Balogh Judit

II. Rákóczi György és a székelyek1

I. II. Rákóczi György székelypolitikájáról meglehetősen keveset tudunk. A történeti

irodalom mindeddig leginkább a lengyel hadjáratra koncentrált,2 és ez a „kudarc” mint

mindent megbélyegző elem hatalmasodott el a fejedelem megítélésén. A fejedelemmel

foglalkozó történészek ebből kifolyólag elsősorban arra szorítkoztak, hogy elítéljék vagy

felmentsék őt, illetve politikáját. Annak ellenére így van ez, hogy mind Szádeczky3, mind

pedig Jakab Elek4 megállapította, hogy az Országgyűlési Emlékek5, és a Királyi Könyvek6 is

tele vannak székely vonatkozású rendelkezésekkel.7 A kérdéses forrásokat tanulmányozva

hallatlanul érdekes kép tárul a kutató elé: II. Rákóczi György minden fejedelemnél nagyobb

számban kiváltságolta a székelyeket, és a székelyekkel kapcsolatos rendelkezései egy elég

átgondolt, szakértő politikát mutatnak. Az embernek óhatatlanul is az az érzése, hogy az

eddigi meglehetősen is sommás Rákóczi-kép finomításra, kiegészítésre szorul, a

székelypolitika tekintetében legalábbis bizonyosan. Ezért jelen tanulmány két kérdés

megválaszolását kísérli meg. Egyrészt azt, hogy létezett-e tudatos, átgondolt fejedelmi

székelypolitika II. Rákóczi György uralma alatt, és ha igen, akkor ez a politika milyen

sajátosságokkal rendelkezett és létezett-e előzménye. Másrészt pedig arra voltam kíváncsi,

hogy a székely társadalom milyen „állapotban” volt az ifjabb Rákóczi György idején,

mennyire volt mobilis, illetve hogy ez a mobilitás milyen irányba mutatott. Látható-e

valamilyen átstrukturálódás a társadalom bármely szegmensében, ha igen, akkor ez

mennyiben érintette a székelység egészét. A két alapkérdést összekötve pedig azt vizsgáltam,

hogy a fejedelmi cselekvés mennyire követte a társadalom változásait.

1 A tanulmány megírására a Bolyai-Ösztöndíj támogatásával került sor. 2 A legutóbb e témában megjelent kötet ugyanezt a sémát közli Gebei Sándor: II. Rákóczi György külpolitikája,

de úgy tűnik, mintha uralma tucatnyi esztendeje alatt semmi mást nem tett volna II. Rákóczi György, csak a

lengyel hadjáratot vezette, majd pedig a törökkel harcolt. Legyünk azért méltányosak: Gebeinek nem is volt célja

a belpolitika leírása. Ez a címből is kiderül. B. Szabó János: II. Rákóczi György 1658. évi török háborúja. In:

Hadtörténelmi közlemények, 2001./2-3 sz. Erdély és az északkeleti háború. Levelek és okiratok. I-II. k. (Szerk.:

Szilágyi Sándor) Bp. 1890-1891. Szilágyi Sándor: II. Rákóczi György. Bp. 1891. Szilágyi Sándor: II. Rákóczi

György lengyel hadjárata 1657-ben. In. Rajzok és tanulmányok. II. k. Bp. 1875. Tóth József: II. Rákóczi György

lengyelországi hadjáratának diplomáciai előzményei. Szatmár. 1912. 3 Szádeczky-Kardoss Lajos: A székely nemzet története és alkotmánya. Bp. 1927. 4 Jakab Elek – Szádeczky-Kardoss Lajos: Udvarhely vármegye története a legrégibb időktől 1849-ig. Bp. 1901. 5 Erdélyi Országgyűlési Emlékek. Szerk. Szilágyi Sándor, I-XXI. Bp. 1875. A továbbiakban: EOE. 6 Erdélyi Királyi Könyvek – Magyar Országos Levéltár, Erdélyi Fejedelmi Kancellária, Libri regii. A

továbbiakban: MOL F 1 LR. 7 Bár Rákóczi belpolitikájával 1942-ben megjelent életrajzának írója, Kósa János foglalkozott a legtöbbet, a

székely politikával mégis inkább azok foglalkoztak, akik, mint Jakab Elek vagy Szádeczky Lajos, a székely

történelmet kívánták valamelyik művükben feldolgozni. Kósa János: II. Rákóczi György Bp. 1943.

II. A fejedelmi székelypolitika elemei

A 17. század folyamán a székelységgel kapcsolatos fejedelmi politizálás egyik alapeleme a

kiváltságolások révén történő rangemelés volt, ami által a székelyek jó részét hadra fogható

állapotában lehetett megtartani.8 A nagyszámú egyéni kiváltságolás elsőként Báthory

Istvánhoz köthető,9 aki uralkodása kezdetén konfliktusba került a székelyekkel, ám később,

lengyel királyként vezetett hadjárataiban nagy számú székely csapattest harcolt, és az itt

tanúsított hűség és katonai kiválóság sok székely karrier elindítója lett.10 A következetes

kiváltságolások folytatását láthatjuk Bocskai István majd Rákóczi Zsigmond és Báthory

Gábor fejedelemsége idején is.11

A 17. század székely összeírásai közül a legtöbbet emlegetett a Bethlen által elrendelt 1614-es

székely lustra.12 Ez a korral foglalkozó történészek közös véleménye szerint abban

különbözött az időről időre megtartott lustrálásoktól, hogy nem csupán a hadra fogható

székelyek számának a felmérése céljából készült.13 1614-ben Bethlen Gábor figyelmének a

középpontjába a 17. század kezdetétől, a kollektív nemesség visszaadásától kezdve újra

megszaporodott székely jobbágyi réteg vizsgálata került. A lustra készítői a jobbágyi

kategórián belül számos alcsoportot különböztettek meg, ezáltal a legaprólékosabban feltárva

az illető székely jobbágyok társadalmi helyzetét, jobbágyi állapotának a régiségét. Emellett a

legtöbb esetben azt is megkérdezték a subiugati, azaz a fejekötött kategóriába tartozóktól,

akik a legrövidebb ideje tartoztak a jobbágyok közé, hogy miért kötötték el magukat, azaz

milyen okból lettek jobbágyokká.14 Kiss András véleménye szerint mivel az összeírás

8 Az a törekvés jószerivel már Hunyadi Mátyás uralkodása óta alapeleme volt a székelységgel szembeni

politizálásnak. Az 1562-es segesvári rendezést követő mintegy negyven év legfőbb tanulsága az volt, hogy a

közösségi jogok elvétele teljesen instabillá tette a székely társadalmat, amely bármikor kész volt a lázadásra,

mindazok oldalán, akik az elvett kiváltságok visszaadását ígérték. A 16. század végére egyértelművé vált a

segesvári határozatok csődje, és már 1599-ben Vitéz Mihály, majd 1601. december 31-én Báthory Zsigmond is

visszaadta a korábban megvont kiváltságokat. Ezt a rendelkezést Bocskai is megerősítette, és a 17. század során

a fejedelmek ebben a szellemben kezelték a székely társadalmat. Erről: Balogh Judit: A székely nemesség

kialakulásának folyamata a 17. század első felében. Kolozsvár, 2005. 21-48. o. 9 U. o. 65-66. o. 10 Szádeczky-Kardoss Lajos: I. m. 131. o. 11 Balogh Judit: I. m. 77-95. o. 12 Székely oklevéltár. Új sorozat. Szerk: Demény Lajos. IV. k. Kolozsvár, 1998. A továbbiakban: Szokl. 13 Imreh István – Pataki József: A székely falu gazdasági – társadalmi szerkezete a XVI. század végén és a XVII.

század elején. In. Székely felkelés 1595-1596. Előzményei, lefolyása, következményei. Szerk: Benkő Samu,

Demény Lajos, Vekov Károly. 146-190. o. 14 Az adott válaszok alapján már ebben az összeírásban is látható volt az, hogy az úgynevezett „subiugati”

kategória tagjai közül meglehetősen sokan pusztán ideiglenesen, egy-egy hadjárat idejére kívánták elkötni

magukat, és a később készült lustrák tanúsága szerint ezek jó 50%-a nem is maradt meg a jobbágyi állapotban.

láthatóan nem a katonáskodók felmérésére koncentrált, hanem éppen ellenkezőleg, a

jobbágyokat kívánta vizsgálni, nem tartozik a lustrák közé.15

Az 1614-es lustra szorosan illeszkedett Bethlen Gábor székelypolitikájába, aki minden

bizonnyal az összeírás eredményeinek alapos elemzése után döntött úgy, hogy megadóztatja

azokat, akik nem viselték a fejenkénti katonáskodás terheit.16 Az 1614-es lustra helyét,

szerepét és az összeírás történetét tehát a kutatás meglehetős alapossággal feltárta, különösen

az utóbbi évtizedekben született munkákban.17

Ennél jóval kevesebb figyelem fordult az 1635-ös, I. Rákóczi György által elrendelt székely

lustrára.18 Demény Lajosnak a lustra kiadásához írt bevezetőjében találunk számos fontos

adalékot az összeírás körülményeire vonatkozóan.19 Ebből egyértelműen látható az, amire

mind ez ideig nem nagyon koncentrált a kora újkori Erdély történetét kutató szakma, vagyis

hogy I. Rákóczi György, elődeihez hasonlóan, szintén megkülönböztetett figyelemmel kísérte

a székely társadalom alakulását. Az a tény, hogy a fejedelem személyesen is jelen volt a

lustrálás időszakában a Székelyföldön, jól példázza ezt.

Mivel a tanulmány keretei között nem célunk I. Rákóczi György eddig feltáratlan

székelypolitikájának részletes elemzése, itt csupán fel szeretnénk hívni a figyelmet arra, hogy

belpolitikájának ez a szelete is számos, eddig kellően nem feltárt elemet tartalmaz. Az 1635-

ös lustra a 17. századi összeírások között bízvást az 1614-es mellé tehető, amennyiben a

fejedelem fokozott figyelmével kísérve készült és amennyiben hosszú távon meghatározta

fejedelmi székelypolitika alakulását. Olyannyira így van ez, hogy II. Rákóczi György

székelyekkel kapcsolatos rendelkezései is több ízben nyúltak vissza az 1635-ös lustrához.

I. Rákóczi György 1635-ben, tehát fejedelemsége első harmadában döntött a székely

társadalom állapotfelmérése mellett, és jelenlegi ismereteink alapján azt feltételezhetjük, hogy

az „öreg” Rákóczi a katonai erőt, a viszonylag állandó és nagy számú hadsereget igyekezett

megőrizni. Ő maga, Bethlennel ellentétben, nem a katonáskodásból kiesettek

megadóztatásában látta annak az esélyét, hogy a valódi vagy ideiglenes jobbágyi sorba

15 Kiss András szíves szóbeli közlése. 16 Balogh Judit. I. m. 97-111. o. 17 Imreh István – Pataki József: A székely falu gazdasági – társadalmi szerkezete a XVI. század végén és a XVII.

század elején. In. Székely felkelés 1595-1596. Előzményei, lefolyása, következményei. Szerk: Benkő Samu,

Demény Lajos, Vekov Károly. 146-190. o.; Demény Lajos: A fejedelmi székely politika és a székelyföldi

népesség-összeírások. (1575-1627). Tüdős S. Kinga: A háromszéki hadköteles székelység társadalmi rétegződése

1635-ben. In: Történelmi Szemle, 1986. 18 Örvendetes, hogy Demény Lajos kiadásában ma már hozzáférhető. Székely Oklevéltár Új sorozat V. k.

Kolozsvár, 1999. 19 Szokl. Új sorozat. V. k. Kolozsvár, 1999. Bevezetéssel és jegyzetekkel közzéteszi Demény Lajos, 5-12. o.

kerültek visszakerüljenek a szabadparaszti–katonai állapotba, hanem az erőteljes

kiváltságolást, a lófősítést és a nemesítést gyakorolta.20

Ebből a szempontból kétségtelenül az apa politikáját követte fia: II. Rákóczi György

fejedelemségének első kilenc esztendejében egészen kivételesen nagy számban kiváltságolt

székelyeket.21 Már 1648-ban is találunk egy általa lófősített székelyt,22 1649-től pedig egészen

’56-ig folyamatosan nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy megtartsa és megerősítse a katonai

szolgálatot teljesítőket. Már 1649-ben 55 székely kapott valamilyen kiváltságot,23 1650-ben

92, 1651-ben és 1652-ben 18, 1653-ban 31, 1654-ben 12, 1655-ben 821(!), 1656-ban 7. 1657-

ben, a lengyel hadjárat esztendejében már nem tudunk székelyeknek adott kiváltságlevélről,

és a következő három évben sem. Ekkorra azonban már annyira nagy népszerűségnek

örvendett II. Rákóczi György, hogy a székelyek még utolsó, szászfenesi csatájában is mellette

álltak, főképp a csíkiak, a csata után bekövetkezett halálakor pedig nem akarták elhinni azt,

hogy szeretett fejedelmük nincs többé.24 Az 1655-ig állandóan folytatódó lófősítések és

nemesítések egy rendkívül tudatos készülődést mutatnak, ami a hadra fogható székelyek

számának szisztematikus növelésére, megerősítésére irányult.

Ilyen nagy számú kiváltságolás egészen ritka volt az erdélyi fejedelmek között, a híresen

székelybarát politikát folytatókat is beleértve. Az arányokat jól érzékelteti az, hogy a Királyi

Könyvek mindössze 101 kiváltságolásról számoltak be az anyai ágon székely származású25

Bethlen Gábor fejedelemségének egész idejéből.26 II. Rákóczi György összesen 981

kiváltságolása majd a tízszerese ennek. A második „újdonság” a székely kiváltságok nagy

száma mellett II. Rákóczi György politikájában az volt, hogy míg elődei döntő mértékben

nemesítő leveleket állítottak ki, addig nála ez az irány megfordult és 344 nemesítése mellett

517 székelynek adományozott lófőséget. A fenti adatokból is látható, hogy II. Rákóczi

György elsődleges célja egy masszív katonáskodó középréteg megőrzése volt.

Emellett fontosnak tartotta a székely autonómia még meglévő elemeinek a hangsúlyozását is.

Több ízben kinyilvánította a székely önkormányzat integritását tiszteletben tartó szándékát a

20 Szádeczky egy helyütt megjegyzi, hogy ismeretei szerint nem vagy alig sikerül behajtani a székelyekre kivetett

adót. Szádeczky-Kardoss Lajos: A székely nemzet története és alkotmánya. Bp. 1927. 251. o. 21 MOL F 1 LR XXIV-XXVI. k. 22 MOL F 1 LR XXIV. k. 55. o. 23 A kiváltságok többsége lófősítés, kisebb része nemesítés, emellett található néhány mentesítés, vagy

birtokadomány is. 24 Endes Miklós: Csík-, Gyergyó-, Kászon-székek (Csík megye) földjének és népének története 1918-ig. Bp. 1994.

120. o. 25 Azt, hogy Bethlen Gábor székely származása miatt esetleg jobban szerette volna a székelyeket, természetesen

nem tudjuk igazolni. Feltűnő azonban, hogy a hozzá közel állók között nagy számban voltak székelyek, a

diplomatáit és legbizalmasabb tisztségviselőit illetően is. 26 Balogh Judit. I. m. 115-119. o.

fejedelemsége elején, 1652-ben és 1653-ban is. 1652-ben természetesen nem „véletlenül”,

hanem fia fejedelemmé választásakor tette ezt a gesztust szeretett székelyeinek, amikor a

fejedelemmé választási feltételek közé is beiktatták azt,27 hogy a fejedelem „kapitányokat,

királybírókat, generálisokat magok nemzetébűl és köztük lakókat adjon közikbe… a

királybíráknak pedig választások a székek szabadságában álljon”.28 Ezt a kiváltságot a

fejedelem minden bizonnyal sarkalatosnak tartotta, mert ugyanezt az elvet hangsúlyozta

többek között az 1653-ban összeállított törvénykönyv, az Approbatae Constitutiones ide

vonatkozó pontja is.29

Bár II. Rákóczi György előszeretettel hangsúlyozta a királybírák választásának a szabadságát

a székelyek között, mégis tudjuk: fokozottan ügyelt rá, hogy hozzá hű királybírákat

válasszanak a székely székekben, és ezért hajlandó volt a személyes befolyását is latba vetni,

nyomást gyakorolni a választásra. Erre utalt 1653. december 29-én kelt rendelete, amelyben

leszögezte: bár tudja, hogy a királybírák választása a szék joga, de a fejedelem ajánlásának az

intézménye eddig is létezett, ezért ő Vargyasi Dániel Ferencet javasolta. Még ugyanekkor

Udvarhelyszék meg is választotta a fejedelem által ajánlott székely főembert.30

A székelyek hűségének biztosítása – egyrészt a hozzá hű főemberek pozícióba juttatása révén,

másrészt számukra kedvező rendeletek meghozatala által – fontos volt Rákóczi számára. Már

1649-ben azzal kezdte önálló uralmát, hogy törlesztette a fejedelmek egy régi adósságát,

amikor megígérte, hogy a még 1562-ben az udvarhelyi várhoz foglalt magánbirtokokat

kifizeti, vagy a tulajdonosaiknak visszaadja, mihelyt az arra való jogosultságukat

bebizonyítják.31 Egy négy esztendővel későbbi országgyűlési végzés tudósít arról, hogy a

vállaltak teljesítése valóban megkezdődött, ugyanis az 1653. XII. törvénycikkben az

országgyűlés megköszönte a fejedelemnek, hogy némelyek szántóföldjeiket és rétjeiket

visszakapták. Ám ekkor még sok birtok volt a fiskus kezén, és újra kérték a fejedelmet, hogy

azokat is szolgáltassák vissza32.

A lófő, illetve a lóval szolgáló középréteg kialakításának a törekvését tükrözi az az 1651-es

rendelkezés, amelyben a székely darabontokat igyekezett kiváltságaik tekintetében a lófőkhöz

közelíteni. A XXIII. törvénycikk szerint a fejedelem nekik is sót ígért adatni, azzal a

feltétellel, hogy ők is teljesítsék azt, amit mások, azaz a székelyek ugyanolyan feltételekkel

27 14. feltétel 28 EOE XI. k. 143. p. 29 Az Approbata Constitutio törvénycikkeinek az elemzését lásd később. 30 Jakab Elek– Szádeczky Lajos: Udvarhely vármegye története a legrégibb időktől 1849-ig. Csíkszereda, 1994.

380. o. 31 EOE XI. k. 8-17. o. 32 EOE XI. 165. o.

jutottak sóhoz, mint az erdélyi nemesség.33 Ugyanezt a törekvést láthatjuk viszont akkor,

amikor külön kedvezményeket adott azoknak a gyalog puskásoknak, akik lóval való

szolgálatra kötelezték magukat. Ezt onnan tudjuk, hogy az 1656-os országgyűlés azzal a

problémával került szembe, hogy ezeknek a kedvezményeknek a hatására sokan íratták

magukat a lóval szolgálók közé, emiatt csökkent a veres darabontok száma, és nem maradt,

aki a bírói feladatokat ellássa a székely falvakban. Ezért a XVII. törvénycikk kimondta, hogy

a továbbiakban a veres darabontokkal az újonnan alakult lovas puskás rend és a régi

primipilusok is viseljék a falusi bíróságot.34

A székely városok kiváltságolására is találunk példát II. Rákóczi György fejedelemsége alatt.

1649 októberében Csíkszeredát erősítette meg mezővárosi státusában,35 november 4-én pedig

a szintén csíkszeredai csizmadia céh privilégiumát.36 Ugyanebben az esztendőben erősítette

meg a kézdivásárhelyi fazekasok céhszabályait is.37

Már apja életében, 1645 aug. 4-éről ismerünk olyan rendelkezését, amelyet Segesvár

tanácsához intézett, és amelyben meghagyta nekik, hogy a hadjáratok elől a szászok felé

szökő székelyeket fogják el és a széki tisztek kezébe adják.38 1652-ben az udvarhelyszéki

Korondon, Sófalván és Parajdon lakó solymárok adó- és hadmentességi kiváltságait erősítette

meg,39 1656-ban pedig a szintén udvarhelyszéki Mikházán letelepített és ott kolostort épített

bosnyák ferenceseket vette védelmébe.40

A székely városoknak adott kiváltságok száma és jelentősége mindazonáltal eltörpült a

katonáskodó székelyek megnyerésére hozott rendelkezések mellett. Úgy tűnik, hogy nemcsak

apja, de az ifjabb Rákóczi György is alaposan tanulmányozta a már említett, 1635-ös lustrát,

amit akkora körültekintéssel készítettek el, hogy az összeírók magukkal vitték a korábban

készült lustrákat is, hogy összehasonlíthassák a korukbeli állapotokat a korábbiakkal.41

33 EOE XI. 130. o. 34 EOE XI. 236-37. o. 35 LR XXIV. 250. o. Erdély urai, voltaképpen már Izabellával kezdődően, hangsúlyozottan figyeltek a székely

városokkal szembeni politikájukra, újra és újra megerősítve ezen városoknak a székkel szembeni harcában elért

kiváltságaikat. II. Rákóczi György politikájában is ezért van helye, ugyanis még a székely közösségre mint

katonaságra erőteljesen támaszkodók is fontosnak tartották a széki központok megnyerését. Ugyanezt láthatjuk

Báthory Gábor esetében például, aki bár számos adományával egyértelműen kivívta a székely katonaréteg

szimpátiáját, mégis fontosnak tartotta a székely városi kiváltságok megerősítését. (Lásd: Balogh Judit: A székely

társadalom Báthory Gábor idején. Debrecen, 2008. Megjelenés alatt.) 36 LR XXIV. 186. o. 37 1649 febr. 16, XXIV 123. o. 38 Szokl. IV. köt. 281. o. 39 Szokl. IV. k. 287. o. 40 Szokl. IV. k. 289. o. 1656 ápr. 10. Mivel Udvarhelyszék lakosságának mintegy fele katolikus volt, ezzel a

gesztussal Rákóczi György nem csak katolikus feleségének szerzett örömet, de szorosabbra fűzte a közte és a

székelyek közti szálakat is. Ez a lépése tehát ebből a szempontból sorolható székelypolitikájának az elemei közé. 41 Demény Lajos. I. m. 10. o.

A lófői rend megtartásának az előtérbe kerülése éppen az 1635-ös lustrából vezethető le.

Amennyiben ugyanis megnézzük a lófők számarányának a változását, azt láthatjuk, hogy

ennek a rendnek a csökkenése egészen drámai volt, a gyalog székelyek száma jelentősen

megnőtt, a lóval katonáskodóké pedig erősen lecsökkent, sok helyen nullára.42 Háromszék

székei közül Sepsiszéken az arányok az 1614-es lustrához képest jelentős eltolódást

mutatnak.43

A legjelentősebb különbség Udvarhelyszéken és Marosszéken volt, Háromszék három széke

közül pedig Kézdiszék volt az a kivétel, ahol a lófők voltak többségben, majd 200 fővel.

Sajnos Csík-, Gyergyó- és Kászonszék lustrajegyzékét nem ismerjük, pedig azért is érdekes

lenne ez az adat, mert a kiváltságoltak; a nemesítettek és a lófősítettek között feltűnően nagy

számban voltak csíki székelyek. Az adatokból többek között arra a következtetésre is

juthatunk, hogy a székely székek közül éppen Udvarhelyszék és Marosszék voltak azok,

42 A katonai szolgálat szempontjából a lófők voltak a legfontosabbak, hiszen ők képezték a székely társadalom

öntudatos magját. A társadalom arányairól lásd Imreh István-Pataky József: Mivel azonban a lófői státusz

betöltéséhez mindenek előtt lóval és meghatározott fegyverzettel kellett rendelkezni, az 1562-es, a kollektív

nemességet felszámoló segesvári végzések után meglehetős egzisztenciális bizonytalansággal szembesültek a

lófők, amikor fegyverzet vagy felszerelés híján bármely lustra után lecsúszhattak a közszékelyek közé. Ráadásul

egy-egy ínségesebb időszak alkalmával a lófők egy része akár önként is szolgálatba adhatta magát. Ezek, no meg

az elsősorban a lófőkre nehezedő hadi terhek drámaian csökkenthették a lófők számát. Ezért a megtartásuk a

fejedelmek elsőrendű céljává vált. 43 A táblázat összesítéseinek forrása Szokl. Új sorozat V. k.

0

500

1000

1500

2000

2500

Udvarhelyszék Marosszék Sepsiszék Orbaiszék KézdiszékLófő 438 696 812 254 719

Gyalog 988 1447 908 428 557

Lófők és gyalogok számaránya a székekben

amelyekben a társadalmi átrendeződés a leginkább előrehaladott volt már ekkor, noha a két

szék nem ugyanazt az utat járta be. Udvarhelyszéken jött létre a 16. század második felében, a

17. század első felére egy olyan nemesi társadalom, amelynek több tagja már gazdasági erejét

tekintve is képes volt beleemelkedni az erdélyi nemességbe. Marosszéken viszont nagyon

nagy létszámú nemesi társadalom formálódott, amelynek tagjai inkább emlékeztettek egy nem

túl jelentős nemességre, akik nem különböztek a lófőktől életmódjukat és birtokaik méretét,

jobbágyaik számát tekintve. Viszont mindkét esetben a székely katonaságot és a székely

identitást leginkább jellemző lófői rend fogyatkozott meg a leginkább, és alakulóban volt egy

masszív gyalog székely közösség, akik talán már nem elsősorban a katonáskodást tekintették

fő tevékenységüknek, hanem inkább emlékeztettek egy szabad paraszti társadalmi rétegre.44

Feltehetjük, hogy a lóval szolgálók számának ez a lustrában is látható megfogyatkozása

késztette a fejedelmet arra, hogy ezt a réteget igyekezzen támogatni.

Emellett persze ügyelt arra, hogy a székely főemberek, főtisztek között egy hozzá feltétlenül

hűséges réteget alakítson ki. Ezt részben a nekik juttatott kiváltságokkal, adományokkal,

részben olyan tisztségekbe helyezéssel érte el, ami hasznot és karriert hozhatott a

megadományozottnak. 1649-ben Petki István volt a csíki kapitány, aki már az év nyarán

komoly diplomáciai feladatokat látott el, kémei a lengyel és török – tatár, kozák hadak

állásáról tudósítottak.45 Ugyanígy Csík-, Gyergyó- és Kászonszék főkirálybírója, alcsernátoni

Damokos Tamás is külön megbízatást kapott 1653. augusztus 31-én, ugyanis neki kellett

megszerveznie a Moldva felé vezető határvédelmet, és az ő feladata volt az is, hogy kenyeret

küldjön Moldvába az erdélyi hadak számára.46 1649. november 14-én vállalt II. Rákóczi

György kötelezettséget 7000 magyar forintról főbejárója, Béldi Pál és örökösei számára, a

Kékedi Zsigmondtól végrendeletileg a Béldi családnak hagyott hat Belső-Szolnok megyei

falu zálogának megváltása fejében, miután a zálogos falvakat apja a kincstár számára

visszafoglaltatta, de a váltság összegét nem fizette meg.47 A katonáskodásban jártas zabolai

Basa Tamást 1650. április 9-én nevezte ki Háromszék kapitányává.48 Valószínűleg meg volt

elégedve a szolgálataival, ugyanis 1649-ben és 1653-ban is megadományozta.49

II. Rákóczi György székelypolitikájának érdekes vonása, hogy nagyjából a háborúk

állandósulásáig inkább Udvarhelyszékre figyelt és ezt a nemességet támogatta döntő

44 Mivel a lófői rendben való megmaradást szigorúan a ló tartásához kötötték, nagyon sokan kiestek a lófők

közül akár hadi sérülés, akár szegényedés, akár csak a lovuk pusztulása miatt. 45 Szokl IV. k. 186. o. 46 Szokl. VI. k. 196. o. 47 Szokl. IV. k. 187. o. 48 MOL F 1 LR. XXV. k. 165. 49 MOL F 1 LR. XXIV. 199, XXVI. 209.

mértékben, ám 1653-tól kezdődően egyre inkább Háromszék és Csíkszék nemességét

foglalkoztatta, és elsősorban rájuk építette a politikáját is. Udvarhelyszék főkirálybírájául,

mint azt már korábban említettük, II. Rákóczi György vargyasi Dániel Ferencet javasolta. A

fejedelem a későbbiekben is támogatta őt és a családját, illetve kliensi körét is. 1654-ben

gyerőmonostori Kemény Boldizsár volt Udvarhelyszék főkapitánya, a két alkirálybíró pedig

patakfalvi Ferenci István és gagyi Pálffi András, a Dániel – klientúra részei.

1657-ben a dési parciális országgyűlésen az udvarhelyszéki két követ között volt Dániel

Ferenc főkirálybíró, Farkas Ferenc és Ugron János székülők és Ugron István, valamint Pálffi

András alkirálybírók. Az 1655. január 20-ai kolozsvári országgyűlésen szintén részt vett

Dániel Ferenc főkirálybíró és Kemény Boldizsár főkapitány is.

A főemberek által ajánlottakat Rákóczi is, mint elődei, természetesen szintén kiváltságolta,

például így járt el 1650. március 8-án, amikor derzsi Molnár Mihályt Kemény Boldizsár

ajánlására nemesítette meg. Kemény Boldizsár amellett, hogy Udvarhelyszék főkapitánya

volt, a fejedelmi főlovászmesteri címet is betöltötte. 1655. március 9-én vargyasi Német

Vencelnek adott II. Rákóczi György címeres nemeslevelet Dániel János közbenjárására.

Dániel János a fejedelem főudvarmestere volt.50 Az előbb említett ábránfalvi Ugronok szintén

a fejedelem pártfogását élvezték, hiszen nekik juttatott adományuk mellett 1655-ben Rákóczi

az Ugron András mellett az általa a jobbágyságból elbocsátott Gál Balázst, valamint annak

Ferenc és András fiait is címeres nemeslevélben részeltette.51 Még a székek alkirálybíróit is

megadományozta. 1654-ben mind gagyi Pálfi Andrásnak és családjának juttatott egy nemesi

udvarházat és több birtokrészt.52 Ugyanez év áprilisában pedig ábránfalvi Ugron Jánost,

Istvánt és Mihályt adományozta meg két egész jobbágytelekkel.53

A fentiek jól mutatják, hogy II. Rákóczi György tudatosan látta el kedvezményekkel a székek

tisztségviselőit, még az alkirálybírákat is, ezzel a saját hívévé téve mindazokat, akik a székely

közösség szervezői, irányítói voltak.

III. A székely nemesség vezető szerepekben

A székely nemesség karrierépítésének az egyik fontos állomása volt a széki főtisztségek

megszerzése. Azt mondhatjuk, hogy jószerivel a széki vezető pozíciók lehettek az összekötő

kapocs a székely elit és az országos elit között. A székely székek főkapitányi posztjának a

50 MOL F 1 LR. XXIV. k. 491. o. 51 MOL F 1 LR. XXIV. k. 542-543. o. 52 MOL F 1 LR. XXIV. k. 300-301 o. 53 MOL F 1 LR. XXIV. k. 341-420 o.

betöltése a 17. század folyamán a mindenkori erdélyi fejedelem jogköre volt. A főkapitányság

tehát lehetett annak is az eredménye, hogy valaki a széken belül csinált „karriert”, de pusztán

annak is, hogy a fejedelem környezetébe kerülve – mintegy a Székelyföldön kívül – építette a

karrierjét. A század folyamán mindkettőre találunk példát,54 mégis azt mondhatjuk, hogy a

főkapitányság megszerzésének az elsődleges feltétele a fejedelemmel vagy fejedelmi udvarral

kialakított jó kapcsolat volt. Ugyanakkor a főkirálybíró választása, ahogy ezt az Approbatae

Constitutiones törvénycikkei is mutatják, elméletileg megmaradt a szék kezében. Azok a

fejedelmek azonban, akik határozottan igyekeztek beleszólni a székely társadalom ügyeibe,

időről időre fontosnak tartották, hogy hozzájuk feltétlenül hű emberek kerüljenek a

főkirálybírói székekbe is.

Valószínűsíthetjük, hogy voltak a fejedelmi politika megvalósítása szempontjából

frekventáltabb székek, ahol a főtisztek választására még nagyobb hangsúlyt fektetett az

uralkodó. Ezt feltételezhetjük Udvarhelyszék, az úgynevezett anyaszék esetében II. Rákóczi

György uralma alatt. Tudjuk, hogy a hadba vonuló székelyek gyakorta gyűltek össze

Székelyudvarhely mellett, itt volt a székely főkapitány székhelye, valamint itt gyűjtötték össze

a székelységtől beszedett adót is. Mindezek mellett Udvarhelyszék volt a hagyományos

központja a „székely nemzet” egészének is. Ezek alapján valószínűsíthetjük, hogy Rákóczi

kiemelt gondot fordított arra, hogy Udvarhelyszék vezetőivel szót tudjon érteni. Ezért szólt

bele egyértelműen 1653-ban a szék főkirálybíró-választásába, és gyakorolt nyomást annak

érdekében, hogy a korábbi évtized folyamán felemelkedett vargyasi Dániel család egyik

tagját, Ferencet válasszák Udvarhelyszék főkirálybírájának. Az 1650-es évek folyamán a szék

főkapitánya gyerőmonostori Kemény Boldizsár volt.

Érdekes, hogy a kezdeti figyelem ellenére mégsem Udvarhelyszék lett a fejedelem legfőbb

szövetségese, hanem Háromszék, valamint Csík-, Gyergyó- és Kászonszék. Háromszék

főkapitánya már II. Rákóczi György fejedelemsége kezdetén zabolai Basa Tamás volt, akinek

a megnyerése érdekében már 1649 novemberében megadományozta őt a fiatal fejedelem.55 A

következő év áprilisából származik Basa Tamás kapitányi kinevezése.56 1653-ban még

bizonyosan ő volt a főkapitány, sőt az év márciusában újabb birtokadományt kapott.57 Az

1655-ös hadjárat idején már Mikes Kelemen volt a szék főkapitánya.

54 A Mikó család egyértelműen a fejedelmi udvarhoz fűződő, nevezetesen a Bethlen Gáborhoz fűződő

viszonyának köszönhette az emelkedését, míg a Petki vagy Béldi család a széken belül is koncentrálta a

hatalmát. 55 MOL F 1 LR. XXVII. k. 199. o. 56 MOL F 1 LR. XXV. k. 165. o. 57 MOL F 1. LR. XXVI. 209. A Basa család a 17. század folyamán mindvégig Háromszék primorjai között

szerepelt, ám mindeddig nem sikerült az országos politikában szerepet kapnia. Horn Ildikó kutatásai alapján

Háromszék főkirálybírói tisztségét egy szintén nem olyan régen felemelkedett család szerezte

meg, a Béldiek, ugyanis 1645 novemberében még Béldi Jánost említették meg Basa Tamás

mellett a szék főtisztjeként,58 őt pedig Béldi Pál követte 1655-től. Az 1650-es évek közepére

Béldi Pál egészen kivételes karriert futott be: az évtized közepére az egész székelység

gyülekezőhelyévé vált a háromszéki főkirálybíró birtoka, aki a székely csapatok

főparancsnoka és fejedelmi tanácsos is volt, és ekkorra már kétségtelenül ő lett a

legtekintélyesebb székely főúr. Sajnos ennek a rangemelkedésnek még nem ismerjük minden

apró részletét, remélhető, hogy a széki periratok feldolgozása révén ehhez is közelebb tudunk

jutni.59 Az azonban tény, hogy a Csíkszékben 1657-ben lezajlott nemességellenes

megmozdulás perében feljegyzett egyik szereplőről megemlítették, hogy Béldi Pál jobbágya

volt.60 A folyamathoz hasonlók Udvarhelyszéken a 17. század legelején játszódtak le, amikor

a közösségi mivoltot az identitás részének tekintő udvarhelyszéki székelyek akár erőszak árán

is készek voltak megakadályozni azt, hogy valaki kiváljon ebből a kollektivitásból.61 Ezek

szerint Csík- és Kászonszék társadalma most ért el addig a pontig az átalakulás útján, amikor

némelyek elég erősekké váltak ahhoz, hogy kiválóként nemesi karriert építsenek. 1645

márciusában már egy Béldi, mégpedig János volt Basa Tamás mellett Háromszék főtisztje,62

1649-ben, II. Rákóczi György fejedelemségének az elején pedig már Béldi Pált említették a

fejedelem főbejárójaként.63 Háromszék főkirálybírójaként a hadi vállalkozásokból is kivette a

részét, 1658-ban tatár fogságba került.64

A másik, ekkoriban jelentőssé vált szék Csík-, Gyergyó- és Kászonszék volt, amelynek a

kapitányi tisztét Petki István töltötte be. II. Rákóczi György jobbkeze, fejedelmi tanácsos és

főudvarmester volt, aki 1653-ban és 1655-ben is hűségesen harcolt az erdélyi seregben. Petki

István szintén folyamatosan jelen volt a politikában.65 1649-ben már csíki kapitány volt,

ebben a minőségében állandóan kapcsolatban állt a fejedelemmel, mint azt már említettük. A

szék belső életében is személyesen részt vett, 1650. október 24-én például ő elnökölt

ismerjük Basa Tamás Rákóczi idején felívelő, ismét csak nem túl sikeres karrierjét. Horn Ildikó: Az erdélyi

fejedelmi tanács 1648-1657. In: Tündérország útvesztői. Bp. 2005. 251-252. o. 58 SZOKL IV. k. 282. o. 59 A Bolyai-ösztöndíj keretein belül kutatási programom a 17. századi székely periratok vizsgálata, amely választ

adhat a még nyitott kérdésekre. 60 Szokl. VI. k. 207. o. 61 Erről Balogh Judit: I. m. 133-138. o. 62 Szokl. IV. k. 282. o. 63 Szokl. IV. k. 187. o. 64 Szokl. V. k. 125. o. 65 Noha az itt szereplő királyhalmi Petki család minden bizonnyal rokoni szálakkal kötődött a 16. század végén –

17. század elején az udvarhelyszéki sőt az egész erdélyi társadalmi elitbe emelkedő dersi Petkiekkel, a mi

szempontunkból mégis külön családként értelmezhetőek a birtokaik elhelyezkedése, a nemesi előnevük valamint

az általuk betöltött tisztségek másik székhez való kötődése miatt.

Csíkszeredán azon a székgyűlésen, ahol Csíkszék konstitúcióit alkották meg. Érdemes

felfigyelni arra, hogy Petki a katonai ügyek felelőseként volt jelen itt úgy, hogy a főkirálybírót

nem említették meg.66 Feltehetjük, hogy Petki személyes hatalma ekkor jóval túlszárnyalta a

főkirálybíróét, ami Háromszéken, Béldi Pál főkirálybírósága idején éppen fordítva volt. A

személyes és széken belüli hatalom tehát minden bizonnyal szerepet játszott abban, hogy ki

mire használta a saját főtisztségét.

1651. március 14-én Petki Istvánt már tanácsosként említették, a széken belüli szerepe

azonban régebbi keletű, hiszen 1635-től volt Csík-, Gyergyó és Kásonszék főkapitánya. 1651.

november 14-én egy perben vett részt, mégpedig egy ugyanolyan típusú perben, mint amit

1657-ben Béldi Pállal kapcsolatban jegyeztek fel. Ebből megtudjuk, hogy Petki István Mikó

Ferencné örököseként jelentős földterületekhez jutott. Annak a Mikó Ferencnek a feleségéről

volt itt szó, mint örökhagyóról, akit Bethlen Gábor emelt fel és adományozott meg. Az ő

örökségének a sorsáról tudunk meg néhány részletet akkor, amikor a perirat elmondja, hogy

Menaság faluban a Pottiand (Bottyánd?) nevezetű terület is a Petki által örökölt Mikó-

örökséghez tartozott, ám a pottiandi emberek „zaklatták” Petki Istvánt, vagyis nem engedték,

hogy „békében bírja”.67 Ugyanazt az erőszakos fellépést látjuk itt is a kiemelkedőkkel

szemben, mint fél évszázada Udvarhelyszéken, vagy pár év múlva Béldi Pál esetében.

1653-ban a Lupul moldvai vajda ellen indított hadjáratban a remek katona, Mikes Mihály

mellett Petki István68 játszotta a fő szerepet.69 Suceava ostromakor a hadjárat egyértelmű

sikerrel végződött, amiben oroszlánrészt vállaltak a székelyek. 1655-ben II. Rákóczi György

segítségére újra hadba szállt, és seregében megint csak jelen volt Petki István, most már

vejével, Lázár Istvánnal együtt.70 Ekkor Petkit már a fejedelem főudvarmestereként

említették.71

Petki István csíki főkapitány vejével, az akkorra csíki főkirálybírói tisztet megszerző Lázár

Istvánnal együtt a lengyel hadjárat után is a fejedelem híve maradt. 1658 júliusában őt nevezte

ki Rákóczi Barcsai Ákos és Michael Hermann brassói bíró mellé helytartónak, és Petki ebben

a minőségben küldte parancsát Csík-, Gyergyó- és Kászonszékhez, hogy küldjenek követeket

a gyulafehérvári országgyűlésre.72 Minden bizonnyal jelentős szerepet vállalt abban, hogy

Csíkszék a tatár fogság ellenére is Rákóczi mellé állt. Petki 1659 júniusában egyszerre volt

66 Szokl. IV. k. 191. o. 67 Sándor család levéltára. I. 96-100. o. Idézi Endes Miklós. I. m. 112. o. 68 Mikes Mihály és Petki Istvánról Horn Ildikó: Az erdélyi fejedelmi tanács 1648-1657. 282-283. o. 69 Szokl. IV. k. 96-100. o. 70 Endes Miklós: I. m. 113. o. 71 Endes Miklós: I. m. 112. o. 72 Szokl. IV. k. 292. o.

Csík-, Gyergyó- és Kászonszék főkapitánya, illeve a fejedelem belső tanácsosa. Emellett a

csíkszentsimoni Endes Mihályt mint saját familiárisát nevezte meg.73 Mivel pedig az Endes

család a szék nemesei között szerepelt, feltehető, hogy klientúrája a széken belől is jelentős

volt.

Az biztos, hogy Petki esetében tudatos karrierépítésről beszélhetünk. A Mikó-vagyon

örököseként természetesen tudatában volt a családi kapcsolatok rendkívüli fontosságának, és

még fiú örökös híján is olyan kapcsolatrendszert hozott létre, amelynek tagjai a 17. század

végén a politikai élet élvonalába, a székely társadalom elitjébe emelkedtek. Leányát, Petki

Katát Lázár Istvánnal házasította össze, aki Lázár István és Székely Ilona fia volt, és 1651-ben

már a gyergyói lovasok hadnagya lett. Lázár István csakúgy, mint majd egy évszázaddal

korábban az udvarhelyszéki Kornis Farkas, kiterjedt levelezést folytatott Magyarország és

Erdély nemeseivel, valamint Moldva és Havasalföld főuraival. Veje Kálnoky Sámuel volt,74

aki a 18. században vált a székely nemesség mértékadó szereplőjévé. Petki István ügyelt arra,

hogy vejének, Lázár Istvánnak a karrierjét minden tekintetben menedzselje, nyilván ezért vitte

magával 1655-ben a havasalföldi vajda segítségére indított hadjáratba.

A szék főkirálybírói tiszte egészen 1657-ig alsócsernátoni Damokos Tamás kezében volt. A

neve sorozatosan felmerül az oklevelekben, például 1652–53 folyamán az ő feladata volt a

határszélek megerősítése. 1657-ben, még főkirálybíróként ő is részt vett a lengyel

hadjáratban, és ő is tatár fogságba került. A kiváltásáért folytatott folyamatos levelezése

ellenére csak tíz évnyi fogság után szabadult társaival együtt.75 Őt követte a

főkirálybíróságban Petki István veje, Lázár István, akit apósa bevezetett mind a székelyföldi,

mind pedig az erdélyi nemesi elitbe. A gyergyói lovasok százados hadnagya is volt, sőt a csíki

kapitányságot is viselte akkor, amikor Petki István helytartói megbízatást kapott a

fejedelemtől. Ekkorra Lázár gyámja lett a tatár fogságban levő Damokos Tamás

gyermekeinek, és ennek a révén abban a csíkszeredai várban lakott, amit Damokos a felesége

hidvégi Mikó József özvegye által szerzett. 1658 februárjában II. Rákóczi György már

elsőrendű „aulae familiaris”-ának nevezte a fiatal Lázárt, ami gyors rangemelkedését mutatja.

II. Rákóczi György uralma alatt tehát a fejedelmi politika elsődleges partnerei a háromszéki

és a csíki székelyek voltak, amit jól mutat Mikes Mihály kancellári tisztje is, valamint az,

hogy ezek a székely vezetők minden hadi vállalkozásban jelen voltak. 1635-ben még

egyértelműen Udvarhelyszék nemessége rendelkezett a legnagyobb anyagi erővel. Az

73 Endes Miklós: I. m. 118. o. 74 Tüdős S. Kinga: A székely főnemesi életmód a XVIII. század alkonyán. Bp. 1998. 75 SZOKL VI. k. 227. o.

átrendeződés azonban már ekkor is érezhető volt, amennyiben a korábban legjelentősebb

családok esetében csak az özvegyet írták össze, sőt Kornis Ferencné még innen is hiányzott.76

Petki Jánosné neve mellett mindössze két lovat írtak össze, Balási Ferencné neve mellett

pedig egyet sem. A legtöbb lovat tartó ekkor a 17. század első harmadában gyorsan emelkedő

Ugron család egyik tagja, Pál volt 22 lóval, őt követte az ekkor már jócskán a fénykorán túl

lévő Pécsi Simon 16 lóval és a még éppen emelkedő vargyasi Dániel Mihály 10 lóval. Rédei

Jánost, akinek II. Rákóczi György jelentős birtokokat adományozott, ekkor még ló nélkül

írták össze, míg a szintén megadományozott Farkas Ferencet 6 lóval. Háromszéken ekkor

még Nemes Tamás bírt a legtöbb, 22 lóval, őt követte Béldi János, ekkor még 12 lóval. Basa

Tamásnak 9, Mikes Benedeknek és Damokos Istvánnak 5 lova volt ekkor. Az Aporok, a

Lázárok, és a Kálnokiak is ekkor még csupán 2-3 lóval mustráltak. A tudatosan használt

házassági stratégiák, amik a Petkieket, Lázárokat, Damokosokat és Kálnokiakat már ekkor

rokonokká tették, valamint a komoly katonai áldozatok, azonban egy olyan fejedelem

esetében, aki szinte uralma kezdetétől a fontos hadjárataira készült, átrajzolta a székely

klienseinek a struktúráját. Az említett családok katonai pozíciójuk révén egyrészt szorosra

fűzték viszonyukat a fejedelmi udvarral, másrészt kiegészítették a hatalmukat a székely

társadalmon belül is.

Az előbbiekből is látható, hogy a 16–17. század folyamán állandóan mobil székely társadalom

a Rákócziak uralma alatt is folytonos mozgásban volt. A korábban jelentősnek számító

családok némelyike kihalt,77 mások veszítettek a súlyukból. Erősen úgy tűnik, hogy a

legnagyobb változásokat ekkoriban Csíkszék élte át. A kiváltságolások legnagyobb száma is

ehhez a székhez köthető, a csíki katonaság volt jelen mindvégig II. Rákóczi György nagy

számú hadjárataiban is, a szék főtisztjei pedig egészen közeli viszonyban voltak a

fejedelemmel. A tényt, hogy nagy társadalmi mozgások zajlottak ebben a székben, mutatja a

már a lengyel hadjárat idején kirobbant mozgalom, valamint az a perfolyam, ami a Mikó

Ferenc birtokszerzései miatt indult és II. Rákóczi György uralma idején még javában tartott.

1651. november 14-én Csíkcsicsón született például az az okirat, amely tanúsítja, hogy

királyhalmi Petki István csíki főkapitány pereskedett egy földterületért. Ezt ugyan nem ő

maga szerezte, hanem Mikó Ferenc, és Petki csak örökösként tett szert a birtokra, ám éppen

ez a tény mutatja, hogy milyen hosszú időbe telt, míg a helyiek el tudták fogadni egy székely

nemesnek az átlagosnál gyorsabb gazdagodását és hatalmának növekedését. Nyilván ezzel, a

76 A hiányzás nem utal egyértelműen a lovak vagy az anyagi erő teljes hiányára, ám a szerepvállalások számának

a csökkenése a család jelentőségének a visszaszorulását is maga után vonta, ami pedig a további adományok

elmaradását jelentette. 77 homoród-szentpáli Kornisok

Csíkszékben korábban nem ennyire jellemző nagyarányú társadalmi mozgással van

összefüggésben az is, hogy 1657. július 15-én feljegyezték a „nemesség ellen izgató”

csíkszéki Gall Ferenc és Varga Mihály nevét, akik közül az utóbbi „uzoni Béldi Pál

jobbágya”-ként szerepelt 78.

IV. Az összeírások székely társadalma

Az 1635-ös összeírást követően, bár meglehetősen sok lustra-jegyzék maradt ránk, ezek

valójában kifejezetten katonai felmérések, amelyek egy-egy szék valamely katonáskodó

rétegének az állapotát kívánták regisztrálni. Ezért a társadalom egészéről csak hozzávetőleges

képet alkothatunk ezek alapján.79 A leghasznosabbak és legsokatmondóbbak éppen ezért nem

az egyszerű székely hadköteles lustrák, hanem azok a források, amelyek a hadból

felmentetteket vagy valamilyen okból távolmaradottakat vették számba. A nagy 1635-ös

felmérés után készült ugyanaz év július 17-én Bétfalván egy összeírás Alia Sámuel

udvarhelyszéki főkapitány beiktatása alkalmából.80 A következő, 1636-os esztendőben két

marosszéki összeírást ismerünk, amelyeket Tholdalagi Mihály széki főkapitány rendelt el,

külön a nemesekét és főnépekét, és külön a gyalogpuskásokét és a szabadokét.81 1637.

szeptember 25-én a hadköteles udvarhelyszékiek közül mindazokat írták össze, akik

távolmaradtak a hadi szemlétől.82 Ezután néhány évből nem ismerünk lustrát, a következő –

csupán az aranyosszéki hadkötelesek összeírása – 1642. március 17-én keletkezett.83 A

következő, 1643-as év novemberében a csíki, gyergyói és kászonszéki hadköteles férfiak

névsorát állították össze, mellette azokét is, akik nem vállaltak szolgálatot.84 Ezután 3 éven át

újra hiányzanak a lustrák. 1647-ben Marosszék hadkötelezetteit írták össze,85 majd újabb 6 év

múltán, már II. Rákóczi György fejedelem időszakában, megint megszaporodtak a lustrák. A

hagyományos katonalisták mellett azonban megjelentek, sőt túlsúlyba kerültek azok az

összeírások, amelyekben azoknak a neveit találjuk, akik nem vettek részt az egyes hadi

eseményekben.

78 Szokl. VI. k. 207. o. 79 A Székely Oklevéltár új sorozatának VI. és VII. kötetei tartalmazzák az 1635-ös összeírást követő

lustrajegyzékeket. VI. k.: Kolozsvár, 2000. VII. k. Kolozsvár, 2004. 80 Szokl. Új sorozat. VI. k. 11-38. o. 81 U. o. 39-67. o. 82 U. o. 68-88. o. 83 U. o. 89-146. o. 84 U. o. 147-286. o. 85 U. o. 287-306. o.

Mivel a ’35-ös lustrát követő és fennmaradt összeírások egyike sem volt teljes, vagy a székely

társadalom egészét érintő, magáról a székelységről, a székely társadalom egészéről a részt

nem vevők listája többet elmond. A hadból kimaradtak nevei mellett ugyanis azt is

feltüntették, hogy milyen ok miatt nem vett részt az illető a háborúban. Különösen sok

információt tartalmaz az 1653. december 20-án Homoródszentmártonban keletkezett szöveg,

amely az ebben az esztendőben a moldvai hadjáratból kimaradt udvarhelyszékieket vette

számba.86 1654. július 18-án a gyergyói hadkötelezetteket írták össze,87 1655-ben a

havasalföldi hadjárat idején újra csak az udvarhelyszékiekről kapunk információkat abból a

három részletben készült lustrából, ami szintén a hadból hiányzók neveit tartalmazta.88 II.

Rákóczi György fejedelemsége időszakából még további három összeírást ismerünk: 1658.

november 16-án a gyergyói főemberek, lófők, darabontok és jobbágyok összeírása készült el

egy adóösszeírással együtt,89 1659-től további kettő, az előzőekhez hasonlóan részleges

összeírás maradt fenn, a kézdiszékieké valamint az aranyosszékieké.90

Mivel a hadban résztvevők jegyzékei a II. Rákóczi György fejedelemségének ideje alatt

csupán részlegesek voltak, a székelység egészére nézve nagyon kevés következtetést

vonhatunk le ezek vizsgálatából. Az 1654. július 18-án Gyergyóban készült jegyzék adatait

sajnos még az 1635-ös, teljesnek tartott lustra adataival sem tudjuk összehasonlítani, mivel

éppen a Csík-, Gyergyó- és Kászonszékek adatai nem maradtak fenn az összeírásból. Ezért

adatait az 1614-es számokkal tudjuk összevetni. Ez a pontosan 40 esztendő jelentős

változásokat hozott a gyergyói székely települések társadalmi struktúrájában. A Bethlen

Gábor idején összeírt egyetlen nemessel szemben 1654-ben éppen ez a társadalmi csoport

volt, ami egészen rendkívüli mértékben megszaporodott, ugyanis a legtöbb településen a

nemesek kategóriája lett a legnagyobb. Újfaluban 26 nemest írtak össze, mindössze 15

gyalogos székely mellett, Alfaluban 9 nemest 31 pixidarius mellett, Tekerőpatakon és

Kilyénfalván 27 nemest, és mindössze 5 solymárt, Csomafalván 10 nemest és 15 puskást,

Szárhegyen 49 nemest, Szentmiklóson 72 nemest és 19 gyalogot, valamint 2 őrállót,

Disznófalván 12 nemest és 23 gyalogot, Remetén pedig 12 nemest. A legérdekesebb változás,

hogy Gyergyóban 1654-re eltűntek a lófők, és mindazok, akik korábban a primipilus

kategóriában szerepeltek, most a nobiles megnevezést viselték. Az 1614-ben egyedüli

nemesként összeírt Lázár István volt az egyetlen, akinek a neve mögé 1654-ben is odakerült

86 U. o. 307-348. o. 87 Szokl. Új sorozat. VII. k. Kolozsvár, 2004. 120-123. o. 88 U. o. 124-141. o. 89 U. o. 142-154. o. 90 U. o. 155-160. o.

az „Uram” szócska, ami primor voltára és a többi nemesnél jelentősebb hatalmára,

befolyására, társadalmi állására utalt.

1658. november 16-ról újabb lustrajegyzék maradt ránk, amely szintén a gyergyóiakat írta

össze a katonáskodás valamint az adófizetés szempontjából. A falvak neveihez rendelt

névsorokból látható, hogy ekkorra az 1654-ben nemesnek összeírtak közül sokan már csak a

lovas puskások vagy a darabontok között szerepeltek. Valószínűnek tarthatjuk, hogy az 1654-

ben regisztrált, irreálisan nagy számú nemes a moldvai hadjáratban adományozott

nemesítések eredménye volt, és már a következő négy esztendőben elkezdődött a

„normalizálódás”, vagy „visszarendeződés”, vagyis mindazok, akik a kiváltságolás ellenére

sem tudtak megragadni a nemesi státuszban, a lóval katonáskodók közé kerültek, ami a hadi

vállalkozások szempontjából kedvezőbb volt a fejedelemnek, mint ha a gyalog székelyek

számát gyarapították volna.

Az 1658-as gyergyói összeírás egyben adóösszeírás is volt, amelyben feltüntették az

összeírtak által kötelezően fizetett adók összegét. A lista alapján úgy tűnik, hogy a gyergyói

társadalom szinte egésze hasonló gazdasági erővel rendelkezett, beleértve a jobbágyként

összeírtak jó részét is. A Lázár István által vezetett „száz” tagjai például egyetlen özvegy

kivételével mindannyian két forintot voltak kötelesek fizetni. A másik katonai vezető, Gábor

Deák által vezetett „száz” tagjai közül hatan fizettek kevesebbet, de két özvegy kivételével 1–

2 dénárral volt csupán kevesebb az, amit ők fizetni tudtak. A külön összeírt lovas puskások

között ugyanaz volt az arány, azaz valamennyien ki tudták fizetni a két forintot, csakúgy, mint

a darabontok csoportja. A jobbágyok között egy név mellett szerepel a kitétel, hogy valaki

más „megh adta …” helyette, egy özvegy fizetett egy tallért, egy jobbágy pedig 1 forintot és

77 dénárt fizetett.

Ez a korántsem teljes kép a tendenciák némelyikét azért sejteni engedi. Egyrészt azt láthatjuk

Gyergyó példáján, hogy a székely társadalom jelentős része anyagi erő és életmód

tekintetében leginkább egy masszív szabad paraszti társadalomra emlékeztetett a XVII. század

derekán is, ugyanakkor az adatok alapján látható, hogy minden bizonnyal itt is végbement az

a máshol is kimutatható változás, hogy a legnagyobb pusztulást 1614 és az 1650-es évek

között, sőt már néhol 1635-re is, a lófő-rend szenvedte el. Az 1614-ben még legmasszívabb

primipilus réteg már 1635-re nagymértékben csökkent. A csökkenés okai között

felsorolhatjuk a folyamatos hadakozás leginkább rájuk nehezedő terhét, valamint az ebből

fakadó elszegényedést, ami a ló fenntartását már lehetetlenné tette, ám a pusztulás még így is

szembetűnő.

Udvarhelyszékre vonatkozóan mindkét, az 50-es évekből fennmaradt összeírásban azt vették

számba, hogy kik maradtak távol a hadi eseményektől. A két összeírás a lengyel hadjáratot

megelőző két sikeres háború idején készült. Talán nem csupán véletlen, hogy Gyergyóból két

katonai összeírás, Udvarhelyszékről pedig épp a hadba el nem mentek lajstroma maradt ránk.

Feltehető, hogy Udvarhelyszék székelysége az átlagnál nagyobb mértékben vonta ki magát a

hadkötelezettségből, ugyanis a források döntő többsége is a hadjáratokban Háromszék és

Csík-, Gyergyó- és Kászonszéknek a többi széket meghaladó szerepvállalásáról számolt be.

1653. december 20-án Homoródszentmártonban az azévi moldvai hadjáratból távol maradt

udvarhelyszékieket vették számba, 1655-ben91 pedig a havasalföldi hadjáratból hiányzókat. A

két lista közül az első jóval terjedelmesebb, minden bizonnyal alaposabb is. Vizsgálata révén

a székely társadalom alakulásának számos, rendkívül fontos mozzanatát érhetjük tetten. Az

első és legszembetűnőbb az a szokás, ami úgy tűnik, éppen a 17. század során vált egyre

inkább gyakorlattá,92 hogy a mindenkori katonai vezetőknek jogukban állt felmentést adni a

hadba menetel alól. Bár feltehetjük még azt is, hogy azon nemesek is katonai vezetők voltak,

akiknek a neve mellett ezt külön nem tüntették fel, 57 fő távolmaradásának okaként

bizonyosan egy hadnagy mentesítése szerepelt.

A minden bizonnyal már a 17. század előtt is ismert eljárás ebben az időszakban válhatott

karrierépítő elemmé, a társadalmi felemelkedés eszközévé. Ennek két módja volt. Az egyik,

hogy a felmentést kérők valamilyen ellenszolgáltatást ígértek és adtak a „mentésért”, a

legtöbb esetben egy lovat – amit például Farkas Ferenc kapott –, vagy akár valamennyi pénzt.

Például egy agyagfalvi „mentett” Ugron István uramnak 15 forintot fizetett. A leggyakrabban

azonban nem anyagi természetű ellenszolgáltatást találunk a lustrában, hanem azt, hogy a

hadnagy valamilyen, nehezen definiálható személyi függésbe vonta a felmentésért

folyamodókat. Míg a század elején az ilyen esetekben a hadnagy jobbágya lett az illető, addig

az 1650-es években határozottan nem használták a jobbágy kifejezést, hanem a „szolgája”

kifejezést alkalmazták. Hozzá kell tennünk, hogy az 1654-es összeírásban jobbágyi kategóriák

közt szereplő „subiugati” csoport mindig meglehetősen mobilnak számított, könnyen

kikerülhettek belőle az itt összeírtak. 1650 után a jobbágy megnevezést teljesen felváltotta a

„szolgája” kifejezés, ami egy tágabb és még nehezebben meghatározható függést jelent.

Azokban az esetekben, amikor odaírták az összeírók, hogy hadnagya mentette, nem minden

esetben tudjuk, hogy teljes egészében a hadnagy szolgálatába állt-e a felmentett, azaz nem

91 Június 30-án Malomfalván, július 2-án Rugonfalván, július 13-án Vargyason. 92 Vagy ekkor már jobban dokumentálták, mindenesetre tény, hogy a további összeírások vagy oklevelek sem

utalnak a szokás korábbi jelenlétére.

tudható, hogy személyében lett-e szolga; az is megtörtént, hogy fiát, vagy a testvérét adta a

hadnagy szolgálatába. Máskor csak az szerepelt a neve mögött, hogy „hadnagya mentette”, és

nem tudható, hogy az rögtön a szolgálatba lépést jelentette-e. Kecseti Zsigmond esetében, aki

a legtöbb, szám szerint 8 felmentést intézte el, mindössze egyetlen felmentettről tudjuk

egészen bizonyosan, hogy már akkor szolgája volt, vagy szolgája lett Kecsetinek. Pálfi

András hadnagy 7 mentettjéből 2 fő volt már ekkor a szolgája bizonyosan, Sándor Gergely 6

mentettjéből 1, Osvát Mihály 5 mentettjéből szintén kettő.

Feltehetjük ugyanakkor, hogy ez a „szívesség” lehetőséget adott egy kliensi rendszer

kiépítésére, ami a székely közösségen belüli felemelkedés első számú eszköze volt. A

hadnagyok esetében a mentettek száma 4 és 8 között volt, és még a gyalogosok hadnagyának

is lehetősége volt nála szolgálók gyűjtésére ezáltal, amint ezt Osvát Mihály gyalog hadnagy

példája bizonyítja. Az általa mentett 5 székelyből kettőről tudjuk, hogy a szolgája volt, vagy

lett a hadnagynak. Négy olyan személy szerepel a lustrában, akinek mentését a vicehadnagy

intézte. A had alóli felmentést kieszközlők sorában nemcsak hadnagyokat vagy

vicehadnagyokat találunk, hanem olyan személyeket is, akik az adott, vagy egy másik szék

főemberei voltak, esetleg nem is tartoztak a székely nemesek sorába. A legnagyobb számú, 27

székely felmentése vargyasi Dániel Jánoshoz köthető, aki udvarhelyszéki nemes volt, és

testvére annak a vargyasi Dániel Ferencnek, akit éppen 1653-ban választottak, az ismert

körülmények között a szék főkirálybírájává. A főkirálybíró Dániel Ferenc saját maga 9

székely katona felmentését intézte el, akik közül heten bizonyosan a szolgálatába álltak. A

Dániel János által mentett 27 fő olyan sok, hogy azt mutatja, a Dánielek éppen ezekben az

évtizedekben indultak el a karrierépítés útján. A helyi társadalomban már ekkor meglévő

meghatározó szerepüket azért is lehetett nehéz kiterjeszteni országos szereppé, mert a család

nagyobbik része még ekkor is unitárius volt.

A következő kategória azoké volt, akik 8–11 főt mentettek. Ezek között volt Bethlen Ferencné

a 11 szolgájával, akik közül volt olyan, akit a „Bethlenné asszonyom darabontja”-ként

említtettek. Egy másik főkirálybíró, alcsernátoni Damokos Tamás Csík-, Gyergyó- és

Kászonszék főkirálybírája volt. Az általa mentett tíz székely közül mindegyik az ő táborába

ment katonáskodni.93 Rajtuk kívül Rédei Jánosról tudjuk, hogy az általa mentett székelyek

közül volt, aki a zsoldosa lett. Ugyanez történt Ugron István esetében és az „Apafiné

93 A 17. század elejétől kezdődően érdekes jelenségnek vagyunk a tanui a székely nemesi karrierstratégiák

választásait vizsgálva. Megmaradt ugyanis a katonáskodás elsődleges karrierformáló szerepe, ám nem

feltétlenül a korábbi kereteken belül, ahol a sok székely között nehezebb volt kitűnni. Egyre többen próbáltak

szerencsét végvári katonaként vagy nemesi hadseregekben, arra számítva, hogy gyakorlottságuk révén

könnyebben emelkednek feljebb a társadalmi struktúrában. .

asszonyom” által mentesítettek között is volt olyan, aki Apafiné darabontja lett. A Kemény

János vezetése alatt álló seregben négy udvarhelyszéki székely is harcolt, akiket a széken

belüli katonáskodás94 alól ő mentett fel.

Már a század elején is látunk arra – igaz, viszonylag ritka – példát, hogy a katonáskodó

székely társadalom tagja a Székelyföldön kívüli katonai szolgálat révén igyekezett a karrierjét

építeni.95 Úgy látszik, hogy a katonáskodásban jártas székelyek szívesen kamatoztatták a

velük született, vagy székelyként szerzett képességeiket a székelységen kívül. Ez olyan közeg

volt, ahol talán egyszerűbb volt kitűnni, a hadi sikerek révén felemelkedni, és utána immár

egy megindult karrierrel hazatérni, majd pedig azt tovább építeni. Damokos Tamás maga

ugyan székely nemes volt, de a család birtokai nem Udvarhelyszéken belül helyezkedtek el,

sőt a tisztsége szerint sem Udvarhelyszékhez kötődött. Feltehetjük tehát, hogy a had alóli

mentesítés a karrierépítés eszköze volt, illetve lehetett mind a mentesített, mind pedig a

felmentett számára. A felmentetteknek kevesebb, mint 10%-a esetében találtam a nyomát

betegségnek vagy szegénységnek. Nagyjából 30% esetében bizonytalan, hogy milyen okok

késztették a főemberek szolgálatába, ám a szolgálat tartalmának definiálhatatlan volta inkább

utal egy kliensi rendszerre, amely a társadalom alsó rétegének is lehetőséget adott a felfelé

való elmozdulásra, a felmentést kieszközlőknek pedig egyre nagyobb befolyást engedett a

székely közösségen belül, ami persze előbb vagy utóbb anyagi hasznot is jelentett, vagy

jelenthetett. A felmentéseket végzők között volt 1653-ban az eddig említetteken kívül

Ferenczi István 11 esettel, Rédei János 9 esettel, Bethlen János 8 esettel, Haller István és

Farkas Ferenc 7–7 esettel. Rédeiné asszony 5 felmentést intézett el, egy bizonyos „Petki

uram” kettőt, Kemény János négyet, Ugron István és Ugron János hármat, Apafi Boldizsár,

Haller János, Apafi Györgyné, Haller Pál, Mikes János, Tholdalagi Ferenc, Mikes György és

Apafi Balázs egyet.

A katonáskodó székelység számának növelését szem előtt tartó II. Rákóczi György fejedelem

uralma alatt a székek közül a katonai terheket ezek szerint a legkevésbé kedvvel vállaló

Udvarhelyszéken 1655-ben, a havasalföldi hadjárat idején újabb lustrajegyzéket készítettek. A

feladat újra csak a hadban részt nem vettek összeírása volt. A lustra minden bizonnyal

kevésbé alapos, mint az azt megelőző, 1653-as. A nevek mellett a távolmaradás okait a

korábbiaknál rövidebben említették meg. A hiányzások okai is változtak. A hiányzók jelentős

94 A székely kiváltságok alapja volt a fejenkénti katonáskodás kötelezettsége a székben illetékes katonai vezetők

vezénylete alatt, amit falvak szerint szerveztek meg. 95 Balogh Judit: Egy székely nemesi karrier a 17. században, Lippai András, a székely hadnagy története. In:

Századok 2006/4. 973-984. o.

hányada most ugyanis betegség, sérülés, „nyomorú állapot” miatt nem vett részt a

hadjáratban. Feltételezhetjük, hogy ebben jelentős része volt a két évvel korábbi moldvai hadi

vállalkozásnak is. A betegségek mellett most eltörpült a mások általi mentések száma. Sok

esetben a mentesítettek száma csupán csak fele, vagy harmada volt azokénak, akik erőtlenség

miatt maradtak otthon. Érdekesség, de a társadalom működését jól mutatja, hogy a kapitányok

olyan esetekben is mentesítést adtak, amikor az indok az volt, hogy az illető székely még

nőtlen, vagy ha a hadra kelés időpontjában apró gyermekeket nevelt, sőt még akkor is, ha a

felesége megbetegedett.

Lehetséges, hogy a lustrában megjelölt indokok mögött egyéb kliensi kapcsolatok is

meghúzódhattak, ám már maga a tény, hogy ezek az indokok egy összeírásban

megjelenhettek, arra utal, hogy akár ezek is lehettek a felmentés okai. A szegénységet az

átlagosan falvanként 7-8 felmentés között viszonylag ritkán említették, noha nyílván lehetett a

hadba menés helyetti szolgálatvállalás oka az is. Rugonfalván egy bizonyos Rózsa Istók neve

mellett szerepelt, hogy „szegény rezidenciátlan, nőtelen tizenhat esztendős legény”.96 Ebben

az esetben azonban a nőtlen mivolt is elégséges indok lehetett a távolmaradáshoz. Egy másik,

Agyagfalván összeírt székelyről azt jegyezték fel, hogy „fél adózó”,97 Bözödújfaluból pedig

Gergely Ferencről állapította meg a szöveg, hogy „hadba nem ment, jószága nincs”.98

Udvarhely városában a tíz összeírtból mindössze egyetlen esetben szerepelt az illető neve

mellett, hogy „nyomorult vén zsellér, háza nincs”.99 Kőrispatakon Elekes Györgyről írták,

hogy „disznópásztor, rezidenciátlan”.100 Keményfalván Incze Gergely is „csorda pásztor, sem

háza, semmije nincs”.101 A településenként átlagosan 7–8 felmentett közül tehát maximum

egy esetben említették a szegénységet, általában olyan esetben, ha az illető több testvérével

kényszerült osztozni az apai örökségen, és saját házzal nem rendelkezett. Ha ilyen helyzetben

ugyanazon a portán maradt, ahol a testvére, akkor nem voltak mindketten kötelesek a hadban

megjelenni, a felmentés tehát automatikus volt.102

Az előbb említett 7-8 fős átlagból tehát 1655-ben a felmentettek valamivel több, mint a fele

maradt otthon valamilyen sérülés, betegség, vagy öregség miatt. Több mint 25%-ukat

„mentette” valaki, az esetek többségében a közvetlen katonai vezetőjük, vagy a szék

valamelyik tekintélyesebb nemese, akiknek vagy a szolgálatába álltak ők, esetleg a

96 SZOKL. VII. köt. 126. o. 97 u. o. 127. o. 98 u. o. 128. o. 99 u. o. 128. o. 100 u. o. 129. o. 101 u. o. 129. o. 102 Demény Lajos: A közszékelyek 1595-1596. évi felkelése. In.: Székely felkelés 1595-1596. Előzményei,

lefolyása, következményei. Szerk. Benkő Samu, Demény Lajos, Vekov Károly. Bukarest, 1979. 97. o.

családtagjaik, vagy pedig valamilyen ellenszolgáltatást nyújtottak, lovat, vagy valamilyen

pénzösszeget. Az 1653-as összeírással szemben azonban ilyen ellenszolgáltatást 1651-ben

nem jegyeztek fel. Kevesebb, mint 25%-ban a felmentettek zsoldost adtak, vagy a saját

szolgájukat küldték el maguk helyett. Ezzel az indoklással már 1653-ban is találkoztunk.

Azoknak a száma, akiknek a neve mellett a szegénységet tüntették fel a hiányzások

indokaként, nem érte el a 10%-ot, hiszen számos település volt, ahol egyetlen ilyen esetet sem

regisztráltak.

A felmentéseket kieszközlők személyét – az összeírásnak a korábbiakhoz képest pontatlanabb

volta miatt – nehezebb azonosítani, mint az 1653-as lustra esetében. Sajnos vannak olyanok

is, akiknek csak a monogramját, vagy csak a vezetéknevét rögzítették, ezért maradnak

bizonytalanságok az azonos vezetéknevűek körében. Ennek ellenére azt megállapíthatjuk,

hogy a legtöbb mentességet a hadnagyok adták. 77 hadnagy általi felmentésre mindössze 12

mások általi mentesítés jutott. A nem hadnagyok közül egy esetben magától a fejedelemtől

származott a felmentés, mellette megtalálható volt két ízben a széki kapitány, egyszer a Bánffi

család, egyszer Haller János mentesítése. Egyszer egy kék darabont, más esetben egy

fejedelmi ajtónálló eszközölte ki a hadból való távolmaradást. A két esztendővel korábbi

lustrához képest azoknak a névsora, akik a felmentést szerzők között nem hadnagyként

említtettek, jelentősen átalakult. 1655-re hiányzott közülük a legtöbb, akikkel korábban

találkoztunk. Ilyen volt a Dániel család minden tagja, az Apafiak, Kemény János, Bethlen

Ferencné, a Rédeiek, Haller István, Haller Pál, a Petkiek, a Mikesek, vagy Tholdalagi Ferenc

is.103

A hadnagyok között természetesen többen voltak, akik már 1653-ban is a katonai vezetők

között szerepeltek, amint azt az alábbi táblázat mutatja.

Mentesítések száma

1653-ban

Mentesítések száma

1655-ben

Szombatfalvi uram néven említett

hadnagy

4 4

Balás András 5 4

Lajos Gergely 2 4

103 A főúri családok, mint amilyennek az Apafiakat, a Keményeket vagy a Hallereket tekinthetjük, nem szorultak

rá, hogy a felmentéseket felhasználják a karrierstratégiájuk részeként. Éppen ellenkezőleg, az ő szolgálatukba

állni egy székely katonának jelenthetett első lépcsőt a felemelkedésben. A Dániel család viszont a 40-es években,

majd az 50-es évek elején építette ki a saját klientúra rendszerét a széken belül. A tény, hogy 1655-ben nem

jártak közben senki felmentése ügyében, a forrás pontatlanságai mellett azt is jelentheti, hogy ekkorra a

figyelmük más irányba fordult.

Magh András 5 3

Osváth Mihály gyaloghadnagy 5 2

Zolia Pál 2 2

Zolia Gergely 3 4

Kecseti Zsigmond 8 3

Pál Deák 1 2

Pálfi András 7 4

Szentkirályi 1 1

Török Ferenc 6 3

Pakot Sándor 3 4

Lajos István 1 4

Orbán Zsigmond 3 4

Kovács Péter 5 3

Gálfi Mihály 2 7

Gombos Mihály 4 3

Az előbbiekből is látható, hogy a katonai vezetők személye két esztendő alatt nem változott

jelentős mértékben. Voltaképpen csak egyetlen új nevet találunk azok között, akik nagyobb

számú felmentést intéztek el, ez pedig Bíró Pál, akinek a nevét rögtön 7 felmentési ügynél

jegyezték fel az összeírók. Az 55-ben felmentettek nevei azonban nem egyeztek meg az 53-

ban felmentettekkel, sőt még a valaki szolgálatába elszegődők nevei sem egyeztek meg 53-

ban és 55-ben, jóllehet két összeírás között rendkívül rövid idő telt el. Ez a tény tovább erősíti

azt a feltevést, miszerint ezek a szolgálatvállalások pusztán időlegesek voltak, esetenként

még a korábbi „subiugati” jobbágyi kategória esetében is, nem is beszélve a mostani szolgálat

vagy szolga megnevezésekkel illetett állapotról, ami még inkább szükségessé teszi a

„klientúra” kifejezés bevezetését a székely társadalom belső viszonyainak a modellezésekor.

A II. Rákóczi György fejedelemségének az időszaka alatt készült és ránk maradt lustra-

jegyzékek, adatai ugyan részben hiányosak, mégis számos következtetést levonhatunk belőlük

a székely társadalom 17. század közepi állapotára vonatkozóan.. Ezek egyike az, hogyha az

összeírások készítésével kapcsolatban fel tudunk tételezni valamiféle célzottságot – azaz nem

csupán azt gondoljuk, hogy mindenhol készültek egyforma összeírások, csak nem mindenhol

maradt fenn –, akkor lehetséges, hogy a székek közül Udvarhelyszék székelysége kevésbé

vállalta a hadakozás terheit, mint a többi székely szék.104 A hadból való távol maradottakra

vonatkozó lustrákat ebből az időből ugyanis csak Udvarhelyszékkel kapcsolatosan ismerjük.

Ez pedig utalhat Udvarhelyszék társadalmának sajátos átalakulására, legalábbis a szék

helyzetének a megváltozására. Az udvarhelyszéki nemesség a 16. század második felében

sikeresen részesévé vált az országos nemességnek, különösen a szentpáli Kornisok és a család

holdudvarába tartozó, valamint a székben is érdekelt nemesek által.105 Ez a tendencia részben

természetes okokra is visszavezethetően a 17. század közepén jelentősen megváltozott. A

szentpáli Kornis család fiúágon kihalt, tehát nem maradt férfi, aki a Kornisok érdek-

érvényesítésében részt vállalhatott volna. Ugyanez történt I. Rákóczi György idején a Bethlen

Gábor uralma alatt még főkapitányi és diplomáciai tisztségeket is betöltő Balásiakkal is.

1635-ben a lovak száma alapján már nem is ők, hanem Ugron Pál vezetett a szék nemesei

között, hiszen ekkor már csak Balási Ferencnét és Petki Jánosnét írták össze, Kornis Ferencné

pedig meg sem jelent. Őt követte Péchi Simon 16 lóval, majd vargyasi Dániel Mihály 10

lóval.

Bár a lovak száma nem is az egyetlen és a leginkább irányadó valamely család rangjának a

megállapításakor, ez esetben mégis meglehetősen pontosan leírja a hatalmi viszonyokat. A

35-ös állapotokat mutató lustra szerint az eddig gazdasági és politikai fölénnyel rendelkező

udvarhelyszéki nemesek mellé megkezdte a fölzárkózást a háromszéki nemesség néhány

tagja, úgy, mint Nemes Tamás széki főkapitány, akinek 24 lovát említették, Béldi Pál, akinek

12, Basa Tamás, akinek 9, valamint Damokos István és Mikes Benedek, akiknek 5-5 lovát

jegyezték fel. A marosszéki nemesség jelentős része a lustra szerint csak 1-2 lóval

rendelkezett, míg a csíki nemesekről készült összeírást nem ismerjük. Az egyéb adatok

alapján azonban feltehető, hogy a csíki családok közül is volt legalább 1-2 család, amely

ekkorra szintén elindult a felemelkedés útján. Az anyagi ereje tekintetében nagyon

egységesnek mutatkozó Gyergyószékben például ilyen lehetett a Lázár család.106

A hiányos és nem minden részletre kiterjedő összeírások azt mutatják, hogy Háromszék elitje

egyre jobban jelen volt az országos elit soraiban, akár a korábbi udvarhelyszéki családok

104 Ez a mondat természetesen hipotetikus, hiszen az is elképzelhető, hogy számos ekkor készült lustra-jegyzék

elveszett. Az azonban tény, hogy mint ahogyan Udvarhelyszék nemeseinek országos jelentősége is folyamatosan

csökkent Bethlen Gábor fejedelemségétől fogva, úgy a 17. század közepére a hadban szerepet vállaló és ezért

kiváltságolt székelyek száma is jelentős csökkenést mutatott. 105 Horn Ildikó: Az unitárius elit stratégiái. (1575-1603.) In: Tündérország útvesztői, Bp. 2005. 88-101. o. 106 Bár a Lázárok neve már korábban is sokszor szerepelt a legjelentősebb primorok között és a 16. század

folyamán valamint a 17. század elején valóságos egyeduralkodói voltak a széknek,( Lásd erről.: Balogh Judit: A

székely nemesség kialakulásának folyamata. Kolozsvár, 2005. 35-36. o.), a birtokaik méretét és jobbágyaik

számát tekintve nem vehették fel a versenyt Udvarhelyszék vagy Háromszék legjelentősebb családjaival, és nem

is nyertek olyan országos tisztségeket, mint azok.

rovására is. A fejedelem egyre nagyobb mértékben támaszkodott e két szék katonáskodóira,

ami egyre szorosabbra fűzte a kapcsolatát a székek katonai vezetőivel, akik részben ennek

révén is egyre erőteljesebben fogtak a saját karrierjük építésébe a széken belül is. Olyan

családok emelkedtek fel ekkor, mint a Béldi, a Mikes, a Mikó, a csíki Petkiek.

Ezen családok némelyike a széken belüli székelység közül is szerzett klienseket, amint ezt jól

mutatta az 1653-as udvarhelyi lustra. Sajnos a gyergyói adóösszeíráson kívül az időszakról

ilyesmit alig ismerünk. Gyergyószék a legkevésbé sűrűn lakott és a legkevésbé differenciált

széke volt a Székelyföldnek, ám ennek ellenére figyelemre méltó az a tény, hogy a szék szinte

minden társadalmi rétegbe tartozója képes volt befizetni a 2 Ft-os adót. Ez igazolni látszik

Imreh Istvánnak azt a teóriáját, amely szerint a székelységet leginkább egy szabad paraszti

társadalomhoz érdemes hasonlítani.107

Az összeírások tehát egyrészt némi székek közötti átrendeződést mutatnak, nagyszerűen

kirajzolják a folyamatosan létező és folyamatosan alakuló kliensi rendszereket, valamint azt

az éppen ekkor felgyorsuló folyamatot, aminek a vége egy új székely elit beemelkedése és

megragadása volt az országos nemesség soraiban. II. Rákóczi Györgynek még a többi erdélyi

fejedelmet tekintve is tudatosnak nevezhető székelypolitikája egyrészt sikeres volt abban a

tekintetben, hogy az uralma idejére létrehozott egy hozzá hű székely vezető réteget, akik

megfelelő számú székely katonai kontingenst tudtak mozgósítani, másrészt jó érzékkel emelte

fel Csík és Háromszék ambiciózus elitjét az országos politikába.

Rákóczi székely politikája a törvények tükrében

Az ősi, a székely közösségi identitás megőrzését erősítő rendelkezésekkel, a régi kiváltságok

felelevenítésével a fejedelem remekül ráérzett a kollektivitására, mint öndefiníciója döntő

elemére büszke székely társadalom legfőbb igényeire. A híres Approbaták ennek a

politikának a legteljesebb megfogalmazását adták.108

Az 1653-ban elkészült Approbatae Constitutiones külön és rendkívüli alapossággal

foglalkozott a székelység jogainak és kötelezettségeinek a körülírásával. A székelyekkel

foglalkozó fejezet első pontjaként újra kimondták azt a már említett jogot, ami a főtisztek

egyikének, a főkirálybíró választásának az autonómiájára vonatkozott. Eszerint a székelység

között kapitányokat állítani a fejedelmek autoritása volt, míg a főkirálybírákat a székek

107 Imreh István szíves szóbeli közlése. 108 Approbata Constitutiok. Ford.: Kolosvári Sándor, Óvári Kelemen. In.: Magyar Törvénytár, 1540-1848. évi

erdélyi törvények. Bp. 1900. 140-149. o.

választották. Az ősi vadászati, havasokon legeltetési, bőrök adásvételére, szükség szerinti

sóhasználatra vonatkozó kiváltságok, amelyeket itt ősi szabadságokként említettek, újra

megerősítettek. A II. Rákóczi György egész politikáját jellemző törekvés, a katonáskodó

rétegek megtartását célzó rendelkezés volt a IV. Articulus, amely ismét kimondta, hogy „a

székely darabontokat „vagy egyéb közrendet” a főrend nem „nyomorgathatja”.

Törvénykönyvhöz nem igazán illően a Titulus LXXVI Articulus XII. egy szabályos történet

leírását tartalmazza, amely mintegy indoklását adta a fejedelem által követett

székelypolitikának. E szerint a politika irányvonala az „öreg” Rákóczi Györgytől származott,

aki érzékelve a katonáskodó székely középréteg (lófők, darabontok) számának a csökkenését,

valamint a felemelkedő székely főnép erőszakoskodását, a problémát úgy próbálta megoldani,

hogy 1635-ben egy összeírást rendelt el a székelyek között, és ez alkalommal saját maga is a

Székelyföldre ment, hogy ott személyesen is megvizsgálja a székely társadalom helyzetét és

meghallgassa a panaszukat.

Ugyanide, a XII. Artikulusba az előbb említettek mellett bemásolták azt a választ is, amit I.

Rákóczi György bocsátott ki az elé járult székelyek panaszaira. Figyelemreméltó tehát – és az

Approbata természetére nézve is érdekes adalék –, hogy egy aktuális kérdésre adott aktuális

válaszlevelet is beemeltek abba a törvénykönyvbe, ami a erdélyi jogszokást volt hivatva

írásba foglalni.109

Az öt pontból álló 1635-ös okiratot mindazonáltal valószínűleg egy erős súlyú fejedelmi

határozatnak szánta a kiadó. A harmadik pont jól mutatja a határozott szándékot arra nézve,

hogy a még zászlók alatt szolgáló székely haderőt minden eszközzel meg kívánták őrizni. A

középréteg, a lófők megerősítését célozta a negyedik pontban emlegetett lófői és darabonti

örökség megtartásának a szándéka is, amikor azt mondták ki, hogy akkor se lehessen

leányágon jobbágy örökséggé tenni szabad lófői vagy darabonti örökséget, ha fiú ágon

megszakadás történne, hanem mindenképpen katonai szolgálatot teljesítő székely vehesse

meg, vagy vehesse el az illető leányt.

Ez a nem is túl rövid, de annál fontosabb rész az Approbatákban jól mutatja II. Rákóczi

György székelypolitikáját és annak a gyökereit is. Az „ifjabb” Rákóczi székelyekkel

kapcsolatos viselkedése ugyanis szinte már fejedelemsége kezdete előtt is egyértelmű és

határozott volt, rendelkezéseit, kiváltságolásait tekintve nem látható törés, bizonytalanság,

vagy irányváltás. Nyilvánvaló tehát, hogy 1648–49 előttre vezethető vissza a koncepció

109 I. Rákóczi György levelének szerepeltetése kétségtelenül arra enged következtetni, hogy fia maga is

székelypolitikája vezérelvének tekintette mindazt, amit az „öreg” Rákóczi egy aktuális kérvényre válaszolt.

kialakulása. A lófőréteg, vagy ahogyan egyre gyakrabban nevezték, a „vitézlő rend”

mindenáron való megtartása és szilárd identitásának a kialakítása volt a cél.

Jól látható a változás, ami a Báthori Gábor és Bethlen Gábor korszakához képest végbement:

míg Bethlen nagy számban „recuperáltatott” gyalog székelyeket is a jobbágyi állapotból,

addig a két Rákóczi már alig beszélt a gyalog székelységről, sokkal inkább a lófőkről, lovas

puskásokról. Belőlük kívántak létrehozni egy többé-kevésbé egységes és a hajdúkhoz

hasonlóan hasznos lovas kontingenst és előszeretettel nevezték azt „vitézlő rend”-nek. Ez

természetesen nem azért történt, mert a pedites réteg eltűnt volna, éppen ellenkezőleg. Az

1635-ös lustra azt mutatja, hogy jelentősen megnőtt 1614-hez képest a gyalog székelyek

aránya, és bizonyos településeken szinte eltűnt a lóval katonáskodni képes középréteg, ami

katonai szempontból kétségtelenül hasznosabb és ütőképesebb volt a gyalogoknál. Ezért a

Rákócziak székelypolitikája arra irányult, hogy a talán legklasszikusabb székely társadalmi

csoportot erősítse, mégpedig a lófőket. Most azonban már nem volt szó arról a törekvésről,

amit János Zsigmond rendezési tervében láttunk. Ő ugyanis 1562-ben mind a primorokat,

mind pedig a lófőket nemeseknek kívánta tekinteni. Mostanra már jogi értelemben sem

tekintették egységesnek – egyenlőnek a két réteget. Jól mutatja ezt az Approbatae több

törvénycikke is. A II. Articulus például kimondta, hogy a nemesség régi kiváltságait

megtartva a szokott helyeken vadászhatott, ott legeltethetett, és a havasokon szabadon

adhatta-vehette a bőröket. A III. Artikulus a vadászat és a legeltetés jogát ugyan a lófőknek is

megadta, ám a bőrök adásvételét nem engedélyezte. Hasonlóképpen tett különbséget a

törvénykönyv a székely nemesek és lófők, darabontok öröksége között. A XVI. Artikulus

tiltotta a jobbágyoktól való vásárlást, de nem engedte meg ezt a vitézlő rend esetében sem.

Ez is mutatja, hogy a korabeli székely „rendek” „lassan átalakultak”, a primorokból jogaik és

viselkedésük tartalmát tekintve is nemesek lettek, valamint a székely jobbágyi réteg is egyre

inkább emlékeztetett a vármegyékben található jobbágyságra.

Összefoglalva azt mondhatjuk II. Rákóczi György székelypolitikájáról, hogy hallatlanul

tudatos szegmensét képviseli a fejedelmi politizálásnak. Az Approbatae Constitutiones

egyértelmű bizonyítékot szolgáltat arra, hogy ennek a politikának a kezdete 1635-ben

keresendő, amikor I. Rákóczi György egyrészt felmérte a székely társadalom arányait,

másrészt kialakította az új irányvonalat. Ennek a legfőbb jellemzője, hogy nagyon finoman

nyúlt a kérdéshez. Azokat az alapvető változásokat, amelyek a megelőző századokban

lezajlottak, tényként kezelte. Nem kívánta tehát visszaállítani az eredeti, vagy az eredetinek

tekintett állapotokat, hanem a már végbement változásokat megtartva, azokhoz igazodva

igyekezett kialakítani egy, a hajdúkatonasághoz közelítő harcértékű katonai kontingenst.

Bethlen Gábornak a 30 éves háborúban folytatott csatái azt mutatták ugyanis, hogy a hajdúk a

székelyeknél nagyobb hatásfokkal voltak képesek részt venni a hadjáratokban.110

Az 1635-ös lustrajegyzék talán legfőbb tapasztalata az lehetett, hogy érzékelhetővé vált a

közszékelyek, tehát a gyalogos katonai szolgálatot teljesítők számának nagy mértékű

növekedése a lófői rend rovására. Az a tény, hogy több faluban is szinte megszűnt a lófők

rendje, még inkább csökkentette az amúgy sem túl korszerű székely haderő harcértékét.111 A

cél tehát a lóval szolgálatot teljesítők rendjének a megerősítése lehetett, legalábbis II. Rákóczi

György hatalomra kerülésétől kezdve ez olvasható ki a rendeletek és kiváltságolások

rendszeréből.

A székely társadalommal kapcsolatban egyre többször használt új kifejezés, a „vitézlő rend”

jól jelzi az új politika lényegét, amely a darabonti réteggel igyekezett egybeolvasztani és

számos kiváltsággal körülbástyázni a lóval katonáskodók társadalmi rétegét. Így érthető, hogy

miért lehetett elsöprő többségben II. Rákóczi György kiváltságolásai között a lófősítés. A

tudatos intézkedéseknek már 1653–55-re megvolt a gyümölcse, hiszen a moldvai

konfliktusban egyértelműen a székelyekre támaszkodott a fejedelem. A ploieşti és stroeşti

csatamezőkön jutalomképpen adott egészen rendkívüli mennyiségű székely kiváltság,

amelynek nagyobb része szintén lófősítés,112 kisebb része pedig nemesítés volt, jól mutatja a

fejedelem és a székelyek nagyon szoros kapcsolatát és az általa követett székelypolitika

eredményes voltát.

A fejedelem nem csupán a vitézlő rendet erősítette meg: közvetlen környezete, a fejedelmi

udvar is tele volt székely tisztségviselőkkel. A székely nemességnek az erdélyi nemességben

elfoglalt súlya tekintetében jelentős különbség mutatkozik a 16. és a 17. század között. A 16.

század második felében, a 17. század elején az erdélyi nemesi elitbe jobbára udvarhelyszéki

székely primorok kerültek: elég, hogyha csak a Kornis családra gondolunk vagy Péchy Simon

esetleg Székely Mózes karrierjére.113 A Kornis család fiúágon kihalt, Péchy Simonnak lányai

voltak, ráadásul mindkét család az unitárius, illetve a szombatos vallás híve volt. Ezek a

110 Nagy László: Székelyek a hadak útján. Budapest, 2001. 97-109. o. 111 Bár a kora újkori harcászati reformok következtében Európa hadszínterein a gyalogság szerepe újra

felértékelődött, a székely csapatokat elsősorban könnyűlovas kontingensként alkalmazták. Másrészt a székely

közrend nem volt egyenlő a fejlett fegyverzettel rendelkező nyugati gyalogsággal, hiszen a kiváltságlevelek

(Ulászló 1499-es rendezésétől Báthory Zsigmond 1601-es okleveléig) nem kötelezték őket szakszerű fegyverzet

tartására. 112 Az ekkor lófősítettek vagy gyalogosként harcoltak az említett hadakban, vagy az is gyakran megtörtént, hogy

már lóval szolgáltak, de még nem kapták meg a valódi lófők közé való besorolást, ez ugyanis nem ment

automatikusan. A fejedelmi kiváltságlevél a lófők közt való megragadást nagyobb eséllyel biztosíthatta. 113 Ezek a családok mindannyian a szentpáli Kornis család kliensi illetve rokoni köréhez tartoztak. Lásd: Balogh

Judit-Horn Ildikó: A hatalomépítés útjai: a homoródszentpáli Kornis család története. In: Századok, 2008/4.

849-896. o.

felekezeti meghatározottságok János Zsigmond idején természetesen előnyt jelentettek,

elsősorban a szentpáli Kornisoknak és a klientúrájukhoz tartozó nemesi csoportnak, ám ez az

előny a 17. század elejére szertefoszlott és egyre inkább hátránnyá változott, különösen a

vallási tekintetben ortodox református, I. Rákóczi György idején. A csíki székely anyától

született Bethlen Gábor új homo novus réteget emelt fel maga köré, és a közös száműzetés

mellett talán csíki származásának is része lehetett abban, hogy éppen egy háromszéki – csíki

família, a Mikó lett a „creatúrája,” fejedelmi udvara egyik legfontosabb szereplője. A Bethlent

követő évtizedekben ez a tendencia tovább folytatódott, azaz azok a családok, amelyek az elit

soraiba emelkedtek, egyértelműen Csík- és Háromszékben rendezték be a székhelyüket.114

Ezek: a Mikók, majd a Béldiek, a Petkiek, a Mikesek és a szárhegyi Lázárok. Érdekes

megemlítenünk, hogy ezeknek a családoknak a többsége hithű katolikus volt és súlyuk

nemcsak megmaradt a század utolsó évtizedeiben, hanem még növekedett is, különösképpen,

ha a Béldi családra gondolunk.

Mindezeket összegezve elmondható, hogy II. Rákóczi György a székelyekkel kapcsolatban

mindvégig következetes társadalompolitikát követett. Ez rövid távon számára kétségtelen

hasznot hozott, hosszú távon pedig a század egészére meghatározta a székely társadalom

alakulásának irányát.

114 A székely nemesi családok a 16-17. század során többször is változtatták birtokstruktúrájukat, sőt az is

megtörtént, hogy először csak átterjeszkedtek egyik székből a másikba, majd pedig teljesen széket „váltottak”,

mint ahogyan azt például a Petkiek esetében láthatjuk.