A romai jog vilaga

2014

A RÓMAI JOG VILÁGA

Összeállította, a fejezetek bevezetését, a magyarázatokat és a jegyzeteket írta

Diósdi György

Európai Antológia - Róma

(A digitalizálás a Gondolat kiadó 1973-as kiadványa alapján készült.)

Lektorálta

BRÓSZ RÓBERT

A kötet fordítói

BORZSÁK ISTVÁN KÁLLAY ISTVÁN

DEVECSERI GÁBOR TERÉNYI ISTVÁN

DIÓSDI GYÖRGY VISKY KÁROLY

HAMZA GÁBOR ZLINSZKY JÁNOS

A r ó m a i j o g v i l á g a

Oldal: 2

BEVEZETÉS

Első ízben történik meg hazánkban, hogy a római jog a szakemberek köréből a nagy

nyilvánosság elé lép. Reánk hárul a megtisztelő feladat, hogy bemutassuk, elmondjuk fényes -

hol hódolattal, hol gánccsal kísért - pályafutásának titkát.

Szinte minden nép, amely az emberiség történelmében egy időre főszerephez jutott,

maradandót hagyott örökül a kultúra valamelyik területén. A filozófusok manapság is lapoz-

gatják Platón és Arisztotelész munkáit, a festők szorgalmasan tanulmányozzák a középkori s a

reneszánsz olasz mestereket, a muzsikusok a nagy német zeneszerzőkön: Bachon, Mozarton,

Beethovenen nevelkednek. A jogász kultúrájának kiapadhatatlan forrása a római jog. A rómaiak

a szellemi élet legtöbb ágában más népek tanítványai voltak: művészetet és filozófiát a

görögöktől kaptak, vallásokat keletről importáltak. Legnagyobb és legeredetibb alkotásuk a

joguk volt; az ókorban a rómaiak voltak a jog mesterei.

Ez főképp azzal magyarázható, hogy itt érvényesültek legelőnyösebben a rómaiakra jellemző

vonások: a józan, fantáziátlan kereskedői szellem és a paraszti ravaszsággal párosult szívósság.

Ugyanezek a tulajdonságok például a római államvallást száraz és formális szabályok

rendszerévé tették, amely nem csillapította az emberek érzelmi szomját, s még [5] látszólag sem

adott megnyugtató választ az élet végső kérdéseire. A római vallás nem is tudott ellenállni a

keletről érkező, miszticizmusban és érzelmekben gazdag áramlatoknak. Könnyen terjedt a

perzsa Mithras kultusz és a kereszténység. A rómaiak jogát viszont éppen ez a tárgyilagos

józanság tette ellenállóképessé az idegen hatásokkal szemben, amely vallásuk gyengesége volt.

A római jog nemcsak értékében múlta felül a többi ókori nép jogát. Ahogy a filozófiát a

görögök teremtették meg önálló tudományként, elválasztván a bölcseletet a rétorikától és a

teológiától, úgy a rómaiak a jog tudományát hozták létre. A jog önálló, tudományos művelése

Rómában kezdődött. A jogtudósok nemcsak képzett, művelt, de egyúttal előkelő emberek is

voltak, ezért Rómában a jogtudomány igen nagy becsben állt. Minthogy ennyire megbecsült

mesterség volt, a legtehetségesebbeket vonzotta. A római jog nagysága tehát nem csupán a

rómaiak jelleméből fakadt, hanem abból is, hogy a jogtudósok tekintélye elősegítette a

kiválasztást.

Az önállósult és megbecsült jogtudomány gyümölcse aprólékosan kimunkált, finomra

csiszolt jog lett. Maguk a rómaiak két részre osztották jogukat: közjogra és magánjogra. A

közjogba sorolták azokat a szabályokat, amelyek közvetlenül az állam érdekeit szolgálták.

Ilyenek voltak az állam életének, a közigazgatásnak a szabályai vagy az egyes bűncselekmények

megtorlását elrendelő törvények. A magánjog a polgárok egymás közötti - vagyoni és személyi

- kapcsolatait ölelte fel: a családjogot, a tulajdonjogot, az öröklési jogot, a szerződések jogát. A

római jogtudósok kiváltképp a magánjog területén jeleskedtek, ez is bizonyult a római jog

értékesebb és maradandóbb részének.


Oldal: 3

A római jog - elsősorban a magánjogra gondolunk - ugyanis nem pusztult el akkor, amikor

a germán törzsek feldúlták a nyugatrómai birodalmat, majd 476-ban elfoglalták Rómát. Új

életre támadt a középkorban, és ugyanúgy cementjévé vált a megszülető Európának, akárcsak a

latin nyelv. Ha nem így történik, akkor a római jog nem tartozna [6] napjainkban is az európai

jogász kultúrájához, hanem az emberi szellem értékes, de halott értékeként tisztelnék a

történészek.

Az újjászületés alapját Iustinianus keletrómai császár teremtette meg, mintegy ötven

esztendővel Róma bukása után. Az uralkodó a múlt tiszteletéből és nagyratörő terveinek az

eszközeként elkészíttette a római jog nagy gyűjteményét. A Codex Iustinianus nevű

törvénykönyvben elődei és a saját rendeleteit szedette rendbe, míg a Digesta elnevezésű vaskos

kötetet a római jogtudósok munkáiból vett idézetekből állíttatta össze. Iustinianus

törvényhozása lezárta a római jog ókori történetét, és megőrizte az utókornak ezer év gazdag

termését.

Az újra felvirágzó itáliai városok falai között a XI. századtól fogva egymás után alakultak

egyetemek. Először Bologna egyetemén kezdték tanulmányozni Iustinianus törvénykönyveit,

majd a többi itáliai városban, s hamarosan más országokban is. A középkori mesterek úgy

magyarázták a római magánjogot, hogy az megfeleljen a feudális nagybirtok mellett

mindinkább megizmosodó kereskedő polgárság igényeinek. Sőt, a római jog nem maradt

pusztán egyetemi tantárgy, mert Európa számos országában a kezdetleges hazai jog mellett

vagy helyett, befogadták a római jogot. A tizenkilencedik századig — a nagy törvényalkotás

koráig — némiképp módosított formában a római jog maradt Európa magánjoga.

Németországban egészen 1900-ig tartott uralma. A római jog helyébe lépő törvénykönyvek,

mint a napóleoni Code Civil vagy a Német Polgári Törvénykönyv, mind római jogi alapokra

épültek. A római jog ma is gyökere a kapitalista államok magánjogának, de sok elemét

felhasználja a szocialista jog is.

Így a római jog egyaránt hozzátartozik a jogász és az ókort kedvelő művelt ember

kultúrájához. A jogászi műveltségnek azért nélkülözhetetlen része, mert a mai jog

előzményeinek, történelmi gyökereinek az ismeretét jelenti. Az antikvitás barátai viszont

hézagos, sőt, torz képet kapnak Rómáról, ha jogáról — amely nemcsak a birodalom

történetében, hanem [7] a mindennapi életben is oly nagy szerepet játszott — mitsem tudnak.

A rómaiak gondolatvilágába annyira beleépült a jog, hogy a költők és a történetírók műveiben

lépten-nyomon jogi fogalmakra, intézményekre utaló célzásokkal találkozunk. Plautus, a

rómaiak népszerű vígjátékírója például nemegyszer olyan humoros szöveget adott szereplői

szájába, amelynek poénjét csak a jog elemeiben járatos néző érthette meg.

Ez a kis válogatás tehát mind a jogászoknak, mind az ókor barátainak szól. Megpróbáltuk

úgy összeállítani a szemelvényeket és a hozzájuk fűzött megjegyzéseket, hogy a jogi ismereteket

nélkülöző olvasót ne riasszák el. Azt szeretnénk érzékeltetni, hogy a jog a színes mindennapok,

s nem a szürke elmélet tudománya. Arra is törekedtünk, hogy lehetőleg kerek képet adjunk a

római jogról. így remélhetőleg a jogász is talál a könyvben — az egyetemen szerzett

ismeretekhez képest — újat.

Magától értetődik, hogy a könyv magvát és gerincét maga a római jogtudomány adja. A

jogtudósokat mutatják be legelső szemelvényeink, de egyebütt is arra törekedtünk, hogy a jogi


Oldal: 4

és a történeti érdekesség mellett, sőt azon keresztül is érzékeltessük a római jogtudósok páratlan

jogászi elemzőkészségét és hivatástudatát. Főképp a principátus korának jogi életét iparkodtunk

bemutatni, amely egyben a római jog virágkora — ez azonban csak részben sikerülhetett. A

szépirodalommal vagy a történeti prózával ellentétben, a principátus korából alig maradt fenn

közvetlen jogi forrásunk. Forrásaink az i. sz. III. századtól fogva kezdenek bőségesebben

csörgedezni, és a leggazdagabb lelőhelyet Iustinianus törvénykönyvei kínálják, amelyek

természetesen régebbi joganyagot is tartalmaznak. Így a principátus koránál későbbi, de

esetenként korábbi forrásokat is felhasználtunk, és nem kizárólag a korai császárság jogi életével

ismerkedik meg az olvasó.

Hiánynak volna tekinthető, hogy a rabszolgasággal csak közvetve és más témák részeként

foglalkozunk. Azt hisszük, [8] fölösleges lett volna ennek az egyébként is eléggé ismert

kérdésnek önálló fejezetet szentelnünk, minthogy ebben a sorozatban külön kötet jelent meg a

római rabszolgaságról.*

A rabszolgaság — bár jogi jelentősége nem volt csekély — valójában nem is tartozik a római

jog lényegéhez. Életerejének titka éppen az volt, hogy szabályainak, jogelveinek zöme más

társadalom talajába átültetve is termett egészséges gyümölcsöt. [9]

* Maróti Egon: Rabszolgák az ókori Rómában, (Bp., 1969.)


Oldal: 5

I.

A RÓMAI JOGTUDÓSOK

A mai jogtudós főképp az elmélet embere. Jogszabályokat és szakirodalmat

tanulmányoz, a mindennapi élettel ritkán, többnyire csak egy-egy szakvélemény

elkészítése alkalmával kerül kapcsolatba. Egészen másképp kell elképzelnünk a római

jogtudóst. Igaz, ő is tanulmányozta elődei és kollégái írásait, de ideje java részét nem

könyvtárszobájában, hanem a fórumon töltötte. Ihletői pedig rendszerint nem

könyvek, hanem emberek voltak: azok a polgárok, bírák vagy akár magas rangú

tisztviselők, akik vitás jogi kérdésükre választ: "responsum"-ot kértek tőle. A

principátus sem fosztotta meg a jogtudósokat tekintélyüktől, sőt, egyre inkább

szokássá vált, hogy a császári udvarban egy-egy magas állást jogtudós töltött be. Jogi

kérdésekben sokszor ő nyilatkozott vagy döntött a császár nevében. Túlzás nélkül

mondhatjuk, Rómában minden fontosabb jogi döntés, intézkedés, jelentős ítélet

nyíltan vagy be nem vallottan a jogtudósok műve volt.

Ez nem csupán a jogtudomány nagy megbecsüléséből fakadt. Mint mindenütt, itt is

figyelembe kell vennünk egy jóval prózaibb körülményt, nevezetesen, hogy a

köztársaság és a principátus idejében nem folyt még Rómában rendszeres és

szervezett jogi oktatás. Így a jogászi szakismereteket igénylő tisztségeket sem lehetett

megfelelő képzettséghez kötni. Az igazságszolgáltatás vezetői: a praetorok, többnyire

politikusok voltak, akiknek hivatali évük csupán karrierjük egyik fontos állomását

jelentette, ám a perekben ítélkező bírák is laikusok. A bíróságokon a feleket képviselő

ügyvédek szintén nem voltak jogászok. [13]

Tanulmányaik során a minél hatásosabb szónoklás mesterségbeli fogásait sajátították

el, jogi ismereteik viszont - korabeli szerzők szerint - igen fogyatékosak. Sokan

egyenesen úgy vélekedtek, hogy a jog alapos tudása megbéklyózná a szárnyaló szava-

kat, s elegendőnek tartották, ha egy-egy pör előtt egy jogásztól némi tájékoztatást

kémek. Ilyenformán Rómában mindenki rászorult a jogtudós tanácsaira, mondhatni

minden bonyolult jogi kérdéssel hozzá fordultak.

A római és a modem jogtudomány azonban nem csupán abban különbözik, hogy a

római jogtudósok kevesebbet törődtek az elmélettel mai utódaiknál, és erejük nagy

részét gyakorlati esetek megoldására fordították. Kulcshelyzetükből egy másik, talán

még lényegesebb különbség fakadt. Ha ma megjelenik egy jogtudományi munka,

akkor azt — elolvassák a téma iránt érdeklődő jogászok, és megeshet, hogy a szerző

egyik-másik javaslatát figyelembe veszik a soron következő törvényalkotáskor. A mai

jogtudós tehát legföljebb azt remélheti, hogy nézete közvetve — a törvényhozó

jóvoltából — joggá válhatik.

Rómában viszont a jogtudósok írásai nemcsak közvetve váltak kötelező érvényűvé.

Szokás volt, hogy a bíróságokon a pereskedők vagy a bírák jogtudományi munkákra,

a jogtudósok szakvéleményére: "responsum"-ára hivatkoztak. Ezt a gyakorlatot

szentesítette Augustus császár, amikor egyes kedvelt jogtudósainak megadta azt a

kiváltságot, hogy az ő „tekintélye" alapján, mintegy a császár nevében adhassanak jogi


Oldal: 6

véleményt. Nem tudjuk bizonyosan, vajon formailag is kötelezőek voltak-e ezek a

"responsum"-ok a bíróra, de ez nem is fontos. Valószínűleg egy bíró sem kockáztatta

meg azt, hogy figyelmen kívül hagyja egy császári tekintéllyel támogatott jogtudós

véleményét.

A principátussal együtt elmúlott a római jog virágkora: klasszikus korszaka. A

harmadik század állandósult trónviszályai, gazdasági és társadalmi bajai drasztikusan

véget vetettek a jogtudomány szép napjainak. Hasztalanul szilárdította meg újra a

birodalmat Diocletianus császár, a jogtudomány sorvadását nem tudta megállítani.

Nagy egyéniségek többé nem akadtak, a klasszikus mesterek szerény képességű

utódai pedig a császári hivatalokban szorgoskodtak. A régiek írásai — talán éppen a

jogtudomány hanyatlása folytán — egyre nagyobb tekintélyűvé váltak, és

változatlanul ezekre hivatkoztak a bíróságokon. Ennek köszönhető, hogy Iustinianus

császár a római jog [14] kodifikálása alkalmával a jogtudósok írásaiból terjedelmes

gyűjteményt készíttetett, amely Digesta (görögül: Pandektai*) néven a mai napig

megőrizte a klasszikus római jogtudomány termésének javát.

1. A JOGTUDOMÁNY TÖRTÉNETE

A római jogtudósok zöme idegenkedett a jogtörténettől. Az i. sz. II. századának két

érdekes egyénisége: Gaius, az egyetlen ránk maradt római jogi tankönyv szerzője és

Pomponius azonban másképp vélekedtek. Mindketten úgy gondolták, hogy a jog

alapos megismeréséhez az előzmények tanulmányozása is szükséges.

Ennek köszönhető, hogy Pomponius megírta a római jog- tudomány rövid

történetét, és ebben minden egyes fontos jogtudósról megemlékezik. A Digesta

szerkesztői szerencsére arra érdemesítették Pomponius írását, hogy szerepeljen a

jogtudományi művek nagy gyűjteményében. Kevésbé örvendetes, hogy az eredeti

szöveget valószínűleg alaposan átdolgozták. Ennek ellenére, a Digestában fennmaradt

változat — ha nem is hiteles minden részletében - nagyjában elfogadható és

összefüggő képet rajzol a jogtudomány történetéről - Pomponius koráig.

Több jogtudósról — nem annyira tudományos munkásságuk, mint inkább politikai

szerepük miatt — a történetírók is megemlékeztek. Pomponius beszámolóját ezért

kiegészítettük két, történeti munkából való szemelvénnyel. Tacitus a gerinces és

nagytudású jogtudósról, Labeóról, valamint az Augustus császárhoz törleszkedő

ellenlábasáról, Capitóról ír. A másik szövegben az egyik legnagyobb római jogtudós,

Papinianus meggyilkolásáról olvashatunk. Végül idéztünk Iustinianus császárnak

abból a rendeletéből, amelyben a jogtudományi művek összegyűjtését: a Digesta

összeállítását határozta el. Jóllehet a császár stílusa mai ízlésünknek szinte barokkosan

túl ékesített és helyenként dagályos, mégis őszinte és megkapó tanúbizonysága annak

[15] a megbecsülésnek, amelyet a klasszikus jogtudósok több évszázaddal haláluk

után élveztek.

* A görög szó "pandekta" formában honosodott meg a jogászi nyelvben. A XVIII—XIX. század római

jogi alapokból kiinduló magánjogtudományát Iustinianus törvénykönyvére utalva nevezték

"pandektajog"-nak.


Oldal: 7

Sajnos, több neves jogtudós nem szerepel a lefordított szövegekben. Pomponius

beszámolójából természetesen hiányzanak kortársai és az utána élt kiváló jogtudósok.

Hadd pótoljuk ezt a hiányt azzal, hogy a már említett Gaiuson kívül emlékeztetünk

három jeles jogászra, akiknek nevével sűrűn találkozunk e könyv szemelvényei

között tallózva. Pomponius kortársára, az elegáns és éles eszű Salvius Iulianusra

(akinek csak nevét említi), valamint az i. sz. III. század két termékeny és nagy tudású

jogtudósára: Paulusra és Ulpianusra gondolunk.

A jogtudománnyal igen sok és nagyon kiváló férfiú foglalkozott hivatásszerűen. Meg

kell itt emlékeznünk közülük azokról, akik a római nép előtt a legnagyobb

tekintélynek örvendettek, hadd tűnjék ki, kik és milyen kiváló férfiak által keletkezett,

alakult és maradt fenn jogunk. Az első, aki hagyományaink szerint a nyilvánosság

előtt jogtudósként fellépett, Tiberius Coruncanius volt. A többiek vagy a ius civile

szabályai mögött névtelenül húzódtak meg, vagy inkább a tanácsot kérőknek,

mintsem a tanulni vágyóknak álltak rendelkezésére.

A legkorábbi tudósok közé tartozik Publius Papirius, aki rendszerbe foglalta a

királyi törvényeket. Következik Appius Claudius, a tíztagú testület tagja, akinek a

legnagyobb része volt a tizenkéttáblás törvény megalkotásában. Ezután a legnagyobb

jogtudós az ugyanebből a nemzetségből való Appius Claudius, akit százkezű

melléknévvel tiszteltek. Ő építette ki a Via Appiát, a Claudius-vízvezetéket, ő hozta a

határozatot, hogy Pyrrhust a városba nem engedik be, egy azóta elveszett könyvet írt

a hagyomány szerint az elbirtoklás félbeszakadásáról. Valószínűleg tőle származik az

az Appius Claudius, aki feltalálta az r betűt — azóta írnak Valesius helyett Valeriust

és Fusius helyett Furiust.

Ő utána jön a nagy tudományú Sempronius, akit bölcsnek mondott a római nép, és

sem előtte, sem utána másnak nem adta ezt a melléknevet. Gaius Scipio Nasica a [16]

senatustól nyerte a jóságos melléknevet: neki közköltségen adtak házat a Szent úton*,

hogy könnyebben oszthassa tanácsait. Quintus Mucius következik, akit a

karthágóiakhoz küldtek követként két levéllel, melyek egyike békét, a másik háborút

jelentett, és feljogosították, hogy azt hozza vissza Rómába, amelyiket jónak látja. Ő

mindkettőt magával vitte, és a karthágóiakat szólította fel arra, válasszák, amelyiket

akarják.

Ezek után működött a már említett Tiberius Coruncanius, aki először kezdett

nyilvánosan jogi tanácsokat adni. írás nem maradt fenn tőle, de sok és emlékezetes

tanácsa ismeretes. Sextus Aelius és testvére, Publius Aelius, valamint Publius

Atilius kiváló tanácsadó jogtudósok voltak, olyannyira, hogy a két Aelius consuli

tisztséget is nyert el, Atiliust pedig a nép elsőként az okos melléknévvel tisztelte

meg. Sextus Aeliust Ennius a költő is dicsőíti. Egy könyve maradt ránk, a

hármaskönyv, amelyet mintegy a jog bölcsőjének tarthatunk. Azért nevezik

hármaskönyvnek, mert a tizenkéttáblás törvény után tartalmazza annak

* A "Sacra via" (Szent út) Róma szívében húzódott. Ma is végigmegy rajta "Forum Romanum"-ot

meglátogató turista, amikor Septimius Severus diadalívétől Titus diadalívéhez sétál.


Oldal: 8

magyarázatát, majd hozzáfűzi a peres eljárásokat. Egyesek azt állítják, hogy ez

három könyv volt, mások tagadják ezt, ehhez a csoporthoz csatlakozik Cato.

Marcus Cato a Porcius családból az első, akinek könyvei fennmaradtak. Annál

több írás maradt a fiaitól.

Ezután jelentkeznek Publius Mucius Brutus és Manilius, akik a jogtudományt

megalapították. Publius Mucius tíz könyvet hagyott hátra, Brutus hetet, Manilius

hármat. Manilius kötetei máig megvannak. Ketten közülük consuli méltóságot

viseltek, Brutus praetori tisztségre jutott, Publius Mucius pedig főpap is volt.

Őket követik Publius Rutilius Rufus, római consul és Ázsia provincia

kormányzója, Paulus Verginius és Quintus [17] Tubero - maga is consul és a

sztoikus Pansa tanítványa. Sextus Pompeius, Gnaeius Pompeius nagybátyja is ez

időben élt, valamint Coelius Antipater, a történetíró, bár ő inkább ékesszólásával,

mint jogtudományával emelkedett ki. Lucius Crassus, Publius Mucius testvére,

Cicero szerint a jogtudósok között a legjobb szónok.

Az egész civiljogot egységes rendszerbe ő utánuk Publius fia, Quintus Mucius főpap

foglalta, tizennyolc fejezetből álló munkájában.*

Sok tanítványa volt, a legtekintélyesebbek Aquilius Gallus, Balbus Lucilius, Sextus

Papirius és Gaius Iuventius: Servius szerint közülük Gallus örvendett a legnagyobb

tekintélynek. Mindezeket Servius Sulpicius révén ismerjük, mert nincsenek saját

fennmaradt írásaik, ilyenek nem forogtak közkézen, hanem Servius gyűjtötte össze

munkáikat, és az ő írásában maradt fenn emlékük.

Servius Sulpicius a szónoki beszédben az első, de legalábbis Marcus Tullius után az

első helyen áll. Azt mondják róla, hogy egy barátja ügyében tanácsot kért Quintus

Muciustól. Quintus Mucius válaszát azonban alig értette meg, és ismét hozzá kellett

fordulnia, ezért aztán Quintus Mucius megrótta őt, és szemére vetette, hogy nemes,

patrícius, ügyekben képviseletet vállaló embertől szégyenletes dolog nem érteni a

joghoz, hiszen perekkel foglalkozik. Servius megszívlelte a szemrehányást. A fent

említettek legtöbbjét hallgatta, hogy a civiljogot megtanulja. Tanítványa lett Balbus

Luciliusnak, de még inkább Aquilius Gallusnak, aki Cercinában élt. Ezért a legtöbb

könyvét is Cercinában írta. Mikor katonai parancsnokként elesett, a törvényszéken

emelt neki szobrot a római nép, amely most is ott áll Augustus emelvényénél. Nagyon

sok műve maradt fenn, ezek mintegy száznyolcvan fejezetet tesznek ki. [18]

Azon sokak közül, akiket említhetnénk, a következők írtak még könyveket: Alfenus

Varus Gaius, Aulus Ofilius, Titus Caesius, Aufidius Tucca, Aufidius Namusa, Flavius

Priscus, Gaius Ateius, Pacuvius Labeo Antistius (Antistius Labeo apja), Cinna,

Publicius Gellius. E tízből nyolcan írtak külön könyveket, és összes műveiket

Aufidius Namusa gyűjtötte össze száznegyven fejezetben. A felsoroltak közül a

legtekintélyesebbek Alfenus Varus és Aulus Ofilius. Varus consul is volt, Ofilius

lovag lett, Caesar családi barátja, aki a ius civile legtöbb részében alapvető jelentőségű

munkákat hagyott hátra. Egyes törvényeket elsőnek magyarázott, először gyűjtötte

* Az eredeti szövegben "liber", szó szerint "könyv" áll. Minthogy az antik "liber" terjedelmét tekintve

a mai fejezethez áll közel, ezt az értelemszerű fordítást választottuk.


Oldal: 9

össze a praetori edictum anyagát*, mert előtte csak Servius hagyott hátra két igen

rövid munkát, az edictummal kapcsolatban, Brutusnak szólt ajánlással.

Kortársuk még Trebatius, Cornelius Maximus tanítványa és Aulus Cascellius

Quintus, Mucius Volusius tanítványa. Az ő tiszteletére végrendeletben örökösévé

tette unokáját, Publius Muciust. Ő quaestorságot viselt, és nem is akart ennél

magasabbra kerülni, bár Augustus a consuli tisztet is felajánlotta neki. Úgy mondják,

hogy közülük Trebatius volt a tudósabb, Cascellius az ékesszólóbb, Ofilius

mindkettőjüket felülmúlta. Cascelliusnak nem maradt fenn írása, csak egy könyve,

nevezetes mondásaival, Trebatiustól több is, de kevéssé olvasottak.

Tubero következik, aki Ofiliusnak ajánlotta munkáját. Ő patrícius volt, és ügyvédből

lett jogtudóssá, kivált mivel Quintus Ligarius ellen vádat emelt, és Gaius Caesar előtt

nem volt sikere. Ez az a Quintus Ligarius, aki, Afrikában partra szállva, a beteg

Tuberónak nem engedte meg, hogy csatlakozzék hozzá, vagy vizet merítsen

magának. Ez be is vádolta, és Cicero látta el a védelmet: ismerjük is igen szép

szónoklatát, amelyet Quintus Ligariusért mondott. Tubero tudósa volt mind a köz-,

mind a magánjognak, és mindkét tárgykörből számos könyvet hagyott hátra, azonban

[19] mesterkélt, régies stílusban írt, és ezért nemigen kedvelték műveit.

Utánuk a legnagyobb tekintélyűek voltak Ateius Capito, Ofilius követője és

Antistius Labeo, aki az összes előbb említetteket hallgatta, de Trebatiust követte.

Ateius consul volt, Labeo azonban nem fogadta el az Augustus által neki felajánlott

consuli tisztet, mert büszke volt tisztséget elfogadni. Idejét inkább a tudományos

munkának szentelte. Úgy osztotta be az évet, hogy hat hónapot Rómában töltött

tanítványaival, hat hónapot pedig vidéken, ezalatt írta könyveit. Négyszáz kötetet

hagyott így hátra, melyek legtöbbje ma is közkézen forog. Ezek ketten mintegy külön-

böző iskolákat alapítottak: Capito megmaradt abban a tudományban, amelyet átvett,

Labeo hatalmas tehetséggel és a tanítások teljes elsajátításával tudományos

munkáiban sok mindent megújított.

Capitót Massurius Sabinus követte, Labeót Nerva, akik még növelték a két iskola

ellentétét. Nerva a császár kebelbarátja volt, Massurius Sabinus pedig lovagrendbeli.

Ő adott először jogi tanácsokat, s ezután kezdték ezt mint jogot kedvezményként adni.

Tudnunk kell ugyanis, hogy Augustus uralkodása előtt a jogi véleményadás jogát

nem adományozták a császárok. Akik tudományuk miatt bizalmat élveztek,

válaszoltak a tanácsot kérőknek. Nem adták ki azonban véleményüket aláírással -

mintegy pecséttel ellátva -, hanem vagy magának a bírónak írták meg, vagy egyszerű

formában a tanácsot kérőnek. Hogy a jogászok tekintélye nagyobb legyen, Augustus

császár rendelte el először, hogy egyesek az ő felhatalmazása alapján adhassanak

véleményeket, és ez időtől kezdték ezt a jogot kiváltságként kérni. Hadrianus, a kiváló

császár, midőn praetori tisztet viselt férfiak kérték tőle a hivatalos véleményadás jogát,

azt írta nekik, hogy az ilyet nem kérni, hanem adni kell. Ezért, akinek közülük ehhez

kellő önbizalma van, készüljön fel arra, hogy a népet tanácsaival megörvendeztesse.

[20]

* Ld. 56. sk. oldalon.


Oldal: 10

Sabinusnak tehát Tiberius császár megengedte, hogy a népnek jogi tanácsokat adjon,

és a lovagrendbe is felvette ötvenéves korában. Nem kis képességei voltak neki sem,

és hallgatói nagyon méltányolták.

Az ő követője Gaius Cassius Longinus, Tubero leányának fia, Servius Sulpicius

unokahugáé, azért ő Servius Sulpiciust dédapjának nevezte. Tiberius idejében

Quartinusszal consulságot viselt, és egyébként is nagy tekintélye volt a városban, míg

azután a császár száműzte. Szardíniai számkivetéséből Vespasianus hívta vissza, és

az ő uralma alatt halt meg. Nerva utóda Proculus, az ő kortársa az ifjabb Nerva és az

a másik Longinus, aki szintén lovag, később praetorságig vitte. Proculus tekintélye

azonban nagyobb volt, nagyobbak a képességei is, és ettől fogva a Capito és Labeo

által alapított két iskolát Cassianusok és Proculianusok néven emlegették.

Cassius utóda Caelius Sabinus, Vespasianus korának legnagyobbja, Proculusé

Pegasus, aki Vespasianus alatt Róma praefectusa volt. Sabinus utóda Priscus

Iavolenus, Pegasusé Celsus, az övé az ifjabb Celsus és Priscus Neratius, mindketten

consulok, Celsus két ízben is. Iavolenus utódai Aburnius Valens és Tuscianus, majd

Salvius Iulianus.

ZJ Pomponius D. 1. 2. 2.35-53.

Híres férfiak hunytak el ebben az évben: Asinius Saloninus, aki két olyan nagyapával

büszkélkedhet, mint Marcus Agrippa és Pollio Asinius, valamint olyan fivérrel, mint

Drusus, és akit a Caesar unokavejének szántak. Továbbá Capito Ateius, kiről már

megemlékeztem: jogi tudásával első volt a polgárok között; nagyapja Sulla centuriója

volt, apja a praetorságig vitte. Augustus azért siettette consulságát, hogy Capito, az

ugyancsak kiváló jogász Labeo Antistiust e hivatal méltóságával megelőzze. Mert az

a kor a békés életnek két kiválóságát termelte ki egyszerre, csakhogy Labeo

megvesztegethetetlenül ragaszkodott a szabadsághoz, és ezért nagyobb hírnév

övezte, Capito hajlékonyságát [21] viszont az uralkodók kedvelték jobban: amazt,

amiért megrekedt a praetorságnál, ajánlotta sérelme; ez ellen, amiért a consulságot

megkapta, gyűlöletet szított az irigykedés.

BI Tacitus, Ann. 3.75.

Tudom, hogy Papinianus meggyilkolásáról sokan írtak már, de igazi okát nem

ismerve, különböző variációkban mondták el. Én a magam részéről inkább

elmondom a változatokat, mint hogy egyáltalán semmit se szóljak e kiváló férfiú

megöletéséről. Köztudomású, hogy Papinianus igen meghitt viszonyban volt Severus

császárral (némelyek szerint második felesége, Iulia Domna révén rokonságban is állt

vele), annak idején jogi tanácsokkal látta el Severust, amikor az Scaevola főnöksége

alatt a császári magánkincstár ügyeit intézte, sőt később is, amikor Papinianus lett

Severus hivatali utóda. Arról is említést tesznek a feljegyzések, hogy Severus

elsősorban Papinianus gondjaira bízta mindkét fiát. Papinianus ezért mindig azon

fáradozott, hogy egyetértést teremtsen az Antoninus-testvérek között. Amikor

Bassianus összeesküvéssel vádolta öccsét, Papinianus mindent elkövetett, hogy

lebeszélje Geta meggyilkolásáról. Ezért aztán Geta híveivel együtt őt is megölték a


Oldal: 11

katonák, amit Antoninus nemcsak megengedett, hanem egyenesen bíztatta erre a

katonákat. Más szerzők szerint testvére megöletése után Bassianus felszólította

Papinianust, hogy mossa őt tisztára a senatus és a nép előtt, amire Papinianus azt

felelte neki: testvérgyilkosságot nem olyan könnyű mentegetni, mint elkövetni. Azt is

mesélik, hogy Papinianus nem volt hajlandó olyan vádbeszédet szerkeszteni Geta

ellen, amely a gyilkos mellett szólt volna, egy meggyilkolt ártatlan embert vádolni -

mondta - felér egy második gyilkossággal. Ez a verzió azonban nem egyeztethető

össze a körülményekkel, hiszen egy praefectus nem szokott beszédeket szerkeszteni,

és különben is közismert tény, hogy Papinianust mint Geta hívét ölték meg. Más fel-

jegyzéseink szerint, amikor Papinianust a katonák [22] megrohanták, és a palota felé

hurcolták, hogy ott végezzenek vele, mintegy a jövőbe látva kijelentette: bárki legyen

is az utóda, a legesztelenebb bolond lesz, ha nem bosszulja meg a praefectusi

tisztségén esett gyalázatot. És valóban — mint már elbeszéltem — Macrinus megölte

Antoninust, mire a katonák imperatornak kiáltották ki a fiával együtt. A fiát

Diadumenianusnak hívták, de akkor apja az Antoninus nevet adta neki, minthogy a

praetorianusok mindenáron egy Antoninust akartak.

TI Aelius Spartianus, Antoninus Caracalla 8.

Isten akaratából a nekünk az ő hatalmából átadott birodalmat kormányozva

szerencsések voltunk a háborúban, dicsők békében, s az állam állapotát megőriztük:

így most Isten segedelmével arra törekszünk, hogy már se fegyverben és

hadvezérekben vagy hadseregekben, se a magunk tehetségében ne bízzunk, hanem

minden bizalmunkat a legmagasabb Szentháromságba vessük. Ebből származik a

világon minden, és minden akarata szerint létesül.

A világ dolgaiban semmi sem olyan figyelemreméltó, mint a törvények tekintélye.

Ezek rendezik helyesen az isteni és az emberi dolgokat, száműzik a

méltánytalanságot. Megállapítottuk azonban, hogy a Róma városának és

Romulusnak idejétől hozott törvények tömege olyannyira össze van keveredve,

hogy szinte végtelen és emberi ésszel már át nem fogható. Ezért először arra

törekedtünk, hogy szent császári elődeink rendelkezéseit összegyűjtsük és vilá-

gosan rendezve adjuk át. Egy kódexbe gyűjtöttük azokat, minden felesleges átfedést

és ellentmondást kiküszöböltünk belőlük, hogy így minden embernek biztos

támaszul és iránymutatásul szolgáljanak.

Elvégezve ezt a munkát, és saját nevünk alatt kiadva ezt a kötetet, a kisebb és

könnyebb munkától a nagyobb és teljesebb jogfeldolgozásra törekedtünk. A római

jog egészét annyi szerző szétszórt köteteiből összegyűjteni és egy kódexbe foglalni

még vágyni és remélni sem merte senki.[23]

Olyan hatalmas munkának látszott ez, amely a lehetetlennel határos. Mi azonban az

ég felé emelt kézzel és az örökkévaló segítségét kérve, Istenben bízva nekiláttunk

ennek a feladatnak, hiszen ő saját erejének nagyságából a reménytelen feladatok

teljesítésére is elegendő erőt adhat...

Megparancsoljuk ezért Nektek, hogy azoknak a régi tudósoknak a könyveit,

akiknek a császárok megadták a törvények magyarázásának és értelmezésének jogát,


Oldal: 12

olvassátok el, válogassátok át, hogy mindezekből összegyűljék az anyag, átfedések és

ellentmondások nélkül (amennyire ez lehetséges), és összegyűjtött tartalmuk alapján

egy könyv készüljön, ami valamennyit helyettesíti. Minthogy mások is írtak jogi

könyveket, akiknek ez a tekintélyük nem volt megadva, ezeknek felhasználásától sem

zárkózunk el.

Midőn azután ez az anyag legfelsőbb segítséggel összegyűlt, azt szépen rendezni

kell, hogy mintegy a jog legszentebb temploma alakuljon ki belőle. A mi kódexünk

vagy az edictum perpetuum mintájára ötven könyvbe és ezeken belül fejezetekre kell

beosztani az egész jogot úgy, hogy ebből semmi ki ne maradjon, hanem ez az ötven

könyv az 1400 éven keresztül összegyűlt teljes joganyagot tartalmazza általunk

megtisztítva, úgy, mint ahogy a fallal körülvett városon kívül nem maradhat semmi.

Az összes szerzők munkáinak egyforma tekintélye legyen benne, ne létezzék

egyiknek sem előjoga, hiszen egyiket sem teljes egészében, hanem bizonyos

meghatározott részben vesszük fel, válogatva jobbak és rosszabbak között.

ZJ Deo auctore pr.-2; 4-5.

2. A JOGÁSZI HIVATÁSTUDAT

E cím alatt néhány olyan szemelvényt olvashatunk, amelyek a római jogtudósok

hivatástudatáról tanúskodnak, és megismertetnek a római jog egy-két alapfogalmával

is. Az persze túlzás, amikor Celsus „a jó és a méltányos" művészetének nevezi azt a

római jogot, amely a rabszolgát vagyontárgyként kezelte. Bennünket [24] azonban itt

nem az érdekel, vajon megfeleltek-e a római jog szabályai annak az ideálnak, amelyet

a jog mesterei követni véltek, hanem a jogtudósoknak az a szubjektív meggyőződése,

hogy munkájukkal az igazságot szolgálják. Külön figyelmet érdemel a Pomponius-

idézet. Ez nem csupán egy jogtudós, hanem minden tudós örök érvényű hitvallását,

csillapíthatatlan tudásszomját fejezi ki néhány mesterkéletlen, római módon pátosz-

mentes szóval.

Ha a joggal akarunk foglalkozni, először meg kell tudnunk, honnét származik a

neve. Az igazságosságból* származik, mert amint Celsus elegánsan meghatározza, a

jónak és a méltányosnak a művészete. Akár papoknak is méltán nevezhet bennünket

bárki, hiszen az igazságot szolgáljuk, a jóra és a méltányosra törekszünk, elválasztván

a méltányost a méltánytalantól, megkülönböztetjük a megengedettet a tiltottól, és a

helyesre nemcsak a büntetéstől való félelemmel, hanem különböző előnyökkel is

buzdítani törekszünk. Az igazi, nem holmi hamis bölcseletre törekszünk, ha nem

tévedek.

Két része van ennek a tudománynak, a köz- és a magánjog. A közjog a római állam

ügyeit tartja szem előtt, a magán pedig az egyesek hasznát, hiszen vannak közhasznú

és magánhasznú dolgok. A közjoghoz tartoznak a vallási szabályok, a papi rendek, a

közhivatalok. A magánjog háromrétű: szabályai ugyanis vagy a természettől, vagy a

népek általános jogából, vagy törvényeinkből származnak.

* A latinban a ius jelenti a jogot, a iustitia az igazságot.


Oldal: 13

A természetjogra a természet minden élőlényt megtanít: nem sajátja ez az emberi

nemnek, hanem közkincse minden földi és vízi állatnak és a madaraknak is. Ebből

vezethető le a férfi és a nő közössége, amit házasságnak nevezünk, ebből az utódokról

való gondoskodás, a nevelés. Hiszen látjuk, hogy ezeket a jogokat az állatok, még a

vadak is gyakorolják.

ZJ Ulpianus D.1.1.1. pr.-3.

A törvény és a szokások kormányozta valamennyi nép részben saját jogával, részben

az összes emberek közös jogával él. Az a jog ugyanis, amelyet valamely nép saját maga

kialakít, az ő államának sajátja, és ezért azt ius civile** néven nevezzük, hiszen annak

az államnak saját joga, amit pedig az összes embereknél kialakított a természetes

észjárás, azt mindenütt betartják, és ezért ius gentium*** a neve, mert ezzel a joggal

mintegy az összes népek élnek.

ZJ Gaius D.11.9.

Az igazság állandó és következetes törekvés arra, hogy mindenkinek megadjuk azt,

amihez joga van. A jog parancsai ezek: becsülettel élni, mást nem sérteni, kinek-kinek

megadni a magáét.

A jogtudomány az isteni és az emberi dolgok ismerete, a jogos és a jogtalan

megkülönböztetése.

ZJ Ulpianus D.1.1.10.

Én bár hetvennyolcadik évét taposom életemnek, ma is égek a tanulás vágyától, és

ezt tartom az élet egyetlen értelmének. A görög közmondásra emlékezem: „bár fél

lábbal már a sírban vagyok, mégis tanulni vágyom."

ZJ Pomponius D. 40. 5. 20.

3. A JOGÁSZI GONDOLKODÁSMÓD

Már szó esett a római jogtudósok gyakorlatiasságáról. De óvakodnunk kell két

veszélyes általánosítástól. Nem szabad azt hinnünk, hogy a római jogtudósokat

kizárólag gyakorlati esetek foglalkoztatták, s irtóztak az elméleti általánosításoktól, a

meghatározásoktól. Éppen ennyire helytelen lenne egyoldalúan [26] megítélnünk

őket, és nem észlelnünk az egyes jogtudósok munkamódszere, felfogása közötti

különbségeket. Ha a római jogtudomány valóban annyira egységes és mereven

gyakorlatias lett volna, mint ahogyan azt régebben feltételezték, akkor aligha tudott

volna az utókor annyit meríteni alkotásaiból. A római jog mesterei mind

egyéniségükben, mind stílusukban és nézeteikben különböztek egymástól,

némelyikük főképp gyakorlati esetekkel foglalkozott, mások az elméletet kedvelték

** A "ius civile" kifejezés lefordíthatatlan. A III. fejezet bevezető részében esik szó erről a fogalomról.

*** A "ius gentium" fogalma - mint azoknak a jogelveknek a gyűjtőneve, amelyek római felfogás

szerint minden népnél megtalálhatóak — nem adható vissza magyar szavakkal.


Oldal: 14

jobban. A következő szemelvényekkel a római jogtudomány sokrétűségét, színességét

szeretnénk érzékeltetni.

A felsorakoztatott "regulák" — magyarul talán az "aranyszabály" szó adja vissza

leghívebben a latin kifejezés hangulatát — és meghatározások mind arról

tanúskodnak: a római jogtudósok nem haboztak leszűrni és tömör megállapításokba

foglalni az elődeik és a maguk gyakorlati tapasztalatait. Egyik-másik római regula

annyira találó, hogy még ma is szívesen idézik a jogászok.

Két idézet a jogtudósok gyakorlati tevékenységét szemlélteti. Mindkettő egy

szakvéleményt: „responsum"-ot tartalmaz. Nyomban szembeszökik a két szöveg

különbözősége. Az elsőben szokványos tanácsadással találkozunk, a második az

eredetien gondolkodó, közismerten goromba és szangvinikus Celsus egyéniségét

érzékelteti.

Egy paródiával is találkozunk a szemelvények között. Cicero két levelét olvashatjuk,

amelyben a neves szónok és politikus kedélyesen gúnyolódik a jogtudósok

tekintélytiszteletén. A csúfondáros hang nem alaptalan. A római jogtudósok valóban

gyakran érveltek azzal: valamelyik jeles elődjük is ezt a nézetet vallotta.

Végezetül két ellentétes, sőt szinte végletes felfogással ismerkedünk meg. Aulus

Gellius szövegéből a jogtörténet mélységes megvetése sugárzik; Gaius a történelem

fontosságáért áll ki.

A regula tömören fejezi ki a tényállást. Nem a regulából merítjük a jogot, hanem az

élő jogból szűrődik le a regula. A regula tehát tömören fejez ki valamit és, amint

Sabinus mondja, mintegy az okfejtés összefoglalása, mely, amint valamely részében

hibás, elveszti érvényét.

ZJ Paulus D. 50. 17. 1.

A ius civile-ben minden meghatározás veszélyes. Ritka eset ugyanis, hogy ne lehetne

az ellenkezőjére fordítani.

ZJ Iavolenus D.50.17.202.

Senki sem adhat át másnak több jogot, mint amennyivel maga rendelkezik.

ZJ Ulpianus D.50.17.54.

Aki hallgat, nem mindig ért egyet, de az biztos, hogy nem mond ellent.

ZJ Paulus D. 50. 17. 142.

Kétséges ügyben a kedvezőbb megoldást kell előnyben részesíteni.

ZJ Gaius D. 50. 17. 56.

Homályos esetben azt kell nézni, hogy mi a valószínűbb, vagy mi fordul elő

gyakrabban.

ZJ Paulus D. 50. 17. 114.

Mindenben törekedni kell ugyan a méltányosságra, de leginkább a jogban.

ZJ Paulus D. 50. 17. 90.


Oldal: 15

A természetjog szerint méltányos, hogy senki se gazdagodjék más kárára és

sérelmére.*

DGy Pomponius D. 50. 17. 206.

Arról kérted a véleményemet, hogy érvényes lehet-e egy, a fivér és a nővér közt

vagyonközösség megszüntetése tárgyában létrejött egyezség: úgy mondod ugyanis,

hogy az asszony e szerződést férje parancsára félelemből irta alá, anélkül, hogy tudta

volna, milyen feltételek vannak a szerződésben írva és felsorolva.

Ha így van, amint kérdésedben elmondod, a jog feloldja ennek a megállapodásnak

érvényét, és az semmissé válik, hiszen a törvényes kedvezményekkel mindenképpen

ellenkezik.

ZJ Consultatio 1. 1-2.

Domitius Labeo** üdvözletét küldi Celsusnak. Kérdem Tőled, vajon beszámítható-e a

végrendelet tanúi közé az, akit felkértek a végrendelet szövegének leírására, és a

táblák megírása után azt alá is írta.

Iuventius Celsus üdvözletét küldi Labeónak. Vagy nem értem, hogy mit kérdezel

tőlem, vagy nagyon ostoba a kérdésed: Mert több mint nevetséges kételkedni abban,

vajon joggal tekinthető-e végrendeleti tanúnak az, aki még a végrendelet szövegét is

maga írta.

ZJ Celsus D. 28. 1. 27.

M. CICERO ÜDVÖZLETÉT KÜLDI TREBATIUSNAK***

Olvastam leveled, amelyből megtudtam, hogy Caesarunk Téged nagy jogtudósnak

tart, van tehát okod az örömre, mert olyan helyre kerültél, ahol azt hiszik rólad, hogy

értesz valamihez. Ha még Britanniába is elutaztál volna, minden bizonnyal azon a

nagy szigeten nem lett volna nálad jobb szakember. Nevetek ugyan, de Te késztetsz

erre - egy kissé irigykedem, hogy Téged az keresett és hívott meg, akihez bejutni bár

nem gőgössége, hanem elfoglaltsága miatt másnak álmodoznia sem szabad. Hanem

fent említett leveledben [29] mitsem írsz a magad dolgairól, pedig Herkulesre, ezek

nem kevésbé érdekelnek, mint a saját ügyeim. Nagyon félek, nehogy meghűlj a téli

szálláson, ezért javaslom, hogy alkalmatos kályhád legyen. Így vélekedik Quintus

Mucius Scaevola és Marcus Manilius is; kiváltképpen azért, mert katonaköpenyekben

nem bővelkedel. Bár amint hallom, ott most jól befűtöttek nektek, mely hír miatt,

esküszöm, nagyon aggódom érted. No, de hiszen Te az ilyen katonás dolgokban

sokkal óvatosabb vagy, mint az ügyvédkedésben. Hiszen az Óceánt sem akartad

átúszni, igen buzgó sportúszó létedre, sem a harci szekéren küzdő britanniai

katonákat nem akartad megtekinteni, bár annak előtte bekötött szemmel vívó

* Ez a szabály vált az ún. jogalap nélküli gazdagodás alapelvévé.

** A kérdező — Domitius Labeo — természetesen nem azonos a neves jogtudóssal: Antistius

Labeóval.

*** Ennek és a következő levélnek a címzettje korának neves jogtudósa volt. (Ld. a személynevek

mutatóját.) A gúnyos oldalvágásoknak ez a magyarázata. Cicero iróniája persze Caesart sem kíméli.


Oldal: 16

gladiátorok mérkőzéséről sem tudtunk volna elvonszolni. No, de már elég a tréfából?

Hogy a te érdekedben mily szorgosan írtam Caesarnak, azt te magad is tudod. Hogy

milyen gyakran írtam, azt jó magam, de szavamra, már abbahagytam, nehogy az

legyen a benyomás rólam, hogy ennek a nagyvonalú és engem igazán kedvelő ember-

nek az irántam érzett érzelmeiben kétkedem, noha legutóbbi hozzá írott levelemben

mégis jónak láttam emlékeztetni. Emlékeztettem is, de hogy milyen eredménnyel,

kérlek arról értesíts, azonfelül körülményeidről és összes terveidről is. Szeretném

tudni, hogy és mint vagy, mit forgatsz a fejedben, mennyi időre tervezed még tőlünk

való távollétedet, mert arról biztosíthatlak, hogy körünkből való távolléted elviselését

csak az könnyíti meg, hogy az neked előmeneteledre szolgál. Mert ha nem így lenne,

akkor nincs a földön kettőnknél ostobább. Nálam azért, mert nem csábítalak Rómába,

és Nálad azért, mert nem repülsz ide. Esküszöm az égiekre, hogy akár csak egyetlen

élcelődő vagy komoly beszélgetésünk is többet ér minden ellenségünknél, nem is

beszélve Aeduus testvéreinkről. így tehát légy azon, hogy mielőbb tudjak összes

dolgaidról: vagy vigasszal vagy tanáccsal vagy tettel majd segítelek.

KI Cicero, ad familiares 7. 10. [30]

M. CICERO ÜDVÖZLETÉT KÜLDI TREBATIUSNAK

Leveled alapján köszönetet mondtam Quintus öcsémnek is, és végtére Téged is

megdicsérhetlek, hiszen úgy látszik, hogy már valamilyen elhatározás mellett

kikötöttél. Ugyancsak felbőszítettél a korábbi hónapokban kelt leveleiddel, hiszen —

már megengedj - az volt a benyomásom, hogy hol a városi kifinomult léhaságok után

sóvárogsz, hol lustálkodsz, közben úgy viselkedsz, mint egy anyámasszony katonája,

sőt mi több, igazi mivoltodtól teljesen elütően, hogy úgy mondjam kissé szemtelen

vagy. Mintha nem is ajánló sorokat, hanem kötelezvényt vittél volna a főparancs-

nokhoz, úgy siettél a behajtott pénzzel hazakeveredni, és eszedbe se jutott az, hogy

akik valóban kötelezvényekkel érkeztek Alexandriába, azoknak sem sikerült eddig

akár egy fillért is hazahozni. Ami a saját érdekemet illeti, leginkább azt szeretném, ha

közelemben lennél, hiszen nem csekély gyönyörűséget merítettem társalgásunkból és

hasznot tanácsodból, valamint fáradozásodból. Téged, akit korai ifjúságodtól kezdve

őszinte barátsággal támogattalak - úgy vélem -, nemcsak oltalmaznom, hanem

anyagilag és erkölcsileg gyarapítanom és ékesítenem is illendő. Remélem, hogy még

nem felejtetted el, mi mindent ajánlottam fel Neked önként, amikor még arra

gondoltam, hogy vidékre költözöm. Azután pedig, hogy eredeti tervemet feladtam,

mivel nyilvánvalóvá vált, hogy Caesar engem igen nagyra becsül és különösen

kedvel, és egyszersmind meggyőződtem arról, hogy milyen példátlanul nagylelkű és

milyen egyedülállóan őszinte és becsületes, akkor Téged neki minden tőlem telhető

igyekezettel beajánlottalak és körébe juttattalak. Hogy ez az eljárásom milyen

hatékony volt, és mindezt miként fogadta, arra nekem írott leveleiben gyakran utalt.

Neked viszont szóval és tettel egyaránt bizonyította, hogy ajánlásom mennyire

megindította. Ha elhiszed, hogy akár csak egy kicsit is értek ügyedhez, avagy

jószándékkal oldaladon állok, kérlek, nehogy eljátszd azt a lehetőséget, hogy [31] egy


Oldal: 17

ilyen emberi kapcsolatra tettél szert. Hanem ha valamilyen lépése netalán tán Téged

sértene, illetve elfoglaltságai vagy az ügy nehézsége miatt úgy látszanék, hogy kése-

delmeskedik, tűrj és várd ki a végét, s hogy az számodra kedvező és örvendetes lesz,

arról kezeskedem. Többre nem kell intselek: de arra figyelmeztetlek, hogy sem a

legnagyszerűbb és legnagyvonalúbb ember barátságának megnyerésére, sem a

leggazdagabb tartományhoz, sem életkorodhoz kedvezőbb alkalmat, ha ezt

elmulasztod, soha nem találsz az életben. Erre nézve csak azt mondhatom, amit ti

szoktatok könyveitekben írni — "ez a véleménye Quintus Corneliusnak is". Örülök, hogy

nem utaztál Britanniába, mert egyrészt megkímélted magad a fáradtságtól, másrészt

nekem nem kell ezekről a dolgokról tőled hallanom. Örülnék, ha megírnád nekem,

hogy hol telelsz, hogy megy sorod.

KI Cicero, ad familiares 7.17.

Kik a proletárok, kik tartoznak a capite censi

közé, mit jelent a tizenkéttáblás törvényben

az adsiduus, és mi e szó értelme?

Rómában ünnepnap volt, amikor a város piacán nem a boldogulásáért törtető tömeg

tolong, és valahogy minden pompás és derűs; történetesen egy nagyobb

gyülekezetben Ennius Évkönyveiből olvastunk...

Ekkor felmerült a kérdés: mit jelent a „proletarius" szó. Erre én megpillantván

körünkben egy ismerősömet, olyasvalakit, ki a jogban járatos, megkértem arra, fejtse

meg nekünk e szó értelmét. Mivel azt válaszolta, hogy ő csupán a jogban és nem a

nyelvtudományban járatos, ezt mondtam neki: - Annál inkább meg kell tudnod ma-

gyarázni, hiszen állításod szerint a joghoz értő vagy. Quintus Ennius ezt a szót a

tizenkéttáblás törvényből vette át, amelyben, ha emlékezetem nem csal, a következők

állnak: „Adófizető polgárnak adófizető legyen a védője. Polgárjogú proletárnak, bárki

lehet védője, aki akar."[32]

Kérünk hát, ne arra gondolj, hogy Ennius Évkönyvét olvassuk, hanem a tizenkéttáblás

törvényt, tehát azt magyarázd meg, hogy e törvény szerint mit jelent a proletár

polgár?

— Nekem persze csak akkor kellene tudnom megmagyarázni és értelmezni e

szavakat, ha tanulmányoztam volna a faunok és az őslakók jogát. Az Aebutiusról

elnevezett törvény alapján mindez már a múlté — hacsak nem a százszemélyes

bíróság előtti peres eljárás kivétel ez alól — és így a „proletarius", az „adsiduus",

„sanates", „vades", „subvades", a „25 garas", a „talio",* a lopás áldozati tállal és

ágyékkötővel való nyomozása mind-mind elavultak, és ezzel a régi-régi

tizenkéttáblás törvény is. Csak a hatályos jogszabályokat, törvényeket és szavakat kell

tanulmányoznom és tudnom.

KI Gellius, Noctes Atticae 16.10.

* A "talio" régi büntetési elv: az elszenvedett rossznak hasonlóval történő megtorlása.


Oldal: 18

Elhatározván régi törvényeink magyarázatát, szükségszerűen a város kezdeteitől

akarok kiindulni. Nem azért, hogy szószaporító magyarázatokat alkothassak, hanem

mivel minden dolgot akkor tartok tökéletesnek, ha az összes szükséges részleteket

tartalmazza. Az pedig bizonyos, hogy bármely dolognak leglényegesebb része a

kezdet. Ha a törvényszéken perbeszédet mondók szinte tilosnak tartják a bíró előtt a

tényállás minden bevezetés nélküli taglalását, mennyivel helytelenebb lenne a

magyarázatot igérőtől a kezdet elhagyásával, a források fel nem tárásával, szinte úgy

mondhatnám, mosatlan kézzel, tárgyalni kezdeni az anyagot. Ha nem csalódom, a

magyarázat könnyebben jut hozzánk a bevezetés által és ez megkönnyíti,

készségesebbé teszi a megértést.

ZJ Gaius D. 1. 2. 1.[33]


Oldal: 19

II.

A RÓMAI TÖRVÉNYEK

Róma a jogászok, nem a törvényhozók hazája volt. Bármenynyire különösnek is

tetszik, Rómában a törvényhozás — mai mércével mérve — roppant gyér,

rendszertelen és ötletszerű volt. Ennek az oka nem csupán az, hogy régen a jogalkotók

nem ontották olyan pazar bőséggel a jogszabályokat, mint manapság. Azzal is

magyarázható, hogy a rómaiak a jog fejlesztését lehetőleg a jogtudósokra és a

magistratusokra, elsősorban a praetorra bízták. Törvényekkel, jogszabályokkal

olyankor avatkoztak be a jog életébe, amikor kifejezett reformokra, olyan fontos

változtatásokra volt szükség, amelyeket csak felülről, hatalmi szóval lehetett

keresztülvinni. Mindez csupán a köztársaság és a principatus korára áll. A dominatus

időszakának szinte korlátlan hatalmú császárai már arra törekedtek, hogy a jog

legapróbb kérdéseiben is az ő akaratuk döntsön, ezért sűrűn bocsátottak ki

rendeleteket.

Paradox módon Róma jogának az életútja mégis egy-egy nagy törvényhozással

kezdődik és fejeződik be. E két pillér között ível a római jog ezeresztendős töretlen

története.

Időszámításunk előtt mintegy négyszázötven évvel a plebejusok, a kicsiny

városállam elnyomott szabad lakosai, kiharcolták az addig íratlan jog rögzítését és

közzétételét. Tíztagú bizottság alakult, és két esztendő múltán tizenkét táblára írva a

város fórumán díszelgett a törvényhozók műve: a tizenkéttáblás törvény. Amikor a

gallok feldúlták Rómát, a táblák is elpusztultak. Hasztalan vésték utóbb érctáblára a

szöveget, az évszázadok során - eléggé érthetetlen módon - a táblák nyomtalanul

eltűntek. [37] Szerencsére a későbbi jogi és más természetű munkák szerzői gyakran

idézik a tizenkéttáblás törvény egy-egy rendelkezését. Ezekből nagyjában sikerült

rekonstruálni a törvény tartalmát, sőt, esetenként a szavait is. Számunkra a törvény

mind stílusában, mind tartalmában archaikus ízű. Szabályai tömörek és nyersen

parancsolóak. Ebben előnyösen különböznek a későbbi évszázadok római

törvényeinek meglehetősen szószaporító megfogalmazásától. A későbbi korokban

készült törvénygyűjteményekkel ellentétben, a tizenkéttáblás törvény láthatóan nem

a teljesség igényével készült. Számos fontos területet nem érint a törvény, egyes

kérdéseket viszont - mint például a perbeli idézést - részletesen szabályozták a

törvényhozók.

Míg a tizenkéttáblás törvényt az elnyomottak követelése hozta létre, a római jog

pályafutását lezáró nagy kodifikáció ötlete a császári udvarban született meg, s a

munkát nem egyszerű parasztemberek, hanem Iustinianus korának legképzettebb

jogászai végezték el i. sz. 530 körül. A tizenkéttáblás törvény egy piciny városállam

paraszti jogát foglalta egybe naív egyszerűséggel; Iustinianus törvénykönyvei viszont


Oldal: 20

a kifinomult bizánci kultúra termékei, és a római jog sok évszázados gazdag

termésének a legjavát tartalmazzák.

A szemelvények a római törvényhozásból adnak ízelítőt: a tizenkéttáblás törvénytől

egészen Iustinianus koráig. A „törvény" szót tágan értelmeztük, és az olyan

jogszabályokat is ide soroltuk, amelyeket a szabatos római szóhasználat nem nevezett

törvénynek. A népgyűléseken hozott törvények mellett találkozunk ezért a senatus

határozataival is. Ezek formailag ugyan nem törvények, de betartásuk gyakorlatilag

éppen annyira kötelező volt, mintha a népgyűlés szavazta volna meg őket. Szerepel

továbbá néhány császári leirat is, amelyekben az uralkodó vitás jogi kérdésekről dönt.

Végül Iustinianus császár néhány rendeletével is megismerkedünk. A szövegeket nem

az egyes törvények politikai vagy jogi fontossága, hanem tartalmuk érdekessége és

közérthetősége szerint válogattuk. így a szövegek a birodalom életének egy-egy

vonását is fölelevenítik.

Bevezetésképpen a római jogtudósoknak néhány olyan megállapításával

találkozunk, amelyek általánosságban szólnak a törvényekről. Ezek az elvek jórészt

napjainkban is érvényesek. Így például ma is úgy gondolkodunk, hogy nemcsak az

szegi [38] meg a törvényt, aki nyíltan megsérti, hanem az is, aki látszólag tiszteletben

tartva a törvény betűjét, kijátssza a törvény tartalmát. Ez a szabály már annyira

magától értetődővé vált, hogy közhelynek mondható. De a banálissá tompult

igazságokat is föl kellett egyszer ismerni; a kereket is föl kellett találni ahhoz, hogy

megszülethessék a modem gépi technika. Nem véletlen, hogy sok jogi alapigazságot

római jogtudósok fogalmaztak meg először.

1. A JOGTUDÓSOK A TÖRVÉNYEKRŐL

A törvény hatása a következő lehet: parancsol, tilt, megenged vagy büntet.

ZJ Modestinus D. 1. 3. 7.

Nem teremt jogot, ami véletlenül, esetlegesen, egy esetben fordul elő.

ZJ Celsus D. 1. 3. 4.

Nem lehet úgy megszövegezni sem a törvényeket, sem a senatus határozatait, hogy

az összes előfordulható esetekre vonatkozzanak. Elégséges, ha azt tartalmazzák, ami

többnyire előfordul.

ZJ Iulianus D. 1. 3. 10.

Nem az tudja a törvényt, aki annak betűjét betartja, hanem aki erejét és lényegét.

ZJ Celsus D. 1. 3. 17.

A törvény egészének figyelmen kívül hagyásával egy részecskéjét kiemelve, annak

alapján dönteni, vagy véleményt mondani, tudománytalan,

ZJ Celsus D. 1. 3. 24.[39]


Oldal: 21

Törvényellenesen cselekszik, aki megteszi, amit a törvény tilt. Kijátssza a törvényt, aki

megtartja ugyan szavait, de kibúvót keres tartalma alól.

ZJ Paulus D. 1. 3. 29.

Ha a törvényt értelmezni kívánjuk, először azt kell vizsgálnunk, mi volt a jogszokás

ezelőtt hasonló esetekben az államban: a törvény legjobb értelmezője ugyanis a

szokás.


2. A TIZENKÉTTÁBLÁS TÖRVÉNYBŐL

A királyok elűzése után az összes addigi törvények elavultak, és a római nép ismét

bizonytalanságban, inkább szokás alapján, mint törvények szerint élt. Ez az állapot

mintegy húsz évig tartott. Ezután, hogy ez tovább ne így maradjon, közakarattal tíz

férfiút neveztek ki, akiknek feladata lett a görög városok törvényei alapján az államot

írott törvényekre alapozni. Azután elefántcsont táblákra vésve kiállították a bírói

emelvényeken, hogy mindenki nyilvánosan tanulmányozhassa azokat. A tíz férfi

megkapta erre az évre a teljes államhatalom gyakorlásának jogát, hogy ha szükséges,

kijavíthassák vagy magyarázhassák is a törvényeket. Döntéseikkel szemben

fellebbezésnek — más hatóságoktól eltérően — nem volt helye. Ők maguk úgy

találták, hogy az első évben hozott törvényeik még hiányosak voltak, és a következő

évben még két táblát írtak azokhoz, így kapta a törvénymű a tizenkéttáblás törvény

nevet. Egyesek szerint az epheszoszi Hermodorosz, aki ekkor számkivetetten élt

Itáliában, a törvények szerzőségében a decemvirek segítője volt.

ZJ Pomponius D. 1.2. 2. 3-4.

Ha perbe hív, menni kell. Ha nem megy, [a felperes] hívjon tanúkat, aztán ragadja

meg őt. [40]

Ha vonakodik, vagy elfut, kezet kell vetni rá.

Ha betegség, vagy öregség akadályozza, [a perbehívónak] fogatot kell adnia. Ha

nem akarja, a szekeret nem kell kipárnáznia.

Ha a dologban megegyeztek, hirdessék ki. Ha nem egyeznek meg, vitassák meg az

ügyet délelőtt a piacon vagy a gyűlésben. Mindketten legyenek jelen, mikor

beszélnek.

Dél eltelte után a jelenlevő javára kell eldönteni a pert.

Ha mindketten jelen vannak, a végső határidő [a tárgyalás befejezésére] napnyugta

legyen.

ZJ Tab. I. 1-3; 6-9.

Aki tartozását elismerte, vagy akinek az ügyben ítéltek, legyen jogos harminc napja [a

teljesítésre].

Ezután vessenek rá kezet. Vezessék törvény elé.


Oldal: 22

Ha nem tesz eleget az ítéletnek, vagy ha senki nem kezeskedik érte a törvényben

vigye magával [a pernyertes]. Kötözze meg szíjjal vagy tizenöt font súlyú lábbilinccsel,

ne nagyobbal, de ha akarja, könnyebbel [is megkötözheti].

Saját kosztján élhet, ha akarja. Ha sajátjából nem él, napi egy mérő lisztet adjon neki,

aki fogva tartja. Ha akarja, adjon többet.

Eközben még joga volt kiegyezni, és hatvan napig tartották bilincsben, ha nem

történt megegyezés. Ez idő alatt három egymást követő vásárnapon a praetor elé

vezették a gyűlés terére, és ott kikiáltották, milyen tartozást ítéltek meg ellene. A

harmadik vásárnap után főbenjáró büntetést kapott, vagy a Tiberisen túlra, idegenbe

eladták.

ZJ Tab. III. 1-6.

Ha az apa a fiát háromszor eladja, a fiú szabaduljon apja hatalmából,

ZJ Tab. IV. 2. b. [41]

Ha szerződést köt, vagy adásvételt, amint szólott a nyelve, úgy legyen jogszerű.

ZJ Tab. VI.1.

Ha másnak tagját töri, ha nem egyezik ki vele, hasonló (talio) legyen a büntetése.

Ha éjjel követi el a lopást, és őt megöli [a meglopott], joggal ölte meg.

ZJ Tab VIII. 2; 12-13.

Halott embert a városban sem eltemetni, sem elégetni nem szabad.

Az asszonyok ne karmolják össze arcukat, és ne jajveszékeljenek a temetésen.

Tilos a megholt ember csontjait összeszedni, hogy utólagos temetést rendezzenek

neki.

Kivételt tesz a törvény az idegenben vagy a háborúban megholt esetében.

Aranyat nem szabad [a halottal] adni. De ha valakinek a fogai arannyal vannak

kapcsolva, az nem jogsértő, ha vele eltemetik.

ZJ Tab. X. 1; 4-5; 8.

3. NÉPGYŰLÉSI TÖRVÉNYEK

Törvény, az, amit az egész nép hoz létre és parancsol meg. Néphatározat, amit a plebs

hoz létre és parancsol meg. A plebs az egész néptől annyiban különbözik, hogy a nép

fogalmán az összes polgárok értendők, ide számítják a patríciusokat is. A plebs

megjelölésen a patríciusokon kívül az összes többi polgárokat értjük. Hajdan ugyan a

patríciusok azt tartották, hogy őket a plebs határozatai nem kötelezik, minthogy

azokat hozzájárulásuk nélkül hozták, [42] Később azonban a Hortensius-féle törvény

elrendelte, hogy a plebs határozatai az egész népre kötelezőek legyenek: így azután a

törvényekkel egyenlő hatályuk van.

ZJ Gai. Inst. 1. 3.


Oldal: 23

A Silius-féle törvény a hatósági mértékekről

Azon hatósági mértékek közül, amelyekkel ez idő szerint a nép élni szokott, a

jóhiszemű egyenlőségek úgy állapíthatók meg, hogy a bor amforája 80 súlyegység

legyen, a bor congiusa 10 súlyegység, 6 hatod legyen 1 congius bor, 48 hatod legyen

egy amfora bor, 1 hatod legyen egyenlő 1 fonttal, 16 font legyen a vékában. Ha

valamely hatóság ennek ellenére rosszhiszeműen a súlyegységet, a vékát, az edényt,

a hatósági mértéknél nagyobbra vagy kisebbre készítteti, vagy készíti, vagy eltűri,

hogy ez történjék, azt bármely hatóság megbírságolhatja, a károsultnak szabad háza

népét felbecsültetnie, vagy megengedhető, hogy aki akarja, perbe idézhesse.

ZJ FIRA I. p. 79.

A Quinctius-féle törvény a vízvezetékekről

T. Quinctius Crispinus consul a népet törvénybe hívta, és a nép törvényt hozott az

isteni Iulius* által épített törvénykező piacon július 1-ét megelőző napon. A sergius

törzs (tribus) kezdte a szavazást, közülük pedig Sex. L. Virro fia szavazott először. Aki

e törvény meghozatala után patakokat, vízfolyásokat, boltozatos csatornákat,

vízvezető csöveket, fém vízvezetékeket, tavakat, vízgyűjtő medencéket,

közvízvezetékeket, amelyek a városba visznek, tudatosan rosszindulattal megfúr

vagy megrongál, megfurat vagy [43] megrongáltat, megront, hogy ezáltal kevesebb

víz menjen jusson, folyjék, érkezzék, vezetődjék Róma városába, valamint Róma város

épületeibe és a városhoz tartozó részekbe, vagy később hozzá kerülő részekre,

kertekbe, földekre és azon helyekre, amely kertek, földek, helyek tulajdonosainak,

birtokosainak, haszonélvezőinek a víz adva, juttatva van, vagy lesz, szökőkútba kerül,

elosztják, nyilvános víztartóba vagy tóba vezetik, az ilyen római népnek_százezret

legyen köteles kártérítésként fizetni; és aki rosszhiszeműen, bármit ezek közül

megtett, az megtéríteni, megjavítani, helyreállítani, helyrehozni, újjáépíteni, helyre

tenni, akadályokat lerontani legyen köteles minden csalárdság nélkül. Mindezt úgy

tegye, hogy helyesen történjék. Aki a vizek gondnoka, vagy ha ilyen nincsen, akkor

az a praetor, aki a polgárok és az idegenek pereiben jogot szolgáltat, megfelelő

zálogolással fegyelmezve gondoskodjék erről. A gondnoknak, vagy ha nincs

gondnok, akkor a praetornak, aki a gondnok nevében eljár, fegyelmezési, bírságolási,

zálogolási joga és hatásköre legyen. Ha bármit ezek közül rabszolga követne el, az ő

ura helyette a római népnek kártérítésül százezret köteles fizetni.

ZJ FIRA I. p. 152-153.

4. A SENATUS HATÁROZATAI

* Iulius Caesar.


Oldal: 24

A senatus határozata az, amit a senatus létrehoz és elrendel. Ennek törvényerőt

tulajdonítunk, noha ez sokáig vitatott volt.

ZJ Gai. Inst. 1. 4.

A senatus határozata augusztus hónapról

Caesar Augustus császár Sextilis* hónapban kezdte meg első conzulságát, három

diadalmenetet is vezetett a városban, a Ianiculusról a légiók követték őt kedvező

előjelek alapján, Egyiptomot is ebben a hónapban szerezte meg a római népnek, és

ebben a hónapban fejezte be a polgárháborút. így ez a hónap uralkodásának

legszerencsésebb hónapja volt, ezért úgy tetszik a senatusnak, hogy e hónapot ezentúl

augusztusnak nevezzék.

ZJ FIRA I. p. 280-281.

A senatus határozata az építmények megóvásáról

Cn. Hosidius Geta és I. Vagellius consulsága idején. Jóságos uralkodónk**

városunkat és egész Itáliát az örökkévalóság számára szolgáló építményekkel

díszítette, és nemcsak legfelségesebb szándékával, hanem példájával is gondozza

azokat, azok megóvása érdekében e boldog században közfáradozáson felül a

magánosoknak is igyekezettel kell lenniök. Tartózkodnia kell mindenkinek azon

kegyetlen ügyletektől és a békés fejlődés ellenére levő tevékenységtől, amely a

házak és a majorságok lerombolására törekszik. Ha valaki olyan céllal vásárol

építményt, hogy lebontásával a vételárhoz képest többletnyereségre tegyen szert,

az ezzel elért nyereség kétszeresét tartozik a kincstárba befizetni, és erről a

senatusnak is be kell számolnia. Minthogy pedig ugyanolyan rossz példát

szolgáltat az ilyen célból történő eladás, mint a vétel, tehát az eladókat, akik tudato-

san, rosszhiszeműen, a senatus kifejtett akarata ellenére adnak el, azzal kell

büntetni, hogy az ilyen eladások érvénytelenek legyenek. Tanúsítja azonban a

senatus, hogy nem azokkal a tulajdonosokkal szemben határozott, akik épít-

ményeik birtokában azok egyes részeit átépítik, és ezt nem üzérkedés céljából

teszik.

Számlálás szerint a határozat hozatalakor jelen volt 383 senator.

ZJ FIRA I. p. 288-289.[45]

5. CSÁSZÁRI LEIRATOK

Az uralkodó akarata törvényerejű, mivel az uralmáról szóló törvénnyel, amit a nép

hozott, a nép neki adta és reá ruházta teljes hatalmát.

* Szó szerint: "hatodik", mivel a római év március hónappal kezdődött.

** Claudius császár.


Oldal: 25

Amit tehát a császár leiratában és aláírása által elrendel, vagy kérésre eldöntött,

vagy amiről nyilatkozott, vagy amiről edictumot adott ki, törvénynek tartandó.

Ezeket a jogszabályokat közönségesen constitutióknak (császári rendeleteknek)

nevezzük.

ZJ Ulpianus D. 1. 4. 1. pr-1.

Domitianus leirata az orvosok és a tanítómesterek megrendszabályozásáról

Caesar Domitianus császár tribunusi hatalmának XIII., császárságának XXII. évében,

mint örökös censor. A. Licinius Mucianus és Gaius Priscus consulsága évében. Úgy

ítélem, hogy szigorúan meg kell rendszabályozni az orvosok és az ifjúságot

művészetre tanító mesterek kapzsiságát, mert sokan a tudományt aljas módon

kiárusítják rabszolgájuk által, nem az emberségnek, hanem az árak felhajtásának

kedvéért. Aki tehát rabszolgájának a tudományáért pénzt fogad el, azt meg kell

fosztani a gyakorlás jogától, melyet atyám engedélyezett, ugyanúgy, mintha

mesterségét más városban gyakorolná, mint ahol arra jogosult.

ZJ FIRA I. p. 427-428

Vespasianus a Sabora-beliekhez

Ceasar Vespasianus Augustus császár, főpap, tribunusi hatalmának IX.,

császárságának XVIII. évében nyolcadszor consul, a haza atyja üdvözli Sabora

elöljáróit és városi tanácsnokait.[46]

Mivel azt mondjátok, hogy sok nehézség nyomja gyengeségeteket, megengedem,

hogy szándékotok szerint rólam elnevezett várost építsetek a síkságon. Vámszedési

jogaitokat, amelyekről azt állítjátok, hogy Augustus császár engedélyezte a

számotokra, megőrzöm. Ha újakat akartok szerezni, ezért a helytartóhoz kell

fordulnotok, én ugyanis a vele való tárgyalás nélkül semmit sem határozhatok.

Felterjesztéseteket augusztus elseje előtti nyolcadik napon vettem, követeimet

kiküldöttem a negyedik napon, ugyanazon elseje előtt. Üdvözöllek Benneteket.

Előljáróitok C. Cornelius Severus és M. Septimius Severus az adót befizették a

kincstárba.

ZJ FIRA I. p. 422-423.

6. IUSTINIANUS RENDELETEIBŐL

A színésznőktől sem esküt, sem kezest nem szabad követelni arról, hogy nem

hagyják ott a foglalkozásukat Iustinianus császár Iohannésznek, aki másodízben a

keleti rész testőrparancsnoka, patrícius és volt consul.

Bevezető rész: Tudjuk, hogy a minap törvényt hoztunk, amely megtiltja, hogy bárki

kezeseket merészeljen követelni a színi pályán működő nőktől azért, hogy ott

maradjanak, és becstelen mesterségüket tovább űzzék, megfosztván őket attól a

lehetőségtől, hogy jó útra térhessenek. Egyben súlyos büntetésekkel fenyegettük


Oldal: 26

azokat, akik ilyesfajta kezességeket követelnek, és elrendeltük ezenfelül, hogy a

kezesek mentesek minden kötelezettségtől. így nem kényszeríthetők arra, hogy ezeket

a személyeket előállítsák.

Azt tapasztaljuk azonban most, hogy súlyosan és tűrhetetlen módon sértik meg azt

az erkölcsösséget, amelynek megvalósítására törekszünk. Miután megtiltottuk nekik,

hogy kezeseket szerezzenek, más utat eszeltek ki, amely még súlyosabb

istentelenségeket eredményez. Megesketik ugyanis [47] ezeket a nőket arra, hogy

sohasem hagyják abba istentelen és erkölcstelen mesterségüket. A szerencsétlenek

pedig, rútul félrevezetve, azt hiszik, hogy nem istentelenül, hanem istenesen

cselekszenek, és csupán esküjüket tartják meg azzal, hogy szemérmüket áruba

bocsátják, holott tudhatnák, hogy kedvesebb az isten előtt az ilyesféle eskü megsze-

gése, mint betartása. Ha ugyanis valaki arra esküszik meg, hogy például gyilkosságot,

házasságtörést vagy valami más esztelenséget fog elkövetni, akkor nem köteles az

ennyire istentelen, esztelen és veszélybe sodró esküt betartani. Éppen ezért szabad a

nőnek is, még ha ilyen esküt tett is, megszegnie az eskü szigorát, és bántatlanul

tisztességes életet kezdenie. Az esküszegés büntetése pedig (amennyiben

egyáltalában erről szó lehet) azokat sújtsa, akik tőle az esküt követelték.

1. fejezet: Ezért nyomban el is rendeljük, hogy tíz arany büntetést fizessen az, aki

ilyen fajta esküt merészel követelni. Elrendeljük továbbá, hogy ezt az összeget maga

a szerencsétlen nő kapja meg, hogy élete hátralévő részében tisztességben élhessen.

A büntetéspénzt a tartomány elöljárója hajtsa be, és adja át a nőnek. A hivatalnokok

pedig vegyék tudomásul, hogy ha ezt elmulasztják, akkor hivataluk lejárta után is

felelősek maradnak, sőt felelnek örököseik, utódaik is, és felelnek vagyonukkal

azért, minthogy istenes cselekedetet mulasztottak el. Ha pedig maga a tartományi

elöljáró követelné az esküt, akkor őneki is meg kell fizetnie az említett tíz arany

büntetést, amit a tartomány katonai parancsnoka hajt be rajta, és ad át a nőnek.

Amennyiben nincsen a tartománynak katonai parancsnoka, akkor a metropolita

püspök* vegye kezébe az ügyet. Miután pedig intézkedett, számoljon be erről

nekünk, valamint a szomszédos tartomány legmagasabb rangú hivatalnokának.

Tehát akár hivatalnok, akár magánember legyen az, aki ezt elköveti, mindenképpen

sújtsa az említett büntetés. A [48] behajtott pénzt pedig a nőnek kell adni — aki

ennek híján nem tudna a jövőben erkölcsösen élni -, hogy ne látsszék esküszegőnek.

Záradék: Amit tehát eldöntöttünk, és a jelen szent törvényünkben kinyilvánítottunk,

méltóságod tegye saját hirdetményeivel közismertté, hogy az emberek tudomást

szerezzenek az erkölcsösség érdekében kifejtett császári törekvéseinkről.

DGy Nov. 51.

A fegyverekről

Iustinianus császár Baszilidésznek, a császári kancellária vezetőjének.

* Mai kifejezéssel: érsek (a tartomány rangban első püspöke).


Oldal: 27

Bevezető rész: A magasságos Isten és Üdvözítőnknek Jézus Krisztusnak segítségét

kérvén szüntelenül arra törekszünk, hogy alattvalóinkat, akiknek kormányzását Isten

reánk bízta, minden sérelemtől és károsodástól megoltalmazzuk. így tiltjuk a

háborúskodásokat, amelyek meggondolatlanságból keletkezvén kölcsönös öldöklést

eredményeznek, és ennélfogva kétszeres büntetést vonnak maguk után: mind azt,

amit a hadakozók mérnek egymásra, mind pedig azt, amellyel törvényünk sújtja az ő

esztelenségüket.

I. fejezet: Minthogy az efféle öldöklésektől az embereket meg akarjuk szabadítani,

úgy határoztunk, hogy egyetlen magánember sem készíthet fegyvereket, és csak azok

állíthassanak elő fegyvert, akik az állami fegyverkészítő műhelyekben dolgoznak, a

fegyvereket pedig készítőik nem adhatják el magánszemélyeknek. Sőt azoknak sem

engedjük meg, hogy fegyvert készítsenek vagy bárkinek eladjanak, akik

fegyverkovácsokként a katonai egységekhez vannak beosztva, akiket „küldötteknek"

is neveznek, és akik a császári kincstárból húznak fizetést. Csupán azoknak a

katonáknak a fegyvereit tarthatják karban, akikkel egy csapatban szolgálnak, ha pedig

új fegyvert állítanának elő, [49] akkor azt el kell kobozni tőlük, és császári

fegyvertárunkba kell bevinni az ott elhelyezett állami fegyverek közé.

II. fejezet: Mindezeket a rendelkezéseket pedig azokra is alkalmazni akarjuk, akik a

hajítógépek kezelőinek csapataihoz tartoznak, amelyeket a különféle városokban

helyeztünk el, és ezekben a csapatokban olyanok is szolgálnak, akik a fegyverek

gyártásához is értenek. Ezek kizárólag az állami fegyvertárakban elhelyezett állami

fegyvereket javíthatják és tarthatják karban. Ha pedig valamiféle új fegyvert

készítenének, akkor azt is adják át az állami fegyvertárba, és semmiképpen se adják el

senki másnak.

IV. fejezet: Annak érdekében pedig, hogy nyilvánvalóvá váljék az: mely fegyverek

gyártását tiltjuk a magánszemélyeknek és bárkinek, kivéve azokat, akik a mi császári

fegyverműhelyeinkben dolgoznak, illetve mely fegyverek eladását tiltjuk magánosok

részére, helyesnek tartjuk ezeket a jelen törvényben felsorolni. Tilos tehát

magánszemélyeknek előállítaniuk és vásárolniuk íjakat és nyilakat, kétélű kardokat és

kardokat (amelyeket rövid kardoknak is neveznek), mellvérteket, amelyeket

páncélnak is neveznek, továbbá pikákat és bármilyen fajtájú és formájú lándzsákat, az

izauriaiaknál „monocontia"-nak nevezett lándzsákat, hajítódárdákat, amelyeket

hajítófegyvereknek is neveznek, ezenkívül pajzsokat, sisakokat; ugyanis ezek

gyártását sem engedélyezzük azokon kívül, amelyeket a mi császári műhelyeinkben

állítanak elő. Magánosok számára csupán a rövid tőrök gyártását és eladását

engedélyezzük, mert ezeket a csatában nemigen lehet használni. Jelen általános

érvényű törvényünket pedig méltóságod ebben a királyi városban, valamint

birodalmunk többi városaiban is tegye közzé, hogy valamennyien ismerjék és

betartsák azt, amit elrendeltünk.

V. fejezet: Értesítsed továbbá az ilyen fegyvertárak élén álló chartulariusokat és az

említett műhelyek élén álló scriniariusokat a mondottakról, mert mulasztásuk esetén

nem csupán pénzbeli, hanem testi büntetésben is részesülnek, és elveszítik


Oldal: 28

hivatalnoki minőségüket, azonfelül, hogy ők [50] maguk többé nem lehetnek

scriniariusok, hanem a műhelyek vezetését másokra bízzuk.

Záradék: Amit pedig elrendeltünk, és a jelen törvénnyel kinyilvánítottunk,

méltóságod, és azok, akik a jövőben fogják ezt a hivatalt betölteni, megvalósítani

törekedjenek, mert haragunkat vonják magukra, ha az állam számára ennyire fontos

ügyet nem kezelnek kellően.

DGy Nov. 85. pr.-1-2-4-5.

Azokról a colonusokról, akik más földjén lakókkal kötnek házasságot

Iustinianus császár Ladzarosznak, a keleti tartomány helytartójának.

Bevezető rész: A különféle utakon nekünk tett jelentésekből tudomást szereztünk

arról, hogy Mezopotámiában, valamint Osroena tartományban a mi korunkhoz

méltatlan bűnöket követnek el. Ott ugyanis szokásos, hogy különböző

földbirtokokról származók házasodnak össze. Most azonban a földesurak már

megkísérlik a korábban megkötött házasságokat felbontani, és az ezekből származott

gyermekeket a szüleiktől elvenni, és ilyenformán valamennyiüket a saját földbirtokuk

colonusainak a nyomorúságos sorsára juttatni; erőszakkal választván el egymástól a

férjeket és a feleségeket, sarjaikat pedig, akiket azok a világra hoztak, elragadván

tőlük. És egyedül mi törődünk ezzel az üggyel.

1. fejezet: Elrendeljük tehát, hogy a jövőben a földbirtokosok úgy őrizzék azokat a

colonusokat, akik törvényesen őhozzájuk tartoznak, ahogyan akarják, hogy ne

léphessenek házasságra más földbirtokról származókkal. A már megkötött

házasságok azonban érvényesek legyenek, és senki sem választhatja el azokat, akik a

korábban uralkodó szokásnak megfelelően már együtt élnek, és senki sem kény-

szerítheti őket arra, hogy az ő földjét műveljék. Tilos továbbá elvenni a gyermekeket

szüleiktől azon a címen, hogy [51] colonusi jogállásúak. Ha pedig kitudódna, hogy

ilyesmi esetleg már bekövetkezett, akkor tetesd azt jóvá, és gondoskodj arról, hogy

visszaadják, akár a gyermekeket, akár az asszonyokat vették el a szüleiktől illetőleg a

férjüktől. Aki pedig ezután merészel ilyet tenni az magát a földet is veszítse el. A

házaspárok pedig szabaduljanak meg attól a rettegéstől, amely eddig beárnyékolta

őket, és a szülők tartsák meg gyermekeiket ennek a rendelkezésünknek az

értelmében. A földbirtokosok nem firtathatják ezeket az ügyeket, továbbá nem

ragadhatják el a gyermeket vagy az élettársat. Az pedig, aki ilyet merészel tenni,

veszítse el azt a földet, amelynek colonusaiként perelni próbálja őket.

Záradék: Amit tehát eldöntöttünk, és a jelen ünnepélyes törvényünkkel

kinyilvánítottunk, azt méltóságod és beosztottjai, valamint azok, akik a jövőben

ugyanezt a tisztséget be fogják tölteni, valósítsák meg, és gondoskodjanak be-

tartásáról, minthogy három font arany büntetés fenyegeti mindazokat, akik ezt a

törvényt megszegni próbálják.

DGy Nov. 157.[52]


Oldal: 29

III.

VIVA VOX IURIS CIVILIS.

A PRAETOR JOGALKOTÁSA

Elnézést kérünk az olvasótól a latin címért, de nem tudunk ellenállni a kísértésnek,

hogy Marcianus jogtudós szinte költői szépségű meghatározását: "A ius civile élő

szavá"-t válasszuk a praetori jogalkotásról szóló fejezet jelmondatául.* Marcianus

definíciója pedig nemcsak szép, hanem találó is.

Magyarázattal tartozunk azért is, hogy visszariadtunk a „ius civile" kifejezés

magyarra átültetésétől. Ennek egyszerűen az az oka, hogy olyan sajátos római

fogalomról van szó, amelynek megfelelő kifejezést nyelvünk nem ismer. Így

bármilyen fordítással kísérleteznénk is, menthetetlenül torzítanánk. A "ius civile"-n a

rómaiak elsősorban a saját jogukat értették. Idesorolták azokat a szabályokat,

amelyek csak római polgárokra vonatkoztak, azokat a jogosítványokat, amelyek csak

őket illették meg. Így például csak római polgárnak volt apai hatalma gyermekei

fölött. A birodalom területén élő idegenektől a rómaiak megtagadták ezt a jogot.

Néha más értelemben is találkozunk a „ius civile" kifejezéssel. Előfordul, hogy a

források a törvények és jogtudósok írásainak gyűjtőneveként használják ezt a megje-

lölést. Ilyenkor nem az idegenek jogával állítják szembe, hanem azzal a joggal,

amelyet a magistratusok, elsősorban a praetorok alkottak. A "ius civile" tehát a

praetori jog ellentéteként is érthető.

A praetori jog olyan különlegesség, amely kizárólag a rómaiak sajátos

államrendjében képzelhető el. A praetori jog valójában [55] a legvadabb paradoxon.

Római felfogás szerint ugyanis a praetor nem alkothat jogot, de ennek ellenére

praetori jogról beszélnek. Hogyan lehetséges ez?

A praetor az igazságszolgáltatás vezetője volt, akit egy évre választottak meg erre a

tisztségre. Nem személyesen bíráskodott, de a pereskedő feleknek először a

praetorhoz kellett fordulniuk, és a praetor döntötte el, hogy engedélyezi-e a pört, ad-

e jogsegélyt a panaszosnak. Ha pedig engedélyezte, azt is meghatározta, miként

ítélkezzék a bíró. Ebben a körben a praetor hatalma - modern kifejezéssel élve -

szuverén volt. Ebből fakadt az, hogy hiába volt valakinek joga, mitsem ért vele, ha a

praetor megtagadta a perlési lehetőséget. Sőt: az is előadódott, hogy valaki olyan

panasszal fordult a praetorhoz, amely a ius civile szerint nem volt megalapozott, de

az igazságszolgáltatás ura mégis lehetővé tette a perindítást.

Az ember azt gondolná, hogy mindez a legféktelenebb önkény a teljes

jogbizonytalanság forrásává válhatott. Korántsem. A praetor hivatalba lépésekor

hirdetményt, "edictum"-ot bocsátott ki, amelyben közzétette, milyen elvek szerint

szolgáltat igazságot, és a különböző sérelmekre milyen jogsegítséget ad. Saját

edictumát pedig többé nem változtathatta meg. Legföljebb azt tehette, hogy olyan

* Az idézett szövegben ugyan nem szó szerint "ius praetorium", hanem "ius honorarium" szerepel, de

a rómaiak maguk is gyakran azonosították a két fogalmat.


Oldal: 30

panaszra is adott jogsegélyt, amely teljesen új és különleges lévén, nem szerepelt az

edictumban; vagyis saját edictumát csupán kiegészíthette.

A következő évre megválasztott praetor természetesen nem dobta sutba elődje

edictumát, hogy merőben újat kelljen csinálnia. Lényegében átvette az előző évi

hirdetményt, és azt szükség szerint itt-ott megváltoztatta. Ha úgy találta, hogy

elődjének valamelyik újítása csak bajt és zavart okozott a gyakorlatban, akkor ezt

törölte, és kiegészítette az edictumot olyan intézkedésekkel, amelyekre megítélése

szerint szükség volt. Így a praetor edictuma valóban a ius civile „élő szavává" vált,

mert ezáltal az igazságszolgáltatás a lehető legrugalmasabban - elkerülve a

törvényhozás nehézkességét és lassúságát - alkalmazkodhatott az élet változó

igényeihez. Egy-egy elhibázott intézkedés, rossz ötlet nem támasztott évekre

zavarokat - mint egy félresikerült jogszabály esetében -, mert a következő évben az új

praetor minden teketória és formaság nélkül elhagyhatta. Emellett az edictum az

állandóságot, a folyamatosságot is biztosította, hiszen a gyakorlatban bevált hasznos

részei állandósultak. [56]

Már említettük, hogy a praetori jogalkotás is végső soron a jogtudósok műve volt.

Maguk a praetorok ugyanis rendszerint nem voltak a jog szakemberei. Éppen ezért,

bár erre senki sem kötelezte őket, jogtudósokból álló tanácsadó testülettel vették

magukat körül. Márcsak azért is, hogy ne valljanak szégyent, és higgadt, tapasztalt, a

jogban is járatos politikus színében tűnjenek föl.

Az évszázadok során a praetori edictum anyaga egyre inkább állandósult. A

hivatalba lépő új praetorok a császárkorban már alig változtattak rajta, és egyszerűen

kihirdették az átörökített - és most már "örök érvényű" - edictumot. A császárkor poli-

tikai klímája sem kedvezett túlzottan az önálló és határozott kezdeményezéseknek. A

praetorok alighanem bölcs opportunizmusból is óvakodtak attól, hogy

egyénieskedésükkel kiváltsák a császár rosszallását.

A második század derekán Hadrianus császár megbízta a kiváló jogtudóst: Salvius

Iulianust azzal, hogy a gyakorlatilag már egyébként is változatlanná vált edictumot

rögzítse végleges formába. Ettől fogva a praetorok jogalkotása hivatalosan is

megszűnt, a Hadrianus-féle örök edictumot voltak kötelesek változatlanul kihirdetni.

Maga az edictum nem maradt ránk. A jogtudósok azonban előszeretettel készítettek

részletes kommentárokat, magyarázatokat a praetori edictumhoz. Ezekből a

kommentárokból a Digesta szerkesztői is bőségesen merítettek, így tetemes részüket

megőrizték a számunkra. A kommentárok szerzői a magyarázat alkalmával gyakran

szó szerint is idézték az edictum szövegét. Ezek segítségével tájékozódni tudunk az

edictum tartalmáról, sokszor szavait és nemesen egyszerű stílusát is ismerjük, sőt a

szerkezetét is sikerült nagyjában rekonstruálni. Az ízelítőül kiválogatott edictum-

idézetek és a magyarázatok ezekből a Digestában megőrzött kommentárokból

származnak.

1 . JOGTUDÓSOK A PRAETORI JOGRÓL


Oldal: 31

A ius civile pedig az, ami a törvényekből, a plebs határozataiból, a senatus

határozataiból, a császári rendeletekből és a jogtudósok válaszaiból származik.[57]

A praetori jogot a praetorok vezették be közérdekből, a ius civile kisegítésére,

kiegészítésére vagy helyesbítésére. A tisztségviselők jogának is mondjuk, mert a

praetor tisztségéről nyeri nevét.

ZJ Papinianus D. 1. 1. 7.

A tisztségviselők joga maga is a ius civile élő szava.

ZJ Marcianus D. 1. 1. 8.

Az edictumok azoknak a rendeletei, akiknek edictum-alkotási joguk van. Ilyen

edictum-alkotási joga a római nép tisztségviselőinek (magistratus) van. A legteljesebb

jogot a két praetor — a városi és az idegenek feletti — edictumai tartalmazzák, akiknek

jogköre a tartományokban a helytartókat illeti. Következnek az aedilisek edictumai,

akiknek jogköre a római nép alá tartozó tartományokban a quaestorokat illeti. Ma a

császárok a tartományokba általában nem küldenek quaestorokat, Így ott nem tesznek

közzé edictumot.

ZJ Gai. Inst. 1. 6.

2. A PERBEHÍVÁS

A praetor nem változtatott a ius civile ősi szabályán, és a felperesre bízta, hogy a

perben biztosítsa ellenfele megjelenését. Hatósági idézést az edictum nem ismert -

ennek megvalósításához nem is volt a praetornak megfelelő hivatali szervezete. Igen

kérdéses, hogy a „magánidézés" rendszere nem vált-e az igazságszolgáltatás kárára.

Nehezen elképzelhető, hogy alacsonyabb rangú ember kényszeríteni tudott volna egy

tekintélyes polgárt, hogy megjelenjék a praetor előtt. Perbehívni

annyit jelent, mint perindítás céljából idézni.

ZJ Paulus D. 2. 4. 1. [58]

Így szól a praetor: "Szülőjét, patronusát, patronáját, patronusa szüleit vagy

gyermekeit engedélyem nélkül senki se hívja perbe." Szülőn itt mindkét nembeli

szülőkét értsd, de hogy a felmenőket vég nélkül kell-e érteni, az kérdéses. Egyesek

úgy vélik, hogy a szülőt a negyedik fokig, a szépszülőkig kell érteni, és ősöknek

nevezik a felmenőket. Pomponius arról tájékoztat, hogy ez volt a régi jogtudósok

álláspontja. Gaius Cassius szülőn az összes felmenőket érti korlátozás nélkül, amit

tisztességtudóbbnak tarthatunk, és ez a helyesebb nézet.

Labeo úgy véli, hogy azokat is szülőknek kell tartanunk, akik rabszolgákként

szülték gyermeküket, és nemcsak a jogilag elismert gyermekekre vonatkozik ez, mint

ahogy Severus vélte, hanem a házasságon kívül született fiú se hívhassa anyját perbe.

ZJ Ulpianus D. 2. 4. 4. 1-3.


Oldal: 32

Úgymond: „patronusát, patronáját". Patronusoknak azokat nevezzük, akik rabszolgát

felszabadítottak, vagy váltságdíját kifizették, vagy szabadbak nyilvánították, noha

nem volt az, vagy eskü alatt vallották őt felszabadítottnak. Ezzel szemben nem lehet

patronusnak tartani azt, akivel szemben a szabadságot ítélettel kellett megállapítani,

vagy aki eskü alatt vallotta, hogy a másik nem az ő felszabadítottja.

ZJ Ulpianus D. 2. 4. 8. 1.

3. A MEGÁLLAPODÁSOK

A praetor az egyik legnevezetesebb edictumában* kimondotta, hogy tiszteletben

tartja mindazokat a megállapodásokat, szerződési kikötéseket, amelyek nem sértik a

jogszabályokat, a társadalom erkölcsi rendjét. Későbbi korok erre az elvre építették a

szerződések szentségének tanát. [59] Így szól a praetor: "azokat a megállapodásokat,

amelyek csalárdság nélkül, továbbá nem törvény, a plebs határozata, a senatus

határozata, császári rendelet vagy határozat ellen jöttek létre, és egyik fél sem volt

azokban rosszhiszemű, be fogom tartani."

ZJ Ulpianus D. 2. 14. 7. 7.

Ez a rendelkezés a természetes méltányosságon alapul. Hiszen mi egyezik meg

jobban az emberek általános nézetével, mint az, hogy egymás közti

megállapodásukat meg kell tartaniuk?

A pactum (megegyezés) neve az egyezségből származik (ahonnét a béke neve [pax]

is leszármaztatható — a latin nyelvben -), és jelenti két vagy több személy ugyanazon

dologban létrejöttt egyetértő és tetszéssel találkozó megállapodását.

Az egyezség általános fogalmába vonható mindaz, amiben az egymással tárgyaló

felek szerződéskötés vagy alkudozás során egyetértően megállapodtak: mint ahogy

azt mondjuk, hogy „összejöttek", azok, akik különböző helyekről egy helyre tartva

megérkeznek, úgy, akik különböző belső indítékok által mozgatva egy véleményre

jutnak, egyetértően megállapodnak. Ezért az egyezség általános fogalom, és

szellemesen határozza meg Pedius, hogy nem létezik olyan szerződés, sem

kötelezettség-vállalás, amelyben akár szavak, akár tettek révén nincs megegyezés: így

a stipulatio is semmis egyező akarat hiányában.


4. A MEGBÍZÁS NÉLKÜLI ÜGYVITEL

A praetor ismerte fel azt, hogy ha valaki felkérés nélkül ugyan, de indokoltan

avatkozik bele egy távollevő ismerősének az ügyébe — azért, hogy valamilyen kártól

megvédje (pl. eloltja a lakásban támadt tüzet) -, ezzel jogokat és kötelezettségeket

* Az "edictum" szó nemcsak a praetori hirdetmény mint egészet jelenti, hanem annak egyes önálló

részeit, a meghirdetett jogelveket is.


Oldal: 33

szerez. Követelheti költségeinek és kárának a megtérítését, de ő [60] is köteles

helytállni a fölöslegesen okozott károkért. Ez a praetori újítás a modern jogok

általánosan elfogadott elvévé vált.

Így szól a praetor: "Ha valaki más ügyében jár el, vagy olyan ügyben, amely

olyasvalakié, aki meghalt, annak ezen a címen támadt követelését megítélem.

ZJ Ulpianus D. 3. 5. 3. pr.

Szükséges ez az edictum. Érdeke a táyollevőknek, hogy képviselet és védelem

hiányában ne lehessen a holmijukat birtokba venni, vagyonukat eladni, zálogolni,

őket büntető határozattal sújtani, hogy jogtalanság révén ügyüket el ne veszítsék.

ZJ Ulpianus D. 3. 5. 1.

Ha valaki a távollevő ügyeit akár annak tudtán kívül is ellátja, igényelheti tőle

mindazt, amit annak ügyeiben hasznosan befektetett, vagy amire önmagát a távollevő

ügyében annak helyében lekötelezte. Kettőjük között kölcsönösen keletkezik perlési

lehetőség, mégpedig az úgynevezett megbízás nélküli ügyvitelből. Mert egy részről

méltányos az, hogy az ügyvivőt kötelezzük számadásra és marasztaljuk el, ha valamit

nem megfelelően cselekedett, vagy ha az ügyvitelből hasznot húzott -, másrészt

viszont az is méltányos, hogy ha megfelelően járt el, segítséget adjunk neki

mindabban, amit ezen a címen vesztett, vagy veszteni fog.

ZJ Gaius D. 3. 5. 2.

Servius véleménye (amint ezt ismerteti Alfenus digestáinak 39. fejezetében): hárman

estek a lusitánok fogságába. Egyiküket azzal a céllal küldték haza, hogy a váltság díját

mind a háromnak hozza el, ha pedig nem kerülne vissza, ketten ő érte is fizetni fognak.

Ez nem akart visszatérni, és azért ketten a harmadikért is kénytelenek voltak váltság-

díjat fizetni. Servius véleménye szerint méltányos, hogy a praetor vele szemben jogi

segítséget adjon.

ZJ Paulus D. 3. 5. 20. pr. [61]

5. A MEGFÉLEMLÍTÉS

A ius civile azon a merev állásponton volt, hogy a kényszer vagy a fenyegetés

hatására megkötött szerződés is kötelez. Ezen a praetor változtatott; megengedte; akit

zsarolással, kényszerrel vettek rá valamire, megtámadhatja a szerződést, sőt, a

kényszerítőt büntetés fizetésére is kötelezte.

Így szól a praetor: "Ami félelem miatt történt, nem fogom érvényesnek tartani."


Ez a clausula magában foglalja mind az erőszakot, mind a megfélemlítést, és így, ha

valaki erőszak hatása alatt cselekszik, ezen edictum alapján kap jogsegélyt.


Oldal: 34

Erőszaknak azonban csak azt tartjuk, ami egyrészt kegyetlen, másrészt a jó

erkölcsökkel szemben álló, nem pedig azt, amit a hatóság joggal alkalmaz, tehát

jogszabály alapján és a viselt tisztség erejénél fogva. Tudnunk kell azonban, hogy ha

jogtalanul cselekszik a római nép tisztségviselője vagy a tartományi elöljáró,

Pomponius véleménye szerint alkalmazni lehet ezt a rendelkezést: így például,

úgymond, ha valaki halállal vagy testi fenyítékkel fenyegetve pénzt csikar ki mástól.


Én úgy vélem, hogy a rabszolgasággal való fenyegetést vagy hasonlót is

megfélemlítésnek kell tartani.


Labeo véleménye szerint nem lehet bármilyen félelmet a megfélemlítés fogalmába

vonni, csak ha gonoszsága nagyfokú.

ZJ Ulpianus D. 4. 2. 5. [62]

Ezt az edictumot nem vonatkoztathatjuk a gyáva ember félelmére, hanem csak arra,

amelybe méltán esik az igen állhatatos ember is.

ZJ Gaius D. 4. 2. 6.

A fenyegetésnek ténylegesnek kell lennie, nem elég annak a gyanúja, hogy be fog

következni. Ezt írja Pomponius is műve huszonnyolcadik fejezetében. Ő ugyanis úgy

fejezi ki magát, hogy a bekövetkezett félelem az elfogadható, tehát ha valaki a

megfélemlítést véghez vitte. Azután azt taglalja, helye van-e a szabály alkalmazásának

akkor, ha elmenekültem földemről azért, mert hallottam, hogy valaki fegyveresen

közelít oda? Szerinte Labeónak az volt a véleménye, hogy a szabályt nem lehet

alkalmazni, és az erőszak miatti tilalom is elesik. Nem lehet ugyanis engem erőszakkal

kiűzöttnek tekinteni, ha nem várva be az erőszakot, elfutottam. Másképp van

azonban, ha akkor menekültem, miután a fegyveresek már behatoltak: ekkor helytálló

a szabály alkalmazása. Ugyanazt véli akkor is, ha esetleg erőszakkal építkeznél az én

ingatlanomra: ez esetben alkalmazható az erőszak tilalmáról, de a megfélemlítésről

szóló edictum is, hiszen én félelemből tűröm, amit teszel, és erőszak miatt engedem át

neked a birtokot, és ezért Pomponius szerint helytálló a szabály alkalmazása.

ZJ Ulpianus D. 4. 2. 9. pr

6. A MEGTÉVESZTÉS

Praetori újítás volt az is, hogy akit a szerződés megkötésekor becsaptak,

megtámadhatta a szerződést. A megtévesztést: a "dolus malus"-t Aquilius Gallus

jogtudós vette fel az edictumba praetorsága idején, az i. e. I. században.


Oldal: 35

Ezzel az edictummal a praetor segítséget nyújt a csalárd és megtévesztő módon

eljárókkal szemben, akik valami [63] módon másokat becsaptak, hogy ne legyen

ezeknek gonoszságuk jövedelmező, amazoknak együgyűségük káros. Az edictum

szavai a következők: „Ami csalárd rosszhiszeműséggel történt, az ellen jogsegélyt

fogok adni, ha az ügyben más alapon perlési lehetőség nincs, és úgy tetszik, hogy a

panasz jogos." Servius úgy határozza meg a csalárd rosszhiszeműséget, hogy az

valamilyen más megtévesztésére irányuló mesterkedés, amellyel mást színlelünk és

mást cselekszünk. Labeo lehetségesnek mondja egyrészt színlelés nélkül is a más

kijátszását, másrészt lehetségesnek tartja rosszhiszeműség nélkül is, hogy valaki mást

színleljen, mint amit cselekszik. így például színleléssel élhetünk azért, hogy

megőrizzük saját dolgunkat vagy más dolgait. Ő ezért úgy határozza meg, hogy

rosszhiszeműen csalárd minden tettetés, törekvés, színlelés, más megtévesztésére,

megcsalására, megkárosítására. Labeo meghatározása helyes. A praetor nem elégedett

meg azzal, hogy csalárdságot említsen, hanem hozzátette a rossz szándékot, hiszen a

régiek ismertek jó szándékú csalárdságot is, és azt cselnek nevezték. Ezen leginkább

azt értették, ha valaki az ellenséggel vagy a gonosztevőkkel szemben viselkedett

csalárdul.


Iustinianus császár és kísérete

7. A KISKORÚAK

Rómában eredetileg a felserdültek, vagyis azok a fiúk, akik elmúltak tizennégy

évesek, bármilyen szerződést érvényesen megköthettek. Tapasztalatlanságuk


Oldal: 36

következtében azonban gyakran becsapták őket ravasz üzletfeleik. A praetor ilyenkor

védelmet adott huszonöt éven aluli serdülteknek. Ezeket nevezték kiskorúaknak.

A praetor a természetes méltányosságot követve hirdette meg ezt az edictumát,

amellyel gondjaiba vette a kiskorúakat. Köztudomású, hogy az ilyen korúak

véleménye törékeny és bizonytalan, sok kísértésnek kitett, sok csábításra [64]

hajlamos; ezért ezzel az edictumával a praetor segítséget ad nekik a különböző

csábítások veszélyei ellen.

A praetor kimondja: „Ami a 25 évnél fiatalabb korúval kötött megállapodás

tartalma, annak érdemét vizsgálni fogom." Úgy tetszik, hogy ezt a segítséget a 25 évnél

fiatalabbaknak kell megadni, mert ez után az idő után már elérik az érett férfikort.

Ezért ma eddig a korig az ifjak gondnokok segítségével gazdálkodnak, és előbb

nem lehet átadni nekik vagyonuk kezelését, még akkor sem, ha ahhoz jól értenek.


A praetor így szól: „ami a kötött megállapodás." A kötést vagylagosan értjük,

szerződés is lehet, de más is lehet a tartalom.

Ha tehát vesz valamit, vagy elad, ha társaságba lép, vagy kölcsönt vesz fel, és

becsapják, segítséget kap.


Tudnunk kell, hogy nem eleve kapnak jogsegélyt a kiskorúak, hanem az ügy

megvizsgálása után, ha úgy látszik, hogy becsapták őket.

így nem kap jogsegélyt, aki józanul kezeli ügyeit, és nem a meggondolatlansága

miatt, hanem véletlenül történt kár miatt kéri azt: a véletlen kár miatt ugyanis nem jár

jogsegély, hanem csak a meggondolatlan könnyelműség esetében. Pomponius is ezt

írja művének 28. fejezetében. Iulianus írásához Marcellus hozzáfűzi, hogy ha a kiskorú

egy neki szükséges rabszolgát vásárol, és az utóbb meghal, emiatt nem kap jogsegélyt;

nem csapták ugyanis be, amikor olyan dolgot vásárolt magának, amire szüksége volt,

noha az halandó.

ZJ Ulpianus D. 4. 4. 11. 3-4.

A 25 évnél fiatalabb korú fél a hatóság előtt testi megjelenése alapján csalárd módon

állította, hogy ő már nagykorú. [65] Gondnokai, mivel tudták, hogy még kiskorú,

folytatták vagyonának kezelését. A közbenső időben, miután ő nagykorúságát

igazolta, de még nem töltötte be 25. évét, a fiatalkorúnak az adósai megfizették

tartozásukat, de ő a pénzt eltékozolta.


Oldal: 37

Kérdem, ki viselje a veszélyt: továbbá, mi történjék akkor, ha a gondnokok is

megmaradnak ugyanazon tévedésben, nagykorúnak tartják őt, és nem gyakorolják

tisztjüket, majd ismét átveszik a gondnokságot -, vajon kötelesek-e viselni a veszélyt

azon időszakra, ami a nagykorúság hamis bizonyítása után telt el?

Válaszom: akik a fiatalkorúnak megfizették adósságukat, joggal szabadultak a

kötelezettségtől, és nem kell újból fizetniük. A gondnokok, akik tudták, hogy ő

kiskorú, és ezért továbbra is hivatalban maradtak, nem tűrhették volna, hogy ő

felvegye az összegeket, és ezért felelősséggel tartoznak. Ha azonban ők is hitelt adtak

a hatóság döntésének, és nem gyakorolták tisztjüket, esetleg még el is számoltak, a

többi adósokhoz hasonlóan felelősséggel nem tartoznak.


8. A RABSZOLGÁK MEGRONTÁSA

A rabszolga nem csupán fizikai teljesítőképessége miatt lehetett értékes. Éppen

annyira becsülték szellemi képességeit, tudását, megbízhatóságát, erkölcsi

tulajdonságait. Ezért a praetor jogsegélyt adott azok ellen is, akik mások rabszolgáit

A Digesta kézirata a VI. századból


Oldal: 38

rosszra: bűncselekményre vagy erkölcstelenségre vették rá, és ezzel csökkentették a

rabszolga értékét.

Így szól a praetor: "Aki befogad idegen rabszolgát vagy idegen rabszolganőt, és

rábizonyosodik, hogy rosszindulatúan olyanra vette rá, ami azt értéktelenebbé tette,

az ellen keresetet fogok adni az értékcsökkenés kétszeresének [66] erejéig..." Aki

„befogadja" a praetor szavai szerint az idegen rabszolgát, úgy értendő, ha magához

veszi: ebből a szempontból közömbös, hogy menedékhelyet nyújt-e a rabszolgának

elrejtőzés céljából a saját földjén, vagy pedig idegen helyen és épületben.

„Rávenni" azonban többet jelent, mint kényszeríteni, vagy rászorítani a neki való

engedelmességre. A rábeszélést értelemszerűen kell venni, mert jó tanácsot adva is

elérhet valaki rosszat. Ezért mondja a praetor, hogy „aki rosszindulatúan vette rá,

hogy értéktelenebbé tegye". Mert csak az felel, aki olyanra veszi rá a rabszolgát, ami

értéktelenebbé, haszontalanabbá teszi. Aki tehát felbujtja a rabszolgát becstelen

dolgok cselekvésére vagy megkísérlésére, az edictum szerint felelősséggel tartozik.

Vajon csak az tartozik-e felelősséggel, aki jóravaló rabszolgát vesz rá bűnre, vagy

pedig az is, aki a mihasznát buzdítja, vagy a rossznak mutatja meg, hogyan vétkezhet?

Helyesebb, ha úgy döntünk, hogy az is felelősséggel tartozik, aki a rosszat vezeti rá a

vétek módozataira. Még ha a rabszolga eleve csavargó természetű vagy tolvaj volt is,

aki ezt a szándékát dicséri, felelősséggel tartozik: nem szabad ugyanis dicsérettel

növelni a vétkes hajlamot. Tehát akár derék rabszolgát ront meg valaki, akár

haszontalant tett rosszabbá, ezt megrontásnak tekintjük.

Aki a rabszolgáját ráveszi, hogy jogtalanságot cselekedjék, lopjon, megszökjék, aki

az idegen rabszolgát felizgatja a rá bízott vagyon elsikkasztására, aki szeretőjévé teszi,

aki megtéveszti, bűnös üzelmekre tanítja, arra veszi rá, hogy a színházba járást vigye

túlzásba, vagy felkelésbe vonja be, megrontja a rabszolgát. Az is megrontja, aki szóval

vagy jutalommal arra bírja rá, hogy urának járandóságát elpusztítsa, fajtalanságra

buzdítja, a neki adott javak pazarlására izgatja, aki pazarlóvá vagy engedetlenné teszi,

vagy rábírja arra, hogy fajtalanságot tűrjön el.

ZJ Ulpianus D. 11. 3. 1. pr; 2-5 — Paulus D. 11. 3. 2.[67]

Az úr számtartó rabszolgáját felszabadítja. Később elszámol vele, és midőn az

elszámolás nem egyezik, kiderül, hogy az ura pénzét valami nőcskére pazarolta.

Kérdés: perelheti-e azt az asszonyt a rabszolga megrontása miatt, hiszen a számtartó

akkor már szabad volt. Azt válaszolom, hogy perelheti, sőt annak a pénznek

ellopása miatt is, amit a számtartó még mint rabszolga a nőhöz elhordott. ZJ

Alfenus Varus D. 11. 3. 16.

9. A FOLYÓK VÉDELME

Ez az edictum arról tanúskodik, hogy a praetor nem kizárólag a magánérdeket

védelmezte, a közérdek iránt sem volt érzéketlen. A folyók védelme, ha más

szempontból is — a katasztrofális ipari szennyeződés miatt — ma is sok gondot


Oldal: 39

okoz. Így szól a praetor: „Megtiltom, hogy a köztulajdonban levő folyón vagy a

partján bármi olyant cselekedjenek, vagy abba bármit úgy belevezessenek, hogy a

víz folyása előző állapotához képest megváltozzék."

Ezzel a tilalommal a praetor meg akarja előzni, hogy egyes folyók kiszáradjanak,

vagy a partvonal megváltoztatása a szomszédok jogait sértse.

Ez a köztulajdonban levő folyókat érinti, akár hajózhatók, akár nem.

Így szól a praetor: „hogy a víz folyása előző állapotához képest megváltozzék".

Tehát nem mindenki tartozik felelősséggel, aki valamit változtat, vagy bevezet,

hanem aki ezáltal a folyást megváltoztatja. Ami pedig a folyás megváltoztatását

illeti, nem a folyóvíz mennyiségére vonatkozik, hanem módjára és a vízfolyás

erősségére értendő. Általában azt mondhatjuk, hogy ez a tilalom arra vonatkozik,

aki a víz folyásának vonalát megváltoztatja cselekményével,vagy pedig sekélyebbé,

mélyebbé, sebesebbé teszi a vizet a mellette lakók ártalmára. Azzal szemben, aki ezt

úgy teszi, [68] hogy a vízpartiak ezáltal károsodnak, helye van a tilalom

alkalmazásának.

Aki a fedett folyást nyíltan akarja vezetni, vagy aki az addig szabad folyóvizet

eltakartan kívánja vezetni, ha ezzel a cselekményével alkalmatlanságot okoz a

partmentieknek, e praetori rendelkezés alapján eltiltható.

Az is a tilalom alapján felel, aki a folyás előző állapotán változtat. A praetor az

előző nyári folyáshoz képest érti a változást, mert a folyók folyása kevésbé változik

nyáron, mint télen. Nem is a pillanatnyi nyarat, hanem az előzőt érti ez az

intézkedés, minthogy annak a nyárnak a folyása már vitathatatlan. A nyarat az őszi

napéjegyenlőségig kell érteni. Ha éppen nyáron tiltakozik valaki, akkor a legköze-

lebbi, előző nyarat kell érteni, ha pedig télen, akkor nem a legközelebbi megelőzőt,

hanem az azelőttit.

ZJ Ulpianus D. 43. 13. 1. pr.-4; 8.

10. AZ ERŐSZAKRÓL

Az erőszakról szóló edictum a praetor fontos alkotásai közé tartozik. A korábbi jog

ugyanis általában nem tiltotta az önhatalmú jogérvényesítést, a praetor viszont a

köztársasági kor második felében érvényt szerzett annak az új felfogásnak, amely

elítélte az önbíráskodást, azt, hogy valaki saját maga szerezzen érvényt valódi vagy

vélt jogának, maga torolja meg a rajta esett sérelmet.

Így szól a praetor: „Ha te vagy házad népe valakit erőszakkal kiűztök, arra nézve,

amije az illetőnek volt, egy éven belül, egy év után pedig arra, ami az erőszakos

elűzőhöz került, keresetet fogok adni."

Ez a rendelkezés azt védi, akit sajátjából erőszakkal kivetnek, mert igen méltányos

az erőszakkal szemben jogsegélyt nyújtani. A birtok visszanyerése érdekében

hirdették ezt meg az edictumban.

ZJ Ulpianus D. 43. 16. 1. pr-1. [69]


Oldal: 40

Így szól a praetor: „Te vagy házad népe kiűztök." Helyesen említi a háznépet, mert ha

a „kiűzöl" igét csak egy személyre értjük, az nem vonatkozik arra, akinek a háznépe

cselekszik (hiszen nem én űztem ki azt, akit az enyéim űztek ki).

Ezért következetes volt ennek a kiegészítésnek "és házad népe" az edictumba való

felvétele. Nyilvánvaló ugyanis, hogy az is kiűzött, aki azt parancsolja, vagy olyan

megbízást ad, hogy a másikat kiűzzék. Keveset számít, vajon saját kezével cselekszik-

e vagy mások igénybevételével. Ha valakit házam népe az én akaratomból űz ki

birtokából, azt is én űztem ki.

ZJ Ulpianus D. 43. 16. 1. 11-12.

A háznép (familia) kifejezés a rabszolgákat jelenti. De kérdés, hogy milyen számú

rabszolga jön számításba: az összes vagy csak kettő-három. Az a helyes, ha a praetori

parancsban említett házam népe fogalmába vonják azt az erőszakos cselekményt is,

amit akár csak egy rabszolgám követett el.

Bele kell érteni házam népébe azokat is, akik bár nem azok, rabszolgákként

tartoznak ahhoz.*

Aki pedig tagadja, hogy rabszolgáját vagy családját ebben az ügyben védelmezné,

vagy velük egyetértene, az is köteles tűrni a praetori parancsot, annyiban ugyanis,

hogy, ami erőszakkal birtokába jutott, azok cselekedete révén, azt visszaszolgáltassa.

ZJ Ulpianus D. 43.16.1. 17-19.

Ha a tulajdonos birtokára visszatér, és fegyveresek, akik azt elfoglalták,

megakadályozzák a visszatérésben, úgy kell őt tekinteni, mint akit fegyverrel űztek

el.

Azt pedig, aki fegyverrel közeledik, jogunk van fegyverrel visszaverni, de csak

nyomban és nem hosszabb idő [70] múlva. Tudnunk kell, hogy nem csak védekezni

van joga valakinek, nehogy a sajátjából kiűzzék, hanem akit kiűztek, jogosult a

másikat is kiűzni, de ezt is csak azonnal, nem pedig hosszabb idő múlva.

ZJ Ulpianus D. 43. 16. 3. 8-9. [71]

* Pl. aki rabszolgasorban él, holott valójában szabad ember. (Ilyen eset adódott, ha szabad gyermeket

elraboltak, és rabszolgának adtak el.)


Oldal: 41

IV.

A CSALÁD, A HÁZASSÁG

1. AZ APAI HATALOM. A RÓMAI CSALÁD

Szinte hihetetlen, hogy a világhatalom jelképévé vált Róma szó egykor az itáliai

félsziget kicsiny városkái közül az egyiket, méghozzá nem is a legjelentékenyebbet

jelentette. Ugyancsak meg kell erőltetni képzeletünket, ha magunk előtt akarjuk látni

a mai Róma helyén az alacsony halmokon tölgyfák közé épített házikókat, a forgalmas

sugárutak helyén elterülő mocsaras völgyeket. Ennek a primitív Rómának lakói

pásztorkodással és földműveléssel foglalkoztak: parasztok voltak.

Paraszti életformájukat és gondolkodásmódjukat akkor is megőrizték, amikor a

mocsarakat lecsapolták, és Rómát lassacskán városias jellegűvé építették ki.

Gazdálkodási módjuk és életvitelük egészen más családi rendet igényelt, mint a mai

társadalom. A parasztgazdaság: a föld, a ház az istállóval, a jószág és a rabszolgák

olyan egység, amely csak egységes irányítás mellett életképes. Ezért a római családfő:

a „pater familias" élete végéig korlátlan hatalommal rendelkezett családtagjai fölött.

Családjának bírája is volt, és ebbe a jogába sem az állam, sem más nem szólhatott bele.

Az egyetlen, inkább erkölcsi, mintsem jogi jellegű korlátozás az volt, hogy súlyosabb

ügyekben illett meghallgatnia a közeli rokonok véleményét. Fontos körülmény az is,

hogy a családban minden vagyon az apáé volt. A családtagoknak, akár gyermekek

voltak, akár felnőttek, nem lehetett vagyonuk. A paraszti gazdaság mindennemű

jövedelme az apáé lett.

Ez a paraszti család tágabb kört ölelt fel a mai családnál. Az apa hatalma alá

tartoztak mindazok, akik a közös gazdaságban dolgoztak, tehát fiai és lányai -

koruktól függetlenül -, sőt a [75] felnőtt fiú felesége is. Következésképpen a férjhez

ment lány átkerült a férje családjába, és nem tartozott többé apja hatalma alá.

A családfői hatalmon belül megkülönböztették az apai és a férji hatalmat: a

„manus"-t. Ha a házasságot megfelelő, ezt a célt szolgáló jogi formák is kísérték, akkor

a férj megszerezte felesége fölött a hatalmat, az asszony kivált saját családjából, és férje

famíliájába került át.

A családfő halála azt eredményezte, hogy önállóvá váltak mindazok, akik

közvetlenül állottak hatalma alatt: a felesége, a fiai és a lányai. Az unokái a tulajdon

apjuk hatalma alá kerültek, a családfő menye pedig a férje uralma alá.

Az apai hatalomból, a szigorúan központosított családi kötelékből eredt az a

rokonsági rendszer, amelyet a rómaiak "agnát" rokonságnak neveztek, és

szembeállítottak a mai értelemben vett vérrokonsággal: a "kognát" rokonsággal. Gaius

jogtudós így magyarázza ezt a különbséget:

„Az agnát rokonok pedig azok, akik a férfi nemhez tartozó személyek révén

rokonai egymásnak, akik mintegy az apán keresztül rokonok. Ilyenek például az

ugyanattól az apától született fivér, a fivér fia, valamint unokája, továbbá az apai


Oldal: 42

nagybácsi és annak fia, valamint unokája. Azok viszont, akiket a női nemhez tartozó

személyek kötnek össze rokonsággal, nem agnát rokonok, hanem a természetes jognál

fogva egymás rokonai. Ezért az anyai nagybácsi és nővérének a fia között nem agnát,

hanem kognát rokonság áll fenn. Ezenkívül az apám vagy anyám nővérének a fia sem

agnát rokonom, hanem kognát rokonom, és fordítva: én is ugyanolyan jog szerint

vagyok az ő rokonuk, mivel a megszületettek nem az anyjuk, hanem az apjuk családját

követik." (Gai. Inst. 1. 156.)

Míg tehát a mai és a római úgynevezett kognát rokonság szerint kinek-kinek apai

és anyai rokonai vannak, az agnát rokonság az apai ágra korlátozódik. Azok

számítottak egymás agnát rokonainak, akik közös családfőre tudták visszavezetni

származásukat.

Szinte hihetetlen, hogy a korlátlan apai hatalomhoz a rómaiak mindvégig

csökönyösen ragaszkodtak. Amennyire érthető, indokolt és logikus volt ez a családi

rend a kezdetleges paraszti társadalomban, annyira idejét múlta a nagybirtokosok és

a kereskedők világbirodalmában. Kevéssé lehetett célszerű, hogy egy [76] javakorabeli

férfi, aki maga is több gyermek apja, teljesen vagyontalan lehetett pusztán azért, mert

apja még élt. A rómaiak azonban nem voltak hajlandók ezt az elvet föladni, sőt - úgy

tetszik - egyenesen büszkék voltak rá. Mindössze annyi történt, hogy némiképp

korlátozták az apa hatalmát, kerülő úton valamelyes vagyoni önállóságot biztosítottak

felnőtt fiainak, és az öröklésnél elismerték a kognát rokonságot is. Gyökeres reformra

sohasem került sor.

Apai hatalmunk alatt állnak továbbá azok a gyermekeink, akiket törvényes

házasságban nemzettünk; ez pedig a római polgárok saját joga.

KI Gaius D. 1. 6. 3.

A római polgárok ugyanis vagy családapák, vagy családfiúk, családanyák, végül

pedig családleányok. A családapák azok, akik önjogúak, akár felserdültek, akár

serdületlenek; hasonlóképp a családanyák, családfiak és családlányok azok, akik más

hatalma alatt állnak. Mert aki tőlem és feleségemtől születik, az az én hatalmam alatt

áll; továbbá, aki fiamtól és feleségétől születik — tehát fiú és lány unokám —

hasonlóképp az én hatalmam alatt áll, miként fiú és leány dédunokáim és így tovább.

KI Ulpianus D. 1. 6. 4.

A nagyapa halálakor a fiúági unokák a fiú, vagyis apjuk hatalma alá szoktak kerülni.

Hasonlóképp a dédunokák, és így sorra, vagy a fiú hatalma alá kerülnek, amennyiben

ilyen él, és a családban maradt, vagy pedig szülője helyére, aki a rangsorban hatalom

alatt előttük áll. E szabály nemcsak a vér szerinti leszármazókra, hanem az örökbe

fogadottakra is vonatkozik.


Nem csupán vér szerinti gyermekeink állnak hatalmunk alatt, mint ahogy azt már

elmondottuk, hanem azok is, akiket örökbe fogadtunk. Az örökbefogadás két úton


Oldal: 43

[77] történhet, vagy az egész nép hozzájárulásával, vagy a hatóság, mint például a

preator hatalma alapján. Az egész nép hozzájárulásával az önjogúakat fogadjuk

örökbe, és ezt az örökbefogadási formát adrogatiónak nevezzük, ugyanis megkérdezik

az örökbefogadót, azaz felszólítják nyilatkozattételre, kívánja-e az örökbefogadandót

törvényes gyermekének tekinteni, az örökbefogadandóhoz is kérdést intéznek,

hozzájárul-e ehhez. További kérdést intéznek a néphez is, hogy jóváhagyja-e mindezt.

A tisztségviselők hatalma alapján azokat fogadjuk örökbe, akik szüleik hatalma alatt

állnak, akár elsőfokú leszármazók, amilyen a fiú és leánygyermek, akár többedfokúak,

amilyenek a mindkét nembéli unokák és dédunokák.

Az örökbefogadásnak arra az alakzatára, amely a nép közreműködésével történik,

csak Rómában kerülhet sor, egyébiránt a provinciában, a helytartók előtt is folyhat. A

nép közreműködésével nem lehet örökbefogadni nőket, ugyanis ezt így tartották

helyesnek, mégis a praetor előtt vagy a provinciákban a proconsul, illetve a legatus

előtt nőket is szoktak örökbe fogadni.

Volt idő, amikor megengedték, volt, amikor tiltották, serdületleneknek a nép

közreműködésével történő örökbefogadását. Manapság dicső császárunknak,

Antoninus Piusnak egy, a pontifexek papi kollégiumához intézett leirata szerint, ha

az örökbefogadásnak törvényes követelményei megvannak, akkor bizonyos feltételek

mellett megengedett. Az örökbefogadás a praetor, sőt a provinciákban a helytartó,

illetve a legatus előtt korra való tekintet nélkül véghez vihető. Közös vonása mindkét

örökbefogadási formának az, hogy azok is fogadhatnak örökbe, akiknek saját

gyermekük nem lehet, mint pl. a nemzésképteleneknek.

Mindazonáltal nők örökbefogadók semmiképpen sem lehetnek, ugyanis még

természetes leszármazóik sincsenek az ő hatalmuk alatt.

Továbbá az, aki a nép közreműködésével, a praetor előtt vagy a tartomány elöljárója

előtt fogadott örökbe valakit, [78] jogosult az örökbefogadottat másnak is örökbe adni.

Mindkét örökbefogadáskor felmerül a kérdés, hogy örökbe fogadhat-e fiatalabb nála

idősebbet.

KI Gai. Inst. I. 97-106.

Mindaz, amit hatalmunk alatti gyermekeink - nem különben mindaz, amit

rabszolgáink akár mancipatio, akár átadás* útján, akár stipulatióval**, akár bármely

más jogcímen szereznek, azt mind nekünk szerzik. Ugyanis annak, aki hatalmunk

alatt áll, semmi néven nevezendő saját vagyona nem lehet. Épp ezért, ha valaki

örökössé nevezi őt, csak a mi parancsunkra fogadhatja el az örökséget, és ha a mi

utasításunkra elfogadta azt, éppúgy nekünk szerzi meg, mintha minket neveztek

volna meg örökösül. Értelemszerű, hogy a hagyományokat is*** az ő révükön, mi

kapjuk.

KI Gai. Inst. 2. 87.

* A mancipatio-t és a traditio-t (átadást) ld. 121. sk. oldalon.

** Vö. 160. old.

*** Erről a fogalomról a 133. oldalon esik szó.


Oldal: 44

A családfiút, ha közügyekben jár el, azaz hivatalt visel, vagy ha például gyámul

rendelik, családfőként kezelik.

KI Pomponius D. 1. 6. 9.

A gyermekek a szülői hatalom alól emancipatio útján szabadulnak fel, oly módon,

hogy miután mancipálták**** őket, elbocsátják a hatalomból. Hogyha a fiúgyermeket

háromszor mancipálták, és háromszor bocsátották el, ezzel önjogúvá válik, ugyanis

ezt parancsolja a tizenkéttáblás törvény a következő szavakkal: „HA AZ APA FIÁT

HÁROMSZOR ELADJA, A FIÚ SZABADULJON APJA HATALMABÓL." A fiún

kívül a többi gyermekek és unokák nemükre való tekintet nélkül egy mancipatio és

egy elbocsátás útján lesznek önjogúak.[79]

Az apa halála esetén, fia és lánya önjogúvá lesz. Ezek szerint a nagyapa halála

esetén az unokák is önjogúakká válnak, de csak abban az esetben, ha a nagyapa halála

után nem jutnak apjuk hatalmába. Ez az eset akkor, ha a nagyapa halálakor az unokák

apja már nem él, vagy már korábban őt is elbocsátották az apai hatalom alól, hiszen

ha a nagyapa halála idején apjuk még maga is az ő hatalma alatt áll, akkor a nagyapa

halálával az apa hatalma alá jutnak.

Ha az apát vagy fiát száműzték, akkor az apai hatalom megszűnik, mivel a

száműzött nem számít rómainak, idegenné válik. Márpedig sem idegen nem tarthat

hatalma alatt római polgárt, sem pedig római polgár idegent.

Ha az apa az ellenség fogságába kerül, az ellenség rabszolgájának tekintendő,

mégis, ha visszatér, az ún. hátsó küszöb jogán minden korábbi joga helyreáll. Apai

hatalma függőben marad arra az időre, amíg az ellenségnél tartózkodik, de mihelyt

visszatér, ismét hatalmában tartja majd fiát. Ha az ellenségnél hal meg, fia önjogúvá

válik. Ha a fiú kerül hadifogságba, hasonlóképpen a hátsó küszöb joga szerint rá

nézve is fel van függesztve az alatt az idő alatt az apai hatalom.

Azok sincsenek szüleik apai hatalma alatt, akiket Jupiter papjává avattak, vagy akik

a Vesta-szüzek sorába léptek.

KI Ulpianus Tit. 10. 1-5.

A gyámság Servius meghatározása szerint a ius civile által kialakított és megengedett

intézmény, amely az önmaga megvédelmezésére életkora miatt még nem képes,

szabad ember fölötti, az ő oltalmazását célzó és érdekében álló hatalmat és

beavatkozást jelenti.

KI Paulus D. 26. 1. 1. pr.

A családfőknek joguk van ahhoz, hogy hatalmuk alatt álló gyermekeik számára,

pontosabban serdületlen fiaiknak, [80] továbbá serdületlen - de felserdült

lánygyermekeiknek is, mégha férjnél vannak is -, végrendeletileg gyámokat

rendeljenek. Őseink ugyanis azt akarták, hogy a felserdült nők is, mivel felületesek

**** A mancipatio-hoz vö. 121. oldalt.


Oldal: 45

és könnyelműek, gyámság alatt legyenek. Így tehát, ha valaki fiú- és

lánygyermekének: végrendeletileg gyámot rendelt, és a gyámoltak felserdültek, az

ifjú szabadul a gyámság alól, ezzel szemben a lánygyermek változatlanul gyámolt

marad.

KI Gai. Inst. 1. 144-145.

Azoknak pedig, akiknek végrendeletileg nem rendeltek gyámot, a tizenkéttáblás

törvény értelmében agnát rokonaik a gyámjaik, őket nevezzük törvényes

gyámoknak.


Most foglalkozzunk azokkal a személyekkel, akik férji hatalmunk alatt állanak. Ez a

jog is kizárólag római polgárt illet meg. Hatalom (potestas) alattiak mindkét nemű

személyek lehetnek, ezzel szemben férji hatalom (manus) alá csupán nők kerülnek.

Hajdan a nők férji hatalom alá három módon jutottak: elbirtoklással (usus), vallási

szertartás (confarreatio) és színleges vétel (coemptio) útján.

Elbirtoklással férji hatalom alá a nő akkor került, ha egy esztendőt megszakítás

nélkül házasságban élt; így mintegy az egyévi birtoklással szerezték meg a férji hatal-

mat. Ennek eredményeként férje családjába került, jogilag úgy, mintha annak lánya

lenne. A tizenkéttáblás törvény ezért biztosította, hogy ha a nő nem akarna ily módon

férji hátalom alá jutni, évenként három egymást követő éjszakát férje házán kívül

töltsön, annak érdekében, hogy az elbirtoklási időt, azaz a férji hatalom elbirtoklását

megszakítsa. Ezt az egész rendelkezést részben jogszabályok hatálytalanították,

részben e rendelkezéssel ellentétes szokás feledtette el.

A Forum Romanum (Rekonstrukció)


Oldal: 46

Vallási szertartás (confarreatio) révén jutnak férji hatalom alá a nők egy bizonyos

áldozat bemutatásával, midőn [81] Jupiter Farreusnak tönkölylisztből készült áldozati

kenyeret mutatnak be. Innen származik a cselekmény neve, a confarreatio. E

jogviszony létrehozása érdekében ezenkívül még ünnepélyes szavakat mondanak és

cselekményeket végeznek tíz tanú jelenlétében. Ez a jogintézmény még napjainkban

is ismeretes, ugyanis magasabb rangú pappá, úgy mint Jupiter, Mars, Quirinus

papjává csak az lehet, nem kevésbé a legfőbb vallási méltóságra csak az tarthat számot,

aki ilyen kötelékből származik, továbbá maga is ilyen kötelékben él.

Coemptio-val pedig mancipatio útján kerül a nő férji hatalom alá. Ez egy bizonyos

jelképes adásvétel, amelyben nem kevesebb, mint öt felnőtt korú római polgár

tanúskodik; ennek során a mérlegtartó jelenlétében veszi meg az asszonyt az, akinek

a hatalma alá kerül.

KI Gai. Inst. 1. 108-113.

2. SZÜLETÉS, APASÁG


Oldal: 47

Az apai hatalom jóval szorosabb személyi és főképp gazdasági köteléket teremtett

apa és fia között, mint a mai családi kapcsolat. Ezért Rómában nagy jelentősége volt

annak, hogy a világra jött csecsemő törvényes házasságból született-e, vagy sem, az

anya férje-e a gyermek apja, vagy sem. A rabszolgaság intézménye is fokozta a

megszületés jogi jelentőségét. A római jog szabályai szerint ugyanis a rabnő szülöttje

maga is rabszolga lett, függetlenül attól, hogy ki volt a gyermek apja. Fordítva pedig,

a szabad nő gyermeke mindenképpen szabadnak született, még akkor is, ha az apa

történetesen rabszolga volt. A gyermek sorsát tehát az döntötte el, hogy az anya a

terhesség vagy a szülés időpontjában szabad volt-e vagy rabszolga.

Látható, hogy az ókori Rómában sokkal kockázatosabb volt a világra jönni, mint

manapság. Az első szippantás levegőtől felsíró apróság nem sejthette, hogy egy sor

bonyolult jogi szabály már eleve meghatározta a sorsát. Lehet, hogy rabszolgaként

görnyedhet a munkában, lehet, hogy gazdag római polgár [82] gyermekeként

kényelemben élhet; lehel, hogy a törvénytelen születés szégyenét viselheti, mert szülei

kapcsolatát a jog nem tekintette házasságnak.

A római jogászok alighanem tudatában voltak a születés nagy jelentőségének. Ezt

mutatja a számos, részletes szabály, amelyet az újszülött jogállására kidolgoztak. Ezek

némelyike ma is érvényes. Akárcsak a rómaiak, a mai jogalkotók is úgy rendelkeznek,

hogy ellenkező bizonyításig az anya férjét kell a gyermek apjának tekinteni. Sok más

szabály persze a rabszolgasággal együtt történelmi emlékké vált. Kétségtelen, hogy

ezek egyike-másika komikusan szőrszálhasogatónak tetszik. De nyomban nem

mosolygunk, ha eszünkbe jut, hogy a groteszk szabály a gyermek életéről döntött.

Ettől függött, hogy a csecsemő rabszolga lesz-e vagy szabad, apja törvényes fia vagy

fattyú.

Szabadnak születtek azok, akiket szabad anya hozott a világra. Elég ugyanis, ha az

anya abban az időben volt szabad, amikor szült, jóllehet rabszolganőként esett te-

herbe. De ellenkező esetben is, ha szabad nőként esett teherbe, majd rabszolganőként

szült, úgy döntöttek, hogy az, aki a világra jött, szabadnak született (közömbös, hogy

törvényes házasságban vagy házasságon kívül fogant-e), mivel az anyának a baja nem

lehet ártalmára annak, akit a méhében hord.

Felmerült az a kérdés is, hogy ha a teherben levő rabszolganőt felszabadítják, majd

akkor szül, amikor megint rabszolga lett vagy a polgárjogokból kizárták, szabad em-

bert vagy rabszolgát hoz-e a világra. Helyesnek az a nézet bizonyult, hogy szabad

ember jött világra, és a magzatnak elegendő az, hogy az anyja ezalatt csak időlegesen

volt szabad.

VK Marcianus D. 1. 5. 5. 2-3.

Arról pedig, aki a száznyolcvankettedik napon született, Hippokratész azt írta és az

isteni Pius császár a papoknak leiratban azt a választ adta, hogy törvényes időben

született, s nem lehet rabszolgaságban fogantnak tekinteni, ha [83] az anyját a

száznyolcvankettedik nap előtt felszabadították

VK Ulpianus D. 38. 16. 3. 12.


Oldal: 48

Arescusát azzal a feltétellel szabadították fel végrendeletileg, hogy három gyermeket

szül. Az első szüléssel egy, a másodikkal három gyermeket hozott világra; felmerült a

kérdés, lesz-e közülük szabad és melyik? A szabaddá válásnak ezt a feltételét a

rabszolganőnek kell teljesíteni. Nem lehet azonban kétséges, hogy az utolsó

szabadnak született: a természet ugyanis nem engedi meg, hogy az anyaméhből

egyszerre két gyermek jöjjön világra, és így a szülöttek bizonytalan sorrendjéből ne

lehetne megállapítani, melyik fog szabadnak, és melyik fog rabszolgának születni. A

szülés kezdetével eszerint a fennálló feltétel teljesül úgy, hogy már szabad nőtől jön

világra, akit ezután szül, ugyanúgy, mintha a rabszolganő felszabadulásának bármely

egyéb feltétele a vajúdásakor valósulna meg. így, amikor a nőt azzal a feltétellel

szabadítják fel, ha tízezret ad az örökösnek vagy Titiusnak, s a feltételt abban az idő-

ben, amikor szül, más valaki útján teljesíti, úgy kell őt tekinteni, hogy már szabad

nőként szült.

VK Tryphoninus D. 1. 5. 15.

Ugyanez lesz a helyzet, ha Arescusa előbb két gyermeket szül, majd ikreket hoz a

világra: mert azt kell mondani, hogy nem mind a két iker született szabadnak, hanem

az, amelyik utóbb született. Következésképpen ez inkább ténykérdés, mint jogi

kérdés.

VK Ulpianus D. 1. 5. 16.

Hadrianus császár Publicius Marcellusnak leiratban azt a választ adta, hogy az a

szabad asszony, akit terhes állapotában halálra ítéltek, szabad embert hoz a világra, s

hogy az ilyen nőt sértetlenül életben szokás tartani, amíg magzatát meg nem szüli. Ha

pedig olyan nőt, aki törvényes [84] házasságban esett teherbe, száműzetésre ítélnek,

apai hatalom alatt álló római polgárt hoz a világra.


Ítélet egy gyermek szabadságáról*

Tiberius Claudius, Paszión kerület elöljárójának irattárából. Kelt Tiberius Claudius

Augustus Germanicus császár uralkodásának kilencedik évében, Pharmuti hónap

harmadikán, a törvényszéken. Peszurisz pere Szaraeusz ellen.

Arisztoklész, Peszurisz ügyvédje: „Peszurisz, akinek az ügyét képviselem, Tiberius

Claudius császár uralkodásának harmadik évében egy Héraklan nevű kitett

fiúgyermeket rabszolgájaként magához vett. A fiút átadta perbeli ellenfelének, és

dajkaszerződést kötött vele. Az első évben Szaraeusz megkapta a szoptatásért járó

bért. Elérkezett a második esztendő, és ismét felvette a bérét. Annak bizonyságául,

hogy igazat beszélek, íme itt van az írás, amelyben elismeri, hogy megkapta a pénzt.

Miután a kisfiút elválasztották, Peszurisz ismét magához vette. Ezután Szaraeusz,

* Részlet egy bírósági jegyzőkönyvből.


Oldal: 49

kipuhatolván a megfelelő időpontot, behatolt a felperes házába, és elragadta a

gyermeket. Most meg akarja tartani a rabszolgafiút, azon a címen, hogy az szabad.

Birtokomban van először a szoptatásról készült szerződés, másodszor a bér átvételéről

szóló elismervény. Követelem, hogy a bíróság szerezzen ezeknek érvényt."

Szaraeusz: „Saját fiamat már nem szoptattam, amikor ezt a fiút átadták nekem.

Megkaptam érte mind a nyolc sztatér bért. Ezután meghalt a rabszolgagyerek, és

valamennyi pénz a bérből megmaradt. Most pedig saját gyermekemet akarják elvenni

tőlem."

Theón (Szaraeusz férje): „Birtokunkban vannak a rabszolgagyerekre vonatkozó

írások."[85]

Az elöljáró: „Minthogy a megtekintés alapján úgy látom, hogy a gyermek Szaraeuszé,

ha írásba foglalt esküt ad férjével együtt arról, hogy Peszurisz neki átadott rabszolga-

gyereke meghalt, akkor helytartó urunk döntésének megfelelően, adja vissza a kapott

pénzt, és megtarthatja saját gyermekét."

DGy FIRA III. 170.

... az anya mindig bizonyos, még ha házasságon kívül esett is teherbe: az apa viszont

az, akit a házasság annak mutat.

VK Paulus D. 2. 4. 5.

Fiúnak azt tekintjük, aki a férjtől és annak feleségétől származik. De ha feltesszük,

hogy mondjuk a férj tíz éven át távol volt, majd hazatérve a házában egyéves

gyermeket talált, elfogadjuk Iulianusnak azt a véleményét, hogy ez nem a férjnek a

fia. De Iulianus szerint mégsem kell meghallgatni azt, aki a feleségével állandóan

együtt élvén, nem akarja a fiút az övének elismerni. Nekem azonban az a véleményem,

és ezt Scaevola is helyesnek tartja, hogy ha igaz az, hogy a férj bizonyos időn át

betegség miatt vagy más okból nem hált a feleségével, vagy ha a családapa olyan testi

állapotban volt, hogy nem tudott nemzeni, azt, aki a házban született, noha a

szomszédok tudtak róla, nem lehet a családapa fiának tekinteni.


A nagy tudású Hippokratész tekintélyénél fogva elfogadott az, hogy a hetedik

hónapban már tökéletes magzat születhetik, s ezért az, aki törvényes házasságból a

hetedik hónapban született, törvényes gyermek.


Azok nem gyermekek, akik az emberi fajétól eltérő természetellenes alakkal jönnek

világra; például ha az asszony természetellenes formájú lényt vagy szörnyszülöttet

hoz [86] világra. Azt azonban, aki úgy született, hogy az emberi testrészek képességei

megnövekedtek, bizonyos mértékig kifejlettnek veszik, és ezért a gyermekek közé

számítják.



Oldal: 50

Házasságon kívül születetteknek (szó szerint: közönségesen fogantaknak) azokat

mondják, akik nem tudják kimutatni, ki az apjuk, vagy ki tudják ugyan mutatni

apjukat, de olyan apjuk van, aki nem lehetne az apjuk.*

VK Modestinus D. 1. 5. 23.

Paulus olyan véleményt adott, hogy azt, aki a lánynak még az apja életében fennállott

olyan kapcsolatából fogant, amelyről a lány apja nem tudott, jóllehet a nagyapja halála

után született meg, nem lehet attól való törvényes gyermeknek tekinteni, akitől

származott.


A senatus határozata, amely a gyermekek elismeréséről szól, két kérdést ölel fel. Az

egyik azokra a férfiakra vonatkozik, akik a gyermeket elismerik, a másik azokra a

nőkre, akik az újszülött családi állását meghamisítják. Megengedi ezért a nőnek vagy

a szülőjének, akinek a hatalma alatt van, vagy annak, aki azoktól erre megbízást

kapott, hogy ha a nő terhesnek érzi magát, ezt a válástól számított harminc napon

belül magának a férjnek vagy a szülőnek, akinek az a hatalma alatt van, tudomására

hozza, vagy pedig a házbelieknek jelentse ezt be, ha az érdekeltek egyikét sem találja

meg. Lakásnak kell tekinteni a szállást is, ha a városban tartózkodik. Ha nem itt van,

hanem falusi házban vagy vidéki városban, akkor azt a házat, ahol a házasság számára

a lakást berendezték.

A nőnek pedig csakis azt kell közölnie, hogy tőle esett [87] teherbe. Ne azt közölje

tehát, hogy a férje küldjön őröket. Elég az asszonynak tudomására adnia azt, hogy a

férjétől teherben van. A férj dolga viszont az, hogy őröket küldjön vagy közölje, hogy

a nő nem tőle terhes: ezt pedig vagy maga a férj vagy nevében más teheti meg. A férj

büntetése pedig az, hogyha nem küld őröket, vagy elmulasztja bejelenteni, hogy a nő

nem tőle van teherben, őt az újszülött elismerésére kényszerítik, s ha nem ismerné el,

rendkívüli eljárással szorítják erre. Válaszolnia kell tehát, vagy a nevében

nyilatkozatot kell tenni arra, hogy a nő nem tőle van teherben: és ha ez megtörtént,

elismerő nyilatkozatot tennie nem kell, hacsak a gyermek valóban nem az övé.

Meg kell jegyezni, hogy a közlés nem a férj, hanem az asszony részéről indul ki.

Ha azonban a férj a maga részéről őröket ajánl fel, de azokat az asszony nem bocsátja

be, vagy ha az asszony nem tesz közlést, vagy ha tesz ugyan, de az őröket bírói rendel-

kezés ellenére nem bocsátja be, akkor a férjnek vagy a férj szülőjének szabadságában

van az újszülöttet el nem ismerni.

Ha az asszony harminc napon belül nem közli, hogy teherben van, hanem azt

későbben teszi meg, akkor az ügy megvizsgálása után meg kell hallgatni.

Sőt, ha teljesen elmulasztja is a közlést, Iulianus azt mondja, hogy ez nem lehet a

sérelmére annak, aki a világra jött.

VK Ulpianus D. 25. 3. 1. pr.-8.

* A szöveg a vérfertőző, közeli rokonok közötti viszonyból születettekre utal.


Oldal: 51

Marcus Aurelius és Lucius Verus uralkodása idején, mivel az történt, hogy a férj azt

állította, a felesége teherben van, a feleség viszont tagadta ezt, a császárok

megkérdeztetvén, Valerius Priscianus városi praetornak ezekkel a szavakkal adtak

leiratban választ: „Rutilius Severus, úgy látszik, újítást kíván, nevezetesen, hogy

feleségének, aki tőle elvált, és magát teherben levőnek mondta, őrt állítson, és ezért

senki se csodálkozzék, ha mi új útmutatást és jogvédelmi [88] eszközt adunk. Tehát,

ha továbbra is fenntartja kérelmét, legcélszerűbb valamelyik igen tisztességes hölgy

lakását kiválasztani, ahová Domitia menjen, s ott három, szakmájában bevált és

megbízható szülésznő, akiket te elfogadsz, vizsgálja meg. Ha pedig valamennyien

vagy közülük ketten azt jelentik, hogy teherben van, akkor a nőt rá kell venni arra,

hogy ugyanúgy bocsásson be őrt, mintha azt maga kívánta volna. Hogyha nem

szülne, akkor tudja meg a férj, az ő megszólására és jó hírnevének rovására történt,

mert méltán vélekednek úgy, hogy ez az asszonynak valamiféle megsértésére történt.

Ha pedig a szülésznők valamennyien vagy többségükben úgy nyilatkoznak, hogy a

nő nincs teherben, az őrzésére semmi ok sem lesz."

Ebből a császári leiratból világosan kitűnik, hogy a gyermekek elismeréséről szóló

senatusi határozatok alkalmazásának nincs helye, ha az asszony joggal eltitkolja vagy

tagadja is azt, hogy terhes. Az újszülött ugyanis, mielőtt a világra jön, az asszonynak,

illetőleg teste belső részének egy darabja. De a férj már a saját jogán praetori parancs

alapján követelheti, hogy az újszülöttet, akit az asszony szült, neki felmutassák, és

megengedjék, hogy azt haza vigye. Szükség esetén tehát a császár rendkívüli

eljárással segítséget nyújt.

A császári válasz szerint ugyanis a nőt a praetor elé lehet hívni, és az előtt meg lehet

tőle kérdezni, terhesnek tartja-e magát, és kényszeríteni is kell őt, hogy válaszoljon.

Mi van akkor, ha nem válaszol, vagy nem jön a praetor elé? Vajon a senatus

határozata szerinti büntetést alkalmazzuk-e, hogy tudniillik a férjnek szabad az

újszülöttet el nem ismernie? De tételezzük fel, hogy a férj, aki inkább akarná, hogy

apa legyen, mintsem azt, hogy ne legyen fia, ezzel nem elégszik meg. A praetornak

kell ezért jogeszközeivel a nőt arra rábírnia, hogy ítélőszéke előtt jelenjék meg, s ha

megjelent, válaszoljon. Ha ennek nem tesz eleget, zálogot kell tőle venni és azt

értékesíteni, vagy bírsággal kell őt kényszeríteni.[89]

Mi van akkor, ha a nőt megkérdezik, és ő terhesnek mondja magát? A senatus

határozatában megállapított eljárást kell követni. Hogyha tagad, akkor a császári leirat

szerint a praetornak szülésznőket kell alkalmaznia. Megjegyzendő az is, hogy a

férjnek vagy az asszonynak nincs megengedve, hogy szülésznőket rendeljen, hanem

mindent a praetornak kell elrendelnie.

A praetornak kell továbbá kijelölnie annak a tisztességes hölgynek a házát is, ahová

az asszony menjen, hogy mód legyen rá felügyelni. Mi van akkor, ha nem tűri a

felügyeletet, vagy nem megy el a kijelölt házba? Ugyancsak a praetornak kell

tekintélyével közbelépnie.


Oldal: 52

Ha a szülésznők valamennyien vagy a többségük úgy nyilatkozik, hogy a nő nincs

teherben, vajon módja van-e a nőnek ebből az okból személyének megsértése miatt

keresetet indítania? Arra a nézetre hajlok, hogy perelhet személyének megsértése

miatt, de csak akkor, ha a férjet az vezette, hogy neki sérelmet okozzon. Különben a

férjnek méltányos megbocsátani, ha nem személysértés szándékából tette, hanem

azért, mert joggal hitte, vagy pedig a gyermekek utáni szerfeletti vágy indította erre,

vagy maga a nő vezette őt tévútra, mert még a házasság fennállása idején úgy tett,

mintha teherben lenne.


3. A HÁZASSÁG

A férji hatalom: a „manus" megszerzése a római felfogás szerint független volt a

házasságkötéstől. A szemelvényekben már találkoztunk a férji hatalom

megszerzésének módjaival. Ezek a jogi cselekmények azonban nem számítottak

házasságkötésnek. A rómaiak a kettőt mindenkor élesen elkülönítették. A régi

időkben ugyan minden bizonnyal az volt a szokás, hogy az asszony férjhez menéskor

egyben férje hatalma alá is kerülvén, átment a másik családba, így ugyanabba az agnát

kötelékbe tartozott, mint születendő gyermekei. A köztársasági kor második [90]

felétől fogva azonban a nők emancipációja és a görög kultúrával elharapódzó

individualizmus azt eredményezték, hogy a nők egyre kevésbé voltak hajlandók

véglegesen eltépni saját családi kötelékeiket és feláldozni függetlenségüket.

Hovatovább kivétel számba ment, ha a házassághoz férji hatalom is járult.

A házasság megkötését és felbontását a rómaiak a lehető leg- liberálisabban

szabályozták. Furcsa ellentétet alkotnak a szigorú agnát családi szervezetre épülő

apai hatalom és a házasság terén uralkodó szélsőséges szabadság.

A rómaiak az eljegyzés szokását is ismerték. Ennek az aktusnak azonban, akárcsak

napjainkban, pusztán társadalmilag volt jelentősége, és semmiféle jogi

kötelezettséggel sem járt. Sőt, megtiltották, hogy a jegyesség felbontásának esetére

bármilyen büntetéspénzt, kötbért kössenek ki. Erkölcstelennek tartották ugyanis,

hogy anyagi megfontolások kényszerítsenek valakit a házasságra.

A házasság szabadságának csak az szabott korlátot, hogy - akárcsak ma -

vérfertőzésként tiltották a közeli rokonok házasságkötését. Ezenkívül — az akkori

leplezetlen társadalmi egyenlőtlenség szellemében - a társadalmi és a rangkülönbség

is házassági akadály lehetett. így például a felszabadított rabszolga nem vehette

feleségül egy senator lányát.

A házasságkötés és a válás formáiban a rómaiak túltettek mindazon, amit korunk

túlságosan engedékenynek tartott házassági joga megenged. Sem a házasság

megkötéséhez, sem felbontásához nem volt szükség hatóság vagy pap

közreműködésére. Sőt a házasság megkötéséhez jogi formát sem kívántak meg. A

házasságot a kölcsönös egyetértés és a házassági szándék hozta létre, és - ezt a

rómaiak tiszteletre méltó következetességgel vitték keresztül — tartotta fenn. Ezért


Oldal: 53

megszűnt a házasság, mihelyt felbomlott a házastársak egyetértése, és akár a férj, akár

a feleség úgy határozott, hogy szabadulni akar párjától. Egy közönséges levél, egy

„elbocsátó szép üzenet" elegendő volt a váláshoz.

Ez a megoldás persze aggályokat kelthet. Számunkra, akiknek gondolkodásmódját

annak a keresztény házassági jognak az évezredes uralma alakította ki, amely még a

szocialista családjogot is befolyásolja, elképzelhetetlen, hogy valamiféle állami vagy

egyházi ceremónia nélkül jöhessen létre házasság. Ha nincsenek ilyen előírások -

amint Rómában valóban nem voltak -, [91] vajon hogyan tudták megállapítani, hogy

két fiatal házasságra lépett-e, vagy pedig csak egyszerűen összeköltözött egy időre,

hogy zavartalanul élvezhesse a tiltott szerelem gyönyöreit? - kérdezhetnénk. A válasz

jóval egyszerűbb, mint hinnők. Az „esküvőt" Rómában is bizonyos társadalmi

szokások kísérték. Lakodalmat csaptak, nászi dalokat énekeltek, trágár célzásokkal

szórakoztatták az ifjú párt és egymást. A menyasszonyt bevezették vőlegénye házába,

aki átemelte a küszöbön, hogy az ártó szellemek meg ne rontsák a házasságot. Ezeket

a szertartásokat nem írta elő kötelezően a jog, de természetesen mindenki betartotta,

ha valóban házasságot akart kötni. A lány azért, amiért a nők ma is szeretik a szerelmi

kapcsolatot törvényesíteni, a férj pedig azért, mert családot kívánt alapítani, és

törvényes utódokat akart. Márpedig csak akkor szerzett apai hatalmat gyermekei

felett, ha azok törvényes házasságból születtek.

A válás szabályozatlansága sem látszik megnyugtatónak. Aligha biztosíthatja a

házasságok szilárdságát az, hogy sem bírósági, sem más hatósági eljárás nem fékezi a

házasság könnyelmű felrúgását. Valójában persze a római jognak is voltak eszközei a

válás megnehezítésére. Ilyen eszköz volt például a hozomány. Szokás volt, hogy a

tehetősebb apa vagy egy másik rokon a házasságkötés alkalmával kisebb-nagyobb

vagyont adott hozományképpen. Ez a vagyon ugyan a férj tulajdona lett, de válás

esetén vissza kellett adnia. Gyakran előfordult az is, hogy jóllehet a feleség vagyonilag

független volt, saját vagyonának kezelését is a férjére bízta. Ezek a vagyoni kötöttségek

is visszariaszthatták a férjet a könnyelmű válástól.

Ez a fék azonban nem bizonyult eléggé hatásosnak. A köztársasági kor végefelé -

főképp az előkelők körében - roppant módon elszaporodtak a válások. Nem ment

ritkaságszámba az olyan asszony sem, akinek viharos pályafutása során akár négy-öt

férje is volt. Mivel megrendült a hit a házasság állandóságában, jóformán mindenki

azzal a hátsó gondolattal házasodott, hogy a frigy nem lesz végleges.

Következésképpen nemigen iparkodott utódokat hozni a világra, nehogy a gyerekek

gátolják mozgási szabadságát. A büszke római nobilitas-t a kipusztulás veszélye

fenyegette.

Ezért Augustus császár kezdeményezésére két házassági törvényt hoztak.

Mindkettőnek az volt a célja, hogy a házassági erkölcsöket megjavítsák, és az előkelő

réteget megmentsék a [92] kihalástól. Kötelezővé tették a házasodást, és azt is, hogy a

házastársaknak gyermekeik legyenek. A nőtleneket és a hajadonokat, valamint a

gyermekteleneket az öröklésben hátrányokkal sújtották a törvények. Az eredmény

azonban igen sovány lett. Augustus törvényei éppen úgy nem tudták megszilárdítani


Oldal: 54

a házasságokat és jobbá tenni az erkölcsöket, amint a későbbi korok hasonló törekvései

is rendre kudarcot vallottak.

Augustus családjogi törvényei a házasságtörést is büntették. Látszólagos

ellentétben a római házassági jog határtalan liberalizmusával és humanizmusával,

kegyetlen szigorral sújtottak le a házasságtörőkre, nőkre és férfiakra egyaránt.

Mindkettőnek a fele vagyonát elkobozták, és deportálták őket. A törvény arról is

gondoskodott, hogy más-más helyre. A férjnél levő lány apját följogosította a törvény,

hogy a házasságtörésen ért lányát a csábítóval együtt megölje. Furcsa módon a férj

jogai szűkebbek voltak e téren. Feleségét nem ölhette meg, legfeljebb - tekintettel

haragjára — enyhébb büntetést kapott, a csábítóval pedig akkor végezhetett csak, ha

az valami becstelen mesterséget űző ember vagy felszabadított rabszolga volt.

Mindebből az a téves látszat keletkezhet, hogy Augustus törvényei azonos mértékkel

mérték a férj és a feleség hűtlenségét. Erről szó sem volt. Az a bámulatra méltó

egyoldalúság, amellyel még ma is megítélik a házastársi hűtlenséget, a római

törvényeket is áthatotta. Tehát csak azt a férfit büntették, aki más feleségével vagy

előkelő származású lánnyal kezdett viszonyt, de nem azért, mert a tulajdon feleségét

megcsalta, hanem azért, mert másnak a házasságát megsértette vagy egy tisztességes

lány erkölcseit megrontotta. A férj tehát nyugodt lelkiismerettel kereshette fel a

Rómában szép számban virágzó bordélyházakat, felesége nem vádolhatta ezért

házasságtöréssel, amint azt is el kellett tűrnie, ha derék férje valamelyik csinos rabnőjét

tisztelte meg vonzalmával.

A házasságtörés meglepően kemény megtorlását, ha nem is menti, de némiképp

magyarázza az, hogy Rómában a válásnak szinte nem volt akadálya, így a hűtlenségre

is kevesebb mentséget lehet találni, mint olyan társadalmakban, ahol a házasság fel-

bontása lehetetlen vagy roppant nehéz. Árnyoldalai ellenére a római házassági jog

humanizmusával és szabad szellemével messze megelőzte korát.[93]

A) AZ ELJEGYZÉS

Az eljegyzés a jövőbeli házasság kölcsönös ígérete.

VK Florentinus D. 23. 1. 1.

Az eljegyzés létrejöttéhez elegendő a kölcsönös megegyezés.

Következésképpen távollevőnek lehet távollevőt eljegyeznie, és ez nap mint nap

előfordul.


Így az eljegyzés létrejön a távollevők tudtával vagy utólagos jóváhagyásával.

VK Pomponius D. 23. 1. 5.

B) A HÁZASSÁGKÖTÉS


Oldal: 55

A házasság a férfinak és a nőnek kapcsolata és teljes életközössége, az isteni és az

emberi jog szerinti közössége.

VK Modestinus D. 23. 2. 1

.

A házasság nem jöhet létre, hacsak bele nem egyeznek mindazok, akik házasságra

lépnek, illetőleg akiknek a hatalma alatt a házasulok vannak.


Pomponius azt írja, hogy ha a fiamtól való fiúunoka és a másik fiamtól való lányunoka

a hatalmam alatt van, a házasságot egyedül az én hozzájárulásommal megköthetik, és

ez így is van.


A tizenkét évesnél fiatalabb korában férjhez ment nő törvényes feleséggé akkor lesz,

amikor tizenkettedik életévét a férjénél betölti.

VK Pomponius D. 23. 2. 4. [94]

A távollevő a nőt levél vagy küldönc útján feleségül veheti, ha az asszonyt a házába

bevezette. A távollevő nőt azonban a férj levél vagy küldöttje útján nem veheti

feleségül. A bevezetésnek ugyanis nem a feleségnek, hanem a férjnek a házába,

mintegy a házassági lakóhelybe kell történnie.


Cinna pedig ezt írta: azt, aki feleségét távollétében vette el, majd a lakomáról

hazatérve, a Tiberis mellett életét vesztette, a feleségnek meg kell gyászolnia.


A házasságkötés céljából felszabadított rabszolganőt senki más nem veheti feleségül,

mint felszabadítója, hacsak a volt gazdája (patronus) a vele való házasságról le nem

mond.

Ha azonban a családfiú házasság céljából apjának parancsára a rabszolganőt

felszabadította, Iulianus úgy véli, reá ugyanaz vonatkozik, mintha az apja

szabadította volna fel: és ezért a nőt feleségül veheti.

VK Licinius Rufinus D. 23. 2. 51. pr.-1.

A felszabadított nőt akarata ellenére a patronus nem veheti el feleségül: mert, úgy

mondják, consulsága idején Ateius Capito is így döntött. Ezt azonban úgy kell érteni,

hogy csak akkor, ha a gazda őt nem azért szabadította fel, hogy feleségül vegye.

VK Marcianus-Ulpianus D. 23. 2. 28-29.

C) A HÁZASSÁGI AKADÁLYOK


Oldal: 56

Nem mindenkit szabad azonban feleségül vennünk, egyesekkel szemben ugyanis a

házasságtól tartózkodnunk kell.

Mert olyan személyeknek, akik a szülő és a gyermek viszonyában állnak egymással,

házasságot kötniük nem lehet. Egymással szemben nincs házasságkötési joguk, mint

[95] például az apának a leányával, vagy az anyának a fiával, vagy a nagyszülőnek az

unokájával; és ha ilyen személyek egybekelnek, mondják, istentelen és vérfertőző

házasságot kötöttek. És ezek olyannyira így vannak, hogy akik örökbefogadás útján

kerültek szülői vagy gyermeki kapcsolatba, egymással házasságra nem léphetnek. A

jogi helyzet pedig az örökbefogadás felbontása után is ugyanaz marad, tehát azt, aki

örökbefogadás révén nekem a leányom vagy a leányunokám helyébe kerül, nem

vehetem feleségül, ha apai hatalmam alól el is bocsátottam (emancipáltam).

Az olyan személyek között, akik oldalágon vannak vérségi kapcsolatban, némileg

hasonló előírás áll fenn, de nem olyan sok.

Természetesen a fivér és nővére között tilos a házasság, akár ugyanattól az apától

és anyától születtek, akár csak azok egyikétől; de ha örökbefogadás útján lesz valaki

nővérem, amíg az örökbefogadás fennáll, közöttünk házasság természetesen nem

lehetséges; amikor azonban az örökbefogadás az apai hatalom alól elbocsátással

megszűnik, már feleségül vehetem őt; de nem lesz a házasságnak akadálya akkor

sem, ha az apai hatalom alól engem bocsátanak el.

A fivér leányát feleségül lehet venni, ez akkor jött először szokásba, amikor az isteni

Claudius testvérének a leányát, Agrippinát feleségül vette. A nővér leányát azonban

feleségül venni nem lehet. így mondják azt ki a császári rendelkezések is. Ugyanígy

az apa nővérét és az anya nővérét sem szabad feleségül venni.

Ugyanígy azt sem, aki nekem valamikor anyósom, menyem, mostohalányom vagy

mostohaanyám volt. Azért mondjuk "valamikor", mert ha még fennáll az a házasság,

amelynek révén az ilyen sógorság keletkezett, más okból nem vehetem feleségül,

mivel ugyanazt a nőt ketten nem vehetik el, és ugyanannak két felesége nem lehet.

Ha tehát valaki istentelen és vérfertőző házasságot köt, úgy tekintendő, mint akinek

sem felesége, sem gyermekei [96] nincsenek, ennélfogva azok, akik ebből a

kapcsolatból születnek, úgy tekintendők, mint akiknek van ugyan anyjuk, de apjuk

nincs; ezért apai hatalom alatt sem állanak, hanem olyanok, mint azok, akiket anyjuk

házasságon kívül fogant.

VK Gai. Inst. 1. 58-64.

Ha az, aki a feleségem volt, utóbb, tőlem elválván, Seiushoz ment feleségül, akit én

azután örökbe fogadtam, a házasság nem lesz vérfertőző.

Köztem és apám menyasszonya között házasság nem lehetséges, jóllehet a lányt

szabatosan nem lehet mostohaanyámnak nevezni. De fordítva, a menyasszonyom

sem köthet házasságot az apámmal, habár a lányt szabatosan nem lehet a menyének

nevezni.

Ha a feleségem a válás után mással lép házasságra, és leányt szül, ez, Iulianus úgy

véli, nem lesz ugyan mostohalány, de a vele való házasságtól tartózkodni kell.


Oldal: 57

Az örökbefogadott nővér leányát feleségül vehetem: leánya ugyanis nem vér szerinti

rokonom, mivel az örökbefogadás révén senki nem lesz az anya testvérévé, és az örök-

befogadással csak olyan rokonság jön létre, amelyet a törvény tekint annak, azaz,

agnát rokonság szerinti jogok keletkeznek. Hasonló okból az örökbe fogadó apám

nővérét feleségül vehetem, ha nem az enyémmel azonos apától származik.


Az érdekesség kedvéért elmondom: hogyan vette feleségül Caracalla Iuliát, a

mostohaanyját. Iulia igen szép asszony volt, és egyszer - mintegy hanyagságból -

testének legnagyobb részét meztelenül hagyta, amikor Antoninus belépett hozzá.

„Akarnám, ha szabad volna" - mondta Iuliának, mire az állítólag így felelt: „Ha

akarod, szabad. Hát nem tudod, hogy császár vagy, aki nem elfogadja, hanem adja a

törvényeket?" E szavak hallatára Antoninus [97] heves szenvedélye bűnös tetté

erősödött, és megkötötte azt a frigyet, amelyet - ha valóban átérezte volna azt a felelős-

ségteljes tudatot, hogy ő hozza a törvényeket - éppen neki kellett volna megtiltania

önmagának. Mert hát mégiscsak az anyját vette feleségül (nem lehet más szóval

nevezni), és a testvérgyilkosságot vérfertőzéssel tetézte: olyan asszonnyal kötött

házasságot, akinek a fiát nemrég gyilkolta meg.

TI Aelius Spartianus, Antoninus Caracalla 10.

A Iulius-féle törvény ezt írja elő: "Aki senator, annak fia, férfiágon unokája vagy

dédunokája, vagy aki közülük senatorrá lesz, annak tudva és rosszhiszeműen olyan

menyasszonya vagy felesége nem lehet, aki felszabadított rabnő vagy olyan nő, aki

maga, vagy akinek apja vagy anyja színészi mesterséget folytat vagy folytatott. Sem

senator lánya, férfiági lányunokája, fiúunokájától született lánydédunokája tudva és

rosszhiszeműen nem lehet menyasszonya vagy felesége olyannak, aki felszabadított

rabszolga, vagy akinek apja vagy anyja színészi mesterséget folytat vagy folytatott."

A törvénynek e fejezete szerint tilos, hogy senator felszabadított nőt vegyen el

feleségül, vagy olyan nőt, akinek az apja vagy az anyja színészi mesterséget folytatott,

és ugyanígy tilos felszabadítottnak senator lányát feleségül vennie.

VK Paulus D. 23. 2. 44. pr.- 1.

Senator leánya, aki testével keresi kenyerét, vagy színészi mesterséget folytat, vagy

akit közbűncselekmény miatti eljárásban elítéltek, bűntelenül köt házasságot

felszabadítottal: annak ugyanis, aki magát ilyen szégyenletes helyzetbe hozta, a

tiszteletet nem kell megadni.

VK Paulus D. 23. 2. 47.[98]

D) AZ ÁGYASSÁG

Abban az időben, amikor valakinek felesége van, nem lehet ágyasa. Az ágyast tehát

csupán a vonzalom különbözteti meg a feleségtől.


Oldal: 58

VK Paulus Sent. 2. 20. 1.

Ágyasságban (concubinatus) más felszabadítottja és szabadnak született nő egyaránt

lehet, mégpedig leginkább olyan, aki alacsony sorból származott, vagy testével

kereste kenyerét. Különben, ha valaki tisztességes életű, szabadnak született nőt

inkább ágyasságban akar tartani, csak akkor teheti meg, ha ezt nyilvánosan tanúk előtt

kijelenti. Egyébként vagy feleségként kell tartania, vagy fajtalanságot (stuprum)*

követ el vele. Az ágyasság révén önmagában nem történik házasságtörés. Mivel

ugyanis az ágyasság törvényből vette a nevét, a törvény szerint büntetés alá nem esik,

amint összefoglaló munkájának hetedik fejezetében Marcellus is írta.

VK Marcianus D. 25. 7. 3. pr.- 1.

A szabad nő kapcsolatát a szokásjog szerint nem ágyasságnak, hanem házasságnak

kell tekinteni, ha nem testével keresi kenyerét.

VK Modestinus D. 23. 2. 24

Testével nyilvánosan keresetet űzőnek kell mondanunk nemcsak azt a nőt, aki

bordélyházban bocsátja magát áruba, hanem azt is, aki (mint szokásos) szemérmével

[99] valamilyen bódéban, kocsmában vagy másutt nem fukarkodik. A „nyilvánosan"

szót pedig úgy kell értenünk, hogy minden megkülönböztetés és válogatás nélkül.

Nem tartozik tehát ide, aki házasságtörőknek vagy kéjenceknek adja oda magát, csak

az, aki prostituált módjára tartja fenn magát. Továbbá azért, mert valaki egyik-másik

férfival úgy közösül, hogy pénzt fogad el, nem lehet úgy tekinteni, mint aki testével

keresi a kenyerét. Octavenus mégis igen helyesen azt mondja, hogy azt a nőt, aki

kereset célja nélkül nyilvánosan prostituálja magát, ezek közé kell számítani. A

törvény nemcsak azt bélyegzi meg, aki ilyent tesz, hanem azt is, aki ilyent tett, bár

azzal már felhagyott: mert a gyalázatot nem teszi semmivé az, hogy utóbb

abbahagyják. Nem lehet megbocsátani annak a nőnek sem, aki szegénysége ürügyén

a legbecstelenebb életet folytatja.

Kerítéssel foglalkozni nem kevesebb annál, mint a test áruba bocsátásával hasznot

szerezni. Kerítőnőknek azokat tekintjük, akik a testükkel keresetet folytató nőket

nyilvánosan áruba bocsátják. Kerítőnőnek tekintjük azt is, aki más címen folytat ilyen

életmódot.

Ha valaki fogadós foglalkozást folytatván, abban testükkel keresetet folytató nőket

tart (amiként a fogadóhoz tartozó kellékek ürügyén sokan szoktak testüket áruba

bocsátó nőket tartani), azt kell mondani, ez is a kerítő elnevezés alá esik.

* A "stuprum" szót jobb híján adjuk vissza a magyar "fajtalanság" kifejezéssel. Ez ugyanis felöleli

mindazokat a cselekményeket, amelyek római felfogás szerint sértették a nemi erkölcsöt; elsősorban a

nem házas, tisztességes nővel való nemi kapcsolatot, de az egyneműek közötti erkölcstelen

kapcsolatot is jelöli. Tágabb értelemben a „stuprum" a házasságtörést is magában foglalja, szűkebb

értelmében nem tartalmazza. A prostituáltakkal vagy a hasonló megítélés alá eső színésznőkkel való

nemi kapcsolat természetesen nem volt "stuprum".


Oldal: 59


E) A HÁZASSÁGTÖRÉS

Ezt a törvényt (ti. a házasságtörések megfékezéséről szóló Iulius-féle törvényt) az

isteni Augustus hozta.


A Iulius-féle törvény csak a szabad személyek között elkövetett házasságtörés vagy

fajtalanság (stuprum) esetében [100] alkalmazható. Ami pedig a rabszolganőket illeti,

ezekre könnyen vonatkozhat az Aquilius-féle* vagy a személysértés miatt indítható

kereset, s nem lehet megtagadni a praetor által a rabszolga megrontása címén adott

keresetet sem. A több kereset miatt ilyenfajta bűncselekmény esetén a vádlottat nem

kell kímélni.

A törvény a fajtalanságot (stuprum) és a házasságtörést (adulterium) vegyesen és

többnyire nem az igazi értelmében használja. Házasságtörést helyes értelemben

házasságban élő nővel követnek el, az elnevezést a mástól fogant gyermek

kifejezésből képezték: a fajtalanságot viszont szűz leány vagy özvegyasszony ellen

követik el. Ezt a görögök „phthora"-nak nevezik.

E törvény szerint nincs különbség nős családfiú és az önjogú között. Az isteni

Hadrianus császár is azt írta vissza Rosianus Geminusnak, hogy ennek a törvénynek

alapján a fiú ellen apjának az akarata ellenére is lehet vádat emelni.

VK Papinianus D. 48. 5. 6. pr.-3

Családanyának (mater familias) azt a nőt kell tekinteni, aki tisztességben él. A

családanyát ugyanis a többi nőktől az erkölcsi magatartása különbözteti meg és

választja külön. Ezért nem érdekes, vajon férjés-e vagy özvegy, szabadnak született-

e vagy felszabadított: valakit ugyanis családanyává nem a házasság és nem a

származás tesz, hanem a jó erkölcs.

VK Ulpianus D. 50. 16. 46. 1.

Azokat az asszonyokat, akiknek a házasságtörése bebizonyosodott, a hozomány

felerészének, vagyonuk harmadrészének az elkobzásával és egy szigetre való

száműzetéssel kell büntetni. A házasságtörő férfiak vagyonának a felerészét

hasonlóképpen elkobozzák egy szigetre való száműzetésükön kívül, de különböző

helyre kell deportálni őket.

VK Paulus Sent. 2. 26. 14.

Az asszonyt, aki a házasságtörés büntetésének elkerülése végett kerítéssel foglalkozik,

vagy színészi munkát vállal, a senatus határozata szerint házasságtöréssel vádolni

lehet, és emiatt el lehet ítélni.

* Ld. 226, és 234. skk. oldalon.


Oldal: 60

VK Papinianus D. 48. 5. 11. 2.

Az apának joga van arra, hogy a házasságtörőt leányával együtt megölje, ha a leánya

a hatalma alatt van. Ez a jog tehát az apák közül senki mást nem illet meg, így azt az

apát sem, aki maga családfiú. Így megesik, hogy sem az apa, sem a nagyapa nem

ölhetik meg, s nem indokolatlanul van ez így, mert akinek maga felett nincs hatalma,

annak nem lehet a hatalma alatt sem senki.

VK Papinianus-Ulpianus D. 48. 5. 21-22.

Ez a törvény nem tesz különbséget a természetes és az örökbe fogadó apa között.

Megözvegyült lányának a megvádolására az apának nincs különös előjoga.

A megölés jogával az apa saját házában élhet még akkor is, ha lánya nem lakik ott,

sőt még a vejének a házában is. A ház kifejezésen a lakás is értendő úgy, mint a

személysértésről szóló Cornelius-féle törvényben. Aki pedig a házasságtörőt jogosult

megölni, annak még inkább joga van azt bántalmazni is.

Azért engedik meg, mégpedig az apának és nem a férjnek, hogy az asszonyt és

bármelyik házasságtörőt megölje, mivel a gyermekek iránti apai szeretet kerekedik

benne felül, emellett a könnyen elhatározásra jutó férj dühét és felindulását meg

kellett zabolázni.

VK Papinianus D. 48. 5. 23. pr.-4.

Amit a törvény mond, hogy „a lányával házasságtörőt tetten éri" nem fölösleges. Azt

akarta ugyanis a törvény, hogy ez a hatalom az apát csak addig illesse meg, amíg a

lányát a házasságtörés gyalázatában találja. Labeo is így [102] tartja helyesnek, és

Pomponius is írja, hogy a szeretkezés közben tetten értet lehet megölni. Ez az, amit

Szolón és Drakón "en ergó" (cselekvés közben) névvel illetnek. Elegendő, ha a lány

abban az időben van az apa hatalma alatt, amikor megöli, nem akkor, amikor férjhez

adta: mert tételezzük fel, hogy utóbb visszakerült a hatalma alá.

Ennélfogva nem mindenütt szabad az apának ölnie, ahol a lányát tetten éri, hanem

csak a saját és a veje házában, tekintettel arra, hogy a törvényhozó nagyobb

sérelemnek ítélte azt, hogy a lány a házasságtörőt apjának vagy a férjének a házába

merészeli bevezetni. De ha az apa másutt lakik, másutt is van a háza, amelyben nem

lakik, és abban éri tetten a lányát, ahol nem lakik, nem ölheti meg.

Amit a törvény mond: „azonnal ölje meg a lányát", úgy értendő, hogy megölvén a

házasságtörőt, ne tartsa magát vissza, és ne napok múlva ölje meg a lányt, vagy

megfordítva. Minthogy mind a kettő ellen támadt egyforma haragjából egyazon

felindulásában, egyvégtében kell mind a kettőt megölnie. De ha nem színlelt, hanem

miközben a házasságtörőt megölte, a lánya elmenekült, és csak órák múltán kerül az

őt követő apja kezére, akkor úgy tekintendő, mintha azonnal ölte volna meg.



Oldal: 61

A férjnek is szabad megölnie azt, aki a feleségével házasságtörést követ el, de nem

bárkit, mint az apának: mert e törvény előírja, hogy a férjnek a saját házában (és nem

az apósáéban) azt a feleségével házasságtörésen rajtakapott férfit van joga megölni,

aki kerítő volt, vagy azelőtt színészi mesterséget folytatott, a színpadon táncosként

vagy énekesként lépett fel, vagy közbűncselekmény miatt elítéltetvén, még nem

rehabilitálták, vagy aki a férjnek, a feleségnek, az apának, az anyának, a leányának, a

fiának, akármelyiküknek ezek közül a felszabadítottja (közömbös, hogy ezek közül

valamelyiknek sajátja, vagy másokkal közös), végül aki rabszolga.[103]

Elő van írva azonban, hogy az a férj, aki ezek közül valakit megöl, a feleségét

késedelem nélkül bocsássa el.

Különben az, hogy a férj önjogú-e vagy családfiú, mint már többen megmondták,

közömbös.

A törvény értelmezésekor mindegyik esetben felvetődik a kérdés, vajon az apa

megölhet-e olyan személyt, aki állami tisztséget tölt be. Hasonlóképpen, vajon

megilleti-e ez a jog az apát vagy nem kevésbé a férjet? És mi van, ha az apa, a férj

kerítő, vagy hírneve másként van megbélyegezve? Az a nézet helyes, hogy azok

jogosultak ölésre, akik az apa vagy férj jogán vádat emelhetnek.

VK Macer D. 48. 5. 25. pr.-3.

Azok közül, akik a házasságtörés miatt vádemelésre fel vannak jogosítva, a házasság

fennállása alatt a férjen kívül vádat senki sem emelhet: mert ha a férj a feleségének

megbocsátott, és a házasságban békesség van, azt másnak megzavarnia és

megbolygatnia nem kell, hacsak a férjet már előbb kerítés miatt nem vádolta. Ha

viszont a férj elejti a vádat, akkor más is eredményesen vádolhatja az asszonyt.


Ha a vádló azt kéri, hogy a házasságtöréssel vádolt rabszolgáit vallassák, akár kívánja

az érdeke, akár nem, a bírák a rabszolga értékének a megbecslését rendelik el. Mihelyt

a becslés megtörtént, azt, aki a rabszolga nevét feladta, a becsült összegnek és még

egyszer annyinak a megfizetésére kötelezik annak a javára, akié a dolog.

VK Ulpianus D. 48. 5. 28. pr.

A törvény bünteti annak a férjnek a kerítő tevékenységét, aki a feleségét

házasságtörésen tetten érvén, magánál tartja, és a házasságtörőt elengedi. A feleségére

ugyanis haragudnia kellene, minthogy megsértette a házastársi hűséget. Akkor kell a

férjet megbüntetni, ha ki nem menti magát azzal, hogy a dologról nem tudott, vagy

elnézését a [104] hihetetlenségre hivatkozva leplezni nem tudja. Ezért szól ugyanis így

a törvény „a házában tetten ért házasságtörőt elengedi", mert a magában a gyalázatban

tetten érő férjet akarta így büntetni.

Nézzük meg, hogy azt, amit a törvény arról mond, aki házasságtörése miatt elítélt

nőt vesz el feleségül, lehet-e a fajtalanság esetére is alkalmazni: erre még inkább áll.


Oldal: 62

Biztos viszont, hogy büntetlenül feleségül lehet venni azt, akit ugyanennek a

törvénynek az alapján, de más ok miatt ítéltek el.

Büntetés alá esik az is, aki, miután a tiltott kapcsolatot felfedezte, pénzt fogadott el.

Közömbös, hogy a férj kapta-e azt vagy más. Bárki, aki azért kap valamit, mert a

kapcsolatról tud, büntetendő. Különben nem esik a törvény alá az, aki ingyen

bocsátott meg.

Aki feleségének a házasságtöréséből magának hasznot húz, büntetés alá esik.

Súlyosan vétkezik ugyanis az, aki feleségét bocsátja áruba. Felesége házasságtöréséből

hasznot húz az, aki azért kap valamit, hogy felesége házasságtörést kövessen el. Akár

gyakran, akár csak egyszer is kap ezért valamit, nem lehet felmenteni. A feleség

házasságtöréséből hasznot húzónak voltaképpen azt kell tekinteni, aki azért kap

valamit, hogy tűrje, hogy a felesége bizonyos tekintetben prostituált módjára kövessen

el házasságtörést. Ha a feleséget nem haszonszerzés végett hagyja így vétkezni,

hanem hanyagságból, gondatlanságból, nemtörődömségből vagy túlzott

hiszékenységből, úgy kell venni, hogy a törvény rendelkezései reá nem vonatkoznak.


Ha valaki azt állítja, hogy rabszolgája házasságtörést követett el azzal a nővel, aki az

ő felesége, az isteni Pius császár leiratában azt válaszolta (egy ilyen esetben), hogy

inkább a feleségét kellene vádolnia, mintsem megelőző eljárásként a rabszolgát

kínvallatásnak alávetnie.

VK Marcianus D. 48. 5. 34. pr.[105]

Aki a saját házát azért, hogy idegen tisztességes nővel vagy férfival fajtalanság vagy

házasságtörés történjék, tudatosan rendelkezésre bocsátja vagy a felesége

házasságtöréséből magának hasznot húz: bármilyen rangja legyen is, úgy büntetendő,

mintha házasságtörő volna. Nyilvánvaló, hogy a ház elnevezés a lakást is jelenti.

VK Marcianus D. 48. 5. 9. pr.-1.

Még az is felelős, aki a barátjának bocsátotta rendelkezésre a házát. De ha valaki kint

a mezőn vagy a fürdőben fajtalansághoz nyújt segítséget, azt le kell tartóztatni. Ha

pedig valamely házban azért szoktak összejönni, hogy házasságtörésről tárgyaljanak,

még ha azon a helyen nem követnek is el semmit, a házat úgy kell tekinteni, mintha a

tulajdonos abból a célból bocsátotta volna rendelkezésre, hogy fajtalanságot vagy

házasságtörést kövessenek el, mivel a megbeszélés hiányában a házasságtörést nem

követték volna el.


Az asszony, amikor azt hallotta, hogy távollevő férje meghalt, mással kötött

házasságot. Nemsokára a férj hazajött. Kérdezem, mit kell az ilyen asszony ellen tenni.

A felelet a következő: jogi és ténykérdés egyaránt felvetődik. Ha ugyanis hosszabb

idő múltán, anélkül, hogy bármilyen fajtalanság bizonyítható lenne, téves


Oldal: 63

értesülésektől indíttatva lépett második törvényes házasságra, semmiféle bosszú nem

lehet méltányos, mivel valószínű, hogy tévedésben volt. De ha bebizonyosodik, hogy

a halált csak kitalálták, és csak ürügyként szolgált a házasság megkötésére, minthogy

ez a tény sérti a nemi erkölcsöt, az elkövetett cselekmény minősége szerint kell

büntetni.

VK Papinianus D. 48. 5. 12. 12.

Ha valaki a feleségét azzal vádolja, hogy amíg az asszony az ellenség kezében volt,

házasságtörést követett el, [106] jóindulatúan azt mondják, hogy a férj jogán felléphet

a váddal. De a férj csak akkor léphet fel a házasságtörés vádjával, ha feleségén az

ellenség nem követett el erőszakot. Különben nincs ok arra, hogy azt, akinek erőszakot

kellett elszenvednie, házasságtörés vagy fajtalanság miatt elítéljék.

VK Ulpianus D. 48. 5. 14. 7.

F) A FELESÉG VAGYONA. HOZOMÁNY

E törvény értelmében úgy rendelkezünk, hogy a férjnek azokhoz a

vagyontárgyakhoz, amelyek a hozományon kívül az asszonyéi, s amelyeket a görögök

"parapherna"-nak* neveznek, a feleség tilalma esetén semmi köze. ne legyen, és

azokban őt semmi kötelezettség ne terhelje. Mert bár jó volt az, hogy az asszony, aki

magát a férjére bízta, a dolgainak kezelését is az ő belátására bízza, mégis, mivel a

törvény alkotóinak a méltányosság oltalmazóinak is kell lenniük, semmiképpen nem

akarjuk, hogy a férj - amint azt kimondták - az asszony tilalma esetén a „parapherna"

ügyébe beleavatkozzék.

VK C. 5. 14. 8.

A hozomány indoka tartós, s annak az ígéretével, aki adja, úgy jön létre, hogy

mindig a férjnél legyen.


A hozomány elnevezés nem vonatkozik azokra a házasságokra, amelyek nem

megengedettek. A hozomány ugyanis házasság nélkül nem lehetséges. Ahol tehát

nincs meg a házasság neve, ott hozomány sincs.


A hozományok ügye mindig és mindenütt különleges megítélés alá esik, mert a

hozománynak a megőrzése a nők számára a köz érdeke is. A nőknek ugyanis azért

szükséges hozománnyal ellátottaknak lenniük, hogy utódokat hozzanak a világra, és

az állam népességét gyermekekkel szaporítsák.


* A szó "perefernum" alakban használatos volt a régebbi magyar nyelvben. Vidéken, itt-ott, még ma is

él, bár nem eredeti, római jogi jelentésében. A hozományt nevezik így.


Oldal: 64

A házasság felbontásával a nő részére a hozományt ki kell fizetni. A férj ezt nem

kényszerül másnak ígérni, mint aki arra kezdettől fogva ünnepélyesen ígéretet

(stipulatio) kapott, hacsak az reá nézve nem hátrányos. Ha ugyanis a férj valami

károsodástól tart, nem kell őt, úgy mondják, arra kényszeríteni, hogy másnak ígérje,

mint a feleségének.

Hogyha az asszony hatalom alatt van, és a hozományt az apa adta, akkor a

hozomány az övé és a leányáé. Az apa tehát a hozományt másképpen nem, hanem

csak akkor követelheti, ha azt akarja a lánya. Egyébként sem ő maga, sem képviselője

nem követelheti...


Atilicinus Proculusának üdvözletét küldi. Ha a férj és a feleség között a házasságkötés

előtt megállapodás jött létre, hogy milyen időpontban kell adni a hozományt, és hogy

válás esetén ugyanannyi idő alatt kell azt visszaadni, s a feleség a férjnek a hozományt

öt évvel azután adta, hogy a házasságot megkötötték: bekövetkezvén a válás,

kérdezem, vajon a férj öt év vagy a törvényben megszabott idő alatt tartozik-e a

hozományt visszaadni. Proculus így válaszolt: ami a hozomány visszaadását illeti,

úgy vélem, a megállapodás következtében az asszony helyzete jobb lehet, de rosszabb

nem: tehát ha úgy állapodtak meg, hogy a hozományt korábbi időben kell visszaadni,

mint ahogyan a törvény megszabja, ahhoz kell igazodni. Ha hosszabb idő múlva,

akkor a megállapodás nem érvényes. Ennek a véleménynek megfelelően azt helyes

mondani, ha a létrejött [108] megállapodással azt akarták elérni, hogy amennyivel

később adják a házasságkötés után, ugyanannyival későbben adják azt vissza a válást

követően, ha ez rövidebb annál, amit a hozomány visszaadására a törvény előír, a

megállapodás érvényes; ha hosszabb: nem érvényes.

VK Proculus D. 23. 4. 17.

G) A VÁLÁS

Régóta az az elv uralkodik, hogy a házasságoknak szabadoknak kell lenniük.

Ennélfogva az olyan megállapodások, hogy elválni nem szabad, nem érvényesek, és

az olyan ünnepélyes kötelezettségvállalásokat (stipulatio), amelyek szerint az, aki

elválik, kötbérfizetéssel tartozik, nem kell érvényeseknek tekinteni.

VK C. 8. 38. 2.

A házasság a vassal vagy bármelyik fél halálával, hadifogságba esésével* vagy más

okból rabszolgaságba kerülésével bomlik fel.

VK Paulus D. 24. 2. 1

* A "hadifogság" (captivitas) nem mai jelentésében értendő. Minthogy az ókorban szokás volt

rabszolgaként elhurcolni a meghódított területek lakosait — főképp a nőket és a gyermekeket -,

nemcsak katona kerülhetett "hadifogságba".


Oldal: 65

.

A válás nem igazi, ha nem a végleges különválás szándékával történik. Tehát mindaz,

amit a harag hevében tesznek vagy mondanak, mindaddig nem hatályos, amíg a

következetességből ki nem tűnik, hogy az elhatározás komoly. Tehát nem lehet a

feleséget elváltnak tekinteni, ha felindulásában a házasság felbontására vonatkozó

kijelentést tévén, visszatért szülei házához. VK Paulus D. 24. 2. 3.[109]

Ha az, aki a válólevelet kézbesítés végett kiadta, ezt mégbánta, és megváltozott

szándéka ismeretének hiányában a levelet átadják, a házasságot fennállónak kell

nyilvánítani; kivéve ha az a fél, aki a válólevelet átvette, a megbánásról tudomást

szerezvén, maga akarja a házasságot felbontani. Ekkor ugyanis a házasságot annak az

akaratából bontják fel, aki kapta a válólevelet.

VK Papinianus D. 24. 2. 7.

A válás csak akkor érvényes, ha hét felnőtt római polgár jelenlétében történik. De ezek

között nem lehet az elválni akaró felszabadítottja. Ilyen felszabadítottnak kell tekin-

teni azt is, akit az apa, a nagyapa, a dédapa vagy más számba jöhető felmenő

szabadított fel.


Annak a felesége, aki az ellenség hatalmába került, pusztán azért, mert másokkal nem

köthet meggondolatlanul házasságot, férjes asszony marad. És általános szabályként

kell kimondani, hogy amíg bizonyos, hogy a férj él a hadifogságban, addig a

feleségnek nincs joga más házasságot kötni, hacsak az asszony a válásra okot nem

akar adni. Ha azonban bizonytalan az, vajon a férj életben van-e az ellenségnél, vagy

utólérte-e a halál, akkor, ha a fogságbaeséstől számítva öt év eltelt, az asszonynak

szabad másik házasságra lépnie, úgy, mintha az előbbi házasságát barátságosan (bona

gratia) bontották volna fel, és mindegyik házasfélnek csorbítatlan a joga. A feleség

hadifogságba kerülése esetén a római államban maradt férjre ugyanez a szabály

vonatkozik.

VK Iulianus D. 24. 2. 4.

Az, amit a törvény mond: "a felszabadított rabszolganőnek, akit patronusa feleségül

vett, a válásra lehetősége ne legyen", nem úgy értendő, hogy a válást semmissé teszi,

mivel a ius civile szerint a házasságot fel szokták bontani.[110] Így nem mondhatjuk,

hogy a házasság fennáll, amikor a házasfelek külön vannak. Ezért írja Iulianus, hogy

a hozományra ez a kereset nem áll rendelkezésre. Méltányos tehát, hogy amíg a

patronus őt féleségének akarja, mással érvényes házasságra lépnie ne legyen joga. A

törvényhozó ugyanis tudta azt, hogy a felszabadított nő házassága tényleg mintegy

felbomlott, de a mással való házasságkötés jogát elvonta tőle. Ezért bárkivel lép

házasságra úgy tekintendő, mintha nem volna házasságban. Iulianus pedig ezen

túlmenve, úgy véli, hogy a nő patronusán kívül mással még ágyasságban sem lehet.


Oldal: 66

Azt mondja a törvény: „amíg a patronus őt feleségül akarja". Akarnia is kell, hogy a

felesége legyen, és patronusnak is kell maradnia. Ha tehát megszűnik akár patronus-

nak lenni, akár nem akarja többé, hogy a nő a felesége legyen, a törvény hatálya véget

ér.

VK Ulpianus D. 24. 2. 11. pr.-1. [111]


Oldal: 67

V.

A TULAJDON ÉS AZ ÖRÖKLÉS

Ha valaki azt firtatná, hogy a jog melyik tartományában mutatkozik meg a

legjellegzetesebben a római jogtudósok gondolkodásmódja, habozás nélkül azt

válaszolnánk; tulajdonjogi, de még inkább az öröklési jogi megoldásaikban. Aki

ezekkel nem ismerkedik meg, mindenképpen csonka képet szerez a római jogról.

Talán nem szentségtörés, ha a művészet világából keresünk hasonlatot. A franciák

például kimagaslót nyújtottak a festészetben és az építészetben, de kevés zenész

géniusz termett köztük. A németeknek ezzel szemben ritkábban akadt nagy festőjük,

viszont sorra adták a világnak a zenei lángelméket. Ezek a különbségek - számos más

ok mellett - minden bizonnyal abból fakadnak, hogy egy-egy nemzet jelleme a

művészet másmás ágában, azon belül is más-más műfajban találja meg a leg-

tökéletesebb kifejezési formáját; adottságai más-más téren érvényesülnek a

legelőnyösebben.

A római jogtudósok már ismert aprólékos elemző képessége, gyakorlatias

beállítottsága és jogászi vaslogikája éppen a tulajdonjogi és az öröklési jogi eseteknek

elemzésekor csillog a legfényesebben. A római jogász akkor érezhette magát

leginkább elemében, amikor például azt kellett eldöntenie: kinek a tulajdonában lesz

az a ház, amelyet valaki - anélkül, hogy ennek tudatában lett volna - más telkére

építtetett, vagy amikor egy kétértelműen megfogalmazott végrendeletből kellett az

örökhagyó valódi szándékát kihüvelyeznie. Kiváltképpen az öröklési jog bonyolult

értelmezési kérdései izgatták jogászi képzelőerejüket. Jellemző, hogy a fennmaradt

forrásokban az öröklési [115] joggal foglalkozó szövegek - mai szemmel nézve - igen

magas arányban szerepelnek.

Persze, nem pusztán a jogászok érdeklődése, szubjektív vonzódása állította a

tulajdoni és az öröklési kérdéseket előtérbe. A római a magántulajdoni rendet teljes

következetességgel építette ki, márpedig az öröklési jog a magántulajdonból nő ki,

hiszen az öröklés arra szolgál, hogy a tulajdont "halhatatlanná" tegye. A vagyon túléli

tulajdonosát. Ő maga meghal ugyan, de tulajdonjoga nem enyészik el, hanem öröklés

révén átszáll arra a személyre, akit utódjául kiszemelt.

Érdekes, hogy a szoros kapcsolat ellenére a modern jog a tulajdonjog és az öröklés

szabályait külön jogterületeknek tartja, és elkülönítve kezeli. A rómaiak ebben az

esetben - véleményünk szerint - helyesebb úton jártak. Nem választották el az

öröklést a tulajdontól, hanem úgy fogták fel, mint a tulajdon megszerzésének egyik

különleges és fontos módját. így kettős okunk van arra, hogy a tulajdonról és az

öröklésről szóló szövegeket egy fejezetben vonjuk össze.


Oldal: 68

1. A TULAJDON

A rómaiakat kevéssé vonzották a tisztán elméleti kérdések, így a tulajdonjog

fogalmán sem voltak hajlandók töprengeni. Megelégedtek azzal, hogy nagyjában

tisztázták, melyek a tulajdonos jogosultságai. Erejüket inkább arra fordították, hogy

a tulajdon megszerzését és védelmét dolgozzák ki részletesen.

Meghökkentően hangzik, hogy éppen ez a gyakorlatias szemlélet vezette a római

jogászokat a jog történetének egyik nagy jelentőségű elméleti felfedezéséhez.

Miközben a tulajdon praktikus kérdéseinek megoldásával bajlódtak, következetes

jogászi logikájuk szinte akaratuk ellenére arra kényszerítette őket, hogy a jog

történetében elsőként felismerjék a tulajdonjogban a jogi l á t s z a t és a jogi valóság

kettősségét.

Ha bekukkantunk egy parasztház udvarába, és ott egy középkorú embert látunk,

amint otthonosan tesz-vesz, minden bizonnyal azt gondoljuk: a ház tulajdonosát

pillantottuk meg, hiszen láthatóan úgy viselkedik, mint aki a sajátjában van. Ez a

látszat. Ám lehetséges, hogy valójában nem ő a tulajdonos, hanem évek [116] óta

jogtalanul tanyázik a házban, a tulajdonos pedig külföldön él. A jogi valóság szerint

tehát a ház és az udvar a külföldön élő tulajdonosé, jóllehet, ténylegesen nem

gyakorolja a jogát. Ez a felismerés önmagában még nem kíván különösebb jogászi

találékonyságot.

A rómaiak azonban nemcsak a tényleges és a jogi helyzet, a látszat és a valóság

ellentétét észlelték, hanem a tényleges helyzethez, a látszathoz jogi következményeket

is fűztek. Ráébredtek arra, hogy pusztán azért, mert valaki ténylegesen a hatalmában

tart egy dolgot, tehát látszólag tulajdonos, védelemre érdemes. A jog megakadályozná

azt, hogy a példánkban szereplő lakót valaki elüldözze a házból. Ha viszont hazatér

a tulajdonos, és bebizonyítja, hogy a ház és a telek az övé, akkor azt természetesen

neki ítélik oda. Végső soron tehát a jogi valóság diadalmaskodik a látszat fölött, a jogi

helyzet erősebbnek bizonyul a tényleges helyzetnél.

A jogi látszatot, azt a helyzetet, amikor valaki egy dolgot ténylegesen a hatalmában

tart, a rómaiak "birtok"-nak, „birtoklás"-nak nevezték, és megkülönböztették a

tulajdontól. A tulajdonosnak mindenképpen joga volt a dologhoz, akár a saját

hatalmában tartotta, akár más birtokolta. Minthogy a látszat és a valóság a

gyakorlatban többnyire egybeesik: az emberek saját lakásukban laknak, saját ruháikat

hordják — védelmet kapott a mindenkori birtokos is, mert így az esetek nagy több-

ségében egyszersmind a tulajdonost védték. A tényleges helyzet védelme egyébként

is összhangban volt a rómaiak valóságérzékével.

Ha összeütközésbe került a jogi helyzet a tényleges helyzettel, vagyis nem a

tulajdonos birtokolta a dolgot, akkor tulajdoni perre került sor. Ezt pedig csak akkor

lehet eldönteni, ha a jog szabályai világos útmutatást adnak a bírónak arra nézve, kit

kell tulajdonosnak tekinteni. Ezért dolgozták ki a rómaiak gondosan a tulajdonszerzés

szabályait. Ha például két vadász összeveszett a zsákmányon, mert egyikük

megsebezte ugyan a vadat, de a másik ejtette el, akkor az dönti el a vitát, hogy az első


Oldal: 69

„találat", a megsebezés jelent-e tulajdonszerzést, vagy pedig a halálos lövés és a

zsákmány birtokbavétele. Ilyen és más hasonló esetekkel bőségesen találkozunk a

szemelvényekben.

A római jog mesterei azonban nemcsak a tényleges és a jogi helyzet elválasztását

dolgozták ki, hanem arra is lehetőséget [117] teremtettek, hogy más valaki legyen a

tulajdonos, és megint más a dolog használatára és jövedelmére jogosítva. Felmerültek

olyan esetek, hogy például a férj gondoskodni akart özvegyéről, de a rokonságát sem

akarta kisemmizni az örökségből. Ez úgy valósulhatott meg, hogy a tulajdonjog a

rokonokra szállt át a férj halála után, de az özvegynek élete végéig haszonélvezeti

jogot biztosítottak. Voltaképpen az özvegy használta a dolgot, a föld termése, a bérbe

adott lakás bére és az egyéb hasznok őt illették meg, a tulajdonosoknak türelmesen

várniuk kellett a sorukra. Amíg élt az asszony, csupán a tulajdonosi címmel

vigasztalódhattak. A haszonélvezet szabályai két évezred alatt alig változtak. Aligha

akad magyar parasztember, aki ne tudná megmondani, mit kell érteni

haszonélvezeten. De bizonyára nem sejti, hogy gyakorlati tapasztalatai egyben római

jogi ismeretek.

A) A BIRTOK

Az ifjabb Nerva szerint a dolgok tulajdona is a tényleges birtokból származik, és

nyoma olyan dolgokban maradt fenn, amelyeket a földön, a tengeren és a levegőben

lehet megragadni. Ezek a dolgok ugyanis tüstént azoké lesznek, akik a birtokot

megszerzik. Továbbá a háborúban zsákmányolt dolog, a tengerben újonnan

keletkezett sziget, valamint a parton fellelt színes kövek, gyöngyök és drágakövek azé

lesznek, aki elsőnek azok birtokába jut.

HG Paulus D. 41. 2. 1. 1.

Semmi közös nincs a tulajdon és a birtok között, ezért az „úgy birtokoljatok" kezdetű

interdictum* nem tagadható meg attól, aki a dolgot tulajdonosként perli. Az ugyanis,

hogy a dolog tulajdonára igényt tart, nem jelenti azt, hogy a birtokról lemond.

HG Ulpianus D. 41. 2. 12. 1.

Birtokolni pedig a testi dolgokat lehet. A birtokot testileg és szándékkal szerezzük

meg: csupán magával a szándékkal vagy csak testileg megszerzése nem lehetséges.

Amit pedig arról mondottunk, hogy a birtokot testileg és szándékkal kell

megszereznünk, nem úgy kell érteni, hogy az, aki a telek birtokába akar jutni, minden

rögöt körbejárjon. Elegendő az is, ha a kérdéses telek valamely részére rálép, mi-

közben az a szándéka, és úgy is gondolkodik, hogy a teljes földterületet egészen a

határig birtokolja. A dolog határozatlan részét senki sem birtokolja.

HG Paulus D. 41. 2. 3. pr.-2.

* Parancs, tilalom, amelyet a praetor az egyik fél kérelmére bocsát ki.


Oldal: 70

Birtokolunk egyébként saját szándékunkkal, és más testével is. Nem mond ellent

ennek az sem, hogy bizonyos dolgok úgy is lehetnek birtokunkban, hogy arról nem

tudunk. Ilyen módon birtokoljuk azt, amit a rabszolgák a különvagyonuk körében

szereztek. Elfogadott ugyanis az, hogy azok dolgai szándékkal is, meg testileg is a

birtokunkban vannak. Az ifjabb Nerva szerint az ingókat, a rabszolga kivételével,

addig birtokoljuk, ameddig azok őrizetünkben vannak, tehát addig, amíg birtokolni

akarunk, és módunk van a dolog tényleges birtokába jutni. Mihelyt ugyanis a barom

elkóborol, vagy az edény úgy kallódik el, hogy nem találják meg, birtoklásunk rögtön

megszakad, bár más sem birtokol. Egészen más a helyzet akkor, ha a dolog őrize-

tünkben van, de nem találjuk. Ez a dolog ugyanis megvan, csupán alapos keresésre

volna szükség. Birtokoljuk továbbá a vadaskertekbe zárt vadakat és a halastavakban

összegyűjtött halakat. Nincsenek azonban birtokunkban a tavakban levő halak vagy a

körülkerített erdőkben kóborló vadállatok, mivel ezek megmaradnak természetes

szabadságukban: mert különben el kellene fogadni azt, hogy az, aki egy erdőt

vásárolt, az abban levő valamennyi vadat birtokolja, holott ez a felfogás hamis. A

madarak közül azokat birtokoljuk, amelyeket bezárva tartunk, vagy amelyeket

megszelídítettünk, amennyiben azok felügyeletünk alatt vannak. Helyesen vélik

egyesek, hogy birtokunkban vannak azok a galambok is, amelyek épületeinkről

szállnak [119] fel, továbbá azok a méhek, amelyek kaptárainkból repülnek ki, és

szokás szerint visszatérnek. Labeo és az ifjabb Nerva azt tanították, hogy nem

birtokolunk tovább olyan helyet, amilyent a folyó vagy a tenger elárasztott.

HG Paulus D. 41. 2. 3. 12-17.

Ha azt a dolgot, amit birtokolunk, úgy veszítjük el, hogy hollétéről nem tudunk,

birtoklásunk megszűnik.

HG Pomponius D. 41. 2. 25. pr.

Pomponius veti fel, hogy ha egy hajótörés során a kövek a Tiberisbe merültek, majd

később azokat kiemelték, az elmerülés ideje alatt változatlanul tulajdonomban voltak-

e. Úgy vélem, hogy a tulajdont megtartottam, a birtokot azonban nem. Az eset eltér a

szökött rabszolgáétól: a szökött rabszolgát ugyanis azért tekintjük úgy, mintha

általunk birtokolna, nehogy ő maga megfosszon minket a birtoklásától, a kövekkel

azonban más a helyzet.

HG Ulpianus D. 41. 2. 13. pr.

Így szól a praetor: „megtiltom erőszak alkalmazását arra nézve, hogy a szóban forgó

épületeket ne úgy birtokoljátok, ahogy most, feltéve, hogy egyik a másiktól nem

erőszakkal, nem alattomban, nem szívességi használatként szerezte a birtokot. A

csatornák vonatkozásában ezt az interdictumot nem adom meg. ... " Ezt a fajta

interdictumot (parancsot) a praetor által a telek birtokában erősebbnek tekintett

birtokos érdekében adták ki, és jellegében a birtok megtartására irányuló tiltó

interdictum. Az interdictum kibocsájtásának oka az volt, hogy a birtokot a tulajdontól


Oldal: 71

el kell választani, ugyanis megtörténhet, hogy az egyik birtokos és nem tulajdonos, a

másik pedig tulajdonos, de nem birtokos. Lehetséges azonban az is, hogy a birtokos

egyben tulajdonos is.

HG Ulpianus D. 43. 17. 1. pr.-2.[120]

B) A TULAJDONSZERZÉS

Valamennyi dolog vagy mancipálható, vagy nem. A mancipálható dolgok az Itália

földjén levő ingatlanok, mind a falusiak — mint amilyen a telek, mind a városiak —

amilyen a ház. Ide tartoznak továbbá a mezei telki szolgalmak, mint az út, a gyalogút,

a marhacsapás és a vízvezeték, valamint a rabszolgák és azok a négylábúak, amelyek

megnyergelhetők vagy igába foghatók; mint a marhák, az öszvérek, a lovak és a

szamarak. Más dolgok nem mancipálhatók. Az elefántok és tevék, noha igavonó és

hátasállatok, mégsem mancipálhatók, minthogy a vadállatok közé tartoznak.

KI Ulpianus Tit. 19. 1.

Lényeges különbség van a mancipálható és a nem mancipálható dolgok között. A

nem mancipálható testi dolgok ugyanis magával az átadással teljes joggal másé

lesznek, feltéve, ha testi dolgok, és így átadhatók. Ha tehát ruhát, aranyat vagy ezüstöt

adok át neked, vezéreljen bár eladási, ajándékozási vagy bármilyen más hasonló

szándék, ha én magam is tulajdonos voltam, azonnal tiéd lesz a dolog.

KI Gai. Inst. 2. 18-20.

Mancipálható dolog tulajdona mancipatio útján száll át másra: innen származik az

elnevezés: mancipálható dolgok. A mancipatióval azonos joghatású az in iure

cessio.*


A mancipatio, mint azt már fentebb említettük, jelképes adásvétel, amely a római

polgárok sajátos ügylete, és a következőképpen történik. Nem kevesebb mint öt

serdült római polgár tanúskodása mellett, továbbá egy, az [121] előbbiekével azonos

állású, mérlegtartónak nevezett személy jelenlétében — az, aki egy ércmérleget tart -,

a mancipatióval szerző kezében egy ércdarabot tart, és a következőket mondja:

„állítom, hogy ez a rabszolga a római polgárok joga szerint az enyém, ezért az ércért

vettem, ezzel az ércmérleggel". Ezzel megkoccintja a kezében tartott fémmel a

mérleget, és mintegy vételár gyanánt átadja annak, akitől mancipatio útján szerez.


Mint a tizenkéttáblás törvényből erről értesülünk, azért alkalmaztak rezet és mérleget,

mert hajdan csak rézpénzeket használtak, nevezetesen az egy-, két-, fél- és negyedasos

címleteket. Nem volt még sem arany, sem ezüst pénzük, és a pénz értékét nem szám

* Színleges perindítással történő tulajdonátruházás. A szerző fél (vevő) azt állítja, hogy a dolog az övé,

az átruházó (eladó) azt nem vitatja, így a magistratus a vevőnek ítéli a dolgot.


Oldal: 72

szerint, hanem súly alapján mérték: tehát egy as egy római font súly (327,45 gr), két as

viszont 2 font, ennek alapján adódik, hogy a 2 garasost 2 fontosnak is nevezték — és

ez az elnevezés napjainkig fennmaradt. A fél és negyed as értéket is a római fontsúly-

hoz viszonyították, ennek megfelelően tehát, ha hajdan valaki pénzt ruházott át, azt

nem leszámolta, hanem lemérte. Ezen az alapon nevezik dispensatoroknak, tehát

mérlegelőknek azokat a rabszolgákat, akiknek megengedték, hogy pénzkezelő-

számtartók legyenek.


Elbirtoklás útján a mancipálható és nem mancipálható dolgok tulajdonjogát egyaránt

megszerezhetjük. Az elbirtoklás ugyanis egy- vagy kétéves megszakítatlan birtoklás

útján történő tulajdonszerzés: ingó dolog esetében egy-, ingatlan esetében kétéves

folyamatos birtoklás.

KI Ulpianus Tit. 19.8.

Elbirtoklás útján egyébként, függetlenül attól, hogy a dolog mancipálhatónak

minősül-e vagy sem, azokat a dolgokat is megszerezhetjük, amelyeket nem a dolgok

tulajdonosától [122] kaptunk, de csak abban az esetben, ha jóhiszeműek voltunk, tehát

abban a hitben éltünk, hogy az átadó tulajdonos. Ezt azért fogadták így el, hogy a

dolgok tulajdona ne maradjon hosszú időn keresztül bizonytalan, mivel az elbirtoklás

egy-, illetve kétéves időtartama elég kell legyen a tulajdonosnak, hogy dolgát

felkutassa.

KI Gai. Inst. 2. 43-44.

Bizonyos esetekben a dolgok tulajdonát a ius gentium alapján szerezzük meg,

melynek szabályai a józan ész alapján közösek minden népnél. Más esetekben viszont

a ius civile, azaz a mi államunk saját joga alapján szerzünk tulajdont. Minthogy a ius

gentium a régebbi, mivel együtt jött létre az emberi nemmel, helyes, ha előbb erről

számolunk be. Tehát minden állat, amely a földön, a tengerben és a levegőben

elfogható, vagyis a vadállatok, a halak s a madarak: az elfogóé lesznek.

KI Gaius D. 41. 1. 1.

Az a dolog, amely senkié, a józan ész szerint a foglalóé. Ebből a szempontból

érdektelen az is, hogy a vadállatot vagy a madarat saját vagy idegen területen fogtuk-

e. Ha viszont valaki nem a saját földjén akar vadászni vagy madarászni, a tulajdonos

joggal megtiltja neki, ha akarja, hogy oda betegye a lábát. Az elfogott vad vagy madár,

amíg őrizetünkben van, addig a miénk: de ha kiszabadulván őrizetünkből,

természetesen szabadságát visszanyeri, tulajdonjogunk megszűnik, és ismét

foglalható.

KI Gaius D. 41. 1. 3.

A természetes szabadság visszaszerzésén azt értjük, ha a vad vagy eltűnt már

szemünk elől, vagy ha bár még látjuk is, mégis nehezen lenne üldözhető.


Oldal: 73

Kérdéses, miénk-e már a vad, mihelyt úgy megsebeztük, hogy befogható. Trebatius

szerint rögtön miénk: és miénk az alatt is, amíg üldözzük, de ha felhagytunk a vad

üldözésével, [123] felhagytunk azzal, hogy miénk legyen, tehát aki ezután elfogja,

megszerezheti. Ennek megfelelően, ha - miközben a vadat üldözzük - valaki a saját

hasznára elfogja, lopást követ el velünk szemben. A többségnek más a véleménye,

mondván, hogy csak akkor miénk a vad, ha már elfogtuk, hiszen oly sok minden

meghiúsíthatja ezt - és ez a vélemény a helyesebb.

A méhek természetüket tekintve szintén vadak, ha tehát letelepednek a mi fánkra,

akkor azelőtt, mielőtt kasba fogtuk volna be őket, épp oly kevéssé vannak

tulajdonunkban, mint a fánkon fészkelő madarak. Ebből következik, hogy ha a

méheket más fogja be, tulajdonosuk lesz. A méhek termelte lépes mézet is bárki

birtokba veheti anélkül, hogy lopna; de amint azt már fentebb megjegyeztük, ha valaki

érte idegen területre lépne, a telek tulajdonosa, ha jónak látja, a belépést megtilthatja.

A kasunkból kirepült méhraj egészen addig a miénk, ameddig szemmel követni

tudjuk, és üldözése nem ütközik akadályokba. Egyébként a befogóé lesz. A pávák és

a galambok természetük szerint vadak, és érdektelen, hogy szokás szerint elrepülnek,

majd visszaszállnak, ugyanis a méhek is ezt teszik, bár már természet szerint vadak.

Hasonlóképpen egyeseknek szelídített szarvasaik vannak. Ezek a szarvasok az erdőbe

mennek, és onnan visszatérnek. Ennek ellenére azt, hogy ezek az állatok a természet

szerint vadak, senki sem tagadja. Azoknak az állatoknak esetében pedig, amelyeknek

az a szokásuk, hogy eljárnak, és visszatérnek, azt a szabályt fogadták el, hogy

mindaddig a tulajdonunkban maradnak, míg hazatérő szokásuk fennáll. De ha

felhagynak ezzel a szokással, akkor többé nem a miéink, és az elfogóké lesznek. A

hazatérési szándékkal való felhagyásról akkor beszélünk, ha a szokásos visszatérést

abbahagyták.

Bár léteznek vad tyúkok és vadludak, nyilvánvaló, hogy a tyúkok és a libák

természet szerint vadaknak nem tekinthetőek. Ezek szerint, ha a libáim és a tyúkjaim

valamilyen módon megzavarva oly messze röpültek, hogy hollétük [124] ismeretlen,

mégis tulajdonosuk maradok. Ennélfogva tolvaj az, aki haszonszerzési szándékkal

elfog közülük akár egyet is.

Ami továbbá az ellenségtől elvett dolgokat illeti, ezek a dolgok a ius gentium alapján

azonnal a zsákmányolóé lesznek.

...hozzátéve még, hogy szabad emberek is juthatnak rabszolgaságba, ők mégis,

miután az ellenség hatalmából elmenekültek, visszanyerik korábbi szabadságukat.

KI Gaius D. 41. 1. 5. és 41. 1. 7. pr.

Pomponius tárgyalja a következő esetet: kanászomtól a farkasok elragadták

disznaimat. A szomszéd tanya bérlője izmos és bátor kutyáival, amelyeket nyája

őrzésére tartott, üldözőbe vette a farkasokat, és a farkasoktól elragadta, illetve kutyái

visszaszerezték a sertéseket. Kanászom visszakérvén az állatokat - felmerül a kérdés:

azé lettek-e a disznók, aki visszaszerezte a farkasoktól, vagy a mieink maradtak,

hiszen valamiféle vadászat útján tett rájuk szert. Úgy okoskodott pedig, hogy miként


Oldal: 74

a szárazföldön és a vízen elfogott állatok, mihelyt természetes szabadságukat

visszanyerik, megszűnnek a foglyul ejtő tulajdonában lenni, hasonlóképpen azok a

javaink is, amelyeket tengeri és szárazföldi vadállatok rabolnak el, megszűnnek

tulajdonunkban maradni, midőn a vadállat már elmenekült üldözésünk elől. Akadna-

e valaki, aki azt állítaná, hogy az, amit a tovaszálló madár szérűnk vagy földünk fölött

átvitt, vagy amit tőlünk elragadott, az a miénk marad? Ha tehát nem marad a miénk,

akkor a vadállatok torkából kimentő foglalóé lenne, éppúgy, mint a hatalmunk alól

elszabadult hal, vadkan vagy madár, ami azé lesz, aki befogja. Mégis úgy véli

Pomponius, hogy inkább a miénk marad, ameddig a visszaszerzésre lehetőség van,

noha amit a madarakról, halakról és vadállatokról írt, az is igaz. Ugyancsak ő mondja

azt is, hogy ha hajótörés esetén vesztenénk el valamit, nem azonnal szűnik meg az

elveszett dolgon tulajdonunk,[125] sőt ha azt valaki elrabolná, végtére a dolog

értékének négyszeresére lehet büntetni. Mindenesetre helyesebb úgy dönteni, hogy a

farkas által elragadott, tehát rabolt dolog mindaddig a miénk marad, amíg az

visszaszerezhető. Ezek szerint, ha tulajdonunk fennmarad, akkor úgy vélem, hogy

lopási kereset is indítható, ámbár meglehet, hogy nem a lopás szándékával üldözte a

farkasokat a bérlő, jóllehet, lehetett volna e szándéka is - mindazonáltal, ha felszó-

lításra vissza nem adná, úgy azt a benyomást kelti, hogy magának akarja visszatartani

és megtartani.


A kincs az a régen elrejtett pénz, amely már feledésbe merült, és így már nincs

tulajdonosa. Ennélfogva a találóé lesz, hiszen már nem a másé. Ezzel szemben, ha

valaki valamit akár kapzsiságból indíttatva, akár félelemtől vezérelve, vagy megőrzés

céljából rejt a földbe, ez a dolog nem minősül kincsnek: tehát elvétele lopás.

KI Paulus D. 41. 1.31. 1.

Az isteni Hadrianus császár természetes igazságérzettől vezéreltetve, a saját telken

talált kincset a találónak engedte át. Ugyanígy rendelkezett arra az esetre, ha valaki

vallási célra felszentelt vagy temetkezési helyen véletlenül kincset talált. Ha viszont

valaki idegen helyen, nem ezzel a céllal kutatván, véletlenül kincset talált, akkor annak

felét a telek tulajdonosának ítélte. Arra az esetre, ha valaki a császár területén talál

kincset, következetesen úgy intézkedett, hogy az felerészben a találót, felerészben a

császárt illeti. Ennek a szabálynak felel meg az is, hogy ha a köz vagy a kincstár telkén

találnak kincset, a kincs felerészben a találóé, felerészben a kincstáré vagy az államé.

KI Inst. 2. 1.39.

Ha valaki a saját területén idegen építőanyagból építkezik, ő tekintendő az épület

tulajdonosának, ugyanis minden [126] beépített dolog a telek jogi sorsát osztja. Az

építőanyag gazdája mégis tulajdonosa marad anyagának, noha nem indíthat tulajdoni

pert, és az anyag kibontását sem követelheti, hiszen a tizenkéttáblás törvényben

megfogalmazott tilalom nem teszi lehetővé, hogy bárki is gerendája kiemelésére

kényszerítse az épület tulajdonosát, viszont elrendeli, hogy annak kétszeres árat kell


Oldal: 75

érte fizetni. Gerenda fogalmán itt minden olyan anyagot értünk, amelyből épületet

lehet emelni. Viszont, ha valamilyen oknál fogva az épületet lebontják, az építőanyag

tulajdonosa akkor már perelheti tulajdonát, és követelheti az anyagot.

KI Gaius D. 41. 1. 7. 10.

Ezzel szemben, ha valaki saját anyagából, idegen földjére építkezik, és erről a

körülményről tudott, az épület azé lesz, akié a föld, mert úgy tekintendő, hogy az

építőanyag tulajdonjogát saját akaratából vesztette el. Ez esetben az építőanyagot még

az épület lebontása után sem követelheti. Persze, ha a telek tulajdonosa követelné az

épületet, és nem fizeti ki az építőanyag árát és a munkások bérét, akkor a rosszhiszemű

eljárás kifogására hivatkozással lehet elhárítani, kiváltképp, hogyha az, aki az

építményt emelte, nem tudott arról, hogy a telek másé, éppúgy, mintha saját földjén

jóhiszeműen építkezett volna. Ugyanis, ha tudott róla, akkor neki róható fel a

gondatlanság, amellyel olyan földre épített, amelyről tudhatta volna, hogy másé.

Ha más növényét saját földembe ültetem, akkor az enyém lesz, ezzel szemben, ha

saját növényemet más földjébe ültetem el, akkor az ő tulajdonába megy át, feltéve

mindkét esetben, hogy a növény már gyökeret eresztett: mielőtt még gyökeret vert

volna, azé, akié volt. Ezzel egyezik az az eset, ha úgy ültetem el a szomszéd fáját, hogy

az gyökereit az én telkembe ereszti; ezzel megszereztem a fát, hiszen nem lenne

ésszerű másénak tekinteni a fát, mint azénak, akinek a földjében gyökerezik. Ezért ha

[127] két szomszéd közös határán álló fa mindkettőjük földjében gyökerezik, közösnek

minősül.

KI Gaius D. 41. 1.7. 12-13.

Ha valaki idegen festő táblájára képet fest, egyesek úgy vélik, hogy a festőtábla a

festmény sorsát osztja. Mások azon az állásponton vannak, hogy bármilyen is a

festmény, a tábla járulékának tekintendő. Mi azt az állásfoglalást tartjuk helyesebbnek,

hogy a festőtábla legyen a festmény járuléka, hiszen nevetséges is lenne, ha Apellesz

vagy Parrasziosz festménye egy ócska fatáblának a jogi sorsát osztaná. Ennek

megfelelően, ha a képet birtokló táblatulajdonostól a festő kéri művét, de nem fizeti

meg a tábla árát, akkor a rosszhiszemű eljárásra hivatkozó kifogással utasítható el

kérése. A következetesség viszont azt kívánja, hogy ha a kép a festő birtokában van, a

festőtábla tulajdonosának perlési lehetősége legyen, ez esetben azonban, ha nem

fizetné meg a festmény költségeit, akkor — feltéve, ha jóhiszemű birtokos volt a festő

— a festő háríthassa el rosszhiszeműségi kifogással a tulajdonos keresetét. Az persze

magától értetődik, hogy ha a festőtáblát akár a festő, akár más lopta volna, akkor a

táblatulajdonos lopás címén perelheti.

KI Inst. 2. 1.34.

Ha valaki más anyagából újfajta dolgot állít elő, felvetődik a kérdés, hogy az új

dolognak józan ész szerint ki lesz a tulajdonosa. Vajon az-e, aki előállította, vagy

inkább az, aki az anyag tulajdonosa volt. Erről van szó példának okáért abban az


Oldal: 76

esetben, ha valaki más szőlőjéből, olajbogyóiból vagy kalászos növényeiből bort, olajat

készített, vagy gabonát csépelt, illetve más aranyából, ezüstjéből, rezéből házi eszközt

öntött, továbbá idegen borából és mézéből csemegebort kevert, vagy más

gyógyszereiből flastromot, szemkenőcsöt készített, vagy más gyapjúfonalából ruhát

szőtt, más deszkáiból hajót, szekrényt vagy [128] ülőalkalmatosságot fabrikált. A

sabinianus és proculianus iskola* sok vitája után elfogadhatónak a közbenső megoldás

látszott. Eszerint, ha a keletkezett új dolgot nyersanyagára lehet bontani, akkor az

anyag gazdája tekintendő tulajdonosnak, de ha nem, akkor célszerűbb a feldolgozót

tulajdonosnak tekinteni: példának okáért az aranyból, ezüstből, rézből öntött edények

visszaolvaszthatók nyers réz, ezüst, vagy aranytömeggé, ezzel szemben a borból,

olajból, gabonából nem lehet szőlőt, olajbogyót vagy kalászost csinálni, és a

csemegebort sem lehet ismét borra meg mézre szétbontani. Ha valaki részben saját,

részben idegen anyagból készít új dolgot, úgymint saját borából és más mézéből

csemegebort, saját és idegen gyógyszerekből flastromot vagy szemkenőcsöt, vagy

részben saját és részben idegen gyapjúból szőtt ruhát, nem kétséges, hogy ilyen

esetekben a feldolgozó a tulajdonos, hiszen nem csupán a munkát végezte el, hanem

övé az anyag egy része is.

KI Inst. 2. 1.25.

C) A HASZONÉLVEZET

A haszonélvezet idegen dolgokon fennálló használatos és gyümölcsöztetési jog úgy,

hogy azok jellegüket megőrzik.

HG Paulus D. 7. 1. 1.

Az állatok gyümölcséhez tartozik, a tejhez, a szőrhöz és a gyapjúhoz hasonlóan, a

kölyök is. Ennélfogva a bárányok, gödölyék és a borjak a jóhiszemű birtokost és a

haszonélvezőt tüstént teljes joggal megilletik. A rabszolganő gyermeke azonban nem

gyümölcs, és ezért ő a tulajdonost illeti meg. Képtelenségnek tetszett ugyanis az

embert gyümölcsnek tekinteni, hiszen minden gyümölcs az ember kedvéért terem.

HG Gaius D. 22. 1.28.[129]

Haszonélvezet hagyományozásával a dolog összes gyümölcsei a haszonélvezőt illetik

meg...

HG Ulpianus D. 7. 1.7. pr.

Sabinus és Cassius úgy vélték, hogy az állatok utóda is a haszonélvezőt illeti meg. Ha

egy nyáj vagy egy csorda haszonélvezetét hagyományozták, a haszonélvező

természetesen köteles a nyájat a később születettekből kiegészíteni, azért, hogy az

elhullottakat pótolja.

HG Ulpianus D. 7. 1. 68. 1-2.

* Ld. 21. oldalon.


Oldal: 77

A haszonélvezőnek joga van a birtok erdeiben és hegyei között vadászni, de a

vaddisznót vagy a szarvast, amit elfogott, nem mint a tulajdonos dolgát kapja meg,

hanem azokat vagy a hasznok szedése jogán vagy a ius gentium alapján szerzi meg.

Ha azon a birtokon a vadakat a vadaskertben bezárva tartották akkor, amikor a

haszonélvezet megkezdődött, kérdés az, hogy hasznosíthatja-e a haszonélvező az

állatokat, de azok leölésére vajon már nincs joga? S vajon a haszonélvezőé lesznek-e

azok a vadak, amelyeket kezdettől fogva maga zárt be, vagy amelyek később maguk-

tól kerültek oda vagy tévedtek be? Mégis a legcélszerűbb megoldás, és avégből hogy

a haszonélvező joga az egyes állatok bonyolult megkülönböztetése miatt bizonytalan

ne legyen, elegendő is az, ha a haszonélvező a vadak egyes fajtáiból ugyanolyan

számút ad át a tulajdonosnak a haszonélvezet megszűnésekor, mint ahány a

haszonélvezet kezdetének idején volt.

HG Tryphoninus D. 7. 1. 62.

2. AZ ÖRÖKLÉS

Tehetős római polgárnak végrendelkeznie illett. Amint ma megrójuk azt az embert,

aki évek során összekuporgatott pénzét italra költi el, ugyanúgy a rómaiak is

felelőtlenségnek tartották,[130] ha valaki nem készített időben végrendeletet, vagyis

közömbös volt számára, mi lesz a vagyonának sorsa halála után.

Előfordult természetesen, hogy a váratlanul érkező halál meghiúsította a

végrendelkezést. Máskor hasztalanul végrendelkezett a lelkiismeretes polgár:

tévedésből nem tartott be valami kötelező formaságot, például nem gondoskodott

kellő számú tanúról, ezért végrendelete érvénytelen volt. Megesett az is, hogy a

végrendeletben kijelölt örökös nem volt hajlandó átvenni az örökséget. Mindezekben

az esetekben az elhalt rokonai, az úgynevezett törvényes örökösök kapták meg a

vagyont.

A gondos római mindenesetre igyekezett elkerülni ezeket a veszélyeket, és

ragaszkodott ahhoz, hogy ő maga döntsön vagyona sorsáról. A végrendeletben

mindenekelőtt az örökös személyét kellett meghatároznia, aki mintegy az ő helyébe

lépett. Az örökös nem egyes vagyontárgyakat, például egy telket vagy egy gyűrűt

kapott, hanem a vagyont mint egészet örökölte. Ez azzal a hátránnyal járt, hogy

nemcsak a. jogokhoz jutott hozzá, hanem az örökhagyó adósságait is ki kellett fizetnie.

Kit szoktak örökösnek kiszemelni? Forrásaink annyira tarka képet adnak, hogy

lehetetlen lenne bárminő szabályt felállítani. Még az sem állapítható meg, hogy

általában rokont vagy inkább jó barátot neveztek-e ki örökössé. A skála roppant széles.

Gyakoriak az olyan esetek, hogy az apa vagy az anya - amint ez természetes - a fiát

nevezi örökösének, de nem ritkán a hűséges rabszolgát jutalmazták felszabadítással és

az örökséggel. Persze ilyenkor is „családi", pontosabban érzelmi kapcsolatról lehetett

szó. A rabszolga-örökös minden bizonnyal az örökhagyó élettársa vagy gyereke

lehetett, amint ezt maguk a szövegek is sejtetik. A végrendelkező önkénye, szeszélye


Oldal: 78

is érvényesülhetett. Néha meglehetősen furcsa feltételekhez kötötték az örökséget,

például ahhoz, hogy az örökös vegye feleségül az örökhagyó unokahúgát. A

jogtudósok arra törekedtek; lehetőleg az örökhagyó szándéka érvényesüljön, ezért

tiszteletben tartották a különféle feltételeket - hacsak nem látszottak merő esztelen-

ségnek.

A végrendelkezés fő célja gyakran nem is az örökös személyének a kijelölése volt.

Gondoljunk azokra az esetekre, amikor az örökhagyó egyetlen fiát nevezte ki

örökössé. Első tekintetre ez a végrendelkezés fölöslegesnek tetszhetne, hiszen a fiú

törvényes örökösként egyébként is megkapná apja vagyonát. Az effajta [131]

végrendelet azonban mégsem volt fölösleges, mert a végrendelkezés nemcsak az

örökös kinevezésére szolgált, hanem úgynevezett hagyományokat is tartalmazhatott.

A hagyomány ajándék-féle volt, amellyel a végrendelkező egyes tárgyakat, egy pénz-

összeget vagy például haszonélvezeti jogot juttatott az örökös terhére valaki másnak.

A hagyományos, az örököstől eltérően, nem felelt az örökhagyó adósságaiért.

A végrendelkezés tehát lehetővé tette, hogy az örökhagyó egy-egy vagyontárgyat

juttasson jóbarátainak, ismerőseinek vagy éppen egykori pártfogójának, aki politikai

és hivatali pályáján támogatta. Sokan emlékeztek meg végrendeletükben - talán nem

mindig önzetlen szeretetből - magáról a császárról is. Ismeretes, hogy Augustus

hatalmas vagyonának nem csekély része éppen hagyományokból származott. A

rómaiak bőségesen éltek a hagyományozás lehetőségével. Az emberek egyenesen

elvárták, hogy az örökhagyó valamennyi jó barátjáról megemlékezzék egy-egy

hagyománnyal végrendeletében. Augustus császár idejében az öröklési jog a

hitbizománnyal is bővült. Ez - bár neve a magyar olvasóban egészen más képzeteket

kelt - voltaképpen a hagyományozásnak egy újabb, teljesen kötetlen formája volt,

amely még végrendelet nélkül is, akár szóbeli közléssel létrejöhetett.

A gondos római lehetőleg nem várta be a súlyos betegséget, a közelről fenyegető

halált, hanem még élete virágjában elkészítette végrendeletét. Ha az istenek kegyesek

voltak hozzá, akkor esetleg még évtizedekig élhetett. Ezalatt újabb barátokra vagy

barátnőkre tehetett szert, újabb befolyásos emberekkel ismerkedett meg. Ezekről is

illett volna megemlékeznie végrendeletében, de újat nem akart készíteni, mert

változatlanul az eredetileg kiszemelt örökösre szándékozott hagyni a vagyonát. Nem

megváltoztatni, hanem kiegészíteni akarta végrendeletét. Ilyen esetekre vezették be a

fiókvégrendeletet. Ez, amint neve is mutatja, afféle pótvégrendelet, függelékféle volt,

amely az eredeti végrendeletet kiegészíthette. Természetesen az örökös személyét

csak újabb végrendelettel lehetett megváltoztatni, fiókvégrendelettel nem. Az utóbbi

csak hagyományokat, hitbizományokat és rabszolgafelszabadításokat

tartalmazhatott.

A sokféle hagyomány értelmezése, nem utolsósorban azért, mert az emberek

akkoriban sem fejezték ki magukat eléggé pontosan, szép jogászi feladat volt, és a

jogtudósok nagy kedvvel [132] vállalták ezt a munkát. A hagyományokat értelmező

szövegek azonban nem csupán jogászi szempontból érdekesek. Minthogy bármit

lehetett hagyományozni, a jogi szövegekből sok érdekességet megtudunk a rómaiak


Oldal: 79

mindennapi életéről. Némi túlzással azt mondhatnánk: forrásaink valóságos kis

kultúrtörténetet adnak. Megtudjuk, miből állt egy fürdő vagy egy kocsma felszerelése,

hogyan ruházkodtak a rómaiak, milyen ékszereket viseltek, melyek voltak egy római

hölgy személyes holmijai. Szó esik arról is, miképpen gondoskodtak a közeli

hozzátartozók eltartásáról a rómaiak. A római hétköznapokról kapunk képet, eleven

cáfolatául annak a tévhitnek, hogy az öröklési jog száraz és elvont matéria.

A) AZ ÖRÖKLÉSRŐL ÁLTALÁBAN

Az örökös nem csupán az elhalálozott egyes dolgai fölötti tulajdont szerzi meg,

hanem rá háramlanak át a meghalt összes jogai, minthogy a követelések is átszállnak

rá.


A hagyomány végrendeletileg hagyott ajándék.

KI Modestinus D. 31. 36.

A hagyomány a hagyaték olyan értelmű csökkentése, amellyel az örökhagyó abból,

ami egészében az örökösé lenne, valamit másnak akar juttatni.

KI Florentinus D. 30. 116. pr.

A végrendelet akaratunk szerinti törvényes döntés arról, hogy halálunk után mi

történjék.

KI Modestinus D. 28. 1. 1.

Kezdetben kétfajta végrendelet volt ismeretes: az egyik az ún. „comitia calata" előtt

tett végrendelet. E népgyűlés kétszer évente éppen ezzel a céllal ült össze. A másik a

csatamezőn tett végrendelet, melyet a hadba indulók a [133] háború idején tettek. Ez

utóbbi "készenléti végrendelet" elnevezése onnan származik, hogy a végrendeletet a

bevetésre kész felszerelt hadsereg előtt tették. Az előbbit a béke és nyugalom idején,

az utóbbit harcba indulva alkották.

Ehhez kapcsolódott azután a végrendeletek harmadik fajtája, melyet rézérccel és

mérleggel, azaz a mancipatio szabályai szerint készítettek. Aki ugyanis sem a „comitia

calata"-n, sem a csatamezőn nem végrendelkezett, ha a hirtelen halál sürgette,

barátjának mancipatio-val adta vagyonát, felkérve őt arra, hogy halála után kinek

milyen vagyontárgyakat adjon ki. Ezt a végrendeleti formát, mivel a mancipatio

szabályai szerint történt, rézérccel és mérleggel való végrendelkezésnek nevezik.

Azon bizonyos kétfajta végrendelet-készítési módot azonban nem használták,

úgyhogy valójában egy, a rézérc és mérleg által bonyolított végrendelkezés maradt

használatban. Ámde most már ezt is másként bonyolítják, mint azt hajdan szokásos

volt. Hajdan ugyanis a vagyonvevő, aki az örökhagyótól összes vagyonát mancipatio-


Oldal: 80

val kapta, örökösi minőségben szerepelt, és erre tekintettel az örökhagyó őt bízta meg,

hogy halála után kinek mit adjon ki a hagyatékból. Ezzel szemben most

végrendeletileg már más örököst nevezünk, aki egyébként a hagyományokat is köte-

les kiadni, s a forma kedvéért, csak a régi jog utánzása érdekében szerepel a

vagyonvevő.

KI Gai. Inst. 2. 101-103.

Végrendelet hátrahagyása nélkül hal meg az, aki vagy egyáltalán nem készített

végrendeletet, vagy nem a jogszabályoknak megfelelően készítette, illetve ha készített

is végrendeletet, az megdől, vagy érvénytelen lesz, vagy akinek végrendelete alapján

senki sem lett örökössé.

KI Inst. 3.1. pr.

A hitbizományt nem meghatározott szavakkal, hanem egyszerű kérő formában

hagyják hátra. Ennélfogva nem a ius [134] civile szigorán alapszik, hanem az

örökhagyó akarata alapján juttatják.

KI Ulpianus Tit. 25. 1.

A fiókvégrendeletet nem ismerték el Augustus kora előtt; elsőként az a Lucius

Lentulus vezette be, akinek nevéhez a hitbizományok alapítása is kapcsolódik.

Ugyanis, amikor Afrikában meghalt, végrendeletileg megerősített fiókvégrendeletet

készített, amelyben hitbizomány alapítása révén kérte Augustust, hogy tegyen meg

valamit. Amikor pedig az isteni Augustus teljesítette az ő kívánságát, a többiek,

követvén a császári tekintélyt, szintén teljesítették a hitbizományokat, és Lentulus

leánya olyan hagyományokat adott ki, amelyekkel jog szerint nem tartozott. Állítólag

Augustus jogtudósokat hívott össze, többek között Trebatiust is, akinek akkortájt

legnagyobb volt a tekintélye, föladván nekik azt a kérdést, vajon elismerhető-e ez az

intézmény, a fiókvégrendelet-alkotási gyakorlat nem mond-e ellent a jogelveknek.

Trebatius azzal győzte meg Augustust, hogy felhívta a figyelmét, milyen hasznos és

szükséges ez az intézmény azon polgárok számára, akik a régiéknél sokkal hosszabb

és nagyobb utazásokat tesznek, melyek során, ha valaki nem tudott végrendeletet

tenni, legalább fiókvégrendeletet készíthetett. Ettől fogva, minthogy maga Labeo is

készített fiókvégrendeletet, mindenki számára kétségen felül álló lett, hogy a

fiókvégrendelet jogilag elfogadott.

Fiókvégrendeletet nem csupán végrendelet alkotása után készíthetett valaki, hanem

fiókvégrendeletben a végrendelet hátrahagyása nélkül elhalt személy is rendelhetett

hitbizományokat. Papinianus véleménye szerint azonban ezek csak akkor érvényesek,

hogyha külön is megerősítik őket. Ezzel szemben az isteni Severus és Antoninus

császárok leiratukban azt rendelték el, hogy a végrendelet-alkotást megelőzően

készített fiókvégrendeletben rendelt hitbizományt akkor lehet követelni, hogyha az

utóbb alkotott végrendeletből egyértelműen megállapítható, hogy az örökhagyó [135]

fiókvégrendeletben kifejezett akaratát nem kívánta megváltoztatni. Azért, hogy a


Oldal: 81

végrendelet és a fiókvégrendelet ne legyen összekeverhető, fiókvégrendeletben nem

lehet örökséget adni vagy elvenni, így tehát kitagadni sem lehet senkit.

Fiókvégrendeletben közvetlenül örököst rendelni vagy örökségtől megfosztani nem

lehet, ugyanis fiókvégrendeletben érvényesen csak hitbizomány útján rendelhetünk

örökséget, hasonlóképpen a végrendeletileg nevezett örökösnek fiókvégrendeletileg

feltételt nem szabhatunk, de közvetlenül helyettes örököst sem nevezhetünk. Bárki,

akár több fiókvégrendeletet is készíthet, és azok készítése minden ünnepélyes

formától mentes.

KI Inst. 2. 25.

B) KI ÖRÖKÖL ÉS MENNYIT?

A minap a császár elé került a következő ügy. A végrendelkező némelyik örökös nevét

kihúzta a végrendeletből. A nekik jutó részt ezért a császári kincstár magának köve-

telte mint gazdátlanná vált örökséget. Soká kétség volt a hagyományok felől.

Különösen azok sorsa látszott kétségesnek, amelyeket a kihúzott örökösök terhére

rendelt. A többség úgy vélte, hogy a hagyományosok nem kapnak semmit. Én ezt a

nézetét csak abban az esetben helyeseltem, ha az egész írást (tehát a hagyományosok

nevét) is törölte az örökhagyó. Néhányan úgy gondolták, hogy enélkül is elvész az a

hagyomány, ami a kihúzott örökösöket terhelte volna; a többiek szerint minden

hagyomány érvényes marad. Nos, mi a helyzet? Vajon az, aki kihúzta az örökösök

nevét. nem azt akarta elérni, hogy a törvényes örökösök örököljenek? De kétes esetben

nemcsak igazságosabb, hanem biztonságosabb is a jóindulatúbb értelmezést

elfogadni.

Marcus Aurelius császárnak Pudens és Pollio consulsága évében* hozott ítélete így

hangzik: "Minthogy Valerius [136] Nepos megváltoztatván akaratát, feltörte

végrendelete pecsétjét és kihúzta az örökösök nevét, isteni atyám rendelkezése

értelmében nem kaphatják meg az örökséget azok, akik a végrendeletben szerepeltek."

A császári kincstár ügyvédjeinek pedig ezt mondotta: „Nektek megvannak a saját

bíráitok." Vibius Zeno így fordult a császárhoz: „Kérlek császár uram hallgass meg

türelmesen. Mit határozol a hagyományokról?" Marcus Aurelius császár így válaszolt

: „Szerinted érvényes az a végrendelet, amelyben törölték az örökösök nevét?"

Cornelius Priscianus az egyik hagyományos ügyvédje ezt mondta: „Csak az örökösök

nevét húzta ki." Calpurnius Longinus a kincstár ügyvédje viszont

kijelentette:„Egyáltalában nem lehet érvényes az a végrendelet, amelyben nincs

örökös." Priscianus így válaszolt erre: „Néhány rabszolgát felszabadított, és

hagyományokat is adott." Marcus Aurelius császár elbocsátotta őket, amíg

meghányta-vetette az ügyet, majd újra behívatta, és így szólt: "A jelen ügy megengedi

az emberségesebb értelmezést. Ezért úgy tekintjük, hogy a végrendelkező Nepos csak

azt akarta érvényteleníteni, amit kihúzott." Egy rabszolga nevét is kihúzta, holott

előzőleg a végrendeletben felszabadította. Marcus Aurelius leiratában úgy döntött,

* I. sz. 166-ban.


Oldal: 82

hogy a rabszolga ennek ellenére szabad. Ezt pedig azért rendelte így, hogy a

szabadságnak kedvezzen.*

DGy Marcellus D. 28. 4. 3.

Iulianus is előadja művének harmincadik fejezetében, hogy ha valaki így nevezett

örököst: „Titius a felerészre örökös legyen, Seius a felerészre. Amelyik részre Seiust

rendeltem örökösül, ugyanarra a részre Sempronius legyen örökös" kétség támadt,

vajon három részre akarta-e osztani a hagyatékot, vagy az egyik felerészt együttesen

akarta-e Seius-nak és Semproniusnak juttatni. És ez a helyesebb megoldás, [137] tehát

ezeket együttesen kell örökösökké nevezetteknek tekinteni. Úgy legyen tehát, hogy

Titius felerészt, ezek pedig egy-egy negyedrészt kapjanak.

Ugyanő ugyancsak ebben a fejezetben azt írta, ha Primust a felerészre, Secundust a

felerészre nevezték örökösnek azzal, hogy ha Primus nem lehet örökös, Tertius a

háromnegyedrészre helyettes örökös legyen, — eldöntendő kérdés merül fel.

Helyesen mondják, ha Primus a hagyatékot elfogadja, egyenlő részeket kapnak, ha

visszautasítja, a hagyaték tizenöt részre bomlik, amelyből kilenc Tertiust hat

Secundust illeti.


Lucius Titius után két különböző nemű gyermek maradt, s azokat örököseivé

nevezvén, végrendeletéhez általános fejezetet toldott. Ennek értelmében örököseinek

kötelezettségeknek kellett eleget tenniök, és rabszolgafelszabadításokat

végrehajtaniok. A végrendelet valamelyik részében azonban a fiúörökösétől azt kérte,

hogy rendelkezéseinek minden terhét vállalja magára, mégpedig így: „Amit a

hagyományok terén adni és szolgáltatni rendeltem, mindazt, úgy rendelkezem,

Attianus fiam és örökösöm adja és szolgáltassa." Továbbá ahhoz a rendelkezéshez,

amely lányára vonatkozott, ezeket a szavakat fűzte: „Mindazt, amit Paulinának,

szeretett lányomnak életemben adtam, vásároltam, azt, úgy rendelem, tartsa meg

magának, s megtiltom, hogy erről vita legyen, de kérem tőled, kedves leányom, ne

haragudj, hogy fivérednek nagyobb vagyont hagytam. Tudod, hogy nagy terheket

kell viselnie és kötelezettségeknek kell eleget tennie, amelyeket a fentiekben

rendeltem." Kérdezem, vajon az utolsó szavakból, amelyeket a leányához intézett, az

következik-e, hogy az összes öröklési keresetek terhét a fiára hárította, vagy csupán

azokról szólt, amelyek a hagyományokból folyó kötelezettségek miatt állanak fenn, s

a hagyaték ellen irányuló kereseteket a hitelezőknek mind a két örökös ellen meg [138]

kell-e adni. Modestinus azt válaszolta, nem lehet képzelni, hogy a végrendeletet tevő

úgy rendelkezett volna, hogy a hitelezők keresetei ellen egyedül a fiú védekezzék.

VK Modestinus D. 31. 34. 6.

* A "favor libertatis" (a szabadság kedvezménye) elve szerint, ha valakinek szabad mivolta kétes volt,

a szabadság javára döntöttek.


Oldal: 83

Megtörtént eset a következő: Valaki két örököst nevezett, az egyiket a

tartományokban, a másikat az Itáliában levő vagyonára, s mivel árukat szoktak

Itáliába szállítani, áruvásárlás céljára a tartományba pénzt küldött. Az árut még

életében vagy már halála után meg is vásárolták, de még nem hozták el Itáliába. Azt

kérdezték, vajon az áru azt illeti-e, akit az itáliai, vagy azt akit a tartományi vagyon

örökösévé neveztek. Azt mondtam, meg van engedve, hogy az örököst meghatározott

dolgokra vonatkozóan nevezzék ki, és nem hiábavaló az ilyen örökösnevezés, de úgy,

hogy a hagyaték megosztása ügyében eljáró bírónak hivatalból kell gondoskodnia

arról, hogy az, akit valamely dolog örököséül neveztek, semmi többet ne kapjon, mint

azt a dolgot, amelyre örökösül nevezték. A dolgot tehát így kell érteni. Tegyük fel

például, hogy két örököst neveztek, az egyiket a Cornelius-féle földre, a másikat a

Livius-félére, és az egyik föld a vagyon háromnegyed részét, a másik a negyed részét

teszi: bár egyenlő részekben lettek örökösként megnevezve, bírói részről mégis

hivatalból kell gondoskodni arról, hogy mindegyiküknek az a föld ítéltessék, vagy

adassék oda, amelyiket neki hagytak...

Ennélfogva, ha a tartományba áru vásárlása végett pénzt küldtek, és az árut még

nem vásárolták meg, azt mondom, a pénz, amit olyan célra küldtek, hogy azért árut

hozzanak Itáliába, az itáliai örökséghez számítandó. Ha ugyanis a tartományban való

felhasználás céljára adták is, azokról a pénzekről, amelyek oda mennek és Itáliába

visszajönnek, azt kell mondani, hogy az itáliai vagyonhoz tartoznak. Azt mondtam

ezért, hogy az az elv érvényesül, hogy azok az áruk, amelyeket azért vásároltak, hogy

Rómába hozzák, akár útnak indították azokat még az elhunyt [139] életében, akár nem,

és akár tudott róluk, akár nem, azt az örököst illetik, akinek a végrendelkező az itáliai

vagyont juttatta.

VK Ulpianus D. 28. 5. 35. pr., 4-5.

Pactumeius Androsthenes Pactumeia Magnát, Pactumeius Magnusnak a lányát

egyedüli örökösévé tette, és helyettes örökösül az apját nevezte ki. Miután Pactumeius

Magnust meggyilkolták, és olyan hír érkezett, hogy a lánya is meghalt, a végrendeletet

megváltoztatta, és Novius Rufinust nevezte örökössé a következő bevezetéssel:

„Mivel azokat, akiket akartam, nem sikerült örököseimmé tennem, legyen Novius

Rufinus az örökösöm." Pactumeia Magna kérelemmel fordult a császárhoz, és az ügy

megvizsgáltatván, jóllehet az örökösnevezés érvényét az, hogy a helyzetet illetően

tévedés van, lerontani nem szokta, a császár mégis úgy vélte, a végrendelkező

akaratának megfelelően segítenie kell rajta. Úgy döntött tehát, hogy az örökség

Magnát illeti, úgy azonban, hogy a későbbi végrendelet alapján a hagyományokat neki

kell teljesítenie éppen úgy, mintha a későbbi végintézkedések szerint ő maga lett volna

örökösül kijelölve.

VK Paulus D. 28. 5. 93.


Oldal: 84

Rabszolgákat örökösökké nevezhetünk, sajátjainkat felszabadítással, az idegeneket

felszabadítás nélkül, a közös tulajdonban levőket pedig szabadsággal vagy szabadság

nélkül.

VK Ulpianus Tit. 22. 7.

Lucius Titius katona gyorsírójának végrendeletírás végett jegyzeteket diktált, és

mielőtt az írásbafoglalásra sor került volna, meghalt. Kérdezem, vajon ez a diktálás

érvényes végrendelet-e. Azt válaszoltam, a katonáknak meg van engedve, hogy úgy

végrendelkezzenek, ahogyan akarnak és ahogyan tudnak, de mégis olyan módon,

hogy annak [140] megtörténte törvényes bizonyítással kimutatható legyen. Annak a

végrendeletére vonatkozóan, aki a katonai jog szerint végrendelkezett, s rabszolgáját,

aki bár feltételesen, örökséget érdemelt ki, azt feleltem, hogy a rabszolga a végrendelet

alapján a szabadságot is követelheti.

Lucius Titius katona így végrendelkezett: „Pamphila rabszolganőm kizárólagos

örökösöm legyen"; egy másik fejezetben pedig ugyanezt a Pamphilát Sempronius

nevű katonatársának hagyta, és annak becsületére bízta, hogy szabadítsa fel.

Kérdezem, vajon örökös lesz-e Pamphila, és közvetlenül elnyeri-e a szabadságot. Azt

feleltem, meg kell érteni, hogy a katona, aki rabszolganőjét örökösévé nevezte, nem

tudhatta, hogy azt örökössé nevezés folytán a szabadság is megilleti, és ezért alap

nélkül kívánja katonatársától, hogy bocsássa szabadon. Mivel az előbbi rendelkezés

alapján a nő felszabadult, és örökössé lett, a végrendelkezőnek az elhatározását nem

érinti az, hogy érvénytelenül hagyományozta rabszolganőjét.

VD Paulus D. 29. 1. 40. pr.-2.

Caius Cassius Longinus veterán végrendelete

Caius Cassius Longinus veterán, akit tisztességgel bocsátottak el a misenumiak

praetorianus csapatából, végrendeletet készített.

Úgy rendelkezem, hogy a harmincadik évét betöltött rabszolganőm, Marcella, és az

ugyancsak harmincadik évét betöltött Cleopatra nevű rabszolganőm szabaduljanak

fel, és mindketten örököseim legyenek egyenlő részben. A többieket mind kitagadom

az örökségből.

Mindketten akkor vegyék át az örökségemből a maguk részét, mihelyt megtudják,

és tanúk előtt ki tudják jelenteni, hogy az örököseim. Megtiltom, hogy az örökrészüket

eladják vagy elzálogosítsák. Ha pedig a fent írott Marcellát utólérné az emberek

végzete, akkor azt akarom, hogy az ő [141] örökrésze szálljon egyenlő arányban

Szarapiónra, Szókratészre és Longusra. Ami pedig Cleopatrát illeti, azt akarom, hogy

az ő örökrésze Neiloszra szálljon át. Bárki is válik az örökösömmé, köteles legyen

mindazt adni, megtenni és nyújtani, ami ebben a végrendeletemben írva van, és ezt az

illető becsületére bízom.


Oldal: 85

Felszabadított rabszolganőm - Cleopatra - leánya: Szarapiasz rabszolgalány legyen

szabad, és hagyományként öt árura* szántóföldet juttatok neki, amelyet Karanisz falu

mellett birtokolok a Sztruthónak nevezett helyen. Ezenkívül hagyományozok neki

egy és negyed árura völgyben fekvő földet, továbbá házam egyharmadát, valamint

egyharmadát annak a háznak, amelyet annak idején Prapetheutesz anyjától

Thaszeutesztől vásároltam, végül pedig annak a datolyaültetvénynek az

egyharmadát, amelyet a Régi Ároknak nevezett völgy mellett birtokolok.

Azt akarom, hogy az eltemetésemről és a végtisztességemről az örököseim kegyelete

gondoskodjék. Ha pedig én ezen írást követően sajátkezűleg bármilyen rendelkezést

írnék, azt mindenképpen érvényesnek kell tekinteni....

DGy FIRA III. 50.

C) FELTÉTELHEZ KÖTÖTT ÖRÖKLÉS

Ez a kifejezés „bárki" „mindegyik"-et jelent; Labeo is azt írja, hogy ha így szól a

rendelkezés: „Amekkora részben engem Titius és Seius, örökösévé nevezett, olyan

részben örökösöm legyen", hacsak mindketten nem nevezték örökösükké az

örökhagyót, egyikük sem lesz az ő örököse, minthogy szavai mindkettőjükre

vonatkoznak; s ebben, úgy vélem, a végrendelkező szándékát kell tekintetbe venni.

De mégis emberségesebb, hogy az, aki a végrendelkezőt örökösévé nevezte, a

kijelölésnek megfelelő részben örökös [142] legyen, azt pedig, aki nem jelölte ki

örökösül, nem kell az örökséghez hozzájuttatni.


A családapa végrendeletében két örököst nevezett meg, és azokat bizonyos időn belül

síremlék felállítására kötelezte. Majd ezt írta: „Ha valamelyikük ennek nem tesz

eleget, akkor az öröklésből mindketten ki vannak rekesztve." Az egyik örökös nem

tartott igényt az örökségre, a megmaradt örökös pedig, mivel a síremléket maga

felépítette, tanácsot kért, vajon most, hogy az örököstársa a hagyatékot nem fogadta

el, örököl-e. A jogtudós azt válaszolta, hogy senkit a más ténykedése miatt kötelezni

vagy a hagyatékból kirekeszteni nem lehet, hanem bármelyikük, ahogyan teljesítette

a feltételt, örökössé lett akkor is, ha rajta kívül a hagyatékot senki sem fogadta el.

VK Alfenus D. 28. 5. 45

Valaki végrendeletében azzal a feltétellel nevezett örököst, „ha földi maradványait, a

tengerbe dobja". Azt kérdezték, ha az így örökössé nevezett a feltételnek nem tesz

eleget, vajon kirekesztendő-e az öröklésből. Modestinus azt a választ adta, hogy

inkább megdicsérni, mint vádolni kell azt az örököst, aki az örökhagyó földi

maradványait nem dobta annak akarata szerint tengerbe, hanem emlékéhez illően az

emberi követelmény szerint eltemettette. Hanem előbb azt is meg kell vizsgálni, vajon

az az ember, aki ilyen feltételt szab, eszénél van-e. Ha pedig ezt a gyanút alapos

* 1 árura - 2237,5 m2.


Oldal: 86

mérlegelés után el lehet vetni, a törvényes örökös az örökséget illetően végrendeleti

örökössel nem vitatkozhat.

VK Modestinus D. 28. 7. 27. pr.

Ha valaki végrendeletében azt írta, „ha fiam Titiust örökbe fogadja, örökösöm legyen:

ha nem fogadja örökbe, az öröklésből legyen kirekesztve", és a fia kész lévén az [143]

örökbefogadásra, Titius azt nem akarja, a fiú örökös lesz, úgy, mintha a feltételt

teljesítette volna.


„Testvéreim közül az egyik, aki unokanővérünket feleségül veszi,

háromnegyedrészben, aki nem veszi feleségül, negyedrészben legyen örökös."

Előfordulhat, hogy a lány férjhez megy máshoz, vagy nem akar férjhez menni. Ha

közülük az egyik az unokanővért feleségül vette, megkapja a háromnegyedet, a

másiké egynegyed lesz. Ha egyik sem vette feleségül, nem azért, mintha maguk nem

akarták volna elvenni, hanem mert ő nem akart férjhez menni, az örökségre mind a

ketten egyenlő részben jogosultak, mert az ilyen feltételt: „ha feleségül vette", „ha

adta", „ha tette", többnyire úgy kell megítélni, hogy akkor teljesíti, ha nem rajta múlik,

hogy valakit feleségül vesz-e, vagy valamit ad vagy tesz-e.

VK Marcellus D. 28. 7. 23.

Ha a fiút feltételesen nevezték örökössé, és az unokákat jelölték ki helyettes

örökösökké, mivel a fiút nem lehet bármilyen feltétellel örökössé nevezni, a

végrendelet csak annyiban érvényes, ha a fiúnak a feltétel teljesítése módjában van.

Vizsgáljuk meg, vajon mi érdek fűződik a kikötött feltételhez, és olyan-e a feltétel,

hogy azt a halálán levő fiú nem tudta teljesíteni, mint az ilyent: „ha Alexandriába

megy a fiam, örökös legyen", és az Rómában meghalt, vajon teljesíthette-e, vagy „ha

Titiusnak tízet ad, a fiam örökös legyen". Ez a feltétel a fiú nevében más által is tel-

jesíthető. A fentebbi feltétel hozzájuttatja a hagyatékhoz az unokákat még a fiú

életében, aki, ha nincs helyettes örökös, mikor meghal az apa, törvényes örökös lenne,

s ezt alátámasztja, amit Servius mond el. Valakiről ugyanis azt adja elő, hogy azzal

nevezett örököst, ha az felmászik a Capitoliumra, ha nem mászik fel, hagyományt ad

neki, az pedig, mielőtt felmászott volna, meghalt. Erre nézve [144] Maxentius és Constantinus császár bazilikájának romjai a Forum Romanum-on. Itt folytak a

bírósági tárgyalások

Servius azt a szakvéleményt adta, hogy a feltétel a halál miatt nem következett be, és

ezért elhalálozásával a teljesítésre kitűzött nap is sikertelenül múlt el.


Severiana Proculának apja végrendeletében meghagyta, hogy rokonához Aelius

Philippushoz menjen férjhez. Ugyanennek a lányának, ha Aelius Philippusszal

házasságot köt, hitbizományként egy telket hagyott. Ha nem kötne házasságot, a


Oldal: 87

telket Philippusnak kívánta adni. A lány még férjhezmenetelre alkalmatlan korában

meghalt. Azt a választ adtam, mivel a végrendeleti feltételek tekintetében inkább az

örökhagyó szándékát, mint a szavait kell vizsgálni, Aelius Philippusnak a

hitbizományi juttatást, úgy tetszik azzal adta, hogy ha Procula, az elhunyt lánya, nem

akarna hozzá menni. Ezért mivel a lány, mielőtt házasságra alkalmas lett volna,

eltávozott az élők közül, a feltételt megvalósultnak tekinteni nem lehet.

VK Papinianus D. 35. 1. 101. pr.

D) ÉRTELMEZÉSI GONDOK

"Feleségem, Attia válasszon: Philargyrus rabszolgafiú és Agathea rabszolganő között,

akik az enyéim lesznek, amikor meghalok." Az, aki végrendelkezett, Agatheát, aki a

végrendelkezéskor az övé volt, eladta, majd azután rabszolganőket vásárolt. Ezek

közül az egyiket Agatheának nevezte el. Felmerült a kérdés, vajon ezt a rabszolganőt

is hagyományozta-e. Az volt a válasz, hogy hagyományozottnak kell tekinteni.

VK Paulus D. 35. 1. 28. 1.

Római nászmenet (dombormű)


Oldal: 88

Valaki így rendelt hagyományt: "a Cornelius-féle földet és azokat a rabszolgákat, akik

halálomkor azon a földön vannak, örökösöm adja Titiusnak." Az egyik rabszolganő,

[145] aki azon a földön szokott lenni, a halál idején szökésben volt, s közben gyermeket

szült. Kérdés, vajon ő maga vagy gyermeke a hagyományhoz tartozik-e. Azt feleltem:

a rabszolganőt, habár szökevény volt, éppúgy a földhöz tartozónak kell tekinteni,

mintha a családapa halálakor azon a földön lett volna: ebből következik, hogy az

újszülött is az anyját követi, és éppen úgy a hagyományhoz tartozik, mintha azon a

földön született volna.


Valaki végrendeletben vagy fiókvégrendeletben így hagyatkozott: "Négyszáz aranyat

Pamphilának akarok adni úgy, ahogy alább írva van: Iulius felügyelőtől X aranyat,

ami a hadseregtől jár nekem, X aranyat, s készpénzben, ami az enyém, X aranyat": sok

év múltán, amikor már minden összeget más célra használtak fel, szándéka mellett

megmaradván, meghalt. Kérdés, vajon teljesíteni kell-e ezt a hitbizományi juttatást.

Azt feleltem, valószínűbb, hogy a családapa inkább meg akarta az örökösök számára

jelölni azt, honnan tudják a négyszáz aranyat a családi vagyon minden sérelme nélkül

összeszedni, mintsem hogy a hitbizományi juttatást akarta volna feltételhez kötni,

amit kezdetben feltételtől mentesen adott. Ezért Pamphillának jár a négyszáz.

VK Iulianus D. 30. 96. pr.

E) MIT HAGYOMÁNYOZTAK A RÓMAIAK?

Minden ruházat vagy férfi-, vagy gyermek-, vagy női, vagy közös, vagy rabszolga-

ruházat. Férfiruházat az, amely magának a családapának készült, mint a tógák, az

alsóruhák, a köpenyek, a kívül-belül gyapjas palástok, az útiköpenyek és más

hasonlók. Gyermekruházat az, ami senki másnak, csak gyermeknek a használatára

van rendelve, mint a bíborszegélyes tógák, a rövid felsőruhák, a [146] kurta menték,

az olyan köpenyek, amelyek gyermekeinknek készülnek. Női ruházat az, amely a

családanyák számára készült, amelyeket férfiak aligha viselhetnek anélkül, hogy meg-

szólnák őket, mint a női hosszúfelsőruhák, a női köpenyek, a női alsóruhák, a női

mellkendők, a női övek, a női fejkötők, amelyek többnyire a fej fedésére és nem

díszítésére készülnek, a fátylak, az esőköpenyegek. Közös ruházat az, amelyet férfiak

és nők vegyesen használnak, mint amilyenek az ilyen fajta köpenyek, esőköpenyek és

más egyéb holmik, amelyeket férfi és nő egyaránt megrovás nélkül használ.

Rabszolgaruházat az, amely a rabszolgák öltöztetésére készült, mint a kurta menték,

a felsőruhák, az esőköpenyegek, a lenből készült ruhák, köpenyek és hasonlók.

VK Ulpianus D. 34. 2. 23. 2-3.

A férfiruha és a férfiruházat között különbség nincs, de nehézséget okoz a

hagyományozó szándéka, ha maga is szokott viselni olyan ruhát, amely nőknek is

alkalmas. Tehát mindenekelőtt azt kell mondani, hogy azt hagyományozták, aminek


Oldal: 89

a hagyományozása a végrendelkező szándéka volt, és nem azt, ami valójában nőnek

vagy férfinak való. Mert Quintus Titius is azt mondja, hogy tud egy bizonyos

senatorról, aki lakomához női ruhát szokott hordani. Ha ez a senator női ruhát

hagyományozott, nem tekinthető ügy, hogy ezen azt is értette, amit maga

férfiruházati tárgyként használt.


„Titiának, barátnőmnek, akivel hazugság nélkül éltem, öt font aranyat akarok adni."

Kérdezem, vajon az örökösöket a teljes aranykészletnek a szolgáltatására kell-e

kötelezni, vagy az értéknek és a mennyiségnek a megfizetésére. Paulus azt válaszolta,

vagy az aranyat kell szolgáltatniuk, amelyről szó van, vagy az arany árát, amennyiért

azt meg lehet vásárolni.

VK Paulus D. 34. 2. 35. pr.[147]

"Az örökösök hitére meghagyom, hogy azt az aranypoharat, amelyet majd kiválaszt,

az édes Seiának adják oda." Kérdés, ha a hagyatékban nincsenek csak ivóedények, ser-

legek, kancsók, ivócsészék, vajon Seia ezekből választhat-e. A válasz az, hogy mivel

valamennyit ivás céljára készült pohárnak mondják, választhat ezek közül.

VK Scaevola D. 34. 2, 36.

Egy elhunyt asszony így hagyományozott ékszereket: „Összes ékszereimet Seiának,

barátnőmnek akarom adni." Ugyanabban a végrendeletben ezt írta: „Azt akarom,

hogy a férjem tetszése szerint temessenek el, és hogy a temetésemen az ékszerekből

viseljek valamit, tegyenek rám két gyöngyfűzért és két karperecet smaragdokkal", de

sem az örökösök, sem a férj, akire testének elföldelését bízta, nem adták a testére

azokat az ékszereket, amelyeket megjelölt. Kérdés, vajon ezek azéi-e, akinek minden

ékszerét hagyományozta, vagy az örökösöké. A válasz, hogy nem az örökösöket,

hanem a hagyományost illetik.

VK Scaevola D. 34. 2. 40. 2.

Neratius úgy véli, hogy a kocsmaüzlet felszereléséhez az üzletvezetők is

hozzátartoznak. De tekintetbe kell venni, hogy a kocsmahelyiség felszerelése és a

kocsma felszerelése között különbség van, minthogy az üzlethelyiségnek a

felszerelése az agyaghordók, az edények, a füleshordók, a fazekak, a merítőkanalak,

amelyeket a vacsoránál szoktak alkalmazni, hasonlóképpen az érckorsók, a kannák, a

meszelyesek, a hatodmeszelyesek és más hasonlók. A kocsmaüzlethez viszont, ami a

kereskedésnek a neve, az üzletvezetők hozzátartoznak.

Neratius véleménye az, hogy fürdőfelszerelés hagyományozása esetén abba a

fürdőalkalmazottat is bele kell érteni.

VK Paulus D. 33. 7. 13.pr.-1.[148]


Oldal: 90

Ha valakinek ágyasa volt, és annak adta használatra a korábbi ágyasának a ruháját,

majd azt így hagyományozta: „a ruhát, amelyet az ő számára vettem, készíttettem."

Cascellius és Trebatius tagadják, hogy a nőt illetné az, ami az előbbi ágyas részére

készült, mivel más a helyzete, mint a feleségé. Labeo ezt nem tartja helyesnek, mivel

ilyen hagyomány esetén nem a feleség joga az irányadó, hanem a szavak értelmezésére

van szükség, és ugyanez a jogi helyzet, ha leányáról vagy más személyről van szó.

Labeo véleménye a helyes.

VK Labeo, Iavolenus D. 32. 29. pr.

Valaki a feleségére ezekkel a szavakkal hagyakozott: „minden női pipereholmit,

ékszert és mindazt, amit csak életemben neki adtam, ajándékoztam, az ő számára

vásároltam, szereztem, mindazt neki akarom adni": felmerült a kérdés, vajon a nagy

kerekű hálókocsi az öszvérekkel, amelyet mindig a feleség használt, őt illeti-e. Azt

feleltem, ha az használatra nála volt, megilleti őt. Ugyanaz megkérdezte, vajon ennek

a rendelkezésnek alapján a ruhát, amelyet ugyancsak a feleség rabszolganőinek vagy

gyaloghintó-vivőinek számára vásárolt vagy szerzett, ki kell-e neki adni. Azt feleltem,

ki kell adni.

VK Scaevola D. 34. 2. 13.

Mela azt mondja, ha fiúnak vagy leánynak ellenállást hagyományoznak, az a serdült

korig jár. De nem igaz. Addig jár ugyanis, ameddig a végrendelkező akarta, vagy ha

nem világos az, amit gondolt, egészen az életük végéig jár.

Bizonyára, ha az ellátást a serdült korig hagyományozzák, s valaki annak az

ellátásnak a példáját kívánja követni, amelyet régen a fiúnak és a leánynak adtak, tudja

meg, Hadrianus úgy rendelkezett, hogy a fiút tizennyolcadik életévéig, a leányt

tizennegyedik életévéig kell eltartani, és ezt a Hadrianus által adott iránymutatást

válaszában a mi császárunk is leiratában megerősítette. De ha a serdült kor [149]

általában nem is ekként van meghatározva, mégis kizárólag az ellátás esetében,

tekintettel a szeretetre, nem szabálytalan ezt a korhatárt betartani.

VK Ulpianus D. 34. 1.14. pr.-1.

Valaki fiókvégrendeletben fiának, az örökösének a terhére tíz pénzt hagyott Seiának

és tanítványának, ezekkel a szavakkal: „Maevius nevű serdületlen tanítványomnak

négyszázat akarok adni, amit, Seia, te vegyél át, és huszadik évéig neki évente öt uncia

kamatot adj, továbbá vedd magadhoz, és védelmezd őt." Felmerült a kérdés, vajon

Seia, ha - miután megkapta a maga hagyományát - a tanítványnak hagyott pénzt

felvenni nem akarja, vagy annak felvételével késedelmeskedik, kényszeríteni kell-e,

hogy a végrendelkező halálának napjától kezdődően az ellátás terhét elismerje. Azt

feleltem, hogy azok szerint, amit elmondtak, kényszeríteni kell a teljesítésre, mivel ez

a hitbizományi rendelkezés. Ugyanaz megkérdezte még, vajon Seiának az örököse is

tartozik-e a tanítványnak húszéves koráig ellátást nyújtani. Azt feleltem, hogy

tartozik.


Oldal: 91

VK Scaevola D. 34.1.15. pr.

Az elhunyt Titia végrendeletében így rendelkezett: „Azt akarom, hogy minden

felszabadított rabszolgámnak és rabszolganőmnek azt az élelmet és ruházatot adják

és nyújtsák, amit életemben nyújtottam nekik." Azt kérdezték: mivel abban az időben,

amikor élt, csak háromnak; nyújtott - amint az elszámolásokból kitűnik - élelmezést

és ruházatot, vajon örökösét a többi felszabadított is perelheti-e, vagy csak a

megnevezett hárommal kapcsolatban van kötelezettsége, akik az elszámolások szerint

élelmezést és ruházatot kaptak? Azt feleltem, hogy valamennyivel kapcsolatban

kötelezve van.

VK Scaevola D. 34.1.15. 2.[150]

Ha majorságot hagyományoznak a felszereléssel együtt, a leghelyesebb az a nézet,

hogy ez a bútorra nem vonatkozik. Servius azt a választ adta, hogy ha a szőlőskertet

és felszerelését hagyományozzák, a szőlőskert felszerelése semmi. Aki tőle tanácsot

kért, Corneliusra hivatkozott, aki azt mondta, hogy a karók, a rudak, a kapák, a

hosszúnyelű kapák a szőlőskert felszerelései. Ez a helyesebb nézet.

Valaki a földet, amelyen maga is lakott, úgy, ahogyan fel volt szerelve, a feleségének

hagyományozta. Amikor megkérdezték a gyapjúfonó rabszolganők felől, vajon azok

a felszereléshez tartoznak-e, azt felelte: nem azért, mert a földnek felszerelései, hanem,

mert maga a családapa hagyományozott, aki a földön lakott, nem lehet kétséges, hogy

mind a rabszolganők, mind az egyéb dolgok, amelyekkel a családapa azon a földön el

volt látva, mind hagyományozottaknak tekintendők.

VK Alfenus D. 33. 7.16.

Az örökhagyó a hagyaték egy részére örökössé nevezett Seiának, ha majd örökös lesz,

a felszereléssel ellátott földeket a majorosokkal és más bérlőkkel együtt előre kiadta

és a fiókvégrendeletben ezt írta: „Azután jutott eszembe, hogy a földeket, amelyeket

Seiára hagytam, ahogyan fel vannak szerelve gazdasági eszközökkel, bútorral, barom-

mal, majorosokkal és más gazdákkal, neki akarom juttatni, s hogy az éléstár is az övé

legyen." Megkérdezték, vajon az is a hagyományhoz tartozik-e, ami a földön a gazda

mindennapi használatára szolgált. A felelet az, hogy a végrendelet szerint, ahogyan

előadták, Seiának a hagyományozott földön felül nem jár több, mint ami a

fiókvégrendeletből nyilvánvalóan kitűnik (amelyet tényleg a végrendeletben írtakat

elfeledve, utóbb készített), amit a felszerelés elnevezésen érteni akart.

Valaki a felszabadítottjának ezekkel a szavakkal hagyományozott telkeket:

„Seiusnak, felszabadított rabszolgámnak ezt és ezt a földet adom, hagyományozom

úgy, ahogyan [151] fel van szerelve, a bérlők szolgáltatásaival és hátralékaival és az

erdőkerülőkkel, élettársaikkal, fiaikkal, leányaikkal": kérdezték, vajon a Stichus nevű

rabszolga, aki közülük az egyik telket művelte, és nagy összeggel volt hátralékban, a

hitbizományi juttatás alapján Seiust illeti-e. Azt feleltem, ha nem a gazda bizalmából,


Oldal: 92

hanem bér ellenében művelte a földet ahogyan az idegen földművelők szokták, nem

illeti őt meg.

„Gaius Seiusnak, tanítványomnak ezeket és ezeket a földeimet, ahogyan fel vannak

szerelve, s a felső házat akarom juttatni": felmerült a kérdés, a házat is felszereléssel

akarta-e adni. A felelet az volt, hogy azok szerint, amit előadtak, úgy tetszik,

felszereléssel adta, hacsak az, akitől követelik, be nem bizonyítja, hogy a

végrendelkező másként gondolta. Ám, ha a lakás, azaz a ház felszerelését

hagyományozta, ahhoz nem járnak a munkára vagy más célra rendelt rabszolgák.

Az örökhagyó a földeket, ahogyan fel voltak szerelve, a bérlőktől és a majorosoktól

járó szolgáltatásokkal és hátralékokkal; rabszolgákkal és minden marhával hagyomá-

nyozta, a rabszolgák különvagyonával és a felügyelőkkel együtt. Felmerült a kérdés,

vajon a bérlők hátralékai, akik a bérlet lejártával óvadék ellenében a bérleményből

eltávoztak, az előbb írott szavak szerint a hagyományhoz tartoznak-e. Azt feleltem,

nem lehet az örökhagyót úgy tekinteni, hogy ezekre a hátralékokra gondolt.

Ugyanez megkérdezte, hogy a felügyelő hagyományozása esetén annak a felesége

és a leánya is a hagyományhoz számít-e, mivel a felügyelő nem a földeken, hanem a

városban tartózkodott. Azt válaszoltam, semmit nem lehet felhozni, miért

tartoznának oda.

Ugyanaz megkérdezte, ha a végrendelkező a végrendelkezés után vidékre utazott,

vajon azok a tulajdonában levő rabszolgái, akik elutazása vagy halála után a

hagyományozott földekre bárki felhatalmazása nélkül, saját elhatározásukból

mentek, azért, hogy a rokonaikat és ismerőseiket [152] meglátogassák, a

hagyományhoz számítanak-e. A válasz az volt, nincsenek hagyományozva azok, akik

véletlenül vagy jártuk-keltükben mentek át oda.

"Pamphilának, felszabadított rabszolganőmnek akarom adni a Titius-féle földet,

felszereléssel és mindazzal, ami ott lesz akkor, amikor meghalok." A kérdés az volt, ha

a Stichus nevű rabszolgát a végrendelkező halála előtt egy évvel arról a földről elvitték,

hogy tanuljon, s az a földre többé nem jött vissza, az vajon szolgáltatandó-e. A válasz

az volt, ha tanulás céljából küldték el, és nem máshová vitték át a földről, akkor

szolgáltatni kell.

„Tyranna nővéremnek a Graecius-féle földemet istállóval és minden

mezőgazdasági felszereléssel együtt hagyományozom." Kérdés, vajon a föld

elnevezésen a legelő is értendő-e, amely a földdel egyszerre lett az övé, és amely

mindig ennek a birtoknak a használatára szolgált, s így a hagyományhoz számít-e. Azt

felelte, ha a legelőt a Graecius-féle földhöz úgy kapcsolta, hogy a föld elnevezésen ezt

is érteni kell, akkor oda számít.

Házak felszereléssel hagyományoztatván, Titia halála idején az aranyozott ezüst

tetejű nyugágyat nem találták meg, hanem az sokáig a csűrben volt elrejtve. Kérdés,

vajon azt is át kell-e adni. Azt feleltem, ha a házban szokott lenni, és azért vitték a

csűrbe, hogy biztonságosabb helyen legyen: ki kell adni.

VK Scaevola D. 33. 7. 20. pr.-8.


Oldal: 93

Hasonlóképpen festőfelszerelés hagyományozása esetén a viasztáblák, a festékek és az

ezekhez hasonlók a hagyományhoz számítanak; ugyanígy az ecsetek és a kagylók.

Aristo a halászfelszereléshez tartozónak mondja a csónakokat, amelyek halfogás

céljára készültek; de ide tartozóknak kell tekinteni a halászokat is.

Fürdőfelszerelés hagyományozása esetén, azt mondják, a fürdős úgy tartozik a

fürdőfelszereléshez, ahogyan az erdőkerülő és a kertészek a földbirtok felszereléséhez,

az [153] üzletvezető a kocsmai felszereléshez, mivel a fürdők nem alkalmasak

használatra fürdősök nélkül.

VK Marcianus D. 33. 7. 17.

Ha az egyiknek élelmet, a másiknak bort hagyományoztak, a bor kivételével minden

egyéb élelem a másik hagyományost illeti.

Ha száz amfora bort azzal hagyományoztak neked, hogy azok a tieid, amelyeket

kiválasztasz, akkor a végrendelet alapján perrel követelheted, hogy engedjék meg

neked azok megkóstolását.


Amikor valaki bort a borosedényekkel együtt hagyományozott, Trebatius tagadta,

hogy ez arra is vonatkoznék, ami hordókban van, és úgy vélte, más a végrendelkező

gondolata és mások a szavai: különben a borosedények a hordókat nem foglalják

magukban. Én, bár a hordók nem tartoznak a borosedények közé, mégsem adnék

igazat Trebatiusnak, aki szerint a bor, amely a hordókban, tehát nem a

borosedényekben van, ne volna hagyományozva. Azt tartom helyesnek, hogy akiknek

a bort edényekkel együtt hagyományozták, azoknak hagyományozták az amforákat,

amelyekben a lefejtett bort tartjuk; a bort ugyanis amforákba és boroskorsókba azzal a

szándékkal fejtjük le, hogy azokban legyen, amíg a felhasználás céljára megvizsgálják.

A hordókba más célból töltjük be, tudniillik azért, hogy azokból utóbb amforákba

vagy boroskorsókba fejtsük le, vagy a hordók nélkül eladjuk.

VK Proculus D. 33. 6. 15.

Valaki végrendeletében ezt írta: „A Graviscanusok községére hagyom arról a

helyreállítandó útról való gondoskodást, amely az ő településükön keresztül az

Aurelia útig húzódik." Felmerült a kérdés, vajon érvényes-e ez a hagyomány.

Iuventius Celsus azt válaszolta: ez az Aurelia-féle út [154] gondozására vonatkozó

rendelkezés majdhogynem tökéletlen ugyan, mivel a pénzösszeg nincs odaírva. Mégis

akkora összeget lehet hagyományozottnak tekinteni, amely erre a dologra szükséges:

hacsak a pénzösszeg nagyságából, vagy annak a pénzforrásnak a szerény voltából,

amelyet a végrendelkező hátrahagyott, nem nyilvánvaló, hogy a végrendelkező

akarata más volt. Ekkor ugyanis a bírónak a vagyon és a hagyomány becsértéke szerint

lehet a mennyiséget megállapítania.

VK Celsus D. 31. 30. [155]


Oldal: 94

VI.

A SZERZŐDÉSEK

A kereskedelmi élet megbénulna szerződési jog nélkül. Az áruk cseréje "csak akkor

folyik kellő biztonságban, ha a megállapodásokat a jog a szerződések védőruhájába

bújtatja, és hátrány- nyal sújtja a szerződésszegőt.

Szándékosan használtunk köznapi szavakat. Aligha akad ugyanis jogi fogalom,

amelyről tévesebb elképzelés élne a laikus közvéleményben, mint a szerződés. Sokan

azt hiszik, hogy a szerződés okmányt, valamiféle írást jelent, amelyet ügyvédek

szoktak körmönfont módon megfogalmazni. Valójában a szerződés nem holmi

ünnepélyes esemény, hanem mindennapi életünk egyik legközönségesebb,

leggyakoribb és legegyszerűbb jogi művelete. Ha az üzletben vásárolunk egy pár cipőt

vagy egy üveg bort, adásvételi szerződés jön létre. Ugyancsak szerződést kötünk

akkor, amikor operabérletet váltunk vagy megrendelünk egy vendéglői vacsorát. A

mai jog minden olyan megállapodást, amely jogi kötelezettséggel jár, szerződésnek

tekint. Lényegében ez volt a rómaiak álláspontja is.

Azért bocsátottuk előre ezt a rövid jogi fejtegetést, hogy a beavatatlan olvasó ne

rettenjen meg a fejezet címétől, és ne tartson attól, hogy régi okiratokról, pecsétekről,

penész szagú irományokról szóló száraz szövegeken kell keresztülrágnia magát. Az

efféle aggályok alaptalanok. A szerződés Rómában sem kivé- teles, hanem

mindennapos esemény volt. A szerződések szabályai, a különféle jogesetek a

mindennapi kereskedelmi életről, a vásárlási szokásokról, vagyis a római emberek

napi ügyes-bajos dolgairól adnak eleven — és a történetíróknál bizonyára [159]

őszintébb - képet. Ne feledjük, hogy a rómaiak a mai olaszok ősei voltak. Ugyanolyan

zajosan éltek, mint Itália mai lakosai, és éppen úgy életelemük volt a kereskedés az

alkudozás.

Bennünket most kevéssé érdekel, miképpen vélekedtek a római jogtudósok a

szerződés elméleti kérdéseiről. Egyébként - a szakemberek bánatára - a rómaiakat nem

is foglalkoztatta különösebben a szerződés teóriája. A valóságban felmerült

bonyodalmakra, jogvitákra kerestek ésszerű megoldást, és e téren sem mutattak

túlzott hajlandóságot a meddő töprengésre. Éppen ezért, a római jog szellemének

megfelelően, nem általában a szerződéssel fogunk törődni, hanem az egyes fontosabb

szerződések némelyik szabályát, egyik-másik vonását" szeretnénk bemutatni.

1. A STIPULATIO

A stipulatio a rómaiak mindenre használatos szerződéskötési módja volt. Ősi,

eredetileg talán eskü jellegű kötelezettségválla- lást jelentett, amely élőszóval, kérdés-

felelet formájában történt. Két szereplője volt: a hitelező, akivel szemben a


Oldal: 95

kötelezettséget vállalták, és az adós, aki kötelezte magát. Más szerződéseknél is

hitelezőnek nevezték a jogosultat és adósnak a kötelezettet.

Valójában a stipulatio a kötelezettségvállalás lehető legegyszerűbb és

legkézenfekvőbb módja volt. A hitelező kérdezett: „ígéred-e, hogy adod Stichus

nevű rabszolgádat?" Erre az adósnak egyetlen szóval kellett válaszolnia, mégpedig

ugyanazzal az igével, amely a hitelező kérdésében szerepélt. Példánkban tehát a

válasz: „ígérem." A stipulatio előnyei közé tartozott, hogy ez a tömör, szóbeli forma

arra késztette a két szerződő felet, hogy egyértelműen és kevés szóval

meghatározzák azt, amiben megállapodtak. így tisztázódott, hogy a sok előzetes

alkudozás, tárgyalás, fecsegés után voltaképpen miben egyeztek meg. Idővel

viszont a stipulatio hátrányává vált, hogy a szóban elhangzó ígéretet nehezen

lehetett bizonyítani. Ezért szokásba jött, hogy írást is készítettek az elhangzottakról.

Minthogy a kérdés-felelet formát tetszés szerinti tartalommal lehetett megtölteni, a

rómaiak mindenfajta kötelezettség vállalására alkalmazták a stipulatiót. Ennek folytán

a jogtudósoknak [160]

Nyugták (viasszal bevont fatáblák)

Nyugták (viasszal bevont fatáblák)


Oldal: 96

Végrendeletét író római polgár (Dombormű)

többnyire éppen a stipulatio taglalása szolgáltatott alkalmat a szerződés egyik-másik

általános elvének kifejtésére. A stipulatio formájának tömörsége pedig méltó

próbaköve volt a jogászi értelmezés művészetének. A szemelvények zöme ezt hivatott

bemutatni.

A kötelezettséget szóbeli úton hozzuk létre kérdés és felelet útján, amikor

megígértetjük (stipuláljuk), hogy nekünk valamit adjanak vagy tegyenek...

Régen ennél a következő szavak voltak szokásosak: Fogadod-e? Fogadom. - ígéred-

e? ígérem. - Hitedre ígéred-e? Hitemre ígérem. - Kezeskedel-e? Kezeskedem. - Fogsz-

e adni? Fogok adni. - Meg fogod-e tenni? Meg fogom tenni.* Közömbös, hogy a

stipulatiót latin, görög vagy valami más nyelven foglalták szavakba, mindkét

szerződő fél érti. Az sem kell, hogy mind a ketten ugyanazt a nyelvet használják; elég

ha a kérdésre egybehangzóan felelnek: sőt két görög latin nyelven is hozhat létre

szerződést....

VK Inst. 3. 15. pr. és 1.

Ha az, aminek adását ígérjük, olyasmi, amit nem lehet tulajdonba adni, a stipulatio

hiábavaló. Így például, ha valaki szabad embert ígért, akit rabszolgának hitt, vagy

halottat, akit élőnek hitt, vagy szent vagy vallási helyet, amelyet világi jellegűnek vélt.

Ugyanígy, ha valaki olyan dolgot ígér, ami természet szerint lehetetlen, mint például

egy kentaurt, a stipulatio szintén hiábavaló. Ugyanígy hiábavaló a stipulatio, ha valaki

egy kötelezettséget olyan feltétel mellett vállal, ami lehetetlen, mint például az, hogy

ujjával megérinti az eget.

VK Gai. Inst. 3. 97-98.

Ilyen stipulatio esetén: „ha a hónap első napján Stichus [161] rabszolgát nem adod,

ígéred-e, hogy adsz tíz pénzt?" a rabszolga meghalván, azt kérdezték, vajon mindjárt,

még a hó elseje előtt lehet-e pereim. Sabinus és Proculus úgy vélik, hogy a felperesnek

* A latin nyelvben nem létezett az "igen"-nek megfelelő szó. Ezért kellett a kérdésben szereplő igét a

kötelezettséget vállaló félnek megismételnie.


Oldal: 97

meg kell várnia a kitűzött napot, és ez a helyesebb nézet. Ugyanis az egész

kötelezettség** feltételhez és időhöz van rögzítve, és jóllehet a feltétel bekövetkezését

már kizártnak lehet tekinteni, a kitűzött határidő még nem járt le. De az ellen, aki így

tett ígéretet: „ha a hónap első napjáig az eget nem érinti meg", a keresetet nyomban

meg lehet indítani. Ezt Marcellus is helyesnek tartja.


Ha azt, amit aranynak gondoltam, bár réz volt, nekem ígérted, ezzel a rézzel tartozol

nekem, mivel a tárgyra nézve megegyeztünk. De rosszhiszeműség címén perellek

téged, ha engem, tudatosan becsaptál.

VK Paulus D. 45. 1. 22.

Ha nekem valaki így kötelezte el magát: „ígéred-e, hogy adsz nekem tízet vagy ötöt",

öt jár. Ha pedig így: „ígéred-e, hogy január vagy február első napján adsz?" úgy kell

venni, mintha február elsejére vállalta volna a kötelezettséget.


Az a szabály, hogy ennek a stipulatiónak az alapján; „Ha Lucius Titius május elseje

előtt nem jön Itáliába, ígéred-e, hogy tízet adsz?" Semmit sem lehet követelni azelőtt,

hogy kiderült, vajon Titius Itáliába azelőtt nem jött, és nem is jöhetett; akár életében,

akár halála miatt esett így.


Azzal szemben nyilván nincs kétség, aki „január elsejére" [162] kötelezi magát, ha

hozzáteszi az "első"-t vagy "legközelebbi"-t. De ha meg is mondja azt, hogy a

„második"-on vagy "harmadik"-on, vagy más valamelyiken, a kérdés hasonlóképpen

meg van oldva. Ha pedig nem teszi hozzá, hogy melyik januárban, a körülmények

alapján lehet levezetni, vajon mit gondolt, azaz mi volt a szerződők szándéka (mert

mindenesetre ahhoz igazodunk, ami a szándékuk volt), és azt fogadjuk el. Ha pedig

nem derül ki, azt kell mondani, amit Sabinus, hogy az első január kezdő napját kell

figyelembe venni. Különösen, ha valaki kötelezettségvállalásához igazodásképpen a

hónapok első napját adja meg. Én is úgy vélem, hogy a következő hónapok első napját

beszélték meg.


Ilyenféle stipulatiót szerkesztettek: „Ha Titius consul lesz, ígéred-e, hogy attól a naptól

fogva minden egyes évben tízet adsz?" Három év múlva a feltétel teljesült. Nem indo-

kolatlanul kétség merült fel, vajon ettől az időtől kezdve lehet-e perelni. A válasz ez:

a stipulatio úgy érvényes, hogy az azokra az évekre vonatkozó szolgáltatást is,

amelyek a feltétel bekövetkezte előtt elteltek, erre az időre halasztottnak kell tekinteni,

** Az eredeti szövegben "obligatio" olvasható. Ezt jogi műszóval "kötelem"-nek szokás magyarra

fordítani. A jobb olvashatóság érdekében ehelyett a kevésbé szabatos, de tartalmilag helyes

"kötelezettség" szót alkalmazzuk - más esetekben is.


Oldal: 98

úgy hogy a döntés a következő: attól fogva, hogy Titius consullá lett, minden egyes

évben, de visszamenőleg az elmúlt időre is szolgáltatni kell tízet-tízet.

VK Africanus D. 45. 1. 64.

Olykor a feltételhez nem kötött stipulatio már a dolog természeténél fogva haladékot

foglal magában, mint amikor olyan (rabszolgagyermeket) ígérnek, aki még az

anyaméhben van, vagy jövőbeli gyümölcsöket, vagy ház építésére kötelezik magukat.

A perelési jog ugyanis attól az időtől kezdődik, amikor a kötelezettséget a dolog

természete szerint teljesíteni lehet. Így, ha valaki arra kötelezte magát, hogy

Carthagóban ad valamit, amikor Rómában van, abban hallgatólag bennfoglaltatik az

az idő, amennyi idő alatt [163] Carthagóba lehet jutni. Ugyanígy, ha valaki a

felszabadított rabszolgától bizonyos munkák végzését kötötte ki, az nem válik előbb

perelhetővé, mint amikor kijelöli a munkát, s a felszabadított el nem végzi.

VK Paulus D. 45. 1. 73. pr.

Kérdezem, vajon erkölcstelennek tartod-e a következő stipulatiót: Az apa vér szerinti

fiát, akit Titius örökbe fogadott, örökössé nevezte ki arra az esetre, ha az apai hatalom

alól szabadul. Az örökbe fogadó apa nem akarta őt a hatalma alól elbocsátani

másként, csak ha neki bizonyos összeget ad, s így a fiú stipulatióval kötelezettséget is

vállalt erre, ha szabaddá teszi. Az örökbe fogadó apa hatalma alól megszabadulván,

az örökös fiú elfogadta a hagyatékot. Az örökbe fogadó apa ezután az előbb említett

stipulatio alapján követelte az ígért összeget. [A jogtudós] ezt válaszolta: a

kötelezettségvállalás okát nem tartom erkölcstelennek, másként ugyanis a fiú az

örökbefogadó hatalma alól nem szabadulhatott volna. Nem lehet jogtalannak

tekinteni a stipulatio okát, ha az örökbe fogadó apa valamit akar magának azért, hogy

a fia a hatalom alól felszabaduljon.

VK Iavolenus D. 45. 1. 107.

„Ígéred, hogy ezen a helyen két éven belül bérházat építesz?" A két év eltelte előtt a

stipulatiót nem szegték meg még akkor sem, ha az arra kötelezett nem építkezett, és

csak annyi van hátra az időből, amennyi alatt az épületet nem lehet felépíteni. Az

elvállalt kötelezettség, amelynek kezdettől fogva megszabott határideje volt, ugyanis

későbbi tény miatt nem változik.


Titia, akinek mástól fia volt, Gaius Seiusszal házasságra lépett, akinek lánya volt. A

házasságkötéskor megállapodtak, hogy Gaius Seius lányát Titia fiával eljegyzi, és

erről okiratot készítettek, s kötbért is kötöttek ki arra az esetre, [164] ha valaki közülük

a házasságot megakadályozná. Azután Gaius Seius Titia férjeként halt meg, a lánya

pedig nem akart házasságot kötni. Kérdés, vajon Gaius Seius örökösei a stipulatio

alapján kötelesek-e helyt állani. Azt feleltem, hogy a stipulatio alapján, az

elmondottak szerint, mivel az ellentétben áll az erkölcsi felfogással, a felperessel

szemben a rossz szándék kifogását lehet felvetni, mivel akár már létrejött, akár


Oldal: 99

jövőbeli házasságokra vonatkozó kötelezettséget kötbérrel megerősíteni

tisztességtelennek minősül.

VK Paulus D. 45. 1. 134. pr.

Ha arra vállalkoztak, hogy Ephesosban adnak valamit, ebben bizonyos idő is benne

van. A kérdés az, miként kell ezt az időt számítani. Az a leghelyesebb, ha az egész

ügyet a bíró, azaz egy tisztességes ember döntésére bízzuk, aki megbecsüli, hogy

mennyi idő alatt tudja egy gondos ember teljesíteni azt, amit ígért. így az, aki az

Ephesosban való teljesítést ígérte, ne legyen kénytelen útlevéllel* éjjel-nappal

ítéletidőben is folytatni az utat, de olyan kényelmesen se utazzék, hogy megrovásnak

tegye ki magát, hanem az időjáráshoz, korához, neméhez, egészségi állapotához

mérten ésszerűen, hogy idejében, azaz annyi idő alatt érkezzék meg, amennyi alatt a

hasonló társadalmi állású emberek többnyire odaérkeznek. Ezt végrehajtván, ha

Rómában marad is, és a pénzt Ephesosban nem tudja adni, nem kevésbé helyesen

lépnek fel ellene, vagy azért, mert rajta múlt, hogy Ephesosban megadja a pénzt, vagy

mert mindenütt lehet teljesítenie. Amit ugyanis határidőre kell teljesíteni, azt

teljesíteni előbb is lehet, annak ellenére, hogy nem lehet követelni. Hogyha valaki a

menetidő gyorsításával vagy szerencsés hajózási viszonyok következtében előbb érke-

zik meg Ephesosba, azonnal köteles teljesíteni, mert abban, ami időben és ténylegesen

véget ért, már semmiféle magyarázkodásnak nincs helye.

VK Venuleius D. 45. 1. 137. 2.

2. AZ ADÁSVÉTEL

Mindenkor és mindenütt az adásvétel a legfontosabb és a leggyakrabban előforduló

szerződés. A rómaiak ezen a téren is szép teljesítményt nyújtottak. A modern

értelemben vett adásvételi szerződés megalkotása az ő művük. Míg más ókori

népeknél az adásvétel csak akkor vált véglegessé, ha az eladó már odaadta a vevőnek

a megvásárolt tárgyat, vagy a vevő fizetett, addig a rómaiaknál a szerződés nyomban

létrejött, mihelyt az eladó és a vevő megegyezett. Tehát a puszta megállapodás

elegendő volt ahhoz, hogy a vevő követelhesse az árut és az eladó a pénzt.

Néhány bevezető szemelvény az adásvétel főbb szabályait, elveit tartalmazza, majd

olyan szövegek következnek, amelyek a római kereskedelem egy-egy „ágát"

szemléltetik. Különösen nagy számban szerepelnek az ingatlanok adásvételéről és a

rabszolgakereskedelemről szóló szemelvények. Az előbbiek számarányát a

telekvásárlás gazdasági fontossága és mai aktualitása is indokolja, míg a rabszolgák

adásvételének szabályai a római jog egyik lényeges, de nem éppen dicső oldalát

mutatják be. Jellemző a rabszolgakereskedelem fontosságára, hogy éppen itt

találkozunk a leggondosabban kimunkált szabályokkal.

Az adásvétel a cseréből ered. Hajdan ugyanis nem volt pénz, és nem hívták az egyik

szolgáltatást árunak, a másikat árnak, hanem az időnként és a dolgokban jelentkező

* Ti. olyan irattal, amely a császári postaszolgálat igénybevételére is feljogosít.


Oldal: 100

szükséglet szerint mindenki cserélte az általa nem használt dolgokat hasznosakért. Ez

többnyire akkor történt, hogyha az, ami az egyiknek fölösleges volt, a másiknak

hiányzott. De mivel nem mindig és nem egykönnyen jött össze, hogy az lett volna

neked, amit én kívántam, nekem viszont az lett volna meg, amit te kapni akartál, olyan

anyagot választottak ki, amelynek nyilvánvaló és állandó értéke a mennyiség

azonossága révén segített a csere nehézségein. És ez a matéria hivatalos alakba

(pénzalakba) kiverve, nem annyira anyagánál, mint inkább mennyiségénél fogva

szolgálja a használatot és a tulajdont. Ezentúl nem nevezik többé mind a két

szolgáltatást árunak, hanem a másikat (az ellenszolgáltatást) árnak, [166] Ámde vajon

lehetséges-e manapság pénz nélkül a vétel. Ez kétséges, mint például, ha én tógát

adtam, hogy tunikát kapjak. Sabinus és Cassius ezt adásvételnek, Nerva és Proculus

cserének és nem vételnek gondolják. Sabinus tanúként hivatkozik Homéroszra, aki

elmondja, hogy a görögök hadserege rézzel, vassal és rabszolgákkal akart bort

vásárolni:

Bort mind onnan vásároltak a fürtös akhájok,

volt, aki rézen, mások meg ragyogó vasat adtak,

más ökrök bőrét, más élő ökröket adva,

más rabszolgákat.

DG (Iliász 7. 472. - 4 sor.)

— de ezek a versek, úgy látszik cserét jelentenek és nem vételt, mint ezek:

Ekkor azonban Glaukosz eszét Kronidész elorozta,

mert ez aranyfegyvert nyújtott át Tüdeidésznak

rézért,

DG (Iliász 6. 234. - 2 sor.)

— pedig az inkább e vélemény mellett szólana, amit másutt ugyanaz a költő mond:

vásárolt még vagyonából.

DG (Odüsszeia l. 430. - 1 sor.)

Mégis helyesebb Nerva és Proculus véleménye: mert amint más eladni, más venni,

más a vevő, más az eladó, úgy más az ár, más az áru. Amit a cserében nem lehet

megkülönböztetni, az az, hogy melyik a vevő, melyik az eladó.

A vétel pedig a ius gentium-ból való, ennélfogva akaratmegegyezéssel jön létre, s

közvetítő vagy levél útján is meg lehet kötni.

VK Paulus D. 18. 1. 1. pr.-2.

... Ezentúl, ha bármely dolog eladásán felül akár írásban, akár írás nélkül foglalót

adtak, még ha külön nem kötötték is ki, hogy mi történjék a foglalóval, ha meghiúsul

a szerződés, akkor is, aki az eladást ígérte, az eladástól visszalépése esetén

kétszeresen köteles a foglalót visszaadni, aki [167] pedig a vételre nézve állapodott

meg, a vételtől visszalépése esetén az általa adott foglalót elveszti, s az annak a

visszaadására irányuló követelést meg kell tagadni.

VK C. 4. 21. 17. 2.


Oldal: 101

Nyilvánvaló, hogy az adásvételkor megegyezésnek kell lennie, különben, ha vagy

magában a vételben, vagy az árban, vagy valami másban nem egyeznek meg, az

eladás tökéletlen. Ha tehát én azt gondoltam, hogy a Cornelius-féle földet veszem

meg, te pedig azt gondolod, a Sempronius-féle földet adod el, mivel a tárgyban nem

értettünk egyet, nincs vétel. Ugyanígy, ha én Stichust, te a távollevő Pamphilust vélted

eladni, nincs vétel, mert a tárgyban nem volt egyetértés.

Persze ha a névben nem értünk egyet, de a tárgyban az egyetértés megvan, semmi

kétség nem lehet, hogy a vétel és az eladás érvényes: a névben való félreértés semmit

sem tesz, amikor a tárgyban az egyetértés fennáll.

Ezért felmerül a kérdés, ha magában a tárgyban nem tévednek, de az anyagban

tévedés van, tegyük fel, ha valaki bor helyett ecetet ad el, vagy ezüst helyett ólmot,

vagy ezüstért más hasonlót, vajon adásvétel történt-e. Marcellus összefoglaló

művének hatodik fejezetében azt írja, létrejött az adásvétel, mivel a tárgyban

megegyeztek, ha az anyagban tévedtek is. Én a bort illetően egyetértek, mivel az anyag

csaknem azonos, ha a bor ecetesedik. Különben, ha a bor nem ecetesedik, hanem már

előbb ecet volt, akkor, úgy tetszik, más folyadékot más gyanánt adtunk el. Egyéb eset-

ben pedig úgy vélem, valahányszor az anyagban tévednek, nincs adásvétel.

VK Ulpianus D. 18. 1.9.

Hogyha én azt gondoltam, hogy szűz lányt vásárolok, holott az már asszony, a vétel

érvényes lesz: a nemben ugyanis nem volt tévedés, Különben, ha én asszonyt adtam

el, te [168] meg úgy vélted, férfi rabszolgát vásárolsz, mivel a nemben történt tévedés,

nem jött létre az adásvétel.

VK Ulpianus D. 18. 1. 11.1.

Mindaz, amit az eladásoknál az áru feldícsérésére mondanak, ha ez nyilvánvaló, az

eladót nem kötelezi. Így például ha az eladó a rabszolgát csinosnak, a házat jól

megépítettnek mondja; de ha azt mondja, hogy a rabszolga írástudó vagy valami

mesterségben jártas, azért felelős: mert már emiatt is többért adja el. Nem kötelezik az

eladót az olyan ígéretek, amelyeket annyira ellenőrizni lehet, hogy a vevőnek azokat

nem lehet fel nem ismernie. Például ha valaki a rabszolgát, aki világtalan, megveszi,

de annak épségét kikötötte. Az eladónak igazolnia kell, hogy a becsapás szándéka tőle

távol volt, ami nemcsak akkor állapítható meg, ha a becsapás céljából homályosan

beszél, hanem akkor is, ha valamit fondorlatosan eltitkol.

VK Florentinus D. 18. 1. 43.

Lucius Titius Germániában, a Rajnán túl földeket vásárolt, és az ár egy részét

megfizette. Mivel a hátralékos rész megfizetésére a vevő örökösét felszólították, az a

követelést visszautasította, mondván, hogy ezeket a birtokokat császári rendelkezésre

részben eladták, részben veterán katonák között jutalomként osztották szét.

Kérdezem, ennek a dolognak a veszélye az eladót terhelheti-e. Paulus azt mondta,


Oldal: 102

hogy a vételi szerződés megkötése után bekövetkező esetek nem sújtják az eladót, és

ezért azok szerint, amiket előadtak, a birtokok árát követelheti.

VK Paulus D. 21. 2. 11. pr.

Sem a vételt, sem az eladást nem képzelhetjük el az eladásra kerülő dolog nélkül.

Ennek ellenére azonban a jövőbeli gyümölcs és az állat szaporulata érvényesen adható

el olyan módon, hogy abban az időben, amikor a kölyök világra jön, az adásvételt már

a szerződés megkötése pillanatában [169] létrejöttnek tekintjük. S ha az eladó

megakadályozta a születést vagy a gyarapodást, őt ezért a vétel címén be lehet perelni.

Az adásvételt olykor mégis el lehet képzelni a dolog nélkül is, pl. akkor, ha valaki saját

kockázatára vesz. Ez az eset akkor, ha egy halászat vagy madárfogás zsákmányát

vagy a tömeg közé szórt ajándékot vásárolják meg. Az adásvétel ugyanis, mivel itt ún.

„reményvételről" van szó, abban az esetben is érvényes, ha a fogás elmarad. Abban az

esetben pedig, ha a tömeg közé szórt ajándékot elperlik, az eladót, mivel ezzel a

lehetőséggel számolni kellett, semmiféle kötelezettség nem terheli.

HG Pomponius D. 18. 1. 8.

Vettem egy házat, de sem én, sem az eladó nem tudtunk arról, hogy leégett. Nerva,

Sabinus és Cassius szerint az adásvétel érvénytelen, annak ellenére, hogy a telek meg-

maradt, és szerintük a kifizetett vételárat vissza lehet követelni. Ha viszont a ház egy

része épen maradt, Neratius szerint a kérdés megoldásakor igen sok függ attól, hogy

a leégett háznak mekkora része maradt meg. így pedig, ha a ház nagyobb része égett

le, a vevő nem kényszeríthető arra, hogy állja az adásvételt, sőt, még azt is

visszakövetelheti, amit esetleg már teljesített. Ha ellenben a ház fele, vagy kevesebb

mint fele égett le, a vevő állni tartozik az adásvételt azzal, hogy egy tisztességes ember

becslése alapján annyival kevesebbet fizet, amennyivel a ház értéke a tűz miatt csök-

kent. Ha pedig az eladó értesült a ház leégéséről, a vevő azonban erről nem tudott, az

adásvétel érvénytelen abban az esetben, ha az egész ház az eladás előtt leégett. Ha

viszont a ház egy része épen maradt, az adásvétel érvényes, és az eladó köteles a

vevőnek visszatéríteni annyit, amennyivel károsodott. Hasonlóképpen kell eljárni az

ellenkező esetben is, akkor tudniillik, ha a vevő tudomást szerzett az esetről, az eladó

azonban nem. Ugyanis itt is nemcsak az adásvétel érvényes, hanem a vevő köteles az

eladónak a teljes vételárat is megfizetni, ha ugyan még nem fizette volna meg, [170]

vagy abban az esetben, ha már teljesített, nem követelheti azt vissza. Ha pedig

mindketten, a vevő is és az eladó is tudomást szereztek arról, hogy a ház teljesen vagy

akárcsak részben is leégett, nincsen szerződés, mivel mindketten rosszhiszeműek...

HG Paulus D. 18. 1. 57.

Egy telek eladója a szerződésben kikötötte, hogy a vevő köteles a telket 30 napon belül

lemérni, és őt a telek nagyságáról értesíteni. Az eladó mentesül kötelezettségétől, ha a

megszabott idő lejárta előtt nem kap értesítést. A vevő a mérésre megszabott határidő

eltelte előtt jelezte, hogy mennyivel találja kisebbnek a kérdéses telek nagyságát, és


Oldal: 103

ezért a vételár arányos részét vissza is kapta. Ezt követően eladta ezt a telket, és

miután azt maga mérte le vevőjének, a telek nagyságát kisebbnek találta, mint

korábban. Vitatott volt, hogy kérheti-e eladójától a korábban kikötött vételárnak

további, a telek hiányzó részével arányban álló csökkentését. A válasz szerint ez a

szerződés rendelkezésétől függ: ha ugyanis abban állapodtak meg, hogy a vevő

köteles a telket 30 napon belül lemérni, és az eladót a különbözetről értesíteni, akkor

igényét, mivel a kikötött határidő leteltét követően értesítette az eladót, nem

érvényesítheti. Ha viszont a kikötés úgy szólt, hogy a vevő köteles a telket néhány

napon belül lemérni és a földterület nagyságát közölni, akkor, még évek múltán is,

feltéve, hogy 30 napon belül értesítette arról, hogy a telek kisebb, kérheti a vételár

arányos részének visszatérítését.

HG Paulus D. 18. 1. 40. pr.

A telek vételét meg nem kötöttnek tekintjük még abban az esetben is, ha csupán a szél

csavart ki fákat vagy elemésztette ezeket a tűz, feltéve, hogy a telket, pl. egy olajfa-

ligetet, éppen e fák miatt vásárolnának meg. Ez független attól, hogy az eladó tudott-

e a kárról vagy sem. Arra vonatkozóan pedig, hogy a vevő ismerte-e ezt a körülményt

vagy sem, [171] éppoly kevéssé tudott erről mint az eladó, ugyanaz irányadó, amit a

fenti esetekben a házakról mondottunk.

HG Papinianus D. 18. 1. 58.

Vitatott volt, hogy ha a fákat a telken, annak megtekintése után, de még az adásvétel

megkötése előtt a szél kidönti, köteles-e az eladó a kidőlt fákat a vevőnek átadni. A

döntés az, hogy nem köteles, mivel az adásvétel a fákra, tekintve, hogy azok még a

telek eladása előtt megszűntek a telek részei lenni, nem vonatkozik. Ha ellenben a

vevő nem tudta, hogy a fák kidőltek, az eladó azonban tudta, s a vevőt mégsem

figyelmeztette, köteles a vevő teljes kárát megtéríteni, feltéve, hogy az adásvételre

egyáltalán sor kerül.

HG Gaius D. 18. 6. 9.

Rutilia Polla megvette a Sabatenes Angularius-féle tavat és a tó melletti tíz láb széles,

száraz földdarabot. Kérdéses, hogy abban az esetben, ha ez a tízlábnyi terület, amely

akkor a tóhoz tartozott, a tó áradása következtében víz alá kerül, a parttól számított

következő tíz láb széles sáv Rutilia Pollát illeti-e meg? Proculus a kérdésre így

válaszolt: úgy vélem, hogy az a tó, amelyet Rutilia Polla megvett, csak abban a

terjedelemben tekinthető eladottnak, amekkora az eladáskor volt, és hozzá csupán az

a tíz láb széles sáv tartozik, amely azt ebben az időben körülvette. Az áradás miatt

ugyanis még nem lehet a tavat a vásárlás idejének terjedelméhez képest megnövelve

birtokolni.

HG Proculus D. 18. 1. 69.


Oldal: 104

Ha valaki azzal a kikötéssel adott el egy rabszolganőt, hogy annak testét ne bocsássák

áruba, s ha a vevő az ellen tenne, a nőt elviheti tőle. Jóllehet a rabszolganő többször

cserélt gazdát, az elvitelre való jog azt illeti meg, aki először adta el.

VK Paulus D. 18. 1. 56.

Ha egy rabszolgát azzal a kikötéssel adtak el, hogy bizonyos időn belül fel kell

szabadítani: ha nem szabadítják is fel, [172] szabaddá lesz, ha pedig az, aki eladta,

ebben az akaratában állhatatosan megmaradt, az örökös akaratát kutatni nem kell.


Azt kérdezték, ha valaki a saját rabszolgáját eladta, és megparancsolta, hogy azt

bizonyos időn belül szabadítsák fel, de utóbb megváltoztatta akaratát, és a vevő ettől

függetlenül felszabadította, vajon ezen a címen van-e valami perlési joga. Azt

mondtam, az eladásból eredő perlési jog a rabszolga felszabadítása folytán, akár ha

megváltozott is az eladó akarata, érvényét vesztette.


Amikor valaki eladta Pamphila és Stichus nevű rabszolgáit, az adásvételbe azt a

kikötést vette bele, hogy Pamphila és Stichus, akiket csökkentett áron adott el, Seiusén

kívül, más rabszolgaságában ne legyenek, és gazdájuk halála után szabadságban

éljenek. Azt kérdezték, vajon ezek a rabszolgák, akikről így állapodott meg az eladó

és a vevő, a vevő halálával minden további nélkül felszabadultak-e. Azt válaszoltam,

hogy az isteni Hadrianus császár erről hozott rendelkezése szerint, Pamphila és

Stichus, akiknek az ügyéről szó van, ha nem szabadították fel őket, rabszolgák

maradnak.

Az isteni Marcus Aurelius császár azonban az adásvételi szerződésben kikötött

szabadságról elrendelte, hogy felszabadítás nélkül is szabaddá váljanak, még akkor

is, ha a szabadulást az eladó a vevő halálának idejére halasztotta el.

VK Scaevola D. 18. 7. 10.

Az aedilis curilis-ek ezt mondták ki: „Akik rabszolgákat adnak el, tudassák a

vevőkkel, hogy milyen betegségük vagy hibájuk van, melyik rabszolga szökött már

meg, melyik csavargó vagy bűncselekménnyel terhelt. Mindezeket a rabszolgák

eladásakor nyíltan és egyenesen közöljék. Hogyha az eladás ezektől eltérően jött létre,

vagy annak [173] megszegésével, amit a rabszolga tulajdonságairól az eladáskor

mondtak, s amiért helyt kell állani, akkor a rabszolgavétel felbontására perlési

lehetőséget biztosítunk a vevőnek és mindazoknak, akikre ez a dolog tartozik."

VK Ulpianus D. 21. 1. 1. 1.

Ezen edictum kifüggesztésének az oka az, hogy elébe vágjon az eladók

fondorlatainak, és segítségére legyen a vevőknek, ha bárkit közülük az eladók

becsapnak. Tudni kell azonban, hogy még ha nincs is az eladónak tudomása arról,


Oldal: 105

amiért az aedilis-ek rendelkezése szerint felelnie kell, az reá nézve mégis kötelező. És

ez nem méltánytalan: a vevőnek ugyanis mindegy az, miért csapják be, az e adó

tudatlansága vagy ravaszsága miatt.


Ha tehát valamelyik rabszolgának olyan hibája vagy betegsége volna, amely az ő

használatát vagy szolgálatát akadályozza, a hiba miatt visszaadásának van helye; meg

kell jegyeznünk azonban, nem minden ok jelenti azt, hogy a rabszolga hibásnak

minősül. Enyhe láz tehát, vagy régi váltóláz, amely mégis már megszüntethető, vagy

kis seb, ha nem is közölték, önmagában nem hiba: ezeket ugyanis el lehet hanyagolni.

Példaképpen felsoroljuk ezért, hogy kik számítanak betegnek vagy hibásnak.

Vivianusnál kérdezik azt, ha a vallási tébolyban szenvedő rabszolga időnként a fejét

rázza, és mond valamit, vajon egészségesnek számít-e ennek ellenére. És Vivianus azt

mondja, hogy egészséges, mert nekünk, úgymond, egyeseket kisebb elmebeli hiba

ellenére egészségesnek kell tekintenünk; máskülönben, mondja, az lenne, hogy ebből

az okból vég nélkül sokakról tagadnánk, hogy egészségesek, mint például a kissé

babonásról, az indulatos természetűről, a csökönyösről és más lelki betegségben

szenvedőkről. Inkább az egészségéért, mint a lélek hibáiért vállalnak kötelezettséget.

Mégis olykor, mondja, a test hibája a lélekre is kihat, [174] és azt is hibássá teszi: mint

ez a dühöngővel megesik, mert ez a láz miatt következik be. Mi a helyzet tehát? Ha

valakinek az elmebeli hibája olyan, hogy azt a vevőnek kifogásolnia kellene, és az

eladó, bár tudja, mégsem közli, a vétel alapján felelős.

VK Ulpianus D. 21. 1. 1. 8-9.

Kérdezték, vajon az, akinek a nyelve le van vágva, egészségesnek minősül-e. Ez a

kérdés felmerül Ofiliusnál is, nála lóval kapcsolatban. Azt mondja, az ilyent nem lehet

egészségesnek tekinteni.


Sabinus azt mondja, hogy a néma beteg: betegségnek kell ugyanis tekinteni, hogy

nincs hangja. Hanem az, aki nehezen beszél, nem beteg, az sem, aki nem világosan

beszél, aki viszont nem érthetően beszél, az mindenesetre beteg.


Ofilius azt mondja, hogy ha a rabszolga egyik ujja le van vágva, vagy egyik tagjából

valamit összemarcangoltak, ha meggyógyult is, de emiatt mégis kevésbé használható,

nem számít egészségesnek. Azt olvasom, hogy Cato is írta: akinek kéz- vagy lábujját

levágták, beteg, ami a fentebb írt megkülönböztetésnek megfelelően igaz is.

De ha valakinek kezén vagy lábán több ujja van, ha ezeknek száma semmit sem

akadályoz, nem ok a hiba miatti visszavételre. Emiatt nem azt kell nézni, mennyi az

ujjak száma, hanem azt, hogy a több vagy kevesebb ujjat lehet-e akadály nélkül

használni.


Oldal: 106

A rövidlátóról kérdezték, vajon egészséges-e: úgy vélem, ezt is vissza lehet a hiba

miatt adni.

De a farkasvakságban szenvedő is betegnek számít, vagyis az olyan rabszolga, aki a

hajnali és az alkonyati időben nem lát. Ezt a betegséget a görögök nüktalópának

hívják. [175] Némelyek homályos látásnak vélik azt, amikor a rabszolga a világosság

felé fordulva, semmit sem lát.

Kérdés az is, vajon a dadogó, a selypítő, a beszédhibás és az, aki lassú beszédű, a

kajla, a befelé hajló lábú egészséges-e: úgy vélem, ezek egészségesek.


Akinek a foga hiányzik, nem beteg: az emberek nagy részének ugyanis hiányzik

valamelyik foga, és emiatt még nem beteg. Különösen, mivel fogak nélkül születünk,

és emiatt addig is nem kevésbé egészségesek vagyunk, amíg fogaink nőnek. Különben

egyetlen öregember sem lenne egészséges.

VK Paulus D. 21. 1. 11.

Kérdezték arról a rabszolganőről, aki mindig halottakat hoz a világra, vajon beteg-e.

Sabinus is azt mondja, hogyha az anyaméh hibájával függ össze, akkor beteg. Ha a

rabszolganő teherbe esik, mindenki egyetért abban, hogy egészséges, mert a nő

legnagyobb és különleges kötelessége, hogy teherbe essék és magzatát megóvja. A

gyermekágyas nőt is egészségesnek kell tekinteni, ha semmi külső behatás nem

történik, amely testét valamiféle betegséggel fenyegeti.

Caelius azt mondja, Trebatius különbséget tett a meddő nő tekintetében; ha

természettől fogva meddő, akkor egészséges,de ha testi hiba miatt, ellenkezőleg van.


Egy rabszolgalány eladásáról készült szerződés

Sextus Quintilius Maximus és Sextus Quintilius Condianus consulsága évében, Iulius

idusa előtti nyolcadik napon, Szidében...

Artemidórosz, Kaisziosz fia, alexandriai lakos, a piacon megvett Lucius Iulius

Protoctetustól egy Szambatida nevű leányt, akit Athénaisznak is hívnak, vagy

bármilyen más [176] néven neveznek, phrügiai származású, tizenkét esztendős,

háromszázötven ezüst denariusért. Szavatosságot és kezességet vállalt Hermeiosz

Héphaiszta fia azért, hogy a lány a rendelkezéseknek megfelelően egészséges,

senkivel kapcsolatban sem terheli bűncselekmény, nem szökevény és nem csavargó,

szellemileg ép.

Ha pedig miatta részben vagy egészben pert indítanának a vevő ellen és elperelnék

a lányt, akkor Artemidorosz Kaisziosz fia kérdésére Lucius Iulius Protoctetus becsüle-

tére ígérte, hogy felszólítás nélkül megfizeti a vételár kétszeresét. Egyben kijelentette,

hogy megkapta a vételárat. Mindezért kezességet vállalt Hermeiosz Héphaiszta fia.


Oldal: 107

[Az eladó aláírása]: Lucius Iulius Protoctetus eladtam a lányt háromszázötven

denariusért, és kijelentem, hogy átvettem a vételárat, amint fentebb le van írva.

[A kezes aláírása]: Hermeiosz Héphaiszta fia kezességet vállalok a lány eladásáért,

és szavatolom azt, ami fentebb le van írva.

DGy FIRA III. 133.

Ha az eladott bor megsavanyodik, vagy valami más hibája van, a kár a vevőé, mint

akkor is, ha a bor kiömlik akár az edények összetörése miatt, akár más okból. De ha

az eladó a veszély vállalására kötelezi magát, arra az időre, amelyre magát kötelezte,

akkor azt viselnie kell. Ha az időt nem jelölte meg, addig tartozik a veszélyt vállalni,

ameddig a bort megkóstolják, ugyanis ténylegesen akkor adta el, amikor

megkóstolták. Vagy úgy állapodnak meg tehát, hogy meddig vállalja a borral

kapcsolatos veszélyt, és addig viseli is; vagy nem állapodnak meg, és akkor a

felelősségvállalás a bor megkóstolásáig tart. Ám ha a vevő a hordókat vagy az

edényeket megjelölte is, de a bort még nem kóstolták meg, következetesen azt

mondjuk, hogy a veszély az eladóé, hacsak a megállapodás más nem volt.

VK Ulpianus D. 18. 6. 1. pr. [177]

Ha valaki bort adott el, és azt kötötte ki, hogy bizonyos időn belül meg kell kóstolni,

azután pedig az eladón múlt, hogy nem kóstolták meg, vajon a megsavanyodás és a

habosodás veszélyéért csak a múltra nézve kell az eladónak felelnie, vagy az időpont

elmúltával is (hogyha esetleg tönkre ment, miután a kóstolásra kitűzött nap elmúlt, a

felelősség az eladót terheli), vagy inkább a vétel felbomlott (mintha feltétellel adták

volna el, vagyis azzal, ha a megkóstolás a kitűzött nap előtt sorra kerül)? És érdekes,

mi a teendő; én pedig úgy vélem: ha ez homályos, azt kell mondani, a vétel fennmarad,

a felelősség azonban az eladót terheli a megkóstolásra kitűzött nap után is, mivel a

helyzetet maga idézte elő.


Az eladónak szabad akár kiöntenie a bort, ha a mérésre időpontot tűzött, és a

határnapig a mérés nem történt meg. De nem öntheti ki rögtön, hanem csak miután a

vevővel tanúk előtt közölte, hogy vagy vigye azt el, vagy tudja meg, hogy a bort ki

fogják önteni. Ha pedig, jóllehet kiönthetné, ezt mégsem teszi meg, dicséretet érdemel.

Emiatt hordóbért is igényelhet, de csak ha érdekében volt, hogy üresek legyenek azok

az edények, amelyekben a bor volt (vagy ha azokat a jövőre bérbe akarta adni), vagy

ha azok helyett más hordókat kellett bérelnie. Előnyösebb pedig edényeket bérelni, és

a bort nem odaadni, kivéve, ha a vevő megtérít annyit, amennyiért azokat bérli, vagy

pedig a bort tisztességesen eladni, vagyis annyi gondot fordítani rá, amennyi a saját

kára nélkül lehetséges, s így a vevőt minél kevesebb veszteség érje.



Oldal: 108

Egyesek úgy vélik, hogy ártalmas méregre vonatkozólag nem lehet adásvételt kötni,

amint a bűnös ügyre szóló megbízás vagy társaság is érvénytelen. Ez a nézet

helyesnek tekinthető olyankor, amikor semmi módon sem lehet más [178] anyag

hozzátételével a mérget hasznossá tenni. Mást kell viszont mondani azokról a

mérgekről, amelyek más anyagokkal elkeverve annyira elveszítik ártalmas

természetüket, hogy belőlük ellenméreg vagy gyógyító orvosság készíthető.

DGy Gaius D. 18. 1. 35. 2.

3. A BÉRLET

A római jogban a bérleti szerződés a mainál jóval szélesebb területre terjedt ki. A

modem jogász egy dolognak ellenszolgáltatásért történt használatba adását nevezi

bérletnek, a rómaiak viszont idesorolták a szabad emberek bérmunkáját is - a mai

munkaszerződést -, továbbá az olyan megállapodásokat, amikor valaki egy bizonyos

teljesítmény, egy bizonyos termék szolgáltatására vállalkozott pénz ellenében. Ezt ma

vállalkozói szerződésnek nevezzük.

A kiválogatott szövegek a bérlet mindhárom fajtáját szemléltetik. Akárcsak az

adásvételnél, itt is a szerződés tárgyai szerint csoportosítottuk a szemelvényeket.

Találkozunk ingatlan bérbeadásával, néhány - mai ember számára is tanulságos - ház

vagy lakásbérleti üggyel, fürdő bérbeadásával, bérmunkával. A vállalkozói szerződés

köréből a legérdekesebbeket: az építkezési és a hajófuvarozási eseteket válogattuk ki.

A bérlet, minthogy a természetjogon alapul, és a ius gentium-on nem előírt szavak

használatával, hanem, mint az adásvétel, akaratmegegyezéssel jön létre.


A bérlet igen közel áll az adásvételhez, és ugyanolyan szabályok szerint jön létre.

Mert amiként az adásvételt akkor kötik meg, ha az árban megállapodtak, ugyanúgy

a bérletet is akkor tekintik megkötöttnek, ha a bérben megállapodtak. Olyan nagy

hasonlóság van az adásvétel és a bérlet között, hogy némelykor kérdésessé válik,

vajon adásvételről vagy bérletről van-e szó? Mint például, ha egy aranyművessel

[179] megállapodom, hogy a saját aranyából nekem meghatározott súlyú és alakú

gyűrűt készítsen, és ezért - mondjuk - háromszázat kapott, ez vajon adásvétel vagy

bérlet-e? Az a döntés, hogy egy szerződés keletkezett, és ez inkább adásvételi.

Hogyha az aranyat én adom, és bért állapítunk meg a munkáért, nem kétséges, hogy

bérlet jött létre.

VK Gaius D. 19. 2. 2. pr.-1.

Ha egy telket tízért adtam bérbe, te pedig úgy véled, hogy ötért bérelted ki, nem jött

létre szerződés. Ha viszont úgy vélem, hogy kevesebbért adtam bérbe, te pedig úgy

hiszed, többért bérelted, akkor a bérlet nem terjed többre annál, mint amit én

gondoltam.



Oldal: 109

Ha a vihar ereje kárt okoz, vizsgáljuk meg, vajon tartozik-e a bérbeadó a bérlőnek

valamit nyújtani. Servius szerint a bérbeadó a bérlővel szemben helytállani tartozik

minden eseményért, amelynek ellenállani nem lehet (vis major). Így a vízáradásért, a

varjak, a seregélyek pusztításáért, vagy ha más hasonló történik, vagy az ellenséges

betörésért. Ha azonban a hibák magából a dologból erednek, azok a bérlőt terhelik,

így, ha a bor megecetesedik, a vetések a férgektől, gyomoktól tönkremennek. De nem

a bérlő kára, ha földcsuszamlás történik és minden gyümölcs odavész. Az elveszett

magvak kárán felül ilyenkor nem kényszeríthető arra, hogy még a föld béréért is helyt

álljon. Ha pedig a szárazság az olajfa gyümölcsét tönkreteszi, vagy az a nap szokatlan

heve miatt következik be, a kár a tulajdonosé lesz. Ha viszont semmi szokatlan nem

történt, a kár a bérlőé. Ugyanez áll akkor is, ha átvonuló hadsereg valamit fegyel-

mezetlenségből magával visz. De ha földrengés következtében úgy besüpped a föld,

hogy semmivé lesz, a kár a tulajdonosra hárul, mert neki a földet szolgáltatnia kell,

hogy gyümölcsöztethessék azt.

VK Ulpianus D. 19. 2. 15. 2. [180]

Azzal a kikötéssel adtam bérbe a földet, hogy másnak szabad azt bérbe adnom, ha

nem a szerződés szerint művelik, és amennyivel kevesebbért adom bérbe, azt nekem

meg kell téríteni. Arról viszont nem szólt a megállapodás, hogyha többért adom bérbe,

azt neked adom. Mivel a földet senki sem művelte, ugyanazt többért adtam bérbe.

Kérdem, vajon a többletet tartozom-e kiadni. A válasz ez: ilyen kötelezettségvállalás

esetén azt kell legfőképpen tekintetbe venni, mi volt a két fél megállapodása; úgy

tetszik, hallgatólag abban állapodtak meg, hogy nem kell semmit sem megtéríteni, ha

a földet nagyobb pénzért adták bérbe, vagyis, hogy ezt a kikötést csakis a bérbeadó

érdekében vették be.

VK Iavolenus D. 19. 2. 51. pr.

Ha a lakók valamivel kevésbé kényelmesen használják az emeleti lakás egyik részét,

nem kell mindjárt a bérből levonni. A lakó ugyanis abban a helyzetben van, hogy a

kényelmetlenségnek valami kis részét viselnie kell, ha az olyan váratlanul adódik elő,

ami miatt a tulajdonosnak valamit le kell bontania. Nem annyira azonban, hogy az

emeletnek arról a részéről, amelynek nagyobb darabjára a lakónak használati joga

van, a tulajdonos a tetőt eltávolítsa.

VK Alfenus D. 19. 2. 27. pr.

Valaki harmincért házat bérelt, s az egyes emeleteket úgy adta bérbe, hogy az

összesből negyven gyűljön össze. A ház tulajdonosa, mivel az épületet

megrongálódottnak mondta, lebontotta. Az volt a kérdés, mennyinek kell venni a

perértéket, ha az, aki az egészet bérelte, bérlői minőségben perel. A felelet az, hogy ha

a megrongált épületet szükséges volt lebontani, a perértéket abból kell kiszámítani,

amennyiért a háztulajdonos bérbeadta, annak az arányos résznek a levonásával,


Oldal: 110

amely idő alatt bérlők nem lakhattak ott. Ha viszont nem volt szükség a lebontásra,

hanem azt a tulajdonos csak azért tette, mert jobb [181] házat akart építeni, annyit kell

a bérlő javára megítélni, amennyi kára keletkezett abból, hogy a lakók elköltöztek.

VK Alfenus D. 19. 2. 30. pr.

Valaki a városban évi húsz pénzért fürdő üzemben tartására vállalkozott, és kikötötte,

hogy a fűtőkályha, a csövek és más hasonlók helyreállítására száz pénzt fizessenek

neki. A vállalkozó a száz pénzt követelte. Az a véleményem, hogy ez akkor jár neki,

ha biztosítékot ad arról, hogy a pénzt azoknak a dolgoknak a helyreállítására fordítja.

VK Labeo D. 19. 2. 58. 2.

Egyik másoló a munkaerejét bérbe adta, majd az, aki bérbe vette, meghalt. A másoló

kérelmére Antoninus császár az isteni Severusszal együtt leiratában a következőket

mondta: „Mivel azt adod elő, hogy nem rajtad állt, hogy Antonius Aquila részére az

elvállalt munkát teljesítsed, ha ugyanabban az évben bért mástól nem kaptál,

méltányos, hogy megkapd a járandóságodat."

VK Ulpianus D. 19. 2. 19. 9.

Ha a házépítést úgy adom ki a vállalkozónak, hogy az utóbbi mindent a saját költségén

végezzen, és reám csak a tulajdont ruházza át, mégis bérletről van szó, mert a mester-

ember a saját munkáját, azaz az elkészítés kötelezettségét adja bérbe.

VK Paulus D. 19. 2. 22.2.

Marcius vállalta, hogy Flaccusnak házat épít. Azután, hogy a munka egy része

elkészült, az épület földrengés következtében összedőlt. Massurius Sabinus szerint,

ha ezt természeti erő okozta, amilyen a földrengés, a kár Flaccust terheli.

VK Iavolenus D. 19. 2. 59.

Ha a hajós rakomány szállítását vállalta Minturnae-ba, és [182] mivel a Liris-folyón* a

hajó oda nem juthatott, az árut más hajóra rakta, és ez a hajó a folyó torkolatánál

elpusztult, felelős-e az első hajós? Labeo azt mondja, nem felelős, ha gondatlanság

nem terheli. Különben, ha a tulajdonos akarata ellenére járt el, vagy akár az időjárás,

akár a hajó kevésbé alkalmas volta miatt nem kellett volna így eljárnia, akkor a bérlet

alapján kell perelni.

VK Ulpianus D. 19. 2. 13. 1.

Ha a kapitány a hajót kormányos nélkül a folyóra bocsátja, és vihar keletkezvén, azt

irányítani nem tudja, és a hajó elpusztul, a hajó utasainak ellene a bérleti szerződés

alapján perlési lehetőségük van.

VK Ulpianus D. 19. 2. 13. 2.

* Liris - kis, 158 km hosszú folyó, Rómától délre, Latium és Campania halárán. Mai nevén: Liri.


Oldal: 111

Ha valaki elvállalta, hogy hajóján nőt fuvaroz, majd a hajón gyermek születik, úgy kell

megítélni, hogy a gyermekért semmi sem jár, mivel annak a fuvarozása nem nagy

teljesítmény, és nem veszi igénybe mindazt, ami a hajó utasainak a használatára

szolgál.

VK Ulpianus D. 19. 2. 19. 7.

A rhodoszi (hajózási) törvény kimondja, hogy ha a hajó megkönnyítése érdekében az

áruk egy részét kidobták, a kár, valamennyiük érdekében adódott, valamennyiük

hozzájárulásával térüljön meg.


Ha a megrakott hajó könnyítése végett, minthogy terhével a folyóba vagy a kikötőbe

befutni nem tudott, bizonyos árukat csónakba raktak át, hogy akár a folyón kívül, akár

magánál a torkolatnál vagy a kikötőnél ne legyenek veszélyben, és ez a csónak

elsüllyedt, arányosan kell [183] megosztani a kárt azok között, akiknek a hajóban

sértetlen maradt az árujuk, és azok között, akik árujukat a csónakban elvesztették,

éppen úgy, mintha az árut a hajóból kidobták volna. Jogi szakvéleményének második

fejezetében Sabinus is ezt tartja helyesnek. Ezzel szemben, ha a csónak az áruk egy

részével sértetlenül megmarad, a hajó pedig elpusztul, a megosztásnál nem kell

számításba venni azokat az árukat, amelyek a hajóban vesztek el, mivel az áru kido-

bása egy épségben maradt hajó esetében vehető figyelembe.

De ha a hajó, amely a viharban csak az egyik kereskedő áruinak a kidobása révén

könnyebbedett meg, más helyen elsüllyedt, és néhány kereskedő áruit bér ellenében

búvárok halászták ki, Sabinus véleményével egyezően annak, akinek áruit a hajózás

alatt a hajó terhelésének csökkentése miatt vetették ki, részesülnie kell azokéból, akik

a magukét utóbb búvárok révén tartották meg. Azoknak viszont, akik áruikat így

tartották meg, nem kell részt venniük annak a kárában, aki a hajóút során dobatta ki

áruit, de azokból a búvárok valamit kihalásztak. Azoknak az áruit ugyanis nem lehet

úgy tekinteni, hogy kidobásuk a hajó megóvása végett történt.

VK Callistratus D. 14. 2. 4. pr.-1.

4. A TÁRSASÁG

A magánkereskedelem és a magán kézműipar világában gyakori, hogy ketten vagy

hárman társulnak gazdasági célból. Egyesítik anyagi erejüket a közös cél érdekében,

a nyereség reményében. Máskor az egyik fél szakértelmét nyújtja, társai pedig tőkét

adnak az üzleti vállalkozáshoz. Ezeket a szigorúan személyes jellegű

szövetkezéseket nevezték a rómaiak társági szerződésnek. A személyes jelleg

természetesen nem úgy értendő, hogy a társak kötelesek maguk dolgozni, és nem

használhatják fel rabszolgáik munkáját. Mivel a társaság a kölcsönös bizalomra

épült, bármelyik társ kiválása vagy halála azt jelentette, hogy megszűnt a társaság.

A jogi nehézségek - érthetően - rendszerint a hasznok és a kiadások elosztásából, a


Oldal: 112

károk vállalásából [184] adódtak. Az itt szereplő néhány szöveg a társasági

szerződések mögött rejlő gazdasági valóságra is fényt vet.

Társasági szerződést szoktunk kötni vagy az egész vagyonra, vagy egyetlen ügyre, pl.

a rabszolgák megvétele vagy eladása céljából. Nagy vitát váltott ki az: lehet-e olyan

társaságot létrehozni, hogy valakit a haszon nagyobb része illessen, viszont a kárból

kisebb rész terheljen. Quintus Mucius úgy vélte, hogy ez a társaság természetével nem

egyeztethető össze. Servius Sulpicius azonban, akinek a felfogása győzött, úgy vélte,

hogy lehet ilyen módon is társaságot létrehozni, s mint mondotta, az úgy is létrejöhet,

hogy valaki a kárból egyáltalán semmiféle részt ne viseljen, a haszonból azonban

részesüljön, feltéve, hogy a munkája olyan értékes, hogy méltányos őt ilyen feltétellel

a társaságba bevenni. Mert kétségtelen, hogy társaságot úgy is létre lehet hozni, hogy

az egyik tag pénzt ad, s bár a másik nem ad, mégis a hasznot megosztják egymás

között. Valakinek a munkája ugyanis gyakran pénzzel ér fel. Az is bizonyos, hogy ha

a felek között nincs is megállapodás a haszon és a kár arányát illetően, a haszon és a

kár egyenlő részekben lesz köztük közös. Ha azonban az egyikre, pl. a haszonra nézve

a részeket meghatározták, a kárra nézve azonban nem állapították meg, úgy arra

nézve is, amit elmulasztottak meghatározni, a részek egyenlők lesznek. A társaság

egészen addig áll fenn, amíg a tagoknak közös a szándéka; mihelyt azonban akár

egyikük is felmondja a társaságot, az megszűnik. Természetesen, ha valaki azért

mondja fel a társaságot, hogy valami éppen kínálkozó haszonra egyedül tegyen szert,

pl. a tagok minden jelen és jövőbeli vagyonára kötött társaságnál a társam, mivel

örökös lett, azért lép ki a társaságból, hogy az örökséget egymaga szerezze meg,

kényszeríteni lehet a haszon felosztására. Ellenben, ha más olyan haszonhoz jutott,

amelynek megszerzésére nem törekedett, az csupán őt illeti. Kizárólag engem illet

meg viszont mindaz, amit a társaság felmondását követően [185] bármilyen módon

szerzek. Megszűnik azonfelül a társaság valamelyik tag halálával is, mivel az, aki

társaságra lép, meghatározott személyt választ magának.

HG Gaius Inst. 3. 148-152.

Ha a társasági tagok egyike a társaság ügyeinek ellátása céljából, pl. azért, hogy árukat

vásároljon, útra kel, csupán az adott üggyel kapcsolatos kiadásokat számíthatja fel a

társaságnak. Jogosan fogja tehát felszámítani az útiköltséget, mind a fogadók, mind az

istállók, valamint a málhásállatok és szekerek bérét, amelyek a saját utazásához,

továbbá csomagjai és az áruk szállításához voltak szükségesek.

HG Ulpianus D. 17. 2. 52. 15.

Két bankár társult egymással, majd egyikük külön szerzett valamit, és abból hasznot

húzott. Vitatták, hogy a haszonnak közösnek kell-e lennie. Severus császár Flavius

Felixnek a következőképpen válaszolt leiratában: „Még ha főképp banktevékenységre

utaltak is a felek, jogilag nem vitás, hogy az, amihez a társ nem bankári tevékenység

során jutott hozzá, a társát nem illeti."

HG Ulpianus D. 17. 2. 52. 5.


Oldal: 113

...társulunk úgy, hogy neked három, nekem pedig egy lovam van, azzal a céllal,

hogy lovamat magadhoz véve, eladsz egy négyesfogatot, és a vételár negyedét

nekem fizeted. Nos, ha az eladás előtt lovam elpusztul, Celsus szerint a társaság

megszűnik, és lovaid vételárának egy részét sem kell átadnod, mivel a társaság

létrehozásának nem az a célja, hogy egy négyesfogatot tartsunk, hanem az, hogy

eladjuk a lovakat. Ha viszont a megállapodás úgy szólt, hogy négyesfogatot tartunk

és azt közösen használjuk, s neked három részed van, nekem pedig egy, úgy kétség-

kívül még most is társak vagyunk.

HG Ulpianus D. 17. 2. 58. pr. [186]

5. A MEGBÍZÁS

A római jogban sokáig nem járt fizetség azért, ha valaki elvállalta, hogy más

érdekében elintézzen valamit: ellássa a perbeli képviseletét, megvásároljon számára

egy házat. A római társadalom ugyanis annyira át- meg átszövődött a személyes

kapcsolatokkal és függőségekkel, hogy rendszerint olyan félszabad vagy függő

helyzetben levő emberek intézték megbízás alapján mások ügyeit, akiknek ez jogi

vagy legalábbis erkölcsi kötelességük volt. Csak a császárkorban ismerték el, hogy

ezért a többnyire szellemi jellegű fáradozásért is jár fizetség. Alighanem az ügyvédek

szorgalmazhatták legbuzgóbban a megbízás honorálását.

A megbízás, ha nem ingyenes, akkor semmis. Ugyanis az erkölcsi kötelességből és

barátságból ered, tehát természetétől idegen az, hogy ára legyen — ha pedig pénz

kerül szóba, akkor már inkább bérletről beszélhetünk.

KI Paulus D. 17. 1. 1. 4.

Megbízás akkor jön létre közöttünk, ha vagy csak az én érdekemben, vagy csak más

érdekében, továbbá az én és más érdekében, vagy akár az én és a te, tehát közös érde-

künkben, illetve a te és a más, azaz közös érdeketekben bízlak meg. Hiszen ha téged

csupán a te érdekedben bíználak meg, a megbízás teljesen fölösleges, ennélfogva

ebből kötelezettség nem származik. Kizárólag az én érdekemben jön létre a megbízás,

például abban az esetben, ha megbízlak téged, hogy járj el ügyeimben, vagy vásárolj

nekem egy telket, vagy érettem vállalj kezességet. Csupán más érdeke az az eset, ha

megbízlak téged, hogy intézd Titius ügyeit, vagy vásárolj neki telket vagy érette

kezeskedj. Az én és más érdeke, tehát közös érdek az, ha például megbízlak a magam

és Titius ügyeinek intézésével, vagy nekem és Titiusnak történő telekvásárlással,

illetve érettem és Titiusért való kezességvállalással. A te és az én érdekem az, ha pél-

dául azzal bízlak meg, hogy hitelezz kamatra annak, aki kölcsönt adott vagyonomra.

A te és a más érdeke az, ha [187] például megbízlak téged, hogy Titiusnak hitelezz

kamatra, mert ha azzal bíználak meg, hogy kamat nélkül hitelezz, akkor a megbízás

csupán a más érdekében jönne létre. Viszont a te érdekedben jön létre a megbízás, ha

azzal bízlak meg, hogy pénzedet inkább fordítsd ingatlan vásárlására, mintsem hogy


Oldal: 114

kamatra kölcsönadd, vagy ellenkezőleg, inkább kölcsönökre, mint telekvásárlásra

fordítsd. Az effajta megbízás inkább jó tanács, mint megbízás, és ennélfogva nem is

eredményez lekötöttséget, mivel a jó tanács senkit sem kötelezhet, még akkor sem, ha

nem használ annak, akinek adták, mivel hogy mindenki szabadon ítélheti meg, hogy

hasznos-e neki, javára válik-e a jó tanács.

KI Gaius D. 17. 1. 2.

Ha valaki megbízott engem azzal, hogy saját ügyemben járjak el, és eljárok, akkor

felvetődik a kérdés: lehetséges-e megbízás alapján pert indítani. Celsus erre

válaszként összefoglaló munkájának hetedik fejezetében azt hozza fel, hogy az

esetben, amikor Aurelius Quietus - mint mesélik - megbízást adott a nála

vendégeskedő orvosnak, hogy az ravennai kertjében, ahová évente visszavonult

pihenni, labdapályát, fűtőberendezést, valamint bizonyos egészségügyi

beruházásokat végezzen, akkor annak levonásával, amennyivel az építmények

értékesebbé lettek, a többletberuházások költségeit a megbízás keresetével perelni

lehet.


6. A KÖLCSÖN

Bár a kölcsön az adásvétel mellett a leggyakoribb és a legfontosabb szerződés, mégis

aránylag kevés szemelvényt vettünk fel a bemutatására. Ennek a tartózkodásnak az a

magyarázata, hogy a kölcsönből adódó jogesetek, jogviták aránylag ritkán tartal-

maznak olyan színes elemeket, amelyek a puszta jogi érdekességen kívül az akkori

életről is tanúskodnának. Sőt, az idevágó [188] szövegek nemegyszer meglehetősen

szárazak. Természetesen olyanokat igyekeztünk kiválogatni, amelyek nem ezek közé

tartoznak.

A dolog átadásával jön létre az ügylet, például a kölcsön esetében. A kölcsön-

nyújtásnak az a jellemzője, hogy tárgyai csak olyan dolgok lehetnek, melyek súly,

szám vagy mérték szerint meghatározhatók, amilyen a vert pénz, a bor, az olaj, a

gabona, a rézérc, az ezüst és az arany. E dolgokat megszámlálva, megmérve vagy

lemérve azzal a céllal adjuk át, hogy e dolgok a kölcsönvevőé legyenek, és hogy

majdan nekünk ne ugyanazt, hanem ugyanolyan fajtájú, másik dolgot adjon vissza.


Ha kölcsönöztünk, bár nem kötöttük is ki azt, hogy azonos minőségű lesz majd, amit

a kölcsönvevő visszaad, az adós ugyanabból a dologfajtából silányabbat mégsem

adhat vissza: pl. nem adhat újbort óbor helyett, mert ez magához a szerződés

lényegéhez tartozik, tehát eleve kikötöttnek tekintendő, hogy ugyanabból a dologból

ugyanolyan minőségűt kell visszaadni, mint amilyent kaptunk volt.



Oldal: 115

Megkértél, hogy hitelezzek pénzt neked. Mivel pénzem nem volt, aranycsészét, illetve

aranytömböt adtam, azzal, hogy add el, és használd fel az érte kapott pénzt. Ha eladod

ezeket, úgy vélem, a pénz kölcsönnek tekintendő. Ha ugyanis a csészét vagy az

aranytömböt — bár nem voltál, gondatlanul hanyag — elvesztetted volna még eladás

előtt, az a kérdés merül fel, hogy melyikünk a károsult. Az én véleményem szerint

Nervának a megkülönböztetése igen helyes, és nagy fontossága van annak, vajon

eladásra szántam-e az aranycsészét vagy aranytömböt. S ha egyszer eladásra szántam,

az én károm az, hogy elveszett, éppúgy mintha másnak adtam volna át, hogy adja el.

Ezzel [189] szemben, ha nem az volt a szándékom, hogy a magam javára túladjak a

dolgomon, hanem az eladás oka az volt, hogy te használd az eladásiból befolyó pénzt,

akkor a te károd az, hogy elveszett, különösen abban az esetben, ha kamat nélkül

kölcsönöztem.

KI Ulpianus D. 12. 1. 11. pr.

Egyesek úgy vélekedtek, hogy azt, aki tízet követel, nem lehet arra kényszeríteni,

hogy fogadjon el ötöt, és járjon a többi után, sem annak, aki egy telket a sajátjának

mond, annak részét perelnie, noha mindkét esetben emberségesen jár el az a praetor,

aki a felperest arra kényszeríti, hogy a felajánlottat azért fogadja el, hiszen feladata a

perek csökkentése is.

KI Iulianus D. 12. 1. 21.

7. A HASZONKÖLCSÖN

A mindennapi beszédben nem teszünk különbséget a kölcsön és a haszonkölcsön

között; mindkettőt kölcsönnek nevezzük. A könyvet, a kabátot "kölcsönadjuk"

barátunknak, holott ilyenkor haszonkölcsön jött létre. Kölcsönbe pénzt szokás adni,

és ilyenkor az adós nem ugyanazokat a pénzdarabokat, bankjegyeket köteles

visszaadni, amelyeket kapott - máskülönben nem sok értelme lenne a kölcsönnek -,

hanem ugyanolyan „mennyiségű" pénzt. Ugyanez történik akkor, amikor a

szomszédasszonynak zsírt vagy sót kölcsönzünk. A haszonkölcsönnél ellenben

ugyanazt a dolgot kell visszaadni, amelyet egy időre szívességből használatra adunk.

A kölcsön és a haszonkölcsön világos elhatárolása a római jogászok műve. A

haszonkölcsön, ha hihetünk forrásainknak, meglehetősen gyakori szerződés lehetett

Rómában. Itt mindössze néhány szöveggel szemléltetjük.

Akinek továbbá egy dolgot használatra, azaz haszonkölcsönbe adnak, az az átadás

ténye miatt kötelezi el magát, [190] és haszonkölcsön címén perelhető. Ez azonban

nagyon is különbözik attól, aki kölcsön kapott valamit; a dolgot ugyanis nem úgy

adják neki, hogy az övé legyen, s ezért magát a dolgot lesz köteles visszaadni ...

Haszonkölcsönbe adottnak pedig helyesen csak akkor tekintjük a dolgot, ha bér

fizetése vagy kikötése nélkül kaptad azt használatra. Ha bért is kikötöttek, akkor a

dolog használatát bérletnek kell tekinteni: a haszonkölcsönnek ugyanis ingyenesnek

kell lennie.


Oldal: 116

HG Inst. 3. 14. 2.

Ha haszonkölcsönbe adok neked egy lovat, azzal, hogy azt meghatározott útra

veheted igénybe, s a ló anélkül, hogy hibás volnál, az úton legyengül, nem felelsz a

haszonkölcsön alapján. Én voltam ugyanis hibás, hogy a lovat olyan hosszú útra

adtam haszonkölcsönbe, amelynek fáradságát nem volt képes elviselni.

HG Pomponius D. 13. 6. 23.

Ha rabszolgám a dolgomat haszonkölcsönbe adja neked, miközben tudod, hogy nem

akarom, hogy az nálad haszon- kölcsönben legyen, a haszonkölcsön és a lopás

büntetésre menő keresetével, továbbá a lopás kártérítésre menő keresetével lehet

perelni.

HG Ulpianus D. 13. 6. 14.

Megkértél, hogy adjam kölcsön a rabszolgámat egy tállal. Ha a rabszolga nálad

elveszíti a tálat, akkor Cartilius szerint tiéd a felelősség, mert úgy kell venni, hogy a

tálat is haszonkölcsönbe adtam. Ha viszont a rabszolga megszökik a tállal, nem felel

az, aki haszonkölcsönbe kapta, kivéve ha a szökés körül gondatlanság terheli.

DGy Ulpianus D. 13. 6. 5. 13. [191]

8. A LETÉT

Rómában ugyanúgy előfordult, mint napjainkban, hogy valaki elutazván megkérte

ismerősét, őrizze meg értékes holmiját, vagy gondozza távollétében a háziállatait.

Ebből a szokásból fejlődött ki a letéti szerződés. Minthogy a rómaiaknál ez a szerződés

rendszerint jó barátok között jött létre, a megőrzésért nem járt fizetség, csupán a

költségek megtérítését lehetett igényelni. A pénzletéttel viszont már akkoriban is

hivatásos emberek, a bankárok foglalkoztak, és a letét után kamatot fizettek, akárcsak

a modern bankok.

A letét az, amit valakinek megőrzésre adnak át. Az elnevezés egyrészt a „teszik", azaz

átadják igéből ered, másrészt a „le" igekötő gazdagítja a szó jelentését, így is

figyelmeztetve arra, hogy a dolog megőrzése teljesen a letéteményes becsületességére

van bízva.


Az esetben, ha valaki rabszolgáját őrzés céljából történetesen szárazmalomba adta, ott

viszont őrzési díjat számítottak fel, úgy vélem, bérbeadóként lehet a szárazmalom

tulajdonosát perelni. Ha viszont én a rabszolga szárazmalomban végzett munkájáért

bért kaptam, akkor bérbeadóként perelhetek, hiszen, ha a rabszolga munkája őrizete

költségeit kiegyenlíti, akkor mintegy a bérlet egy faja áll fenn. Ámde mivel pénzt nem

fizettek, az előírt szavak keresetét lehet indítani. Ha csupán élelmezték a rabszolgát,

és a munkájáról nem állapodtak meg, akkor letét címén lehet perelni.


Oldal: 117

KI Ulpianus D. 16. 3. 1. 9.

Quintus Caecilius Candidus a következő szövegű levelet írta Paccius Rogatianusnak:

„Caelius Candidus Rogatianusának üdvözletét küldi. E levél útján hozom szíves

tudomásodra, hogy azt a 25 aranyat, amelyről úgy rendelkeztél, hogy nálam

maradjon, üzleti könyveimben javadra [192] írtam, mindjárt gondoskodva arról is,

hogy az összeg ne maradjon haszon nélkül, tehát hogy kamatozzék neked."

Felvetődik a kérdés, hogy e levél alapján követelhető-e a kamat. A válaszom csak az

lehet, hogy a jóhiszeműségen alapuló eljárás szerint jár a kamat, akár kiadta kamatra

a pénzt, akár saját céljaira használta fel.

KI Scaevola D. 16. 3. 28.

A szerződéseknél megkívánt jóhiszeműség a legnagyobb méltányosságot igényli; de

pusztán a ius gentium alapján bíráljuk-e el, vagy pedig a ius civile és a praetori jog

figyelembevételével is? Példának okáért abban az esetben, ha egy főbenjáró bűnös

letétbe helyezett nálad 100-at, majd deportálták, és vagyonát elkobozták, vajon neki

kell-e a pénzt visszajuttatni, avagy az állam javára kell befizetni? Ha csupán a ius

gentiumot és a természetjogot vesszük figyelembe, akkor annak kell visszaadni az

összeget, aki adta. Ha azonban a ius civilét és a jogrendet tekintjük, akkor az állam

javára juttatandó, mert a gonosztevőnek - éppen azért, hogy gonosztetteinek

következményei mások elrettentését is szolgálják - nyomorral is kell vezekelnie.

KI Tryphoninus D. 16. 3. 31. pr.

Ha egy vitás dolog letéteményese a rábízott rabszolgát - akit azért bíztak rá, mert

ügyében vizsgálat folyik, és ezért megkötözték, illetve kínpadra vonták - irgalomból

elereszti, akkor véleményem szerint szinte már csalárdul járt el, mivel tudta, hogy

eljárás folyik ellene. Nem megfelelő alkalommal gyakorolt irgalmat, ugyanis

lehetősége lett volna elhárítani magától e feladatot, nem pedig csalárdul eljárnia.


Publia Maevia férjéhez utaztában Gaia Seiának a következő szavak kíséretében adott

át egy ruhákkal és azok [193] felszerelésével megrakott lezárt ládát: „Juttasd vissza

nekem, ha teljesen egészségesen hazatérek, ha viszont valami történik velem, akkor

korábbi férjemtől született fiam kapja meg." Mivel meghalt, bizonytalan, hogy az

átadott dolgot a fiának avagy férjének kell-e kiadni. Paulus véleménye az, hogy a

fiúnak kell kiadni.

KI Paulus D. 16. 3. 26. pr.

9. AZ AJÁNDÉKOZÁS


Oldal: 118

Bár a rómaiak az ajándékozást nem nevezték kifejezetten szerződésnek, mégis ide

sorolható. A jogtudósok szabatosan kimunkálták az ajándékozás ismérveit. Csak azt

az ingyenes juttatást sorolták ide, amikor az ajándékozó vagyona ezzel csökkent, a

megajándékozotté pedig növekedett. Tehát ajándék volt, ha valaki a rabszolgáját a

barátjának adta, de nem tekintették ajándéknak azt, ha például szívességből elvégzett

neki egy munkát, ezzel az ő vagyona nem csökkent.

Első tekintetre visszásnak tetszik, hogy a házastársak közötti ajándékozást a római

jog tiltotta. De érthetővé válik ez a szabály is, ha nem apró alkalmi meglepetésekre,

hanem ház, telek, rabszolgák ajándékozására gondolunk. A rómaiak attól tartottak,

hogy a férj vagy a feleség - visszaélve a házastársi szeretettel és ragaszkodással -

kifosztja hitvesét. Korunkban is formai előírásokkal nehezítik meg a házastársak

közötti ajándékozást. Így a magyar jog szerint közjegyzői okirat szükséges hozzá.

Az számít ajándéknak, amit minden jogi kényszer nélkül engednek át.

VK Papinianus D. 39. 5. 29. pr.

Az ajándékozás többféle. Van, aki azzal a szándékkal ajándékoz, hogy nyomban azé

legyen, aki kapja, és hozzá többé semmi esetre vissza ne kerüljön, s ezt semmi más

okból nem teszi, mint hogy bőkezűséget és jótékonyságot gyakoroljon. Ez a szó igazi

értelmében vett ajándékozás. Van, aki úgy [194] ajándékoz, hogy csak akkor legyen

azé, aki kapja, amikor valami bekövetkezik: ez nem igazi ajándékozás, hanem csak

feltételhez kötött ajándékozás. Hasonlóképpen, amikor valaki azzal a szándékkal

ajándékoz, hogy az, aki kapja, azonnal tegyen meg valamit, ha pedig valami meglesz

vagy nem lesz meg, azt akarja, hogy az ajándék hozzá kerüljön vissza. Ez sem igazi

ajándékozás, hanem olyan, amely bizonyos feltétel bekövetkeztével felbomlik. Ilyen

például a halál esetére szóló ajándékozás.

VK Iulianus D. 39. 5. 1. pr.

A szeretetből adott ajándékok, akár tisztességesek, akár nem, nincsenek tiltva.

Tisztességesek az arra érdemes barátoknak adott ajándékok, vagy azok, amelyeket

szükséges volt adni. Tisztességtelenek a prostituáltaknak adott ajándékok.


Más házában ingyen lakni ajándékozásnak minősül. Aki ott lakik, azt kapja

ajándékba, hogy a lakásért nem fizet bért. Érvényes lehet ugyanis az ajándékozás testi

tárgy ajándékozása nélkül is, mint például, ha az adósommal ajándékozás céljából

úgy állapodom meg, hogy bizonyos idő letelte előtt nem követelem tőle a tartozását.


Az ifjabb Aquilius Regulus így írt Nicostratus szónoknak: „Mivel atyámmal is mindig

együtt voltál, és engem ékesszólásoddal és szorgalmaddal jobbá tettél, neked ajándé-

kozom az emeletet, és megengedem neked, hogy abban lakjál, és azt használd."

Regulus halála után Nicostratus a lakás miatt perbe keveredett, és mikor erről velem


Oldal: 119

eszmecserét folytatott, azt mondtam, úgy védekezhetik, hogy nem puszta

ajándékozás volt, hanem Regulus a tanítói szolgálatért valami díjazás formájában

ellenszolgáltatást adott, és [195] ezért a jövő időre szóló ajándékot nem lehet

érvénytelennek tekinteni.


Nálunk bevett szokás, hogy a férj és a feleség között az ajándékozások nem

érvényesek. Bevett pedig azért, hogy az egymás iránti kölcsönös szeretet folytán

mértéktelenek lévén, ne fosszák ki ajándékokkal egymást, az egymás iránti pazarlásra

való hajlandóságuk következtében pedig ne csökkenjen az a törekvésük, hogy

gyermekeiket minél jobban felneveljék. Sextus Cecilius még azt az okot is hozzáteszi:

gyakran megtörténhetne, hogy a házasságok felbomlanának, ha nem ad ajándékot az,

aki megteheti. És erre való tekintettel bekövetkezhetnék az, hogy a házasságok

megvásárolhatókká válnak.

VK Ulpianus - Paulus D. 24. 1. 1. - 2.

Ez a megfontolás császárunk, Antoninus Augustus rendelkezéséből is kitűnik, mert

így szólt: „Őseink a férj és a feleség között az ajándékozásokat megtiltották, csakis a

lélekbeli szeretetet minősítvén tisztességesnek; vigyáztak a házastársak jó hírnevére

is, hogy egyetértésük ne látsszék olyannak, amit pénzért hoztak létre, vagy hogy az

ajándékozás a jobb házastársat szegénységbe ne vigye, a rosszabb pedig gazdagabbá

ne legyen."

Lássuk, kik között tilosak az ajándékozások. Ha szokásaink és törvényeink szerint

a házasság fennáll, az ajándékozás nem érvényes. De ha valami akadály útját állja

annak, hogy házasság keletkezzék, az ajándékozás érvényes. Tehát, ha egy senator

lánya a senatus határozata ellenére egy felszabadított szolgájával, vagy provinciából

származó asszony azzal, aki ott szolgálatot teljesít, a szolgálati szabályok ellenére

házasságra lép, az ajándékozás érvényes, mert ezek nem házasságok. Mégsem szabad

ezeket az ajándékozásokat jóváhagyni, mégpedig azért, hogy ne legyen a helyzetük

jobb azoknak, akik vétkeztek. Az isten [196] Severus császár Pontius Paulinus senator

felszabadított rabszolganője esetében mégis ellenkezőleg határozott, mivel ott az

együttélés nem házastársi érzelemből fakadt, hanem inkább ágyasság jellegű volt.


Elfogadott nézet az, hogy az ágyasnak adott ajándékot nem lehet visszavonni. Még ha

utóbb házasság jön is létre köztük, akkor sem lehet érvényteleníteni azt, ami korábban

érvényes volt. Vajon a házasságot vizsgálva, figyelemmel kel! lenni arra, hogy a

házastársak közötti megbecsülés és szeretet megvolt-e már akkor is, mielőtt azt

megkötötték volna? Így válaszoltam: „Ezt mérlegelni kell, a házasságot ugyanis nem

a házastársak közti szerződés hozza létre."

VK Papinianus D. 39. 5. 31. p.


Oldal: 120

Családhoz tartozó fiú nem ajándékozhat, még akkor sem, ha külön kezelt vagyonával

szabadon rendelkezhetik. Ezt ugyanis nem azért engedik meg neki, hogy azt

elpazarolja. Mi van tehát akkor, ha a jognak megfelelő meggondolásból ajándékoz:

vajon vélekedhetünk úgy, hogy az ajándékozásnak helye van? Válaszunk igenlő.

Ugyanígy vélekedünk akkor is, ha valaki a családhoz tartozó fiúnak megengedte

külön kezelt vagyonával való szabad intézkedését, ha ehhez határozottan hozzátette:

megengedte neki, hogy ajándékozzon. Nem vitatható, hogy ebben az esetben is

ajándékozhat. Néha a személy rangjából és helyzetéből is lehet erre következtetni.

Tételezzük fel, hogy a fiú senator vagy más hasonló rangot visel. Ilyenkor

elképzelhető, hogy az apa megengedte az ajándékozást is.

VK Ulpianus D. 39. 5. 7. pr.-3. [197]


Oldal: 121

VII.

A BÜNTETŐJOG

Az egyszerűség és az érthetőség kedvéért adtuk ennek a fejezetnek a "büntetőjog"

címet. Ez a szó érzékelteti ugyanis leginkább, amiről az itt összegyűjtött szövegek

szólnak: a mai szóhasználatban bűncselekményeknek nevezett tettekről, azok meg-

büntetéséről és a bűnösök ellen indított eljárásról. De meg kell vallanunk, hogy ez a

cím mind a modern, mind a római jog szemszögéből nézve pontatlan. A mai jog

különválasztja a büntetőjogot a büntető eljárási jogtól, ebben a fejezetben pedig

mindkettőről szó lesz. Római jogi szempontból az a kifogás vethető fel, hogy azokat a

cselekményeket, amelyeket ma a büntetőjog egy jogtestben egyesít, a romaiak két

csoportra osztották, és különbözőképpen ítélték meg. A mai bűntettek nagyobb részét

"crimen"-nek nevezték, és a modern büntetőjoghoz hasonlóan az állam üldözte és

büntette őket; ezek tehát nagyjában megegyeznek a mai bűncselekmények jogi

jellegével. Más bűntetteket viszont, így például a lopást, "delictum"-nak vagy

„maleficium"-nak neveztek, és nem a büntetőjoghoz tartozónak tekintettek, hanem a

magánjogba soroltak be. "A tettest nem a hatóság üldözte, és büntette meg. Kilétét a

károsultnak magának kellett kinyomoznia, és ha ez sikerült, magánjogi pert

indíthatott ellene, ugyanúgy, mintha - mondjuk - a kölcsöntartozását nem fizette

volna meg. Büntetésképpen a tolvaj az okozott kár többszörösét fizette meg. Ezt a

pénzt, minthogy a per magánjellegű volt, nem az állam, hanem a károsult kapta. Ez a

kettősség mindvégig megmaradt a római jogban, bár a császárkorban némiképp [201]

elhalványult a "delictum" magánjellege. Itt mindkét fajta bűncselekményről: a

"crimen"-ről és a "delictum"-ról szó lesz.

Elöljáróban néhány szót kell ejtenünk a római büntetőjog védelmében. A

szakemberek többnyire úgy vélekednek, hogy Rómában a büntetőjog meglehetősen

kezdetleges és a magánjoghoz képest alacsony színvonalú volt. Ebből kiindulva,

kevesen foglalkoznak a római büntetőjoggal, és minthogy nem ismerik, a kedvezőtlen

előítélet egyre csak erősödik. Pedig érdemes a büntetőjogi szövegekkel

megismerkedni. Ezeket olvasgatva könnyen meggyőződhetünk arról, hogy az elítélő

vélemény vitatható. A római büntetőjogot alighanem a magánjog kiválósága

kárhoztatta hamupipőke szerepre. Olyasféle sorsra jutott, mint

a zseniális emberek tehetséges fiai. A lángelme fényében a tehetség is gyenge

képességnek tetszik, ezért sohasem ítélik meg tárgyilagosan. Kétségtelen, hogy a

római büntetőjog nem érte el ugyanazt a magas szintet, mint a magánjog. De az is

bizonyos, hogy egy ennyire kedvezőtlen összehasonlítás híján jobban megbecsülnék.

A büntetőjoggal végeredményben ugyanazok a jogtudósok foglalkoztak, akik a római

magánjogot kialakították. Kevéssé valószínű, hogy mihelyt a büntetőjogról kezdtek

írni, elveszítették volna ítélőképességüket és hozzáértésüket. Az is bizonyos persze,

hogy a büntetőjog közvetlenebbül védi az államrendet a magánjognál, politikai


Oldal: 122

érdekeknek itt nagyobb szerepük van, ez a jogászok kezét is jobban megkötötte. A

büntetőjog kevesebb teret biztosított a „méltányosság művészetének" gyakorlására.

Ha mindezt mérlegeljük, talán sikerűi tárgyilagos képet alkotnunk a római

büntetőjogról.

Amint a szemelvényekből kiviláglik, a rómaiak nem egy - ma sem értéktelen -

büntetőjogi elvet dolgoztak ki. így például kimondták, hogy a büntetőtörvények

értelmezésekor az enyhítésre, nempedig a szigorításra kell törekedni. Figyelemre

méltó az a szabály is, hogy senkit sem szabad távollétében elítélni, mert így nincs

lehetősége a védekezésre. Ezt az értelmes elvet még a modem büntetőjog sem követi

mindig. Pozitív vonás az is, hogy a bírót nem kötelezték arra, hogy meghatározott

büntetést rójon ki, hanem lehetővé tették a számára, hogy - akárcsak ma - a tett súlya

szerint enyhébb vagy szigorúbb ítéletet hozzon.

Ezeket a pozitívumokat azonban egy sor kevéssé rokonszenves vonás ellensúlyozza.

Semmiképpen sem helyeselhető például a vallatáskor alkalmazott tortúra. Igaz ugyan,

hogy csak a [202] vádlottak kínvallatását engedélyezték, a tanúkét nem, de a

rabszolgákra még ez a megszorítás sem vonatkozott. Jellemző a római jogtudósok

világos ítélőképességére, de opportunizmusára is, hogy - amint Ulpianus egyik

szövegéből kitűnik - tisztában voltak a kínvallatásnak mint bizonyítéknak a

tökéletlenségével. A jogtudós elmondja, hogy a szívósabb emberek kiállják a kín-

zásokat, és nem vallanak, míg mások, félvén a szenvedéstől, inkább hazudnak,

csakhogy ne gyötörjék őket. Tehát tudták - valószínűleg nem csupán Ulpianus, hanem

kollégái is -, hogy a kínvallatás nem alkalmas az igazság kiderítésére, mégsem tudunk

arról. hogy javasolták volna megszüntetését vagy akárcsak az enyhítését.

Végeredményben a római büntetőjog sem a sommás elmarasztalást, sem a

kritikátlan magasztalást nem érdemli meg. Igen modernül hangzó és ésszerű

büntetőjogi elvek mellett negatív vonásokkal is találkozunk. Ezek a számunkra

visszataszító eszközök persze az ókorban mindenütt elterjedtek, sőt a XVIII. századig

Európában is ilyesféle módszereket alkalmazott a büntetőjog. Legfeljebb azt vethetjük

a rómaiak szemére, hogy büntetőjogukkal nem mindenben előzték meg korukat.

1. A BÜNTETŐJOGI ELVEK

Amikor a törvényeket értelmezzük, inkább enyhíteni kell a büntetést, mint

súlyosbítani.

ZJ Hermogenianus D. 48. 19. 42.


Oldal: 123

Annak, aki napjainkban a rendkívüli perrend* szerinti büntető eljárást vezeti, akár

súlyosabb, akár enyhébb ítéletet [203] tetszése szerint szabad hoznia, úgy azonban,

hogy a mértéket egyik esetben se lépje túl.


Bűncselekményt elkövetni előre megfontoltan, felindulásból vagy véletlenül lehet.

Élőre megfontoltan bűnöznek a rablók, akiknek ez a mesterségük, felindulásból, aki

részegségében tettlegességre vetemedik, vagy fegyverhez nyúl. Véletlenül pedig az,

aki vadászat közben fegyverét a vadra hajítja és embert öl vele.

ZJ Marcianus D. 48. 19. 11. 2.

Az apa bűne vagy büntetése miatt makulátlan marad a fiú, mert mindenki a saját vétke

terhét viseli, és nem lehet a bűnt örökölni, amint ezt Marcus Aurelius és Lucius Verus

császárok a hierapolisbelieknek írták.

ZJ Callistratus D. 48. 19. 26.

A puszta szándékért senki sem büntethető.


2. A BÜNTETŐ ELJÁRÁS

E címszó alatt azokat a szövegeket gyűjtöttük össze, amelyek a vádlott ellen indított

eljárásról, a vádról, a bizonyításról szólnak. A legnagyobb eltérés a mai és a római

büntető eljárás között talán az volt, hogy míg napjainkban a vádat az állam

tisztviselője: az ügyész képviseli, addig Rómában - nem lévén ügyészségi szervezet -

bármelyik polgár emelhetett vádat. A császárkorban a vádemelés sokszor egyszerű

feljelentést jelentett. Ebben a tekintetben a római eljárás tehát kevésbé hatósági jellegű

a modern büntető eljárásnál.

Ebben a részben megismerkedünk a vádlottak őrizetének, a mai "előzetes

letartóztatásnak" a szabályaival, a feltételes szabadlábra helyezéssel, amelyhez azt

kívánták meg, hogy valaki kezességet vállaljon a vádlottért. Olvashatunk a

kihallgatásról és [204] a kínvallatásról is. Figyelemre méltó, hogy a kínvallatás éppen

nem dicső módszerének taglalása során Ulpianus váratlanul meglepően modern

gondolatot vet fel. Felhívja a bírák figyelmét arra, hogy a kihallgatáskor ne tegyenek

fel olyan kérdéseket, amelyek sugallják a választ - úgynevezett „szuggesztív"

kérdéseket -,mert ezzel befolyásolják a vádlottat vagy a tanút.

A rómaiak büntető eljárása pozitív és negatív vonások keveréke, akárcsak

büntetőjoguk egésze.

* A császárkor kezdetén, a köztársaság rendje szerint történő igazságszolgáltatás mellett bevezették

rendkívüli eljárásként azt, hogy a császár hivatalnokai ítélkeztek egyes ügyekben. Ez fokozatosan

kiszorította a régi igazságszolgáltatási formákat, majd az i. sz. IV. században egyedüli bírósági eljárássá

vált. Ulpianus, a III. században, még rendkívüli eljárásnak nevezi, holott az ő korában ez a megjelölés

már nemigen felelt meg a való helyzetnek: a császári igazságszolgáltatás túlsúlyának.


Oldal: 124

Nem minden olyan per közvádas, amelyben bűncselekmény a tárgy, hanem csak

azok, amelyek cselekménye törvény szerint közvádra üldözendő.

ZJ Macer D. 48. 1. 1.

Egyes közvádas perek főbenjárók, mások nem. Főbenjárók azok, melyek büntetése

halál vagy száműzés, amit a víztől és a tűztől való eltiltásnak nevezünk. E

büntetésekkel ugyanis a tettes kikerül a polgárok közül. A nem főbenjárók büntetése

nem száműzés, hanem kitiltás, ugyanis a kitiltottnak megmarad a polgárjoga. Azok

sem főbenjárók, amelyekben vagyoni vagy testi büntetést szabnak ki.


Hogy kik emelhetnek vádat, azt megértjük, ha tudjuk, hogy kik nem emelhetnek.

Egyesek nem emelhetnek vádat koruk vagy nemük miatt, a gyermek és az asszony.

Mások esküjük miatt, mint a zsoldoskatonák, mások tisztségük és hatalmuk miatt,

mert ezek viselői kockázat nélkül nem idézhetők perbe*, mások saját bűnük miatt,

mint akik elvesztették a becsületüket, mások hamis vád miatt, mint akik két vádlottal

szemben írtak alá vádat, és a vádemelésért vagy vádat nem emelésért pénzt fogadtak

el. Egyesek állapotuk miatt, mint a volt rabszolgák felszabadítójukkal szemben, [205]

mások a rágalom gyanúja miatt, mint azok, akikre hamis tanúskodás bizonyult,

néhányan pedig szegénységük miatt, mint azok, akiknek 50 aranynál kisebb a

vagyonuk.

ZJ Macer - Paulus - Hermogenianus D. 48. 2. 8-10.

Mindazoktól azonban, akik a velük szemben történt jogtalanság miatt lépnek fel, vagy

a hozzájuk legközelebb állók haláláért állnak bosszút, nem tagadható meg a vád-

emelés.

ZJ Macer D. 48. 2. 11. pr.

Tilos az asszonynak közvád alá helyeznie bárkit, hacsak nem szüleinek,

gyermekeinek, szabadonbocsátóinak, vagy azok fiainak, leányainak és unokáinak

halálát akarja megtorolni.

ZJ Pomponius D. 48. 2. 1.

A vakmerő vád három fajtája háromféleképpen büntetendő; ezek a rágalmazás, a

bűnpártolás és a vádelejtés.

Rágalmazás, ha valakit hamisan vádolunk bűncselekménnyel, bűnpártolás, ha a

valódi bűncselekményt takargatjuk, a vádelejtés, ha a vádtól egészen elállunk.

A rágalmazókra a Remmius-törvény szab ki büntetést. Nem mindenki eleve

rágalmazó, aki nem tudja vádját bizonyítani: hanem a vád vizsgálója bírálja el

* A szöveg ezen a ponton nem egészen világos. Valószínűleg nem azt tiltja, hogy a tisztséget betöltő

személy vádat emelhessen, hanem azt, hogy ellene vádat lehessen emelni. (Nyelvi szempontból

mindkét értelmezés elfogadható.)


Oldal: 125

meggyőződése szerint, miután a vádlottat a vád alól felmentette, hogy milyen

indítékból került sor a vádemelésre, és ha a vádló jogos tévedését felismeri, felmenti

őt, ha pedig nyilvánvaló rágalmazáson kapja, kiszabja rá a törvényes büntetést.

Mindkét esetben ezt az ítélethirdetéskor kell kinyilvánítani. Ha ugyanis azt jelenti

ki: "nem bizonyítottál", felmenti őt, ha pedig így szól: "rágalmaztál" akkor marasztalja,

és még ha nem is szól a büntetésről semmit, mégis érvényesül a vádemelővel szemben

a törvény szigora, amint ugyanis Papinianus véli, a tényállás megállapítása a perben

a bíró dolga, a büntetés végrehajtása azonban nem az ő [206] akaratától függ, hanem

a törvény tekintélyének van fenntartva.

ZJ Marcianus D. 48. 16. 1. pr.-4.

A rágalmazásért akkor kell büntetést kiszabni, amikor az eredeti ügyben a vádló

jelenlétében ítéletet hoznak. Miután tehát az ügy ítélettel eldőlt, a vádlót rágalmazás

miatt megbüntetni ellenkeznék a jogszokásokkal.

ZJ C. 9. 46. 1.

Az anya azok közé a személyek közé tartozik, akik saját fiuk halálát a rágalom vádjától

való félelem nélkül bosszulhatják meg: ezt a kedvezményt a senatus határozatai és az

ítélkezési gyakorlat szentesítik.

ZJ C. 9. 46. 2. pr.

A helytartó döntsön a vádlott őrizetbevételéről, tehát arról, hogy fogságba kell-e vetni

személyét, a katonáknak átadni, kezességet kérni érte, vagy szabadlábon hagyni. Ezt

egyébként a bűncselekmény minőségének, a vádlott tisztségének és vagyoni

helyzetének, személye büntetlenségének vagy a vádló méltóságának

figyelembevételével szokás eldönteni.


Pius császár az antiochiaiakhoz írt görög nyelvű leiratában úgy rendelkezik, hogy

nem kell bilincsbe verni azt, aki kész kezeseket állítani magáért, kivéve, ha olyan

súlyos bűncselekménnyel vádolják, hogy sem kezesekre, sem katonaőrségre nem

bízható. Az ilyen megérdemli a börtönbüntetését már az ítélet előtt is.


Azokkal a foglyokkal szemben, akik összeesküsznek, hogy bilincseiket leverjék és a

börtönt feltörve kimeneküljenek, súlyosabb büntetést kell kiszabni, mint amennyi a

vád alapján járna nekik. Ha ártatlannak találtatnak is abban a cselekményben, [207]

ami miatt letartóztatták őket, mégis büntetendők a börtönbeli összeesküvésért.

Azokat pedig, akik az ilyen összeesküvést felfedik, fel kell menteni a vád alól.



Oldal: 126

A bűncselekmények felfedezésére nyomozást szokás folytatni. Lássuk, hogy miként

kell ezt végezni. Augustus császár azt rendelte, hogy nem szabad kínvallatással

kezdeni, és nem is kell ezt a nyomozás hiteléhez eleve felhasználni - ugyanezt

tartalmazza Hadrianus császárnak Sannius Sabinushoz intézett levele.

Rendelkezése szó szerint így hangzik: „Akkor kell a rabszolgák kínvallatásához

fogni, ha a vádlott komolyan gyanús, és más bizonyítékok alapján a nyomozás

annyira előrehaladt, hogy már csak a rabszolgák vallomása hiányzik."

Ugyancsak Hadrianus császár írta Claudius Quartinusnak, hogy a nyomozást a

leggyanúsabbal kell kezdeni, és akitől a bíró véleménye szerint a legkönnyebben lehet

az igazat megtudni.

Nem kell vallatni azokat, akiket a vádló saját házanépéből ajánl, és nem szabad

egykönnyen kínzásnak alávetni azt, akit a szülők kedves lányának mondanak. így

írják Marcus Aurelius és Lucius Verus császárok Lucius Tiberianusnak.

Ugyanők írják Cornelius Proculusnak, hogy egy rabszolga vallomására nem lehet

a vád hitelét alapítani, hanem az érvek összefüggését kell vizsgálni.

ZJ Ulpianus D. 48. 18. 1. pr.-4.

A császári rendeletek hangsúlyozzák, hogy a vallatás eredményének nem mindig és

nem mindenben kell hitelt adni. Törékeny és veszélyes dolog az, és sokszor csak az

igazság látszatát hozza. Sokan tűrőképesek és edzettek a kínzásokra, és olyan

vallomást tesznek, hogy az igazságot belőlük nem lehet kiszorítani. Mások annyira

érzékenyek, hogy [208] inkább bármit hazudnak, csak ne kelljen kínzást elviselniük.

Így aztán különböző vallomásokat tesznek, és nem csak magukra, hanem még

másokra is bűncselekményeket fognak.

ZJ Ulpianus D. 48. 18. 1. 23.

Nem kell annak sem mindig hinni, aki gonosztettét beismeri mert az emberek

időnként félelemből vagy más okból maguk ellen vallanak. Fennmaradt Marcus

Aurelius és Lucius Verus császárok Voconius Saxához intézett levele, amely

tartalmazza, hogy fel lehet menteni azt, aki maga ellen vallomást tett ugyan, de később

kiderül az ártatlansága.

A levél szavai ezek: „Kedves Saxa! Bölcsen és emberségesen jártál el Primitivus

rabszolgával szemben, aki félt urához visszatérni, és ezért emberöléssel vádolta

magát. Hamis vallomásában megmaradt, és ezért elítélted, de utána kihallgattad

azokat, akik - vallomása szerint - az esetről tudtak. így akartál vallomásával szemben

nagyobb bizonyosságra jutni. Nem is volt hiába bölcs elhatározásod, hiszen a

kínvallatás során később kiderült, hogy a nevezettek nem tudtak az esetről, ő pedig

hamisan vádolta magát. Kegyelmet gyakorolhatsz ezért vele szemben, hivatalból el-

adhatod, azzal a feltétellel, hogy ura hatalmába nem kerülhet soha vissza. Gazdáját,

aki már kártalanítást kapott, szívesen szabadítjuk meg ilyen rabszolgától."

Ez a levél mutatja, hogy az elítélt rabszolga, ha visszaadják, azé marad, akié

elítéltetése előtt volt. De a tartományi helytartó nem adhatja vissza azt, akit egyszer

elítélt, hiszen az anyagi igény tárgyában hozott határozatát sem vonhatja vissza. Mit


Oldal: 127

lehet hát tenni? Írni kell a császárnak minden olyan esetben, ha az, aki bűnösnek

látszott, később igazolja ártatlanságát.

ZJ Ulpianus D. 48. 18. 1. 27.

Egy férj, feleségének örököseként, Surustól követelte azt a pénzt, amit állítása szerint

az ő távollétében az elhunyt letétbe [209] helyezett nála. Egy tanút jelentett be ebben

a dologban a helytartónál, felszabadítottjának a fiát. Azt kívánta, hogy egy

rabszolganőt is hallgassanak meg az ügyben. Surus tagadta, hogy felvette volna a

pénzt, arra hivatkozván, hogy egy ember tanúsága nem számít, és még akkor sem

lehetne az ügyben tovább nyomozni, ha a rabszolgalány másé volna. A helytartó

elrendelte a rabszolgalány kihallgatását. Fellebbezés folytán az ügy a császár elé

került, és ő úgy döntött, hogy a kihallgatást helytelenül rendelték el, egy tanú

vallomása nem hitelképes, a fellebbezés tehát alapos.

ZJ Paulus D. 48. 18. 20.

Aki kihallgatást végez, nem teheti fel úgy a kérdést, hogy vajon Lucius Titius-e a

gyilkos? - hanem általánosságban azt kell kérdeznie - ki a gyilkos? Különben nem

kérdésnek, hanem inkább befolyásolásnak látszik, amit mond. Ezt Traianus császár

leirata is megállapítja.

ZJ Ulpianus D. 48. 18. 1. 21.

Severus és Caracalla császárok leiratukban elrendelték, hogy távollétében senkit se

büntessenek. Azóta az a szabály, hogy a távollevőt elítélni sem lehet. A méltányosság

ugyanis nem engedi, hogy bárkit elítéljenek, ha ügyében meg sem hallgatták.

ZJ Marcianus D. 48. 17. 1. pr.

Traianus császár Iulius Frontóhoz írt levele szerint távollévőt büntető ítélettel nem

lehet sújtani. De gyanú alapján sem lehet elítélni senkit, amint Traianus császár

Adsidius Severusnak írta: helyesebb ugyanis a bűntettet büntetlenül hagyni, mint az

ártatlant elítélni.

Az olyan megátalkodott bűnözőkkel szemben azonban, akiket sem idézés, sem az

elöljárók edictuma nem tud megfékezni, távollétükben is lehet eljárást folytatni,

ugyanúgy, mint a polgári perekben. Egyesek védelmezik azt az álláspontot, hogy e

rendelkezésekben nincs ellentmondás. Hogy [210] áll ez? Jobb, ha a távollévők ellen

vagyoni büntetést szabnak ki, vagy olyant, ami polgári becsületüket érinti, ha több-

szöri figyelmeztetés után is megátalkodottak maradnak, de egészen a kitiltásig is el

lehet velük szemben menni. Ha azonban súlyosabb, örökös kényszermunkára vagy

fejvesztésre szól a vád, távollévőkkel szemben nem lehet kimondani az ítéletet.


3. A BÜNTETÉSEK


Oldal: 128

A Digesta külön címben egyesíti azokat a szövegeket, amelyek a büntetések fajtáiról

és alkalmazásáról szólnak. A tárgy természetének megfelelően büntetési nemek

szerint csoportosítottuk a szemelvényeket. A halálbüntetés után a nem sokkal

enyhébb büntetéssel: a bányamunkára vagy állatviadalra ítéléssel ismerkedünk meg.

Ezután a deportálásról és a száműzésről olvashatunk, majd a különféle testi

büntetésekről, és végezetül, mint legenyhébbről, a „közügyektől" való eltiltásról lesz

szó.

A római osztálytársadalom megkövetelte, hogy a büntetések kiszabásakor is

tekintettel legyenek a tettes társadalmi állására. Ugyanazért a bűncselekményért

szigorúbb büntetés járt az alacsonyabb osztályokba tartozóknak, mint az előkelőknek.

A megszégyenítő testi büntetés alól mentesültek az utóbbiak.

A bűncselekményért nem azt a büntetést kell kiszabni, ami a személynek az eljárás

időpontjában járna, hanem azt, amit akkor kapott volna, ha a bűncselekmény

időpontjában ítélik el.

Ha egy rabszolga bűncselekményt követ el, és utána felszabadítják, olyan

büntetéssel kell sújtani, amit a törvény szerint az elkövetés időpontjában kapott volna.

Ellenkezőleg, ha valaki hátrányosabb helyzetbe került, azzal a büntetéssel kell sújtani,

ami akkor járt volna neki, ha előző állapotát megtartja.

ZJ Ulpianus D. 48. 19. 1. pr.-2. [211]

Most a büntetések nemeit kell felsorolni, amelyekkel a helytartók bárkit sújthatnak.

Vannak büntetések, amelyek az életet veszik el, vagy rabszolgaságot jelentenek, vagy

a polgárjogot vonják meg, vagy száműzéssel vagy testi fenyítéssel járnak (így

vesszővel: megcsapás, ostorral: korbácsolás, kötéllel: megverés vagy a becsület

elvesztésével, valamely méltóság elvesztésével, valamilyen cselekménytől való

tiltással járó büntetések.

ZJ Ulpianus — Callistratus D. 48. 19. 6. 2;

48. 19.7;

48. 19. 8. pr.

Életvesztés, ha valakit arra ítélnek, hogy pallossal végezzék ki. Az ítéletnek azonban

pallosra kell szólnia, nem bárdra vagy dárdára, vagy furkóra, vagy kötélre, vagy

bármilyen más halálmódozatra. A tartományi helytartónak tehát nincs jogában a halál

nemét szabadon meghatározni. Létezik a méreggel való halálbüntetés is. Marcus

Aurelius és Lucius Verus császárok leiratukban megengedték a halál nemének szabad

megválasztását.

Az ellenségeket és a szökevényeket olyan büntetéssel sújtják, hogy élve elégetik

őket.

Nem lehet valakit olyan büntetéssel sújtani, hogy vesszőzéssel, korbácsolással, vagy

kínzással öljék meg, bár sokan bele szoktak halni a kínzásba.

ZJ Ulpianus D. 48. 19. 8. 1-3.


Oldal: 129

Van büntetés, amely az ember szabadságát veszi el, például, ha valakit munkára vagy

bányában kényszermunkára, vagy bányamunkára ítélnek. Sok bánya létezik, egyes

tartományokban több is van, másokban egy sincs. De azok, amelyekben nincs, a

bányamunkára ítélteket azokba a tartományokba küldik, amelyekben van bánya.

Severus császár Fabius Cilóhoz írt levelében Róma elöljárójának kifejezetten

megadja a bányákra ítélés jogát.

Azok között, akiket bányában kényszermunkára és azok [212] között, akiket

bányamunkára ítélnek, csak bilincseik súlyában van különbség, mert a

kényszermunkára ítéltek súlyosabb, a bányamunkára ítéltek könnyebb bilincset

viselnek. Ha valaki a bányamunkából megszökik, kényszermunkára viszik, az innét

megszökőket még súlyosabban fenyítik.

A bányai szolgálat esetében, hasonlóképpen a sóbányák esetében a nőket vagy

életfogytig, vagy határozott időre ítélik. Ha életfogytig szól büntetésük, ezzel mintegy

a büntetés rabszolganőivé lesznek, ha határozott időre, akkor megtartják

polgárjogukat.

A helytartók a börtönre ítéltek esetében rendelkezni szoktak úgy is, hogy börtönben

vagy bilincsben tartsák őket, de erre nincs joguk. Az ilyen büntetések tilosak, mert a

börtön arra van, hogy őrizetben tartsa az embereket, nem arra, hogy büntesse őket.

Szoktak mészégetőben vagy kénbányában végzendő kényszermunkát is kiszabni:

ezek azonban inkább bányára szóló ítéletek.

Lássuk, vajon azok, akiket a vadállatokkal való játékra ítélnek, ezzel rabszolga sorsra

jutnak-e. Ezzel a büntetéssel ugyanis inkább a fiatalokat sújtják. Az hát a kérdés, hogy

ezek a büntetés által rabszolgákká válnak-e, vagy visszanyerhetik-e szabadságukat.

Helyesebb úgy értelmezni, hogy rabszolgákká válnak: ebben különböznek ugyanis

azoktól, akik hivatásszerűen vadászok, fegyvertáncosok, mozgásművészek vagy

egyéb táncosok.

Nem kétséges, hogy rabszolgákat szokás bányában kényszermunkára,

bányamunkára, vadállatokkal való játékra ítélni. Ha erre adták őket, a büntetés

rabszolgái lesznek, és többé nincsenek annak a tulajdonában, aki a büntetés előtt uruk

volt. Ha tehát a bányára ítélt rabszolga császári kegyelemből szabadul a büntetéséből,

nem kell visszaadni őt előző urának tulajdonába, hiszen a büntetés következtében

többé nem az övé, amint azt Caracalla császár igen helyesen megállapította.

Ezzel szemben, ha akár életfogytiglani, akár [213] meghatározott ideig tartó rabságra

ítélték a rabszolgát, előző urának a tulajdonában marad.

ZJ Ulpianus D. 48. 19. 8. 4-6; 8-13.

A kitiltottak vagy szigetre deportáltak a nekik tilos helyeken nem tartózkodhatnak.

Úgy rendelkezik jogunk, hogy a kitiltott nem mehet azokra a helyekre, ahonnét

kitiltották, különben határozott időre szóló kitiltása örökössé válik, az örökös kitiltás

szigeten való kényszerlakássá, a kényszerlakás deportálássá, a szigetre deportált

büntetése pedig fővesztésre módosul. Ugyanez a helyzet akkor, ha valaki az előírt idő

alatt nem tesz eleget a száműző parancsnak, vagy egyébként nem tartja be a száműzés


Oldal: 130

előírásait, mert ez a megátalkodottsága fokozza a büntetést. A száműzöttnek pedig

bárminő okból eltávozásra vagy visszatérésre senki engedélyt nem adhat, csak a

császár.


Ezek hát a kiszabható büntetések. Tudnunk kell azonban, hogy a büntetések közt

különbséget kell tenni, és nem mindenki kaphatja bármelyiket. A községtanács tagjai

(decuriók) nem ítélhetők bányában kényszermunkára, bányamunkára, villával való

gúzsbakötésre, vagy élve megégetésre. Ha véletlenül ilyen ítélettel sújtották őket, az

alól fel kell őket menteni. Ezt azonban nem teheti meg az elítélő hatóság, hanem az

ügyet a császár elé kell terjeszteni, hogy saját hatáskörében vagy változtassa meg a

büntetést, vagy mentse fel a vádlottat.

ZJ Ulpianus D. 48. 19. 9. 11.

A rabszolgák személyére az a szabály, hogy úgy kell őket büntetni, mint az

alacsonyrendűeket. Ami miatt a szabadot megvesszőzik, a rabszolgát

megkorbácsolják, és visszaszolgáltatják urának. Ami miatt a szabadot megvesszőzik

és kényszermunkára küldik, azért a rabszolgát megfelelő időre bilincsbe verve

megkorbácsolják, és úgy adják vissza [214] urának. Ha az úr nem veszi vissza, el kell

adni, és ha nem talál vevőre, életfogytiglani kényszermunkára kell küldeni.

ZJ Macer D. 48. 19. 10. pr.

Van olyan büntetés is, hogy valakit a közügyektől eltiltanak. Ennek a magánjogi

képessége megmarad, csak a közügyekben nem gyakorolhatja jogait. Ahogy a görögök

mondták: a közügyektől maradjon távol. Vannak más büntetések is: a kereskedéstől

vagy a közbérletektől, így az adóbérlettől való eltiltás.

ZJ Ulpianus D. 48. 19. 9. 8-9.

4. AZ EGYES CRIMEN-EK

A rómaiaknál a közbűncselekményeket az egyes törvények határozták meg. Sok

esetben magát a bűncselekményt is arról a törvényről nevezték el, amely a

megbüntetést elrendelte. Egységes büntetőtörvénykönyv sohasem készült, hanem a

különféle időkben hozott egyes törvényekből állt össze a büntetőjog.

Első helyen szerepelt a gyilkosság és az emberölés többi változata. Súlyosabban

büntették a szándékos emberölést, mint a gondatlanságból okozott halált. Említésre

érdemes, hogy az abortus előidézését is idesorolták, talán azért, mert abban a korban

a vetélés nemcsak a magzatot pusztította el, hanem gyakran az anya halálát is

okozhatta.

A felségsértés bűntette nem azt jelentette, mint amit a szó sugall. Nem a császár

személyének védelmére szolgált, hanem általában a római államot védte, így

nagyjában a mai hazaárulás és hűtlenség bűncselekményének felel meg.


Oldal: 131

Egybevontan ismerkedünk meg a köz- és a magánerőszak körébe sorolt

bűncselekményekkel. Az egyesítést az indokolja, hogy valójában mindkét esetben a

magánosok elkövette erőszakoskodásokról, a személyes szabadság megsértéséről, így

például nőrablásról vagy önbíráskodásról volt szó.

Sajátos, a mai ember számára mégsem ismeretlen bűncselekmény volt a

„peculatus", a közvagyon megkárosítása. A Fabius-féle törvény pedig a különféle

hamisításokat büntette, ideértve [215] a hamis pénz gyártását és az okirathamisítást is.

Befejezésül egy olyan bűncselekményről értesülünk, amely a mai galeri-bűn-

cselekményekre: a garázdaságra emlékeztet. Nincsen új a nap alatt.

A) AZ EMBERÖLÉS

A Pompeius-törvény rendelkezik az apagyilkosokról. Aki apját, anyját, nagyapját,

nagyanyját, fivérét, nővérét, unokafivérét, unokanővérét, nagybátyját, nagynénjét,

testvére fiát vagy lányát, feleségét, férjét, sógorát, mostohaapját, mostohaanyját,

mostohafiát, mostohalányát, patronusát vagy patronáját megöli bűnös szándékkal,

ugyanazon büntetés alá essék, mint amit a Cornelius-törvény az orgyilkosokra rendel.

Ugyanaz a büntetése az anyának, aki fiát vagy lányát megöli, ugyancsak a

nagyszülőnek, aki unokáját megöli. Annak is, aki mérget vesz, hogy azzal apját

megetesse, még ha nem is tudta neki beadni.


A régiek szokása szerint az apagyilkosság büntetése, hogy az apagyilkost vesszőkkel

véresre verik, utána egy kutyával, egy kakassal, egy viperával és egy majommal

bőrzsákba dugják, és a zsákot a mély tengerbe hajítják. Ezt akkor hajtják végre, ha

közel van tenger. Egyébként Hadrianus császár rendelete szerint vadállatok elé kell

vetni.

ZJ Modestinus D. 48. 9. 9. pr.

A Cornelius-törvény deportálást szab ki arra, aki embert öl, vagy ennek a dolognak

oka lett, mert fegyveresen lopott, vagy aki emberölés céljából mérget tartott, árult,

készített, vagy hamis tanúzása miatt valaki halálát lelte. Mindezen bűncselekmények

miatt az előkelőbbek főbenjáró büntetést kapnak, az alacsonyabbrendűeket keresztre

feszitik, vagy a vadállatok elé vetik. [216]

Gyilkos az, aki valamilyen fegyverrel embert ölt, vagy halálát okozta.

Felmenthető az. aki embert ölt, és elítélhető a gyilkosságért, aki nem ölt: mert nem

maga a tett, hanem kinek-kinek a szándéka büntetendő. Ezért gyilkosként büntetendő

az, aki ölni akart, de véletlenül nem tudta tettét végrehajtani, viszont felmentendő az,

aki véletlenül elhajított fegyverével gondatlanságból ölt.

Ha valaki verekedés közben kap ütést, és belehal, mivel magukat az ütéseket is

mindenkinek az esetében mérlegelni kell, ezért az alacsonyrendűeket cirkuszi

játékokra vagy bányamunkára ítélik, az előkelőbbek vagyonuk felének elkobzásával

bűnhődnek.


Oldal: 132

Nem tekinthető a halál okának, ha a megütött ember néhány napig végzi

mindennapi dolgát, és utána hal meg, kivéve ha életveszélyes sebet kapott, vagy

halálosan megsebesítették.

Ha egy rabszolga a verésbe belehal, az urát nem lehet emberöléssel vádolni, hacsak

nem szándékkal verette agyon. A fenyítésnek és a rabszolgák fegyelmezésének

ugyanis mértéket kellett szabni.

Aki önvédelem céljából hord magával fegyvert, nem lehet úgy tekinteni, mintha

emberölés céljából hordaná. Itt „fegyver" néven nemcsak a kardot értjük, hanem amit

ártó céllal viselnek.

Aki a rablógyilkost vagy a fajtalankodni akarót megöli, azt nem szabad

megbüntetni, az egyik esetben ugyanis az életét, a másikban a tisztességét védte

közbűnténnyel szemben.

Ha valaki az éjjeli tolvajt vagy a nappal fegyverrel védekező tolvajt megöli, nem

tartozik a törvény előtt felelősséggel. De jobban teszi, ha elfogja, és átadja a

hatóságoknak.

A gyilkosságra felbujtó gyilkosként bűnhődik.

A bíró, aki emberek élete vagy sorsa fejében pénzt fogad el, vagyona elvesztése

mellett száműzendő.

ZJ Paulus Sent. 5. 23. 1-10. [217]

Ha ura egy rabszolgát megvesszőztet, vagy megkorbácsoltat, vagy bilincsbe veret, és

az a bánásmód miatt néhány napon belül meghal, nem kell büntetéstől félnie a

rabszolga halála miatt. Ne éljen azonban mértéktelenül jogával. Emberölésben lesz

bűnös akkor, ha az ő akaratából botütések alatt vagy megkövezés miatt meghal, vagy

ha fegyvert használva halálos sebet ejtenek rajta, vagy ha felakasztatja, vagy

parancsára pöcegödörbe dobják, vagy megmérgezteti, vagy különböző büntetésekkel

szétmarcangolják a testét, vaskarmokkal tépdesik az oldalát, tűzzel égetik a tagjait, és

nyílt sebekkel borított, vértől és gennytől folyó testét tovább gyötörve, leheli ki életét,

mert ez barbár kegyetlenségre valló eljárás.

ZJ C. 9. 14. 1.

Aki a támadóját vagy az életét feltehetően veszélyeztető személyt megöli, e

cselekedete miatt ne féljen semmiféle büntető eljárástól.

ZJ C. 9. 16. 2.

Ha, amint állítod, latrot veszejtettél el, nem lehet kétség abban, hogy jogosan ölted

meg azt az embert, akinek előzőleg gyilkos szándéka volt.

ZJ C. 9. 16. 3.

Augustus császár vizsgálata egy Knidoszban történt emberölés ügyében


Oldal: 133

Augustus császár, az isteni Caesar fia, főpap, tizenkettedszer kijelölt consul,

tizennyolcadszor felruházva a tribunusi hatalommal; Knidosz elöljáróinak, városi

tanácsának és népének üdvözletét küldi.

Követeitek: Dionüsziosz és egy másik Dionüsziosz, aki Dionüsziosz fia, felkerestek

engem Rómában, és átadván nekem városotok határozatát, megvádolták az azóta

[218] meghalt Eübuloszt, Anaxandrida fiát, és Eübulosz feleségét: Trüpherát azzal,

hogy megölték Khrüszipposz fiát: Eübuloszt. Én erre utasítottam barátomat Asinius

Gallust, hogy indítson vizsgálatot, és vallassa kínzásokkal azokat a rabszolgákat,

akiknek közük van az ügyhöz.

Így megtudtam, hogy Khrüszipposz fia: Philinosz három éjszakán át szünet nélkül

jogtalanul ostromszerűen megszállva tartotta Eübulosz és Trüphera házát. A

harmadik éjszakán testvérét, Eübuloszt is segítségül hívta.

A ház tulajdonosai: Eübulosz és Trüphera, minthogy sem megbékíteniük nem

sikerült Philinoszt, sem házukat nem tudták biztonságba helyezni, megparancsolták

egyik rabszolgájuknak nem azt, hogy öljön - amit jogos haragjában bárki megtehetett

volna -, hanem azt, hogy ürüléket öntsön ki, és ezzel űzze el a támadókat. A rabszolga

viszont szándékosan vagy pedig akaratlanul - ő maga ugyanis mindvégig tagadta az

előbbit - az ürülékkel együtt az edényt is kidobta, és halálosan megsebesítette

Eübuloszt, holott ő kevésbé szolgált rá erre, mint testvére.

Ezeket a tanúvallomásokat elküldöm nektek. Különösnek találom mindenesetre,

hogy a vádlottak féltek attól, hogy ti folytassátok le a rabszolgák vallatását, hacsak

nem mutatkoztatok súlyosan elfogultaknak és alaptalanul szigorúaknak a rovásukra,

nem azokkal szemben táplálván haragot, akik minden szenvedést megérdemeltek,

hiszen három éjszakán keresztül jogellenesen és erőszakosan megtámadtak egy

idegen házat, és ezzel valamennyietek közbiztonságát is veszélyeztették, hanem

azokra haragudtatok, akik a jogtalan támadás visszaverése alkalmával balesetet

okoztak, ami nem jogellenes.

Most azonban tegyetek helyesen, és kövessétek az én ítéletemet. Ezt a levelet pedig

helyezzétek el városotok levéltárában. Ég veletek.

DGy FIRA III. 185. [219]

Aki magzatelhajtásra vagy szerelmi bájitalként italt ad, még ha nem is rosszindulatból

cselekszi, minthogy ezzel rossz példát ad, ha alacsonyrendű, a bányákba küldendő, ha

előkelő, vagyona elvesztése mellett a szigetekre száműzendő. Ha viszont az ital miatt

nő vagy férfi meghal, a tettes halálbüntetéssel lakol.

ZJ Paulus Sent. 5. 23. 14.

Cicero Cluentius Habitusért mondott beszédében írja, hogy az ő ázsiai tartózkodása

alatt, Milesiában egy asszonyt, mivel a másodörökösöktől kapott pénz fejében

magzatát orvosságokkal maga elhajtotta, főbenjáró büntetéssel sújtottak. Azt legjobb

császáraink is már elrendelték, hogy ha valaki elválva férjétől, a méhében hordott


Oldal: 134

magzatot erővel eltávolítja, nehogy a már ellenséges férfinek fiút szüljön, az ilyent

ideiglenes száműzetéssel kell büntetni.

ZJ Tryphoninus D. 48. 19. 39.

B) A FELSÉGSÉRTÉS

A szentségtöréshez igen közel áll az a bűncselekmény, amit felségsértésnek hívunk.

Felségsértő az a cselekedet, amely a római nép vagy annak biztonsága ellen irányul.

Emiatt büntetik azt is, akinek rosszhiszemű tanácsa alapján túszokat császári parancs

nélkül megölnek; fegyveres emberek dárdákkal és kövekkel a városban tartózkodnak,

az állam ellen összeesküsznek, egyes helyeket vagy templomokat elfoglalnak, ahol

csoportosulás van, az embereket lázadásra szólítják fel. Ide tartozik, ha valakinek

helytelen tanácsa vagy felbujtása alapján tervezik, hogy a római állam hatóságait, a

hatalmat gyakorlókat meggyilkolják; az állam ellen fegyvert fogjanak, továbbá, aki a

római nép ellenségeinek rossz szándékkal üzenetet, levelet küld vagy jelzést ad, ha ezt

az üzenetet és tanácsot a római nép ellenségei az állam ellen [220] felhasználhatják,

nem különben aki a katonákat felbujtja, vagy lázadásra rábeszéli.


Nem esik a felségsértés bűntettébe, aki a császárok régi, romlott szobrait

helyreállítja. Az sem, aki véletlenül dobott kővel eltalálja a szobrot, így döntöttek

Severus és Caracalla Iulius Cassianushoz intézett leiratukban. Ugyanők Pontiusnak

írták, hogy nem követ el felségsértést, aki még fel nem szentelt császárképet elad.


Akik a császárok már felszentelt szobrait, vagy képeit beolvasztják, vagy ehhez

hasonlót cselekszenek, a felségsértésről szóló Iulius-törvény ellen vétenek.

ZJ Venuleius Saturninus D. 48. 4. 6.

C) AZ ERŐSZAK

A Iulius-törvény a nyilvános erőszakról sújtja azt, aki fegyvereket, dárdákat

halmoz fel földjén, majorjában, kivéve, ha vadászik, utazik, vagy hajózik.


Kivételt képeznek azok a fegyverek, amelyeket valaki áruként tart magánál, vagy

örökségképpen kapott.

ZJ Scaevola D. 48. 6. 2.

Ugyanebbe a bűnbe esnek, akik zavargás vagy lázongás keltése céljából

tanácskoznak, rabszolgákat vagy szabad embereket fegyverben tartanak.

ZJ Marcianus D. 48. 6. 3. pr.


Oldal: 135

Aki hajadon vagy férjnél levő nőt elrabol, halállal büntetendő. Ha az apa a

könyörgések hatására meg is bocsátja a [221] jogsértést, még kívülálló személy is -

tekintet nélkül az ötéves elévülésre* - vádat emelhet a tettes ellen, mert a

házasságtörésről szóló Iulius-féle törvény a nőrablás bűntetténél ezt kimondja.

ZJ Marcianus D. 48. 6. 5. 2.

Pius császár büntetni rendeli azt is, aki szabad születésű fiút rabol. A császár leirata

így hangzik: „Kedves Geminusom! Úgy rendelem, hogy Domitius Silvanus

nagybátyja nevében hozzám felterjesztett panaszára példát kell szolgáltatni, mert

megindultam az ő előterjesztésén, melyben elmondja, hogy szabadon született fiát, aki

még egész fiatal, elrabolták, bezárták, veréssel és kínzással végső veszélybe sodorták.

Azt akarom, hogy hallgasd meg őt, és ha így történt a dolog, szigorúan járj el abban."


A csalásról szóló Fabius-törvény alapján főbenjáró vétket követ el az, aki szabad

embert tudatosan rabszolgaként eladj és ugyanez alá esik a vevő is, ha tudva annak

szabad voltát, megveszi.


A Fabius-törvény intézkedik arról, hogy megbüntessék azt, aki szabad embert vagy

felszabadítottat akarata ellenére fogságba vet, fogságban tart, elad, még pedig tudatos

rosszindulattal; továbbá mindazokat, akik ebben bűnsegédek, továbbá aki idegen

rabszolgát vagy rabszolganőt szökésre felbujt, vagy azt urának, úrnőjének akarata

ellenére, tudtán kívül elzárja, fogságban tartja, eladja, mégpedig rosszhiszeműen,

büntetni kell mindazokat is, akik ebben bűnsegédek.

ZJ Callistratus D. 48. 15. 6. 2. [222]

A hitelezők, ha adósuktól a tartozást be akarják hajtani, peres úton kérhetik a

követelésüket. Ha adósuk hozzájárulása nélkül annak birtokára behatolnak, Marcus

Aurelius császár rendelete szerint elveszítik követelésüket. A rendelet szó szerint így

szól:

„Az a leghelyesebb, ha perrel keresed azt, amire úgy véled, jogod van. Amíg el nem

dől, az adós maradjon birtokban, te csak követelsz." Midőn erre Marcianus így vála-

szolt: „Hiszen semmi erőszakot nem alkalmaztam", így viszonozta a császár: „Azt

hiszed, csak az az erőszak, ha embereket megsebesítünk? Erőszak mindaz az eljárás,

amellyel valaki azt, amit jogos követelésének tart, nem bíró útján érvényesíti. Amivel

azonban tisztességednek, méltóságodnak vagy a kegyeletnek tartozol, azt joggal

cselekszed. Ha tehát valakire rábizonyul, hogy adósának bármilyen olyan dolgát, amit

az nem maga adott át neki, bírói ítélet nélkül birtokában tartja, és jogot formál erre,

arról meg kell állapítani, hogy elveszíti hitelezői jogát."

* Az elévülés azt jelenti, hogy bizonyos idő elteltével többé nem indítható per vagy büntető eljárás.


Oldal: 136


D) SIKKASZTÁS (A KÖZVAGYON MEGKÁROSÍTÁSA)

A sikkasztásról szóló Iulius-törvény rendelkezik arról, hogy a vallásos, kegyeleti

vagy közcélra szentelt pénzből senki ne vehessen el, hozzá ne nyúlhasson, saját

dolgába be ne fektethesse, be ne ruházhassa, aki azt egyébként kezelheti,

felhasználhatja, beruházhatja, kivéve, ha ezt törvény engedélyezi. Ugyancsak a

köztulajdonban levő aranyba és ezüstbe senki semmit bele nem keverhet, bele nem

olvaszthat, nem működhet közre rosszhiszeműen az abba történő bekeverésben,

beolvasztásban azért, hogy ezáltal az rosszabb minőségűvé váljék.

ZJ Ulpianus D. 48. 13. 1. [223]

A hátralékokról szóló Iulius-törvény alapján felel az, aki közcélra szánt pénzt

valakinek a használatában hagy, és azt be nem hajtja.

ZJ Paulus D. 48. 13. 2.

A sikkasztó büntetése a tűztől és a víztől eltiltás, aminek helyébe ma a deportálás

lépett. Aki ez alá esik, miként minden előző jogát, a vagyonát is elveszti.


Egy előkelő ifjút rajtakaptak, hogy a templomba vitetett egy ládát, melyben ember

rejtőzött, aki azután a templomzárás után kimászott volna a ládából, hogy a templom

értékeiből sok mindent összeszedjen, és azokkal együtt visszabújjék a ládába. Miután

ez rábizonyult, Severus és Caracalla császárok szigetre deportálásra ítélték.

ZJ Marcianus D. 48. 13. 12. 1.1.

E) A HAMISÍTÁS

A Cornelius-törvény büntetése alá esik az, aki rosszszándékkal hamis tanúság

tételére és hamis tanúság felhasználására törekszik.

Ugyanez vonatkozik arra, aki a hamis tanúzásra kitanít, ilyen ügyvitelért pénzt

fogad el, erre megállapodik, társul szövetkezik ártatlanok kijátszása céljából. Ezt

senatusi határozat rendeli el.

Ám az is, aki tanúság tételéért vagy megtagadásáért pénzt fogad el, a Cornelius-

törvény alapján büntetendő. Ugyanígy az, aki bírót megveszteget, vagy

megvesztegetni törekszik.

A bíró akkor is bűnhődik, ha a császári rendeleteket figyelmen kívül hagyja.

Severus császár a Cornelius-törvény alapján hamisítás miatt ítélte el Egyiptom

helytartóját, aki kormányzása [224] idején meghamisította okmányait, mert aki az

okiratként szolgáló viasztáblákat vagy bármely más hasonló iratot meghamisít, vagy

azon változtat, ezen dolgok miatt, mint hamisító bűnhődik.


Oldal: 137

A hamisítás vagy ahhoz hasonló bűncselekmények büntetése deportálás és teljes

vagyonelkobzás. Ha rabszolga követi el azt, főbenjáró büntetés sújtja.

ZJ Marcianus D. 48. 10. 1. pr.-4; 13.

Akik aranyérméket részben lekoptatnak, részben átszíneznek, vagy átformálnak: ha

szabadok, vadállatok elé vetésre, ha rabszolgák, halálra ítéltessenek.


Ha a hamis pénzverők nem akarják tevékenységüket teljesen véghezvinni, őszinte

megbánásuk miatt a büntetés alól mentesülnek.

ZJ Paulus D. 48. 10. 19. pr.

F) A "GARÁZDASÁG"

Egyes, magukat közönségesen fiataloknak nevező személyek bizonyos városokban

hangoskodó csoportosulásokkal zavarják a közönséget. Ha ezenfelül semmit sem

követtek el, és előtte az előljáróság nem figyelmeztette őket, megvesszőzés után el

lehet őket bocsátani, vagy a színházak és más látványosságok látogatásától el lehet

tiltani őket. Ha azonban ilyen rendreutasítás után ugyanazon cselekményen újra

rajtakapják őket, száműzés legyen a büntetésük, vagy főbenjáró büntetést is

kaphatnak, azért ugyanis, mert gyakran viselték magukat garázdán és zavargó

módon, az enyhébb bánásmód pedig ebben a helytelen magatartásukban csak

megerősítette őket.

ZJ Callistratus D. 48. 19. 28. 3. [225]

5. A DELICTUM-OK

A magánbűncselekmények száma jóval kisebb volt a közbűncselekményeknél. Az

összegyűjtött szövegek a három legfontosabb és legérdekesebb "delictum"-ról szólnak.

A lopást nem kell magyaráznunk. Legfeljebb azt érdemes megemlítenünk, hogy a

rómaiak a lopást sokkal tágabban fogták fel, mint a mai jog. Lopásnak tekintették a

sikkasztást és a jogtalan használatot is." A kiválogatott szövegek nagyrészt jogeseteket

tartalmaznak, és arról tanúskodnak, hogy sokféle eset tartozott ebbe a körbe.

A latin „iniuria" szó, ebben az értelemben, megközelítőleg személysértésnek

fordítható. Ez még a lopásnál is tágabb fogalom volt. Ide tartozott a becsületsértésen

és a rágalmazáson kívül a könnyű testi sértés, sőt, a tisztességes nők „leszólítása",

vagy az idegen házba való behatolás is. Ezt a tarka-barka csoportot az egyesítette,

hogy valamennyi esetben más személyének, becsületének szándékos megsértéséről

volt szó.

Végül az Aquilius-féle törvényben szabályozott jogellenes károkozással, a más

vagyontárgyának: elsősorban rabszolgáinak és állatainak elpusztításáról vagy

megrongálásáról olvashatunk. A jogtudósok előszeretettel elemezgették az ide

sorolható eseteket. Itt ugyanis nemcsak azt kellett eldönteni, hogy a cselekmény


Oldal: 138

idesorolandó-e, hanem azt is mérlegelni kellett, hogy a tettes gondatlan volt-e vagy

sem. Ez a „delictum" ugyanis — szemben a többivel — nemcsak szándékosan, hanem

gondatlanul is elkövethető volt, s ez nagymértékben kiterjesztette alkalmazásának

területét.

A) A LOPÁS

Lopás valamely dolognak, vagy akár használatának és birtokának alattomos

eltulajdonítása haszonszerző célzattal. Ennek elkövetését a természetjog tiltja.

ZJ Paulus D. 47. 2. 1. 3.

Nemcsak az követ el lopást, aki elsajátítás céljából veszi el [226] más dolgát, hanem

általában mindenki, aki idegen dolgot a tulajdonos akarata ellenére magához vesz.

Így például, ha valaki a nála letétbe helyezett dolgot használja, lopást követ el.

Ugyanígy, ha valaki használatra kap egy dolgot, és azt harmadiknak használatra

kölcsön adja, lopást követ el, vagy ha valaki ezüst evőeszközt például egy baráti

vendégséghez kölcsönkért, és azt utána utazáshoz is magával viszi, vagy ha valaki

lovat kölcsönöz sétalovaglásra, és hosszabb útra megy vele, vagy a régi jogtudósok

példájával élve, csatába viszi.

ZJ Gai. Inst. 3. 195-196.

A lopás két nemét különböztetjük meg, aszerint, hogy tetten érték, vagy nem érték

tetten a tolvajt.

ZJ Gaius D. 47. 2. 2.

Az a tetten ért tolvaj, akit a görögök „rajtakapottnak neveztek", vagyis az, akit a lopott

tárggyal fognak el. Nem számit, hogy ki fogja el, a meglopott vagy más.

Vajon csak akkor rajtakapott, ha tevékenysége közben fogták el, vagy akkor is, ha

más helyen tartóztatták le? Helyesebb, amint Iulianus is írja, akkor is rajtakapott tol-

vajnak tartani azt, aki a lopott tárggyal nem a tett helyén került kézre, ha még nem

juttatta el oda a dolgot, ahová tervezte.


Meg kell említenünk, hogy manapság a tolvajlás miatt többnyire büntető eljárást

indítunk és bűncselekményben marasztaljuk azt, aki ilyent tesz, nem azért, mert

közvádra üldözendő ez a cselekmény, hanem azért, mert az így cselekvők

merészségét ezzel is vissza kell szorítani. Természetesen, aki akarja, nem kevésbé

perelheti a tolvajt polgárilag is.


Aki okiratokat vagy adósságleveleket lop el, a lopásért [227] tartozik felelősséggel,

mégpedig nemcsak az okirat anyagának értéke, hanem tartalmának értéke szerint.

Értékelés szempontjából az az összeg irányadó, amiről az okirat szól, tehát amennyit


Oldal: 139

a tulajdonosának jelent. így például, ha az okiratban tíz aranyról van kötelezettség-

vállalás, ezt kell a tolvajjal szemben kettőzni. Mi van akkor, ha az okirat már

érvénytelen, mert teljesítés történt, vajon akkor csak az okirat anyaga a lopás

értékelésének tárgya? Mi állott akkor a jogosult érdekében? Azt mondhatjuk, mivel

az adósok sokszor visszakérik kötelezvényeiket, de az is előfordul, hogy az adósok

akarják visszaperelni a pénzt, tagadván, hogy tartoztak azzal; tehát a hitelezőnek a

kötelezvény ilyenkor is teljes értékű, nehogy emiatt vita keletkezzék. így általában

azt mondhatjuk, hogy az okiratban foglalt érték duplájára marasztalandó a tolvaj.


Aki a rabszolgának szökést tanácsol, nem tolvaj. Az sem, aki másnak rossz tanácsot

ad, vagy rábeszéli arra, hogy a mélybe vesse magát, vagy magára kezet emeljen.

Ezekre nem vonatkozik a lopás miatti kereset. De ha azért beszélem rá a rabszolgát

szökésre, hogy más valaki elfoghassa őt, a rábeszélésért tolvajként felelek, mert az én

tanácsom miatt vált lehetségessé a lopás. Pomponius még azt is írja, hogy bár a

rábeszélő nem tartozott lopásért felelősséggel, mégis felelősséggel tartozik azért attól

kezdve, amikor a szökevény rabszolgát valaki elfogta, mert az ő tanácsa alapján

történt meg a lopás.


Ha valaki egy prostituáltat, aki másnak a rabszolgája, elragadja, vagy rejtegeti, az

valójában nem tolvaj, mert nem maga a tett, hanem a tett oka a lényeges, és az indíték

a kéjvágy, nem a lopás. Ugyanezen az alapon az, aki egy örömlány ajtaját feltöri

kéjelgés céljából, nem felel lopásért, akkor [228] sem, ha nem általa vezetett, hanem

tőle függetlenül oda került tolvajok a prostituált holmijait ellopják.

Kérdés, hogy a Fabius-törvény alapján felelősséggel tartozik-e, aki kéjvágyból

erőszakoskodik egy szajhával? Úgy vélem, nem felel, a tényállás alapján sem: bár

megvetendőbbet cselekszik, mint aki lop, de a tette a sértett erkölcsisége által

kiegyenlítődik, és mindenesetre nem tolvaj.


Ha valaki egy rabszolganőt, aki nem utcalány, kéjelgés céljából rabol el, lopásért felel.

Ha meg is erőszakolja, a Fabius-törvény alapján büntetendő.

ZJ Paulus D. 47. 2. 83. 2.

Ha valaki vörös kendőt lobogtatva megvadítja a marhát, hogy tolvajok kezébe essék,

és ezt rosszhiszeműen tette, lopásért lehet perelni. De még ha nem lopás céljából teszi

is, akkor sem lehet ennyire veszélyes játékot büntetés nélkül hagyni, ezért Labeo azt

írja, hogy e tényállás alapján keresetet kell adni ellene.

ZJ Ulpianus D. 47. 2. 50. 4.


Oldal: 140

Ha valaki szamaramat elvezeti, és fedeztetés céljából kancáihoz viszi, nem tartozik

lopásért felelősséggel, ha nem akarta egyúttal ellopni is. Ezt megírtam

tanítványomnak, Herennius Modestinusnak, lovakkal kapcsolatban, nevezetesen,

hogy ha valaki a más csődörét kancái fedeztetésére elvette, lopásért csak lopási

szándék esetén felel, egyébként azonban e tényállás alapján lehet keresetet adni ellene.

ZJ Ulpianus D. 47. 2. 52. 20.

Én Titiusnak, a tisztességes embernek pénzt akartam hitelezni, Te pedig ennek

helyébe csempésztél egy másik nyomorgó Titiust, azt a látszatot keltve, hogy ez a

gazdag, aztán megosztottad vele a kölcsön kapott pénzt. Lopásért [229] felelsz, mivel

a te műved és tanácsod miatt történhetett meg a lopás, de lopásért felel Titius is.

ZJ Ulpianus D. 47. 2. 52. 21.

Sempronia idézéseket szerkesztett, és úgy tett, mintha átadná a hivatalnoknak, hogy

hivatalból továbbítsa, de nem adta át. Lucius a perben úgy olvasta fel azokat, mintha

hivatalosan kézbesítették volna. Nem találták azonban sem a hivatalban, sem a

hivatalnoknál. Kérdem, mi a büntetése annak, aki az otthonról kivitt, de ki nem adott

kereseteket a törvényszéken felhasználta; Modestinus válasza szerint, ha a kivitel

titokban történt, lopást követett el.

ZJ Modestinus D. 47. 2. 73.

B) A "SZEMÉLYSÉRTÉS"

Személysértés nemcsak akkor történik, ha valakit ököllel, bottal megütnek, vagy

megvernek, hanem Hangos szidalmazással is. Idetartozik az is, ha valakinek a javaira

mint adósáéra, árverést hirdet az, aki tudja, hogy az illető nem tartozik vele; más

sérelmére írás vagy gúnydal készítésével; a tisztességes nők, vagy a tiszteletre méltó

polgárok kísérgetésével, és még sok más különböző módon.

ZJ Gai. Inst. 3. 220.

A személyek sértésének büntetése a tizenkéttáblás törvény szerint tagcsonkítás esetén

hasonlóval (talio) történt. A törött vagy kificamított csontért 300 as volt szabad ember

megsértése esetén a büntetés, rabszolga esetében pedig 150 as. Minden más sértés

büntetése 25 as volt. Abban az időben nagy lévén a szegénység, elégségesnek látszott

ez a pénzbüntetés.

Ma más szabály szerint élünk. Jogunk van a praetor előtt magunknak értékelni a

rajtunk esett sértést, és a bíró vagy [230] annyira marasztal, amennyire kértük, vagy

kevesebbre, ha úgy látja jónak. A durva személysértést maga a praetor is értékelni

szokta, mert meghatározza, hogy emiatt milyen összegért tartozik a vádlott kezest

állítani. Ugyanezen összeg szerint fogalmazza meg a bíróhoz szóló utasítását, és bár a

bíró kevesebbre is marasztalhatna, a praetor méltósága miatt általában mégsem meri

csökkenteni a büntetést.


Oldal: 141

A sérelem nagy foka vagy magából a cselekedetből állapítható meg, így ha valakit

megsebeztek, megvertek, doronggal ütlegéltek, vagy a sérelem helyéből, mint amikor

színházban, piactéren történt a sértés, vagy a személyből, így a hatósági személy elleni

sértés esetén, vagy ha senatort sértett meg alacsonyrendű személy.

ZJ Gai. Inst. 3. 223-225.

Labeo a személyeken esett jogtalan sértéseket megkülönbözteti aszerint, hogy tettleg,

vagy szóban történtek. Tettleges a sértés, ha kezet emeltek valakire, szóbeli pedig, ha

nem emelnek kezet a sértettre, hanem gyalázzák. Minden személysértés vagy a teste

ellen, vagy a személyi méltósága ellen, vagy becsülete ellen irányul. Testi sértés, ha

valakit megütnek. Méltósága ellen, ha az asszony haját levágják. Becsülete ellen, ha

szeméremérzetét sértik.

Személye elleni sértés érhet valakit saját személyében vagy másokon keresztül. Saját

személyében, ha maga a családapa vagy családanya szenved sérelmet, másokon

keresztül azt éri sérelem, akinek gyermekeit, rabszolgáit, feleségét, menyét sértik

meg. Minket érint ugyanis az a sérelem, ami a hatalmunk alatt állókat vagy nekünk

kedveseket éri.

Ha azoknak az elhunytaknak a testét éri sérelem, akiknek örökösei vagyunk, a

minket ért sérelem miatt emelhetünk panaszt. Az őt ért sérelem miatt ugyanis minket

illet elégtétel, ugyanígy akkor is, ha azt, akinek örökösei vagyunk, jóhírében éri

sérelem.

ZJ Ulpianus D. 47. 10. 1. 1-4. [231]

A személysértésekkel kapcsolatban, amelyeket valaki elszenved, azok minőségét kell

vizsgálni, hogy eldönthessük, vajon miattuk a felszabadítottnak patronusával

szemben keresetindítást engedélyezhetünk-e. Ez ugyanis nem mindig megengedhető,

hanem csak, ha durva sérelmet szenvedett a felszabadított, például rabszolgaként

bántak vele. A könnyű fegyelmezés jogát ugyanis a patronusnak is megadja a törvény

felszabadítottjával szemben, és a praetor nem tűri, hogy emiatt panaszt emeljen.

Ugyancsak nem engedheti a praetor, hogy aki tegnap rabszolga, ma felszabadított,

most felpanaszolja, ha ura összeszidta, könnyebben ütlegelte, megfenyítette. Ha

azonban megkorbácsolta, ütlegelte, súlyosan megsebesítette, természetesen

méltányos, hogy a praetor segítséget adjon neki.

ZJ Ulpianus D. 47. 10. 7. 2.

A személysértés súlyosságát Labeo a sértett szennye, a sértés időpontja, vagy a

cselekedet alapján állapítja meg. A személy miatt durva a sértés hatósággal, szülővel

vagy felszabadítóval szemben. Időpont miatt a nyilvános játékok során vagy

nyilvánosság előtt, a praetor ugyanis hangsúlyozza hogy nagy különbség, ha

négyszemközt, vagy sok tanú előtt követnek el sértést, és az utóbbi sokkal súlyosabb.

A cselekedet jellegét tartja durvának Labeo, ha például sebet okozott, vagy csontot tört

valakinek.


Oldal: 142

ZJ Ulpianus D. 47. 10. 7. 8.

Ha valaki fiatal lányokat szólít le, még ha szolgaruhában vannak is, sértést követ el,

bár enyhébbet. Még sokkal kevésbé súlyos a sértés, ha olyan nőket szólít le, akik nem

tisztességes nők módjára, hanem utcalányhoz illően vannak öltözve. Sértést követ el

tehát az is, aki a nem tisztességes asszonyhoz illően felöltözött nőt leszólítja, vagy elűzi

kíséretét. Amint Labeo mondja, akár szabad, akár rabszolga, akár férfi, akár nő kísér

vagy követ, azt kísérőnek kell tartanunk. Labeo a kísérőt úgy határozza meg, „ha

valakit, [232] akinek bármi okból követnie kellene, akár köz-, akár magánügyben,

elszakítottak tőlem". A kísérők közé tartoznak többek közt a nevelők is.

Labeo szerint a kísérőt valaki mellől az szakítja el, aki ehhez nemcsak hozzákezd,

hanem el is éri, hogy a kísérő távozzék. Nemcsak azt tekintjük elűzőnek, aki erőszakot

alkalmaz, hanem aki ezt felszólítással, vagy meggyőzéssel éri el. Az is felelősséggel

tartozik, aki a kísérőt elűzi, de az is, aki valakit leszólít, vagy kísérget.

Leszólítani annyit tesz, mint hiábavaló beszéddel más szeméremérzetét sérteni. Ez

tulajdonképp nem gyalázás, de az erkölcsökbe ütközik.

Aki csúnya szavakat használ, nem a szemérmet sérti, hanem személysértést követ

el.

Más leszólítani, más kísérgetni. Aki leszólít, szavaival sérti a szemérmet, aki kísérget,

az egyszerűen némán, de gyakran jár a másik után. Gyakran az ilyen sűrű kíséret

önmagában is nem kis meggyalázás.

Azonban meg kell említenünk, hogy nem lehet mindenkit ennek az edictumi

rendelkezésnek az alapján felelősségre vonni, aki kísérget, vagy leszólít (hiszen

különben az is, aki ezt tréfából, vagy hivatásának tisztességgel eleget téve cselekszi,

szintén jogszabály ellenesen cselekedne), hanem csak akkor, ha ez az erkölcsöket sérti.

ZJ Ulpianus D. 47. 10.15.15-23.

Aki akár perbehívás céljából is, a tulajdonos akarata ellenére behatol egy házba, Ofilius

véleménye szerint sértés miatt perrel megtámadható.

ZJ Paulus D. 47. 10. 23.

Perelhetem-e személysértés miatt azt, aki megakadályoz abban, hogy a tengerben

halásszak vagy hálómat kivessem? Vannak, akik úgy vélik, hogy igen. így Pomponius

és sokan mások ezt hasonlónak tartják ahhoz, mintha valakit megakadályoznak

abban, hogy köztulajdonban levő vízben [233] mosson, vagy középületben üljön,

köztéren sétáljon, tárgyaljon, beszélgessen, vagy ha valaki megakadályoz abban, hogy

saját dolgomat használjam. Ugyanis ezeket is mind személy sértés miatt lehet perelni.

A régiek a bérlőnek is jogsegélyt adtak, ha például közvagyont bérelt, és erőszakkal

akadályozták meg abban, hogy bérletének hasznát élvezze.

Ámde, ha valakinek a saját házam vagy vidéki rezidenciám előtt tiltom meg a

halászást, erre mit kell mondani? Vajon felelősséggel tartozom a sértés miatt, vagy

nem? A tenger partja éppúgy mindenki közös tulajdona, mint a levegő, és ezért

gyakran megállapították már, hogy a halászást akadályozni tilos, nem szabad


Oldal: 143

akadályozni a madarászást sem, de azt mindenki megakadályozhatja, hogy telkére

vagy földjére idegenek behatoljanak. Joggal való visszaélés ezért és nem jogos, ha

valaki meg akarja akadályozni hogy az ő háza vagy vidéki rezidenciája előtt

halásszak, így személysértésért perelhető. A tulajdonomban levő tóban azonban

mindenkinek megtilthatom a halászatot.

ZJ Ulpianus D. 47. 10. 13. 7.

C) A JOGELLENES KÁROKOZÁS

A kártérítési pert az Aquilius-törvény alapján indíthatjuk. Ennek első fejezete úgy

rendelkezik, hogy ha valaki más rabszolgáját vagy más barmát jogtalanul megöli,

tartozik a tulajdonosnak megtéríteni azt a legmagasabb értéket, amit az a dolog egy

éven belül megért.

Jogtalannak tekintjük a megölést, ha az szándékosan vagy gondatlanul történt. Egy

más törvény sem sújtja azt a károkozást, ami nem jogellenesen történt, így nem bünte-

tendő az sem, aki véletlenül, gondatlanság vagy szándék nélkül okozott kárt.

Értékelni ebben az eljárásban nemcsak magát az adott testet kell. Ha például a

rabszolga halálával az urat több kár [234] érte, mint amennyi a rabszolga ára, mert

például a rabszolga valakinek örököse, és megölik, mielőtt engedélyemmel elfogadta

volna az örökséget, a károkozó nemcsak a rabszolga értékét, hanem az elveszett

örökség értékét is megtéríteni tartozik. Ugyanígy, ha két ikerből vagy színészek vagy

zenekari zenészek közül egyet ölnek meg, nemcsak a megöltet kell értékelni, hanem

hozzá kell számítani azt is, amivel az életben maradott értéke csökkent. Ugyanez a

jogi helyzet, ha egy pár öszvérből vagy egy négyesfogatból egy állatot megölnek.

ZJ Gai. Inst. 3. 210 -212.

A harmadik fejezet intézkedik minden egyéb kárról. Ha tehát valaki egy rabszolgát,

barmot vagy más állatot, például kutyát vagy vadállatot, például medvét vagy

oroszlánt megsebez vagy megöl, e fejezet alapján felel. Minden más állatban és

élettelen dologban esett kár esetén is ennek a fejezetnek alapján járunk el. Ha bármit

megégetnek, megsértenek, törnek, a per ezen a fejezeten alapul — és itt megfelel

egyedül a „megsértenek" megjelölés is, hiszen ez alá tartozik minden más sérülés. így

nemcsak az égett vagy tört, hanem ugyanígy a vágott, zúzott, kiöntés által vagy bármi

más módon okozott sérülés, rontás, értékcsökkenés is beletartozik ebbe a

megjelölésbe.

ZJ Gai. Inst. 3. 217.

E kereset alapján az apát kell marasztalni arra, amit a fia okozott, mikor megsértette

valaki szemét, és a költségekre is, amelyek a gyógyítás során felmerültek.



Oldal: 144

Akik vermet ásnak, hogy abban medvét vagy szarvast fogjanak, az Aquilius-törvény

alapján tartoznak felelősséggel, ha járt helyen ásták, és abba valami beleesett, vagy

ezáltal egyébként megrongálódott. Ha azonban olyan helyeken [235] ásták a vermet,

ahol az szokásos, emiatt nem tartoznak felelősséggel.

A keresetet azonban csak akkor kell megadni, ha okozói voltak a kárnak, tehát ha

nem figyelmeztették, nem tudott róla a károsult, és nem is láthatta előre. Ezért sok

olyan eset adódik, hogy elutasítják a felperest, mert a kárt el lehetett volna kerülnie.


Az e fejezet alapján indult eljárás során a szándékosságot és a gondatlanságot

büntetik. így, ha valaki a füvét vagy tüskebozótját fel akarván égetni, abba tüzet vet,

és a tűz elkóborol, és túlcsap a határain, s megrongálja más vetését vagy szőlőjét, azt

kutatjuk, hogy ez a tüzet rakó hanyag vagy szakszerűtlen eljárása miatt történt-e. Így,

ha szeles napon gyújtott tüzet, mulasztás terheli (mert aki alkalmat teremt a kárra,

károkozónak számít). Ugyanígy vétkes az is, aki nem tett óvintézkedéseket a tűz

terjedése ellen. Ha azonban mindent, amit tehetett, megtett, és hirtelen kerekedett szél

vitte tovább a tüzet, nem volt gondatlan.

ZJ Paulus D. 9. 2. 30. 3.

Neratius írja, hogyha a bérlő fűtő rabszolgája a kemence mellett elalszik, és emiatt leég

a major, a bérleti szerződés alapján akkor felel a majoros a kárért, ha a rabszolgák

megválogatásában hanyagul járt el. Mi a helyzet, ha más rakott tüzet a kemencében,

és más őrizte hanyagul? Vajon felel-e az, aki tüzet rakott? Hiszen, aki őrizte, nem

csinált tüzet, aki pedig jól megrakta, nem követett el mulasztást. Mi hát a helyzet? Úgy

vélem, hogy a tényállás alapján kell keresetet adni az ellen, aki a kemence mellett

elaludt, és az ellen is, aki hanyagul őrizte a tüzet. Aki elaludt, azt senki sem mentheti

azzal, hogy természetes emberi dolog történt vele. Tartozott volna vagy előbb eloltani

a tüzet, vagy úgy elzárni, hogy ki ne csaphasson.

ZJ Ulpianus D. 9. 2. 27. 9. [236]

Ökröket adott el valaki azzal a feltétellel, hogy átadja kipróbálásra. Át is adta

próbajáratásra. Próbálás közben a vevő rabszolgáját az egyik ökör megdöfte. Kérdés:

tartozik-e az eladó a vevőnek a kárát megtéríteni? Azt felelem, hogyha a vevő már

megvette az ökröket, nem tartozik kártérítéssel. Ha még nem vette meg őket, és a kár

a rabszolga hibájából keletkezett, mert amiatt döfte meg az ökör, nem tartozik

kártérítéssel az eladó, ha azonban a baleset az ökör hibájából történt, akkor tartozik.

ZJ Alfenus D. 9. 2. 52. 3.

Többen labdáztak. Egyikük egy rabszolgafiút, amint az éppen a labdáért ugrott,

meglökött. A rabszolga elesett és lábát törte. Kérdés: vajon a gyerek ura az Aquilius-

törvény alapján követelhet-e kártérítést attól, aki ellökte a fiút. Azt felelem, hogy nem,

mert az eset inkább véletlennek, mint gondatlanságnak látszik.

ZJ Alfenus D. 9. 2. 52. 4.


Oldal: 145

Egy kocsmáros éjjel az ösvényen egy kőre lámpást állított. Egy arra járó elvitte azt. A

kocsmáros utána sietett, követelte a lámpáját, és megragadta a menekülőt. Az a

kezében tartott korbácsával ütlegelni kezdte a kocsmárost, hogy engedje el őt.

Nagyobb verekedés keletkezett ebből, melynek során a kocsmáros a lámpát elvivőnek

kiütötte a szemét. A jogi vélemény az volt, hogy nem okozott jogellenesen kárt, hiszen

először őt verték ostorral. Az én véleményem az volt, hogy az adott helyzetben nem

okozott jogtalan kárt, amikor kiütötte a szemét, mert a vétkesség inkább azt terheli,

aki először ütött a korbáccsal. Ám, ha előbb az nem verte volna meg őt, hanem

aközben keletkezett volna a verekedés, miközben a lámpát akarta tőle elragadni,

felelőssé tehető lett volna a kocsmáros.

ZJ Alfenus D. 9. 2. 52. 1. [237]


Oldal: 146

FÜGGELÉK

A jegyzék természetesen csak azokat a forrásokat tartalmazza, amelyeket a

hivatkozások alkalmával rövidítve jelöltünk meg.

RÖVIDÍTÉSEK JEGYZÉKE

c. - Codex Iustinianus (Corpus Iuris Civilis II. Recognovit: P. Krueger.

Berolini, 1928.).

Consultatio - Consultatio veteris cuiusdam iurisconsulti (FIRA II. p. 591skk.).

D. - Digesta Iustiniani (Corpus Iuris Civilis I. Recogaovit: T. Mommsen.

Berolini, 1954.).

Minden esetben feltüntettük annak a jogtudósnak a nevét,

akinek a munkájából a Digesta szerkesztői az idézetet vették.

Deo Auctore - Constitutio Deo Auctore (A Digesta összeállításáról szóló rendelet:

Corpus luris Civilis I.).

FIRA - Fontes luris Romani Anteiustiniani I-III. k. (Ediderunt: S.

Riccobono, J. Baviera, C. Ferrini J. Furlani, V. Arangio-Ruiz.

Florentiae, 1940-43.).

Gai. Inst. - Gai Institutionum commentarii quattuor (FIRA II. p. 3. skk.).

Inst. - Institutiones lustiniani (Corpus Iuris Civilis I. Recognovit: P.

Krueger.).

Nov. - Novellae Iustiniani (Corpus luris Civilis III. Recognovit: R. Schoell.

Berolini, 1928.).

Paulus Sent. - Sententiarum receptarum libri quinque, qui vulgo adhuc Julio

Paulo tribuuntur (FIRA II. p. 317. skk.).

Ulpianus Tit. - Tituli ex corpore Ulpiani (FIRA II. p. 259. skk.).

Tab. - Lex Duodecim Tabularum (Tizenkéttáblás törvény: FIRA I. p. 21.

skk.).


Oldal: 147

Lehetőség szerint a legmegbízhatóbb kiadásokat adtuk meg, de tekintettel voltunk a

hozzáférhetőség szempontjára is. Ezért például a papiruszokat a „Fontes luris Romani

Anteiustiniani"-ban található válogatás számaival jelöltük meg, és nem utaltunk az

eredeti, hazánkban csak hiányosan fellelhető papiruszkiadványokra.

A római jog forrásairól az irodalmi tájékoztatóban szereplő munkákon kívül hasznos

felvilágosítást nyújt: Theodor Kipp: Geschichte der Quellen des römischen Rechts 3.

kiad. (Leipzig, 1909.) c. rövid összefoglalása. Igen alapos, terjedelmes és irodalmi

utalásokban bővelkedő munka: Leopold Wenger: Dir Quellen des römischen Rechts

(Wien, 1953.).


Oldal: 148

A RÓMAI JOG IRODALMÁRÓL

Lehetetlen és szükségtelen lenne itt a római jog hatalmas mennyiségű

szakirodalmáról akárcsak kivonatosan is tájékoztatnunk az olvasót. Csupán néhány

olyan munkára hívjuk fel a figyelmet, amely az első lépésekhez mutat irányt. A

felsorolt művek különben is utalnak az egyes témák irodalmára.

A római jogot szinte minden európai, sőt újabban számos tengerentúli országban is

művelik. Irodalmának zöme különféle idegen nyelveken jelenik meg, a magyar

nyelvű művek száma meglehetősen csekély. Természetesen elsősorban ezek közül

válogattuk ki azokat, amelyek még nem avultak el, s egyben a nem szakember

számára is érthetőek. Szűkebb részletkérdésekről szóló, különleges szakismereteket

feltételező könyveket és cikkeket tehát nem tüntetünk fel. A külföldi irodalomból a

nálunk leginkább ismert német nyelvet részesítettük előnyben. Ezt azért is tettük,

mert a legértékesebb kézikönyvek és a nagyobb területeket átfogó munkák java része

németül jelent meg.

1. Magyar nyelven összefüggő, rendszeres ismereteket a római jogról csak az

egyetemi tankönyvek adnak. Ma is haszonnal forgathatjuk Marton Géza immár

klasszikussá vált tankönyvét, amelynek utolsó kiadása 1957-bcn jelent meg, majd ezt

követően több változatlan utánnyomásban. Marton Géza: A római magánjog

elemeinek tankönyve. Institúciók (Bp., 1957.). Az irodalomról is tájékoztat a jelenleg

használt egyetemi jegyzet: Brósz Róbert - Móra Mihály - Pólay Elemér: A római

magánjog elemei. I-II. k. (Bp., 1967-68. és változatlan utánnyomások). Előreláthatóan

1973-ban megjelenik az új római jogi tankönyv, amelynek szerzői Brósz Róbert és Pólay

Elemér. A magyar nyelvű irodalomból részben ismeretterjesztő jellege miatt említjük

még: Brósz Róbert: Nem teljesjogú polgárok a római jogforrásokban (Bp., 1964.) című

munkáját. Tanszéki kiadványként jelent meg egy didaktikai célú válogatás római jog-

esetekből: Brósz Róbert - Diósdi György: Jogesetgyűjtemény a római jog forrásaiból

(Publicationes Instituti Iuris Romani Budapestinensis fasciculus II., 1971.). Második

kiadása egyetemi jegyzetként 1973-ban jelenik meg.

A római jog forrásai közül Gaius és Iustinianus "Institutio"-iról [243] (tankönyvéről)

készült teljes magyar fordítás. Az előbbi sajnos minden tekintetben eléggé elavult, de

a császári tankönyv fordítása megbízható és nyelvileg is viszonylag korszerű: Gaius

Római Jogi Institútióinak négy könyve latinul és magyarul. Magyarra fordította, s

jegyzetekkel kísérte: Bozóky Alajos (Bp., 1886.); Justinianus Institútiói. Fordította: ifj.

Mészöly Gedeon (A Budapesti Kir. Pázmány Péter Tudományegyetem Római jogi

szemináriumának Kiadványa. Új sorozat 3. sz. Bp., 1939.).

Azok számára, akik a római jog forrásait eredetiben tanulmányozzák,

nélkülözhetetlen segédeszköz az a latin-német szótár, amely a szavakat sajátos jogi

jelentésükben tartalmazza: Heumann - Seckel: Handlexikon zu den Quellen des

römischen Rechts. 9. kiad. (Jena, 1914.). Szerény bevezetés a jogi források nyelvébe:


Oldal: 149

Diósdi György — Szilágyi Lászlóné: Latin nyelvi jegyzet joghallgatók számára (Bp.,

1964.).

2. Az idegen nyelvű szakirodalomból elsőként a római magánjog nagy kézikönyvét

említjük, amely mondhatni hiánytalanul tartalmazza az irodalmat: Max Kaser: Das

römische Privatrecht I. k., 2. kiad. (München, 1971.); II. k. (München, 1959.). Ugyanez

a szerző írta meg a római perjog modern, irodalmi hivatkozásokkal ellátott

kézikönyvét: Max Kaser: Das römische Zivilprozessrecht (München, 1966.).

A római büntetőjog egyes részletkérdésekben meghaladott, de a mai napig felül nem

múlt összefoglalása: Theodor Mommsen: Römisches Strafrecht (Leipzig, 1889.). A római

alkotmány történetéről szóló legmodernebb átfogó munkát marxista olasz tudós írta:

Francesco De Martino: Storia della costituzione romana I-V. k. (Napoli, 1958-1967.).

Tömör és tartalmas római jogtörténet: Wolfgang Kimkel: Römische Rechtsgeschichte 3.

kiadás (Köln-Graz, 1960.). A római jogtudomány történetéről szól Schulz eredeti,

szellemes és szép stílusban megírt műve: Pritz Schulz: Geschichte der römischen

Rechtswissenschaft (Weimar, 1961.). A könyv első kiadása angolul jelent meg: History

of Roman Legal Science (Oxford, 1953.).

A római jog sorsáról a középkori és újkori Európában több jeles munka készült.

Kiemelendő Francesco Calasso: Medio evo del diritto I. (Milano, 1954.) c. könyve, és a

neves német római jogász, Koschaker, eredeti és olvasmányos munkája: Paul

Koschaker: Europa und das römische Recht 3. kiad. (München-Berlin, 1958.).


Oldal: 150

SZEMÉLYNEVEK MUTATÓJA

A matató természetesen nem tartalmazza a szemelvényekben előforduló költött

neveket, és azoknak a személyeknek a nevét, akikről a történelem nem tud. Így nem

szerepelnek azoknak a jogtudósoknak a nevei sem, akiknek sem műveit, sem életét

nem ismerjük.

Aelius — Sextus Aelius Paetus Catus, jogtudós. Consuli tisztet viselt i. e. 198-ban.

Híres volt Tripertita c. munkája, de ez nem maradt fenn.

Aelius Spartianus — Ld. Spartianus.

Africanus — Sextus Caecilius Africanus, jogtudós. Az i. sz. II. században élt, Salvius

Iulianus kortársa volt. 170 körül halt meg. A Digesta számos szemelvényt tartalmaz

műveiből.

Agrippa — Marcus Vipsanius Agrippa, politikus, Augustus barátja (i. e. 63-i. sz. 12).

Agrippina — Agrippa lánya, Augustus unokája, Germanicus felesége. I. sz. 33-ban

kivégezték.

Aquilius Gallus - Ld. Gallus.

Alfenus — Alfenus Varus, jogtudós. Az i. e. I. században élt. Alacsony sorból

származott, apja cipész volt. Digesta című főművét későbbi kivonatokból ismerjük a

jusztiniánuszi Digesta közvetítésével.

Antoninus Pius — császár, Hadrianus utóda. Szül. i. sz. 86. Uralkodott: 138-161.

Apellesz — festő, az i. e. IV. században élt. Philipposz makedón királynak és fiának:

Nagy Sándornak udvarában működött. Művei nem maradtak fenn.

Appius Claudius — Appius Claudius Caecus (Centemmanus), politikus és jogász. I. e.

280 után halt meg. Többször viselt consuli és censori tisztséget. Művei nem maradtak

fenn.

Augustus Octavianus — a principatus megalapítója, Iulius Caesar fogadott fia (i. e. 63

- i. sz. 14).

Brutus — Marcus Iunius Brutus, jogtudós. Az i. e. II. században élt. A római [245]

hagyomány a jogtudomány egyik megalapítójaként emlegette. Művei nem

maradtak fenn.

Brutus - Marcus Iunius Brutus, politikus. Caesar egyik gyilkosa (i. e. 85-42),

Caesar — Iulius Caesar, politikus, hadvezér, író. A római történelem legnagyobb

alakja (i. e. 100-44),

Callistratus — jogtudós. Életéről nem tudunk semmit, a Digestában több

szemelvénnyel szerepei.


Oldal: 151

Capito — Caius Ateius Capito, jogtudós. Meghalt: i. sz. 22. Labeo ellenlábasa, a

Sabinianus-iskola megalapítója. Az utókor nem becsüli sokra. A Digestában alig

néhány töredékkel szerepel.

Caracalla — Marcus Aurelius Antoninus, császár. Septimius Severus fia és utóda.

Szül. i. sz. 188, Uralkodott: 211-217. A praetorianusok gyilkolták meg.

Cartilius — Jogtudós, Valószínűleg Augustus korában élt. Müvei nem maradtak fenn.

Cascellius — Aulus Cascellius, jogtudós, az i. e. I. században élt. Műveit nem ismerjük,

Cassius — Ld, Longinus.

Cato — Marcus Porcius Cato, politikus, író, jogtudós (i. e. 234-149). A régi erkölcsök

védelmezője, Carthago kérlelhetetlen ellensége.

Celsus — Iuventius Celsus, jogtudós. Az i. sz. II; század első felében működött, apja is

neves jogtudós volt. A Digestában gyakran találkozunk a nevével; eredetiségéről és

szellemes definícióiról nevezetes.

Cicero — Marcus Tullius Cicero, politikus, szónok, író, jogász (i. e. 106-43). Antonius

hívei gyilkolták meg.

Cinna — jogtudós, az i. e. I. században élt. Talán azonos azzal a néptribunusszal, akit

Caesar halála után a tömeg agyonvert, mert összetévesztették az összeesküvésben

részt vevő rokonával. Művei nem maradtak fenn.

Claudius — császár, Caligula utóda. Szül: i. sz. 10. Uralkodott: 41 — 54, Méreggel

gyilkolták meg.

Claudius Appius — Ld, Appius Claudius,

Coruncanius — Tiberius Coruncanius, jogtudós. Az i. e. III. században élt, 280-ban

consuli tisztet töltött be. Elsőként osztogatott nyilvánosan jogi tanácsokat. Művei

nem maradtak fenn.

Domitianus — császár, Titus utóda. Szül: i. sz. 51. Uralkodott: 81 — 86, Meggyilkolták.

Domna — Iulia Domna, Septimius Severus császár második felesége, Caracalla és

Geta anyja (az egyik szemelvényünk szerint az előbbinek csak mostohaanyja volt).

Caracalla halálakor (i, sz. 217) öngyilkos lett.

Drusus — Drusus Caesar. Germanicus és Agrippina fia, Tiberius császár trónörököse.

Kivégezték.

Elagabalus — Ld. Heliogabalus.

Ennius - Quintus Ennius, költő, a latin hexameter megteremtője (i, e. 239-169).

Florentinus — jogtudós, teljes nevét nem ismerjük. Működése az i. sz. II. század

második felére esik. Tankönyvet írt, amelynek töredékei szerepelnek a Digestában

Gaius — jogtudós. Sem teljes nevét, sem életét nem ismerjük. Feltehetőleg i. sz. 110 -

180 élt. Jogtanár volt. Az egyetlen klasszikus jogtudós, akinek egy teljes műve:

Institutiones c. tankönyve lényegében későbbi átdolgozástól mentesen fennmaradt.


Oldal: 152

Gallus — Caius Aquilius Gallus, jogtudós. Az i. e. I. században élt, 66-ban praetori

tisztet töltött be. Művei nem maradtak fenn.

Gellius — Aulus Gellius, író, kulturtörténész, grammaticus (kb. i. sz. 130 -180). Műve

az Attikai éjszakák (Noctes Atticae).

Geta — Lucius Geta Antoninus, Caracalla öccse és egy évig társuralkodója (élt: i. sz.

189-212). Bátyja gyilkoltatta meg.

Hadrianus — császár, Traianus utóda. Szül: i. sz. 76. Uralkodott: 117-138.

Heliogabalus — császár, Caracalla gyilkosa és utóda. Uralkodott: 218-222. Őt is

meggyilkolták.

Hermogenianus — jogtudós, az i. sz. III-IV. század fordulója táján működött. A

Digestában több töredéke szerepel. Diocletianus császár rendeleteit gyűjtötte össze

(Codex Hermogenianus).

Iavolenus — Iavolenus Priscus, jogtudós. Az i. sz. I. század második felében és a II.

század elején működött. A Sabinianus-iskola feje. Töredékeivel találkozunk a

Digestában.

Iohannes — Iustinianus praefectus praetorio-vá nevezi ki 53 l-ben. Kappadókiai

születésű, tanulatlan katonaember.

Iulia Domna — Ld. Domna.

Iulius Caesar — Ld. Caesar.

Iulianus — Salvius Iulianus, jogtudós, Iavolenus tanítványa (kb. i. sz. 100 — 176). 148-

ban és 175-ben consul, Hadrianus császár bizalmas embere. Az „edictum

perpetuum" szerkesztője, számos töredékével találkozunk a Digestában. Az egyik

legnagyobb római jogtudós.

Iustinianus — keletrómai császár, nagybátyja: Iustinus utóda. Uralkodott: 527-565. A

római jog kodifikációján kívül fontos hadjáratok és építkezések fűződnek a nevéhez.

Labeo — Marcus Antistius Labeo, jogtudós. Meghalt: kb. i.sz. 10 — 11. Apja: M.

Pacuvius Labeo is jogtudós volt. Capito ellenlábasa, a Proculianus iskola

megalapítója. Jelentős egyéniség, a Digestából több írását ismerjük.

Lentulus — Lucius Lentulus, politikus. I. e. 49-ben consul, Caesar ellenfele.

Egyiptomban ölték meg, Pompeius halála után.

Ligarius — Quintus Ligarius, politikus. I. e. 50-ben Afrikában működött Pompeius

híveként. Részt vett Brutus összeesküvésében.

Longinus — Caius Cassius Longinus, jogtudós. Az i. sz. I. században élt. 65-ben

száműzték, Vespasianus császár hívta vissza 69-ben. A magas senatori arisztokrácia

tagja, a Sabinianus iskola feje. Műveiből keveset ismerünk.

Macer — Aemilius Macer, jogtudós. Az i. sz. III. század elején irt. A Digestában néhány

töredékkel szerepel.


Oldal: 153

Manilius — Marcus Manilius, jogtudós. Az i. e. II. században élt. 149-ben consul.

Politikai pályafutását valószínűleg jogászi tekintélyének köszönhette. A

jogtudomány megalapítói között tartották számon. Művei nem maradtak fenn.

Marcellus — Ulpius Marcellus, jogtudós. Az i. sz. II. század második felében

működött. A Digestában szerepel.

Marcianus — Aelius Marcianus, jogtudós. Az i. sz. III. század első felében működött.

Tankönyveket és más műveket írt. A Digestában szerepel.

Marcus Aurelius — császár, Antoninus Pius utóda és fogadott fia. Szül: i. sz. 121.

Uralkodott (169-ig mostohatestvérével, Verusszal együtt): 161 — 180.

Modestinus — Herennius Modestinus, jogtudós, Ulpianus tanítványa. Az i. sz. III.

század első felében írt. Több töredékével találkozunk a Digestában. Őt tekintik az

utolsó klasszikus jogtudósnak.

Neratius — Lucius Neratius Priscus, jogtudós. I. sz. 96-97-ben Pannonia helytartója,

majd Traianus és Hadrianus tanácsadója, a Proculianus iskola feje. Műveiből keveset

ismerünk.

Nerva (id.) — Marcus Cocceius Nerva, jogtudós, Nerva császár nagyapja. Meghalt: i.

sz. 33. A Proculianus iskola feje. Művei nem maradtak fenn.

Nerva (ifj.) — Marcus Cocceius Nerva, jogtudós, az id. Nerva fia. Valószínűleg ő volt

Nerva császár apja. Már tizenhét éves korában osztogatott jogi tanácsokat. Az i. sz.

I. században élt.

Ofilius — Aulus Ofilius, jogtudós. Az i. e. I. században élt, Caesar bizalmasa volt.

Művei nem maradtak fenn.

Pansa — Caius Vibius Pansa, politikus. I. e. 43-ban consul volt.

Papinianus — Aemilius Papinianus, jogtudós és politikus. Az i. sz. II-III. század

fordulója táján működött. 203-tól praefectus praetorio volt (ami ebben a korban már

nem testőrparancsnokot jelentett, hanem a miniszterelnöki tiszthez hasonlítható).

Caracalla 212-ben kivégeztette. Az egyik legnagyobb római jogtudós, a Digestában

számos töredékével találkozunk.

Parrasziosz — görög festő, az i. e. V. században élt.

Paulus — Iulius Paulus, jogtudós. Papinianus tanítványa és beosztottja volt. Az i. sz.

III. század első felében működött. Alexander Severus császár idejében a praefectus

praetorio tisztjét is betöltötte. Termékeny író, a Digesta anyagának mintegy

egyhatoda Paulus műve.

Pedius — jogtudós. Életéről keveset tudunk. A i. sz. II. sz.-ban élt, valószínűleg Salvius

Iulianus kortársa volt. Művei nem maradtak fenn, de a többi jogtudós gyakran

hivatkozik rá.

Pollio — Asinius Pollio politikus, író, az első római közkönyvtár megalapítója (i. e. 76

— i. sz. 5).


Oldal: 154

Pomponius — Sextus Pomponius, jogtudós. Irodalmi működése kb. i. sz. 130 — 180

közé esik. Feltehetőleg tanítással foglalkozott. A Digesta szerkesztői szívesen

használták fel írásait.

Proculus — jogtudós, az i. sz. I. század első felében élt. 33-ban vette át a róla elnevezett

iskola vezetését. Neve szerepel a Digestában.

Pürrhosz - (Pyrrhus) - epeiroszi király (i. e. 319 -273). 280-ban legyőzte a rómaiakat,

de maga is sok veszteséget szenvedett („pyrrhusi győzelem").

Rufinus — Licinius Rufinus, jogtudós. Az i. sz. III. század első felében működött,

valószínűleg nem Rómában, hanem Lüdiában. A Digestában szerepel.

Rufus — Servius Sulpicius Rufus, jogtudós, Cicero barátja. Az i. e. I. században élt. 51-

ben consul, meghalt 43-ban.

Sabinus — Massurius Sabinus, jogtudós, az i. sz. I. század első felében működött. A

róla elnevezett iskola feje. Alacsony sorból származott, de nagy tekintélyt szerzett.

Könyvét a későbbi jogtudósok sokat kommentálták.

Scaevola — Quintus Cervidius Scaevola, jogtudós. Az i. sz. II. században élt, Marcus

Aurelius császár tanácsadója. Írásaival szerepel a Digestában.

Scaevola — Publius Mucius Scaevola, jogtudós. Az i. e. II. században élt, 136-ban

praetori, 133-ban consuli tisztet töltött be. A jogtudomány megalapítói között

tartották számon.

Scaevola — Quintus Mucius Scaevola, jogtudós, Publius Mucius fia. I. e. 95-ben consul

lett, 82-ben halt meg. Korának egyik legnagyobb szaktekintélye volt. A legrégebben

élt jogtudós, akinek írásait a Digesta szerkesztői felhasználták.

Servius Sulpicius — Ld. Rufus.

Severus Alexander — császár, Heliogabalus utóda. Szül.: i. sz. 208. Uralkodott: 222-

234. Katonái ölték meg.

Severus Septimius — császár. Szül.: i. sz. 146. Uralkodott: 193-211. Lehetséges, hogy

Caracalla ölette meg.

Sextus Aelius — Ld. Aelius.

Spartianus — Aelius Spartianus, történetíró (?). A IV. században keletkezett Historia

Augusta egyik szerzőjét nevezik így. Az uralkodó nézet szerint költött névről van szó.

Sulla — Lucius Cornelius Sulla, politikus, hadvezér, dictator (i. e. 138-79).

Tacitus — Publius Comelius Tacitus, történetíró, a senatori arisztokrácia tagja és

nézeteinek hirdetője (kb. i. sz. 55 -120).

Tiberius — császár, Augustus unokaöccse és utóda. Szül.: i. e. 42. Uralkodott: i. sz. 14-

37.

Traianus — Ulpius Traianus, császár, Nerva utóda. Szül.: i. sz. 53. Uralkodott: 98-117.

Trebatius - Caius Trebatius Testa, jogtudós. Szül.: i. e. 80 körül, meghalt kb. i. sz. 4.

Cicero pártfogoltja és ifjabb barátja. Caesar és Augustus jogi tanácsadója. Az utókor

sokra becsülte.


Oldal: 155

Tryphoninus — Claudius Tryphoninus, jogtudós. Az i. sz. II-III. század fordulója táján

írt. Papinianus kortársa és munkatársa. 213 után halt meg. A Digestából több írását

ismerjük.

Tubero — Aelius Tubero, jogtudós. Az i. e. I. században élt. Művei nem maradtak fenn.

Ulpianus — Domitius Ulpianus, jogtudós. Az i. sz. III. század első felében működött.

Alexander Severus uralkodása idején praefectus praetorio lett. 228 körül

meggyilkolták, A legtermékenyebb jogi író. A Digesta szerkesztői kedvelték

világosan megfogalmazott írásait, a gyűjteménynek mintegy egyharmadát teszik ki

Ulpianus művei.

Venuleius — Venuleius Saturninus, jogtudós. Az i. sz. II. században élt. A Digestában.

szerepel.

Verus — Lucius Verus, császár. Antoninus Pius örökbe fogadott fia, Marcus Aurelius

uralkodótársa. Uralkodott: i.sz. 161-169. Mostohafivérével együtt "divi fratres" (isteni

testvérek)-ként emlegetik a források.

Vespasianus — császár, a Flavius dinasztia megalapítója. Szül.: i. sz. 9. Uralkodott: 69-

79.


Oldal: 156

TARTALOM

Bevezetés .................................................... 5

I. A római jogtudósok. ......................................................... 11

1. A jogtudomány története .............. 15

2. A jogászi hivatástudat ........................................ 24

3. A jogászi gondolkodásmód........... 26

II. A római törvények ................................ 35

1. A jogtudósok a törvényekről ........ 39

2. A tizenkéttáblás törvényből .......... 40

3. Népgyűlési törvények ................... 42

4. A senatus határozatai .................... . 44

5. Császári leiratok ............................ 46

6. Iustinianus rendeleteiből .............. 47

III. Viva vox iuris civilis. A praetor jogalkotása 53

1. Jogtudósok a praetori jogról ........ 57

2. A perbehívás ................................ 58

3. A megállapodások ..................... . ............................ 59

4. A megbízás nélküli ügyvitel ........ 60

5. A megfélemlítés ............................ 62

6. A megtévesztés ................. .......... 63

7. A kiskorúak ................................... 64

8. A rabszolgák megrontása ........... 66

9. A folyók védelme ........................ 68

10. Az erőszakról ............. .................. 69

IV. A család, a házasság ............................. 73

1. Az apai hatalom. A római család . 75

2. Születés, apaság .............................. 82

3. A házasság ..................................... 90

a) Az eljegyzés . .............................. 94

b) A házasságkötés ......................... 94

c) A házassági akadályok .............. 95

d) Az ágyasság ............................... 99

e) A házasságtörés ......................... 100

f) A feleség vagyona. Hozomány . 107

g) A válás ....................................... 109

V. A tulajdon és az öröklés ....................... 113


Oldal: 157

1. A tulajdon ...................................... 116

a) A birtok ...................................... 118

b) A tulajdonszerzés ...................... 121

c) A haszonélvezet ......................... 129

2. Az öröklés ..................................... 130

a) Az öröklésről általában ............ 133

b) Ki örököl és mennyit? ............... 136

c) Feltételhez kötött öröklés .......... 142

d) Értelmezési gondok ................... 145

e) Mit hagyományoztak a rómaiak? 146

VI. A szerződések ..................................... 157

1. A stipulatio .................................... 160

2. Az adásvétel................................... 166

3. A bérlet .......... ................................ 179

4. A társaság ...... . ........................................................ 184

5. A megbízás .................................... 187

6. A kölcsön .. .................................... 188

7. A haszonkölcsön ........................... 190

8. A letét .................. 192

9. Az ajándékozás ................ 194

VII. A büntetőjog ....................................... .. 199

1. A büntetőjogi elvek .................. 203

2. A büntető eljárás .................. 204

3. A büntetések ................................................ ........... .211

4. Az egyes crimen-ek ................. 215

a) Az emberölés .......... ............................................ 216

b) A felségsértés ....................................................... 220

c) Az erőszak 221

d) Sikkasztás (a közvagyon megkárosítása) 223

e) A hamisítás 224

f) A „garázdaság" ...................... 225

5. A delictum-ok ............................. 226

a) A lopás ................................ . 226

b) A "személysértés" ...................... 230

c) A jogellenes károkozás 234

Függelék .................................... 239

Rövidítések jegyzéke ..... . ........................................ 241

A római jog irodalmáról............................................ 243

Személynevek mutatója ............. .. 245

A romai jog vilaga

Documents

Transcript of A romai jog vilaga