BBN-TÖR-301/9 Történetírás és elmezavar

Habsburg Rudolf – az öngyilkos

pszichológiája

Készítette:

Dudlák Tamás

Budapest, 2012. 01. 08.

Ez a rövid ismertetés Habsburg Rudolf életének legfőbb eseményeit és tragikus halálának

körülményeit kívánja számba venni. Az elemzés elkészítésében elsődleges forrásként

Salvendy János (John T. Salvendy) Rudolfról írott pszichológiai szempontú életrajza segített,

mely a trónörökös életének megbízható adattáraként szolgál, s számos korabeli forráson (első-

sorban a Rudolfhoz köthető nagy mennyiségű levelezési anyagon) alapszik. Kuriózumként

említendő, hogy Salvendy juthatott hozzá először kutatás céljaira Stefánia, Rudolf trónörökös

feleségének levelezési anyagához és naplójához. E mű alapján az alábbi elemzés történeti

pszichológiai beállítottságot nyer, minthogy elsősorban arra keressük a választ, hogy milyen

tényezők vezettek, illetve vezethettek Rudolf tragédiájához. Mindezt persze szélesebb kontex-

tusban is górcső alá vesszük, vagyis általában az öngyilkosság lehetséges okait és körülmé-

nyeit is megvizsgáljuk. A dolgozat végén pedig egy érdekes adalék közreműködésével a Ru-

dolf-mítosz kialakulásába is bepillanthatunk.

A pszichoanalízis mint módszer alkalmazása első látásra furcsának tűnhet, már csak azért

is, mert egyesekben egy uralkodó családbeli személy pszichológiai vizsgálata ellenérzést vált-

hat ki. Sokan eleve vitatják a módszer helyességét, és akkor még nem is említettük annak al-

kalmazhatóságát történelmi személyekre, minthogy a történelmi távlat és a dokumentálás hiá-

nyossága miatt feledésbe merült, s ezáltal az elemzés alól kieső tényezők problematikussá

tehetnek egy a „mélyrétegekbe” behatolni kívánó vizsgálatot. További bírálati szempont lehet

a „szelektív látásmód”, miszerint a pszichobiográfia a tényeket kiszolgáltatja az elméletnek,

mely hamarabb létezett, így a tények már csak az – előítéletektől nem mentes – előfeltevés

utólagos alátámasztását szolgálják.

A fiatalság évei

Habsburg Rudolf 1858. augusztus 21-én, apja, Ferenc József császár 28 éves korában szü-

letett született a Bécs melletti Laxenburg palotában. A császár harmadik, fiú gyermekeként rá

hárult a dinasztia továbbvitelének felelőssége, s a vele szemben támasztott komoly elvárások

terhe. Már neve, a Rudolf is kifejezte, hogy a gyermek a nagy múltú dinasztia alapítójára

utalva a dinasztikus hagyományra támaszkodva kell, hogy új erőt adjon az egyre inkább lát-

szathatalommá süllyedő és komoly gazdasági és társadalmi elmaradottságban szenvedő csá-

szárságnak. Az életút keretei – nem meglepő módon – tehát adottak voltak, az édesapa pedig a

hadseregben látta újdonsült fia nevelésének egyik zálogát.

Rudolf édesanyja, Erzsébet bajor hercegnő volt, aki 1858-ban még maga is fiatal, 20 éves

asszony volt. Mondhatni, hogy férjével egyre inkább nyílt házasságban élt, nem jött ki jól az

udvari emberekkel, s legfőbbképpen pedig anyósával, Zsófia főhercegnővel. Erzsébetnek

anyai szerepéhez mérten azonban meglehetősen kevés beleszólása volt fia nevelésébe, hacsak

azt nem számítjuk, hogy ragaszkodott hozzá, hogy Rudolf minél hamarabb megtanuljon ma-

gyarul. Egyébiránt pedig a gyermek nevelését Zsófia főhercegnő és Ferenc Károly környeze-

tében, egy csecsemőgondozó, Karolina von Welden irányította, akit Rudolf „Wowo”-nak be-

cézett, s annak ellenére, hogy az hivatalosan nem minősült szabályosnak, Rudolf még hat éves

kora után is kapcsolatban maradt vele.

Nem kizárólag az anya és a nagymama közti nézeteltérések zavarták fel Rudolf számára a

békés gyermekkor állóvizét. Erzsébet meglehetősen elhanyagolta családját: Madeira, majd

Korfu szigetén hónapokat töltött, amikor fia két éves volt, de egészen nyolc éves koráig ha-

sonló megszakítások miatt a gyereknek mellőznie kellett őt. Nem véletlenül tartotta édesany-

ját hirtelen felbukkanó, majd eltűnő jó tündérnek, aki rövid látogatásai során próbálta bepó-

tolni az elvesztegetett időt. Rudolf számára a szülőpótlékot az általában lágyszívű Zsófia

nagymamája és a környezetében élő nevelők és szolgák jelentették. Így például Possega nevű

inasának halála a hatéves gyereket komolyan megrendítette. Szabadidejét gyakran töltötte

Gizellával, a nála két évvel idősebb nővérével szeretetteljes légkörben. „Rudolf jelleme más-

ként fejlődött volna, ha anyáskodó és megértő nővére nem megy olyan korán férjhez (1873), s

nem távozik a messzi Münchenbe.”1

Bár Ferenc József általában nem mellőzte Rudolf társaságát, mint ahogy azt az anyja tette,

a birodalom ügyei mégis olyan elfoglalttá tették, hogy csak keveset tudott érdemben családjá-

val foglalkozni. A császár a jó hivatalnok akkurátus hozzáállásával fontosabbnak tartotta

munkáját, mint a rokonaival való megfelelő kapcsolatot. Általában is elmondható volt róla,

hogy nehezére esett a kapcsolatteremtés, s érzelmeit sem egykönnyen mutatta ki. Azonban

határozott elképzeléssel vitte végig gyermekének neveltetését: hat éves korában mellé rendel-

te a hadsereg egyik idős tisztjét, aki a trónörököst durva katonai kiképzésnek vetette alá.

„Gondrecourt állítólag pisztolyokat sütögetett el éjszaka Rudolf hálószobájában, hogy hozzá-

szoktassa a vadászat és a csata zajához. Máskor látták, hogy a nevelő az álmos és kimerültnek

látszó Rudolfot magas hóban gyakorlatoztatja a kora hajnali órákban.”2

Gondrecourt nevelői tisztét egy év múlva, Erzsébet hatására szüntették meg, aki látta ér-

zékeny és sápadt gyermekén a módszer kíméletlenségét. Rudolf testi fejlődésében amúgy is

zavar támadt, ami komolyan frusztrálhatta a katonai elvárások elé állított gyereket, emellett

1 Salvendy 94.

2 u. o. 46.

még több évig ágyba vizelt és szorongásos álmok is gyötörték. Általánosságban megállapítha-

tó, hogy az anya elvesztése hathónapos és négyéves kor között gyakran káros következmé-

nyekkel jár, s hajlamosabbá tehet a későbbi pszichiátriai betegségekre. Édesanyja azonban

1866-ban Rudolffal két hónapot töltött Gödöllőn, s ezen jótéteményével visszanyerte fia bi-

zalmát, de az állandó és biztos támasz képét már nem építhette újjá fia lelkében. Már csak

azért sem, mert Rudolf tízéves korától anyja szemében még inkább másodlagos szerepet ka-

pott, minthogy ekkor született húga, Valéria, akit Erzsébet éppen azzal a szeretettel halmozott

el, melyet Rudolf tőle annyira hiányolt. Nem lepődhetünk meg Rudolf féltékenységén és dur-

va viselkedésén, amit a későbbiekben húgával kapcsolatban tanúsított.

A neveltetésben továbbra is adódtak problémák. Mindenekelőtt a családtagok saját kon-

cepciójukat próbálták ráerőltetni a fiatal gyermekre, így azt rengeteg tanulnivalóval ellátták,

valóságos polihisztor-képzésben részesítették, s mindezt azon az alapon, hogy felkészítsék a

soknemzetiségű és multikulturális birodalom kormányzásának jövőbeli feladatára. Belátható,

hogy kevés gyermek bírná elviselni azt a 13 órás állandó napi elfoglaltságot, mellyel Rudolf-

nak kellett szembesülnie. Mindemellett még az alapvetően élénk vérmérsékletű gyermeknek

az unalmas udvari légkört is el kellett viselnie. Ezekben az években a következetes Latour

gróf felelt a trónörökös neveléséért, aki kiváló eredményekre sarkallta tanítványát.

Rudolf amellett, hogy mintegy hét nyelven tanult, különösen a történelem, a gazdaságtan,

a földrajz és az állattan foglalkoztatta. Teljes körű elméleti nevelést kapott, a gyakorlat azon-

ban hiányzott az életéből. Apjával való kapcsolata sem volt harmonikusnak mondható. „Ru-

dolf egész életében folyamatosan és kétségbeesetten próbálta elnyerni szülei szeretetét és he-

lyeslését.”3 A bizonyításra alkalmat adott – a katonai ügyekben való jártasság mellett – apjá-

val a közös vadászatok során együtt töltött idő. A Salvendy-féle életrajz igen érdekes elemzést

idéz Rudolf gyermekkori rajzairól. Ezeken ugyanis Rudolf feltűnően félelmetesnek ábrázolta

apját, akinek közelében a gyermek apró alakja eltörpült sikertelenségével.

A tizenéves fiú lassan első politikai állásfoglalásait is megtette. A császárság poroszokkal

szembeni veresége után szinte egész életében lelke mélyén németellenes irányvonalat tett ma-

gáévá, még ha ezt a mindennapokban nem is mindig juttathatta kifejezésre. Emellett fontos

tényezőként említendő még – az anyjától öröklött – magyarokkal való rokonszenve. Azonban

ennél is fontosabb súllyal esik latba liberális szemléletmódja, mely konzervatív apja elleni

lázadásként értelmezhető. Rudolf tehát kettős játékot űzött: egyrészt próbált apjának minden-

ben megfelelni, ugyanakkor nyitva hagyott egy kis kaput, mely a személyiségéhez inkább

3 Salvendy 74.

közelebb álló liberális gondolatok felé való közeledést tette lehetővé ennek az érzelmileg egy-

re inkább elmagányosodó, figyelemhiányban szenvedő tizenéves számára. Vagy talán ez is

csak egy újabb eszköz volt, mellyel csupán környezete figyelmét kívánta felhívni magára.

Mindenesetre a testileg kissé fejletlen, de meglehetősen intelligens Rudolf komolyan os-

torozta korának állapotait, s többek közt a Monarchiát is hatalmas romhalmazként jellemezte,

és saját elmondása szerint mindenféle kaotikus gondolat kavargott az agyában. Kissé depresz-

szív állapotának -–mely már kisebb korában is jellemző volt rá – ekkoriban még testi állapota

is megerősítést adott.

A felnőtt Rudolf

Rudolfot 19 évesen nyilvánították nagykorúvá, s ekkor választották el az általa olyannyira

szeretett Latourtól, s került Karl Bombelles felügyelete alá. Ez komoly érzelmi sokként érte.

1878-ban Prágába került katonai szolgálatának teljesítése végett, ahol életében ugyan nem

először volt szerelmes – aktképeket amúgy is már korábban is rajzolt –, de első mélyebb ta-

pasztalatait e téren itt szerezte. Ez azonban tragikus véget ért: a kiszemelt szegény fiatal zsidó

lány ugyanis elképzelhetetlen volt a dinasztia méltóságának szempontjából, így rövid úton

eltávolították a trónörökös közeléből. A Prágában töltött öt év olyan szempontból kellemes-

nek találtatott, hogy Rudolf életében ekkor került először huzamosabb időre közösségbe. Ez a

közösség meghatározó azonosulási ponttá vált az életében, komoly kötelességtudatot és fe-

gyelmet adott a fiatalembernek; ám a hadsereggel és annak moráljával való ilyetén azonosulás

Rudolf számára az öngyilkosság elfogadásával is együtt járt, minthogy a tisztek körében az a

konfliktusok kezelésének elfogadott módja volt.

Rudolf kibontakozó politikai pályafutása nem éppen követni való példaként tűnt fel az

udvar hagyományos körei számára. Bár kiváló szónokként ismerték, gyakorta elragadtatta

magát és komoly rendszerkritikát fogalmazott meg. Emellett az udvarban az is ismeretes volt,

hogy zsidó származású újságírókkal (pl. Moritz Szeps) és tudósokkal tartott fenn kapcsolato-

kat, akiknek segítségével különféle sajtóorgánumokban névtelenül terjesztette liberális re-

formeszméit a birodalom megújításáról. Ez a módszer Rudolfot nemcsak hozzásegítette a

nyilvánosság előtti szerepléshez, hanem egyfajta szelep funkciót is betöltött meglehetősen

szabályozott hivatalos életében. Rudolf a hadsereget is reformeszméi terjesztésének fórumává

próbálta alakítani, ám végső soron csalódnia kellett: a konzervatív tiszti gárda szemében egyre

nagyobb ellenállással találkozott. Pedig etnoföderalista birodalom-átalakítási elgondolásában

nagy szerep jutott volna a központi hadseregnek, ám mindemellett a meglehetősen alulrepre-

zentált szlávok is befolyásra tettek volna szert. Szociális érzékenysége földreform és munká-

soknak járó becsületes fizetés bevezetésében fejeződött ki.

Azonban Ferenc József leginkább csak reprezentációs feladatokat bízott fiára, valós hata-

lomhoz szinte sohasem juttatta. Pedig Rudolfot tehetsége és széleskörű érdeklődése (különö-

sen a madártan iránt) ennél nagyobb figyelemre méltatta volna. Például kezdeményezője lett

egy hatalmas etnográfiai leírásnak is, melynek köre a Monarchia egészére terjedt ki. Otto von

Bismarck személyes benyomását a következőkben összegzi a 24 éves Rudolfról: „Politikai

érzéke rendkívüli, ezt az a tény bizonyítja, hogy fiatal kora ellenére számos önálló és komoly

gondolata van.”4

1883-ban katonai pályafutását apja kívánságára Bécsben folytatta, mígnem 1888-ban Fe-

renc József egy újonnan létrehozott hivatallal, az osztrák-magyar gyalogság főfelügyelői tiszt-

ségével ajándékozta meg. Ez a látszólag jelentős pozíció lehetővé tette a császár számára,

hogy bizonyos ellenőrzést gyakorolhasson „szabadelvű” fia felett azáltal, hogy betagozza a

birodalom egyik rengeteg munkát igénylő tisztségébe. Ám ennek valós értéke az irányításban

és a nagypolitikában csekélynek volt mondható, s csak megerősítette Rudolfot abban a hité-

ben, hogy apja komoly állást nem bízna rá. Az apjának való megfelelés frusztrációja tehát

tovább kísértette a trónörököst. Lassan azt is belátta, hogy politikai nézetei csupán a fennálló

rendszer kritikáját jelentik, és nem kínálnak hathatós alternatívát a Monarchia megújítására.

„Összefoglalva: Rudolf katonai és politikai pályafutása nemcsak saját várakozásaitól maradt

el, de barátaiétól, sőt ellenfeleiétől is.”5

Házasság és magánélet

Rudolf 21 évesen döntött jövendő felesége személyéről. Választása a belga királyi család

15 éves tagjára, Stefánia hercegnőre esett, aki apja, II. (Coburg) Lipót alatt Rudolfhoz hason-

lóan rideg és szeretetnélküli környezetben nevelkedett. A fiatal hercegnő számára a kérés ri-

valdafényt hozott, ám ennek a testileg éretlen, nem túl nőies fiatal lánynak nem lehetett egy-

szerű megbirkózni a hirtelen változással.

A császári pár – szokás szerint – megosztott volt a választást illetően. Ferenc József fiá-

nak megregulázását remélte a hagyománytisztelő feleségtől, míg Erzsébet – akárcsak a hír

kapcsán lángra kapott pletykák – erősen kritizálta a Coburg-lányt, s ez a fiától való további

elhidegüléshez vezetett. A szóbeszédnek bizonyos alapja persze lehet, minthogy „feltűnően

4 Salvendy 126.

5 u. o. 139.

kevés kedvező vélekedés maradt fenn Stefánia megjelenéséről, jelleméről és viselkedéséről,

egészen felnőtt koráig.”6 Mindenesetre az 1881. május 10-én megrendezett látványos esküvő

még nem hozott forró fellángolást a két fiatal között, azért elmondható, hogy az első négy év

viszonylag boldog volt, bár Stefánia meglehetős féltékenységgel viseltetett férje iránt. Leve-

lek tanúskodnak arról, hogy a házasok komolyan ragaszkodtak egymáshoz, lassan az őszinte

szerelem is kialakult közöttük, s közvetlen kapcsolatot alakítottak ki: „Coco”-nak és

„Coceuse”-nek becézték egymást. Az eleinte támogató feleség 1885 körül egyre önhittebbé és

féltékenyebbé vált, mely utóbbira Rudolf titkos kalandjai miatt nyomós oka is volt. Nem mel-

lesleg 1886 elején Rudolf súlyos nemi betegséget, gonorrhoeát kapott egyik ilyen kalandja

során, ami nemcsak a házasságára nyomta rá a bélyegét, hanem saját kedélyállapotára is.7 Az

elidegenedésben persze Stefániának is szerepe volt. Ő is egészen hasonló módon viselkedett

családjával (Rudolftól egy lánya született), mint azt Erzsébet tette sajátjával: gyakran hosszú

időre maga mögött hagyta a bécsi udvart.

Rudolfnak ekkor szembesülnie kellett élete egyik legnagyobb megrázkódtatásával: kide-

rült, hogy többé nem lehet örököse. Innentől datálható Rudolf vonzalma az erős gyógyszerek

és a különféle kábítószerek iránt. Feleségével – aki csupán saját, potenciális (trónörököst szü-

lő) pozícióját siratta – egyre kínosabb helyzetekbe keveredett, s a sikertelenségből való kiutat

egy prostituálttal, Mitzi Casparral 1886 tavaszától kezdett új kapcsolatában találta meg. Stefá-

niával való kapcsolata immáron csak látszat volt, bár ennek ellentmondani látszik Rudolf több

szerelmes hangú levele, melyeket 1887-ben írt feleségéhez, aki többnyire vigasztalhatatlan

rideg hangon vette tudomásul férje érzéseit. Mellesleg 1887 nyarán Stefánia titkos szerelmi

kalandba kezdett, így nem véletlenül Rudolf kikerült érdeklődése tárgyai közül.

Mayerling

1887-ben Rudolfon már erőteljes személyiségbeli változások jelentkeztek. Rengeteget

ivott, morfiumot szedett, s vadászati „mániája” már-már abnormálissá vált. 1889 januárjában

felesége így jellemezte Rudolfot: „Rémes és ijesztő gondolatokat emlegetett, miközben az

állandóan nála levő revolverrel játszadozott, s szívtelen cinizmusról tett tanúbizonyságot.”

Apja részéről azzal érte az utolsó csapás, hogy II. Vilmos javaslatának engedve – állítólagos

alkalmatlansága miatt – fiát lemondatta a mintegy fél éve tartó hadseregi megbízatása alól.

6 Salvendy 152.

7 Ez a korban gyógyíthatatlan betegség rendkívüli fájdalmakkal járt nemcsak a közösülés, de a vizelés során is,

és általános gyengeséget okozott a fertőzött szervezetben.

Január 26-án ugyancsak fontos momentum zajlott le apa és fia között, amikor Rudolf Ferenc

Józseftől a váláshoz kért engedélyt. Az elutasítás most sem volt kétséges, azonban – a kortár-

sak spekulációinak nem feltétlenül kell hangot adnunk, amikor azok Rudolf és újdonsült sze-

retője, Mary Vetsera kapcsolatát látják az esemény mögött.

Mayerlingben, 20 mérföldre Bécstől állt a trónörökös vadászháza, a végső – elkerülhetet-

len – lépésre itt szánta el magát 1889. január 30-án. Mary Vetsera Rudolffal együtt vállalta a

halált, melyet már előzetesen közösen megterveztek: először Rudolf a nőt lőtte le, majd né-

hány óra múlva, anyjának írt búcsúlevele után saját magát lőtte fejbe. Inkább a bárónő gyer-

meki naivitása vonzotta Rudolfot, mintsem szerelme, tekintve hogy az öngyilkosság előtti

éjszakát még Mitzi Casparral töltötte. Érdekes, hogy mindkét nő teljes természetességgel vette

tudomásul Rudolf döntését. Egy ideig Stefánia is megjátszotta bánatát, ám meglehetősen ha-

mar sikerül túltennie magát az eseményeken, s inkább csak elvesztett hatalmi pozíciója szo-

morította, mintsem évek óta boldogtalan házasságának a vége.

Rudolf és környezete

Fontos látnunk azt a tényt, hogy bizonyos mértékben mind Rudolf, mind pedig Stefánia

korának és társadalmi helyzetének, életmódjának volt áldozata. Az udvari etikett fárasztó kö-

telességei Rudolfot szinte egész életében megterhelték, és ezek az események valójában nem

voltak alkalmasak hosszabb távú, őszinte emberi kapcsolatok kialakítására. A trónörökös csa-

ládtagjaival való kapcsolatáról már részben szóltam, közülük is elsősorban a Ferenc Józseffel

való kötelék bizonyult érzelmi szempontból a legsekélyesebbnek. A császár egész életében

ugyanis hatalommániás volt, a birodalom legapróbb ügyeinek intézését sem engedte ki a ke-

zéből, s elképzelhető, hogy tehetséges és változást követelő, ugyanakkor személyes varázzsal

is bíró fiában vetélytársat látott, aki veszélyeztetheti uralkodói nimbuszát. A császár sok min-

denben a hivatalos eljárásmódot követte Rudolffal szemben: bár a trónörököst mindenkinek

kellő tisztelettel és hódolattal kellett körülvennie, ő maga mégis csak a szokásos hivatali csa-

tornákon keresztül érintkezett fiával, nem pedig közvetlen beszámolás útján. Ilyen körülmé-

nyek között nem csodálkozhatunk azon, hogy a császár nem ismerte sem a Rudolfon belül

zajló lelki folyamatokat, sem pedig törekvéseit. Pedig a két fél között nyílt ellentmondásra

csak ritkán került sor, Rudolf inkább az illegalitásba vonult, s onnan fejtette ki nem túl erélyes

tevékenységét. Holott csak azt kellett volna észrevenni, hogy „mindketten a Monarchia javát

akarják, de mindegyik úgy látja, hogy a másik fenyegeti azt.”8

8 Salvendy 209.

Az apafigura pótlására szolgálhatott a Latourral kialakított tiszteletteljes viszony, ugyan-

ilyen szempontból élete vége felé pedig Albrecht herceggel került kapcsolatba. Nyilvánvalóan

Rudolfot – aki egész életében az uralkodásra készült – hosszú távon már aggasztotta apja

megrendíthetetlen pozíciója, kicsattanó életereje, s ez a tény egyre reménytelenebb várako-

zásba taszította a császári trón iránt. Ahogy maga is írja: „…ez a végnélküli készenlét, az ál-

landó várakozás a nagy és döntő időkre megfosztja az embert alkotó és produktív képességei-

től!” Az apa-fia kapcsolat elemzését tovább árnyalnák a Rudolf és Erzsébet halálakor eltűnt

kényes dokumentumok, ám a főbb motívumokat ezek nélkül is tisztán láthatjuk.

Érdekes adalék azonban az 1888. január 3-án történt esemény, amely a Rudolf és Ferenc

József közti kapcsolat komolyságára hívja fel a figyelmet. Ekkor ugyanis az uralkodó és fia

közös vadászaton vettek részt, amikor is a trónörökös elvesztette önuralmát és úgy lőtt rá sza-

bálytalanul a menekülő vadra, hogy a találat a császár melletti fát találta el. A császár minden

erejével igyekezett titokban tartani az ügyet. A valódi érzelmek legdöntőbb bizonyítéka való-

színűleg az lehet, hogy Rudolf a mayerlingi tragédia után nem hagyott búcsúlevelet apjának.

Erzsébet, Valéria születése után mondhatni, átnézett Rudolfon. Csupán annyi tellett tőle,

hogy fiával annyiban foglalkozzon, amennyiben az szeretett lányát érintette. Rudolf ugyanis

gyakran gorombán viselkedett húgával (Valéria pedig félelmetesnek és erőszakosnak tartotta

bátyját), s a konfliktust elkerülendő próbált meg Erzsébet közvetíteni kettejük között. Az asz-

szonynak azonban hiába volt még több évtizednyi nyílt házasság után is tekintélyes befolyása

Ferenc Józsefnél, férje és fia között a közvetítő szerepet sosem vállalta. Amúgy is a császári

család közös étkezéseit az 1880-as évek végén egyre feszültebb légkör vette körül. Minde-

közben Rudolf is egyre depressziósabbá és megközelíthetetlenné vált. Hiába próbált állandóan

édesanyja kedvében járni, azt a reménytelen szeretetet vitte magával a sírba, melyről az Er-

zsébetnek írt hosszadalmas búcsúlevél is vall.

Rudolf néhány fontosabb baráti kapcsolata közül ki kell emelni Alfred Brehm zoológussal

való barátságát, melyet a közös szakmai érdeklődés és az azonos világnézeti felfogás táplált.

Andrássy Gyula gróf Rudolf szemében a politikusi példakép alakját villantotta föl. Moritz

Hirsch báró leginkább Rudolf törekvéseinek anyagi finanszírozója volt, míg utolsó éveinek

bizalmas kapcsolatai közé tartozott személyi komornyikjával és személyi kocsisával kialakí-

tott kötelék. Ez utóbbiak mintegy Rudolf „pajtásai” voltak az inkognitóban tett kiruccanások-

ban, társaságuk az utolsó csepp emberséget jelentette a Rudolf körül egyre inkább elhűlő vi-

lágban. A titokban tett éjszakai utakra barátnője, Mitzi Caspar is gyakran elkísérte, akivel

Rudolf mindvégig felhőtlen és gátlások nélküli kapcsolatot ápolt.

Rudolf betegségei

Korábban már esett szó Rudolf gyermekkori erőtlenségéről. Részben ennek köszönhető-

en, részben pedig lelki okokból a betegségekre egész életében különösen fogékony volt, ön-

magára is mint könnyen megbetegedő egyénre tekintett. „Kora gyermekkorától fogva gyakran

volt hörghurutja (bronchitis), amely néha ugyancsak pszichoszomatikus eredetű lehetett.”9

Gyakran panaszkodott gyomorbántalmakról is.

1888. november 19-én lováról leesve Rudolf fejsérülést szenvedett. Az is lehet, hogy a

trónörökös alkohol hatása alatt állott, vagy rejtett öngyilkossági kísérletet hajtott végre. Apja

megvetését elkerülendő, az esetet nem jelentették Ferenc Józsefnek. Ezt követően gyakran

kínozta fejfájás, amihez depresszió is járulhatott, amit az erős fájdalom okozott.

Életének utolsó éveit különösen megkeseríthette a már említett nemi betegsége. Ennek

hatása ugyanis az ízületek fájdalmában is jelentkezett, így az olyan egyszerű feladatok is, mint

a lovaglás, gyakran iszonyatos kínnal jártak Rudolf számára. Ezek a kínok kitöltötték min-

dennapjait és nagyban meghatározták önmagáról kialakított képét. A belőle sugárzó nyomott

hangulat nehéz személyiséggé tették Rudolfot, s így egyre inkább védtelenebbé vált az ellen-

ségei kritikáival szemben is.

A Rudolfra jellemző depresszió nem feltétlenül genetikai megalapozottságú, bár depresz-

sziós szülők esetén nagyobb a kockázat a gyerekekre nézve is. A Habsburg-dinasztiában min-

denesetre ez egy relatíve igen gyakori betegségnek számított, s ebben az uralkodó házak bel-

terjessége is szerepet játszhatott. Összesítve a depresszió okait: „a Thomas H. Holmes és Ric-

hard H. Rahe készítette, széleskörűen használt táblázat negyvenhárom lehetséges összetevőjé-

ből Rudolfnál legalább tizennégyet találunk. ”10

Így, mint láttuk, Rudolf szociális hálózatának

hiányosságai is hozzájárultak elmebeli problémáinak kialakulásához. Elmebajról azonban

nem beszélhetünk, minthogy Rudolf haláláig szinte kifogástalanul teljesítette a rá ruházott

teendőket, s téveszmék és hallucinációk forrásaink szerint nem gyötörték, bár elég erőteljesen

alkoholizált és nagy mennyiségű morfininjekciót is kapott. Ezek átmenetileg ugyan tompítot-

ták a fájdalmat, ám miattuk időszakos impotenciától is szenvedett.

A pontos diagnózis Rudolf esetében a neurotikus depresszió lehet, és ennek jelei az utolsó

két évében tapasztalható hihetetlen mértékű öregedésében is észrevehető volt. Gondolkodását

az öngyilkosság témája ezekben az időkben különösen foglalkoztatta. Mellesleg első ilyen

elképzelései már halála előtt hat évvel is dokumentálhatók. Legnagyobb hatással rá minden

9 Salvendy 234.

10 u. o. 243.

bizonnyal Kegl István magyar sportoló esete lehetett. Rudolf személyesen derítette fel az

ügyet 1888-ban, s néhány hónap múlva ugyanilyen módszerrel vetett véget életének: tükörrel

a bal kezében.

A mítosz

„Mayerling, Rudolf öngyilkosságának színhelye nem csupán ő, de az Osztrák-Magyar

Monarchia elmúlásának is szimbólumává vált.”11

A trónörökös tragikus végének tisztázatlan

körülményei adták a gyorsan sarjadó „Rudolf-mítosz” alá a táptalajt. Ez már nem csak a népi

legenda, hanem inkább a tömegkultúra megnyilvánulásaként értelmezhető. Az igazság a di-

nasztia hírnevére nézve súlyos volt, ezért az első híresztelések a kormány részéről szívroham

általi halált terjesztettek el (Fővárosi Lapok 1889. február 1.). A következő napokban azonban

már felvetődött az öngyilkosság mint a halál oka, főként, hogy a Nemzet című újságban feb-

ruár 2-án már a boncoló orvosok vallomásai is megjelentek, akik elmezavar általi öngyilkos-

ságot valószínűsítenek. A magyar legfelsőbb hatóságokat szintén félretájékoztatták, s mint-

hogy később az is kiderült, hogy Rudolf búcsúleveleket is hátrahagyott (Politikai Ujdonságok

1889. február 6.), így a közvélemény számára nem volt világos, hogyhogy nem volt egyértel-

mű ezen bizonyítékok tükrében az öngyilkosság kiterveltségének ténye. Ezt követően pedig

megindultak a találgatások, hogy mi lehetett az igazi ok. Bár a hivatalos sajtótermékek eleinte

nem emlegetik Mary Vetsera személyét, és az udvar is próbálta az ő részvételét titokban tarta-

ni, a közvéleményhez eljutó kétes információk alapján máris szárnyra kapott egy boldogtalan

szerelemről szőtt mítosz, mely Rudolfot szeretőjével együtt öngyilkosságba kergette.

Rudolfra már életében egyesek nagy ígértek hordozójaként tekintettek. Különösen igaz

volt ez a magyarok körében, ugyanis anyja révén a trónörökös is szeretettel emlegette hazán-

kat. A Rudolf-mítosz tartósságát mutatja egy igencsak érdekes adalék, mely a lajosmizsei

tömegpszichózis néven elhíresült eseményeket taglalja. Az első világháború éveiben egy Fe-

renc Károly Adolf nevezetű egyén Lajosmizsére vonult vissza, ahol magát nagy titok őrzőjé-

nek adta ki. Ezt az intelligens és meggyőző személyiséget egy B. J. nevű nővér veszi gondo-

zásba, aki meggyőződéssel állítja, hogy a férfi képében Rudolf trónörökös érkezett meg a ma-

gyarok közé, hogy megszabadítsa őket. Bár a férfi zavaros történeteket ad elő a vele megtör-

téntekkel kapcsolatban és igazából sohasem nevezi magát Rudolfnak, a szomszédos települé-

seken mégis elterjed a híre, s egyre többen ismerik fel benne az egykori Habsburg trónörö-

köst. A jelenség elterjedését megakadályozandó a hatóságok elfogják az ál-Rudolfot és egy

11

Salvendy 267.

budapesti toloncházba szállítják. Itt kerül kihallgatásra több állítólagos „felbujtó”, akik szerint

Rudolf temetése csak megrendezett esemény volt és a titokzatos férfiban – már csak a Ferenc

Józseffel való hasonlósága miatt is – méltán az élő Rudolfot tisztelhetjük. Az ál-Rudolf to-

loncházból való menesztését egy 100 tagú küldöttség kérvényezi, ezt követően a férfit ünne-

pelve vitték vissza Lajosmizsére, ahol lakóhelye köré mintegy 1200 ember gyűlt össze.

Nyírő Gyula és Petrovich Ferenc diagnózisa alapján Ferenc Károly Adolfnál egy logikai-

lag kevéssé kifogásolható téveszme-rendszer fejlődött ki, míg B. J. nővér átvette ezt a rend-

szert, s beépítette saját fantazmagóriái közé, és saját életcéljaként Rudolf megmentését jelölte

ki. Az ál-Rudolf kiszabadítását kérelmező második küldöttség tagjai skizoid és hiszékeny

személyiségek lehetnek, akik csupán mások hatására, a tömeg „nyomására” ülnek fel ennek a

tévképzetnek. Érdekesek az emberek megnyilvánulásai, melyek még az események kezdete

után több évvel is tartanak. Egyszer az ál-Rudolf elszállítására az egyik lajosmizsei lakos a

kormányzatot kezdte bírálni, máskor pedig amikor az esperes próbálta meg a tévhitet az em-

berek közt eloszlatni, az emberek „házának falát éjjel bélsárral vastagon bekenték”12

. Láthat-

juk tehát, hogy a mozgalomhoz csatlakozók egy része egyfajta társadalmi szelepként tekint a

Rudolf-jelenségre, mert az alkalmat ad a hatóságokkal szemben keletkezett feszültségek leve-

zetésére. A szerzőpáros a tömegpszichózis elburjánzásának okát a háború okozta „izgalmak-

kal” és a népi lélek egyfajta „primitív fejlettségével” hozza összefüggésbe. Ezek mellett azon-

ban még több tényező is szükséges volt a jelenség ilyen mértékű kibontakozásához: a magyar

nép hagyományosan királyhű természete, Rudolf halálának rejtélyes körülményei és a szétda-

rabolt ország megmentő utáni vágyakozása. A tömegpszichózis erejét az egyén számára an-

nak folytonos ismétlődése (újra kitörése) és állandósága adta, valamint a beteljesülés esetén

valamiféle anyagi előny ígérete.

Az öngyilkosság

Émile Durkheim öngyilkosságról szóló szociológiai művében cáfolja azt az elterjedt né-

zetet, miszerint az öngyilkosok feltétlenül valamilyen elmebajban szenvednének.13

Emellett

az egész művön végigfutó gondolat, hogy az öngyilkosságnak több oka van, sosem vezethető

vissza csupán egyetlen kiindulási alapra (pl. öröklés, nemzetkarakter, vallási jellemző stb.).

Művében a Jousset-től és Moreau de Tours-tól átvett öngyilkosság tipológiát említi:14

12

Gyógyászat 676.

13 Durkheim 36-39.

14 u. o. 40-44.

1. Mániákus öngyilkosság. A hallucinációk és delíriumos képzetek által mindig változik

az egyén kedélyállapota, amiből a kiutat az öngyilkosság jelenti.

2. Melankolikus öngyilkosság. Depresszióval és szomorúsággal hozható összefüggésbe;

az öngyilkosságnak ezt a típusát Rudolf esetében megállapíthatjuk. Itt szilárdan és ál-

landósággal jelentkeznek az öngyilkossági gondolatok és forrásul egy állandó általá-

nos állapot szolgál.

3. Lidércnyomásos öngyilkosság. Racionális indok nélküli forma, amikor az illető a halál

rögeszméjének hatására lesz öngyilkos. Olykor szorongásos öngyilkosságnak is neve-

zik, mert a hatalmába kerítő halál ezt az érzést váltja ki az emberből.

4. Impulzív vagy automatikus öngyilkosság. Motivációja szintén nincs, de itt az öngyil-

kosságot nem egy rögeszme váltja ki, hanem hirtelen és ellenállhatatlanul jelentkezik.

Pl. egy kés látványa is beindíthatja. Rudolfnál nem ez a típus volt a halál okozója, bár

a depresszió mély fázisában a valós és a képzelt szorongást okozó tényezők már nehe-

zen elkülöníthetők.

Ezt a négy típust Esquirol alapján még egy „nemes” öngyilkossági formával egészíthetjük

ki, amelyet önfeláldozásnak nevezhetünk.

Végső soron azt kell megállapítanunk, hogy Rudolf életének itt emlegetett minden egyes

negatív szegmense kikövezte az utat számára a tragikus végig, ám önmagában egyik tényező

sem lett volna olyan erős, hogy a trónörököst öngyilkosságba taszítsa. „A sors iróniája, hogy

Rudolfnak csak halála szerezte meg azt a hírnevet és elismerést, amire egész életében vá-

gyott.”15

Felhasznált irodalom

Émile DURKHEIM: Az öngyilkosság. Osiris, Budapest, 2003.

NYÍRŐ Gyula dr.–PETROVICH Ferenc dr.: A lajosmizsei tömegpszichózis. In: Gyógyászat

1927. jún. 17.

John T. SALVENDY: Rudolf – egy lázadó Habsburg lélektani tükörben. Minerva, Budapest,

1988.

15

Salvendy 286.