Tartalom Viharfelhők ............................................................................................. 2 Az alemann veszedelem ........................................................................ 10 Iulianus caesar: Philosból katona .......................................................... 17 Iulianus serege ...................................................................................... 25 1. A római hadsereg felépítése a IV. század közepén ........................... 25 2. Római katona a IV. század közepén: ................................................ 30 Az első hadjárat ..................................................................................... 37 Konfliktusok a római hadvezetésben .................................................... 44 A csata előtt........................................................................................... 52 A seregek felvonulása ........................................................................... 57 A csata ................................................................................................... 69 A csata következményei ........................................................................ 76

2

Az utolsó győzelem Argentorate 357

Viharfelhők Még alig pirkadt, amikor 355. szeptember 7.-én kora

hajnalban a cornutus és bracchiatus egységekben szolgáló katonák egy csapata a colonia agrippinai császári palota felé sietett. Az őrséget álló katonák nem voltak beavatva a tervbe, így nekik is veszniük kellet, nem engedhették meg, hogy hiba csússzon a jól előkészített, ám kockázatos akció végrehajtásába. Miután végeztek az ellenállókkal mindent tűvé tettek, hogy előkerítsék áldozatukat, akire végül egy keresztény káplánban bukkantak rá, majd kivonszolták az épület elé, ahol megölték.1 Így ért véget Silvanus rövid 28 napos császársága.

A frank származású Silvanus eredetileg a császár kipróbált embere volt, amióta a 351-es mursai csatába a nehézfegyverzetű csapatokkal együtt átállt II. Constantius oldalára,2 amiért jutalmul elnyerte a gyalogsági főparancsnoki címet (magister peditim). Ilyen minőségben bízták meg a galliai határszakasz védelmével, ami elég kényes feladatnak számított, tekintve, hogy a rajnai germán törzsszövetségek egyre nagyobb nyomást fejtettek ki ebben a térségben a római határvédelemre.3 A Silvanus vesztét okozó viharfelhők azonban nem a Rajna jobb partján, hanem a mediolanumi (milánói) császári udvar felett 1 AM. XV./30-31. 2 AM. XV./5. 33. 3 AM. XV./5.2.

3

gyülekeztek. A római hadsereg tisztikarában egyre nagyobb

számban és egyre jelentősebb pozícióiban tűntek fel a különféle germán származású tisztek, melye közül a frankok kezdtek először nagyobb befolyásra szert tenni, amint azt Silvanus karrierje is jól példázza. Csakhogy térnyerésükből és pozícióikból fakadóan már a politikára is képesek voltak befolyást gyakorolni, ami felkeltette a hagyományos római elit gyanakvását olyannyira, hogy végül cselekvésre szánták el magukat.4 Ezért a mai modern fogalmaink szerint koholt bizonyítékokkal egy koncepciós pert készítettek elő a frank-párt legbefolyásosabb vezetője Silvanus ellen, abban a reményben, hogy a per eredményeként megszabadulhatnak az összes, véleményük szerint túl magasra kapaszkodott franktól. A tervük azonban lelepleződött, még a vizsgálatok első szakaszában fényderült rá, hogy a benyújtott bizonyítékok, amelyek szerint Silvanus a császári bíbor megszerzésére tör, közönséges hamisítványok.5 Azonban ha II. Constantius udvarában valakire egyszer rávetült a gyanú árnyéka, az többet nem érezhette magád biztonságban. Ráadásul Silvanus az eseményektől távol, az Alpoktól messze északra Colonia Agrippinában volt, ahova csak lassan szivárogtak az információk, ezért Silvanus, ismerve Constantiust, attól tartott, hogy még a vizsgálat lezárulta előtt megölik. Erre pedig ott volt riasztó példaként Gallus caesar megölése, akit annak ellenére, hogy a császár unokaöccse volt, szintén minden eljárás nélkül végeztek ki, mert Constantius féltette tőle a hatalmát.6

Márpedig, ha Silvanus meg akarta menteni a saját 4 VÁRADY, 1961. 129.p 5 AM. XV./5.12. 6 AM. XIV./11.

4

életét, akkor két választás állt előtte, vagy elmenekül, vagy megelőzve az eseményeket vállalva a polgárháború kockázatát elköveti azt a bűnt, amivel mindaddig ártatlanul vádolták, s magára ölti a császári bíbort. A menekülés nem tűnt olyan jó ötletnek, hiszen ha saját törzséhez a száli frankoknál keres menedéket, akkor saját népére vonja a császár haragját, aki akár fegyveres erővel is kikényszerítheti a kiadatását. Ezért végül 355. augusztus 11.-én a császári cím felvétele mellett döntött, mivel paradox módon ez a lépés tűnt a legbiztonságosabbnak számára, tekintve, hogy a helyi lakosság és csapatok támogatását élvezte, valamint az a tény hogy a császár rövid időn belül nem tud akkora sereget összegyűjteni, amivel megkísérelhetné legyőzni.

Az összeesküvők terve végül, ha nem is úgy, ahogy akarták, de megvalósult. Sőt, Silvanust nem csak gyanúba lehetett keverni, hanem egyenesen ő maga váltotta valóra az eredetileg légből kapott vádakat. Ebből az esetből kiviláglik, hogy a késő római korban, ha valakit azzal a váddal illettek, hogy császári trónra tőr, akkor életben maradásának legbiztosabb módja az volt, ha tényleg császárrá kiáltja ki magát és megkísérli megszerezni a hatalmat a birodalom egy része, vagy akár az egész felett.

Silvanusnak csak úgy lett volna esélye, ha sikerült volna megszilárdítania hatalmát a germániai, galliai provinciákban, mielőtt Constantius sereget gyűjt ellen és megpróbálja legyőzni. Kétségtelenül ez a lehetőség lett volna a legkedvezőbb Silvanus számára, hiszen akkor a harcmezőn dőlt volna el személyes és a birodalom sorsa is, de Constantiusnak nem volt szüksége seregre ahhoz, hogy leszámoljon egy trónbitorlóval. A császár és környezete gyorsan és végleg le akarta zárni a Silvanus kérdést, amit

5

leginkább a trónbitorló megölésével lehetett elérni. Ez viszont meglehetősen nehéz és kockázatos feladatnak ígérkezett.

Végül sikerült megtalálniuk a megfelelő embert a küldetésre. Ursicinus, keleti lovassági főparancsnok (magister equitum), ekkor Mediolanumban tartózkodott és még nem döntöttek sorsa felöl, politikai ellenlábasai minden képen le akartak vele számolni, felhasználva azt, hogy a nem rég kivégzett Gallus caesar embere volt keleten. A Silvanus ügy azonban egy új esélyt adott Ursicinusnak, választhatott, vagy vállalja hogy Galliába megy és megszervez egy Silvanus elleni merényletet, annak minden veszélyével együtt, vagy az udvarban marad kitéve annak a annak, hogy ellenségei akár ki is végeztethetik.7 Ursicinus kiválasztását logikus okok indokolták, ő maga is germán, alemann származású volt, amint azt a neve is mutatja, így joggal feltételezték, hogy Silvanus könnyebben meg fog benne bízni, mint más római hivatalnokban. Ursicinus végül elvállalta a feladatot az udvar nagy megkönnyebbülésére. Küldetése végrehajtásához kísérőket is kapott segítségül, akik között ott találjuk Ammianus Marcellinus történetírót is, aki későbbi művében részletesen megörökítette az eseményeket.8

Ursicinus és kísérete gyorsan Colonia Agrippinába ért, ahol sikerült elhitetnie, hogy elindulásakor még semmit sem tudtak a császári udvarban arról, hogy Silvanus császárrá kiáltották ki, őt magát pedig Silvanus leváltására küldték.9 Ursicinus persze úgy tett, mintha meglepte volna Silvanus lépése, de egyetértene vele. Ezt nem is volt nehéz 7 AM. XV./.5.18. 8 AM. XV./5.22. 9 AM. XV./5.21.

6

elhitetnie, tekintve, hogy Silvanus udvarában is köztudomású volt, hogy nem sokkal korábban még Ursicinus feje felett is ott lebegett a hóhér bárdja.

Miután sikerült a trónbitorló bizalmába férkőzni már csak a merényletet kellett megszervezni, ám ez első pillantásra nagyon nehéznek ígérkezett, mivel Silvanus nagyon népszerű volt katonái körében és arra is nagyon vigyázni kellett, hogy kit avatnak be a tervbe. A puhatolózások végül meghozták a várt eredményt, kiderült, hogy néhány, a cornutus és bracchiatus egységekben szolgáló közkatona sokkal jobban lelkesedik II. Constantius aranypénzekre vert képmásaiért, különösen, ha jó sok van belőle, mint saját parancsnokáért. A terv tehát megszületett és hamarosan végre is hajtották.

A Silvanust ért kardcsapások nem csak az ellencsászárra nézve bizonyultak végzetesnek, hanem a galliai határvédelem számára is. Minden jel arra utal, hogy a Silvanushoz hű katonák egyszerűen megtagadták az engedelmességet Ursicinusnak, aki a merénylet után magához ragadta a parancsnokságot.10 Bár Ammianus elhallgatja a merénylet utáni galliai eseményeket,11 más forrásokból és a körülményekből rekonstruálhatóak az események. Libanius úgy fogalmazott, hogy Gallia parancsnokai elaludtak. Plasztikusabban nem is fejezhette volna ki magát a réthor, hiszen első pillantásra érthetetlen, hogy 355. decemberére hogyan kerülhetett az összes jelentősebb határ menti erősség a barbárok kezére, amikor Ammianus közlése szerint augusztus-szeptemberben még jelentős erők voltak Galliában Silvanus parancsnoksága alatt, akik olyan erősnek érezték magukat, hogy a tavasz 10 AM. XV./5.21.; WHITE, 1998. 9.p 11 WHITE, 1998. 10.p

7

beálltával Itáliára akartak támadni. Felmerül a kérdés: Hová tűnt három hónap múlva ez a hadsereg és miért nem tett semmit a barbárok térnyerésével szemben?

A válasz kulcsa valahol ott rejtőzhet, hogy a Silvanus elleni összeesküvésnek tulajdonképpen nem volt igazi bázisa Galliában, amint az Ammianus leírásából kiderül, nem sikerült felvenniük a kapcsolatot egyetlen egy ellenzéki csoporttal sem Colonia Agrippinában, a merényletet ugyan közkatonákkal végre tudták hajtatni, de nem volt olyan bázis, amire a központi hatalmat képviselő Ursicinus építeni tudott volna. Erre magyarázatot adhat, hogy Galliában már ekkoriban létezett egy fajta lokálpatriotizmus a központi kormányzattal szemben, ami egyszer már manifesztálódott a III. században fennálló a birodalomtól független galliai császárságban,12 és amire Silvanus is eredményesen támaszkodott. Ursicinus ezzel szemben hiába volt alemann származású, mindeddig keleten szolgált, Galliában nem rendelkezett a megfelelő kapcsolati rendszerrel sem a polgári tisztségviselők sem pedig a tisztek körében, márpedig ez utóbbira igen csak szüksége lett volna a merénylet után ahhoz, hogy egyben tartsa a sereget. A galliai tisztek viszont Silvanus hívei voltak, egyrészt helyi kötődésük, másrészt a jórészüknél nagy valószínűséggel feltételezhető germán, frank származás miatt. Vagyis Ursicinus névleg megszerezhette a galliai csapatok feletti irányítást, ám a valóságban nem rendelkezhetett tényleges hatalommal a térségben állomásozó erők felett. A tisztek árulónak tarthatták és minden jel szerint nem törődtek a parancsaival.13 A leírásokból egyértelmű, hogy az egyes római alakulatok maximum csak közvetlen környezetük 12 VÁRADY, 1961. 138-141.p 13 WHITE, 1998. 38.p

8

megvédésére voltak hajlandóak az elkövetkező hónapokban és nem vettek részt semmilyen központi irányítással végrehajtott hadmozdulatban. Márpedig ilyen központilag szervezett ellenállásra Ursicinusnak parancsot kellett adni a germán támadások megindulását követően. A helyi tisztek passzivitása később is megfigyelhető, Agustodunum (Autun) falait úgy foglalta el az ellenség, hogy a katonaság meg sem kísérelte megvédeni azokat, hanem csak passzívan figyelte az eseményeket. A város elestét egyedül az akadályozta meg, hogy a környéken letelepedett, földjeiket féltő veteránok végül elűzték a támadókat.14 Ebbe a kategóriába tartozik az az eset is, amikor 355/56-telén Marcellus lovassági parancsnok egyszerűen nem küldött felmentő sereget az ostromlott Iulianus caesar megsegítésére.15 Amint azt a későbbiekben látni fogjuk, Iulianus számára tehát az egyik legsürgetőbb feladat a hadsereg moráljának helyreállítása volt.

A tisztek központi hatalommal szembeni ellenszenve és passzivitása érthető, de a germánok térnyerését nem csak ez, hanem a római hadsereg legénységi állományának feszívódása is megkönnyítette. Ezt bizonyítja Iulianusnak az volt az egyik fő gondja a későbbiekben, hogy feltöltse az egységek keretállományait. Ezért annak magyarázata, hogy az Silvanus számára korábban rendelkezésre álló nagy létszámú katonaság egyszerűen eltűnt, nem lehet más, mint a tömeges dezertálás. A merénylet után a hadseregben meginduló bomlási folyamat részeként a legénységi állomány, főleg annak germán származású része, egyszerűen haza ment. Ezt könnyen meg is tehették, hiszen tudjuk, hogy Silvanus 14 AM. XVI./2. 1. 15 AM. XVI./4. 3.

9

Colonia Agrippinában vonta össze csapatai jelentős részét, márpedig ehhez a városhoz közel fekszenek a birodalmon belül létesült frank települések. Azt is tudjuk, hogy ekkor már szép számmal szolgáltak olyan barbár származású katonák is a római seregben, akiknek a családja még a barbaricumban élt, így ők még könnyebben ott hagyhatták a szolgálatot, kevésbé kellett tartaniuk a felelősségre vonástól, mint a már a birodalomba betelepült társaiknak. Arról nem is beszélve, hogy hazatértük után értékes „belső” információkkal láthatták el az otthoniakat.16

Mint láttuk, a merénylet után a főparancsnoki tisztet átvevő Ursicinus egy légüres térbe került, gyakorlatilag egy bomló hadsereg parancsnokává vált, ahol semmilyen befolyása sem lehetett az eseménye alakulására, egyszerűen elszigetelődött. Silvanus korábbi hívei árulónak tartották, olyan tisztek meg nem voltak, akiknek a katonák is engedelmeskedtek és akik elfogadták Ursicinust legitim parancsnokuknak. Így a katonák jelentős része ott hagyta a sereget, miközben a maradék egységek az erősségekbe zárkóztak, nem törődve a birodalom védelmével. Mindehhez még az is hozzájárult, hogy II. Constantius, ahelyett, hogy a konszolidációra törekedett volna, vizsgálatokat idított a galliai hadsereg pénztárának hűtlen kezelése miatt, ami tovább növelte a feszültséget a galliai tisztek és az udvar között. Mindennek súlyos következményei lettek a birodalom biztonságát illetően. Elmondható tehát, hogy a vezető római körök frank tisztek ellen szőtt összeesküvése végül olyan nagy bajba sodorta a birodalmat, ami akár teljes Gallia elvesztésével is fenyegethetett.

16 AM. XIV./10. 7-8.

10

Az alemann veszedelem A galliai események persze nem maradtak

következmények nélkül. Amint arra már rámutattam, a IV. század közepén már meg volt az átjárás a Rajna túlpartján élő germánok és a római hadsereg legénységi állománya között, így akár a különböző barbár törzsfők időnként pontosabb ismeretekkel rendelkezhettek a folyó túloldalán szolgáló római csapatok állapotát és morálját illetően, mint a birodalmi kormányzat. Nem is kell csodálkoznunk azon, hogy a római határvédelem gyengülésének első jeleire akcióba lendültek és átkeltek a Rajnán.

A különféle germán törzseknek már évszázados törekvése volt a Galliában történő letelepedés. Legelőször az i.e. II.-század végi, Rómát is megrázó kimber-teuton vándorlás során kellett Galliának szembenéznie egy germán invázióval, majd i.e. 58-ban Caesar is azzal indokolta a galliai beavatkozását, hogy a szövetséges gall törzseket segíti a fenyegető germán veszély elhárításában. Tény, hogy a helvét fenyegetés elhárítását követően tényleg a gallok kérték Caesart, hogy állítsa meg a Rajnán átkelő germánokat, de persze ők ezt nem úgy képzelték, hogy mindezért cserében a Római Birodalom alattvalóivá kell válniuk. Gallia azonban végül római tartomány lett, amitől több évszázadon keresztül eredményesen tartották távol a különféle germán törzseket a római légiók fegyverei, csakhogy ez a III. századtól egyre nehezebben ment. Ennek okait egyrészt a birodalom belső gondjaiban kell keresnünk, másrészt a germánok megerősödésében.

Caesarnak, Germanicusnak, Tiberiusnak még kisebb, gyakran egymással is ellenséges viszonyban lévő törzsekkel kellett harcolnia a rajnai határnál, akik azonban a Severus császárok korára már sokkal komolyabb ellenféllé

11

nőtték ki magukat.17 Ennek oka az a történelem folyamán sokszor megfigyelhető jelenség, hogy a nagy, erős birodalmak szomszédságában élő kisebb népek, mintegy az önvédelem kényszerétől hajtva, egyesülni kezdenek és egy olyan nagyobb politikai, katonai entitás részévé válnak, amelyben ugyan eltérő lehet az egyes részelemek integrációjának a foka, de már hatékonyabban vehetik fel a harcot a határok felöl érkező fenyegetésekkel szemben. Ezt a folyamatot lehetővé teszi az is, hogy a hosszú egymás mellett élés során, a kulturális diffúzió révén, modernebb ismeretanyagokhoz jutnak, amiket felhasználva még hatékonyabbá tehetik saját politikai, gazdasági, katonai alrendszereiket. Ez a folyamat játszódott le a Rajna mentén élő germán törzsek között is. A III. századra két hatalmas germán törzsszövetség harcosaival néztek farkasszemet a római katonák. Északon a frankokkal, délen az alemannokkal. Ez utóbbinak már a neve is mutatja, hogy tagjai nem egy törzset alkottak és azt is, hogy eredetileg katonai szövetség volt, az alemann szóösszetétel ugyanis „minden férfit”, azaz minden harcost jelent.

Márpedig ezek a harcosok olyan kiváló katonák voltak, mint azt láthattuk, sokan a római hadseregben szolgáltak és közülük egyesek a IV. századra már fontos pozíciókat töltöttek be a katonai vezetésben. Az már egy külön kérdés, hogy milyen fokú volt körükben a romanizácó. A. H. M. Jones álláspontja szerint ebben az időszakban még a germán közkatonák is megtanulták a hadsereg hivatalos nyelvét a latint, míg a germán származású tisztek folyékonyan beszélték, sőt gyakran a denacionalizáció olyan fokára is eljutottak, hogy a saját

17 VÁRADY, 1961. 129.p

12

anyanyelvüket is elfelejtették.18 Ez utóbbit viszont csak akkor tarthatjuk elképzelhetőnek, ha legalább másod, vagy harmad generációs germán származású tisztekről van szó, akik már a birodalomban nőttek fel és eleve a római hadseregben kezdték a pályájukat. A. H. M. Jones állítását így csak megszorításokkal tarthatjuk elfogadhatónak, hiszen igaz, hogy Ammianus 359-ben még külön kiemeli, hogy a hírszerzési feladatokkal megbízott Hariobaudes számfeletti tribunus beszélte a barbárok nyelvét, addig, mint láttuk, a IV. század közepére már sok római szolgálatba álló germán származású tiszt nem érezte szükségét, hogy nevét római hangzásúra cserélje.19 Ilyen szempontból a most tárgyalt korszak átmeneti időszaknak tekinthető, amikor még kivételesnek számított, ha egy római szolgálatban álló germán felmenőkkel rendelkező tiszt beszélte ősei nyelvét, de már nem adta fel annyira az identitását, hogy nevét is megváltoztassa, vagyis romanizáció ezen tisztek körében már nem volt olyan mértékű, mint a korábbi nemzedékek esetében.

A kettősidentitás tudat és a barbaricumi rokonokkal fenntartott kapcsolat pedig a IV. századra már veszélyes biztonságpolitikai tényező volt a birodalom számára. Egy 378. februárjában bekövetkezett alemann támadást egy szabadságra hazament, egyébként a császári nehézfegyverzetű testőrségben szolgáló, katona idézte elő, aki elmondta az otthoniaknak, a sok szaftos udvari pletyka mellett, hogy Gratianus a római seregek tekintélyes részével keletre akar menni, hogy Valenset segítse a gótok ellen.20 Az alemannok persze kapva kaptak az alkalmon és átkelve a 18 JONES, 1973. 622.p 19 AM. XVIII./ 2. 2. 20 AM. XXXI./10.3.

13

befagyott Rajnán rátörtek a római provinciákra. Igaz a rómaiak az udvari comes Mallobaudes frank király vezetésével legyőzték a támadókat, de Grtianus arra kényszerült, hogy visszahívja a már Pannóniában járó előőrseit és ő maga is később indult nagybátyja megsegítésére. Ez a késés pedig igen csak megbosszulta magát, mivel Gratianusnak pont a sorsfordító hadrianopolisi csatából sikerült elkésnie, mindez azért, mert egy alemann származású testőr a jól megérdemel szabadságán otthon elmesélte, amit hallott…

355. őszén ezért nem kellett sokat várni, ahhoz, hogy az alemannok tudomást szerezzenek a rómaiak gyengeségérő, amiben jó alkalmat véltek felfedezni arra, hogy lerohanják Galliát. Az időzítésük kitűnő volt, a rómaiak gyakorlatilag nem fejtettek ki semmi féle szervezett ellenállást, csak Colonia Agrippinából van adatunk arra nézve, hogy a védők hosszabb ideig képesek voltak ellenállni a támadásnak.21 A kedvező alkalmat megragadva a frankok is a rómaiak ellen fordultak, észak-kelet Galliát gyakorlatilag teljesen az ellenőrzésük alá vonták. Mindössze három hónap leforgása alatt a barbárok kezére került: Argentorate, Brotomagus, Tres Tabernae, Saliso, Nemetae, Vangiones, Mogantiacum, és Colonia Agrippina, vagyis gyakorlatilag felszámolták a római határvédelmet a Rajna mentén. A városokat és az erődöket ugyan elfoglalták, de nem szállták meg őket, helyette a környékükön telepedtek le. Valóra vált az a rémálom, amitől nemzedékek óta féltek Galliában, a germánok tömegesen keltek át a Rajnán és nem volt senki, aki feltartóztathatta volna őket.

A leírásokból egyértelmű, hogy nem csak harcosok 21 AM. XV./8. 19.

14

telepedtek le az újjonan megszerzett földeken, ahonnan minden bizonnyal elűzték a lakosságot, hanem az alemann népesség egy része is felkerekedett, hogy az új területeket birtokba vegye. A római hadsereg helyzetét tovább súlyosbította az is, hogy az elvesztett erősségek nem csak a határt őrizték, hanem a Gallia belsejébe vezető utakat is és egyben fontos hadiipari központok voltak. Argentoratében volt például a birodalom nyugati felének legjelentősebb fegyvergyára.

Stratégiai szempontból Colonia Agrippina elvesztése volt a legsúlyosabb. Sok, katonailag rendkívül fontos út indult ebből a városból. Innen lehetett ellenőrizni az Ardenneket északról megkerülő utat, ami kulcsfontosságú a tőle északra fekvő frankok által lakott vidék ellenőrzése szempontjából, valamint ennek az útnak a birtoklása egy Ambiani (Amiens) elleni támadást is lehetővé tesz. Colonia Agrippinából indult még az Ardenneken át Augusta Treverorumba vezető út is, ami Mosel völgyének ellenőrzése szempontjából fontos.

Az ilyen stratégiai fontossággal bíró utak mentén a rómaiak kisebb őrállomásokat, erődöket létesítettek már korábban, hogy megakadályozzák azt, hogy a birodalomba betörő ellenség rajtuk keresztül mélyen a tartományok belsejébe hatolhasson, ez a rendszer azonban ezúttal a hadsereg felbomlása miatt nem működött. A belső erődök közül jó páran egyszerűen ütessen álltak, még 357 decemberében is két ilyen erődöt használtak bázisul a barbárok a Mosa-völgyében.22

Amíg a Colonia Agrippina környékén megtelepedett barbárok Gallia északi felét veszélyeztették, addig az Argentorate vidékére költözöttek a Vogézokat észak felé 22 AM. XVII./2.

15

megkerülő úton könnyedén eljuthattak a Marne és a Szajna vidékére, az az a termékeny Párizsi medencébe, dél-felé a Doubs völgyén át pedig egészen Lugdunumig (Lyon) nyitva állt előttük az út. Ilyen formán Germania I, Germania II. és Maxima Sequanorum provinciákba letelepedett germánok Lugdunensis I.-ban, Lugdunensis Senoniában és Belgica II.-ban is megingatták a római uralmat. Így 356. tavaszára a Loire-folyótól Északra és Keletre fekvő területek nem voltak biztonságban a mindenfelé portyázó kisebb, nagyobb germán csoportoktól.

Ezek a portyák, germán szempontból, nem értelmetlen rabló hadjáratok voltak, egyszerre több hasznos célt is szolgáltak. Egyfelől lehetőséget adtak a fiatal harcosoknak, hogy hadi tapasztalatot és dicsőséget szerezzenek, aminek fontos szerepe volt a korabeli germán társadalomban, az, aki nem vett rész ilyen vállalkozásokban egyszerűen nem lehetett a közösség teljes jogú tagja, hadi sikerek nélkül pedig semmi féle előrelépésre sem lehetett számítani. Másfelől a portyák biztosították az újjonan megszerzett szállásterületeket, a germán törzsek ugyanis már Caesar idejétől kezdve akkor érezték magukat biztonságban, ha települési zónáikat széles lakatlan sáv vette körül, aminek szélessége egyben a törzs erejének szimbóluma is volt. Az az, minél több napi járóföldre űzték el minden szomszédjukat, annál hatalmasabb volt a törzs és annál kevésbé kellett váratlan támadásoktól tartania.

Gallia keleti és északi része gyakorlatilag germán ellenőrzés alá került, egy rómainak még komoly katonai kísérettel sem volt tanácsos útnak indulnia. Azok városok pedig, amelyek nem nyitottak kaput, gyakorlatilag elszigetelődtek a birodalom többi részétől, és csak abban reménykedhettek, egy római ellentámadás elűzi a körülöttük

16

farkasként ólálkodó ellenséget. Hiába voltak Gallia szerte jól megerősített falakkal rendelkező városok a III. századi germán betörések óta, ezek huzamosabb ideig, a birodalmi hadsereg hatásos ellenakciói nélkül nem tarthatták magukat sokáig, miközben a vidéket az ellenség uralta.

17

Iulianus caesar: Philosból katona Silvanus halálhírtét még általános

megkönnyebbüléssel fogadták Constantius környezetében, de az azt követő események már mélységes aggodalmat ébresztettek. Gallia keleti és északi tartományai sorra vesztek el, miközben az udvarból tényleg úgy tűnhetett, hogy a helyi parancsnokok „elaludtak”. Ilyen körülmények között hamar nyilvánvalóvá vált, hogy gyors beavatkozás nélkül a helyzet csak még súlyosabbá válhat. Az egyik lehetőség az lett volna, ha a császár, aki ekkor nem osztozott senkivel a hatalmán, maga siet seregével a válságzónába, csakhogy Constantius túl veszélyesnek érezte a vállalkozást és nem kívánta elhagyni Itáliát, ezért más megoldás után kellett nézni.23 A helyzet komolysága azonban megkívánta, hogy császári imperiummal felruházott személy, azaz egy caesar vegye kezébe a galliai ügyeket, ilyen hatalommal azonban csak a császári család tagjait lehetett felruházni, aminek megvoltak a maga veszélyei mind a császárra, mind a caesarra nézve, ahogy azt Gallus esete is megmutatta.

A döntéssel nem vártak sokáig, hamarosan a császár unokatestvérére, a kivégzett Gallus caesar öccsére esett a császári tanács választása. Iulianus, (teljes nevén Flavius Claudius Iulianus) 331-en, vagy 332-ben született Konstantinápolyban, kora gyerek kora meglehetősen zaklatott volt, de semmiben sem különbözött azoktól a hányattatásoktól, amiket a császári család többi tagjának is el kellett viselnie.24 Anyja nem sokkal a szülés után 23 AM. XV./8. 1. 24 GRANT, 1996. 223.p

18

meghalt, apja és nagybátyja pedig a Nagy Constantinus halála utáni vérfürdőben, 337-ben veszette életét. Iulianus fiatalsága miatt megúszta a nagy tisztogatásokat, kisgyerekként nem állt senki útjában, és úgy tűnt később sem fog fontos szerepet játszani a birodalom életében. Nem mutatott érkelődést a politika és a katonáskodás iránt sem, sokkal inkább az irodalom, retorika, történelem, a görög kultúra és az ekkor már hanyatlóban lévő pogány műveltség érdekelte. Ugyan próbálták buzgó keresztény nevelésben részesíteni, de 20 éves kora körül már szoros kapcsolatot ápolt korának több, vezető pogány értelmiségiével, mint például az antiochiai Libaniusszal és a neoplatonista Maximusszal.

Iulianus húszas évei elején végiglátogatta a hellenisztikus kultúra központjait, tanult Pergamonban, Ephesosban. Az ekkor már csak a leginkább „görög betűfalónak” csúfolt, magát eunochokkal körülvevő, latinul alig beszélő és titokban pogány fiatalemberrel nem is számoltak komolyan az udvarban. Egyszóval, Iulianus az uralkodó család csodabogarának számított. Először 354-ben került közel a politikához, amikor a császári udvarba rendelték a bátyjával kapcsolatos vizsgálatok miatt, de hamarosan Eusebia császárné közbenjárásának köszönhetően engedélyezték neki, hogy visszatérjen Athénba befejezni a tanulmányait.25 Ezúttal azonban csak rövid ideig hódolhatott a klasszikus görög tudományoknak és művészeteknek, 355-őszén már ismét Mediolanumba szólították, ahol egy olyan megtisztltetést tartogattak a számára, amiről nagyon szívesen lemondott volna.

Iulianus egyáltalán nem rendelkezett olyan tapasztalatokkal, amelyeket a rá rótt feladat megkívánt 25 AM. XV./2. 8.

19

volna és ezzel ő is tisztában volt. 355. november 6.-án sokkal inkább passzív elszenvedője volt annak a ceremóniának amelynek során Constantius ráruházta a caesari méltóságot, megosztva ezzel vele saját hatalmát, sem mint aktív szereplője.26 Magára a hatalom átadásának aktusára a Mediolaum közelében állomásozó udvari csapatok táborában került sor, hiszen ekkor már rég nem volt fontos a szenátus hozzájárulása, hanem a hadseregé volt a döntő szó. A késő római korban ugyanis egyetlen legitimáló erő létezett, ez az erő pedig a katonáké volt, semmilyen uralkodó nem szerezhette, és nem tarthatta meg a hatalmát anélkül, hogy nem rendelkezett volna a megfelelő nagyságú katonai támogatással.

Az ünnepélyen minden rendben ment, Iulianus megkapta a hatalmát jelképező bíborpalástot, miközben a katonák helyeslően ütögették a térdükhöz pajzsaikat. De közben maga Iulianus koránt sem volt ünnepi hangulatban, Ammianus szerint, amikor a ceremónia végeztével felült nagybátyja mellé a kocsira Homéroszt idézte: „bíborszínű halál s a komor végzet eltiporta…”27 Később konkrétan is megfogalmazódtak olyan vélemények, amelyek szerint az új caesart meghalni küldték Galliába, bár valószínűtlen, hogy a császári kormányzatnak ilyen prekoncepciói lettek volna. Egyszerűen csak egy olyan emberre volt szükségük, akire rá lehetett aggatni a nagy méltóságot sugárzó caesari címet és el lehetett küldeni északra, anélkül hogy halála túl nagy veszteséget jelentene a birodalomnak, vagy esetleges győzelmei után megerősödve ambíciói veszélybe sodorhatnák II. Constantius hatalmát. Nem is vártak többet Iulianustól, mint hogy császári származásával 26 AM. XV./8. 17. 27 AM. XV./8. 16.

20

nyomatékosítja, hogy a birodalom törődik Galliával és nem ártja bele magát túlságosan a katonai dolgokba. Ezt bizonyítja az is, hogy minden jel szerint 357-ig nem is rendelkezett tényleges főparancsnoki hatalommal a rábízott tartományokban, helyette az udvar által kinevezett katonai vezetők irányítottak. Andrea White szerint Iulianus alá volt rendelve a helyi parancsnokoknak, de mint látni fogjuk, Iulianus már 357 tavasza előtt is tett bizonyos önálló katonai lépéseket, így inkább azt kell feltételeznünk, hogy Iulianusé volt a stratégiai döntés joga, míg a konkrét taktikai kérdésében a tapasztaltabb parancsnokok döntöttek.28 Ez a megosztás viszont rontotta a római hadsereg tevékenységének hatékonyságát.

A caesari cím mellé Iulianus megkapta feleségül Constantius húgát, Helanát is, de az ifjú házasok nem sokáig élvezhették a mézesheteket, december elsején Iulianus elindult Galliába. A Mediolanumtól nem messze fekvő Ticinum (Pavia) közeléig még nagy pompával elkísérte a császár, ám onnan visszafordult a díszes kíséret és Iulianus mindössze 360 emberrel indult el a gondjaira bízott tartományok felé.29 Gyakorlatilag semmi féle katonai erősítést nem vitt magával, csak a Galliában állomásozó és eddig nem sok mindent felmutató erőkre számíthatott és sajátmaga csekély elméleti katonai ismereteire támaszkodhatott, amelyeket történelem tanulmányai során szedett fel. Iulianus ugyanis nem csak a római hanem egyéb népek történetét is kiválóan ismerte és ez egyet jelentett azzal, hogy komoly hadtörténelmi ismeretei voltak, bár ezekhez nem párosult semmi gyakorlati ismeret vagy tapasztalat. 28 WHITE, 1998. 82.p 29 LIB, OR. 18.37.

21

Iulianus kíséretével együtt még el sem hagyta Itáiát, amikor Tauriniben (Torinó) értesült Colonia Agrippina elestéről, aminek a híre ugyan már korábban elért a császári udvarba, de ezt az információt eltitkolták előte. Ez a tény mégjobban elvette Iulianus kedvét az egész megbízatásától, úgy gondolta, nem is titkolta véleményét hogy reménytelen vállalkozást bíztak rá, amibe bele fog bukni. Az Alpokon átkelve Viennába vonult téli szállásra, ahol fél évet töltött. Ezalatt a félév alatt pedig lassan kezdett megváltozni a hozzáállása.

Lehetetlenség választ adni arra a kérdésre, hogy mi játszódott le Iulianusban 355. decembere és 356. júniusa között, az azonban biztos, hogy bízni kezdett saját magában és abban, hogy sikerre viheti az ügyet, amivel megbízták. Tudjuk, hogy Iulianus már Viennában tartózkodott, kb. 200 km-re az eseményektől, amikor a már korábban említett Augustodunum elleni alemann támadás megtörtént, amikor is a helyi katonaság nem tett semmit, de a környékben élő veteránok megvédték a várost.30 Ez az eset, valamint Iulianus későbbi politikája arra enged következtetni, hogy a caesar rátalált arra a szilárd bázisra, amire építve eredményesen vehette fel a harcot az ellenséggel szemben, és amit felhasználhatott a galliai római csapatok reorganizációjához.

Akármennyire is létezett a galliai patriotizmus és Silvanus meggyilkolása után a hadsereg sem volt hajlandó engedelmeskedni, a germán térnyerés megállítása közös érdeke volt a földjét és életét féltő galliai lakosoknak és a birodalmi kormányzatnak. Amint azt az augustodunumi eset megmutatta, az egyszerű, földjüket féltő veteránok képesek voltak eredményes ellenállásra minden központi szervezés 30 AM. XVI./ 2. 1.

22

nélkül, vagyis a germánoktól való félelem olyan belső tartalékokat szabadított fel Galliában, amire lehet építeni. Ha Rómáért nem is, de a saját földjeikért hajlandók voltak harcolni, ám a germánok megállítására és Galliából történő kiszorításukra csak szervezett keretek között volt esély, ezt a szervezet keretet pedig biztosíthatta egy újjászervezett római hadsereg, melynek megfelelő tömegbázisa lehetett a földjét a germánok özönétől féltő helyi lakosság. Iulianusnak tehát meg kellett nyernie a helyi lakosságot, míg a demoralizálódott, helyőrségeikbe bezárkózott katonáknak be kellett bizonyítania, hogy jó vezető és képes győzelemre vezetni őket.

Iulianus 356. június 24.-én érkezett Augustotunumba, ahol a haditanács döntött arról, hogy a római csapatokat Marcellus lovassági parancsnok ellenőrzése alatt északon, Remi városában vonják össze, ahol ekkor még az előző parancsnok Ursicinus is ott tartózkodott.31 Remi Colonia Agrippina elvesztése után logikusan válhatott az észak Galliában még harcra képes római csapatok gyülekezőhelyévé. A városban meg volt a kellő logisztikai háttér, mivel fegyveripari központ volt, valamint egy termékeny vidék központjában feküdt, ahol az összes észak galliai hadiút találkozott. Így Remiből több úton is el lehetett jutni Germania I., Germania II., Maxima Sequanorum és Belgica II. ellenség által megszállt vidékeire. Ezért a 356. nyarára Remiben elrendelt csapatösszevonást mindenképpen logikus lépésnek lehet minősíteni. Csakhogy volt egy jelentősnek is nevezhető probléma. Úgy tűnt, hogy a térségben tartózkodó magas rangú parancsnokok a seregek zömével Remiben vannak, de Iulianus tőlük messze délen volt elszigetelve, köztük pedig 31 AM. XVI./ 2. 2.

23

meg több száz kilométernyi, a germánok által ellenőrzött vidék volt.32

Ez a helyzet a nehézségek mellett lehetőséget is rejtet magában, lehetőséget arra, hogy Iulianus már érdemeket szerezve érkezzen meg az összpontosítás helyszínére. Amikor megtudta, hogy Silvanus korábban ugyanazt az utat tette meg mint, amit ő készült, csak éppen egy veszélyesebb útvonalat használt, Iulianus egyből félre söpörte az összes óvatoskodó javaslatot és egy ballistariusokból és nehézlovasokból álló különítménnyel nekivágott, hogy kövesse Silvanus útvonalát.33 Ezt sokan nyugtalan természetével magyarázták és nem helyeselték, hogy túl gyenge kísérettel és a veszélyes útvonallal fölöslegesen kockáztatja az életét. Silvanus ugyanis egykor 8000 emberrel tette meg az utat, míg a Iulianus által magával vitt nehézlovas egység maximálisan 600 fős lehetett és a ballistari csapat létszáma sem haladhatta meg az 500 főt. Ezt a cselekedetet lehet egyszerű hősködésnek és fölösleges kockázatvállalásnak is tekinteni, de nem szabad elfelejtenünk, hogy Iulianusnak bizonyítania kellett, és mi lehetett nagyobb tett, mint hogy bátorságban a galliai csapatok által nagyra tartott Silvanust sikerült utolérnie, sőt túlszárnyalnia. Ez pedig elngedhetetlen volt a katonák nagyrabecsülésének megszerzéséhez. Ráadásul a Tricasaeba vezető út során több germán rajtaütést is sikeresen visszavert és foglyokat is ejtett. A katonák harcikedvét növelte az is, hogy Iulianus vérdíjat tűzött ki minden germán harcos fejére. Így sikeresen motiválta katonáit, akik ezután vadásztak az ellenségre.

A Tricassaeba vonulás Iulianus bátorsága mellett azt 32 WHITE, 1998. 43.p 33 AM. XVI./2. 4-5.

24

is bebizonyította, hogy a helyzet olyan súlyos volt, hogy még Gallia kellős közepén is csak komoly fegyveres kísérettel lehetett utat vágni az egyik római kézen lévő várostól a másikig. A nehézségek ellenére az első összecsapások után Iulianus már kezdett bízni magában, amikor Tricasaeba érve kellemetlen meglepetésben volt része. A város őrsége, félve a környéket uraló germán csapatoktól, még a város kapuját is csak hosszas rábeszélés után volt hajlandó kinyitni és beengedni Iulianust.34 A hadsereg morálján még volt mit javítani.

34 AM. XVI./2. 7.

25

Iulianus serege 1. A római hadsereg felépítése a IV. század közepén

Iulianus tulajdonképpen csak Remibe történő megérkezése után találkozott azokkal a katonákkal és tisztekkel, akikkel a későbbiekben együtt kellett működnie. Nem tudhatjuk, hogy korábbi tapasztalatai során milyen ismereteket szerzet kora római hadseregéről, az azonban bizonyos, hogy neveltetése során sort kerítettek arra, hogy az ifjú Iulianus megismerkedjen a diocletianusi és constantinusi reformok során kialakult új római hadsereg szervezeti felépítésével, mivel ezek az ismeretek elengedhetetlenek voltak ahhoz, hogy a császári családba tartozó fiatalember kiismerje magát a császári udvar rejtelmei között.

A IV. század elejére kialakult római hadszervezet gyökeresen eltért principatus-koritól, aminek okát a megváltozott stratégiai helyzetben kell keresnünk. A Római Birodalom már a II. században felhagyott a hódításokkal és leginkább a korábban megszerzett területek megőrzésére, valamint a szomszédjai féken tartására koncentrált. A III. században azonban a gyakori polgárháborúk pont akkor gyengítették a birodalmat, amikor az Európában a frankok, alemannok, szarmaták és gótok kezdtek el egyre nagyobb nyomást gyakorolni a határokra, míg keleten a félelmetes Szasszanida Birodalom váltotta fel a párthusokat. A birodalom így csaknem összes határszakaszán egyszerre volt kitéve igen heves támadásoknak. Ilyen körülmények között nem működhetett az a principatus-kori stratégia, ami a határokra vonultatta fel a teljes római haderőt, és ami azzal számolt, hogy az egyszerre csak egy-két határszakaszon kialakuló krízishelyzeteket

26

átcsoportosításokkal és az oszd meg és uralkodj elvével kezelni lehet.

A III. században minden kezdett megváltozni. A válságok során gyakran előfordult, hogy az egyes területekről elvezényelt kisebb egységek a zűrzavar miatt már soha sem tértek vissza eredeti csapattestükhöz, így a hadsereg korábbi szervezeti rendje is kezdett felbomlani. Az ellenség is egyre szervezettebbé és hatékonyabbá vált. Ezt jelezte, hogy 260-ban I. Shapor sasszanida uralkodó fogságba ejtette Valerianus római császárt, az alemann betörések meg már Itáliát is veszélyeztették, a gótok pedig nem egyszer végig pusztították a Balkán-félszigetet.

Katonai értelemben a legnagyobb gondot az jelentette, hogy a határokon elosztott csapatok nem voltak képesek ellenállni egy gyors és váratlan koncentrált támadásnak. Egy ilyen támadás könnyedén legyűrte a római erőket egy adott területen, csakhogy a rómaiak nem voltak képesek erősítést küldeni a veszélyeztetett régióba, mivel akkor más határszakaszokról kellett volna elvonni csapatokat, ami az ottani határvédelem végzetes meggyengülésével vonta volna maga után. Vagyis, ha egyszer egy helyen eredményesen áttörte az ellenség a római védelmet, akkor mélyen be tudott hatolni a birodalomba és kirabolhatott mindent ami az útjába akadt, mert a római csapatok vagy a többi határszakaszt őrizték, vagy éppen egymás ellen harcoltak egy polgárháborúban.

Az, hogy egy új, átfogó katonai stratégiára volt szükség már 260-as évek elején nyilvánvaló volt, ezt jelezte Gallienus kísérlete is egy központi mozgó lovas hadsereg felállítására, valamint, hogy Probus alatt sorra falakkal vették körbe a nagyobb városokat.35 Csakhogy, ahhoz, hogy 35 WHITE, 1998.25-26.p

27

ezek a kezdeményezések tényleg működő képesek legyenek, a megosztottságot kellett felszámolni, ami egészen Diocletianus uralmáig váratott magára. Paradox módon pont a Diocletianus által megteremtett tetrarchia regionális decentralizációja volt az, ami megmentette a birodalom egységét azzal, hogy felismerte, egyszerre több helyen is szükség van a birodalomban császári imperiummal felruházott személyek tevékenységére. Ezért a fő hatalmat két augustus és két caesar között osztotta meg.

Diocletianus nem csak a politikai intézményrendszert alakította át a császári hatalom megosztásával, hanem a hadsereget is teljesen átszervezte. Átvette Gallienustól azt az elképzelést, hogy szükség van mobil, gyorsan mozgó központi egységekre, amik mindig bevethetőek a legveszélyesebb helyeken anélkül, hogy csapat elvonásokkal kelljen meggyengíteni más határszakaszokat. Így, bár a római hadseregnek két részre, egy határvédő és egy központi mozgó részre történő osztása Gallienus idején vette kezdetét, központi mozgó lovassereg felállításával, a folyamat csak ezt követően Diocletianus és I. Constantinus alatt teljesedett ki. A reformok eredményeként a római hadsereget határvédő, limitanei és comitatenses, azaz mozgó alakulatokra bontották. Ezt az ütőképesebb csapattestek határokról történő elvezénylésével és a központi mozgó alakulatokhoz való beillesztésükkel értek el, mit végül Constantinus fejezett be.

A hadsereg főparancsnoka természetesen a császár volt, azaz a két augustus egyaránt maga rendelkezett az alájuk és caesarjaik alá tartozó csapatok felett. 356-ban azonban II. Constantius egyedüli augustus, Iulianus pedig egyedüli caesar volt. Névlegsen tehát ők irányították a teljes római hadigépezetet, azonban, amint már láttuk Iulianus

28

esetében, a konkrét irányítás gyakran más magas rangú parancsnokok végezték. Ilyen volt a gyalogsági főparancsnok (magister peditum) és a lovassági főparancsnok (magister equitum) tisztsége, amiket eredetileg két egymással egyenrangú főparancsnoki tisztségnek szántak, ám a IV. század közepére a gyalogsági főparancsnok már kezdett a lovassági főparancsnok fölénőni.36

A limitanei alakulatok lényegében a ripa/limes mentén határőrszolgálatot ellátó alakulatokból tevődtek össze, melyeknek parancsnoka a tartomány katonai vezetője, a dux volt,37 aki a közvetlen a császárnak és a régióban illetékes comesnek is alá volt rendelve.38 A határvédő alakulatok a központi mozgócsapatokhoz képest kevésbé voltak ütőképesek, gyengébb legénységi állományból válogatták össze a katonáit, valamint rosszabb felszerelést és kevesebb zsoldot kaptak. Szolgálati idejük is hosszabb volt (24 év), kötelékükbe a reformok során lecsökkentett létszámú 1000 fős légiók, valamint 500 fős cohorsok, alák és auxiliák tartoztak.

A központi sereget alkotó comitatenses alakulatok sokkal kedvezőbb helyzetben voltak, mint a határokon szolgáló társaik. Katonáik adókedvezményt, magasabb zsoldot kaptak és szolgálati idejük is rövidebb volt (20év).39 36 A hadsereg felépítését illetően, a birodalom nyugati felében kialakult állapotokat ismertetem, amelytől némileg eltért a keleti tartományokra jellemző parancsnoki hierarchia. 37 NÉMETH, 2001. 206-207.p 322-323.p; SOUTHERN – DIXON, 2000. 35-37.p; FERRILL, 1988. 46- 47.p; GOLDSWORTHY, 2004. 202-203.p 38 FERRILL, 1988. 47.p 39 FERRILL, 1988. 46-47.p; SOUTHERN – DIXON, 2000. 17-20.p ; NÉMETH, 2001. 140.p; GOLDSWORTHY, 2004. 202-203.p

29

A comitatenseseken belül külön kategóriát képeztek a palatini alakulatok, akik egyfajta elitgárdát alkottak, így a nem csak sima comitatenses, hanem comitatensis palatina legiokról, auxiliariákról és vexilatiokról beszélhetünk.

A comitatenses alakulatok regionális szinten a több tartományt katonai igazgatását is átfogó comesek irányítása alatt voltak, akik közvetlen a gyalogsági vagy lovassági főparancsnok alá tartoztak, de a comesek és a legfelsőbb vezetés közé beékelődhettek olyan ideiglenesen, időszakosan létező tisztségek, mint például a magister militum per Illyricum, vagy a magister equitum per Gallias tisztség.40 A két főparancsnok hatóköre alól csak az az öt darab 500 fős scholae palatiae alakulat képezett kivételt, amik a magister officiae alárendeltségében voltak békeidőben, háborúban viszont a császár személyes parancsnoksága alá kerültek és elkísérték őt a hadjáratokra is.41

A fentieknek megfelelően a Iulianus számára 356-ban Galliában rendelkezésre álló csapatokat is két részre lehetett osztani, limitaneiekre és comitatensesekre. Pontos létszámukat azonban nem lehet megbecsülni, mivel a galliai egységek számát megadó ránk maradt Notitia Dignitatum bő negyven évvel későbbi állapotokat rögzít,42 ráadásul, 356-ban a hadsereg bomlása és az ellenségtől elszenvedett veszteségek miatt a galliai római egységek keretállománya csak meglehetősen hiányosan lehetett feltöltve, arról nem is beszélve, hogy még a 350-es évek közepén bizonyíthatóan több, teljes egységet is kivontak a térségből. Azt azonban

40 NÉMETH, 2001. 137-138.p 41 NÉMETH, 2001. 417-418.p; SOUTHERN – DIXON, 2000. 18-19.p 42 NOT. DIG.

30

tudjuk, hogy 357-ben Iuliansunak 13000 főnyi támadó műveletekre felhasználható katonája volt, így nem becsülhetjük többre 15-20000 főnél a comitatenses kötelékébe tartozó alakulatok összlétszámát Galliában 356-ban. A limitanei alakulatok esetében még ilyen megközelítőleges adatot sem tudunk valószínűsíteni, mivel ezek az egységek eredetileg azokon a területeken állomásoztak, amiket a barbárok 355 őszén és telén megszálltak. Nem tudjuk, hogy mennyien menekültek el az ellenség elöl és közülük hányan maradtak továbbra is szolgálatban.

2. Római katona a IV. század közepén: Akármilyen hadtörténelmi összefoglalást vesz a

kezébe az ember, a késő római korszak hadseregével kapcsolatban biztosan találkozni fog a barbarizáció fogalmával, ami nem más, mint az a folyamat, ahogy a barbár jegyek lassan, de folyamatosan megkezdenek beszűrődni a római hadseregbe, hogy végül teljesen átitassák azt. Ez a birodalom nyugati felében igazán a IV. század közepén gyorsult fel, pont a jelen tanulmányban tárgyalt események idején, amikor is Iulianus sok germán származású önkéntest is felvett a seregbe.43 A jelenség azonban még a tetrarchia idején vette kezdetét, amikor sok újonnan felállított egység már nem római, hanem barbár eredetű elnevezést, esetenként egy barbár törzs nevét viselte,44 éppen ezért nem kell meglepődni, hogy a korabeli római hadsereg már olyan barbár taktikai elemeket használt, mint a cuneus, vagy a barbár eredetű, halkan kezdődő és 43 JONES, 1973. 607.p 44 JONES, 1973. 611.p

31

fokozatosan erősödő baritus csatakiáltással rémisztgette az ellenséget.45

A barbarizáció fogalmához tartozik még, az a már tárgyalt jelenség is, hogy a különféle barbár származású tisztek egyre nagyobb szerephez jutottak a hadsereg felső vezetésében. De nem csak a hadsereg szervezete, a tisztek és a katonák származása változott meg Iulianus idejére a római hadseregben, hanem a katonák felszerelése, fegyverzete is. Az Traianus oszlopáról ismert és olyannyira népszerű római katonai felszerelés már a múlté volt. Ennek okát egyszerre lehet keresni a taktikai változásokban, a barbarizációban és a hadsereg felduzzasztásában.

A késő római korban nagy fokú specializáció figyelhető meg a hadseregben, egyes alakulatok egy jól meghatározott fegyver vagy taktika alkalmazásának mestereivé váltak, miközben a taktikában általánosságban a mozgékonyságra és a távharcra került a hangsúly. A taktikai változások mellett az egyes katonák fegyverzetének átalakulását leginkább az új, barbár eredetű fegyverzet rendszerbeállítása, valamint a hadsereg létszámának a növekedése befolyásolta leginkább. Tudjuk, hogy a római hadsereg pont ezekben a válságos időszakokban volt a legnagyobb létszámú. Amíg Diocletianusnak 435 000 fős hadserege volt, addig a száz évvel később összeállított Notitia Dignitatum szerint az V. század elején már 600 000-en szolgáltak a római hadseregben.46 Ezt a tömeget pedig nem csak ellátni kellett, hanem fel is kellett fegyverezni, ami a fegyverzet olcsóbb és egyszerűbb előállítású elemekre történő lecserélésével járt együtt, így végérvényesen megváltozott a római katonák megjelenése. 45 RANCE, 2004. 289.p 46 JONES, 1973. 679, 683-84.p

32

Mind a lovasságnál, mind a gyalogságnál továbbra is szolgáltak nehéz páncélzattal ellátott alakulatok, az azonban tagadhatatlan, hogy a késő római hadsereg általánosságban jóval kevésbé volt páncélozott, mint a korábbi századokban. Csak azok az alakulatok rendelkeztek nehézpáncéllal, amelyektől ezt a speciális feladataik megkövetelték. A legtöbb római katona, az ábrázolások tanulsága szerint, geometrikus mintákkal díszített hosszú ujjú tunikát viselt mindenféle páncélzat nélkül,47 amit derekánál övvel fogott össze, ahova a kézifegyvereit akasztotta. A római katonai öv ebben a korban is több volt egyszerű kiegészítőnél, ez jelképezte a különbséget a katona és a civil között. Többféle változatban is készítették a katonai öveket, de a korszakra a legjellemzőbb a winchester típusú széles öv volt, amire több függesztőgyűrűt is szereltek a különféle eszközöknek.48 A katonák lábait hosszú nadrággal fedték, ami Galliából terjedt el a birodalom egész területén, de mellette, főleg a mediterrán vidékeken rövidebb térdnadrágokat is hordtak.49 A római katona öltözetét alul a lábbeli zárta, ez azonban erre a korra már nem caliga volt, hanem bőrből készült cipő vagy bakancs.50 Fejükön a fezhez hasonlító pilleust viselték, ami Diocletianus edictuma szerint birkabőrből és gyapjúból készült.51

A páncélt viselő katonák is hordtak nemez sapkát a sisakjuk alatt bélésként és úgynevezett thoracomachust a

47 SOUTHERN – DIXON, 2000. 121-122.p; MACDOWAL– EMBLETON, 1994. 9.p 48 SOUTHERN – DIXON, 2000. 118-121.p 49 SOUTHERN – DIXON, 2000. 123.p 50 SOUTHERN – DIXON, 2000. 124.p 51 SOUTHERN – DIXON, 2000. 123-124.p

33

páncél alatt, hogy védjék testüket a kidörzsölődéstől.52 A korszakban dominánssá váló sisaktípusok jóval egyszerűbbek voltak a korábbi római sisakoknál, bár tiszti változataik meglehetősen díszesek és míves kivitelezésűek voltak. Az egyik fő típussá az úgynevezett intercisa sisak vált, aminek fő jellegzetessége a fejtetőn végig futó kisebb-nagyobb taraj, valamint a homlokon elhelyezett stilizált szemek. Egyes intercisa típusú sisakokat tarkó és arcvédővel is elláttak.53 A spangenhelm már bonyolultabb, összetettebb, több lemezből összeillesztett konstrukció volt arcvédővel és orrvédővel.54 Igaz ennek a siska típusnak a neve germán, eredete valószínűleg szarmata – iráni, mivel először ezeken a határszakaszokon bukkan fel az ábrázolások között.55

Páncélzat területén végleg elhagyták a lorica segmentatát, helyette visszatértek a könnyebben javítható pikkelypáncélokhoz és láncingekhez, míg a hagyományos hajlított, szögletes pajzsokat is a kerek, ovális típusok váltották fel.56 Ezek a pajzsok valamivel kisebbek voltak elődeiknél, azt hogy egyes pajzsok hajlítottak voltak-e, sajnos nem tudjuk biztosan. A méretüket tekintve voltak nagy 1.07 – 1.18 m és valamivel kisebb, 0.92 -0.97 m átmérőjűek, melyek vastagsága 8-12 mm között váltakozott. A pajzsgomb továbbra is fémből volt, így lehetett vele ütni is, magán a pajzs külső felületére pedig jól látható méretben, a pajzs egész felületén az alakulat jelképét festették.57 A pajzs belső felére írták fel a katona nevét, 52 ANONYMUS. XV. 53 SOUTHERN – DIXON, 2000. 92-93.p 54 SOUTHERN – DIXON, 2000. 95.p 55 MACDOWAL– EMBLETON, 1994. 53.p 56 SOUTHERN – DIXON, 2000. 96-99.p 57 SOUTHERN – DIXON, 2000. 99-103.p

34

rangját és helyét az egységébe, de ide függeszttettek ötöt az úgynevezett plumbatát, vagy Vegetius terminus technicusát használva, martiobarbulust, amik ólomsúllyal ellátott dobónyilak voltak.58 Ezeket a megközelítőleg 50 cm-es hajítófegyvereket amiket 30 méterről hajítottak az ellenségre az első sorok védekezésnél és támadásnál egyaránt. Hasonló szerepet töltött be a frank származású katonák jellegzetes rövid nyelű hajítóbárdja a francisca is.59

A kutatás úgy tartja, hogy a hagyományos hajítófegyver a pilum is eltűnt a III. századra a római katonák fegyvertárából, igaz Vegetius arról tudósít, hogy spiculum néven még a IV. században is használatban volt, amit alátámasztani látszik, hogy a spiculum kísértetiesen hasonlít a pilumra a maga trianguláris hegyével, 20 cm-es nyakával és 162.8 cm-es nyelével.60 De egy vericulumnak nevezett hajítódárdákat is használtak a korban Vegetius szerint, aminek 11.4 cm-es fejét egy 103 cm-es nyélhez erősítették.61 Hajításra és szúrásra egyaránt használt fegyver volt a lancae, ami valószínűleg a köztársaság kori hasta késői megfelelője lehetett.

A szálfegyverek mellett a kardok terén is változások voltak megfigyelhetők. A korábbi időszakokra jellemző gladius kiszorult a használatból, amit a gyalogsági taktika megváltozásával lehet magyarázni, helyét átvette a lovasságnál használt, germán eredetű kb. 70 cm-es spatha.62 Kisebb kardokat persze továbbra is használtak, amiket semispathae-nak neveztek. 58 VEG. III./14.; ANONYMUS X-XI.; SOUTHERN – DIXON, 2000. 113-115.p 59 SOUTHERN – DIXON, 2000. 115-116.p 60 VEG. II./15. 61 VEG. II./15. 62 SOUTHERN – DIXON, 2000. 103.p

35

A specializácio nem csak a gyalogságnál, hanem a lovasságnál is megfigyelhető. Itt első sorban a nehézlovasság, az úgynevezett clibanariusok és cathaphractesek térnyerésére kell gondolnunk. Ezek az egységek jelentették a nehézlovasság fejlődésének a csúcsát a késő antikvitásban. A lovast és nem ritkán a lovat is teljes páncél fedte, gyakran még a lovas arcát is eltakarták egy arcvérttel, úgy hogy csak két szűk szemnyílást hagytak. Gyakran éri kritika ezeket az egységeket hadtörténészi körökben, mondván, hogy igazából nem voltak alkalmasak harcra, mivel súlyuk miatt nem voltak képesek üldözésre és, mint az argentoraténál látni fogjuk, az is előfordult, hogy ha elveszítették egyensúlyukat könnyen leestek a lóról. Persze az ilyen extra nehéz lovasoknak soha sem a váratlan rajtaütésekben és az üldözésben volt az erejük, hanem frontális, csatadöntő rohamokban. Egy cathaphractes egység, mint láttuk, már a Tricasae felé vezető úton Iulianussal tartott, és még az argentoratei csatában is fontos szerepet játszott.

A másik egység, amit Iulianus kiválasztott arra, hogy Tricasséba kísérje, egy ballistari alakulat volt. A késő római korban a különféle hajító-és vetőgépek fontos szerepet kaptak a harcászatban. A római hadseregben egy és kétkarú gépeket használtak, melyek karjait úgynevezett torziós kötegekbe fogták. Ezek a torziós kötegek összecsavart lószőrből, inakból készültek és jelentős energia tárolására voltak képesek, amit a megfeszített kar, vagy karok kioldása után a lövedék kilövésére használtak fel. A lövedék egyaránt lehetett kőgolyó, vagy nyíl, illetve dárda. Ez utóbbi két esetben gyakran három- négy élű, speciálisan páncéltörésre kialakított hegyű lövedékeket is alkalmaztak.

A késő római katonai terminológia catapulta

36

elnevezéssel illette az egykarú követőket, melyeket scorpio, vagy későbbi nevén onager típusba lehet besorolni, eltérően a korábbi korok megnevezéseitől, amikor a ballista jelentette a követőt és a scorpio még egyértelműen kétkarú szerkezet volt.63 A jelentésváltozás miatt a IV. századra a ballista már a kétkarú szerkezeteket jelentette, amik követ, dárdát vagy nyilat egyaránt kilőhettek mindenféle méretben. Vagyis ballista alatt lehet hatalmas rögzített szerkezeteket és könnyű, mozgatható, akár egy ember által is könnyen használható lövőgépet érteni.64 A scorpio kifejezést pedig egykarú kővetők egy típusára kezdték el használni.

Nem szabad tehát azonban azt gondolnunk, hogy a ballistarik csak nehéz gépekkel felszerelt egységek voltak, elvégre akkor Iulianus sem választotta volna őket kíséretül egy veszélyes úthoz, mivel csak lassították volna a vonulást. Ezért, az Ammianus által említett ballistarik valószínűleg könnyű, kézivetőgépekkel lehettek felszerelve, úgynevezett cheiroballistákkal, amiket egy ember is gyorsan működésbe tudott hozni és amivel állványzat nélkül, egyszerűen csak kézben tartva lehetett lövéseket leadni. Tulajdonképpen ezeket a szerkezeteket leginkább egy torzióselven működő nagyobb számszeríjakhoz lehetne hasonlítani, amiket nem csak ostromoknál, de nyílt mezei összecsapásoknál is lehetett alkalmazni.

Ilyen volt tehát az a római haderő, ami a 356-os hadműveleti szezon kezdetén Remiben várt Iulianus caesarra.

63 AM. XXIII./4.; VEG. IV./22. 64 NÉMETH. 2001. 75.p; SOUTHERN – DIXON, 2000. 152-153.p

37

Az első hadjárat A Remiben megtartott haditanácson úgy döntöttek,

hogy bár Marcellus felváltotta Ursicinust a lovassági főparancsnoki tisztségben, Ursicinusnak további rendelkezésig a térségben kell maradnia.65 Személyi ügyek mellett a haditanács a konkrét hadműveleti tervekről is döntött. Az nyilvánvaló volt, hogy a stratégiai cél az ellenség birodalomból történő kiűzése, azonban ehhez meg kellett találni a legcélravezetőbb módszert. Két választási lehetősége volt a római hadvezetésnek, vagy északra indulnak a frankok ellen, vagy a Rajna középső folyása felé, ahol a legtöbb alemann telepedett le a birodalmon belül. Mind a két lépésnek meg voltak a maga előnyei, de végül egy az alemannok ellen idítandó támadás mellett döntöttek.

A római csapatok zárt alakzatban vonultak, erős menetbiztosítással, hiszen tudták, a vidéken kisebb nagyobb ellenséges csapatok tartózkodnak. Első céljuk Decempagi (Dieuze) térségében lévő nagyobb barbár csoport megtámadása volt.66 Ez a település Reminél közel feküdt azokhoz a vidékekhez, amiket az alemannok megszálltak, ám egyben elég távol ahhoz, hogy biztonságos hadműveleti bázis legyen a Rajna jobb partján létrehozott alemann telepek felszámolásához. A római csapatok tehát megindultak Remiből, de az időjárás nem volt kegyes hozzájuk, esős ködöd időben meneteltek, mi az ellenségnek kedvezett. Az alemannok ki is használták a kínálkozó helyzetet és a római sereg hátába kerülve megtámadták az utóvédet alkotó két légiót, amik elég szorult helyzetbe kerültek, de a sereg többi része meghallotta a lármát és visszafordult, így végül az alemannok szenvedtek vereséget. 65 AM. XVI./2. 8. 66 AM. XVI./2. 9.

38

A rajtaütés egy értékes tapasztalattal gazdagította a rómaiakat, nem elég, hogy folytonos rajtaütésektől kell tartaniuk, a kis létszámú gyorsan mozgó ellenséges csoportokat nem lesz könnyű majd nyílt ütközetre kényszeríteni, miközben nekik egyben kell tartaniuk a saját erőiket, nehogy felmorzsolódjanak. Az alemannok úgytűnik eredményesen alkalmazzák az asszimertikus hadviselést. A könnyen mozgó, kis létszámú egységeik, mint láttuk, könnyedén a római egységek hátába tudtak kerülni, és nem csak az utóvédet támadhatták meg, hanem elvághatták az utánpótlást és támadásokat intézhettek a Gallia belsejében fekvő bázisok ellen anélkül, hogy a tőlük távol tevékenykedő római csapatoktól tartaniuk kellett volna.

39

A rómaiaknak ilyen körülmények között nem volt

más választása, hiszen nem kergethették a kisebb alemann csoportokat fel és alá Remi és a Rajna között, a Rajna közeli Brotomagus (Brumath) ellen indultak, egy olyan város felé, aminek a környékén letelepedtek az alemannok.67 Ezt a döntést azért kell helyesnek értékelnünk, mivel a római hadvezetés felismerte, hogy leginkább egy döntő csatában 67 AM. XVI./2. 12.

40

tudja elérni a barbárok kiverését a birodalomból, ám döntő csatára csak úgy lehet rákényszeríteni az ellenséget, ha szállásterületeiket veszélyeztetik. Brotomagus közel feküdt Argentoratehoz is, ami magában rejtette a stratégiai és hadgazdaságilag fontos város visszafoglalásának is a lehetőségét. A város közelébe érve a rómaiak bele is ütköztek egy kisebb alemann seregbe, ami vállalta a szabályos ütközetet. A rómaiak „kétszarvas” hadrendbe álltak fel,68 ami arra utal, hogy erőteljes szárnytámadásra, bekerítésre készültek, ami csak akkor elképzelhető, ha létszámfölényben voltak az ellenséggel szemben. Az első szabályos összecsapást a rómaiak nyerték, de ez koránt sem volt döntő, ráadásul ezt követően az ellenség teljesen felszívódott.

A Brotomagus mellett vívott csata után arról tájékoztat minket a forrásunk, hogy a rómaiak nem találtak több ellenállásra, ami első látásra azért érthetetlen, mivel korábbi adatok alapján a környék hemzsegett a barbároktól. Csak a következő év eseményeiből lehet következtetni arra, hogy mi is történhetett. Amikor is 357-ben a római csapatok újból megjelentek ezen a vidéken, az alemannok úttorlaszokat emeltek és visszavonultak a Rajna szigeteire, ahol csak nagy nehézségek árán érhették el őket a római csapatok. A germánok már a korábbi évszázadokban is alkalmazták ezt a taktikát, amikor a rómaiak a szállásterületeiket veszélyeztették, ilyenkor úttorlaszokat emeltek és távoli vidékeken kerestek menedéket, és tették ezt majd 358-ban is. Valószínű tehát, hogy 356-ban is ezt a taktikát követték és annak hírére, hogy a rómaiak győzelmet akartak Brotomagusnál, egyszerűen kiürítették telepeiket és a Rajna szigeteire, vagy a Rajna jobb partjára menekültek, 68 AM. XVI./2. 13.

41

hogy aztán a veszély elmúltával visszaköltözzenek. Nyilvánvalóvá vált tehát, hogy a germánokat csak úgy lehet kiűzni, ha a rómaiak újra helyreállítják a határvédelmet, mivel erős határvédelem nélkül az alemannok a római seregek elvonulását követően újra birtokba vehetik a területet.

A következő nagy kérdéssé így az vált, hogy miként kezdjenek a határvédelem helyreállításához. Az természetesen szóba sem jöhetett, hogy azonnal belevágnak a határ menti erődök helyreállításába és azok csapatokkal való feltöltésébe, mivel ehhez egyrészt még sem a megfelelő számú katona, sem pedig a kedvező stratégiai helyzet nem volt adva. Iulianus addig nem gondolhatott a határok lezárására, amíg egy döntő csatában nem aratott győzelmet és nem töltötte fel a hadsereg állományát annyira, hogy megfelelő létszámú helyőrségeket hagyhasson a határ menti erődökben. A csapatok feltöltéséhez viszont sorozásra és önkéntesekre volt szüksége,69 ezek bázisául pedig leginkább Silvanus volt katonái szolgálhattak, akiket erővel, vagy a pénz csábításával újra a római hadijelvények alá lehetett gyűjteni.70 A római hadoszlopok ezért északra fordultak Silvanus volt székhelye, Colonia Agrippina felé. Maga a város harc nélkül került került újból római kézbe és a frank királyok is önként behódoltak, bár ezek minden bizonnyal olyan frank királyok lehettek, akiknek a népe eleve római területen élt, és akiket szintén érzékenyen érintet a kialakult kaotikus állapot. A frankokkal kötött egyezséget Iulianus is ideiglenesnek tartotta, de átmenetileg szabad kézre volt szüksége az alemannok ellen és a frank területek 69 WHITE, 1998. 51.p 70 WHITE, 1998. 78.p

42

szomszédságában fekvő, frissen visszaszerzett, stratégiai fontosságú várost is biztosítania kellett.71 Az egyezség részleteit nem ismerjük pontosan, de az biztos, hogy Iulianus a következő évben már feltöltött állományú egységekkel rendelkezett.

Colonia Agrippina megerősítése után a római csapatok téli szállásra vonultak. Maga Iulianus Senonesbe (Sens) rendezkedett be,72 mélyen a tartomány belsejében, ami jelezte, hogy a római caesar még mindig csak több száz kilométerre a Rajnától érezte magát biztonságban. A csapatok ellátása is nagy gondot jelentett, ezért az egyes egységeket egymástól viszonylag távol szállásolták el, hogy a megtépázott gazdasággal rendelkező tartományok lakosságának minél kisebb gondot jelentsen az eltartásuk. Iulianus egyébként is kínosan ügyelt arra, hogy megőrizze a helyi lakosság támogatását, mivel ez volt az egyedüli bázis, amire szilárdan építhetett. Éppen ezért a későbbiek során sem engedte meg, hogy a hadiállapotra hivatkozva többletterheket rójanak ki a galliai lakosságra, ehelyett inkább csökkentette az adókat és a hadsereg számára szükséges ellátmányt is távolabbi tartományokból hozatta.73 Az adók csökkentése a gazdaság élénküléséhez vezetett, ami pedig a hadsereg hátterét erősítette, így az még hatékonyabban léphetett fel az ellenséggel szemben. Vagyis Iulianus sokkal tovább látott kortársainál, felismerte, hogy az adók emelése és a hadsereg ellátásának helyi lakosságra történő terhelése rövid úton gyors eredményeket hozhat, de el lehet vele veszíteni a lakosság támogatását és még jobban tönkre lehet vele tenni a már amúgy is éppen eléggé 71 AM. XVI./3. 1-2. 72 AM. XVI./3. 3. 73 AM. XVII./8. 1.; XVIII./2. 3.

43

legyengült gazdaságot. Ehelyett alternatív megoldásokat keresett, és amellett, hogy más provinciák készleteit használta, gyakran a legyőzött barbárokat kötelezte élelmiszer szállításokra, de fellépett a hivatalnokok túlkapásai ellen is.

44

Konfliktusok a római hadvezetésben Már a 356-os események során kiderült, hogy

Iulianus nem elégszik meg a neki szánt szereppel, vagyis hogy csak a császári hatalmat reprezentálja és a konkrét tevékenységet hagyja a kinevezett parancsnokokra, hanem maga is aktívan kívánt beleszólni minden lényeges kérdésbe, ez pedig súrlódásokhoz vezetett Marcellus lovassági parancsnokkal. A caesar és a lovassági parancsnok között kialakult rossz viszony adhat magyarázatot arra az érthetetlennek látszó esetre, ami 356/57 telén történt.

Amint azt már tudjuk, Iulianus maga Senonesben kívánta tölteni a telet, míg seregét talán túlságosan is szétaprózta, sem a scutarius egységet, azaz a pajzsos testőrgárdát, sem pedig a gentiles, azaz a nemzetiségi gárdát nem tartotta maga mellett, így meglehetősen kellemetlen helyzetbe került, amikor egyszer csak egy nagyobb ellenséges egység jelet meg a város alatt, ami 30 napig lényegében ostrom alatt tartotta azt. Iulianusnak csak az volt a szerencséje, hogy az ellenség nem értett az ostromhoz így végül egy hónap után feladták a vállalkozást és elvonultak. Mindenesetre érdekes, hogy egy nagyobb barbár egység még 356/57 telén is képes volt észrevétlenül eljutni egy Gallia közepén fekvő városba és ott egy hónapon keresztül ostromzár alatt tartani a birodalom caesarját. Az, hogy harminc napig háborítatlanul táborozhattak Senones falai alatt a germánok, rendkívül súlyos mulasztást feltételez a római hadvezetés részéről. Marcellus feladata lett volna a város felmentése, de ő ezt elmulasztotta annak ellenére, hogy Ammianus állítása szerint a közelben állomásozott. Itt viszont felmerül a kérdés, hogy mit csinált ezalatt Ursicinus, aki még mindig Galliában tartózkodott, hiszen elvileg ő is

45

indíthatott volna felmentő akciót a kérdéses egy hónap, még ha Remiben tartózkodott is.

Az ostromot végül Iulianus megúszta Constantius tavasszal pedig leváltotta Marcellust és az udvarba rendelte Ursicinussal együtt.74 Már maga a tény, hogy Constantius rendelkezett a Galliában lévő két magas rangú római tiszt visszahívásáról is jelzi, hogy ők nem tartoztak Iulianus parancsnoksága alá. Iulianus tehát csak ekkor, 357 tavaszán kapott szabadkezet a galliai csapatok felett,75 amit tovább erősített, hogy az újonnan kinevezett lovassági főparancsnok, Severus, az ő híve volt és jól megértették egymást.

A visszahívott parancsnokok közül Ursicinus új megbízatást kapott, keletre küldték a fenyegető perzsa veszély elhárítására, Marcellus ellen viszont eljárást indítottak. Az eljárás során a vádlott megpróbálta úgy beállítani a történteket, mintha csak a császár érdekeit védte volna az első sikerektől beképzelté vált Iulianussal szemben, de a Iulianust képviselő Eutherius kancellár sikeresen megvédte ura érdekeit, így végül Marcellust menesztették.

357. nyarán a római hadsereg nagy offenzívát készült indítani az alemannok ellen, a tervek szerint a Iulianus által vezetett erőknek Gallia, míg Barbatio gyalogsági főparancsnok csapatainak a mai Svájc felől kellett volna harapófogóba szorítania az ellenséget. A római hadsereg ennek megfelelően két helyen összpontosította erőit, Iulianus az előző évhez hasonlóan Remiben vonta össze csapatait, míg Barbatio Rauracumban tette ugyanezt. A korabeli források megegyeznek abban, hogy Iulianusnak 74 AM. XVI. 10. 21. AUSTIN, 1979. 14.p 75 IUL, 277 D,; LIB, OR 18. 42. 48-49.; ZOS. III./3.

46

ekkor 13 000 ember ált a rendelkezésére és abban is,76 hogy Barbatio ennek a többszöröse, de ez utóbbi római sereg létszámát illetően már egymástól, ha kicsit is, de eltérő adatokat adnak meg. Ammianus 25 000 főre teszi a gyalogsági parancsnok csapatainak a létszámát, míg Libanius 30 000 főben adja meg ugyanezt a számot.77 Ez az adat érdekes, mivel ugyan ez az öt ezer fős eltérés mutatkozik a fenti szerzőknél a barbárok létszámával kapcsolatban, Ammiuanus ugyanis 35 000 fős alemann sereget említ, míg Libanius 30 000-et.78 Azt tehát látjuk, hogy az erősebb római sereg dél felől fenyegette az alemannokat, így az a birodalmon kívüli szállásterületeket veszélyeztette. Ilyen formán az alamann főerők addig nem kellhettek át a Rajnán, amíg ez a római sereg a közelükben volt, és amint ezt is látni fogjuk az alemann királyok egyesült serege egészen az argentoratei csatáig a Rajna jobb partján tartózkodott.

Ammianus és Libanius is arról ír, hogy a két római seregnek harapófogóba kellett volna fogni a germánokat. Ebből, valamint a római csapatok későbbi tevékenységéből pedig az következik, hogy az eredeti terv szerint a két római seregnek be kellett volna törnie a barbaricumba és ott csapást mérnie az ellenségre. Ezt támasztja alá, hogy a nagyobb római sereg rauracumi összpontosítása már önmagában a leendő hadműveleti terület barbaricumba való áthelyezésének tervét feltételezi, mivel addig, amíg Barbatio serege ott állomásozott, az alemann főerők nem indíthattak támadást római tartományok ellen annak a veszélye nélkül, hogy eredeti szállásterületeiket védtelenül hagynák egy 25- 76 AM. XVI./ 12. 2. 77 LIB, OR. 18.54.; AM.XVI./11. 2. 78 LIB, OR. 18.54

47

30 000 fős római sereggel szemben. Ez talán egy magyarázat lehet arra, hogy miért nem hajlandó Barbatio támadása megindulásáig kimozdulni állásaiból, és miért nem küld még kisebb egységeket sem Gallia felé a későbbiekben. Azt a tényt, hogy az eredeti terv szerint Iulianusnak át kellett kelnie a Rajnán, bizonyítja, Ammianus azon állítása, amely szerint a gyalogsági főparancsnoknak hét hajót kellett volna a caesar rendelkezésére bocsátania pontonhíd építése céljából, csakhogy ezeket a hajókat Barbatio felgyújtatta, éppen úgy ahogy azt a Iulianusnak szánt élelmiszer szállítmánnyal tette.79 Felmerül tehát a kérdés, mi állhatott Barbatio látszólag teljesen illogikus cselekedetei mögött?

Barbatio 357-es tevékenységéről csak nagyon keveset tudunk és azt is leginkább Ammianus tollából, aki nem titkolt ellenszenvvel viseltetett iránta. Ammianus szerint Barbatio egyszerűen féltékeny volt és nem akart osztozni a dicsőségben, ami Libanius szerint is elképzelhető. Csakhogy, van egy olyan tény is, amit egyik auktor sem vizsgál, és ami igenis rányomhatta a bélyegét a két római hadvezér viszonyára, még akkor is, ha Barbatio látszólagos illogikus cselekedeteit egy váratlan alemann portya hatásaival meg is lehet magyarázni. Barbatio ugyanis az, aki még az udvari csapatok comeseként letartóztatta Iulianus bátyját, Gallust, akit az őrizetbe vétel során még meg is alázott. Ennek fényében pedig valószínűleg nem az egyszerű féltékenység vezette, amikor meg akarta gátolni Iulianust abba, hogy részt vegyen a győzelemben, hanem az, hogy ha együtt aratják azt, akkor a dicsőség értelem szerűen a császári család tagjáé lesz, akinek így tovább nő a presztízse és a hatalma, amit akár arra is felhasználhat, hogy 79 AM. XVI./ 11. 8.; XVI./12. 12.

48

a bátyja halálában közreműködőkön és a bátyját megalázókon bosszút álljon. Akármennyire is befolyásolta ez a gondolatmenet Barbatio cselekedeteit, az biztos, hogy a pontonhajók elégetésével azt érte el, hogy csak neki volt esélye nagyobb volumenű folyami átkelés megvalósítására, vagyis az eredeti tervekben szereplő 38-43 000 fős római inváziós sereg helyett csak 25-30 000-nek volt lehetősége egy barbarikum elleni támadásra, ahol egy 30-35 000 fős alemann haderő várakozott.

Barbatio döntései miatt a rómaiaknak így végül amúgy sem lett volna esélyük az eredeti bekerítő taktika megvalósítására, de azért a seregek mozgását össze tudták volna hangolni, csakhogy még a hadműveletek megindulása előtt váratlan esemény történt, ami zavart okozott, és ami indokolhatta Barbatio azon döntéseit, amelyeket Ammianus és Libanius is pusztán a féltékenységgel magyaráz. Történt ugyanis, hogy a laetus nevű alemann törzs harcosai rajtaütést hajtottak végre Lugdunum (Lyon) városán. Magát a várost nem sikerült elfoglalniuk, de a környékét végig pusztították. A veszteség önmagában nem lehetett jelentős, de katonai szempontból megváltozott a helyzet, innentől számolni kellett barbár egységekkel a két római sereg között, amik veszélyeztethették a római csapatok szárnyait és hátát egy, a Rajnán túlra irányuló támadás során. Ez az újonnan kialakult helyzet pedig magyarázatot adhat Barbatio azon tetteire, amelyek önmagukban csak illogikusnak lehet minősíteni.

49

A laetus betörés hírére Iulianus három könnyűlovas

egységet küldött ki a barbárok megsemmisítésére, csakhogy az összes út lezárásához Barbatiora is szükség lett volna, aki ezt megtagadta és Iulianus tisztjeit, Bainobaudest és Valentinianust is meggátolta a feladatuk végrehajtásában, így a laetusok egy része biztonságban hazatérhetett.80 Ha jobban megvizsgáljuk ezt az esetet világossá válik, hogy mind a két hadvezér érdekeinek megfelelően cselekedett, 80 AM. XVI./11. 6.

50

csak éppen Iulianust politikai, Barbatiot pedig katonai okok motiválták. Iulianusnak meg kellett mutatnia, hogy képes megvédeni Galliát. Ahhoz, hogy továbbra is megőrizze a helyi lakosság támogatását, nem hagyhatott megtorlatlanul egy ilyen rajtaütést. Barbationak ellenben nem volt érdeke, hogy harcba bocsátkzzon Galliában, hiszen az ő feladata a barbaricumban lévő alemann erők sakkban tartása volt. Ráadásul, gyorsabban véget lehetett volna vetni a betörés által okozott katonai kockázatnak, ha a laetusokat egyszerűen kiengedik a birodalomból, és nem igyekeznek elvágni azok útját, mivel ez magába rejtheti azt a veszélyt, hogy csak késve indulhatnak el az eredetileg tervezett hadmozdulatok és nagyobb ellenséges egységek is Galliában ragadhatnak a rómaiak hátában. Katonailag tehát volt értelme Barbatio passzivitásának, mint ahogy annak is, hogy elpusztította a Iulianusnak szánt pontonhajókat és ellátmányt is. A laetus betörés ugyanis arra is rámutatott, hogy a két római sereg közötti területeket még mindig nem ellenőrizték teljes mértékben a germánok veszélyt jelentettek, azaz, ha útnak indítja a hajókat és az élelmiszert, azzal azt kockáztatta volna, hogy azok az ellenség kezére kerülnek.81 Vagyis volt racionális indoka Barbationak, a Iulianussal való rossz viszonyon kívül mind azokra a tettekre, amikkel a történetírók vádolják. Mivel azonban a későbbiekben Iulianusból császár lett, jobban illett legendájába a tények azon olvasata, ami szerint az ifjú caesart eleve meghalni küldte Galliába gonosz nagybátyja és az ahhoz hű gyalogsági főparancsnok ezért tett meg mindent, hogy Iulianus elbukjon.

A Iulianus irányában meglehetősen részrehajló Ammianus csak annyit ír Barbatio további szerepéről az 81 WHITE, 1998. 83.p; AUSTIN, 1979. 57.p

51

eseményekben, hogy egy nagyobb barbár csapattól vereséget szenvedett, majd csapatait téli szállásra vezetve végleg elvonult a hadszíntérről.82 Szerencsére, a szintén Iulianus párti Libanius ennél közlékenyebb.83 Töle tudjuk, hogy Barbatio, valószínűleg az eredeti tervnek megfelelően, átkelt a Rajnán és megtámadta az alemannokat, akik fatörzseket úsztattak lefelé a folyón, megrongálva ezzel a rómaiak hajóhídját, majd végül vereséget is mértek Barbatiora, aki ezt követően tényleg felhagyott a további próbálkozásokkal és részéről befejezetnek tekintette az alamann hadjáratot.84 Mindenesetre korántsem volt annyira passzív, ahogy azt Ammianus sugallja, mert miután Iulianusnak nem nyílt lehetősége arra, hogy teljes seregével átkeljen a Rajnán, Barbatio egyedül kísérelte meg megtámadni az alemannokat saját földjükön, nagyjából ugyanakkora erővel mint amekkora az ellenségnek is volt. Nem lehet eleve reménytelennek minősíteni a vállalkozását, hiszen mint látni fogjuk Iulianus fele annyi emberrel is eredményesen tudta felvenni a harcot. Barbatio visszavonulását indokolhatta még, hogy bizonytalannak érezte a hídfőjét a pontonhíd elleni támadás miatt és az első kudarc után belátta, hogy augusztus lévén már nincs sem elegendő ideje, sem elegendő erőforrása küldetése befejezésére, ezért visszavonult. Természetesen ezek a körülmények még ne mentik fel az alól, hogy gyakorlatilag semmiben sem működött együtt Iulianussal, akinek Barbatio visszavonulása után 35-30 000 alemannal kellett szembenéznie Gallia határán.

82 AM. XVI./11. 14-15. 83 LIB, OR 18. 54. 84 AUSTIN, 1979. 57.p

52

A csata előtt Miután Barbatio megsemmisítette a Iulianusnak

szánt pontonhajókat, a caesarnak már nem volt esélye arra, hogy teljes seregével átkeljen a folyón. Meg kellett elégednie azzal, hogy a Rajna bal partjára átköltözött germánokat támadja, csakhogy azok, az előző évhez hasonlóan, az utakat eltorlaszolták és visszavonultak a biztos menedéknek gondolt szigetekre. Nem számoltak azonban Iulianus tettvágyával, aki minden áron végleg el akarta űzni őket a római területről, és nem akart dolgavégezetlenül távozni, mint az előző évben, amikor a római seregek elvonulása után a Rajna szigeteire menekültek egyszerűen újra birtokba vették a folyó bal partját. Parancsba adta Bainobaudesnek, a könnyűfegyverzetű cornutusok vezérének, hogy bármilyen módon, gázlókon, vagy a pajzsokon, úszva támadják meg az ellenséget.85 A római katonák végre is hajtották az utasítást, a szigetekre menekült germánok között óriási mészárlást vittek végbe, ami lényegében nem volt más, mint egy terrortámadás, aminek az volt a célja, hogy megértesse a barbárokk, számukra csak a folyó jobb partján van hely.

Miután eredményesen megtisztították a folyó jobb partját és a Rajna szigeteit, Iulianusék feltöltötték a készleteiket a barbároktól szerzett zsákmányból és megkezdték római határvédelem reorganizációját, azzal a céllal, hogy megakadályozzák a barbárok visszatérését a provinciákba. Tres Tabernae (Rheinzabern) városánál kezdték a munkát a megrongálódott védművek helyreálltásával, ez a város ugyanis stratégiai fontossággal bírt,86 mivel korábban sok barbár portya innen indult ki. 85 AM. XVI./11. 9. 86 AUSTIN, 1979. 56.p

53

Iulianus a középső Rajna-vidék határvédelmét akarta megerősíteni, amikor értesült arról, hogy Barbatio vereséget szenvedett és visszavonult. Ez a hír gyökeresen megváltoztatta a stratégiai helyzetet. Iulianusnak eddig nem kellett nagyobb alemann sereg megjelenésétől tartania, ezért is tudott leszámolni a térségbe letelepült alemannokkal és ezért kezdett bele teljes nyugalommal az erősségek restaurálásába, csakhogy most már számolnia kellett a Barbatiora vereséget mérő alemann sereg megjelenésére Galliában.

Az alemann csapatokat Chnodomar király vezette, akinek a tekintélyét növelte, hogy már több ízben mért vereséget magas rangú római parancsnokokra. Pár évvel korábban Magnentius ellencsászár unokaöccsének, Decentius caesar csapatait szórta szét, most pedig a gyalogsági főparancsnokot Barbatiot futamította meg. Az ilyen hadisikereknek rendkívül fontos szerepe volt a germán társadalmakban, mivel ezek révén lehetett tekintélyre, befolyásra és hatalomra szertteni a többi törzs fölött. Chnodomar személyében tehát egy tapasztalt, az ellenség körében nagy tekintéllyel rendelkező vezérrel került szembe Iulianus, aki miután elhárította a Rajna jobb partján található alemann területekre fenyegető veszélyt, arra készült, hogy a folyón átkelve Iulianus seregére is vereséget mérve, biztosítsa a Rajna jobb partján pár évvel korábban megszerzett területeket. Iulianusnak így két választása maradt, vagy kikerüli az összeütközést és ezzel feladja a 356-57-ben elért eredményeit és engedi visszatérni az alemannokat, vagy létszámhátrányban is vállalja, hogy szembe száll a Barbatiot legyőző csapatokkal. Iulianus tudta, hogy a visszavonulás gyakorlatilag egyenlő lenne számára a delegitimációval mind a hadsereg, mind a civil

54

lakosság körében, így csak egyetlen választása maradt, útját kellett állnia a Rajnán átkelő ellenségnek, meg kellett akadályoznia, hogy azok mélyen behatoljanak a római tartományok belsejébe.

Chnodomar tapasztalt hadvezér és taktikus volt, tudta, hogy időre van szüksége ahhoz, hogy a 30-35 000 főt számláló haderejét átjutassa a Rajnán, ezért tárgyalásokkal igyekezett húzni az időt. Az antik források egyetértenek abban, hogy a alemann követség érkezett Iulianushoz, ám a tárgyalások tartalmát illetően már eltérnek a beszámolók. Amíg Ammianus azt írja, hogy a küldöttek azt követelték Iulianustól, hogy hagyja el azokat a területeket, amelyeket ők fegyverrel meghódítottak és jogosan birtokba vettek,87 addig Socrates Scholastikus és Libanius úgy tudja,88 hogy egy levelet mutattak be, ami azt bizonyította, hogy a császár, II. Constantius engedélyével telepedtek le a Rajnától nyugatra fekvő területeken. Sajnálatos módon az emeltett levél nem maradt fent, de a történelmi előzményeket és Constantius politikáját ismerve nem elképzelhetetlen a létezése. II. Constantius ugyanis előszeretettel használta fel a Gallia határán élő germán törzseket a hatalma ellen Galliában fellázadt trónkövetelőkkel szemben. Tudjuk hogy Magnentius ellen is kijátszotta ezt a kártyát, amikor Chnodomart biztatta a szakadár tartományok elleni támadásra és könnyen képzelhető, hogy a 350-es évek első felében tényleg keletkezett egy olyan levél, amelyben Constantius Rajnától nyugatra eső szállásterületeket ígér az alemannoknak cserében a segítségükért. Ráadásul a későbbiekben a császár ugyanezt a taktikát alkalmazta, amikor Vadomarius 87 AM. XVI./13. 3. 88 SOCRATES. III./1.2.; LIB, OR 18. 55.

55

alemann királyt akarta kijátszani Iulianus ellen. Az, hogy Ammianus nem ír a levélről és szerinte a barbárok csak a hadijog alapján követelik az említett területeket, talán betudható a történetíró világnézetének és műve szellemiségének, amelybe nem fér bele, hogy egy római császár önként ajánl fel területeket barbár csoportoknak, ez ugyanis csak úgy volt elképzelhető korábban, ha a kérdéses csoportot már legyőzték és alávetettként kerültek római uralom alá. Csakhogy ezt az adott esetben az alemannok nem így gondolták, Ammianusnak így igaza lehet abban, hogy Chnodomarék úgy is felfoghatták a Rajna bal partján megszerzett területeket, mint amiket meghódítottak és nem adományként kaptak. Vagyis gyakorlatilag arról lehetett szó, hogy a Magnentius elleni támadásokért cserében Constantius elismerte az alemannok letelepedési jogát azon birodalmon belüli területekre, amelyek azok időközben ténylegesen az uralmuk alá hajottak. Ilyen formán a is érthetővé válik, hogy Silvanus meggyilkolása után miért szakadtak el a kérdéses régiók olyan viharos gyorsasággal. Vagyis elképzelhető, hogy egyes alemann csoportok már Magnentius idején, Decentius caesar vereségét követően letelepedtek a folyó bal partján, majd a Silvanus elleni merénylet után kialakuló zűrzavart kihasználva uralmuk alá hajtották a vidéket, a határerődök megszerzésével pedig semmi sem akadályozta meg, hogy még többen jöjjenek át a folyó túlsó partjáról. Ezért, ha tényleg létezett a kérdéses levél, Chnodomar jogosan gondolhatta, hogy annak emlegetésével megzavarhatja Iulianust, aki ugyebár nem kérdőjelezhette meg a császár döntéseit, és így időt nyerhet ahhoz, hogy seregét zavartalanul átszállíthassa a Rajnán és kész tények elé állíthassa a caesart az ellene masírozó hadoszlopaival. De Iulianusnak esze ágában sem volt

56

tétováznia, kémkedéssel vádolta meg az alemann követeket és fogságba vetette őket, ő maga meg felkészült a döntő ütközetre.

57

A seregek felvonulása Iulianus teljes haderejével elhagyta Tres Tabernaet

és délnek indult Argentorate felé, ahol minden szállítóeszközt igénybevéve három napon és három éjszakán keresztül keltek át a folyón az alemann harcosok. Chnodomar serege meglehetősen tarka képet mutatott, mivel nem egy törzs harcosai alkották, hanem hét alemann király népe, akik mind elismerték a náluk több katonai sikert felmutatni tudó vezért főparancsnokuknak. Fiatal kora ellenére Chnodomar mellett unokaöccsének, Agenarichnak volt a legnagyobb tekintélye. Agenarichet a rómaiak görögösen Sarepioként is emlegették, mivel az apja, Chnodomar öccse, Mederich a görög misztériumok megrögzött híve lett, mialatt a rómaiak túszként tartották fogva Galliában és ezért fiára is egy görög hangzású nevet aggatott a germán eredeti mellé. Bár a szakirodalomban inkább a görög név terjedt el, rómaiak ellen hadba vonuló sereg egyik vezéreként nem valószínű, hogy Agenarich a görög Serepio nevet használta volna, így a továbbiakban én is a germán nevén fogom emlegetni. A többi öt alemann király Uri, Ursicin, Suomar és Horatius volt.89

Mialatt a germán csapatok azzal voltak elfoglalva 357. augusztusában, hogy minél gyorsabban átkelljenek a Rajnán, Iulianus gyorsan közeledett Argentorate felé, mivel mindenképen meg akarta akadályozni hogy az ellenség nagy mélységben behatoljon római területre. Ez a célkitűzését sikerült is megvalósítania, mivel a csatára végül csak pár kilométerre a Rajna partjától került sor, de magát a germán sereg átkelését már nem sikerült meggátolnia.

A csata napjának a reggelén a római egységek még több mint 31 kilométerrel északra táboroztak a későbbi 89 AM. XVI./12. 1.

58

összecsapás helyszínétől így nem tudták megakadályozni Chnodomart abban, hogy befejezze a Rajnán történő átkelést. Azt mindenesetre nem zárhatjuk ki, hogy Chnodomarnak a csata kezdetéig nem sikerült az összes harcost biztonságosan átjutatnia a Rajnán, ami magyarázatot adhat arra, hogy Libanius 30 000, Ammianus meg 35 000 főben adja meg a csatában résztvevő germánok létszámát,90 vagyis ezesetben a 35 000-es létszám a térségben tartózkodó összes alemann harcosra vonatkozna, amelynél valamivel kevesebben vettek részt ténylegesen az összecsapásban, de semmi esetre sem olyan kevesen, hogy az veszélyeztette volna a rómaiakkal szembeni létszámfölényüket. Mindenesetre azt tudjuk, hogy az aleamannok a mai Weissenburg közelében ütötték fel táborukat.

A megkapó leírás szerint "A nap első sugarai már vörösre festették az ég alját," amikor kora hajnalban a római csapatok a majdani csatatértől kb. 31 km.-re lévő táborukból megkezdték a kivonulást. Maga a megerősített tábor mindig is fontos részét képezte a római harcászatnak, mitőbb Polybios az i.e. II. század közepén egyenesen a római hadisikerek egyik nélkülözhetetlen elemeként említette az alkalmazásukat. Nem volt ez másként a késő római korban és Iulianus galliai hadműveletei esetében sem, amit bizonyít, hogy közvetlenül az argentoratei csata előtt Iulianus arra akarta rábeszélni a csapatait, hogy a harc helyett inkább vonuljanak a biztonságot jelentő sáncok és árkok védelmébe, ahol kipihenhetik magukat, hogy másnap frissen szálljanak szembe az alemannokkal. Nyilvánvaló, hogy itt Vegetius és Anonymus Byzantinus munkáiban leírt késő római táborról lehetett szó, olyanról amilyet a csata reggelen is elhagytak a római csapatok. Anonymus 155 cm 90 LIB, OR. 18.54.; AM.XVI./11. 2.

59

mélységű árokrokról ír, amelyből a kitermelt földet a tábor felöli oldalon sáncként halmoztak fel, míg Vegetius ennél kicsit nagyobb léptékű védmű építését javasolja, nála az árok 270-360 cm szélesek és 170-210 cm mélyek.91 Az árokból kitermelt földből emelt sánc tetejére pedig nem karókból épített mellvédet húztak, mint a korábbi századokban, hanem a sáncokhoz legközelebb eső sátrakban elszállásolt katonák azok tetejére állították fel a pajzsaikat mégpedig úgy, hogy földbe szúrt lándzsájukhoz erősítve azok szilárd mellvédet alkottak.92 De nem csak a sáncárok rendszer nyújtott biztonságot a római katonáknak, hanem az azok előterébe telepített különféle műszakizárak és jelzőrendszerek is. Gyakran az árok előtti területen lábtöviseket szórtak szét és kisebb botok között selyemzinórokat feszítettek ki, amikre csengőket akasztottak. Így az ellenségnek esélye sem volt rá, hogy észrevétlenül közelítse meg a tábort, ráadásul az is gyakori eljárás volt, hogy a sötétség leszállta után egy kisebb különítmény elhagyta a tábort és egy közeli, arra alkalmas helyen elrejtőzött, hogy a tábort ért támadás esetén hátulról tudja meglepni az ellenséget. A rómaiak arra is ügyeltek, hogy a kémeket is távol tartsák a tábortól, ezért csak az léphetett a tábor területére, aki igazolni tudta, hogy ott szolgáló katona, ehhez pedig nem volt elég, hogy tudta az aznapra érvényes jelszót, meg tudta nevezni egységét és annak parancsnokát, hanem azon a bajtársainak a nevét is fel kellett sorolnia, akikkel egy contuberniumot, azaz egy sátorközösséget alkot, így is csak az után lehetett a tábor területére lépni, miután az őrség mindezen információkat leellenőrizte a rendelkezésére álló listából. Vagyis a 91 AN. BYZ. XXIX./19. ; VEG. I./24. 92 AN. BYZ. XXVIII./5-6.

60

megerősített katonai tábor a késő római korban ugyanolyan biztonságot nyújtott a hadsereg számára, mint a korábbi időszakokban.

Murdoch szerint reggel hat óra körül indult el a római sereg és öt óra alatt tették meg az utat,93 ami meglehetősen erőltetett menetet feltételez. Öt óra alatt csak 6.2 km/h. átlagsebességgel lehet megtenni a kérdéses távot, míg más forrásokból tudjuk, hogy a római hadseregben átlagosan kb. 3- 4.5 km/h sebesség mellett napi 20 km-es menetteljesítmény számított normális ütemnek,94 márpedig Ammianus egyértelműen leírja, hogy Iulianus nem sietett, még a túlzottan előre vonuló előőrsöket is visszarendelte,95 ami teljesen érthető. Az ellenség már nagyon közel volt, így már nem kellett attól tartani, hogy Chnodomarék mélyen benyomulnak a birodalomba, még mielőtt a római csapatok ezt megakadályoznák, ráadásul az ellenség közelsége még inkább óvatosságra intett. A barbárok eleve túlerőben voltak és a Barbatio felett aratott győzelmük nagy önbizalommal töltötte el őket, éppen ezért Iulianus el akarta kerülni, hogy a nagy sietség közepette egységei túlzottan szétszóródjanak, lehetőséget adva a rajtaütésekhez mesterien értő ellenségnek arra, hogy egyenként csapjon le rájuk. A rómaiak ezért körültekintően szervezték meg a menet biztosítását, a gyalogság középen haladt, míg a lovasok a szárnyakat fedezték. A korabeli leírás alapján tehát a rómaiak nem rohantak ész nélkül a germánok felé, ami azt jelenti, hogy kora délután előtt semmi képpen sem érhettek a későbbi csatatérre.

93 MURDOCH, 2007. 63.p 94 NÉMETH, 2001. 48-49.p 95 AM. XVI./2. .8.

61

Dél körül Iulianus beszédet intézett a katonákhoz,96 amelyben meg akarta győzni őket arról, hogy aznap már ne folytassák tovább az előrenyomulást és ne vegyék fel a harcot az ellenséggel, hanem vonuljanak megerősített táborba és várják ki a másnapot. Ráadásul a korabeli római katonai szakkönyvek sem tartották tanácsosnak,97 hogy kifáradt csapatokkal vállaljon csatát egy hadvezér. Iulianus javaslata ezért teljesen logikusnak tűnik, hiszen a rómaiak ekkor már órák óta meneteltek, nem ettek és augusztus lévén a hőség is csak egyre nőtt. Az ellenség viszont a folyón történő átkelése óta kipihenhette magát és egész nap bőven volt alkalma felkészülnie a küzdelemre. Iulianus tehát egy teljesen logikus javaslattal ált elő, csakhogy a katonák beléfojtották a szót, lándzsájukat a pajzsaikhoz ütögetve adták jelét nemtetszésüknek és fennhangon követelték, hogy vezessék őket harcba. Ráadásul a tisztek egyrésze sem értett egyet Iulianusszal, Florentius prefects vezetésével azt hozták fel ellenérvként,98 hogy az ellenség is pontosan arra számít, hogy aznap már nem támadnak a rómaiak, ezért ha meg akarják lepni Chnodomarékat gyorsan kell cselekedniük. Érvként még a katonák közhangulatát is felhozták, a tisztek szerint, ha a kitörő harci kedvet visszafogják, akkor az a fegyelem felbomlásához vezetne. A kialakult hangulatot látva Iulianus úgy döntött, hogy kockáztat, folytatja az előrenyomulást és felveszi a harcot az ellenséggel.

A teljes római sereg, 13 000 ember indult meg Chnodomar Argentoratétől kicsit északra lévő erői felé. Andrea White szerint ez az erő a következő elemekből 96 AM. XVI./12. 9-12. 97 VEG. III./11. 98 AM. XVI./12. 13.

62

tevődött össze: 4500 fő legiós, 5500 fő auxiliarius és 600 nehézlovas99 (chataphractes) valamint 2400 fönyi egyéb egység. A képet azonban még tovább tudjuk árnyalni, mivel Ammianus a reggeli események leírásánál egy lovas íjász alakulatról is említést tesz, ami szintén 500-600 fős lehetett, míg a csata során egy 200 fős lovaskülönítényről is tudomásunk van,100 ami Iulianus testőrségét képezte.

A csata leírását olvasva az embernek az az érzése támad, hogy Iulianus egységei felállításánál és az ütközet során alkalmazott taktikák esetében mindvégig szóról szóra követte Vegetius utasításait. Ez persze elképzelhetetlen a valóságban, mivel Vegetius több évtizeddel Iulianus halála után állította össze katonai kézikönyvét, így sokkal racionálisabb magyarázat lehet, hogy vagy Vegetius dolgozott olyan forrásból, ami már Iulianus számára is elérhető volt, vagy pont Iulianus tapasztalatait vetette pergamenre a katonai szakíró. Iulianus olvasottságát ismerve, inkább az első verzió látszik valószínűnek, mivel tudjuk, hogy Iulianus rengeteg elméleti ismerettel volt felvértezve és Vegetius is korábbi, sajnos elveszett munkák felhasználásával írta meg összefoglalását.

Az előre nyomuló rómaiak nem sokkal később, a mai Dingsheim közelében, egy lankás domb aljába érkeztek, amelynek a tetején négy alakot pillantottak meg, három lovas és egy gyalogos alemann harcost. Iulianus előőrsei azonnal üldözőbe vették az ellenséges felderítőket, a három lovas gyorsan kereket oldott, de a gyalogost elfogták.

A domb tetején állva nem mindennapi látvány tárult a rómaiak szeme elé, Rajna partjáig nyújtózó érett 99 ZOS. III./4. 100 AM. XVI./ 12. 28.

63

gabonával borított lankát láttak maguk előtt, aminek a közepén ott állt a teljes alemann sereg. A vörösre festett hajú germán harcosok éppen akkor rendeződtek támadóékekbe,101 amelyeket háromszög alakban szorosan összetömörült harcosok alkottak. Ez a harci alakzat kiválóan alkalmas volt arra, hogy átütő lendülettel mélyen behatoljon az ellenséges hadsorok közé. Az ellenséget meglátva, a lejtő tetején a rómaiak is felvették a harci alakzatot. Kettős hadrendet (duplex acies) alakítottak ki, a centrumban a gyalogos alakulatok foglaltak helyet. Az első vonalban a bracchiatusok és a cornutusok álltak, míg a második hadrend közepén a prima legio vetette meg szilárdan a lábát. A két hadrend között kialakult üres sávban Iulianus nyargalt fel és alá, bíztatva az embereit, nyomában kétszáz lovassal. A Rómaiak a jobb szárnyon koncentrálták a lovasságukat, ide helyezték a nehézlovasokat is, míg a balszárnyon a Severus által vezetett csapatok feladata volt az ellenség visszaszorítása, igaz ezen a szárnyon nem lehetett bekerítő hadmozdulatokat tervezni, mivel a rómaiak bal és a germánok jobb szárnya egy náddal sűrűn benőtt medrű folyócskára támaszkodott. A rómaiak a jobb szárnyukra, minden bizonnyal a gyalogsághoz közelebb állították fel a nehézlovasokat és kicsit távolabb a lovasíjászokat,102 követve a katonai kézikönyvek előírásait.

Amíg a rómaiak a szárnyakon előrenyomulásra, addig a centrumban védelemre készültek fel. A centrumban álló gyalogosok két hadsorban szorosan egymásnak illesztették a pajzsaikat megbonthatatlan falat alkotva, vagyis pugna statariára készültek. A késő antikvitásban pugna stataria során a gyalogság szilárdan állva várta az 101 AM. XXVII./2.2. 102 VEG. III./16.; LENDON, 2005. 262.p

64

ellenség szemből ismétlődő rohamait, amelyeket az úgynevezett fulcum taktika alkalmazásával vertek vissza. Magának a fulcum taktikának a leírása a Maurikiosz császárnak tulajdonított VI. század végén íródott Sztratégikonban maradt az utókorra,103 de IV. és V. századi ábrázolások is bizonyítják, hogy már korábban is alkalmazták. Valószínűleg fulcum taktikát ír le Ammianus is több helyen, bár ő nem ezt a kifejezést használja,104 aminek az állhat a hátterében, hogy a fulcum hagyományos római és germán taktikai elemeket egyesít magában,105 így gyakran több elnevezést használtak rá. Ilyenformán a hagyományos római testudo és Arrianus alánok ellen javasolt hadrendje is egyenes előzményének tekinthető. Tulajdonképpen nem is egy, hanem két fajta fulcum taktika létezett, egy a gyalogsági, egy pedig a lovassági támadások elhárítására. Közös elemük volt, hogy a tapasztalt katonákat az alakzat elejére állították, míg a tapasztalatlanabbakat hátra, nekik ugyanis csak a tömegükkel kellett segíteniük az elöl,106 az ellenséggel közvetlen harcérintkezésbe kerülő első két-három sort.

A gyalogsági támadások kivédésére fulcum első két sorában álló katonák pajzsaikat úgy illesztették össze, hogy az egymás mellett álló katonák pajzsainak a széle a szomszédjuk pajzsgombjához érjen.107 Így gyakorlatilag minden katonát dupla vastagságú pajzs védett, az egymásnak szorított pajzsok pedig szilárd falat alkottak. Várady László szerint az első sorok katonái extrém nagy 103 RANCE, 2004. 265.p; MACDOWAL– EMBLETON, 1994. 32.p 45.p 104 AM. XXIX./4.; XXXI./7.12. 105 RANCE, 2004. 266,p 290.p 305.p 106 RANCE, 2004. 274.p 107 RANCE, 2004. 271-72.p

65

160 cm átmérőjű pajzsokkal voltak felszerelve, melyek pajzsgombjára 8 cm nagyságú tüskét erősítettek.108 Az ekkora pajzsok kezeléséhez persze megfelelő testi adottságokkal rendelkező katonákra volt szükség. Éppen ezért nem lehet véletlen, hogy az első sorokban álló katonák esetében a 173-178 cm közötti magasságot tartották ideálisnak. Ilyen magasság mellett a katona kényelmesen kilátott a 160 cm magas pajzsa mögül, de csak a szeme volt védtelen, attól lefele a pajzs, felfele pedig a sisak védte a testét.

A második sorban állók pajzsán nem volt ilyen hegy, mivel azok a pajzsgombtól pajzsgombig egymáshoz szorított pajzsaikat az előttük állók hátának feszítették, hogy ellensúlyozzák az ellenség által az első sorra gyakorolt nyomást. Az első két sorban álló katonák így rendkívül szorosan álltak, ha az első sorban 160 cm átmérőjű pajzsokkal számolunk, akkor három katona nagyjából 3.5 méter széles arcvonalat alkothatott. Ha a korban átlagosnak számító kb. 1 m átmérőjű pajzsot vesszük, akkor pedig három katona valamivel több mint 2 méteres arcvonalat képzett, a pajzsgomb szélességétől függően. A hátsó sorok már nem maguk előtt illesztették össze a pajzsaikat, hanem fejük fölé emelve a különféle lövedékek ellen védekeztek.Az ilyen módon, gyalogsági támadás ellen alkalmazott fulcumot íjászok, vagy egyéb más, hajítófegyverrel felszerelt katonák támogatták, akik az alakzat mögött foglaltak helyet és magas röppályán lőtték ki nyilaikat, vagy hajították el egyéb fegyvereiket, aminek kivédésére az ellenségnek a magasba kellett emelnie a pajzsát, ezt kihasználva viszont az első sorokban álló katonák lapos ívben elhajították az addig a pajzsuk belsejére 108 AN. BYZ. XVI./1-2.

66

akasztott dobónyilakat (martiobarbuli, plumbatae), amik így könnyedén megsebezhették a magukat ideiglenesen szemből védtelenül hagyó ellenséget.109 Azaz ha a fulcumot támadók felemelték a pajzsaikat, hogy kivédjék a fentről rájuk záporozó lövedékeket, akkor szemből érték őket a dobónyilak, ellenben, ha a dobónyilak kivédésére maguk előtt hagyták a pajzsokat, akkor a fentről hulló lövedékekkel szemben váltak védtelenné. Ezt a taktikát akkor tudták alkalmazni, mikor az ellenség már 30 méteren belül volt, mivel a dobónyilak ilyen távolságról voltak hatásosak. Vagyis az ellenség mozgásának gyorsaságától függően csak pár dobónyil elhajítására volt idő, mert első sorok katonáinak még azelőtt ki kellett húzniuk a lándzsát a földből, ahova azért szúrták le azokat, hogy a dobónylak alkalmazásához szabad legyen a jobb kezük, mielőtt az ellenség túl közel érne.

A lovassági támadások ellen alkalmazott fulcum gyökerei a II. századig nyúlnak vissza, amikor Arrianus egy újfajta taktikát javasolt az alán lovassági támadások kivédésére.110 Eszerint az első sor nem áll, hanem térdel és úgy illeszti össze pajzsait, miközben a második sor katonái az első sor fölé hajolnak és föntről illesztik pajzsaik alsó szélét az első sor pajzsaihoz. Az első három sor katonái mind előre tartják a lándzsáikat, így a rohamozó ellenséges lovasság egy, szimpla pajzsfalnál magasabb akadályba ütközik, amiből lándzsák merednek ki és a lovak ezt látva megtorpannak.

A római hadsereg felállását látva, a lángvörös sisakdíszt viselő Chnodomar helyesen mérte fel, hogy a 109 VEG. III./14.; RANCE, 2004. 274.p 110 RANCE, 2004. 278-79.p; MACDOWAL– EMBLETON, 1994. 47-49.p

67

római jobbszárnyon képzett lovassági túlsúly nagyon is veszélyezteti saját bal szárnyát, mivel a germán lovasok nagy hátrányban voltak a teljes testpáncélt viselő római nehézlovassággal szemben. A római nehézlovasok előnyét semlegesítendő, úgydöntött, hogy közbeékelést alkalmaz, azaz a saját lovasai közé könnyűfegyverzetű gyalogosokat állított, akiknek az volt a feladatuk, hogy lovakat megsebesítve a földre kényszerítsék a nehézpáncélos lovasaikat, akikkel aztán könnyen végezhetnek.111 Chnodomar minden bizonnyal jártas volt a hadművészetben, amit nem csak a Vegetius által említett közbeékelés alkalmazása bizonyít, hanem az is, hogy a jobb szárnyán, amelyet Agenarich vezetett, egy Maurikiosz által is leírt taktikát kívánt alkalmazni.112 A germán jobbszárny ugyanis egy náddal sűrűn benőtt folyócskára támaszkodott, ahova a szárnya egy részét ügyesen álcázva lesbe állított.

111 VEG. III./16. 18. 112 MA. IV.4.

68

A két sereg felállásából világosan látszik, hogy mind a két fél a szárnyakon kívánta kicsikarni a döntést. Iulianus a jobb szárnyának támadásával akart ezt elérni, ami logikus terv volt, hiszen az alemannok mögött csak egy pár kilométerrel hömpölygött a Rajna, így nem volt hova menekülniük, ha pedig megfutamodik a balszárnyra állított lovasságuk, csapdába esnek, mivel szemben velük a római gyalogosok pajzsfala, bal oldalról a római lovasok, jobb oldalról a nádas közé szorultak volna. A rómaiak tehát előnyösebb pozícióban voltak, mivel lejtőn lefelé kellett előrenyomulniuk és a hátukban sem volt jelentősebb akadály, épp úgy ahogy azt Vegetius tanácsolja.113 A Chnodomarnak is tudnia kellett, hogy ha lovassága megfutamodik, elveszíti a csatát, talán éppen ezért állt saját maga a balszárny élére és ezért igyekezett minden eszközzel semlegesíteni Iulianus nehézlovasait. Ha a terve sikerül és megállítja a római lovasság rohamát, akkor már csak Iulianus bal szárnyának előretörését kellett megakadályoznia a nádasban lesben álló csapatoknak. Ha pedig a két római szárny vereséget szenved, akkor a középen álló gyalogság szétverése is könnyebben menne, mivel oldalról és esetleg hátulról is támadhatóvá válna a római pajzsfal. Láthatjuk, hogy mind Chnodomarius, mind pedig Iulianus helyesen mérte fel a lehetőségeit.

113 VEG. III./12.

69

A csata Miután a két hadsereg felvette a végleges felállását

először a római balszárny kezdte meg az előrenyomulást, valószínűleg a rómaiak is felismerték a nádas folyópart nyújtotta lehetőségeket és annak takarásában igyekeztek minél közelebb kerülni az alemann jobbszárnyhoz, Severus azonban valamit megneszelt. Közvetlenül, a lesben álló alemannok előtt leállította az előrenyomulást. Valószínűleg a rómaiak felfedezték a megbúvó ellenséget, de nem tudták, hogy mi tévők legyenek, így egy rövid ideig patthelyzet alakult ki a nádasban, ami Iulianusnak is feltűnt és kíséretével együtt a helyszínre sietett, hogy magyarázatot kérjen Severustól az előrenyomulás leállítása miatt.114 Az tehát, hogy Iulianus a két római hadsor között tartózkodott megkönnyítette számára, hogy átlássa az egész hadszínteret és gyorsan, az első hadsor fedezékében oda siessen, ahol szükség volt rá. A helyzetet megvitatva végül úgy döntöttek Severussal, hogy megtámadják a lesben álló ellenséget, akik már elveszíteték a meglepetés adta előnyüket.

Amikor Iulianus visszatért a centrumban, a csata éppen kibontakozóban volt. Az alemann harcosok hangos követelésére vezéreik leszálltak a lovaikról és gyalogosan indultak harcba, ezzel jelezve, hogy osztoznak embereik sorsában, lemondanak a menekülés esélyéről, igaz ezt a gesztust nem önszántukból tették. Az alemann lovasság azonban nem szállt le a lováról, ahogy azt John Warry feltételezi, hanem csak a vezérek.115

Iulianusnak még volt arra ideje, hogy néhány biztató szót szóljon azokhoz az alakulatokhoz, amelyek előtt elhaladt, de hamarosan mind a két oldalról záporozni 114 AM. XVI./27-28. 115 WARRY, 1995. 206.p

70

kezdtek a hajítófegyverek, amik Ammianus leírása szerint végig a harc során fontos szerepet kaptak. A két sereg gyakorlatilag a harc teljes időtartama alatt támadta a másikat ilyen fegyverekkel, miközben az első sorok kézitusába bonyolódtak.

A harc első szakaszában a rómaiak első sorai, a jól begyakorolt taktika szerint szorosan összetömörültek és szilárd pajzsfalat alkottak, miközben a balszárnyon Severus elrendelte a korábban leállított támadás folytatását. A római balszárny hamar az alemannok fölé kerekedett, akik hátrálni kezdtek. Egyenlőre tehát minden úgy alakult, ahogy Iulianus tervezte. A római erőknek sikerült semlegesíteniük a balszárnyon nekik állított kelepcét és megkezdték az ellenség visszaszorítását.

Időközben a római derékhadra rázúdultak az alemann támadó ékek, amelyek első támadását derekasan állták a katonák. Ammianus leírása szerint itt egyes római katonák taktikai visszavonulást hajtottak végre, amit leginkább az úgynevezett forceps, azaz olló alakzat felvételével lehet azonosítani.116 Ez az alakzat bevett gyakorlatnak számított az ék alakzatba rendeződött támadók megfékezésére, mivel közrefogva a támadókat semlegesíteni tudta azok lendületét. Ahhoz pedig, hogy egy egyenes hadrendben álló arcvonal fel tudja venni az olló alakzatot, egyes egységeknek óhatatlanul vissza kellett húzódniuk.

Mialatt a rómaiak előretörtek a balszárnyon és a centrumban is összecsaptak az ellenséggel, a jobbszárnyon is kezdett kibontakozni az összecsapás. Az alemannok könnyűgyalogsággal kevert lovassága rázúdult a római lovasokra akik egy baljós előjel miatt már amúgy is 116 VEG. III/17. 18. 19.

71

meginogtak. A hadrendbe állás során ugyanis az egyik nehézlovas elveszítette az egyensúlyát, amit páncélzata súlya miatt már nem tudott visszanyerni, így fejjel előre lebucskázott a lováról. A babonás katonák ezért eleve tartottak az összecsapástól, majd amikor parancsnokuk megsemmisült, a clibanariusok egyszerűen futásnak eredtek. A római nehézlovasság elmenekülése volt a csata legválságosabb pillanata, ha ugyanis a római jobbszárny összeomlik, akkor Chnodomar esélyt kap arra, hogy oldalról megtámadja vagy bekerítse a római centrumot. A fejvesztetten menekülő lovasság egy része a gyalogság felé vette az irányt, ami azt a veszélyt rejtette magában, elsodorják őket, és ezáltal a teljes római jobbszárny megsemmisül. A rómaiak szerencséjére a gyalogságnak pajzsfal alkalmazásával, mint egy palánkot alkotva, sikerült eltérítenie a menekülő lovasokat, akik így a két római hadsor között száguldottak egészen addig, amíg szembe nem találták magukat Iulianusszal, aki mint egy sorompóként keresztbe fordult előttük hosszú nyélre esősített sárkányos hadijelvényével.117 Az egyik menekülő tribunus, amikor szembe találta magát Iulianusszal, azonnal visszafordult és szakaszával újra felvette a harcot, majd több katona is követte a példáját, miután a caesar személyesen adott nekik parancsot a harc folytatására. A visszatérő lovasokkal és második hadrend gyalogosainak segítségével végül sikerült elhárítani a jobbszárnyat fenyegető veszélyt és ezzel stabilizálódott a helyzet.

117 AM. XVI./12. 38-40.

72

A harc nagyjából kiegyenlítetten folyt tovább az

egész arcvonalon, amikor az alemannok elérkezettnek látták az időt a döntés kicsikarására és bevetették a az addig tartalékban várakozó bucellarii alakulatokat.118 A bucellarius rendszere sajátosan a germán nemzetségi társadalmak haderejére volt jellemző, majd az V. századra a barbarizáció előrehaladtával fokozatosan teret hódított a római hadseregben is. Eredetileg a különféle germán előkelők testőrei voltak, de magának a vezérnek a rangját is színbólizálták- Minél nagyobb volt egy bucellarius,annál nagyobb volt a vezér tekintélye is, hiszen a legjobb harcosok versengtek azért, hogy bekerüljenek egy-egy jelentősebb vezér, vagy király bucellariusába, ahol vagyont és hírnevet szerezhettek. A germánoknál tehát a törzsek létezett egy fajta szelektálási folyamat, melynek során a legjobb harcosok a legtekitélyesebb vezér kíséretébe kerültek. Az ilyen kíséretben szolgálók gyakran fanatikusak voltak és a végsőkig kitartottak vezérük mellett, nagy

118 LENDON, 2005. 263.p

73

szégyennek számított, ha a vezér meghalt, de ők elmenekültek, ezért képesek voltak a harc folytatására a legvégsőkig. Korábban a germánoknál mindig a legvitézebb harcosok rontottak először az ellenségre, de amint Argentoratenál is látszik, itt már tartalékot képeztek a legütőképesebb harcosok csoportjaiból és a harc döntőnek gondolt pillanatában vetették be őket.

Miután az alemannok előretörése a balszárnyon megtorpant, a jobb szárnyukat pedig Severus fokozatosan szorította vissza, nem maradt más választásuk, mint hogy a megkíséreljék áttörni a római derékhadat. Ehhez pedig szükségük volt a tartalékokra is, ezért az előkelők és a királyok kíséretükkel együtt bekapcsolódtak a harcba. Az alemannok megújult támadása növelte a rómaiak első hadrendjére nehezedő nyomást, és rövidesen át is törtek rajta. A lendület azonban már nem bizonyult elégségesnek a második hadsor ellen, ahol a rómaiak tömör pajzsfalán már megtört a támadásuk. Várady László szerint a második hadsort alkotó Prima Legio ekkor forcepset alkalmazott, de az is elképzelhető, hogy teljes szélességében előrenyomult támogatást adva a heves támadásnak kitett első hadrendnek.119 Bármelyik taktikát is alkalmazták, az eredmény az volt, hogy sikeresen meggátolták, hogy az áttörés után az ellenség tovább tudja fejleszteni a támadását. Ugyan próbálkoztak még néhány rohammal de az alemann csapatok végleg kimerültek, majd hátrálni kezdtek, ami végül fejvesztett menekülésbe torkollott.

119 VÁRADY, 1961. 210.p

74

A rómaiak a Rajnáig üldözték a menekülőket, de

Iulianus megtiltotta saját katonáinak, hogy a folyóba is kövessék az ellenséget, így csak a partról dobálták hajítófegyvereiket az árral és őrvényekkel küszködő germánokra. Maga Chnodomar és kísérete is menekült, csakhogy Chnodomar lova felbukott így nem maradt esélye, hogy elérje a tábora mellett elrejtett csónakokat, ezért kíséretével együtt egy erdős dombra vette be magát, amit egy római cohors hamarosan körbe is zárt. Chonodomarral még kétszáz harcos volt ekkor, akik készek voltak a legvégsőkig harcolni királyukért, de Chnodomar nem kívánta feláldozni őket, ezért a megadás mellett döntött.

A csata után 6000 alemann harcos holtteste maradt a harctéren,120 ami nagyjából valós adat lehet, hiszen Iulianus parancsot adott az ellenség harcosainak eltemetésére is, így valószínűleg összeszámolták az elesetteket. Azonban ebben a számban nincsenek benne azok, akik menekülés közben belefulladtak a Rajnába, így a tényleges veszteségek

120 ZOS. III./3.; AM. XVI./12. 63.

75

valamivel meghaladták az Ammianus által említetteket. Ami a rómaiak veszteségét illeti, 243 elesett közkatonáról és 4 tisztről van tudomásunk, akik között ott volt az első vonalban harcoló cornutusok parancsnoka, Bainobaudes és a cilbanariusoké, Inocentius.121 Ilyen formán az alemannok, mintegy 17-20%, a rómaiak pedig 2%-os veszteséget szenvedtek az összecsapásba.

A csata során egyértelműen kiderült, hogy bár az alemannok sok elemet átvettek a római hadművészettől és eredményesen integrálták azokat sajátjukba, még mindig nem érték utol azt a színvonalat, amivel egy jól felkészült, morálisan erős római sereget szabályos nyílt mezei ütközetben le tudnának győzni. Chnodomar nem volt képes arra, hogy a harc folyamán a megváltozott körülményekhez alkalmazkodjon. Ezzel szemben a rómaiak a lovasságuk megfutamodása, és az eredeti tervük összeomlása után is képesek voltak soraik rendezésére és eredményes ellenállásra. A csata leírásából nyilvánvaló, hogy a római győzelem záloga az volt, hogy a pajzsfal kitartott, még azután is, hogy az első hadsor egy szakaszán sikeresen áttört az ellenség. Ez pedig magas fokú fegyelmet feltételez, hiszen alacsony morál esetén már a lovasok menekülése is elsodorhatta volna a rómaiak második hadrendjét, míg az első hadrend az imént említett áttörés miatt bomolhatott volna fel. Meglepő ezt látni, alig két évvel azután, hogy a Galliában állomásozó római katonák még a gondjukra bízott erősségek védelmét is elhanyagolták. A hadsereg moráljában bekövetkezett ilyen mérvű változás pedig csak akkor következett be, ha jelentős változás állt be a katonai felső vezetése és a legénységi állomány között. Márpedig Iulianus újfajta politikája pontosan ezt segítette elő. 121 AM. XVI./12. 63.

76

A csata következményei Az argentoratei csata visszaadta az önbecsülésüket a

Galliában szolgáló katonáknak, akik Iulianust még a csatatéren Augustusnak kiáltották ki. A caesar pontosan tudta, hogy ez a cselekedet milyen veszélyes és mennyire gyanúba keverheti paranoiás nagybátyjánál, ezért azonnal elhárította magától katonái kezdeményezését és durván leszidta őket. Constantius udvarában amúgyis kezdtek egyre féltékenyebben tekinteni Iulianusra, ami azt eredményezte, hogy a hivatalos császári jelentésekben sem neki tulajdonították a győzelmet, hanem úgy állították azt be, mintha maga Constantius győzte volna le az alemannokat.

Iulianus pontosan tudta, hogy amennyire megerősítette helyzetét Galliában a frissen kivívott győzelme, pont annyira gyanakvást is ébresztett a császári udvarban. Éppen ezért még a látszatát is igyekezett elkerülni annak, hogy önálló hatalmi ambíciója vannak. A foglyokat Chnodomarral együtt mind elküldte Constantiushoz, aki azokat rögvest besorozta a római hadseregbe, Chnodomart magát pedig Rómába internálta, ahol rövidesen meghalt. Iulianus annak is a tudatában volt, hogy a még nem nyerte meg a háborút, a Barbatiora vereséget mérő és a korábban Galliát fosztogató alemann királyok többsége elmenekült, és addig nem lehetett befejezettnek tekinteni galliai küldetését, amíg a betörésekért felelős alemannok nem kapták meg a méltó büntetésüket. Az argentoratei csata megnyerése önmagában nem volt elég, az csak a további betörések veszélyét minimalizálta és esélyt adott arra, hogy a rómaiak támadásba menjenek át, illette, hogy reorganizálják a rajnai határvédelmet. Ezek a feladatok pedig továbbra is nagy megterhelést róttak a római hadseregre, ezért Iulianus nem

77

tűrhetett semmiféle fegyelmezetlenséget. A csatából megfutamodó clibanariusokat példásan meg is büntette, nem csak hogy más állomáshelyre vezényelte őket, hanem megtiltotta nekik, hogy belépjenek a táborba és mindezek tetejében női ruhába öltöztette őket, ami Zosimos szerint a katonák számára még a halálnál is rosszabb volt.122

Miután Iulianus elrendezte a zsákmánnyal és a foglyokkal kapcsolatos ügyeket, úgy döntött, hogy nem hagyja nyugodni az ellenséget és még a hadműveleti szezon vége előtt megtámadja őket saját földjükön. Moguntiacusnál kelt át a folyón és mélyen behatolt az ellenség területére, ahol nem ütközött jelentősebb ellenállásba. Iulianus végül 10 hónapra szóló fegyverszünetet kötött három olyan alemann törzzsel akik korábban Chnodomart támogatták. Ezeknek a törzseknek el kellett tűrniük, hogy a rómaiak helyreállítottak egy a földjeik belsejében fekvő, valamikor Traianus császár idejében épített erődöt, és beszállásolt egységek ellátásáról is nekik kellett gondoskodniuk. Egy ilyen, a barbárok szállásterületeire előretolt támaszpontnak fontos szerepe volt abban, hogy elejét vegyék a későbbi váratlan betöréseknek, hiszen időben észlelhették az ellenséges csapatösszevonásokat, illetve az alemannok addig nem indíthattak támadást római területek ellen, amíg az említett erődöt el nem foglaták, mivel az abban állomásozó római katonák megtorló akciókat hajthattak volna végre az otthon maradtakkal szemben. Vagyis még mielőtt újabb galliai portyát indíthatnának, először az erődöt kell elfoglalniuk, ami viszont figyelmeztetné a római határvédelmet a készülődő támadásra.

Iulianusnak tehát sikerült megfékeznie az alemannokat, de még az év vége előtt szembesüli kellet 122 ZOS. III./4.

78

azzal, hogy észak Galliában a frankok újból mozgolódni kezdtek. Ezért a következő évben, 358-ban először a száli frankok ellen kellett fellépnie, majd miután stabilizálta a Rajna alsó folyását, ismét átkelt a folyón és Suomar, valamint Horatius királyok földje ellen vonult, akik hamarosan békét is kötöttek a rómaiakkal.

A rajnai határvédelem helyreállítása és az alemannokkal folytatott háború lezárására végül 359-ban került sor, amikoris a rómaiak újból birtokba vették az összes, korábban feladott, vagy elvesztett folyóparti erősséget, majd leszámoltak a még ellenségnek számító alemann uralkodókkal, akik követve társaik példáját békét kötöttek Rómával. 359 végére így a Rajna torkolatától Rauracumig ismételten felállt a római határvédelem, míg a folyó jobb partján élő germánok mind kénytelenek voltak békét kötni. Iulianus tehát sikeresen végezte el azt a feladatot, amiért Galliába küldték. Pár év alatt sikerült neki a császári család egy alig ismert tagjából egy elismert tehetséges uralkodóvá válnia, aki 360-ban már eséllyel szálhatott szembe nagybátyja akaratával, amikor elfogadta azt a megtiszteltetést, amit közvetlenül Argentorate után még elutasított. A hadsereg akaratából Augustusszá vált Iulianusnak pedig sokkal nagyobb gondok szakadtak a nyakába, mint Gallia védelme.

Az argentoratei csata több szempontból is

fordulópontnak tekinthető a késő római történelemben, ez a csata lehetőséget adott Iulianusnak arra, hogy az elkövetkezendő két évre barbár területekre helyezze át a háború fő hadszínterét és biztosítsa a határokat. Így majd ötven évre sikerült a rómaiaknak elodázniuk a rajnai határvédelmük végleges összeomlását. Ezenfelül a csata

79

előzményei és lefolyása is érdekes adalékokat szolgáltat a barbarizálódó késő római sereg belső viszonyaira, stratégiára és taktikájára vonatkozóan, ami lehetőséget ad a kutatásnak arra, hogy az átalakulás közepén figyelje meg a római haderő csaknem minden szegmensének működését.

Az argentoratei csata politika történetileg is jelentős hatással bír, mivel ez a csata alapozta meg Iulianus katonai nimbuszát, ami végül egészen a császári trónig emelte őt, hogy aztán a tragikus végzet még is csak utolérje a perzsiai elleni hadjárata során, ami tekinthető saját jóslatának beteljesedésének is: „bíborszínű halál s a komor végzet eltiporta…”

80

Szakirodalom:

Kortárs források:

AMMIANUS MARCELLINUS (AM): Róma története, Ford.: Szepesy Gyula:. Európa, Budapest, 1993.

AMMIANUS MARCELLINUS (AM): Rerum gestarum libri, qui supersunt. Leipzig, Teubner, 1978.

ANONYMUS: De Rebus Bellicis, Bibliotheca scriptorum Graecorum et Romanorum Teubneriana. Lipsiae , 1984.

ANONYMUS BYZANTIOS (AN.BYZ.): Anonymus Byzantinos. In.: Várady László Későrómai hadügyek és azok társadalmi alapjai. Akadémiai, Budapest, 1961. IULIANUS (IUL):, The Works of the Ernperor Julian , 3 vols., translated by Wilmer Czve Wright,Cambridge, Loeb Classicai Library, 1954. MAURIKIOSZ (MA): Sztratégikon. (Ford: Várady László) In.: A Hadművészet középkori és úkori klasszikusai. Zrínyi, Budapest, 1974.

LIBANIUS (LIB): Funeral Oration for Julian. (Translate: Roger Pearse), Ipswich, 2003.

Notitia dignitatum occedunt notitia urbis Constantinopolitana et laterculi Provinciarum. (Not. dig.) Szerk: SEECK, Otto, Berlin, Berolini, 1876.

81

SOCRATES:Eccesiastical History, in A Select Library of Nicene and Post-Nicene Fathersof the Christian Church, Vol. II, Philip Schafîand Henry Wace (edd.), Edinburg, 1959.

VEGETIUS,Flavius, Renatus (VEG.): A hadtudomány foglalata. (Ford: Hahn István) In: A Hadművészet Ókori Klasszikusai. Szerk: Hahn István, Zrínyi,Budapest, 1963.

VEGETIUS,Flavius, Renatus (VEG): P. Vegeti Renati Digestorum artis mulomedicinae libri. Lipsiae : B. G. Teubneri, 1903.

ZOSIMOS (ZOS): Neue Geschichte, (Übr.: Otto Veh,). Hirsemann, Studgart, 1990.

Modern szakirodalom:

AUSTIN, N. J. W.: Ammianus on Warfare, Collection Catomus volume 165. Bruxells 1979. FERRILL, Arther: The Fall of the Roman Empire; The military explanation. London, Thanes and Hudson. 1988.

GODSWORTHY, Adrian: A római hadsereg története. (Ford: Endreffy Loránd) Alexandra. Pécs. 2004. GODSWORTHY, Adrian; GILLIVER Kate: Rome at war. Osprey Publishing, New York 2005.

82

GRANT, Michael: Róma császárai. (Ford: Borhy László.) Budapest,Corvina, 1996.

JONES, A. H. M.: The Later Roman Empire 284-602, volume I., Basil Blackwell, Oxford, 1973.

LANDON, J. E.: Soldiers and Ghosts, Yale University Press, Newhaven and London, 2005. MURDOCH, Adrian:Az utolsó pogány. (Ford: Moczok Péter), Hajja & Fiai, Debrecen, 2007.

NÉMETH György: Római Történeti Kézikönyv. Szerk: Németh György. Budapest, Korona. 2001.

RANCE, Philip.: The Fulcum, the Late Roman and Byzantine Testudo: The germanization of –Roman Infantry Tactics? In.: Greek, Roman, and Byzantine Studies 44. 2004. 265-326.p

RAZIN: A hadművészet története 1.kötet, Zrínyi, Budapest, 1959.

MACDOWAL, Simon – EMBLETON, Gerry: Late Roman Infantryman 236- 565 A.D. Ospery Military. Warrior Series 9. Oxford, 1994.

SOUTHERN, Pat – DIXON R. Karen: Late Roman Army. Routledge. Cambridge. 2000.

VÁRADY László: Későrómai hadügyek és azok társadalmi

83

alapjai. Akadémiai, Budapest, 1961.

WARRY, John: A klasszikus világ hadművészete, Gemini, Budapest, 1995.

WHITE, Andrea: Ammianus, Marcellinus as a Guide tu the Strategies of Julianus Gallic Campign 356-361. Department of History Carleton University, Ottawa, Canada, 1998.