„…érzem hogyan formálódik a rend

nem sóvár ösztönök jelölik útját

hanem a rendező

emberi elme…”

Rózsa András: Naplósok a martinból

(Új üzenet. Dunaújvárosi antológia. 82. o.)

Egy szocialista város életrajza:

Sztálinváros az ’50-es években

Készítette:

Dudlák Tamás

2

Az alábbiakban Horváth Sándor: A kapu és a határ: mindennapi Sztálinváros című köny-

vének segítségével kívánok betekintést nyújtani az ötvenes évek magyarországi városfejlesz-

tés egyik legnagyobb szabású példájába. Az elemzés során tanúi lehetünk számos, új közös-

ségek alapításával kapcsolatos problémának, s láthatjuk, milyen ideák mentén bontakozik ki a

szocialista városépítészet, s hogy az elméleti alapvetésből hogyan és mennyi tud megvalósul-

ni. A mai Dunaújváros megalapítása tehát érdekes és mindenképpen tanulságos részét képezi

a magyar történelemnek, s általa képet kaphatunk arról a folyamatról, melyet a szocialista

zsargon csak a „természet leigázásának” titulált, és arról, hogy ez milyen változásokat

hozott az emberek mindennapi életében. A szocialista ideológia ugyanis hitt abban, hogy az

iparosítás és városiasodás minden társadalmi és gazdasági problémára megoldást kínálhat,1 s

az új városok építése számított az új rendszer legerőteljesebb társadalmat átalakító kezdemé-

nyezései közé.

Vizsgálódásunk a mikrotörténeti kutatási irányvonalba sorolható be, de talán az Alltags-

geschichte kifejezés jobban illik rá. Az angolszász világban pedig leginkább a történeti antro-

pológia elnevezést használhatnánk. Az mindenesetre bizonyos, hogy – Horváth Sándor szava-

ival élve – „ezek a történetek nem berácsozott ablakok mögött vagy díszes, sztálinbarokkban

épült tanácstermekben zajlanak, hanem kelkáposztaszagú lépcsőházakban, jampecokkal teli

kultúrházakban és füstös kocsmákban.”2 Célunk tehát választ kapni arra a kérdésre, hogy ho-

gyan élte meg a társadalom a szocializmus mintavárosában „minden világok legjobbi-

kát”.

A felhasznált és szóba jöhető források egy része retrospektív, számos visszaemlékezés fog-

lal köztük helyet. Ugyanakkor a várossal egyidős Sztálinvárosi Hírlap, illetve a Szabad Nép

a hivatalos sajtó részéről fontos forrást jelentenek, még ha azok a rendszer sajátos szemléletét

tükrözik is. Éppen ehhez a korabeli szemlélethez nyújtanak színes anyagot a korabeli propa-

gandafüzetek, melyeket az ’50-es években Sztálinvároshoz köthetően is tömegével gyártottak.

A tárgyilagosabb látásmód érdekében azonban a hivatalos szervek mindennapi adminisztráci-

ós iratanyagához kell nyúlnunk. Ezek közé a városi tanács, a szakszervezet, a VÁTI (Vá-

rostervezési Intézet), a KSH és a Sztálin Vasmű vállalati dokumentumait sorolhatjuk.

1 GERMUSKA 9

2 HORVÁTH 8

3

A város építése

„Hol tegnap fű sem nőtt, ma már

rohambrigád dalol:

percről percre több, szebb leszel

én ifjú városom!”

Szécsi Margit: Az ifjú város

Minden a tervezőasztalon dőlt el – gondolnánk. De az igazság az, hogy a legtöbb szocialis-

ta városnak – így Sztálinvárosnak sem – volt egységes építési terve, hanem az egyes ötletek

dinamikusan változtak annak függvényében, hogy az anyagi lehetőségek mennyire engedtek

teret azok kibontakozásának. Sztálinvárosnak még a városháza elkészülte idején, 1967-ben

sem volt általános városrendezési terve, s addig is az építés megindulásától fogva közel

húsz tervvariáns született.3 Volt is miből meríteni, hiszen a szocializmus városépítési tapaszta-

latai már Magnyitogorszk megalkotásakor testet öltöttek. Az elveket pontosabban Sztálin

határozta meg 1934-ben: „a burzsoá országokban a nagyvárosok mindenkori ismertetőjelei a

sikátorok, az ún. munkásnegyedek a város szélén, sötét, nedves, nagyobbrészt pincehelyisé-

gekből álló rozoga lakások halmaza, ahol rendszerint a nincstelen népség húzódik meg, a pi-

szokban nyüzsögve és a sorsot átkozva… [nálunk] újonnan épült szép és világos munkásne-

gyedek váltották fel őket, melyek nálunk sok esetben jobban festenek, mint a város központi

kerületei.”4

„A szocialista fejlesztéspolitika alapvetően centrumokban gondolkodott: kiválasztott he-

lyekre koncentrálta a forrásokat és a javakat, s a gazdasági-társadalmi fejlődést valamifajta

diffundálásként képzelte el.” Mellesleg ez a nézőpont valójában a Nyugaton alkalmazott fej-

lesztési gyakorlattól sem állt távol, hiszen valóban, nemcsak a szovjet, hanem az amerikai

és nyugati városépítési tapasztalatokból is merítettek a magyar tervezők.5

Weiner Tibor, Sztálinváros főépítésze is Sztálin nyomán határozta meg a legfőbb elveket

a város építéséhez:

1. területi demokratizmus: minden rész (kb. 6000 fős lakosságú ún. szomszédsági

egységek) azonos minőségű, tehát nincs belváros és periféria

3 GERMUSKA 212

4 uo. 194

5 uo. 134

4

2. a város centrumát a gyár bejáratához kell tenni. Ez vezetett ahhoz a sajátos

technokrata szemlélethez, amely előrébb helyezte a termelési üzemet a városlakók

érdekeinél

3. elegendő tér biztosítása a társadalmi megmozdulásokhoz (széles terek, sugárutak)

4. lakóegységek alkalmazása a lakónegyedekben6

Az építés 1950. május 2-án kezdődik meg Dunapentele falva mellett, a település 1951.

november 7-én kapja meg a Sztálinváros nevet, melyet 1961. november 25-ig visel. A tervek

szerint 11-12 000 főnek kell a vasműben dolgoznia, amihez a város méretét 35-40 000 főre

kell kalibrálni. 1950 áprilisától kezdve egy hónapon át intenzív egyeztetések folytak a moszk-

vai kollégákkal a városrendezés kérdéseiről, különösen pedig az újonnan kialakítandó, s a

város alapvető céljának számító kohászati kombinát műszaki problémáiról.7 Az előzetes becs-

lések a létszámadatokra nézve végül is egy jó évtized múlva be is igazolódtak. A 3000 fős

1951-es lakosság 1954-re már 24 000-re duzzadt, amit lassabb növekedés követett 1960-ig

(31 000 fő). 1966-ra pedig már 43 000 főre tehető az új város lakossága, melyet akkor már

Dunaújvárosnak neveztek.8

Az építés a kezdeti időkben ugyan folyamatos volt, de nem a tervezett ütemű. Főként így

volt ez a Nagy Imre által kezdeményezett váltás idején, amikor is 1953 második felére az

állami forrásokat más szférákba, a mezőgazdaságba, a könnyű- és élelmiszeriparba helyez-

te át. Bár a Sztálin vasmű megmenekült (nagyolvasztóját 1954 februárjában felavatják), az

országban számos helyen leálltak az építkezések, vagy legalábbis az erőteljes forrásmegvonás

miatt lelassult a kivitelezés üteme. Még hosszú idő elteltével is Sztálinváros – a többi szocia-

lista városra is jellemző módon – egyfajta „monumentális befejezetlenség” képét sugároz-

ta. A kollektív élet mítosza alapján kisebb lakásokat építettek, hiszen az emberek úgysem

otthon kívánják eltölteni idejüket, hanem a nagy közös tereken és középületekben. A tervek

szerint az állam nemcsak az iskolák és óvodák segítségével vette volna a közösség ernyője alá

az embereket, hanem például a közös étkeztetések megvalósításával is.9

Minthogy a munka és a közösség építése számított a legfontosabb társadalomformáló erő-

nek, minden út a gyárkapuhoz vezetett, amely bizonyos szempontból mégis egyfajta központ

szerepét töltötte be, holott a meghatározott elvek szerint nem lehetett volna a település egyes

6 GERMUSKA 200-201

7 uo. 199

8 HORVÁTH 29

9 uo. 15

5

részeire nagyobb hangsúlyt fektetni, mint a többire. De a valóság más helyzetet eredménye-

zett: a város folyamatosan a gyárkapuhoz kapcsolódóan és az onnan kiinduló, hatalmas, 85–

110 m széles Sztálin út mentén bővült, és ahogy egyre kevesebb pénz és erőforrás jutott az

építkezésekre, úgy az egyes városrészek (kb. 6000 fős „szomszédsági egységek”) egyre

silányabb minőségben készültek, s egyre inkább a társadalom marginalizált rétegei vették őket

birtokba.

Mindenesetre az építkezést körülvette egyfajta vallásos pátosz, a propaganda igyekezett

kellően mitizálni a városalapítás egész tevékenységét. A cél persze egy identitás nélküli,

rendkívül sok elemből álló közösség lokális tudatának a kialakítása volt, s ezt állami rész-

ről kellően komolyan is vették. Megteremtették a hős munkások mítoszát, akik

Sztálinvárosban, e „nevelőintézményben” harcolnak a nehézségekkel és az ellenséggel. Nem

volt ez más, mint a lehetőségek hazája, ami annyiban ténylegesen igaz volt, hogy az ország

más részeihez képest meglehetősen jó volt a város ellátottsága, minthogy ez mégiscsak az

ország első számú mintaépítkezésének számított. Egyeseket annyira elragadott ez a mitikus

magasság, hogy a Szentírásra hivatkoztak, hogy a „város csodákkal teli teremtéstörténete”

egyáltalán megvalósulhatott.10

Más visszaemlékezések persze az aranylázhoz hasonlítják a

kezdeti forgatagot, melyben rengeteg „deklasszált” elemet felfedezni véltek: nagyszámú bű-

nöző és prostituált keresett itt megélhetést a kezdeti időkben. A propaganda természetesen az

ezen csoportok elleni harcot is meghirdette a hősies munkásság körében. Hogy igenis több

fronton próbálkoztak a város mítoszának létrehozásával, arra a legjobb példa az a törekvés,

hogy próbáltak kapcsolatot keresni a múlttal, s így az egyik 1960-as években kiépült város-

részt „római” városrésznek nevezték el.11

Az építés mitikus képe bontakozik ki Illyés Gyula soraiból:

„Mentünk tovább és újra telep

következett:

állvány megint és félben, mint a rom,

de mégse rom, mert szinte láthatóan

növő beton-házvázak, könnyedek

(nem tartva még csak önnön-terhüket)

s létrák, csigák és itt is csupa-fény

aranydrót-szövevény,

10

HORVÁTH 20-21 11

uo. 28

6

ahogy kötözte ez is megsodort

fonalaival – mit is? – a nyomort?

ahogy kötözte gúzsba rengeteg

huzalával az ős szörnyeteget,

a szenvedést, mely itt rejtezkedett,

a hurokra került

rossz végzetet, a bűnt.

Illyés Gyula: Az építőkhöz

A mitikus képet némileg rombolták azok az értelmiségiek, akik csupán rövid időre marad-

tak a városban, és sosem érezték igazán otthonuknak az új települést. A vezetés ugyanis, hogy

a városi életforma tárgyi feltételeit megteremthessék, művészeket hívtak a városba. Írók, gra-

fikusok, festők, költők és szobrászok érkeztek így a városba a hatalom támogatásával. A dik-

tatúra puhulásával, 1963-ra önálló folyóiratot is indíthattak Üzenet címen. Lassan tehát lehe-

tőségük nyílt a szabadabb mozgásra, de a sztálinvárosi értelmiség utánpótlásával kapcsolat-

ban mindig is problémák mutatkoztak.12

Mentális képek a városról

A visszaemlékezések alapján nagyon sok egyéni tapasztalatot gyűjthet egybe a kutató,

amik a földből frissen kinövő városra utalnak. Ezek mindegyikének természetesen megvan a

maga létjogosultsága, s minden városnak annyi mentális térképe létezik, amennyi ember ott

valaha megfordult. Persze erre a képre lehetnek befolyással hivatalos szervek által hangsúlyo-

zott elemek (pl. a helyi sajtó által keltett benyomások), azonban még így is az emberek a saját

helyüket határozzák meg a városon és a társadalmon belül, aminek mentalitástörténeti szem-

pontból különösen nagy értéke van.

1951 nyarán nyílt meg a város központjának számító Béke téren, a Béke étterem, mely

a legtöbb visszaemlékezésben tényleges mentális jelképként bukkan fel. A „kultúra” ugyanis

csak lassan épült ki, sokáig eredménytelenül próbálták felvenni a versenyt a „tisztes életvitel”

kialakítása érdekében. A Béke étterem mellett ugyanis a kocsma állandó összetűzések színte-

re volt, s még a reprezentatívabb központi épületek, mint a Dózsa Mozi és az Arany Csillag

12

PÁSZTOR Bertalan: A múlt üzenete. In Új üzenet. Dunaújvárosi antológia. 116

7

Szálló, valamint a Bartók Béla Művelődési Ház megnyitása sem tisztította meg a teret a nem

kívánt elemektől, és sokáig nem volt képes igazi kultúrközpont szerepét betölteni.13

A valódi központ hiánya azonban inkább probléma volt, mintsem az egyenlőség megvaló-

sulásának jele. Ezt emeli ki a Magyar építészet 1945–1970 című, 1972-ben megjelent album

is: „Dunaújvárosban figyelemre méltónak tartották az egész település levegős, zöldövezet

jellegű beépítését, a korszerű városrendezési elvek alkalmazását, ugyanakkor a kereskedelmi

és kultúrcentrum hiányát tették felelőssé a város monoton tömegkompozíciójáért.”14

A leg-

több szocialista város – így Dunaújváros is – az el nem készült, vagy be nem fejezett főterek

miatt nem rendelkezik igazi központtal, a városrészek elkülönülnek, hiányzik organikus egy-

ségük.15

Az ideális belvárosi embert a következőképpen festették le: „józan életű ember, két nagy

fia van […] Kerüli a kocsmát, a mulatságokat, viszont nagyon szereti a mozit, a színházat,

esténként pedig a rádió mellett ül, vagy a Vasmű énekkarába megy énekelni. Szeret sétálni

[…] Lakását berendezte […] s a másik szobába elkelt volna egy új garnitúra”, amit a Kölcsö-

nös Segítő Pénztártól felvett kölcsön segítségével meg is vásárolt.16

Hiába bármiféle tervezési elv, mert az egyes városnegyedek – mint már utaltam rá – nem

egyforma minőségben és időben épültek. Ebből adódott az a sajátosan fonák – és szocializ-

musba elméletben semmiképp sem illő – helyzet, hogy az egyes városrészek az ott lakók tár-

sadalmi ranglétrán betöltött helye szerint is elkülönültek egymástól. Szelényi Iván 1972-73-as

elmélete szerint „amíg a kapitalizmusban az osztályhelyzetet a piac konstituálja, addig a szo-

cializmusban az állam redisztributív tevékenysége nyomán alakulnak ki osztályantago-

nizmusok: lakásosztályok a lakásrendszerben, településosztályok a területgazdálkodásban és

társadalmi osztályok a munkaerő-gazdálkodásban, a munkaerő redisztributív allokációja so-

rán”.17

Tehát az állami elosztási rendszer is diszkrimináció elvére épült, minthogy a korlátozott

mennyiségű javakat valamilyen szisztéma szerint el kellett osztani. A Sztálin sugárút menti

elsőnek felhúzott házakba kerültek a legszerencsésebbek, náluk már több gonddal (sokáig

hiányzó WC, illetve világítás) kellett megküzdeniük az ún. L-épületek lakóinak. A „Techni-

kum” (Ságvári-városrész) számított a „prolinegyednek”. Ide már beköltöztek az emberek, de

13

HORVÁTH 38 14

idézi GERMUSKA 44 15

uo. 50 16

idézi HORVÁTH 39-40 17

Idézi: GERMUSKA 30

8

még 1953 után is bevakolatlanul álltak az épületek. Sok lakásban a kevéssé „kulturált”, pa-

raszti eredetű lakosság felszedte a parkettát, s azt eltüzelte, illetve olykor még állatokat is

tartottak a lakásokban. A ’60-as évekre e negyed szegregációja állandósult.

Voltak azonban ennél is rosszabb körülmények: valóságos nyomornegyednek számított a

Radar, mely az építők (mintegy 3300 fő) barakktelepének az elnevezése volt. Az építőmun-

kások java része az alföldi és északkelet-magyarországi területekről érkeztek, s a hivatalos

sajtó is a városrészben uralkodó állapotokat az ott lakók erkölcstelenségének tudja be. Az

ideiglenes célra felhúzott házak az építkezés elhúzódása miatt már rég lebontásra kerültek

volna, de a kérdés rendezésére sokáig nem volt pénz. A házak között a gaz és a szemét lett

az úr, szennyvízelvezetés pedig nem volt, így gyakran felütötte fejét a tífusz. Ugyanilyen ké-

pet mutatott a Déliváros is, amely a Vasműtől délre feküdt, szintén ideiglenes jelleggel, min-

tegy 4000 fő. Olykor még az is előfordult, hogy egy szobában 12-en is éltek. Dunapentele

pedig – mint eredeti település – megmaradt falusi jellegénél, s cigánysorát mint a város szé-

gyenfoltját emlegették.

A város és a falu

Valóban jellemző lehetett egyfajta aranyláz-mítosz a korai évekre, hiszen sokakat a jobb

élet reménye csalogatott az újonnan épülő városba, anélkül azonban, hogy komolyabb ismere-

tekkel rendelkeztek volna arról, hogy mi is vár majd rájuk. A propaganda szép képet festett

mindenki képzeletében, ami persze a valósággal nem volt összhangban; mégis az ide érkezők

társadalmi státuszát tekintve gyakran pozitívan élték meg a számunkra rossznak tűnő körül-

ményeket is. Az ’50-es években ugyanis általánosnak volt mondható a lakáshiány, és so-

kak számára nem lett volna munkalehetőség a szülőföldjén. Az építkezés viszont tömegével

igényelte az olcsó, szakképzetlen munkaerőt, melyet leginkább a falusi rétegek tudtak számá-

ra biztosítani. Éppen ezért az építők közössége sokáig meglehetősen falusi jelleggel bírt: a

bevándorlók megtartották falusi kapcsolataikat; csak ideiglenesen tartózkodtak a városban,

amikor a nagyobb munkák idénye volt, télére többnyire hazamentek. Emellett a barakktábo-

rokban is erős szomszédsági kapcsolatokat alakítottak ki, ami főként az ott lévő nagyobb

számú – ám munkalehetőséghez nem mindig jutó – nőnek volt köszönhető.

Valójában az egész városban eleinte párhuzamosan volt jelen mind a falusi, mind pedig a

városi értékrend. A hatóságok pedig állandó harcban álltak az „otthonról hozott” szokások-

kal, mint pl. az alkoholizmus, az állattartás, a rendezetlen életmód. Igyekeztek központilag

városiasítani az utcákat: parkosítást végeztek, az erkélyek használatát szabályozták és utcai

9

árusokat helyeztek el a városban.18

Kialakították a közvilágítást és hosszú idő után megépült

a város „tornya”, egy nyolcemeletes irodaház, mely szintén a városias jelleget próbálta meg

az emberek felé sugallni. Az persze más kérdés, hogy egyesek inkább az öngyilkossághoz

szükséges eszközt látták az épületben.19

Veszedelmes viszonyok

A lakások kiosztásánál, mint már említettem, az állam bizonyos preferenciát valósított

meg, s ennek függvényében fontos szerephez jutott a családosok ellátása, minthogy a család-

ra mint a legátfogóbb intézményre tekintettek ekkoriban. Szükség is volt ennek megerősíté-

sére, hiszen a javarészt férfi többségű városban (az ipari tevékenység és az építkezési munká-

latok több férfit igényeltek) rengeteg vadházasság és alkalmi kapcsolat köttetett, főképpen a

rendezetlenebb viszonyú barakkvárosokban. A hatóságok igyekeztek ez ellen központilag

fellépni, azonban a sikert inkább az hozta meg, hogy idővel (1953-54-re) sokakban már

megszületett a végleges letelepedési szándék, minthogy sikerült ekkorra már a városra mint

a jövőbeli élhető lakóhelyre tekinteni. Innentől kezdve nő meg a házasságkötések és a gyer-

mekvállalások száma.20

A házasságokról elmondható, hogy az országos átlagnak megfelelően, a férfiak 27,6, a nők

24,4 évesen kötöttek házasságot. És természetesen e kérdésben is tapasztalhatjuk a rétegek

elkülönülését. Ennek megfelelően például egy idősebb férfi, aki ugyebár nagyobb vagyont

halmozhatott fel, jobb eséllyel indult arra, hogy fiatalabb nőt vegyen el. A férfitöbbségű

Sztálinvárosban a nőutánpótlásban nagy szerepet játszottak a környező falvak is.

A női szerep többnyire a hivatalos felfogás szerint az anyává válás által lett beteljesítve.

Éppen ezért szigorúan tiltottak minden abortuszt, melyre mint a családok fenyegetőjére

tekintettek. Az ún. Ratkó-törvény 1953. február 1-jével mint egészségügyi utasítás lépett ér-

vénybe. Abortusz azonban minden tilalom ellenére igencsak magas számban történt. A csa-

ládmodell ugyanis változóban volt, már nem volt szükség annyi gyermekre, akiket munkához

használhattak volna, mint falun. Az abortuszt azonban hamarosan legalizálják, de negatív

társadalmi megítélése csak lassan változik. Az értelmiségi és tisztviselői városi rétegeknél

elterjedtebb volt a védekezés a nemi érintkezés során, így őket ez a kérdés kevésbé érintette.

18

HORVÁTH 69-72 19

uo. 74 20

uo. 80

10

A nő mint munkás képe olykor-olykor megjelent a propagandában, állandó helyet azonban

mégsem vívott ki magának. A hivatalos álláspont az ideális nővel kapcsolatban ugyanis min-

dig két prototípus, a munkásnő és a családanya prototípusa között ingadozott. Az utóbbi

főképpen akkor került előtérbe, amikor például 1953-ban csökkentek a beruházási keretek, s a

nőket tették először utcára a munkahelyekről. A korszakban ugyanis állandó jelleggel tanúi

lehetünk a női munkaerő megbízhatatlanságát állító véleményeknek, ami miatt a nőkre min-

dig csak mint másodrendű munkaerőre tekintettek. A sajtó képes volt misztifikálni a csa-

ládanyai szerepet, ha nem jutott elég munkahely a nők számára. Ahogyan ők fogalmaztak: a

„Sztahanov munkamódszer a konyhában” is működik.21

A gyereknevelésben is érződött még némi falusias jelleg a kezdeti időkben, ami azonban

hamarosan eltűnt, tekintve, hogy viszonylag kevesen, csak mintegy 2,4% nem járt iskolába

1955-56-ban.22

Az állam tehát egyre inkább átvette a fiatalság nevelésének problémáját

(iskola, védőnő, napközi, úttörő-mozgalom), bár ez a legfiatalabbaknál még nem volt teljesen

egyértelmű: 1955-ben ugyanis az 1500 óvodásból csak mintegy 450-en jártak ténylegesen

óvodába. Ez annak is köszönhető volt, hogy központilag nem mindig tudták tartani a lépést a

növekvő gyerekszám által igényelt oktatási hálózat bővítése során. Mindenesetre jellemző

volt sok gyerek esetében, hogy szocializációja nem mindig „rendezett” körülmények között,

tehát az utcán ment végbe, főleg, ha a munkába menő szülők reggel kizárták gyermeküket a

lakásból, s csak estére engedték őket újra vissza a lakásba. A gyermekkel rendelkező házaspár

az 1960-as népszámlálási adatok szerint egyeduralkodónak minősült a maga 67%-os arányá-

val.23

Nyugdíjasok ellátására pedig ebben a korai időszakban nem kellett gondolni, 1961-

ben is még csak 450 nyugdíjas élt Sztálinvárosban.

Az egyre több megkötött házasság ellenére a szocialista iparvárosokra jellemző módon

nagy volt a válások száma is (éves szinten 3-400 db). Bár valamelyest liberalizálódott a kér-

dés az idők folyamán, a válást még mindig erős társadalmi negatív megítélés kísérte. Az okok

között anyagiak igen gyakran szerepeltek, így a megoldatlan lakáskérdés sokkal nagyobb

probléma volt, mint a hatóságok által megállapított ok, a fiatalok „meggondolatlansága”. Az

egész jelenség hátterében az állhatott, hogy a falusi társadalomból a városba érkezve a nemi

szerepek megváltozása, eltolódása, a hangsúlyok áthelyeződése olyan konfliktust teremtettek,

mely gyakorta válással végződött.

21

HORVÁTH 120-122 22

uo. 132 23

uo. 138

11

A társadalom peremén

A hatóságok 1954-től egyre erélyesebben léptek fel a városban több helyen is elburjánzó

kocsmakultúra ellen. Sztálinváros ugyanis már alapításától kezdve számos ilyen „kétes” he-

lyet tudhatott magáénak. Ilyen volt a „Késdobáló”, a „Lepra vendéglő, a „Talponálló” és a

„Kék egér”.24

Ezek a hírhedt helyek gyakran verekedések színterei voltak, melyeket a rendőri

razziák és belépési ruhakód ellenére sem tudtak teljesen elnyomni. A város központjának, a

Béke térnek a kulturálódásával azonban, melyet a környékbeli épületek befejezése is eredmé-

nyezett, sikerült egyfajta „rendezést” végrehajtani. A híres „Késdobáló” helyére – mely a vá-

ros egyik első épületében kapott helyet – strandot építettek, míg az alacsonyabb igényű kö-

zönséget az Arany Csillag Népbüfé szolgálta ki a továbbiakban, immáron sokkal kulturáltabb

körülmények között. A dolog érdekessége, hogy ez utóbbi helynek az „elitebb” formája is

megtalálható volt: az Arany Csillag étterem (Arany Csillag szállóban) képviseletében.

A hivatalos szerveknek ugyancsak meggyűlt a bajuk a legfiatalabbak által képviselt úgy-

nevezett jampecokkal, akiknek a szocialista diskurzusban a nyugati (kapitalista) világ által

befolyásolt emberek számítottak. Mai szóhasználattal talán leginkább a „huligán” kifejezés

fedné le ezt a kategóriát. Valójában a megnevezés mindig is ingadozó volt: az ’50-es években

leginkább a máshogy öltözködőkre utalt, akik az uniformáizált divatnak ellentmondtak. Így a

jampecok hordták a farmert, vagy a színes inget, csőnadrágot. A ’60-as évekre már a jampe-

cok alatt főként az erőszakos embereket értették, s a ’70-es évekre a jelentésmező pedig a

„csöves” felé mozdult el. A jampeckultúra ’50-es évekbeli elterjedését annak is köszönhette,

hogy a fiatalok nagy része az utcán szocializálódott, s ez fokozottan így volt a szegényebb

családok esetében.

A szegénységet mint jelenséget a propagandában mindig is próbálták a szőnyeg alá söpör-

ni, de azért a realitás felé közeledve két kategóriát mégis megállapítottak: létezett az ún. „tisz-

tes” szegénység és az erkölcsileg teljesen elítélendő „lumpenek” tábora. Ténylegesen azonban

a szegénynegyedek, a barakktáborok sokáig kiváló munkaerő-utánpótlást jelentett az épít-

kezéseken, ahol ezekkel az emberekkel minden piszkos munkát el lehetett végezni. Az építő-

ipar nyomására tehát sokáig szemet hunytak egyesek kiábrándító társadalmi helyzete fölött.

Ugyancsak szükséges rosszként könyvelték el a prostitúciót, ha az nem a közösség szeme

láttára, hanem otthon történt. A kocsmák is sokáig ilyen megtűrt terepnek minősültek. Az

erkölcsrendőrség azonban az utcai prostitúció ellen keményen fellépett.

24

HORVÁTH 163.

12

Ezen új nézőpontok – melyeket Horváth Sándor hivatkozott monográfiája megvalósít – si-

került közelebbi képet nyernünk a szocializmus első nagy városépítési kísérletéről. Ezek alap-

ján talán belátható, hogy Sztálinváros minden bizonnyal nem volt a létező világok legjobbika,

ám túlzás lenne a fent említett rendellenességek túlhangsúlyozásával abba a hibába esnünk,

hogy az egész városépítést alapvetően hibás folyamatként értékeljük. Ne feledjük: a kor vi-

szonyai között rengeteg ember lakhatási lehetőségét kellett biztosítani, s ez nem lehetett

mindig kiegyensúlyozott és magas színvonalú, a háború utáni Magyarország szűkös anyagi

viszonyai közepette. Az is fontos szempont, hogy a városba frissen beköltözők gyakran élet-

színvonaluk emelkedéseként élték meg a sztálinvárosi körülményeket – holott a mi szempon-

tunkból ez az értéknövekedés már nem is olyan egyértelmű. Az ehhez hasonló monográfiák és

várostörténeti feltárások véleményem szerint elengedhetetlenek egy-egy város egészséges

múltképének meghatározásában. S különösen így van ez Dunaújváros esetében, melynek meg

kell szabadulnia múltba visszahúzó örökségétől, s a mostanság oly divatos „(n)osztalgiától”

is. De erre csak úgy lehet képes, ha ehhez hasonló higgadt elemzéssel tisztába kerül múltjának

legkorábbi szeletével, hogy annak biztos tudatában tovább léphessen a jövő felé.

Felhasznált irodalom

GERMUSKA Pál: Indusztria bűvöletében. Fejlesztéspolitika és a szocialista városok. 1956-os

intézet. 2004

HORVÁTH Sándor: A kapu és a határ: mindennapi Sztálinváros. Társadalom- és művelődés-

történeti tanulmányok 34. Budapest. 2004

Új üzenet. Dunaújvárosi antológia. (Szerk.: PÁSZTOR Bertalan) Dunatáj Kiadói Kft. 2000