904.

Teutsch, Traugott: Georg Hecht. Historischer Roman aus der Vergangenheit der

Siebenbürger Sachsen. – Hermannstadt: W. Krafft 1893.

Teutsch, Traugott: Gesammelte Gedichte. – Kronstadt: Johann Gött's Sohn 1904.

Teutsch, Traugott: Schwarzburg. – Kronstadt: Dreßnandt 1882. (= Aus sieben

Jahrhunderten. Ein Cyklus historischer Erzählungen aus der Vergangenheit der

Siebenbürger Sachsen.)

[Teutsch, Traugott]: Des Herrn Ambrosius Schwiegersohn. Eine Erzählung. – In:

Burzenländer Wandersmann. Ein Kalender zur Unterhaltung und Anregung für

Stadt und Land auf das Gemeinjahr 1861. Kronstadt: Römer und Kammer. Jg. 8

(1861) S. 7-39.

Teutsch, Traugott: Das Volk hat gerichtet. Vier Erzählungen. Auswahl, Zeittafel und

Anmerkungen von Walter Fromm. – Cluj-Napoca: Dacia Verlag 1978.

Theiß, Julius: Die Gefangenen des Grafen Forgach. Eine Erzählung aus der Zeit der

Kurutzennoth in Siebenbürgen. – In: Hermannstädter Neuer und Alter

Hauskalender. Hermannstadt: Theodor Steinhaußen's Nachfolger 1904. S.

87-111.

Theiß, Julius: Der Gutsherr von Iklod. Erzählung aus Siebenbürgen. – In:

Hermannstädter Neuer und Alter Hauskalender. Hermannstadt: Steinhaußen's

Nachfolger 1900. S. 69-94.

Theiß, Julius: Auf dem Gutshofe zu Kis-Kerék. Eine Erzählung aus der Revolutionszeit in

Siebenbürgen. – In: Siebenbürgisch-Deutsches Tageblatt. Hermannstadt. Jg. 19,

Nr. 557 v. 14. 4. 1892 – Nr. 5580 v. 17. 4. 1892.

Theiß, Julius: In bedrägter Lage. Eine Erzählung aus der Revolutionszeit in Siebenbürgen.

– In: Hermannstädter Neuer und Alter Hauskalender. Hermannstadt:

Steinhaußen's Nachfolger 1901. S. 61-98.

Theiß, Julius: Die Pfarrerstochter von Seiburg. – In: Hermannstädter Neuer und Alter

Hauskalender. Hermannstadt: Steinhaußen's Nachfolger 1895.

Theiß, Julius: Der Verfolgte. Eine Erzählung aus dem ungarischen Volksleben. In:

Hermannstädter Neuer und Alter Hauskalender. Hermannstadt: Friedrich Roth

1905. S. 66-97.

Tröster, Johannes: Das Alt- und Neu-Teutsche Dacia. Das ist: neue Beschreibung des

Landes Siebenbürgen. Unveränderter Nachdruck der Ausgabe Nürnberg 1666. Mit

einer Einführung von Ernst Wagner. – Böhlau: Köln Wien 1981. (= Schriften zur

Landeskunde Siebenbürgens.)

Übersicht der politischen Geschichte von Siebenbürgen. Ein Versuch von einem

Siebenbürger Sachsen. – Leipzig und Gera: Wilhelm Heinsius 1796.

Unterhaltungen aus der Gegenwart. Periodische Schrift in zwanglosen Heften. –

Hermannstadt: R. Krabs. Über Marlin: Erstes Heft v. Mai 1848.

Viottes, Carl: Die Gruft zu Almakerék oder: Rettung durch Liebe. – In:

Hermannstädter Neuer und Alter Hauskalender. Hermannstadt: Th.

Steinhaußen's Erben 1879. S. 1-24.

Westritz, F. W. H. : Die Kurutzen in Michelsberg. Historische Erzählung aus dem 18.

Jahrhundert. – In: Transsilvania. Beiblatt zum Siebenbenbürger Boten.

Hermannstadt: Hochmeister'schen Erben. Jg. 7, Nr. 37 v. 8. 5. 1846. – Nr. 57 v. 20.

6. 1846.

Witting, Emil: Der Maler Nagy Imre. – In: Klingsor. Siebenbürgische Zeitschrift.

Kronstadt: Klingsor Verlag. Jg. 11 (1934) H. 4. S. 129-136.

Witting, Emil: Pfingstwallfahrt. Ein Abschnitt aus dem Roman Maler seines Volkes. – In:

Klingsor. Siebenbürgische Zeitschrift. Kronstadt: Klingsor Verlag. Jg. 11 (1934)

H. 9. S. 330-343.

Wittstock, Erwin: Bruder, nimm die Brüder mit. Roman. – München: Albert Langen und

Georg Müller 1934.

Wittstock, Erwin: Das letzte Fest. Roman, Erzählungen. Auswahl, Nachwort und

Anmerkungen von Joachim Wittstock. – Bukarest: Kriterion 1991. (=

Rumäniendeutsches Literaturerbe. Werke in Einzelbänden.) Darin: Die lachende

Agnes, Mioritza.

Wittstock, Erwin: Freunde. Erzählungen. – Bukarest: Jugendverlag 1956.

Wittstock, Erwin: Abends Gäste. Erzählungen 1930-1939. Herausgegeben von Joachim

Wittstock. – Bukarest: Kriterion 1982. (= Rumäniendeutsches Literaturerbe.

Werke in Einzelbänden.) Darin: Die Hexensalbe.

Wittstock, Erwin: Das Jüngste Gericht in Altbirk. Roman. Nachwort von Joachim

Wittstock. – Bukarest: Kriterion 1971.

Wittstock, Erwin: Königsboden. Erzählungen. – München: Albert Langen und Georg

Müller 1941.

Wittstock, Erwin: Látomás. Elbeszélések. Válogatta és fordította B. Fejér Gizella. –

Bukarest: Kriterion 1973.

Wittstock, Erwin: Die Schiffbrüchigen. Erzählungen 1940-1962. Herausgegeben von

Joachim Wittstock. – Bukarest: Kriterion 1986. (= Rumäniendeutsches

Literaturerbe. Werke in Einzelbänden.)

Wittstock, Erwin: Die Stelzenquelle. Bruchstück aus dem Roman. – In: Neue Literatur.

Zeitschrift des Schriftstellerverbandes der RVR. Jg. 3 (1958) Nr. 1. Fortsetzung:

Die Stelzenquelle. Fragmente aus dem Nachlaß. Jg. 8 (1963) Nr. 1. S. 116-124.

Wittstock, Erwin: Die Töpfer von Agnethendorf. Schauspiel in drei Aufzügen. –

Bukarest: Staatsverlag für Kunst und Literatur 1954.

Wittstock, Erwin: Das Turnier. – In: Neue Literatur. Zeitschrift des

Schriftstellerverbandes der RVR. Jg. 1 (1956) Nr. 3. S. 19-25.

Wittstock, Erwin: Der Viehmarkt von Wängertsthuel. Novellen und Erzählungen.

Nachwort von Paul Schuster. Auswahl und Textbetreuung von Michael Bürger. –

Bukarest: Literaturverlag 1967.

Wittstock, Erwin: Zineborn. Erzählungen 1920-1929. Herausgegeben von Joachim

Wittstock. – Bukarest: Kriterion 1979. Darin: Das Begräbnis der Maio. (=

Rumäniendeutsches Literaturerbe. Werke in Einzelbänden.)

Wittstock, Joachim: Ascheregen. Parallele Lebensbilder und ein Vergleich. – Cluj-Napoca:

Dacia 1985.

Wittstock, Joachim: Die Geschichte der Anna Kendi. Eine Dichtung des Siebenbürger

Humanisten Christian Schesäus (1535–1585). – In: Neue Literatur. Zeitschrift des

Schriftstellerverbandes der RVR. Jg. 36 (1985) Nr. 9. S. 17-24.

Wittstock, Joachim: Karusselpolka. Das ist ein sehr wohl schicklicher,

ersprießlich-seltener und herzbaulicher Bericht einer Fahrt ins Harbachtal, darin

beschrieben wird die vielwichtige Urzelzeremonie, der Besuch neugieriger und

hilfreicher, aber auch hilfloser Visitatoren, eines Studenten Liebe zum Fräulein Eva

und das insonderlich abenteuer-bewegte Spiel vom Reifenschwinger und vom Arzt,

zur Verständigung der geneigten Leser an den Tag gebracht von J. W. –

Cluj-Napoca: Dacia 1978.

Wittstock, Joachim: Der europäische Knopf. Betrachtende und erzählende Prosa. –

Frankfurt/M.: Dipa Verlag 1991. Darin: Christian Schesäus Transsylvanus.

Fahrten in die Lebensgeschichte eines weniggelesenen Dichters. S. 75-120.

Wittstock, Joachim: Morgenzug. Vergegenwärtigungen, Überlegungen. – Cluj-Napoca:

Dacia Verlag 1988. Darin: Christian Schesäus Transsylvanus; Keramisches

Atelier.

Ziegler, R[egine]: Wenn Ähren reifen. Dorfbilder aus Siebenbürgen. – Berlin: Karl

Curtius 1908.

Ziegler, Regine: Kriegslieder. – Temesvar: Südungarische Buchdruckerei 1915.

Ziegler, Regine: Der Märchen-János. Eine Kindheits-Erinnerung. – In: Neuer

Volkskalender. Hermannstadt: W. Krafft. Jg. 14 (1903) S. 195-204.

Zillich, Heinrich: Attilas Ende. Erzählung. – München: Albert Langen und Georg Müller

1938. [Erste Veröffentlichung: 1923.]

Zillich, Heinrich: Siebenbürgische Flausen. Eine Sammlung lustiger siebenbürgischer

Begebenheiten. – Kronstadt: Klingsor Verlag o. J.

Zillich, Heinrich: Gegen den Chauvinismus. – In: Klingsor. Siebenbürgische Zeitschrift.

Kronstadt: Klingsor Verlag. Jg. 13 (1936) H. 12. S. 468-472.

Zillich, Heinrich: Über die siebenbürgische Diskussion. – In: Klingsor. Siebenbürgische

Zeitschrift. Kronstadt: Klingsor Verlag. Jg. 6 (1929) H. 6. S. 235-237.

Zillich, Heinrich: Zur Diskussion über das Siebenbürgertum. – In: Klingsor.

Siebenbürgische Zeitschrift. Kronstadt: Klingsor Verlag. Jg. 5 (1928) H. 9. S.

355-356.

Zillich, Heinrich: Drei Freunde. – In: Klingsor. Siebenbürgische Zeitschrift. Kronstadt:

Klingsor Verlag. Jg. 13 (1936) H. 1. S. 2-8.

Zillich, Heinrich: Der baltische Graf. – In: Klingsor. Siebenbürgische Zeitschrift.

Kronstadt: Klingsor Verlag. Jg. 13 (1936) H. 9. S. 321-335.

Zillich, Heinrich: Der baltische Graf. – München: Albert Langen, Georg Müller 1944.

Zillich, Heinrich: Zwischen Grenzen und Zeiten. Roman. Zweite Ausgabe. – München:

Albert Langen und Georg Müller 1943.

Zillich, Heinrich: Kronstadt. – Kronstadt: Klingsor Verlag 1925.

Zillich, Heinrich: Stefan Ludwig Roth. – In: Klingsor. Siebenbürgische Zeitschrift.

Kronstadt: Klingsor Verlag. Jg. 6 (1929) H. 5. S. 162-167.

Zillich, Heinrich: Die Schicksalsstunde. – Wien, Stuttgart: Eduard Wancura Verlag (1956).

Zillich, Heinrich: Ungarn und Deutsche. – In: Klingsor. Siebenbürgische Zeitschrift.

Kronstadt: Klingsor Verlag. Jg. 11 (1934) H. 2. S. 76-78.

Zillich, Heinrich: Verwahrung. – In: Klingsor. Siebenbürgische Zeitschrift. Kronstadt:

Klingsor Verlag. Jg. 12 (1935) H. 5. S. 210-213.

Zillich, Heinrich: Der Weizenstrauß. Roman. – München: Albert Langen und Georg

Müller 1938.

8. 1. 2. Irodalmi antológiák

Brandsch, W. (Hrsg.): Deutsche Volkslieder aus Siebenbürgen. Neue Reihe 1 aus dem

Nachlaß von Gottfried Brandsch. -- Regensburg: G. Bosse 1974. Darin: Mahnung

von Josef Gross.

Capesius, Bernhard (Hrsg.): Deutsche Humanisten in Siebenbürgen. -- Bukarest:

Kriterion 1974.

Capesius, Bernhard (Hrsg.): Der Schneideraufruhr in Hermannstadt und andere

Erzählungen von Daniel Roth, Gustav Seivert und Michael Albert. -- Bukarest:

ESPLA Staatsverlag für Kunst und Literatur 1956.

Capesius, Bernhard (Hrsg.): Sie förderten den Lauf der Dinge. Deutsche Humanisten auf

dem Boden Siebenbürgens. -- Bukarest: Literaturverlag 1967.

Csaki, Richard: Jenseits der Wälder. Eine Sammlung aus acht Jahrhunderten deutscher

Dichtung in Siebenbürgen. -- Hermannstadt: W. Krafft 1916. Darin: Die

sächsischen Jäger bei Piski von Carl Kirchner. Pannoniens Trümmer von

Christian Schesäus. De Befraung Krist [sic! Mundart] von Ernst Thullner.

Geltch, Johann Friedrich (Hrsg.): Liederbuch für die Siebenbürger

Deutschen. -- Hermannstadt: Hochmeister'schen Erben, Theodor Steinhaußen

(1847). Darin: Siebenbürgens Wappen von Bedeus. An unsre hasenfüßigen

Zweikreuzerpolitiker, ein Sprechlied von Johann Friedrich Geltch. Lied eines

Sachsen von einem anonymen Verfasser. Deutsches Sehnen von Friedrich

Löwenhart. Die sieben Burgen von K-k. Sachsenlied von Joseph Marlin. Eine

Geisterstimme auf dem Brotfelde von Gottfried Müller.

Lehre, Josef: Was die Bauern singen und sagen. -- Mediasch: 1903.

Politische Lieder aus vergangenen Tagen. Für die Gegenwart zusammengestellt.

(Herausgeber unbekannt.) -- Hermannstadt, Wien, Lepzig: Seraphin o. J. [1898

oder früher.]

Quellen zur Geschichte der Stadt Brassó. Herausgegeben auf Kosten der Stadt Brassó von

dem mit der Herausgabe betrauten Ausschuss. Bd. 4-7.: Chroniken und

Tagebücher. (1143-1867) -- Brassó: Heinrich Zeidner 1903.

Ritoók, János: A hamis malvázia. Romániai német elbeszélők. Fordította: B. Fejér Gizella,

Póka Endre, Ritoók János, Vályi-Nagy Ágnes. Válogatta, az utószót és az életrajzi

jegyzeteket írta R. J. -- Budapest: Európa 1981.

Sienerth, Stefan (Hrsg.): Ausklang. Anthologie siebenbürgisch-deutscher Lyrik der

Zwischenkriegszeit. Auswahl, Vorwort und Bio-bibliographischer Anhang von S.

S. -- Cluj Napoca: Dacia Verlag 1982. Darin: Lied auf Siebenbürgen von Otto

Folberth. Verlorenes Land von Karl-Heinz Schuleri.

Sienert, Stefan (Hrsg.): Das Leben ein Meer. Anthologie der Anfänge. -- Cluj-Napoca:

Dacia Verlag 1986.

Sienerth, Stefan (Hrsg.): Wahrheit vom Brot. Anthologie siebenbürgisch-deutscher Lyrik

der Jahrhundertwende. -- Cluj-Napoca: Dacia Verlag 1980.

Sienerth, Stefan (Hrsg.): Wintergrün. Anthologie siebenbürgisch-deutscher Lyrik aus der

zweiten Hälfte des 19. Jahrhunderts. Auswahl, Vorwort und Bio-bibliographischer

Anhang von S. S. -- Cluj Napoca: Dacia Verlag 1978. Darin: Erwacht! von

Friedrich Krasser.

Treu und frei. Heimatklänge aus dem Lande der sieben Burgen. Für Männerchor. 2.

Auflage. Nr. 11. (Herausgeber unbekannt.) -- Reps: 1905. Darin: Mahnung von

Josef Gross.

8. 1. 3. A szász irodalomra, művelődésre, történelemre és

nemzetiségi tudatra vonatkozó munkák

Adleff, Norbert: Adalékok az erdélyi német kalendáriumi irodalom történetéhez.

Disszertáció. -- Kolozsvár: 1907.

Albert, Michael: Die Ruinae Pannonicae des Christian Schesäus. -- Schäßburg: 1873. (=

Programm des evangelischen Gymnasiums A. B. in Schäßburg.)

Arató, Endre: A feudális nemzetiségtől a polgári nemzetig. -- Budapest: Akadémiai

Kiadó 1975.

Arató, Endre: A magyarországi nemzetiségek nemzeti ideológiája. -- Budapest:

Akadémiai Kiadó 1983.

Balogh, Edgár: Szász utazás. Josef Marlin Kemény Jánosról, Attiláról, Horeáról. Németből

fordította, bevezeti és jegyzeteli B. E. -- Kolozsvár: Nis Kiadó 1994. (= Erdélyi

Kiskönyvtár. 8.)

Bell, Karl: Siebenbürgen. -- Dresden: 1930.

Bergel, Hans: Literaturgeschichte der Deutschen in Siebenbürgen. Ein

Überblick. -- Thaur bei Innsbruck: Wort und Welt 1988. (= Überblicke. Bd. 2.)

Binder, Paul: Der Humanist Christian Schesäus und Klausenburg. -- In: Forschungen

zur Volks- und Landeskunde. Bd. 36. (1993) Nr. 2. S. 40-49.

Brandsch, Gottlieb (Hrsg.): Die Martin Felmer-Handschrift. Eine Darstellung der

Geschichte und Volkskunde der Siebenbürger Sachsen aus dem Jahre

1764. -- Berlin und Leipzig: de Gruyter 1935. (= Quellen zur deutschen

Volkskunde.)

Capesius, Bernhard, und Carl Göllner: Der Ungenannte Mühlbächer. Leben und

Werk. -- Sibiu/Hermannstadt: W. Krafft und Drotleff 1944.

Capesius, Bernhard: Der "Siebenbürgische Würg-Engel". Siebenbürgisch-deutsche

Geschichtsschreibung vor hundert Jahren. -- In: Neuer Weg. Bukarest. Jg. 22

(1970) Nr. 6640. S. 5-6.

Ciupuliga, Adrian: Die deutschsprachige Literatur in Rumänien zwischen 1933 und

1944. Mit einer Bibliographie zur Literatur und Geschichte der deutschen

Volksgruppe. -- Pfaffenweiler: Centaurus 1987. (= Sprach- und

Literaturwissenschaft. Bd. 13.)

Csaki, Richard: Vorbericht zu einer Geschichte der deutschen Literatur in

Siebenbürgen. -- Hermannstadt: W. Krafft 1920.

Csáky, Moritz: Die Hungarus-Konzeption. Eine "realpolitische" Alternative zur

magyarischen Nationalstaatsidee? -- In: Ungarn und Österreich unter Maria

Theresia und Joseph II. Neue Aspekte im Verhältnis der beiden Länder. Texte des

2. österreichisch-ungarischen Historikertreffens Wien 1980. Herausgegeben von

Anna M. Drabek, Richard G. Plaschka und Adam Wandruszka. Wien:

Österreichische Akademie der Wissenschaften 1982. S. 71-90.

Csáky, Moritz: Die ungarischen "Malcontenten" und "Kurutzen" -- soziale und

ökonomische Aspekte ihrer Erhebungen. -- In: Revolutionäre Bewegungen in

Österreich. Herausgegeben von Erich Zöllner. Wien: Österreichischer

Bundesverlag 1981. S. 77-92.

Csáky, Moritz: Nation und Nationalstaat. Gedanken zur Genese des neuzeitlichen

Nationsbegriffes. -- In: Die Völkergruppen in Österreich. Wien: Ernő Deák

1979. (= Integratio. Bd. 11-12.)

Csáky, Moritz: Die "Sodalitas litteraria Danubiana": historische Realität oder

poetische Fiktion des Conrad Celtis? -- In: Die österreichische Literatur. Ihr

Profil von den Anfängen im Mittelalter bis ins 18. Jahrhundert. (1050-1750) Unter

Mitwirkung von Fritz Peter Knapp (Mittelalter) herausgegeben von Herbert

Zeman. Teil 2. Graz: Akademische Druck- u. Verlagsanstalt 1986. (= Die

österreichische Literatur. Eine Dokumentation ihrer literarhistorischen

Entwicklung.)

Depner, Maja: Das Fürstentum Siebenbürgen im Kampf gegen Habsburg.

Untersuchung über die Politik Siebenbürgens während des Dreißigjährigen

Krieges. -- Stuttgart: Kohlhammer 1938. (= Schriftenreihe der Stadt der

Auslandsdeutschen. Bd. 4.)

Dunareanu, Elena, und Mircea Avram (Hrsg.): Presa sibiana in limba germana.

1778-1970. -- Sibiu: Biblioteca Astra 1971.

Eisenburger, Eduard: Rudolf Brandsch. Zeit- und Lebensbild eines Siebenbürger

Sachsen. -- Cluj Napoca: Dacia Verlag 1983.

Eisenburger, Eduard, und Michael Kroner (Hrsg.): Sächsisch-schwäbische Chronik.

Beiträge zur Geschichte der Heimat. -- Bukarest: Kriterion 1976.

Filtsch, Eugen: Geschichte des deutschen Theaters in Siebenbürgen. Ein Beitrag zur

Kulturgeschichte der Sachsen. Zweites Stück: Die Theater in Hermannstadt und

Kronstadt in der Zeit vom Anfange unseres Jahrhunderts bis zum Jahre

1838. -- In: Archiv des Vereins für siebenbürgische Landeskunde.

Hermannstadt: Franz Michaelis. Neue Folge. Bd. 21 (1887) H. 3. S. 515-590.

Zweites Stück: Bd. 23 (1890) H. 2. S. 287-354.

Folberth, Otto: Stürmen und Stranden. Ein Stephan-Ludwig-Roth-Buch. -- Stuttgart:

Ausland und Heimat Verlag 1924.

Göllner, Carl, und Heinz Stanescu (Hrsg.): Aufklärung. Schrifttum der Siebenbürger

Sachsen und Banater Schwaben. -- Bukarest: Kriterion 1974.

Göllner, Carl (Hrsg.): Geschichte der Deutschen auf dem Gebiete

Rumäniens. -- Bukarest: Kriterion 1979.

Göllner, Carl, und Joachim Wittstock (Hrsg.): Die Literatur der Siebenbürger Sachsen

in den Jahren 1849-1918. -- Bukarest: Kriterion 1979. (= Beiträge zur Geschichte

der rumäniendeutschen Dichtung.)

Göllner, Carol: Stephan Ludwig Roth. -- Bucuresti: Editura militara 1982.

Gragger, Robert (Hrsg.): Bibliographia Hungarie. 1. Historica. Verzeichnis der

1861-1921 erschienenen, Ungarn betreffenden Schriften in nichtungarischer

Sprache. -- Berlin: de Gruyter 1923.

Gragger, Robert: Geschichte der deutschen Literatur in Ungarn. Von Maria Theresia bis

zur Gegenwart. 1. Vormärz. Sonderabdruck aus Deutsch-Österreichische

Literaturgeschichte. Wien und Leipzig: Carl Fromme 1914.

Gross, Julius: Kronstädter Drucke 1535-1886. Ein Beitrag zur Kulturgeschichte

Kronstadts. Festschrift dem Verein für siebenbürgische Landeskunde gelegentlich

seiner Jahresversammlung zu Kronstadt im August 1886 gewidmet. -- Kronstadt: J.

Gött und Sohn Heinrich, in Komission bei H. Zeidner 1886.

Hajek, Egon: Die Hecatombe Sententiarum Ovidianarum des Valentin Franck von

Franckenstein. -- Hermannstadt: Verlag des Südosteuropäischen

Forschungsinstituts, Druck W. Krafft 1923.

Hajek, Egon: Josef Marlins Leben, Der Dichter Josef Marlin, Der Romanschriftsteller

Josef Marlin. -- In: Die Karpathen. Halbmonatschrift für Kultur und Leben.

Herausgegeben von Adolf Meschendörfer. Kronstadt: Zeidner. Jg. 7 (1914) H. 13.

S. 388-414.

Hajek, Egon: Az erdélyi szász regényirodalom a XIX. század közepén. -- Budapest:

Pfeifer 1913.

Handwörterbuch des Grenz- und Auslanddeutschtums. Herausgegeben von Carl

Petersen, Paul Hermann Ruth, Otto Scheel und Hans Schwalm. Bd. 1-3. [Mehr

nicht ersch.] -- Breslau: F. Hirt 1933. Bd. 2: 1936. Bd. 3: 1938.

Haner, G. Jeremia: Scriptores rerum Hungaricarum et Transilvanicarum. -- Viennae:

Trattnern 1777.

Haner, Georgius Jeremia: De scriptoribus rerum Hungaricarum et Transsilvanicarum

saeculi XVII. scriptisque eorundem. (Opus posthumum.) -- [Hermannstadt]:

Martin Hochmeister 1798.

Hankiss, János: Nemzetkép és irodalomkutatás. -- Budapest: 1932. (= Minerva könyvtár.

41. kötet.)

Hienz, Hermann: Bücherkunde zur Volks- und Heimatforschung der Sachsen. Zweite,

vermehrte Auflage der Quellen zur Volks- und Heimatkunde der Siebenbürger

Sachsen. -- München: R. Oldenbourg 1960. (= Buchreihe der Südostdeutschen

Historischen Komission. Bd. 5.)

Hintz, Georg: Die letzten Lebensmomenten des am 11. Mai 1849 in Klausenburg

hingerichteten Meschner Pfarrers Stephan Ludwig Roth. -- Kronstadt: Johann

Gött 1850.

Huß, Richard: Geistesgeschichtlicher Überblick über das Schrifttum der Siebenbürger

Deutschen. -- Debrecen: 1929.

Iacobi, Julius: Magyarische Lehnworte im Siebenbürgisch-Sächsischen. -- Schäßburg:

1895. (= Programm des evangelischen Gymnasiums A. B. in Schäßburg.)

Jakab, Béla: Opitz Márton a gyulafehérvári Bethlen-iskolánál. A forrásoknak, főképp

Opitz iratainak világításában. -- Pécs: Wesselényi és Horváth Könyvnyomdája

1909.

Jeckelius, Ernst: Az ifjú szász irodalom. -- In: Erdélyi Helikon. Kolozsvár: Erdélyi

Szépmíves Céh. 4. évf. (1931) Nr. 5. 339-340. oldal.

K. Lengyel, Zsolt: Auf der Suche nach dem Kompromiß. Ursprünge und Gestalten des

frühen Transsilvanismus 1918-1928. -- München: Ungarisches Institut 1993. (=

Studia Hungarica. Bd. 41.)

K. Lengyel Zsolt: Kulturális kapcsolatok, regionalizmus, szövetkezési

kompromisszum. Szempontok a korai transzilvanizmus vizsgálatához

1918-1928. -- In: Erdélyi Múzeum. Kolozsvár. 54. kötet (1992) 1-4. füzet,

127-142. lap.

Kessler, Wolfgang: Ost- und südostdeutsche Heimatbücher und Ortsmonographien

nach 1945. Eine Bibliographie zur historischen Landeskunde der

Vertreibungsgebiete. -- München, New-York, London, Paris: K. G. Saur 1979.

Kessler, Wolfgang: Transsylvanica in Marburg. Bücher aus und über Siebenbürgen in

Marburger Bibliotheken. Ein Auswahlverzeichnis. Erstellt von W. K. unter

Mitarbeit von Herwig Gödeke. -- Marburg: Universitätsbibliothek 1985. (=

Schriften der Universitätsbibliothek Marburg. Bd. 19.)

Klaniczay Tibor (szerk.): A magyar irodalom története. -- Budapest: Kossuth 1985.

Klein, Karl Kurt: Die deutsche Dichtung Siebenbürgens im Ausgange des 19. und im 20.

Jahrhundert. -- Jena: Gustav Fischer Verlag 1925.

Klein, Karl Kurt: Adolf Meschendörfers Drama Michael Weiß, Stadtrichter von

Kronstadt. Literaturgeschichtliche Studie. -- Hermannstadt: Ostdeutsche Druckerei

und Verlag 1924.

Klein, Karl Kurt: Rumänisch-Deutsche Literaturbeziehungen. -- Heidelberg: 1929.

Klein, Karl Kurt: Literaturgeschichte des Deutschtums im Ausland. Schrifttum und

Geistesleben der deutschen Volksgruppen im Ausland vom Mittelalter bis zur

Gegenwart. -- Leipzig: Bibliographisches Institut 1939.

Klein, Karl Kurt: Ostlanddichter. 10 literarische Bildnisstudien. -- Kronstadt: Klingsor

Verlag 1926.

Klein, Karl Kurt: Zur Basler Sachsenlandkarte des Johannes Honterus vom Jahre

1532. (Faksimile der Landkarte Chorographia Transylvaniae -- Sybembürgen,

Basileae 1532.) -- München: Hans Meschendörfer 1960.

Klein, Karl Kurt: Deutsches Schrifttum in Siebenbürgen. -- In: Karl Bell: Siebenbürgen.

Dresden: 1930.

Klein, Karl Kurt: Deutscher Transsylvanismus. -- Klausenburg/Kolozsvár:

Lyceum-Drukerei 1943.

Knopp, Wolfgang: Interkulturelle Annäherungsversuche der Siebenbürger nach dem

ersten Weltkrieg. -- In: Zeitschrift für Siebenbürgische Landeskunde. Köln,

Wien: Böhlau. Jg. 15 (1992). H. 1. S. 63-72.

Knopp, Wolfgang: Der Transsylvanismus als erklärtes Programm in der

Siebenbürgisch-Sächsischen Literatur zwischen den beiden Weltkriegen. -- In:

Neohelikon. 19 (1992) H. 1, S. 97-122.

Kohlschmidt, Werner, und Wolfgang Mohr (Hrsg.): Reallexikon der deutschen

Literatur. -- Berlin: de Gruyter 1958.

Konradt, Edith: Grenzen einer Inselliteratur. Kunst und Heimat im Werk Adolf

Meschendörfers (1877--1963). -- Frankfurt/M.: Peter Lang 1987. (= Europäische

Hochschulschriften. Reihe I. Bd. 1029.)

Köpeczi Béla (főszerkesztő): Erdély története három kötetben. -- Budapest: Akadémiai

Kiadó 1986.

Krasser, Harald: Die deutsche Dichtung Siebenbürgens in unserer Zeit. -- In: Klingsor.

Siebenbürgische Zeitschrift. Kronstadt: Klingsor Verlag. Jg. 12 (1935). H. 7 bis 9.

Kroner, Michael (Hrsg.): Interferenzen. Rumänisch-ungarisch-deutsche

Kulturbeziehungen in Siebenbürgen. -- Cluj: Dacia Verlag 1973.

Deutsche Literatur. Lehrbuch für die XII. Klasse. Verfasser: Walter Engel, Franz Hodjak,

Heinrich Lauer, Michael Markel, Peter Motzan, Brigitte Tontsch. -- Bucuresti:

EDP 1980.

Lovas Rezső: Báthory Gábor és a szászok. Bölcsészdoktori értekezés. -- Debrecen: 1940.

(= Debreceni Tisza István Tudományegyetem Történelmi Szemináriumának

Kiadványai. 8. kötet.)

Lovas Rezső: Weyrauch Dávid. Egy magyarbarát szász politikus a XVII. században. -- In:

Debreceni Szemle. Tudományos folyóirat. 16. évf. (1942) Nr. 171. 183-187. oldal.

Mai, Richard: Auslanddeutsche Quellenkunde. 1924-1933. Von R. M. in Verbindung mit

dem Volksbund für das Deutschtum im Ausland herausgegeben von Dr. Emil

Clemens Scherer. -- Berlin: Weidmannsche Buchhandlung 1936.

Markel, Michael (Hrsg.): Transsylvanica 1. Studien zur deutschen Literatur aus

Siebenbürgen. -- Cluj Napoca: Dacia Verlag 1971.

Markel, Michael (Hrsg.): Transsylvanica 2. Studien zur deutschen Literatur aus

Siebenbürgen. -- Cluj-Napoca: Dacia 1982.

Meschendörfer, Hans: Verlagswesen der Siebenbürger Sachsen. Ein Überblick. Mit

einem Vorwort von Hans Bergel. -- München: Südostdeutsches Kulturwerk 1979.

(= Wissenschaftliche Arbeiten. Bd. 36.)

Motzan, Peter: Die rumäniendeutsche Lyrik nach 1944. Problemaufriss und historischer

Überblick. -- Cluj-Napoca: Dacia Verlag 1980.

Motzan, Peter und Stefan Sienerth (Hrsg.): Worte als Gefahr und Gefährdung. Fünf

deutsche Schriftsteller vor Gericht (15. September 1959, Kronstadt/Rumänien).

Zusammenhänge und Hintergründe, Selbstzeugnisse und Dokumente. Hrsg. von P.

M. und S. S. u. Mitw. v. Andreas Heuberger. -- München: Südostdeutsches

Kulturwerk 1993. (= Reihe B: Wissenschaftliche Arbeiten. Bd. 64.)

Morres, Eduard: Dr. Franz Obert. Sein Leben und Wirken. -- Kronstadt: 1927.

Myß, Walter: Fazit nach achthundert Jahren. Geistesleben der Siebenbürger Sachsen im

Spiegel der Zeitschrift Klingsor (1924-1939). -- München: Südostdeutsches

Kulturwerk 1968.

Myß, Walter: Lexikon der Siebenbürger Sachsen. Geschichte, Kultur, Zivilisation,

Wissenschaften, Wirtschaft, Lebensraum Siebenbürgen (Transsilvanien). -- Thaur

bei Innsbruck: Wort und Welt Verlag 1993.

Nagl, J(ohann) W(illibald), und Jakob Zeidler: Deutsch-Österreichische

Literaturgeschichte. Ein Handbuch zur Geschichte der deutschen Dichtung in

Österreich-Ungarn. Hauptband. Von der Colonisation bis Maria Theresia. Zweiter

Band herausgegeben von Eduard Castle. -- Wien: Carl Fromme 1899. Bd. 2: 1914.

Bd. 3: 1926 und 1931.

Nagy Jenő: Az erdélyi szász eredet- és nyelvjáráskutatás története. -- Kolozsvár: Erdélyi

Tudományos Intézet 1945.

Neugeboren, Emil: Az erdélyi szászok. -- In: A magyarországi németek. Szerkesztette

Szabó Oreszt. Második rész. Budapest: 1913. (= Nemzetiségi ismertető könyvtár.)

Oliveira, Claire de: La poésie allemande de Roumanie entre hétéronomie et dissidence.

(1944-1990) -- Peter Lang: Bern etc. 1995.

Osvát Kálmán (szerk.): Erdélyi lexikon. -- Nagyvárad-Oradea: 1928.

Pavelescu, Gheorghe (Hrsg.): Buletin stiintific. Seria filologie. Vol. 1. -- Sibiu: Facultatea

de Filologie si Istorie 1978. Darin: Adolf Meschendörfers Ansichten über

Literatur von Stefan Sienerth. Fred Fakler von Georg Scherg.

Pitters, Hermann: Der siebenbürgisch-sächsische Pfarrer Johann Friedrich Geltch in

der vielfalt seiner Bestrebungen. -- In: Studien zur osteuropäischen

Kirchengeschichte und Kirchenkunde. Herausgegeben von Peter Hauptmann.

Göttingen: Vandenhoeck und Ruprecht (1979). (= Kirche im Osten. Bd. 21-22.)

Porsche, Rudolf: Harteneck alakja a magyar és az erdélyi szász

költészetben. -- Budapest: Franklin 1909.

Porsche, Rudolf: Sächsische und ungarische Harteneck Stoffe. Dissertation. -- Budapest:

Franklin 1900.

Pukánszky, Béla von: Geschichte der deutschen Literatur in Ungarn. 1848-1867.

Sonderabdruck aus Deutsch-Österreichische Literaturgeschichte.

Herausgegeben von J(ohann) W(illibald) Nagl und Jakob Zeidler. Dritter Band

herausgegeben von Eduard Castle. -- Wien: Carl Fromme 1926 und 1931. S.

547-576.

Pukánszky, Béla von: Geschichte des deutschen Schrifttums in Ungarn. Erster Band.

Von der ältesten Zeit bis um die Mitte des 18. Jahrhunderts. [Mehr nicht

ersch.] -- Münster: Aschendorffsche Verlagsbuchhandlung 1931. (= Deutschtum

und Ausland. Schriftenreihe des Deutschen Instituts für Auslandkunde. H. 34/36)

Pukánszky Béla: A magyarországi német irodalom története. A legrégibb időktől

1848-ig. -- Budapest: Budavári Tudományos Társaság 1926. (= Német Philológiai

Dolgozatok)

Pukánszky, Béla: Patrióta és hazafi. Fejezet a magyarországi német irodalom

történetéből. -- Budapest: Franklin 1933.

Pukánszky, Béla: Die Sachsen. Sonderdruck aus Siebenbürgen. Herausgegeben von Karl

Bell. -- Dresden: 1930.

Pukánszky Béla: A szászok és az erdélyi gondolat. Különnyomat a Történeti

Erdélyből. -- Budapest: 1936. (= A Jancsó Benedek Társaság kiadványai. 33.

kötet.)

Pukánszky Béla: Erdélyi szászok és magyarok. -- Danubia kiadása 1943.

Pukánszky Béla: Szászok a magyarság és a románság közt. (Különnyomat a Hitel 1943

júniusi számából.) -- Kolozsvár: Minerva 1943.

Reichrath, Emmerich (Hrsg.): Reflexe. Kritische Beiträge zur rumäniendeutschen

Gegenwartsliteratur. -- Bukarest: Kriterion 1977.

Reichrath, Emmerich (Hrsg.): Reflexe II. Aufsätze, Rezensionen und Interviews zur

deutschen Literatur in Rumänien. -- Cluj-Napoca: Dacia Verlag 1984.

Ritoók János: Kettős tükör a magyar-szász együttélés múltjából és a két világháború

közötti irodalmi kapcsolatok történetéből. -- Bukarest: Kriterion 1980.

Roth Alfréd: Tanulmányok Roth Dánielről: 1. Roth Dániel élete. 2. Roth Dániel

regényeinek és novelláinak forrása. -- Budapest: Pfeifer Ferdinánd 1913. (= Német

Philologiai Dolgozatok. 4. kötet.)

Roth, Harald (Hrsg.): Repertorium transylvanicum. Eine Einführung in die

wissenschaftliche Literatur über Siebenbürgen. -- München: Südostdeutsches

Kulturwerk 1990. (= Veröffentlichungen des Südostdeutschen Kulturwerks. Reihe

B: Wissenschaftliche Arbeiten. Bd. 52; Kleine Schriftenreihe der Siebenbürgischen

Jugendseminare. H. 3.)

Scherer, Anton: Südosteuropa-Dissertationen 1918-1960. Eine Bibliographie deutscher,

österreichischer und schweizer Hochschulschriften. -- Graz, Wien, Köln: Böhlau

Verlag 1968.

Schneider, Wilhelm: Die auslanddeutsche Dichtung unserer Zeit. -- Berlin:

Weidmannsche Buchhandlung 1936.

Schuler-Libloy, Friedrich: Kurzer Überblick der Literaturgeschichte Siebenbürgens

von der ältesten Zeit bis zu Ende des vorigen Jahrhunderts. Sylvestergabe für

Gönner und Freude von Fr. Sch. L. -- Hermannstadt: Georg v. Closius 1857.

Schuller Anger, Horst: Kontakt und Wirkung. Literarische Tendenzen in der

siebenbürgischen Zeitschrift Klingsor (1924-1939). Monographische

Untersuchung. Dissertation. Manuskript. -- Bukarest: [1983.]

Schuller Anger, Horst: Kontakt und Wirkung. Literarische Tendenzen in der

siebenbürgischen Kulturzeitschrift Klingsor. -- Bukarest: Kriterion 1994.

Schullerus, Adolf: Ein Einwanderungsdrama aus dem Anfang des 19.

Jahrhunderts. -- In: Korrespondenzblatt des Vereins für siebenbürgische

Landeskunde. Hermannstadt: W. Krafft. Jg. 20 (1897) S. 129-133.

Schullerus, Adolf: Michael Albert. Sein Leben und Dichten. -- Hermannstadt: W. Krafft

1898.

Schullerus, Heinz: Adolf Meschendörfers Siebenbürgische Zeitschrift "Die

Karpathen" 1907-1914. Dissertation. -- Marburg: Sporn 1936.

Schuster, Oskar: Epoche der Entscheidungen. Die Siebenbürger Sachsen im 20.

Jahrhundert. Heinrich Zillich zum 85. Geburtstag. -- Köln, Wien: Böhlau 1983.

Schwob, Anton (Hrsg.): Beiträge zur deutschen Literatur in Rumänien seit

1918. -- München: Südostdeutsches Kulturwerk 1985. (= Veröffentlichungen des

Südostdeutschen Kulturwerks, Reihe B., 45.)

Schwob, Anton (Hrsg.): Die deutsche Literaturgeschichte Ostmittel- und

Südosteuropas von der Mitte des 19. Jahrhunderts bis heute.

Forschungsschwerpunkte und Defizite. -- München: Südostdeutsches Kulturwerk

1992. (= Veröffentlichungen des Südostdeutschen Kulturwerks, Reihe B., Bd. 54.)

Schwob, Anton und Brigitte Tontsch (Hrsg.): Die siebenbürgisch-deutsche Literatur als

Beispiel einer Regionalliteratur. -- Köln, Weimar, Wien: Böhlau 1993. (=

Siebenbürgisches Archiv. Bd. 26.)

Schwob, Anton (Hrsg.): Methodologische und literaturhistorische Studien zur

deutschen Literatur Ostmittel- und Südosteuropas. -- München:

Südostdeutsches Kulturwerk 1994. (= Veröffentlichungen des Südostdeutschen

Kulturwerks, Reihe B., Bd. 67.)

Seivert, Johann: Nachrichten von Siebenbürgischen Gelehrten und ihrer

Schriften. -- Preßburg: Weber und Korabinski 1785.

Sienerth, Stefan: Beiträge zur rumäniendeutschen Literaturgeschichte. -- Cluj-Napoca:

Dacia Verlag 1989.

Sienerth, Stefan: Geschichte der siebenbürgisch-deutschen Literatur. Von den

Anfängen bis zum Ausgang des sechzehnten Jahrhunderts. -- Cluj-Napoca: Dacia

Verlag 1984.

Sienerth, Stefan: Geschichte der siebenbürgisch-deutschen Literatur im achtzehnten

Jahrhundert. -- Klausenburg: Dacia Verlag 1990.

Sienerth, Stefan: Kritik und kulturelles Selbstbewußtsein. Zur Entwicklung der

siebenbürgisch-deutschen Literaturbetrachtung von ihren Anfängen bis zum

Beginn des 20. Jahrhunderts. -- In: Neue Literatur. Zeitschrift des

Schriftstellerverbandes der S. R. Rumänien. Bukarest. Jg. 35 (1984) H. 7. S. 62-73

und H. 9. S. 23-40.

Sienert, Stefan, und Joachim Wittstock (Hrsg.): Die rumäniendeutsche Literatur in den

Jahren 1918-1944. -- Bukarest: Kriterion 1992. (= Beiträge zur Geschichte der

rumäniendeutschen Dichtung.)

Sigerus, Emil: Die deutsche periodische Literatur Siebenbürgens. 1778 bis 1. September

1925. -- Hermannstadt: Ostdeutsche Druckerei 1925.

Sőtér István (főszerkesztő): A magyar irodalom története. 1-6. kötet. -- Budapest:

Akadémiai Kiadó 1965.

Szekfű Gyula: Schesäus kézirat a Nemzeti Múzeumban. -- In: Magyar Könyvszemle. ùj

folyam, 14. kötet (1906) 321-334. oldal.

Teutsch, Friedrich: Bilder aus der vaterländischen Geschichte. -- Hermannstadt: W.

Krafft 1895.

Teutsch, Friedrich: Bilder aus der Kulturgeschichte der Siebenbürger Sachsen. Unter

Mitwirkung von G. Brandsch, R. Briebrecher, K. K. Klein u. a. herausgegeben

von Fr. T. -- Hermannstadt: W. Krafft und Drotleff 1928.

Teutsch, Friedrich: Kleine Geschichte der Siebenbürger Sachsen. Nachwort von Andreas

Möckel. Herausgegeben von dem Arbeitskreis für siebenbürgische Landeskunde.

Reprografischer Nachdruck. -- Darmstadt: Wissenschaftliche Buchgesellschaft

1965.

Teutsch, Friedrich: Geschichte der Siebenbürger Sachsen für das sächsische Volk. Bd.

2-4. -- Hermannstadt: W. Krafft 1925-26.

Teutsch, Friedrich: Der Sachsengraf Albert Huet. Vortrag. -- Hermannstadt: Michaelis

1875.

Teutsch, Fritz: Drei sächsische Geographen des sechzehnten Jahrhunderts. -- In:

Archiv des Vereins für siebenbürgische Landeskunde. Hermannstadt: Franz

Michaelis. Neue Folge. Bd. 15 (1879) H. 3. S. 586-652.

Teutsch, Georg Daniel: Geschichte der Siebenbürger Sachsen für das sächsische Volk.

Hrsg. von Friedrich Teutsch. 4. Aufl., Bd. 1. -- Hermannstadt: W. Krafft 1925.

Teutsch, Traugott: Ein siebenbürgisches Dichterleben. Selbstbiographie. -- Kronstadt:

Johann Gött's Sohn 1902.

Transsilvanus [Pseudonym]: Die deutsche Dichtung in Siebenbürgen. -- In:

Jong-Hémecht. o. O. Jg. 3 (1928) S. 52-55.

Trausch, Joseph, Friedrich Schuller und Hermann A. Hienz: Schriftsteller-Lexikon der

Siebenbürger Deutschen. Unveränderter Nachdruck der Ausgaben 1868, 1870,

1871, 1902. Mit einer Einführung herausgegeben und fortgeführt von Hermann A.

Hienz. Herausgegeben vom Arbeitskreis für siebenbürgische Landeskunde e. V.

Heidelberg. -- Köln, Wien: Böhlau Verlag 1983. (= Schriften zur Landeskunde

Siebenbürgens. Ergänzungsreihe zum Siebenbürgischen Archiv.)

Trostler, Josef: Ungarns Eintritt in das literarhistorische Bewußtsein

Deutschlands. -- In: Deutsch-ungarische Heimatsblätter. Vierteljahrschrift für

Kunde des Deutschtums in Ungarn und für deutsche und ungarische Beziehungen.

Budapest. Jg. 2 (1930) H. 1. -- Jg. 3 (1931) H. 3.

Trostler, Josef: Ungarische Stoffe in der deutschen Literatur des XVII.

Jahrhunderts. -- München und Leipzig: Duncker und Humblot 1915.

Turóczi-Trostler Josef: Zum weltliterarischen Streit um den ungarischen

Charakter. -- Budapest: Gustav Ranschburg 1939.

Valjavec, Fritz: Der deutsche Kultureinfluß im nahen Südosten. Unter besonderer

Berücksichtigung Ungarns. Erster Band. [Mehr nicht ersch.] -- München: Max

Schick 1940. (= Veröffentlichungen des Südostinstituts München.)

Wagner, Ernst: Geschichte der Siebenbürger Sachsen. Ein Überblick. -- Innsbruck: Wort

und Welt Verlag 1982.

Walkó György: Tatsachen und Vorurteile in den deutsch-ungarischen literarischen

Beziehungen. -- o. O. J. (= Fraternitas-Reihe.)

Walkó György: Nemzetkarakteológia. Történeti vázlat a népjellemzés

irodalmáról. -- Budapest: Danubia 1944.

Weber, Horst: Über die Zeitschrift "Klingsor". (1924-1939) Diplomarbeit. "Stefan

Gheorghiu" Universität Bukarest. -- Typoskript. [1980]

Wittstock, Joachim: Siebenbürgische Geschichte im Spiegel der erzählenden

Dichtung. -- In: Forschungen zur Volks- und Landeskunde. Bukarest: Editura

Academiei Republicii Socialiste Romania. Bd. 19 (1976) H. 1. S. 70-94.

Wittstock, Oskar: Das litterarische Leben der vierziger Jahre. Sonderabdruck. -- In:

Hundert Jahre sächsischer Kämpfe. Herausgegeben von O. W. Hermannstadt:

W. Krafft 1896.

Wittstock, Oskar: Josef Marlin. Ein Beitrag zur sächsischen Litteraturgeschichte [sic!] der

vierziger Jahre. -- In: Archiv des Vereins für siebenbürgische Landeskunde.

Hermannstadt: Franz Michaelis. Neue Folge. Bd. 26 (1894) H. 3. S. 435-521.

Wittstock, Oskar: Die Siebenbürger Sachsen und der gesamtdeutsche

Gedanke. -- Brünn, München, Wien: Rudolf M. Rohrer Verlag 1943.

Wolf, Johann: Germanistische Studien in Rumänien bis zum Jahr 1944. -- In:

Forschungen zur Volks- und Landeskunde. Bukarest: Editura Academiei

Republicii Socialiste Romania. Bd. 19 (1976) H. 1. S. 5-38.

Wolff, Hans: Johann Lebel. Ein siebenbürgisch-deutscher Humanist. -- Schäßburg: 1894.

(= Programm des evangelischen Gymnasiums A. B. in Schäßburg.)

Wolpert, Antonia: Das siebenbürgisch-sächsische Volk im Spiegel seines heimatlichen

Schrifttums. -- Berlin: Junker und Dünnhaupt Verlag 1940.

Zweier, E[walt]: Fortschrittsideen und Brückenschlag zwischen den Nationen. Beiträge

der Zeitschrift "Die Karpathen" (1907-1914). -- In: Forschungen zur Volks- und

Landeskunde. Bukarest: Editura Academiei Republicii Socialiste Romania. Bd. 15

(1972) H. 1. S. 85-94.

8. 2. Az erdélyi szászság történeti kronológiája245

1000-1050 – Feltehetően már I. István király és közvetlen utódai alatt megjelennek az első

német telepesek Szatmár, Szamosújvár és Dés környékén.

1141-1162 – II. Géza (szász történeti munkákban általában Geysa) alatt az erdélyi szászok

letelepednek Szászváros és Homoróddaróc között.

1192-1196 – A fennmaradt oklevelek "Flandrenses" néven említik a szászokat.

1204 – A nagydisznódi Johann Latinus nemesi rangot kap Imre királytól. Ez az erdélyi szász

nemesek megjelenését jelzi.

1211 – A Német Lovagrend (Deutschorden) megtelepedése a Barcaságban; birtokaikra

német jobbágyokat hoznak.

1224 – Az Andreanum, vagy a Der goldene Freibrief, II. András kiváltságlevele biztosítja

a szászoknak a szabad bíró- és papválasztást, a saját jogszokások alapján

véghezvitt törvénykezést, az erdők és vizek szabad közösségi használatát, a

kereskedelem vámmentességét és vásárok szabad szervezését. A szászok

adókötelezettséget vállalnak és háború esetén csapatokat küldenek a királyi

seregek mellé.

1225 – A Német Lovagrendet túlzott önállósága és túlkapásai miatt kiűzik a Barcaságból. A

letelepült lakosság azonban itt marad.

1230 – A szatmárnémeti német telepesek az erdélyi szászokéhoz hasonló jogokat kapnak II.

Andrástól.

1241 – A tatárjárás után Erdélyben újabb szász települések jönnek létre Segesvár, Medgyes,

Kolozsvár vidékén és a két Küküllő közt.

1277. február 21. – A szeben környéki szászok felkelése a vízaknai Gaan von Salzburg

vezetésével a gyulafehérvári püspökség ellen.

1317 – Blafuuz és Henning gerébek az Andreanum megerősítését kérik Károly Róbert

királytól. Kialakulnak a székely és a szász székek.

1324 – Henning von Petersdorf vezetésével szász felkelés az erdélyi vajda ellen jogaik

megőrzéséért.

245

Az összeállítás elsősorban Ritoók János munkájára támaszkodik, de figyelembe vette Eduard Eisenburger és

Michael Kroner kiadványát (Sächsisch-schwäbische Chronik), a Geschichte der Deutschen auf dem Gebiete

Rumäniens címû munkát, a Köpeczi-féle Erdély történetet, Friedrich Teutsch Geschichte der Siebenbürger

Sachsen kötetét, valamint a legújabb korra vonatkozóan a Karpathenrundschau és a Neuer Weg cikkeit, riportjait,

interjúit.

1334 – Első ízben említ oklevél szász iskolát. 1352-ben Szászsebes, 1388-ban Brassó és

Beszterce, 1394-ben meg Szelindek következik.

1366. június 20. – I. Lajos megerősíti az Andreanumot.

1382-1383 – Nagyszebenszék parasztjai fellázadnak a szász grófi és patrícius családok ellen.

1437. szeptember 16. – A "három nemzet" – a magyar és székely nemesség, valamint a szász

patríciusok – a Kápolnai unióval szövetségre lépnek a parasztmozgalmak

leverésére. Ezzel megteremtik az 1848-ig életben maradó erdélyi feudális

rendszer közjogi alapjait.

1464 – Mátyás király szabad királybíró-választást biztosít Nagyszebennek (1467-től a többi

széknek is).

1467 – Petrus de Rothberg polgármester vezetésével Szeben lakossága felkel Mátyás király

ellen.

1479 – A kenyérmezei (Brotfeld) csata: magyar, székely és szász seregek együttes győzelme

a törökök ellen.

1480 – Szászsebesi Névtelen (Georgius de Hungaria): Tractatus de moribus,

conditionibus et nequitia Turcorum – erdélyi szerző első nyomtatott könyve.

1486 – A "szász egyetem" (Sächsische Nationsuniversität) létrejötte azáltal, hogy Mátyás

király megerősíti II. András kiváltságlevelét a Két Szék (Medgyes és Selyk),

valamint Brassó és Beszterce vidéke számára is. A tobábbiakban ezen a néven

szerepel az egész Királyföld ("Szászföld") jogi szervezete és vezető testülete.

1514 – A Dózsa György vezette lázadás szász parasztokat is magával ragad.

1519 – Stephan Stieröchsel-Taurinus: Stauromachia.

1520 körül – Luther Márton reformációs eszméi viharos gyorsasággal terjednek el

Erdélyben.

1526 – A mohácsi csatát követő trónviszály idején a szász székek előbb Zápolya Jánost

támogatják, majd Habsburg Ferdinánd, végül ismét Zápolya oldalára állnak.

1528 – Az első erdélyi nyomda megalapítása Nagyszebenben.

1529 – Petru Rares moldvai vajda Zápolya szövetségeseként Marienburgnál legyőzi a

Ferdinánd táborát erősítő brassóiakat.

–Thomas Gemmarius elveszett latin nyelvtana a legrégebbi, Erdélyben (Nagyszebenben)

nyomtatott könyv. Az első ismert köny: Sebastian Pauschner német nyelvű

értekezése a pestisről (nyomtatta Lucas Trappoldner 1530-ban).

1544 – Valentin Wagner a brassói gimnázium első rektora.

1547 – Johannes Honterus: Kirchenordnung aller Deutschen in Sybembürgen (az egész

Szász Egyetemre 1550-től érvényes).

1550 – A kolozsvári nyomda megalapítása (Heltai Gáspár és Hoffgreff György).

1563 – Johannes Schespurger Segesvárt, Ambrosius Falk Kolozsvárott és Calixtus Honterus

Brassóban kizárólagos könyvkereskedési jogot kap János Zsigmondtól.

1568 – A tordai országgyűlés kimondja a vallásszabadságot.

1571 – Berethalom szász püspöki székhely (1867-ig).

1571 – Christian Schesäus: Ruinae Pannonicae.

1580 – Johannes Sommer: Reges Hungarici.

1583. február 18. – Életbe lép a Der Sachsen in Siebenbürgen Statuta oder

Eigen-Landrecht című törvényköny.

1591. június 10. – Albert Huet szász gróf a gyulafehérvári országgyűlésen Báthori Zsigmond

fejedelem jelenlétében beszédet mond, amelyben politikai célzattal felállítja a

szászok gót–géta–dák eredetelméletét. Valentin Franck von Franckenstein

1696-ban bebizonyítja az elmélet alaptalanságát.

1610 – Báthori Gábor csellel elfoglalja Nagyszebent, a kézművesek kivételével elűzi a

lakosságot, és fejedelmi székhellyé nyilvánítja a várost.

1612. július 7. – David Weyrauch kőhalmi királybíró, Georg Frank besztercei bíró és néhány

magyar küldött Báthori Gábor nevében behódolásra szólítja fel Brassó

lakosságát. Az elutasító választ ütközet követi. Október 16-án Földvárnál a

brassóiak vereséget szenvednek, vezérük, Michael Weiß is elesik.

1688 – "Cipészfelkelés" Brassóban. A város szegénysége és kézművesei fellázadnak az

osztrák megszállók és a város vezetősége ellen.

1691 – Lipót császár Diplomájában rendezi Erdély és Ausztria viszonyát.

1701-1702 – Sachs von Harteneck (Johann Zabanius) szász gróf következetesen küzd az

országgyűléseken a nemesség megadóztatásáért; letartóztatják és 1703.

december 5-én Nagyszebenben kivégzik.

1703–1711 – A II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharcban a szászok a labancok oldalán

állnak, jóllehet a császári seregek gyakran a "szövetségesek" helységeit sem

kímélik.

1718 – A bánsági svábok betelepítésének első hulláma.

1722 – Az erdélyi szász evangélikus egyház bevezeti a fiúk és lányok kötelező oktatását. A

tankönyvek árát az egész "nemzet" állja.

1734-1781 – A Landlerek (osztrák evangélikusok) letelepítése Erdély földjén.

1758 – Megalakul az első német olvasóegylet Nagyszebenben.

1764 – Samuel von Brukenthal báró megkísérli az erdélyi szászok felsőoktatási

intézményének létrehozását.

1769 – Nagyszebenben városi színház nyílik.

1778 – A Nagyszebenben szerkesztett Theatral-Wochenblatt az első erdélyi német nyelvű

újság.

1781 – A koncivilitás bevezetésével a szászok elvesztik kizárólagos polgárjogaikat városon.

1784 – Szebenben megjelenik a Siebenbürger Zeitung, kiadja Martin Hochmeister.

1783–1792 között Der Kriegsbote címmel jelenik meg, majd 1863-ig a

Siebenbürger Bote nevet viseli.

1817 – Szebenben megnyílik a Brukenthal Múzeum.

1842 – A kolozsvári országgyűlés – a szász küldöttek szavazata ellenére – törvényt fogad el

a magyar nyelv fokozatos bevezetésére hivatalos nyelvként.

–Stephan Ludwig Roth: Der Sprachkampf in Siebenbürgen. A mű válasz a magyar

hivatalos nyelvvé tételére, az addigi latin helyett. A szászok a parlamentben nem

érték el azt, hogy a Királyföldön az addigi szokásjog szerint hivatalaikban a

németet használhassák. Roth a magyarosító törekvések láttán arra figyelmeztet,

hogy a jövő nyelve Erdélyben a román lesz.

1843-1944 – Archiv des Vereins für siebenbürgische Landeskunde (régi folyam:

1843-1851; új folyam: 1853–1944.)

1848 áprilisa – Feláll a szász nemzetőrség.

április 3. – A "Szász egyetem" egyenjogúsítja a románokat a Királyföldön.

május 29. – A kolozsvári országgyűlés megszavazza az uniót Magyarországgal. Nemsokára

tiltakoznak a szászok, és küldöttséget menesztenek a császárhoz az unió

megakadályozására.

június 6. – A jobbágyterhek eltörlés 40.000 szász parasztot is kedvezményez.

októbere – Az erdélyi románok és szászok az osztrák csapatok oldalára állnak a forradalmi

seregekkel szemben.

november 1. – St. L. Roth teljhatalmú segédkormánybiztosa Küküllő vármegyének.

1949. május 11. – A kolozsvári Fellegváron kivégzik Stefan Ludwig Rothot.

1852 – A Szászföld autonómiáját az osztrák hatóságok megszüntetik.

1856 – A germanisztikai kutatások kezdete. Josef Haltrich: Deutsche Volksmärchen aus

dem Sachsenlande in Siebenbürgen.

1857 – Friedrich Müller: Siebenbürgische Sagen.

1861 – A Szászföld visszanyeri önállóságát, a "Sachsenkomes" Konrad Schmidt.

1863 – A szebeni országgyűlés törvényt fogad el az erdélyi nemzetiségek, valamint a

magyar, román és német nyelv egyenjogúságáról.

1864 – Friedrich Müller: Deutsche Sprachdenkmäler aus Siebenbürgen.

1865 – Friedrich Wilhelm Schuster: Siebenbürgisch-sächsische Volkslieder,

Sprichwörter, Räthsel, Zauberformeln und Kinder-Dichtungen.

1868 – A magyar országgyűlés nemzetiségi törvénye csak egyetlen politikai nemzetet, a

magyart ismeri el.

1872 – A céhek hivatalos megszüntetése Erdélyben.

1874-1944 – Szebenben kiadják a Siebenbürgisch-Deutsches Tageblatt-ot, a

legjelentősebb politikai sajtóorgánumot.

1876 – A Királyföld megszüntetése. Megalakul a szász néppárt (Sächsische Volkspartei),

élén Franz Gebbellel.

1879 – A szász parlamenti képviselők tiltakoznak a Trefort-féle iskolatörvény ellen, mely

alapján az elemi osztályok tanrendjébe kötelező módon fel kellett venni a

magyar nyelvet.

1883 – A magyar nyelv kötelező oktatását kiterjesztik a középiskolákra is.

1890 – Szebenben a szászok új politikai programot fogadnak el. Dr. Karl Wolff a néppárt

központi választmányának elnöke. Ezzel egyidejűleg szakadás "fekete" és

"zöld" szászokra – ez utóbbiak ellenezték a békülékeny politikát Budapest felé.

1894-1895 – Julius Jacobi: Magyarische Lehnworte im Siebenbürgisch-Sächsischen.

1907 – Az Apponyi-féle iskolatörvény bevezetése, amelynek célja a nemzetiségek egyházi

iskoláinak megszüntetése és a magyar nyelv oktatásának kiterjesztése az

államsegélyes iskolákra.

1919. január 8. – A Medgyesen összegyűlt szász vezetők Erdélynek Romániával való

egyesülésére szavaznak.

–A romániai németek 7-11 képviselő és 2-4 szenátorral részt vesznek a román parlamentben.

A parlamenti Német Párt vezetője előbb Rudolf Brandsch, majd 1922-től Hans

Otto Roth.

1918-1921 – Agrárreform. A törvény eredetileg a nagybirtokok felszámolását célozta meg,

de Erdély területén elsősorban nemzetiségellenesen érvényesült. Jelentős szász

földterületek kisajátítása.

1923 – Hermann Oberth megírja a Die Rakete zu den Planetenräumen című könyvét, az

űrkutatás világméretekben forrásértékű munkáját.

1924 – A Deutsche Partei a mindenkori kormánnyal való egyezkedés taktikájából

mindinkább ellenzékbe szorul partnereinek sorozatos szerződésszegése miatt.

1924-1939 – Megjelenik a Klingsor irodalmi folyóirat (Brassó). Kiadó és főszerkesztő:

Heinrich Zillich (1936-tól: Harald Krasser).

1930 – A romániai népszámlálás adatai szerint Erdély területén 540.000 német él, ebből

229.000 szász.

1931 decembere – Megalakul a Romániai Germanisták Társasága (a vezetőségben:

Bernhard Capesius, Gustav Kisch, Karl Kurt Klein, Hermine Pilder-Klein).

1931-1932 – Nicolae Iorga kormányában a kisebbségi kérdésekkel foglalkozó államtitkár

Rudolf Brandsch.

1932 – Fritz Fabritius vezetésével megalakul a romániai németek nemzetiszocialista

önsegélyezési mozgálmának pártja (Nationalsozialistische Selbsthilfebewegung

der Deutschen in Rumänien – NSDR).

1933 júliusa – Hans Otto Roth szót emel Hitlernél a zsidóüldözések ellen.

1935 – Fritz Fabritius a romániai németek szövetségének (Verband der Deutschen in

Rumänien) elnöke. A nácibarát mozgalomnak radikális szárnya elszakad

Fabritiustól, és megalakítja a Romániai Német Néppártot (Deutsche Volkspartei

in Rumänien – DVR).

1935 – Polgári-egyházi (Hans Otto Roth, Rudolf Brandsch, Viktor Glondys), valamint

kommunista és szociáldemokrata (Anton Breitenhofer, Filip Geltz, Emmerich

Stoffel, Michael Schuster stb.) német ellenzék alakul ki a nácikkal szemben.

1937 októbere – A Vásárhelyi Találkozót hosszasan méltatják a szász lapok.

1939 – Román-német gazdasági szerződés.

1940 – A Németország és Románia között létrejött "áttelepítési szerződés" alapján

Dobrudzsából és Dél-Bukovinából több mint 60.000 németet telepítenek át az

elfoglalt lengyel területekre.

1943 – Románia és Németország szerződést ír alá, melynek értelmében a szász sorkatonák

az SS-ben teljesítik hadkötelezettségüket.

1945-1949 – A román kormány munkaképes német nőket és férfiakat, szászokat és svábokat

egyaránt a Szovjetunióba küld jóvátételi munkára. Nagy részüket a Don-vidéki

szénbányákba viszik, egyharmaduk nem éli túl. Hazatéréskor sokan

Németországba kerülnek. A szászság lélekszáma 157.000-re csökken.

1945. március 23. – A német parasztság földjeinek kisajátítása.

1948 júniusa – A Román Kommunista Párt Központi Bizottságának plénumán a németajkú

lakosság sorsáról döntés születik, bevonják őket a szocialista építésbe, s ezzel

egyidejűleg biztosítják számukra az állampolgári jogokat. A következő

esztendőben megalapítják a Neuer Weg, Banater Schrifttum (ma Neue

Literatur) és Kultureller Wegweiser (ma Volk und Kultur) lapokat.

június 11. – Államosítás.

augusztus 3. – A közoktatás átszervezése következtében a szászok felekezeti iskolái

megszűnnek.

1950 – A romániai németek visszakapják a szavazási jogot.

1956 – A 81-es törvényerejű rendelet értelmében a németajkú lakosok visszakapják

kisajátított házaikat és kisgazdaságaikat, a földtulajdont viszont nem.

1957 – Észak-Rajna–Vesztfália az erdélyi szászok patronáló állama lesz.

1966 – A népszámlálás adatai szerint 382.595 német (szász, sváb, cipszer) él Romániában.

Megindul a tömeges kivándorlás Németországba.

1968 – Kultúrpolitikai engedményként új lapok indulnak, majd a Kriterion Könyvkiadón

belül német szerkesztőség is működni kezd. A Német Nemzetiségű Dolgozók

Tanácsának megalapítása. A szervezet nem játszott soha jelentős politikai

szerepet 1989-es megszűnéséig.

1978 – Schmidt szövetségi kancellár és Ceausescu elnök megegyeznek a szászok gyorsított

ütemű kitelepítésében a családegyesítés keretén belül.

1991 – Az 1989-es politikai fordulat után lezajlik a szászok tömeges exodusa

Németországba. Az otthonmaradtak száma becsült adatok szerint 30.000, és

átlagéletkoruk magas.

8. 3. Zusammenfassung

Die vorliegende Arbeit setzt sich die Analyse des Ungarnbildes der

siebenbürgisch-sächsischen Literatur zum Ziel. Die Untersuchung umfaßt eine Zeitspanne

von fünf Jahrhunderten, sie beginnt mit dem ersten Werk eines Siebenbürgers (1480, das

Türkenbüchlein des Ungenannten Mühlbächers) und wird bis zu den heutigen Tagen

herangeführt.

Die eigentliche Analyse folgt nach der sehr kurzgefaßten Erklärung der

Ausgangspunkte und der methodologischen Fragen (Definition der

siebenbürgisch-sächsischen Literatur; Frage der Periodisierung; Zusammenfassung

bisheriger Forschungsergebnisse; Bestimmung der Grundlagen einer imagologischen

Arbeit, wobei betont wurde, daß der Schwerpunkt nicht auf die moralische Wertung sozial

und literarisch geprägter Vorurteile über eine Nation gelegt worden ist, sondern auf die

Analyse der Entwicklung und Änderung ausgesprochen literarischer Images). In diesem

Sinne werden im zweiten Kapitel diejenigen Motive der historischen und geografischen

Werke des 16-18. Jahrhunderts beschrieben, aus denen die viel später herausgebildete

schöngeistige Literatur im 18-19. Jahrhundert ihr Ungarnbild zusammenstellte. So werden

die Hungarus-Konzeption des 16. Jahrhunderts, die Chroniken über die unendlichen

Kriegsereignisse des 17. Jahrhunderts und die Nationalcharakterisierungen des 18.

Jahrhunderts in eine Entwicklungslinie eingereiht. Grundlegend dabei war die ständische

Betrachtungsweise, wonach die Ungarn als Adlige, Bauern und Szekler ganz

widersprüchlich beschrieben wurden. Diese Art der Betrachtung wurde von Josef Marlin

reformiert. Obwohl er im Wirbel der 48er Revolution lebte, er war der erste Sachse, der

ästhetisch schätzbare Belletristik machte. Sein Ungarnbild nahm eine wichtige Stellung in

seinem Oeuvre ein: in seinen politischen Romanen antwortete Marlin auf die Fragen der

Zeitgeschichte; so sind die Ungarn zuerst positiv, als vorantreibende Kraft der Weltfreiheit

und Emanzipation, später aber negativ, als Barbaren und Konservative beschrieben. Außer

seiner politischen Einstellung wurde dieses Bild auch durch seine romantische

Stilauffassung beeinflußt.

In der Konsolidierungszeit nach 1848 entfaltete sich eine reiche Literatur

konservativer Prägung. Im vierten Kapitel wird analysiert, wie die Schriftsteller und Dichter

ihre Stereotypien aus der Geschichte entnahmen. Diese Vorurteile waren aber nicht nur

negativ – wie man später immer wieder glaubte –, sondern auch positiv: im Schatten des

ungarischen Nationalismus' entdeckte man auch Menschlichkeit und eine reiche Kultur. Ein

interessantes Moment des ausgehenden 19. Jahrhunderts zeigte das wachsende

Sprachbewußtsein der Schriftsteller: die Charaktere wurden immer deutlicher in ihrem

sprachlichen Milieu konturiert, man entdeckte, wie fremd die ungarische Sprache war

(etwas Unbekanntes bis zu diesem Zeitpunkt im mehrsprachigen Siebenbürgen), was die

politische Spaltung zwischen den beiden Völkern auch in der Literatur vertiefte. Die

Klingsor-Zeit zwischen den beiden Weltkriegen brachte die Synthese aller Ungarnbilder.

Man versuchte die alten Vorurteile abzubauen, und nur anhand ästhetischer Werte Urteile zu

bilden. Die Schriftsteller fühlten sich berufen, Menschlichkeit und Humanität zu verkünden,

um Versöhnung herbeizuführen. Die Charakterzüge der Helden ließen sich für eine kurze

Periode nicht mehr von der Nationalität ableiten, sondern von ihrem menschlichen Wesen

und vom Siebenbürgertum. Das war aber nur für eine ganz kurze Periode gültig; der

Faschismus hatte alle Kontakte zwischen den beiden Kulturen zerstört, und so wurde auch

die Beurteilung des Ungarntums vom Politischen durchdrungen, wenn dieses Problem

überhaupt noch besprochen wurde.

Im letzten Kapitel des Buches wird einerseits die Auflösung des Ungarnbildes

bedingt durch den Abbau des siebenbürgisch-sächsischen Literatur im sozialistischen

Rumänien sowie die Fortführung der Traditionen des Transylvanismus' analysiert. Die

letztere erzeugte ein individuumzentrisches und intellektuelles Ungarnbild.

Die Arbeit ist mit einer, Vollständigkeit anstrebenden Bibliographie ergänzt, die

diejenigen literarischen Werke aufzählt, welche für dieses Thema von Bedeutung sind, sei

es, daß im literarischen Werk eine ungarische Person auftrat, oder daß es nur eine

Bemerkung über das Magyarentum enthält. Die Liste der Anthologien sowie der

Fachliteratur möchte die Orientierung einfacher machen. Die beigefügte Zeittafel erleichtert

die Orientierung innerhalb der oft vorkommenden historischen Querverbindungen.