Plinius az etruszkokról

gábli cecília

Plinius az etruszkokról1

Plinius enciklopédiájában különféle összefüggésekben sokféle információt olvashatunk Etruriával illetve az etruszkokkal kapcsolatban. A földrajzi leíráson túl etruszkokkal kapcsolatos szövegrészeket találunk a növénytani, az állattani, a gyógyszerészeti és az ásványtani könyvekben is. Az alábbiakban tematikus csoportosításban elemzem a pliniusi enciklopédiában fellelhető valamennyi, az etruszkokhoz köthető szöveghelyet.

1. FÖLDRAJZ

1.1. A VII. régió

Plinius az enciklopédia harmadik könyvében egy rövid bevezetést követően a Gibraltári-szorostól kezdi Európa leírását. A Földközi-tenger partja mentén sorrendben haladva írja le a hispaniai majd az itáliai partvidéket2. Az itáliai területek leírásának bevezetésében a félsziget fekvését, szépségét, egészséges éghajlatát, termékeny földjeit dicséri. A pliniusi laudatio Italiae3 sok párhuzamot mutat Vergilius Aeneisének és Georgicájának hasonló értelmű soraival,4 amelyek Varron alapulnak5. Plinius a tölgyfa leveléhez hasonlítja Itália alakját, amely amazon pajzs alakban végződik.6 Megadja Itália kiterjedését és

1 E tanulmány rövidített formában elhangzott a PTE II Ókori Történeti Földrajz: Ökonómia / Ökológia konferenciáján Pécsett 2013. október 4-én.

2 Plin. NH III 38–75 és Plin. NH III 95–128.3 Plin. NH III 39–42.4 Például Verg.Georg. II 173–176; Verg.Aen. VI 851–853. Lásd Bruere 1956: 228–246.5 Sallmann 1971: 112–119.6 Plin. NH III 43., Lásd még Chevallier 1974: 181.

Ökonómia és ökológia.indd 209Ökonómia és ökológia.indd 209 2015.06.09. 15:21:352015.06.09. 15:21:35

210 • Gábli Cecília

kerületét7. Mielőtt a félsziget egyes tájegységeit részletesen leírná, előrebocsátja, hogy az Augustus-féle 11 régiós beosztást fogja követni, de nem szám szerinti sorrendben, hanem a tengerparton haladva földrajzi fekvésük szerint.8

Plinius az itáliai területek közül először a kilencedik régiót, azaz Liguriát mutatja be.9 Ezt követően tér át Etruria tárgyalására10, amely a 7. régió az augustusi rendszerben.

Plinius az etruszkokat a Hérodotostól11 ismert mítosz alapján a lyd Tyrsenostól eredezteti (akárcsak Strabón, Varro, Vergilius, Ovidius, Horatius, Silius Italicus).12 A terület történetét bemutatva megemlíti, hogy először az umberek lakták e vidéket, akiket a pelasgok űztek el, őket pedig az etruszkok.13 A terület leírását a Macra folyótól, vagyis a liguriai határtól kezdi, és dél felé haladva Luna városát, majd Luca coloniáját említi, utána pedig Pisaet14, Vada Volaterranat és Populoniumot, amellyel kapcsolatban megjegyzi, hogy egykor csak ez az egy város volt az etruszkoké a tengerparton.15 Az 51. caputban – folytatva az előző caputban elkezdett part menti felsorolást – dél felé haladva a következő etruszk városokat említi: Telamo kikötője, Cosa Volcientium, Graviscae, Castrum Novum, Pyrgi, Caere – amelyet a pelasg alapítók Agyllanak hívtak – Alsium, Fregenae. Végül, elérve a Tiberist, a városok felsorolását a szárazföld belsejében talál-ható coloniákkal folytatja, nevezetesen: Falerii – amelyet a görögök alapítottak Cato tudósítása szerint, és Falisci Etruscorumnak is nevezik – Lucus Feroniae, Rusellana, Sena, Sutrium. Az 52. caputban folytatódik az etruszk városok felsorolása, ezúttal be-tűrendben.16 Plinius szerint a régi városok nevét tartotta meg Crustumerium és Caletra

7 Plin. NH III 43–44.8 Plin. NH III 46.9 Plin. NH III 47–49.10 Plin. NH III 50–52, a szöveghely későbbi párhuzamai: Solinus 2,7; Mart.Cap. VI 642.11 Hdt. I 94.12 Strab. V 2.2, Verg.Aen. II 781, VIII 479; Ov.Met. III 583; Hor.S. I 6.1; Sil.It. V 9–11; Lásd még

Sallmann 1971: 80.13 Plin. III 50: Vmbros inde exegere antiquitus Pelasgi, hos Lydi, a quorum rege Tyrrheni, mox a

sacrifi co ritu lingua Graecorum Tusci sunt cognominati. Chevallier 1974: 202.14 …Pisae inter amnes Auserem et Arnum, ortae a Pelopi<d>is sive a Teutanis, Graeca gente.

Chevallier 1974: 201.15 Plin. NH III 50., Chevallier 1974: 189.16 Plin. NH III 52: De cetero Arretini Veteres, Arretini Fidentiores, Arretini Iulienses, Amitinenses,

Aquenses cognomine Taurini, Blerani, Cortonenses, Capenates, Clusini Novi, Clusini Veteres, Florentini praefl uenti Arno adpositi, Faesulae, Ferentinum, Fescennia, Hortanum, Herbanum, Nepet, Novem Pagi, Praefectura Claudia Foroclodi, Pistorium, Perusia, Suanenses, Saturnini qui ante Aurini vocabantur, Subertani, Staton<i>enses, Tarquinienses, Tuscanienses, Vetulonienses, Veientani, Vesentini, Volaterrani, Volcentani cognomine Etrusci, Volsinienses. A felsorolás pár-huzama: Strab. V 2.9 lásd még Sallmann 1971: 81–82.


Plinius az etruszkokról • 211

területe.17 A következő, vagyis az 53. caputtól már a Tiberisnek, Etruria határfolyójá-nak a leírása következik.18 A kutatás vitatja, hogy a Tiberis egyértelműen határfolyó lenne,19 hiszen a Tiberis bal parti megszállása már a Kr. e. 6. században megfi gyelhető, erre utal Strabon leírása is.20 Ezt megerősíti az a tény, hogy később, ifjabb Plinius is etruszknak mondja a Tiberis bal partján, Tifernum Tiberinum mellett fekvő birtokát21. Ráadásul Plinius az imént idézett szövegrészben az ager Crustuminust22 Etruriához sorolja, pedig Crustumerium a Tiberis bal partján, Latiumban található.23 Éppen ezért szerepel a latiumi városlistában Pliniusnál.24 Mindebből nyilvánvaló, hogy a Tiberist nem tekinthetjük egyértelmű határnak sem Plinius korára, sem pedig az azt megelőző évszázadokra vonatkozólag.

A hetedik régió ismertetésekor Plinius a más itáliai régiók, illetve provinciák leírásá-hoz is használt struktúrát25 alkalmazza. Etruria leírásánál is megfi gyelhetjük ugyanis a következő elemeket: antiquaria és eredetmítosz (vagyis Tyrsenus – tyrrhenek, Agylla – pelasgok26, Pisae – Pelopidae, Teutani27) , etimológia (etruszkok), alternatív nevek28 (Caere – Agylla; Falerii – Falisci Etruscorum; Saturnia – Aurinia), etnográfi a (úgymint umberek, pelasgok, Pelopidae, Teutani). Ami magát a földrajzi leírást illeti, megfi gyelhe-tő a szokásos periplus, majd a belső területek leírása29, az ún. statisztikus anyag, vagyis a coloniák, majd pedig a többi település felsorolása betűrendben30, illetve a távolság adatok (a Tiberis a Macratól 284 mérföldnyire van31).

17 Plin. NH III 52: In eadem parte oppidorum veterum nomina retinent agri Crustuminus, Caletranus. Chevallier 1974: 196.

18 Plin. NH III 53–55; Liv. I 3.19 Kolendo 1969: 62–68; Sisani 2009: 64; Thomsen 1947: 122; Nissen 1883: 308–324; Chevallier 1974:

183–184, 187.20 Strab. V 1.10.21 Plin. Ep. III 4; IV 1; IV 6; V 6; V 18; IX 15; IX 36; IX 40.22 Az ager Crustuminushoz lásd még Plin. NH II 211; Liv. I 10, 38; Verg.Aen. VII 631; Sil.It. VIII

366.23 Crustumeriumról lásd Amoroso 2010: 1–11; Nissen 1902: 561–563., Bunbury: Crustumerium in

Smith 1870: 713–714. A legújabb feltárások során előkerült sírmellékletek etruszk párhuzamairól: Di Gennaro – Togninelli – De Puma 2002: 45–62.

24 Plin. NH III 68.25 Plinius földrajzi leírásainak struktúrájáról lásd Sallmann 1988: 466–493; Sallmann 1971: 191–236;

Chevallier 1974: 181.26 Sallmann 1971: 194.27 Sallmann 1971: 194.28 Chevallier 1974: 197–199.29 Oehmichen 1880: 56–57.30 Oehmichen 1880: 52–55.31 Detlefsen 1901a: 20–21; Sallmann 1971: 261.



Plinius leírása a 7. régióról rendkívül informatív. Itt is tetten érhetjük a szerző infor-máció gyűjtő szenvedélyét. Különösen akkor szembetűnő ez, ha az Etruriával foglalkozó szövegrészeit összevetjük Strabon leírásával, akinek Pliniusszal ellentétben az utazás volt a szenvedélye. Strabon leírása olvasmányosabb, de sokkal kevesebb települést tar-talmaz. Plinius 52, ezzel szemben Strabon csak 28 etruszk települést sorol fel. Persze nem szabad fi gyelmen kívül hagynunk azt a tényt, hogy Plinius az augustusi 7. régió szisztematikus leírását tűzte ki célul, ezzel szemben Strabon nyilvánvalóan nem al-kalmazta a régió beosztást leírásában. Mindezek ellenére hasonlóságokat is találunk a két szerző Etruria-leírásában. Mindkettő a tengerpart leírásával indít, majd a belső területekkel folytatja a leírást, és ha Strabon városlistáját latinra fordítjuk, kiderül, hogy alfebetikus – akárcsak a pliniusi etruszk városlista – vagyis Strabon feltehetőleg latin forrást használt.32 Nem kizárt persze az sem, hogy Plinius és Strabon részben azonos forrásokból dolgozott.

Az Etruszkokról elnevezett Tirrén-tengert Plinius számos alkalommal említi, kü-lönféle megnevezésekkel. Ezek közül a leggyakoribb a mare Tuscum33, illetve a sinus Tuscus34. A III,74-75-ben35 Plinius megadja a Tirrén-tenger összes megnevezését, úgy-mint mare Tuscum, mare Notium36, mare Tyrrenum37 és mare Inferum38.39

Szintén a Tirrén-tengerhez kapcsolódik a következő szövegrész: Plinius beszámol egy érdekes esetről, amikor is Kr. e. 126-ban egy sziget bukkant fel a Tirrén-tengeren, amely lángolt, és emiatt sok hal elpusztult. Ebben az esetben feltehetőleg vulkáni te-vékenységről lehet szó.40

32 Bispham 2007: 57–58; Strab. V 2. 8–10.33 Mare Tuscum: Plin. NH III 44, 75, 80, Plin. NH VI 216.34 Sinus Tuscus: Plin. NH II 203.35 Et includitur Europae sinus primus. in eo maria nuncupantur: unde inrumpit, Atlanticum, ab aliis

Magnum; qua intrat, Porthmos a Graecis, a nobis Gaditanum fretum; cum intravit, Hispanum quatenus Hispanias adluit, ab aliis Hibericum aut Baliaricum; mox Gallicum ante Narbonensem provinciam; hinc Ligusticum; ab eo ad Siciliam insulam Tuscum, quod ex Graecis alii Notium, alii Tyrrenum, e nostris plurimi Inferum vocant.

36 Mare Notium: Plin. NH III 75.37 Mare Tyrrenum: Plin. NH III 75, Plin. NH XXXVI 125.38 Mare Inferum: Plin. NH III 44, 75, 132; Plin. NH XIV 67.39 A caput értelmezéséről és forrásairól: Sallmann 1971: 231–232; Klotz 1906: 31, 39, 61, 110; Detlefsen

1886: 246; Oehmichen 1880: 3–4, 45; Bunbury 1870a: 1248.40 Plin. NH II 203: …altera Olympiadis CLXIII anno tertio in Tusco sinu, fl agrans haec violento cum

fl atu, proditurque memoriae, magna circa eam multitudine piscium fl uitante confestim expirasse quibus ex his cibus fuisset. Nissen 1883: 251; Strab. VI. 2.11.



1. térkép. Etruria Plin. NH III 50-52 alapján (saját szerkesztés)

1.2. További, etruszk területekre utaló szövegrészek

Plinius nem csak az augustusi 7. régió, vagyis Etruria leírásában41 említi az etruszk területeket. Számos caputban találunk még hasonló utalásokat a harmadik könyvben, és az enciklopédia egyéb helyein is. Ezek a szövegrészek azonban többnyire nem a Kr. u.első századi állapotra utalnak, hanem jóval korábbi időszakra. Az alábbiakban olyan

41 Plin. NH III 50–52.



szöveghelyeket mutatok be, amelyek a Kr. e. 8–5. században etruszk fennhatóság alatt állt területekről szólnak.

– A campaniai partszakasz dícsérete során Plinius utal arra, hogy a területet többek között az etruszkok is birtokolták.42

– Itália első régiójába tartozik a campaniai ager Picentinus, amely Plinius szerint az etruszkoké volt, továbbá Iuno Argiva templomáról híres, amelyet az argonauta Iasón alapított.43 Mivel az etruszk befolyás a területen feltehetőleg csak a Silerus jobb partján volt domináns, a bal part viszont már görög fennhatóság alá tartozott, ráadásul kereskedelmi szempontból mindkét fél számára fontos területről van szó, hitelt adhatunk Plinius tudósításának. A templom azonosítható azzal a Héra szentéllyel, amely a Silerus folyó torkolatánál, Paestumtól (Poseidonia) északra található, és a Kr. e. 6. századból származik.44

– Umbria, vagyis az augustusi beosztás szerinti 6. régió leírásában azt olvassuk, hogy az etruszkok elűzték az umbereket, és állítólag háromszáz városukat foglalták el.45

– Itália 8. régiója, vagyis Aemilia városlistájában találjuk Bononia városát. Ezzel kapcsoltban Plinius megjegyzi, hogy korábban Felsinának hívták, amikor még Etruria legtekintélyesebb városa volt.46 Ez alatt Plinius feltehetőleg azt értette, hogy az észak-itáliai dodekapolisz vezetője Felsina lehetett.47

– Plinius a Pó torkolatvidékének leírása kapcsán említi a Fossa Flaviát, amelyet az etruszkok építettek, és később Vespasianus újította fel, innen kapta a nevét. Ez a csatorna a Pó Sagis nevű ágából vezetett észak felé, az Atria körül elterülő mocsaras vidéken keresztül.48

42 Plin. NH III 60: haec litora fontibus calidis rigantur praeterque cetera in toto mari conchylio et pisce nobili adnotantur. nusquam generosior oleae liquor est, hoc quoque certamen humanae voluptatis. tenuere Osci, Graeci, Vmbri, Tusci, Campani. Chevallier 1974: 191.

43 Plin. NH III 70: A Surrentino ad Silerum amnem XXX m. p. ager Picentinus fuit Tuscorum, templo Iunonis Argivae ab Iasone condito insignis. Strab. VI 1.1; Chevallier 1974: 191, 203; Nissen 1902: 892.

44 Panebianco 1965–66: 137–149; Nissen 1902: 823–826; König – Winkler 1988: 263; Bunbury 1870b: 514.

45 Plin. NH III 112–113: Vmbri eos expulere, hos Etruria, hanc Galli. Vmbrorum gens antiquissima Italiae existimatur, ut quos Ombrios a Graecis putent dictos, quod in inundatione terrarum imbribus superfuissent. Trecenta eorum oppida Tusci debellasse reperiuntur. Hasonló értelem-ben: Strab. V 1.10. Ehhez lásd még Sisani 2009: 64.

46 Plin. NH III 115: Intus coloniae Bononia, Felsina vocitata tum cum princeps Etruriae esset… Liv XXXIII 37.3 és XXXVII 57.7; Chevallier 1974: 193.

47 Bunbury 1870c: 419.48 Plin. NH III 120: Proximum inde ostium Caprasiae, dein Sagis, dein Volane, quod ante Olane

vocabatur, omnia ea fossa Flavia, quam primi a Sagi fecere Tusci egesto amnis impetu per



– A tizedik régó, azon belül Venetia városlistájában találjuk Mantua városát, amelynek etruszk eredetére alighanem Vergilius alapján49 utal Plinius.50

– Az Alpokban élő néptörzsek felsorolásában a Raetivel kapcsolatban azt olvassuk, hogy az etruszkok leszármazottai, és hogy Raetus volt a vezérük akkor, amikor elűzték őket Galliából.51 Plinius adata ez esetben valószínűleg valószínűleg Liviustól származik.52

– Plinius az enciklopédia 33. könyvében arról beszél, hogy a lovagokat egy ideig trossulinak hívták, mert elfoglalták Trossulumot a gyalogság segítsége nélkül. Trossulum szerinte Volsiniitől 9000 lépésnyi távolságra feküdt Róma irányában.53 Ezek szerint a 7. régióba, vagyis az augustusi beosztás szerinti Etruriába tartozott, azonosítása ennek ellenére nehézségekbe ütközik. Különösen, mert az általa forrásként megjelölt Iunius Gracchanuson kívül nem ismerjük más említését. Talán nem véletlen, hogy Plinius sem tartotta bemutatásra érdemesnek Trossulumot54 az etruszk városlistában.

transversum in Atrianorum paludes quae Septem Maria appellantur, nobili portu oppidi Tuscorum Atriae, a quo Atriaticum mare ante appellabatur quod nunc Hadriaticum. A Fossa Flaviáról lásd: Weiss 1912: 75: Fossa, Fossae; Nissen 1883: 205; Nissen 1902: 214; Uggeri 1997: 55; König – Winkler 1988: 304; Chevallier 1974: 183–184, 193.

49 Verg. Aen. X. 198–200.50 Plin. NH III 130: Mantua Tuscorum trans Padum sola reliqua. Chevallier 1974: 194.51 Plin. NH III 133: His contermini Raeti et Vindelici, omnes in multas civitates divisi. Raetos

Tuscorum prolem arbitrantur a Gallis pulsos duce Raeto. Chevallier 1974: 203; Sallmann 1971: 199.

52 Liv. V 33.11. Lásd még Strab. IV 6.12 és Nissen 1883: 483–488.53 Plin. NH XXXIII 35–36: Equitum quidem etiam nomen ipsum saepe variatum est, in iis quoque,

qui id ab equitatu trahebant. celeres sub Romulo regibusque sunt appellati, deinde fl exuntes, postea trossuli, cum oppidum in Tuscis citra Volsinios p. VIIII sine ullo peditum adiumento cepissent eius vocabuli, idque duravit ultra C. Gracchum. Iunius certe, qui ab amicitia eius Gracchanus appellatus est, scriptum reliquit his verbis: „Quod ad equestrem ordinem attinet, antea trossulos vocabant, nunc equites vocant ideo, quia non intellegunt trossulos nomen quid valeat, multosque pudet eo nomine appellari.” et causam, quae supra indicata est, exponit invitosque etiamnum tamen trossulos vocari.

54 Talán azonosítható azzal a településsel, amely Montefi ascone környékén a 17. század végéig meg-őrizte a nevét Trosso vagy Vado di Trosso alakban, mára azonban már semmi nyoma nem maradt. Lásd Bunbury 1870d: 1237; Dennis 1848: 517.



2. térkép. Etruszk területek Plinius szerint (saját szerkesztés)

1.3. Csillagászati földrajz

A gnómón alapján végzett számítások következtében alakult ki a szélességi körök fo-galma. A szélességi körök segítségével osztották fel a Földet azonos árnyékjelenséget mutató területekre.55 Plinius az enciklopédia hatodik könyvének végén részletes listát

55 Circuli paralleli terrae: Plin. NH VI 212–220, Plin. NH II 30, 50, 177; Strab. II 5.1–5. A témáról részletesebben: Gábli 2006: 33–35.



ad az azonos árnyékjelenséget mutató területekről. Érdekes, hogy az ötödik részben említi a Tirrén-tengert56, míg Etruriát, Pisaet, Lunat és Lucat a hatodikban57. Vagyis az ő rendszerében nem azonos szélességi sávban fekszik Etruria a Tirrén-tengerrel.58 Ez esetben nyilvánvaló, hogy Plinius nem rendszerezte, csak leírta a témához kapcsolódó, általa gyűjtött adatokat.

2. VALLÁS

Plinius az enciklopédia második könyvét a négy alapelem szerint tagolta.59 A levegővel kapcsolatos tudnivalók között sok olyan jelenséget ismertet, amelyet ma a meteorológia körébe sorolnánk. Itt, a 2, 138-146-ban olvashatjuk Plinius tudósítását a villámokról.60 Ez a szöveghely az egyik legfontosabb forrásunk az etruszk villámjóslással kapcsolat-ban.61 Megtudjuk belőle, hogy az etruszkok szerint kilenc isten szórhat villámot, és tizenegy féle villám létezik, merthogy Iuppiter háromféle villámot vethet.62 Plinius leírja az égbolt felosztásának az etruszkok által kifejlesztett rendszerét is.63 E szerint tizenhat részt különböztettek meg, és meghatározták, hogy mely szektorokban kedve-ző, és melyekben kedvezőtlen a villámok felbukkanása.64 Plinius megemlékezik arról

56 Plin NH VI 216: Quinto continentur segmento … Tuscum mare… Gnomoni septem pedes, umbris sex. Magnitudo diei summa horarum aequinoctialium XV.

57 Plin NH VI 217: Sexta comprehensio, qua continetur urbs Roma, amplectitur…Etruriam, Pisas, Lunam, Lucam,… Gnomoni pedes VIIII, umbrae VIII. Longissima <diei> spatia horarum aequinoctialium XV addita VIIII parte unius horae aut, ut Nigidio placuit, quinta.

58 Sallmann 1971: 183; Dicks 1955: 251–52; Plinius klima fogalmáról és az azonos árnyékjelenségeket mutató területek hibás besorolásával kapcsolatban lásd Bunbury 1879: Vol.II. 441–442.

59 A tűzzel kapcsolatos ismeretek leírása az 1–101. caputokban, a levegővel kapcsolatosak a 102–153. caputokban, a Földdel kapcsolatosak a 154–211. caputokban, és végül a vízzel kapcsolatos jelen-ségek a 212–234. caputokban kaptak helyet. Lásd még Gábli 2006: 43–44.

60 Ehhez lásd Thulin 1906: 13–18, 23, 26, 34–35, 48–49, 64–65, 69, 74, 82.61 Lásd még Seneca nat.quaest. II 31–41, Cic. Div. II. 42–45; Liv. I 34.9.62 Plin NH II 138: Tuscorum litterae novem deos emittere fulmina existimant, eaque esse undecim

generum; Iovem enim trina iaculari. A villámot szóró Iuppiterről lásd még Plin NH II 82.63 Biedl 1931: 199–214; Linderski 1986: 2283; Pallottino 1984: 335. Fig. 13; Jannot 2005a: 12. Fig

1.9.64 Plin NH II 143–144: In sedecim partes caelum in eo spectu divisere Tusci… Ex iis maxime dirae

quae septemtriones ab occasu attingunt. Itaque plurimum refert unde venerint fulmina et quo concesserint. Optimum est in exortivas redire partes. Ideo cum a prima caeli parte venerint et in eandem concesserint, summa felicitas portendetur… A balról illetve jobbról érkező villámok szerencsés vagy szerencsétlen voltáról, illetve arról, hogy miben különbözik az etruszkok égbolt felosztása a görögökétől, illetve hogy ezek hogyan jelennek meg Martianus Capella rendszerében: Weinstock 1946: 122–123. Lásd még Linderski 1986: 2170.



az esetről, amikor Porsina király idézett elő villámot (ún. fulmina auxiliaria)65 egy szörnyeteg ellen, aki Volsinii városát akarta elpusztítani.66 A földből is törhetne k elő villámok (fulmina atterranea),67 amelyek alvilági eredetűek, és különösen a téli nap-forduló idején borzalmasak és kárhozatosak.68 A villámok hatásának tartósságával kapcsolatban pedig azt olvassuk, hogy az etruszk tanítások szerint léteznek családi, magánügyekre, és közügyekre vonatkozó villámok,69 amelyek más-más ideig éreztetik hatásukat (fulmina perpetua, fi nita, prorogativa).70

Plinius a 2,199-ben azt állítja, hogy az etruszk tanítások között olvasta a mutinai földeken megjelenő prodigiumról szóló leírást.71 Feltehetőleg földrengésről illetve vul-kánkitörésről lehet szó, amely Kr. e. 91-ben történt, és a polgárháború eseményeit ve-títette előre.72

Plinius szerint sok olyan madárfaj létezett, amely az etruszk tanításokban még szere-pelt, de már kihalt az emberi falánkság következtében. Például egy baljóslatú madarat régen clivianak hívtak, Labeo pedig ugyanezt prohibitorianak nevezte, továbbá Plinius szerint Nigidius megnevez egy olyan madarat, amely feltöri a sas tojását.73

Plinius az enciklopéd ia botanikai részében a nádról szóló caputok egyikében arról

65 Thulin 1906: 120, 127; Seneca Nat.Quaest. II 49. Pfi ffi g 1975: 129; Jannot 2005a: 27.66 Plin NH II 140: Vetus fama Etruriae est, impetratum Volsinios urbem depopulatis agris subeunte

monstro, quod vocavere Voltam, evocatum a Porsina suo rege. Lásd még Jannot 1988: 601–602; Cherici 1994: 353–402.

67 Thulin 1906: 74. és Seneca Nat.Quaest. II 49.2.68 Plin NH II 138: Etruria erumpere terra quoque arbitratur, quae infera appellat, brumali tempore

facta saeva maxime et exsecrabilia… Lásd még Pfi ffi g 1975: 132.69 Lásd még Seneca Nat.Quaest. II 47. Pfi ffi g 1975: 135. 70 Perpetua: Plin NH II 139: Vocant et familiaria in totam vitam fatidica, quae prima fi unt familiam

suam cuique indepto. Finita: Plin NH II 141: …quando in fulgurum quoque interpretatione eo profecit scientia, ut ventura alia fi nito die praecinat... Prorogativa: Plin NH II 139: Ceterum existimant non ultra decem annos portendere privata… publica non ultra tricesimum annum... Thulin 1906: 81–83.

71 Plinius forrásáról lásd Münzer 1897: 244; Haug 1947: 100–139.72 Plin NH II 199: Factum est semel, quod equidem in Etruscae disciplinae voluminibus invenio,

ingens terrarum portentum L. Marcio Sexto Iulio cos. in agro Mutinensi. namque montes duo inter se concurrerunt crepitu maximo adsultantes recedentesque, inter eos fl amma fumoque in caelum exeunte interdiu, spectante e via Aemilia magna equitum Romanorum familiarumque et viatorum multitudine. eo concursu villae omnes elisae, animalia permulta, quae intra fuerant, exanimata sunt, anno ante sociale bellum, quod haud scio an funestius terrae ipsi Italiae fuerit quam civilia. Lásd még Thulin 1909: 86; Rosenberger 2005: 254 Nissen 1883: 285., Nissen 1902: 266; Köves-Zulauf 1978: 270.

73 Plin. NH X 37: Cliviam quoque avem ab antiquis nominatam animadverto ignorari – quidam clamatoriam dicunt, Labeo prohibitoriam–, et apud Nigidium super appellatur avis, quae aquilarum ova frangat. Sunt praeterea conplura genera depicta in Etrusca disciplina s<a>eculis



ír, hogy az etruszk áldozatokhoz használt hangszerek – ez esetben fuvolák – buxusból készültek.74

Plinius szerint Olenus Calenus volt Etruria leghíresebb jósa, amikor a Capitoliumi Iuppiter-templom alapozásakor a Tarpeius-hegyen a rómaiak emberfejre bukkantak. E nevezetes szöveghely szerint a helyzet értelmezésével (commentatio) a jós megpróbálta az etruszkokra átvinni a kedvező prodigium hatását, de a rómaiak megmentették a fatumot Róma számára.75 E szövegrész nem annyira az etruszk jós személye, hanem inkább tette miatt különösen fontos forrása a római vallástörténetnek. Hiszen a kimon-dott szó mint interpretációs modell hatalmát bizonyítja, amely képes megváltoztatni a valóságot, és ezáltal a jövőt.76

3. ETRUSZK KIRÁLYOK

Plinius számos helyen említi az etruszk királyokat. Mezentius, Porsina, Tarqiunius Priscus, Servius Tullius és Tarquinius Superbus neve is felbukkan az enciklopédia különböző részein, különböző összefüggésekben. Az alábbiakban ezeket a szövegré-szeket mutatom be.

3.1. Mezentius

Mezentiust mindösszesen egy alkalommal, a borral kapcsolatos tudnivalók között említi Plinius. Mégpedig Varrora hivatkozva azt állítja, hogy Mezentius segítséget nyújtott a rutulusoknak a latinok ellen, a latiumi borért cserébe.77

non visa, quae nunc defecisse mirum est, cum abundent etiam quae gula humana populatur. Thulin 1909: 108, 111; Detlefsen 1901b: 12; Capponi 1985: 268–269, 291; Köves-Zulauf 1978: 268.

74 Plin. NH XVI 172: Nunc sacrifi cae Tuscorum e buxo, ludicrae vero e loto ossibusque asininis et argento fi unt. Köves-Zulauf 1978: 213. n.135; Wille 1967: 173. n.161.

75 Plin. NH XXVIII 15–16: Cum in Tarpeio fodientes delubro fundamenta caput humanum invenissent, missis ob id ad se legatis Etruriae celeberrimus vates Olenus Calenus, praeclarum id fortunatumque cernens, interrogatione in suam gentem transferre temptavit, scipione determinata prius templi imagine in solo ante se: „Hoc ergo dicitis, Romani? Hic templum Iovis optimi maximi futurum est, hic caput invenimus?” Constantissima annalium adfi rmatione, transiturum fuisse fatum in Etruriam, ni praemoniti a fi lio vatis legati respondissent: „Non plane hic, sed Romae inventum caput dicimus.” Iterum id accidisse tradunt, cum in fastigium eiusdem delubri praeparatae quadrigae fi ctiles in fornace crevissent, iterum simili modo retentum augurium.

76 A témval kapcsolatos legfontosabb szakirodalom: Köves-Zulauf 1972: 289 skk, 306–312; 340. Bäumer 1984: 84–99; Linderski 1986: 2287. n.561; Pfi ffi g 1975: 149.

77 Plin. NH XIV 88: M. Varro auctor est Mezentium Etruriae regem auxilium Rutulis contra Latinos



3.2. Porsina

Porsinár a négy szövegrész utal a Pliniusi enciklopédiában. Először a második könyv, villámokkal kapcsolatos leírásában találkozunk a nevével. A fentebb már elemzett szövegrész szerint a Porsina által megidézett villám pusztította el a Volsinii városát fenyegető, Volta nevezetű szörnyet.78

Az enciklopédia 34. könyvében, a szoborállítási szokásokról szóló részben Plinius a Cloeliának állított szoborról kétféle variációt közöl. Egyrészt azt írja Calpurnius Pisora hivatkozva, hogy túsztársai emelték Cloelia szobrát, miután Porsina visszaengedte őket. Viszont azt is írja ugyanitt, hogy Annius Fetialis szerint Publicola consul lánya, Valeria volt az egyetlen, aki megmenekült, mert a többi túszt, akit Porsinának küld-tek, Tarquinius megölette.79 Mivel Plinius nem említ i Annius Fetialist a 34. könyvhöz felhasznált auctotok listájában, különféle elméletek születtek arra vonatkozóan, hogy kitől származik ez esetben a Plinius által közölt információ. Természetesen felmerült a Varroi eredet is, de Münzer szerint Valerius Antias jöhet számításba közvevítő for-rásként, Köves-Zulauf szerint Piso lehetett a fő forrása Pliniusnak ez alkalommal.80

A következő szövegrészlet szerint a királyok elűzése után Porsina szövetséget kötött a római néppel. A szövetség egyik feltétele az volt, hogy a rómaiak a vasat csakis földműve-lésre használhatják.81 Plinius szűkszavú adata nem szól sem a város elfoglalásáról,82 sem az annak súlyosságát leplező, a római történetírásban meghonosodott83 hősies legendák-ra (Horatius Cocles, Mucius Scaevola, Cloelia)84 nem utal ezen a helyen. E meglehetősen

tulisse vini mercede quod tum in Latino agro fuisset. Lásd Nissen 1883: 451; Kronenberg 2005: 409. n.18; Ov.Fast. IV 863–900.

78 Plin. NH II 140, lásd még a 66. lábjegyzetet.79 Plin. NH XXXIV 29: Hanc primam cum Coclitis publice dicatam crediderim–Atto enim ac

Sibyllae Tarquinium, ac reges sibi ipsos posuisse veri simile est–, nisi Cloeliae quoque Piso traderet ab iis positam, qui una opsides fuissent, redditis a Porsina in honorem eius. E diverso Annius Fetialis equestrem, quae fuerit contra Iovis Statoris aedem in vestibulo Superbi domus, Valeriae fuisse, Publicolae consulis fi liae, eamque solam refugisse Tiberimque transnatavisse ceteris opsidibus, qui Porsinae mittebantur, interemptis Tarquinii insidiis. Lásd még Liv. II 13, Val.Max. III 2.2, Dion.Hal. V 35.2; Kowalewski 2002: 51–57; Jannot 1988: 605; Roller 2004: 30, 33, 45; Richard 1994: 409; Köves-Zulauf 1978: 236–237.

80 Münzer 1897: 167–170; Smith 2007: 154–155; Köves-Zulauf 1978: 236–237; Liv. II 13.81 Plin. NH XXXIV 139: In foedere, quod expulsis regibus populo Romano dedit Porsina, nominatim

comprehensum invenimus, ne ferro nisi in agri cultu uteretur. et tum stilo osseo scribere institutum vetustissimi auctores prodiderunt. Roller 2004: 9; Isager 1991: 108.

82 Tac.Hist. III 72, Liv II 9–11, VI 40; Dion.Hal. V 35.1, V 65.3.83 Alföldi 1965: 73–75.84 Liv II 9–13; Flor. I 4.10–23.



homályos szövegrészlet értelmet nyer viszont annak ismeretében, miszerint régészeti adatok tanúsítják, hogy Róma gazdasági kapcsolatai Etruriával meggyengültek, éppen a királyság korának végétől kezdődően. Vagyis az etruszk fémipartól való elszakadás okozhatott Rómában átmeneti vashiányt.

Plinius beszámol Porsina síremlékéről, az enciklopédia 36. könyvében, a labirin-tusokról szóló fejezetekben. Varrora hivatkozva ismerteti a monumentális alkotást, amely méretével és építészeti megoldásaival egyaránt impozáns lehetett.85 E leírás szerint Clusiu m (ma Chiusi) mellett állt a síremlék, négyszögletes kövekből épült, és alaprajza is négyszögletes volt. Talapzatába egy labirintust építettek, a talapzaton pedig piramisok, korongok és csengettyűk emelkedtek a magasba. Plinius a leírás végén a tőle megszokott rigorózus stílusban dorgálja a haszontalan fényűzést, ez esetben bizonyára alaptalanul. Hiszen az épület gigantikus, már-már elképzelhetet-len méretei valószínűleg Varro hibájából, az etruszk méret adatok félrefordításból fakadtak.86 A síremlék lokalizálására számos kísérlet történt Chiusi környékén és Poggio Gajellában is, de Porsina síremlékének valódisága és konkrét lelőhelye ma is vita tárgyát képezi.87

85 Plin. NH XXXVI 91–93: Exstantque adhuc reliquiae eius, cum Cretici Italicique nulla vestigia exstent. Namque et Italicum dici convenit, quem fecit sibi Porsina, rex Etruriae, sepulchri causa, simul ut externorum regum vanitas quoque Italis superetur. sed cum excedat omnia fabulositas, utemur ipsius M. Varronis in expositione e<a> verbis: „Sepultus sub urbe Clusio, in quo loco monimentum reliquit lapide quadrato quadratum, singula latera pedum tricenum, alta quinquagenum. in qua basi quadrata intus labyrinthum inextricabile, quo si quis introierit sine glomere lini, exitum invenire nequeat. [92] Supra id quadratum pyramides stant quinque, quattuor in angulis et in medio una, imae latae pedum quinum septuagenum, altae centenum quinquagenum, ita fastigatae, ut in summo orbis aeneus et petasus unus omnibus sit inpositus, ex quo pendeant exapta catenis tintinabula, quae vento agitata longe sonitus referant, ut Dodonae olim factum. Supra quem orbem quattuor pyramides insuper singulae stant altae pedum centenum. supra quas uno solo quinque pyramides.” Quarum altitudinem Varronem puduit adicere; fabulae Etruscae tradunt eandem fuisse quam totius operis ad eas, vesana dementia, quaesisse gloriam inpendio nulli profuturo, praeterea fatigasse regni vires, ut tamen laus maior artifi cis esset.

86 Sordi – Castellani 1990: 91–98.87 Gaugler – Venuti – Englert 2002; Jannot 2005b: 633–649; Myres 1951: 117–121; Jannot 1988:

607–8; Fergusson 1885: 207–232; Nissen 1902: 325; Dennis 1848: II. 385–400; Messerschmidt 1942, Matthews 1922: 37–41; Cherici 1994: 371; Isager 1991: 192; Carey 2003: 90–91; Cristofani 1978:16. Alföldi 1965: 75.



3.3. Tarquinius Priscus

Az enciklopédia botanikai részében, az olajfákról szóló caputok egyikében Plinius azt állítja88 Fenestellára hivatkozva , hogy Tarquinius Priscus uralkodása idején egyáltalán nem élt még olajfa Itáliában.89

Plinius tudósítása szerint a bullaviselés szokása etruszk eredetű. A 33,10-ben beszá-mol arról, hogy Tarqinius Priscus volt az első, aki aranybullát adott a fi ának, amiért még gyermekkorában megölte az ellenséget, és innen ered a bullaviselés szokása.90

Szintén a viselettörtén et körébe tartozik a következő, Priscussal kapcsolatos szö-veghely: Plinius Verrius Flaccusra hivatkozva azt írja, hogy Tarquinius Priscus arany tunicaban tartott triumphust.91 Ez a szövegrész azért is különösen érdekes, mert Verrius Flaccust nem nevezi meg Plinius a 33. könyvhöz felhasznált szerzők listájában, az 1. könyvben. Teljes bizonyossággal nem lehet eldönteni, hogy Plinius hibázott-e, vagy a szöveg hagyományozódása rossz, esetleg valemely, általa megadott forrásból vette-e az idézetet.92 Plinius egyébként az enciklopédia 10 különböző könyvénél93 is említi a felhasznált szerzők között Verriust, ezért véleményem szerint ez esetben egyszerűen csak kimaradt Verrius neve a 33. könyvhöz készült auctor listából.

Plinius a Tarquinius Priscus idején állított szobrok közé sorolja Attus Navius, a híres augur szobrát, amelyről Liviustól tudjuk, hogy a Comitium lépcsőin állt, a Curiatól balra.94

Tarquinius Priscus görö g származására – más antik szerzőkhöz hasonlóan – Plinius is utal, méghozzá Cornelius Neposra hivatkozva azt írja, hogy Priscus apja, Démaratos, Korinthosból, Kypselos tyrannos igazságtalansága miatt menekülve érkezett Itáliába.95

88 Plin. NH XV 1: …Fenestella vero omnino non fuisse in Italia Hispaniaque aut Africa Tarquinio Prisco regnante, ab annis populi Romani CLXXIII, quae nunc pervenit trans Alpis quoque et in Gallias Hispaniasque medias.

89 Ehhez lásd Nissen 1883: 441, az olajbogyó termesztés elterjedéséhez: Nissen 1883: 454. Lásd még Vismara 2007: 19–28.

90 Plin. NH XXXIII 10: Sed a Prisco Tarquinio omnium primo fi lium, cum in praetextae annis occidisset hostem, bulla aurea donatum constat, unde mos bullae duravit, út eorum, qui equo meruissent, fi lii insigne id haberent, ceteri lorum… Tavenner 1916: 80–81; Manuwald 2001:23; Isager 1991: 60; Strab: V 2.2.

91 Plin. NH XXXIII 63: Tunica aurea triumphasse Tarquinium Priscum Verrius docet. Amiotti 2001: 105.

92 Smith 2007: 149.93 A következő könyvekhez készült auctor listában szerepel Verrius: 3, 7, 8, 14, 15, 18, 28, 29, 34, 35.94 Plin. NH XXXIV 22: Primas putarem has et Atti Navi, positas aetate Tarquinii Prisci… Liv. I.36;

Lásd még Plin. NH XXXIV 29. 95 Plin. NH XXXV 16: … Hunc eodem nomine alium fuisse quam tradit Cornelius Nepos secutum



A következő szövegrész szintén Démaratos Itáliába jöveteléről szól. Plinius szerint ugyanis – és ez esetben nem jelöli meg forrásait – Démaratost elkísérte három szobrász, nevezetesen Eucheir, Diopos és Eugrammón. Ők terjesztették el e szöveghely szerint Itá-liában a terrakotta szobrászatot. Plinius tehát az etruszk terrakotta művészet korinthosi eredetét hangsúlyozza.96

Szintén a terrakotta szobrá szatról néhány caputtal később azt írja Plinius, hogy Et-ruriában találták fel. Arról tudósít, hogy Veiiből hívták el Vulcat, és Tarquinius Priscus bízta meg a Capitoliumi Juppiter szobor elkészítésével, amely terrakottából készült, és miniummal festették be. Ugyanitt olvashatjuk, hogy a Juppiter templomának tetején álló négyes fogatot illetve az ún. Hercules fi ctilist is Vulca mintázta.97

Plinius Antiasra hivatkozva azt állítja, hogy Tarquinius Priscus Apiola elfoglalása után, annak zsákmányából kezdte el a Capitolium építését.98

Plinius megemlékezik a róma i csatornahálózatról – amelyet Tarquinius Priscus építtetett – hosszasan dicsérve annak tartósságát és szilárdságát, illetve méreteit (Róma szerinte egyenesen függő várossá: urbs pensilis-sé vált). Plinius beszámol az építési munkák gyötrelmeiről is, amelynek következtében sok polgár öngyilkos lett, és aminek a király kegyetlen megtorlása – a tetemeket keresztre feszíttette – vetett véget.99

in Italiam Damaratum, Tarquinii Prisci regis Romani patrem, fugientem a Corintho tyranni iniurias Cypseli, mox docebimus. Liv. I.34, IV.3; Cic.Tusc. V.109. Cic.Rep. II.24; Strab. V 2.2, VIII 6.20; Blakeway 1935: 147–148.

96 Plin. NH XXXV 152: Sunt qui in Samo primos omnium plasticen invenisse Rhoecum et Theodorum tradant multo ante Bacchiadas Corintho pulsos, Damaratum vero ex eadem urbe profugum, qui in Etruria Tarquinium regem populi Romani genuit, comitatos fi ctores Euchira, Diopum, Eugrammum; ab iis Italiae traditam plasticen. Butadis inventum est rubricam addere aut ex rubra creta fi ngere, primusque personas tegularum extremis imbricibus inposuit, quae inter initia prostypa vocavit; postea idem ectypa fecit. hinc et fastigia templorum orta. propter hunc plastae appellati. Richardson 1953: 82; Fowler 1893: 381–387; Isager 1991: 140–142; Cristofani 1978: 99.

97 Plin. NH XXXV 157: Praeterea elaboratam hanc artem Italiae et maxime Etruriae; Vulcam Veis accitum, cui locaret Tarquinius Priscus Iovis effi giem in Capitolio dicandam; fi ctilem eum fuisse et ideo miniari solitum; fi ctiles in fastigio templi eius quadrigas, de quibus saepe diximus; ab hoc eodem factum Herculem, qui hodieque materiae nomen in urbe retinet. hae enim tum effi gies deorum erant lautissimae, nec paenitet nos illorum, qui tales eos coluere; aurum enim et argentum ne diis quidem confi ciebant. Thulin 1909: 43; Köves-Zulauf 1978: 277; Pallottino 1984: 365–366; Radke 1992: 271; Pfi ffi g 1975: 59; Isager 1991: 141–142; Latte 1960: 150; Cristofani 1978: 115.

98 Plin. NH III 70: Praeterea auctor est Antias oppidum Latinorum Ap<i>olas captum a L. Tarquinio rege, ex cuius praeda Capitolium is inchoaverit. Cic.Rep. II 36; HRR Valerius Antias F 11; Strab. V 3.4; Dion.Hal. III 49.1–4; Liv. I 35.7; Liv. I 55–56; Nissen 1902: 563; Bunbury 1870e: 158–159.

99 Plin. NH XXXVI 106–108: Trahuntur moles superne tantae non succumbentibus cavis operis, pulsant ruinae sponte praecipites aut inpactae incendiis, quatitur solum terrae motibus, durant tamen a Tarquinio Prisco annis DCC prope inexpugnabiles, non omittendo memorabili exemplo



3.4. Servius Tullius

Plinius más antik szerzőkhöz hasonlóan Servius Tullius szolgai származását hangsú-lyozza. Elbeszélése szerint ugyanis Tarquinius Priscus uralkodása idején Tanaquil ki-rályné szolgálólánya, Ocresia a Lar Familiaristól fogant, amikor a szolgálólány a tűzhely mellé telepedett. A gyermek feje körül a palotában lángokat láttak Plinius tudósítása szerint, és innen ered a Larok tiszteletére rendezett Compitalia ünnepe.100 Az encik-lopédia második könyvében, a tűzzel kapcsolatos jelenségek között Plinius szintén megemlíti a Servius Tullius feje körül észlelt lángokat.101

Varrora hivatkozva Plinius azt állítja, hogy Fortuna szentélyében volt látható az a királyi toga, amelyet Tanaquil királyné készített, és Servius Tullius viselt.102 Még egyszer visszatér a témához Plinius néhány caputtal később, és ez alkalommal azt írja, hogy Fortuna szobrát Servius Tullius szentelte fel, és az ő togáival borították a szobrot. Hozzáteszi, hogy a togák csodálatos módon 560 éven keresztül nem molyosodtak meg, és nem is szakadtak el.103 Fortuna szentélye, amely a Foru m Boariumon állt, még egyszer

vel magis, quoniam celeberrimis rerum conditoribus omissum est. cum id opus Tarquinius Priscus plebis manibus faceret, essetque labor incertum maior an longior, passim conscita nece Quiritibus taedium fugientibus, novum, inexcogitatum ante posteaque remedium invenit ille rex, ut omnium ita defunctorum corpora fi geret cruci spectanda civibus simul et feris volucribusque laceranda. quam ob rem pudor Romani nominis proprius, qui saepe res perditas servavit in proeliis, tunc quoque subvenit, sed illo tempore <v>i post vitam erubescens, cum puderet vivos, tamquam puditurum esset extinctos. amplitudinem cavis eam fecisse proditur, ut vehem faeni large onustam transmitteret. Gowers 1995: 24–25; Nissen 1902: 505; Isager 1991: 192; 198–199; Liv. I.56; Liv. V.55.

100 Plin. NH XXXVI 204: Non praeteribo et unum foci exemplum Romanis litteris clarum: Tarquinio Prisco regnante tradunt repente in foco eius comparuisse genitale e cinere masculi sexus eamque, quae insederat ibi, Tanaquilis reginae ancillam Ocresiam captivam consurrexisse gravidam. Ita Servium Tullium natum, qui regno successit. Inde et in regia cubanti ei puero caput arsisse, creditumque Laris familiaris fi lium. Ob id Compitalia ludos Laribus primum instituisse Muth 1978: 335; Köves-Zulauf 1978: 262; Köves-Zulauf 1972: 249; Weinstock 1960: 116; Bachofen 1870: 133–141; Latte 1960: 90–93; Holland 1937: 428–441; Cic.Rep. II 37; Dion.Hal. IV 1.2–3; Liv. I 39; Ov.Fast. VI 627.

101 Plin. NH II 241: Servio Tullio dormienti in pueritia ex capite fl ammam emicuisse.102 Plin. NH VIII 194: Lanam in colu et fuso Tanaquilis, quae eadem Gaia Caecilia vocata est, in

templo Sancus durasse prodente se auctor est M. Varro factamque ab ea togam regiam undulatam in aede Fortunae, qua Ser. Tullius fuerat usus.

103 Plin. NH VIII 197: Servi Tulli praetexta<e>, quibus signum Fortunae ab eo dicatae coopertum erat, duravere ad Seiani exitum, mirumque fuit neque diffl uxisse eas neque teredinum iniurias sensisse annis quingentis sexaginta. Bachofen 1870: 253–267; Manuwald 2001: 20–21; Latte 1960: 180.



felbukkan az enciklopédiában. A 36. könyvben Plinius arról ír, hogy Nero átépíttette, és hogy a Domus Aurea része lett.104

A jugerummal kapcsolatos tudnivalók között az ökrökkel kapcsolatban jegyzi meg Plinius az enciklopédia 18. könyvében, hogy Servius Tullius volt az első, aki az aes signatumot juh és szarvasmarha ábrázolással díszítette.105 Ugyanerre utal a pénz hasz-nálatának leírásakor az enciklopédia 33. könyvében, ahol azt is írja, hogy mivel szar-vasmarha (pecus) ábrázolással látták el, innentől kezdve nevezik az ilyen rézrudakat (aes rude) pénznek (pecunia106).107 Ne tévesszen meg minket, hogy az aes signatum legrégebbi formája Észak-Etruriában (változó súllyal: 500–2000 g) a Kr. e. 6. században már kimutatható108, ugyanis Plinius ez esetben nyilvánvalóan Fabius Pictor adatát vette át, aki szándékosan torzította el a Timaiosnál olvasható információt, vagyis tudatosan datálta vissza a római bronzpénz verését Servius Tullius idejére.109

A római királyok gyűrűviselési szokásának ismertetésekor utal Plinius arra, hogy Servius Tullius szobrán van gyűrű, ezzel szemben a Tarquiniusokén nincs, amin Pli-nius nagyon csodálkozik, hiszen – mint mondja – a Tarquiniusok görög eredetűek, és onnan származik a gyűrűviselés szokása.110

3.5. Tarquinius Superbus

Plinius Dionysios Halicarnasseushoz111 hasonlóan Tarquinius Superbushoz köti a római városfal építését, és nem Servius Tulliusnak tulajdonítja azt – mint például Livius vagy Strabón.112 Plinius szerint a fal csodálatos alkotás, és a maga nemében első, hiszen a

104 Plin. NH XXXVI 163: Hoc construxerat aedem Fortunae, quam Seiani appellant, a Servio rege sacratam, amplexus aurea domo.

105 Plin. NH XVIII 12: Servius rex ovium boumque effi gie primum aes signavit. Thomsen 1957: 22.106 Az etimologiához lásd még: Varro.Ling. V.92. 107 Plin. NH XXXIII 43: Servius rex primus signavit aes. Antea rudi usos Romae Timaeus tradit.

Signatum est nota pecudum, unde et pecunia appellata. Mommsen 1860: 172–173; Isager 1991: 62.

108 Mlasowsky 2012.109 Alföldi 1961: 64–79; Alföldi 1965: 147.110 Plin. NH XXXIII 9: Nullum habet Romuli in Capitolio statua nec praeter Numae Serviique Tullii

alia ac ne Lucii quidem Bruti. hoc in Tarquiniis maxime miror, quorum e Graecia fuit origo, unde hic anulorum usus venit, quamquam etiam nunc Lacedaemone ferreo utuntur.

111 Dion.Hal. IV.54.112 Liv. I 44.3–4; Strab. V 3.7. lásd még Cic.Rep. II 11. Dionysios Halicarnasseus Servius Tullius

tevékenységei között is említi a városfalat: Dion.Hal. IV 13.3.



városnak azt a részét erősítette meg a fallal, ahol a terepviszonyok ezt különösen meg-kívánták.113

Plinius a Sibylla-könyvek megvételé nek legendájáról is megemlékezik Tarquinius Superbus kapcsán. Az elbeszélés tartalmazza az ismert elemeket: Sibylla felajánlja a könyveket megvételre, a király nemet mond, mire a jósnő tűzre veti a könyvek egy részét. Plinius hozzáteszi még, hogy a harmadik rész Sulla idejében égett el a Capitoliumon.114

Az enciklopédia botanikai könyveiben, a kertek művelése kapcsán írja Plinius, hogy bizony még a római királyok is maguk művelték kerjüket, és Tarquinius Superbust hozza ékes példának. A király ugyanis a kertben tevékenykedett, amikor megérkeztek a fi a követei. Ő állítólag válaszul levágta a legmagasabb mákvirágokat. Plinius szerint ez volt a király rejtélyes és vérgőzös válasza.115 E meglehetősen homályos és szűkszav ú tudósítás egyik párhuzamát Liviusnál találjuk meg.116 Livius beszámolója (amely persze sokban hasonlít Dionysios Halicarnasseus leírására,117 talán mert mindkettő Fabius Pictoron alapul) szerint Sextus Tarquinius, miután a helyiek bizalmába férkőzött, és elég hatalomra tett szert Gabiiban, követet küldött apjához, hogy megtudja tőle, mi a teendője most. A történet folytatása megegyezik Plinius leírásával: király – mivel nem bízott a követben – válasz helyett a kertben fel-alá járkálva lecsapdosta a legmagasabb mákvirágok fejét. Sextus értette a célzást, és kivégeztette a város előkelőit. Így sikerült Tarquinius Superbusnak csellel elfoglalnia a várost (az annalista hagyomány túlzásai alapján persze)118. A történet másik párhuzamát Hérodotosnál találjuk. Hérodotos szerint119 ugyanis korinthosi Periandros, Kypselos fi a elküldte egyik emberét a milétosi

113 Plin. NH III 67: Ad extrema vero tectorum cum castris praetoriis ab eodem miliario per vicos omnium viarum mensura colligit paulo amplius LX m.p. quod si quis altitudinem tectorum addat, dignam profecto aestimationem concipiat fateaturque nullius urbis magnitudinem in toto orbe potuisse ei comparari. Clauditur ab oriente aggere Tarquini Superbi, inter prima opere mirabili; namque eum muris aequavit, qua maxime patebat aditu plano. cetera munita erat praecelsis muris aut abruptis montibus, nisi quod exspatiantia tecta multas addidere urbes. Nissen 1902: 500–504; Chevallier 1974: 191–192. Carey 2003: 45.

114 Plin. NH XIII 88: Inter omnes vero convenit Sibyllam ad Tarquinium Superbum tres libros adtulisse, ex quibus sint duo cremati ab ipsa, tertius cum Capitolio Sullanis temporibus.

115 Plin. NH XIX 50: Romani quidem reges ipsi coluere; quippe etiam Superbus nuntium illum saevum atque sanguinarium fi lio remisit ex horto. Plin. NH XIX 169: Fuisse autem in honore apud Romanos semper indicio est Tarquinius Superbus, qui legatis a fi lio missis decutiendo papavera in horto altissima sanguinarium illud responsum hac facti ambage reddidit.

116 Liv. I 53–54.117 Dion.Hal. IV 52–58. További párhuzam mutatható ki Gabii bevétele és Babylon bevétele között

(Zópyros színlelt átállása) Lsd Hdt. III 154. Lásd még Köves-Zulauf 1987: 121–147.118 Alföldi 1965: 140.119 Hdt. V 92.



Thrasybuloshoz, hogy megtudja tőle, hogyan kormányozhatná legjobban a várost. Thrasybulos válasz helyett a követtel a vetés között sétálgatva levágta és elhajította a többi közül kimagasló kalászokat, de semmit sem üzent. Periandros megértette e rejtett üzenetet, és megölette a város legkiemelkedőbb polgárait. Hérodotos szerint ettől kezdve Periandros kegyetlensége nem ismert határt. Ez, a tyrannis lényegének defi niálására íródótt példázat szolgálhatott mintaképül Superbus zsarnokságának bemutatására. A pliniusi szöveghely egy újabb példája annak, hogy Superbust tyrannossá formálta a római történetírás, ezáltal is megkérdőjelezve hatalmának legitim voltát, és egyben igazolva elűzését.

Plinius beszámol egy érdekes prodigiumról, miszerint egy kígyó ugatott, amikor Tarquinius Superbust elűzték királyságából.120

A fentebb már említett121 Cloelia legendához kapcsolódóan Plinius Annius Fetialisra hivatkozva azt írja, hogy Valeriának – Publicola consul leányának – a szobra Tarquinius Superbus házának vestibulumában állt, mivel ő volt az egyetlen, aki megmenekült, és átúszta a Tiberist.122

Az etruszk királyokkal kapcsolatban te hát a fentebb elemzett szövegrészek alapján a következőket mondhatjuk: Mezentiust mindösszesen egy alkalommal említi Plinius. Porsináról már több szövegrész áll a rendelkezésünkre. Plinius beszámol a rómaiak-kal kötött szövetségről, Cloelia legendájáról, Porsina labirintusáról, illetve az általa megidézett villámról. Tarquinius Priscussal kapcsolatban a bullaviselés szokását em-líti Plinius, illetve az arany tunicát. Utal apjának korinthosi eredetére, a Capitoliumi Juppiter-templom és a csatornahálózat építésére. Servius Tullius szolgai származását hangsúlyozza, illetve a hozzá köthető Fortuna szentélyt és a togájával borított Fortuna-szobrot. Plinius szerint Servius Tullius szobrán gyűrű volt, és neki tulajdonítja az aes signatum juh és szarvasmarha jelzését.

Végezetül Plinius Superbushoz köti a városfal építését, a Sibylla könyvek megvá-sárlását, a mákvirágok levágását Hérodotosra utalva, és Valeria szobrát, amely az ő házának vestibulumában állt.

120 Plin. NH VIII 153: Canem locutum in prodigiis, quod equidem adnotaverim, accepimus et serpentem latrasse, cum pulsus <Tarquinius> est regno. Köves-Zulauf 1978: 271; Köves-Zulauf 1972: 176.

121 Lásd fentebb a Porsináról szóló fejezetet illetve a 79. lábjegyzetet.122 Plin. NH XXXIV 29: E diverso Annius Fetialis equestrem, quae fuerit contra Iovis Statoris aedem

in vestibulo Superbi domus, Valeriae fuisse, Publicolae consulis fi liae, eamque solam refugisse Tiberimque transnatavisse ceteris opsidibus, qui Porsinae mittebantur, interemptis Tarquinii insidiis.



Az etruszk királyoknak tulajdonított tettek és munkálatok elosztásával kapcsolatban itt csak röviden utalok arra a tényre, hogy nyilvánvalóan utólagos és szisztematikus manipulációról van szó. Az annalisták, különösen Fabius Pictor tevékenysége jól pél-dázza e jelenséget, illetve magyarázatot ad arra, hogy a későbbi auctorok esetében hol az egyik, hol a másik Tarquiniusnál találjuk ugyanazokat a tetteket, vagy kettéhasítva oly módon, hogy az ifjabb fejezte be, amit az idősebb elkezdett.123

4. MŰVÉSZET

4.1. Építészet

Az etruszk építészetre utalnak a pliniusi enciklopédia következő szövegrészletei:Amint azt már korábban bemutattam, Porsina Clusium mellett épült síremlékének indokolatlan luxusát és méreteit emeli ki Plinius, Varro alapján részletes leírást adva a rendkívüli építményről.124

Egy fentebb már elemzett szövegrész Tarquinius Superbushoz köti a városfal épí-tését.125 Plinius a városfalat csodálatos alkotásnak tartja, de hozáteszi hogy a kifelé terjeszkedő házak is egész városokat adtak már hozzá Rómához.

Szintén Róma városépítészetével kapcsolatos az a fentebb már szintén idézett szöveg-részlet, amelyben Plinius függővárosnak nevezi Rómát, és a Tarquinius Priscus által épített csatornahálózat tartósságát illetve méreteit dicséri.126

Az oszlopfajták elemzésekor Plinius leírja az etruszk oszlop arányait. Azt az osz-lopot nevezi etruszknak, amelyiknél az oszlop magassága hétszerese az oszlop alsó átmérőjének.127

Az építészeti vonatkozású szövegrészek közé tartoznak végezetül a Capitoliumi Juppiter-templom építésével kapcsolatos, Tarquinius Priscusnál már elemzett szövegrészletek.128

123 Alföldi 1965: 133–140. Lásd még Köves-Zulauf 1988: 191–203.124 Plin. NH XXXVI 91–93. Lásd fentebb a Porsináról szóló fejezetet és a 85. lábjegyzetet.125 Plin. NH III 67, lásd a 113. lábjegyzetet.126 Plin. NH XXXVI 106–108, lásd a 99. lábjegyzetet.127 Plin. NH XXXVI 178: Columnae eaedem densius positae crassiores videntur. genera earum

quattuor: quae sextam partem altitudinis in crassitudine ima habent, Doricae vocantur; quae nonam, Ionicae; quae septimam, Tuscanicae; Corinthiis eadem ratio quae Ionicis, set diff erentia, quoniam capitulis Corinthiarum eadem est altitudo, quae colligitur crassitudine ima, ideoque graciliores videntur; Ionicis enim capituli altitudo tertia pars est crassitudinis. Lásd még Vitr. IV 7; IV 8.5.

128 Plin. NH XXXV 157; Plin. NH III 70. Lásd még a 97. és a 98. lábjegyzetet.



4.2. Szobrászat, kerámia

Az etruszk szobrászattal kapcsolatosak az enciklopédia következő szöveghelyei:A lovas szobrok sorában említi Plinius Cloelia szobrát, amelyről azt írja, hogy mint-ha nem lett volna elég már az is, hogy togában ábrázolták, még ráadásul lovon is, mintha férfi lenne. Ez a szövegrész, illetve a Kr. e. 5. század elejéről származó togás női bronz és terracotta szobrok is bizonyítják, hogy ebben az időszakban a nők is viselték a togát.129

A szoborállítási szokások elemzésekor azon csodálkozik Plinius, hogy a Tarquiniusok szobrán nincs gyűrű – pedig a gyűrűviselés szokása a görögöktől származik – ezzel szemben Servius Tulliusén van.130

Plinius a Tarquiniusok idjén állított szobrok közé sorolja az enciklopédia 34. köny-vében Attus Navius, Sibylla és Valeria szobrát.131

Az etruszk istenszobrokkal kapcsolatban Plinius megállapítja, hogy Etruriában készültek, mégpedig egészen Asia legyőzéséig kizárólag terrakottából és fából, ennek ellenére rendkívül értékesek voltak.

Metrodóros Sképsiosra hivatkozva azt írja ugyanitt, hogy a rómaiak Volsiniit annak kétezer szobráért foglalták el (talán Voltumna szentélyét fosztották ki132).133

129 Plin. NH XXXIV 28–29. Lásd mág a 79. lábjegyzetet. Richardson 1953: 118, 120: fi g.40; Bonfante 2003: 49, 50, 88, 128.

130 Plin. NH XXXIII 9–10: Nullum habet Romuli in Capitolio statua nec praeter Numae Serviique Tullii alia ac ne Lucii quidem Bruti. hoc in Tarquiniis maxime miror, quorum e Graecia fuit origo, unde hic anulorum usus venit, quamquam etiam nunc Lacedaemone ferreo utuntur... et ideo miror Tarquinii eius statuam sine anulo esse. Lásd még a 90. és a 110 lábjegyzetet.

131 Plin. NH XXXIV 22; ehhez lásd a Tarquinius Priscusról szóló fejezetet és a 94. lábjegyzetet; Plin. NH XXXIV 29: Hanc primam cum Coclitis publice dicatam crediderim – Atto enim ac Sibyllae Tarquinium, ac reges sibi ipsos posuisse veri simile est –, nisi Cloeliae quoque Piso traderet ab iis positam, qui una opsides fuissent, redditis a Porsina in honorem eius. E diverso Annius Fetialis equestrem, quae fuerit contra Iovis Statoris aedem in vestibulo Superbi domus, Valeriae fuisse, Publicolae consulis fi liae, eamque solam refugisse Tiberimque transnatavisse ceteris opsidibus, qui Porsinae mittebantur, interemptis Tarquinii insidiis. Lásd még a Tarquinius Superbusról szóló fejezetet és a 122. lábjegyzetet.; Richardson 1953: 120–121.

132 Jannot 2005a: 136.133 Plin. NH XXXIV 34: Signa quoque Tuscanica per terras dispersa quin in Etruria factitata sint, non

est dubium. Deorum tantum putarem ea fuisse, ni Metrodorus Scepsius, cui cognomen a Romani nominis odio inditum est, propter MM statuarum Volsinios expugnatos obiceret. Mirumque mihi videtur, cum statuarum origo tam vetus Italiae sit, lignea potius aut fi ctilia deorum simulacra in delubris dicata usque ad devictam Asiam, unde luxuria. Jucker 1950: 49; Isager 1991: 90; Köves-Zulauf 1978: 244, 277; Richardson 1953: 89; Cristofani 1978: 14.



Az itáliai kolosszusszobrok között említi Plinius az etruszk Apollo-szobrot, amely Augustus templomának könyvtárában állt. Plinius nem tudja eldönteni, hogy a fel-használt bronz mennyisége vagy a szobor szépsége csodálatra méltóbb-e.134

Már utaltam rá, hogy Plinius a terrakotta szobrászat korinthosi eredetét hangsúlyoz-za, mégpedig az enciklopédia 35. könyvében, amikor leírja, hogy Démaratost, amikor Itáliába érkezett, elkísérte három terrakotta szobrász: Eucheir, Diopos és Eugrammón. Plinius szerint ők terjesztették el a terrakotta szobrászatot Itáliában.135

A híres szobrászok felsorolásában Plinius megemlékezik Damophilosról és Gorgasosról. Ők terrakotta szobrászok és egyben festők is voltak, és Rómában Ceres szentélyét díszítették. Varrora hivatkozva Plinius azt írja, hogy e templom építését (Kr. e. 493) megelőzően minden alkotás etruszk eredetű volt a templomokban. Továbbá, hogy amikor ezt a templomot helyreállították, a falakon elhelyezett domborműveket kivágták és bekeretezték, ezzel szemben az oromzaton álló szobrokat szétszórták.136 Ez a szövegrész azért különösen fontos forrása a vallástörténetnek, mert az etruszk hagyományoktól való elválást és ezzel párhuzamosan az itáliai görög coloniák felé for-dulást dokumentálja.

Végezetül a Priscus kapcsán már elemzett szövegrész is ide tartozik, amelyből meg-tudhatjuk, hogy Vulcat Veiiből hívták, hogy elkészítse a capitoliumi Iuppiter szobrot, amely terrakottából készült, akárcsak a templom tetejére szintén általa mintázott négyes fogat, valamint a Hercules fi ctilis. A következő caputban Plinius arról is beszámol, hogy még az ő idejében is sok hasonló terrakotta istenszobrot lehetett látni Rómában, illetve Itália-szerte. Külön kitér e szobrok csodálatos kidolgozására és tartósságára.137

Az imént elemzett, az etruszk szobrászattal kapcsolatos pliniusi szöveghelyek több tematikus csoportra bonthatóak. Plinius leírása szerint az etruszk istenszobrok elsősor-ban terrakottából és fából készültek, de bronz szobrot is említ. Megemlékezik továbbá

134 Plin. NH XXXIV 43: Factitavit colossos et Italia. Videmus certe Tuscanicum Apollinem in bibliotheca templi Augusti quinquaginta pedum a pollice, dubium aere mirabiliorem an pulchritudine. Itáliában is készítettek kolosszusokat (gr.: kolossos). Isager 1991: 93; Richardson 1953: 91; Cristofani 1978: 14.

135 Plin. NH XXXV 152. Lásd fentebb Tarquinius Priscusnál és lásd még a 96. lábjegyzetet.136 Plin. NH XXXV 154: Plastae laudatissimi fuere Damophilus et Gorgasus, iidem pictores, qui

Cereris aedem Romae ad circum maximum utroque genere artis suae excoluerant, versibus inscriptis Graece, quibus signifi carent ab dextra opera Damophili esse, ab laeva Gorgasi. ante hanc aedem Tuscanica omnia in aedibus fuisse auctor est Varro, et ex hac, cum refi ceretur, crustas parietum excisas tabulis marginatis inclusas esse, item signa ex fastigiis dispersa. Jannot 2005a: 102; Köves-Zulauf 1978: 275–276; Latte 1960: 160–162; Richardson 1953: 77, 83; Isager 1991: 141.

137 Plin. NH XXXV 157–158. Lásd fentebb a Tarquinius Priscusról szóló fejezetet és a 97. lábjegyzetet. Köves-Zulauf 1978: 277; Richardson 1953: 83, 88–89.



a tiszteletből állított szobrokról, ide tartoznak az etruszk királyok és jósok szobrai, továbbá Cloelia és Valeria szobra.

Az etruszk művészetre jelentős hatást gyakolró görög művészet megjelenését Plinius bevándolró korinthosi mestereknek tulajdonítja, nem alaptalanul. Bár a Démaratos-hagyomány történeti-régészeti alátámaszthatóságával kapcsolatban születtek kritikus és elfogadó álláspontot képvselő elméletek is,138 annyi azonban valószínűsíthető, hogy Kr. e. 650–620 körül korinthosi kézművesek érkeztek Etruriába, akik megtanították az etruszk kézműveseket az általuk importált művészetre. Nagy szerepük lehetett ab-ban, hogy a következő, majdnem egy évszázadon át a korinthosit utánzó vázafestészet uralkodóvá vált a térségben. Az import áru megjelenése mellett ugyanis az etruszk városokban viszonylag hamar kialakultak a helyi utánzatok. Az etruszk vázafestészet kimondottan a korinthosi mintákat utánozta, különösen a Kr. e. 7–6. században. Ép-pen ezért nevezik összefoglaló névvel etruszko-korinthosi vázafestészetnek.139 A görög minták utánzása azonban nem rekedt meg a másolás szintjén, hanem helyi hagyomá-nyokkal összekapcsolódva, illetve keleti elemekkel keveredve kifejlődik a jellegzetesen etruszk képzőművészet.

5. VISELET-HATALMI JELVÉNYEK

Plinius számos adalékot szolgáltat a római viselet illetve hatalmi jelvények etruszk eredetére vonatkozóan. Ebbe a témakörbe tartoznak a következő szövegrészletek:

Plinius a római toga praetexta etruszk eredetéről ír a szövetfajták között, az enciklopédia 8. könyvében. Nyilvánvalóan az etruszk tebennára gondolt, amely egyértelműen a római toga előzményének tekinthető.140 Plinius szerint a toga praetextat és laticlaviat Tullus Hostilius használta először, miután legyőzte az etruszkokat.141

Servius Tullius kapcsán is említi a toga viseletét Plinius. A fentebb már idézett szövegrészlet szerint azokkal a togákkal borították Fortuna szobrát, amelyeket Tanaquil királyné készített és Servius Tullius viselt.142

138 Blakeway 1935: 147–149; Pallottino 1984: 181; Altheim 1950: 30.139 Cristofani 1978: 90–92; Szilágyi 1992; Szilágyi 1998; Kubler 1942.140 Plin. NH VIII 195: Praetextae apud Etruscos originem invenere. Pallottino 1984: 399; Bonfante

2003: 45–59; Bonfante 1971: 282–283; Bonfante 1970: 59, 63; Manuwald 2001: 17, 20; Versnel 1970: 91. Lásd még Liv. I 8.3.

141 Plin. NH IX 136: Nam toga praetexta et latiore clavo Tullum Hostilium e regibus primum usum Etruscis devictis satis constat. Dion.Hal. IV 27.3; Manuwald 2001: 20; Wilson 1924: 18, 54.

142 Plin. NH VIII 194; Plin. NH VIII 197, lásd még a 102. és 103. lábjegyzeteket.



A bullaviselés szokásának etruszk eredetéről már fentebb beszámoltam, az enciklo-pédia 33,10. kapcsán, miszerint Tarquinius Priscus volt az első, aki aranybullát adott a fi ának.143 A bullaviselés egyébként – bajelhárító jelentéssel – később a római triumphus kelléke lett.144

Az etruszk koszorúkról azt írja Plinius, hogy eredetileg semmi mást nem tettek rájuk, csakis a szalagokat (lemnisci).145

A gyűrűviselés szokásának ismertetésekor Plinius leírja, hogy nem volt szokás arany-gyűrűt viselni, még a diadalmenet alkalmából a hadvezér is csak vasgyűrűt hordott, miközben etruszk aranykoszorút tartottak a feje fölé.146

Plinius az arany értékének bemutatása közben beszámol arról is, hogy Tarquinius Priscus arany tunicában tartott triumphust.147

A fentebb ismertetett viselettörténeti vonatkozású szöveghelyek többsége – így a bulláról, a koszorúról és a gyűrűviselésről szóló is – kapcsolatban áll a triumphussal. A triumphus etruszk eredete igen valószínűnek tűnik148, hiszen maga az elnevezés is feltehetőleg a görög θρίαμβος illetve θριαμβεύω kifejezésekből származik, amelyek azután etruszk közvetítéssel kerültek Rómába. A római triumphus kellékei között ezért – amint a fenti elemzésből is kitűnik – egyértelműen etruszk eredetű elemeket találunk.

6. NÖVÉNYEK

Plinius az enciklopédia növénytani vonatkozású helyein is gyakran említi az etruszko-kat. Leggyakrabban a borral és a szőlővel kapcsolatos szövegrészekben. Az apiana sző-lővel kapcsolatban például azt írja, hogy Etruriában nagyon kedvelt fajta, bora először

143 Lásd fentebb a 90. lábjegyzetet.144 Bonfante 1970: 59, 61, 63, 65; Versnel 1970: 57.145 Plin. NH XXI 6: Crassus Dives primus argento auroque folia imitatus ludis suis coronas dedit,

accesseruntque et lemnisci, quos adici ipsarum coronarum honor erat, propter Etruscas, quibus iungi nisi aurei non debebant.

146 Plin. NH XXXIII 11: Neque aliis uti mos fuit quam qui ex ea causa publice accepissent, volgoque sic triumphabant et, cum corona ex auro Etrusca sustineretur a tergo, anulus tamen in digito ferreus erat aeque triumphantis et servi <p>ra<e> se coronam sustinentis. Versnel 1970: 74.

147 Plin. NH XXXIII 63: Tunica aurea triumphasse Tarquinium Priscum Verrius docet… Köves-Zulauf 1978: 261.

148 Versnel 1970: 284–285; Latte 1960: 152–153.



édes, majd idővel fanyar lesz.149 A helyi szőlőfajták között említi Plinius az etruszkoknál termő Tudernist, de mást nem árul el róla.150

A nemes borok felsorolásában azt olvassuk, hogy a Luna-i a legkiválóbb az Etruriában termő borok között.151 A szőlő ültetésével kapcsolatban Plinius megjegyzi, hogy tudat-lanság a Circius nevű, hideg, északnyugati széllel szemben telepíteni a szőlőültetvényt Etruria egy részén. Viszont az már előrelátásnak számít, ha oldalról kapja ugyanezt a szelet a szőlő.152

Egy fentebb már idézett Pliniusi szövegrész arra utal, hogy Mezentius segítséget nyújtott a rululusoknak a latiumi borért cserébe.153

Egy fentebb már szintén idézett szövegrész szerint Tarquinius Priscus idején még nem termeltek olajbogyót Itáliában.154

A nádról szóló caputok egyikében emíti Plinius az etruszk áldozatokhoz használt fuvolákat, amelyek buxusból készültek.155

Plinius szerint a Vaticanus dombon állt egy magyaltölgy, amelyet vallásos tisztelet övezett, és idősebb volt még Róma városánál is. Erre utal szerinte a rajta elhelyezett etruszk felirat.156

Az őrlési módszerek leírásakor azt írja Plinius, hogy Etruriában a tönkölyt előbb megpirítják, majd megtörik, és úgy őrölik.157

Plinius szerint a tömörebb talajt Etruriában kilencszer is fel kell szántani vetés előtt.158

149 Plin. NH XIV 24–25: Apianis apes dedere cognomen, praecipue earum avidae. Ex iis duo genera lanugine et ipsa pubescunt. distant quod altera celerius maturescit, quamquam et altera properante. situs frigidi iis non respuuntur, et tamen nullae celerius imbre putrescunt. vina primo dulcia austeritatem annis accipiunt. Etruria nulla magis vite gaudet.

150 Plin. NH XIV 36: Et hactenus publica sunt genera, cetera regionum locorumque aut ex iis inter se insitis mixta: si quidem Tuscis peculiaris est Tudernis, atque etiam nomen iis Florentiae sopina, Arretio talpona et etesiaca et conseminia.

151 Plin. NH XIV 68: Etruriae Luna palmam habet, Liguriae Genua, inter Pyrenaeum Alpesque Massilia gemino sapore, quando et condiendis aliis pinguius gignit, quod vocat sucosum.

152 Plin. NH XVII 21: In Narbonensi provincia atque Liguria et parte Etruriae contra circium serere imperitia existimatur, eundemque oblicum accipere providentia.

153 Lásd a 77. lábjegyzetet.154 Lásd a 88. lábjegyzetet.155 Lásd a 74. lábjegyzetet.156 Plin. NH XVI 237: Vetustior autem urbe in Vaticano ilex, in qua titulus aereis litteris Etruscis

religione arborem iam tum dignam fuisse signifi cat. Köves-Zulauf 1978: 218, 221: n.168, 273: n.407.157 Plin. NH XVIII 97: Pistura non omnium facilis, quippe Etruria spicam farris tosti pisente pilo

praeferrato fi stula serrata et stella intus denticulata, ut, si intenti pisant, concidantur grana ferrumque frangatur.

158 Plin. NH XVIII 181: Spissius solum, sicut plerumque in Italia, quinto sulco seri melius est, in Tuscis vero nono.



A fentebb már idézett két szövegrészlet szerint Tarquinius Superbus maga művelte kertjét, ahonnan a mákvirágok levágásával küldött vérgőzös üzenetet fi ának.159

Plinius szerint az etruriai myriophyllon vagy milifolium (vagyis ezerlevelű fű) réteken él, vékony, és oldalán hajszálszerűen nőnek a levelei, továbbá kiválóan használható sebekre.160

7. ÁLLATOK

A pliniusi enciklopédiában mindösszesen három állattani vonatkozású szöveghely utal az etruszkokra.

A sasok fajtái között említi Plinius a szakállast (aquila barbata), amelyet az etruszkok csonttörőnek (aquila ossifraga) neveznek.161

A disciplina Etruscában Plinius szerint sok olyan madárfaj szerepel, amely már ki-halt, amint azt már fentebb említettem.162

A sajtfajták ismertetésekor Plinius kiemeli a Luniensist, amely Etruria és Liguria határvidékéről származik és feltűnően nagy.163

8. ÁSVÁNYTAN ÉS FÉMMŰVESSÉG

A szigorú értelemben vett ásványtani szövegrészekben alig találunk etruszkokkal kap-csolatos utalást. Ide tartozik egyrészt a vas használatának tilalmára utaló szövegrész, amely a Porsinával kötött szövetséghez kapcsolódik, és amelyet fentebb már idéztem.164

159 Lásd a 115. lábjegyzetet.160 Plin. NH XXIV 152: Myriophyllon, quod nostri milifolium vocant, caulis est teneri, similis

feniculo, plurimis foliis, unde et nomen accepit. nascitur in palustribus, magnifi ci usus ad vulnera cum aceto. bibitur ad diffi cultates urinae et vesicae aut suspiria praecipitatisque ex alto. eadem effi cacissima ad dentium dolores. Etruria hoc nomine appellat herbam in pratis tenuem, a lateribus capillamenti modo foliosam, eximii usus ad vulnera, boum nervos abscisos vomere solidari ea rursusque iungi addita axungia adfi rmans.

161 Plin. NH X 11: Quidam adiciunt genus aquilae quam barbatam vocant, Tusci vero ossifragam. Lucretius V 1079; Arnott 2007: 196.

162 Lásd a 73. lábjegyzetet.163 Plin. NH XI 241: Duobus Alpes generibus pabula sua adprobant: Delmaticae Docleatem mittunt,

Ceutronicae Vatusicum. Numerosior Appennino: [241] Cebanum hic e Liguria mittit ovium maxime lacte, Sassinatem ex Vmbria mixtoque Etruriae atque Liguriae confi nio Luniensem magnitudine conspicuum, quippe et ad singula milia pondo premitur, proximum autem urbi Vestinum eumque e Caedicio campo laudatissimum.

164 Lásd a 81. lábjegyzetet.



A marmor Lunensisről Plinius azt írja Varrora hivatkozva, hogy fűrésszel vágható. Ugyanitt említi, szintén Varro alapján, hogy Volsiniiben forgatható malomköveket találtak.165

A gemmák között említi Plinius a veientanát, amelyet Veiiben találtak, és fekete anyagát fehér erek teszik változatossá.166

Az etruszk fémművességre utalnak Pliniusnak a hetedik könyvben leírt adatai, ame-lyek szerint az etruszkokhoz köthető a könnyűfegyverzethez tartozó lándzsa, a réz trom-bita és a hajókra szerelt vágósarkantyú feltalálása. Ez utóbbi szöveghely természetesen az igen fejlett etruszk hajózási technikának is fontos bizonyítéka.167

A csillámkövek között említi Plinius a bononiait, illetve utal az etruriai vulkanikus kőzetekre továbbá azok felhasználására is. 168

ÖSSZEFOGLALÁS

A pliniusi enciklopédia fentebb elemzett, összesen több, mint 60 szövegrészlete igen sokoldalú képet nyújt Etruriáról és az etruszkokról. Plinius fi gyelme az etruriai régió részletes leírásán túl kiterjed a korábban etruszk fennhatóság alatt állt területekre, továbbá az etruszk képzőművészetre, vallásra, viseletre, növénytermesztésre illetve az etruszk királyok tevékenységére is. Plinius az etruszkokról szóló, rendkívül sokrétű leíráshoz számos szerző alkotásából merített. Ez esetben nyilvánvalóan felhasználta Agrippa, Varro, Vergilius, Cato, Livius, Iunius Gracchanus, Labeo, Nigidius Figulus, Calpurnius Piso, Annius Fetialis, Fenestella, Verrius Flaccus, Cornelius Nepos, Caecina, Tarquitius, Iulius Aquila, Umbricius Melior, Valerius Antias és Metrodorus Scepsius

165 Plin. NH XXXVI 135: Varro nigros ex Africa fi rmiores esse tradit quam in Italia, e diverso albos Coranos duriores quam Parios, idem Luniensem silicem serra secari, Tusculanum dissilire igni, Sabinum fuscum addito oleo etiam lucere. idem molas versatiles Volsinis inventas; aliquas et sponte motas invenimus in prodigiis. Strab. V 2.5., Nissen 1902: 285.

166 Plin. NH XXXVII 184: Veientana Italica gemma est, Veis reperta, nigram materiam distinguente limite albo.

167 Plin. NH VII 201: (invenisse dicunt)… hastas velitares Tyrrenum, pilum… aeneam tubam Pisaeum Tyrreni… Plin. NH VII 209: Rostra addidit Pisaeus Tyrreni… ehhez lásd még Dion.Hal. I 25.1.

168 Plin. NH XXXVI 161: Sunt et in Bononiensi Italiae parte breves, macula complexu silicis alligata, quorum tamen appareat natura similis. Plin. NH XXXVI 168: Nigri silices optimi, quibusdam in locis et rubentes. nonnusquam vero et albi, sicut in Tarquiniensi Anicianis lapicidinis circa lacum Volsiniensem et in Statoniensi, quibus ne ignis quidem noceat. iidem et in monimentis scalpti contra vetustatem quoque incorrupti permanent; ex iis formae fi unt, in quibus aera funduntur. Ehhez lásd még: Vitruv. II 7.3–4.



műveit.169 Érdekes, hogy ugyanazt a témát többször is előveszi, különböző összefüggé-sekben, az enciklopédia különböző helyein. Ezáltal az a benyomásunk támad, mintha egy modern hypertexttel állnánk szemben, amint arra már Henderson is felfi gyelt.170 Néha egy-egy témát alig pár caputtal később vesz elő újra, máskor pedig az enciklopé-dia különböző pontjain bukkannak fel újra és újra a hasonló értelmű utalások. Ilyen, hipertext-jelenség fi gyelhető meg a pliniusi enciklopédia következő, etruszkokkal kap-csolatos szövegrészeiben:

– A capitoliumi Iuppiter-templom tetején álló terracotta négyes fogat: XXVIII,15-16 és XXXV,157.

– A korinthosi Démaratos Itáliába érkezése XXXV,16 és XXXV,152.– Tarquinius Superbus vérgőzös üzenete a kertből: XIX,50 és XIX,169.– Attus Navius szobra XXXIV,22 és XXXIV,29.– Lángok a gyermek Servius Tullius feje körül: II,241 és XXXVI,204.– Servius Tullius togái Fortuna szentélyében: VIII,194 és VIII,197.– Aes signatum: XVIII,12 és XXXIII,43.Ebből Plinius munkamódszerére vonatkozóan is fontos következtetést vonhatunk le.

A kutatás a pliniusi praefatio illetve Plin.epist. 3.5 alapján megkísérelte rekonstruálni az enciklopédista munkamódszerét. A rendszeres olvasással, adatgyűjtéssel párhuzamosan ugyanazt a témát feltehetőleg kulcsszavas fogalmi háló segítségével Plinius előre besorolta a készülő enciklopédia leendő fejezeteibe, majd az adott helyen a megfelelő összefüggésben tárgyalta az információt.171 Nyilvánvalóan így járt el az etruszkokra, illetve az Etruriára vonatkozó szövegrészek esetében is.

169 Detlefsen 1901a: 17–29, 60–62; Detlefsen 1906: 26–30; Sallmann 1971: 80, n. 83; Köves-Zulauf 1978, Smith 2007.

170 HNderson 2011: 148.171 Locher – Rottländer 1985: 140–147; Naas 1996: 305–332; Locher 1986: 20–29; HNderson 2011:

137–138.



FELHASZNÁLT IRODALOM

Alföldi, Andreas

1961 Timaios’ Bericht über die Anfänge der Geldprägung in Rom. MDAI(R) 68: 64–79.

1965 Early Rome and the Latins. (= Jerome lectures 7) University of Michigan Press, Ann Arbor.

Altheim, Franz

1950 Der Ursprung der Etrusker. Verlag für Kunst und Wissenschaft, Baden-Baden.

Amiotti, Gabriella

2001 Nome e origine del trionfo romano. Pp.101–109 in Marta Sordi (a cura di): Il pensiero sulla

guerra nel mondo antico. Vita e Pensiero, Milano.

Amoroso, Angelo

2010 Crustumerium: Characteristics of a Frontier Settlement. Boll.Archeol.Online. volume speciale.

2010/F/F6/1: 1–11.

Arnott, William Geoffrey

2007 Birds in the ancient world from A to Z. Routledge, London – New York.

Bachofen, Johann Jakob

1870 Die Sage von Tanaquil. Eine Untersuchung über den orientalismus in Rom und Italien. J.C.B.

Mohr, Heidelberg.

Bäumer, Änne

1984 Die Macht des Wortes in Religion und Magie (Plinius, Naturalis historia 28, 4-29). Hermes

112: 84–99.

Biedl, Artur

1931 Die Himmelsteilung nach der disciplina Etrusca. Philologus 86: 199–214.

Bispham, Edward

2007 Pliny the Elder’s Italy. Pp. 41–67 in Edward Bispham – Greg Rowe – Elaine Matthews

(eds.): Vita Vigilia Est: essays in honour of Barbara Levick. Conference on the Elder Pliny (2002

Apr. 9-11: Oxford, England). (= Bulletin of the Institute of Classical Studies. Supplement

100) Institute of Classical Studies, University of London, London.

Blakeway, Alan

1935 „Demaratus”: A Study in Some Aspects of the Earliest Hellenisation of Latium and Etru-

ria. Journal of Roman Studies 25: 129–149.

Bonfante Warren, Larissa

1970 Roman Triumphs and Etruscan Kings: The Changing Face of the Triumph. Journal of

Roman Studies 60: 49–66.

1971 Etruscan Dress as Historical Source: Some Problems and Examples. American Journal of

Archaeology 75: 277–284.



20032 Etruscan dress. John Hopkins University Press, Baltimore.

Bruere, Richard

1956 Pliny the Elder and Virgil. Classical Philology 51 (1956/4): 228–246.

Bunbury, Edward Herbert

1870a Tyrrhenum mare. P. 1248 in William Smith: Dictionary of Greek and Roman Geography. In

Two Volumes II. Little, Brown, and Company, Boston.

1870b Paestum. P. 514 in William Smith: Dictionary of Greek and Roman Geography. In Two Volumes

II. Little, Brown, and Company, Boston.

1870c Bononia. P. 419 in William Smith: Dictionary of Greek and Roman Geography. In Two Volumes

I. Little, Brown, and Company, Boston.

1870d Trossulum. P. 1237 in William Smith: Dictionary of Greek and Roman Geography. In Two

Volumes II. Little, Brown, and Company, Boston.

1870e Apiolae. Pp. 158–159 in William Smith: Dictionary of Greek and Roman Geography. In Two

Volumes I. Little, Brown, and Company, Boston.

1879 A history of ancient geography among the Greeks and Romans, from the earliest ages till the fall

of the Roman Empire. John Murray, London.

Capponi, Filippo

1985 Le fonti del X libro della „Naturalis Historia” di Plinio. (= Pubblicazioni dell’Istituto di Filo-

logia Classica e Medievale dell’Universitá di Genova 85) Istituto di Filologia Classica e

Medievale dell’Universitá di Genova, Genova.

Carey, Sorcha

2003 Pliny’s Catalogue of Culture. Art and Empire in the Natural History. Oxford University Press,

Oxford – New York.

Cherici, Armando

1994 Porsenna e Olta, rifl essioni su un mito etrusco. MEFRA 106: 353–402.

Chevallier, Raymond

1974 Prémices d’une géographie littéraire de l’Italie antique: l’Italie dans le livre III de l’« His-

toire Naturelle ». Pp. 181–204 in Jean-Paul Boucher et al. (eds.): Mélanges de philosophie,

de littérature et d’histoire ancienne off erts a Pierre Boyancé. (= Collection de l’École française

de Rome 22) École française de Rome, Rome.

Cristofani, Mauro

1978 L’arte degli Etruschi. Einaudi,Torino.

Dennis, George

1848 The Cities and Cemeteries of Etruria. In two volumes. John Murray, London.

Detlefsen, Detlef Friedich

1886 Vermutungen über Varros Schrift der ora Maritima. Hermes 21: 240–265.



1901a Die Beschreibung Italiens in der Naturalis historia des Plinius und ihre Quellen. (= QFaGG 1)

Eduard Avenarius, Leipzig.

1901b Die Quellenschriften, insbesondere die Lateinischen, in B. 10 der Naturalis Historia des

Plinius. Hermes. 36: 1–27.

1906 Ursprung, Einrichtung und Bedeutung der Erdkarte Agrippas. (= QFaGG 13) Weidmann,

Berlin.

Di Gennaro, Francesco – Togninelli, Paolo – De Puma, Richard

2002 Crustumerium e l’Etruria. EtrStud. 9.1/6: 45–62.

Dicks, David Reginald

1955 The KLIMATA in Greek Geography. Classical Quarterly 5 (1955/3–4): 248–55.

Fergusson, James

1885 The Tomb of Porsenna. Journal of Hellenistic Studies 6: 207–232.

Fowler, Harold

1893 Fastigium. In Pliny, N. H. XXXV.152. AJAHFA 8: 381–387.

Gábli, Cecília

2006 Plinius Kozmológiája. (= BiblPlin 41) Lomart, Pécs.

Gaugler, William – Venuti, William – Englert, Peter

2002 The tomb of Lars Porsenna at Clusium and its religious and political implications. Laureate

Press, Bangor.

Gowers, Emily

1995 The Anatomy of Rome from Capitol to Cloaca. Journal of Roman Studies 85: 23–32.

Haug, Irmentraud

1947 Der römische Bundesgenossenkrieg 91–88 v. Chr. bei Titus Livius. WJA 2:100–139.

HNderson, John

2011 The Nature of Man: Pliny, Historia Naturalis as Cosmogram. MD 66 (2011/1): 137–

171.

Holland, Louise Adams

1937 The Shrine of the Lares Compitales. TAPhA 68: 428–441.

Isager, Jacob

1991 Pliny on Art and Society: the Elder Pliny’s Chapters on the History of Art. (= Odense University

classical studies 17) Odense University Press, Odense.

Jannot, Jean-René

1988 L’Étrurie intérieure de Lars Porsenna a Arruns le jeune. MEFRA 100 (1988/2): 601–

614.

2005a Religion in ancient Etruria. The University of Wisconsin Press, Madison.

2005b Encore la tombe de Porsenna. MEFRA 117: 633–649.



Jucker, Hans

1950 Vom Verhältnis der Römer zur bildenden Kunst der Griechen. V. Klostermann, Frankfurt am Main.

Klotz, Alfredus

1906 Quaestiones Plinianae geographicae. (= QFaGG Hft. 11) Weidmannsche Buchhandlung,

Berlin.

Kolendo, Jerzy

1969 La frontière orientale de l’Etrurie et la localisation de l’un des domaines de Pline le Jeune.

A propos d’une inscription de Novae. ArcheologiaWarsz 20: 62–68.

Kowalewski, Barbara

2002 Frauengestalten im Geschichtswerk des T. Livius. (= Beiträge zur Altertumskunde 170) Saur,

München.

König, Roderich – Winkler, Gerhard (hrsg. und übers.)

1988 Plinius Secundus, Caius: Naturalis historiae – Naturkunde. 3/4: Geographie: Europa. Artemis

& Winkler, München – Zürich.

Köves-Zulauf, Thomas

1972 Reden und Schweigen. Wilhelm Fink Verlag, München.

1978 Plinius der Ältere und die römische Religion. Pp. 187–288 in ANRW II. 16.1.

1987 Die Eroberung von Gabii und die literarische Moral der römischen Annalistik. WJA 13:

121–147.

1988 Die Herrschaftsdauer der römischen Könige. AAAH 30: 191–203.

Kronenberg, Leah

2005 Mezentius the Epicurean. TAPhA 135: 403–431.

Kubler, George

1942 Some Etruscan Versions of Corinthian Ceramics. Marsyas 2: 1–15.

Latte, Kurt

1960 Römische Religionsgeschichte. (= Handbuch der Altertumswissenschaft Abt. 5. Tl. 4) Beck,

München.

Linderski, Jerzy

1986 The Augural Law. Pp. 2146–2312 in ANRW II. 16.3.

Locher, Albrecht

1986 The Structure of Pliny the Elder’s Natural History. Pp. 20–29 in Roger French – Frank

Greenaway (eds.):Science in the Early Roman Empire: Pliny the Elder, his Sources and Infl uence.

Barnes and Noble Books,Totowa – New Yersey.

Locher, Albrecht – Rottländer, Rolf

1985 Überlegungen zur Entstehungsgeschichte der Naturalis Historia des Älteren Plinius

und die Schrifttäfelchen von Vindolanda. Pp. 140–147 in Manfred Kandler – Komitee



Festschrift für Hermann Vetters (Hg.): Lebendige Altertumswissenschaft, Festgabe zur Vol-

lendung des 70. Lebensjahres von H. Vetters. Holzhausen, Wien.

Manuwald, Gesine

2001 Fabulae praetextae. Spuren einer literarischen Gattung der Römer. (= Zetemata: Monographien

zur Klassischen Altertumswissenschaft 108) C.H.Beck, München.

Matthews, William Henry

1922 Mazes and Labyrinths. A General Account of their History and Development. Longmans, Green

And Co., London.

Messerschmidt, Franz

1942 Das Grabmal des Porsenna. Pp. 53– 63 in Helmut Berve (Hg.): Das neue Bild der Antike II:

Rom. Koehler – Amelang, Leipzig.

Mlasowsky, Alexander

2012 Aes signatum. Der Neue Pauly. Brill Online.

Mommsen, Theodor

1860 Geschichte des römischen Münzwesens. Weidmannsche Buchhandlung, Berlin.

Muth, Robert

1978 Vom Wesen römischer „religio”. Pp. 290–354 in ANRW II. 16.1.

Münzer, Friedrich

1897 Beiträge zur Quellenkritik des Plinius. Weidmann, Berlin.

Myres, John Linton

1951 The Tomb of Porsena at Clusium. ABSA 46: 117–121.

Naas, Valérie

1996 Réfl exions sur la méthode de travail de Pline l’Ancien. RPh 70: 305–332.

Nissen, Heinrich

1883 Italische Landeskunde. Erster Band: Land und Leute. Weidmannsche Buchhandlung, Berlin.

1902 Italische Landeskunde. Zweiter Band. Weidmannsche Buchhandlung, Berlin.

Oehmichen, Gustav

1880 Plinianische Studien zur geographischen und kunsthistorischen Literatur. Verlag von Andreas

Deichert, Erlangen.

Pallottino, Massimo

1984 Etruscologia. Hoepli Editore, Milano.

Panebianco, Venturino

1965–66 Ager Picentinus fuit Tuscorum, templo Iunonis Argivae… insignis (Plinio III 70 = 9,17).

ASCL 34 (1965–66/1): 137–149.

Pfiffig, Ambros Josef

1975 Religio Etrusca. Akadem. Druck- u. Verlagsanst, Graz.



Radke, Gerhard

1992 Beobachtungen zu einigen der ältesten in Rom verehrten Gottheiten. RhM 135: 268–282.

Richard, Jean-Claude

1994 A propos du premier triomphe de Publicola. MEFRA 106 (1994/1): 403–422.

Richardson, Emeline Hill

1953 The Etruscan Origins of Early Roman Sculpture. MAAR XXI: 77–124.

Roller, Matthew

2004 Exemplarity in Roman Culture: The Cases of Horatius Cocles and Cloelia. Classical Philol-

ogy 99 (2004/1): 1–56.

Rosenberger, Veit

2005 Prodigien aus Italien: geographische Verteilung und religiöse Kommunikation. CCG 16:

235–257.

Sallmann, Klaus Günther

1971 Die Geographie des älteren Plinius in ihrem Verhältnis zu Varro: Versuch einer Quellenanalyse.

(= UaLG 11) Walter de Gruyter, Berlin – New York.

1988 Die Struktur der Plinianischen Geographie. Pp. 466–493 in Roderich König – Gerhard

Winkler (Hg. und Üs.): Plinius Secundus, Caius: Naturalis historiae – Naturkunde. 3/4: Ge-

ographie: Europa. Artemis & Winkler, München – Zürich.

Sisani, Simone

2009 Dirimens Tiberis? I confi ni tra Etruria e Umbria. Pp. 45–85 in Coarelli Filippo – Patterson

Helen (eds.): Mercator placidissimus. The Tiber Valley in Antiquity. New research in the upper

and middle river valley. Atti del Convegno, Roma, British School at Rome, 27–28 febbraio

2004. Edizioni Quasar di Severino Tognon srl, Roma.

Smith, Christopher

2007 Pliny the Elder and archaic Rome. Pp. 147–165 in Edward Bispham – Greg Rowe – Elaine

Matthews (eds.): Vita Vigilia Est: essays in honour of Barbara Levick. Conference on the Elder

Pliny (2002 Apr. 9–11: Oxford, England). (= Bulletin of the Institute of Classical Studies.

Supplement 100) Institute of Classical Studies, University of London, London.

Smith, William

1870 Dictionary of Greek and Roman Geography. In Two Volumes. Little, Brown, and Company, Boston.

Sordi, Marta – Castellani, Giovanni

1990 Un frammento delle Historiae Tuscae e la struttura architettonica del monumento di

Porsenna a Chiusi. RIL 124: 91–98.

Szilágyi, János György

1992 Ceramica etrusco-corinzia fi gurata. Parte I, 630–580 a.C. (= Monumenti etruschi 7) Olschki,

Firenze.



1998 Ceramica etrusco-corinzia fi gurata Parte II, 590/580-550 a.C. (= Monumenti etruschi 8) Ols-

chki, Firenze.

Tavenner, Eugene

1916 Studies in magic from Latin literature. Columbia University Press, New York.

Thomsen, Rudi

1947 The Italic Regions from Augustus to the Lombard Invasion. Gyldendalske Boghandel, Copen-

hagen.

1957 Early Roman coinage. I. Nationalmuseet, Kobenhavn.

Thulin, Carl Olof

1906 Die Etruskische Disciplin. I. Die Blitzlehre Wald. Zachrissons Boktryckeri A.-B, Göteborg.

1909 Die Etruskische Disciplin. III. Die Ritualbücher und zur Geschichte und Organisation der Ha-

ruspices Wald. Zachrissons Boktryckeri A.-B, Göteborg.

Uggeri, Giovanni

1997 I canali navigabili dell’antico delta Padano. Pp. 55–61 in Stefania Quilici Gigli – Ales-

sandra Coen (a cura di): Uomo, acqua e paesaggio. Atti dell incontro di studio sul tema Irreg-

gimentazione delle acque e trasformazione del paesaggio antico: S. Maria Capua Vetere, 22–23

novembre, 1996. L’Erma di Bretschneider, Roma.

Versnel, Hendrik Simon

1970 Triumphus: an inquiry into the origin, development and meaning of the Roman triumph. Brill,

Leiden.

Vismara, Cinzia

2007 L’Olio africano: le fonti letterarie ed epigrafi che: le immagini. Pp. 19–28 in Cinzia Vismara

(a cura di): Uchi Maius 3: i frantoi: miscellanea. Editrice Democratica Sarda, Sassari.

Weinstock, Stefan

1946 Martianus Capella and the Cosmic System of the Etruscans. Journal of Roman Studies 36

(1946/1–2): 101–129.

1960 Two Archaic Inscriptions from Latium. Journal of Roman Studies 50: 112–118.

Weiss, Jakob

1912 Fossa, Fossae. Pp. 74 –76 in PWRE VII.

Wille, Günther

1967 Musica Romana: die Bedeutung der Musik im Leben der Römer. Schippers, Amsterdam.

Wilson, Lillian May

1924 The Roman toga. (= The Johns Hopkins university studies in archeology 1) The Johns

Hopkins Press, Baltimore.


Plinius az etruszkokról

Documents

Transcript of Plinius az etruszkokról