PERÉNYI ROLAND

A BŰN ÉS A NYOMOR TANYÁI A SZEGÉNYSÉG ÉS BŰNÖZÉS TERE BUDAPESTEN

A 19-20. SZÁZAD FORDULÓJÁN1 2

„Propozíció: odamenni és úgy élni, mint a sze­gény munkások. Ennek kifejtése: egyszerűen la­kást kivenni, valahol a külső Váci úton s egy ideig ott úgy élni és járkálni, m intha az ember munkát keresne, (ez alatt nézni és érezni)."

Mednyánszky László naplója,21894. január 4-i bejegyzés

A 19. század végén az arisztokrata származású festőhöz hasonlóan egyre több városla­kó polgár, főleg orvosok, jogászok, tanárok és persze a modern tömegsajtó emble- matikus alakjai, a riporterek gondolták úgy (ha nem is mentek olyan messzire, hogy ténylegesen közöttük is éljenek, mint Mednyánszky),3 hogy meg kell ismerni a társa­dalmi ranglétra alsóbb fokain álló emberek hétköznapi életét, munka- és lakáskörül­ményeit. A városban megtalálható idegenszerűség, a közvetlen közelben fellelhető vadság, egzotikum felfedezése leginkább a távoli gyarmatok meghódításához volt ha­sonlítható. Akárcsak a „fekete kontinensen”, az európai és amerikai nagyvárosokban is megjelentek a gyarmatosítók „ügynökei”: a nagyvárosok etnográfusai, akik adato­kat gyűjtöttek a bennszülöttekről, majd rendszerezték a kapott információkat, s végül eredményeiket igyekeztek minél szélesebb olvasó- és nézőközönséghez eljuttatni. A „normális”, „fenti” világ ellenpólusát jelentő közeli, ámde mégis oly távolinak tűnő, ismeretlen „alvilág” megértéséért tett erőfeszítéseket általában azzal magyarázták, hogy a társadalom peremén élők helyzetén szándékoznak e megfigyelések segítségé­vel javítani. A jótékonykodás mellett azonban gyakran a társadalom veszélyesnek

1 Jelen tanulmány a Habsburg-kori Kutatások Közalapítvány és Habsburg Történeti Intézet által támogatott „Bécs és Budapest mint terra incognita. A századfordulós szociális riport Lajtán innen és túl” című kutatási projekt keretében készült.

2 Med n y á n szk y 1960. 25-26. p.3 Mednyánszkyhoz hasonlóan gondolkodott az első magyar munkásszociográfia szerzője, Somogyi

Manó is, aki szerint a „legjobb módszer a munkásviszonyok megismerésére kétségkívül az volna, melyet Merrywether amerikai tudós követett, aki egy teljes esztendőt töltött, mint közönséges munkás, a munkások között.” „Csakhogy - teszi hozzá Somogyi - kissé kényelmetlen.” SOMOGYI 1888. 87. p.

URBS. MAGYAR VÁROSTÖRTÉNETI ÉVKÖNYV IV. 2009. 205-226. p.

206 Tanulmányok

tekintett elemeinek ellenőrzése és kordában tartása volt a cél. Vagy, ahogy Gyáni Gá­bor fogalmaz, a középosztály „aggályosán őrködik saját magánélete titkossága fölött [...], miközben kezdettől jogot formál arra, hogy belelásson és egyúttal bele is avat­kozzon mások, a szegények, a proletárok magánéletébe. Az a nem is különösebben tit­kolt hátsó szándék vezeti eközben, hogy ő tartsa kézben a számára erkölcsileg, olykor fizikailag is idegen, sőt veszélyes (gondoljunk a kolera- és egyéb tömegjárványok ko­rabeli gyakoriságára) népcsoportok mindennapi életét.”4

Tanulmányunkban az e törekvések nyomán keletkezett írott és képi források, ezen belül is a Budapesten a 19. század utolsó éveiben megjelenő szociális riportok5 alapján próbáljuk meg felvázolni azt a folyamatot, amelynek során a szegénység és a bűnözés társadalmi jelenségei teret kaptak a középosztályi városlakók mentális térké­pén. Ahhoz azonban, hogy megértsük e mechanizmus működését, szükséges bemutat­ni a szociális riport eredetét, valamint a korai városkutatók munkamódszerének főbb jellegzetességeit.

A szociális riport kezdetei

A nagyvárosnak a fizikai és morális degeneráció fészkeként történő ábrázolása Angli­ában az 1830-as, 40-es évektől válik egyre elterjedtebbé. Ennek hátterében elsősorban a szegénynegyedekben tevékenykedő orvosok és egyháziak személyes tapasztalatai, valamint a korszakban többször is pusztító járványok álltak. A járványokra és a nyo­morgó lakosság arányának növekedésére reagálva alakultak meg a nagyobb városok­ban a szociális problémák megoldását tudományos eszközökkel kereső statisztikai társaságok. Ezzel párhuzamosan a brit kormány is több vizsgálatot rendelt el, amelyek eredményeit nyomtatásban is közölték: ennek köszönhetően a nagyközönség is tudo­mást szerezhetett az egyre égetőbb szociális problémákról. Egyúttal az ekkor formáló­dó tömegsajtó is igyekezett felvilágosítani a polgári nyilvánosságot a szegények életkörülményeiről.6

A szociális riport „ősatyjának” többnyire a viktoriánus kor egyik legjelentősebb angol íróját, Charles Dickenst tartják. Dickens számos riportot és szépirodalmi munkát írt az akkori világ legnagyobb metropoliszának számkivetettjeiről, a londoni szegény­negyedekben nyomorgókról, az alkoholistákról, a gyárakban dolgozó gyermekekről, valamint a „professzionális” bűnözőkről. A szociális riport úttörői között szokás felso­rolni egy német társadalomtudóst is, aki elsősorban nem e tevékenysége kapcsán vált

4 G y á n i 2008. 18-19. p.5 A szociális riport fogalmát a német Sozialreportage kifejezés analógiájára használjuk, mivel úgy

gondoljuk, hogy ezzel a fogalommal írhatók legjobban körül a tanulmányban vizsgált szövegek. Szociális riporton minden olyan, újságírók, tanárok, orvosok, vagy jótékonysági egyletek tagjai által végzett, részben tudományos alapokon álló, részben újságírói „terepmunkát” értünk, amelynek célja, hogy bemutassa a nagyközönségnek a nagyváros szociális problémáit.

6 BÖKER 1983. 37-38. p.

Perényi Roland: A bűn és a nyomor tanyái 207

ismertté. Friedrich Engels 1845-ben jelentette meg A munkásosztály helyzete Angliá­ban című munkáját. A Nagy-Britannia munkásosztályához - a könyvet csak több mint negyven évvel a német kiadás után olvashatta először anyanyelvén a célközönség - címzett bevezetője jól mutatja azt a megfigyelői alapállást, amelyet a korszak számos társadalomtudósa és riportere osztott Engelsszel: „Nem elégedtem meg tárgyam elvont ismeretével, otthonotokban akartalak látni benneteket, meg akartam figyelni minden­napi életeteket, beszélgetni akartam veletek életviszonyaitokról és fájdalmaitokról, ta­núja akartam lenni elnyomóitok társadalmi és politikai hatalma ellen vívott har­caitoknak.”7 8 Az adatgyűjtés és a riportok publikálása Engelsnél tehát nem kizárólag az olvasók szórakozását, a velük élő egzotikumra való rácsodálkozást szolgálja, hanem gyakran egészen konkrét társadalmi programot hordoz.

Ugyanez a megállapítás érvényes a 19. század második felének legjelentősebb angol újságíró-társadalomtudósára, Henry Mayhew-ra is. A londoni Morning Chronicle-be írt riportjainak 1851-es gyűjteményes kiadása, a London Labour and the London Poor (amely nem Mayhew egyedüli szellemi terméke, munkáját több szerző segítette) egyike a műfaj legnagyobb hatású munkáinak. Mayhew általában az „utca népének” egy-egy foglalkozási ágát mutatja be a munkásokkal készített interjúk segít­ségével — nem véletlen, hogy manapság az oral history egyik korai előfutárának tekin­tik. Célja, hogy olvasóinak bemutassa a „veszélyes osztályok” (dangerous classes/ különböző típusait, vagy ahogy ő maga fogalmazott: „A nagyvárosi szegénység teljes egészét fogom szemlélni, három csoportra bontva: azokat, akik akarnak, azokat, akik nem tudnak és végül azokat, akik nem is akarnak dolgozni.”9

A szociális riport a 19. század második felének Amerikájában élte virágkorát. Első jelentős újvilági képviselője a dán bevándorló, Jacob Riis volt, akit a fotótörténészek egyben a szociofotó egyik úttörőjeként tartanak számon.10 Az 1890-ben megjelent How the other Half lives című munkájával párhuzamosan számos olyan oknyomozó riport je­lent meg az Egyesült Államokban, amelyek szerzője csavargónak, egyszerű munkásnak öltözve, vagy éppen magát őrültnek tettetve-mint például az első női riporter, Nelly Bly a Ten Days in a Madhouse című oknyomozó riportjában - gyűjtötte a riport elkészítésé­hez szükséges információkat. A 20. század elejére kialakult az amerikai újságírótársada- lonmak egy sajátos rétege, az ún. „szennylapátolók” (muckracker) .11

Közép-Európában az oknyomozó riport, és ezen belül a szociális riport műfaja néhány évtizeddel később, a 20. század elején jelent meg. A német nyelvterületen ha­mar elterjedő műfaj számos képviselője tevékenykedett a Monarchiában. A sajtótörté­net a németül író prágai újságírót, a „száguldó riporteriként” is emlegetett Egon Erwin Kischt tartja a közép-európai modern oknyomozó riport megteremtőjének; a városant­

7 Engels 1954.5. p.8 Máshol a ragged, azaz rongyos vagy a criminal, azaz bűnöző osztályok kifejezést használja.9 HiMMELFARB 1985. 322. p.

ío Vö. Albertini 1996.11 A kifejezést Theodore Roosevelt amerikai elnöknek szokás tulajdonítani, aki egy 1906-os beszédé­

ben használta e szót az oknyomozó riporterekre vonatkoztatva.

208 Tanulmányok

ropológusok és városszociológusok pedig az utóbbi éviztedekben fedezték fel maguk­nak a német nyelvű szociális riport másik nagy hatású alakját, a magyarországi születésű bécsi újságírót, Max Wintert. De ide sorolandó egy bécsi szerzőpáros is, az újságíró Emil Kläger és az amatőr fotós Hermann Drawe - utóbbi polgári foglalkozá­sát tekintve bíró volt-, akiknek 1908-ban jelent meg Durch die Wiener Quartiere des Elends und Verbrechens című, sokat hivatkozott munkája.

A szociális riport egyik legmonumentálisabb vállalkozása azonban nem Bécshez, hanem a legdinamikusabban fejlődő közép-európai nagyvároshoz, Berlinhez kötődik. 1904-ben egy munkásszármazású riporter, Hans Ostwald indította útjára a Großsstadtdokumente címet viselő könyvsorozatot, amelyből végül ötven rész jelent meg. A sorozat-amelyben negyven különböző szerző, köztük számos orvosjogász és újságíró publikált - célja a nagyvárosi élet sajátosságainak, elsősorban árnyoldalainak (szegénység, prostitúció, homoszexualitás, szerencsejátékok) tudományos igényű be­mutatása volt. A mintegy 350.000 (!) példányban eladott sorozat jelentőségét mutatja, hogy - amint arra a chicagói városszociológiával foglalkozó újabb szakirodalom is utal - az amerikai városszociológia ökológiai irányzatára (amely mellesleg maga is egy újságírói-riporteri hagyományból kiindulva vált bevett tudománnyá) is nagy ha­tással volt.12

Láthattuk tehát, hogy a metropoliszok megjelenésével, valamint a nagyvárosi élettel járó társadalmi feszültségek létrejöttével egyidejűleg a modern tömegsajtóban és az alakuló társadalomtudományokban megjelent a szociális gondok, a szegénység és a bűnözés feltérképezésének igénye. De vajon megfigyelhető-e ugyanez az „ameri­kai méreteket öltő” fejlődést produkáló magyar fővárosban is?

A szociális riport Budapesten

Budapesten nagyjából a bécsi szociális riport megjelenésével egyidőben, az 1890-es évektől kezdve találkozunk a műfajjal. 1897-ben a Függetlenség című ellenzéki napi­lap két rendőrségi tudósítója, Révész Gyula és Molnár Márton koldusruhát öltenek, hogy tanulmányozzák a fővárosi szegénységet. „Egyszer, vagy tíz esztendővel ezelőtt, egy párisi újságíró megcselekedte azt a bravúrt, hogy koldusnak öltözött és így tanul­mányozta a társadalom páriáinak életét. Miért ne lehetne megcsinálni ezt Budapesten is?” - teszi fel a riport szerkesztői bevezetője a kérdést.13 A megfelelő rendőrségi enge­déllyel felszerelkezve - a főkapitány a cikk szerint az ötletre így reagált: „Bravó, végre egy világvárosi eszme!” - , Molnár a Mátyás-templomba megy, Révész pedig a belvá­rosi plébániatemplomban próbál szerencsét. Kalandjaikat a két álruhás riporter fotójá­val, valamint a főkapitányi engedély másolatával illusztrálva közölte a Függetlenség.

12 Jazbinsek-T hies 1997.13 Újságírók álruhában. Függetlenség, 1897. április 18. 108. sz. 3. p.

Perényi Roland: A bűn és a nyomor tanyái 209

Ezt követően hosszú ideig nem találunk hasonló újságírói vállalkozást a sajtóban. Az 1900-as években azonban egyre-másra jelentek meg részben a sajtóban, később azonban már önálló kötetben is szociális riportok. Ekkor lép színre a műfaj meghatáro­zó szerzőpárosa, Tábori Kornél és Székely Vladimir.

Táborit nyugodtan nevezhetjük mai szóval élve médiavállalkozónak, vagy ahogy magát egy önéletrajzában (tegyük hozzá, joggal) nevezte, a „modern magyar riport út­törőjének”,14 hiszen tevékenysége sohasem korlátozódott az önmagában is rendkívül szerteágazó újságírói munkára. A rendőri és szociális riportok mellett foglalkozott re­püléssel, vendéglátással és idegenforgalommal, a spiritizmus rejtelmeivel, az első vi­lágháború alatt haditudósításokat írt, 1921-ben pedig az 1848-49-es szabadságharc bukását követő megtorlás időszakának bécsi levéltárban található titkosrendőri jelen­téseit publikálta, emellett széleskörű szerkesztői és kiadói tevékenységet folytatott, de tevékenykedett filmrendezőként is.

1908-ban a szerzőpáros egyszerre négy riportkönyvvel jelent meg a piacon. Ek­korjelentek meg A bűnös Budapest, A tolvajnép titkai, Az erkölcstelen Budapest és A nyomorultak, gazemberek című kötetek - de Tábori írói termékenységét jelzi, hogy ugyanebben az évben adták ki a Szántó I. Bélával, a Gyermekvédő Liga titkárával kö­zösen írt Nyomor és bűn a gyermekvilágban című riportkönyvet is. Mindemellett Tá­bori számos napi- és hetilapban publikált rendőri tudósítóként, s több olyan könyv- sorozatot is kiadott, amelyek kifejezetten a nagyváros árnyoldalait voltak hivatottak bemutatni. Ilyen volt például a Sánta ördög meséi (Adatok a modern Budapestről) című könyvsorozat is: a cím a 18. századi novellista, Alain René Lesage A sánta ördög című regényére utal, amelyben „Asmodeus, a sánta ördög leszedi Madrid házainak a tetejét, hogy a város népének igazi életét megmutassa barátjának, a szalamankai diák­nak.” A szerkesztő könyve bevezetőjében meginvitálja az „ötletes és jószemü ördö­göt”, hogy Budapesten is mutassa be a város rejtett titkait.15 Ebben a riportsorozatban jelent meg 1909-ben Pásztor Mihály Czifra nyomorúság című, a nagyváros csillogó színfalai mögött rejtőző korrupciót, nélkülözést és meggondolatlan adósságfelhalmo­zást bemutató munkája, valamint a Tábori-Székely szerzőpáros Bűnös nők című krimi­nalisztikai vizsgálódása, amelyhez Molnár Ferenc írt bevezetőt. Ebben az időszakban számos hasonló témájú, többé-kevésbé sikeres könyvsorozat is megjelent a könyvpia­con. Ilyen például a Kunossy, Szilágyi és Társa Kiadónál közreadott Fekete könyv-so­rozat, amelynek első kötete a jogász és egyben bírósági tudósító Guthi Soma A vén kopó. Egy titkos rendőr emlékiratai című detektívtörténet-válogatása volt.

Akár egyedül, akár más szerzőkkel közösen írt müveit vesszük, Tábori riporteri munkájának fontosságát abban kell látnunk, hogy „felismerte, milyen jelentősége van a társadalmi erkölcs szempontjából a nagyvárosi szegénység és a deviancia árnyalt áb­rázolásának, s hogy ehhez elégtelenek a korábbi újságírói módszerek.” 16 Újításai közé

14 Tábori Kornél gépiratos önéletrajza, Tábori Kornél hagyaték, OSZK Kézirattár, Fond 160/76.15 TÁBORI-SZÉKELY é.n. A sorozat darabjainak fedelén is ez a jelenet volt látható.16 Tomsics 2006. 51. p.

210 Tanulmányok

tartozik, hogy „meglátta a fotográfiának a valóság közvetítésében és eladhatóságában játszott fontos szerepét, s azt, hogy a valóság megismertetése a tényeket pontosan és gyorsan ismertető, az irodalmitól eltérő írói stílust igényel.” 17 Tábori Kornél riporteri munkáját legjobban talán annak a német nyelvű - feltehetően egy grafológiai elemzés során készült - 1916-os kéziratnak az állításaival jellemezhetjük, amely az Országos Széchényi Könyvtár által őrzött Tábori-hagyatékban maradt fenn: „Nem hagyja magát eltéríteni eszméitől. Szokatlanul élesszemű, a legkisebb, észrevétlen dolgokat is felfe­dezi. [...] Hamar átlátja a dolgokat és helyes döntéseket hoz. [...] Az embereket befo­lyásolja látásmódjával és könnyen érvényt szerez akaratának. [...] Meglehetősen pedáns alkat, kevés bizalma van másokban, szeret maga utánajárni a dolgoknak.”18

Székely Vladimir személyében Tábori ideális szerzőtársat talált magának, hiszen hosszú ideig Székely vezette azt a rendőri sajtóirodát, amelynek meghatározó szerepe volt a rendőrség és a sajtó közötti információáramlásban.19 Tábori riporteri munkáját feltehetően megkönnyítette hosszan tartó munkakapcsolata a rendőrségi razziákra rendszeresen járó Székellyel: egy 1911-ben a Vasárnapi Újságban megjelent cikk ta­núsága szerint tíz év alatt mintegy ötven-hatvan razzián vett részt.20

A Tábori Kornél - Székely Vladimir szerzőpáros néhány munkáját vetítés formá­jában a tudományos ismereteket népszerűsítő Uránia közönsége is láthatta. Bár konk­rét adatok nem bizonyítják, feltételezhetően Emil Kläger és Hermann Drawe bécsi sikerén felbuzdulva dönthetett Tábori a vetítés sajátos, a mozgó és állóképeket a felol­vasott szöveggel kombináló műfaja mellett.21 A Kläger-Drawe szerzőpáros Durch die Wiener Quartiere des Elends und Verbrechens című riportját ugyanis nagy sikerrel ad­ták a bécsi Urániában: 1904 és 1908 között 300-szor játszották le.22

Az 1911 -ben bemutatott Razziát két évvel később Az utcza bűnei és erényei című darab követte - az előbbit 130-szor, az utóbbit 80-szor mutatták be.23 Az Uránia Nép­szerű Tudományos Folyóirat szerint mindkét vetítést rendkívül pozitívan fogadta a kö­zönség.24 A vetítésekkel és a képi eszközök gyakori alkalmazásával a szerzők a középosztályi származású publikumnál sokkal szélesebb rétegeket igyekeztek meg­szólítani. A Klâger-Drawe-féle vetítésről például tudjuk, hogy léteztek külön munkás­előadások (feltehetően olcsóbb belépőjeggyel) és ifjúsági vetítéseket is tartottak. Ezek

17 Uo.18 A „Schermann Analyse”-feliratú szöveg feltehetően a grafológusként is ismert spiritiszta, Adolph

Schermann munkája. Tábori Kornél hagyaték, OSZK Kézirattár, Fond 160/76.19 Vö. Buzinkay 2005. 21-28. p.20 Tábori 1911. 697. p.21 1908-ban többek között a Városi Szemle is beszámol a bécsi vetítés alapján megjelent könyvről.

Városi Szemle, 1908. 2. sz. 139. p.22 Sz e l e s s 2007. 99. p. Maga Jacob Riis is egy az Amerikai Fotóamatőrök Társasága előtt 1888-ban

tartott vetítés sikere nyomán döntött úgy, hogy nyomtatva is kiadja munkáját. Le VIATIN 1996. 6. p.23 Tábori Kornél gépiratos önéletrajza, Tábori Kornél hagyaték, OSZK Kézirattár, Fond 160/76.

Székely Vladimir Gegus Dániellel és Huszár Jánossal együtt már 1906-ban is készített egy másik, a rendőrség történetét bemutató vetítést, Rendnek muszáj lenni címmel.

24 Uránia, 1911. december, 12. sz. 509-510 p.; Uránia, 1913. február, 2. sz. 82. p.

Perényi Roland: A bűn és a nyomor tanyái 211

célja nem csupán az volt, hogy az olvasó-néző rácsodálkozzon a nyomor fenyegető vi­lágára: a képekhez csatlakozó szövegek az állam és a társadalom együttes mozgósítá­sát igyekeztek elérni a nagyközönség felvilágosításával.25

Tábori szociális riporteri tevékenysége nem ért véget az első világháború kitörésé­vel. 1920-ban - saját állítása szerint Huszár Károly miniszterelnök felkérésére - az an­tantmissziók, valamint több vöröskeresztes bizottság tagjait is elkísérte különböző budapesti „nyomorrazziákra”.26 Ennek nyomán született meg a több nyelven is kiadott Egy halálraítélt ország borzalmaiból című munkája, amelyben már egyértelműen a fo­tók dominálnak a szöveggel szemben. Ezzel azonban nagyjából le is záródik a szociális riport „hőskora”, a két világháború között már a tudományos igényű szociográfia veszi át szerepét. (Csakhogy ekkor már nem a „bűnös városban” zajlik a terepmunka, a faluku­tatás kerül előtérbe.) Mindenesetre a századfordulón megjelenő modern városi riportban a tudományos társadalomkutatás módszertanának számos eleme megtalálható már.

A szociális riport anatómiája

Mint említettük, a szociális riport szerzője a nagyváros egzotikus világában terepmun­kát végző etnográfusként, felfedezőként is felfogható - Henry Mayhew magát például a „szegények felfedezetlen országába utazónak”27 nevezte. Egy ilyen utazás komoly előkészületeket igényel. Ennek megfelelően a szociális riportnak legalább olyan szük­séges része a riportra való felkészülés, a „terepmunka” helyszínére történő kiutazás le­írása, mint maga a riport. Az előkészületek terjedelmes leírása szinte mindig elengedhetetlen a téma felvezetéséhez és a kellő feszültség megteremtéséhez.

Az előkészületek, a koldusszerepre történő ráhangolódás leírása Révész és Mol­nár riportjában is fontos szerepet kap. A riport hősei - mint ahogy szinte minden szoci­ális riportnak, ennek is maguk a riporterek, nem pedig a megfigyelendő koldusok a főszereplői - a Népszínházból kapnak ruhát, s a színház két fodrásza segíti őket az álca tökéletesítésében. A beöltözés a riport bevezetője szerint tökéletesen sikerül: „Két munkatársunk rövid egy óra alatt egészen átváltozott koldussá. A kisértetek órájában két megtört, szánalmas alak lépett ki a redakció egyik külön szobájából, senki sem is­merte volna meg bennük munkatársainkat.”28

A nagyváros mélységeibe leereszkedő korai etnográfusok igyekeztek tehát ruhá­zatukban is hasonulni a megfigyeltekhez; az álruhába öltözés, az időleges identitásvál­tás a „résztvevő megfigyelés” fontos elemévé vált. Már az 1860-as években voltak

25 A Székely és Tábori vetítését bemutató Vasárnapi C/ság-cikk például így harangozza be az először 1911. november 7-én bemutatott előadást: „Nem szimpla látványosság kerekedik az eféléből, hanem tán szocziális jelentőségű inicziatíva is, a mely fölrázhatja egy kicsit a társadalom lelkiismeretét.” Razzia-képek. Vasárnapi Újság, 1911. november 12. 46. sz. 926-927. p.

26 Tábori Kornél gépiratos önéletrajza, Tábori Kornél hagyaték, OSZK Kézirattár, Fond 160/76.27 HlMMELFARB 1985. 332. p.28 Függetlenség, 1897. április 18. 108. sz. 3. p.

212 Tanulmányok

riporterek, akik felvették a „nyomorjelmezt” (a korszakban használatos német Elendskostüm szó nyomán használjuk e kifejezést); 1866-ban az angol James Greenwood hajléktalannak öltözve töltött egy éjszakát egy londoni dologházban.29 Később több városkutató fényképen is megörökítette magát „nyomorjelmezében”: Emil Kläger és Hermann Drawe például a műtermi fotózás jellegzetes pózában, ülve, festett háttér előtt fényképeztették le magukat,30 Max Winter pedig - aki az előbbiek­nél sokkal hihetőbben mímeli a csavargót a képen - a polgári fotózás klasszikus műfa­ját, a vizitkártyát választotta önmaga álruhás megörökítésére. De a holland Herman Heijermansról és az 1902-ben People of the Abyss című munkájában a londoni slumokát vizsgáló, matróznak öltözött Jack Londonról is maradt fenn álruhás fotó. Az álruha viselése egyszerre több funkcióval bírt. Elsődlegesen a közönség felé jelezte a riporter bátorságát, egyben a leírtak autenticitását támasztotta alá, továbbá fenntar­totta a kellő feszültséget az olvasóban, aki a riporter bőrébe bújva azt képzelhette, hogy maga vesz részt a nagyvárosi expedíción. Másrészt a beöltözés szükségessége arról is tanúskodik, hogy a megfigyelők számára fontos volt az egyes társadalmi osztályok életvilágai közötti éles határ meghúzása.31

A beöltözésnek ez a formája, amely oly jellemző az amerikai, angol, sőt a bécsi szociális riport esetében is, Budapesten - a koldusruhába öltözött Független­ség-riporterek kivételével - kevéssé jellemző. Bár vannak utalások arra, hogy más ri­porterek is járták álruhásan a várost - Tábori Koméi például a Pesti Élet című riport­könyvében saját állítása szerint szintén álöltözetet vett magára - , úgy látszik, hogy az álruhás megfigyelést a korszak budapesti újságírói meghagyták a detektíveknek (szá­mos olyan fotó maradt fenn, amely proletárnak öltözött detektíveket ábrázol). Sokkal jellemzőbb volt a budapesti slummingra a rendőrségi razziák kísérete. Ennek legfőbb okát a budapesti sajtó rendőrségtől való függőségében látjuk, hiszen nemcsak - amint azt korábban már említettük - a sajtóiroda információitól függött egy-egy korabeli tu­dósító, hanem maguk a lapok is komoly hatósági ellenőrzés alatt álltak. így tehát a ri­porterek legtöbbször rendőri kíséret mellett, olykor egy-egy jótékonysági szervezet tagjaival közösen látogatták meg a város szegények lakta pontjait. Ilyen razziákon gyűjtött adatokat Tábori Kornél (aki saját feljegyzései szerint a rendőrségtől független „magánrazziákat” is szervezett), és a Budapest riportere, Balla Jenő is rendőrségi akciók nyomán írta meg Bűn és nyomor című 1909-es könyvét.

Az adatgyűjtés e különleges módjának köszönhetően talán még a „résztvevő megfigyelés” módszerével dolgozó riporterek munkájához képest is nagyobb szerepet kap a nyomor és bűn térbeli elhelyezése, mivel a rendőrség által biztosított látogatások során a város fiktív mentális térképének egy-egy pontjába sűrűsödik mindazon isme­ret, amit a megfigyelő és rajta keresztül az olvasó a városi szegénység idegen világáról

29 SZELESS 2007. 100. p.30 Kläger és Drawe „beöltözésének” autentikusságát minden bizonnyal gyengítette, hogy bécsi

portyázásaikra magukkal vitték a fényképezőgépet és magnéziumos villanófényüket is.31 Lindner 2007.19. p.

Perényi Roland: A bűn és a nyomor tanyái 213

szerez. Ennek egyik tipikus példája Balla Jenő később elemezendő riportkönyve, amely részletesen leírja egy-egy razzia útvonalát.

A megfigyelés során a riporter minden érzékét mozgósítja. A szagok kiemelt sze­repet kapnak egy-egy bérkaszámya vagy pincelakás leírásakor. A látottak térbeli elhe­lyezése szorosan összekapcsolódik a szaglással és a moralitás kérdésével: ahol a szegények laknak, ott található a kosz, a bűz, a romlottság és a bűn.32 33 Mindez gyakran párosul a biológiából, az orvostudománytól kölcsönzött jelzők használatával. A ripor­ter a nyomor és bűn „fészkeit” kutatja fel, az ínség pedig sokszor ragályként, leküzdhe­tetlen betegségként jelenik meg a leírásokban.3j

Az érzékek közül egyértelműen a látásé a domináns szerep; a szociális riport egyik legfontosabb jellemzője a vizuális források intenzív használata. Már a 19. szá­zad első felében is komoly szerepet szántak a képi ábrázolásoknak: Dickens müveit például George Cruikshank látta el illusztrációival, de Henry Mayhew írásait is met­szetek kísérték. Már ekkor látszott, hogy az illusztrációk nem csupán díszítő elemei a szövegnek, hanem szinte elengedhetetlenek az olvasott információ megértéséhez. A fotó széles körben való elterjedésével és még inkább a fényképezés technikai fejlő­désével, a villanófény és az egyre kisebb méretű kamerák megjelenésével párhuzamo­san a század második felétől a fénykép veszi át a metszetek helyét. A szociofotó úttörőjének tekintett Jacob Riis az 1880-as években előbb más amatőr fotósokkal járta New York bérkaszárnyáit, majd maga is elkezdett fotózni.34 Riist követően szinte mindegyik szociális riport élt a fénykép adta lehetőségekkel.’5 Nem volt ez másképp Budapest esetében sem. Leggyakrabban Tábori Kornél látta el fotografíkus illusztráci­ókkal munkáit. A Vasárnapi Újságban, az Új Időkben vagy a Tolnai Világlapjában megjelent riportjait szinte kivétel nélkül fotókkal illusztrálta.36

A fotografíkus megjelenítés jelentőségének hátterében a fénykép (szó szerinti) objektivitásába vetett hit áll: a fényképezőmasina csalhatatlan, csakis a valóságot ké­pes ábrázolni. A mai szemlélő számára azonban rögtön feltűnik, amikor az objektív be akarja csapni. Tábori riportjaiban több olyan fotót is találni, amelyeken jól látszik a je­lenet beállítottsága. így például a Szántó I. Bélával közösen írt Nyomor és bűn a gyer­mekvilágban című könyvben látható egy fotó, amelyen a fotós „véletlenül” lencse­végre kapta, amint egy gyermekekből álló betörőbanda épp átmászik egy kerítésen. Több sajtótermékben is megjelent az a fotó, amelyen a rendőr által elfogott fiatalkorú

32 Lindner 2004. 20. p.33 Például Tábori 1910. 3040. p.34 Azt, hogy a zárt terekben történő fotózás nem éppen veszélytelen vállalkozás, maga Riis is

megörökíti munkájában: egy vakok által lakott házban fényképezve a villanófénnyel kis híján felgyújtotta az egész házat. RIIS 1996. 80-81. p.

35 Ez alól éppen a német nyelvű szociális riport megteremtőjének tekintett Max Winter a kivétel, aki a megfigyeltek között való elvegyülés érdekében lemondott a fényképek készítéséről.

36 Bár Albertini Béla szerint maga Tábori készítette e fotók egy részét, mégis Tomsics Emőkével kell egyetértenünk, aki szerint Tábori (akiről annyit tudunk, hogy maga is fényképezett) inkább hivatásos fotóriporterek munkáit, valamint rendőrségi fotókat használt illusztrációként. ALBERTINI 1997. 27. p.; Tomsics 2006.46. p.

214 Tanulmányok

tolvajt körülvevő tömeg nagylelkűen félreáll, hogy a kamera felvehesse az eset fősze­replőit.37 Máshol azonban maga a riporter is érezte, hogy az olvasónak kétségei támad­hatnak a fényképek által ábrázolt jelenet hitelessége iránt: Kläger és Drawe könyvében található az a fotósorozat, amely filmszerűen, kockáról-kockára mutatja be egy késelés szcenárióját. A szerzők itt már kénytelenek lábjegyzetben megjegyezni, hogy valójá­ban egy beállított szituációt örökítettek meg. Ennek ellenére nem rendül a fénykép tanúsító erejébe vetett hit, és a korszak riporterei egyre sűrűbben alkalmazzák a képi megjelenítésnek ezt a formáját a megfigyelt társadalmi jelenségek illusztrálására.

A fényképek használata mellett a szociális riport másik gyakori jellegzetessége, hogy a riporter mellé vizsgálódásai során egy-egy kísérő szegődik, aki - az Isteni Szín- yáfé&Vergiliusához hasonlatosan — bevezeti őtakétes hírű lebujok, túlzsúfolt haj lékta- lanmenhelyek és tömegszállások világába. Friedrich Engelsnek például egy Mary Bums nevű ír munkáslány (akivel Engels aztán hosszú ideig vadházasságban élt) mu­tatja meg a proletárok világát. M íg azonban Emil Kläger vagy Max Winter szintén elő­szeretettel választott magának terepmunkája alanyai közül vezetőt - Wintert egy „fehér Kari” becenevű alvilági alak kíséri a bécsi Leopoldstadt sötét világában38 - , ad­dig a rendőri razziákon résztvevő budapesti riporterek esetében ezt a szerepet inkább egy-egy detektív, vagy ritkábban a meglátogatott ház házmestere látja el.

Az idegenség ábrázolásának másik fontos jellegzetessége a „másik világ” tagjai­nak sajátos, a megfigyelőétől eltérő nyelvhasználata. Szinte minden szociális riport elemzi a nagyváros „salakjának” idegenszerű, részben más nyelvekből kölcsönzött, részben az adott nyelv szókészletét más értelemmel felruházó kifejezéseit. Gyakori, hogy egy-egy riporthoz mellékelnek egy hosszabb-rövidebb szószedetet, néhány ri­porter pedig oly tökélyre fejleszti „nyelvtudását”, hogy a teljes riportot ,jassznyelven” írja. Ilyen például Max Winter, akinek bécsi argóban (Griaslersprache) írt cikkeinek megértése még egy német anyanyelvű olvasó számára is kihívást jelent. Budapesten a századfordulón, a sajátos pesti nyelv kialakulásával párhuzamosan kezdik meg rend­őrök, riporterek, majd később nyelvészek is vizsgálni a pesti alvilág önálló szo- ciolektusát.39

A szociális riport mindezen itt felsorolt jellegzetességei egyrészt a megfigyelések nyomán megszületett narratíva hitelességét támasztják alá, másrészt viszont azt a ké­pet erősítik az olvasóban, hogy a „veszélyes osztályok” egy egészen különálló, a tisz­tes polgárságtól teljesen idegen szokásokkal és normákkal bíró, a maga saját hierarchiáját kialakító „párhuzamos társadalmat” alkotnak.

37 Mindkét fotó megjelent az Oskar von Krücken által Berlinben kiadott Budapest in Wort und Bild 17. füzetében, a 402., illetve a 407. oldalon.

38 WINTER 2006. 67-96. p. A riportsorozat eredetileg a szociáldemokrata Arbeiter-Zeitung 1903-as évfolyamában jelent meg.

39 Tábori Kornél is több cikket írt a témában, például: A pesti utcáról. Csibésznyelv. Világ, 1910. 71. sz. június 19. 14. p.

Perényi Roland: A bűn és a nyomor tanyái 215

A szociális riportokban ábrázolt „másság” bemutatására előszeretettel használják a szerzők a város föld alatti, „alvilági” helyeit. A Kläger-Drawe szerzőpáros és Max Winter is gyakran merészkedett le a „föld alatti Bécsbe”, hogy bemutassa a csatorna- hálózatban lakó és az itt összegyűjtött szemét eladásából élő hajléktalanokat, de Tábori Kornél is írt a Ferenc József híd alatt lakókról vagy a kőbányai és albertfalvai barlanglakásokban élőkről.

Az ábrázolt alakok mindig a nagyvárosi nyomor társadalmának tipikus figurái. Egy részüknek nincs is valódi „polgári” foglalkozása, általában az utcán élnek, és itt keresik kenyerüket - éppen ezért titokzatosak, fenyegetőek a „tisztes polgári, vagy ép­pen előkelő társadalom” szemében. Mindez magának a nagyvárosnak a sajátosságai­ból következik, hiszen - ahogy Tábori Kornél és Székely Vladimir megállapítják - vidéken az „álszemérem” nagyobb, és „a nyomor nem teremt olyan lehetetlen foglal­kozásokat, mint a modern Babilonokban”.40

Csakhogy a riporterek az idegen világ megértéséhez éppen a polgári társadalom fogalomkészletét használják, így próbálják közelebb hozni a leginkább szenzációéhes „tisztes” közép- és kispolgárokból álló olvasóközönséget a bemutatott témához. A „bűnözők társadalmát” leíró Balla Jenő szerint a tolvajvilág a „tisztességes társada­lom berendezkedése szerint alakul ki”, azaz „a plebs itt is engedelmeskedni tartozik a duxnak”.41 így tehát az ábrázolt idegen életvilágok egyszerre válnak egzotikussá és ismerőssé.

A budapesti riport másik jellegzetessége, hogy az „amerikai módra” növekvő vá­ros nyomornegyedeinek bejárásakor a riporterek a főváros különleges fejlődési mintá­jának megfelelően minden egyébtől különbözőként, sajátosan budapestiként írják le a szegények által lakott városi tereket. Tábori Kornél ezt így fogalmazza meg vl bűn és nyomor tanyáiban'. „A magyar főváros nyomora specziális és aránylag nagyobb, mint a párisi vagy a londoni. [...] A Szajna táján, a fortif-oknál vagy a Themse partján, a Whitechapelben találhatunk szánalmas nyomort, - az angyalföldi Zarzetzky-telepen vagy a budai Villányi-úton specziális gazságokra is akadnak, döbbenetes visszaélések sorozatára, hihetetlen fajtájú uzsorára, a humanizmus legborzasztóbb megcsúfolásá­ra”.42 A mintát tehát mindig Európa és Amerika legnagyobb metropoliszai je len tik-a riporterek gyakran külföldi statisztikák citálásával támasztják alá érvelésüket - , de a budapesti helyzet mindig más (többnyire rosszabb), mint a londoni, párizsi vagy New York-i.

40 Tábori-Székely 1908. 6. p.41 BALLA 1909. 52-53. p.42 Tábori 1911. 697. p.

216 Tanulmányok

A középosztály mentális térképe és a szegénység

A városantropológus Rolf Lindner a városok társadalomtudományos kutatását bemu­tató munkájában az empirikus adatok térképre vitelének jelentőségét hangsúlyozza. A megfigyelések szemléletes módon, térben történő ábrázolását először közegészség- ügyi szempontok indokolták: a nagyvárosokat a 19. században gyakran sújtó járvá­nyok nyomán összegyűjtött információk alapján készültek először ilyen típusú „tematikus térképek”.43 Később aztán más társadalmi jelenségeket is megpróbáltak térképen ábrázolni. Friedrich Engels például A munkásosztály helyzete Angliában című munkájában több kriminálstatisztikai adatot illusztráló térképet is közöl. A társa­dalomtudományos információk topografikus ábrázolásának csúcspontját azonban két­ségtelenül Charles Booth 1891-ben megjelent, később többször bővített és kiegé­szített, a londoni proletárok térbeli elhelyezkedését ábrázoló „szegénységi térképe” je­lenti.44

Budapesten ismereteink szerint nem készültek a Booth-féle „szegénységi térké­pekhez” hasonlók. Ugyanakkor a társadalomtudományos adatok kartografikus ábrá­zolásának igénye itt is megfigyelhető. Fennmaradt ugyanis két olyan térkép, amely a „tematikus térképek” kezdeti fázisát képviseli. Rózsay József Az 1866-diki cholera- járvány a Sz. Rókusi fiókkórházban Pesten című, 1868-ban kiadott munkája mellékle­teként szerepelt egy a járvány adatait bemutató térkép, az utolsó nagy kolerajárvány adatait pedig egy 1873-ban kiadott Pest-térkép ábrázolja.45 A „tematikus térképek” kö­vetkező fázisának, a nyomor és bűn térképen történő megjelenítésének elmaradása el­sősorban a források hiányával magyarázható, mivel - bármennyire fejlettnek tekinthető is a korabeli statisztikai adatgyűjtés - nem álltak rendelkezésre a megfelelő adatok. Sem a bűnügyi statisztikák, sem a szociálpolitikai célokból készült felmérések nem tartalmaztak megfelelő információt, amiből létre lehetett volna hozni efféle térké­peket, s nem működött a városban az angliai School Boardokhoz hasonló szervezet sem, amely elvégezhette volna a megfelelő „terepmunkát” (bár az 1906-tól működő

43 Lindner 2004. 22-23. p.44 Bővebben lásd TOPALOV 2002. Booth egy másik munkájában templomokat, missziókat és

jótékonysági intézeteket vetít térképre. Ennek mintájára készíti el az amerikai szociológus, Charles Bushnell 1901-ben írt doktori disszertációjához azt a térképet, amelyen a szociális intézmények és a bűnözés térbeni összefüggéseit vizsgálja. Booth tehát a városökológia, a gyakran chicagói iskolának nevezett városszociológiai irányzat előfutárának tekinthető. L in d n e r 2004. 84-85. p. Booth térképei ma már az interneten is elérhetők a Charles Booth Online Archive honlapján keresztül http://booth.lse.ac.uk/.

45 Előbbi a Dunamelléki Református Egyházkerület Ráday Levéltárában, utóbbi pedig - amelyen az egyes orvosi kerületeket külön színnel, azokat a házakat pedig, ahol megbetegedéseket észleltek, fekete pontokkal jelölték - a Budapesti Történeti Múzeum Kiscelli Múzeumának térképtárában található. FABÓ-HOLLÓ 2003.

Perényi Roland: A bűn és a nyomor tanyái 217

Gyermekvédő Liga számos környezettanulmányt végzett, azonban ez a szervezet sem volt képes a fővárosi szegénység feltérképezésére).46

Ha térképes formában nem is, textuálisan azonban mégis igyekeztek a korszak­ban megrajzolni a főváros mentális térképét, s ebben jelentős szerepet játszottak a szo­ciális riportok. Mindegyik riporter igyekszik a leírtakat térben is elhelyezni, pontos helyet adni a vizsgált jelenségeknek. A térbeliség fontos szerepe itt nem csupán dísz, hiszen egyrészt az olvasó által is értelmezhető városi tér emlegetésével megkönnyíti azt, hogy az olvasó beleélje magát a történetbe, másrészt - amennyiben „távoli”, a fő­város peremén lévő helyeket ír le - fehér foltokat tüntet el az olvasó mentális térképé­ről.47 Máshol viszont az olvasó által ismertnek vélt tereket mutatja be egészen más oldalukról. így válik a városlakók kikapcsolódását szolgáló zöldterület, a Városliget vagy éppen a Gellérthegy a bokorban rejtőző zsebtolvajok és hajléktalanok tanyájá­vá.48 Ennél is nagyobb felfedezést tesz Tábori egy kéziratban fennmaradt, az első vi­lágháborút követően írt riportjában:49 „A pesti nyomor kliséi, szokásos képei az An­gyalföldön készülnek. De egyetlen házban is, a város szívében is megtaláljuk ma már a nyomor teljességét.” - írja a Belvárosban lakó szegényeket bemutató írásában. Bejárja többek között a Szerb, a Ráday, a Magyar, a Királyi Pál utcákat, feltérképezi a belvárosi szegények lakóhelyeit, hangsúlyozza, hogy a nyomor már nemcsak a kisegzisztenciákat, hanem az értelmiségi foglalkozásúakat is sújtja.

A szegénység, az erkölcstelenség és a bűn igazi „fészkeit” azonban máshová kell helyeznünk. Elsősorban a külvárosokban, a Nagykörúton kívül, tehát a polgárság ott­honaitól távol fekszenek ezek a kétes helyek. Mindez főleg azzal magyarázható, hogy Budapest esetében a szuburbanizáció egészen más mintákat követett, mint a nyugati nagyvárosoknál. A magyar metropolisz esetében ugyanis nem a nagyvárosi életből jobb környezetbe vágyó középosztályok költöznek a város peremterületeire, hanem a rossz lakásviszonyok és a magas lakbérek miatt a szegényebb munkások és kispolgá­rok kényszerülnek a városmagtól távolabb letelepedni.50 így tehát nem véletlen, hogy a századforduló rendőri jelentései és szociális riportjai a külterületeken s különösen a fő­várost az elővárosi övezettől elválasztó határerdők környékén lokalizálták a nyomor és bűn terét.51 A nagyvárosok kialakulásának folyamatában a külváros és az elővárosok speciális, kettős szerepet látnak el. Egyrészt átmenetet jelentenek az urbánus kultúra és a vidék között (falu a városban), másrészt viszont saját mentalitással bírnak, amelyet egyszerre jellemez a rohamos ipari fejlődés és a kulturális átalakulás.52 Ezt bizonyítja az elővárosi sajtó fővárosi államrendőrség területi illetékessége kérdésében mutatott

46 A neves morálstatisztikus, Földes Béla megkísérelte ugyan térképre vinni a bűnügyi statisztikai adatokat - igaz ugyan, hogy nem a fővárosra, hanem az egész országra vonatkozóan -, de csupán általános megjegyzésekre jutott vizsgálódása során. FÖLDES 1889.

47 L indner 1990.46-47. p.48 TÁBORI 1910. 3039-3043. p.; BALLA 1909. 56-66. p.49 Razzia a Belvárosban. Kézirat, Tábori Kornél hagyaték, OSZK Kézirattár, Fond 160/76.50 Vö. GYÁNI 1992. 85-86. p.sí Bővebben lásd Perényi 2006.52 Maderthaner-M usner 2000. 38. p.

218 Tanulmányok

ambivalens hozzáállása: a fejlett nagyvároshoz való csatlakozás vágya mellett az elővárosok igyekeztek megőrizni saját identitásukat, kisvárosi-falusias öntudatukat is.

Budapest esetében - Bécshez hasonlóan - tehát a társadalmi tér hatalom által ki­alakított sajátos rendszerével van dolgunk, ahol a centrum és a periféria, a bel- és a kül­város (beltelek-kültelek) differenciáltan, szinte két különálló világként jelenik meg. Az ilyen típusú különbségtétel inkább jellemző Közép-Európa rohamosan modernizá­lódó nagyvárosaira, mint a „klasszikus” metropoliszokra, Londonra, Párizsra vagy New Yorkra, ahol a térbeli terjeszkedésnek másfajta mintái figyelhetők meg.53 És ép­pen ennek köszönhető az, hogy a középosztályok gyanakvással figyelik az elővároso­kat, a potenciális lázadások, a betegség, a prostitúció, a bűnözés és a csavargás fészkének, egyfajta „szociopatologikus daganatnak” gondolják őket.54

A főváros bűnös zónáinak regiszterét Tábori több munkájában is megtalálhatjuk. A nyomor és bűn című riportban például így sorolja fel a nyomor és bűn helyeit: „a ki nem sajnálja a fáradságot, menjen el az angyalföldi és az alföldi-utcai menedékhelyre, a hol láthatja a kis nyomorgókat; vegye sorra az Erdélyi- vagy a Kisfuvaros-utca háza­it, a Százház roncsait a Bem utcában; állítson be a Zápolya- és Dagály-utca ólakban, is­tállószerű helyiségekben fetrengő lakóihoz; éjszaka üljön be a tűzoltó-utcai Rujder- kávéházba, a bérkocsis-utcai Fortuna-kávéházba, a hol csupa tíz-tizenöt éves gyerek kártyázik, iszik és szövi a lopások terveit.”55 Másutt ez a felsorolás még kiegészül a bu­dai hegyekkel, valamint a korábban már említett Városligettel.56 Az azonban szembe­tűnő, hogy mintha a szegénység, a nyomor és bűn - néhány kivétellel, ilyenek például a budafoki barlanglakások, a Gellérthegy búvóhelyei vagy az elhagyatott óbudai tégla- égetők — kizárólag a pesti oldalon telepedne meg. Mindez persze összefügg a város sa­játos ipari fejlődésével és térbeni terjeszkedésének sajátosságaival, a szociális riportok pedig azzal, hogy ennyire pontosan megjelölik a főváros mentális térképén a szociális problémák terét, még inkább erősítik ezt a képzetet.

Budapest kétes helyei között találjuk az Óhegytől a Maglódi útig és a Kápolna té­rig terjedő, több kilométeres, mészkőből kivájt kőbányai katakombát. Az 1849-ben Hentzi elől menekülők által használt katakombát később borpinceként is szolgált, Tábori Kornél fényképes riportjának keletkezésekor viszont már gonosztevők tanyája­ként ismerték: „Harmincz-negyven évig titokzatosan, elfeledten maradtak a katakom­bák — akárcsak a budaiak, a melyekről máskor beszélünk - és csak a betörő-népség tudta, mire jó a földalatti útvesztő. Biztonságos tanyákat rendeztek ott be s vizük is akadt bőven: jobbról-balról mély kút van lent, a fenekén tisztavizű forrással. A go­nosztevők lopott csillárokat akasztottak föl a legtágasabb üreg mennyezetére, perzsa­

53 MADERTHANER-MUSNER 2000. 54. p.54 Maderthaner-Musner 2000. 88-89. p.55 TÁBORI 1910. 3043. p.56 T á b o r i- S zékely é.n.

Perényi Roland: A bűn és a nyomor tanyái 219

szőnyegekkel borították a földjét és aranykupából is itták a pezsgőt — megfelelő hölgytársaságban.”57

Pest talán leginkább „fertőzött” területe a Keleti pályaudvar közvetlen közelében található Százház és a közelében található, a pesti nyelvben „Csikágónak” nevezett vá­rosrész. A Százház, ez az „amerikai méretek szerint szinte mohó gyorsasággal létesült hatalmas épületcsoport” telekspekuláció eredményeként épült, s a 20. század elejére a közelben létrejött „Csikágó” (a Csömöri [ma: Thököly] út - Damjanich utca - Rottenbiller utca - Aréna [ma: Dózsa György] út által határolt terület) vált a nagyváro­si bűnök szimbólumává és a kétes egzisztenciák otthonává.58 Kevés olyan, a budapesti szegénységet és bűnözést bemutató korabeli riportot lehet találni, amelyik ne említené a város ezen pontját. Tábori szinte mindegyik írásában megjelenik a hatalmas bérka­szárnya, de Balla Jenő is bejárja egy 1908-as „irgalmassági razzia” során a Bem utcát. 1910-ben a Népszava is közöl egy rövidebb írást a Százházról és rosszhírű környéké­ről. Az itt lakókat a „nyomor neveltjeinek” nevezi a cikk ismeretlen írója, „akiket a di­cső társadalmi rend letérített az erény útjáról és a bűn szolgálatába állított.”59 60

Három évvel később az Érdekes Újság egy ennél jóval hosszabb, fényképekkel is ellátott riportot közölt Budapest „legtipikusabb nyomortanyájáról”/’" Kovács Lydia ri­portja romantikus képpel indítja a „régi apacsfészekről” szóló beszámolót: az épületet már egyszerű kisemberek lakják, s a pesti jasszok inkább csak a „tradíció kedvéért” ra­gaszkodnak ehhez a tanyához.61 A jasszfiúk egykori bandavezére - „Link Japán”, akit a gyerekek „huslevescsont” néven tisztelnek — is megszelídült, s beszüntette „éjféli cserkészkedéseit”. De azért nem veszélytelen e környék, a jasszok új generációja fenye­geti a környékbeliek és a véletlenül idetévedők biztonságát. Ráadásul a Százház társa­dalma összetartó, az átjárókkal, a tetőn található számos kimászóval ellátott bérházak lakói segítenek a gonosztevőknek elmenekülni a „zsaru” üldözése elől.62 „Nappal in­kább undorító a környék, mint veszedelmes.” — folytatja Kovács a riportot. Kicsi, bűzös lakófulkék, vizes falú pinceodúk, a falakról lehullott vakolatok, lakbéruzsora jellemzik a házakat. A környék az „igazi nyomor” hazája, ahogy Kovács fogalmaz: „A Százház- és Bem-utcákban megtaláljuk a kisember tragédiáját s az a nyomor, mely itt elénk tárul, egy cseppet sem artisztikus, egy cseppet sem pittoreszk látványosság!”63

A szegénység és bűnözés jelenségeit vizsgáló szociális riportok közül talán Balla Jenő 1909-ben megjelent Bűn és nyomor című munkája alapján lehet legjobban követ­ni azt a folyamatot, ahogy az ínség és kriminalitás tere lassan kirajzolódik a középosz­tály mentális térképén. A könyv előszavát Krecsányi Kálmán, a fővárosi rendőrség

57 Tábori 1911. 698. p.58 Tábori 1905. 3039. p.; Tábori-Székely 1908. 5. p.59 A Százház és környéke. Népszava, 1910. 300. sz. december 18. 11. p.60 Apacsoknak a párizsi alvilági figurákat nevezték. A pesti sajtó sokszor használta ezt a kifejezést a

budapesti gonosztevőkre a szintén gyakran használt jász vagy jassz szavak mellett.61 Kovács Lydia: A régi apacsfészek. Pest nyomortanyái. Érdekes Újság, 1913. 7. sz. 16. p.62 Uo. A cikkhez tartozó fényképek egyik éppen egy ilyen, háztetőn található kimászót örökít meg.63 Uo.

220 Tanulmányok

detektív osztályának főnöke írta. Krecsányi maga is kiemeli, hogy a rendőrség célja azzal, hogy „néhány jótékonyságból ismert urat és úrnőt és a napilapok tudósítóit a nyomor, az erkölcsi romlás fészkeibe elvezette” az volt, hogy „a főváros ezen foltjait a társadalom irányító tagjaival megismertesse.”64

Az első „irgalmassági razzia”, amelyet Balla leír, Budán, a Villányi úton, egy ma­gára hagyott téglagyár helyén álló 66 holdas nyomortanyán indul, ahol az emberek a kemencékben laknak. Innen azonban a detektívek és a razzián résztvevő „tekintélyes férfiúk” átmennek Pestre, Budapest „legrettegettebb városrészébe, Angyalföldre65, hogy tovább kutassanak a „rejtőzködő nyomorúság után.” Itt, a Hungária körúton túl fekvő Petneházy utcában nyáron kóborcigányok, télen pedig szegény napszámosok és kocsisok táboroznak.66

A második razzia már eleve Pestről, a Visegrádi utcai rendőri őrszobáról indul, s a résztvevők innen haladnak a külváros irányába. „Minél beljebb jutottunk a külváros riasztó belsejébe, annál szorongóbb érzés fogott el bennünket.” - írja a riporter. Az apró viskókkal, üres telkekkel és háromemeletes bérpalotákkal tarkított külső ré­szeket civilizálatlan helynek látja, s e civilizálatlanság egyik fokmérője a rendes utcai világítás hiánya. Egy a Lipótvárosban lakó kereskedő tulajdonában lévő bérkaszámyát látogatnak meg a Zápolya (ma Gogol) utcában. Balla így jellemzi a gazdagság és nyo­mor közötti kontrasztot: „Csak fél órai távolság választja el azt a részt, ahol a vagyon tobzódik, ettől a résztől, és mégis a földi élet legszélsőbb ellentétei állanak egymással szemben.”67 A lakók közül a társadalmi ranglétrán lecsúszott emberek sorsát mutatja be, köztük például egy vidéki szolgabírót, aki a fogházból (ahol felesége meggyilkolá­sa miatt ült) kiszabadulva lakik ezen a fővárosi tömegszálláson, s tanult emberként la­kótársait oktatja, és tanácsokat ad nekik.68

A razzia következő állomása a Dagály utcai hírhedt Zarzecky-telep, amely egy­kor a Zarzecky János által alapított váci úti gyufagyár munkásainak lakóhelye volt. In­nen aztán az expedíció az Angyalföldi úti Hajléktalanok Menhelye felé veszi útját, ahol - a tömeglakásokon tapasztalt bűzzel és szennyel szemben - tisztaságot és rendet találnak. A menhely Balla szerint azok gyűjtőhelye, „akik minden emberi méltóságu­kat elveszítve, az örök hajléktalanság gondolatával megbarátkozva, önérzet, erély és érzés nélkül, ösztöni életet élnek vagy rálépnek a bűn útjára.”69

64 BALLA 1909. 4. p. Tábori kifejezetten ellenezte ezeket a „dísz-razziákat”, amelyek nyomán „érzelgős jelzőkkel tarkított” beszámolók születnek. TÁBORI 1911. 697-698. p.

65 Angyalföldön végzett terepmunkát a pedagógus Nemes Lipót is, aki 1913-ban jelenttette meg A kültelki gyermekek élete és jövője című munkáját. Nemes első megfigyelései után két évtizeddel ismét visszatért ide, hogy megvizsgálja milyen hatással voltak a háború és a forradalmak az itt lakó gyermekekre. E kutatásai alapján született meg 1935-ben A bűnöző társadalom kialakulása. Angyalföldi adatgyűjtések, megfigyelések és tanulmányok alapján című munkája.

66 Bá l l á 1909. 16-23. p.67 Bállá 1909. 18. p.68 Ba l l a 1909.21-23. p.69 Balla 1909. 30. p.

Perényi Roland: A bűn és a nyomor tanyái 221

A harmadik, a gyermeknyomort kutató „irgalmassági razzia” során - amelyen az eddigiekkel ellentétben jótékony hölgyek, többnyire a Gyermekvédő Liga tagjai vet­tek részt - az előkelő társaság este tíz órakor a Köztemető (ma Fiumei) úti szükségla­kásokhoz hajtat bérkocsijain (egy 1908-as közigazgatási térképen ezt a részt a „Kiszállásoltak telepe” névvel jelölik). Ezután az Erdélyi és Kisfuvaros utcákban, majd a Százházak Bem utcai maradványainál és a „tót napszámosok tanyáján”, a Zá­polya utca 39-es számú háznál kutatják fel a gyermeknyomor fészkeit. A Zápolya utca 20-25 (!) ember által lakott bérlakásait elhagyva, Krecsányi javaslatára az Alföldi ut­cai hajléktalanmenhely felé veszi az irányt a razzia. Itt - nyár lévén - mindössze öt gyermeket találnak, akiket „kényszer alkalmazásával” el is helyeznek a Liga valame­lyik telepén. Ezután olyan helyeket látogatnak meg, ahol „veszendőnek induló” gyer­mekeket lehet találni; előbb a Bérkocsis utcai Fortuna, majd a Ferenc körút - Tűzoltó utca sarkán található Rujder kávéházba mennek, ahonnan több rendőrségileg ismert kiskorút egyenesen a toloncházba visznek a rendőrök.70

A razziák során a résztvevőket fokozatosan vezeti be Krecsányi az „élet mélysé­geibe”: „a mikor már azt hisszük, hogy elértünk a mélység fenekére, újabb ajtót nyit meg előttünk, amely a szörnyűségek újabb sorozatát tárja fel fokozottabb arányok­ban.”71 Az ezt követő razziák résztvevői így már a bűnözők veszélyes világát ismerhe­tik meg. Balla előbb a bűnöző társadalom korábban bemutatott ábrázolásmódjának megfelelően taglalja a bűnözők társadalmának főbb jellemzőit, majd egy városligeti és egy gellérthegyi éjszakai razzia élményeit foglalja össze.

A következő éjszakai razzia már a Ferencvárosból indul, ahonnan a résztvevők a József-, Erzsébet-, Teréz- és Lipótvárosok kültelkeit látogatják meg. Több Haller utcai ház átkutatása után a rendőrök a Telepy és Gát utcák tolvajtanyáit keresik fel, ahol „már a tisztességes munkásnép között lapul meg a bűnös.”72 A Ferencváros után a jó­zsefvárosi Német, Fecske utcákat járják be, a Víg utcában pedig házkutatást rendeznek a „vén cigányasszony”, Zoványi Kata „tolvajiskolájában”. Az erzsébetvárosi Klauzál és Nagydiófa utcákban tett látogatást követi a razzia „c/owja: az Angyalföld.” A Sza­bolcs utca 20. számú ház után következik a Röppentyű utca, melynek „elhagyatott pusztaságában” áll a Szalontay-csárda, ahol még tovább él a „betyárromantika”.73

A következő razzia a bűnözők mulatóhelyeinek megismerését célozta. Ismét a Ferencvárosból indulnak, ahol a Mester kávéház, a Neuburger-féle vendéglő (ahová az Erzsébetfalván tanyázó, a fővárosból kitiltott bűnözők járnak), a Ferenc utcai pince­kocsma, majd a már említett Rujder és Fortuna kávéház jelentik az úticélt. A Józsefvá­rosban a Conti (ma Tolnai Lajos) és Bérkocsis utcák sarkán található vendéglő, az Erzsébetvárosban pedig az O utca-Hajós utca sarkán álló Korzika kávéház - amely

70 Balla 1909. 35. p.71 Balla 1909. 70. p.72 Balla 1909. 74. p.73 Balla 1909. 74-76. p.

222 Tanulmányok

belvároshoz közelibb fekvése miatt szinte magától értetődően a „bűnöző világ előke­lőségeinek” tanyája - volt a razzia célpontja.74

Egy másik razzia már a leánykereskedőket célozza meg. Szinte megszokott mó­don ez a portya is a külvárosokban, a pontosabban meg nem határozott „női bűntanyá­kon” indul, majd Grünhut Száli Bajza utcai leány kereskedő házát keresik fel, végül a Klauzál utca több házában találnak olyan, többnyire „rovott múltú” nőket, akik ezzel a bűnös tevékenységgel foglalkoznak.75 Végül az utolsó Balla Jenő által leírt razzia a „prostitúció fertőjébe”, a Nagyfuvaros utcában található Kis Vigadóba kalauzolja el az olvasót.76

A könyvet záró eszmefuttatásban Balla hangsúlyozza a bemutatott Jótékonysági és felvilágosító razziák” társadalmi szerepét. Szerinte éppen e rendőri akciók - ame­lyeken részt vett többek között Edelsheim Gyulay Lipót, a Gyermekvédő Liga elnöke, Teleki Géza, aki rövid ideig a Tisza Kálmán-féle kormány belügyminisztere volt, vala­mint több „főúr és jogász”77 - hatására lendült fel a gyermekvédelmi tevékenység, in­dult be a fogházakból kiszabadult rabok „tisztes” társadalomba történő reintegrálását célzó patronázs (1908-ban megalakult a rabsegélyező és egyéb jótékony célú szerve­zeteket magába tömörítő Patronage Egyesületek Országos Szövetsége), és végül a résztvevő urak személyes élményeinek hatására jött létre az első büntető novella (az 1908:36. te.), amely többek között a fiatalkorúakra nézve tartalmazott számos újítást. Vizsgálatunk szempontjából azonban azért fontos Balla Jenő Bűn és nyomor című munkája, mert minden egyes megfigyelt szociális problémához hozzárendel egy-egy konkrét városi teret, s ezzel a nagyvárosi alvilág mindegyik, a szociális riportok által körülírt alakja megkapja a maga helyét a társadalom elitjének a fővárosról alkotott mentális térképén.

A nyomor és bűn itt bemutatott topográfiája szorosan összefügg a rendőrség vá­rosi térben való jelenlétének sajátosságaival. Mint arra már egy korábbi tanulmá­nyunkban is utaltunk,78 a fővárosi rendőrség a 19. század végén - 20. század elején elsősorban a főváros belső, a középosztály által lakott területeire koncentrálta erőit, így a térben dinamikusan terjeszkedő város - amelyhez ráadásul egy folyamatosan duzzadó elővárosi övezet is csatlakozott - jelentős része rendvédelmi szempontból egyfajta terra incognita volt. A rendőri jelentésekben folyamatosan visszatér az a pa­nasz, hogy az egyébként is létszámhiánnyal küzdő rendőrség nem képes a külvárosok és kültelkek ellenőrzésére. Ezért aztán nem is lepődünk meg azon, ha a város leg­rosszabb környékeiről mindig úgy írnak a riportokban, mint olyan városrészekről, amelyeket még a rendőrök is kerülnek.

Ráadásul az utcán posztoló őrszemeknek - amint az a korszakban kiadott rendőri kézikönyvekből is kiderül - tilos volt elhagyniuk a számukra kijelölt helyet („portyá-

74 Bá l lá 1909. 76. p.75 Ba l la 1909. 89. p.76 Ba l l a 1909. 92. p.77 Ba l l a 1909. 101. p.78 Pe r é n y i 2006.

Perényi Roland: A bűn és a nyomor tanyái 223

zásokra”, azaz a nagyobb területek bejárására többnyire éjszaka vagy éppen az említett kültelkeken került sor). így a budapesti rendőr nem tudta megfelelően ellátni azt a fajta civilizatorikus szerepet, amelyet számos más nagyvárosban betöltött. Egy bostoni rendőr 1895-ös „eseménynaplójának” elemzésekor Alexander von Hoffman például arra a megállapításra jut, hogy az állandóan mozgásban lévő rendőrközeg fontos sze­replője volt egy-egy körzet (neighborhood) hétköznapjainak, tevékenysége pedig ke­vésbé a vagyonvédelem, hanem sokkal inkább a középosztályi normák ellen vétők megregulázása szempontjából volt fontos.79 80 A körzetét járó amerikai rendőr ugyanak­kor ki tudott alakítani magának egy informális kapcsolatokon alapuló társadalmi mik­rokozmoszt, amely egyszerre volt barátságos egy alapvetően ellenséges környezetben, s ugyanakkor hasznos is a mindennapi rendőri tevékenység ellátásában/1' Budapesten a rendőrök és a lakosság szó szerint „statikus” kapcsolatát a rendőri állomány állandó fluktuációja, valamint a nagyrészt bevándorlókból verbuválódó legénység hiányos helyismerete is tetézte.

A budapesti bűnüldöző szervek állapota és városról alkotott mentális térképe te­hát egybevág a 20. század elején Budapesten is megjelenő szociális riport által ábrázolt nagyvárosi alvilág képével. Láthattuk, hogy a budapesti szociális riport megfigyelői módszerével egy a nyugati metropoliszok, elsősorban London esetében korábban el­terjedt megközelítéssel, a rendőrségi razziák kíséretével élt, ugyanakkor azonban a modern riport teljes eszközkészletét is használta a látottak ábrázolásakor. Egyúttal re­ményeink szerint arra is sikerült rávilágítani, hogy a városlakó polgárság szegénység­ről és bűnözésről kialakított képének megértéséhez a szociális problémák topográfiájának vizsgálata is elengedhetetlenül szükséges.

ALBERTINI 1996.

Alb e r t in i 1997.

Ba lla 1909.

Hivatkozott irodalom

ALBERTINI BÉLA: Tábori Kornél és a szociális fényképezés. Fotóművészet, 39 (1996), 3-4. sz., 92-98. p.

ALBERTINI BÉLA: A magyar szociofotó története a kez­detektől a második világháború végéig. Kecskemét, 1997. Magyar Fotográfiai Múzeum.

BALLA Jenő: Bűn és nyomor. Leleplezések Budapest rejtel­meiből. Budapest, 1909. Wodianer F. és Fiai.

79 VON Hoffmann 1992. 317. p. Érdekes, hogy amikor 1911-ben New Yorkban megpróbálták bevezetni az egy helyben álló őrszemek Budapesten használatos rendszerét, maguk a rendőrök kezdtek el tiltakozni, arra hivatkozva, hogy egy helyben állva nem tudják elkerülni a velük beszélgetni vágyó gyalogosokat. THALE 2007. 195. p. Vő. PERÉNYI 2006. 28. p.

80 Vö. THALE 2007. 203. p. Ugyanakkor Thaïe azt is hozzáteszi, hogy ez az „idilli” állapot a gépkocsi és a rádió használatával véget ért.

224 Tanulmányok

BUZINKAY 2005.

BÖKER 1983.

En g e l s 1954.

FABÓ-HOLLÓ 2003.

FÖLDES 1889.

GUTHI 1908.

GYÁNI 1992.

GYÁNI 2008.

HlMMELFARB 1985.

v o n H o ffm a n 1992.

JAZBINSEK-THIES 1997.

JOHNSON-MONKKONEN 1996.

BUZINKAY GÉZA: A bűnügyi hír, a riporter és a rendőr. Budapesti Negyed, 13 (2005), 1-2. sz., 7-28. p.

BÖKER, UWE: Von Wordsworths schlummerndem London bis zum Abgrund der Jahrhundertwende. Die Stadt in der englischen Literatur des 19. Jahrhunderts. In: Die Stadt in der Literatur. Hrsg. MECKSEPER, CORD - SCHRAUT, ELISABETH. Göttingen, 1983. Vandenhoeck & Ruprecht. 28-56. p.

ENGELS, FRIEDRICH: A munkásosztály helyzete Angliában. Budapest, 1954. Szikra.

FABÓ BEÁTA — HOLLÓ SZILVIA A ND REA: Budapest térké­peinek katalógusa. Budapest, 2003. Budapest Főváros Levéltára.

FÖLDES BÉLA: A bűnügy statisztikája. Sociologiai tanul­mányok. Budapest, 1889. Eggenberger.

GUTHI SOMA: Éjszakai Budapest. Budapest, 1908. Szilágyi és Társa.

GYÁNI GÁBOR: Bérkaszárnya és nyomortelep. A budapesti munkáslakás múltja. Budapest, 1992. Magvető Kiadó.

GYÁNI GÁBOR: Térbeli fordulat és várostörténet. In: GYÁNI GÁBOR: Budapest - túl jón és rosszon. A nagyvárosi múlt mint tapasztalat. Budapest, 2008. Napvilág Kiadó. 9-21. p.

HlM M ELFARB, GERTRUDE: The Idea o f Poverty. England in the early industrial Age. New York, 1985. Vintage Books.

v o n H o ff m a n , A l e x a n d e r : An officer of the neighborhood: a Boston patrolman on the beat in 1895. Journal o f Social History, 26 (1992), 309-330. p.

JAZBINSEK, DIETMAR - THIES, R a l f : Berlin/Chicago 1914. Die Großstadt-Dokumente und ihre Rezeption durch die Gründergeneration der Chicago School o f Sociology. http://skylla.wzb.eu/pdf/1998/ii98-501.pdf

JOHNSON, ERIC A. - MONKKONEN, ERIC H. (Eds.): The Civilization o f Crime. Violence in Town & Country since the Middle Ages. Urbana and Chicago, 1996. University of Illinois Press.

Perényi Roland: A bűn és a nyomor tanyái 225

KOVÁCS 1913.

LEVIA™ 1996.

LINDNER 1990.

LINDNER 2004.

Lindner 2007.

Ma d e r t h a n e r -MUSNER 2000.

MEDNYÁNSZKY 1960.

PERÉNYI 2006.

RlIS 1996.

Somogyi 1888.

Szántó-T ábori 1908.

KOVÁCS LYDIA: A régi apacsfészek. Pest nyomortanyái. Érdekes Újság, 1913. 7. sz.

LEVIATIN, DAVID: Framing the Poor: The Irresistibility of How the other Half Lives. In: RlIS, JACOB A.: How the other Half Lives: Studies among the Tenements o f New York. Boston/New York, 1996. St. Martin’s Press. (The Bedford Series in History and Culture) 1-50. p.

LINDNER, ROLF: Die Entdeckung der Stadtkultur. Soziologie aus der Erfahrung der Reportage. Frankfurt am Main, 1990. Suhrkamp.

LINDNER, ROLF: Walks on the wild side. Eine Geschichte der Stadtforschung. Frankfurt/New York, 2004. Campus Verlag.

LINDNER, ROLF: Ganz unten. Ein Kapitel aus der Geschichte der Stadtforschung. In: Ganz unten. Die Entdeckung des Elends. Wien, Berlin, London, Paris, New York. Hrsg. Schwarz, Werner m . - Szeless, Margarethe - WÖGENSTEIN, LISA. Christian Brandstetter Verlag. 19-25. p.

Maderthaner , Wo lfg ang - Musner , Lu t z : Anarchie der Vorstadt. Das andere Wien um 1900. Frankfurt/New York, 2000. Campus Verlag.

Mednyánszky László naplója. Budapest, 1960. Képzőmű­vészeti Alap Kiadóvállalata.

PERÉNYI Ro lan d : Városi tér és hatalom: „utcapolitika” a századfordulós Budapesten. Századvég, 11 (2006) 39. sz. 29-56. p.

RlIS, JACOB: How the Other H alf Lives. Studies Among the Tenements of New York. Boston/New York, 1996. St. Martin’s Press. (The Bedford Series in History and Culture)

SOMOGYI Ma n ó : A z Óbudai Hajógyár munkásainak helyzete. In: Magyar Munkásszociográfiák 1888-1945. Szerk. LITVÁN GYÖRGY. Budapest, 1974. Kossuth Könyvkiadó. 71-96. p.

Szántó I. Béla - Tábo ri Kornél: Nyomor és hűn a gyermekvilágban. Budapest, 1908.