Post on 13-May-2023
2014
A RÓMAI JOG VILÁGA
Összeállította, a fejezetek bevezetését, a magyarázatokat és a jegyzeteket írta
Diósdi György
Európai Antológia - Róma
(A digitalizálás a Gondolat kiadó 1973-as kiadványa alapján készült.)
Lektorálta
BRÓSZ RÓBERT
A kötet fordítói
BORZSÁK ISTVÁN KÁLLAY ISTVÁN
DEVECSERI GÁBOR TERÉNYI ISTVÁN
DIÓSDI GYÖRGY VISKY KÁROLY
HAMZA GÁBOR ZLINSZKY JÁNOS
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 2
BEVEZETÉS
Első ízben történik meg hazánkban, hogy a római jog a szakemberek köréből a nagy
nyilvánosság elé lép. Reánk hárul a megtisztelő feladat, hogy bemutassuk, elmondjuk fényes -
hol hódolattal, hol gánccsal kísért - pályafutásának titkát.
Szinte minden nép, amely az emberiség történelmében egy időre főszerephez jutott,
maradandót hagyott örökül a kultúra valamelyik területén. A filozófusok manapság is lapoz-
gatják Platón és Arisztotelész munkáit, a festők szorgalmasan tanulmányozzák a középkori s a
reneszánsz olasz mestereket, a muzsikusok a nagy német zeneszerzőkön: Bachon, Mozarton,
Beethovenen nevelkednek. A jogász kultúrájának kiapadhatatlan forrása a római jog. A rómaiak
a szellemi élet legtöbb ágában más népek tanítványai voltak: művészetet és filozófiát a
görögöktől kaptak, vallásokat keletről importáltak. Legnagyobb és legeredetibb alkotásuk a
joguk volt; az ókorban a rómaiak voltak a jog mesterei.
Ez főképp azzal magyarázható, hogy itt érvényesültek legelőnyösebben a rómaiakra jellemző
vonások: a józan, fantáziátlan kereskedői szellem és a paraszti ravaszsággal párosult szívósság.
Ugyanezek a tulajdonságok például a római államvallást száraz és formális szabályok
rendszerévé tették, amely nem csillapította az emberek érzelmi szomját, s még [5] látszólag sem
adott megnyugtató választ az élet végső kérdéseire. A római vallás nem is tudott ellenállni a
keletről érkező, miszticizmusban és érzelmekben gazdag áramlatoknak. Könnyen terjedt a
perzsa Mithras kultusz és a kereszténység. A rómaiak jogát viszont éppen ez a tárgyilagos
józanság tette ellenállóképessé az idegen hatásokkal szemben, amely vallásuk gyengesége volt.
A római jog nemcsak értékében múlta felül a többi ókori nép jogát. Ahogy a filozófiát a
görögök teremtették meg önálló tudományként, elválasztván a bölcseletet a rétorikától és a
teológiától, úgy a rómaiak a jog tudományát hozták létre. A jog önálló, tudományos művelése
Rómában kezdődött. A jogtudósok nemcsak képzett, művelt, de egyúttal előkelő emberek is
voltak, ezért Rómában a jogtudomány igen nagy becsben állt. Minthogy ennyire megbecsült
mesterség volt, a legtehetségesebbeket vonzotta. A római jog nagysága tehát nem csupán a
rómaiak jelleméből fakadt, hanem abból is, hogy a jogtudósok tekintélye elősegítette a
kiválasztást.
Az önállósult és megbecsült jogtudomány gyümölcse aprólékosan kimunkált, finomra
csiszolt jog lett. Maguk a rómaiak két részre osztották jogukat: közjogra és magánjogra. A
közjogba sorolták azokat a szabályokat, amelyek közvetlenül az állam érdekeit szolgálták.
Ilyenek voltak az állam életének, a közigazgatásnak a szabályai vagy az egyes bűncselekmények
megtorlását elrendelő törvények. A magánjog a polgárok egymás közötti - vagyoni és személyi
- kapcsolatait ölelte fel: a családjogot, a tulajdonjogot, az öröklési jogot, a szerződések jogát. A
római jogtudósok kiváltképp a magánjog területén jeleskedtek, ez is bizonyult a római jog
értékesebb és maradandóbb részének.
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 3
A római jog - elsősorban a magánjogra gondolunk - ugyanis nem pusztult el akkor, amikor
a germán törzsek feldúlták a nyugatrómai birodalmat, majd 476-ban elfoglalták Rómát. Új
életre támadt a középkorban, és ugyanúgy cementjévé vált a megszülető Európának, akárcsak a
latin nyelv. Ha nem így történik, akkor a római jog nem tartozna [6] napjainkban is az európai
jogász kultúrájához, hanem az emberi szellem értékes, de halott értékeként tisztelnék a
történészek.
Az újjászületés alapját Iustinianus keletrómai császár teremtette meg, mintegy ötven
esztendővel Róma bukása után. Az uralkodó a múlt tiszteletéből és nagyratörő terveinek az
eszközeként elkészíttette a római jog nagy gyűjteményét. A Codex Iustinianus nevű
törvénykönyvben elődei és a saját rendeleteit szedette rendbe, míg a Digesta elnevezésű vaskos
kötetet a római jogtudósok munkáiból vett idézetekből állíttatta össze. Iustinianus
törvényhozása lezárta a római jog ókori történetét, és megőrizte az utókornak ezer év gazdag
termését.
Az újra felvirágzó itáliai városok falai között a XI. századtól fogva egymás után alakultak
egyetemek. Először Bologna egyetemén kezdték tanulmányozni Iustinianus törvénykönyveit,
majd a többi itáliai városban, s hamarosan más országokban is. A középkori mesterek úgy
magyarázták a római magánjogot, hogy az megfeleljen a feudális nagybirtok mellett
mindinkább megizmosodó kereskedő polgárság igényeinek. Sőt, a római jog nem maradt
pusztán egyetemi tantárgy, mert Európa számos országában a kezdetleges hazai jog mellett
vagy helyett, befogadták a római jogot. A tizenkilencedik századig — a nagy törvényalkotás
koráig — némiképp módosított formában a római jog maradt Európa magánjoga.
Németországban egészen 1900-ig tartott uralma. A római jog helyébe lépő törvénykönyvek,
mint a napóleoni Code Civil vagy a Német Polgári Törvénykönyv, mind római jogi alapokra
épültek. A római jog ma is gyökere a kapitalista államok magánjogának, de sok elemét
felhasználja a szocialista jog is.
Így a római jog egyaránt hozzátartozik a jogász és az ókort kedvelő művelt ember
kultúrájához. A jogászi műveltségnek azért nélkülözhetetlen része, mert a mai jog
előzményeinek, történelmi gyökereinek az ismeretét jelenti. Az antikvitás barátai viszont
hézagos, sőt, torz képet kapnak Rómáról, ha jogáról — amely nemcsak a birodalom
történetében, hanem [7] a mindennapi életben is oly nagy szerepet játszott — mitsem tudnak.
A rómaiak gondolatvilágába annyira beleépült a jog, hogy a költők és a történetírók műveiben
lépten-nyomon jogi fogalmakra, intézményekre utaló célzásokkal találkozunk. Plautus, a
rómaiak népszerű vígjátékírója például nemegyszer olyan humoros szöveget adott szereplői
szájába, amelynek poénjét csak a jog elemeiben járatos néző érthette meg.
Ez a kis válogatás tehát mind a jogászoknak, mind az ókor barátainak szól. Megpróbáltuk
úgy összeállítani a szemelvényeket és a hozzájuk fűzött megjegyzéseket, hogy a jogi ismereteket
nélkülöző olvasót ne riasszák el. Azt szeretnénk érzékeltetni, hogy a jog a színes mindennapok,
s nem a szürke elmélet tudománya. Arra is törekedtünk, hogy lehetőleg kerek képet adjunk a
római jogról. így remélhetőleg a jogász is talál a könyvben — az egyetemen szerzett
ismeretekhez képest — újat.
Magától értetődik, hogy a könyv magvát és gerincét maga a római jogtudomány adja. A
jogtudósokat mutatják be legelső szemelvényeink, de egyebütt is arra törekedtünk, hogy a jogi
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 4
és a történeti érdekesség mellett, sőt azon keresztül is érzékeltessük a római jogtudósok páratlan
jogászi elemzőkészségét és hivatástudatát. Főképp a principátus korának jogi életét iparkodtunk
bemutatni, amely egyben a római jog virágkora — ez azonban csak részben sikerülhetett. A
szépirodalommal vagy a történeti prózával ellentétben, a principátus korából alig maradt fenn
közvetlen jogi forrásunk. Forrásaink az i. sz. III. századtól fogva kezdenek bőségesebben
csörgedezni, és a leggazdagabb lelőhelyet Iustinianus törvénykönyvei kínálják, amelyek
természetesen régebbi joganyagot is tartalmaznak. Így a principátus koránál későbbi, de
esetenként korábbi forrásokat is felhasználtunk, és nem kizárólag a korai császárság jogi életével
ismerkedik meg az olvasó.
Hiánynak volna tekinthető, hogy a rabszolgasággal csak közvetve és más témák részeként
foglalkozunk. Azt hisszük, [8] fölösleges lett volna ennek az egyébként is eléggé ismert
kérdésnek önálló fejezetet szentelnünk, minthogy ebben a sorozatban külön kötet jelent meg a
római rabszolgaságról.*
A rabszolgaság — bár jogi jelentősége nem volt csekély — valójában nem is tartozik a római
jog lényegéhez. Életerejének titka éppen az volt, hogy szabályainak, jogelveinek zöme más
társadalom talajába átültetve is termett egészséges gyümölcsöt. [9]
* Maróti Egon: Rabszolgák az ókori Rómában, (Bp., 1969.)
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 5
I.
A RÓMAI JOGTUDÓSOK
A mai jogtudós főképp az elmélet embere. Jogszabályokat és szakirodalmat
tanulmányoz, a mindennapi élettel ritkán, többnyire csak egy-egy szakvélemény
elkészítése alkalmával kerül kapcsolatba. Egészen másképp kell elképzelnünk a római
jogtudóst. Igaz, ő is tanulmányozta elődei és kollégái írásait, de ideje java részét nem
könyvtárszobájában, hanem a fórumon töltötte. Ihletői pedig rendszerint nem
könyvek, hanem emberek voltak: azok a polgárok, bírák vagy akár magas rangú
tisztviselők, akik vitás jogi kérdésükre választ: "responsum"-ot kértek tőle. A
principátus sem fosztotta meg a jogtudósokat tekintélyüktől, sőt, egyre inkább
szokássá vált, hogy a császári udvarban egy-egy magas állást jogtudós töltött be. Jogi
kérdésekben sokszor ő nyilatkozott vagy döntött a császár nevében. Túlzás nélkül
mondhatjuk, Rómában minden fontosabb jogi döntés, intézkedés, jelentős ítélet
nyíltan vagy be nem vallottan a jogtudósok műve volt.
Ez nem csupán a jogtudomány nagy megbecsüléséből fakadt. Mint mindenütt, itt is
figyelembe kell vennünk egy jóval prózaibb körülményt, nevezetesen, hogy a
köztársaság és a principátus idejében nem folyt még Rómában rendszeres és
szervezett jogi oktatás. Így a jogászi szakismereteket igénylő tisztségeket sem lehetett
megfelelő képzettséghez kötni. Az igazságszolgáltatás vezetői: a praetorok, többnyire
politikusok voltak, akiknek hivatali évük csupán karrierjük egyik fontos állomását
jelentette, ám a perekben ítélkező bírák is laikusok. A bíróságokon a feleket képviselő
ügyvédek szintén nem voltak jogászok. [13]
Tanulmányaik során a minél hatásosabb szónoklás mesterségbeli fogásait sajátították
el, jogi ismereteik viszont - korabeli szerzők szerint - igen fogyatékosak. Sokan
egyenesen úgy vélekedtek, hogy a jog alapos tudása megbéklyózná a szárnyaló szava-
kat, s elegendőnek tartották, ha egy-egy pör előtt egy jogásztól némi tájékoztatást
kémek. Ilyenformán Rómában mindenki rászorult a jogtudós tanácsaira, mondhatni
minden bonyolult jogi kérdéssel hozzá fordultak.
A római és a modem jogtudomány azonban nem csupán abban különbözik, hogy a
római jogtudósok kevesebbet törődtek az elmélettel mai utódaiknál, és erejük nagy
részét gyakorlati esetek megoldására fordították. Kulcshelyzetükből egy másik, talán
még lényegesebb különbség fakadt. Ha ma megjelenik egy jogtudományi munka,
akkor azt — elolvassák a téma iránt érdeklődő jogászok, és megeshet, hogy a szerző
egyik-másik javaslatát figyelembe veszik a soron következő törvényalkotáskor. A mai
jogtudós tehát legföljebb azt remélheti, hogy nézete közvetve — a törvényhozó
jóvoltából — joggá válhatik.
Rómában viszont a jogtudósok írásai nemcsak közvetve váltak kötelező érvényűvé.
Szokás volt, hogy a bíróságokon a pereskedők vagy a bírák jogtudományi munkákra,
a jogtudósok szakvéleményére: "responsum"-ára hivatkoztak. Ezt a gyakorlatot
szentesítette Augustus császár, amikor egyes kedvelt jogtudósainak megadta azt a
kiváltságot, hogy az ő „tekintélye" alapján, mintegy a császár nevében adhassanak jogi
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 6
véleményt. Nem tudjuk bizonyosan, vajon formailag is kötelezőek voltak-e ezek a
"responsum"-ok a bíróra, de ez nem is fontos. Valószínűleg egy bíró sem kockáztatta
meg azt, hogy figyelmen kívül hagyja egy császári tekintéllyel támogatott jogtudós
véleményét.
A principátussal együtt elmúlott a római jog virágkora: klasszikus korszaka. A
harmadik század állandósult trónviszályai, gazdasági és társadalmi bajai drasztikusan
véget vetettek a jogtudomány szép napjainak. Hasztalanul szilárdította meg újra a
birodalmat Diocletianus császár, a jogtudomány sorvadását nem tudta megállítani.
Nagy egyéniségek többé nem akadtak, a klasszikus mesterek szerény képességű
utódai pedig a császári hivatalokban szorgoskodtak. A régiek írásai — talán éppen a
jogtudomány hanyatlása folytán — egyre nagyobb tekintélyűvé váltak, és
változatlanul ezekre hivatkoztak a bíróságokon. Ennek köszönhető, hogy Iustinianus
császár a római jog [14] kodifikálása alkalmával a jogtudósok írásaiból terjedelmes
gyűjteményt készíttetett, amely Digesta (görögül: Pandektai*) néven a mai napig
megőrizte a klasszikus római jogtudomány termésének javát.
1. A JOGTUDOMÁNY TÖRTÉNETE
A római jogtudósok zöme idegenkedett a jogtörténettől. Az i. sz. II. századának két
érdekes egyénisége: Gaius, az egyetlen ránk maradt római jogi tankönyv szerzője és
Pomponius azonban másképp vélekedtek. Mindketten úgy gondolták, hogy a jog
alapos megismeréséhez az előzmények tanulmányozása is szükséges.
Ennek köszönhető, hogy Pomponius megírta a római jog- tudomány rövid
történetét, és ebben minden egyes fontos jogtudósról megemlékezik. A Digesta
szerkesztői szerencsére arra érdemesítették Pomponius írását, hogy szerepeljen a
jogtudományi művek nagy gyűjteményében. Kevésbé örvendetes, hogy az eredeti
szöveget valószínűleg alaposan átdolgozták. Ennek ellenére, a Digestában fennmaradt
változat — ha nem is hiteles minden részletében - nagyjában elfogadható és
összefüggő képet rajzol a jogtudomány történetéről - Pomponius koráig.
Több jogtudósról — nem annyira tudományos munkásságuk, mint inkább politikai
szerepük miatt — a történetírók is megemlékeztek. Pomponius beszámolóját ezért
kiegészítettük két, történeti munkából való szemelvénnyel. Tacitus a gerinces és
nagytudású jogtudósról, Labeóról, valamint az Augustus császárhoz törleszkedő
ellenlábasáról, Capitóról ír. A másik szövegben az egyik legnagyobb római jogtudós,
Papinianus meggyilkolásáról olvashatunk. Végül idéztünk Iustinianus császárnak
abból a rendeletéből, amelyben a jogtudományi művek összegyűjtését: a Digesta
összeállítását határozta el. Jóllehet a császár stílusa mai ízlésünknek szinte barokkosan
túl ékesített és helyenként dagályos, mégis őszinte és megkapó tanúbizonysága annak
[15] a megbecsülésnek, amelyet a klasszikus jogtudósok több évszázaddal haláluk
után élveztek.
* A görög szó "pandekta" formában honosodott meg a jogászi nyelvben. A XVIII—XIX. század római
jogi alapokból kiinduló magánjogtudományát Iustinianus törvénykönyvére utalva nevezték
"pandektajog"-nak.
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 7
Sajnos, több neves jogtudós nem szerepel a lefordított szövegekben. Pomponius
beszámolójából természetesen hiányzanak kortársai és az utána élt kiváló jogtudósok.
Hadd pótoljuk ezt a hiányt azzal, hogy a már említett Gaiuson kívül emlékeztetünk
három jeles jogászra, akiknek nevével sűrűn találkozunk e könyv szemelvényei
között tallózva. Pomponius kortársára, az elegáns és éles eszű Salvius Iulianusra
(akinek csak nevét említi), valamint az i. sz. III. század két termékeny és nagy tudású
jogtudósára: Paulusra és Ulpianusra gondolunk.
A jogtudománnyal igen sok és nagyon kiváló férfiú foglalkozott hivatásszerűen. Meg
kell itt emlékeznünk közülük azokról, akik a római nép előtt a legnagyobb
tekintélynek örvendettek, hadd tűnjék ki, kik és milyen kiváló férfiak által keletkezett,
alakult és maradt fenn jogunk. Az első, aki hagyományaink szerint a nyilvánosság
előtt jogtudósként fellépett, Tiberius Coruncanius volt. A többiek vagy a ius civile
szabályai mögött névtelenül húzódtak meg, vagy inkább a tanácsot kérőknek,
mintsem a tanulni vágyóknak álltak rendelkezésére.
A legkorábbi tudósok közé tartozik Publius Papirius, aki rendszerbe foglalta a
királyi törvényeket. Következik Appius Claudius, a tíztagú testület tagja, akinek a
legnagyobb része volt a tizenkéttáblás törvény megalkotásában. Ezután a legnagyobb
jogtudós az ugyanebből a nemzetségből való Appius Claudius, akit százkezű
melléknévvel tiszteltek. Ő építette ki a Via Appiát, a Claudius-vízvezetéket, ő hozta a
határozatot, hogy Pyrrhust a városba nem engedik be, egy azóta elveszett könyvet írt
a hagyomány szerint az elbirtoklás félbeszakadásáról. Valószínűleg tőle származik az
az Appius Claudius, aki feltalálta az r betűt — azóta írnak Valesius helyett Valeriust
és Fusius helyett Furiust.
Ő utána jön a nagy tudományú Sempronius, akit bölcsnek mondott a római nép, és
sem előtte, sem utána másnak nem adta ezt a melléknevet. Gaius Scipio Nasica a [16]
senatustól nyerte a jóságos melléknevet: neki közköltségen adtak házat a Szent úton*,
hogy könnyebben oszthassa tanácsait. Quintus Mucius következik, akit a
karthágóiakhoz küldtek követként két levéllel, melyek egyike békét, a másik háborút
jelentett, és feljogosították, hogy azt hozza vissza Rómába, amelyiket jónak látja. Ő
mindkettőt magával vitte, és a karthágóiakat szólította fel arra, válasszák, amelyiket
akarják.
Ezek után működött a már említett Tiberius Coruncanius, aki először kezdett
nyilvánosan jogi tanácsokat adni. írás nem maradt fenn tőle, de sok és emlékezetes
tanácsa ismeretes. Sextus Aelius és testvére, Publius Aelius, valamint Publius
Atilius kiváló tanácsadó jogtudósok voltak, olyannyira, hogy a két Aelius consuli
tisztséget is nyert el, Atiliust pedig a nép elsőként az okos melléknévvel tisztelte
meg. Sextus Aeliust Ennius a költő is dicsőíti. Egy könyve maradt ránk, a
hármaskönyv, amelyet mintegy a jog bölcsőjének tarthatunk. Azért nevezik
hármaskönyvnek, mert a tizenkéttáblás törvény után tartalmazza annak
* A "Sacra via" (Szent út) Róma szívében húzódott. Ma is végigmegy rajta "Forum Romanum"-ot
meglátogató turista, amikor Septimius Severus diadalívétől Titus diadalívéhez sétál.
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 8
magyarázatát, majd hozzáfűzi a peres eljárásokat. Egyesek azt állítják, hogy ez
három könyv volt, mások tagadják ezt, ehhez a csoporthoz csatlakozik Cato.
Marcus Cato a Porcius családból az első, akinek könyvei fennmaradtak. Annál
több írás maradt a fiaitól.
Ezután jelentkeznek Publius Mucius Brutus és Manilius, akik a jogtudományt
megalapították. Publius Mucius tíz könyvet hagyott hátra, Brutus hetet, Manilius
hármat. Manilius kötetei máig megvannak. Ketten közülük consuli méltóságot
viseltek, Brutus praetori tisztségre jutott, Publius Mucius pedig főpap is volt.
Őket követik Publius Rutilius Rufus, római consul és Ázsia provincia
kormányzója, Paulus Verginius és Quintus [17] Tubero - maga is consul és a
sztoikus Pansa tanítványa. Sextus Pompeius, Gnaeius Pompeius nagybátyja is ez
időben élt, valamint Coelius Antipater, a történetíró, bár ő inkább ékesszólásával,
mint jogtudományával emelkedett ki. Lucius Crassus, Publius Mucius testvére,
Cicero szerint a jogtudósok között a legjobb szónok.
Az egész civiljogot egységes rendszerbe ő utánuk Publius fia, Quintus Mucius főpap
foglalta, tizennyolc fejezetből álló munkájában.*
Sok tanítványa volt, a legtekintélyesebbek Aquilius Gallus, Balbus Lucilius, Sextus
Papirius és Gaius Iuventius: Servius szerint közülük Gallus örvendett a legnagyobb
tekintélynek. Mindezeket Servius Sulpicius révén ismerjük, mert nincsenek saját
fennmaradt írásaik, ilyenek nem forogtak közkézen, hanem Servius gyűjtötte össze
munkáikat, és az ő írásában maradt fenn emlékük.
Servius Sulpicius a szónoki beszédben az első, de legalábbis Marcus Tullius után az
első helyen áll. Azt mondják róla, hogy egy barátja ügyében tanácsot kért Quintus
Muciustól. Quintus Mucius válaszát azonban alig értette meg, és ismét hozzá kellett
fordulnia, ezért aztán Quintus Mucius megrótta őt, és szemére vetette, hogy nemes,
patrícius, ügyekben képviseletet vállaló embertől szégyenletes dolog nem érteni a
joghoz, hiszen perekkel foglalkozik. Servius megszívlelte a szemrehányást. A fent
említettek legtöbbjét hallgatta, hogy a civiljogot megtanulja. Tanítványa lett Balbus
Luciliusnak, de még inkább Aquilius Gallusnak, aki Cercinában élt. Ezért a legtöbb
könyvét is Cercinában írta. Mikor katonai parancsnokként elesett, a törvényszéken
emelt neki szobrot a római nép, amely most is ott áll Augustus emelvényénél. Nagyon
sok műve maradt fenn, ezek mintegy száznyolcvan fejezetet tesznek ki. [18]
Azon sokak közül, akiket említhetnénk, a következők írtak még könyveket: Alfenus
Varus Gaius, Aulus Ofilius, Titus Caesius, Aufidius Tucca, Aufidius Namusa, Flavius
Priscus, Gaius Ateius, Pacuvius Labeo Antistius (Antistius Labeo apja), Cinna,
Publicius Gellius. E tízből nyolcan írtak külön könyveket, és összes műveiket
Aufidius Namusa gyűjtötte össze száznegyven fejezetben. A felsoroltak közül a
legtekintélyesebbek Alfenus Varus és Aulus Ofilius. Varus consul is volt, Ofilius
lovag lett, Caesar családi barátja, aki a ius civile legtöbb részében alapvető jelentőségű
munkákat hagyott hátra. Egyes törvényeket elsőnek magyarázott, először gyűjtötte
* Az eredeti szövegben "liber", szó szerint "könyv" áll. Minthogy az antik "liber" terjedelmét tekintve
a mai fejezethez áll közel, ezt az értelemszerű fordítást választottuk.
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 9
össze a praetori edictum anyagát*, mert előtte csak Servius hagyott hátra két igen
rövid munkát, az edictummal kapcsolatban, Brutusnak szólt ajánlással.
Kortársuk még Trebatius, Cornelius Maximus tanítványa és Aulus Cascellius
Quintus, Mucius Volusius tanítványa. Az ő tiszteletére végrendeletben örökösévé
tette unokáját, Publius Muciust. Ő quaestorságot viselt, és nem is akart ennél
magasabbra kerülni, bár Augustus a consuli tisztet is felajánlotta neki. Úgy mondják,
hogy közülük Trebatius volt a tudósabb, Cascellius az ékesszólóbb, Ofilius
mindkettőjüket felülmúlta. Cascelliusnak nem maradt fenn írása, csak egy könyve,
nevezetes mondásaival, Trebatiustól több is, de kevéssé olvasottak.
Tubero következik, aki Ofiliusnak ajánlotta munkáját. Ő patrícius volt, és ügyvédből
lett jogtudóssá, kivált mivel Quintus Ligarius ellen vádat emelt, és Gaius Caesar előtt
nem volt sikere. Ez az a Quintus Ligarius, aki, Afrikában partra szállva, a beteg
Tuberónak nem engedte meg, hogy csatlakozzék hozzá, vagy vizet merítsen
magának. Ez be is vádolta, és Cicero látta el a védelmet: ismerjük is igen szép
szónoklatát, amelyet Quintus Ligariusért mondott. Tubero tudósa volt mind a köz-,
mind a magánjognak, és mindkét tárgykörből számos könyvet hagyott hátra, azonban
[19] mesterkélt, régies stílusban írt, és ezért nemigen kedvelték műveit.
Utánuk a legnagyobb tekintélyűek voltak Ateius Capito, Ofilius követője és
Antistius Labeo, aki az összes előbb említetteket hallgatta, de Trebatiust követte.
Ateius consul volt, Labeo azonban nem fogadta el az Augustus által neki felajánlott
consuli tisztet, mert büszke volt tisztséget elfogadni. Idejét inkább a tudományos
munkának szentelte. Úgy osztotta be az évet, hogy hat hónapot Rómában töltött
tanítványaival, hat hónapot pedig vidéken, ezalatt írta könyveit. Négyszáz kötetet
hagyott így hátra, melyek legtöbbje ma is közkézen forog. Ezek ketten mintegy külön-
böző iskolákat alapítottak: Capito megmaradt abban a tudományban, amelyet átvett,
Labeo hatalmas tehetséggel és a tanítások teljes elsajátításával tudományos
munkáiban sok mindent megújított.
Capitót Massurius Sabinus követte, Labeót Nerva, akik még növelték a két iskola
ellentétét. Nerva a császár kebelbarátja volt, Massurius Sabinus pedig lovagrendbeli.
Ő adott először jogi tanácsokat, s ezután kezdték ezt mint jogot kedvezményként adni.
Tudnunk kell ugyanis, hogy Augustus uralkodása előtt a jogi véleményadás jogát
nem adományozták a császárok. Akik tudományuk miatt bizalmat élveztek,
válaszoltak a tanácsot kérőknek. Nem adták ki azonban véleményüket aláírással -
mintegy pecséttel ellátva -, hanem vagy magának a bírónak írták meg, vagy egyszerű
formában a tanácsot kérőnek. Hogy a jogászok tekintélye nagyobb legyen, Augustus
császár rendelte el először, hogy egyesek az ő felhatalmazása alapján adhassanak
véleményeket, és ez időtől kezdték ezt a jogot kiváltságként kérni. Hadrianus, a kiváló
császár, midőn praetori tisztet viselt férfiak kérték tőle a hivatalos véleményadás jogát,
azt írta nekik, hogy az ilyet nem kérni, hanem adni kell. Ezért, akinek közülük ehhez
kellő önbizalma van, készüljön fel arra, hogy a népet tanácsaival megörvendeztesse.
[20]
* Ld. 56. sk. oldalon.
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 10
Sabinusnak tehát Tiberius császár megengedte, hogy a népnek jogi tanácsokat adjon,
és a lovagrendbe is felvette ötvenéves korában. Nem kis képességei voltak neki sem,
és hallgatói nagyon méltányolták.
Az ő követője Gaius Cassius Longinus, Tubero leányának fia, Servius Sulpicius
unokahugáé, azért ő Servius Sulpiciust dédapjának nevezte. Tiberius idejében
Quartinusszal consulságot viselt, és egyébként is nagy tekintélye volt a városban, míg
azután a császár száműzte. Szardíniai számkivetéséből Vespasianus hívta vissza, és
az ő uralma alatt halt meg. Nerva utóda Proculus, az ő kortársa az ifjabb Nerva és az
a másik Longinus, aki szintén lovag, később praetorságig vitte. Proculus tekintélye
azonban nagyobb volt, nagyobbak a képességei is, és ettől fogva a Capito és Labeo
által alapított két iskolát Cassianusok és Proculianusok néven emlegették.
Cassius utóda Caelius Sabinus, Vespasianus korának legnagyobbja, Proculusé
Pegasus, aki Vespasianus alatt Róma praefectusa volt. Sabinus utóda Priscus
Iavolenus, Pegasusé Celsus, az övé az ifjabb Celsus és Priscus Neratius, mindketten
consulok, Celsus két ízben is. Iavolenus utódai Aburnius Valens és Tuscianus, majd
Salvius Iulianus.
ZJ Pomponius D. 1. 2. 2.35-53.
Híres férfiak hunytak el ebben az évben: Asinius Saloninus, aki két olyan nagyapával
büszkélkedhet, mint Marcus Agrippa és Pollio Asinius, valamint olyan fivérrel, mint
Drusus, és akit a Caesar unokavejének szántak. Továbbá Capito Ateius, kiről már
megemlékeztem: jogi tudásával első volt a polgárok között; nagyapja Sulla centuriója
volt, apja a praetorságig vitte. Augustus azért siettette consulságát, hogy Capito, az
ugyancsak kiváló jogász Labeo Antistiust e hivatal méltóságával megelőzze. Mert az
a kor a békés életnek két kiválóságát termelte ki egyszerre, csakhogy Labeo
megvesztegethetetlenül ragaszkodott a szabadsághoz, és ezért nagyobb hírnév
övezte, Capito hajlékonyságát [21] viszont az uralkodók kedvelték jobban: amazt,
amiért megrekedt a praetorságnál, ajánlotta sérelme; ez ellen, amiért a consulságot
megkapta, gyűlöletet szított az irigykedés.
BI Tacitus, Ann. 3.75.
Tudom, hogy Papinianus meggyilkolásáról sokan írtak már, de igazi okát nem
ismerve, különböző variációkban mondták el. Én a magam részéről inkább
elmondom a változatokat, mint hogy egyáltalán semmit se szóljak e kiváló férfiú
megöletéséről. Köztudomású, hogy Papinianus igen meghitt viszonyban volt Severus
császárral (némelyek szerint második felesége, Iulia Domna révén rokonságban is állt
vele), annak idején jogi tanácsokkal látta el Severust, amikor az Scaevola főnöksége
alatt a császári magánkincstár ügyeit intézte, sőt később is, amikor Papinianus lett
Severus hivatali utóda. Arról is említést tesznek a feljegyzések, hogy Severus
elsősorban Papinianus gondjaira bízta mindkét fiát. Papinianus ezért mindig azon
fáradozott, hogy egyetértést teremtsen az Antoninus-testvérek között. Amikor
Bassianus összeesküvéssel vádolta öccsét, Papinianus mindent elkövetett, hogy
lebeszélje Geta meggyilkolásáról. Ezért aztán Geta híveivel együtt őt is megölték a
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 11
katonák, amit Antoninus nemcsak megengedett, hanem egyenesen bíztatta erre a
katonákat. Más szerzők szerint testvére megöletése után Bassianus felszólította
Papinianust, hogy mossa őt tisztára a senatus és a nép előtt, amire Papinianus azt
felelte neki: testvérgyilkosságot nem olyan könnyű mentegetni, mint elkövetni. Azt is
mesélik, hogy Papinianus nem volt hajlandó olyan vádbeszédet szerkeszteni Geta
ellen, amely a gyilkos mellett szólt volna, egy meggyilkolt ártatlan embert vádolni -
mondta - felér egy második gyilkossággal. Ez a verzió azonban nem egyeztethető
össze a körülményekkel, hiszen egy praefectus nem szokott beszédeket szerkeszteni,
és különben is közismert tény, hogy Papinianust mint Geta hívét ölték meg. Más fel-
jegyzéseink szerint, amikor Papinianust a katonák [22] megrohanták, és a palota felé
hurcolták, hogy ott végezzenek vele, mintegy a jövőbe látva kijelentette: bárki legyen
is az utóda, a legesztelenebb bolond lesz, ha nem bosszulja meg a praefectusi
tisztségén esett gyalázatot. És valóban — mint már elbeszéltem — Macrinus megölte
Antoninust, mire a katonák imperatornak kiáltották ki a fiával együtt. A fiát
Diadumenianusnak hívták, de akkor apja az Antoninus nevet adta neki, minthogy a
praetorianusok mindenáron egy Antoninust akartak.
TI Aelius Spartianus, Antoninus Caracalla 8.
Isten akaratából a nekünk az ő hatalmából átadott birodalmat kormányozva
szerencsések voltunk a háborúban, dicsők békében, s az állam állapotát megőriztük:
így most Isten segedelmével arra törekszünk, hogy már se fegyverben és
hadvezérekben vagy hadseregekben, se a magunk tehetségében ne bízzunk, hanem
minden bizalmunkat a legmagasabb Szentháromságba vessük. Ebből származik a
világon minden, és minden akarata szerint létesül.
A világ dolgaiban semmi sem olyan figyelemreméltó, mint a törvények tekintélye.
Ezek rendezik helyesen az isteni és az emberi dolgokat, száműzik a
méltánytalanságot. Megállapítottuk azonban, hogy a Róma városának és
Romulusnak idejétől hozott törvények tömege olyannyira össze van keveredve,
hogy szinte végtelen és emberi ésszel már át nem fogható. Ezért először arra
törekedtünk, hogy szent császári elődeink rendelkezéseit összegyűjtsük és vilá-
gosan rendezve adjuk át. Egy kódexbe gyűjtöttük azokat, minden felesleges átfedést
és ellentmondást kiküszöböltünk belőlük, hogy így minden embernek biztos
támaszul és iránymutatásul szolgáljanak.
Elvégezve ezt a munkát, és saját nevünk alatt kiadva ezt a kötetet, a kisebb és
könnyebb munkától a nagyobb és teljesebb jogfeldolgozásra törekedtünk. A római
jog egészét annyi szerző szétszórt köteteiből összegyűjteni és egy kódexbe foglalni
még vágyni és remélni sem merte senki.[23]
Olyan hatalmas munkának látszott ez, amely a lehetetlennel határos. Mi azonban az
ég felé emelt kézzel és az örökkévaló segítségét kérve, Istenben bízva nekiláttunk
ennek a feladatnak, hiszen ő saját erejének nagyságából a reménytelen feladatok
teljesítésére is elegendő erőt adhat...
Megparancsoljuk ezért Nektek, hogy azoknak a régi tudósoknak a könyveit,
akiknek a császárok megadták a törvények magyarázásának és értelmezésének jogát,
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 12
olvassátok el, válogassátok át, hogy mindezekből összegyűljék az anyag, átfedések és
ellentmondások nélkül (amennyire ez lehetséges), és összegyűjtött tartalmuk alapján
egy könyv készüljön, ami valamennyit helyettesíti. Minthogy mások is írtak jogi
könyveket, akiknek ez a tekintélyük nem volt megadva, ezeknek felhasználásától sem
zárkózunk el.
Midőn azután ez az anyag legfelsőbb segítséggel összegyűlt, azt szépen rendezni
kell, hogy mintegy a jog legszentebb temploma alakuljon ki belőle. A mi kódexünk
vagy az edictum perpetuum mintájára ötven könyvbe és ezeken belül fejezetekre kell
beosztani az egész jogot úgy, hogy ebből semmi ki ne maradjon, hanem ez az ötven
könyv az 1400 éven keresztül összegyűlt teljes joganyagot tartalmazza általunk
megtisztítva, úgy, mint ahogy a fallal körülvett városon kívül nem maradhat semmi.
Az összes szerzők munkáinak egyforma tekintélye legyen benne, ne létezzék
egyiknek sem előjoga, hiszen egyiket sem teljes egészében, hanem bizonyos
meghatározott részben vesszük fel, válogatva jobbak és rosszabbak között.
ZJ Deo auctore pr.-2; 4-5.
2. A JOGÁSZI HIVATÁSTUDAT
E cím alatt néhány olyan szemelvényt olvashatunk, amelyek a római jogtudósok
hivatástudatáról tanúskodnak, és megismertetnek a római jog egy-két alapfogalmával
is. Az persze túlzás, amikor Celsus „a jó és a méltányos" művészetének nevezi azt a
római jogot, amely a rabszolgát vagyontárgyként kezelte. Bennünket [24] azonban itt
nem az érdekel, vajon megfeleltek-e a római jog szabályai annak az ideálnak, amelyet
a jog mesterei követni véltek, hanem a jogtudósoknak az a szubjektív meggyőződése,
hogy munkájukkal az igazságot szolgálják. Külön figyelmet érdemel a Pomponius-
idézet. Ez nem csupán egy jogtudós, hanem minden tudós örök érvényű hitvallását,
csillapíthatatlan tudásszomját fejezi ki néhány mesterkéletlen, római módon pátosz-
mentes szóval.
Ha a joggal akarunk foglalkozni, először meg kell tudnunk, honnét származik a
neve. Az igazságosságból* származik, mert amint Celsus elegánsan meghatározza, a
jónak és a méltányosnak a művészete. Akár papoknak is méltán nevezhet bennünket
bárki, hiszen az igazságot szolgáljuk, a jóra és a méltányosra törekszünk, elválasztván
a méltányost a méltánytalantól, megkülönböztetjük a megengedettet a tiltottól, és a
helyesre nemcsak a büntetéstől való félelemmel, hanem különböző előnyökkel is
buzdítani törekszünk. Az igazi, nem holmi hamis bölcseletre törekszünk, ha nem
tévedek.
Két része van ennek a tudománynak, a köz- és a magánjog. A közjog a római állam
ügyeit tartja szem előtt, a magán pedig az egyesek hasznát, hiszen vannak közhasznú
és magánhasznú dolgok. A közjoghoz tartoznak a vallási szabályok, a papi rendek, a
közhivatalok. A magánjog háromrétű: szabályai ugyanis vagy a természettől, vagy a
népek általános jogából, vagy törvényeinkből származnak.
* A latinban a ius jelenti a jogot, a iustitia az igazságot.
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 13
A természetjogra a természet minden élőlényt megtanít: nem sajátja ez az emberi
nemnek, hanem közkincse minden földi és vízi állatnak és a madaraknak is. Ebből
vezethető le a férfi és a nő közössége, amit házasságnak nevezünk, ebből az utódokról
való gondoskodás, a nevelés. Hiszen látjuk, hogy ezeket a jogokat az állatok, még a
vadak is gyakorolják.
ZJ Ulpianus D.1.1.1. pr.-3.
A törvény és a szokások kormányozta valamennyi nép részben saját jogával, részben
az összes emberek közös jogával él. Az a jog ugyanis, amelyet valamely nép saját maga
kialakít, az ő államának sajátja, és ezért azt ius civile** néven nevezzük, hiszen annak
az államnak saját joga, amit pedig az összes embereknél kialakított a természetes
észjárás, azt mindenütt betartják, és ezért ius gentium*** a neve, mert ezzel a joggal
mintegy az összes népek élnek.
ZJ Gaius D.11.9.
Az igazság állandó és következetes törekvés arra, hogy mindenkinek megadjuk azt,
amihez joga van. A jog parancsai ezek: becsülettel élni, mást nem sérteni, kinek-kinek
megadni a magáét.
A jogtudomány az isteni és az emberi dolgok ismerete, a jogos és a jogtalan
megkülönböztetése.
ZJ Ulpianus D.1.1.10.
Én bár hetvennyolcadik évét taposom életemnek, ma is égek a tanulás vágyától, és
ezt tartom az élet egyetlen értelmének. A görög közmondásra emlékezem: „bár fél
lábbal már a sírban vagyok, mégis tanulni vágyom."
ZJ Pomponius D. 40. 5. 20.
3. A JOGÁSZI GONDOLKODÁSMÓD
Már szó esett a római jogtudósok gyakorlatiasságáról. De óvakodnunk kell két
veszélyes általánosítástól. Nem szabad azt hinnünk, hogy a római jogtudósokat
kizárólag gyakorlati esetek foglalkoztatták, s irtóztak az elméleti általánosításoktól, a
meghatározásoktól. Éppen ennyire helytelen lenne egyoldalúan [26] megítélnünk
őket, és nem észlelnünk az egyes jogtudósok munkamódszere, felfogása közötti
különbségeket. Ha a római jogtudomány valóban annyira egységes és mereven
gyakorlatias lett volna, mint ahogyan azt régebben feltételezték, akkor aligha tudott
volna az utókor annyit meríteni alkotásaiból. A római jog mesterei mind
egyéniségükben, mind stílusukban és nézeteikben különböztek egymástól,
némelyikük főképp gyakorlati esetekkel foglalkozott, mások az elméletet kedvelték
** A "ius civile" kifejezés lefordíthatatlan. A III. fejezet bevezető részében esik szó erről a fogalomról.
*** A "ius gentium" fogalma - mint azoknak a jogelveknek a gyűjtőneve, amelyek római felfogás
szerint minden népnél megtalálhatóak — nem adható vissza magyar szavakkal.
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 14
jobban. A következő szemelvényekkel a római jogtudomány sokrétűségét, színességét
szeretnénk érzékeltetni.
A felsorakoztatott "regulák" — magyarul talán az "aranyszabály" szó adja vissza
leghívebben a latin kifejezés hangulatát — és meghatározások mind arról
tanúskodnak: a római jogtudósok nem haboztak leszűrni és tömör megállapításokba
foglalni az elődeik és a maguk gyakorlati tapasztalatait. Egyik-másik római regula
annyira találó, hogy még ma is szívesen idézik a jogászok.
Két idézet a jogtudósok gyakorlati tevékenységét szemlélteti. Mindkettő egy
szakvéleményt: „responsum"-ot tartalmaz. Nyomban szembeszökik a két szöveg
különbözősége. Az elsőben szokványos tanácsadással találkozunk, a második az
eredetien gondolkodó, közismerten goromba és szangvinikus Celsus egyéniségét
érzékelteti.
Egy paródiával is találkozunk a szemelvények között. Cicero két levelét olvashatjuk,
amelyben a neves szónok és politikus kedélyesen gúnyolódik a jogtudósok
tekintélytiszteletén. A csúfondáros hang nem alaptalan. A római jogtudósok valóban
gyakran érveltek azzal: valamelyik jeles elődjük is ezt a nézetet vallotta.
Végezetül két ellentétes, sőt szinte végletes felfogással ismerkedünk meg. Aulus
Gellius szövegéből a jogtörténet mélységes megvetése sugárzik; Gaius a történelem
fontosságáért áll ki.
A regula tömören fejezi ki a tényállást. Nem a regulából merítjük a jogot, hanem az
élő jogból szűrődik le a regula. A regula tehát tömören fejez ki valamit és, amint
Sabinus mondja, mintegy az okfejtés összefoglalása, mely, amint valamely részében
hibás, elveszti érvényét.
ZJ Paulus D. 50. 17. 1.
A ius civile-ben minden meghatározás veszélyes. Ritka eset ugyanis, hogy ne lehetne
az ellenkezőjére fordítani.
ZJ Iavolenus D.50.17.202.
Senki sem adhat át másnak több jogot, mint amennyivel maga rendelkezik.
ZJ Ulpianus D.50.17.54.
Aki hallgat, nem mindig ért egyet, de az biztos, hogy nem mond ellent.
ZJ Paulus D. 50. 17. 142.
Kétséges ügyben a kedvezőbb megoldást kell előnyben részesíteni.
ZJ Gaius D. 50. 17. 56.
Homályos esetben azt kell nézni, hogy mi a valószínűbb, vagy mi fordul elő
gyakrabban.
ZJ Paulus D. 50. 17. 114.
Mindenben törekedni kell ugyan a méltányosságra, de leginkább a jogban.
ZJ Paulus D. 50. 17. 90.
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 15
A természetjog szerint méltányos, hogy senki se gazdagodjék más kárára és
sérelmére.*
DGy Pomponius D. 50. 17. 206.
Arról kérted a véleményemet, hogy érvényes lehet-e egy, a fivér és a nővér közt
vagyonközösség megszüntetése tárgyában létrejött egyezség: úgy mondod ugyanis,
hogy az asszony e szerződést férje parancsára félelemből irta alá, anélkül, hogy tudta
volna, milyen feltételek vannak a szerződésben írva és felsorolva.
Ha így van, amint kérdésedben elmondod, a jog feloldja ennek a megállapodásnak
érvényét, és az semmissé válik, hiszen a törvényes kedvezményekkel mindenképpen
ellenkezik.
ZJ Consultatio 1. 1-2.
Domitius Labeo** üdvözletét küldi Celsusnak. Kérdem Tőled, vajon beszámítható-e a
végrendelet tanúi közé az, akit felkértek a végrendelet szövegének leírására, és a
táblák megírása után azt alá is írta.
Iuventius Celsus üdvözletét küldi Labeónak. Vagy nem értem, hogy mit kérdezel
tőlem, vagy nagyon ostoba a kérdésed: Mert több mint nevetséges kételkedni abban,
vajon joggal tekinthető-e végrendeleti tanúnak az, aki még a végrendelet szövegét is
maga írta.
ZJ Celsus D. 28. 1. 27.
M. CICERO ÜDVÖZLETÉT KÜLDI TREBATIUSNAK***
Olvastam leveled, amelyből megtudtam, hogy Caesarunk Téged nagy jogtudósnak
tart, van tehát okod az örömre, mert olyan helyre kerültél, ahol azt hiszik rólad, hogy
értesz valamihez. Ha még Britanniába is elutaztál volna, minden bizonnyal azon a
nagy szigeten nem lett volna nálad jobb szakember. Nevetek ugyan, de Te késztetsz
erre - egy kissé irigykedem, hogy Téged az keresett és hívott meg, akihez bejutni bár
nem gőgössége, hanem elfoglaltsága miatt másnak álmodoznia sem szabad. Hanem
fent említett leveledben [29] mitsem írsz a magad dolgairól, pedig Herkulesre, ezek
nem kevésbé érdekelnek, mint a saját ügyeim. Nagyon félek, nehogy meghűlj a téli
szálláson, ezért javaslom, hogy alkalmatos kályhád legyen. Így vélekedik Quintus
Mucius Scaevola és Marcus Manilius is; kiváltképpen azért, mert katonaköpenyekben
nem bővelkedel. Bár amint hallom, ott most jól befűtöttek nektek, mely hír miatt,
esküszöm, nagyon aggódom érted. No, de hiszen Te az ilyen katonás dolgokban
sokkal óvatosabb vagy, mint az ügyvédkedésben. Hiszen az Óceánt sem akartad
átúszni, igen buzgó sportúszó létedre, sem a harci szekéren küzdő britanniai
katonákat nem akartad megtekinteni, bár annak előtte bekötött szemmel vívó
* Ez a szabály vált az ún. jogalap nélküli gazdagodás alapelvévé.
** A kérdező — Domitius Labeo — természetesen nem azonos a neves jogtudóssal: Antistius
Labeóval.
*** Ennek és a következő levélnek a címzettje korának neves jogtudósa volt. (Ld. a személynevek
mutatóját.) A gúnyos oldalvágásoknak ez a magyarázata. Cicero iróniája persze Caesart sem kíméli.
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 16
gladiátorok mérkőzéséről sem tudtunk volna elvonszolni. No, de már elég a tréfából?
Hogy a te érdekedben mily szorgosan írtam Caesarnak, azt te magad is tudod. Hogy
milyen gyakran írtam, azt jó magam, de szavamra, már abbahagytam, nehogy az
legyen a benyomás rólam, hogy ennek a nagyvonalú és engem igazán kedvelő ember-
nek az irántam érzett érzelmeiben kétkedem, noha legutóbbi hozzá írott levelemben
mégis jónak láttam emlékeztetni. Emlékeztettem is, de hogy milyen eredménnyel,
kérlek arról értesíts, azonfelül körülményeidről és összes terveidről is. Szeretném
tudni, hogy és mint vagy, mit forgatsz a fejedben, mennyi időre tervezed még tőlünk
való távollétedet, mert arról biztosíthatlak, hogy körünkből való távolléted elviselését
csak az könnyíti meg, hogy az neked előmeneteledre szolgál. Mert ha nem így lenne,
akkor nincs a földön kettőnknél ostobább. Nálam azért, mert nem csábítalak Rómába,
és Nálad azért, mert nem repülsz ide. Esküszöm az égiekre, hogy akár csak egyetlen
élcelődő vagy komoly beszélgetésünk is többet ér minden ellenségünknél, nem is
beszélve Aeduus testvéreinkről. így tehát légy azon, hogy mielőbb tudjak összes
dolgaidról: vagy vigasszal vagy tanáccsal vagy tettel majd segítelek.
KI Cicero, ad familiares 7. 10. [30]
M. CICERO ÜDVÖZLETÉT KÜLDI TREBATIUSNAK
Leveled alapján köszönetet mondtam Quintus öcsémnek is, és végtére Téged is
megdicsérhetlek, hiszen úgy látszik, hogy már valamilyen elhatározás mellett
kikötöttél. Ugyancsak felbőszítettél a korábbi hónapokban kelt leveleiddel, hiszen —
már megengedj - az volt a benyomásom, hogy hol a városi kifinomult léhaságok után
sóvárogsz, hol lustálkodsz, közben úgy viselkedsz, mint egy anyámasszony katonája,
sőt mi több, igazi mivoltodtól teljesen elütően, hogy úgy mondjam kissé szemtelen
vagy. Mintha nem is ajánló sorokat, hanem kötelezvényt vittél volna a főparancs-
nokhoz, úgy siettél a behajtott pénzzel hazakeveredni, és eszedbe se jutott az, hogy
akik valóban kötelezvényekkel érkeztek Alexandriába, azoknak sem sikerült eddig
akár egy fillért is hazahozni. Ami a saját érdekemet illeti, leginkább azt szeretném, ha
közelemben lennél, hiszen nem csekély gyönyörűséget merítettem társalgásunkból és
hasznot tanácsodból, valamint fáradozásodból. Téged, akit korai ifjúságodtól kezdve
őszinte barátsággal támogattalak - úgy vélem -, nemcsak oltalmaznom, hanem
anyagilag és erkölcsileg gyarapítanom és ékesítenem is illendő. Remélem, hogy még
nem felejtetted el, mi mindent ajánlottam fel Neked önként, amikor még arra
gondoltam, hogy vidékre költözöm. Azután pedig, hogy eredeti tervemet feladtam,
mivel nyilvánvalóvá vált, hogy Caesar engem igen nagyra becsül és különösen
kedvel, és egyszersmind meggyőződtem arról, hogy milyen példátlanul nagylelkű és
milyen egyedülállóan őszinte és becsületes, akkor Téged neki minden tőlem telhető
igyekezettel beajánlottalak és körébe juttattalak. Hogy ez az eljárásom milyen
hatékony volt, és mindezt miként fogadta, arra nekem írott leveleiben gyakran utalt.
Neked viszont szóval és tettel egyaránt bizonyította, hogy ajánlásom mennyire
megindította. Ha elhiszed, hogy akár csak egy kicsit is értek ügyedhez, avagy
jószándékkal oldaladon állok, kérlek, nehogy eljátszd azt a lehetőséget, hogy [31] egy
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 17
ilyen emberi kapcsolatra tettél szert. Hanem ha valamilyen lépése netalán tán Téged
sértene, illetve elfoglaltságai vagy az ügy nehézsége miatt úgy látszanék, hogy kése-
delmeskedik, tűrj és várd ki a végét, s hogy az számodra kedvező és örvendetes lesz,
arról kezeskedem. Többre nem kell intselek: de arra figyelmeztetlek, hogy sem a
legnagyszerűbb és legnagyvonalúbb ember barátságának megnyerésére, sem a
leggazdagabb tartományhoz, sem életkorodhoz kedvezőbb alkalmat, ha ezt
elmulasztod, soha nem találsz az életben. Erre nézve csak azt mondhatom, amit ti
szoktatok könyveitekben írni — "ez a véleménye Quintus Corneliusnak is". Örülök, hogy
nem utaztál Britanniába, mert egyrészt megkímélted magad a fáradtságtól, másrészt
nekem nem kell ezekről a dolgokról tőled hallanom. Örülnék, ha megírnád nekem,
hogy hol telelsz, hogy megy sorod.
KI Cicero, ad familiares 7.17.
Kik a proletárok, kik tartoznak a capite censi
közé, mit jelent a tizenkéttáblás törvényben
az adsiduus, és mi e szó értelme?
Rómában ünnepnap volt, amikor a város piacán nem a boldogulásáért törtető tömeg
tolong, és valahogy minden pompás és derűs; történetesen egy nagyobb
gyülekezetben Ennius Évkönyveiből olvastunk...
Ekkor felmerült a kérdés: mit jelent a „proletarius" szó. Erre én megpillantván
körünkben egy ismerősömet, olyasvalakit, ki a jogban járatos, megkértem arra, fejtse
meg nekünk e szó értelmét. Mivel azt válaszolta, hogy ő csupán a jogban és nem a
nyelvtudományban járatos, ezt mondtam neki: - Annál inkább meg kell tudnod ma-
gyarázni, hiszen állításod szerint a joghoz értő vagy. Quintus Ennius ezt a szót a
tizenkéttáblás törvényből vette át, amelyben, ha emlékezetem nem csal, a következők
állnak: „Adófizető polgárnak adófizető legyen a védője. Polgárjogú proletárnak, bárki
lehet védője, aki akar."[32]
Kérünk hát, ne arra gondolj, hogy Ennius Évkönyvét olvassuk, hanem a tizenkéttáblás
törvényt, tehát azt magyarázd meg, hogy e törvény szerint mit jelent a proletár
polgár?
— Nekem persze csak akkor kellene tudnom megmagyarázni és értelmezni e
szavakat, ha tanulmányoztam volna a faunok és az őslakók jogát. Az Aebutiusról
elnevezett törvény alapján mindez már a múlté — hacsak nem a százszemélyes
bíróság előtti peres eljárás kivétel ez alól — és így a „proletarius", az „adsiduus",
„sanates", „vades", „subvades", a „25 garas", a „talio",* a lopás áldozati tállal és
ágyékkötővel való nyomozása mind-mind elavultak, és ezzel a régi-régi
tizenkéttáblás törvény is. Csak a hatályos jogszabályokat, törvényeket és szavakat kell
tanulmányoznom és tudnom.
KI Gellius, Noctes Atticae 16.10.
* A "talio" régi büntetési elv: az elszenvedett rossznak hasonlóval történő megtorlása.
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 18
Elhatározván régi törvényeink magyarázatát, szükségszerűen a város kezdeteitől
akarok kiindulni. Nem azért, hogy szószaporító magyarázatokat alkothassak, hanem
mivel minden dolgot akkor tartok tökéletesnek, ha az összes szükséges részleteket
tartalmazza. Az pedig bizonyos, hogy bármely dolognak leglényegesebb része a
kezdet. Ha a törvényszéken perbeszédet mondók szinte tilosnak tartják a bíró előtt a
tényállás minden bevezetés nélküli taglalását, mennyivel helytelenebb lenne a
magyarázatot igérőtől a kezdet elhagyásával, a források fel nem tárásával, szinte úgy
mondhatnám, mosatlan kézzel, tárgyalni kezdeni az anyagot. Ha nem csalódom, a
magyarázat könnyebben jut hozzánk a bevezetés által és ez megkönnyíti,
készségesebbé teszi a megértést.
ZJ Gaius D. 1. 2. 1.[33]
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 19
II.
A RÓMAI TÖRVÉNYEK
Róma a jogászok, nem a törvényhozók hazája volt. Bármenynyire különösnek is
tetszik, Rómában a törvényhozás — mai mércével mérve — roppant gyér,
rendszertelen és ötletszerű volt. Ennek az oka nem csupán az, hogy régen a jogalkotók
nem ontották olyan pazar bőséggel a jogszabályokat, mint manapság. Azzal is
magyarázható, hogy a rómaiak a jog fejlesztését lehetőleg a jogtudósokra és a
magistratusokra, elsősorban a praetorra bízták. Törvényekkel, jogszabályokkal
olyankor avatkoztak be a jog életébe, amikor kifejezett reformokra, olyan fontos
változtatásokra volt szükség, amelyeket csak felülről, hatalmi szóval lehetett
keresztülvinni. Mindez csupán a köztársaság és a principatus korára áll. A dominatus
időszakának szinte korlátlan hatalmú császárai már arra törekedtek, hogy a jog
legapróbb kérdéseiben is az ő akaratuk döntsön, ezért sűrűn bocsátottak ki
rendeleteket.
Paradox módon Róma jogának az életútja mégis egy-egy nagy törvényhozással
kezdődik és fejeződik be. E két pillér között ível a római jog ezeresztendős töretlen
története.
Időszámításunk előtt mintegy négyszázötven évvel a plebejusok, a kicsiny
városállam elnyomott szabad lakosai, kiharcolták az addig íratlan jog rögzítését és
közzétételét. Tíztagú bizottság alakult, és két esztendő múltán tizenkét táblára írva a
város fórumán díszelgett a törvényhozók műve: a tizenkéttáblás törvény. Amikor a
gallok feldúlták Rómát, a táblák is elpusztultak. Hasztalan vésték utóbb érctáblára a
szöveget, az évszázadok során - eléggé érthetetlen módon - a táblák nyomtalanul
eltűntek. [37] Szerencsére a későbbi jogi és más természetű munkák szerzői gyakran
idézik a tizenkéttáblás törvény egy-egy rendelkezését. Ezekből nagyjában sikerült
rekonstruálni a törvény tartalmát, sőt, esetenként a szavait is. Számunkra a törvény
mind stílusában, mind tartalmában archaikus ízű. Szabályai tömörek és nyersen
parancsolóak. Ebben előnyösen különböznek a későbbi évszázadok római
törvényeinek meglehetősen szószaporító megfogalmazásától. A későbbi korokban
készült törvénygyűjteményekkel ellentétben, a tizenkéttáblás törvény láthatóan nem
a teljesség igényével készült. Számos fontos területet nem érint a törvény, egyes
kérdéseket viszont - mint például a perbeli idézést - részletesen szabályozták a
törvényhozók.
Míg a tizenkéttáblás törvényt az elnyomottak követelése hozta létre, a római jog
pályafutását lezáró nagy kodifikáció ötlete a császári udvarban született meg, s a
munkát nem egyszerű parasztemberek, hanem Iustinianus korának legképzettebb
jogászai végezték el i. sz. 530 körül. A tizenkéttáblás törvény egy piciny városállam
paraszti jogát foglalta egybe naív egyszerűséggel; Iustinianus törvénykönyvei viszont
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 20
a kifinomult bizánci kultúra termékei, és a római jog sok évszázados gazdag
termésének a legjavát tartalmazzák.
A szemelvények a római törvényhozásból adnak ízelítőt: a tizenkéttáblás törvénytől
egészen Iustinianus koráig. A „törvény" szót tágan értelmeztük, és az olyan
jogszabályokat is ide soroltuk, amelyeket a szabatos római szóhasználat nem nevezett
törvénynek. A népgyűléseken hozott törvények mellett találkozunk ezért a senatus
határozataival is. Ezek formailag ugyan nem törvények, de betartásuk gyakorlatilag
éppen annyira kötelező volt, mintha a népgyűlés szavazta volna meg őket. Szerepel
továbbá néhány császári leirat is, amelyekben az uralkodó vitás jogi kérdésekről dönt.
Végül Iustinianus császár néhány rendeletével is megismerkedünk. A szövegeket nem
az egyes törvények politikai vagy jogi fontossága, hanem tartalmuk érdekessége és
közérthetősége szerint válogattuk. így a szövegek a birodalom életének egy-egy
vonását is fölelevenítik.
Bevezetésképpen a római jogtudósoknak néhány olyan megállapításával
találkozunk, amelyek általánosságban szólnak a törvényekről. Ezek az elvek jórészt
napjainkban is érvényesek. Így például ma is úgy gondolkodunk, hogy nemcsak az
szegi [38] meg a törvényt, aki nyíltan megsérti, hanem az is, aki látszólag tiszteletben
tartva a törvény betűjét, kijátssza a törvény tartalmát. Ez a szabály már annyira
magától értetődővé vált, hogy közhelynek mondható. De a banálissá tompult
igazságokat is föl kellett egyszer ismerni; a kereket is föl kellett találni ahhoz, hogy
megszülethessék a modem gépi technika. Nem véletlen, hogy sok jogi alapigazságot
római jogtudósok fogalmaztak meg először.
1. A JOGTUDÓSOK A TÖRVÉNYEKRŐL
A törvény hatása a következő lehet: parancsol, tilt, megenged vagy büntet.
ZJ Modestinus D. 1. 3. 7.
Nem teremt jogot, ami véletlenül, esetlegesen, egy esetben fordul elő.
ZJ Celsus D. 1. 3. 4.
Nem lehet úgy megszövegezni sem a törvényeket, sem a senatus határozatait, hogy
az összes előfordulható esetekre vonatkozzanak. Elégséges, ha azt tartalmazzák, ami
többnyire előfordul.
ZJ Iulianus D. 1. 3. 10.
Nem az tudja a törvényt, aki annak betűjét betartja, hanem aki erejét és lényegét.
ZJ Celsus D. 1. 3. 17.
A törvény egészének figyelmen kívül hagyásával egy részecskéjét kiemelve, annak
alapján dönteni, vagy véleményt mondani, tudománytalan,
ZJ Celsus D. 1. 3. 24.[39]
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 21
Törvényellenesen cselekszik, aki megteszi, amit a törvény tilt. Kijátssza a törvényt, aki
megtartja ugyan szavait, de kibúvót keres tartalma alól.
ZJ Paulus D. 1. 3. 29.
Ha a törvényt értelmezni kívánjuk, először azt kell vizsgálnunk, mi volt a jogszokás
ezelőtt hasonló esetekben az államban: a törvény legjobb értelmezője ugyanis a
szokás.
ZJ Paulus D. 1. 3. 37.
2. A TIZENKÉTTÁBLÁS TÖRVÉNYBŐL
A királyok elűzése után az összes addigi törvények elavultak, és a római nép ismét
bizonytalanságban, inkább szokás alapján, mint törvények szerint élt. Ez az állapot
mintegy húsz évig tartott. Ezután, hogy ez tovább ne így maradjon, közakarattal tíz
férfiút neveztek ki, akiknek feladata lett a görög városok törvényei alapján az államot
írott törvényekre alapozni. Azután elefántcsont táblákra vésve kiállították a bírói
emelvényeken, hogy mindenki nyilvánosan tanulmányozhassa azokat. A tíz férfi
megkapta erre az évre a teljes államhatalom gyakorlásának jogát, hogy ha szükséges,
kijavíthassák vagy magyarázhassák is a törvényeket. Döntéseikkel szemben
fellebbezésnek — más hatóságoktól eltérően — nem volt helye. Ők maguk úgy
találták, hogy az első évben hozott törvényeik még hiányosak voltak, és a következő
évben még két táblát írtak azokhoz, így kapta a törvénymű a tizenkéttáblás törvény
nevet. Egyesek szerint az epheszoszi Hermodorosz, aki ekkor számkivetetten élt
Itáliában, a törvények szerzőségében a decemvirek segítője volt.
ZJ Pomponius D. 1.2. 2. 3-4.
Ha perbe hív, menni kell. Ha nem megy, [a felperes] hívjon tanúkat, aztán ragadja
meg őt. [40]
Ha vonakodik, vagy elfut, kezet kell vetni rá.
Ha betegség, vagy öregség akadályozza, [a perbehívónak] fogatot kell adnia. Ha
nem akarja, a szekeret nem kell kipárnáznia.
Ha a dologban megegyeztek, hirdessék ki. Ha nem egyeznek meg, vitassák meg az
ügyet délelőtt a piacon vagy a gyűlésben. Mindketten legyenek jelen, mikor
beszélnek.
Dél eltelte után a jelenlevő javára kell eldönteni a pert.
Ha mindketten jelen vannak, a végső határidő [a tárgyalás befejezésére] napnyugta
legyen.
ZJ Tab. I. 1-3; 6-9.
Aki tartozását elismerte, vagy akinek az ügyben ítéltek, legyen jogos harminc napja [a
teljesítésre].
Ezután vessenek rá kezet. Vezessék törvény elé.
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 22
Ha nem tesz eleget az ítéletnek, vagy ha senki nem kezeskedik érte a törvényben
vigye magával [a pernyertes]. Kötözze meg szíjjal vagy tizenöt font súlyú lábbilinccsel,
ne nagyobbal, de ha akarja, könnyebbel [is megkötözheti].
Saját kosztján élhet, ha akarja. Ha sajátjából nem él, napi egy mérő lisztet adjon neki,
aki fogva tartja. Ha akarja, adjon többet.
Eközben még joga volt kiegyezni, és hatvan napig tartották bilincsben, ha nem
történt megegyezés. Ez idő alatt három egymást követő vásárnapon a praetor elé
vezették a gyűlés terére, és ott kikiáltották, milyen tartozást ítéltek meg ellene. A
harmadik vásárnap után főbenjáró büntetést kapott, vagy a Tiberisen túlra, idegenbe
eladták.
ZJ Tab. III. 1-6.
Ha az apa a fiát háromszor eladja, a fiú szabaduljon apja hatalmából,
ZJ Tab. IV. 2. b. [41]
Ha szerződést köt, vagy adásvételt, amint szólott a nyelve, úgy legyen jogszerű.
ZJ Tab. VI.1.
Ha másnak tagját töri, ha nem egyezik ki vele, hasonló (talio) legyen a büntetése.
Ha éjjel követi el a lopást, és őt megöli [a meglopott], joggal ölte meg.
ZJ Tab VIII. 2; 12-13.
Halott embert a városban sem eltemetni, sem elégetni nem szabad.
Az asszonyok ne karmolják össze arcukat, és ne jajveszékeljenek a temetésen.
Tilos a megholt ember csontjait összeszedni, hogy utólagos temetést rendezzenek
neki.
Kivételt tesz a törvény az idegenben vagy a háborúban megholt esetében.
Aranyat nem szabad [a halottal] adni. De ha valakinek a fogai arannyal vannak
kapcsolva, az nem jogsértő, ha vele eltemetik.
ZJ Tab. X. 1; 4-5; 8.
3. NÉPGYŰLÉSI TÖRVÉNYEK
Törvény, az, amit az egész nép hoz létre és parancsol meg. Néphatározat, amit a plebs
hoz létre és parancsol meg. A plebs az egész néptől annyiban különbözik, hogy a nép
fogalmán az összes polgárok értendők, ide számítják a patríciusokat is. A plebs
megjelölésen a patríciusokon kívül az összes többi polgárokat értjük. Hajdan ugyan a
patríciusok azt tartották, hogy őket a plebs határozatai nem kötelezik, minthogy
azokat hozzájárulásuk nélkül hozták, [42] Később azonban a Hortensius-féle törvény
elrendelte, hogy a plebs határozatai az egész népre kötelezőek legyenek: így azután a
törvényekkel egyenlő hatályuk van.
ZJ Gai. Inst. 1. 3.
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 23
A Silius-féle törvény a hatósági mértékekről
Azon hatósági mértékek közül, amelyekkel ez idő szerint a nép élni szokott, a
jóhiszemű egyenlőségek úgy állapíthatók meg, hogy a bor amforája 80 súlyegység
legyen, a bor congiusa 10 súlyegység, 6 hatod legyen 1 congius bor, 48 hatod legyen
egy amfora bor, 1 hatod legyen egyenlő 1 fonttal, 16 font legyen a vékában. Ha
valamely hatóság ennek ellenére rosszhiszeműen a súlyegységet, a vékát, az edényt,
a hatósági mértéknél nagyobbra vagy kisebbre készítteti, vagy készíti, vagy eltűri,
hogy ez történjék, azt bármely hatóság megbírságolhatja, a károsultnak szabad háza
népét felbecsültetnie, vagy megengedhető, hogy aki akarja, perbe idézhesse.
ZJ FIRA I. p. 79.
A Quinctius-féle törvény a vízvezetékekről
T. Quinctius Crispinus consul a népet törvénybe hívta, és a nép törvényt hozott az
isteni Iulius* által épített törvénykező piacon július 1-ét megelőző napon. A sergius
törzs (tribus) kezdte a szavazást, közülük pedig Sex. L. Virro fia szavazott először. Aki
e törvény meghozatala után patakokat, vízfolyásokat, boltozatos csatornákat,
vízvezető csöveket, fém vízvezetékeket, tavakat, vízgyűjtő medencéket,
közvízvezetékeket, amelyek a városba visznek, tudatosan rosszindulattal megfúr
vagy megrongál, megfurat vagy [43] megrongáltat, megront, hogy ezáltal kevesebb
víz menjen jusson, folyjék, érkezzék, vezetődjék Róma városába, valamint Róma város
épületeibe és a városhoz tartozó részekbe, vagy később hozzá kerülő részekre,
kertekbe, földekre és azon helyekre, amely kertek, földek, helyek tulajdonosainak,
birtokosainak, haszonélvezőinek a víz adva, juttatva van, vagy lesz, szökőkútba kerül,
elosztják, nyilvános víztartóba vagy tóba vezetik, az ilyen római népnek_százezret
legyen köteles kártérítésként fizetni; és aki rosszhiszeműen, bármit ezek közül
megtett, az megtéríteni, megjavítani, helyreállítani, helyrehozni, újjáépíteni, helyre
tenni, akadályokat lerontani legyen köteles minden csalárdság nélkül. Mindezt úgy
tegye, hogy helyesen történjék. Aki a vizek gondnoka, vagy ha ilyen nincsen, akkor
az a praetor, aki a polgárok és az idegenek pereiben jogot szolgáltat, megfelelő
zálogolással fegyelmezve gondoskodjék erről. A gondnoknak, vagy ha nincs
gondnok, akkor a praetornak, aki a gondnok nevében eljár, fegyelmezési, bírságolási,
zálogolási joga és hatásköre legyen. Ha bármit ezek közül rabszolga követne el, az ő
ura helyette a római népnek kártérítésül százezret köteles fizetni.
ZJ FIRA I. p. 152-153.
4. A SENATUS HATÁROZATAI
* Iulius Caesar.
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 24
A senatus határozata az, amit a senatus létrehoz és elrendel. Ennek törvényerőt
tulajdonítunk, noha ez sokáig vitatott volt.
ZJ Gai. Inst. 1. 4.
A senatus határozata augusztus hónapról
Caesar Augustus császár Sextilis* hónapban kezdte meg első conzulságát, három
diadalmenetet is vezetett a városban, a Ianiculusról a légiók követték őt kedvező
előjelek alapján, Egyiptomot is ebben a hónapban szerezte meg a római népnek, és
ebben a hónapban fejezte be a polgárháborút. így ez a hónap uralkodásának
legszerencsésebb hónapja volt, ezért úgy tetszik a senatusnak, hogy e hónapot ezentúl
augusztusnak nevezzék.
ZJ FIRA I. p. 280-281.
A senatus határozata az építmények megóvásáról
Cn. Hosidius Geta és I. Vagellius consulsága idején. Jóságos uralkodónk**
városunkat és egész Itáliát az örökkévalóság számára szolgáló építményekkel
díszítette, és nemcsak legfelségesebb szándékával, hanem példájával is gondozza
azokat, azok megóvása érdekében e boldog században közfáradozáson felül a
magánosoknak is igyekezettel kell lenniök. Tartózkodnia kell mindenkinek azon
kegyetlen ügyletektől és a békés fejlődés ellenére levő tevékenységtől, amely a
házak és a majorságok lerombolására törekszik. Ha valaki olyan céllal vásárol
építményt, hogy lebontásával a vételárhoz képest többletnyereségre tegyen szert,
az ezzel elért nyereség kétszeresét tartozik a kincstárba befizetni, és erről a
senatusnak is be kell számolnia. Minthogy pedig ugyanolyan rossz példát
szolgáltat az ilyen célból történő eladás, mint a vétel, tehát az eladókat, akik tudato-
san, rosszhiszeműen, a senatus kifejtett akarata ellenére adnak el, azzal kell
büntetni, hogy az ilyen eladások érvénytelenek legyenek. Tanúsítja azonban a
senatus, hogy nem azokkal a tulajdonosokkal szemben határozott, akik épít-
ményeik birtokában azok egyes részeit átépítik, és ezt nem üzérkedés céljából
teszik.
Számlálás szerint a határozat hozatalakor jelen volt 383 senator.
ZJ FIRA I. p. 288-289.[45]
5. CSÁSZÁRI LEIRATOK
Az uralkodó akarata törvényerejű, mivel az uralmáról szóló törvénnyel, amit a nép
hozott, a nép neki adta és reá ruházta teljes hatalmát.
* Szó szerint: "hatodik", mivel a római év március hónappal kezdődött.
** Claudius császár.
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 25
Amit tehát a császár leiratában és aláírása által elrendel, vagy kérésre eldöntött,
vagy amiről nyilatkozott, vagy amiről edictumot adott ki, törvénynek tartandó.
Ezeket a jogszabályokat közönségesen constitutióknak (császári rendeleteknek)
nevezzük.
ZJ Ulpianus D. 1. 4. 1. pr-1.
Domitianus leirata az orvosok és a tanítómesterek megrendszabályozásáról
Caesar Domitianus császár tribunusi hatalmának XIII., császárságának XXII. évében,
mint örökös censor. A. Licinius Mucianus és Gaius Priscus consulsága évében. Úgy
ítélem, hogy szigorúan meg kell rendszabályozni az orvosok és az ifjúságot
művészetre tanító mesterek kapzsiságát, mert sokan a tudományt aljas módon
kiárusítják rabszolgájuk által, nem az emberségnek, hanem az árak felhajtásának
kedvéért. Aki tehát rabszolgájának a tudományáért pénzt fogad el, azt meg kell
fosztani a gyakorlás jogától, melyet atyám engedélyezett, ugyanúgy, mintha
mesterségét más városban gyakorolná, mint ahol arra jogosult.
ZJ FIRA I. p. 427-428
Vespasianus a Sabora-beliekhez
Ceasar Vespasianus Augustus császár, főpap, tribunusi hatalmának IX.,
császárságának XVIII. évében nyolcadszor consul, a haza atyja üdvözli Sabora
elöljáróit és városi tanácsnokait.[46]
Mivel azt mondjátok, hogy sok nehézség nyomja gyengeségeteket, megengedem,
hogy szándékotok szerint rólam elnevezett várost építsetek a síkságon. Vámszedési
jogaitokat, amelyekről azt állítjátok, hogy Augustus császár engedélyezte a
számotokra, megőrzöm. Ha újakat akartok szerezni, ezért a helytartóhoz kell
fordulnotok, én ugyanis a vele való tárgyalás nélkül semmit sem határozhatok.
Felterjesztéseteket augusztus elseje előtti nyolcadik napon vettem, követeimet
kiküldöttem a negyedik napon, ugyanazon elseje előtt. Üdvözöllek Benneteket.
Előljáróitok C. Cornelius Severus és M. Septimius Severus az adót befizették a
kincstárba.
ZJ FIRA I. p. 422-423.
6. IUSTINIANUS RENDELETEIBŐL
A színésznőktől sem esküt, sem kezest nem szabad követelni arról, hogy nem
hagyják ott a foglalkozásukat Iustinianus császár Iohannésznek, aki másodízben a
keleti rész testőrparancsnoka, patrícius és volt consul.
Bevezető rész: Tudjuk, hogy a minap törvényt hoztunk, amely megtiltja, hogy bárki
kezeseket merészeljen követelni a színi pályán működő nőktől azért, hogy ott
maradjanak, és becstelen mesterségüket tovább űzzék, megfosztván őket attól a
lehetőségtől, hogy jó útra térhessenek. Egyben súlyos büntetésekkel fenyegettük
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 26
azokat, akik ilyesfajta kezességeket követelnek, és elrendeltük ezenfelül, hogy a
kezesek mentesek minden kötelezettségtől. így nem kényszeríthetők arra, hogy ezeket
a személyeket előállítsák.
Azt tapasztaljuk azonban most, hogy súlyosan és tűrhetetlen módon sértik meg azt
az erkölcsösséget, amelynek megvalósítására törekszünk. Miután megtiltottuk nekik,
hogy kezeseket szerezzenek, más utat eszeltek ki, amely még súlyosabb
istentelenségeket eredményez. Megesketik ugyanis [47] ezeket a nőket arra, hogy
sohasem hagyják abba istentelen és erkölcstelen mesterségüket. A szerencsétlenek
pedig, rútul félrevezetve, azt hiszik, hogy nem istentelenül, hanem istenesen
cselekszenek, és csupán esküjüket tartják meg azzal, hogy szemérmüket áruba
bocsátják, holott tudhatnák, hogy kedvesebb az isten előtt az ilyesféle eskü megsze-
gése, mint betartása. Ha ugyanis valaki arra esküszik meg, hogy például gyilkosságot,
házasságtörést vagy valami más esztelenséget fog elkövetni, akkor nem köteles az
ennyire istentelen, esztelen és veszélybe sodró esküt betartani. Éppen ezért szabad a
nőnek is, még ha ilyen esküt tett is, megszegnie az eskü szigorát, és bántatlanul
tisztességes életet kezdenie. Az esküszegés büntetése pedig (amennyiben
egyáltalában erről szó lehet) azokat sújtsa, akik tőle az esküt követelték.
1. fejezet: Ezért nyomban el is rendeljük, hogy tíz arany büntetést fizessen az, aki
ilyen fajta esküt merészel követelni. Elrendeljük továbbá, hogy ezt az összeget maga
a szerencsétlen nő kapja meg, hogy élete hátralévő részében tisztességben élhessen.
A büntetéspénzt a tartomány elöljárója hajtsa be, és adja át a nőnek. A hivatalnokok
pedig vegyék tudomásul, hogy ha ezt elmulasztják, akkor hivataluk lejárta után is
felelősek maradnak, sőt felelnek örököseik, utódaik is, és felelnek vagyonukkal
azért, minthogy istenes cselekedetet mulasztottak el. Ha pedig maga a tartományi
elöljáró követelné az esküt, akkor őneki is meg kell fizetnie az említett tíz arany
büntetést, amit a tartomány katonai parancsnoka hajt be rajta, és ad át a nőnek.
Amennyiben nincsen a tartománynak katonai parancsnoka, akkor a metropolita
püspök* vegye kezébe az ügyet. Miután pedig intézkedett, számoljon be erről
nekünk, valamint a szomszédos tartomány legmagasabb rangú hivatalnokának.
Tehát akár hivatalnok, akár magánember legyen az, aki ezt elköveti, mindenképpen
sújtsa az említett büntetés. A [48] behajtott pénzt pedig a nőnek kell adni — aki
ennek híján nem tudna a jövőben erkölcsösen élni -, hogy ne látsszék esküszegőnek.
Záradék: Amit tehát eldöntöttünk, és a jelen szent törvényünkben kinyilvánítottunk,
méltóságod tegye saját hirdetményeivel közismertté, hogy az emberek tudomást
szerezzenek az erkölcsösség érdekében kifejtett császári törekvéseinkről.
DGy Nov. 51.
A fegyverekről
Iustinianus császár Baszilidésznek, a császári kancellária vezetőjének.
* Mai kifejezéssel: érsek (a tartomány rangban első püspöke).
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 27
Bevezető rész: A magasságos Isten és Üdvözítőnknek Jézus Krisztusnak segítségét
kérvén szüntelenül arra törekszünk, hogy alattvalóinkat, akiknek kormányzását Isten
reánk bízta, minden sérelemtől és károsodástól megoltalmazzuk. így tiltjuk a
háborúskodásokat, amelyek meggondolatlanságból keletkezvén kölcsönös öldöklést
eredményeznek, és ennélfogva kétszeres büntetést vonnak maguk után: mind azt,
amit a hadakozók mérnek egymásra, mind pedig azt, amellyel törvényünk sújtja az ő
esztelenségüket.
I. fejezet: Minthogy az efféle öldöklésektől az embereket meg akarjuk szabadítani,
úgy határoztunk, hogy egyetlen magánember sem készíthet fegyvereket, és csak azok
állíthassanak elő fegyvert, akik az állami fegyverkészítő műhelyekben dolgoznak, a
fegyvereket pedig készítőik nem adhatják el magánszemélyeknek. Sőt azoknak sem
engedjük meg, hogy fegyvert készítsenek vagy bárkinek eladjanak, akik
fegyverkovácsokként a katonai egységekhez vannak beosztva, akiket „küldötteknek"
is neveznek, és akik a császári kincstárból húznak fizetést. Csupán azoknak a
katonáknak a fegyvereit tarthatják karban, akikkel egy csapatban szolgálnak, ha pedig
új fegyvert állítanának elő, [49] akkor azt el kell kobozni tőlük, és császári
fegyvertárunkba kell bevinni az ott elhelyezett állami fegyverek közé.
II. fejezet: Mindezeket a rendelkezéseket pedig azokra is alkalmazni akarjuk, akik a
hajítógépek kezelőinek csapataihoz tartoznak, amelyeket a különféle városokban
helyeztünk el, és ezekben a csapatokban olyanok is szolgálnak, akik a fegyverek
gyártásához is értenek. Ezek kizárólag az állami fegyvertárakban elhelyezett állami
fegyvereket javíthatják és tarthatják karban. Ha pedig valamiféle új fegyvert
készítenének, akkor azt is adják át az állami fegyvertárba, és semmiképpen se adják el
senki másnak.
IV. fejezet: Annak érdekében pedig, hogy nyilvánvalóvá váljék az: mely fegyverek
gyártását tiltjuk a magánszemélyeknek és bárkinek, kivéve azokat, akik a mi császári
fegyverműhelyeinkben dolgoznak, illetve mely fegyverek eladását tiltjuk magánosok
részére, helyesnek tartjuk ezeket a jelen törvényben felsorolni. Tilos tehát
magánszemélyeknek előállítaniuk és vásárolniuk íjakat és nyilakat, kétélű kardokat és
kardokat (amelyeket rövid kardoknak is neveznek), mellvérteket, amelyeket
páncélnak is neveznek, továbbá pikákat és bármilyen fajtájú és formájú lándzsákat, az
izauriaiaknál „monocontia"-nak nevezett lándzsákat, hajítódárdákat, amelyeket
hajítófegyvereknek is neveznek, ezenkívül pajzsokat, sisakokat; ugyanis ezek
gyártását sem engedélyezzük azokon kívül, amelyeket a mi császári műhelyeinkben
állítanak elő. Magánosok számára csupán a rövid tőrök gyártását és eladását
engedélyezzük, mert ezeket a csatában nemigen lehet használni. Jelen általános
érvényű törvényünket pedig méltóságod ebben a királyi városban, valamint
birodalmunk többi városaiban is tegye közzé, hogy valamennyien ismerjék és
betartsák azt, amit elrendeltünk.
V. fejezet: Értesítsed továbbá az ilyen fegyvertárak élén álló chartulariusokat és az
említett műhelyek élén álló scriniariusokat a mondottakról, mert mulasztásuk esetén
nem csupán pénzbeli, hanem testi büntetésben is részesülnek, és elveszítik
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 28
hivatalnoki minőségüket, azonfelül, hogy ők [50] maguk többé nem lehetnek
scriniariusok, hanem a műhelyek vezetését másokra bízzuk.
Záradék: Amit pedig elrendeltünk, és a jelen törvénnyel kinyilvánítottunk,
méltóságod, és azok, akik a jövőben fogják ezt a hivatalt betölteni, megvalósítani
törekedjenek, mert haragunkat vonják magukra, ha az állam számára ennyire fontos
ügyet nem kezelnek kellően.
DGy Nov. 85. pr.-1-2-4-5.
Azokról a colonusokról, akik más földjén lakókkal kötnek házasságot
Iustinianus császár Ladzarosznak, a keleti tartomány helytartójának.
Bevezető rész: A különféle utakon nekünk tett jelentésekből tudomást szereztünk
arról, hogy Mezopotámiában, valamint Osroena tartományban a mi korunkhoz
méltatlan bűnöket követnek el. Ott ugyanis szokásos, hogy különböző
földbirtokokról származók házasodnak össze. Most azonban a földesurak már
megkísérlik a korábban megkötött házasságokat felbontani, és az ezekből származott
gyermekeket a szüleiktől elvenni, és ilyenformán valamennyiüket a saját földbirtokuk
colonusainak a nyomorúságos sorsára juttatni; erőszakkal választván el egymástól a
férjeket és a feleségeket, sarjaikat pedig, akiket azok a világra hoztak, elragadván
tőlük. És egyedül mi törődünk ezzel az üggyel.
1. fejezet: Elrendeljük tehát, hogy a jövőben a földbirtokosok úgy őrizzék azokat a
colonusokat, akik törvényesen őhozzájuk tartoznak, ahogyan akarják, hogy ne
léphessenek házasságra más földbirtokról származókkal. A már megkötött
házasságok azonban érvényesek legyenek, és senki sem választhatja el azokat, akik a
korábban uralkodó szokásnak megfelelően már együtt élnek, és senki sem kény-
szerítheti őket arra, hogy az ő földjét műveljék. Tilos továbbá elvenni a gyermekeket
szüleiktől azon a címen, hogy [51] colonusi jogállásúak. Ha pedig kitudódna, hogy
ilyesmi esetleg már bekövetkezett, akkor tetesd azt jóvá, és gondoskodj arról, hogy
visszaadják, akár a gyermekeket, akár az asszonyokat vették el a szüleiktől illetőleg a
férjüktől. Aki pedig ezután merészel ilyet tenni az magát a földet is veszítse el. A
házaspárok pedig szabaduljanak meg attól a rettegéstől, amely eddig beárnyékolta
őket, és a szülők tartsák meg gyermekeiket ennek a rendelkezésünknek az
értelmében. A földbirtokosok nem firtathatják ezeket az ügyeket, továbbá nem
ragadhatják el a gyermeket vagy az élettársat. Az pedig, aki ilyet merészel tenni,
veszítse el azt a földet, amelynek colonusaiként perelni próbálja őket.
Záradék: Amit tehát eldöntöttünk, és a jelen ünnepélyes törvényünkkel
kinyilvánítottunk, azt méltóságod és beosztottjai, valamint azok, akik a jövőben
ugyanezt a tisztséget be fogják tölteni, valósítsák meg, és gondoskodjanak be-
tartásáról, minthogy három font arany büntetés fenyegeti mindazokat, akik ezt a
törvényt megszegni próbálják.
DGy Nov. 157.[52]
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 29
III.
VIVA VOX IURIS CIVILIS.
A PRAETOR JOGALKOTÁSA
Elnézést kérünk az olvasótól a latin címért, de nem tudunk ellenállni a kísértésnek,
hogy Marcianus jogtudós szinte költői szépségű meghatározását: "A ius civile élő
szavá"-t válasszuk a praetori jogalkotásról szóló fejezet jelmondatául.* Marcianus
definíciója pedig nemcsak szép, hanem találó is.
Magyarázattal tartozunk azért is, hogy visszariadtunk a „ius civile" kifejezés
magyarra átültetésétől. Ennek egyszerűen az az oka, hogy olyan sajátos római
fogalomról van szó, amelynek megfelelő kifejezést nyelvünk nem ismer. Így
bármilyen fordítással kísérleteznénk is, menthetetlenül torzítanánk. A "ius civile"-n a
rómaiak elsősorban a saját jogukat értették. Idesorolták azokat a szabályokat,
amelyek csak római polgárokra vonatkoztak, azokat a jogosítványokat, amelyek csak
őket illették meg. Így például csak római polgárnak volt apai hatalma gyermekei
fölött. A birodalom területén élő idegenektől a rómaiak megtagadták ezt a jogot.
Néha más értelemben is találkozunk a „ius civile" kifejezéssel. Előfordul, hogy a
források a törvények és jogtudósok írásainak gyűjtőneveként használják ezt a megje-
lölést. Ilyenkor nem az idegenek jogával állítják szembe, hanem azzal a joggal,
amelyet a magistratusok, elsősorban a praetorok alkottak. A "ius civile" tehát a
praetori jog ellentéteként is érthető.
A praetori jog olyan különlegesség, amely kizárólag a rómaiak sajátos
államrendjében képzelhető el. A praetori jog valójában [55] a legvadabb paradoxon.
Római felfogás szerint ugyanis a praetor nem alkothat jogot, de ennek ellenére
praetori jogról beszélnek. Hogyan lehetséges ez?
A praetor az igazságszolgáltatás vezetője volt, akit egy évre választottak meg erre a
tisztségre. Nem személyesen bíráskodott, de a pereskedő feleknek először a
praetorhoz kellett fordulniuk, és a praetor döntötte el, hogy engedélyezi-e a pört, ad-
e jogsegélyt a panaszosnak. Ha pedig engedélyezte, azt is meghatározta, miként
ítélkezzék a bíró. Ebben a körben a praetor hatalma - modern kifejezéssel élve -
szuverén volt. Ebből fakadt az, hogy hiába volt valakinek joga, mitsem ért vele, ha a
praetor megtagadta a perlési lehetőséget. Sőt: az is előadódott, hogy valaki olyan
panasszal fordult a praetorhoz, amely a ius civile szerint nem volt megalapozott, de
az igazságszolgáltatás ura mégis lehetővé tette a perindítást.
Az ember azt gondolná, hogy mindez a legféktelenebb önkény a teljes
jogbizonytalanság forrásává válhatott. Korántsem. A praetor hivatalba lépésekor
hirdetményt, "edictum"-ot bocsátott ki, amelyben közzétette, milyen elvek szerint
szolgáltat igazságot, és a különböző sérelmekre milyen jogsegítséget ad. Saját
edictumát pedig többé nem változtathatta meg. Legföljebb azt tehette, hogy olyan
* Az idézett szövegben ugyan nem szó szerint "ius praetorium", hanem "ius honorarium" szerepel, de
a rómaiak maguk is gyakran azonosították a két fogalmat.
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 30
panaszra is adott jogsegélyt, amely teljesen új és különleges lévén, nem szerepelt az
edictumban; vagyis saját edictumát csupán kiegészíthette.
A következő évre megválasztott praetor természetesen nem dobta sutba elődje
edictumát, hogy merőben újat kelljen csinálnia. Lényegében átvette az előző évi
hirdetményt, és azt szükség szerint itt-ott megváltoztatta. Ha úgy találta, hogy
elődjének valamelyik újítása csak bajt és zavart okozott a gyakorlatban, akkor ezt
törölte, és kiegészítette az edictumot olyan intézkedésekkel, amelyekre megítélése
szerint szükség volt. Így a praetor edictuma valóban a ius civile „élő szavává" vált,
mert ezáltal az igazságszolgáltatás a lehető legrugalmasabban - elkerülve a
törvényhozás nehézkességét és lassúságát - alkalmazkodhatott az élet változó
igényeihez. Egy-egy elhibázott intézkedés, rossz ötlet nem támasztott évekre
zavarokat - mint egy félresikerült jogszabály esetében -, mert a következő évben az új
praetor minden teketória és formaság nélkül elhagyhatta. Emellett az edictum az
állandóságot, a folyamatosságot is biztosította, hiszen a gyakorlatban bevált hasznos
részei állandósultak. [56]
Már említettük, hogy a praetori jogalkotás is végső soron a jogtudósok műve volt.
Maguk a praetorok ugyanis rendszerint nem voltak a jog szakemberei. Éppen ezért,
bár erre senki sem kötelezte őket, jogtudósokból álló tanácsadó testülettel vették
magukat körül. Márcsak azért is, hogy ne valljanak szégyent, és higgadt, tapasztalt, a
jogban is járatos politikus színében tűnjenek föl.
Az évszázadok során a praetori edictum anyaga egyre inkább állandósult. A
hivatalba lépő új praetorok a császárkorban már alig változtattak rajta, és egyszerűen
kihirdették az átörökített - és most már "örök érvényű" - edictumot. A császárkor poli-
tikai klímája sem kedvezett túlzottan az önálló és határozott kezdeményezéseknek. A
praetorok alighanem bölcs opportunizmusból is óvakodtak attól, hogy
egyénieskedésükkel kiváltsák a császár rosszallását.
A második század derekán Hadrianus császár megbízta a kiváló jogtudóst: Salvius
Iulianust azzal, hogy a gyakorlatilag már egyébként is változatlanná vált edictumot
rögzítse végleges formába. Ettől fogva a praetorok jogalkotása hivatalosan is
megszűnt, a Hadrianus-féle örök edictumot voltak kötelesek változatlanul kihirdetni.
Maga az edictum nem maradt ránk. A jogtudósok azonban előszeretettel készítettek
részletes kommentárokat, magyarázatokat a praetori edictumhoz. Ezekből a
kommentárokból a Digesta szerkesztői is bőségesen merítettek, így tetemes részüket
megőrizték a számunkra. A kommentárok szerzői a magyarázat alkalmával gyakran
szó szerint is idézték az edictum szövegét. Ezek segítségével tájékozódni tudunk az
edictum tartalmáról, sokszor szavait és nemesen egyszerű stílusát is ismerjük, sőt a
szerkezetét is sikerült nagyjában rekonstruálni. Az ízelítőül kiválogatott edictum-
idézetek és a magyarázatok ezekből a Digestában megőrzött kommentárokból
származnak.
1 . JOGTUDÓSOK A PRAETORI JOGRÓL
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 31
A ius civile pedig az, ami a törvényekből, a plebs határozataiból, a senatus
határozataiból, a császári rendeletekből és a jogtudósok válaszaiból származik.[57]
A praetori jogot a praetorok vezették be közérdekből, a ius civile kisegítésére,
kiegészítésére vagy helyesbítésére. A tisztségviselők jogának is mondjuk, mert a
praetor tisztségéről nyeri nevét.
ZJ Papinianus D. 1. 1. 7.
A tisztségviselők joga maga is a ius civile élő szava.
ZJ Marcianus D. 1. 1. 8.
Az edictumok azoknak a rendeletei, akiknek edictum-alkotási joguk van. Ilyen
edictum-alkotási joga a római nép tisztségviselőinek (magistratus) van. A legteljesebb
jogot a két praetor — a városi és az idegenek feletti — edictumai tartalmazzák, akiknek
jogköre a tartományokban a helytartókat illeti. Következnek az aedilisek edictumai,
akiknek jogköre a római nép alá tartozó tartományokban a quaestorokat illeti. Ma a
császárok a tartományokba általában nem küldenek quaestorokat, Így ott nem tesznek
közzé edictumot.
ZJ Gai. Inst. 1. 6.
2. A PERBEHÍVÁS
A praetor nem változtatott a ius civile ősi szabályán, és a felperesre bízta, hogy a
perben biztosítsa ellenfele megjelenését. Hatósági idézést az edictum nem ismert -
ennek megvalósításához nem is volt a praetornak megfelelő hivatali szervezete. Igen
kérdéses, hogy a „magánidézés" rendszere nem vált-e az igazságszolgáltatás kárára.
Nehezen elképzelhető, hogy alacsonyabb rangú ember kényszeríteni tudott volna egy
tekintélyes polgárt, hogy megjelenjék a praetor előtt. Perbehívni
annyit jelent, mint perindítás céljából idézni.
ZJ Paulus D. 2. 4. 1. [58]
Így szól a praetor: "Szülőjét, patronusát, patronáját, patronusa szüleit vagy
gyermekeit engedélyem nélkül senki se hívja perbe." Szülőn itt mindkét nembeli
szülőkét értsd, de hogy a felmenőket vég nélkül kell-e érteni, az kérdéses. Egyesek
úgy vélik, hogy a szülőt a negyedik fokig, a szépszülőkig kell érteni, és ősöknek
nevezik a felmenőket. Pomponius arról tájékoztat, hogy ez volt a régi jogtudósok
álláspontja. Gaius Cassius szülőn az összes felmenőket érti korlátozás nélkül, amit
tisztességtudóbbnak tarthatunk, és ez a helyesebb nézet.
Labeo úgy véli, hogy azokat is szülőknek kell tartanunk, akik rabszolgákként
szülték gyermeküket, és nemcsak a jogilag elismert gyermekekre vonatkozik ez, mint
ahogy Severus vélte, hanem a házasságon kívül született fiú se hívhassa anyját perbe.
ZJ Ulpianus D. 2. 4. 4. 1-3.
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 32
Úgymond: „patronusát, patronáját". Patronusoknak azokat nevezzük, akik rabszolgát
felszabadítottak, vagy váltságdíját kifizették, vagy szabadbak nyilvánították, noha
nem volt az, vagy eskü alatt vallották őt felszabadítottnak. Ezzel szemben nem lehet
patronusnak tartani azt, akivel szemben a szabadságot ítélettel kellett megállapítani,
vagy aki eskü alatt vallotta, hogy a másik nem az ő felszabadítottja.
ZJ Ulpianus D. 2. 4. 8. 1.
3. A MEGÁLLAPODÁSOK
A praetor az egyik legnevezetesebb edictumában* kimondotta, hogy tiszteletben
tartja mindazokat a megállapodásokat, szerződési kikötéseket, amelyek nem sértik a
jogszabályokat, a társadalom erkölcsi rendjét. Későbbi korok erre az elvre építették a
szerződések szentségének tanát. [59] Így szól a praetor: "azokat a megállapodásokat,
amelyek csalárdság nélkül, továbbá nem törvény, a plebs határozata, a senatus
határozata, császári rendelet vagy határozat ellen jöttek létre, és egyik fél sem volt
azokban rosszhiszemű, be fogom tartani."
ZJ Ulpianus D. 2. 14. 7. 7.
Ez a rendelkezés a természetes méltányosságon alapul. Hiszen mi egyezik meg
jobban az emberek általános nézetével, mint az, hogy egymás közti
megállapodásukat meg kell tartaniuk?
A pactum (megegyezés) neve az egyezségből származik (ahonnét a béke neve [pax]
is leszármaztatható — a latin nyelvben -), és jelenti két vagy több személy ugyanazon
dologban létrejöttt egyetértő és tetszéssel találkozó megállapodását.
Az egyezség általános fogalmába vonható mindaz, amiben az egymással tárgyaló
felek szerződéskötés vagy alkudozás során egyetértően megállapodtak: mint ahogy
azt mondjuk, hogy „összejöttek", azok, akik különböző helyekről egy helyre tartva
megérkeznek, úgy, akik különböző belső indítékok által mozgatva egy véleményre
jutnak, egyetértően megállapodnak. Ezért az egyezség általános fogalom, és
szellemesen határozza meg Pedius, hogy nem létezik olyan szerződés, sem
kötelezettség-vállalás, amelyben akár szavak, akár tettek révén nincs megegyezés: így
a stipulatio is semmis egyező akarat hiányában.
ZJ Ulpianus D. 2. 14. 1. pr-2.
4. A MEGBÍZÁS NÉLKÜLI ÜGYVITEL
A praetor ismerte fel azt, hogy ha valaki felkérés nélkül ugyan, de indokoltan
avatkozik bele egy távollevő ismerősének az ügyébe — azért, hogy valamilyen kártól
megvédje (pl. eloltja a lakásban támadt tüzet) -, ezzel jogokat és kötelezettségeket
* Az "edictum" szó nemcsak a praetori hirdetmény mint egészet jelenti, hanem annak egyes önálló
részeit, a meghirdetett jogelveket is.
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 33
szerez. Követelheti költségeinek és kárának a megtérítését, de ő [60] is köteles
helytállni a fölöslegesen okozott károkért. Ez a praetori újítás a modern jogok
általánosan elfogadott elvévé vált.
Így szól a praetor: "Ha valaki más ügyében jár el, vagy olyan ügyben, amely
olyasvalakié, aki meghalt, annak ezen a címen támadt követelését megítélem.
ZJ Ulpianus D. 3. 5. 3. pr.
Szükséges ez az edictum. Érdeke a táyollevőknek, hogy képviselet és védelem
hiányában ne lehessen a holmijukat birtokba venni, vagyonukat eladni, zálogolni,
őket büntető határozattal sújtani, hogy jogtalanság révén ügyüket el ne veszítsék.
ZJ Ulpianus D. 3. 5. 1.
Ha valaki a távollevő ügyeit akár annak tudtán kívül is ellátja, igényelheti tőle
mindazt, amit annak ügyeiben hasznosan befektetett, vagy amire önmagát a távollevő
ügyében annak helyében lekötelezte. Kettőjük között kölcsönösen keletkezik perlési
lehetőség, mégpedig az úgynevezett megbízás nélküli ügyvitelből. Mert egy részről
méltányos az, hogy az ügyvivőt kötelezzük számadásra és marasztaljuk el, ha valamit
nem megfelelően cselekedett, vagy ha az ügyvitelből hasznot húzott -, másrészt
viszont az is méltányos, hogy ha megfelelően járt el, segítséget adjunk neki
mindabban, amit ezen a címen vesztett, vagy veszteni fog.
ZJ Gaius D. 3. 5. 2.
Servius véleménye (amint ezt ismerteti Alfenus digestáinak 39. fejezetében): hárman
estek a lusitánok fogságába. Egyiküket azzal a céllal küldték haza, hogy a váltság díját
mind a háromnak hozza el, ha pedig nem kerülne vissza, ketten ő érte is fizetni fognak.
Ez nem akart visszatérni, és azért ketten a harmadikért is kénytelenek voltak váltság-
díjat fizetni. Servius véleménye szerint méltányos, hogy a praetor vele szemben jogi
segítséget adjon.
ZJ Paulus D. 3. 5. 20. pr. [61]
5. A MEGFÉLEMLÍTÉS
A ius civile azon a merev állásponton volt, hogy a kényszer vagy a fenyegetés
hatására megkötött szerződés is kötelez. Ezen a praetor változtatott; megengedte; akit
zsarolással, kényszerrel vettek rá valamire, megtámadhatja a szerződést, sőt, a
kényszerítőt büntetés fizetésére is kötelezte.
Így szól a praetor: "Ami félelem miatt történt, nem fogom érvényesnek tartani."
ZJ Ulpianus D. 4. 2. 1.
Ez a clausula magában foglalja mind az erőszakot, mind a megfélemlítést, és így, ha
valaki erőszak hatása alatt cselekszik, ezen edictum alapján kap jogsegélyt.
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 34
Erőszaknak azonban csak azt tartjuk, ami egyrészt kegyetlen, másrészt a jó
erkölcsökkel szemben álló, nem pedig azt, amit a hatóság joggal alkalmaz, tehát
jogszabály alapján és a viselt tisztség erejénél fogva. Tudnunk kell azonban, hogy ha
jogtalanul cselekszik a római nép tisztségviselője vagy a tartományi elöljáró,
Pomponius véleménye szerint alkalmazni lehet ezt a rendelkezést: így például,
úgymond, ha valaki halállal vagy testi fenyítékkel fenyegetve pénzt csikar ki mástól.
ZJ Ulpianus D. 4. 2. 3.
Én úgy vélem, hogy a rabszolgasággal való fenyegetést vagy hasonlót is
megfélemlítésnek kell tartani.
ZJ Paulus D. 4. 2. 4.
Labeo véleménye szerint nem lehet bármilyen félelmet a megfélemlítés fogalmába
vonni, csak ha gonoszsága nagyfokú.
ZJ Ulpianus D. 4. 2. 5. [62]
Ezt az edictumot nem vonatkoztathatjuk a gyáva ember félelmére, hanem csak arra,
amelybe méltán esik az igen állhatatos ember is.
ZJ Gaius D. 4. 2. 6.
A fenyegetésnek ténylegesnek kell lennie, nem elég annak a gyanúja, hogy be fog
következni. Ezt írja Pomponius is műve huszonnyolcadik fejezetében. Ő ugyanis úgy
fejezi ki magát, hogy a bekövetkezett félelem az elfogadható, tehát ha valaki a
megfélemlítést véghez vitte. Azután azt taglalja, helye van-e a szabály alkalmazásának
akkor, ha elmenekültem földemről azért, mert hallottam, hogy valaki fegyveresen
közelít oda? Szerinte Labeónak az volt a véleménye, hogy a szabályt nem lehet
alkalmazni, és az erőszak miatti tilalom is elesik. Nem lehet ugyanis engem erőszakkal
kiűzöttnek tekinteni, ha nem várva be az erőszakot, elfutottam. Másképp van
azonban, ha akkor menekültem, miután a fegyveresek már behatoltak: ekkor helytálló
a szabály alkalmazása. Ugyanazt véli akkor is, ha esetleg erőszakkal építkeznél az én
ingatlanomra: ez esetben alkalmazható az erőszak tilalmáról, de a megfélemlítésről
szóló edictum is, hiszen én félelemből tűröm, amit teszel, és erőszak miatt engedem át
neked a birtokot, és ezért Pomponius szerint helytálló a szabály alkalmazása.
ZJ Ulpianus D. 4. 2. 9. pr
6. A MEGTÉVESZTÉS
Praetori újítás volt az is, hogy akit a szerződés megkötésekor becsaptak,
megtámadhatta a szerződést. A megtévesztést: a "dolus malus"-t Aquilius Gallus
jogtudós vette fel az edictumba praetorsága idején, az i. e. I. században.
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 35
Ezzel az edictummal a praetor segítséget nyújt a csalárd és megtévesztő módon
eljárókkal szemben, akik valami [63] módon másokat becsaptak, hogy ne legyen
ezeknek gonoszságuk jövedelmező, amazoknak együgyűségük káros. Az edictum
szavai a következők: „Ami csalárd rosszhiszeműséggel történt, az ellen jogsegélyt
fogok adni, ha az ügyben más alapon perlési lehetőség nincs, és úgy tetszik, hogy a
panasz jogos." Servius úgy határozza meg a csalárd rosszhiszeműséget, hogy az
valamilyen más megtévesztésére irányuló mesterkedés, amellyel mást színlelünk és
mást cselekszünk. Labeo lehetségesnek mondja egyrészt színlelés nélkül is a más
kijátszását, másrészt lehetségesnek tartja rosszhiszeműség nélkül is, hogy valaki mást
színleljen, mint amit cselekszik. így például színleléssel élhetünk azért, hogy
megőrizzük saját dolgunkat vagy más dolgait. Ő ezért úgy határozza meg, hogy
rosszhiszeműen csalárd minden tettetés, törekvés, színlelés, más megtévesztésére,
megcsalására, megkárosítására. Labeo meghatározása helyes. A praetor nem elégedett
meg azzal, hogy csalárdságot említsen, hanem hozzátette a rossz szándékot, hiszen a
régiek ismertek jó szándékú csalárdságot is, és azt cselnek nevezték. Ezen leginkább
azt értették, ha valaki az ellenséggel vagy a gonosztevőkkel szemben viselkedett
csalárdul.
ZJ Ulpianus D. 4. 3. 1. pr-3.
Iustinianus császár és kísérete
7. A KISKORÚAK
Rómában eredetileg a felserdültek, vagyis azok a fiúk, akik elmúltak tizennégy
évesek, bármilyen szerződést érvényesen megköthettek. Tapasztalatlanságuk
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 36
következtében azonban gyakran becsapták őket ravasz üzletfeleik. A praetor ilyenkor
védelmet adott huszonöt éven aluli serdülteknek. Ezeket nevezték kiskorúaknak.
A praetor a természetes méltányosságot követve hirdette meg ezt az edictumát,
amellyel gondjaiba vette a kiskorúakat. Köztudomású, hogy az ilyen korúak
véleménye törékeny és bizonytalan, sok kísértésnek kitett, sok csábításra [64]
hajlamos; ezért ezzel az edictumával a praetor segítséget ad nekik a különböző
csábítások veszélyei ellen.
A praetor kimondja: „Ami a 25 évnél fiatalabb korúval kötött megállapodás
tartalma, annak érdemét vizsgálni fogom." Úgy tetszik, hogy ezt a segítséget a 25 évnél
fiatalabbaknak kell megadni, mert ez után az idő után már elérik az érett férfikort.
Ezért ma eddig a korig az ifjak gondnokok segítségével gazdálkodnak, és előbb
nem lehet átadni nekik vagyonuk kezelését, még akkor sem, ha ahhoz jól értenek.
ZJ Ulpianus D. 4. 4. 1.
A praetor így szól: „ami a kötött megállapodás." A kötést vagylagosan értjük,
szerződés is lehet, de más is lehet a tartalom.
Ha tehát vesz valamit, vagy elad, ha társaságba lép, vagy kölcsönt vesz fel, és
becsapják, segítséget kap.
ZJ Ulpianus D. 4. 4. 7. pr-1.
Tudnunk kell, hogy nem eleve kapnak jogsegélyt a kiskorúak, hanem az ügy
megvizsgálása után, ha úgy látszik, hogy becsapták őket.
így nem kap jogsegélyt, aki józanul kezeli ügyeit, és nem a meggondolatlansága
miatt, hanem véletlenül történt kár miatt kéri azt: a véletlen kár miatt ugyanis nem jár
jogsegély, hanem csak a meggondolatlan könnyelműség esetében. Pomponius is ezt
írja művének 28. fejezetében. Iulianus írásához Marcellus hozzáfűzi, hogy ha a kiskorú
egy neki szükséges rabszolgát vásárol, és az utóbb meghal, emiatt nem kap jogsegélyt;
nem csapták ugyanis be, amikor olyan dolgot vásárolt magának, amire szüksége volt,
noha az halandó.
ZJ Ulpianus D. 4. 4. 11. 3-4.
A 25 évnél fiatalabb korú fél a hatóság előtt testi megjelenése alapján csalárd módon
állította, hogy ő már nagykorú. [65] Gondnokai, mivel tudták, hogy még kiskorú,
folytatták vagyonának kezelését. A közbenső időben, miután ő nagykorúságát
igazolta, de még nem töltötte be 25. évét, a fiatalkorúnak az adósai megfizették
tartozásukat, de ő a pénzt eltékozolta.
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 37
Kérdem, ki viselje a veszélyt: továbbá, mi történjék akkor, ha a gondnokok is
megmaradnak ugyanazon tévedésben, nagykorúnak tartják őt, és nem gyakorolják
tisztjüket, majd ismét átveszik a gondnokságot -, vajon kötelesek-e viselni a veszélyt
azon időszakra, ami a nagykorúság hamis bizonyítása után telt el?
Válaszom: akik a fiatalkorúnak megfizették adósságukat, joggal szabadultak a
kötelezettségtől, és nem kell újból fizetniük. A gondnokok, akik tudták, hogy ő
kiskorú, és ezért továbbra is hivatalban maradtak, nem tűrhették volna, hogy ő
felvegye az összegeket, és ezért felelősséggel tartoznak. Ha azonban ők is hitelt adtak
a hatóság döntésének, és nem gyakorolták tisztjüket, esetleg még el is számoltak, a
többi adósokhoz hasonlóan felelősséggel nem tartoznak.
ZJ Paulus D. 4. 4. 32.
8. A RABSZOLGÁK MEGRONTÁSA
A rabszolga nem csupán fizikai teljesítőképessége miatt lehetett értékes. Éppen
annyira becsülték szellemi képességeit, tudását, megbízhatóságát, erkölcsi
tulajdonságait. Ezért a praetor jogsegélyt adott azok ellen is, akik mások rabszolgáit
A Digesta kézirata a VI. századból
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 38
rosszra: bűncselekményre vagy erkölcstelenségre vették rá, és ezzel csökkentették a
rabszolga értékét.
Így szól a praetor: "Aki befogad idegen rabszolgát vagy idegen rabszolganőt, és
rábizonyosodik, hogy rosszindulatúan olyanra vette rá, ami azt értéktelenebbé tette,
az ellen keresetet fogok adni az értékcsökkenés kétszeresének [66] erejéig..." Aki
„befogadja" a praetor szavai szerint az idegen rabszolgát, úgy értendő, ha magához
veszi: ebből a szempontból közömbös, hogy menedékhelyet nyújt-e a rabszolgának
elrejtőzés céljából a saját földjén, vagy pedig idegen helyen és épületben.
„Rávenni" azonban többet jelent, mint kényszeríteni, vagy rászorítani a neki való
engedelmességre. A rábeszélést értelemszerűen kell venni, mert jó tanácsot adva is
elérhet valaki rosszat. Ezért mondja a praetor, hogy „aki rosszindulatúan vette rá,
hogy értéktelenebbé tegye". Mert csak az felel, aki olyanra veszi rá a rabszolgát, ami
értéktelenebbé, haszontalanabbá teszi. Aki tehát felbujtja a rabszolgát becstelen
dolgok cselekvésére vagy megkísérlésére, az edictum szerint felelősséggel tartozik.
Vajon csak az tartozik-e felelősséggel, aki jóravaló rabszolgát vesz rá bűnre, vagy
pedig az is, aki a mihasznát buzdítja, vagy a rossznak mutatja meg, hogyan vétkezhet?
Helyesebb, ha úgy döntünk, hogy az is felelősséggel tartozik, aki a rosszat vezeti rá a
vétek módozataira. Még ha a rabszolga eleve csavargó természetű vagy tolvaj volt is,
aki ezt a szándékát dicséri, felelősséggel tartozik: nem szabad ugyanis dicsérettel
növelni a vétkes hajlamot. Tehát akár derék rabszolgát ront meg valaki, akár
haszontalant tett rosszabbá, ezt megrontásnak tekintjük.
Aki a rabszolgáját ráveszi, hogy jogtalanságot cselekedjék, lopjon, megszökjék, aki
az idegen rabszolgát felizgatja a rá bízott vagyon elsikkasztására, aki szeretőjévé teszi,
aki megtéveszti, bűnös üzelmekre tanítja, arra veszi rá, hogy a színházba járást vigye
túlzásba, vagy felkelésbe vonja be, megrontja a rabszolgát. Az is megrontja, aki szóval
vagy jutalommal arra bírja rá, hogy urának járandóságát elpusztítsa, fajtalanságra
buzdítja, a neki adott javak pazarlására izgatja, aki pazarlóvá vagy engedetlenné teszi,
vagy rábírja arra, hogy fajtalanságot tűrjön el.
ZJ Ulpianus D. 11. 3. 1. pr; 2-5 — Paulus D. 11. 3. 2.[67]
Az úr számtartó rabszolgáját felszabadítja. Később elszámol vele, és midőn az
elszámolás nem egyezik, kiderül, hogy az ura pénzét valami nőcskére pazarolta.
Kérdés: perelheti-e azt az asszonyt a rabszolga megrontása miatt, hiszen a számtartó
akkor már szabad volt. Azt válaszolom, hogy perelheti, sőt annak a pénznek
ellopása miatt is, amit a számtartó még mint rabszolga a nőhöz elhordott. ZJ
Alfenus Varus D. 11. 3. 16.
9. A FOLYÓK VÉDELME
Ez az edictum arról tanúskodik, hogy a praetor nem kizárólag a magánérdeket
védelmezte, a közérdek iránt sem volt érzéketlen. A folyók védelme, ha más
szempontból is — a katasztrofális ipari szennyeződés miatt — ma is sok gondot
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 39
okoz. Így szól a praetor: „Megtiltom, hogy a köztulajdonban levő folyón vagy a
partján bármi olyant cselekedjenek, vagy abba bármit úgy belevezessenek, hogy a
víz folyása előző állapotához képest megváltozzék."
Ezzel a tilalommal a praetor meg akarja előzni, hogy egyes folyók kiszáradjanak,
vagy a partvonal megváltoztatása a szomszédok jogait sértse.
Ez a köztulajdonban levő folyókat érinti, akár hajózhatók, akár nem.
Így szól a praetor: „hogy a víz folyása előző állapotához képest megváltozzék".
Tehát nem mindenki tartozik felelősséggel, aki valamit változtat, vagy bevezet,
hanem aki ezáltal a folyást megváltoztatja. Ami pedig a folyás megváltoztatását
illeti, nem a folyóvíz mennyiségére vonatkozik, hanem módjára és a vízfolyás
erősségére értendő. Általában azt mondhatjuk, hogy ez a tilalom arra vonatkozik,
aki a víz folyásának vonalát megváltoztatja cselekményével,vagy pedig sekélyebbé,
mélyebbé, sebesebbé teszi a vizet a mellette lakók ártalmára. Azzal szemben, aki ezt
úgy teszi, [68] hogy a vízpartiak ezáltal károsodnak, helye van a tilalom
alkalmazásának.
Aki a fedett folyást nyíltan akarja vezetni, vagy aki az addig szabad folyóvizet
eltakartan kívánja vezetni, ha ezzel a cselekményével alkalmatlanságot okoz a
partmentieknek, e praetori rendelkezés alapján eltiltható.
Az is a tilalom alapján felel, aki a folyás előző állapotán változtat. A praetor az
előző nyári folyáshoz képest érti a változást, mert a folyók folyása kevésbé változik
nyáron, mint télen. Nem is a pillanatnyi nyarat, hanem az előzőt érti ez az
intézkedés, minthogy annak a nyárnak a folyása már vitathatatlan. A nyarat az őszi
napéjegyenlőségig kell érteni. Ha éppen nyáron tiltakozik valaki, akkor a legköze-
lebbi, előző nyarat kell érteni, ha pedig télen, akkor nem a legközelebbi megelőzőt,
hanem az azelőttit.
ZJ Ulpianus D. 43. 13. 1. pr.-4; 8.
10. AZ ERŐSZAKRÓL
Az erőszakról szóló edictum a praetor fontos alkotásai közé tartozik. A korábbi jog
ugyanis általában nem tiltotta az önhatalmú jogérvényesítést, a praetor viszont a
köztársasági kor második felében érvényt szerzett annak az új felfogásnak, amely
elítélte az önbíráskodást, azt, hogy valaki saját maga szerezzen érvényt valódi vagy
vélt jogának, maga torolja meg a rajta esett sérelmet.
Így szól a praetor: „Ha te vagy házad népe valakit erőszakkal kiűztök, arra nézve,
amije az illetőnek volt, egy éven belül, egy év után pedig arra, ami az erőszakos
elűzőhöz került, keresetet fogok adni."
Ez a rendelkezés azt védi, akit sajátjából erőszakkal kivetnek, mert igen méltányos
az erőszakkal szemben jogsegélyt nyújtani. A birtok visszanyerése érdekében
hirdették ezt meg az edictumban.
ZJ Ulpianus D. 43. 16. 1. pr-1. [69]
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 40
Így szól a praetor: „Te vagy házad népe kiűztök." Helyesen említi a háznépet, mert ha
a „kiűzöl" igét csak egy személyre értjük, az nem vonatkozik arra, akinek a háznépe
cselekszik (hiszen nem én űztem ki azt, akit az enyéim űztek ki).
Ezért következetes volt ennek a kiegészítésnek "és házad népe" az edictumba való
felvétele. Nyilvánvaló ugyanis, hogy az is kiűzött, aki azt parancsolja, vagy olyan
megbízást ad, hogy a másikat kiűzzék. Keveset számít, vajon saját kezével cselekszik-
e vagy mások igénybevételével. Ha valakit házam népe az én akaratomból űz ki
birtokából, azt is én űztem ki.
ZJ Ulpianus D. 43. 16. 1. 11-12.
A háznép (familia) kifejezés a rabszolgákat jelenti. De kérdés, hogy milyen számú
rabszolga jön számításba: az összes vagy csak kettő-három. Az a helyes, ha a praetori
parancsban említett házam népe fogalmába vonják azt az erőszakos cselekményt is,
amit akár csak egy rabszolgám követett el.
Bele kell érteni házam népébe azokat is, akik bár nem azok, rabszolgákként
tartoznak ahhoz.*
Aki pedig tagadja, hogy rabszolgáját vagy családját ebben az ügyben védelmezné,
vagy velük egyetértene, az is köteles tűrni a praetori parancsot, annyiban ugyanis,
hogy, ami erőszakkal birtokába jutott, azok cselekedete révén, azt visszaszolgáltassa.
ZJ Ulpianus D. 43.16.1. 17-19.
Ha a tulajdonos birtokára visszatér, és fegyveresek, akik azt elfoglalták,
megakadályozzák a visszatérésben, úgy kell őt tekinteni, mint akit fegyverrel űztek
el.
Azt pedig, aki fegyverrel közeledik, jogunk van fegyverrel visszaverni, de csak
nyomban és nem hosszabb idő [70] múlva. Tudnunk kell, hogy nem csak védekezni
van joga valakinek, nehogy a sajátjából kiűzzék, hanem akit kiűztek, jogosult a
másikat is kiűzni, de ezt is csak azonnal, nem pedig hosszabb idő múlva.
ZJ Ulpianus D. 43. 16. 3. 8-9. [71]
* Pl. aki rabszolgasorban él, holott valójában szabad ember. (Ilyen eset adódott, ha szabad gyermeket
elraboltak, és rabszolgának adtak el.)
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 41
IV.
A CSALÁD, A HÁZASSÁG
1. AZ APAI HATALOM. A RÓMAI CSALÁD
Szinte hihetetlen, hogy a világhatalom jelképévé vált Róma szó egykor az itáliai
félsziget kicsiny városkái közül az egyiket, méghozzá nem is a legjelentékenyebbet
jelentette. Ugyancsak meg kell erőltetni képzeletünket, ha magunk előtt akarjuk látni
a mai Róma helyén az alacsony halmokon tölgyfák közé épített házikókat, a forgalmas
sugárutak helyén elterülő mocsaras völgyeket. Ennek a primitív Rómának lakói
pásztorkodással és földműveléssel foglalkoztak: parasztok voltak.
Paraszti életformájukat és gondolkodásmódjukat akkor is megőrizték, amikor a
mocsarakat lecsapolták, és Rómát lassacskán városias jellegűvé építették ki.
Gazdálkodási módjuk és életvitelük egészen más családi rendet igényelt, mint a mai
társadalom. A parasztgazdaság: a föld, a ház az istállóval, a jószág és a rabszolgák
olyan egység, amely csak egységes irányítás mellett életképes. Ezért a római családfő:
a „pater familias" élete végéig korlátlan hatalommal rendelkezett családtagjai fölött.
Családjának bírája is volt, és ebbe a jogába sem az állam, sem más nem szólhatott bele.
Az egyetlen, inkább erkölcsi, mintsem jogi jellegű korlátozás az volt, hogy súlyosabb
ügyekben illett meghallgatnia a közeli rokonok véleményét. Fontos körülmény az is,
hogy a családban minden vagyon az apáé volt. A családtagoknak, akár gyermekek
voltak, akár felnőttek, nem lehetett vagyonuk. A paraszti gazdaság mindennemű
jövedelme az apáé lett.
Ez a paraszti család tágabb kört ölelt fel a mai családnál. Az apa hatalma alá
tartoztak mindazok, akik a közös gazdaságban dolgoztak, tehát fiai és lányai -
koruktól függetlenül -, sőt a [75] felnőtt fiú felesége is. Következésképpen a férjhez
ment lány átkerült a férje családjába, és nem tartozott többé apja hatalma alá.
A családfői hatalmon belül megkülönböztették az apai és a férji hatalmat: a
„manus"-t. Ha a házasságot megfelelő, ezt a célt szolgáló jogi formák is kísérték, akkor
a férj megszerezte felesége fölött a hatalmat, az asszony kivált saját családjából, és férje
famíliájába került át.
A családfő halála azt eredményezte, hogy önállóvá váltak mindazok, akik
közvetlenül állottak hatalma alatt: a felesége, a fiai és a lányai. Az unokái a tulajdon
apjuk hatalma alá kerültek, a családfő menye pedig a férje uralma alá.
Az apai hatalomból, a szigorúan központosított családi kötelékből eredt az a
rokonsági rendszer, amelyet a rómaiak "agnát" rokonságnak neveztek, és
szembeállítottak a mai értelemben vett vérrokonsággal: a "kognát" rokonsággal. Gaius
jogtudós így magyarázza ezt a különbséget:
„Az agnát rokonok pedig azok, akik a férfi nemhez tartozó személyek révén
rokonai egymásnak, akik mintegy az apán keresztül rokonok. Ilyenek például az
ugyanattól az apától született fivér, a fivér fia, valamint unokája, továbbá az apai
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 42
nagybácsi és annak fia, valamint unokája. Azok viszont, akiket a női nemhez tartozó
személyek kötnek össze rokonsággal, nem agnát rokonok, hanem a természetes jognál
fogva egymás rokonai. Ezért az anyai nagybácsi és nővérének a fia között nem agnát,
hanem kognát rokonság áll fenn. Ezenkívül az apám vagy anyám nővérének a fia sem
agnát rokonom, hanem kognát rokonom, és fordítva: én is ugyanolyan jog szerint
vagyok az ő rokonuk, mivel a megszületettek nem az anyjuk, hanem az apjuk családját
követik." (Gai. Inst. 1. 156.)
Míg tehát a mai és a római úgynevezett kognát rokonság szerint kinek-kinek apai
és anyai rokonai vannak, az agnát rokonság az apai ágra korlátozódik. Azok
számítottak egymás agnát rokonainak, akik közös családfőre tudták visszavezetni
származásukat.
Szinte hihetetlen, hogy a korlátlan apai hatalomhoz a rómaiak mindvégig
csökönyösen ragaszkodtak. Amennyire érthető, indokolt és logikus volt ez a családi
rend a kezdetleges paraszti társadalomban, annyira idejét múlta a nagybirtokosok és
a kereskedők világbirodalmában. Kevéssé lehetett célszerű, hogy egy [76] javakorabeli
férfi, aki maga is több gyermek apja, teljesen vagyontalan lehetett pusztán azért, mert
apja még élt. A rómaiak azonban nem voltak hajlandók ezt az elvet föladni, sőt - úgy
tetszik - egyenesen büszkék voltak rá. Mindössze annyi történt, hogy némiképp
korlátozták az apa hatalmát, kerülő úton valamelyes vagyoni önállóságot biztosítottak
felnőtt fiainak, és az öröklésnél elismerték a kognát rokonságot is. Gyökeres reformra
sohasem került sor.
Apai hatalmunk alatt állnak továbbá azok a gyermekeink, akiket törvényes
házasságban nemzettünk; ez pedig a római polgárok saját joga.
KI Gaius D. 1. 6. 3.
A római polgárok ugyanis vagy családapák, vagy családfiúk, családanyák, végül
pedig családleányok. A családapák azok, akik önjogúak, akár felserdültek, akár
serdületlenek; hasonlóképp a családanyák, családfiak és családlányok azok, akik más
hatalma alatt állnak. Mert aki tőlem és feleségemtől születik, az az én hatalmam alatt
áll; továbbá, aki fiamtól és feleségétől születik — tehát fiú és lány unokám —
hasonlóképp az én hatalmam alatt áll, miként fiú és leány dédunokáim és így tovább.
KI Ulpianus D. 1. 6. 4.
A nagyapa halálakor a fiúági unokák a fiú, vagyis apjuk hatalma alá szoktak kerülni.
Hasonlóképp a dédunokák, és így sorra, vagy a fiú hatalma alá kerülnek, amennyiben
ilyen él, és a családban maradt, vagy pedig szülője helyére, aki a rangsorban hatalom
alatt előttük áll. E szabály nemcsak a vér szerinti leszármazókra, hanem az örökbe
fogadottakra is vonatkozik.
KI Ulpianus D. 1. 6. 5.
Nem csupán vér szerinti gyermekeink állnak hatalmunk alatt, mint ahogy azt már
elmondottuk, hanem azok is, akiket örökbe fogadtunk. Az örökbefogadás két úton
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 43
[77] történhet, vagy az egész nép hozzájárulásával, vagy a hatóság, mint például a
preator hatalma alapján. Az egész nép hozzájárulásával az önjogúakat fogadjuk
örökbe, és ezt az örökbefogadási formát adrogatiónak nevezzük, ugyanis megkérdezik
az örökbefogadót, azaz felszólítják nyilatkozattételre, kívánja-e az örökbefogadandót
törvényes gyermekének tekinteni, az örökbefogadandóhoz is kérdést intéznek,
hozzájárul-e ehhez. További kérdést intéznek a néphez is, hogy jóváhagyja-e mindezt.
A tisztségviselők hatalma alapján azokat fogadjuk örökbe, akik szüleik hatalma alatt
állnak, akár elsőfokú leszármazók, amilyen a fiú és leánygyermek, akár többedfokúak,
amilyenek a mindkét nembéli unokák és dédunokák.
Az örökbefogadásnak arra az alakzatára, amely a nép közreműködésével történik,
csak Rómában kerülhet sor, egyébiránt a provinciában, a helytartók előtt is folyhat. A
nép közreműködésével nem lehet örökbefogadni nőket, ugyanis ezt így tartották
helyesnek, mégis a praetor előtt vagy a provinciákban a proconsul, illetve a legatus
előtt nőket is szoktak örökbe fogadni.
Volt idő, amikor megengedték, volt, amikor tiltották, serdületleneknek a nép
közreműködésével történő örökbefogadását. Manapság dicső császárunknak,
Antoninus Piusnak egy, a pontifexek papi kollégiumához intézett leirata szerint, ha
az örökbefogadásnak törvényes követelményei megvannak, akkor bizonyos feltételek
mellett megengedett. Az örökbefogadás a praetor, sőt a provinciákban a helytartó,
illetve a legatus előtt korra való tekintet nélkül véghez vihető. Közös vonása mindkét
örökbefogadási formának az, hogy azok is fogadhatnak örökbe, akiknek saját
gyermekük nem lehet, mint pl. a nemzésképteleneknek.
Mindazonáltal nők örökbefogadók semmiképpen sem lehetnek, ugyanis még
természetes leszármazóik sincsenek az ő hatalmuk alatt.
Továbbá az, aki a nép közreműködésével, a praetor előtt vagy a tartomány elöljárója
előtt fogadott örökbe valakit, [78] jogosult az örökbefogadottat másnak is örökbe adni.
Mindkét örökbefogadáskor felmerül a kérdés, hogy örökbe fogadhat-e fiatalabb nála
idősebbet.
KI Gai. Inst. I. 97-106.
Mindaz, amit hatalmunk alatti gyermekeink - nem különben mindaz, amit
rabszolgáink akár mancipatio, akár átadás* útján, akár stipulatióval**, akár bármely
más jogcímen szereznek, azt mind nekünk szerzik. Ugyanis annak, aki hatalmunk
alatt áll, semmi néven nevezendő saját vagyona nem lehet. Épp ezért, ha valaki
örökössé nevezi őt, csak a mi parancsunkra fogadhatja el az örökséget, és ha a mi
utasításunkra elfogadta azt, éppúgy nekünk szerzi meg, mintha minket neveztek
volna meg örökösül. Értelemszerű, hogy a hagyományokat is*** az ő révükön, mi
kapjuk.
KI Gai. Inst. 2. 87.
* A mancipatio-t és a traditio-t (átadást) ld. 121. sk. oldalon.
** Vö. 160. old.
*** Erről a fogalomról a 133. oldalon esik szó.
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 44
A családfiút, ha közügyekben jár el, azaz hivatalt visel, vagy ha például gyámul
rendelik, családfőként kezelik.
KI Pomponius D. 1. 6. 9.
A gyermekek a szülői hatalom alól emancipatio útján szabadulnak fel, oly módon,
hogy miután mancipálták**** őket, elbocsátják a hatalomból. Hogyha a fiúgyermeket
háromszor mancipálták, és háromszor bocsátották el, ezzel önjogúvá válik, ugyanis
ezt parancsolja a tizenkéttáblás törvény a következő szavakkal: „HA AZ APA FIÁT
HÁROMSZOR ELADJA, A FIÚ SZABADULJON APJA HATALMABÓL." A fiún
kívül a többi gyermekek és unokák nemükre való tekintet nélkül egy mancipatio és
egy elbocsátás útján lesznek önjogúak.[79]
Az apa halála esetén, fia és lánya önjogúvá lesz. Ezek szerint a nagyapa halála
esetén az unokák is önjogúakká válnak, de csak abban az esetben, ha a nagyapa halála
után nem jutnak apjuk hatalmába. Ez az eset akkor, ha a nagyapa halálakor az unokák
apja már nem él, vagy már korábban őt is elbocsátották az apai hatalom alól, hiszen
ha a nagyapa halála idején apjuk még maga is az ő hatalma alatt áll, akkor a nagyapa
halálával az apa hatalma alá jutnak.
Ha az apát vagy fiát száműzték, akkor az apai hatalom megszűnik, mivel a
száműzött nem számít rómainak, idegenné válik. Márpedig sem idegen nem tarthat
hatalma alatt római polgárt, sem pedig római polgár idegent.
Ha az apa az ellenség fogságába kerül, az ellenség rabszolgájának tekintendő,
mégis, ha visszatér, az ún. hátsó küszöb jogán minden korábbi joga helyreáll. Apai
hatalma függőben marad arra az időre, amíg az ellenségnél tartózkodik, de mihelyt
visszatér, ismét hatalmában tartja majd fiát. Ha az ellenségnél hal meg, fia önjogúvá
válik. Ha a fiú kerül hadifogságba, hasonlóképpen a hátsó küszöb joga szerint rá
nézve is fel van függesztve az alatt az idő alatt az apai hatalom.
Azok sincsenek szüleik apai hatalma alatt, akiket Jupiter papjává avattak, vagy akik
a Vesta-szüzek sorába léptek.
KI Ulpianus Tit. 10. 1-5.
A gyámság Servius meghatározása szerint a ius civile által kialakított és megengedett
intézmény, amely az önmaga megvédelmezésére életkora miatt még nem képes,
szabad ember fölötti, az ő oltalmazását célzó és érdekében álló hatalmat és
beavatkozást jelenti.
KI Paulus D. 26. 1. 1. pr.
A családfőknek joguk van ahhoz, hogy hatalmuk alatt álló gyermekeik számára,
pontosabban serdületlen fiaiknak, [80] továbbá serdületlen - de felserdült
lánygyermekeiknek is, mégha férjnél vannak is -, végrendeletileg gyámokat
rendeljenek. Őseink ugyanis azt akarták, hogy a felserdült nők is, mivel felületesek
**** A mancipatio-hoz vö. 121. oldalt.
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 45
és könnyelműek, gyámság alatt legyenek. Így tehát, ha valaki fiú- és
lánygyermekének: végrendeletileg gyámot rendelt, és a gyámoltak felserdültek, az
ifjú szabadul a gyámság alól, ezzel szemben a lánygyermek változatlanul gyámolt
marad.
KI Gai. Inst. 1. 144-145.
Azoknak pedig, akiknek végrendeletileg nem rendeltek gyámot, a tizenkéttáblás
törvény értelmében agnát rokonaik a gyámjaik, őket nevezzük törvényes
gyámoknak.
KI Gai. Inst. 1. 155.
Most foglalkozzunk azokkal a személyekkel, akik férji hatalmunk alatt állanak. Ez a
jog is kizárólag római polgárt illet meg. Hatalom (potestas) alattiak mindkét nemű
személyek lehetnek, ezzel szemben férji hatalom (manus) alá csupán nők kerülnek.
Hajdan a nők férji hatalom alá három módon jutottak: elbirtoklással (usus), vallási
szertartás (confarreatio) és színleges vétel (coemptio) útján.
Elbirtoklással férji hatalom alá a nő akkor került, ha egy esztendőt megszakítás
nélkül házasságban élt; így mintegy az egyévi birtoklással szerezték meg a férji hatal-
mat. Ennek eredményeként férje családjába került, jogilag úgy, mintha annak lánya
lenne. A tizenkéttáblás törvény ezért biztosította, hogy ha a nő nem akarna ily módon
férji hátalom alá jutni, évenként három egymást követő éjszakát férje házán kívül
töltsön, annak érdekében, hogy az elbirtoklási időt, azaz a férji hatalom elbirtoklását
megszakítsa. Ezt az egész rendelkezést részben jogszabályok hatálytalanították,
részben e rendelkezéssel ellentétes szokás feledtette el.
A Forum Romanum (Rekonstrukció)
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 46
Vallási szertartás (confarreatio) révén jutnak férji hatalom alá a nők egy bizonyos
áldozat bemutatásával, midőn [81] Jupiter Farreusnak tönkölylisztből készült áldozati
kenyeret mutatnak be. Innen származik a cselekmény neve, a confarreatio. E
jogviszony létrehozása érdekében ezenkívül még ünnepélyes szavakat mondanak és
cselekményeket végeznek tíz tanú jelenlétében. Ez a jogintézmény még napjainkban
is ismeretes, ugyanis magasabb rangú pappá, úgy mint Jupiter, Mars, Quirinus
papjává csak az lehet, nem kevésbé a legfőbb vallási méltóságra csak az tarthat számot,
aki ilyen kötelékből származik, továbbá maga is ilyen kötelékben él.
Coemptio-val pedig mancipatio útján kerül a nő férji hatalom alá. Ez egy bizonyos
jelképes adásvétel, amelyben nem kevesebb, mint öt felnőtt korú római polgár
tanúskodik; ennek során a mérlegtartó jelenlétében veszi meg az asszonyt az, akinek
a hatalma alá kerül.
KI Gai. Inst. 1. 108-113.
2. SZÜLETÉS, APASÁG
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 47
Az apai hatalom jóval szorosabb személyi és főképp gazdasági köteléket teremtett
apa és fia között, mint a mai családi kapcsolat. Ezért Rómában nagy jelentősége volt
annak, hogy a világra jött csecsemő törvényes házasságból született-e, vagy sem, az
anya férje-e a gyermek apja, vagy sem. A rabszolgaság intézménye is fokozta a
megszületés jogi jelentőségét. A római jog szabályai szerint ugyanis a rabnő szülöttje
maga is rabszolga lett, függetlenül attól, hogy ki volt a gyermek apja. Fordítva pedig,
a szabad nő gyermeke mindenképpen szabadnak született, még akkor is, ha az apa
történetesen rabszolga volt. A gyermek sorsát tehát az döntötte el, hogy az anya a
terhesség vagy a szülés időpontjában szabad volt-e vagy rabszolga.
Látható, hogy az ókori Rómában sokkal kockázatosabb volt a világra jönni, mint
manapság. Az első szippantás levegőtől felsíró apróság nem sejthette, hogy egy sor
bonyolult jogi szabály már eleve meghatározta a sorsát. Lehet, hogy rabszolgaként
görnyedhet a munkában, lehet, hogy gazdag római polgár [82] gyermekeként
kényelemben élhet; lehel, hogy a törvénytelen születés szégyenét viselheti, mert szülei
kapcsolatát a jog nem tekintette házasságnak.
A római jogászok alighanem tudatában voltak a születés nagy jelentőségének. Ezt
mutatja a számos, részletes szabály, amelyet az újszülött jogállására kidolgoztak. Ezek
némelyike ma is érvényes. Akárcsak a rómaiak, a mai jogalkotók is úgy rendelkeznek,
hogy ellenkező bizonyításig az anya férjét kell a gyermek apjának tekinteni. Sok más
szabály persze a rabszolgasággal együtt történelmi emlékké vált. Kétségtelen, hogy
ezek egyike-másika komikusan szőrszálhasogatónak tetszik. De nyomban nem
mosolygunk, ha eszünkbe jut, hogy a groteszk szabály a gyermek életéről döntött.
Ettől függött, hogy a csecsemő rabszolga lesz-e vagy szabad, apja törvényes fia vagy
fattyú.
Szabadnak születtek azok, akiket szabad anya hozott a világra. Elég ugyanis, ha az
anya abban az időben volt szabad, amikor szült, jóllehet rabszolganőként esett te-
herbe. De ellenkező esetben is, ha szabad nőként esett teherbe, majd rabszolganőként
szült, úgy döntöttek, hogy az, aki a világra jött, szabadnak született (közömbös, hogy
törvényes házasságban vagy házasságon kívül fogant-e), mivel az anyának a baja nem
lehet ártalmára annak, akit a méhében hord.
Felmerült az a kérdés is, hogy ha a teherben levő rabszolganőt felszabadítják, majd
akkor szül, amikor megint rabszolga lett vagy a polgárjogokból kizárták, szabad em-
bert vagy rabszolgát hoz-e a világra. Helyesnek az a nézet bizonyult, hogy szabad
ember jött világra, és a magzatnak elegendő az, hogy az anyja ezalatt csak időlegesen
volt szabad.
VK Marcianus D. 1. 5. 5. 2-3.
Arról pedig, aki a száznyolcvankettedik napon született, Hippokratész azt írta és az
isteni Pius császár a papoknak leiratban azt a választ adta, hogy törvényes időben
született, s nem lehet rabszolgaságban fogantnak tekinteni, ha [83] az anyját a
száznyolcvankettedik nap előtt felszabadították
VK Ulpianus D. 38. 16. 3. 12.
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 48
Arescusát azzal a feltétellel szabadították fel végrendeletileg, hogy három gyermeket
szül. Az első szüléssel egy, a másodikkal három gyermeket hozott világra; felmerült a
kérdés, lesz-e közülük szabad és melyik? A szabaddá válásnak ezt a feltételét a
rabszolganőnek kell teljesíteni. Nem lehet azonban kétséges, hogy az utolsó
szabadnak született: a természet ugyanis nem engedi meg, hogy az anyaméhből
egyszerre két gyermek jöjjön világra, és így a szülöttek bizonytalan sorrendjéből ne
lehetne megállapítani, melyik fog szabadnak, és melyik fog rabszolgának születni. A
szülés kezdetével eszerint a fennálló feltétel teljesül úgy, hogy már szabad nőtől jön
világra, akit ezután szül, ugyanúgy, mintha a rabszolganő felszabadulásának bármely
egyéb feltétele a vajúdásakor valósulna meg. így, amikor a nőt azzal a feltétellel
szabadítják fel, ha tízezret ad az örökösnek vagy Titiusnak, s a feltételt abban az idő-
ben, amikor szül, más valaki útján teljesíti, úgy kell őt tekinteni, hogy már szabad
nőként szült.
VK Tryphoninus D. 1. 5. 15.
Ugyanez lesz a helyzet, ha Arescusa előbb két gyermeket szül, majd ikreket hoz a
világra: mert azt kell mondani, hogy nem mind a két iker született szabadnak, hanem
az, amelyik utóbb született. Következésképpen ez inkább ténykérdés, mint jogi
kérdés.
VK Ulpianus D. 1. 5. 16.
Hadrianus császár Publicius Marcellusnak leiratban azt a választ adta, hogy az a
szabad asszony, akit terhes állapotában halálra ítéltek, szabad embert hoz a világra, s
hogy az ilyen nőt sértetlenül életben szokás tartani, amíg magzatát meg nem szüli. Ha
pedig olyan nőt, aki törvényes [84] házasságban esett teherbe, száműzetésre ítélnek,
apai hatalom alatt álló római polgárt hoz a világra.
VK Ulpianus D. 1. 5. 18.
Ítélet egy gyermek szabadságáról*
Tiberius Claudius, Paszión kerület elöljárójának irattárából. Kelt Tiberius Claudius
Augustus Germanicus császár uralkodásának kilencedik évében, Pharmuti hónap
harmadikán, a törvényszéken. Peszurisz pere Szaraeusz ellen.
Arisztoklész, Peszurisz ügyvédje: „Peszurisz, akinek az ügyét képviselem, Tiberius
Claudius császár uralkodásának harmadik évében egy Héraklan nevű kitett
fiúgyermeket rabszolgájaként magához vett. A fiút átadta perbeli ellenfelének, és
dajkaszerződést kötött vele. Az első évben Szaraeusz megkapta a szoptatásért járó
bért. Elérkezett a második esztendő, és ismét felvette a bérét. Annak bizonyságául,
hogy igazat beszélek, íme itt van az írás, amelyben elismeri, hogy megkapta a pénzt.
Miután a kisfiút elválasztották, Peszurisz ismét magához vette. Ezután Szaraeusz,
* Részlet egy bírósági jegyzőkönyvből.
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 49
kipuhatolván a megfelelő időpontot, behatolt a felperes házába, és elragadta a
gyermeket. Most meg akarja tartani a rabszolgafiút, azon a címen, hogy az szabad.
Birtokomban van először a szoptatásról készült szerződés, másodszor a bér átvételéről
szóló elismervény. Követelem, hogy a bíróság szerezzen ezeknek érvényt."
Szaraeusz: „Saját fiamat már nem szoptattam, amikor ezt a fiút átadták nekem.
Megkaptam érte mind a nyolc sztatér bért. Ezután meghalt a rabszolgagyerek, és
valamennyi pénz a bérből megmaradt. Most pedig saját gyermekemet akarják elvenni
tőlem."
Theón (Szaraeusz férje): „Birtokunkban vannak a rabszolgagyerekre vonatkozó
írások."[85]
Az elöljáró: „Minthogy a megtekintés alapján úgy látom, hogy a gyermek Szaraeuszé,
ha írásba foglalt esküt ad férjével együtt arról, hogy Peszurisz neki átadott rabszolga-
gyereke meghalt, akkor helytartó urunk döntésének megfelelően, adja vissza a kapott
pénzt, és megtarthatja saját gyermekét."
DGy FIRA III. 170.
... az anya mindig bizonyos, még ha házasságon kívül esett is teherbe: az apa viszont
az, akit a házasság annak mutat.
VK Paulus D. 2. 4. 5.
Fiúnak azt tekintjük, aki a férjtől és annak feleségétől származik. De ha feltesszük,
hogy mondjuk a férj tíz éven át távol volt, majd hazatérve a házában egyéves
gyermeket talált, elfogadjuk Iulianusnak azt a véleményét, hogy ez nem a férjnek a
fia. De Iulianus szerint mégsem kell meghallgatni azt, aki a feleségével állandóan
együtt élvén, nem akarja a fiút az övének elismerni. Nekem azonban az a véleményem,
és ezt Scaevola is helyesnek tartja, hogy ha igaz az, hogy a férj bizonyos időn át
betegség miatt vagy más okból nem hált a feleségével, vagy ha a családapa olyan testi
állapotban volt, hogy nem tudott nemzeni, azt, aki a házban született, noha a
szomszédok tudtak róla, nem lehet a családapa fiának tekinteni.
VK Ulpianus D. 1. 6. 6.
A nagy tudású Hippokratész tekintélyénél fogva elfogadott az, hogy a hetedik
hónapban már tökéletes magzat születhetik, s ezért az, aki törvényes házasságból a
hetedik hónapban született, törvényes gyermek.
VK Paulus D. 1. 5. 12.
Azok nem gyermekek, akik az emberi fajétól eltérő természetellenes alakkal jönnek
világra; például ha az asszony természetellenes formájú lényt vagy szörnyszülöttet
hoz [86] világra. Azt azonban, aki úgy született, hogy az emberi testrészek képességei
megnövekedtek, bizonyos mértékig kifejlettnek veszik, és ezért a gyermekek közé
számítják.
VK Paulus D. 1. 5. 14.
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 50
Házasságon kívül születetteknek (szó szerint: közönségesen fogantaknak) azokat
mondják, akik nem tudják kimutatni, ki az apjuk, vagy ki tudják ugyan mutatni
apjukat, de olyan apjuk van, aki nem lehetne az apjuk.*
VK Modestinus D. 1. 5. 23.
Paulus olyan véleményt adott, hogy azt, aki a lánynak még az apja életében fennállott
olyan kapcsolatából fogant, amelyről a lány apja nem tudott, jóllehet a nagyapja halála
után született meg, nem lehet attól való törvényes gyermeknek tekinteni, akitől
származott.
VK Paulus D. 1. 5. 15.
A senatus határozata, amely a gyermekek elismeréséről szól, két kérdést ölel fel. Az
egyik azokra a férfiakra vonatkozik, akik a gyermeket elismerik, a másik azokra a
nőkre, akik az újszülött családi állását meghamisítják. Megengedi ezért a nőnek vagy
a szülőjének, akinek a hatalma alatt van, vagy annak, aki azoktól erre megbízást
kapott, hogy ha a nő terhesnek érzi magát, ezt a válástól számított harminc napon
belül magának a férjnek vagy a szülőnek, akinek az a hatalma alatt van, tudomására
hozza, vagy pedig a házbelieknek jelentse ezt be, ha az érdekeltek egyikét sem találja
meg. Lakásnak kell tekinteni a szállást is, ha a városban tartózkodik. Ha nem itt van,
hanem falusi házban vagy vidéki városban, akkor azt a házat, ahol a házasság számára
a lakást berendezték.
A nőnek pedig csakis azt kell közölnie, hogy tőle esett [87] teherbe. Ne azt közölje
tehát, hogy a férje küldjön őröket. Elég az asszonynak tudomására adnia azt, hogy a
férjétől teherben van. A férj dolga viszont az, hogy őröket küldjön vagy közölje, hogy
a nő nem tőle terhes: ezt pedig vagy maga a férj vagy nevében más teheti meg. A férj
büntetése pedig az, hogyha nem küld őröket, vagy elmulasztja bejelenteni, hogy a nő
nem tőle van teherben, őt az újszülött elismerésére kényszerítik, s ha nem ismerné el,
rendkívüli eljárással szorítják erre. Válaszolnia kell tehát, vagy a nevében
nyilatkozatot kell tenni arra, hogy a nő nem tőle van teherben: és ha ez megtörtént,
elismerő nyilatkozatot tennie nem kell, hacsak a gyermek valóban nem az övé.
Meg kell jegyezni, hogy a közlés nem a férj, hanem az asszony részéről indul ki.
Ha azonban a férj a maga részéről őröket ajánl fel, de azokat az asszony nem bocsátja
be, vagy ha az asszony nem tesz közlést, vagy ha tesz ugyan, de az őröket bírói rendel-
kezés ellenére nem bocsátja be, akkor a férjnek vagy a férj szülőjének szabadságában
van az újszülöttet el nem ismerni.
Ha az asszony harminc napon belül nem közli, hogy teherben van, hanem azt
későbben teszi meg, akkor az ügy megvizsgálása után meg kell hallgatni.
Sőt, ha teljesen elmulasztja is a közlést, Iulianus azt mondja, hogy ez nem lehet a
sérelmére annak, aki a világra jött.
VK Ulpianus D. 25. 3. 1. pr.-8.
* A szöveg a vérfertőző, közeli rokonok közötti viszonyból születettekre utal.
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 51
Marcus Aurelius és Lucius Verus uralkodása idején, mivel az történt, hogy a férj azt
állította, a felesége teherben van, a feleség viszont tagadta ezt, a császárok
megkérdeztetvén, Valerius Priscianus városi praetornak ezekkel a szavakkal adtak
leiratban választ: „Rutilius Severus, úgy látszik, újítást kíván, nevezetesen, hogy
feleségének, aki tőle elvált, és magát teherben levőnek mondta, őrt állítson, és ezért
senki se csodálkozzék, ha mi új útmutatást és jogvédelmi [88] eszközt adunk. Tehát,
ha továbbra is fenntartja kérelmét, legcélszerűbb valamelyik igen tisztességes hölgy
lakását kiválasztani, ahová Domitia menjen, s ott három, szakmájában bevált és
megbízható szülésznő, akiket te elfogadsz, vizsgálja meg. Ha pedig valamennyien
vagy közülük ketten azt jelentik, hogy teherben van, akkor a nőt rá kell venni arra,
hogy ugyanúgy bocsásson be őrt, mintha azt maga kívánta volna. Hogyha nem
szülne, akkor tudja meg a férj, az ő megszólására és jó hírnevének rovására történt,
mert méltán vélekednek úgy, hogy ez az asszonynak valamiféle megsértésére történt.
Ha pedig a szülésznők valamennyien vagy többségükben úgy nyilatkoznak, hogy a
nő nincs teherben, az őrzésére semmi ok sem lesz."
Ebből a császári leiratból világosan kitűnik, hogy a gyermekek elismeréséről szóló
senatusi határozatok alkalmazásának nincs helye, ha az asszony joggal eltitkolja vagy
tagadja is azt, hogy terhes. Az újszülött ugyanis, mielőtt a világra jön, az asszonynak,
illetőleg teste belső részének egy darabja. De a férj már a saját jogán praetori parancs
alapján követelheti, hogy az újszülöttet, akit az asszony szült, neki felmutassák, és
megengedjék, hogy azt haza vigye. Szükség esetén tehát a császár rendkívüli
eljárással segítséget nyújt.
A császári válasz szerint ugyanis a nőt a praetor elé lehet hívni, és az előtt meg lehet
tőle kérdezni, terhesnek tartja-e magát, és kényszeríteni is kell őt, hogy válaszoljon.
Mi van akkor, ha nem válaszol, vagy nem jön a praetor elé? Vajon a senatus
határozata szerinti büntetést alkalmazzuk-e, hogy tudniillik a férjnek szabad az
újszülöttet el nem ismernie? De tételezzük fel, hogy a férj, aki inkább akarná, hogy
apa legyen, mintsem azt, hogy ne legyen fia, ezzel nem elégszik meg. A praetornak
kell ezért jogeszközeivel a nőt arra rábírnia, hogy ítélőszéke előtt jelenjék meg, s ha
megjelent, válaszoljon. Ha ennek nem tesz eleget, zálogot kell tőle venni és azt
értékesíteni, vagy bírsággal kell őt kényszeríteni.[89]
Mi van akkor, ha a nőt megkérdezik, és ő terhesnek mondja magát? A senatus
határozatában megállapított eljárást kell követni. Hogyha tagad, akkor a császári leirat
szerint a praetornak szülésznőket kell alkalmaznia. Megjegyzendő az is, hogy a
férjnek vagy az asszonynak nincs megengedve, hogy szülésznőket rendeljen, hanem
mindent a praetornak kell elrendelnie.
A praetornak kell továbbá kijelölnie annak a tisztességes hölgynek a házát is, ahová
az asszony menjen, hogy mód legyen rá felügyelni. Mi van akkor, ha nem tűri a
felügyeletet, vagy nem megy el a kijelölt házba? Ugyancsak a praetornak kell
tekintélyével közbelépnie.
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 52
Ha a szülésznők valamennyien vagy a többségük úgy nyilatkozik, hogy a nő nincs
teherben, vajon módja van-e a nőnek ebből az okból személyének megsértése miatt
keresetet indítania? Arra a nézetre hajlok, hogy perelhet személyének megsértése
miatt, de csak akkor, ha a férjet az vezette, hogy neki sérelmet okozzon. Különben a
férjnek méltányos megbocsátani, ha nem személysértés szándékából tette, hanem
azért, mert joggal hitte, vagy pedig a gyermekek utáni szerfeletti vágy indította erre,
vagy maga a nő vezette őt tévútra, mert még a házasság fennállása idején úgy tett,
mintha teherben lenne.
VK Ulpianus D. 25. 4. 1. pr.-8.
3. A HÁZASSÁG
A férji hatalom: a „manus" megszerzése a római felfogás szerint független volt a
házasságkötéstől. A szemelvényekben már találkoztunk a férji hatalom
megszerzésének módjaival. Ezek a jogi cselekmények azonban nem számítottak
házasságkötésnek. A rómaiak a kettőt mindenkor élesen elkülönítették. A régi
időkben ugyan minden bizonnyal az volt a szokás, hogy az asszony férjhez menéskor
egyben férje hatalma alá is kerülvén, átment a másik családba, így ugyanabba az agnát
kötelékbe tartozott, mint születendő gyermekei. A köztársasági kor második [90]
felétől fogva azonban a nők emancipációja és a görög kultúrával elharapódzó
individualizmus azt eredményezték, hogy a nők egyre kevésbé voltak hajlandók
véglegesen eltépni saját családi kötelékeiket és feláldozni függetlenségüket.
Hovatovább kivétel számba ment, ha a házassághoz férji hatalom is járult.
A házasság megkötését és felbontását a rómaiak a lehető leg- liberálisabban
szabályozták. Furcsa ellentétet alkotnak a szigorú agnát családi szervezetre épülő
apai hatalom és a házasság terén uralkodó szélsőséges szabadság.
A rómaiak az eljegyzés szokását is ismerték. Ennek az aktusnak azonban, akárcsak
napjainkban, pusztán társadalmilag volt jelentősége, és semmiféle jogi
kötelezettséggel sem járt. Sőt, megtiltották, hogy a jegyesség felbontásának esetére
bármilyen büntetéspénzt, kötbért kössenek ki. Erkölcstelennek tartották ugyanis,
hogy anyagi megfontolások kényszerítsenek valakit a házasságra.
A házasság szabadságának csak az szabott korlátot, hogy - akárcsak ma -
vérfertőzésként tiltották a közeli rokonok házasságkötését. Ezenkívül — az akkori
leplezetlen társadalmi egyenlőtlenség szellemében - a társadalmi és a rangkülönbség
is házassági akadály lehetett. így például a felszabadított rabszolga nem vehette
feleségül egy senator lányát.
A házasságkötés és a válás formáiban a rómaiak túltettek mindazon, amit korunk
túlságosan engedékenynek tartott házassági joga megenged. Sem a házasság
megkötéséhez, sem felbontásához nem volt szükség hatóság vagy pap
közreműködésére. Sőt a házasság megkötéséhez jogi formát sem kívántak meg. A
házasságot a kölcsönös egyetértés és a házassági szándék hozta létre, és - ezt a
rómaiak tiszteletre méltó következetességgel vitték keresztül — tartotta fenn. Ezért
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 53
megszűnt a házasság, mihelyt felbomlott a házastársak egyetértése, és akár a férj, akár
a feleség úgy határozott, hogy szabadulni akar párjától. Egy közönséges levél, egy
„elbocsátó szép üzenet" elegendő volt a váláshoz.
Ez a megoldás persze aggályokat kelthet. Számunkra, akiknek gondolkodásmódját
annak a keresztény házassági jognak az évezredes uralma alakította ki, amely még a
szocialista családjogot is befolyásolja, elképzelhetetlen, hogy valamiféle állami vagy
egyházi ceremónia nélkül jöhessen létre házasság. Ha nincsenek ilyen előírások -
amint Rómában valóban nem voltak -, [91] vajon hogyan tudták megállapítani, hogy
két fiatal házasságra lépett-e, vagy pedig csak egyszerűen összeköltözött egy időre,
hogy zavartalanul élvezhesse a tiltott szerelem gyönyöreit? - kérdezhetnénk. A válasz
jóval egyszerűbb, mint hinnők. Az „esküvőt" Rómában is bizonyos társadalmi
szokások kísérték. Lakodalmat csaptak, nászi dalokat énekeltek, trágár célzásokkal
szórakoztatták az ifjú párt és egymást. A menyasszonyt bevezették vőlegénye házába,
aki átemelte a küszöbön, hogy az ártó szellemek meg ne rontsák a házasságot. Ezeket
a szertartásokat nem írta elő kötelezően a jog, de természetesen mindenki betartotta,
ha valóban házasságot akart kötni. A lány azért, amiért a nők ma is szeretik a szerelmi
kapcsolatot törvényesíteni, a férj pedig azért, mert családot kívánt alapítani, és
törvényes utódokat akart. Márpedig csak akkor szerzett apai hatalmat gyermekei
felett, ha azok törvényes házasságból születtek.
A válás szabályozatlansága sem látszik megnyugtatónak. Aligha biztosíthatja a
házasságok szilárdságát az, hogy sem bírósági, sem más hatósági eljárás nem fékezi a
házasság könnyelmű felrúgását. Valójában persze a római jognak is voltak eszközei a
válás megnehezítésére. Ilyen eszköz volt például a hozomány. Szokás volt, hogy a
tehetősebb apa vagy egy másik rokon a házasságkötés alkalmával kisebb-nagyobb
vagyont adott hozományképpen. Ez a vagyon ugyan a férj tulajdona lett, de válás
esetén vissza kellett adnia. Gyakran előfordult az is, hogy jóllehet a feleség vagyonilag
független volt, saját vagyonának kezelését is a férjére bízta. Ezek a vagyoni kötöttségek
is visszariaszthatták a férjet a könnyelmű válástól.
Ez a fék azonban nem bizonyult eléggé hatásosnak. A köztársasági kor végefelé -
főképp az előkelők körében - roppant módon elszaporodtak a válások. Nem ment
ritkaságszámba az olyan asszony sem, akinek viharos pályafutása során akár négy-öt
férje is volt. Mivel megrendült a hit a házasság állandóságában, jóformán mindenki
azzal a hátsó gondolattal házasodott, hogy a frigy nem lesz végleges.
Következésképpen nemigen iparkodott utódokat hozni a világra, nehogy a gyerekek
gátolják mozgási szabadságát. A büszke római nobilitas-t a kipusztulás veszélye
fenyegette.
Ezért Augustus császár kezdeményezésére két házassági törvényt hoztak.
Mindkettőnek az volt a célja, hogy a házassági erkölcsöket megjavítsák, és az előkelő
réteget megmentsék a [92] kihalástól. Kötelezővé tették a házasodást, és azt is, hogy a
házastársaknak gyermekeik legyenek. A nőtleneket és a hajadonokat, valamint a
gyermekteleneket az öröklésben hátrányokkal sújtották a törvények. Az eredmény
azonban igen sovány lett. Augustus törvényei éppen úgy nem tudták megszilárdítani
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 54
a házasságokat és jobbá tenni az erkölcsöket, amint a későbbi korok hasonló törekvései
is rendre kudarcot vallottak.
Augustus családjogi törvényei a házasságtörést is büntették. Látszólagos
ellentétben a római házassági jog határtalan liberalizmusával és humanizmusával,
kegyetlen szigorral sújtottak le a házasságtörőkre, nőkre és férfiakra egyaránt.
Mindkettőnek a fele vagyonát elkobozták, és deportálták őket. A törvény arról is
gondoskodott, hogy más-más helyre. A férjnél levő lány apját följogosította a törvény,
hogy a házasságtörésen ért lányát a csábítóval együtt megölje. Furcsa módon a férj
jogai szűkebbek voltak e téren. Feleségét nem ölhette meg, legfeljebb - tekintettel
haragjára — enyhébb büntetést kapott, a csábítóval pedig akkor végezhetett csak, ha
az valami becstelen mesterséget űző ember vagy felszabadított rabszolga volt.
Mindebből az a téves látszat keletkezhet, hogy Augustus törvényei azonos mértékkel
mérték a férj és a feleség hűtlenségét. Erről szó sem volt. Az a bámulatra méltó
egyoldalúság, amellyel még ma is megítélik a házastársi hűtlenséget, a római
törvényeket is áthatotta. Tehát csak azt a férfit büntették, aki más feleségével vagy
előkelő származású lánnyal kezdett viszonyt, de nem azért, mert a tulajdon feleségét
megcsalta, hanem azért, mert másnak a házasságát megsértette vagy egy tisztességes
lány erkölcseit megrontotta. A férj tehát nyugodt lelkiismerettel kereshette fel a
Rómában szép számban virágzó bordélyházakat, felesége nem vádolhatta ezért
házasságtöréssel, amint azt is el kellett tűrnie, ha derék férje valamelyik csinos rabnőjét
tisztelte meg vonzalmával.
A házasságtörés meglepően kemény megtorlását, ha nem is menti, de némiképp
magyarázza az, hogy Rómában a válásnak szinte nem volt akadálya, így a hűtlenségre
is kevesebb mentséget lehet találni, mint olyan társadalmakban, ahol a házasság fel-
bontása lehetetlen vagy roppant nehéz. Árnyoldalai ellenére a római házassági jog
humanizmusával és szabad szellemével messze megelőzte korát.[93]
A) AZ ELJEGYZÉS
Az eljegyzés a jövőbeli házasság kölcsönös ígérete.
VK Florentinus D. 23. 1. 1.
Az eljegyzés létrejöttéhez elegendő a kölcsönös megegyezés.
Következésképpen távollevőnek lehet távollevőt eljegyeznie, és ez nap mint nap
előfordul.
VK Ulpianus D. 23. 1. 4. pr.-1.
Így az eljegyzés létrejön a távollevők tudtával vagy utólagos jóváhagyásával.
VK Pomponius D. 23. 1. 5.
B) A HÁZASSÁGKÖTÉS
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 55
A házasság a férfinak és a nőnek kapcsolata és teljes életközössége, az isteni és az
emberi jog szerinti közössége.
VK Modestinus D. 23. 2. 1
.
A házasság nem jöhet létre, hacsak bele nem egyeznek mindazok, akik házasságra
lépnek, illetőleg akiknek a hatalma alatt a házasulok vannak.
VK Paulus D. 23. 2. 2.
Pomponius azt írja, hogy ha a fiamtól való fiúunoka és a másik fiamtól való lányunoka
a hatalmam alatt van, a házasságot egyedül az én hozzájárulásommal megköthetik, és
ez így is van.
VK Paulus D. 23. 2. 3.
A tizenkét évesnél fiatalabb korában férjhez ment nő törvényes feleséggé akkor lesz,
amikor tizenkettedik életévét a férjénél betölti.
VK Pomponius D. 23. 2. 4. [94]
A távollevő a nőt levél vagy küldönc útján feleségül veheti, ha az asszonyt a házába
bevezette. A távollevő nőt azonban a férj levél vagy küldöttje útján nem veheti
feleségül. A bevezetésnek ugyanis nem a feleségnek, hanem a férjnek a házába,
mintegy a házassági lakóhelybe kell történnie.
VK Pomponius D. 23. 2. 5.
Cinna pedig ezt írta: azt, aki feleségét távollétében vette el, majd a lakomáról
hazatérve, a Tiberis mellett életét vesztette, a feleségnek meg kell gyászolnia.
VK Ulpianus D. 23. 2. 6.
A házasságkötés céljából felszabadított rabszolganőt senki más nem veheti feleségül,
mint felszabadítója, hacsak a volt gazdája (patronus) a vele való házasságról le nem
mond.
Ha azonban a családfiú házasság céljából apjának parancsára a rabszolganőt
felszabadította, Iulianus úgy véli, reá ugyanaz vonatkozik, mintha az apja
szabadította volna fel: és ezért a nőt feleségül veheti.
VK Licinius Rufinus D. 23. 2. 51. pr.-1.
A felszabadított nőt akarata ellenére a patronus nem veheti el feleségül: mert, úgy
mondják, consulsága idején Ateius Capito is így döntött. Ezt azonban úgy kell érteni,
hogy csak akkor, ha a gazda őt nem azért szabadította fel, hogy feleségül vegye.
VK Marcianus-Ulpianus D. 23. 2. 28-29.
C) A HÁZASSÁGI AKADÁLYOK
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 56
Nem mindenkit szabad azonban feleségül vennünk, egyesekkel szemben ugyanis a
házasságtól tartózkodnunk kell.
Mert olyan személyeknek, akik a szülő és a gyermek viszonyában állnak egymással,
házasságot kötniük nem lehet. Egymással szemben nincs házasságkötési joguk, mint
[95] például az apának a leányával, vagy az anyának a fiával, vagy a nagyszülőnek az
unokájával; és ha ilyen személyek egybekelnek, mondják, istentelen és vérfertőző
házasságot kötöttek. És ezek olyannyira így vannak, hogy akik örökbefogadás útján
kerültek szülői vagy gyermeki kapcsolatba, egymással házasságra nem léphetnek. A
jogi helyzet pedig az örökbefogadás felbontása után is ugyanaz marad, tehát azt, aki
örökbefogadás révén nekem a leányom vagy a leányunokám helyébe kerül, nem
vehetem feleségül, ha apai hatalmam alól el is bocsátottam (emancipáltam).
Az olyan személyek között, akik oldalágon vannak vérségi kapcsolatban, némileg
hasonló előírás áll fenn, de nem olyan sok.
Természetesen a fivér és nővére között tilos a házasság, akár ugyanattól az apától
és anyától születtek, akár csak azok egyikétől; de ha örökbefogadás útján lesz valaki
nővérem, amíg az örökbefogadás fennáll, közöttünk házasság természetesen nem
lehetséges; amikor azonban az örökbefogadás az apai hatalom alól elbocsátással
megszűnik, már feleségül vehetem őt; de nem lesz a házasságnak akadálya akkor
sem, ha az apai hatalom alól engem bocsátanak el.
A fivér leányát feleségül lehet venni, ez akkor jött először szokásba, amikor az isteni
Claudius testvérének a leányát, Agrippinát feleségül vette. A nővér leányát azonban
feleségül venni nem lehet. így mondják azt ki a császári rendelkezések is. Ugyanígy
az apa nővérét és az anya nővérét sem szabad feleségül venni.
Ugyanígy azt sem, aki nekem valamikor anyósom, menyem, mostohalányom vagy
mostohaanyám volt. Azért mondjuk "valamikor", mert ha még fennáll az a házasság,
amelynek révén az ilyen sógorság keletkezett, más okból nem vehetem feleségül,
mivel ugyanazt a nőt ketten nem vehetik el, és ugyanannak két felesége nem lehet.
Ha tehát valaki istentelen és vérfertőző házasságot köt, úgy tekintendő, mint akinek
sem felesége, sem gyermekei [96] nincsenek, ennélfogva azok, akik ebből a
kapcsolatból születnek, úgy tekintendők, mint akiknek van ugyan anyjuk, de apjuk
nincs; ezért apai hatalom alatt sem állanak, hanem olyanok, mint azok, akiket anyjuk
házasságon kívül fogant.
VK Gai. Inst. 1. 58-64.
Ha az, aki a feleségem volt, utóbb, tőlem elválván, Seiushoz ment feleségül, akit én
azután örökbe fogadtam, a házasság nem lesz vérfertőző.
Köztem és apám menyasszonya között házasság nem lehetséges, jóllehet a lányt
szabatosan nem lehet mostohaanyámnak nevezni. De fordítva, a menyasszonyom
sem köthet házasságot az apámmal, habár a lányt szabatosan nem lehet a menyének
nevezni.
Ha a feleségem a válás után mással lép házasságra, és leányt szül, ez, Iulianus úgy
véli, nem lesz ugyan mostohalány, de a vele való házasságtól tartózkodni kell.
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 57
Az örökbefogadott nővér leányát feleségül vehetem: leánya ugyanis nem vér szerinti
rokonom, mivel az örökbefogadás révén senki nem lesz az anya testvérévé, és az örök-
befogadással csak olyan rokonság jön létre, amelyet a törvény tekint annak, azaz,
agnát rokonság szerinti jogok keletkeznek. Hasonló okból az örökbe fogadó apám
nővérét feleségül vehetem, ha nem az enyémmel azonos apától származik.
VK Ulpianus D. 23. 2. 12. pr.-4.
Az érdekesség kedvéért elmondom: hogyan vette feleségül Caracalla Iuliát, a
mostohaanyját. Iulia igen szép asszony volt, és egyszer - mintegy hanyagságból -
testének legnagyobb részét meztelenül hagyta, amikor Antoninus belépett hozzá.
„Akarnám, ha szabad volna" - mondta Iuliának, mire az állítólag így felelt: „Ha
akarod, szabad. Hát nem tudod, hogy császár vagy, aki nem elfogadja, hanem adja a
törvényeket?" E szavak hallatára Antoninus [97] heves szenvedélye bűnös tetté
erősödött, és megkötötte azt a frigyet, amelyet - ha valóban átérezte volna azt a felelős-
ségteljes tudatot, hogy ő hozza a törvényeket - éppen neki kellett volna megtiltania
önmagának. Mert hát mégiscsak az anyját vette feleségül (nem lehet más szóval
nevezni), és a testvérgyilkosságot vérfertőzéssel tetézte: olyan asszonnyal kötött
házasságot, akinek a fiát nemrég gyilkolta meg.
TI Aelius Spartianus, Antoninus Caracalla 10.
A Iulius-féle törvény ezt írja elő: "Aki senator, annak fia, férfiágon unokája vagy
dédunokája, vagy aki közülük senatorrá lesz, annak tudva és rosszhiszeműen olyan
menyasszonya vagy felesége nem lehet, aki felszabadított rabnő vagy olyan nő, aki
maga, vagy akinek apja vagy anyja színészi mesterséget folytat vagy folytatott. Sem
senator lánya, férfiági lányunokája, fiúunokájától született lánydédunokája tudva és
rosszhiszeműen nem lehet menyasszonya vagy felesége olyannak, aki felszabadított
rabszolga, vagy akinek apja vagy anyja színészi mesterséget folytat vagy folytatott."
A törvénynek e fejezete szerint tilos, hogy senator felszabadított nőt vegyen el
feleségül, vagy olyan nőt, akinek az apja vagy az anyja színészi mesterséget folytatott,
és ugyanígy tilos felszabadítottnak senator lányát feleségül vennie.
VK Paulus D. 23. 2. 44. pr.- 1.
Senator leánya, aki testével keresi kenyerét, vagy színészi mesterséget folytat, vagy
akit közbűncselekmény miatti eljárásban elítéltek, bűntelenül köt házasságot
felszabadítottal: annak ugyanis, aki magát ilyen szégyenletes helyzetbe hozta, a
tiszteletet nem kell megadni.
VK Paulus D. 23. 2. 47.[98]
D) AZ ÁGYASSÁG
Abban az időben, amikor valakinek felesége van, nem lehet ágyasa. Az ágyast tehát
csupán a vonzalom különbözteti meg a feleségtől.
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 58
VK Paulus Sent. 2. 20. 1.
Ágyasságban (concubinatus) más felszabadítottja és szabadnak született nő egyaránt
lehet, mégpedig leginkább olyan, aki alacsony sorból származott, vagy testével
kereste kenyerét. Különben, ha valaki tisztességes életű, szabadnak született nőt
inkább ágyasságban akar tartani, csak akkor teheti meg, ha ezt nyilvánosan tanúk előtt
kijelenti. Egyébként vagy feleségként kell tartania, vagy fajtalanságot (stuprum)*
követ el vele. Az ágyasság révén önmagában nem történik házasságtörés. Mivel
ugyanis az ágyasság törvényből vette a nevét, a törvény szerint büntetés alá nem esik,
amint összefoglaló munkájának hetedik fejezetében Marcellus is írta.
VK Marcianus D. 25. 7. 3. pr.- 1.
A szabad nő kapcsolatát a szokásjog szerint nem ágyasságnak, hanem házasságnak
kell tekinteni, ha nem testével keresi kenyerét.
VK Modestinus D. 23. 2. 24
Testével nyilvánosan keresetet űzőnek kell mondanunk nemcsak azt a nőt, aki
bordélyházban bocsátja magát áruba, hanem azt is, aki (mint szokásos) szemérmével
[99] valamilyen bódéban, kocsmában vagy másutt nem fukarkodik. A „nyilvánosan"
szót pedig úgy kell értenünk, hogy minden megkülönböztetés és válogatás nélkül.
Nem tartozik tehát ide, aki házasságtörőknek vagy kéjenceknek adja oda magát, csak
az, aki prostituált módjára tartja fenn magát. Továbbá azért, mert valaki egyik-másik
férfival úgy közösül, hogy pénzt fogad el, nem lehet úgy tekinteni, mint aki testével
keresi a kenyerét. Octavenus mégis igen helyesen azt mondja, hogy azt a nőt, aki
kereset célja nélkül nyilvánosan prostituálja magát, ezek közé kell számítani. A
törvény nemcsak azt bélyegzi meg, aki ilyent tesz, hanem azt is, aki ilyent tett, bár
azzal már felhagyott: mert a gyalázatot nem teszi semmivé az, hogy utóbb
abbahagyják. Nem lehet megbocsátani annak a nőnek sem, aki szegénysége ürügyén
a legbecstelenebb életet folytatja.
Kerítéssel foglalkozni nem kevesebb annál, mint a test áruba bocsátásával hasznot
szerezni. Kerítőnőknek azokat tekintjük, akik a testükkel keresetet folytató nőket
nyilvánosan áruba bocsátják. Kerítőnőnek tekintjük azt is, aki más címen folytat ilyen
életmódot.
Ha valaki fogadós foglalkozást folytatván, abban testükkel keresetet folytató nőket
tart (amiként a fogadóhoz tartozó kellékek ürügyén sokan szoktak testüket áruba
bocsátó nőket tartani), azt kell mondani, ez is a kerítő elnevezés alá esik.
* A "stuprum" szót jobb híján adjuk vissza a magyar "fajtalanság" kifejezéssel. Ez ugyanis felöleli
mindazokat a cselekményeket, amelyek római felfogás szerint sértették a nemi erkölcsöt; elsősorban a
nem házas, tisztességes nővel való nemi kapcsolatot, de az egyneműek közötti erkölcstelen
kapcsolatot is jelöli. Tágabb értelemben a „stuprum" a házasságtörést is magában foglalja, szűkebb
értelmében nem tartalmazza. A prostituáltakkal vagy a hasonló megítélés alá eső színésznőkkel való
nemi kapcsolat természetesen nem volt "stuprum".
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 59
VK Ulpianus D. 23. 2. 43. pr.-9.
E) A HÁZASSÁGTÖRÉS
Ezt a törvényt (ti. a házasságtörések megfékezéséről szóló Iulius-féle törvényt) az
isteni Augustus hozta.
VK Ulpianus D. 48. 5. 1.
A Iulius-féle törvény csak a szabad személyek között elkövetett házasságtörés vagy
fajtalanság (stuprum) esetében [100] alkalmazható. Ami pedig a rabszolganőket illeti,
ezekre könnyen vonatkozhat az Aquilius-féle* vagy a személysértés miatt indítható
kereset, s nem lehet megtagadni a praetor által a rabszolga megrontása címén adott
keresetet sem. A több kereset miatt ilyenfajta bűncselekmény esetén a vádlottat nem
kell kímélni.
A törvény a fajtalanságot (stuprum) és a házasságtörést (adulterium) vegyesen és
többnyire nem az igazi értelmében használja. Házasságtörést helyes értelemben
házasságban élő nővel követnek el, az elnevezést a mástól fogant gyermek
kifejezésből képezték: a fajtalanságot viszont szűz leány vagy özvegyasszony ellen
követik el. Ezt a görögök „phthora"-nak nevezik.
E törvény szerint nincs különbség nős családfiú és az önjogú között. Az isteni
Hadrianus császár is azt írta vissza Rosianus Geminusnak, hogy ennek a törvénynek
alapján a fiú ellen apjának az akarata ellenére is lehet vádat emelni.
VK Papinianus D. 48. 5. 6. pr.-3
Családanyának (mater familias) azt a nőt kell tekinteni, aki tisztességben él. A
családanyát ugyanis a többi nőktől az erkölcsi magatartása különbözteti meg és
választja külön. Ezért nem érdekes, vajon férjés-e vagy özvegy, szabadnak született-
e vagy felszabadított: valakit ugyanis családanyává nem a házasság és nem a
származás tesz, hanem a jó erkölcs.
VK Ulpianus D. 50. 16. 46. 1.
Azokat az asszonyokat, akiknek a házasságtörése bebizonyosodott, a hozomány
felerészének, vagyonuk harmadrészének az elkobzásával és egy szigetre való
száműzetéssel kell büntetni. A házasságtörő férfiak vagyonának a felerészét
hasonlóképpen elkobozzák egy szigetre való száműzetésükön kívül, de különböző
helyre kell deportálni őket.
VK Paulus Sent. 2. 26. 14.
Az asszonyt, aki a házasságtörés büntetésének elkerülése végett kerítéssel foglalkozik,
vagy színészi munkát vállal, a senatus határozata szerint házasságtöréssel vádolni
lehet, és emiatt el lehet ítélni.
* Ld. 226, és 234. skk. oldalon.
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 60
VK Papinianus D. 48. 5. 11. 2.
Az apának joga van arra, hogy a házasságtörőt leányával együtt megölje, ha a leánya
a hatalma alatt van. Ez a jog tehát az apák közül senki mást nem illet meg, így azt az
apát sem, aki maga családfiú. Így megesik, hogy sem az apa, sem a nagyapa nem
ölhetik meg, s nem indokolatlanul van ez így, mert akinek maga felett nincs hatalma,
annak nem lehet a hatalma alatt sem senki.
VK Papinianus-Ulpianus D. 48. 5. 21-22.
Ez a törvény nem tesz különbséget a természetes és az örökbe fogadó apa között.
Megözvegyült lányának a megvádolására az apának nincs különös előjoga.
A megölés jogával az apa saját házában élhet még akkor is, ha lánya nem lakik ott,
sőt még a vejének a házában is. A ház kifejezésen a lakás is értendő úgy, mint a
személysértésről szóló Cornelius-féle törvényben. Aki pedig a házasságtörőt jogosult
megölni, annak még inkább joga van azt bántalmazni is.
Azért engedik meg, mégpedig az apának és nem a férjnek, hogy az asszonyt és
bármelyik házasságtörőt megölje, mivel a gyermekek iránti apai szeretet kerekedik
benne felül, emellett a könnyen elhatározásra jutó férj dühét és felindulását meg
kellett zabolázni.
VK Papinianus D. 48. 5. 23. pr.-4.
Amit a törvény mond, hogy „a lányával házasságtörőt tetten éri" nem fölösleges. Azt
akarta ugyanis a törvény, hogy ez a hatalom az apát csak addig illesse meg, amíg a
lányát a házasságtörés gyalázatában találja. Labeo is így [102] tartja helyesnek, és
Pomponius is írja, hogy a szeretkezés közben tetten értet lehet megölni. Ez az, amit
Szolón és Drakón "en ergó" (cselekvés közben) névvel illetnek. Elegendő, ha a lány
abban az időben van az apa hatalma alatt, amikor megöli, nem akkor, amikor férjhez
adta: mert tételezzük fel, hogy utóbb visszakerült a hatalma alá.
Ennélfogva nem mindenütt szabad az apának ölnie, ahol a lányát tetten éri, hanem
csak a saját és a veje házában, tekintettel arra, hogy a törvényhozó nagyobb
sérelemnek ítélte azt, hogy a lány a házasságtörőt apjának vagy a férjének a házába
merészeli bevezetni. De ha az apa másutt lakik, másutt is van a háza, amelyben nem
lakik, és abban éri tetten a lányát, ahol nem lakik, nem ölheti meg.
Amit a törvény mond: „azonnal ölje meg a lányát", úgy értendő, hogy megölvén a
házasságtörőt, ne tartsa magát vissza, és ne napok múlva ölje meg a lányt, vagy
megfordítva. Minthogy mind a kettő ellen támadt egyforma haragjából egyazon
felindulásában, egyvégtében kell mind a kettőt megölnie. De ha nem színlelt, hanem
miközben a házasságtörőt megölte, a lánya elmenekült, és csak órák múltán kerül az
őt követő apja kezére, akkor úgy tekintendő, mintha azonnal ölte volna meg.
VK Ulpianus D. 48. 5. 24. pr.-4.
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 61
A férjnek is szabad megölnie azt, aki a feleségével házasságtörést követ el, de nem
bárkit, mint az apának: mert e törvény előírja, hogy a férjnek a saját házában (és nem
az apósáéban) azt a feleségével házasságtörésen rajtakapott férfit van joga megölni,
aki kerítő volt, vagy azelőtt színészi mesterséget folytatott, a színpadon táncosként
vagy énekesként lépett fel, vagy közbűncselekmény miatt elítéltetvén, még nem
rehabilitálták, vagy aki a férjnek, a feleségnek, az apának, az anyának, a leányának, a
fiának, akármelyiküknek ezek közül a felszabadítottja (közömbös, hogy ezek közül
valamelyiknek sajátja, vagy másokkal közös), végül aki rabszolga.[103]
Elő van írva azonban, hogy az a férj, aki ezek közül valakit megöl, a feleségét
késedelem nélkül bocsássa el.
Különben az, hogy a férj önjogú-e vagy családfiú, mint már többen megmondták,
közömbös.
A törvény értelmezésekor mindegyik esetben felvetődik a kérdés, vajon az apa
megölhet-e olyan személyt, aki állami tisztséget tölt be. Hasonlóképpen, vajon
megilleti-e ez a jog az apát vagy nem kevésbé a férjet? És mi van, ha az apa, a férj
kerítő, vagy hírneve másként van megbélyegezve? Az a nézet helyes, hogy azok
jogosultak ölésre, akik az apa vagy férj jogán vádat emelhetnek.
VK Macer D. 48. 5. 25. pr.-3.
Azok közül, akik a házasságtörés miatt vádemelésre fel vannak jogosítva, a házasság
fennállása alatt a férjen kívül vádat senki sem emelhet: mert ha a férj a feleségének
megbocsátott, és a házasságban békesség van, azt másnak megzavarnia és
megbolygatnia nem kell, hacsak a férjet már előbb kerítés miatt nem vádolta. Ha
viszont a férj elejti a vádat, akkor más is eredményesen vádolhatja az asszonyt.
VK Ulpianus D. 48. 5. 27. pr.-1.
Ha a vádló azt kéri, hogy a házasságtöréssel vádolt rabszolgáit vallassák, akár kívánja
az érdeke, akár nem, a bírák a rabszolga értékének a megbecslését rendelik el. Mihelyt
a becslés megtörtént, azt, aki a rabszolga nevét feladta, a becsült összegnek és még
egyszer annyinak a megfizetésére kötelezik annak a javára, akié a dolog.
VK Ulpianus D. 48. 5. 28. pr.
A törvény bünteti annak a férjnek a kerítő tevékenységét, aki a feleségét
házasságtörésen tetten érvén, magánál tartja, és a házasságtörőt elengedi. A feleségére
ugyanis haragudnia kellene, minthogy megsértette a házastársi hűséget. Akkor kell a
férjet megbüntetni, ha ki nem menti magát azzal, hogy a dologról nem tudott, vagy
elnézését a [104] hihetetlenségre hivatkozva leplezni nem tudja. Ezért szól ugyanis így
a törvény „a házában tetten ért házasságtörőt elengedi", mert a magában a gyalázatban
tetten érő férjet akarta így büntetni.
Nézzük meg, hogy azt, amit a törvény arról mond, aki házasságtörése miatt elítélt
nőt vesz el feleségül, lehet-e a fajtalanság esetére is alkalmazni: erre még inkább áll.
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 62
Biztos viszont, hogy büntetlenül feleségül lehet venni azt, akit ugyanennek a
törvénynek az alapján, de más ok miatt ítéltek el.
Büntetés alá esik az is, aki, miután a tiltott kapcsolatot felfedezte, pénzt fogadott el.
Közömbös, hogy a férj kapta-e azt vagy más. Bárki, aki azért kap valamit, mert a
kapcsolatról tud, büntetendő. Különben nem esik a törvény alá az, aki ingyen
bocsátott meg.
Aki feleségének a házasságtöréséből magának hasznot húz, büntetés alá esik.
Súlyosan vétkezik ugyanis az, aki feleségét bocsátja áruba. Felesége házasságtöréséből
hasznot húz az, aki azért kap valamit, hogy felesége házasságtörést kövessen el. Akár
gyakran, akár csak egyszer is kap ezért valamit, nem lehet felmenteni. A feleség
házasságtöréséből hasznot húzónak voltaképpen azt kell tekinteni, aki azért kap
valamit, hogy tűrje, hogy a felesége bizonyos tekintetben prostituált módjára kövessen
el házasságtörést. Ha a feleséget nem haszonszerzés végett hagyja így vétkezni,
hanem hanyagságból, gondatlanságból, nemtörődömségből vagy túlzott
hiszékenységből, úgy kell venni, hogy a törvény rendelkezései reá nem vonatkoznak.
VK Ulpianus D. 48. 5. 30. pr.-4.
Ha valaki azt állítja, hogy rabszolgája házasságtörést követett el azzal a nővel, aki az
ő felesége, az isteni Pius császár leiratában azt válaszolta (egy ilyen esetben), hogy
inkább a feleségét kellene vádolnia, mintsem megelőző eljárásként a rabszolgát
kínvallatásnak alávetnie.
VK Marcianus D. 48. 5. 34. pr.[105]
Aki a saját házát azért, hogy idegen tisztességes nővel vagy férfival fajtalanság vagy
házasságtörés történjék, tudatosan rendelkezésre bocsátja vagy a felesége
házasságtöréséből magának hasznot húz: bármilyen rangja legyen is, úgy büntetendő,
mintha házasságtörő volna. Nyilvánvaló, hogy a ház elnevezés a lakást is jelenti.
VK Marcianus D. 48. 5. 9. pr.-1.
Még az is felelős, aki a barátjának bocsátotta rendelkezésre a házát. De ha valaki kint
a mezőn vagy a fürdőben fajtalansághoz nyújt segítséget, azt le kell tartóztatni. Ha
pedig valamely házban azért szoktak összejönni, hogy házasságtörésről tárgyaljanak,
még ha azon a helyen nem követnek is el semmit, a házat úgy kell tekinteni, mintha a
tulajdonos abból a célból bocsátotta volna rendelkezésre, hogy fajtalanságot vagy
házasságtörést kövessenek el, mivel a megbeszélés hiányában a házasságtörést nem
követték volna el.
VK Ulpianus D. 48. 5. 10. pr.-2.
Az asszony, amikor azt hallotta, hogy távollevő férje meghalt, mással kötött
házasságot. Nemsokára a férj hazajött. Kérdezem, mit kell az ilyen asszony ellen tenni.
A felelet a következő: jogi és ténykérdés egyaránt felvetődik. Ha ugyanis hosszabb
idő múltán, anélkül, hogy bármilyen fajtalanság bizonyítható lenne, téves
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 63
értesülésektől indíttatva lépett második törvényes házasságra, semmiféle bosszú nem
lehet méltányos, mivel valószínű, hogy tévedésben volt. De ha bebizonyosodik, hogy
a halált csak kitalálták, és csak ürügyként szolgált a házasság megkötésére, minthogy
ez a tény sérti a nemi erkölcsöt, az elkövetett cselekmény minősége szerint kell
büntetni.
VK Papinianus D. 48. 5. 12. 12.
Ha valaki a feleségét azzal vádolja, hogy amíg az asszony az ellenség kezében volt,
házasságtörést követett el, [106] jóindulatúan azt mondják, hogy a férj jogán felléphet
a váddal. De a férj csak akkor léphet fel a házasságtörés vádjával, ha feleségén az
ellenség nem követett el erőszakot. Különben nincs ok arra, hogy azt, akinek erőszakot
kellett elszenvednie, házasságtörés vagy fajtalanság miatt elítéljék.
VK Ulpianus D. 48. 5. 14. 7.
F) A FELESÉG VAGYONA. HOZOMÁNY
E törvény értelmében úgy rendelkezünk, hogy a férjnek azokhoz a
vagyontárgyakhoz, amelyek a hozományon kívül az asszonyéi, s amelyeket a görögök
"parapherna"-nak* neveznek, a feleség tilalma esetén semmi köze. ne legyen, és
azokban őt semmi kötelezettség ne terhelje. Mert bár jó volt az, hogy az asszony, aki
magát a férjére bízta, a dolgainak kezelését is az ő belátására bízza, mégis, mivel a
törvény alkotóinak a méltányosság oltalmazóinak is kell lenniük, semmiképpen nem
akarjuk, hogy a férj - amint azt kimondták - az asszony tilalma esetén a „parapherna"
ügyébe beleavatkozzék.
VK C. 5. 14. 8.
A hozomány indoka tartós, s annak az ígéretével, aki adja, úgy jön létre, hogy
mindig a férjnél legyen.
VK Paulus D. 23. 3. 1.
A hozomány elnevezés nem vonatkozik azokra a házasságokra, amelyek nem
megengedettek. A hozomány ugyanis házasság nélkül nem lehetséges. Ahol tehát
nincs meg a házasság neve, ott hozomány sincs.
VK Paulus D. 23. 3. 3.
A hozományok ügye mindig és mindenütt különleges megítélés alá esik, mert a
hozománynak a megőrzése a nők számára a köz érdeke is. A nőknek ugyanis azért
szükséges hozománnyal ellátottaknak lenniük, hogy utódokat hozzanak a világra, és
az állam népességét gyermekekkel szaporítsák.
VK Pomponius D. 24. 3. 1.
* A szó "perefernum" alakban használatos volt a régebbi magyar nyelvben. Vidéken, itt-ott, még ma is
él, bár nem eredeti, római jogi jelentésében. A hozományt nevezik így.
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 64
A házasság felbontásával a nő részére a hozományt ki kell fizetni. A férj ezt nem
kényszerül másnak ígérni, mint aki arra kezdettől fogva ünnepélyesen ígéretet
(stipulatio) kapott, hacsak az reá nézve nem hátrányos. Ha ugyanis a férj valami
károsodástól tart, nem kell őt, úgy mondják, arra kényszeríteni, hogy másnak ígérje,
mint a feleségének.
Hogyha az asszony hatalom alatt van, és a hozományt az apa adta, akkor a
hozomány az övé és a leányáé. Az apa tehát a hozományt másképpen nem, hanem
csak akkor követelheti, ha azt akarja a lánya. Egyébként sem ő maga, sem képviselője
nem követelheti...
VK Ulpianus D. 24. 3. 2. pr.-1.
Atilicinus Proculusának üdvözletét küldi. Ha a férj és a feleség között a házasságkötés
előtt megállapodás jött létre, hogy milyen időpontban kell adni a hozományt, és hogy
válás esetén ugyanannyi idő alatt kell azt visszaadni, s a feleség a férjnek a hozományt
öt évvel azután adta, hogy a házasságot megkötötték: bekövetkezvén a válás,
kérdezem, vajon a férj öt év vagy a törvényben megszabott idő alatt tartozik-e a
hozományt visszaadni. Proculus így válaszolt: ami a hozomány visszaadását illeti,
úgy vélem, a megállapodás következtében az asszony helyzete jobb lehet, de rosszabb
nem: tehát ha úgy állapodtak meg, hogy a hozományt korábbi időben kell visszaadni,
mint ahogyan a törvény megszabja, ahhoz kell igazodni. Ha hosszabb idő múlva,
akkor a megállapodás nem érvényes. Ennek a véleménynek megfelelően azt helyes
mondani, ha a létrejött [108] megállapodással azt akarták elérni, hogy amennyivel
később adják a házasságkötés után, ugyanannyival későbben adják azt vissza a válást
követően, ha ez rövidebb annál, amit a hozomány visszaadására a törvény előír, a
megállapodás érvényes; ha hosszabb: nem érvényes.
VK Proculus D. 23. 4. 17.
G) A VÁLÁS
Régóta az az elv uralkodik, hogy a házasságoknak szabadoknak kell lenniük.
Ennélfogva az olyan megállapodások, hogy elválni nem szabad, nem érvényesek, és
az olyan ünnepélyes kötelezettségvállalásokat (stipulatio), amelyek szerint az, aki
elválik, kötbérfizetéssel tartozik, nem kell érvényeseknek tekinteni.
VK C. 8. 38. 2.
A házasság a vassal vagy bármelyik fél halálával, hadifogságba esésével* vagy más
okból rabszolgaságba kerülésével bomlik fel.
VK Paulus D. 24. 2. 1
* A "hadifogság" (captivitas) nem mai jelentésében értendő. Minthogy az ókorban szokás volt
rabszolgaként elhurcolni a meghódított területek lakosait — főképp a nőket és a gyermekeket -,
nemcsak katona kerülhetett "hadifogságba".
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 65
.
A válás nem igazi, ha nem a végleges különválás szándékával történik. Tehát mindaz,
amit a harag hevében tesznek vagy mondanak, mindaddig nem hatályos, amíg a
következetességből ki nem tűnik, hogy az elhatározás komoly. Tehát nem lehet a
feleséget elváltnak tekinteni, ha felindulásában a házasság felbontására vonatkozó
kijelentést tévén, visszatért szülei házához. VK Paulus D. 24. 2. 3.[109]
Ha az, aki a válólevelet kézbesítés végett kiadta, ezt mégbánta, és megváltozott
szándéka ismeretének hiányában a levelet átadják, a házasságot fennállónak kell
nyilvánítani; kivéve ha az a fél, aki a válólevelet átvette, a megbánásról tudomást
szerezvén, maga akarja a házasságot felbontani. Ekkor ugyanis a házasságot annak az
akaratából bontják fel, aki kapta a válólevelet.
VK Papinianus D. 24. 2. 7.
A válás csak akkor érvényes, ha hét felnőtt római polgár jelenlétében történik. De ezek
között nem lehet az elválni akaró felszabadítottja. Ilyen felszabadítottnak kell tekin-
teni azt is, akit az apa, a nagyapa, a dédapa vagy más számba jöhető felmenő
szabadított fel.
VK Paulus D. 24. 2. 9.
Annak a felesége, aki az ellenség hatalmába került, pusztán azért, mert másokkal nem
köthet meggondolatlanul házasságot, férjes asszony marad. És általános szabályként
kell kimondani, hogy amíg bizonyos, hogy a férj él a hadifogságban, addig a
feleségnek nincs joga más házasságot kötni, hacsak az asszony a válásra okot nem
akar adni. Ha azonban bizonytalan az, vajon a férj életben van-e az ellenségnél, vagy
utólérte-e a halál, akkor, ha a fogságbaeséstől számítva öt év eltelt, az asszonynak
szabad másik házasságra lépnie, úgy, mintha az előbbi házasságát barátságosan (bona
gratia) bontották volna fel, és mindegyik házasfélnek csorbítatlan a joga. A feleség
hadifogságba kerülése esetén a római államban maradt férjre ugyanez a szabály
vonatkozik.
VK Iulianus D. 24. 2. 4.
Az, amit a törvény mond: "a felszabadított rabszolganőnek, akit patronusa feleségül
vett, a válásra lehetősége ne legyen", nem úgy értendő, hogy a válást semmissé teszi,
mivel a ius civile szerint a házasságot fel szokták bontani.[110] Így nem mondhatjuk,
hogy a házasság fennáll, amikor a házasfelek külön vannak. Ezért írja Iulianus, hogy
a hozományra ez a kereset nem áll rendelkezésre. Méltányos tehát, hogy amíg a
patronus őt féleségének akarja, mással érvényes házasságra lépnie ne legyen joga. A
törvényhozó ugyanis tudta azt, hogy a felszabadított nő házassága tényleg mintegy
felbomlott, de a mással való házasságkötés jogát elvonta tőle. Ezért bárkivel lép
házasságra úgy tekintendő, mintha nem volna házasságban. Iulianus pedig ezen
túlmenve, úgy véli, hogy a nő patronusán kívül mással még ágyasságban sem lehet.
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 66
Azt mondja a törvény: „amíg a patronus őt feleségül akarja". Akarnia is kell, hogy a
felesége legyen, és patronusnak is kell maradnia. Ha tehát megszűnik akár patronus-
nak lenni, akár nem akarja többé, hogy a nő a felesége legyen, a törvény hatálya véget
ér.
VK Ulpianus D. 24. 2. 11. pr.-1. [111]
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 67
V.
A TULAJDON ÉS AZ ÖRÖKLÉS
Ha valaki azt firtatná, hogy a jog melyik tartományában mutatkozik meg a
legjellegzetesebben a római jogtudósok gondolkodásmódja, habozás nélkül azt
válaszolnánk; tulajdonjogi, de még inkább az öröklési jogi megoldásaikban. Aki
ezekkel nem ismerkedik meg, mindenképpen csonka képet szerez a római jogról.
Talán nem szentségtörés, ha a művészet világából keresünk hasonlatot. A franciák
például kimagaslót nyújtottak a festészetben és az építészetben, de kevés zenész
géniusz termett köztük. A németeknek ezzel szemben ritkábban akadt nagy festőjük,
viszont sorra adták a világnak a zenei lángelméket. Ezek a különbségek - számos más
ok mellett - minden bizonnyal abból fakadnak, hogy egy-egy nemzet jelleme a
művészet másmás ágában, azon belül is más-más műfajban találja meg a leg-
tökéletesebb kifejezési formáját; adottságai más-más téren érvényesülnek a
legelőnyösebben.
A római jogtudósok már ismert aprólékos elemző képessége, gyakorlatias
beállítottsága és jogászi vaslogikája éppen a tulajdonjogi és az öröklési jogi eseteknek
elemzésekor csillog a legfényesebben. A római jogász akkor érezhette magát
leginkább elemében, amikor például azt kellett eldöntenie: kinek a tulajdonában lesz
az a ház, amelyet valaki - anélkül, hogy ennek tudatában lett volna - más telkére
építtetett, vagy amikor egy kétértelműen megfogalmazott végrendeletből kellett az
örökhagyó valódi szándékát kihüvelyeznie. Kiváltképpen az öröklési jog bonyolult
értelmezési kérdései izgatták jogászi képzelőerejüket. Jellemző, hogy a fennmaradt
forrásokban az öröklési [115] joggal foglalkozó szövegek - mai szemmel nézve - igen
magas arányban szerepelnek.
Persze, nem pusztán a jogászok érdeklődése, szubjektív vonzódása állította a
tulajdoni és az öröklési kérdéseket előtérbe. A római a magántulajdoni rendet teljes
következetességgel építette ki, márpedig az öröklési jog a magántulajdonból nő ki,
hiszen az öröklés arra szolgál, hogy a tulajdont "halhatatlanná" tegye. A vagyon túléli
tulajdonosát. Ő maga meghal ugyan, de tulajdonjoga nem enyészik el, hanem öröklés
révén átszáll arra a személyre, akit utódjául kiszemelt.
Érdekes, hogy a szoros kapcsolat ellenére a modern jog a tulajdonjog és az öröklés
szabályait külön jogterületeknek tartja, és elkülönítve kezeli. A rómaiak ebben az
esetben - véleményünk szerint - helyesebb úton jártak. Nem választották el az
öröklést a tulajdontól, hanem úgy fogták fel, mint a tulajdon megszerzésének egyik
különleges és fontos módját. így kettős okunk van arra, hogy a tulajdonról és az
öröklésről szóló szövegeket egy fejezetben vonjuk össze.
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 68
1. A TULAJDON
A rómaiakat kevéssé vonzották a tisztán elméleti kérdések, így a tulajdonjog
fogalmán sem voltak hajlandók töprengeni. Megelégedtek azzal, hogy nagyjában
tisztázták, melyek a tulajdonos jogosultságai. Erejüket inkább arra fordították, hogy
a tulajdon megszerzését és védelmét dolgozzák ki részletesen.
Meghökkentően hangzik, hogy éppen ez a gyakorlatias szemlélet vezette a római
jogászokat a jog történetének egyik nagy jelentőségű elméleti felfedezéséhez.
Miközben a tulajdon praktikus kérdéseinek megoldásával bajlódtak, következetes
jogászi logikájuk szinte akaratuk ellenére arra kényszerítette őket, hogy a jog
történetében elsőként felismerjék a tulajdonjogban a jogi l á t s z a t és a jogi valóság
kettősségét.
Ha bekukkantunk egy parasztház udvarába, és ott egy középkorú embert látunk,
amint otthonosan tesz-vesz, minden bizonnyal azt gondoljuk: a ház tulajdonosát
pillantottuk meg, hiszen láthatóan úgy viselkedik, mint aki a sajátjában van. Ez a
látszat. Ám lehetséges, hogy valójában nem ő a tulajdonos, hanem évek [116] óta
jogtalanul tanyázik a házban, a tulajdonos pedig külföldön él. A jogi valóság szerint
tehát a ház és az udvar a külföldön élő tulajdonosé, jóllehet, ténylegesen nem
gyakorolja a jogát. Ez a felismerés önmagában még nem kíván különösebb jogászi
találékonyságot.
A rómaiak azonban nemcsak a tényleges és a jogi helyzet, a látszat és a valóság
ellentétét észlelték, hanem a tényleges helyzethez, a látszathoz jogi következményeket
is fűztek. Ráébredtek arra, hogy pusztán azért, mert valaki ténylegesen a hatalmában
tart egy dolgot, tehát látszólag tulajdonos, védelemre érdemes. A jog megakadályozná
azt, hogy a példánkban szereplő lakót valaki elüldözze a házból. Ha viszont hazatér
a tulajdonos, és bebizonyítja, hogy a ház és a telek az övé, akkor azt természetesen
neki ítélik oda. Végső soron tehát a jogi valóság diadalmaskodik a látszat fölött, a jogi
helyzet erősebbnek bizonyul a tényleges helyzetnél.
A jogi látszatot, azt a helyzetet, amikor valaki egy dolgot ténylegesen a hatalmában
tart, a rómaiak "birtok"-nak, „birtoklás"-nak nevezték, és megkülönböztették a
tulajdontól. A tulajdonosnak mindenképpen joga volt a dologhoz, akár a saját
hatalmában tartotta, akár más birtokolta. Minthogy a látszat és a valóság a
gyakorlatban többnyire egybeesik: az emberek saját lakásukban laknak, saját ruháikat
hordják — védelmet kapott a mindenkori birtokos is, mert így az esetek nagy több-
ségében egyszersmind a tulajdonost védték. A tényleges helyzet védelme egyébként
is összhangban volt a rómaiak valóságérzékével.
Ha összeütközésbe került a jogi helyzet a tényleges helyzettel, vagyis nem a
tulajdonos birtokolta a dolgot, akkor tulajdoni perre került sor. Ezt pedig csak akkor
lehet eldönteni, ha a jog szabályai világos útmutatást adnak a bírónak arra nézve, kit
kell tulajdonosnak tekinteni. Ezért dolgozták ki a rómaiak gondosan a tulajdonszerzés
szabályait. Ha például két vadász összeveszett a zsákmányon, mert egyikük
megsebezte ugyan a vadat, de a másik ejtette el, akkor az dönti el a vitát, hogy az első
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 69
„találat", a megsebezés jelent-e tulajdonszerzést, vagy pedig a halálos lövés és a
zsákmány birtokbavétele. Ilyen és más hasonló esetekkel bőségesen találkozunk a
szemelvényekben.
A római jog mesterei azonban nemcsak a tényleges és a jogi helyzet elválasztását
dolgozták ki, hanem arra is lehetőséget [117] teremtettek, hogy más valaki legyen a
tulajdonos, és megint más a dolog használatára és jövedelmére jogosítva. Felmerültek
olyan esetek, hogy például a férj gondoskodni akart özvegyéről, de a rokonságát sem
akarta kisemmizni az örökségből. Ez úgy valósulhatott meg, hogy a tulajdonjog a
rokonokra szállt át a férj halála után, de az özvegynek élete végéig haszonélvezeti
jogot biztosítottak. Voltaképpen az özvegy használta a dolgot, a föld termése, a bérbe
adott lakás bére és az egyéb hasznok őt illették meg, a tulajdonosoknak türelmesen
várniuk kellett a sorukra. Amíg élt az asszony, csupán a tulajdonosi címmel
vigasztalódhattak. A haszonélvezet szabályai két évezred alatt alig változtak. Aligha
akad magyar parasztember, aki ne tudná megmondani, mit kell érteni
haszonélvezeten. De bizonyára nem sejti, hogy gyakorlati tapasztalatai egyben római
jogi ismeretek.
A) A BIRTOK
Az ifjabb Nerva szerint a dolgok tulajdona is a tényleges birtokból származik, és
nyoma olyan dolgokban maradt fenn, amelyeket a földön, a tengeren és a levegőben
lehet megragadni. Ezek a dolgok ugyanis tüstént azoké lesznek, akik a birtokot
megszerzik. Továbbá a háborúban zsákmányolt dolog, a tengerben újonnan
keletkezett sziget, valamint a parton fellelt színes kövek, gyöngyök és drágakövek azé
lesznek, aki elsőnek azok birtokába jut.
HG Paulus D. 41. 2. 1. 1.
Semmi közös nincs a tulajdon és a birtok között, ezért az „úgy birtokoljatok" kezdetű
interdictum* nem tagadható meg attól, aki a dolgot tulajdonosként perli. Az ugyanis,
hogy a dolog tulajdonára igényt tart, nem jelenti azt, hogy a birtokról lemond.
HG Ulpianus D. 41. 2. 12. 1.
Birtokolni pedig a testi dolgokat lehet. A birtokot testileg és szándékkal szerezzük
meg: csupán magával a szándékkal vagy csak testileg megszerzése nem lehetséges.
Amit pedig arról mondottunk, hogy a birtokot testileg és szándékkal kell
megszereznünk, nem úgy kell érteni, hogy az, aki a telek birtokába akar jutni, minden
rögöt körbejárjon. Elegendő az is, ha a kérdéses telek valamely részére rálép, mi-
közben az a szándéka, és úgy is gondolkodik, hogy a teljes földterületet egészen a
határig birtokolja. A dolog határozatlan részét senki sem birtokolja.
HG Paulus D. 41. 2. 3. pr.-2.
* Parancs, tilalom, amelyet a praetor az egyik fél kérelmére bocsát ki.
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 70
Birtokolunk egyébként saját szándékunkkal, és más testével is. Nem mond ellent
ennek az sem, hogy bizonyos dolgok úgy is lehetnek birtokunkban, hogy arról nem
tudunk. Ilyen módon birtokoljuk azt, amit a rabszolgák a különvagyonuk körében
szereztek. Elfogadott ugyanis az, hogy azok dolgai szándékkal is, meg testileg is a
birtokunkban vannak. Az ifjabb Nerva szerint az ingókat, a rabszolga kivételével,
addig birtokoljuk, ameddig azok őrizetünkben vannak, tehát addig, amíg birtokolni
akarunk, és módunk van a dolog tényleges birtokába jutni. Mihelyt ugyanis a barom
elkóborol, vagy az edény úgy kallódik el, hogy nem találják meg, birtoklásunk rögtön
megszakad, bár más sem birtokol. Egészen más a helyzet akkor, ha a dolog őrize-
tünkben van, de nem találjuk. Ez a dolog ugyanis megvan, csupán alapos keresésre
volna szükség. Birtokoljuk továbbá a vadaskertekbe zárt vadakat és a halastavakban
összegyűjtött halakat. Nincsenek azonban birtokunkban a tavakban levő halak vagy a
körülkerített erdőkben kóborló vadállatok, mivel ezek megmaradnak természetes
szabadságukban: mert különben el kellene fogadni azt, hogy az, aki egy erdőt
vásárolt, az abban levő valamennyi vadat birtokolja, holott ez a felfogás hamis. A
madarak közül azokat birtokoljuk, amelyeket bezárva tartunk, vagy amelyeket
megszelídítettünk, amennyiben azok felügyeletünk alatt vannak. Helyesen vélik
egyesek, hogy birtokunkban vannak azok a galambok is, amelyek épületeinkről
szállnak [119] fel, továbbá azok a méhek, amelyek kaptárainkból repülnek ki, és
szokás szerint visszatérnek. Labeo és az ifjabb Nerva azt tanították, hogy nem
birtokolunk tovább olyan helyet, amilyent a folyó vagy a tenger elárasztott.
HG Paulus D. 41. 2. 3. 12-17.
Ha azt a dolgot, amit birtokolunk, úgy veszítjük el, hogy hollétéről nem tudunk,
birtoklásunk megszűnik.
HG Pomponius D. 41. 2. 25. pr.
Pomponius veti fel, hogy ha egy hajótörés során a kövek a Tiberisbe merültek, majd
később azokat kiemelték, az elmerülés ideje alatt változatlanul tulajdonomban voltak-
e. Úgy vélem, hogy a tulajdont megtartottam, a birtokot azonban nem. Az eset eltér a
szökött rabszolgáétól: a szökött rabszolgát ugyanis azért tekintjük úgy, mintha
általunk birtokolna, nehogy ő maga megfosszon minket a birtoklásától, a kövekkel
azonban más a helyzet.
HG Ulpianus D. 41. 2. 13. pr.
Így szól a praetor: „megtiltom erőszak alkalmazását arra nézve, hogy a szóban forgó
épületeket ne úgy birtokoljátok, ahogy most, feltéve, hogy egyik a másiktól nem
erőszakkal, nem alattomban, nem szívességi használatként szerezte a birtokot. A
csatornák vonatkozásában ezt az interdictumot nem adom meg. ... " Ezt a fajta
interdictumot (parancsot) a praetor által a telek birtokában erősebbnek tekintett
birtokos érdekében adták ki, és jellegében a birtok megtartására irányuló tiltó
interdictum. Az interdictum kibocsájtásának oka az volt, hogy a birtokot a tulajdontól
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 71
el kell választani, ugyanis megtörténhet, hogy az egyik birtokos és nem tulajdonos, a
másik pedig tulajdonos, de nem birtokos. Lehetséges azonban az is, hogy a birtokos
egyben tulajdonos is.
HG Ulpianus D. 43. 17. 1. pr.-2.[120]
B) A TULAJDONSZERZÉS
Valamennyi dolog vagy mancipálható, vagy nem. A mancipálható dolgok az Itália
földjén levő ingatlanok, mind a falusiak — mint amilyen a telek, mind a városiak —
amilyen a ház. Ide tartoznak továbbá a mezei telki szolgalmak, mint az út, a gyalogút,
a marhacsapás és a vízvezeték, valamint a rabszolgák és azok a négylábúak, amelyek
megnyergelhetők vagy igába foghatók; mint a marhák, az öszvérek, a lovak és a
szamarak. Más dolgok nem mancipálhatók. Az elefántok és tevék, noha igavonó és
hátasállatok, mégsem mancipálhatók, minthogy a vadállatok közé tartoznak.
KI Ulpianus Tit. 19. 1.
Lényeges különbség van a mancipálható és a nem mancipálható dolgok között. A
nem mancipálható testi dolgok ugyanis magával az átadással teljes joggal másé
lesznek, feltéve, ha testi dolgok, és így átadhatók. Ha tehát ruhát, aranyat vagy ezüstöt
adok át neked, vezéreljen bár eladási, ajándékozási vagy bármilyen más hasonló
szándék, ha én magam is tulajdonos voltam, azonnal tiéd lesz a dolog.
KI Gai. Inst. 2. 18-20.
Mancipálható dolog tulajdona mancipatio útján száll át másra: innen származik az
elnevezés: mancipálható dolgok. A mancipatióval azonos joghatású az in iure
cessio.*
KI Gai. Inst. 2. 22.
A mancipatio, mint azt már fentebb említettük, jelképes adásvétel, amely a római
polgárok sajátos ügylete, és a következőképpen történik. Nem kevesebb mint öt
serdült római polgár tanúskodása mellett, továbbá egy, az [121] előbbiekével azonos
állású, mérlegtartónak nevezett személy jelenlétében — az, aki egy ércmérleget tart -,
a mancipatióval szerző kezében egy ércdarabot tart, és a következőket mondja:
„állítom, hogy ez a rabszolga a római polgárok joga szerint az enyém, ezért az ércért
vettem, ezzel az ércmérleggel". Ezzel megkoccintja a kezében tartott fémmel a
mérleget, és mintegy vételár gyanánt átadja annak, akitől mancipatio útján szerez.
KI Gai. Inst. 1. 119.
Mint a tizenkéttáblás törvényből erről értesülünk, azért alkalmaztak rezet és mérleget,
mert hajdan csak rézpénzeket használtak, nevezetesen az egy-, két-, fél- és negyedasos
címleteket. Nem volt még sem arany, sem ezüst pénzük, és a pénz értékét nem szám
* Színleges perindítással történő tulajdonátruházás. A szerző fél (vevő) azt állítja, hogy a dolog az övé,
az átruházó (eladó) azt nem vitatja, így a magistratus a vevőnek ítéli a dolgot.
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 72
szerint, hanem súly alapján mérték: tehát egy as egy római font súly (327,45 gr), két as
viszont 2 font, ennek alapján adódik, hogy a 2 garasost 2 fontosnak is nevezték — és
ez az elnevezés napjainkig fennmaradt. A fél és negyed as értéket is a római fontsúly-
hoz viszonyították, ennek megfelelően tehát, ha hajdan valaki pénzt ruházott át, azt
nem leszámolta, hanem lemérte. Ezen az alapon nevezik dispensatoroknak, tehát
mérlegelőknek azokat a rabszolgákat, akiknek megengedték, hogy pénzkezelő-
számtartók legyenek.
KI Gai. Inst. 1. 122.
Elbirtoklás útján a mancipálható és nem mancipálható dolgok tulajdonjogát egyaránt
megszerezhetjük. Az elbirtoklás ugyanis egy- vagy kétéves megszakítatlan birtoklás
útján történő tulajdonszerzés: ingó dolog esetében egy-, ingatlan esetében kétéves
folyamatos birtoklás.
KI Ulpianus Tit. 19.8.
Elbirtoklás útján egyébként, függetlenül attól, hogy a dolog mancipálhatónak
minősül-e vagy sem, azokat a dolgokat is megszerezhetjük, amelyeket nem a dolgok
tulajdonosától [122] kaptunk, de csak abban az esetben, ha jóhiszeműek voltunk, tehát
abban a hitben éltünk, hogy az átadó tulajdonos. Ezt azért fogadták így el, hogy a
dolgok tulajdona ne maradjon hosszú időn keresztül bizonytalan, mivel az elbirtoklás
egy-, illetve kétéves időtartama elég kell legyen a tulajdonosnak, hogy dolgát
felkutassa.
KI Gai. Inst. 2. 43-44.
Bizonyos esetekben a dolgok tulajdonát a ius gentium alapján szerezzük meg,
melynek szabályai a józan ész alapján közösek minden népnél. Más esetekben viszont
a ius civile, azaz a mi államunk saját joga alapján szerzünk tulajdont. Minthogy a ius
gentium a régebbi, mivel együtt jött létre az emberi nemmel, helyes, ha előbb erről
számolunk be. Tehát minden állat, amely a földön, a tengerben és a levegőben
elfogható, vagyis a vadállatok, a halak s a madarak: az elfogóé lesznek.
KI Gaius D. 41. 1. 1.
Az a dolog, amely senkié, a józan ész szerint a foglalóé. Ebből a szempontból
érdektelen az is, hogy a vadállatot vagy a madarat saját vagy idegen területen fogtuk-
e. Ha viszont valaki nem a saját földjén akar vadászni vagy madarászni, a tulajdonos
joggal megtiltja neki, ha akarja, hogy oda betegye a lábát. Az elfogott vad vagy madár,
amíg őrizetünkben van, addig a miénk: de ha kiszabadulván őrizetünkből,
természetesen szabadságát visszanyeri, tulajdonjogunk megszűnik, és ismét
foglalható.
KI Gaius D. 41. 1. 3.
A természetes szabadság visszaszerzésén azt értjük, ha a vad vagy eltűnt már
szemünk elől, vagy ha bár még látjuk is, mégis nehezen lenne üldözhető.
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 73
Kérdéses, miénk-e már a vad, mihelyt úgy megsebeztük, hogy befogható. Trebatius
szerint rögtön miénk: és miénk az alatt is, amíg üldözzük, de ha felhagytunk a vad
üldözésével, [123] felhagytunk azzal, hogy miénk legyen, tehát aki ezután elfogja,
megszerezheti. Ennek megfelelően, ha - miközben a vadat üldözzük - valaki a saját
hasznára elfogja, lopást követ el velünk szemben. A többségnek más a véleménye,
mondván, hogy csak akkor miénk a vad, ha már elfogtuk, hiszen oly sok minden
meghiúsíthatja ezt - és ez a vélemény a helyesebb.
A méhek természetüket tekintve szintén vadak, ha tehát letelepednek a mi fánkra,
akkor azelőtt, mielőtt kasba fogtuk volna be őket, épp oly kevéssé vannak
tulajdonunkban, mint a fánkon fészkelő madarak. Ebből következik, hogy ha a
méheket más fogja be, tulajdonosuk lesz. A méhek termelte lépes mézet is bárki
birtokba veheti anélkül, hogy lopna; de amint azt már fentebb megjegyeztük, ha valaki
érte idegen területre lépne, a telek tulajdonosa, ha jónak látja, a belépést megtilthatja.
A kasunkból kirepült méhraj egészen addig a miénk, ameddig szemmel követni
tudjuk, és üldözése nem ütközik akadályokba. Egyébként a befogóé lesz. A pávák és
a galambok természetük szerint vadak, és érdektelen, hogy szokás szerint elrepülnek,
majd visszaszállnak, ugyanis a méhek is ezt teszik, bár már természet szerint vadak.
Hasonlóképpen egyeseknek szelídített szarvasaik vannak. Ezek a szarvasok az erdőbe
mennek, és onnan visszatérnek. Ennek ellenére azt, hogy ezek az állatok a természet
szerint vadak, senki sem tagadja. Azoknak az állatoknak esetében pedig, amelyeknek
az a szokásuk, hogy eljárnak, és visszatérnek, azt a szabályt fogadták el, hogy
mindaddig a tulajdonunkban maradnak, míg hazatérő szokásuk fennáll. De ha
felhagynak ezzel a szokással, akkor többé nem a miéink, és az elfogóké lesznek. A
hazatérési szándékkal való felhagyásról akkor beszélünk, ha a szokásos visszatérést
abbahagyták.
Bár léteznek vad tyúkok és vadludak, nyilvánvaló, hogy a tyúkok és a libák
természet szerint vadaknak nem tekinthetőek. Ezek szerint, ha a libáim és a tyúkjaim
valamilyen módon megzavarva oly messze röpültek, hogy hollétük [124] ismeretlen,
mégis tulajdonosuk maradok. Ennélfogva tolvaj az, aki haszonszerzési szándékkal
elfog közülük akár egyet is.
Ami továbbá az ellenségtől elvett dolgokat illeti, ezek a dolgok a ius gentium alapján
azonnal a zsákmányolóé lesznek.
...hozzátéve még, hogy szabad emberek is juthatnak rabszolgaságba, ők mégis,
miután az ellenség hatalmából elmenekültek, visszanyerik korábbi szabadságukat.
KI Gaius D. 41. 1. 5. és 41. 1. 7. pr.
Pomponius tárgyalja a következő esetet: kanászomtól a farkasok elragadták
disznaimat. A szomszéd tanya bérlője izmos és bátor kutyáival, amelyeket nyája
őrzésére tartott, üldözőbe vette a farkasokat, és a farkasoktól elragadta, illetve kutyái
visszaszerezték a sertéseket. Kanászom visszakérvén az állatokat - felmerül a kérdés:
azé lettek-e a disznók, aki visszaszerezte a farkasoktól, vagy a mieink maradtak,
hiszen valamiféle vadászat útján tett rájuk szert. Úgy okoskodott pedig, hogy miként
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 74
a szárazföldön és a vízen elfogott állatok, mihelyt természetes szabadságukat
visszanyerik, megszűnnek a foglyul ejtő tulajdonában lenni, hasonlóképpen azok a
javaink is, amelyeket tengeri és szárazföldi vadállatok rabolnak el, megszűnnek
tulajdonunkban maradni, midőn a vadállat már elmenekült üldözésünk elől. Akadna-
e valaki, aki azt állítaná, hogy az, amit a tovaszálló madár szérűnk vagy földünk fölött
átvitt, vagy amit tőlünk elragadott, az a miénk marad? Ha tehát nem marad a miénk,
akkor a vadállatok torkából kimentő foglalóé lenne, éppúgy, mint a hatalmunk alól
elszabadult hal, vadkan vagy madár, ami azé lesz, aki befogja. Mégis úgy véli
Pomponius, hogy inkább a miénk marad, ameddig a visszaszerzésre lehetőség van,
noha amit a madarakról, halakról és vadállatokról írt, az is igaz. Ugyancsak ő mondja
azt is, hogy ha hajótörés esetén vesztenénk el valamit, nem azonnal szűnik meg az
elveszett dolgon tulajdonunk,[125] sőt ha azt valaki elrabolná, végtére a dolog
értékének négyszeresére lehet büntetni. Mindenesetre helyesebb úgy dönteni, hogy a
farkas által elragadott, tehát rabolt dolog mindaddig a miénk marad, amíg az
visszaszerezhető. Ezek szerint, ha tulajdonunk fennmarad, akkor úgy vélem, hogy
lopási kereset is indítható, ámbár meglehet, hogy nem a lopás szándékával üldözte a
farkasokat a bérlő, jóllehet, lehetett volna e szándéka is - mindazonáltal, ha felszó-
lításra vissza nem adná, úgy azt a benyomást kelti, hogy magának akarja visszatartani
és megtartani.
KI Ulpianus D. 41. 1. 44.
A kincs az a régen elrejtett pénz, amely már feledésbe merült, és így már nincs
tulajdonosa. Ennélfogva a találóé lesz, hiszen már nem a másé. Ezzel szemben, ha
valaki valamit akár kapzsiságból indíttatva, akár félelemtől vezérelve, vagy megőrzés
céljából rejt a földbe, ez a dolog nem minősül kincsnek: tehát elvétele lopás.
KI Paulus D. 41. 1.31. 1.
Az isteni Hadrianus császár természetes igazságérzettől vezéreltetve, a saját telken
talált kincset a találónak engedte át. Ugyanígy rendelkezett arra az esetre, ha valaki
vallási célra felszentelt vagy temetkezési helyen véletlenül kincset talált. Ha viszont
valaki idegen helyen, nem ezzel a céllal kutatván, véletlenül kincset talált, akkor annak
felét a telek tulajdonosának ítélte. Arra az esetre, ha valaki a császár területén talál
kincset, következetesen úgy intézkedett, hogy az felerészben a találót, felerészben a
császárt illeti. Ennek a szabálynak felel meg az is, hogy ha a köz vagy a kincstár telkén
találnak kincset, a kincs felerészben a találóé, felerészben a kincstáré vagy az államé.
KI Inst. 2. 1.39.
Ha valaki a saját területén idegen építőanyagból építkezik, ő tekintendő az épület
tulajdonosának, ugyanis minden [126] beépített dolog a telek jogi sorsát osztja. Az
építőanyag gazdája mégis tulajdonosa marad anyagának, noha nem indíthat tulajdoni
pert, és az anyag kibontását sem követelheti, hiszen a tizenkéttáblás törvényben
megfogalmazott tilalom nem teszi lehetővé, hogy bárki is gerendája kiemelésére
kényszerítse az épület tulajdonosát, viszont elrendeli, hogy annak kétszeres árat kell
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 75
érte fizetni. Gerenda fogalmán itt minden olyan anyagot értünk, amelyből épületet
lehet emelni. Viszont, ha valamilyen oknál fogva az épületet lebontják, az építőanyag
tulajdonosa akkor már perelheti tulajdonát, és követelheti az anyagot.
KI Gaius D. 41. 1. 7. 10.
Ezzel szemben, ha valaki saját anyagából, idegen földjére építkezik, és erről a
körülményről tudott, az épület azé lesz, akié a föld, mert úgy tekintendő, hogy az
építőanyag tulajdonjogát saját akaratából vesztette el. Ez esetben az építőanyagot még
az épület lebontása után sem követelheti. Persze, ha a telek tulajdonosa követelné az
épületet, és nem fizeti ki az építőanyag árát és a munkások bérét, akkor a rosszhiszemű
eljárás kifogására hivatkozással lehet elhárítani, kiváltképp, hogyha az, aki az
építményt emelte, nem tudott arról, hogy a telek másé, éppúgy, mintha saját földjén
jóhiszeműen építkezett volna. Ugyanis, ha tudott róla, akkor neki róható fel a
gondatlanság, amellyel olyan földre épített, amelyről tudhatta volna, hogy másé.
Ha más növényét saját földembe ültetem, akkor az enyém lesz, ezzel szemben, ha
saját növényemet más földjébe ültetem el, akkor az ő tulajdonába megy át, feltéve
mindkét esetben, hogy a növény már gyökeret eresztett: mielőtt még gyökeret vert
volna, azé, akié volt. Ezzel egyezik az az eset, ha úgy ültetem el a szomszéd fáját, hogy
az gyökereit az én telkembe ereszti; ezzel megszereztem a fát, hiszen nem lenne
ésszerű másénak tekinteni a fát, mint azénak, akinek a földjében gyökerezik. Ezért ha
[127] két szomszéd közös határán álló fa mindkettőjük földjében gyökerezik, közösnek
minősül.
KI Gaius D. 41. 1.7. 12-13.
Ha valaki idegen festő táblájára képet fest, egyesek úgy vélik, hogy a festőtábla a
festmény sorsát osztja. Mások azon az állásponton vannak, hogy bármilyen is a
festmény, a tábla járulékának tekintendő. Mi azt az állásfoglalást tartjuk helyesebbnek,
hogy a festőtábla legyen a festmény járuléka, hiszen nevetséges is lenne, ha Apellesz
vagy Parrasziosz festménye egy ócska fatáblának a jogi sorsát osztaná. Ennek
megfelelően, ha a képet birtokló táblatulajdonostól a festő kéri művét, de nem fizeti
meg a tábla árát, akkor a rosszhiszemű eljárásra hivatkozó kifogással utasítható el
kérése. A következetesség viszont azt kívánja, hogy ha a kép a festő birtokában van, a
festőtábla tulajdonosának perlési lehetősége legyen, ez esetben azonban, ha nem
fizetné meg a festmény költségeit, akkor — feltéve, ha jóhiszemű birtokos volt a festő
— a festő háríthassa el rosszhiszeműségi kifogással a tulajdonos keresetét. Az persze
magától értetődik, hogy ha a festőtáblát akár a festő, akár más lopta volna, akkor a
táblatulajdonos lopás címén perelheti.
KI Inst. 2. 1.34.
Ha valaki más anyagából újfajta dolgot állít elő, felvetődik a kérdés, hogy az új
dolognak józan ész szerint ki lesz a tulajdonosa. Vajon az-e, aki előállította, vagy
inkább az, aki az anyag tulajdonosa volt. Erről van szó példának okáért abban az
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 76
esetben, ha valaki más szőlőjéből, olajbogyóiból vagy kalászos növényeiből bort, olajat
készített, vagy gabonát csépelt, illetve más aranyából, ezüstjéből, rezéből házi eszközt
öntött, továbbá idegen borából és mézéből csemegebort kevert, vagy más
gyógyszereiből flastromot, szemkenőcsöt készített, vagy más gyapjúfonalából ruhát
szőtt, más deszkáiból hajót, szekrényt vagy [128] ülőalkalmatosságot fabrikált. A
sabinianus és proculianus iskola* sok vitája után elfogadhatónak a közbenső megoldás
látszott. Eszerint, ha a keletkezett új dolgot nyersanyagára lehet bontani, akkor az
anyag gazdája tekintendő tulajdonosnak, de ha nem, akkor célszerűbb a feldolgozót
tulajdonosnak tekinteni: példának okáért az aranyból, ezüstből, rézből öntött edények
visszaolvaszthatók nyers réz, ezüst, vagy aranytömeggé, ezzel szemben a borból,
olajból, gabonából nem lehet szőlőt, olajbogyót vagy kalászost csinálni, és a
csemegebort sem lehet ismét borra meg mézre szétbontani. Ha valaki részben saját,
részben idegen anyagból készít új dolgot, úgymint saját borából és más mézéből
csemegebort, saját és idegen gyógyszerekből flastromot vagy szemkenőcsöt, vagy
részben saját és részben idegen gyapjúból szőtt ruhát, nem kétséges, hogy ilyen
esetekben a feldolgozó a tulajdonos, hiszen nem csupán a munkát végezte el, hanem
övé az anyag egy része is.
KI Inst. 2. 1.25.
C) A HASZONÉLVEZET
A haszonélvezet idegen dolgokon fennálló használatos és gyümölcsöztetési jog úgy,
hogy azok jellegüket megőrzik.
HG Paulus D. 7. 1. 1.
Az állatok gyümölcséhez tartozik, a tejhez, a szőrhöz és a gyapjúhoz hasonlóan, a
kölyök is. Ennélfogva a bárányok, gödölyék és a borjak a jóhiszemű birtokost és a
haszonélvezőt tüstént teljes joggal megilletik. A rabszolganő gyermeke azonban nem
gyümölcs, és ezért ő a tulajdonost illeti meg. Képtelenségnek tetszett ugyanis az
embert gyümölcsnek tekinteni, hiszen minden gyümölcs az ember kedvéért terem.
HG Gaius D. 22. 1.28.[129]
Haszonélvezet hagyományozásával a dolog összes gyümölcsei a haszonélvezőt illetik
meg...
HG Ulpianus D. 7. 1.7. pr.
Sabinus és Cassius úgy vélték, hogy az állatok utóda is a haszonélvezőt illeti meg. Ha
egy nyáj vagy egy csorda haszonélvezetét hagyományozták, a haszonélvező
természetesen köteles a nyájat a később születettekből kiegészíteni, azért, hogy az
elhullottakat pótolja.
HG Ulpianus D. 7. 1. 68. 1-2.
* Ld. 21. oldalon.
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 77
A haszonélvezőnek joga van a birtok erdeiben és hegyei között vadászni, de a
vaddisznót vagy a szarvast, amit elfogott, nem mint a tulajdonos dolgát kapja meg,
hanem azokat vagy a hasznok szedése jogán vagy a ius gentium alapján szerzi meg.
Ha azon a birtokon a vadakat a vadaskertben bezárva tartották akkor, amikor a
haszonélvezet megkezdődött, kérdés az, hogy hasznosíthatja-e a haszonélvező az
állatokat, de azok leölésére vajon már nincs joga? S vajon a haszonélvezőé lesznek-e
azok a vadak, amelyeket kezdettől fogva maga zárt be, vagy amelyek később maguk-
tól kerültek oda vagy tévedtek be? Mégis a legcélszerűbb megoldás, és avégből hogy
a haszonélvező joga az egyes állatok bonyolult megkülönböztetése miatt bizonytalan
ne legyen, elegendő is az, ha a haszonélvező a vadak egyes fajtáiból ugyanolyan
számút ad át a tulajdonosnak a haszonélvezet megszűnésekor, mint ahány a
haszonélvezet kezdetének idején volt.
HG Tryphoninus D. 7. 1. 62.
2. AZ ÖRÖKLÉS
Tehetős római polgárnak végrendelkeznie illett. Amint ma megrójuk azt az embert,
aki évek során összekuporgatott pénzét italra költi el, ugyanúgy a rómaiak is
felelőtlenségnek tartották,[130] ha valaki nem készített időben végrendeletet, vagyis
közömbös volt számára, mi lesz a vagyonának sorsa halála után.
Előfordult természetesen, hogy a váratlanul érkező halál meghiúsította a
végrendelkezést. Máskor hasztalanul végrendelkezett a lelkiismeretes polgár:
tévedésből nem tartott be valami kötelező formaságot, például nem gondoskodott
kellő számú tanúról, ezért végrendelete érvénytelen volt. Megesett az is, hogy a
végrendeletben kijelölt örökös nem volt hajlandó átvenni az örökséget. Mindezekben
az esetekben az elhalt rokonai, az úgynevezett törvényes örökösök kapták meg a
vagyont.
A gondos római mindenesetre igyekezett elkerülni ezeket a veszélyeket, és
ragaszkodott ahhoz, hogy ő maga döntsön vagyona sorsáról. A végrendeletben
mindenekelőtt az örökös személyét kellett meghatároznia, aki mintegy az ő helyébe
lépett. Az örökös nem egyes vagyontárgyakat, például egy telket vagy egy gyűrűt
kapott, hanem a vagyont mint egészet örökölte. Ez azzal a hátránnyal járt, hogy
nemcsak a. jogokhoz jutott hozzá, hanem az örökhagyó adósságait is ki kellett fizetnie.
Kit szoktak örökösnek kiszemelni? Forrásaink annyira tarka képet adnak, hogy
lehetetlen lenne bárminő szabályt felállítani. Még az sem állapítható meg, hogy
általában rokont vagy inkább jó barátot neveztek-e ki örökössé. A skála roppant széles.
Gyakoriak az olyan esetek, hogy az apa vagy az anya - amint ez természetes - a fiát
nevezi örökösének, de nem ritkán a hűséges rabszolgát jutalmazták felszabadítással és
az örökséggel. Persze ilyenkor is „családi", pontosabban érzelmi kapcsolatról lehetett
szó. A rabszolga-örökös minden bizonnyal az örökhagyó élettársa vagy gyereke
lehetett, amint ezt maguk a szövegek is sejtetik. A végrendelkező önkénye, szeszélye
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 78
is érvényesülhetett. Néha meglehetősen furcsa feltételekhez kötötték az örökséget,
például ahhoz, hogy az örökös vegye feleségül az örökhagyó unokahúgát. A
jogtudósok arra törekedtek; lehetőleg az örökhagyó szándéka érvényesüljön, ezért
tiszteletben tartották a különféle feltételeket - hacsak nem látszottak merő esztelen-
ségnek.
A végrendelkezés fő célja gyakran nem is az örökös személyének a kijelölése volt.
Gondoljunk azokra az esetekre, amikor az örökhagyó egyetlen fiát nevezte ki
örökössé. Első tekintetre ez a végrendelkezés fölöslegesnek tetszhetne, hiszen a fiú
törvényes örökösként egyébként is megkapná apja vagyonát. Az effajta [131]
végrendelet azonban mégsem volt fölösleges, mert a végrendelkezés nemcsak az
örökös kinevezésére szolgált, hanem úgynevezett hagyományokat is tartalmazhatott.
A hagyomány ajándék-féle volt, amellyel a végrendelkező egyes tárgyakat, egy pénz-
összeget vagy például haszonélvezeti jogot juttatott az örökös terhére valaki másnak.
A hagyományos, az örököstől eltérően, nem felelt az örökhagyó adósságaiért.
A végrendelkezés tehát lehetővé tette, hogy az örökhagyó egy-egy vagyontárgyat
juttasson jóbarátainak, ismerőseinek vagy éppen egykori pártfogójának, aki politikai
és hivatali pályáján támogatta. Sokan emlékeztek meg végrendeletükben - talán nem
mindig önzetlen szeretetből - magáról a császárról is. Ismeretes, hogy Augustus
hatalmas vagyonának nem csekély része éppen hagyományokból származott. A
rómaiak bőségesen éltek a hagyományozás lehetőségével. Az emberek egyenesen
elvárták, hogy az örökhagyó valamennyi jó barátjáról megemlékezzék egy-egy
hagyománnyal végrendeletében. Augustus császár idejében az öröklési jog a
hitbizománnyal is bővült. Ez - bár neve a magyar olvasóban egészen más képzeteket
kelt - voltaképpen a hagyományozásnak egy újabb, teljesen kötetlen formája volt,
amely még végrendelet nélkül is, akár szóbeli közléssel létrejöhetett.
A gondos római lehetőleg nem várta be a súlyos betegséget, a közelről fenyegető
halált, hanem még élete virágjában elkészítette végrendeletét. Ha az istenek kegyesek
voltak hozzá, akkor esetleg még évtizedekig élhetett. Ezalatt újabb barátokra vagy
barátnőkre tehetett szert, újabb befolyásos emberekkel ismerkedett meg. Ezekről is
illett volna megemlékeznie végrendeletében, de újat nem akart készíteni, mert
változatlanul az eredetileg kiszemelt örökösre szándékozott hagyni a vagyonát. Nem
megváltoztatni, hanem kiegészíteni akarta végrendeletét. Ilyen esetekre vezették be a
fiókvégrendeletet. Ez, amint neve is mutatja, afféle pótvégrendelet, függelékféle volt,
amely az eredeti végrendeletet kiegészíthette. Természetesen az örökös személyét
csak újabb végrendelettel lehetett megváltoztatni, fiókvégrendelettel nem. Az utóbbi
csak hagyományokat, hitbizományokat és rabszolgafelszabadításokat
tartalmazhatott.
A sokféle hagyomány értelmezése, nem utolsósorban azért, mert az emberek
akkoriban sem fejezték ki magukat eléggé pontosan, szép jogászi feladat volt, és a
jogtudósok nagy kedvvel [132] vállalták ezt a munkát. A hagyományokat értelmező
szövegek azonban nem csupán jogászi szempontból érdekesek. Minthogy bármit
lehetett hagyományozni, a jogi szövegekből sok érdekességet megtudunk a rómaiak
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 79
mindennapi életéről. Némi túlzással azt mondhatnánk: forrásaink valóságos kis
kultúrtörténetet adnak. Megtudjuk, miből állt egy fürdő vagy egy kocsma felszerelése,
hogyan ruházkodtak a rómaiak, milyen ékszereket viseltek, melyek voltak egy római
hölgy személyes holmijai. Szó esik arról is, miképpen gondoskodtak a közeli
hozzátartozók eltartásáról a rómaiak. A római hétköznapokról kapunk képet, eleven
cáfolatául annak a tévhitnek, hogy az öröklési jog száraz és elvont matéria.
A) AZ ÖRÖKLÉSRŐL ÁLTALÁBAN
Az örökös nem csupán az elhalálozott egyes dolgai fölötti tulajdont szerzi meg,
hanem rá háramlanak át a meghalt összes jogai, minthogy a követelések is átszállnak
rá.
KI Pomponius D. 29. 2. 37.
A hagyomány végrendeletileg hagyott ajándék.
KI Modestinus D. 31. 36.
A hagyomány a hagyaték olyan értelmű csökkentése, amellyel az örökhagyó abból,
ami egészében az örökösé lenne, valamit másnak akar juttatni.
KI Florentinus D. 30. 116. pr.
A végrendelet akaratunk szerinti törvényes döntés arról, hogy halálunk után mi
történjék.
KI Modestinus D. 28. 1. 1.
Kezdetben kétfajta végrendelet volt ismeretes: az egyik az ún. „comitia calata" előtt
tett végrendelet. E népgyűlés kétszer évente éppen ezzel a céllal ült össze. A másik a
csatamezőn tett végrendelet, melyet a hadba indulók a [133] háború idején tettek. Ez
utóbbi "készenléti végrendelet" elnevezése onnan származik, hogy a végrendeletet a
bevetésre kész felszerelt hadsereg előtt tették. Az előbbit a béke és nyugalom idején,
az utóbbit harcba indulva alkották.
Ehhez kapcsolódott azután a végrendeletek harmadik fajtája, melyet rézérccel és
mérleggel, azaz a mancipatio szabályai szerint készítettek. Aki ugyanis sem a „comitia
calata"-n, sem a csatamezőn nem végrendelkezett, ha a hirtelen halál sürgette,
barátjának mancipatio-val adta vagyonát, felkérve őt arra, hogy halála után kinek
milyen vagyontárgyakat adjon ki. Ezt a végrendeleti formát, mivel a mancipatio
szabályai szerint történt, rézérccel és mérleggel való végrendelkezésnek nevezik.
Azon bizonyos kétfajta végrendelet-készítési módot azonban nem használták,
úgyhogy valójában egy, a rézérc és mérleg által bonyolított végrendelkezés maradt
használatban. Ámde most már ezt is másként bonyolítják, mint azt hajdan szokásos
volt. Hajdan ugyanis a vagyonvevő, aki az örökhagyótól összes vagyonát mancipatio-
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 80
val kapta, örökösi minőségben szerepelt, és erre tekintettel az örökhagyó őt bízta meg,
hogy halála után kinek mit adjon ki a hagyatékból. Ezzel szemben most
végrendeletileg már más örököst nevezünk, aki egyébként a hagyományokat is köte-
les kiadni, s a forma kedvéért, csak a régi jog utánzása érdekében szerepel a
vagyonvevő.
KI Gai. Inst. 2. 101-103.
Végrendelet hátrahagyása nélkül hal meg az, aki vagy egyáltalán nem készített
végrendeletet, vagy nem a jogszabályoknak megfelelően készítette, illetve ha készített
is végrendeletet, az megdől, vagy érvénytelen lesz, vagy akinek végrendelete alapján
senki sem lett örökössé.
KI Inst. 3.1. pr.
A hitbizományt nem meghatározott szavakkal, hanem egyszerű kérő formában
hagyják hátra. Ennélfogva nem a ius [134] civile szigorán alapszik, hanem az
örökhagyó akarata alapján juttatják.
KI Ulpianus Tit. 25. 1.
A fiókvégrendeletet nem ismerték el Augustus kora előtt; elsőként az a Lucius
Lentulus vezette be, akinek nevéhez a hitbizományok alapítása is kapcsolódik.
Ugyanis, amikor Afrikában meghalt, végrendeletileg megerősített fiókvégrendeletet
készített, amelyben hitbizomány alapítása révén kérte Augustust, hogy tegyen meg
valamit. Amikor pedig az isteni Augustus teljesítette az ő kívánságát, a többiek,
követvén a császári tekintélyt, szintén teljesítették a hitbizományokat, és Lentulus
leánya olyan hagyományokat adott ki, amelyekkel jog szerint nem tartozott. Állítólag
Augustus jogtudósokat hívott össze, többek között Trebatiust is, akinek akkortájt
legnagyobb volt a tekintélye, föladván nekik azt a kérdést, vajon elismerhető-e ez az
intézmény, a fiókvégrendelet-alkotási gyakorlat nem mond-e ellent a jogelveknek.
Trebatius azzal győzte meg Augustust, hogy felhívta a figyelmét, milyen hasznos és
szükséges ez az intézmény azon polgárok számára, akik a régiéknél sokkal hosszabb
és nagyobb utazásokat tesznek, melyek során, ha valaki nem tudott végrendeletet
tenni, legalább fiókvégrendeletet készíthetett. Ettől fogva, minthogy maga Labeo is
készített fiókvégrendeletet, mindenki számára kétségen felül álló lett, hogy a
fiókvégrendelet jogilag elfogadott.
Fiókvégrendeletet nem csupán végrendelet alkotása után készíthetett valaki, hanem
fiókvégrendeletben a végrendelet hátrahagyása nélkül elhalt személy is rendelhetett
hitbizományokat. Papinianus véleménye szerint azonban ezek csak akkor érvényesek,
hogyha külön is megerősítik őket. Ezzel szemben az isteni Severus és Antoninus
császárok leiratukban azt rendelték el, hogy a végrendelet-alkotást megelőzően
készített fiókvégrendeletben rendelt hitbizományt akkor lehet követelni, hogyha az
utóbb alkotott végrendeletből egyértelműen megállapítható, hogy az örökhagyó [135]
fiókvégrendeletben kifejezett akaratát nem kívánta megváltoztatni. Azért, hogy a
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 81
végrendelet és a fiókvégrendelet ne legyen összekeverhető, fiókvégrendeletben nem
lehet örökséget adni vagy elvenni, így tehát kitagadni sem lehet senkit.
Fiókvégrendeletben közvetlenül örököst rendelni vagy örökségtől megfosztani nem
lehet, ugyanis fiókvégrendeletben érvényesen csak hitbizomány útján rendelhetünk
örökséget, hasonlóképpen a végrendeletileg nevezett örökösnek fiókvégrendeletileg
feltételt nem szabhatunk, de közvetlenül helyettes örököst sem nevezhetünk. Bárki,
akár több fiókvégrendeletet is készíthet, és azok készítése minden ünnepélyes
formától mentes.
KI Inst. 2. 25.
B) KI ÖRÖKÖL ÉS MENNYIT?
A minap a császár elé került a következő ügy. A végrendelkező némelyik örökös nevét
kihúzta a végrendeletből. A nekik jutó részt ezért a császári kincstár magának köve-
telte mint gazdátlanná vált örökséget. Soká kétség volt a hagyományok felől.
Különösen azok sorsa látszott kétségesnek, amelyeket a kihúzott örökösök terhére
rendelt. A többség úgy vélte, hogy a hagyományosok nem kapnak semmit. Én ezt a
nézetét csak abban az esetben helyeseltem, ha az egész írást (tehát a hagyományosok
nevét) is törölte az örökhagyó. Néhányan úgy gondolták, hogy enélkül is elvész az a
hagyomány, ami a kihúzott örökösöket terhelte volna; a többiek szerint minden
hagyomány érvényes marad. Nos, mi a helyzet? Vajon az, aki kihúzta az örökösök
nevét. nem azt akarta elérni, hogy a törvényes örökösök örököljenek? De kétes esetben
nemcsak igazságosabb, hanem biztonságosabb is a jóindulatúbb értelmezést
elfogadni.
Marcus Aurelius császárnak Pudens és Pollio consulsága évében* hozott ítélete így
hangzik: "Minthogy Valerius [136] Nepos megváltoztatván akaratát, feltörte
végrendelete pecsétjét és kihúzta az örökösök nevét, isteni atyám rendelkezése
értelmében nem kaphatják meg az örökséget azok, akik a végrendeletben szerepeltek."
A császári kincstár ügyvédjeinek pedig ezt mondotta: „Nektek megvannak a saját
bíráitok." Vibius Zeno így fordult a császárhoz: „Kérlek császár uram hallgass meg
türelmesen. Mit határozol a hagyományokról?" Marcus Aurelius császár így válaszolt
: „Szerinted érvényes az a végrendelet, amelyben törölték az örökösök nevét?"
Cornelius Priscianus az egyik hagyományos ügyvédje ezt mondta: „Csak az örökösök
nevét húzta ki." Calpurnius Longinus a kincstár ügyvédje viszont
kijelentette:„Egyáltalában nem lehet érvényes az a végrendelet, amelyben nincs
örökös." Priscianus így válaszolt erre: „Néhány rabszolgát felszabadított, és
hagyományokat is adott." Marcus Aurelius császár elbocsátotta őket, amíg
meghányta-vetette az ügyet, majd újra behívatta, és így szólt: "A jelen ügy megengedi
az emberségesebb értelmezést. Ezért úgy tekintjük, hogy a végrendelkező Nepos csak
azt akarta érvényteleníteni, amit kihúzott." Egy rabszolga nevét is kihúzta, holott
előzőleg a végrendeletben felszabadította. Marcus Aurelius leiratában úgy döntött,
* I. sz. 166-ban.
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 82
hogy a rabszolga ennek ellenére szabad. Ezt pedig azért rendelte így, hogy a
szabadságnak kedvezzen.*
DGy Marcellus D. 28. 4. 3.
Iulianus is előadja művének harmincadik fejezetében, hogy ha valaki így nevezett
örököst: „Titius a felerészre örökös legyen, Seius a felerészre. Amelyik részre Seiust
rendeltem örökösül, ugyanarra a részre Sempronius legyen örökös" kétség támadt,
vajon három részre akarta-e osztani a hagyatékot, vagy az egyik felerészt együttesen
akarta-e Seius-nak és Semproniusnak juttatni. És ez a helyesebb megoldás, [137] tehát
ezeket együttesen kell örökösökké nevezetteknek tekinteni. Úgy legyen tehát, hogy
Titius felerészt, ezek pedig egy-egy negyedrészt kapjanak.
Ugyanő ugyancsak ebben a fejezetben azt írta, ha Primust a felerészre, Secundust a
felerészre nevezték örökösnek azzal, hogy ha Primus nem lehet örökös, Tertius a
háromnegyedrészre helyettes örökös legyen, — eldöntendő kérdés merül fel.
Helyesen mondják, ha Primus a hagyatékot elfogadja, egyenlő részeket kapnak, ha
visszautasítja, a hagyaték tizenöt részre bomlik, amelyből kilenc Tertiust hat
Secundust illeti.
VK Ulpianus D. 28. 5. 15. pr.-1.
Lucius Titius után két különböző nemű gyermek maradt, s azokat örököseivé
nevezvén, végrendeletéhez általános fejezetet toldott. Ennek értelmében örököseinek
kötelezettségeknek kellett eleget tenniök, és rabszolgafelszabadításokat
végrehajtaniok. A végrendelet valamelyik részében azonban a fiúörökösétől azt kérte,
hogy rendelkezéseinek minden terhét vállalja magára, mégpedig így: „Amit a
hagyományok terén adni és szolgáltatni rendeltem, mindazt, úgy rendelkezem,
Attianus fiam és örökösöm adja és szolgáltassa." Továbbá ahhoz a rendelkezéshez,
amely lányára vonatkozott, ezeket a szavakat fűzte: „Mindazt, amit Paulinának,
szeretett lányomnak életemben adtam, vásároltam, azt, úgy rendelem, tartsa meg
magának, s megtiltom, hogy erről vita legyen, de kérem tőled, kedves leányom, ne
haragudj, hogy fivérednek nagyobb vagyont hagytam. Tudod, hogy nagy terheket
kell viselnie és kötelezettségeknek kell eleget tennie, amelyeket a fentiekben
rendeltem." Kérdezem, vajon az utolsó szavakból, amelyeket a leányához intézett, az
következik-e, hogy az összes öröklési keresetek terhét a fiára hárította, vagy csupán
azokról szólt, amelyek a hagyományokból folyó kötelezettségek miatt állanak fenn, s
a hagyaték ellen irányuló kereseteket a hitelezőknek mind a két örökös ellen meg [138]
kell-e adni. Modestinus azt válaszolta, nem lehet képzelni, hogy a végrendeletet tevő
úgy rendelkezett volna, hogy a hitelezők keresetei ellen egyedül a fiú védekezzék.
VK Modestinus D. 31. 34. 6.
* A "favor libertatis" (a szabadság kedvezménye) elve szerint, ha valakinek szabad mivolta kétes volt,
a szabadság javára döntöttek.
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 83
Megtörtént eset a következő: Valaki két örököst nevezett, az egyiket a
tartományokban, a másikat az Itáliában levő vagyonára, s mivel árukat szoktak
Itáliába szállítani, áruvásárlás céljára a tartományba pénzt küldött. Az árut még
életében vagy már halála után meg is vásárolták, de még nem hozták el Itáliába. Azt
kérdezték, vajon az áru azt illeti-e, akit az itáliai, vagy azt akit a tartományi vagyon
örökösévé neveztek. Azt mondtam, meg van engedve, hogy az örököst meghatározott
dolgokra vonatkozóan nevezzék ki, és nem hiábavaló az ilyen örökösnevezés, de úgy,
hogy a hagyaték megosztása ügyében eljáró bírónak hivatalból kell gondoskodnia
arról, hogy az, akit valamely dolog örököséül neveztek, semmi többet ne kapjon, mint
azt a dolgot, amelyre örökösül nevezték. A dolgot tehát így kell érteni. Tegyük fel
például, hogy két örököst neveztek, az egyiket a Cornelius-féle földre, a másikat a
Livius-félére, és az egyik föld a vagyon háromnegyed részét, a másik a negyed részét
teszi: bár egyenlő részekben lettek örökösként megnevezve, bírói részről mégis
hivatalból kell gondoskodni arról, hogy mindegyiküknek az a föld ítéltessék, vagy
adassék oda, amelyiket neki hagytak...
Ennélfogva, ha a tartományba áru vásárlása végett pénzt küldtek, és az árut még
nem vásárolták meg, azt mondom, a pénz, amit olyan célra küldtek, hogy azért árut
hozzanak Itáliába, az itáliai örökséghez számítandó. Ha ugyanis a tartományban való
felhasználás céljára adták is, azokról a pénzekről, amelyek oda mennek és Itáliába
visszajönnek, azt kell mondani, hogy az itáliai vagyonhoz tartoznak. Azt mondtam
ezért, hogy az az elv érvényesül, hogy azok az áruk, amelyeket azért vásároltak, hogy
Rómába hozzák, akár útnak indították azokat még az elhunyt [139] életében, akár nem,
és akár tudott róluk, akár nem, azt az örököst illetik, akinek a végrendelkező az itáliai
vagyont juttatta.
VK Ulpianus D. 28. 5. 35. pr., 4-5.
Pactumeius Androsthenes Pactumeia Magnát, Pactumeius Magnusnak a lányát
egyedüli örökösévé tette, és helyettes örökösül az apját nevezte ki. Miután Pactumeius
Magnust meggyilkolták, és olyan hír érkezett, hogy a lánya is meghalt, a végrendeletet
megváltoztatta, és Novius Rufinust nevezte örökössé a következő bevezetéssel:
„Mivel azokat, akiket akartam, nem sikerült örököseimmé tennem, legyen Novius
Rufinus az örökösöm." Pactumeia Magna kérelemmel fordult a császárhoz, és az ügy
megvizsgáltatván, jóllehet az örökösnevezés érvényét az, hogy a helyzetet illetően
tévedés van, lerontani nem szokta, a császár mégis úgy vélte, a végrendelkező
akaratának megfelelően segítenie kell rajta. Úgy döntött tehát, hogy az örökség
Magnát illeti, úgy azonban, hogy a későbbi végrendelet alapján a hagyományokat neki
kell teljesítenie éppen úgy, mintha a későbbi végintézkedések szerint ő maga lett volna
örökösül kijelölve.
VK Paulus D. 28. 5. 93.
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 84
Rabszolgákat örökösökké nevezhetünk, sajátjainkat felszabadítással, az idegeneket
felszabadítás nélkül, a közös tulajdonban levőket pedig szabadsággal vagy szabadság
nélkül.
VK Ulpianus Tit. 22. 7.
Lucius Titius katona gyorsírójának végrendeletírás végett jegyzeteket diktált, és
mielőtt az írásbafoglalásra sor került volna, meghalt. Kérdezem, vajon ez a diktálás
érvényes végrendelet-e. Azt válaszoltam, a katonáknak meg van engedve, hogy úgy
végrendelkezzenek, ahogyan akarnak és ahogyan tudnak, de mégis olyan módon,
hogy annak [140] megtörténte törvényes bizonyítással kimutatható legyen. Annak a
végrendeletére vonatkozóan, aki a katonai jog szerint végrendelkezett, s rabszolgáját,
aki bár feltételesen, örökséget érdemelt ki, azt feleltem, hogy a rabszolga a végrendelet
alapján a szabadságot is követelheti.
Lucius Titius katona így végrendelkezett: „Pamphila rabszolganőm kizárólagos
örökösöm legyen"; egy másik fejezetben pedig ugyanezt a Pamphilát Sempronius
nevű katonatársának hagyta, és annak becsületére bízta, hogy szabadítsa fel.
Kérdezem, vajon örökös lesz-e Pamphila, és közvetlenül elnyeri-e a szabadságot. Azt
feleltem, meg kell érteni, hogy a katona, aki rabszolganőjét örökösévé nevezte, nem
tudhatta, hogy azt örökössé nevezés folytán a szabadság is megilleti, és ezért alap
nélkül kívánja katonatársától, hogy bocsássa szabadon. Mivel az előbbi rendelkezés
alapján a nő felszabadult, és örökössé lett, a végrendelkezőnek az elhatározását nem
érinti az, hogy érvénytelenül hagyományozta rabszolganőjét.
VD Paulus D. 29. 1. 40. pr.-2.
Caius Cassius Longinus veterán végrendelete
Caius Cassius Longinus veterán, akit tisztességgel bocsátottak el a misenumiak
praetorianus csapatából, végrendeletet készített.
Úgy rendelkezem, hogy a harmincadik évét betöltött rabszolganőm, Marcella, és az
ugyancsak harmincadik évét betöltött Cleopatra nevű rabszolganőm szabaduljanak
fel, és mindketten örököseim legyenek egyenlő részben. A többieket mind kitagadom
az örökségből.
Mindketten akkor vegyék át az örökségemből a maguk részét, mihelyt megtudják,
és tanúk előtt ki tudják jelenteni, hogy az örököseim. Megtiltom, hogy az örökrészüket
eladják vagy elzálogosítsák. Ha pedig a fent írott Marcellát utólérné az emberek
végzete, akkor azt akarom, hogy az ő [141] örökrésze szálljon egyenlő arányban
Szarapiónra, Szókratészre és Longusra. Ami pedig Cleopatrát illeti, azt akarom, hogy
az ő örökrésze Neiloszra szálljon át. Bárki is válik az örökösömmé, köteles legyen
mindazt adni, megtenni és nyújtani, ami ebben a végrendeletemben írva van, és ezt az
illető becsületére bízom.
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 85
Felszabadított rabszolganőm - Cleopatra - leánya: Szarapiasz rabszolgalány legyen
szabad, és hagyományként öt árura* szántóföldet juttatok neki, amelyet Karanisz falu
mellett birtokolok a Sztruthónak nevezett helyen. Ezenkívül hagyományozok neki
egy és negyed árura völgyben fekvő földet, továbbá házam egyharmadát, valamint
egyharmadát annak a háznak, amelyet annak idején Prapetheutesz anyjától
Thaszeutesztől vásároltam, végül pedig annak a datolyaültetvénynek az
egyharmadát, amelyet a Régi Ároknak nevezett völgy mellett birtokolok.
Azt akarom, hogy az eltemetésemről és a végtisztességemről az örököseim kegyelete
gondoskodjék. Ha pedig én ezen írást követően sajátkezűleg bármilyen rendelkezést
írnék, azt mindenképpen érvényesnek kell tekinteni....
DGy FIRA III. 50.
C) FELTÉTELHEZ KÖTÖTT ÖRÖKLÉS
Ez a kifejezés „bárki" „mindegyik"-et jelent; Labeo is azt írja, hogy ha így szól a
rendelkezés: „Amekkora részben engem Titius és Seius, örökösévé nevezett, olyan
részben örökösöm legyen", hacsak mindketten nem nevezték örökösükké az
örökhagyót, egyikük sem lesz az ő örököse, minthogy szavai mindkettőjükre
vonatkoznak; s ebben, úgy vélem, a végrendelkező szándékát kell tekintetbe venni.
De mégis emberségesebb, hogy az, aki a végrendelkezőt örökösévé nevezte, a
kijelölésnek megfelelő részben örökös [142] legyen, azt pedig, aki nem jelölte ki
örökösül, nem kell az örökséghez hozzájuttatni.
VK Pomponius D. 28. 5. 29.
A családapa végrendeletében két örököst nevezett meg, és azokat bizonyos időn belül
síremlék felállítására kötelezte. Majd ezt írta: „Ha valamelyikük ennek nem tesz
eleget, akkor az öröklésből mindketten ki vannak rekesztve." Az egyik örökös nem
tartott igényt az örökségre, a megmaradt örökös pedig, mivel a síremléket maga
felépítette, tanácsot kért, vajon most, hogy az örököstársa a hagyatékot nem fogadta
el, örököl-e. A jogtudós azt válaszolta, hogy senkit a más ténykedése miatt kötelezni
vagy a hagyatékból kirekeszteni nem lehet, hanem bármelyikük, ahogyan teljesítette
a feltételt, örökössé lett akkor is, ha rajta kívül a hagyatékot senki sem fogadta el.
VK Alfenus D. 28. 5. 45
Valaki végrendeletében azzal a feltétellel nevezett örököst, „ha földi maradványait, a
tengerbe dobja". Azt kérdezték, ha az így örökössé nevezett a feltételnek nem tesz
eleget, vajon kirekesztendő-e az öröklésből. Modestinus azt a választ adta, hogy
inkább megdicsérni, mint vádolni kell azt az örököst, aki az örökhagyó földi
maradványait nem dobta annak akarata szerint tengerbe, hanem emlékéhez illően az
emberi követelmény szerint eltemettette. Hanem előbb azt is meg kell vizsgálni, vajon
az az ember, aki ilyen feltételt szab, eszénél van-e. Ha pedig ezt a gyanút alapos
* 1 árura - 2237,5 m2.
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 86
mérlegelés után el lehet vetni, a törvényes örökös az örökséget illetően végrendeleti
örökössel nem vitatkozhat.
VK Modestinus D. 28. 7. 27. pr.
Ha valaki végrendeletében azt írta, „ha fiam Titiust örökbe fogadja, örökösöm legyen:
ha nem fogadja örökbe, az öröklésből legyen kirekesztve", és a fia kész lévén az [143]
örökbefogadásra, Titius azt nem akarja, a fiú örökös lesz, úgy, mintha a feltételt
teljesítette volna.
VK Iulianus D. 28. 7. 11.
„Testvéreim közül az egyik, aki unokanővérünket feleségül veszi,
háromnegyedrészben, aki nem veszi feleségül, negyedrészben legyen örökös."
Előfordulhat, hogy a lány férjhez megy máshoz, vagy nem akar férjhez menni. Ha
közülük az egyik az unokanővért feleségül vette, megkapja a háromnegyedet, a
másiké egynegyed lesz. Ha egyik sem vette feleségül, nem azért, mintha maguk nem
akarták volna elvenni, hanem mert ő nem akart férjhez menni, az örökségre mind a
ketten egyenlő részben jogosultak, mert az ilyen feltételt: „ha feleségül vette", „ha
adta", „ha tette", többnyire úgy kell megítélni, hogy akkor teljesíti, ha nem rajta múlik,
hogy valakit feleségül vesz-e, vagy valamit ad vagy tesz-e.
VK Marcellus D. 28. 7. 23.
Ha a fiút feltételesen nevezték örökössé, és az unokákat jelölték ki helyettes
örökösökké, mivel a fiút nem lehet bármilyen feltétellel örökössé nevezni, a
végrendelet csak annyiban érvényes, ha a fiúnak a feltétel teljesítése módjában van.
Vizsgáljuk meg, vajon mi érdek fűződik a kikötött feltételhez, és olyan-e a feltétel,
hogy azt a halálán levő fiú nem tudta teljesíteni, mint az ilyent: „ha Alexandriába
megy a fiam, örökös legyen", és az Rómában meghalt, vajon teljesíthette-e, vagy „ha
Titiusnak tízet ad, a fiam örökös legyen". Ez a feltétel a fiú nevében más által is tel-
jesíthető. A fentebbi feltétel hozzájuttatja a hagyatékhoz az unokákat még a fiú
életében, aki, ha nincs helyettes örökös, mikor meghal az apa, törvényes örökös lenne,
s ezt alátámasztja, amit Servius mond el. Valakiről ugyanis azt adja elő, hogy azzal
nevezett örököst, ha az felmászik a Capitoliumra, ha nem mászik fel, hagyományt ad
neki, az pedig, mielőtt felmászott volna, meghalt. Erre nézve [144] Maxentius és Constantinus császár bazilikájának romjai a Forum Romanum-on. Itt folytak a
bírósági tárgyalások
Servius azt a szakvéleményt adta, hogy a feltétel a halál miatt nem következett be, és
ezért elhalálozásával a teljesítésre kitűzött nap is sikertelenül múlt el.
VK Papinianus D. 28. 7. 28.
Severiana Proculának apja végrendeletében meghagyta, hogy rokonához Aelius
Philippushoz menjen férjhez. Ugyanennek a lányának, ha Aelius Philippusszal
házasságot köt, hitbizományként egy telket hagyott. Ha nem kötne házasságot, a
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 87
telket Philippusnak kívánta adni. A lány még férjhezmenetelre alkalmatlan korában
meghalt. Azt a választ adtam, mivel a végrendeleti feltételek tekintetében inkább az
örökhagyó szándékát, mint a szavait kell vizsgálni, Aelius Philippusnak a
hitbizományi juttatást, úgy tetszik azzal adta, hogy ha Procula, az elhunyt lánya, nem
akarna hozzá menni. Ezért mivel a lány, mielőtt házasságra alkalmas lett volna,
eltávozott az élők közül, a feltételt megvalósultnak tekinteni nem lehet.
VK Papinianus D. 35. 1. 101. pr.
D) ÉRTELMEZÉSI GONDOK
"Feleségem, Attia válasszon: Philargyrus rabszolgafiú és Agathea rabszolganő között,
akik az enyéim lesznek, amikor meghalok." Az, aki végrendelkezett, Agatheát, aki a
végrendelkezéskor az övé volt, eladta, majd azután rabszolganőket vásárolt. Ezek
közül az egyiket Agatheának nevezte el. Felmerült a kérdés, vajon ezt a rabszolganőt
is hagyományozta-e. Az volt a válasz, hogy hagyományozottnak kell tekinteni.
VK Paulus D. 35. 1. 28. 1.
Római nászmenet (dombormű)
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 88
Valaki így rendelt hagyományt: "a Cornelius-féle földet és azokat a rabszolgákat, akik
halálomkor azon a földön vannak, örökösöm adja Titiusnak." Az egyik rabszolganő,
[145] aki azon a földön szokott lenni, a halál idején szökésben volt, s közben gyermeket
szült. Kérdés, vajon ő maga vagy gyermeke a hagyományhoz tartozik-e. Azt feleltem:
a rabszolganőt, habár szökevény volt, éppúgy a földhöz tartozónak kell tekinteni,
mintha a családapa halálakor azon a földön lett volna: ebből következik, hogy az
újszülött is az anyját követi, és éppen úgy a hagyományhoz tartozik, mintha azon a
földön született volna.
VK Iulianus D. 30. 84. 10.
Valaki végrendeletben vagy fiókvégrendeletben így hagyatkozott: "Négyszáz aranyat
Pamphilának akarok adni úgy, ahogy alább írva van: Iulius felügyelőtől X aranyat,
ami a hadseregtől jár nekem, X aranyat, s készpénzben, ami az enyém, X aranyat": sok
év múltán, amikor már minden összeget más célra használtak fel, szándéka mellett
megmaradván, meghalt. Kérdés, vajon teljesíteni kell-e ezt a hitbizományi juttatást.
Azt feleltem, valószínűbb, hogy a családapa inkább meg akarta az örökösök számára
jelölni azt, honnan tudják a négyszáz aranyat a családi vagyon minden sérelme nélkül
összeszedni, mintsem hogy a hitbizományi juttatást akarta volna feltételhez kötni,
amit kezdetben feltételtől mentesen adott. Ezért Pamphillának jár a négyszáz.
VK Iulianus D. 30. 96. pr.
E) MIT HAGYOMÁNYOZTAK A RÓMAIAK?
Minden ruházat vagy férfi-, vagy gyermek-, vagy női, vagy közös, vagy rabszolga-
ruházat. Férfiruházat az, amely magának a családapának készült, mint a tógák, az
alsóruhák, a köpenyek, a kívül-belül gyapjas palástok, az útiköpenyek és más
hasonlók. Gyermekruházat az, ami senki másnak, csak gyermeknek a használatára
van rendelve, mint a bíborszegélyes tógák, a rövid felsőruhák, a [146] kurta menték,
az olyan köpenyek, amelyek gyermekeinknek készülnek. Női ruházat az, amely a
családanyák számára készült, amelyeket férfiak aligha viselhetnek anélkül, hogy meg-
szólnák őket, mint a női hosszúfelsőruhák, a női köpenyek, a női alsóruhák, a női
mellkendők, a női övek, a női fejkötők, amelyek többnyire a fej fedésére és nem
díszítésére készülnek, a fátylak, az esőköpenyegek. Közös ruházat az, amelyet férfiak
és nők vegyesen használnak, mint amilyenek az ilyen fajta köpenyek, esőköpenyek és
más egyéb holmik, amelyeket férfi és nő egyaránt megrovás nélkül használ.
Rabszolgaruházat az, amely a rabszolgák öltöztetésére készült, mint a kurta menték,
a felsőruhák, az esőköpenyegek, a lenből készült ruhák, köpenyek és hasonlók.
VK Ulpianus D. 34. 2. 23. 2-3.
A férfiruha és a férfiruházat között különbség nincs, de nehézséget okoz a
hagyományozó szándéka, ha maga is szokott viselni olyan ruhát, amely nőknek is
alkalmas. Tehát mindenekelőtt azt kell mondani, hogy azt hagyományozták, aminek
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 89
a hagyományozása a végrendelkező szándéka volt, és nem azt, ami valójában nőnek
vagy férfinak való. Mert Quintus Titius is azt mondja, hogy tud egy bizonyos
senatorról, aki lakomához női ruhát szokott hordani. Ha ez a senator női ruhát
hagyományozott, nem tekinthető ügy, hogy ezen azt is értette, amit maga
férfiruházati tárgyként használt.
VK Pomponius D. 34. 2. 33.
„Titiának, barátnőmnek, akivel hazugság nélkül éltem, öt font aranyat akarok adni."
Kérdezem, vajon az örökösöket a teljes aranykészletnek a szolgáltatására kell-e
kötelezni, vagy az értéknek és a mennyiségnek a megfizetésére. Paulus azt válaszolta,
vagy az aranyat kell szolgáltatniuk, amelyről szó van, vagy az arany árát, amennyiért
azt meg lehet vásárolni.
VK Paulus D. 34. 2. 35. pr.[147]
"Az örökösök hitére meghagyom, hogy azt az aranypoharat, amelyet majd kiválaszt,
az édes Seiának adják oda." Kérdés, ha a hagyatékban nincsenek csak ivóedények, ser-
legek, kancsók, ivócsészék, vajon Seia ezekből választhat-e. A válasz az, hogy mivel
valamennyit ivás céljára készült pohárnak mondják, választhat ezek közül.
VK Scaevola D. 34. 2, 36.
Egy elhunyt asszony így hagyományozott ékszereket: „Összes ékszereimet Seiának,
barátnőmnek akarom adni." Ugyanabban a végrendeletben ezt írta: „Azt akarom,
hogy a férjem tetszése szerint temessenek el, és hogy a temetésemen az ékszerekből
viseljek valamit, tegyenek rám két gyöngyfűzért és két karperecet smaragdokkal", de
sem az örökösök, sem a férj, akire testének elföldelését bízta, nem adták a testére
azokat az ékszereket, amelyeket megjelölt. Kérdés, vajon ezek azéi-e, akinek minden
ékszerét hagyományozta, vagy az örökösöké. A válasz, hogy nem az örökösöket,
hanem a hagyományost illetik.
VK Scaevola D. 34. 2. 40. 2.
Neratius úgy véli, hogy a kocsmaüzlet felszereléséhez az üzletvezetők is
hozzátartoznak. De tekintetbe kell venni, hogy a kocsmahelyiség felszerelése és a
kocsma felszerelése között különbség van, minthogy az üzlethelyiségnek a
felszerelése az agyaghordók, az edények, a füleshordók, a fazekak, a merítőkanalak,
amelyeket a vacsoránál szoktak alkalmazni, hasonlóképpen az érckorsók, a kannák, a
meszelyesek, a hatodmeszelyesek és más hasonlók. A kocsmaüzlethez viszont, ami a
kereskedésnek a neve, az üzletvezetők hozzátartoznak.
Neratius véleménye az, hogy fürdőfelszerelés hagyományozása esetén abba a
fürdőalkalmazottat is bele kell érteni.
VK Paulus D. 33. 7. 13.pr.-1.[148]
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 90
Ha valakinek ágyasa volt, és annak adta használatra a korábbi ágyasának a ruháját,
majd azt így hagyományozta: „a ruhát, amelyet az ő számára vettem, készíttettem."
Cascellius és Trebatius tagadják, hogy a nőt illetné az, ami az előbbi ágyas részére
készült, mivel más a helyzete, mint a feleségé. Labeo ezt nem tartja helyesnek, mivel
ilyen hagyomány esetén nem a feleség joga az irányadó, hanem a szavak értelmezésére
van szükség, és ugyanez a jogi helyzet, ha leányáról vagy más személyről van szó.
Labeo véleménye a helyes.
VK Labeo, Iavolenus D. 32. 29. pr.
Valaki a feleségére ezekkel a szavakkal hagyakozott: „minden női pipereholmit,
ékszert és mindazt, amit csak életemben neki adtam, ajándékoztam, az ő számára
vásároltam, szereztem, mindazt neki akarom adni": felmerült a kérdés, vajon a nagy
kerekű hálókocsi az öszvérekkel, amelyet mindig a feleség használt, őt illeti-e. Azt
feleltem, ha az használatra nála volt, megilleti őt. Ugyanaz megkérdezte, vajon ennek
a rendelkezésnek alapján a ruhát, amelyet ugyancsak a feleség rabszolganőinek vagy
gyaloghintó-vivőinek számára vásárolt vagy szerzett, ki kell-e neki adni. Azt feleltem,
ki kell adni.
VK Scaevola D. 34. 2. 13.
Mela azt mondja, ha fiúnak vagy leánynak ellenállást hagyományoznak, az a serdült
korig jár. De nem igaz. Addig jár ugyanis, ameddig a végrendelkező akarta, vagy ha
nem világos az, amit gondolt, egészen az életük végéig jár.
Bizonyára, ha az ellátást a serdült korig hagyományozzák, s valaki annak az
ellátásnak a példáját kívánja követni, amelyet régen a fiúnak és a leánynak adtak, tudja
meg, Hadrianus úgy rendelkezett, hogy a fiút tizennyolcadik életévéig, a leányt
tizennegyedik életévéig kell eltartani, és ezt a Hadrianus által adott iránymutatást
válaszában a mi császárunk is leiratában megerősítette. De ha a serdült kor [149]
általában nem is ekként van meghatározva, mégis kizárólag az ellátás esetében,
tekintettel a szeretetre, nem szabálytalan ezt a korhatárt betartani.
VK Ulpianus D. 34. 1.14. pr.-1.
Valaki fiókvégrendeletben fiának, az örökösének a terhére tíz pénzt hagyott Seiának
és tanítványának, ezekkel a szavakkal: „Maevius nevű serdületlen tanítványomnak
négyszázat akarok adni, amit, Seia, te vegyél át, és huszadik évéig neki évente öt uncia
kamatot adj, továbbá vedd magadhoz, és védelmezd őt." Felmerült a kérdés, vajon
Seia, ha - miután megkapta a maga hagyományát - a tanítványnak hagyott pénzt
felvenni nem akarja, vagy annak felvételével késedelmeskedik, kényszeríteni kell-e,
hogy a végrendelkező halálának napjától kezdődően az ellátás terhét elismerje. Azt
feleltem, hogy azok szerint, amit elmondtak, kényszeríteni kell a teljesítésre, mivel ez
a hitbizományi rendelkezés. Ugyanaz megkérdezte még, vajon Seiának az örököse is
tartozik-e a tanítványnak húszéves koráig ellátást nyújtani. Azt feleltem, hogy
tartozik.
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 91
VK Scaevola D. 34.1.15. pr.
Az elhunyt Titia végrendeletében így rendelkezett: „Azt akarom, hogy minden
felszabadított rabszolgámnak és rabszolganőmnek azt az élelmet és ruházatot adják
és nyújtsák, amit életemben nyújtottam nekik." Azt kérdezték: mivel abban az időben,
amikor élt, csak háromnak; nyújtott - amint az elszámolásokból kitűnik - élelmezést
és ruházatot, vajon örökösét a többi felszabadított is perelheti-e, vagy csak a
megnevezett hárommal kapcsolatban van kötelezettsége, akik az elszámolások szerint
élelmezést és ruházatot kaptak? Azt feleltem, hogy valamennyivel kapcsolatban
kötelezve van.
VK Scaevola D. 34.1.15. 2.[150]
Ha majorságot hagyományoznak a felszereléssel együtt, a leghelyesebb az a nézet,
hogy ez a bútorra nem vonatkozik. Servius azt a választ adta, hogy ha a szőlőskertet
és felszerelését hagyományozzák, a szőlőskert felszerelése semmi. Aki tőle tanácsot
kért, Corneliusra hivatkozott, aki azt mondta, hogy a karók, a rudak, a kapák, a
hosszúnyelű kapák a szőlőskert felszerelései. Ez a helyesebb nézet.
Valaki a földet, amelyen maga is lakott, úgy, ahogyan fel volt szerelve, a feleségének
hagyományozta. Amikor megkérdezték a gyapjúfonó rabszolganők felől, vajon azok
a felszereléshez tartoznak-e, azt felelte: nem azért, mert a földnek felszerelései, hanem,
mert maga a családapa hagyományozott, aki a földön lakott, nem lehet kétséges, hogy
mind a rabszolganők, mind az egyéb dolgok, amelyekkel a családapa azon a földön el
volt látva, mind hagyományozottaknak tekintendők.
VK Alfenus D. 33. 7.16.
Az örökhagyó a hagyaték egy részére örökössé nevezett Seiának, ha majd örökös lesz,
a felszereléssel ellátott földeket a majorosokkal és más bérlőkkel együtt előre kiadta
és a fiókvégrendeletben ezt írta: „Azután jutott eszembe, hogy a földeket, amelyeket
Seiára hagytam, ahogyan fel vannak szerelve gazdasági eszközökkel, bútorral, barom-
mal, majorosokkal és más gazdákkal, neki akarom juttatni, s hogy az éléstár is az övé
legyen." Megkérdezték, vajon az is a hagyományhoz tartozik-e, ami a földön a gazda
mindennapi használatára szolgált. A felelet az, hogy a végrendelet szerint, ahogyan
előadták, Seiának a hagyományozott földön felül nem jár több, mint ami a
fiókvégrendeletből nyilvánvalóan kitűnik (amelyet tényleg a végrendeletben írtakat
elfeledve, utóbb készített), amit a felszerelés elnevezésen érteni akart.
Valaki a felszabadítottjának ezekkel a szavakkal hagyományozott telkeket:
„Seiusnak, felszabadított rabszolgámnak ezt és ezt a földet adom, hagyományozom
úgy, ahogyan [151] fel van szerelve, a bérlők szolgáltatásaival és hátralékaival és az
erdőkerülőkkel, élettársaikkal, fiaikkal, leányaikkal": kérdezték, vajon a Stichus nevű
rabszolga, aki közülük az egyik telket művelte, és nagy összeggel volt hátralékban, a
hitbizományi juttatás alapján Seiust illeti-e. Azt feleltem, ha nem a gazda bizalmából,
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 92
hanem bér ellenében művelte a földet ahogyan az idegen földművelők szokták, nem
illeti őt meg.
„Gaius Seiusnak, tanítványomnak ezeket és ezeket a földeimet, ahogyan fel vannak
szerelve, s a felső házat akarom juttatni": felmerült a kérdés, a házat is felszereléssel
akarta-e adni. A felelet az volt, hogy azok szerint, amit előadtak, úgy tetszik,
felszereléssel adta, hacsak az, akitől követelik, be nem bizonyítja, hogy a
végrendelkező másként gondolta. Ám, ha a lakás, azaz a ház felszerelését
hagyományozta, ahhoz nem járnak a munkára vagy más célra rendelt rabszolgák.
Az örökhagyó a földeket, ahogyan fel voltak szerelve, a bérlőktől és a majorosoktól
járó szolgáltatásokkal és hátralékokkal; rabszolgákkal és minden marhával hagyomá-
nyozta, a rabszolgák különvagyonával és a felügyelőkkel együtt. Felmerült a kérdés,
vajon a bérlők hátralékai, akik a bérlet lejártával óvadék ellenében a bérleményből
eltávoztak, az előbb írott szavak szerint a hagyományhoz tartoznak-e. Azt feleltem,
nem lehet az örökhagyót úgy tekinteni, hogy ezekre a hátralékokra gondolt.
Ugyanez megkérdezte, hogy a felügyelő hagyományozása esetén annak a felesége
és a leánya is a hagyományhoz számít-e, mivel a felügyelő nem a földeken, hanem a
városban tartózkodott. Azt válaszoltam, semmit nem lehet felhozni, miért
tartoznának oda.
Ugyanaz megkérdezte, ha a végrendelkező a végrendelkezés után vidékre utazott,
vajon azok a tulajdonában levő rabszolgái, akik elutazása vagy halála után a
hagyományozott földekre bárki felhatalmazása nélkül, saját elhatározásukból
mentek, azért, hogy a rokonaikat és ismerőseiket [152] meglátogassák, a
hagyományhoz számítanak-e. A válasz az volt, nincsenek hagyományozva azok, akik
véletlenül vagy jártuk-keltükben mentek át oda.
"Pamphilának, felszabadított rabszolganőmnek akarom adni a Titius-féle földet,
felszereléssel és mindazzal, ami ott lesz akkor, amikor meghalok." A kérdés az volt, ha
a Stichus nevű rabszolgát a végrendelkező halála előtt egy évvel arról a földről elvitték,
hogy tanuljon, s az a földre többé nem jött vissza, az vajon szolgáltatandó-e. A válasz
az volt, ha tanulás céljából küldték el, és nem máshová vitték át a földről, akkor
szolgáltatni kell.
„Tyranna nővéremnek a Graecius-féle földemet istállóval és minden
mezőgazdasági felszereléssel együtt hagyományozom." Kérdés, vajon a föld
elnevezésen a legelő is értendő-e, amely a földdel egyszerre lett az övé, és amely
mindig ennek a birtoknak a használatára szolgált, s így a hagyományhoz számít-e. Azt
felelte, ha a legelőt a Graecius-féle földhöz úgy kapcsolta, hogy a föld elnevezésen ezt
is érteni kell, akkor oda számít.
Házak felszereléssel hagyományoztatván, Titia halála idején az aranyozott ezüst
tetejű nyugágyat nem találták meg, hanem az sokáig a csűrben volt elrejtve. Kérdés,
vajon azt is át kell-e adni. Azt feleltem, ha a házban szokott lenni, és azért vitték a
csűrbe, hogy biztonságosabb helyen legyen: ki kell adni.
VK Scaevola D. 33. 7. 20. pr.-8.
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 93
Hasonlóképpen festőfelszerelés hagyományozása esetén a viasztáblák, a festékek és az
ezekhez hasonlók a hagyományhoz számítanak; ugyanígy az ecsetek és a kagylók.
Aristo a halászfelszereléshez tartozónak mondja a csónakokat, amelyek halfogás
céljára készültek; de ide tartozóknak kell tekinteni a halászokat is.
Fürdőfelszerelés hagyományozása esetén, azt mondják, a fürdős úgy tartozik a
fürdőfelszereléshez, ahogyan az erdőkerülő és a kertészek a földbirtok felszereléséhez,
az [153] üzletvezető a kocsmai felszereléshez, mivel a fürdők nem alkalmasak
használatra fürdősök nélkül.
VK Marcianus D. 33. 7. 17.
Ha az egyiknek élelmet, a másiknak bort hagyományoztak, a bor kivételével minden
egyéb élelem a másik hagyományost illeti.
Ha száz amfora bort azzal hagyományoztak neked, hogy azok a tieid, amelyeket
kiválasztasz, akkor a végrendelet alapján perrel követelheted, hogy engedjék meg
neked azok megkóstolását.
VK Pomponius D. 33. 6. 2.
Amikor valaki bort a borosedényekkel együtt hagyományozott, Trebatius tagadta,
hogy ez arra is vonatkoznék, ami hordókban van, és úgy vélte, más a végrendelkező
gondolata és mások a szavai: különben a borosedények a hordókat nem foglalják
magukban. Én, bár a hordók nem tartoznak a borosedények közé, mégsem adnék
igazat Trebatiusnak, aki szerint a bor, amely a hordókban, tehát nem a
borosedényekben van, ne volna hagyományozva. Azt tartom helyesnek, hogy akiknek
a bort edényekkel együtt hagyományozták, azoknak hagyományozták az amforákat,
amelyekben a lefejtett bort tartjuk; a bort ugyanis amforákba és boroskorsókba azzal a
szándékkal fejtjük le, hogy azokban legyen, amíg a felhasználás céljára megvizsgálják.
A hordókba más célból töltjük be, tudniillik azért, hogy azokból utóbb amforákba
vagy boroskorsókba fejtsük le, vagy a hordók nélkül eladjuk.
VK Proculus D. 33. 6. 15.
Valaki végrendeletében ezt írta: „A Graviscanusok községére hagyom arról a
helyreállítandó útról való gondoskodást, amely az ő településükön keresztül az
Aurelia útig húzódik." Felmerült a kérdés, vajon érvényes-e ez a hagyomány.
Iuventius Celsus azt válaszolta: ez az Aurelia-féle út [154] gondozására vonatkozó
rendelkezés majdhogynem tökéletlen ugyan, mivel a pénzösszeg nincs odaírva. Mégis
akkora összeget lehet hagyományozottnak tekinteni, amely erre a dologra szükséges:
hacsak a pénzösszeg nagyságából, vagy annak a pénzforrásnak a szerény voltából,
amelyet a végrendelkező hátrahagyott, nem nyilvánvaló, hogy a végrendelkező
akarata más volt. Ekkor ugyanis a bírónak a vagyon és a hagyomány becsértéke szerint
lehet a mennyiséget megállapítania.
VK Celsus D. 31. 30. [155]
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 94
VI.
A SZERZŐDÉSEK
A kereskedelmi élet megbénulna szerződési jog nélkül. Az áruk cseréje "csak akkor
folyik kellő biztonságban, ha a megállapodásokat a jog a szerződések védőruhájába
bújtatja, és hátrány- nyal sújtja a szerződésszegőt.
Szándékosan használtunk köznapi szavakat. Aligha akad ugyanis jogi fogalom,
amelyről tévesebb elképzelés élne a laikus közvéleményben, mint a szerződés. Sokan
azt hiszik, hogy a szerződés okmányt, valamiféle írást jelent, amelyet ügyvédek
szoktak körmönfont módon megfogalmazni. Valójában a szerződés nem holmi
ünnepélyes esemény, hanem mindennapi életünk egyik legközönségesebb,
leggyakoribb és legegyszerűbb jogi művelete. Ha az üzletben vásárolunk egy pár cipőt
vagy egy üveg bort, adásvételi szerződés jön létre. Ugyancsak szerződést kötünk
akkor, amikor operabérletet váltunk vagy megrendelünk egy vendéglői vacsorát. A
mai jog minden olyan megállapodást, amely jogi kötelezettséggel jár, szerződésnek
tekint. Lényegében ez volt a rómaiak álláspontja is.
Azért bocsátottuk előre ezt a rövid jogi fejtegetést, hogy a beavatatlan olvasó ne
rettenjen meg a fejezet címétől, és ne tartson attól, hogy régi okiratokról, pecsétekről,
penész szagú irományokról szóló száraz szövegeken kell keresztülrágnia magát. Az
efféle aggályok alaptalanok. A szerződés Rómában sem kivé- teles, hanem
mindennapos esemény volt. A szerződések szabályai, a különféle jogesetek a
mindennapi kereskedelmi életről, a vásárlási szokásokról, vagyis a római emberek
napi ügyes-bajos dolgairól adnak eleven — és a történetíróknál bizonyára [159]
őszintébb - képet. Ne feledjük, hogy a rómaiak a mai olaszok ősei voltak. Ugyanolyan
zajosan éltek, mint Itália mai lakosai, és éppen úgy életelemük volt a kereskedés az
alkudozás.
Bennünket most kevéssé érdekel, miképpen vélekedtek a római jogtudósok a
szerződés elméleti kérdéseiről. Egyébként - a szakemberek bánatára - a rómaiakat nem
is foglalkoztatta különösebben a szerződés teóriája. A valóságban felmerült
bonyodalmakra, jogvitákra kerestek ésszerű megoldást, és e téren sem mutattak
túlzott hajlandóságot a meddő töprengésre. Éppen ezért, a római jog szellemének
megfelelően, nem általában a szerződéssel fogunk törődni, hanem az egyes fontosabb
szerződések némelyik szabályát, egyik-másik vonását" szeretnénk bemutatni.
1. A STIPULATIO
A stipulatio a rómaiak mindenre használatos szerződéskötési módja volt. Ősi,
eredetileg talán eskü jellegű kötelezettségválla- lást jelentett, amely élőszóval, kérdés-
felelet formájában történt. Két szereplője volt: a hitelező, akivel szemben a
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 95
kötelezettséget vállalták, és az adós, aki kötelezte magát. Más szerződéseknél is
hitelezőnek nevezték a jogosultat és adósnak a kötelezettet.
Valójában a stipulatio a kötelezettségvállalás lehető legegyszerűbb és
legkézenfekvőbb módja volt. A hitelező kérdezett: „ígéred-e, hogy adod Stichus
nevű rabszolgádat?" Erre az adósnak egyetlen szóval kellett válaszolnia, mégpedig
ugyanazzal az igével, amely a hitelező kérdésében szerepélt. Példánkban tehát a
válasz: „ígérem." A stipulatio előnyei közé tartozott, hogy ez a tömör, szóbeli forma
arra késztette a két szerződő felet, hogy egyértelműen és kevés szóval
meghatározzák azt, amiben megállapodtak. így tisztázódott, hogy a sok előzetes
alkudozás, tárgyalás, fecsegés után voltaképpen miben egyeztek meg. Idővel
viszont a stipulatio hátrányává vált, hogy a szóban elhangzó ígéretet nehezen
lehetett bizonyítani. Ezért szokásba jött, hogy írást is készítettek az elhangzottakról.
Minthogy a kérdés-felelet formát tetszés szerinti tartalommal lehetett megtölteni, a
rómaiak mindenfajta kötelezettség vállalására alkalmazták a stipulatiót. Ennek folytán
a jogtudósoknak [160]
Nyugták (viasszal bevont fatáblák)
Nyugták (viasszal bevont fatáblák)
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 96
Végrendeletét író római polgár (Dombormű)
többnyire éppen a stipulatio taglalása szolgáltatott alkalmat a szerződés egyik-másik
általános elvének kifejtésére. A stipulatio formájának tömörsége pedig méltó
próbaköve volt a jogászi értelmezés művészetének. A szemelvények zöme ezt hivatott
bemutatni.
A kötelezettséget szóbeli úton hozzuk létre kérdés és felelet útján, amikor
megígértetjük (stipuláljuk), hogy nekünk valamit adjanak vagy tegyenek...
Régen ennél a következő szavak voltak szokásosak: Fogadod-e? Fogadom. - ígéred-
e? ígérem. - Hitedre ígéred-e? Hitemre ígérem. - Kezeskedel-e? Kezeskedem. - Fogsz-
e adni? Fogok adni. - Meg fogod-e tenni? Meg fogom tenni.* Közömbös, hogy a
stipulatiót latin, görög vagy valami más nyelven foglalták szavakba, mindkét
szerződő fél érti. Az sem kell, hogy mind a ketten ugyanazt a nyelvet használják; elég
ha a kérdésre egybehangzóan felelnek: sőt két görög latin nyelven is hozhat létre
szerződést....
VK Inst. 3. 15. pr. és 1.
Ha az, aminek adását ígérjük, olyasmi, amit nem lehet tulajdonba adni, a stipulatio
hiábavaló. Így például, ha valaki szabad embert ígért, akit rabszolgának hitt, vagy
halottat, akit élőnek hitt, vagy szent vagy vallási helyet, amelyet világi jellegűnek vélt.
Ugyanígy, ha valaki olyan dolgot ígér, ami természet szerint lehetetlen, mint például
egy kentaurt, a stipulatio szintén hiábavaló. Ugyanígy hiábavaló a stipulatio, ha valaki
egy kötelezettséget olyan feltétel mellett vállal, ami lehetetlen, mint például az, hogy
ujjával megérinti az eget.
VK Gai. Inst. 3. 97-98.
Ilyen stipulatio esetén: „ha a hónap első napján Stichus [161] rabszolgát nem adod,
ígéred-e, hogy adsz tíz pénzt?" a rabszolga meghalván, azt kérdezték, vajon mindjárt,
még a hó elseje előtt lehet-e pereim. Sabinus és Proculus úgy vélik, hogy a felperesnek
* A latin nyelvben nem létezett az "igen"-nek megfelelő szó. Ezért kellett a kérdésben szereplő igét a
kötelezettséget vállaló félnek megismételnie.
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 97
meg kell várnia a kitűzött napot, és ez a helyesebb nézet. Ugyanis az egész
kötelezettség** feltételhez és időhöz van rögzítve, és jóllehet a feltétel bekövetkezését
már kizártnak lehet tekinteni, a kitűzött határidő még nem járt le. De az ellen, aki így
tett ígéretet: „ha a hónap első napjáig az eget nem érinti meg", a keresetet nyomban
meg lehet indítani. Ezt Marcellus is helyesnek tartja.
VK Paulus D. 45. 1. 8.
Ha azt, amit aranynak gondoltam, bár réz volt, nekem ígérted, ezzel a rézzel tartozol
nekem, mivel a tárgyra nézve megegyeztünk. De rosszhiszeműség címén perellek
téged, ha engem, tudatosan becsaptál.
VK Paulus D. 45. 1. 22.
Ha nekem valaki így kötelezte el magát: „ígéred-e, hogy adsz nekem tízet vagy ötöt",
öt jár. Ha pedig így: „ígéred-e, hogy január vagy február első napján adsz?" úgy kell
venni, mintha február elsejére vállalta volna a kötelezettséget.
VK Pomponius D. 45. 1. 12.
Az a szabály, hogy ennek a stipulatiónak az alapján; „Ha Lucius Titius május elseje
előtt nem jön Itáliába, ígéred-e, hogy tízet adsz?" Semmit sem lehet követelni azelőtt,
hogy kiderült, vajon Titius Itáliába azelőtt nem jött, és nem is jöhetett; akár életében,
akár halála miatt esett így.
VK Pomponius D. 45. 1. 10.
Azzal szemben nyilván nincs kétség, aki „január elsejére" [162] kötelezi magát, ha
hozzáteszi az "első"-t vagy "legközelebbi"-t. De ha meg is mondja azt, hogy a
„második"-on vagy "harmadik"-on, vagy más valamelyiken, a kérdés hasonlóképpen
meg van oldva. Ha pedig nem teszi hozzá, hogy melyik januárban, a körülmények
alapján lehet levezetni, vajon mit gondolt, azaz mi volt a szerződők szándéka (mert
mindenesetre ahhoz igazodunk, ami a szándékuk volt), és azt fogadjuk el. Ha pedig
nem derül ki, azt kell mondani, amit Sabinus, hogy az első január kezdő napját kell
figyelembe venni. Különösen, ha valaki kötelezettségvállalásához igazodásképpen a
hónapok első napját adja meg. Én is úgy vélem, hogy a következő hónapok első napját
beszélték meg.
VK Ulpianus D. 45. 1. 41. pr.
Ilyenféle stipulatiót szerkesztettek: „Ha Titius consul lesz, ígéred-e, hogy attól a naptól
fogva minden egyes évben tízet adsz?" Három év múlva a feltétel teljesült. Nem indo-
kolatlanul kétség merült fel, vajon ettől az időtől kezdve lehet-e perelni. A válasz ez:
a stipulatio úgy érvényes, hogy az azokra az évekre vonatkozó szolgáltatást is,
amelyek a feltétel bekövetkezte előtt elteltek, erre az időre halasztottnak kell tekinteni,
** Az eredeti szövegben "obligatio" olvasható. Ezt jogi műszóval "kötelem"-nek szokás magyarra
fordítani. A jobb olvashatóság érdekében ehelyett a kevésbé szabatos, de tartalmilag helyes
"kötelezettség" szót alkalmazzuk - más esetekben is.
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 98
úgy hogy a döntés a következő: attól fogva, hogy Titius consullá lett, minden egyes
évben, de visszamenőleg az elmúlt időre is szolgáltatni kell tízet-tízet.
VK Africanus D. 45. 1. 64.
Olykor a feltételhez nem kötött stipulatio már a dolog természeténél fogva haladékot
foglal magában, mint amikor olyan (rabszolgagyermeket) ígérnek, aki még az
anyaméhben van, vagy jövőbeli gyümölcsöket, vagy ház építésére kötelezik magukat.
A perelési jog ugyanis attól az időtől kezdődik, amikor a kötelezettséget a dolog
természete szerint teljesíteni lehet. Így, ha valaki arra kötelezte magát, hogy
Carthagóban ad valamit, amikor Rómában van, abban hallgatólag bennfoglaltatik az
az idő, amennyi idő alatt [163] Carthagóba lehet jutni. Ugyanígy, ha valaki a
felszabadított rabszolgától bizonyos munkák végzését kötötte ki, az nem válik előbb
perelhetővé, mint amikor kijelöli a munkát, s a felszabadított el nem végzi.
VK Paulus D. 45. 1. 73. pr.
Kérdezem, vajon erkölcstelennek tartod-e a következő stipulatiót: Az apa vér szerinti
fiát, akit Titius örökbe fogadott, örökössé nevezte ki arra az esetre, ha az apai hatalom
alól szabadul. Az örökbe fogadó apa nem akarta őt a hatalma alól elbocsátani
másként, csak ha neki bizonyos összeget ad, s így a fiú stipulatióval kötelezettséget is
vállalt erre, ha szabaddá teszi. Az örökbe fogadó apa hatalma alól megszabadulván,
az örökös fiú elfogadta a hagyatékot. Az örökbe fogadó apa ezután az előbb említett
stipulatio alapján követelte az ígért összeget. [A jogtudós] ezt válaszolta: a
kötelezettségvállalás okát nem tartom erkölcstelennek, másként ugyanis a fiú az
örökbefogadó hatalma alól nem szabadulhatott volna. Nem lehet jogtalannak
tekinteni a stipulatio okát, ha az örökbe fogadó apa valamit akar magának azért, hogy
a fia a hatalom alól felszabaduljon.
VK Iavolenus D. 45. 1. 107.
„Ígéred, hogy ezen a helyen két éven belül bérházat építesz?" A két év eltelte előtt a
stipulatiót nem szegték meg még akkor sem, ha az arra kötelezett nem építkezett, és
csak annyi van hátra az időből, amennyi alatt az épületet nem lehet felépíteni. Az
elvállalt kötelezettség, amelynek kezdettől fogva megszabott határideje volt, ugyanis
későbbi tény miatt nem változik.
VK Papinianus D. 45. 1. 124.
Titia, akinek mástól fia volt, Gaius Seiusszal házasságra lépett, akinek lánya volt. A
házasságkötéskor megállapodtak, hogy Gaius Seius lányát Titia fiával eljegyzi, és
erről okiratot készítettek, s kötbért is kötöttek ki arra az esetre, [164] ha valaki közülük
a házasságot megakadályozná. Azután Gaius Seius Titia férjeként halt meg, a lánya
pedig nem akart házasságot kötni. Kérdés, vajon Gaius Seius örökösei a stipulatio
alapján kötelesek-e helyt állani. Azt feleltem, hogy a stipulatio alapján, az
elmondottak szerint, mivel az ellentétben áll az erkölcsi felfogással, a felperessel
szemben a rossz szándék kifogását lehet felvetni, mivel akár már létrejött, akár
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 99
jövőbeli házasságokra vonatkozó kötelezettséget kötbérrel megerősíteni
tisztességtelennek minősül.
VK Paulus D. 45. 1. 134. pr.
Ha arra vállalkoztak, hogy Ephesosban adnak valamit, ebben bizonyos idő is benne
van. A kérdés az, miként kell ezt az időt számítani. Az a leghelyesebb, ha az egész
ügyet a bíró, azaz egy tisztességes ember döntésére bízzuk, aki megbecsüli, hogy
mennyi idő alatt tudja egy gondos ember teljesíteni azt, amit ígért. így az, aki az
Ephesosban való teljesítést ígérte, ne legyen kénytelen útlevéllel* éjjel-nappal
ítéletidőben is folytatni az utat, de olyan kényelmesen se utazzék, hogy megrovásnak
tegye ki magát, hanem az időjáráshoz, korához, neméhez, egészségi állapotához
mérten ésszerűen, hogy idejében, azaz annyi idő alatt érkezzék meg, amennyi alatt a
hasonló társadalmi állású emberek többnyire odaérkeznek. Ezt végrehajtván, ha
Rómában marad is, és a pénzt Ephesosban nem tudja adni, nem kevésbé helyesen
lépnek fel ellene, vagy azért, mert rajta múlt, hogy Ephesosban megadja a pénzt, vagy
mert mindenütt lehet teljesítenie. Amit ugyanis határidőre kell teljesíteni, azt
teljesíteni előbb is lehet, annak ellenére, hogy nem lehet követelni. Hogyha valaki a
menetidő gyorsításával vagy szerencsés hajózási viszonyok következtében előbb érke-
zik meg Ephesosba, azonnal köteles teljesíteni, mert abban, ami időben és ténylegesen
véget ért, már semmiféle magyarázkodásnak nincs helye.
VK Venuleius D. 45. 1. 137. 2.
2. AZ ADÁSVÉTEL
Mindenkor és mindenütt az adásvétel a legfontosabb és a leggyakrabban előforduló
szerződés. A rómaiak ezen a téren is szép teljesítményt nyújtottak. A modern
értelemben vett adásvételi szerződés megalkotása az ő művük. Míg más ókori
népeknél az adásvétel csak akkor vált véglegessé, ha az eladó már odaadta a vevőnek
a megvásárolt tárgyat, vagy a vevő fizetett, addig a rómaiaknál a szerződés nyomban
létrejött, mihelyt az eladó és a vevő megegyezett. Tehát a puszta megállapodás
elegendő volt ahhoz, hogy a vevő követelhesse az árut és az eladó a pénzt.
Néhány bevezető szemelvény az adásvétel főbb szabályait, elveit tartalmazza, majd
olyan szövegek következnek, amelyek a római kereskedelem egy-egy „ágát"
szemléltetik. Különösen nagy számban szerepelnek az ingatlanok adásvételéről és a
rabszolgakereskedelemről szóló szemelvények. Az előbbiek számarányát a
telekvásárlás gazdasági fontossága és mai aktualitása is indokolja, míg a rabszolgák
adásvételének szabályai a római jog egyik lényeges, de nem éppen dicső oldalát
mutatják be. Jellemző a rabszolgakereskedelem fontosságára, hogy éppen itt
találkozunk a leggondosabban kimunkált szabályokkal.
Az adásvétel a cseréből ered. Hajdan ugyanis nem volt pénz, és nem hívták az egyik
szolgáltatást árunak, a másikat árnak, hanem az időnként és a dolgokban jelentkező
* Ti. olyan irattal, amely a császári postaszolgálat igénybevételére is feljogosít.
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 100
szükséglet szerint mindenki cserélte az általa nem használt dolgokat hasznosakért. Ez
többnyire akkor történt, hogyha az, ami az egyiknek fölösleges volt, a másiknak
hiányzott. De mivel nem mindig és nem egykönnyen jött össze, hogy az lett volna
neked, amit én kívántam, nekem viszont az lett volna meg, amit te kapni akartál, olyan
anyagot választottak ki, amelynek nyilvánvaló és állandó értéke a mennyiség
azonossága révén segített a csere nehézségein. És ez a matéria hivatalos alakba
(pénzalakba) kiverve, nem annyira anyagánál, mint inkább mennyiségénél fogva
szolgálja a használatot és a tulajdont. Ezentúl nem nevezik többé mind a két
szolgáltatást árunak, hanem a másikat (az ellenszolgáltatást) árnak, [166] Ámde vajon
lehetséges-e manapság pénz nélkül a vétel. Ez kétséges, mint például, ha én tógát
adtam, hogy tunikát kapjak. Sabinus és Cassius ezt adásvételnek, Nerva és Proculus
cserének és nem vételnek gondolják. Sabinus tanúként hivatkozik Homéroszra, aki
elmondja, hogy a görögök hadserege rézzel, vassal és rabszolgákkal akart bort
vásárolni:
Bort mind onnan vásároltak a fürtös akhájok,
volt, aki rézen, mások meg ragyogó vasat adtak,
más ökrök bőrét, más élő ökröket adva,
más rabszolgákat.
DG (Iliász 7. 472. - 4 sor.)
— de ezek a versek, úgy látszik cserét jelentenek és nem vételt, mint ezek:
Ekkor azonban Glaukosz eszét Kronidész elorozta,
mert ez aranyfegyvert nyújtott át Tüdeidésznak
rézért,
DG (Iliász 6. 234. - 2 sor.)
— pedig az inkább e vélemény mellett szólana, amit másutt ugyanaz a költő mond:
vásárolt még vagyonából.
DG (Odüsszeia l. 430. - 1 sor.)
Mégis helyesebb Nerva és Proculus véleménye: mert amint más eladni, más venni,
más a vevő, más az eladó, úgy más az ár, más az áru. Amit a cserében nem lehet
megkülönböztetni, az az, hogy melyik a vevő, melyik az eladó.
A vétel pedig a ius gentium-ból való, ennélfogva akaratmegegyezéssel jön létre, s
közvetítő vagy levél útján is meg lehet kötni.
VK Paulus D. 18. 1. 1. pr.-2.
... Ezentúl, ha bármely dolog eladásán felül akár írásban, akár írás nélkül foglalót
adtak, még ha külön nem kötötték is ki, hogy mi történjék a foglalóval, ha meghiúsul
a szerződés, akkor is, aki az eladást ígérte, az eladástól visszalépése esetén
kétszeresen köteles a foglalót visszaadni, aki [167] pedig a vételre nézve állapodott
meg, a vételtől visszalépése esetén az általa adott foglalót elveszti, s az annak a
visszaadására irányuló követelést meg kell tagadni.
VK C. 4. 21. 17. 2.
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 101
Nyilvánvaló, hogy az adásvételkor megegyezésnek kell lennie, különben, ha vagy
magában a vételben, vagy az árban, vagy valami másban nem egyeznek meg, az
eladás tökéletlen. Ha tehát én azt gondoltam, hogy a Cornelius-féle földet veszem
meg, te pedig azt gondolod, a Sempronius-féle földet adod el, mivel a tárgyban nem
értettünk egyet, nincs vétel. Ugyanígy, ha én Stichust, te a távollevő Pamphilust vélted
eladni, nincs vétel, mert a tárgyban nem volt egyetértés.
Persze ha a névben nem értünk egyet, de a tárgyban az egyetértés megvan, semmi
kétség nem lehet, hogy a vétel és az eladás érvényes: a névben való félreértés semmit
sem tesz, amikor a tárgyban az egyetértés fennáll.
Ezért felmerül a kérdés, ha magában a tárgyban nem tévednek, de az anyagban
tévedés van, tegyük fel, ha valaki bor helyett ecetet ad el, vagy ezüst helyett ólmot,
vagy ezüstért más hasonlót, vajon adásvétel történt-e. Marcellus összefoglaló
művének hatodik fejezetében azt írja, létrejött az adásvétel, mivel a tárgyban
megegyeztek, ha az anyagban tévedtek is. Én a bort illetően egyetértek, mivel az anyag
csaknem azonos, ha a bor ecetesedik. Különben, ha a bor nem ecetesedik, hanem már
előbb ecet volt, akkor, úgy tetszik, más folyadékot más gyanánt adtunk el. Egyéb eset-
ben pedig úgy vélem, valahányszor az anyagban tévednek, nincs adásvétel.
VK Ulpianus D. 18. 1.9.
Hogyha én azt gondoltam, hogy szűz lányt vásárolok, holott az már asszony, a vétel
érvényes lesz: a nemben ugyanis nem volt tévedés, Különben, ha én asszonyt adtam
el, te [168] meg úgy vélted, férfi rabszolgát vásárolsz, mivel a nemben történt tévedés,
nem jött létre az adásvétel.
VK Ulpianus D. 18. 1. 11.1.
Mindaz, amit az eladásoknál az áru feldícsérésére mondanak, ha ez nyilvánvaló, az
eladót nem kötelezi. Így például ha az eladó a rabszolgát csinosnak, a házat jól
megépítettnek mondja; de ha azt mondja, hogy a rabszolga írástudó vagy valami
mesterségben jártas, azért felelős: mert már emiatt is többért adja el. Nem kötelezik az
eladót az olyan ígéretek, amelyeket annyira ellenőrizni lehet, hogy a vevőnek azokat
nem lehet fel nem ismernie. Például ha valaki a rabszolgát, aki világtalan, megveszi,
de annak épségét kikötötte. Az eladónak igazolnia kell, hogy a becsapás szándéka tőle
távol volt, ami nemcsak akkor állapítható meg, ha a becsapás céljából homályosan
beszél, hanem akkor is, ha valamit fondorlatosan eltitkol.
VK Florentinus D. 18. 1. 43.
Lucius Titius Germániában, a Rajnán túl földeket vásárolt, és az ár egy részét
megfizette. Mivel a hátralékos rész megfizetésére a vevő örökösét felszólították, az a
követelést visszautasította, mondván, hogy ezeket a birtokokat császári rendelkezésre
részben eladták, részben veterán katonák között jutalomként osztották szét.
Kérdezem, ennek a dolognak a veszélye az eladót terhelheti-e. Paulus azt mondta,
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 102
hogy a vételi szerződés megkötése után bekövetkező esetek nem sújtják az eladót, és
ezért azok szerint, amiket előadtak, a birtokok árát követelheti.
VK Paulus D. 21. 2. 11. pr.
Sem a vételt, sem az eladást nem képzelhetjük el az eladásra kerülő dolog nélkül.
Ennek ellenére azonban a jövőbeli gyümölcs és az állat szaporulata érvényesen adható
el olyan módon, hogy abban az időben, amikor a kölyök világra jön, az adásvételt már
a szerződés megkötése pillanatában [169] létrejöttnek tekintjük. S ha az eladó
megakadályozta a születést vagy a gyarapodást, őt ezért a vétel címén be lehet perelni.
Az adásvételt olykor mégis el lehet képzelni a dolog nélkül is, pl. akkor, ha valaki saját
kockázatára vesz. Ez az eset akkor, ha egy halászat vagy madárfogás zsákmányát
vagy a tömeg közé szórt ajándékot vásárolják meg. Az adásvétel ugyanis, mivel itt ún.
„reményvételről" van szó, abban az esetben is érvényes, ha a fogás elmarad. Abban az
esetben pedig, ha a tömeg közé szórt ajándékot elperlik, az eladót, mivel ezzel a
lehetőséggel számolni kellett, semmiféle kötelezettség nem terheli.
HG Pomponius D. 18. 1. 8.
Vettem egy házat, de sem én, sem az eladó nem tudtunk arról, hogy leégett. Nerva,
Sabinus és Cassius szerint az adásvétel érvénytelen, annak ellenére, hogy a telek meg-
maradt, és szerintük a kifizetett vételárat vissza lehet követelni. Ha viszont a ház egy
része épen maradt, Neratius szerint a kérdés megoldásakor igen sok függ attól, hogy
a leégett háznak mekkora része maradt meg. így pedig, ha a ház nagyobb része égett
le, a vevő nem kényszeríthető arra, hogy állja az adásvételt, sőt, még azt is
visszakövetelheti, amit esetleg már teljesített. Ha ellenben a ház fele, vagy kevesebb
mint fele égett le, a vevő állni tartozik az adásvételt azzal, hogy egy tisztességes ember
becslése alapján annyival kevesebbet fizet, amennyivel a ház értéke a tűz miatt csök-
kent. Ha pedig az eladó értesült a ház leégéséről, a vevő azonban erről nem tudott, az
adásvétel érvénytelen abban az esetben, ha az egész ház az eladás előtt leégett. Ha
viszont a ház egy része épen maradt, az adásvétel érvényes, és az eladó köteles a
vevőnek visszatéríteni annyit, amennyivel károsodott. Hasonlóképpen kell eljárni az
ellenkező esetben is, akkor tudniillik, ha a vevő tudomást szerzett az esetről, az eladó
azonban nem. Ugyanis itt is nemcsak az adásvétel érvényes, hanem a vevő köteles az
eladónak a teljes vételárat is megfizetni, ha ugyan még nem fizette volna meg, [170]
vagy abban az esetben, ha már teljesített, nem követelheti azt vissza. Ha pedig
mindketten, a vevő is és az eladó is tudomást szereztek arról, hogy a ház teljesen vagy
akárcsak részben is leégett, nincsen szerződés, mivel mindketten rosszhiszeműek...
HG Paulus D. 18. 1. 57.
Egy telek eladója a szerződésben kikötötte, hogy a vevő köteles a telket 30 napon belül
lemérni, és őt a telek nagyságáról értesíteni. Az eladó mentesül kötelezettségétől, ha a
megszabott idő lejárta előtt nem kap értesítést. A vevő a mérésre megszabott határidő
eltelte előtt jelezte, hogy mennyivel találja kisebbnek a kérdéses telek nagyságát, és
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 103
ezért a vételár arányos részét vissza is kapta. Ezt követően eladta ezt a telket, és
miután azt maga mérte le vevőjének, a telek nagyságát kisebbnek találta, mint
korábban. Vitatott volt, hogy kérheti-e eladójától a korábban kikötött vételárnak
további, a telek hiányzó részével arányban álló csökkentését. A válasz szerint ez a
szerződés rendelkezésétől függ: ha ugyanis abban állapodtak meg, hogy a vevő
köteles a telket 30 napon belül lemérni, és az eladót a különbözetről értesíteni, akkor
igényét, mivel a kikötött határidő leteltét követően értesítette az eladót, nem
érvényesítheti. Ha viszont a kikötés úgy szólt, hogy a vevő köteles a telket néhány
napon belül lemérni és a földterület nagyságát közölni, akkor, még évek múltán is,
feltéve, hogy 30 napon belül értesítette arról, hogy a telek kisebb, kérheti a vételár
arányos részének visszatérítését.
HG Paulus D. 18. 1. 40. pr.
A telek vételét meg nem kötöttnek tekintjük még abban az esetben is, ha csupán a szél
csavart ki fákat vagy elemésztette ezeket a tűz, feltéve, hogy a telket, pl. egy olajfa-
ligetet, éppen e fák miatt vásárolnának meg. Ez független attól, hogy az eladó tudott-
e a kárról vagy sem. Arra vonatkozóan pedig, hogy a vevő ismerte-e ezt a körülményt
vagy sem, [171] éppoly kevéssé tudott erről mint az eladó, ugyanaz irányadó, amit a
fenti esetekben a házakról mondottunk.
HG Papinianus D. 18. 1. 58.
Vitatott volt, hogy ha a fákat a telken, annak megtekintése után, de még az adásvétel
megkötése előtt a szél kidönti, köteles-e az eladó a kidőlt fákat a vevőnek átadni. A
döntés az, hogy nem köteles, mivel az adásvétel a fákra, tekintve, hogy azok még a
telek eladása előtt megszűntek a telek részei lenni, nem vonatkozik. Ha ellenben a
vevő nem tudta, hogy a fák kidőltek, az eladó azonban tudta, s a vevőt mégsem
figyelmeztette, köteles a vevő teljes kárát megtéríteni, feltéve, hogy az adásvételre
egyáltalán sor kerül.
HG Gaius D. 18. 6. 9.
Rutilia Polla megvette a Sabatenes Angularius-féle tavat és a tó melletti tíz láb széles,
száraz földdarabot. Kérdéses, hogy abban az esetben, ha ez a tízlábnyi terület, amely
akkor a tóhoz tartozott, a tó áradása következtében víz alá kerül, a parttól számított
következő tíz láb széles sáv Rutilia Pollát illeti-e meg? Proculus a kérdésre így
válaszolt: úgy vélem, hogy az a tó, amelyet Rutilia Polla megvett, csak abban a
terjedelemben tekinthető eladottnak, amekkora az eladáskor volt, és hozzá csupán az
a tíz láb széles sáv tartozik, amely azt ebben az időben körülvette. Az áradás miatt
ugyanis még nem lehet a tavat a vásárlás idejének terjedelméhez képest megnövelve
birtokolni.
HG Proculus D. 18. 1. 69.
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 104
Ha valaki azzal a kikötéssel adott el egy rabszolganőt, hogy annak testét ne bocsássák
áruba, s ha a vevő az ellen tenne, a nőt elviheti tőle. Jóllehet a rabszolganő többször
cserélt gazdát, az elvitelre való jog azt illeti meg, aki először adta el.
VK Paulus D. 18. 1. 56.
Ha egy rabszolgát azzal a kikötéssel adtak el, hogy bizonyos időn belül fel kell
szabadítani: ha nem szabadítják is fel, [172] szabaddá lesz, ha pedig az, aki eladta,
ebben az akaratában állhatatosan megmaradt, az örökös akaratát kutatni nem kell.
VK Paulus D. 18. 7. 3.
Azt kérdezték, ha valaki a saját rabszolgáját eladta, és megparancsolta, hogy azt
bizonyos időn belül szabadítsák fel, de utóbb megváltoztatta akaratát, és a vevő ettől
függetlenül felszabadította, vajon ezen a címen van-e valami perlési joga. Azt
mondtam, az eladásból eredő perlési jog a rabszolga felszabadítása folytán, akár ha
megváltozott is az eladó akarata, érvényét vesztette.
VK Papinianus D. 18. 7. 8.
Amikor valaki eladta Pamphila és Stichus nevű rabszolgáit, az adásvételbe azt a
kikötést vette bele, hogy Pamphila és Stichus, akiket csökkentett áron adott el, Seiusén
kívül, más rabszolgaságában ne legyenek, és gazdájuk halála után szabadságban
éljenek. Azt kérdezték, vajon ezek a rabszolgák, akikről így állapodott meg az eladó
és a vevő, a vevő halálával minden további nélkül felszabadultak-e. Azt válaszoltam,
hogy az isteni Hadrianus császár erről hozott rendelkezése szerint, Pamphila és
Stichus, akiknek az ügyéről szó van, ha nem szabadították fel őket, rabszolgák
maradnak.
Az isteni Marcus Aurelius császár azonban az adásvételi szerződésben kikötött
szabadságról elrendelte, hogy felszabadítás nélkül is szabaddá váljanak, még akkor
is, ha a szabadulást az eladó a vevő halálának idejére halasztotta el.
VK Scaevola D. 18. 7. 10.
Az aedilis curilis-ek ezt mondták ki: „Akik rabszolgákat adnak el, tudassák a
vevőkkel, hogy milyen betegségük vagy hibájuk van, melyik rabszolga szökött már
meg, melyik csavargó vagy bűncselekménnyel terhelt. Mindezeket a rabszolgák
eladásakor nyíltan és egyenesen közöljék. Hogyha az eladás ezektől eltérően jött létre,
vagy annak [173] megszegésével, amit a rabszolga tulajdonságairól az eladáskor
mondtak, s amiért helyt kell állani, akkor a rabszolgavétel felbontására perlési
lehetőséget biztosítunk a vevőnek és mindazoknak, akikre ez a dolog tartozik."
VK Ulpianus D. 21. 1. 1. 1.
Ezen edictum kifüggesztésének az oka az, hogy elébe vágjon az eladók
fondorlatainak, és segítségére legyen a vevőknek, ha bárkit közülük az eladók
becsapnak. Tudni kell azonban, hogy még ha nincs is az eladónak tudomása arról,
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 105
amiért az aedilis-ek rendelkezése szerint felelnie kell, az reá nézve mégis kötelező. És
ez nem méltánytalan: a vevőnek ugyanis mindegy az, miért csapják be, az e adó
tudatlansága vagy ravaszsága miatt.
VK Ulpianus D. 21. 1. 1. 2.
Ha tehát valamelyik rabszolgának olyan hibája vagy betegsége volna, amely az ő
használatát vagy szolgálatát akadályozza, a hiba miatt visszaadásának van helye; meg
kell jegyeznünk azonban, nem minden ok jelenti azt, hogy a rabszolga hibásnak
minősül. Enyhe láz tehát, vagy régi váltóláz, amely mégis már megszüntethető, vagy
kis seb, ha nem is közölték, önmagában nem hiba: ezeket ugyanis el lehet hanyagolni.
Példaképpen felsoroljuk ezért, hogy kik számítanak betegnek vagy hibásnak.
Vivianusnál kérdezik azt, ha a vallási tébolyban szenvedő rabszolga időnként a fejét
rázza, és mond valamit, vajon egészségesnek számít-e ennek ellenére. És Vivianus azt
mondja, hogy egészséges, mert nekünk, úgymond, egyeseket kisebb elmebeli hiba
ellenére egészségesnek kell tekintenünk; máskülönben, mondja, az lenne, hogy ebből
az okból vég nélkül sokakról tagadnánk, hogy egészségesek, mint például a kissé
babonásról, az indulatos természetűről, a csökönyösről és más lelki betegségben
szenvedőkről. Inkább az egészségéért, mint a lélek hibáiért vállalnak kötelezettséget.
Mégis olykor, mondja, a test hibája a lélekre is kihat, [174] és azt is hibássá teszi: mint
ez a dühöngővel megesik, mert ez a láz miatt következik be. Mi a helyzet tehát? Ha
valakinek az elmebeli hibája olyan, hogy azt a vevőnek kifogásolnia kellene, és az
eladó, bár tudja, mégsem közli, a vétel alapján felelős.
VK Ulpianus D. 21. 1. 1. 8-9.
Kérdezték, vajon az, akinek a nyelve le van vágva, egészségesnek minősül-e. Ez a
kérdés felmerül Ofiliusnál is, nála lóval kapcsolatban. Azt mondja, az ilyent nem lehet
egészségesnek tekinteni.
VK Ulpianus D. 21. 1. 8.
Sabinus azt mondja, hogy a néma beteg: betegségnek kell ugyanis tekinteni, hogy
nincs hangja. Hanem az, aki nehezen beszél, nem beteg, az sem, aki nem világosan
beszél, aki viszont nem érthetően beszél, az mindenesetre beteg.
VK Ulpianus D. 21. 1. 9.
Ofilius azt mondja, hogy ha a rabszolga egyik ujja le van vágva, vagy egyik tagjából
valamit összemarcangoltak, ha meggyógyult is, de emiatt mégis kevésbé használható,
nem számít egészségesnek. Azt olvasom, hogy Cato is írta: akinek kéz- vagy lábujját
levágták, beteg, ami a fentebb írt megkülönböztetésnek megfelelően igaz is.
De ha valakinek kezén vagy lábán több ujja van, ha ezeknek száma semmit sem
akadályoz, nem ok a hiba miatti visszavételre. Emiatt nem azt kell nézni, mennyi az
ujjak száma, hanem azt, hogy a több vagy kevesebb ujjat lehet-e akadály nélkül
használni.
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 106
A rövidlátóról kérdezték, vajon egészséges-e: úgy vélem, ezt is vissza lehet a hiba
miatt adni.
De a farkasvakságban szenvedő is betegnek számít, vagyis az olyan rabszolga, aki a
hajnali és az alkonyati időben nem lát. Ezt a betegséget a görögök nüktalópának
hívják. [175] Némelyek homályos látásnak vélik azt, amikor a rabszolga a világosság
felé fordulva, semmit sem lát.
Kérdés az is, vajon a dadogó, a selypítő, a beszédhibás és az, aki lassú beszédű, a
kajla, a befelé hajló lábú egészséges-e: úgy vélem, ezek egészségesek.
VK Ulpianus D. 21. 1. 10.
Akinek a foga hiányzik, nem beteg: az emberek nagy részének ugyanis hiányzik
valamelyik foga, és emiatt még nem beteg. Különösen, mivel fogak nélkül születünk,
és emiatt addig is nem kevésbé egészségesek vagyunk, amíg fogaink nőnek. Különben
egyetlen öregember sem lenne egészséges.
VK Paulus D. 21. 1. 11.
Kérdezték arról a rabszolganőről, aki mindig halottakat hoz a világra, vajon beteg-e.
Sabinus is azt mondja, hogyha az anyaméh hibájával függ össze, akkor beteg. Ha a
rabszolganő teherbe esik, mindenki egyetért abban, hogy egészséges, mert a nő
legnagyobb és különleges kötelessége, hogy teherbe essék és magzatát megóvja. A
gyermekágyas nőt is egészségesnek kell tekinteni, ha semmi külső behatás nem
történik, amely testét valamiféle betegséggel fenyegeti.
Caelius azt mondja, Trebatius különbséget tett a meddő nő tekintetében; ha
természettől fogva meddő, akkor egészséges,de ha testi hiba miatt, ellenkezőleg van.
VK Ulpianus D. 21. 1. 14. pr.-3.
Egy rabszolgalány eladásáról készült szerződés
Sextus Quintilius Maximus és Sextus Quintilius Condianus consulsága évében, Iulius
idusa előtti nyolcadik napon, Szidében...
Artemidórosz, Kaisziosz fia, alexandriai lakos, a piacon megvett Lucius Iulius
Protoctetustól egy Szambatida nevű leányt, akit Athénaisznak is hívnak, vagy
bármilyen más [176] néven neveznek, phrügiai származású, tizenkét esztendős,
háromszázötven ezüst denariusért. Szavatosságot és kezességet vállalt Hermeiosz
Héphaiszta fia azért, hogy a lány a rendelkezéseknek megfelelően egészséges,
senkivel kapcsolatban sem terheli bűncselekmény, nem szökevény és nem csavargó,
szellemileg ép.
Ha pedig miatta részben vagy egészben pert indítanának a vevő ellen és elperelnék
a lányt, akkor Artemidorosz Kaisziosz fia kérdésére Lucius Iulius Protoctetus becsüle-
tére ígérte, hogy felszólítás nélkül megfizeti a vételár kétszeresét. Egyben kijelentette,
hogy megkapta a vételárat. Mindezért kezességet vállalt Hermeiosz Héphaiszta fia.
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 107
[Az eladó aláírása]: Lucius Iulius Protoctetus eladtam a lányt háromszázötven
denariusért, és kijelentem, hogy átvettem a vételárat, amint fentebb le van írva.
[A kezes aláírása]: Hermeiosz Héphaiszta fia kezességet vállalok a lány eladásáért,
és szavatolom azt, ami fentebb le van írva.
DGy FIRA III. 133.
Ha az eladott bor megsavanyodik, vagy valami más hibája van, a kár a vevőé, mint
akkor is, ha a bor kiömlik akár az edények összetörése miatt, akár más okból. De ha
az eladó a veszély vállalására kötelezi magát, arra az időre, amelyre magát kötelezte,
akkor azt viselnie kell. Ha az időt nem jelölte meg, addig tartozik a veszélyt vállalni,
ameddig a bort megkóstolják, ugyanis ténylegesen akkor adta el, amikor
megkóstolták. Vagy úgy állapodnak meg tehát, hogy meddig vállalja a borral
kapcsolatos veszélyt, és addig viseli is; vagy nem állapodnak meg, és akkor a
felelősségvállalás a bor megkóstolásáig tart. Ám ha a vevő a hordókat vagy az
edényeket megjelölte is, de a bort még nem kóstolták meg, következetesen azt
mondjuk, hogy a veszély az eladóé, hacsak a megállapodás más nem volt.
VK Ulpianus D. 18. 6. 1. pr. [177]
Ha valaki bort adott el, és azt kötötte ki, hogy bizonyos időn belül meg kell kóstolni,
azután pedig az eladón múlt, hogy nem kóstolták meg, vajon a megsavanyodás és a
habosodás veszélyéért csak a múltra nézve kell az eladónak felelnie, vagy az időpont
elmúltával is (hogyha esetleg tönkre ment, miután a kóstolásra kitűzött nap elmúlt, a
felelősség az eladót terheli), vagy inkább a vétel felbomlott (mintha feltétellel adták
volna el, vagyis azzal, ha a megkóstolás a kitűzött nap előtt sorra kerül)? És érdekes,
mi a teendő; én pedig úgy vélem: ha ez homályos, azt kell mondani, a vétel fennmarad,
a felelősség azonban az eladót terheli a megkóstolásra kitűzött nap után is, mivel a
helyzetet maga idézte elő.
VK Ulpianus D. 18. 6. 4. pr.
Az eladónak szabad akár kiöntenie a bort, ha a mérésre időpontot tűzött, és a
határnapig a mérés nem történt meg. De nem öntheti ki rögtön, hanem csak miután a
vevővel tanúk előtt közölte, hogy vagy vigye azt el, vagy tudja meg, hogy a bort ki
fogják önteni. Ha pedig, jóllehet kiönthetné, ezt mégsem teszi meg, dicséretet érdemel.
Emiatt hordóbért is igényelhet, de csak ha érdekében volt, hogy üresek legyenek azok
az edények, amelyekben a bor volt (vagy ha azokat a jövőre bérbe akarta adni), vagy
ha azok helyett más hordókat kellett bérelnie. Előnyösebb pedig edényeket bérelni, és
a bort nem odaadni, kivéve, ha a vevő megtérít annyit, amennyiért azokat bérli, vagy
pedig a bort tisztességesen eladni, vagyis annyi gondot fordítani rá, amennyi a saját
kára nélkül lehetséges, s így a vevőt minél kevesebb veszteség érje.
VK Ulpianus D. 18. 6. 1. 3.
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 108
Egyesek úgy vélik, hogy ártalmas méregre vonatkozólag nem lehet adásvételt kötni,
amint a bűnös ügyre szóló megbízás vagy társaság is érvénytelen. Ez a nézet
helyesnek tekinthető olyankor, amikor semmi módon sem lehet más [178] anyag
hozzátételével a mérget hasznossá tenni. Mást kell viszont mondani azokról a
mérgekről, amelyek más anyagokkal elkeverve annyira elveszítik ártalmas
természetüket, hogy belőlük ellenméreg vagy gyógyító orvosság készíthető.
DGy Gaius D. 18. 1. 35. 2.
3. A BÉRLET
A római jogban a bérleti szerződés a mainál jóval szélesebb területre terjedt ki. A
modem jogász egy dolognak ellenszolgáltatásért történt használatba adását nevezi
bérletnek, a rómaiak viszont idesorolták a szabad emberek bérmunkáját is - a mai
munkaszerződést -, továbbá az olyan megállapodásokat, amikor valaki egy bizonyos
teljesítmény, egy bizonyos termék szolgáltatására vállalkozott pénz ellenében. Ezt ma
vállalkozói szerződésnek nevezzük.
A kiválogatott szövegek a bérlet mindhárom fajtáját szemléltetik. Akárcsak az
adásvételnél, itt is a szerződés tárgyai szerint csoportosítottuk a szemelvényeket.
Találkozunk ingatlan bérbeadásával, néhány - mai ember számára is tanulságos - ház
vagy lakásbérleti üggyel, fürdő bérbeadásával, bérmunkával. A vállalkozói szerződés
köréből a legérdekesebbeket: az építkezési és a hajófuvarozási eseteket válogattuk ki.
A bérlet, minthogy a természetjogon alapul, és a ius gentium-on nem előírt szavak
használatával, hanem, mint az adásvétel, akaratmegegyezéssel jön létre.
VK Paulus D. 19. 2. 1.
A bérlet igen közel áll az adásvételhez, és ugyanolyan szabályok szerint jön létre.
Mert amiként az adásvételt akkor kötik meg, ha az árban megállapodtak, ugyanúgy
a bérletet is akkor tekintik megkötöttnek, ha a bérben megállapodtak. Olyan nagy
hasonlóság van az adásvétel és a bérlet között, hogy némelykor kérdésessé válik,
vajon adásvételről vagy bérletről van-e szó? Mint például, ha egy aranyművessel
[179] megállapodom, hogy a saját aranyából nekem meghatározott súlyú és alakú
gyűrűt készítsen, és ezért - mondjuk - háromszázat kapott, ez vajon adásvétel vagy
bérlet-e? Az a döntés, hogy egy szerződés keletkezett, és ez inkább adásvételi.
Hogyha az aranyat én adom, és bért állapítunk meg a munkáért, nem kétséges, hogy
bérlet jött létre.
VK Gaius D. 19. 2. 2. pr.-1.
Ha egy telket tízért adtam bérbe, te pedig úgy véled, hogy ötért bérelted ki, nem jött
létre szerződés. Ha viszont úgy vélem, hogy kevesebbért adtam bérbe, te pedig úgy
hiszed, többért bérelted, akkor a bérlet nem terjed többre annál, mint amit én
gondoltam.
VK Pomponius D. 19. 2. 52.
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 109
Ha a vihar ereje kárt okoz, vizsgáljuk meg, vajon tartozik-e a bérbeadó a bérlőnek
valamit nyújtani. Servius szerint a bérbeadó a bérlővel szemben helytállani tartozik
minden eseményért, amelynek ellenállani nem lehet (vis major). Így a vízáradásért, a
varjak, a seregélyek pusztításáért, vagy ha más hasonló történik, vagy az ellenséges
betörésért. Ha azonban a hibák magából a dologból erednek, azok a bérlőt terhelik,
így, ha a bor megecetesedik, a vetések a férgektől, gyomoktól tönkremennek. De nem
a bérlő kára, ha földcsuszamlás történik és minden gyümölcs odavész. Az elveszett
magvak kárán felül ilyenkor nem kényszeríthető arra, hogy még a föld béréért is helyt
álljon. Ha pedig a szárazság az olajfa gyümölcsét tönkreteszi, vagy az a nap szokatlan
heve miatt következik be, a kár a tulajdonosé lesz. Ha viszont semmi szokatlan nem
történt, a kár a bérlőé. Ugyanez áll akkor is, ha átvonuló hadsereg valamit fegyel-
mezetlenségből magával visz. De ha földrengés következtében úgy besüpped a föld,
hogy semmivé lesz, a kár a tulajdonosra hárul, mert neki a földet szolgáltatnia kell,
hogy gyümölcsöztethessék azt.
VK Ulpianus D. 19. 2. 15. 2. [180]
Azzal a kikötéssel adtam bérbe a földet, hogy másnak szabad azt bérbe adnom, ha
nem a szerződés szerint művelik, és amennyivel kevesebbért adom bérbe, azt nekem
meg kell téríteni. Arról viszont nem szólt a megállapodás, hogyha többért adom bérbe,
azt neked adom. Mivel a földet senki sem művelte, ugyanazt többért adtam bérbe.
Kérdem, vajon a többletet tartozom-e kiadni. A válasz ez: ilyen kötelezettségvállalás
esetén azt kell legfőképpen tekintetbe venni, mi volt a két fél megállapodása; úgy
tetszik, hallgatólag abban állapodtak meg, hogy nem kell semmit sem megtéríteni, ha
a földet nagyobb pénzért adták bérbe, vagyis, hogy ezt a kikötést csakis a bérbeadó
érdekében vették be.
VK Iavolenus D. 19. 2. 51. pr.
Ha a lakók valamivel kevésbé kényelmesen használják az emeleti lakás egyik részét,
nem kell mindjárt a bérből levonni. A lakó ugyanis abban a helyzetben van, hogy a
kényelmetlenségnek valami kis részét viselnie kell, ha az olyan váratlanul adódik elő,
ami miatt a tulajdonosnak valamit le kell bontania. Nem annyira azonban, hogy az
emeletnek arról a részéről, amelynek nagyobb darabjára a lakónak használati joga
van, a tulajdonos a tetőt eltávolítsa.
VK Alfenus D. 19. 2. 27. pr.
Valaki harmincért házat bérelt, s az egyes emeleteket úgy adta bérbe, hogy az
összesből negyven gyűljön össze. A ház tulajdonosa, mivel az épületet
megrongálódottnak mondta, lebontotta. Az volt a kérdés, mennyinek kell venni a
perértéket, ha az, aki az egészet bérelte, bérlői minőségben perel. A felelet az, hogy ha
a megrongált épületet szükséges volt lebontani, a perértéket abból kell kiszámítani,
amennyiért a háztulajdonos bérbeadta, annak az arányos résznek a levonásával,
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 110
amely idő alatt bérlők nem lakhattak ott. Ha viszont nem volt szükség a lebontásra,
hanem azt a tulajdonos csak azért tette, mert jobb [181] házat akart építeni, annyit kell
a bérlő javára megítélni, amennyi kára keletkezett abból, hogy a lakók elköltöztek.
VK Alfenus D. 19. 2. 30. pr.
Valaki a városban évi húsz pénzért fürdő üzemben tartására vállalkozott, és kikötötte,
hogy a fűtőkályha, a csövek és más hasonlók helyreállítására száz pénzt fizessenek
neki. A vállalkozó a száz pénzt követelte. Az a véleményem, hogy ez akkor jár neki,
ha biztosítékot ad arról, hogy a pénzt azoknak a dolgoknak a helyreállítására fordítja.
VK Labeo D. 19. 2. 58. 2.
Egyik másoló a munkaerejét bérbe adta, majd az, aki bérbe vette, meghalt. A másoló
kérelmére Antoninus császár az isteni Severusszal együtt leiratában a következőket
mondta: „Mivel azt adod elő, hogy nem rajtad állt, hogy Antonius Aquila részére az
elvállalt munkát teljesítsed, ha ugyanabban az évben bért mástól nem kaptál,
méltányos, hogy megkapd a járandóságodat."
VK Ulpianus D. 19. 2. 19. 9.
Ha a házépítést úgy adom ki a vállalkozónak, hogy az utóbbi mindent a saját költségén
végezzen, és reám csak a tulajdont ruházza át, mégis bérletről van szó, mert a mester-
ember a saját munkáját, azaz az elkészítés kötelezettségét adja bérbe.
VK Paulus D. 19. 2. 22.2.
Marcius vállalta, hogy Flaccusnak házat épít. Azután, hogy a munka egy része
elkészült, az épület földrengés következtében összedőlt. Massurius Sabinus szerint,
ha ezt természeti erő okozta, amilyen a földrengés, a kár Flaccust terheli.
VK Iavolenus D. 19. 2. 59.
Ha a hajós rakomány szállítását vállalta Minturnae-ba, és [182] mivel a Liris-folyón* a
hajó oda nem juthatott, az árut más hajóra rakta, és ez a hajó a folyó torkolatánál
elpusztult, felelős-e az első hajós? Labeo azt mondja, nem felelős, ha gondatlanság
nem terheli. Különben, ha a tulajdonos akarata ellenére járt el, vagy akár az időjárás,
akár a hajó kevésbé alkalmas volta miatt nem kellett volna így eljárnia, akkor a bérlet
alapján kell perelni.
VK Ulpianus D. 19. 2. 13. 1.
Ha a kapitány a hajót kormányos nélkül a folyóra bocsátja, és vihar keletkezvén, azt
irányítani nem tudja, és a hajó elpusztul, a hajó utasainak ellene a bérleti szerződés
alapján perlési lehetőségük van.
VK Ulpianus D. 19. 2. 13. 2.
* Liris - kis, 158 km hosszú folyó, Rómától délre, Latium és Campania halárán. Mai nevén: Liri.
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 111
Ha valaki elvállalta, hogy hajóján nőt fuvaroz, majd a hajón gyermek születik, úgy kell
megítélni, hogy a gyermekért semmi sem jár, mivel annak a fuvarozása nem nagy
teljesítmény, és nem veszi igénybe mindazt, ami a hajó utasainak a használatára
szolgál.
VK Ulpianus D. 19. 2. 19. 7.
A rhodoszi (hajózási) törvény kimondja, hogy ha a hajó megkönnyítése érdekében az
áruk egy részét kidobták, a kár, valamennyiük érdekében adódott, valamennyiük
hozzájárulásával térüljön meg.
VK Paulus D. 14. 2. 1.
Ha a megrakott hajó könnyítése végett, minthogy terhével a folyóba vagy a kikötőbe
befutni nem tudott, bizonyos árukat csónakba raktak át, hogy akár a folyón kívül, akár
magánál a torkolatnál vagy a kikötőnél ne legyenek veszélyben, és ez a csónak
elsüllyedt, arányosan kell [183] megosztani a kárt azok között, akiknek a hajóban
sértetlen maradt az árujuk, és azok között, akik árujukat a csónakban elvesztették,
éppen úgy, mintha az árut a hajóból kidobták volna. Jogi szakvéleményének második
fejezetében Sabinus is ezt tartja helyesnek. Ezzel szemben, ha a csónak az áruk egy
részével sértetlenül megmarad, a hajó pedig elpusztul, a megosztásnál nem kell
számításba venni azokat az árukat, amelyek a hajóban vesztek el, mivel az áru kido-
bása egy épségben maradt hajó esetében vehető figyelembe.
De ha a hajó, amely a viharban csak az egyik kereskedő áruinak a kidobása révén
könnyebbedett meg, más helyen elsüllyedt, és néhány kereskedő áruit bér ellenében
búvárok halászták ki, Sabinus véleményével egyezően annak, akinek áruit a hajózás
alatt a hajó terhelésének csökkentése miatt vetették ki, részesülnie kell azokéból, akik
a magukét utóbb búvárok révén tartották meg. Azoknak viszont, akik áruikat így
tartották meg, nem kell részt venniük annak a kárában, aki a hajóút során dobatta ki
áruit, de azokból a búvárok valamit kihalásztak. Azoknak az áruit ugyanis nem lehet
úgy tekinteni, hogy kidobásuk a hajó megóvása végett történt.
VK Callistratus D. 14. 2. 4. pr.-1.
4. A TÁRSASÁG
A magánkereskedelem és a magán kézműipar világában gyakori, hogy ketten vagy
hárman társulnak gazdasági célból. Egyesítik anyagi erejüket a közös cél érdekében,
a nyereség reményében. Máskor az egyik fél szakértelmét nyújtja, társai pedig tőkét
adnak az üzleti vállalkozáshoz. Ezeket a szigorúan személyes jellegű
szövetkezéseket nevezték a rómaiak társági szerződésnek. A személyes jelleg
természetesen nem úgy értendő, hogy a társak kötelesek maguk dolgozni, és nem
használhatják fel rabszolgáik munkáját. Mivel a társaság a kölcsönös bizalomra
épült, bármelyik társ kiválása vagy halála azt jelentette, hogy megszűnt a társaság.
A jogi nehézségek - érthetően - rendszerint a hasznok és a kiadások elosztásából, a
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 112
károk vállalásából [184] adódtak. Az itt szereplő néhány szöveg a társasági
szerződések mögött rejlő gazdasági valóságra is fényt vet.
Társasági szerződést szoktunk kötni vagy az egész vagyonra, vagy egyetlen ügyre, pl.
a rabszolgák megvétele vagy eladása céljából. Nagy vitát váltott ki az: lehet-e olyan
társaságot létrehozni, hogy valakit a haszon nagyobb része illessen, viszont a kárból
kisebb rész terheljen. Quintus Mucius úgy vélte, hogy ez a társaság természetével nem
egyeztethető össze. Servius Sulpicius azonban, akinek a felfogása győzött, úgy vélte,
hogy lehet ilyen módon is társaságot létrehozni, s mint mondotta, az úgy is létrejöhet,
hogy valaki a kárból egyáltalán semmiféle részt ne viseljen, a haszonból azonban
részesüljön, feltéve, hogy a munkája olyan értékes, hogy méltányos őt ilyen feltétellel
a társaságba bevenni. Mert kétségtelen, hogy társaságot úgy is létre lehet hozni, hogy
az egyik tag pénzt ad, s bár a másik nem ad, mégis a hasznot megosztják egymás
között. Valakinek a munkája ugyanis gyakran pénzzel ér fel. Az is bizonyos, hogy ha
a felek között nincs is megállapodás a haszon és a kár arányát illetően, a haszon és a
kár egyenlő részekben lesz köztük közös. Ha azonban az egyikre, pl. a haszonra nézve
a részeket meghatározták, a kárra nézve azonban nem állapították meg, úgy arra
nézve is, amit elmulasztottak meghatározni, a részek egyenlők lesznek. A társaság
egészen addig áll fenn, amíg a tagoknak közös a szándéka; mihelyt azonban akár
egyikük is felmondja a társaságot, az megszűnik. Természetesen, ha valaki azért
mondja fel a társaságot, hogy valami éppen kínálkozó haszonra egyedül tegyen szert,
pl. a tagok minden jelen és jövőbeli vagyonára kötött társaságnál a társam, mivel
örökös lett, azért lép ki a társaságból, hogy az örökséget egymaga szerezze meg,
kényszeríteni lehet a haszon felosztására. Ellenben, ha más olyan haszonhoz jutott,
amelynek megszerzésére nem törekedett, az csupán őt illeti. Kizárólag engem illet
meg viszont mindaz, amit a társaság felmondását követően [185] bármilyen módon
szerzek. Megszűnik azonfelül a társaság valamelyik tag halálával is, mivel az, aki
társaságra lép, meghatározott személyt választ magának.
HG Gaius Inst. 3. 148-152.
Ha a társasági tagok egyike a társaság ügyeinek ellátása céljából, pl. azért, hogy árukat
vásároljon, útra kel, csupán az adott üggyel kapcsolatos kiadásokat számíthatja fel a
társaságnak. Jogosan fogja tehát felszámítani az útiköltséget, mind a fogadók, mind az
istállók, valamint a málhásállatok és szekerek bérét, amelyek a saját utazásához,
továbbá csomagjai és az áruk szállításához voltak szükségesek.
HG Ulpianus D. 17. 2. 52. 15.
Két bankár társult egymással, majd egyikük külön szerzett valamit, és abból hasznot
húzott. Vitatták, hogy a haszonnak közösnek kell-e lennie. Severus császár Flavius
Felixnek a következőképpen válaszolt leiratában: „Még ha főképp banktevékenységre
utaltak is a felek, jogilag nem vitás, hogy az, amihez a társ nem bankári tevékenység
során jutott hozzá, a társát nem illeti."
HG Ulpianus D. 17. 2. 52. 5.
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 113
...társulunk úgy, hogy neked három, nekem pedig egy lovam van, azzal a céllal,
hogy lovamat magadhoz véve, eladsz egy négyesfogatot, és a vételár negyedét
nekem fizeted. Nos, ha az eladás előtt lovam elpusztul, Celsus szerint a társaság
megszűnik, és lovaid vételárának egy részét sem kell átadnod, mivel a társaság
létrehozásának nem az a célja, hogy egy négyesfogatot tartsunk, hanem az, hogy
eladjuk a lovakat. Ha viszont a megállapodás úgy szólt, hogy négyesfogatot tartunk
és azt közösen használjuk, s neked három részed van, nekem pedig egy, úgy kétség-
kívül még most is társak vagyunk.
HG Ulpianus D. 17. 2. 58. pr. [186]
5. A MEGBÍZÁS
A római jogban sokáig nem járt fizetség azért, ha valaki elvállalta, hogy más
érdekében elintézzen valamit: ellássa a perbeli képviseletét, megvásároljon számára
egy házat. A római társadalom ugyanis annyira át- meg átszövődött a személyes
kapcsolatokkal és függőségekkel, hogy rendszerint olyan félszabad vagy függő
helyzetben levő emberek intézték megbízás alapján mások ügyeit, akiknek ez jogi
vagy legalábbis erkölcsi kötelességük volt. Csak a császárkorban ismerték el, hogy
ezért a többnyire szellemi jellegű fáradozásért is jár fizetség. Alighanem az ügyvédek
szorgalmazhatták legbuzgóbban a megbízás honorálását.
A megbízás, ha nem ingyenes, akkor semmis. Ugyanis az erkölcsi kötelességből és
barátságból ered, tehát természetétől idegen az, hogy ára legyen — ha pedig pénz
kerül szóba, akkor már inkább bérletről beszélhetünk.
KI Paulus D. 17. 1. 1. 4.
Megbízás akkor jön létre közöttünk, ha vagy csak az én érdekemben, vagy csak más
érdekében, továbbá az én és más érdekében, vagy akár az én és a te, tehát közös érde-
künkben, illetve a te és a más, azaz közös érdeketekben bízlak meg. Hiszen ha téged
csupán a te érdekedben bíználak meg, a megbízás teljesen fölösleges, ennélfogva
ebből kötelezettség nem származik. Kizárólag az én érdekemben jön létre a megbízás,
például abban az esetben, ha megbízlak téged, hogy járj el ügyeimben, vagy vásárolj
nekem egy telket, vagy érettem vállalj kezességet. Csupán más érdeke az az eset, ha
megbízlak téged, hogy intézd Titius ügyeit, vagy vásárolj neki telket vagy érette
kezeskedj. Az én és más érdeke, tehát közös érdek az, ha például megbízlak a magam
és Titius ügyeinek intézésével, vagy nekem és Titiusnak történő telekvásárlással,
illetve érettem és Titiusért való kezességvállalással. A te és az én érdekem az, ha pél-
dául azzal bízlak meg, hogy hitelezz kamatra annak, aki kölcsönt adott vagyonomra.
A te és a más érdeke az, ha [187] például megbízlak téged, hogy Titiusnak hitelezz
kamatra, mert ha azzal bíználak meg, hogy kamat nélkül hitelezz, akkor a megbízás
csupán a más érdekében jönne létre. Viszont a te érdekedben jön létre a megbízás, ha
azzal bízlak meg, hogy pénzedet inkább fordítsd ingatlan vásárlására, mintsem hogy
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 114
kamatra kölcsönadd, vagy ellenkezőleg, inkább kölcsönökre, mint telekvásárlásra
fordítsd. Az effajta megbízás inkább jó tanács, mint megbízás, és ennélfogva nem is
eredményez lekötöttséget, mivel a jó tanács senkit sem kötelezhet, még akkor sem, ha
nem használ annak, akinek adták, mivel hogy mindenki szabadon ítélheti meg, hogy
hasznos-e neki, javára válik-e a jó tanács.
KI Gaius D. 17. 1. 2.
Ha valaki megbízott engem azzal, hogy saját ügyemben járjak el, és eljárok, akkor
felvetődik a kérdés: lehetséges-e megbízás alapján pert indítani. Celsus erre
válaszként összefoglaló munkájának hetedik fejezetében azt hozza fel, hogy az
esetben, amikor Aurelius Quietus - mint mesélik - megbízást adott a nála
vendégeskedő orvosnak, hogy az ravennai kertjében, ahová évente visszavonult
pihenni, labdapályát, fűtőberendezést, valamint bizonyos egészségügyi
beruházásokat végezzen, akkor annak levonásával, amennyivel az építmények
értékesebbé lettek, a többletberuházások költségeit a megbízás keresetével perelni
lehet.
KI Ulpianus D. 17. 1. 16.
6. A KÖLCSÖN
Bár a kölcsön az adásvétel mellett a leggyakoribb és a legfontosabb szerződés, mégis
aránylag kevés szemelvényt vettünk fel a bemutatására. Ennek a tartózkodásnak az a
magyarázata, hogy a kölcsönből adódó jogesetek, jogviták aránylag ritkán tartal-
maznak olyan színes elemeket, amelyek a puszta jogi érdekességen kívül az akkori
életről is tanúskodnának. Sőt, az idevágó [188] szövegek nemegyszer meglehetősen
szárazak. Természetesen olyanokat igyekeztünk kiválogatni, amelyek nem ezek közé
tartoznak.
A dolog átadásával jön létre az ügylet, például a kölcsön esetében. A kölcsön-
nyújtásnak az a jellemzője, hogy tárgyai csak olyan dolgok lehetnek, melyek súly,
szám vagy mérték szerint meghatározhatók, amilyen a vert pénz, a bor, az olaj, a
gabona, a rézérc, az ezüst és az arany. E dolgokat megszámlálva, megmérve vagy
lemérve azzal a céllal adjuk át, hogy e dolgok a kölcsönvevőé legyenek, és hogy
majdan nekünk ne ugyanazt, hanem ugyanolyan fajtájú, másik dolgot adjon vissza.
KI Gai. Inst. 3. 90.
Ha kölcsönöztünk, bár nem kötöttük is ki azt, hogy azonos minőségű lesz majd, amit
a kölcsönvevő visszaad, az adós ugyanabból a dologfajtából silányabbat mégsem
adhat vissza: pl. nem adhat újbort óbor helyett, mert ez magához a szerződés
lényegéhez tartozik, tehát eleve kikötöttnek tekintendő, hogy ugyanabból a dologból
ugyanolyan minőségűt kell visszaadni, mint amilyent kaptunk volt.
KI Pomponius D. 12. 1. 3.
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 115
Megkértél, hogy hitelezzek pénzt neked. Mivel pénzem nem volt, aranycsészét, illetve
aranytömböt adtam, azzal, hogy add el, és használd fel az érte kapott pénzt. Ha eladod
ezeket, úgy vélem, a pénz kölcsönnek tekintendő. Ha ugyanis a csészét vagy az
aranytömböt — bár nem voltál, gondatlanul hanyag — elvesztetted volna még eladás
előtt, az a kérdés merül fel, hogy melyikünk a károsult. Az én véleményem szerint
Nervának a megkülönböztetése igen helyes, és nagy fontossága van annak, vajon
eladásra szántam-e az aranycsészét vagy aranytömböt. S ha egyszer eladásra szántam,
az én károm az, hogy elveszett, éppúgy mintha másnak adtam volna át, hogy adja el.
Ezzel [189] szemben, ha nem az volt a szándékom, hogy a magam javára túladjak a
dolgomon, hanem az eladás oka az volt, hogy te használd az eladásiból befolyó pénzt,
akkor a te károd az, hogy elveszett, különösen abban az esetben, ha kamat nélkül
kölcsönöztem.
KI Ulpianus D. 12. 1. 11. pr.
Egyesek úgy vélekedtek, hogy azt, aki tízet követel, nem lehet arra kényszeríteni,
hogy fogadjon el ötöt, és járjon a többi után, sem annak, aki egy telket a sajátjának
mond, annak részét perelnie, noha mindkét esetben emberségesen jár el az a praetor,
aki a felperest arra kényszeríti, hogy a felajánlottat azért fogadja el, hiszen feladata a
perek csökkentése is.
KI Iulianus D. 12. 1. 21.
7. A HASZONKÖLCSÖN
A mindennapi beszédben nem teszünk különbséget a kölcsön és a haszonkölcsön
között; mindkettőt kölcsönnek nevezzük. A könyvet, a kabátot "kölcsönadjuk"
barátunknak, holott ilyenkor haszonkölcsön jött létre. Kölcsönbe pénzt szokás adni,
és ilyenkor az adós nem ugyanazokat a pénzdarabokat, bankjegyeket köteles
visszaadni, amelyeket kapott - máskülönben nem sok értelme lenne a kölcsönnek -,
hanem ugyanolyan „mennyiségű" pénzt. Ugyanez történik akkor, amikor a
szomszédasszonynak zsírt vagy sót kölcsönzünk. A haszonkölcsönnél ellenben
ugyanazt a dolgot kell visszaadni, amelyet egy időre szívességből használatra adunk.
A kölcsön és a haszonkölcsön világos elhatárolása a római jogászok műve. A
haszonkölcsön, ha hihetünk forrásainknak, meglehetősen gyakori szerződés lehetett
Rómában. Itt mindössze néhány szöveggel szemléltetjük.
Akinek továbbá egy dolgot használatra, azaz haszonkölcsönbe adnak, az az átadás
ténye miatt kötelezi el magát, [190] és haszonkölcsön címén perelhető. Ez azonban
nagyon is különbözik attól, aki kölcsön kapott valamit; a dolgot ugyanis nem úgy
adják neki, hogy az övé legyen, s ezért magát a dolgot lesz köteles visszaadni ...
Haszonkölcsönbe adottnak pedig helyesen csak akkor tekintjük a dolgot, ha bér
fizetése vagy kikötése nélkül kaptad azt használatra. Ha bért is kikötöttek, akkor a
dolog használatát bérletnek kell tekinteni: a haszonkölcsönnek ugyanis ingyenesnek
kell lennie.
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 116
HG Inst. 3. 14. 2.
Ha haszonkölcsönbe adok neked egy lovat, azzal, hogy azt meghatározott útra
veheted igénybe, s a ló anélkül, hogy hibás volnál, az úton legyengül, nem felelsz a
haszonkölcsön alapján. Én voltam ugyanis hibás, hogy a lovat olyan hosszú útra
adtam haszonkölcsönbe, amelynek fáradságát nem volt képes elviselni.
HG Pomponius D. 13. 6. 23.
Ha rabszolgám a dolgomat haszonkölcsönbe adja neked, miközben tudod, hogy nem
akarom, hogy az nálad haszon- kölcsönben legyen, a haszonkölcsön és a lopás
büntetésre menő keresetével, továbbá a lopás kártérítésre menő keresetével lehet
perelni.
HG Ulpianus D. 13. 6. 14.
Megkértél, hogy adjam kölcsön a rabszolgámat egy tállal. Ha a rabszolga nálad
elveszíti a tálat, akkor Cartilius szerint tiéd a felelősség, mert úgy kell venni, hogy a
tálat is haszonkölcsönbe adtam. Ha viszont a rabszolga megszökik a tállal, nem felel
az, aki haszonkölcsönbe kapta, kivéve ha a szökés körül gondatlanság terheli.
DGy Ulpianus D. 13. 6. 5. 13. [191]
8. A LETÉT
Rómában ugyanúgy előfordult, mint napjainkban, hogy valaki elutazván megkérte
ismerősét, őrizze meg értékes holmiját, vagy gondozza távollétében a háziállatait.
Ebből a szokásból fejlődött ki a letéti szerződés. Minthogy a rómaiaknál ez a szerződés
rendszerint jó barátok között jött létre, a megőrzésért nem járt fizetség, csupán a
költségek megtérítését lehetett igényelni. A pénzletéttel viszont már akkoriban is
hivatásos emberek, a bankárok foglalkoztak, és a letét után kamatot fizettek, akárcsak
a modern bankok.
A letét az, amit valakinek megőrzésre adnak át. Az elnevezés egyrészt a „teszik", azaz
átadják igéből ered, másrészt a „le" igekötő gazdagítja a szó jelentését, így is
figyelmeztetve arra, hogy a dolog megőrzése teljesen a letéteményes becsületességére
van bízva.
KI Ulpianus D. 16. 3. 1. pr.
Az esetben, ha valaki rabszolgáját őrzés céljából történetesen szárazmalomba adta, ott
viszont őrzési díjat számítottak fel, úgy vélem, bérbeadóként lehet a szárazmalom
tulajdonosát perelni. Ha viszont én a rabszolga szárazmalomban végzett munkájáért
bért kaptam, akkor bérbeadóként perelhetek, hiszen, ha a rabszolga munkája őrizete
költségeit kiegyenlíti, akkor mintegy a bérlet egy faja áll fenn. Ámde mivel pénzt nem
fizettek, az előírt szavak keresetét lehet indítani. Ha csupán élelmezték a rabszolgát,
és a munkájáról nem állapodtak meg, akkor letét címén lehet perelni.
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 117
KI Ulpianus D. 16. 3. 1. 9.
Quintus Caecilius Candidus a következő szövegű levelet írta Paccius Rogatianusnak:
„Caelius Candidus Rogatianusának üdvözletét küldi. E levél útján hozom szíves
tudomásodra, hogy azt a 25 aranyat, amelyről úgy rendelkeztél, hogy nálam
maradjon, üzleti könyveimben javadra [192] írtam, mindjárt gondoskodva arról is,
hogy az összeg ne maradjon haszon nélkül, tehát hogy kamatozzék neked."
Felvetődik a kérdés, hogy e levél alapján követelhető-e a kamat. A válaszom csak az
lehet, hogy a jóhiszeműségen alapuló eljárás szerint jár a kamat, akár kiadta kamatra
a pénzt, akár saját céljaira használta fel.
KI Scaevola D. 16. 3. 28.
A szerződéseknél megkívánt jóhiszeműség a legnagyobb méltányosságot igényli; de
pusztán a ius gentium alapján bíráljuk-e el, vagy pedig a ius civile és a praetori jog
figyelembevételével is? Példának okáért abban az esetben, ha egy főbenjáró bűnös
letétbe helyezett nálad 100-at, majd deportálták, és vagyonát elkobozták, vajon neki
kell-e a pénzt visszajuttatni, avagy az állam javára kell befizetni? Ha csupán a ius
gentiumot és a természetjogot vesszük figyelembe, akkor annak kell visszaadni az
összeget, aki adta. Ha azonban a ius civilét és a jogrendet tekintjük, akkor az állam
javára juttatandó, mert a gonosztevőnek - éppen azért, hogy gonosztetteinek
következményei mások elrettentését is szolgálják - nyomorral is kell vezekelnie.
KI Tryphoninus D. 16. 3. 31. pr.
Ha egy vitás dolog letéteményese a rábízott rabszolgát - akit azért bíztak rá, mert
ügyében vizsgálat folyik, és ezért megkötözték, illetve kínpadra vonták - irgalomból
elereszti, akkor véleményem szerint szinte már csalárdul járt el, mivel tudta, hogy
eljárás folyik ellene. Nem megfelelő alkalommal gyakorolt irgalmat, ugyanis
lehetősége lett volna elhárítani magától e feladatot, nem pedig csalárdul eljárnia.
KI Ulpianus D. 16. 3. 7. pr.
Publia Maevia férjéhez utaztában Gaia Seiának a következő szavak kíséretében adott
át egy ruhákkal és azok [193] felszerelésével megrakott lezárt ládát: „Juttasd vissza
nekem, ha teljesen egészségesen hazatérek, ha viszont valami történik velem, akkor
korábbi férjemtől született fiam kapja meg." Mivel meghalt, bizonytalan, hogy az
átadott dolgot a fiának avagy férjének kell-e kiadni. Paulus véleménye az, hogy a
fiúnak kell kiadni.
KI Paulus D. 16. 3. 26. pr.
9. AZ AJÁNDÉKOZÁS
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 118
Bár a rómaiak az ajándékozást nem nevezték kifejezetten szerződésnek, mégis ide
sorolható. A jogtudósok szabatosan kimunkálták az ajándékozás ismérveit. Csak azt
az ingyenes juttatást sorolták ide, amikor az ajándékozó vagyona ezzel csökkent, a
megajándékozotté pedig növekedett. Tehát ajándék volt, ha valaki a rabszolgáját a
barátjának adta, de nem tekintették ajándéknak azt, ha például szívességből elvégzett
neki egy munkát, ezzel az ő vagyona nem csökkent.
Első tekintetre visszásnak tetszik, hogy a házastársak közötti ajándékozást a római
jog tiltotta. De érthetővé válik ez a szabály is, ha nem apró alkalmi meglepetésekre,
hanem ház, telek, rabszolgák ajándékozására gondolunk. A rómaiak attól tartottak,
hogy a férj vagy a feleség - visszaélve a házastársi szeretettel és ragaszkodással -
kifosztja hitvesét. Korunkban is formai előírásokkal nehezítik meg a házastársak
közötti ajándékozást. Így a magyar jog szerint közjegyzői okirat szükséges hozzá.
Az számít ajándéknak, amit minden jogi kényszer nélkül engednek át.
VK Papinianus D. 39. 5. 29. pr.
Az ajándékozás többféle. Van, aki azzal a szándékkal ajándékoz, hogy nyomban azé
legyen, aki kapja, és hozzá többé semmi esetre vissza ne kerüljön, s ezt semmi más
okból nem teszi, mint hogy bőkezűséget és jótékonyságot gyakoroljon. Ez a szó igazi
értelmében vett ajándékozás. Van, aki úgy [194] ajándékoz, hogy csak akkor legyen
azé, aki kapja, amikor valami bekövetkezik: ez nem igazi ajándékozás, hanem csak
feltételhez kötött ajándékozás. Hasonlóképpen, amikor valaki azzal a szándékkal
ajándékoz, hogy az, aki kapja, azonnal tegyen meg valamit, ha pedig valami meglesz
vagy nem lesz meg, azt akarja, hogy az ajándék hozzá kerüljön vissza. Ez sem igazi
ajándékozás, hanem olyan, amely bizonyos feltétel bekövetkeztével felbomlik. Ilyen
például a halál esetére szóló ajándékozás.
VK Iulianus D. 39. 5. 1. pr.
A szeretetből adott ajándékok, akár tisztességesek, akár nem, nincsenek tiltva.
Tisztességesek az arra érdemes barátoknak adott ajándékok, vagy azok, amelyeket
szükséges volt adni. Tisztességtelenek a prostituáltaknak adott ajándékok.
VK Ulpianus D. 39. 5. 5.
Más házában ingyen lakni ajándékozásnak minősül. Aki ott lakik, azt kapja
ajándékba, hogy a lakásért nem fizet bért. Érvényes lehet ugyanis az ajándékozás testi
tárgy ajándékozása nélkül is, mint például, ha az adósommal ajándékozás céljából
úgy állapodom meg, hogy bizonyos idő letelte előtt nem követelem tőle a tartozását.
VK Ulpianus D. 39. 5. 9. pr.
Az ifjabb Aquilius Regulus így írt Nicostratus szónoknak: „Mivel atyámmal is mindig
együtt voltál, és engem ékesszólásoddal és szorgalmaddal jobbá tettél, neked ajándé-
kozom az emeletet, és megengedem neked, hogy abban lakjál, és azt használd."
Regulus halála után Nicostratus a lakás miatt perbe keveredett, és mikor erről velem
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 119
eszmecserét folytatott, azt mondtam, úgy védekezhetik, hogy nem puszta
ajándékozás volt, hanem Regulus a tanítói szolgálatért valami díjazás formájában
ellenszolgáltatást adott, és [195] ezért a jövő időre szóló ajándékot nem lehet
érvénytelennek tekinteni.
VK Papinianus D. 39. 5. 27.
Nálunk bevett szokás, hogy a férj és a feleség között az ajándékozások nem
érvényesek. Bevett pedig azért, hogy az egymás iránti kölcsönös szeretet folytán
mértéktelenek lévén, ne fosszák ki ajándékokkal egymást, az egymás iránti pazarlásra
való hajlandóságuk következtében pedig ne csökkenjen az a törekvésük, hogy
gyermekeiket minél jobban felneveljék. Sextus Cecilius még azt az okot is hozzáteszi:
gyakran megtörténhetne, hogy a házasságok felbomlanának, ha nem ad ajándékot az,
aki megteheti. És erre való tekintettel bekövetkezhetnék az, hogy a házasságok
megvásárolhatókká válnak.
VK Ulpianus - Paulus D. 24. 1. 1. - 2.
Ez a megfontolás császárunk, Antoninus Augustus rendelkezéséből is kitűnik, mert
így szólt: „Őseink a férj és a feleség között az ajándékozásokat megtiltották, csakis a
lélekbeli szeretetet minősítvén tisztességesnek; vigyáztak a házastársak jó hírnevére
is, hogy egyetértésük ne látsszék olyannak, amit pénzért hoztak létre, vagy hogy az
ajándékozás a jobb házastársat szegénységbe ne vigye, a rosszabb pedig gazdagabbá
ne legyen."
Lássuk, kik között tilosak az ajándékozások. Ha szokásaink és törvényeink szerint
a házasság fennáll, az ajándékozás nem érvényes. De ha valami akadály útját állja
annak, hogy házasság keletkezzék, az ajándékozás érvényes. Tehát, ha egy senator
lánya a senatus határozata ellenére egy felszabadított szolgájával, vagy provinciából
származó asszony azzal, aki ott szolgálatot teljesít, a szolgálati szabályok ellenére
házasságra lép, az ajándékozás érvényes, mert ezek nem házasságok. Mégsem szabad
ezeket az ajándékozásokat jóváhagyni, mégpedig azért, hogy ne legyen a helyzetük
jobb azoknak, akik vétkeztek. Az isten [196] Severus császár Pontius Paulinus senator
felszabadított rabszolganője esetében mégis ellenkezőleg határozott, mivel ott az
együttélés nem házastársi érzelemből fakadt, hanem inkább ágyasság jellegű volt.
VK Ulpianus D. 24. 1. 3. pr.-1.
Elfogadott nézet az, hogy az ágyasnak adott ajándékot nem lehet visszavonni. Még ha
utóbb házasság jön is létre köztük, akkor sem lehet érvényteleníteni azt, ami korábban
érvényes volt. Vajon a házasságot vizsgálva, figyelemmel kel! lenni arra, hogy a
házastársak közötti megbecsülés és szeretet megvolt-e már akkor is, mielőtt azt
megkötötték volna? Így válaszoltam: „Ezt mérlegelni kell, a házasságot ugyanis nem
a házastársak közti szerződés hozza létre."
VK Papinianus D. 39. 5. 31. p.
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 120
Családhoz tartozó fiú nem ajándékozhat, még akkor sem, ha külön kezelt vagyonával
szabadon rendelkezhetik. Ezt ugyanis nem azért engedik meg neki, hogy azt
elpazarolja. Mi van tehát akkor, ha a jognak megfelelő meggondolásból ajándékoz:
vajon vélekedhetünk úgy, hogy az ajándékozásnak helye van? Válaszunk igenlő.
Ugyanígy vélekedünk akkor is, ha valaki a családhoz tartozó fiúnak megengedte
külön kezelt vagyonával való szabad intézkedését, ha ehhez határozottan hozzátette:
megengedte neki, hogy ajándékozzon. Nem vitatható, hogy ebben az esetben is
ajándékozhat. Néha a személy rangjából és helyzetéből is lehet erre következtetni.
Tételezzük fel, hogy a fiú senator vagy más hasonló rangot visel. Ilyenkor
elképzelhető, hogy az apa megengedte az ajándékozást is.
VK Ulpianus D. 39. 5. 7. pr.-3. [197]
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 121
VII.
A BÜNTETŐJOG
Az egyszerűség és az érthetőség kedvéért adtuk ennek a fejezetnek a "büntetőjog"
címet. Ez a szó érzékelteti ugyanis leginkább, amiről az itt összegyűjtött szövegek
szólnak: a mai szóhasználatban bűncselekményeknek nevezett tettekről, azok meg-
büntetéséről és a bűnösök ellen indított eljárásról. De meg kell vallanunk, hogy ez a
cím mind a modern, mind a római jog szemszögéből nézve pontatlan. A mai jog
különválasztja a büntetőjogot a büntető eljárási jogtól, ebben a fejezetben pedig
mindkettőről szó lesz. Római jogi szempontból az a kifogás vethető fel, hogy azokat a
cselekményeket, amelyeket ma a büntetőjog egy jogtestben egyesít, a romaiak két
csoportra osztották, és különbözőképpen ítélték meg. A mai bűntettek nagyobb részét
"crimen"-nek nevezték, és a modern büntetőjoghoz hasonlóan az állam üldözte és
büntette őket; ezek tehát nagyjában megegyeznek a mai bűncselekmények jogi
jellegével. Más bűntetteket viszont, így például a lopást, "delictum"-nak vagy
„maleficium"-nak neveztek, és nem a büntetőjoghoz tartozónak tekintettek, hanem a
magánjogba soroltak be. "A tettest nem a hatóság üldözte, és büntette meg. Kilétét a
károsultnak magának kellett kinyomoznia, és ha ez sikerült, magánjogi pert
indíthatott ellene, ugyanúgy, mintha - mondjuk - a kölcsöntartozását nem fizette
volna meg. Büntetésképpen a tolvaj az okozott kár többszörösét fizette meg. Ezt a
pénzt, minthogy a per magánjellegű volt, nem az állam, hanem a károsult kapta. Ez a
kettősség mindvégig megmaradt a római jogban, bár a császárkorban némiképp [201]
elhalványult a "delictum" magánjellege. Itt mindkét fajta bűncselekményről: a
"crimen"-ről és a "delictum"-ról szó lesz.
Elöljáróban néhány szót kell ejtenünk a római büntetőjog védelmében. A
szakemberek többnyire úgy vélekednek, hogy Rómában a büntetőjog meglehetősen
kezdetleges és a magánjoghoz képest alacsony színvonalú volt. Ebből kiindulva,
kevesen foglalkoznak a római büntetőjoggal, és minthogy nem ismerik, a kedvezőtlen
előítélet egyre csak erősödik. Pedig érdemes a büntetőjogi szövegekkel
megismerkedni. Ezeket olvasgatva könnyen meggyőződhetünk arról, hogy az elítélő
vélemény vitatható. A római büntetőjogot alighanem a magánjog kiválósága
kárhoztatta hamupipőke szerepre. Olyasféle sorsra jutott, mint
a zseniális emberek tehetséges fiai. A lángelme fényében a tehetség is gyenge
képességnek tetszik, ezért sohasem ítélik meg tárgyilagosan. Kétségtelen, hogy a
római büntetőjog nem érte el ugyanazt a magas szintet, mint a magánjog. De az is
bizonyos, hogy egy ennyire kedvezőtlen összehasonlítás híján jobban megbecsülnék.
A büntetőjoggal végeredményben ugyanazok a jogtudósok foglalkoztak, akik a római
magánjogot kialakították. Kevéssé valószínű, hogy mihelyt a büntetőjogról kezdtek
írni, elveszítették volna ítélőképességüket és hozzáértésüket. Az is bizonyos persze,
hogy a büntetőjog közvetlenebbül védi az államrendet a magánjognál, politikai
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 122
érdekeknek itt nagyobb szerepük van, ez a jogászok kezét is jobban megkötötte. A
büntetőjog kevesebb teret biztosított a „méltányosság művészetének" gyakorlására.
Ha mindezt mérlegeljük, talán sikerűi tárgyilagos képet alkotnunk a római
büntetőjogról.
Amint a szemelvényekből kiviláglik, a rómaiak nem egy - ma sem értéktelen -
büntetőjogi elvet dolgoztak ki. így például kimondták, hogy a büntetőtörvények
értelmezésekor az enyhítésre, nempedig a szigorításra kell törekedni. Figyelemre
méltó az a szabály is, hogy senkit sem szabad távollétében elítélni, mert így nincs
lehetősége a védekezésre. Ezt az értelmes elvet még a modem büntetőjog sem követi
mindig. Pozitív vonás az is, hogy a bírót nem kötelezték arra, hogy meghatározott
büntetést rójon ki, hanem lehetővé tették a számára, hogy - akárcsak ma - a tett súlya
szerint enyhébb vagy szigorúbb ítéletet hozzon.
Ezeket a pozitívumokat azonban egy sor kevéssé rokonszenves vonás ellensúlyozza.
Semmiképpen sem helyeselhető például a vallatáskor alkalmazott tortúra. Igaz ugyan,
hogy csak a [202] vádlottak kínvallatását engedélyezték, a tanúkét nem, de a
rabszolgákra még ez a megszorítás sem vonatkozott. Jellemző a római jogtudósok
világos ítélőképességére, de opportunizmusára is, hogy - amint Ulpianus egyik
szövegéből kitűnik - tisztában voltak a kínvallatásnak mint bizonyítéknak a
tökéletlenségével. A jogtudós elmondja, hogy a szívósabb emberek kiállják a kín-
zásokat, és nem vallanak, míg mások, félvén a szenvedéstől, inkább hazudnak,
csakhogy ne gyötörjék őket. Tehát tudták - valószínűleg nem csupán Ulpianus, hanem
kollégái is -, hogy a kínvallatás nem alkalmas az igazság kiderítésére, mégsem tudunk
arról. hogy javasolták volna megszüntetését vagy akárcsak az enyhítését.
Végeredményben a római büntetőjog sem a sommás elmarasztalást, sem a
kritikátlan magasztalást nem érdemli meg. Igen modernül hangzó és ésszerű
büntetőjogi elvek mellett negatív vonásokkal is találkozunk. Ezek a számunkra
visszataszító eszközök persze az ókorban mindenütt elterjedtek, sőt a XVIII. századig
Európában is ilyesféle módszereket alkalmazott a büntetőjog. Legfeljebb azt vethetjük
a rómaiak szemére, hogy büntetőjogukkal nem mindenben előzték meg korukat.
1. A BÜNTETŐJOGI ELVEK
Amikor a törvényeket értelmezzük, inkább enyhíteni kell a büntetést, mint
súlyosbítani.
ZJ Hermogenianus D. 48. 19. 42.
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 123
Annak, aki napjainkban a rendkívüli perrend* szerinti büntető eljárást vezeti, akár
súlyosabb, akár enyhébb ítéletet [203] tetszése szerint szabad hoznia, úgy azonban,
hogy a mértéket egyik esetben se lépje túl.
ZJ Ulpianus D. 48. 19. 13.
Bűncselekményt elkövetni előre megfontoltan, felindulásból vagy véletlenül lehet.
Élőre megfontoltan bűnöznek a rablók, akiknek ez a mesterségük, felindulásból, aki
részegségében tettlegességre vetemedik, vagy fegyverhez nyúl. Véletlenül pedig az,
aki vadászat közben fegyverét a vadra hajítja és embert öl vele.
ZJ Marcianus D. 48. 19. 11. 2.
Az apa bűne vagy büntetése miatt makulátlan marad a fiú, mert mindenki a saját vétke
terhét viseli, és nem lehet a bűnt örökölni, amint ezt Marcus Aurelius és Lucius Verus
császárok a hierapolisbelieknek írták.
ZJ Callistratus D. 48. 19. 26.
A puszta szándékért senki sem büntethető.
ZJ Ulpianus D. 48. 19. 18.
2. A BÜNTETŐ ELJÁRÁS
E címszó alatt azokat a szövegeket gyűjtöttük össze, amelyek a vádlott ellen indított
eljárásról, a vádról, a bizonyításról szólnak. A legnagyobb eltérés a mai és a római
büntető eljárás között talán az volt, hogy míg napjainkban a vádat az állam
tisztviselője: az ügyész képviseli, addig Rómában - nem lévén ügyészségi szervezet -
bármelyik polgár emelhetett vádat. A császárkorban a vádemelés sokszor egyszerű
feljelentést jelentett. Ebben a tekintetben a római eljárás tehát kevésbé hatósági jellegű
a modern büntető eljárásnál.
Ebben a részben megismerkedünk a vádlottak őrizetének, a mai "előzetes
letartóztatásnak" a szabályaival, a feltételes szabadlábra helyezéssel, amelyhez azt
kívánták meg, hogy valaki kezességet vállaljon a vádlottért. Olvashatunk a
kihallgatásról és [204] a kínvallatásról is. Figyelemre méltó, hogy a kínvallatás éppen
nem dicső módszerének taglalása során Ulpianus váratlanul meglepően modern
gondolatot vet fel. Felhívja a bírák figyelmét arra, hogy a kihallgatáskor ne tegyenek
fel olyan kérdéseket, amelyek sugallják a választ - úgynevezett „szuggesztív"
kérdéseket -,mert ezzel befolyásolják a vádlottat vagy a tanút.
A rómaiak büntető eljárása pozitív és negatív vonások keveréke, akárcsak
büntetőjoguk egésze.
* A császárkor kezdetén, a köztársaság rendje szerint történő igazságszolgáltatás mellett bevezették
rendkívüli eljárásként azt, hogy a császár hivatalnokai ítélkeztek egyes ügyekben. Ez fokozatosan
kiszorította a régi igazságszolgáltatási formákat, majd az i. sz. IV. században egyedüli bírósági eljárássá
vált. Ulpianus, a III. században, még rendkívüli eljárásnak nevezi, holott az ő korában ez a megjelölés
már nemigen felelt meg a való helyzetnek: a császári igazságszolgáltatás túlsúlyának.
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 124
Nem minden olyan per közvádas, amelyben bűncselekmény a tárgy, hanem csak
azok, amelyek cselekménye törvény szerint közvádra üldözendő.
ZJ Macer D. 48. 1. 1.
Egyes közvádas perek főbenjárók, mások nem. Főbenjárók azok, melyek büntetése
halál vagy száműzés, amit a víztől és a tűztől való eltiltásnak nevezünk. E
büntetésekkel ugyanis a tettes kikerül a polgárok közül. A nem főbenjárók büntetése
nem száműzés, hanem kitiltás, ugyanis a kitiltottnak megmarad a polgárjoga. Azok
sem főbenjárók, amelyekben vagyoni vagy testi büntetést szabnak ki.
ZJ Paulus D. 48. 1. 2.
Hogy kik emelhetnek vádat, azt megértjük, ha tudjuk, hogy kik nem emelhetnek.
Egyesek nem emelhetnek vádat koruk vagy nemük miatt, a gyermek és az asszony.
Mások esküjük miatt, mint a zsoldoskatonák, mások tisztségük és hatalmuk miatt,
mert ezek viselői kockázat nélkül nem idézhetők perbe*, mások saját bűnük miatt,
mint akik elvesztették a becsületüket, mások hamis vád miatt, mint akik két vádlottal
szemben írtak alá vádat, és a vádemelésért vagy vádat nem emelésért pénzt fogadtak
el. Egyesek állapotuk miatt, mint a volt rabszolgák felszabadítójukkal szemben, [205]
mások a rágalom gyanúja miatt, mint azok, akikre hamis tanúskodás bizonyult,
néhányan pedig szegénységük miatt, mint azok, akiknek 50 aranynál kisebb a
vagyonuk.
ZJ Macer - Paulus - Hermogenianus D. 48. 2. 8-10.
Mindazoktól azonban, akik a velük szemben történt jogtalanság miatt lépnek fel, vagy
a hozzájuk legközelebb állók haláláért állnak bosszút, nem tagadható meg a vád-
emelés.
ZJ Macer D. 48. 2. 11. pr.
Tilos az asszonynak közvád alá helyeznie bárkit, hacsak nem szüleinek,
gyermekeinek, szabadonbocsátóinak, vagy azok fiainak, leányainak és unokáinak
halálát akarja megtorolni.
ZJ Pomponius D. 48. 2. 1.
A vakmerő vád három fajtája háromféleképpen büntetendő; ezek a rágalmazás, a
bűnpártolás és a vádelejtés.
Rágalmazás, ha valakit hamisan vádolunk bűncselekménnyel, bűnpártolás, ha a
valódi bűncselekményt takargatjuk, a vádelejtés, ha a vádtól egészen elállunk.
A rágalmazókra a Remmius-törvény szab ki büntetést. Nem mindenki eleve
rágalmazó, aki nem tudja vádját bizonyítani: hanem a vád vizsgálója bírálja el
* A szöveg ezen a ponton nem egészen világos. Valószínűleg nem azt tiltja, hogy a tisztséget betöltő
személy vádat emelhessen, hanem azt, hogy ellene vádat lehessen emelni. (Nyelvi szempontból
mindkét értelmezés elfogadható.)
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 125
meggyőződése szerint, miután a vádlottat a vád alól felmentette, hogy milyen
indítékból került sor a vádemelésre, és ha a vádló jogos tévedését felismeri, felmenti
őt, ha pedig nyilvánvaló rágalmazáson kapja, kiszabja rá a törvényes büntetést.
Mindkét esetben ezt az ítélethirdetéskor kell kinyilvánítani. Ha ugyanis azt jelenti
ki: "nem bizonyítottál", felmenti őt, ha pedig így szól: "rágalmaztál" akkor marasztalja,
és még ha nem is szól a büntetésről semmit, mégis érvényesül a vádemelővel szemben
a törvény szigora, amint ugyanis Papinianus véli, a tényállás megállapítása a perben
a bíró dolga, a büntetés végrehajtása azonban nem az ő [206] akaratától függ, hanem
a törvény tekintélyének van fenntartva.
ZJ Marcianus D. 48. 16. 1. pr.-4.
A rágalmazásért akkor kell büntetést kiszabni, amikor az eredeti ügyben a vádló
jelenlétében ítéletet hoznak. Miután tehát az ügy ítélettel eldőlt, a vádlót rágalmazás
miatt megbüntetni ellenkeznék a jogszokásokkal.
ZJ C. 9. 46. 1.
Az anya azok közé a személyek közé tartozik, akik saját fiuk halálát a rágalom vádjától
való félelem nélkül bosszulhatják meg: ezt a kedvezményt a senatus határozatai és az
ítélkezési gyakorlat szentesítik.
ZJ C. 9. 46. 2. pr.
A helytartó döntsön a vádlott őrizetbevételéről, tehát arról, hogy fogságba kell-e vetni
személyét, a katonáknak átadni, kezességet kérni érte, vagy szabadlábon hagyni. Ezt
egyébként a bűncselekmény minőségének, a vádlott tisztségének és vagyoni
helyzetének, személye büntetlenségének vagy a vádló méltóságának
figyelembevételével szokás eldönteni.
ZJ Ulpianus D. 48. 3. 1.
Pius császár az antiochiaiakhoz írt görög nyelvű leiratában úgy rendelkezik, hogy
nem kell bilincsbe verni azt, aki kész kezeseket állítani magáért, kivéve, ha olyan
súlyos bűncselekménnyel vádolják, hogy sem kezesekre, sem katonaőrségre nem
bízható. Az ilyen megérdemli a börtönbüntetését már az ítélet előtt is.
ZJ Ulpianus D. 48. 3. 3.
Azokkal a foglyokkal szemben, akik összeesküsznek, hogy bilincseiket leverjék és a
börtönt feltörve kimeneküljenek, súlyosabb büntetést kell kiszabni, mint amennyi a
vád alapján járna nekik. Ha ártatlannak találtatnak is abban a cselekményben, [207]
ami miatt letartóztatták őket, mégis büntetendők a börtönbeli összeesküvésért.
Azokat pedig, akik az ilyen összeesküvést felfedik, fel kell menteni a vád alól.
ZJ Callistratus D. 48. 3. 13.
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 126
A bűncselekmények felfedezésére nyomozást szokás folytatni. Lássuk, hogy miként
kell ezt végezni. Augustus császár azt rendelte, hogy nem szabad kínvallatással
kezdeni, és nem is kell ezt a nyomozás hiteléhez eleve felhasználni - ugyanezt
tartalmazza Hadrianus császárnak Sannius Sabinushoz intézett levele.
Rendelkezése szó szerint így hangzik: „Akkor kell a rabszolgák kínvallatásához
fogni, ha a vádlott komolyan gyanús, és más bizonyítékok alapján a nyomozás
annyira előrehaladt, hogy már csak a rabszolgák vallomása hiányzik."
Ugyancsak Hadrianus császár írta Claudius Quartinusnak, hogy a nyomozást a
leggyanúsabbal kell kezdeni, és akitől a bíró véleménye szerint a legkönnyebben lehet
az igazat megtudni.
Nem kell vallatni azokat, akiket a vádló saját házanépéből ajánl, és nem szabad
egykönnyen kínzásnak alávetni azt, akit a szülők kedves lányának mondanak. így
írják Marcus Aurelius és Lucius Verus császárok Lucius Tiberianusnak.
Ugyanők írják Cornelius Proculusnak, hogy egy rabszolga vallomására nem lehet
a vád hitelét alapítani, hanem az érvek összefüggését kell vizsgálni.
ZJ Ulpianus D. 48. 18. 1. pr.-4.
A császári rendeletek hangsúlyozzák, hogy a vallatás eredményének nem mindig és
nem mindenben kell hitelt adni. Törékeny és veszélyes dolog az, és sokszor csak az
igazság látszatát hozza. Sokan tűrőképesek és edzettek a kínzásokra, és olyan
vallomást tesznek, hogy az igazságot belőlük nem lehet kiszorítani. Mások annyira
érzékenyek, hogy [208] inkább bármit hazudnak, csak ne kelljen kínzást elviselniük.
Így aztán különböző vallomásokat tesznek, és nem csak magukra, hanem még
másokra is bűncselekményeket fognak.
ZJ Ulpianus D. 48. 18. 1. 23.
Nem kell annak sem mindig hinni, aki gonosztettét beismeri mert az emberek
időnként félelemből vagy más okból maguk ellen vallanak. Fennmaradt Marcus
Aurelius és Lucius Verus császárok Voconius Saxához intézett levele, amely
tartalmazza, hogy fel lehet menteni azt, aki maga ellen vallomást tett ugyan, de később
kiderül az ártatlansága.
A levél szavai ezek: „Kedves Saxa! Bölcsen és emberségesen jártál el Primitivus
rabszolgával szemben, aki félt urához visszatérni, és ezért emberöléssel vádolta
magát. Hamis vallomásában megmaradt, és ezért elítélted, de utána kihallgattad
azokat, akik - vallomása szerint - az esetről tudtak. így akartál vallomásával szemben
nagyobb bizonyosságra jutni. Nem is volt hiába bölcs elhatározásod, hiszen a
kínvallatás során később kiderült, hogy a nevezettek nem tudtak az esetről, ő pedig
hamisan vádolta magát. Kegyelmet gyakorolhatsz ezért vele szemben, hivatalból el-
adhatod, azzal a feltétellel, hogy ura hatalmába nem kerülhet soha vissza. Gazdáját,
aki már kártalanítást kapott, szívesen szabadítjuk meg ilyen rabszolgától."
Ez a levél mutatja, hogy az elítélt rabszolga, ha visszaadják, azé marad, akié
elítéltetése előtt volt. De a tartományi helytartó nem adhatja vissza azt, akit egyszer
elítélt, hiszen az anyagi igény tárgyában hozott határozatát sem vonhatja vissza. Mit
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 127
lehet hát tenni? Írni kell a császárnak minden olyan esetben, ha az, aki bűnösnek
látszott, később igazolja ártatlanságát.
ZJ Ulpianus D. 48. 18. 1. 27.
Egy férj, feleségének örököseként, Surustól követelte azt a pénzt, amit állítása szerint
az ő távollétében az elhunyt letétbe [209] helyezett nála. Egy tanút jelentett be ebben
a dologban a helytartónál, felszabadítottjának a fiát. Azt kívánta, hogy egy
rabszolganőt is hallgassanak meg az ügyben. Surus tagadta, hogy felvette volna a
pénzt, arra hivatkozván, hogy egy ember tanúsága nem számít, és még akkor sem
lehetne az ügyben tovább nyomozni, ha a rabszolgalány másé volna. A helytartó
elrendelte a rabszolgalány kihallgatását. Fellebbezés folytán az ügy a császár elé
került, és ő úgy döntött, hogy a kihallgatást helytelenül rendelték el, egy tanú
vallomása nem hitelképes, a fellebbezés tehát alapos.
ZJ Paulus D. 48. 18. 20.
Aki kihallgatást végez, nem teheti fel úgy a kérdést, hogy vajon Lucius Titius-e a
gyilkos? - hanem általánosságban azt kell kérdeznie - ki a gyilkos? Különben nem
kérdésnek, hanem inkább befolyásolásnak látszik, amit mond. Ezt Traianus császár
leirata is megállapítja.
ZJ Ulpianus D. 48. 18. 1. 21.
Severus és Caracalla császárok leiratukban elrendelték, hogy távollétében senkit se
büntessenek. Azóta az a szabály, hogy a távollevőt elítélni sem lehet. A méltányosság
ugyanis nem engedi, hogy bárkit elítéljenek, ha ügyében meg sem hallgatták.
ZJ Marcianus D. 48. 17. 1. pr.
Traianus császár Iulius Frontóhoz írt levele szerint távollévőt büntető ítélettel nem
lehet sújtani. De gyanú alapján sem lehet elítélni senkit, amint Traianus császár
Adsidius Severusnak írta: helyesebb ugyanis a bűntettet büntetlenül hagyni, mint az
ártatlant elítélni.
Az olyan megátalkodott bűnözőkkel szemben azonban, akiket sem idézés, sem az
elöljárók edictuma nem tud megfékezni, távollétükben is lehet eljárást folytatni,
ugyanúgy, mint a polgári perekben. Egyesek védelmezik azt az álláspontot, hogy e
rendelkezésekben nincs ellentmondás. Hogy [210] áll ez? Jobb, ha a távollévők ellen
vagyoni büntetést szabnak ki, vagy olyant, ami polgári becsületüket érinti, ha több-
szöri figyelmeztetés után is megátalkodottak maradnak, de egészen a kitiltásig is el
lehet velük szemben menni. Ha azonban súlyosabb, örökös kényszermunkára vagy
fejvesztésre szól a vád, távollévőkkel szemben nem lehet kimondani az ítéletet.
ZJ Ulpianus D. 49. 19. 5. pr.
3. A BÜNTETÉSEK
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 128
A Digesta külön címben egyesíti azokat a szövegeket, amelyek a büntetések fajtáiról
és alkalmazásáról szólnak. A tárgy természetének megfelelően büntetési nemek
szerint csoportosítottuk a szemelvényeket. A halálbüntetés után a nem sokkal
enyhébb büntetéssel: a bányamunkára vagy állatviadalra ítéléssel ismerkedünk meg.
Ezután a deportálásról és a száműzésről olvashatunk, majd a különféle testi
büntetésekről, és végezetül, mint legenyhébbről, a „közügyektől" való eltiltásról lesz
szó.
A római osztálytársadalom megkövetelte, hogy a büntetések kiszabásakor is
tekintettel legyenek a tettes társadalmi állására. Ugyanazért a bűncselekményért
szigorúbb büntetés járt az alacsonyabb osztályokba tartozóknak, mint az előkelőknek.
A megszégyenítő testi büntetés alól mentesültek az utóbbiak.
A bűncselekményért nem azt a büntetést kell kiszabni, ami a személynek az eljárás
időpontjában járna, hanem azt, amit akkor kapott volna, ha a bűncselekmény
időpontjában ítélik el.
Ha egy rabszolga bűncselekményt követ el, és utána felszabadítják, olyan
büntetéssel kell sújtani, amit a törvény szerint az elkövetés időpontjában kapott volna.
Ellenkezőleg, ha valaki hátrányosabb helyzetbe került, azzal a büntetéssel kell sújtani,
ami akkor járt volna neki, ha előző állapotát megtartja.
ZJ Ulpianus D. 48. 19. 1. pr.-2. [211]
Most a büntetések nemeit kell felsorolni, amelyekkel a helytartók bárkit sújthatnak.
Vannak büntetések, amelyek az életet veszik el, vagy rabszolgaságot jelentenek, vagy
a polgárjogot vonják meg, vagy száműzéssel vagy testi fenyítéssel járnak (így
vesszővel: megcsapás, ostorral: korbácsolás, kötéllel: megverés vagy a becsület
elvesztésével, valamely méltóság elvesztésével, valamilyen cselekménytől való
tiltással járó büntetések.
ZJ Ulpianus — Callistratus D. 48. 19. 6. 2;
48. 19.7;
48. 19. 8. pr.
Életvesztés, ha valakit arra ítélnek, hogy pallossal végezzék ki. Az ítéletnek azonban
pallosra kell szólnia, nem bárdra vagy dárdára, vagy furkóra, vagy kötélre, vagy
bármilyen más halálmódozatra. A tartományi helytartónak tehát nincs jogában a halál
nemét szabadon meghatározni. Létezik a méreggel való halálbüntetés is. Marcus
Aurelius és Lucius Verus császárok leiratukban megengedték a halál nemének szabad
megválasztását.
Az ellenségeket és a szökevényeket olyan büntetéssel sújtják, hogy élve elégetik
őket.
Nem lehet valakit olyan büntetéssel sújtani, hogy vesszőzéssel, korbácsolással, vagy
kínzással öljék meg, bár sokan bele szoktak halni a kínzásba.
ZJ Ulpianus D. 48. 19. 8. 1-3.
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 129
Van büntetés, amely az ember szabadságát veszi el, például, ha valakit munkára vagy
bányában kényszermunkára, vagy bányamunkára ítélnek. Sok bánya létezik, egyes
tartományokban több is van, másokban egy sincs. De azok, amelyekben nincs, a
bányamunkára ítélteket azokba a tartományokba küldik, amelyekben van bánya.
Severus császár Fabius Cilóhoz írt levelében Róma elöljárójának kifejezetten
megadja a bányákra ítélés jogát.
Azok között, akiket bányában kényszermunkára és azok [212] között, akiket
bányamunkára ítélnek, csak bilincseik súlyában van különbség, mert a
kényszermunkára ítéltek súlyosabb, a bányamunkára ítéltek könnyebb bilincset
viselnek. Ha valaki a bányamunkából megszökik, kényszermunkára viszik, az innét
megszökőket még súlyosabban fenyítik.
A bányai szolgálat esetében, hasonlóképpen a sóbányák esetében a nőket vagy
életfogytig, vagy határozott időre ítélik. Ha életfogytig szól büntetésük, ezzel mintegy
a büntetés rabszolganőivé lesznek, ha határozott időre, akkor megtartják
polgárjogukat.
A helytartók a börtönre ítéltek esetében rendelkezni szoktak úgy is, hogy börtönben
vagy bilincsben tartsák őket, de erre nincs joguk. Az ilyen büntetések tilosak, mert a
börtön arra van, hogy őrizetben tartsa az embereket, nem arra, hogy büntesse őket.
Szoktak mészégetőben vagy kénbányában végzendő kényszermunkát is kiszabni:
ezek azonban inkább bányára szóló ítéletek.
Lássuk, vajon azok, akiket a vadállatokkal való játékra ítélnek, ezzel rabszolga sorsra
jutnak-e. Ezzel a büntetéssel ugyanis inkább a fiatalokat sújtják. Az hát a kérdés, hogy
ezek a büntetés által rabszolgákká válnak-e, vagy visszanyerhetik-e szabadságukat.
Helyesebb úgy értelmezni, hogy rabszolgákká válnak: ebben különböznek ugyanis
azoktól, akik hivatásszerűen vadászok, fegyvertáncosok, mozgásművészek vagy
egyéb táncosok.
Nem kétséges, hogy rabszolgákat szokás bányában kényszermunkára,
bányamunkára, vadállatokkal való játékra ítélni. Ha erre adták őket, a büntetés
rabszolgái lesznek, és többé nincsenek annak a tulajdonában, aki a büntetés előtt uruk
volt. Ha tehát a bányára ítélt rabszolga császári kegyelemből szabadul a büntetéséből,
nem kell visszaadni őt előző urának tulajdonába, hiszen a büntetés következtében
többé nem az övé, amint azt Caracalla császár igen helyesen megállapította.
Ezzel szemben, ha akár életfogytiglani, akár [213] meghatározott ideig tartó rabságra
ítélték a rabszolgát, előző urának a tulajdonában marad.
ZJ Ulpianus D. 48. 19. 8. 4-6; 8-13.
A kitiltottak vagy szigetre deportáltak a nekik tilos helyeken nem tartózkodhatnak.
Úgy rendelkezik jogunk, hogy a kitiltott nem mehet azokra a helyekre, ahonnét
kitiltották, különben határozott időre szóló kitiltása örökössé válik, az örökös kitiltás
szigeten való kényszerlakássá, a kényszerlakás deportálássá, a szigetre deportált
büntetése pedig fővesztésre módosul. Ugyanez a helyzet akkor, ha valaki az előírt idő
alatt nem tesz eleget a száműző parancsnak, vagy egyébként nem tartja be a száműzés
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 130
előírásait, mert ez a megátalkodottsága fokozza a büntetést. A száműzöttnek pedig
bárminő okból eltávozásra vagy visszatérésre senki engedélyt nem adhat, csak a
császár.
ZJ Marcianus D. 48. 19. 4.
Ezek hát a kiszabható büntetések. Tudnunk kell azonban, hogy a büntetések közt
különbséget kell tenni, és nem mindenki kaphatja bármelyiket. A községtanács tagjai
(decuriók) nem ítélhetők bányában kényszermunkára, bányamunkára, villával való
gúzsbakötésre, vagy élve megégetésre. Ha véletlenül ilyen ítélettel sújtották őket, az
alól fel kell őket menteni. Ezt azonban nem teheti meg az elítélő hatóság, hanem az
ügyet a császár elé kell terjeszteni, hogy saját hatáskörében vagy változtassa meg a
büntetést, vagy mentse fel a vádlottat.
ZJ Ulpianus D. 48. 19. 9. 11.
A rabszolgák személyére az a szabály, hogy úgy kell őket büntetni, mint az
alacsonyrendűeket. Ami miatt a szabadot megvesszőzik, a rabszolgát
megkorbácsolják, és visszaszolgáltatják urának. Ami miatt a szabadot megvesszőzik
és kényszermunkára küldik, azért a rabszolgát megfelelő időre bilincsbe verve
megkorbácsolják, és úgy adják vissza [214] urának. Ha az úr nem veszi vissza, el kell
adni, és ha nem talál vevőre, életfogytiglani kényszermunkára kell küldeni.
ZJ Macer D. 48. 19. 10. pr.
Van olyan büntetés is, hogy valakit a közügyektől eltiltanak. Ennek a magánjogi
képessége megmarad, csak a közügyekben nem gyakorolhatja jogait. Ahogy a görögök
mondták: a közügyektől maradjon távol. Vannak más büntetések is: a kereskedéstől
vagy a közbérletektől, így az adóbérlettől való eltiltás.
ZJ Ulpianus D. 48. 19. 9. 8-9.
4. AZ EGYES CRIMEN-EK
A rómaiaknál a közbűncselekményeket az egyes törvények határozták meg. Sok
esetben magát a bűncselekményt is arról a törvényről nevezték el, amely a
megbüntetést elrendelte. Egységes büntetőtörvénykönyv sohasem készült, hanem a
különféle időkben hozott egyes törvényekből állt össze a büntetőjog.
Első helyen szerepelt a gyilkosság és az emberölés többi változata. Súlyosabban
büntették a szándékos emberölést, mint a gondatlanságból okozott halált. Említésre
érdemes, hogy az abortus előidézését is idesorolták, talán azért, mert abban a korban
a vetélés nemcsak a magzatot pusztította el, hanem gyakran az anya halálát is
okozhatta.
A felségsértés bűntette nem azt jelentette, mint amit a szó sugall. Nem a császár
személyének védelmére szolgált, hanem általában a római államot védte, így
nagyjában a mai hazaárulás és hűtlenség bűncselekményének felel meg.
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 131
Egybevontan ismerkedünk meg a köz- és a magánerőszak körébe sorolt
bűncselekményekkel. Az egyesítést az indokolja, hogy valójában mindkét esetben a
magánosok elkövette erőszakoskodásokról, a személyes szabadság megsértéséről, így
például nőrablásról vagy önbíráskodásról volt szó.
Sajátos, a mai ember számára mégsem ismeretlen bűncselekmény volt a
„peculatus", a közvagyon megkárosítása. A Fabius-féle törvény pedig a különféle
hamisításokat büntette, ideértve [215] a hamis pénz gyártását és az okirathamisítást is.
Befejezésül egy olyan bűncselekményről értesülünk, amely a mai galeri-bűn-
cselekményekre: a garázdaságra emlékeztet. Nincsen új a nap alatt.
A) AZ EMBERÖLÉS
A Pompeius-törvény rendelkezik az apagyilkosokról. Aki apját, anyját, nagyapját,
nagyanyját, fivérét, nővérét, unokafivérét, unokanővérét, nagybátyját, nagynénjét,
testvére fiát vagy lányát, feleségét, férjét, sógorát, mostohaapját, mostohaanyját,
mostohafiát, mostohalányát, patronusát vagy patronáját megöli bűnös szándékkal,
ugyanazon büntetés alá essék, mint amit a Cornelius-törvény az orgyilkosokra rendel.
Ugyanaz a büntetése az anyának, aki fiát vagy lányát megöli, ugyancsak a
nagyszülőnek, aki unokáját megöli. Annak is, aki mérget vesz, hogy azzal apját
megetesse, még ha nem is tudta neki beadni.
ZJ Marcianus D. 48. 9. 1.
A régiek szokása szerint az apagyilkosság büntetése, hogy az apagyilkost vesszőkkel
véresre verik, utána egy kutyával, egy kakassal, egy viperával és egy majommal
bőrzsákba dugják, és a zsákot a mély tengerbe hajítják. Ezt akkor hajtják végre, ha
közel van tenger. Egyébként Hadrianus császár rendelete szerint vadállatok elé kell
vetni.
ZJ Modestinus D. 48. 9. 9. pr.
A Cornelius-törvény deportálást szab ki arra, aki embert öl, vagy ennek a dolognak
oka lett, mert fegyveresen lopott, vagy aki emberölés céljából mérget tartott, árult,
készített, vagy hamis tanúzása miatt valaki halálát lelte. Mindezen bűncselekmények
miatt az előkelőbbek főbenjáró büntetést kapnak, az alacsonyabbrendűeket keresztre
feszitik, vagy a vadállatok elé vetik. [216]
Gyilkos az, aki valamilyen fegyverrel embert ölt, vagy halálát okozta.
Felmenthető az. aki embert ölt, és elítélhető a gyilkosságért, aki nem ölt: mert nem
maga a tett, hanem kinek-kinek a szándéka büntetendő. Ezért gyilkosként büntetendő
az, aki ölni akart, de véletlenül nem tudta tettét végrehajtani, viszont felmentendő az,
aki véletlenül elhajított fegyverével gondatlanságból ölt.
Ha valaki verekedés közben kap ütést, és belehal, mivel magukat az ütéseket is
mindenkinek az esetében mérlegelni kell, ezért az alacsonyrendűeket cirkuszi
játékokra vagy bányamunkára ítélik, az előkelőbbek vagyonuk felének elkobzásával
bűnhődnek.
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 132
Nem tekinthető a halál okának, ha a megütött ember néhány napig végzi
mindennapi dolgát, és utána hal meg, kivéve ha életveszélyes sebet kapott, vagy
halálosan megsebesítették.
Ha egy rabszolga a verésbe belehal, az urát nem lehet emberöléssel vádolni, hacsak
nem szándékkal verette agyon. A fenyítésnek és a rabszolgák fegyelmezésének
ugyanis mértéket kellett szabni.
Aki önvédelem céljából hord magával fegyvert, nem lehet úgy tekinteni, mintha
emberölés céljából hordaná. Itt „fegyver" néven nemcsak a kardot értjük, hanem amit
ártó céllal viselnek.
Aki a rablógyilkost vagy a fajtalankodni akarót megöli, azt nem szabad
megbüntetni, az egyik esetben ugyanis az életét, a másikban a tisztességét védte
közbűnténnyel szemben.
Ha valaki az éjjeli tolvajt vagy a nappal fegyverrel védekező tolvajt megöli, nem
tartozik a törvény előtt felelősséggel. De jobban teszi, ha elfogja, és átadja a
hatóságoknak.
A gyilkosságra felbujtó gyilkosként bűnhődik.
A bíró, aki emberek élete vagy sorsa fejében pénzt fogad el, vagyona elvesztése
mellett száműzendő.
ZJ Paulus Sent. 5. 23. 1-10. [217]
Ha ura egy rabszolgát megvesszőztet, vagy megkorbácsoltat, vagy bilincsbe veret, és
az a bánásmód miatt néhány napon belül meghal, nem kell büntetéstől félnie a
rabszolga halála miatt. Ne éljen azonban mértéktelenül jogával. Emberölésben lesz
bűnös akkor, ha az ő akaratából botütések alatt vagy megkövezés miatt meghal, vagy
ha fegyvert használva halálos sebet ejtenek rajta, vagy ha felakasztatja, vagy
parancsára pöcegödörbe dobják, vagy megmérgezteti, vagy különböző büntetésekkel
szétmarcangolják a testét, vaskarmokkal tépdesik az oldalát, tűzzel égetik a tagjait, és
nyílt sebekkel borított, vértől és gennytől folyó testét tovább gyötörve, leheli ki életét,
mert ez barbár kegyetlenségre valló eljárás.
ZJ C. 9. 14. 1.
Aki a támadóját vagy az életét feltehetően veszélyeztető személyt megöli, e
cselekedete miatt ne féljen semmiféle büntető eljárástól.
ZJ C. 9. 16. 2.
Ha, amint állítod, latrot veszejtettél el, nem lehet kétség abban, hogy jogosan ölted
meg azt az embert, akinek előzőleg gyilkos szándéka volt.
ZJ C. 9. 16. 3.
Augustus császár vizsgálata egy Knidoszban történt emberölés ügyében
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 133
Augustus császár, az isteni Caesar fia, főpap, tizenkettedszer kijelölt consul,
tizennyolcadszor felruházva a tribunusi hatalommal; Knidosz elöljáróinak, városi
tanácsának és népének üdvözletét küldi.
Követeitek: Dionüsziosz és egy másik Dionüsziosz, aki Dionüsziosz fia, felkerestek
engem Rómában, és átadván nekem városotok határozatát, megvádolták az azóta
[218] meghalt Eübuloszt, Anaxandrida fiát, és Eübulosz feleségét: Trüpherát azzal,
hogy megölték Khrüszipposz fiát: Eübuloszt. Én erre utasítottam barátomat Asinius
Gallust, hogy indítson vizsgálatot, és vallassa kínzásokkal azokat a rabszolgákat,
akiknek közük van az ügyhöz.
Így megtudtam, hogy Khrüszipposz fia: Philinosz három éjszakán át szünet nélkül
jogtalanul ostromszerűen megszállva tartotta Eübulosz és Trüphera házát. A
harmadik éjszakán testvérét, Eübuloszt is segítségül hívta.
A ház tulajdonosai: Eübulosz és Trüphera, minthogy sem megbékíteniük nem
sikerült Philinoszt, sem házukat nem tudták biztonságba helyezni, megparancsolták
egyik rabszolgájuknak nem azt, hogy öljön - amit jogos haragjában bárki megtehetett
volna -, hanem azt, hogy ürüléket öntsön ki, és ezzel űzze el a támadókat. A rabszolga
viszont szándékosan vagy pedig akaratlanul - ő maga ugyanis mindvégig tagadta az
előbbit - az ürülékkel együtt az edényt is kidobta, és halálosan megsebesítette
Eübuloszt, holott ő kevésbé szolgált rá erre, mint testvére.
Ezeket a tanúvallomásokat elküldöm nektek. Különösnek találom mindenesetre,
hogy a vádlottak féltek attól, hogy ti folytassátok le a rabszolgák vallatását, hacsak
nem mutatkoztatok súlyosan elfogultaknak és alaptalanul szigorúaknak a rovásukra,
nem azokkal szemben táplálván haragot, akik minden szenvedést megérdemeltek,
hiszen három éjszakán keresztül jogellenesen és erőszakosan megtámadtak egy
idegen házat, és ezzel valamennyietek közbiztonságát is veszélyeztették, hanem
azokra haragudtatok, akik a jogtalan támadás visszaverése alkalmával balesetet
okoztak, ami nem jogellenes.
Most azonban tegyetek helyesen, és kövessétek az én ítéletemet. Ezt a levelet pedig
helyezzétek el városotok levéltárában. Ég veletek.
DGy FIRA III. 185. [219]
Aki magzatelhajtásra vagy szerelmi bájitalként italt ad, még ha nem is rosszindulatból
cselekszi, minthogy ezzel rossz példát ad, ha alacsonyrendű, a bányákba küldendő, ha
előkelő, vagyona elvesztése mellett a szigetekre száműzendő. Ha viszont az ital miatt
nő vagy férfi meghal, a tettes halálbüntetéssel lakol.
ZJ Paulus Sent. 5. 23. 14.
Cicero Cluentius Habitusért mondott beszédében írja, hogy az ő ázsiai tartózkodása
alatt, Milesiában egy asszonyt, mivel a másodörökösöktől kapott pénz fejében
magzatát orvosságokkal maga elhajtotta, főbenjáró büntetéssel sújtottak. Azt legjobb
császáraink is már elrendelték, hogy ha valaki elválva férjétől, a méhében hordott
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 134
magzatot erővel eltávolítja, nehogy a már ellenséges férfinek fiút szüljön, az ilyent
ideiglenes száműzetéssel kell büntetni.
ZJ Tryphoninus D. 48. 19. 39.
B) A FELSÉGSÉRTÉS
A szentségtöréshez igen közel áll az a bűncselekmény, amit felségsértésnek hívunk.
Felségsértő az a cselekedet, amely a római nép vagy annak biztonsága ellen irányul.
Emiatt büntetik azt is, akinek rosszhiszemű tanácsa alapján túszokat császári parancs
nélkül megölnek; fegyveres emberek dárdákkal és kövekkel a városban tartózkodnak,
az állam ellen összeesküsznek, egyes helyeket vagy templomokat elfoglalnak, ahol
csoportosulás van, az embereket lázadásra szólítják fel. Ide tartozik, ha valakinek
helytelen tanácsa vagy felbujtása alapján tervezik, hogy a római állam hatóságait, a
hatalmat gyakorlókat meggyilkolják; az állam ellen fegyvert fogjanak, továbbá, aki a
római nép ellenségeinek rossz szándékkal üzenetet, levelet küld vagy jelzést ad, ha ezt
az üzenetet és tanácsot a római nép ellenségei az állam ellen [220] felhasználhatják,
nem különben aki a katonákat felbujtja, vagy lázadásra rábeszéli.
ZJ Ulpianus D. 48. 4. 1.
Nem esik a felségsértés bűntettébe, aki a császárok régi, romlott szobrait
helyreállítja. Az sem, aki véletlenül dobott kővel eltalálja a szobrot, így döntöttek
Severus és Caracalla Iulius Cassianushoz intézett leiratukban. Ugyanők Pontiusnak
írták, hogy nem követ el felségsértést, aki még fel nem szentelt császárképet elad.
ZJ Marcianus D. 48. 4. 5.
Akik a császárok már felszentelt szobrait, vagy képeit beolvasztják, vagy ehhez
hasonlót cselekszenek, a felségsértésről szóló Iulius-törvény ellen vétenek.
ZJ Venuleius Saturninus D. 48. 4. 6.
C) AZ ERŐSZAK
A Iulius-törvény a nyilvános erőszakról sújtja azt, aki fegyvereket, dárdákat
halmoz fel földjén, majorjában, kivéve, ha vadászik, utazik, vagy hajózik.
ZJ Marcianus D. 48. 6. 1.
Kivételt képeznek azok a fegyverek, amelyeket valaki áruként tart magánál, vagy
örökségképpen kapott.
ZJ Scaevola D. 48. 6. 2.
Ugyanebbe a bűnbe esnek, akik zavargás vagy lázongás keltése céljából
tanácskoznak, rabszolgákat vagy szabad embereket fegyverben tartanak.
ZJ Marcianus D. 48. 6. 3. pr.
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 135
Aki hajadon vagy férjnél levő nőt elrabol, halállal büntetendő. Ha az apa a
könyörgések hatására meg is bocsátja a [221] jogsértést, még kívülálló személy is -
tekintet nélkül az ötéves elévülésre* - vádat emelhet a tettes ellen, mert a
házasságtörésről szóló Iulius-féle törvény a nőrablás bűntetténél ezt kimondja.
ZJ Marcianus D. 48. 6. 5. 2.
Pius császár büntetni rendeli azt is, aki szabad születésű fiút rabol. A császár leirata
így hangzik: „Kedves Geminusom! Úgy rendelem, hogy Domitius Silvanus
nagybátyja nevében hozzám felterjesztett panaszára példát kell szolgáltatni, mert
megindultam az ő előterjesztésén, melyben elmondja, hogy szabadon született fiát, aki
még egész fiatal, elrabolták, bezárták, veréssel és kínzással végső veszélybe sodorták.
Azt akarom, hogy hallgasd meg őt, és ha így történt a dolog, szigorúan járj el abban."
ZJ Ulpianus D. 48. 6. 6.
A csalásról szóló Fabius-törvény alapján főbenjáró vétket követ el az, aki szabad
embert tudatosan rabszolgaként eladj és ugyanez alá esik a vevő is, ha tudva annak
szabad voltát, megveszi.
ZJ Ulpianus D. 48. 15. 1.
A Fabius-törvény intézkedik arról, hogy megbüntessék azt, aki szabad embert vagy
felszabadítottat akarata ellenére fogságba vet, fogságban tart, elad, még pedig tudatos
rosszindulattal; továbbá mindazokat, akik ebben bűnsegédek, továbbá aki idegen
rabszolgát vagy rabszolganőt szökésre felbujt, vagy azt urának, úrnőjének akarata
ellenére, tudtán kívül elzárja, fogságban tartja, eladja, mégpedig rosszhiszeműen,
büntetni kell mindazokat is, akik ebben bűnsegédek.
ZJ Callistratus D. 48. 15. 6. 2. [222]
A hitelezők, ha adósuktól a tartozást be akarják hajtani, peres úton kérhetik a
követelésüket. Ha adósuk hozzájárulása nélkül annak birtokára behatolnak, Marcus
Aurelius császár rendelete szerint elveszítik követelésüket. A rendelet szó szerint így
szól:
„Az a leghelyesebb, ha perrel keresed azt, amire úgy véled, jogod van. Amíg el nem
dől, az adós maradjon birtokban, te csak követelsz." Midőn erre Marcianus így vála-
szolt: „Hiszen semmi erőszakot nem alkalmaztam", így viszonozta a császár: „Azt
hiszed, csak az az erőszak, ha embereket megsebesítünk? Erőszak mindaz az eljárás,
amellyel valaki azt, amit jogos követelésének tart, nem bíró útján érvényesíti. Amivel
azonban tisztességednek, méltóságodnak vagy a kegyeletnek tartozol, azt joggal
cselekszed. Ha tehát valakire rábizonyul, hogy adósának bármilyen olyan dolgát, amit
az nem maga adott át neki, bírói ítélet nélkül birtokában tartja, és jogot formál erre,
arról meg kell állapítani, hogy elveszíti hitelezői jogát."
* Az elévülés azt jelenti, hogy bizonyos idő elteltével többé nem indítható per vagy büntető eljárás.
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 136
ZJ Callistratus D. 48. 7. 7.
D) SIKKASZTÁS (A KÖZVAGYON MEGKÁROSÍTÁSA)
A sikkasztásról szóló Iulius-törvény rendelkezik arról, hogy a vallásos, kegyeleti
vagy közcélra szentelt pénzből senki ne vehessen el, hozzá ne nyúlhasson, saját
dolgába be ne fektethesse, be ne ruházhassa, aki azt egyébként kezelheti,
felhasználhatja, beruházhatja, kivéve, ha ezt törvény engedélyezi. Ugyancsak a
köztulajdonban levő aranyba és ezüstbe senki semmit bele nem keverhet, bele nem
olvaszthat, nem működhet közre rosszhiszeműen az abba történő bekeverésben,
beolvasztásban azért, hogy ezáltal az rosszabb minőségűvé váljék.
ZJ Ulpianus D. 48. 13. 1. [223]
A hátralékokról szóló Iulius-törvény alapján felel az, aki közcélra szánt pénzt
valakinek a használatában hagy, és azt be nem hajtja.
ZJ Paulus D. 48. 13. 2.
A sikkasztó büntetése a tűztől és a víztől eltiltás, aminek helyébe ma a deportálás
lépett. Aki ez alá esik, miként minden előző jogát, a vagyonát is elveszti.
ZJ Ulpianus D. 48. 13. 3.
Egy előkelő ifjút rajtakaptak, hogy a templomba vitetett egy ládát, melyben ember
rejtőzött, aki azután a templomzárás után kimászott volna a ládából, hogy a templom
értékeiből sok mindent összeszedjen, és azokkal együtt visszabújjék a ládába. Miután
ez rábizonyult, Severus és Caracalla császárok szigetre deportálásra ítélték.
ZJ Marcianus D. 48. 13. 12. 1.1.
E) A HAMISÍTÁS
A Cornelius-törvény büntetése alá esik az, aki rosszszándékkal hamis tanúság
tételére és hamis tanúság felhasználására törekszik.
Ugyanez vonatkozik arra, aki a hamis tanúzásra kitanít, ilyen ügyvitelért pénzt
fogad el, erre megállapodik, társul szövetkezik ártatlanok kijátszása céljából. Ezt
senatusi határozat rendeli el.
Ám az is, aki tanúság tételéért vagy megtagadásáért pénzt fogad el, a Cornelius-
törvény alapján büntetendő. Ugyanígy az, aki bírót megveszteget, vagy
megvesztegetni törekszik.
A bíró akkor is bűnhődik, ha a császári rendeleteket figyelmen kívül hagyja.
Severus császár a Cornelius-törvény alapján hamisítás miatt ítélte el Egyiptom
helytartóját, aki kormányzása [224] idején meghamisította okmányait, mert aki az
okiratként szolgáló viasztáblákat vagy bármely más hasonló iratot meghamisít, vagy
azon változtat, ezen dolgok miatt, mint hamisító bűnhődik.
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 137
A hamisítás vagy ahhoz hasonló bűncselekmények büntetése deportálás és teljes
vagyonelkobzás. Ha rabszolga követi el azt, főbenjáró büntetés sújtja.
ZJ Marcianus D. 48. 10. 1. pr.-4; 13.
Akik aranyérméket részben lekoptatnak, részben átszíneznek, vagy átformálnak: ha
szabadok, vadállatok elé vetésre, ha rabszolgák, halálra ítéltessenek.
ZJ Ulpianus D. 48. 10. 8.
Ha a hamis pénzverők nem akarják tevékenységüket teljesen véghezvinni, őszinte
megbánásuk miatt a büntetés alól mentesülnek.
ZJ Paulus D. 48. 10. 19. pr.
F) A "GARÁZDASÁG"
Egyes, magukat közönségesen fiataloknak nevező személyek bizonyos városokban
hangoskodó csoportosulásokkal zavarják a közönséget. Ha ezenfelül semmit sem
követtek el, és előtte az előljáróság nem figyelmeztette őket, megvesszőzés után el
lehet őket bocsátani, vagy a színházak és más látványosságok látogatásától el lehet
tiltani őket. Ha azonban ilyen rendreutasítás után ugyanazon cselekményen újra
rajtakapják őket, száműzés legyen a büntetésük, vagy főbenjáró büntetést is
kaphatnak, azért ugyanis, mert gyakran viselték magukat garázdán és zavargó
módon, az enyhébb bánásmód pedig ebben a helytelen magatartásukban csak
megerősítette őket.
ZJ Callistratus D. 48. 19. 28. 3. [225]
5. A DELICTUM-OK
A magánbűncselekmények száma jóval kisebb volt a közbűncselekményeknél. Az
összegyűjtött szövegek a három legfontosabb és legérdekesebb "delictum"-ról szólnak.
A lopást nem kell magyaráznunk. Legfeljebb azt érdemes megemlítenünk, hogy a
rómaiak a lopást sokkal tágabban fogták fel, mint a mai jog. Lopásnak tekintették a
sikkasztást és a jogtalan használatot is." A kiválogatott szövegek nagyrészt jogeseteket
tartalmaznak, és arról tanúskodnak, hogy sokféle eset tartozott ebbe a körbe.
A latin „iniuria" szó, ebben az értelemben, megközelítőleg személysértésnek
fordítható. Ez még a lopásnál is tágabb fogalom volt. Ide tartozott a becsületsértésen
és a rágalmazáson kívül a könnyű testi sértés, sőt, a tisztességes nők „leszólítása",
vagy az idegen házba való behatolás is. Ezt a tarka-barka csoportot az egyesítette,
hogy valamennyi esetben más személyének, becsületének szándékos megsértéséről
volt szó.
Végül az Aquilius-féle törvényben szabályozott jogellenes károkozással, a más
vagyontárgyának: elsősorban rabszolgáinak és állatainak elpusztításáról vagy
megrongálásáról olvashatunk. A jogtudósok előszeretettel elemezgették az ide
sorolható eseteket. Itt ugyanis nemcsak azt kellett eldönteni, hogy a cselekmény
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 138
idesorolandó-e, hanem azt is mérlegelni kellett, hogy a tettes gondatlan volt-e vagy
sem. Ez a „delictum" ugyanis — szemben a többivel — nemcsak szándékosan, hanem
gondatlanul is elkövethető volt, s ez nagymértékben kiterjesztette alkalmazásának
területét.
A) A LOPÁS
Lopás valamely dolognak, vagy akár használatának és birtokának alattomos
eltulajdonítása haszonszerző célzattal. Ennek elkövetését a természetjog tiltja.
ZJ Paulus D. 47. 2. 1. 3.
Nemcsak az követ el lopást, aki elsajátítás céljából veszi el [226] más dolgát, hanem
általában mindenki, aki idegen dolgot a tulajdonos akarata ellenére magához vesz.
Így például, ha valaki a nála letétbe helyezett dolgot használja, lopást követ el.
Ugyanígy, ha valaki használatra kap egy dolgot, és azt harmadiknak használatra
kölcsön adja, lopást követ el, vagy ha valaki ezüst evőeszközt például egy baráti
vendégséghez kölcsönkért, és azt utána utazáshoz is magával viszi, vagy ha valaki
lovat kölcsönöz sétalovaglásra, és hosszabb útra megy vele, vagy a régi jogtudósok
példájával élve, csatába viszi.
ZJ Gai. Inst. 3. 195-196.
A lopás két nemét különböztetjük meg, aszerint, hogy tetten érték, vagy nem érték
tetten a tolvajt.
ZJ Gaius D. 47. 2. 2.
Az a tetten ért tolvaj, akit a görögök „rajtakapottnak neveztek", vagyis az, akit a lopott
tárggyal fognak el. Nem számit, hogy ki fogja el, a meglopott vagy más.
Vajon csak akkor rajtakapott, ha tevékenysége közben fogták el, vagy akkor is, ha
más helyen tartóztatták le? Helyesebb, amint Iulianus is írja, akkor is rajtakapott tol-
vajnak tartani azt, aki a lopott tárggyal nem a tett helyén került kézre, ha még nem
juttatta el oda a dolgot, ahová tervezte.
ZJ Ulpianus D. 47. 2. 3.
Meg kell említenünk, hogy manapság a tolvajlás miatt többnyire büntető eljárást
indítunk és bűncselekményben marasztaljuk azt, aki ilyent tesz, nem azért, mert
közvádra üldözendő ez a cselekmény, hanem azért, mert az így cselekvők
merészségét ezzel is vissza kell szorítani. Természetesen, aki akarja, nem kevésbé
perelheti a tolvajt polgárilag is.
ZJ Ulpianus D. 47. 2. 93.
Aki okiratokat vagy adósságleveleket lop el, a lopásért [227] tartozik felelősséggel,
mégpedig nemcsak az okirat anyagának értéke, hanem tartalmának értéke szerint.
Értékelés szempontjából az az összeg irányadó, amiről az okirat szól, tehát amennyit
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 139
a tulajdonosának jelent. így például, ha az okiratban tíz aranyról van kötelezettség-
vállalás, ezt kell a tolvajjal szemben kettőzni. Mi van akkor, ha az okirat már
érvénytelen, mert teljesítés történt, vajon akkor csak az okirat anyaga a lopás
értékelésének tárgya? Mi állott akkor a jogosult érdekében? Azt mondhatjuk, mivel
az adósok sokszor visszakérik kötelezvényeiket, de az is előfordul, hogy az adósok
akarják visszaperelni a pénzt, tagadván, hogy tartoztak azzal; tehát a hitelezőnek a
kötelezvény ilyenkor is teljes értékű, nehogy emiatt vita keletkezzék. így általában
azt mondhatjuk, hogy az okiratban foglalt érték duplájára marasztalandó a tolvaj.
ZJ Ulpianus D. 47. 2. 27. pr.
Aki a rabszolgának szökést tanácsol, nem tolvaj. Az sem, aki másnak rossz tanácsot
ad, vagy rábeszéli arra, hogy a mélybe vesse magát, vagy magára kezet emeljen.
Ezekre nem vonatkozik a lopás miatti kereset. De ha azért beszélem rá a rabszolgát
szökésre, hogy más valaki elfoghassa őt, a rábeszélésért tolvajként felelek, mert az én
tanácsom miatt vált lehetségessé a lopás. Pomponius még azt is írja, hogy bár a
rábeszélő nem tartozott lopásért felelősséggel, mégis felelősséggel tartozik azért attól
kezdve, amikor a szökevény rabszolgát valaki elfogta, mert az ő tanácsa alapján
történt meg a lopás.
ZJ Ulpianus D. 47. 2. 36. pr.
Ha valaki egy prostituáltat, aki másnak a rabszolgája, elragadja, vagy rejtegeti, az
valójában nem tolvaj, mert nem maga a tett, hanem a tett oka a lényeges, és az indíték
a kéjvágy, nem a lopás. Ugyanezen az alapon az, aki egy örömlány ajtaját feltöri
kéjelgés céljából, nem felel lopásért, akkor [228] sem, ha nem általa vezetett, hanem
tőle függetlenül oda került tolvajok a prostituált holmijait ellopják.
Kérdés, hogy a Fabius-törvény alapján felelősséggel tartozik-e, aki kéjvágyból
erőszakoskodik egy szajhával? Úgy vélem, nem felel, a tényállás alapján sem: bár
megvetendőbbet cselekszik, mint aki lop, de a tette a sértett erkölcsisége által
kiegyenlítődik, és mindenesetre nem tolvaj.
ZJ Ulpianus D. 47. 2. 39.
Ha valaki egy rabszolganőt, aki nem utcalány, kéjelgés céljából rabol el, lopásért felel.
Ha meg is erőszakolja, a Fabius-törvény alapján büntetendő.
ZJ Paulus D. 47. 2. 83. 2.
Ha valaki vörös kendőt lobogtatva megvadítja a marhát, hogy tolvajok kezébe essék,
és ezt rosszhiszeműen tette, lopásért lehet perelni. De még ha nem lopás céljából teszi
is, akkor sem lehet ennyire veszélyes játékot büntetés nélkül hagyni, ezért Labeo azt
írja, hogy e tényállás alapján keresetet kell adni ellene.
ZJ Ulpianus D. 47. 2. 50. 4.
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 140
Ha valaki szamaramat elvezeti, és fedeztetés céljából kancáihoz viszi, nem tartozik
lopásért felelősséggel, ha nem akarta egyúttal ellopni is. Ezt megírtam
tanítványomnak, Herennius Modestinusnak, lovakkal kapcsolatban, nevezetesen,
hogy ha valaki a más csődörét kancái fedeztetésére elvette, lopásért csak lopási
szándék esetén felel, egyébként azonban e tényállás alapján lehet keresetet adni ellene.
ZJ Ulpianus D. 47. 2. 52. 20.
Én Titiusnak, a tisztességes embernek pénzt akartam hitelezni, Te pedig ennek
helyébe csempésztél egy másik nyomorgó Titiust, azt a látszatot keltve, hogy ez a
gazdag, aztán megosztottad vele a kölcsön kapott pénzt. Lopásért [229] felelsz, mivel
a te műved és tanácsod miatt történhetett meg a lopás, de lopásért felel Titius is.
ZJ Ulpianus D. 47. 2. 52. 21.
Sempronia idézéseket szerkesztett, és úgy tett, mintha átadná a hivatalnoknak, hogy
hivatalból továbbítsa, de nem adta át. Lucius a perben úgy olvasta fel azokat, mintha
hivatalosan kézbesítették volna. Nem találták azonban sem a hivatalban, sem a
hivatalnoknál. Kérdem, mi a büntetése annak, aki az otthonról kivitt, de ki nem adott
kereseteket a törvényszéken felhasználta; Modestinus válasza szerint, ha a kivitel
titokban történt, lopást követett el.
ZJ Modestinus D. 47. 2. 73.
B) A "SZEMÉLYSÉRTÉS"
Személysértés nemcsak akkor történik, ha valakit ököllel, bottal megütnek, vagy
megvernek, hanem Hangos szidalmazással is. Idetartozik az is, ha valakinek a javaira
mint adósáéra, árverést hirdet az, aki tudja, hogy az illető nem tartozik vele; más
sérelmére írás vagy gúnydal készítésével; a tisztességes nők, vagy a tiszteletre méltó
polgárok kísérgetésével, és még sok más különböző módon.
ZJ Gai. Inst. 3. 220.
A személyek sértésének büntetése a tizenkéttáblás törvény szerint tagcsonkítás esetén
hasonlóval (talio) történt. A törött vagy kificamított csontért 300 as volt szabad ember
megsértése esetén a büntetés, rabszolga esetében pedig 150 as. Minden más sértés
büntetése 25 as volt. Abban az időben nagy lévén a szegénység, elégségesnek látszott
ez a pénzbüntetés.
Ma más szabály szerint élünk. Jogunk van a praetor előtt magunknak értékelni a
rajtunk esett sértést, és a bíró vagy [230] annyira marasztal, amennyire kértük, vagy
kevesebbre, ha úgy látja jónak. A durva személysértést maga a praetor is értékelni
szokta, mert meghatározza, hogy emiatt milyen összegért tartozik a vádlott kezest
állítani. Ugyanezen összeg szerint fogalmazza meg a bíróhoz szóló utasítását, és bár a
bíró kevesebbre is marasztalhatna, a praetor méltósága miatt általában mégsem meri
csökkenteni a büntetést.
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 141
A sérelem nagy foka vagy magából a cselekedetből állapítható meg, így ha valakit
megsebeztek, megvertek, doronggal ütlegéltek, vagy a sérelem helyéből, mint amikor
színházban, piactéren történt a sértés, vagy a személyből, így a hatósági személy elleni
sértés esetén, vagy ha senatort sértett meg alacsonyrendű személy.
ZJ Gai. Inst. 3. 223-225.
Labeo a személyeken esett jogtalan sértéseket megkülönbözteti aszerint, hogy tettleg,
vagy szóban történtek. Tettleges a sértés, ha kezet emeltek valakire, szóbeli pedig, ha
nem emelnek kezet a sértettre, hanem gyalázzák. Minden személysértés vagy a teste
ellen, vagy a személyi méltósága ellen, vagy becsülete ellen irányul. Testi sértés, ha
valakit megütnek. Méltósága ellen, ha az asszony haját levágják. Becsülete ellen, ha
szeméremérzetét sértik.
Személye elleni sértés érhet valakit saját személyében vagy másokon keresztül. Saját
személyében, ha maga a családapa vagy családanya szenved sérelmet, másokon
keresztül azt éri sérelem, akinek gyermekeit, rabszolgáit, feleségét, menyét sértik
meg. Minket érint ugyanis az a sérelem, ami a hatalmunk alatt állókat vagy nekünk
kedveseket éri.
Ha azoknak az elhunytaknak a testét éri sérelem, akiknek örökösei vagyunk, a
minket ért sérelem miatt emelhetünk panaszt. Az őt ért sérelem miatt ugyanis minket
illet elégtétel, ugyanígy akkor is, ha azt, akinek örökösei vagyunk, jóhírében éri
sérelem.
ZJ Ulpianus D. 47. 10. 1. 1-4. [231]
A személysértésekkel kapcsolatban, amelyeket valaki elszenved, azok minőségét kell
vizsgálni, hogy eldönthessük, vajon miattuk a felszabadítottnak patronusával
szemben keresetindítást engedélyezhetünk-e. Ez ugyanis nem mindig megengedhető,
hanem csak, ha durva sérelmet szenvedett a felszabadított, például rabszolgaként
bántak vele. A könnyű fegyelmezés jogát ugyanis a patronusnak is megadja a törvény
felszabadítottjával szemben, és a praetor nem tűri, hogy emiatt panaszt emeljen.
Ugyancsak nem engedheti a praetor, hogy aki tegnap rabszolga, ma felszabadított,
most felpanaszolja, ha ura összeszidta, könnyebben ütlegelte, megfenyítette. Ha
azonban megkorbácsolta, ütlegelte, súlyosan megsebesítette, természetesen
méltányos, hogy a praetor segítséget adjon neki.
ZJ Ulpianus D. 47. 10. 7. 2.
A személysértés súlyosságát Labeo a sértett szennye, a sértés időpontja, vagy a
cselekedet alapján állapítja meg. A személy miatt durva a sértés hatósággal, szülővel
vagy felszabadítóval szemben. Időpont miatt a nyilvános játékok során vagy
nyilvánosság előtt, a praetor ugyanis hangsúlyozza hogy nagy különbség, ha
négyszemközt, vagy sok tanú előtt követnek el sértést, és az utóbbi sokkal súlyosabb.
A cselekedet jellegét tartja durvának Labeo, ha például sebet okozott, vagy csontot tört
valakinek.
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 142
ZJ Ulpianus D. 47. 10. 7. 8.
Ha valaki fiatal lányokat szólít le, még ha szolgaruhában vannak is, sértést követ el,
bár enyhébbet. Még sokkal kevésbé súlyos a sértés, ha olyan nőket szólít le, akik nem
tisztességes nők módjára, hanem utcalányhoz illően vannak öltözve. Sértést követ el
tehát az is, aki a nem tisztességes asszonyhoz illően felöltözött nőt leszólítja, vagy elűzi
kíséretét. Amint Labeo mondja, akár szabad, akár rabszolga, akár férfi, akár nő kísér
vagy követ, azt kísérőnek kell tartanunk. Labeo a kísérőt úgy határozza meg, „ha
valakit, [232] akinek bármi okból követnie kellene, akár köz-, akár magánügyben,
elszakítottak tőlem". A kísérők közé tartoznak többek közt a nevelők is.
Labeo szerint a kísérőt valaki mellől az szakítja el, aki ehhez nemcsak hozzákezd,
hanem el is éri, hogy a kísérő távozzék. Nemcsak azt tekintjük elűzőnek, aki erőszakot
alkalmaz, hanem aki ezt felszólítással, vagy meggyőzéssel éri el. Az is felelősséggel
tartozik, aki a kísérőt elűzi, de az is, aki valakit leszólít, vagy kísérget.
Leszólítani annyit tesz, mint hiábavaló beszéddel más szeméremérzetét sérteni. Ez
tulajdonképp nem gyalázás, de az erkölcsökbe ütközik.
Aki csúnya szavakat használ, nem a szemérmet sérti, hanem személysértést követ
el.
Más leszólítani, más kísérgetni. Aki leszólít, szavaival sérti a szemérmet, aki kísérget,
az egyszerűen némán, de gyakran jár a másik után. Gyakran az ilyen sűrű kíséret
önmagában is nem kis meggyalázás.
Azonban meg kell említenünk, hogy nem lehet mindenkit ennek az edictumi
rendelkezésnek az alapján felelősségre vonni, aki kísérget, vagy leszólít (hiszen
különben az is, aki ezt tréfából, vagy hivatásának tisztességgel eleget téve cselekszi,
szintén jogszabály ellenesen cselekedne), hanem csak akkor, ha ez az erkölcsöket sérti.
ZJ Ulpianus D. 47. 10.15.15-23.
Aki akár perbehívás céljából is, a tulajdonos akarata ellenére behatol egy házba, Ofilius
véleménye szerint sértés miatt perrel megtámadható.
ZJ Paulus D. 47. 10. 23.
Perelhetem-e személysértés miatt azt, aki megakadályoz abban, hogy a tengerben
halásszak vagy hálómat kivessem? Vannak, akik úgy vélik, hogy igen. így Pomponius
és sokan mások ezt hasonlónak tartják ahhoz, mintha valakit megakadályoznak
abban, hogy köztulajdonban levő vízben [233] mosson, vagy középületben üljön,
köztéren sétáljon, tárgyaljon, beszélgessen, vagy ha valaki megakadályoz abban, hogy
saját dolgomat használjam. Ugyanis ezeket is mind személy sértés miatt lehet perelni.
A régiek a bérlőnek is jogsegélyt adtak, ha például közvagyont bérelt, és erőszakkal
akadályozták meg abban, hogy bérletének hasznát élvezze.
Ámde, ha valakinek a saját házam vagy vidéki rezidenciám előtt tiltom meg a
halászást, erre mit kell mondani? Vajon felelősséggel tartozom a sértés miatt, vagy
nem? A tenger partja éppúgy mindenki közös tulajdona, mint a levegő, és ezért
gyakran megállapították már, hogy a halászást akadályozni tilos, nem szabad
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 143
akadályozni a madarászást sem, de azt mindenki megakadályozhatja, hogy telkére
vagy földjére idegenek behatoljanak. Joggal való visszaélés ezért és nem jogos, ha
valaki meg akarja akadályozni hogy az ő háza vagy vidéki rezidenciája előtt
halásszak, így személysértésért perelhető. A tulajdonomban levő tóban azonban
mindenkinek megtilthatom a halászatot.
ZJ Ulpianus D. 47. 10. 13. 7.
C) A JOGELLENES KÁROKOZÁS
A kártérítési pert az Aquilius-törvény alapján indíthatjuk. Ennek első fejezete úgy
rendelkezik, hogy ha valaki más rabszolgáját vagy más barmát jogtalanul megöli,
tartozik a tulajdonosnak megtéríteni azt a legmagasabb értéket, amit az a dolog egy
éven belül megért.
Jogtalannak tekintjük a megölést, ha az szándékosan vagy gondatlanul történt. Egy
más törvény sem sújtja azt a károkozást, ami nem jogellenesen történt, így nem bünte-
tendő az sem, aki véletlenül, gondatlanság vagy szándék nélkül okozott kárt.
Értékelni ebben az eljárásban nemcsak magát az adott testet kell. Ha például a
rabszolga halálával az urat több kár [234] érte, mint amennyi a rabszolga ára, mert
például a rabszolga valakinek örököse, és megölik, mielőtt engedélyemmel elfogadta
volna az örökséget, a károkozó nemcsak a rabszolga értékét, hanem az elveszett
örökség értékét is megtéríteni tartozik. Ugyanígy, ha két ikerből vagy színészek vagy
zenekari zenészek közül egyet ölnek meg, nemcsak a megöltet kell értékelni, hanem
hozzá kell számítani azt is, amivel az életben maradott értéke csökkent. Ugyanez a
jogi helyzet, ha egy pár öszvérből vagy egy négyesfogatból egy állatot megölnek.
ZJ Gai. Inst. 3. 210 -212.
A harmadik fejezet intézkedik minden egyéb kárról. Ha tehát valaki egy rabszolgát,
barmot vagy más állatot, például kutyát vagy vadállatot, például medvét vagy
oroszlánt megsebez vagy megöl, e fejezet alapján felel. Minden más állatban és
élettelen dologban esett kár esetén is ennek a fejezetnek alapján járunk el. Ha bármit
megégetnek, megsértenek, törnek, a per ezen a fejezeten alapul — és itt megfelel
egyedül a „megsértenek" megjelölés is, hiszen ez alá tartozik minden más sérülés. így
nemcsak az égett vagy tört, hanem ugyanígy a vágott, zúzott, kiöntés által vagy bármi
más módon okozott sérülés, rontás, értékcsökkenés is beletartozik ebbe a
megjelölésbe.
ZJ Gai. Inst. 3. 217.
E kereset alapján az apát kell marasztalni arra, amit a fia okozott, mikor megsértette
valaki szemét, és a költségekre is, amelyek a gyógyítás során felmerültek.
ZJ Ulpianus D. 9. 2. 7. pr.
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 144
Akik vermet ásnak, hogy abban medvét vagy szarvast fogjanak, az Aquilius-törvény
alapján tartoznak felelősséggel, ha járt helyen ásták, és abba valami beleesett, vagy
ezáltal egyébként megrongálódott. Ha azonban olyan helyeken [235] ásták a vermet,
ahol az szokásos, emiatt nem tartoznak felelősséggel.
A keresetet azonban csak akkor kell megadni, ha okozói voltak a kárnak, tehát ha
nem figyelmeztették, nem tudott róla a károsult, és nem is láthatta előre. Ezért sok
olyan eset adódik, hogy elutasítják a felperest, mert a kárt el lehetett volna kerülnie.
ZJ Paulus D. 9. 2. 28.
Az e fejezet alapján indult eljárás során a szándékosságot és a gondatlanságot
büntetik. így, ha valaki a füvét vagy tüskebozótját fel akarván égetni, abba tüzet vet,
és a tűz elkóborol, és túlcsap a határain, s megrongálja más vetését vagy szőlőjét, azt
kutatjuk, hogy ez a tüzet rakó hanyag vagy szakszerűtlen eljárása miatt történt-e. Így,
ha szeles napon gyújtott tüzet, mulasztás terheli (mert aki alkalmat teremt a kárra,
károkozónak számít). Ugyanígy vétkes az is, aki nem tett óvintézkedéseket a tűz
terjedése ellen. Ha azonban mindent, amit tehetett, megtett, és hirtelen kerekedett szél
vitte tovább a tüzet, nem volt gondatlan.
ZJ Paulus D. 9. 2. 30. 3.
Neratius írja, hogyha a bérlő fűtő rabszolgája a kemence mellett elalszik, és emiatt leég
a major, a bérleti szerződés alapján akkor felel a majoros a kárért, ha a rabszolgák
megválogatásában hanyagul járt el. Mi a helyzet, ha más rakott tüzet a kemencében,
és más őrizte hanyagul? Vajon felel-e az, aki tüzet rakott? Hiszen, aki őrizte, nem
csinált tüzet, aki pedig jól megrakta, nem követett el mulasztást. Mi hát a helyzet? Úgy
vélem, hogy a tényállás alapján kell keresetet adni az ellen, aki a kemence mellett
elaludt, és az ellen is, aki hanyagul őrizte a tüzet. Aki elaludt, azt senki sem mentheti
azzal, hogy természetes emberi dolog történt vele. Tartozott volna vagy előbb eloltani
a tüzet, vagy úgy elzárni, hogy ki ne csaphasson.
ZJ Ulpianus D. 9. 2. 27. 9. [236]
Ökröket adott el valaki azzal a feltétellel, hogy átadja kipróbálásra. Át is adta
próbajáratásra. Próbálás közben a vevő rabszolgáját az egyik ökör megdöfte. Kérdés:
tartozik-e az eladó a vevőnek a kárát megtéríteni? Azt felelem, hogyha a vevő már
megvette az ökröket, nem tartozik kártérítéssel. Ha még nem vette meg őket, és a kár
a rabszolga hibájából keletkezett, mert amiatt döfte meg az ökör, nem tartozik
kártérítéssel az eladó, ha azonban a baleset az ökör hibájából történt, akkor tartozik.
ZJ Alfenus D. 9. 2. 52. 3.
Többen labdáztak. Egyikük egy rabszolgafiút, amint az éppen a labdáért ugrott,
meglökött. A rabszolga elesett és lábát törte. Kérdés: vajon a gyerek ura az Aquilius-
törvény alapján követelhet-e kártérítést attól, aki ellökte a fiút. Azt felelem, hogy nem,
mert az eset inkább véletlennek, mint gondatlanságnak látszik.
ZJ Alfenus D. 9. 2. 52. 4.
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 145
Egy kocsmáros éjjel az ösvényen egy kőre lámpást állított. Egy arra járó elvitte azt. A
kocsmáros utána sietett, követelte a lámpáját, és megragadta a menekülőt. Az a
kezében tartott korbácsával ütlegelni kezdte a kocsmárost, hogy engedje el őt.
Nagyobb verekedés keletkezett ebből, melynek során a kocsmáros a lámpát elvivőnek
kiütötte a szemét. A jogi vélemény az volt, hogy nem okozott jogellenesen kárt, hiszen
először őt verték ostorral. Az én véleményem az volt, hogy az adott helyzetben nem
okozott jogtalan kárt, amikor kiütötte a szemét, mert a vétkesség inkább azt terheli,
aki először ütött a korbáccsal. Ám, ha előbb az nem verte volna meg őt, hanem
aközben keletkezett volna a verekedés, miközben a lámpát akarta tőle elragadni,
felelőssé tehető lett volna a kocsmáros.
ZJ Alfenus D. 9. 2. 52. 1. [237]
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 146
FÜGGELÉK
A jegyzék természetesen csak azokat a forrásokat tartalmazza, amelyeket a
hivatkozások alkalmával rövidítve jelöltünk meg.
RÖVIDÍTÉSEK JEGYZÉKE
c. - Codex Iustinianus (Corpus Iuris Civilis II. Recognovit: P. Krueger.
Berolini, 1928.).
Consultatio - Consultatio veteris cuiusdam iurisconsulti (FIRA II. p. 591skk.).
D. - Digesta Iustiniani (Corpus Iuris Civilis I. Recogaovit: T. Mommsen.
Berolini, 1954.).
Minden esetben feltüntettük annak a jogtudósnak a nevét,
akinek a munkájából a Digesta szerkesztői az idézetet vették.
Deo Auctore - Constitutio Deo Auctore (A Digesta összeállításáról szóló rendelet:
Corpus luris Civilis I.).
FIRA - Fontes luris Romani Anteiustiniani I-III. k. (Ediderunt: S.
Riccobono, J. Baviera, C. Ferrini J. Furlani, V. Arangio-Ruiz.
Florentiae, 1940-43.).
Gai. Inst. - Gai Institutionum commentarii quattuor (FIRA II. p. 3. skk.).
Inst. - Institutiones lustiniani (Corpus Iuris Civilis I. Recognovit: P.
Krueger.).
Nov. - Novellae Iustiniani (Corpus luris Civilis III. Recognovit: R. Schoell.
Berolini, 1928.).
Paulus Sent. - Sententiarum receptarum libri quinque, qui vulgo adhuc Julio
Paulo tribuuntur (FIRA II. p. 317. skk.).
Ulpianus Tit. - Tituli ex corpore Ulpiani (FIRA II. p. 259. skk.).
Tab. - Lex Duodecim Tabularum (Tizenkéttáblás törvény: FIRA I. p. 21.
skk.).
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 147
Lehetőség szerint a legmegbízhatóbb kiadásokat adtuk meg, de tekintettel voltunk a
hozzáférhetőség szempontjára is. Ezért például a papiruszokat a „Fontes luris Romani
Anteiustiniani"-ban található válogatás számaival jelöltük meg, és nem utaltunk az
eredeti, hazánkban csak hiányosan fellelhető papiruszkiadványokra.
A római jog forrásairól az irodalmi tájékoztatóban szereplő munkákon kívül hasznos
felvilágosítást nyújt: Theodor Kipp: Geschichte der Quellen des römischen Rechts 3.
kiad. (Leipzig, 1909.) c. rövid összefoglalása. Igen alapos, terjedelmes és irodalmi
utalásokban bővelkedő munka: Leopold Wenger: Dir Quellen des römischen Rechts
(Wien, 1953.).
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 148
A RÓMAI JOG IRODALMÁRÓL
Lehetetlen és szükségtelen lenne itt a római jog hatalmas mennyiségű
szakirodalmáról akárcsak kivonatosan is tájékoztatnunk az olvasót. Csupán néhány
olyan munkára hívjuk fel a figyelmet, amely az első lépésekhez mutat irányt. A
felsorolt művek különben is utalnak az egyes témák irodalmára.
A római jogot szinte minden európai, sőt újabban számos tengerentúli országban is
művelik. Irodalmának zöme különféle idegen nyelveken jelenik meg, a magyar
nyelvű művek száma meglehetősen csekély. Természetesen elsősorban ezek közül
válogattuk ki azokat, amelyek még nem avultak el, s egyben a nem szakember
számára is érthetőek. Szűkebb részletkérdésekről szóló, különleges szakismereteket
feltételező könyveket és cikkeket tehát nem tüntetünk fel. A külföldi irodalomból a
nálunk leginkább ismert német nyelvet részesítettük előnyben. Ezt azért is tettük,
mert a legértékesebb kézikönyvek és a nagyobb területeket átfogó munkák java része
németül jelent meg.
1. Magyar nyelven összefüggő, rendszeres ismereteket a római jogról csak az
egyetemi tankönyvek adnak. Ma is haszonnal forgathatjuk Marton Géza immár
klasszikussá vált tankönyvét, amelynek utolsó kiadása 1957-bcn jelent meg, majd ezt
követően több változatlan utánnyomásban. Marton Géza: A római magánjog
elemeinek tankönyve. Institúciók (Bp., 1957.). Az irodalomról is tájékoztat a jelenleg
használt egyetemi jegyzet: Brósz Róbert - Móra Mihály - Pólay Elemér: A római
magánjog elemei. I-II. k. (Bp., 1967-68. és változatlan utánnyomások). Előreláthatóan
1973-ban megjelenik az új római jogi tankönyv, amelynek szerzői Brósz Róbert és Pólay
Elemér. A magyar nyelvű irodalomból részben ismeretterjesztő jellege miatt említjük
még: Brósz Róbert: Nem teljesjogú polgárok a római jogforrásokban (Bp., 1964.) című
munkáját. Tanszéki kiadványként jelent meg egy didaktikai célú válogatás római jog-
esetekből: Brósz Róbert - Diósdi György: Jogesetgyűjtemény a római jog forrásaiból
(Publicationes Instituti Iuris Romani Budapestinensis fasciculus II., 1971.). Második
kiadása egyetemi jegyzetként 1973-ban jelenik meg.
A római jog forrásai közül Gaius és Iustinianus "Institutio"-iról [243] (tankönyvéről)
készült teljes magyar fordítás. Az előbbi sajnos minden tekintetben eléggé elavult, de
a császári tankönyv fordítása megbízható és nyelvileg is viszonylag korszerű: Gaius
Római Jogi Institútióinak négy könyve latinul és magyarul. Magyarra fordította, s
jegyzetekkel kísérte: Bozóky Alajos (Bp., 1886.); Justinianus Institútiói. Fordította: ifj.
Mészöly Gedeon (A Budapesti Kir. Pázmány Péter Tudományegyetem Római jogi
szemináriumának Kiadványa. Új sorozat 3. sz. Bp., 1939.).
Azok számára, akik a római jog forrásait eredetiben tanulmányozzák,
nélkülözhetetlen segédeszköz az a latin-német szótár, amely a szavakat sajátos jogi
jelentésükben tartalmazza: Heumann - Seckel: Handlexikon zu den Quellen des
römischen Rechts. 9. kiad. (Jena, 1914.). Szerény bevezetés a jogi források nyelvébe:
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 149
Diósdi György — Szilágyi Lászlóné: Latin nyelvi jegyzet joghallgatók számára (Bp.,
1964.).
2. Az idegen nyelvű szakirodalomból elsőként a római magánjog nagy kézikönyvét
említjük, amely mondhatni hiánytalanul tartalmazza az irodalmat: Max Kaser: Das
römische Privatrecht I. k., 2. kiad. (München, 1971.); II. k. (München, 1959.). Ugyanez
a szerző írta meg a római perjog modern, irodalmi hivatkozásokkal ellátott
kézikönyvét: Max Kaser: Das römische Zivilprozessrecht (München, 1966.).
A római büntetőjog egyes részletkérdésekben meghaladott, de a mai napig felül nem
múlt összefoglalása: Theodor Mommsen: Römisches Strafrecht (Leipzig, 1889.). A római
alkotmány történetéről szóló legmodernebb átfogó munkát marxista olasz tudós írta:
Francesco De Martino: Storia della costituzione romana I-V. k. (Napoli, 1958-1967.).
Tömör és tartalmas római jogtörténet: Wolfgang Kimkel: Römische Rechtsgeschichte 3.
kiadás (Köln-Graz, 1960.). A római jogtudomány történetéről szól Schulz eredeti,
szellemes és szép stílusban megírt műve: Pritz Schulz: Geschichte der römischen
Rechtswissenschaft (Weimar, 1961.). A könyv első kiadása angolul jelent meg: History
of Roman Legal Science (Oxford, 1953.).
A római jog sorsáról a középkori és újkori Európában több jeles munka készült.
Kiemelendő Francesco Calasso: Medio evo del diritto I. (Milano, 1954.) c. könyve, és a
neves német római jogász, Koschaker, eredeti és olvasmányos munkája: Paul
Koschaker: Europa und das römische Recht 3. kiad. (München-Berlin, 1958.).
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 150
SZEMÉLYNEVEK MUTATÓJA
A matató természetesen nem tartalmazza a szemelvényekben előforduló költött
neveket, és azoknak a személyeknek a nevét, akikről a történelem nem tud. Így nem
szerepelnek azoknak a jogtudósoknak a nevei sem, akiknek sem műveit, sem életét
nem ismerjük.
Aelius — Sextus Aelius Paetus Catus, jogtudós. Consuli tisztet viselt i. e. 198-ban.
Híres volt Tripertita c. munkája, de ez nem maradt fenn.
Aelius Spartianus — Ld. Spartianus.
Africanus — Sextus Caecilius Africanus, jogtudós. Az i. sz. II. században élt, Salvius
Iulianus kortársa volt. 170 körül halt meg. A Digesta számos szemelvényt tartalmaz
műveiből.
Agrippa — Marcus Vipsanius Agrippa, politikus, Augustus barátja (i. e. 63-i. sz. 12).
Agrippina — Agrippa lánya, Augustus unokája, Germanicus felesége. I. sz. 33-ban
kivégezték.
Aquilius Gallus - Ld. Gallus.
Alfenus — Alfenus Varus, jogtudós. Az i. e. I. században élt. Alacsony sorból
származott, apja cipész volt. Digesta című főművét későbbi kivonatokból ismerjük a
jusztiniánuszi Digesta közvetítésével.
Antoninus Pius — császár, Hadrianus utóda. Szül. i. sz. 86. Uralkodott: 138-161.
Apellesz — festő, az i. e. IV. században élt. Philipposz makedón királynak és fiának:
Nagy Sándornak udvarában működött. Művei nem maradtak fenn.
Appius Claudius — Appius Claudius Caecus (Centemmanus), politikus és jogász. I. e.
280 után halt meg. Többször viselt consuli és censori tisztséget. Művei nem maradtak
fenn.
Augustus Octavianus — a principatus megalapítója, Iulius Caesar fogadott fia (i. e. 63
- i. sz. 14).
Brutus — Marcus Iunius Brutus, jogtudós. Az i. e. II. században élt. A római [245]
hagyomány a jogtudomány egyik megalapítójaként emlegette. Művei nem
maradtak fenn.
Brutus - Marcus Iunius Brutus, politikus. Caesar egyik gyilkosa (i. e. 85-42),
Caesar — Iulius Caesar, politikus, hadvezér, író. A római történelem legnagyobb
alakja (i. e. 100-44),
Callistratus — jogtudós. Életéről nem tudunk semmit, a Digestában több
szemelvénnyel szerepei.
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 151
Capito — Caius Ateius Capito, jogtudós. Meghalt: i. sz. 22. Labeo ellenlábasa, a
Sabinianus-iskola megalapítója. Az utókor nem becsüli sokra. A Digestában alig
néhány töredékkel szerepel.
Caracalla — Marcus Aurelius Antoninus, császár. Septimius Severus fia és utóda.
Szül. i. sz. 188, Uralkodott: 211-217. A praetorianusok gyilkolták meg.
Cartilius — Jogtudós, Valószínűleg Augustus korában élt. Müvei nem maradtak fenn.
Cascellius — Aulus Cascellius, jogtudós, az i. e. I. században élt. Műveit nem ismerjük,
Cassius — Ld, Longinus.
Cato — Marcus Porcius Cato, politikus, író, jogtudós (i. e. 234-149). A régi erkölcsök
védelmezője, Carthago kérlelhetetlen ellensége.
Celsus — Iuventius Celsus, jogtudós. Az i. sz. II; század első felében működött, apja is
neves jogtudós volt. A Digestában gyakran találkozunk a nevével; eredetiségéről és
szellemes definícióiról nevezetes.
Cicero — Marcus Tullius Cicero, politikus, szónok, író, jogász (i. e. 106-43). Antonius
hívei gyilkolták meg.
Cinna — jogtudós, az i. e. I. században élt. Talán azonos azzal a néptribunusszal, akit
Caesar halála után a tömeg agyonvert, mert összetévesztették az összeesküvésben
részt vevő rokonával. Művei nem maradtak fenn.
Claudius — császár, Caligula utóda. Szül: i. sz. 10. Uralkodott: 41 — 54, Méreggel
gyilkolták meg.
Claudius Appius — Ld, Appius Claudius,
Coruncanius — Tiberius Coruncanius, jogtudós. Az i. e. III. században élt, 280-ban
consuli tisztet töltött be. Elsőként osztogatott nyilvánosan jogi tanácsokat. Művei
nem maradtak fenn.
Domitianus — császár, Titus utóda. Szül: i. sz. 51. Uralkodott: 81 — 86, Meggyilkolták.
Domna — Iulia Domna, Septimius Severus császár második felesége, Caracalla és
Geta anyja (az egyik szemelvényünk szerint az előbbinek csak mostohaanyja volt).
Caracalla halálakor (i, sz. 217) öngyilkos lett.
Drusus — Drusus Caesar. Germanicus és Agrippina fia, Tiberius császár trónörököse.
Kivégezték.
Elagabalus — Ld. Heliogabalus.
Ennius - Quintus Ennius, költő, a latin hexameter megteremtője (i, e. 239-169).
Florentinus — jogtudós, teljes nevét nem ismerjük. Működése az i. sz. II. század
második felére esik. Tankönyvet írt, amelynek töredékei szerepelnek a Digestában
Gaius — jogtudós. Sem teljes nevét, sem életét nem ismerjük. Feltehetőleg i. sz. 110 -
180 élt. Jogtanár volt. Az egyetlen klasszikus jogtudós, akinek egy teljes műve:
Institutiones c. tankönyve lényegében későbbi átdolgozástól mentesen fennmaradt.
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 152
Gallus — Caius Aquilius Gallus, jogtudós. Az i. e. I. században élt, 66-ban praetori
tisztet töltött be. Művei nem maradtak fenn.
Gellius — Aulus Gellius, író, kulturtörténész, grammaticus (kb. i. sz. 130 -180). Műve
az Attikai éjszakák (Noctes Atticae).
Geta — Lucius Geta Antoninus, Caracalla öccse és egy évig társuralkodója (élt: i. sz.
189-212). Bátyja gyilkoltatta meg.
Hadrianus — császár, Traianus utóda. Szül: i. sz. 76. Uralkodott: 117-138.
Heliogabalus — császár, Caracalla gyilkosa és utóda. Uralkodott: 218-222. Őt is
meggyilkolták.
Hermogenianus — jogtudós, az i. sz. III-IV. század fordulója táján működött. A
Digestában több töredéke szerepel. Diocletianus császár rendeleteit gyűjtötte össze
(Codex Hermogenianus).
Iavolenus — Iavolenus Priscus, jogtudós. Az i. sz. I. század második felében és a II.
század elején működött. A Sabinianus-iskola feje. Töredékeivel találkozunk a
Digestában.
Iohannes — Iustinianus praefectus praetorio-vá nevezi ki 53 l-ben. Kappadókiai
születésű, tanulatlan katonaember.
Iulia Domna — Ld. Domna.
Iulius Caesar — Ld. Caesar.
Iulianus — Salvius Iulianus, jogtudós, Iavolenus tanítványa (kb. i. sz. 100 — 176). 148-
ban és 175-ben consul, Hadrianus császár bizalmas embere. Az „edictum
perpetuum" szerkesztője, számos töredékével találkozunk a Digestában. Az egyik
legnagyobb római jogtudós.
Iustinianus — keletrómai császár, nagybátyja: Iustinus utóda. Uralkodott: 527-565. A
római jog kodifikációján kívül fontos hadjáratok és építkezések fűződnek a nevéhez.
Labeo — Marcus Antistius Labeo, jogtudós. Meghalt: kb. i.sz. 10 — 11. Apja: M.
Pacuvius Labeo is jogtudós volt. Capito ellenlábasa, a Proculianus iskola
megalapítója. Jelentős egyéniség, a Digestából több írását ismerjük.
Lentulus — Lucius Lentulus, politikus. I. e. 49-ben consul, Caesar ellenfele.
Egyiptomban ölték meg, Pompeius halála után.
Ligarius — Quintus Ligarius, politikus. I. e. 50-ben Afrikában működött Pompeius
híveként. Részt vett Brutus összeesküvésében.
Longinus — Caius Cassius Longinus, jogtudós. Az i. sz. I. században élt. 65-ben
száműzték, Vespasianus császár hívta vissza 69-ben. A magas senatori arisztokrácia
tagja, a Sabinianus iskola feje. Műveiből keveset ismerünk.
Macer — Aemilius Macer, jogtudós. Az i. sz. III. század elején irt. A Digestában néhány
töredékkel szerepel.
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 153
Manilius — Marcus Manilius, jogtudós. Az i. e. II. században élt. 149-ben consul.
Politikai pályafutását valószínűleg jogászi tekintélyének köszönhette. A
jogtudomány megalapítói között tartották számon. Művei nem maradtak fenn.
Marcellus — Ulpius Marcellus, jogtudós. Az i. sz. II. század második felében
működött. A Digestában szerepel.
Marcianus — Aelius Marcianus, jogtudós. Az i. sz. III. század első felében működött.
Tankönyveket és más műveket írt. A Digestában szerepel.
Marcus Aurelius — császár, Antoninus Pius utóda és fogadott fia. Szül: i. sz. 121.
Uralkodott (169-ig mostohatestvérével, Verusszal együtt): 161 — 180.
Modestinus — Herennius Modestinus, jogtudós, Ulpianus tanítványa. Az i. sz. III.
század első felében írt. Több töredékével találkozunk a Digestában. Őt tekintik az
utolsó klasszikus jogtudósnak.
Neratius — Lucius Neratius Priscus, jogtudós. I. sz. 96-97-ben Pannonia helytartója,
majd Traianus és Hadrianus tanácsadója, a Proculianus iskola feje. Műveiből keveset
ismerünk.
Nerva (id.) — Marcus Cocceius Nerva, jogtudós, Nerva császár nagyapja. Meghalt: i.
sz. 33. A Proculianus iskola feje. Művei nem maradtak fenn.
Nerva (ifj.) — Marcus Cocceius Nerva, jogtudós, az id. Nerva fia. Valószínűleg ő volt
Nerva császár apja. Már tizenhét éves korában osztogatott jogi tanácsokat. Az i. sz.
I. században élt.
Ofilius — Aulus Ofilius, jogtudós. Az i. e. I. században élt, Caesar bizalmasa volt.
Művei nem maradtak fenn.
Pansa — Caius Vibius Pansa, politikus. I. e. 43-ban consul volt.
Papinianus — Aemilius Papinianus, jogtudós és politikus. Az i. sz. II-III. század
fordulója táján működött. 203-tól praefectus praetorio volt (ami ebben a korban már
nem testőrparancsnokot jelentett, hanem a miniszterelnöki tiszthez hasonlítható).
Caracalla 212-ben kivégeztette. Az egyik legnagyobb római jogtudós, a Digestában
számos töredékével találkozunk.
Parrasziosz — görög festő, az i. e. V. században élt.
Paulus — Iulius Paulus, jogtudós. Papinianus tanítványa és beosztottja volt. Az i. sz.
III. század első felében működött. Alexander Severus császár idejében a praefectus
praetorio tisztjét is betöltötte. Termékeny író, a Digesta anyagának mintegy
egyhatoda Paulus műve.
Pedius — jogtudós. Életéről keveset tudunk. A i. sz. II. sz.-ban élt, valószínűleg Salvius
Iulianus kortársa volt. Művei nem maradtak fenn, de a többi jogtudós gyakran
hivatkozik rá.
Pollio — Asinius Pollio politikus, író, az első római közkönyvtár megalapítója (i. e. 76
— i. sz. 5).
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 154
Pomponius — Sextus Pomponius, jogtudós. Irodalmi működése kb. i. sz. 130 — 180
közé esik. Feltehetőleg tanítással foglalkozott. A Digesta szerkesztői szívesen
használták fel írásait.
Proculus — jogtudós, az i. sz. I. század első felében élt. 33-ban vette át a róla elnevezett
iskola vezetését. Neve szerepel a Digestában.
Pürrhosz - (Pyrrhus) - epeiroszi király (i. e. 319 -273). 280-ban legyőzte a rómaiakat,
de maga is sok veszteséget szenvedett („pyrrhusi győzelem").
Rufinus — Licinius Rufinus, jogtudós. Az i. sz. III. század első felében működött,
valószínűleg nem Rómában, hanem Lüdiában. A Digestában szerepel.
Rufus — Servius Sulpicius Rufus, jogtudós, Cicero barátja. Az i. e. I. században élt. 51-
ben consul, meghalt 43-ban.
Sabinus — Massurius Sabinus, jogtudós, az i. sz. I. század első felében működött. A
róla elnevezett iskola feje. Alacsony sorból származott, de nagy tekintélyt szerzett.
Könyvét a későbbi jogtudósok sokat kommentálták.
Scaevola — Quintus Cervidius Scaevola, jogtudós. Az i. sz. II. században élt, Marcus
Aurelius császár tanácsadója. Írásaival szerepel a Digestában.
Scaevola — Publius Mucius Scaevola, jogtudós. Az i. e. II. században élt, 136-ban
praetori, 133-ban consuli tisztet töltött be. A jogtudomány megalapítói között
tartották számon.
Scaevola — Quintus Mucius Scaevola, jogtudós, Publius Mucius fia. I. e. 95-ben consul
lett, 82-ben halt meg. Korának egyik legnagyobb szaktekintélye volt. A legrégebben
élt jogtudós, akinek írásait a Digesta szerkesztői felhasználták.
Servius Sulpicius — Ld. Rufus.
Severus Alexander — császár, Heliogabalus utóda. Szül.: i. sz. 208. Uralkodott: 222-
234. Katonái ölték meg.
Severus Septimius — császár. Szül.: i. sz. 146. Uralkodott: 193-211. Lehetséges, hogy
Caracalla ölette meg.
Sextus Aelius — Ld. Aelius.
Spartianus — Aelius Spartianus, történetíró (?). A IV. században keletkezett Historia
Augusta egyik szerzőjét nevezik így. Az uralkodó nézet szerint költött névről van szó.
Sulla — Lucius Cornelius Sulla, politikus, hadvezér, dictator (i. e. 138-79).
Tacitus — Publius Comelius Tacitus, történetíró, a senatori arisztokrácia tagja és
nézeteinek hirdetője (kb. i. sz. 55 -120).
Tiberius — császár, Augustus unokaöccse és utóda. Szül.: i. e. 42. Uralkodott: i. sz. 14-
37.
Traianus — Ulpius Traianus, császár, Nerva utóda. Szül.: i. sz. 53. Uralkodott: 98-117.
Trebatius - Caius Trebatius Testa, jogtudós. Szül.: i. e. 80 körül, meghalt kb. i. sz. 4.
Cicero pártfogoltja és ifjabb barátja. Caesar és Augustus jogi tanácsadója. Az utókor
sokra becsülte.
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 155
Tryphoninus — Claudius Tryphoninus, jogtudós. Az i. sz. II-III. század fordulója táján
írt. Papinianus kortársa és munkatársa. 213 után halt meg. A Digestából több írását
ismerjük.
Tubero — Aelius Tubero, jogtudós. Az i. e. I. században élt. Művei nem maradtak fenn.
Ulpianus — Domitius Ulpianus, jogtudós. Az i. sz. III. század első felében működött.
Alexander Severus uralkodása idején praefectus praetorio lett. 228 körül
meggyilkolták, A legtermékenyebb jogi író. A Digesta szerkesztői kedvelték
világosan megfogalmazott írásait, a gyűjteménynek mintegy egyharmadát teszik ki
Ulpianus művei.
Venuleius — Venuleius Saturninus, jogtudós. Az i. sz. II. században élt. A Digestában.
szerepel.
Verus — Lucius Verus, császár. Antoninus Pius örökbe fogadott fia, Marcus Aurelius
uralkodótársa. Uralkodott: i.sz. 161-169. Mostohafivérével együtt "divi fratres" (isteni
testvérek)-ként emlegetik a források.
Vespasianus — császár, a Flavius dinasztia megalapítója. Szül.: i. sz. 9. Uralkodott: 69-
79.
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 156
TARTALOM
Bevezetés .................................................... 5
I. A római jogtudósok. ......................................................... 11
1. A jogtudomány története .............. 15
2. A jogászi hivatástudat ........................................ 24
3. A jogászi gondolkodásmód........... 26
II. A római törvények ................................ 35
1. A jogtudósok a törvényekről ........ 39
2. A tizenkéttáblás törvényből .......... 40
3. Népgyűlési törvények ................... 42
4. A senatus határozatai .................... . 44
5. Császári leiratok ............................ 46
6. Iustinianus rendeleteiből .............. 47
III. Viva vox iuris civilis. A praetor jogalkotása 53
1. Jogtudósok a praetori jogról ........ 57
2. A perbehívás ................................ 58
3. A megállapodások ..................... . ............................ 59
4. A megbízás nélküli ügyvitel ........ 60
5. A megfélemlítés ............................ 62
6. A megtévesztés ................. .......... 63
7. A kiskorúak ................................... 64
8. A rabszolgák megrontása ........... 66
9. A folyók védelme ........................ 68
10. Az erőszakról ............. .................. 69
IV. A család, a házasság ............................. 73
1. Az apai hatalom. A római család . 75
2. Születés, apaság .............................. 82
3. A házasság ..................................... 90
a) Az eljegyzés . .............................. 94
b) A házasságkötés ......................... 94
c) A házassági akadályok .............. 95
d) Az ágyasság ............................... 99
e) A házasságtörés ......................... 100
f) A feleség vagyona. Hozomány . 107
g) A válás ....................................... 109
V. A tulajdon és az öröklés ....................... 113
A r ó m a i j o g v i l á g a
Oldal: 157
1. A tulajdon ...................................... 116
a) A birtok ...................................... 118
b) A tulajdonszerzés ...................... 121
c) A haszonélvezet ......................... 129
2. Az öröklés ..................................... 130
a) Az öröklésről általában ............ 133
b) Ki örököl és mennyit? ............... 136
c) Feltételhez kötött öröklés .......... 142
d) Értelmezési gondok ................... 145
e) Mit hagyományoztak a rómaiak? 146
VI. A szerződések ..................................... 157
1. A stipulatio .................................... 160
2. Az adásvétel................................... 166
3. A bérlet .......... ................................ 179
4. A társaság ...... . ........................................................ 184
5. A megbízás .................................... 187
6. A kölcsön .. .................................... 188
7. A haszonkölcsön ........................... 190
8. A letét .................. 192
9. Az ajándékozás ................ 194
VII. A büntetőjog ....................................... .. 199
1. A büntetőjogi elvek .................. 203
2. A büntető eljárás .................. 204
3. A büntetések ................................................ ........... .211
4. Az egyes crimen-ek ................. 215
a) Az emberölés .......... ............................................ 216
b) A felségsértés ....................................................... 220
c) Az erőszak 221
d) Sikkasztás (a közvagyon megkárosítása) 223
e) A hamisítás 224
f) A „garázdaság" ...................... 225
5. A delictum-ok ............................. 226
a) A lopás ................................ . 226
b) A "személysértés" ...................... 230
c) A jogellenes károkozás 234
Függelék .................................... 239
Rövidítések jegyzéke ..... . ........................................ 241
A római jog irodalmáról............................................ 243
Személynevek mutatója ............. .. 245