Halics - Vlagyimir - Galícia (18. század)

SZAKDOLGOZAT

Dinnyés Patrik

Eger, 2013

1

Eszterházy Károly Főiskola

Bölcsészettudományi Kar

Történelemtudományi Intézet

Halics - Vlagyimir - Galícia

(18. század)

Konzulens: Gebei Sándor Készítette: Dinnyés Patrik

egyetemi tanár Szak: történelem - hittan

Eger, 2013

2

Tartalomjegyzék

TARTALOMJEGYZÉK .................................................................................................................................... 2

BEVEZETÉS .................................................................................................................................................. 4

A DOLGOZAT CÉLJA ............................................................................................................................................ 4

A KÖZÖS MAGYAR-LENGYEL KIRÁLY, ÚT A LENGYEL-LITVÁN PERSZONÁLUNIÓHOZ ............................................................. 7

A LENGYEL-LITVÁN NEMESI KÖZTÁRSASÁG MEGALAKULÁSA ..................................................................................... 10

RZECZPOSPOLITA A XVII. SZÁZADBAN ...................................................................................................... 15

XVII. SZÁZADI KUDARCOK .................................................................................................................................. 15

SVÉDORSZÁG .................................................................................................................................................. 15

CÁRI OROSZORSZÁG ......................................................................................................................................... 19

TÖRÖK BIRODALOM ......................................................................................................................................... 21

VALLÁSI MEGOSZTOTTSÁG ................................................................................................................................. 23

HMELNYICKIJ-FÉLE FELKELÉS ............................................................................................................................... 28

NEMESI ARANYSZABADSÁG ................................................................................................................................ 29

A NEMESI KÖZTÁRSASÁG GAZDASÁGI HELYZETE ..................................................................................................... 31

LENGYEL-LITVÁN NEMESI KÖZTÁRSASÁG A 18. SZÁZAD ELSŐ FELÉBEN .................................................... 33

INTERREGNUM ÉS OROSZ BEFOLYÁS ..................................................................................................................... 33

TÁRSADALMI BERENDEZKEDÉS ............................................................................................................................ 35

KATOLICIZMUS ................................................................................................................................................ 38

ORTODOXIA .................................................................................................................................................... 39

PROTESTANTIZMUS .......................................................................................................................................... 40

ÁLLAMIGAZGATÁS ............................................................................................................................................ 41

A NAGY ÉSZAKI HÁBORÚ .................................................................................................................................... 44

ÚT AZ ELSŐ FELOSZTÁSIG .......................................................................................................................... 61

A RÖVID BÉKE IDEJE .......................................................................................................................................... 61

LENGYEL ÖRÖKÖSÖDÉSI HÁBORÚ ........................................................................................................................ 63

III. ÁGOST URALKODÁSA ................................................................................................................................... 65

A RZECZPOSPOLITA ÉS AZ OSZTRÁK ÖRÖKÖSÖDÉSI HÁBORÚ ...................................................................................... 66

A HÉTÉVES HÁBORÚ ......................................................................................................................................... 69

„AZ UTOLSÓ LENGYEL KIRÁLYVÁLASZTÁS…” ........................................................................................................... 74

REFORMOK ÉS KONFÖDERÁCIÓK ......................................................................................................................... 75

3

LENGYELORSZÁG ELSŐ FELOSZTÁSÁNAK FŐSZEREPLŐI ............................................................................. 79

„…FÉNYE BIZONYOSAN FELÜLMÚLTA AZ ÉVSZÁZAD VALAMENNYI CSILLAGÁÉT…” ........................................................... 79

II. FRIGYES ..................................................................................................................................................... 79

II. KATALIN ..................................................................................................................................................... 82

MÁRIA TERÉZIA ............................................................................................................................................... 86

MÁRIA TERÉZIA KIRÁLYNŐ FÁJDALMA: LENGYELORSZÁG ELSŐ FELOSZTÁSA (1772) ................................. 88

A FELOSZTÁS ELŐESTÉJE: SZEPESSÉG .................................................................................................................... 88

LENGYELORSZÁG ELSŐ FELOSZTÁSA ...................................................................................................................... 90

HALICS ÉS A MAGYAR KIRÁLYSÁG ELSŐ KAPCSOLATAI* ............................................................................................ 93

A MAGYAR KIRÁLYOK KÜZDELMEI HALICSÉRT* ..................................................................................................... 102

A VÉGKIFEJLET ............................................................................................................................................... 107

GALÍCIA ÉS LODOMÉRIA A HABSBURG MONARCHIÁBAN ........................................................................ 109

AZ ELSŐ KORMÁNYZÓ ..................................................................................................................................... 109

„A NEM KÍVÁNATOS GYERMEK…” ..................................................................................................................... 111

BEFEJEZÉS ............................................................................................................................................... 113

IRODALOMJEGYZÉK ................................................................................................................................ 115

4

Bevezetés

A dolgozat célja

Ha a középkori Magyar Királyság külpolitikai törekvéseit és céljait

tanulmányozzuk, akkor rövid időn belül feltűnhet számunkra, hogy azok bár sok irányba

kiterjedtek voltak, a Kárpátoktól északra található Lengyelországgal kapcsolatban egészen

különleges módon viseltettek, de viseltetnek ma is. A lengyel-magyar barátság feltehetően

ismert mindkét nép gyermeke számára, még ha személyesen nem is találkozott a másik

nemzet fiával. Ezt megmagyarázni és igazolni már többen igyekeztek, de pontos válasz

talán nem is adható. Legalábbis tudományosan kimutatható, minden kétséget kizáró válasz

nem.

Nem hiábavaló azonban a múlt feltárása, hogy könnyebben megértsük, mégis mi

vezethetett ide. Elsősorban, hogy kik voltak azok a személyek, akik megalapozták a közös

jövőnket, illetve melyek voltak azok az események, amelyek sorsfordítónak bizonyultak

utólag, a lengyel-magyar kapcsolatot illetően? Kialakulhatott a mai összetartás, ha csak

egy-egy király vagy főúr szorgalmazza a kapcsolatfelvételt és ápolást, vagy ennél többről

lehet szó? Úgy gondoljuk, hogy a két nép közötti szimpátia nem uralkodói

„megrendelésre” alakult ki, hanem inkább hiszünk egy természetes folyamatban. Ennek a

természetes folyamatnak lehetett nagy segítségére, az hasonló közös történelmi múlt. Ha

pontosabban akarunk fogalmazni, akkor nyugodtan használhatjuk, a „tragédia” szót is.

Sokszor halljuk, hogy a magyar nép panaszkodó, kesereg a múlt fájdalmain és tragédiáin.

Ugyanez elmondható a lengyelekről is, akiket hozzánk hasonlóan meglehetősen sok

szerencsétlenség ért történelmük során. Nem állítjuk, hogy e két népen kívül más ország ne

szenvedett volna sokat Európában, vagy akár az egész világban, de ez a két nép a saját

szenvedésében valahogy mindig áttekintett a Kárpátok túloldalára, ahol rokonszenvet

talált.

Természetesen elfogadjuk a tudományos alátámasztását is a kölcsönös együttérzés

lehetőségének kialakulásról, miszerint a Krápát-medence olyan egységes és természetes

védelmet nyújtott Lengyelország és Magyarország között, amit egyik fél sem kívánt

átlépni. Ha bármelyik fél sereggel átvonult volna a hegyeken, akkor onnantól már

rendkívül nehéz lett volna az utánpótlást megszervezni és így az esetleges területi

hódításokat hosszabb távon megtartani. Sőt, ezt az elméletet továbbgondolásra szánjuk

5

jelen dolgozatunkban. Egy olyan területi egységgel kívánunk foglalkozni, amely iránt mint

tudjuk, mindkét fél érdekelt volt, vagy legalábbis az érdekeltségébe beletartozott. Ez pedig

Halics és Volhínia, a 18. századtól Galícia és Lodoméria.

Halics a lengyel-magyar kapcsolatokban rendkívülinek tekintendő. A 10-13.

században kimondott külpolitikai célként állt mindkét ország előtt - ami nem egyszer

konfliktushoz is vezetett -, majd hosszú időre eltűnt a történelem porondjáról. A Lengyel-

Litván Nemesi Köztársaság része lett, amit jóformán senki nem vitatott évszázadokon át.

Azonban a 18. század fordulatot hoz az egykori Halics életében. Az anyaország egyre csak

gyengült, nagyhatalmi pozícióját elvesztette. Ahol pedig egy ország képtelenné válik

önmagát megvédeni, ott hamarosan megjelennek a számító és tervezgető szomszédok. Így

volt ez a Nemesi Köztársaság esetében is. Három hatalom gyülekezett a lengyel

határoknál: a cári Oroszország, a Porosz Királyság és a Habsburg Monarchia. Az utóbbi

volt a „hazája” a Magyar Királyságnak is, hiszen a török iga alóli felszabadítás ára a

szabadságunk volt. Északi szomszédunk felett pedig gyülekeztek a felhők, ugyanis a

három ország három uralkodója végleg elhatározta magát a lengyel-kérdést illetően. De ne

szaladjunk ennyire előre az eseményekben.

A lengyel és a magyar történelemnek voltak közös pontjai, mint például közös

hadjáratok, vagy közös uralkodó. Emellett több házassági szerződés is köttetett, majd a

Krakkói egyetem megalakulása után magyar nemes ifjak tanultak lengyel honban. Ahhoz

azonban, hogy megértsük Lengyelország felosztását, szükséges bizonyos előzményeket

megvizsgálnunk. Ilyen például a közös uralkodó, Nagy Lajos személye, akinek talán a

leginkább köszönhetik a lengyel nemesek is szabadságjogaik és kiváltságaik megerősítését.

Szent Hedvig, az imént említett Lajos király leánya, aki házasságával egyesítette a Lengyel

Királyságot és a Litván Nagyfejedelemséget. Az ő személyében tisztelik ma is a litvánok

megtérítőjét. Bécs 1683-as ostromában, amikor Thököly Imre a törökök oldalán harcolt,

Sobieski János lengyel király volt az, aki felmentette az ostrom alatt álló várost, és ezzel

meghiúsította Thököly terveit. Láthatjuk, hogy a két ország hatással van egymásra, jóban

és rosszban egyaránt.

Egy ilyen esetet választottunk szakdolgozati témának is, ahol a magyar és lengyel

érdek összetalálkozik. Ez azonban vélhetően a legkirívóbb eset a két nép közös

történelmében, mégpedig Lengyelország felosztása. Az európai mércével is meglepő tettet

- mint már utaltunk rá - a Nemesi Köztársasággal szomszédos három hatalom viszi végbe.

Az egyik azonban magyar jogokra hivatkozva, mintegy „jogos” foglalást hajt végre. Két

6

esetben is. Mária Terézia magyar és cseh királynő a dolgozatunk egyik főszereplője, hiszen

ő volt az, aki az egyszerű rablást igyekezett a megmentő és felszabadító álca mögé rejteni.

Ahhoz azonban, hogy ezt megtehesse, rengeteg tényezőnek kellett olyan módon

alakulnia, ahogy az alakult. A teljesség igénye nélkül igyekszünk ezeket feltárni, hogy

megérthessük mi az, ami szabaddá tette, de egyben korlátozta is a lengyel nemességet,

hogy hogyan jött létre ez a különös állam, ami volt egyszerre „nemesi” és „köztársasági,”

de egyúttal rendhagyó államforma is az európai történelemben? Milyen események

vezettek el oda, hogy a Rzeczpospolita (Lengyel-Litván Nemesi Köztársaság) már nem

tudta magát megvédeni, és a belügyeitől távol tartani az idegeneket? Végül, hogy melyek

voltak azok az események, amelyek a korábban ellenséges nagyhatalmakat egy közös ügy

mögé felsorakoztatta, ami nem más, mint egy jogilag független, önálló állam, háború

nélküli, közös megegyezésen alapuló felosztása.

7

A közös magyar-lengyel király, út a lengyel-litván perszonálunióhoz

Az Anjou-dinasztia törénete magyar földön Károly Róbert (1301/1310-1342)

trónfoglalásával kezdődött. Azonban Anjou király magyarországi színrelépésével szinte

egy időben kezdte országa helyreállítását Nagy Kázmér (1333-1370) lengyel király is. Az

időbeli egyezésen túl több hasonlóság is volt a két uralkodó között, illetve diplomáciai

kapcsolatban is álltak. Egy lengyel-cseh konfliktusban például a döntőbíró szerepét vállalta

Károly Róbert.1

Mint később az kiderült, Nagy Kázmér az utolsó Piast-király volt, de uralkodása

alatt az ország megerősödött: mind területileg, mind pedig a népesség számát tekintve

gyarapodott. A lakosság száma 1,1-1,2 millióról 1,8-2,0 millióra növekedett, míg a területe

a király halálakor 240 ezer km2 volt. 1364-ben Krakkóban egyetemet alapított majd

ugyanebben az évben került sor egy krakkói kongresszusra, hol olyan jelentős személyek

jelentek meg, mint: IV. Károly császár, Nagy Lajos (1342-1382) magyar király, IV.

Valdemár dán király, és Péter, Ciprus királya. A találkozó egész Európában nagy

megdöbbenést váltott ki.2

A dinasztia uralkodásának a végét tehát semmiképpen sem a sikertelenség okozta,

sokkal inkább egy olyan tragédia, ami sokszor szabott már gátat uralkodó házak egész

sorának: nem született trónörökös. „Nagy Kázmér halálával kihalt a Piast-dinasztia

Lengyelországban.”3 Ugyan Norman Davies rámutat, hogy teljes egészében nem halt ki a

dinasztia, de már az 1339-ben megkötött örökösödési megállapodás is vélhetően azért jött

létre, mert a lengyel király nem látta biztosítottnak az ország fennmaradását az oldalág

kezében. A trónöröklési szerződés egyik feltétele az volt, hogy Károly Róbertnek el kell

ismernie Nagy Kázmér igényét a halicsi területekre, de azzal a kitétellel, hogy ha születne

utóda, akkor a területet Magyarország megvásárolhatná. Az ügy azonban előbb

hangsúlyossá vált, mind azt gondolhatták, ugyanis 1340-ben meggyilkolták a halicsi-

lodomériai fejedelmet. A tatár beavatkozás az öröklésbe, egy lengyel-magyar szerződést

hívott életre (a tatárok már Kis-Lengyelországot is fenyegették). A magállapodás

értelmében közösen vállalták Halics védelmét, de mint önálló egységnek. Ezt 1350-ben

1 1335. augusztus 4-én Trencsénben, majd november 19-én Visegrádon került sor békítő tárgyalásokra. A

tárgyaló felek a lengyelek, a csehek és a Német Lovagrend, míg a közvetítő a magyar király volt. Ez volt az

első békés kísérlet a környező országok konfliktusainak kezelésére. Az eredményességét különbözőképpen

ítélik meg a lengyel történetírók. Szokolay Katalin: Lengyelország története. Balassi Kiadó, Budapest, 1997.

28. 2 Szokolay: Lengyelország története. 1997. 30.

3 Szokolay: Lengyelország története. 1997. 30.

8

Nagy Lajos megújította. A területen elindultak a kormányok által is támogatott

betelepülések, amely fejlődést és a magdeburgi jog kiterjesztését vonta maga után, illetve

Lwów (Ilyvó, Lemberg) fejlődését. Károly Róbert tehát kiváló szerződést hozott tető alá,

mellyel mint majd látjuk, az utóda kisebb-nagyobb mértékben élni is tud. 4

Nagy Lajos mielőtt a lengyel trónra ült volna, már (apjához hasonlóan) támogatta a

lengyel királyt hadjárataiban és külpolitikai céljaiban, egy alkalommal még egy keresztes

sereg élén is.5 A lengyelekre veszélyes litvánok ellen 1351-1354 között 3 ízben vezetett

hadjáratot. III. Kázmér betegsége miatt, az első 1351-es alkalommal az egyesült lengyel-

magyar seregeket személyesen a magyar király vezette! A második hadjárat során foglalta

el Halicsot és Lodomériát, - a régi magyar igényekre hivatkozva -, de azt átadta a lengyel

királynak azzal a kikötéssel, hogy ha Lajos mégsem kerül a lengyel trónra (azaz

Kázmérnak utóda születik), akkor a magyar királynak joga lesz érdekét érvényesítenie a

Halicsban és Lodomériában, azt visszaválthatja. Ez később nem következett be, ugyanis

Lajos lett a lengyel király.6

Bár ő volt a király, nem sok időt töltött a Lengyel Királyságban, régensekre bízta az

országot.7 Az egyetlen hosszabb alkalom, egy a Halicsot ért litván támadás alkalmával

volt, amikor is a már Krakkót elérő támadást személyesen vezetett hadával bosszulta meg.

Halicsot inkább tekintette magyar érdeknek, mint lengyelnek, ezért is nevezett ki az élére

„magyar” vajdát, Opuiliai László8 személyében, de az ő eltávozása után is magyar

kormányzók vezették a területet. A király legfőbb célja Lengyelországban, az utódai

trónigényének biztosítása volt. Ezért hívott össze két alkalommal is lengyel rendi gyűlést

(1373 és 1379), ahol kiváltságok és jogok adományozásával ezt el is érte. Vélhetően - ha

közvetlenül is - de ezek az engedmények eredményezték a lengyel nemesi aranyszabadság

4 Nagy Kázmér és Károly Róbert 1339-ben kötöttek megállapodást, miután Kázmér felesége, Aldona

váratlanul utód nélkül halt meg. A szerződésben foglaltak alapján a lengyel koronát Károly Róbert, vagy fia

Lajos örökli, ha Nagy Kázmérnak a későbbiekben sem születne utóda. Ehhez azonban feltétel volt, hogy a

közelmúltban elvesztett lengyel területeket vissza kell szerezniük a majdani uralkodóknak. Szokolay:

Lengyelország története. 1997. 29. 5 A litván-tatár seregek ellen VI. Ince pápa hirdette meg a keresztes hadjáratot cseh, lengyel és magyar

földön, aminek élén vonult Nagy Lajos. Bertényi Iván: Nagy Lajos király. Kossuth Könyvkiadó, 1989. 102. 6 Kristó Gyula: Anjou-kor. In: Engel Pál - Kristó Gyula - Kubinyi András. Magyarország története 1301-

1526. Osiris Kiadó, Budapest, 1998. 88-89. 7 Már 1370-től anyja, a lengyel származású Erzsébet vezette az ország ügyeit, de népszerűtlensége miatt

később ezt átvette Opuliai László, aki egyébként korábban magyar nádor, majd pedig vajda volt Halics és

Lodoméria felett. Egy litván betörés után ismét Erzsébetet helyezte hatalomba Lajos, majd 1380-as halála

után a krakkói püspök egy régenstanáccsal együttműködve vezette az országot. Engel - Kristó - Kubinyi:

Magyarország története 1301-1526. 1998. 90. 8 Norman Davies munkájában „Opolei Władyslaw” formában közli a nevét, mi azonban a magyaros alakot

használnánk jelen esetben, ugyanis bár lengyel volt, mégis a kinevezésével a korábbi magyar nádor a magyar

érdekeket szolgálta mind Halics élén, mind pedig a Lengyel Korona területén. Norman Davies:

Lengyelország története. Osiris Kiadó, Budapest, 2006. 102.

9

kialakulását. A történetírás éppen ezért is sok esetben elítéli és elmarasztalja az Anjou-

dinasztia szereplését (leginkább Lajos uralkodását) a lengyel fejlődés tekintetében. Míg

Eckhart Ferenc egyszerűen csak múló dinasztikus epizódnak, addig mások

megtorpanásnak, sőt, Paweł Jasienica kimondottan - a korábban már megkezdődött -

fejlődési folyamatok megrekedéséért hibáztatja Nagy Lajos uralkodását. Székely György a

városok és a kereskedelem fejlődésével azonban cáfolni igyekszik a teljes sikertelenséget,

míg Norman Davies a meghatározó jelentőségét a korszaknak abban látja, hogy a Lajos

által adott kiváltságok voltak azok, amik segítettek hosszú időn át megőrizni a

függetlenséget. Ellenpéldaként éppen Magyarországot hozta fel, ami szemben

Lengyelországgal, előbb elvesztette az állami önállóságát.9 Jelen helyzetben nincs

lehetőségünk a kérdésben mélyebben elmerülni, pusztán a 18. századi felosztás egyik első

alapvető okát kívántuk bemutatni az olvasónak.

9 Szokolay: Lengyelország története. 1997. 34.

10

A Lengyel-Litván Nemesi Köztársaság megalakulása

Halics 18. századi történelme és sorsának alakulása csak a teljes anyaország, a

Lengyel-Litván Nemesi Köztársaság vizsgálatával érthető meg. Halics területileg csak

nagyon rövid ideig volt önálló. A Rurik-dinasztia ugyan adott önálló halicsi királyokat, de

a soruk igen rövid, ezért a magyar történetírásban nem is nagyon találkozhatunk a halicsi

király kifejezéssel, mint önálló uralkodói címmel (a II. András óta viselt cím a magyar

királyi címmel együtt volt örökletes).

Az európai történelem egyik különös államalakulata, a Lengyel-Litván Nemesi

Köztársaság, más néven Rzeczpospolita. Mint már írtuk, államjogi helyzetének

kialakulásában feltehetően jelentős szerepet játszott Nagy Lajos is, amikor a

Magyarországon megadott kiváltságokhoz hasonló privilégiumokat, a lengyel nemesség

számára szintén rendeletbe foglaltatott. További fontos tényező volt a magyar Szent

Hedvig (Jadwiga) házassága Jagelló Ulászlóval, ami a litvánok megkeresztelkedését, és a

két állam perszonálunióban való egyesítését vonta maga után. Azonban talán még ennél is

nagyobb jelentőségű a Jagelló dinasztia megalapítása, amely később még „a XVI. századi

Európa legtekintélyesebbjei közé”10

is felemelkedett. Ezek tehát mind olyan magyar

vonatkozású okok, amelyek hatással voltak az eseményekre, de még hosszú az út, ami

majd elvezet minket a 18. századra kialakult helyzetig.

A lengyel kultúra és társadalmi berendezkedés elképzelhetetlennek tartotta, hogy

hosszabbtávon egy nő egyedül uralkodjon az ország felett. Nagy Lajos király a kassai

privilégium adományozás feltételeként elfogadtatta a lengyel főnemesekkel, hogy egyik

lánya követi majd őt a trónon, hiszen, fiú utóda nem volt. A királyt politikai döntéseiben

leginkább a trónutódlás biztosítása motiválta. A kedvezőnek tűnő helyzetet 1382-ben -

mikor Máriát önkényesen kinevezte régensnek - elrontotta. Mivel ez mintegy előrevetítette

a király szándékát, ami sértette a lengyel nemességet, akik a szabad királyválasztásra való

jogukat féltették ezért feltett szándékuk volt az unió megszűntetése a két állam között. Ha

Mária ült volna a trónra, ez képtelenség lett volna, hiszen ő és férje, Luxemburgi Zsigmond

volt a magyar trón örököse. Éppen ezért esett a választás, az „országtalan” (a mi

szóhasználatunk - D. P.) Hedvigre, aki ekkor még csak 11 éves volt. Az ő uralkodása

gazdag a lengyel-magyar legendákban, mely a későbbi évszázadokban szintén hozzájárult

10

Szokolay: Lengyelország története. 1997. 41.

11

a két nép testvéri kapcsolatának alakulásához.11

Így a perszonálunió csak 12 évig tartott a

két ország között.

A lengyel-magyar unió ugyan felbomlott, de kilátásba került Lengyelország

számára egy másik, a keleti szomszéddal. Hedviget fiatalsága miatt mindenképpen báb

uralkodónak szánták a lengyel trónra, de házassági szerződése nagy bonyodalmat okozott a

főnemesség számára. Kezdetben ugyan elfogadták az osztrák herceggel, Habsburg

Vilmossal megkötött szerződést, végül mégsem valósulhatott meg az esküvő.

Hedviget 1383 okt. 15-én 10 évesen és 7 hónaposan Krakkóban, Lengyelország

királynőjévé koronázták. A jelenlévők mind elfogadták.12

A boldogságra az ifjú

uralkodónőnek ekkor még minden kilátása megvolt. Kiskora óta tudta, hogy kihez fog

hozzámenni, amivel minden bizonnyal már régóta megbarátkozott, sőt a kor szellemét, s az

uralkodói kötelességtudat jelentőségét ismerve feltehetően még a szerelmi viszony is

kialakult kettejük között. Különösen, hogy a néhai atyja által kijelölt osztrák herceg

műveltségben és érdeklődési körben minden bizonnyal kiváló társa lehetett volna

Hedvignek. Ezt azonban az inkább keletre tekintő lengyel főurak megakadályozták.

A pogány litván nagyfejedelem a 14. század végére felismerte, hogy államát nem

tudja megőrizni a keresztény államok közé beékelődve. Erre megoldást kínált egy

házasságkötés a fiatal Hedviggel. Habsburg Vilmos ugyan nagy ünnepségek közepette

megérkezett Krakkóba (amely akkor német városnak számított, így a lakosság örömmel

fogadta), hogy megejtsék az esküvőt és a koronázást, de a krakkói várnagy elkergette őt.

A már említett lengyel-litván közeledési szándék jóvoltából és Hedvig

beleegyezése következtében 1386. febr. 15-én Jagelló Ulászlót megkeresztelték, majd

három nap múltával sor került az esküvőre, illetve márciusban a közös koronázásra is. A

lengyel nemesség és a litván nagyfejedelem között az egyezség, melyet a fehér-

oroszországi Krewóban írtak alá 1385. aug. 14-én, már Hedvig beleegyezése előtt

megszületett s döntött a házassága jövőjéről.13

A királynő életét a kor nagy szentjeihez

hasonlóan élte. Segített a szegényeknek és az árváknak, járta Krakkó utcáit. Útjait a mai

napig különböző csodák mesélik el. Az uralkodónőhöz való szimpátia több okból is

következhetett. Azon felül, hogy segítette a rászorulókat, az is fontos volt, hogy egy frissen

megtért uralkodóhoz ment hozzá, az ország érdekét szem előtt tartva, saját. Ezt a

11

Szokolay: Lengyelország története. 1997. 35. 12

Davies: Lengyelország története. 2006. 103. 13

Davies: Lengyelország története. 2006. 107.

12

népszerűséget csak rövidesen bekövetkezett halála törhette meg, ha ugyan megtörte.

Kultusza ma is példateremtő a lengyelek előtt.

A krewói unió értelmében a két államot jogilag csak a közös uralkodó személye

kötötte össze, de ez éppen elegendő volt egy közös hadjárat vezetésére. Az unió egyik első

hadjárata Halicsba vezetett 1387-ben. Egészen eddig, a Nagy Lajos által hivatalba

helyezett tisztviselők irányították a térséget, illetve szintén magyar helyőrség tartotta fenn a

közrendet. Őket most eltávolították, s az unió fennhatósága alá helyezték a területet. Halics

ismét gazdát cserélt. Ezen felül lengyel haderők segítették a litvánokat, a független orosz

fejedelemségek elleni hódító harcokban.14

Miután Ulászlónak és Hedvignek nem született gyermeke, a két nemzet nemessége

szükségesnek vélte, az öröklés rendjét pontosan meghatározni. Ezen célból ültek össze, két

külön országgyűlésen, Radomban illetve Vilnában. A lengyel és a litván nemesek

megegyeztek, hogy a jövőben minden döntés csak egyeztetés után születhet. Kimondták

továbbá, hogy Ulászló unokaöccse Witold, élete végéig Litvánia uralkodója marad, de

halála után a trón visszaszáll Ulászlóra, illetve leszármazottjaira. A történelmi jelentőségű

rendelkezés azonban még csak ezután következik: amennyiben az uralkodó utód nélkül hal

meg, akkor a két birodalom és az unió sorsáról közös megegyezéssel döntenek.15

Ez a

rendelkezés már lefekteti azt az alapot, amely később jogosult lesz viselni, a „nemesi

köztársaság” címet. Európában egyedülálló a két különböző, saját nemzetet alkotó

nemesség összefogása és együttműködési szándéka.

„A két országot érintő kérdésekben közös gyűlések összehívására került sor. Ennek

elősegítésére 50 lengyel nemesi nemzetség címere alá vett 50 litván főúri nemzetséget, ez

úton biztosítva kiváltságos jogaikat Litvániában illetve - mint később látni fogjuk - az

egész ország területén.”16

Természetesen a két állam egysége nem volt feltétlenül mentes a

konfliktusoktól. Ehhez már alapvetően hozzájárult, az a különbség is hogy a litván trón

örökletes, míg a lengyel királyság választott volt. Az unió fennmaradásának záloga

azonban a Jagellók újraválasztásán múlott.17

További forrása volt az ellentéteknek, hogy a lengyel főurak mind inkább

igyekeztek hatalmukat és befolyásukat kiterjeszteni, a litván területekre is. Ez nem csak a

gazdasági, de a politikai hatalom megszerzésére is kitűzött céljuk volt. A lengyel nemesek

ezen törekvése érdekében szorosabbra kívánták fonni a szálakat, a keleti Litván

14

Perényi József: Lengyelország története. Gondolat Kiadó. 1962. 57. 15




13

Nagyfejedelemséggel. Ezzel szemben a függetlenségért küzdöttek a litván főnemesek,

akiket ugyan ért egyfajta gazdasági fejlődés, a litván államapparátus folyamatos lengyel

mintára való átszervezéséből fakadóan, de még a 16. század végére is kisebb politikai és

gazdasági befolyással bírtak. A litván köznemesek, ha nem is értettek egyet a lengyel

mágnások törekvéseivel - hiszen integritásukat feltehetően meg kívánták tartani - mégis

hozzájuk fordultak segítségért, ugyanis a saját főuraik ellen önmaguk nem lettek volna

képesek eredményesen fellépni. Eddigi politikai súlyuk jelentéktelen volt, éppen a litván

mágnások gazdasági túlsúlya miatt. Ezen felül a litván köznemesség számára nagyon

vonzóak voltak a lengyel köznemesség által bírt privilégiumok, melyeket ők is szerettek

volna megszerezni. Erre a lehetőséget a már említett lengyel-típusú átalakítások is

elővetítették.18

Így tulajdonképpen a litván állami függetlenségért ténylegesen egyedül

küzdő hazai főnemesség egyedül maradt, az expanzív gazdasági és politikai befolyást

folytató lengyel fő- és köznemességgel, illetve a politikai jogaikért küzdő saját

köznemességével szemben. Ugyanakkor éppen ezek az ellentétek voltak azok, amik

sodorták az államot a szűkebb egység felé. Az egyedülálló és páratlan egység (a maga

sajátos hibáival együtt) az 1569-es lublini unióval lett teljessé.

Az unióhoz vezető hosszú út, 1568 karácsonyán megkezdett országgyűlésen

fejeződött be. A korhoz képest szokatlan rendszerességgel ült össze az országgyűlés, a

megelőző 5 évben már a negyedik szejm foglalkozott az unió kérdésével, így hát nem volt

véka alá rejtve az uralkodó szándéka sem, mindenki tudta, milyen célból ül össze ismét a

szejm. A döntés meghozatalában az egyedüli akadály, a litván főnemesség volt, akik

féltették gazdasági befolyásuk és állami függetlenségük a lengyel mágnásokkal szemben.

A polanizáció egyébként már folyamatban volt, a litván köznemesség és polgárság egyre

inkább ellengyelesedett. A király is hatalmas engedményeket tett a litván nemesség

számára: az ortodox nemesek is megkaptak minden kiváltságot, és lemondott a nemesség

tulajdonjogát csorbító nagyfejedelmi jogairól. Kialakulóban volt a közös lengyel kultúra.19

A király a szejm elé rendelte a két leghatalmasabb litván nemest, Mikolaj

Radziwiłł-t és Jan Chodkiewicz-et, egy korábbi tettük miatt (hatalmukat és befolyásukat

kihasználva bojkottáltatták a döntések meghozatalában a szejmen belül). Az éjszaka alatt

azonban megszöktek, mire a király kemény rendeletet hozott: Podlaisét, Volhíniát és

Kijevet a Lengyel Királysághoz csatolta. A lépés szélsőséges és kemény volt, ami

megmutatta a király egyértelmű szándékát: az unió kérdését nem kívánja tovább halasztani.

18

Perényi: Lengyelország története. 1962. 94. 19

Szokolay: Lengyelország története. 1997. 43-44.

14

Áprilisban megjelentek a legbefolyásosabb, leghatalmasabb litván urak: Ostrogski,

Czartoryski, Sanguszko, Wisniowiecki és elfoglalták helyüket a lengyel szenátusban.

Június 17-én megjelent Chodkiewicz is, és minden litván főúr és nemes nevében, „könnyek

között könyörgött a királynak, hogy ne adja őket a lengyel korona kezére, s ne vesse

gyermekeiket szolgaságba és szégyenbe. Zsigmond Ágost hasonló módon könnyek között

válaszolt: Isten ott lakozik, ahol szeretet van, mert ez az ő isteni akarata. Semmiféle

erőszakkal nem adom én uraságaitokat alávetettségbe. Mindannyian Istennek kell

alárendelnünk magunkat és nem valamiféle e földről való uralkodónak.”20

Chodkiewicz

miután elfogadta az unió ajánlatát a királytól, a szenátus kitörő örömmel ujjongott,

üdvözölték az egységet.

Innentől beszélhetünk Rzeczpospolitáról (köztársaság, nemzetközösség). Magyarul

a legkifejezőbb elnevezés a Lengyel-litván Nemesi Köztársaság, amelyben érzékelhető

számunkra, hogy a „köztársaság” által biztosított jogok csak az ország nemesi rétegeinek

számára volt valóságosak. A térségre jellemző hasonlóságok felismerhetőek, hiszen nálunk

is a nemesség volt az, aki a nemzetet alkotta. Az társadalom nagyobb részét kitevő

jobbágyságot nem tartották a magyarság részének sem. Innentől kezdve tehát egy és közös

volt a király személye (aki választás által, nem pedig öröklés útján kerül a trónra), a

politikai közösség, az országgyűlés illetve közös volt a pénz. A közigazgatást és

hivatalokat azonban külön-külön irányították.21

Az új államalakulat területe

megközelítőleg 815 000 km2, míg lakossága 7-8 millió volt.

22 A nagy mű ratifikációjára

1569. július 1-jén került sor. A ceremónia fennkölt és ünnepélyes keretek között zajlott,

mely hivatott volt mutatni: több évszázadra lefektetett keretek születtek meg Lublinban.23

A dolgozatunk szempontjából jelentős következő eseményeket, a 17. században

találhatjuk, ezért a következő fejezet is erről az időszakról szól.

20




„Az első sorban állva, kezében kalapjával, a papok gyűrűjében Zsigmond Ágost egyesével hallgatta végig

minden aláíró hűségesküjét. Aztán az egész gyülekezetet a Szent Stanisław-templomba vezette, ahol az oltár

előtt térdelve fennhangon elénekelte a Te Deumot." Davies: Lengyelország története. 2006. 133-134.

15

Rzeczpospolita a XVII. században

XVII. századi kudarcok

Alábbi fejezetünkben a Rzeczpospolita 17. századi katonai eseményeit kívánjuk

ismertetni az olvasóval. A kezdeti sikerek után, a Nemesi Köztársaság elvesztette a

helyzeti előnyét, amit az unió kimondása eredményezett. A korlátozott királyi hatalom és a

belső ellentétek mellett gyakorlatilag nem tudott a lengyel-litván közös sereg profitálni, a

nagyszámú lakosságból. Nem volt pénz újabb seregek felszerelésére és kiállítására.

Lengyelország történelemét végigkísérték a szomszédos államok állandó expanzív

külpolitikai cselekményei. Mint dolgozatunk elején említettük, a lengyel-magyar határon

fennálló általános békén kívül ilyen több aligha volt, ha Lengyelország szomszédjait

tekintjük. Állandó támadás érte őket nyugatról a Császárság, északról a Német Lovagrend,

dél-keletről pedig a tatárok részéről. A 17. századra az irányok maradtak, csak a támadó fél

változott meg. Nyugaton továbbra is a Császárság, északon azonban a Svéd Királyság,

keleten Oroszország, míg dél-keleten az Oszmán Birodalom jelentette a veszélyt.

Svédország

A Svédországgal való konfliktus kialakulásához első sorban a Balti-tengerért folyó

küzdelem vezetett. A svéd Vasa-ház adta a lengyel királyt a század elején, III. Zsigmond

(1587-1632) személyében. Kezdetben ez olyan reményt hordozott magában, aminek az

eredménye egy lengyel-litván-svéd perszonálunió lett volna, hiszen a svéd trónörökös is

Zsigmond volt. Apja halála után el is foglalhatta a trónt, azonban sokáig nem volt

maradása. Ebben szereper játszott az is, hogy III. Zsigmond mélyen katolikus vallású

volt,24

ami a protestáns Svédországban aggályokat keltett, hiszen a vallási tolerancia

kérdésében, a lengyelországihoz hasonló rendelkezés25

nem kötötte a király kezét, így a

protestáns főurak ki voltak téve a negatív vallási megkülönböztetés veszélyének. Ezt

megelőzendő még a trónörökös megérkezése előtt összehívtak egy svéd egyházi zsinatot,

24


A lengyel vallásszabadság biztosítéka, az articuli Henriciani és a pacta conventa volt, melyet még Valois

Henrikkel írattak alá elsőként, rövid országlása kezdetén. Ezekben a szerződésekben király mozgásterét

szűkítették, mondhatni teljesen lekorlátozták, illetve vallásszabadságot biztosított az országban. Davies:

Lengyelország története. 2006. 332.

16

ami csak a lutheránus vallást fogadta el. Ezt tetőzte, hogy Vasa Károly herceg nem volt

hajlandó unokaöccse trónra lépését elfogadni, s ezt a koronázáson tudomására is hozta.26

Tárgyalások és harcok kezdődtek, de eredményre nem vezettek. A király

elmenekült az országból, s a hatalom Károly hercegre és egy főúri tanácsból álló

régenstanácsra ruházódott. Rövidesen azonban Károly kezébe került a teljes hatalom, s IX.

Károly (1604-1611) néven a svéd trónra lépett. Kezdve III. Zsigmond királyi hatalmának

megszilárdításából fakadó fegyveres konfliktustól, egészen 1660-ig tartottak a lengyel-

svéd háborúk.

A kezdeti időkben a fő hadszíntér Livóniában volt, amely aztán átterjedt szinte az

egész ország területére. Az 1582-ben az oroszokat kiűzték a lengyelek, de utána a

svédeknek sikerült megtelepedniük Livónia északi részén. Innen kiindulva aztán

hadjáratok egész sorával, rövidesen meghódították egész Livóniát. Ezt azonban még

megelőzött egy III. Zsigmond által vezetett hadjárat, amit a svéd sérelmek nyomán

határozott el, és bár sikerült jelentős területeket elfoglalnia, kiűzni azonban nem sikerült

őket.27

A Gusztáv Adolf (1611-1632) által 1617-1622 között indított hadjárat azonban már

döntő jelentőségű volt, 1621-ben sikerült a svéd királynak Riga városát, majd végül 1626-

ra teljes Livóniát elfoglalnia. Gusztáv Adolf itt nem állt meg és a seregével (mely

jelentősen felülmúlta a lengyelt) beavatkozott a harmincéves háborúba. Ennek oka azon

kívül, hogy az uralkodó magas ambíciókat tűzött ki maga elé, még az lehetett, hogy a

létszámban megsokszorozódott sereget lefoglalja és zsákmánnyal ellássa. Ennek

eredményeképpen, a livóniai csapatait átszállítatta Poroszországba és nekilátott a Balti-

tenger partjának elfoglalásához. Rövidesen egész Lengyelországot elzárta a tengertől ezzel

megbénítva kereskedelmének egy jelentős részét. Az ellentámadások mind sikertelenek

voltak, köszönhetően a gyorsan felépülő svéd támaszpontoknak. Elesett Piława, Braniewo,

Frombork, Elblag és Oliwa. Egyedül Danzig városa tudott egy ideig ellenállni. A tengeri

hadszíntéren jelentősebb hadicselekmény nem zajlott le. 1629. szeptember 26-án az

altmarki békével zárták le a háborúskodást, aminek eredményeként a svédek megtarthatták

a porosz kikötőket, Danzig, Puck és Königsberg kivételével. Emellett kereskedelmi

ellenőrzést nyertek a Visztula felett. Később, az 1635-ben megkötött stumdorfi békében a

svédek visszaadták a porosz kikötőket, cserébe a livóniai uralomért. További rendelkezés

26

„Zsigmond nagybátyja, Károly herceg például a ceremóniába is beleavatkozott (…) nem volt hajlandó

térdet hajtani az új uralkodó előtt, és az ellenállás jeleként a király elé dobta hercegi koronáját.” Davies:

Lengyelország története. 2006. 349-350. 27

Perényi: Lengyelország története. 1962. 100.

17

értelmében IV. Ulászló nem tartott igényt a svéd trónra, a béke ideje alatt.28

Ezzel rövid

időre a háborús helyzet szünetelt, de közel sem ért véget. A jelentősebb küzdelem időszaka

még hátravan, amely minden eddiginél komolyabb veszteségeket fog okozni, mind a két

fél számára.

Az újabb svéd hadüzenet 1655-ben érkezett meg, X. Károly részéről, aki

unokatestvére, Krisztina királynő katolizálása után került a svéd trónra. A célja a királynak

feltehetően az orosz előrenyomulás megakadályozása volt, a kelet-európai térségben.29

Ez

lehetett a valódi indíték, a nagypolitikában viszont arra hivatkoztak, hogy II. János Kázmér

lengyel király még mindig használta címei között a svéd király címét. Ez a korban

elegendő volt egy háború kirobbanásához. Az oroszok azonban félve a svédek

megerősödésétől, fegyverszünetet kötöttek a lengyelekkel. A svédek féltek az oroszok

megerősödésétől, míg az oroszok a svédekétől. Lengyelországot egyértelműen gyengének

tartották, akitől különösebben nem kellet tartani.30

A svéd erők nehézség nélkül jutottak el Varsóig, majd Krakkóig. A városokat rövid

időn belül sikerült elfogalniuk. A lengyel történelem addigi legsúlyosabb háborús

eseménye volt ez, a potop (özönvíz). A svéd haderők özönvízszerűen árasztották el az

országot, melyhez érdekes módon még hazai nemesek is csatlakoztak. Ennek több oka is

lehetett az akkori lengyel helyzet következtében. Egyes nemesek az egyedüli segítséget

látták a svéd királyban, az oroszok ellen. Mások az önálló Litvánia megteremtését várták

X. Károlytól, vagy egyszerűen csak azt gondolták, a trónon személyi változás következett

be, így az új uralkodónak tartoznak hűséggel (II. János Kázmér a Habsburgokhoz

menekült, Sziléziába).31

A lengyel ellenállás azonban rövidesen kibontakozott, legfőképpen a svéd katonák

erőszakossága miatt. A protestáns katonák, a katolikus szenthelyeket meggyalázták, és

ezzel kiváltották a lakosság teljes elzárkózását a svéd uralkodóval szemben. A

legsúlyosabb vétség Jasna Góra pálos kolostorának ostroma volt. A zarándokhely szent és

sérthetetlen volt a lengyelség szemében, ami egyaránt vonatkozott protestánsokra is, nem

csak a katolikusokra, hiszen a vallás váltása sok esetben csak politikai megfontolásból

történt, nem pedig vallásos meggyőződésből. Így Lengyelországban nem volt ritka a

Szűzanya tisztelő protestáns sem. Továbbá a 17. század elejére a katolikus megújulás a

28

Davies: Lengyelország története. 2006. 358-360. 29

„Megrémülve a moszkvaiak előretörésétől, akik az előző évben védelmük alá helyezték a dnyeperi

kozákokat, Károly úgy döntött, hogy megállítja az oroszok terjeszkedését.” Davies: Lengyelország története.

2006. 360. 30

Szokolay: Lengyelország története. 1997. 61-62. 31


18

lengyel területeken óriási sikereket ért el, a nemesség jelentős része visszatért a katolikus

hitre (ennek egyik fontos rész az 1596-os breszti unió, amelyet majd a későbbiekben

tárgyalunk).

A szenthely ostroma tehát egységbe tömörítette a lengyelséget, s a nemesek által

összehívott konföderáció elfogadta a király felhívását (1655. nov. 20.) amely rendi

hovatartozástól függetlenül harcba hívta az ország lakosságát. Emellett már korábban

kibontakoztak a partizán-típusú meglepetésszerű rajtaütéseket végző csapatok

szerveződései. 1656 januárjában János Kázmér visszatért az országba és megindultak a

felszabadítóharcok. Lwówban a király esküt tett a nép sorsának javítása érdekében, ezzel is

igyekezve a lakosságot a harc mellé állítani. Júl. 1-jén már felszabadult Varsó, de csak

rövid időre. X. Károly új szövetségesre lelt, a brandenburgi választófejedelem

személyében, és a főváros augusztusra ismét elesett. Ez az esemény történelmi jelentőségű

Lengyelország számára. Amikor már Svédország elveszti nagyhatalmi státuszát, a

brandenburgi választófejedelmek (később mint porosz királyok) még mindig ott lesznek, és

a 18. század végén levezényelik Lengyelország felosztását.

A két északi országon kívül még II. Rákóczi György, erdélyi fejedelem avatkozott

be a lengyelországi ügyekbe, hiszen mint Báthori-utód igényt tartott a lengyel trónra.

Ennek érdekében több diplomáciai lépést is tett, mind Svédország mind pedig a Habsburg-

ellenes (és ezáltal János Kázmér ellenes) Franciaország felé. X. Károly a hadba lépésért

cserébe fel is ajánlotta a lengyel koronát. A lengyel helyzetet a háború kiterjedése mentette

meg, ugyanis a svédek ellen hadba léptek a dánok. Ez a svéd királyt visszavonulásra

kényszerítette, kiürítette a lengyel területeket. Ennek ellenére II. Rákóczi György tovább

folytatta az előretörést, és bár elfoglalta Krakkót és Varsót is. Erre a lengyelek egy Észak-

Erdélybe vezetett megtorló hadjárattal válaszoltak. Rákóczi elszigetelődött, egyedül maradt

a harcokban. Hátrahagyott seregét a tatárok fogságba ejtették, majd Székelyföldet is

feldúlták. Rákóczi tevékenysége nem csak gazdasági és emberélet tekintetében okozott

károkat, de katonái kegyetlenkedései sokban rontották a lengyel-magyar viszonyt is.32

A svéd-lengyel háborút lezáró béke 1660. máj. 3-án került aláírásra, mely az oliwai

egyezmény nevet viseli. II. János Kázmér véglegesen lemondott a svéd trónról, X. Károly

pedig visszaadta az elfoglalt terülteket, Észak-Livónia kivételével. A határok a háború

előtti állapotban voltak. Az eredmény tehát több tízezernyi emberi élet kioltása, és mély

gazdasági és morális pusztulás a lengyel területeken.33

32



19

Cári Oroszország

Amint a kezdeti harcok Svédországgal a balti térség uralásáért robbantak ki, úgy

Oroszország esetében is fontos tényező volt a tengerre való kijutás. A szorosokért,

kikötőkért és tengerpartokért. A „hatalmi harc nem bi-, hanem tripoláris volt.”34

Három

ország küzdött egymással, folyton szem előtt tartva az alakuló erőviszonyokat és esélyeket.

Ahogy azonban a svédekkel való konfliktus sem csak a balti területekre terjedt ki (Nagy-

Lengyelország északi területére is, illetve a volt Német Lovagrend területeire is, ami ekkor

már a Fejedelmi Poroszország nevet viseli), úgy az oroszokkal sem csak az északi

térségben volt probléma.

A lakosság nemzetisége (jelen esetben inkább nyelve) és a vallása miatt állandó

kérdés volt Ukrajna hovatartozása. Jogilag a Rzeczpospolita része, de gyakorlatilag az

oroszok minden lehetőséget igyekeztek megragadni, hogy ezen a területen terjeszkedjenek.

Külön nehezítette a Köztársaság helyzetét, hogy a lakosság is sok esetben felszabadítót és

testvérnépet látott az oroszokban. Oroszország tehát igyekezett lázadást szítani az ortodox

lakosság körében, a katolikus lengyelek ellen. Erre adott komoly érvet, az 1596-os breszti

unió.

III. Zsigmond hatására az ortodox pópák egy része, kiváltságaik megtartásáért és a

lengyel szabadságjogokért cserébe elfogadta a pápa főségét. Ez különös helyzetet

teremtett, hiszen létrejött egy keleti görög rítusú, a pápával egységben lévő felekezet,

akiknek a megnevezése görög katolikus vagy unitus. Ezt azonban az alsó papság és a

parasztság nehezen fogadta el, és még hosszú idő kellett, hogy ténylegesen elterjedjen az

ukrajnai térségben.35

Oroszország sértve érezte magát, és ahogy Lengyelország is tartotta

magáról az antemurale hivatást, úgy a másik oldalról az oroszok is. Az igazhitűek

védelmezőjeként pedig folyamatosan be is avatkozik a lengyel belügyekbe. Az oroszoknak

mint láthatjuk, több külpolitikai célja is volt, amelyet csak a lengyelek kárára tudott

végbevinni.

A 16. század végén és a 17. század elején is több összetűzés volt a két ország

között, amelynek további fontos oka, a Rurik-dinasztia kihalása volt. Ezt a

történettudomány „zavaros időszak” megnevezéssel illeti. Oroszországban rövid időn belül

34



20

több cár követte egymást, s uralkodásaik rendszerint erőszakos halállal értek véget.

Rettegett Iván halála után a központi hatalom összeomlott, ennek legfőbb oka, hogy nem

hagyott maga után megfelelő utódot. III. Zsigmond kezdetben jelentősen ugyan nem, de

maga is beavatkozott az orosz belügyekbe, amikor támogatta egyik másik ál-Dimitrijt, az

orosz cári hatalomért való küzdelemben.36

Ez a támogatás azonban nem volt jelentős,

hiszen feltehetően saját magának, vagy fiának szerette volna a cári címet, ezzel létrehozva

egy lengyel-litván-orosz perszonáluniót. Ezt az elképzelését több lengyel mágnás is

támogatta (Wisniowiecki, Mniszech), illetve a katolikus egyház is, hiszen lehetőséget

nyújtott volna a katolicizmus terjesztésére, a keleti területeken.37

Ténylegesen a

belügyekbe 1609-ben avatkozott be Lengyelország, amikor Zołkiewski vezetésével lengyel

hadsereg indult Szmolenszk visszafoglalására.

Az éppen aktuális cár segítségért a svédekhez fordult. Nagy meglepetésre a lengyel

erők legyőzték az egyesült svéd-orosz erőket, ezáltal megnyílt az út Moszkva felé. Mikor a

sereg odaért, az orosz bojárok maguk kértek segítséget a lengyelektől, hogy védjék meg

őket a belső konfliktust generáló nemesektől. Ulászlót, III. Zsigmond fiát cárrá koronázták,

Uralkodása azonban nem volt hosszú életű, ugyanis 1612-ben, két évvel hatalomra

kerülése után (még az első évben elhagyta az országot, csak egy lengyel helyőrséget

hagyott hátra Moszkvában) tűzvész, majd felkelés tört ki, aminek következtében Mihail

Fjodorovics Romanovot tették meg Oroszország cárjává. Ennek a legfőbb oka az volt,

hogy időközben a bojárok letettek a lengyelektől kért védelemről és saját maguk kívántak

rendelkezni a trónról. 1632-ben Szmolenszk városért még kirobbant egy kisebb összetűzés,

de azt végül egy „örök időkre” szóló békével zárták, illetve immár mint lengyel király, IV.

Ulászló 20 ezer rubel fejében ténylegesen lemondott az orosz trónról.38

A békesség 1654-

ig tartott csak, amikor is az oroszok rászánták magukat a Bogdan Hmelnyickij-féle kozák

felkelés támogatására. A lengyelek elleni fellépés jól időzített volt, hiszen a svédek is

éppen ekkor támadtak rá a Köztársaságra (a már említett potop időszaka), és így az

harapófogóba került. Ahogy a lengyel ellenállás megszűnt, kialakult egy orosz-svéd

háború, hiszen mindkettő igényt tartott volna a másik által elfoglalt lengyel területekre is.

Ez idő alatt tudott erőre kapni ismét a lengyel ellenállás, János Kázmér vezetése alatt. A

harcok egyre elkeseredettebbé válnak miközben az ukrán kozákság felosztja maga között

Ukrajnát. Hmelnyickij álma egy független Ukrajna volt, aminek érdekében többször

36

Font Márta - Krausz Tamás - Niederhauser Emil - Szvák Gyula: Oroszország története. Budapest,

Egyetemi Tankönyvkiadó, 1997. 163-169. 37


Davies: Lengyelország története. 2006. 364-366.

21

váltotta helyzetét a szövetségi rendszerek között. Nem csak ő, de az ukrán lakosság is

bízott benne, hogy az orosz támogatással ezt sikerül elérni. Mivel ez azonban

kiáltástalannak tűnt, ezért még halála előtt (1657) egy svéd-kozák és erdélyi szövetséget is

létrehozott, de immár Moszkva ellen.39

Sikert azonban nem ért el, sőt az 1667. január. 3-án

aláírt andrusovói békével kettéosztották Ukrajnát. A Dnyeper bal partja Oroszországhoz

került, keleti partja pedig a Rzeczpospolitánál maradt.40

A kezdeti kozák célokkal teljesen

szembemenő eredmény született: Ukrajna talán megosztottabb volt, mint valaha.

Török Birodalom

„Az „északi háromszög” hadakozásaival párhuzamosan a törökök fekete-tengeri

jelenléte miatt létrejött egy „déli háromszög” is. Itt a küzdőtér három oldalán a

Köztársaság, Moszkva és a Török Birodalom sorakozott fel.”41

Való igaz, a törökök

terjeszkedési iránya Ázsiában és a Duna völgyében centralizálódott. Ebből kifolyólag nem

is került sor a 18. század közepéig jelentős lengyel-török harcra. Gyakoribb volt, hogy a

törökök vazallusaként számításba vehető tatárok portyáztak csak lengyel területeken, de ez

akár napról napra is változhatott, hiszen könnyen előfordult, hogy a tatárok az oroszok

ellen indultak csatába lengyel buzdításra, vagy lengyelek ellen orosz pénzen, vagy saját

szakállukra mindenki ellen. Ugyanígy a lengyelek sem indítottak sereget a törökök ellen,

esetleg csak a kozákság fosztogatta a törökök által uralt Moldvát, vagy harcoltak a török

kalózok ellen, sok esetben akár saját költségre is. 42

Az első jelentős hadiesemény a két ország között, Bethlen Gábor Bécs elleni

ostroma kapcsán következett be. A lengyelek bár hivatalosan nem vettek részt a

harmincéves háborúban, a szövetséges Habsburgoknak, mint a katolikus liga egy tagjának

(illetve a császár, III. Zsigmond sógora volt) segítséget nyújtottak, amikor Bethlen Gábor

erdélyi fejedelem ostromolta központjukat, Bécset (1618). Bethlen bosszúból rávette a

Portát, hogy torolja meg a lengyelek közbeavatkozását, mire 1620-ban sereggel támadtak a

Rzeczpospolitára.43

A lengyelek Cecorónál súlyos vereséget szenvedtek, Zolkiewski is

elesett a csatában. Egy évvel később „a hatvanötezer fős lengyel-kozák sereget, amelyet

Chodkiewicz hetman vezetett, a Dnyeszter menti Chocimnál körbefogta a háromszoros

39

Font - Krausz - Niederhauser - Szvák: Oroszország története. 1997. 197-199. 40


Davies: Lengyelország története. 2006. 367 42



22

túlerőben lévő oszmán sereg melyet személyesen II. Oszmán szultán vezetett.”44

A

lengyelek hősiesen ellenálltak, és bár végül a török szultán kért fegyverszünetet, előnyt ez

mégsem jelentett a lengyelek számára.

Évtizedekkel később 1672-ben VI. Mohamed szultán Podóliát rohanta le, aminek

következtében kirobbant a második török háború. A háború megindításának az egyik oka, a

Habsburgok bekerítésére való törekvés, míg egy másik, a rövid ideig uralkodó Michał

Korybut Wisniowiecki45

(1669-1673) házasságának oka: Habsburg hercegnőt vett el. A

háborúba a tatárok is bekapcsolódtak, őket azonban Sobieski megverte. A török fősereggel

nem tudott szembeszállni, így azok képesek voltak rákényszeríteni a lengyeleket, a

buczaczi béke aláírására. Ennek következtében Podólia megmaradt a törökök kezén, illetve

adófizetésre is kötelezték a lengyeleket.46

III. János (1674-1696) néven, Sobieski lett a lengyel király, miután a királyválasztó

szejm (sejm konwokacyjny) megválasztotta. Kezdetben a Fejedelmi Poroszországgal

szemben, illetve a Balti-tenger partján igyekezett ismét pozícióját megerősíteni, de ezt az

európai közvélemény nem támogatta. Ezután álláspontot változtatott a lengyel király, és

egy török ellenes liga létrehozásán fáradozott. Ehhez 1683-ban csatlakozott Ausztria is,

amikor már Bécs alatt állomásozott a török. III. János fővezérsége alatt, mintegy 70 ezer

katonával szétverték a török sereget, s ezzel valójában megkezdődött a magyarországi

felszabadítás is (a lengyel király szabadította fel Esztergomot is, ezen év okt. 27-én). Lipót

igyekezett halogatni a török kiűzését, de az európai közvélemény és különösen a magyar

főuraké immár sürgették a szükséges lépések megtételét. Ebben III. János lengyel

királynak elévülhetetlen szerepe van.

1684-ben csatlakozott a Szentszék, Ausztria és Velence által meghirdetett Szent

Ligához, aminek a feladata a török kiűzése volt Európából. Ez vezetett el az 1699-es

karlócai békéhez, amely a Magyar Királyságot a Bánát kivételével felszabadította a török

iga alól, de Podóliát is visszaadta a Rzeczpospolita számára. Ezt azonban a fő szorgalmazó

III. János már nem érhette meg, három évvel korábban hunyt el. „Élete végéig dúsgazdag

főúrként élt, aki inkább volt magánszemély, mint király (…) katona volt, egy katona összes

ösztönével és korlátaival együtt. Kötelességét vakmerően teljesítette, de ennél tovább nem

ment. Kiábrándult öregemberként halt meg.”47

44


Michał édesapja a legendás Jerema Wisniowiecki (1612-1651) aki megverte a kozákokat. Ő maga

egyébként Vörös-Oroszország vajdája volt. Davies: Lengyelország története. 2006. 375. 46



23

Belső konfliktusok

A Lengyel-Litván Nemesi Köztársaságnak nem csak külső nyomással kellett

megbirkóznia, hanem belső konfliktusokkal is. Ez természetesen igaz minden korabeli

európai országra is, de a Rzeczpospolita azon államok közé tartozott, amelyekre ez talán

fokozottan igaz, ha már csak azt a tényt vizsgájuk, hogy az állam a keleti és nyugati

kereszténység határán feküdt. Pontosítva maga az állam volt a határ (akár csak a Magyar

Királyság), nyugati területe római katolikus, keleti pedig görög keleti, azaz ortodox.

A kelet-európai államok soknemzetiségűek voltak, amely tény eleve magában

hordozta a konfliktusok lehetőségét. Alapvető ellentét is fakadt ebből, hiszen a két nagy

államalkotó nemzetiség (lengyel és litván) a másik rovására kívánta erősíteni befolyását.

Külön szót érdemel a kozákság helyzete, hiszen ők maguk is egy külön nemzetiséget

alkottak, amely egyébként katonai erejénél fogva jelentős befolyással is rendelkezett a

korabeli Lengyel-Litván Nemesi Köztársaságban.

A főurak és nemesek különbözősége elsősorban nem is az etnikai vagy nemzeti

különbségeken alapult, hanem a különböző társadalmi és gazdasági vagy éppen jogi

háttéren. A litván főnemesek a lengyel mágnások elleni küzdelme nemzeti jelleget kapott,

míg azonban láthatjuk majd, hogy a litván köznemesek már inkább közeledtek a lengyelek

felé, hogy elnyerjék jogaikat, és a segítségükkel előnyt kovácsoljanak a litván főurakkal

szemben. Feltételezésünk, hogy ha a litván és lengyel főnemesség között nem lett volna

ekkora különbség (mind társadalmi, mind pedig kiváltságok szintjén), akkor az ellentét

sem éleződött volna ki ilyen mértékben, a két nemzet vezető arisztokráciája között.

Ezenfelül állandó problémát okozott, a külső támadások elleni védekezés

megszervezése, melyhez az erős hátország mellett leginkább egy erős központi hatalom

szükségeltetik. Ezzel azonban Lengyelország nem rendelkezett, éppen a már említett

nemesi kiváltságok következtében. A híres, vagy talán inkább hírhedt nemesi

aranyszabadság korlátozta az állam hatékonyságát, a szomszédos birodalmakkal folytatott

versenyben.

Vallási megosztottság

A Lengyel Királyság megalakulásakor a nyugati, római egyházhoz csatlakozott.

Kezdetben ez komoly nehézséget jelentett az állam számára, ugyanis a német térítők a

gyakorlat szerint, az egyházmegyéket sajátjaik alá rendelték, így azok függetlenségéről szó

24

sem lehetett (ez történt a csehek esetében is, a 10. század végén). Az első keresztény

fejedelem (I. Mieszko) ezt azzal védte ki, hogy a már keresztény hitre tért csehektől kért

térítőket.48

Fia, Bátor (Vitéz) Boleszláv (992-1025), az első lengyel király aki

folyamatosan törekedett a függetlenség fenntartására és térítői munkája jutalmaként 1000-

ben Szilveszter pápa engedélyezte Gnieznóban önálló lengyel érsekség felállítását, így

létrejött a németektől független lengyel egyház.49

Ettől jelentősen különbözik a litván területek helyzete a 10. században. A

történészek jelentős része írja, a litván törzsek sokáig büszkén vállalták, hogy ők voltak

Európa utolsó pogány népe. Felmerül a kérdés, hogy valóban pogányok maradtak, vagy

csak a Német Lovagrend számára volt fontos ezt a véleményt elterjeszteni, hogy

létjogosultságukat a térségben ne kérdőjelezhessék meg. Ne feledjük, hogy később, a

Lengyel-Litván perszonálunió megalakulása után a Lovagrend jelenléte okafogyottá vált,

hiszen a korábban pogánynak tartott állam (legalábbis a fejedelme és udvara) felvette a

római katolikus vallást.

Mindazonáltal a 10. századi meghatározásuk nehéz feladat. Nyugaton a lengyel

állam formálódott, keleten pedig a Kijevi Rusz (Halics is ezen államalakulat fennhatósága

alá tartozott), amely Vlagyimir fejedelemsége (978-1015) alatt a görög-keleti keresztény

hitet vette fel.50

Így tehát a későbbi Litván Nagyfejedelemség déli része értelemszerűen a

görögkeleti kereszténységet vette fel, míg az északi része pogány maradt, egészen Szent

Hedvig és Jagelló Ulászló nászáig. Dolgozatunknak a kezdetekkel mélyebben foglalkozni

nem tiszte, a továbbiakban a 17. századi helyzetet kívánjuk bemutatni.

A 17-18. századi Rzeczpospolita vallási életének megértéséhez mindenképpen

szükséges az 1573-as évhez visszatérnünk. Az lublini unió létrejöttét követő első európai

szemmel nézve is jelentős esemény, az 1573-as varsói (ebben az időben indul meg Varsó

felemelkedése és Krakkó háttérbe szorulása, mivel a lublini unió a litván területekhez

közelebb lévő Varsót jelölte meg központnak) konföderáció nyilatkozata, melyben a

nemesi gyűlés a vallási tolerancia mellett foglalt állást. Míg Európa többi részén

megtalálhatóak a vallási különbségekből fakadó ellentétek, sőt háborúskodások is, addig a

katolikus többségű Rzeczpospolitában megoldást keresnek ennek a kezelésére.

Ebben az időszakban (1572. augusztus 24.) kerül sor a 14. századi Európa egyik

legvéresebb eseményére, amikor is Franciaországban, Szent Bertalan éjszakáján

48



Font - Krausz - Niederhauser - Szvák: Oroszország története. 1997. 17.

25

legyilkoltak közel 20.000 hugenottát a királypártiak. Az esemény Európa szerte

felháborodást váltott ki, illetve bizonyára gondolkodásra és cselekvésre is indította több

nemzet vezetőjét. Lengyelországban egy évvel később, amikor a trón épp betöltetlen,

megszületett a nagy mű, a vallási-tolerancia mintaképe. „Mivel a keresztény vallás

ügyeiben országunkban nagyok az ellentétek, és azért, hogy ezen okból ne legyen

semmiféle széthúzás au emberek közözz, ahogy azt más birodalmakban világosan látni… a

békét magunk között megtartjuk, és a hitben vagy az egyházban való különbözőségek

miatt vérét nem ontjuk senkinek, sem nem büntetjük meg a másikat javai elkobzásával,

becsületétől való megfosztásával, sem tömlöccel, vagy száműzetéssel.”51

Különlegesség,

hogy bár a Szent Bertalan éjszakai vérengzés egyik kitervelője ült a trónra (a már említett

Valois Henrik) de ettől függetlenül a példátlan egyezség meghatározza a lengyel

történelem elkövetkező 200 évét és ezáltal meg köti királyok sorának kezét.

Lesznek időszakok, amikor a lefektetett elvekhez jobban tartja magát az állam, s

lesznek olyanok is, amikor kevésbé. Dolgozatunk szempontjából fontos tény, hogy az

1772-es első felosztás ügyében is jelentős szerepet játszottak a vallási-ügyek kérdései. Az

ortodoxok száma a Köztársaság területén mintegy a lakosság 40%-át tette ki. Halicsban

többséget is alkottak.

Konstantinápoly 1453-as elfoglalásával a fővédnök Bizánci Birodalom megszűnt

létezni. Ezt az űrt a mindenkori orosz cár, vagy éppen az 1054-es egyházszakadás

megszűntetésének céljából a római pápa kívánta betölteni. A 14. század végén több kísérlet

is volt az egyesítésre, de minduntalan sikertelen próbálkozások voltak. Jelentős esemény az

1589-ben megszülető önálló moszkvai patriarchátus, amely innentől kezdve már nyíltan

igyekezett a keleti egyházak élére kerülni (noha a konstantinápolyi pátriárka egyetértésével

jött létre). A letűnt konstantinápolyi pátriárka igyekezett hatalmának és befolyásának

látszatát fenntartani, a moszkvai főpap (a cár minden támogatásával) befolyását

kiterjeszteni, míg a római pápa az egységet próbálta megvalósítani (ezt azonban abban

látta, hogy a pápai primátust elismerjék a görög keletiek).

Ebben a helyzetben néhány, a Litván Nagyfejedelemség területén élő ortodox

püspök (adó megfizetését megtagadva a konstantinápolyi pátriárka felé és félve az orosz

ortodox egyház terjeszkedésétől) a pápához fordult. „Michal Rahoza metropolita, Cyril

Terlecki exarcha és Hipation Potij breszti püspök és egykori várispán vezetésével levelet

írtak a pápának. Ebben minden hittársuk nevében azt kérelmezték, hogy vegyék vissza őket

51


26

a római egyház kebelébe. 1595. december 23-án a Szent Péter-székesegyházban VIII.

Kelemen pápa ünnepélyes mise keretében teljesítette kérésüket.”52

D. Molnár István szerint

ez az unió ellentétben a korábbiakkal (mint az pl. 1439-es firenzei unió)53

nem a keleti

egyházi főméltóságokkal kötött megállapodás volt, hanem fő célja a keleten élő

pravoszlávok folyamatos megnyerése volt. „Az eseményt a Magnus Dominus et laudabilis

nimis kezdetű bulla adta hírül, kijelentve, hogy a bizánciak elfogadnak minden katolikus

dogmát, a pápa főségét, azaz fennhatóságát, de változatlanul megtarthatják teljes rítusukat,

összes szertartásukat, a Julianus-naptárt, papjaik felszentelésük előtt megházasodhatnak, és

megmarad egyházi hierarchiájuk, illetve irányításának nagyfokú önállósága.”

Az 1596-ban befejezett breszti szinóduson megosztottságok között, csak a püspökök egy

része fogadta el a pápai bullát. Az eredmények véghezvitelében nagy szerepe volt III.

Zsigmond királynak.54

Az unió tehát létrejött, de komoly ellenállásba ütközött. Az unitusok (egyesültek)

kisebbségben maradtak, mivel az ukrán és orosz alsópapság illetve parasztság nem volt

hajlandó a „lengyelesítő” (a mi szóhasználatunk - D. P.) mozgalomba csatlakozni. Az

ellenállásban azonban a nemesség és a polgárság is részt vett. Érdemes megjegyezni, hogy

a reformáció jelentősen nem terjedt el az országban. Ennek oka az lehetett, hogy miután a

nemesség elérte célját az egyházzal szemben, tömegesen tértek vissza a katolikus hitre. A

katolikus egyházat nagyobb kár sem érte, de véres hitviták sem alakultak ki. A vallási

felekezet megváltoztatásban sokszor tehát politikai tényezők játszottak szerepet. Azonban

volt olyan eset is, amikor ténylegesen - a korabeli helyzethez mérve – szélsőséges

irányzatok jöttek létre. Ezek közül a legkiemelkedőbb, az ariánus vagy antitrinitárius

(Erdélyben unitárius), azaz szentháromság-tagadó eretnekségek. Ezeknek is

legkiemelkedőbb példája, a Michał Sienicki (1521-1582) által, Rakówban működtetett

akadémia, mely a lengyel testvérek nevet viselte. Az általuk hirdetett eszmék, illetve

kiadatott katekizmus (Jézus Krisztus isteni mivoltának nyílt tagadása) még a protestáns

nyugaton is felháborodást keltett. Még a híres lengyel toleranciát is próbára tette többször.

A lengyel testvérek az egyetlen szekta volt, amit kizártak a már említett varsói

52


A firenzei zsinatot a bizánci császár kérésére hívták össze, ahol megtárgyalták a görögkeletiek számára

nem elfogadott dogmákat, mint a tisztítóhely létezése, a kovásztalan kenyér használata a liturgiában, a

Filique és a pápa fősége. A püspökök csaknem teljes egységre jutottak, az uniót ki is hirdették. Egy keleti

érsek azonban nem volt hajlandó aláírni, sőt visszatérve Bizáncba bojkottálta is azt, a népet fellázítva Róma

ellen. D. Molnár István: Vallási kisebbség és kisebbségi vallás. Görögkatolikusok a régi és a mai

Lengyelországban. Balassi Kiadó. Budapest, 1995. 12. 54

D. Molnár: Vallási kisebbség és kisebbségi vallás. Görögkatolikusok a régi és a mai Lengyelországban.

1995. 17-18.

27

konföderációból is, mégsem mondhatjuk, hogy kiterjedt üldözést folytattak volna velük

ellenük.

A vallásszabadságnak a legfőbb záloga, a nemesi aranyszabadság volt. Így ha

valahonnan ki is tiltották őket, csak kerestek egy velük szimpatizáló nemest, akinek a

birtokán menedékre lelhettek. Így lehetséges, hogy bár 1638-ban a szejm rendelkezéséből

Rakówot bezárták, munkájukat a köztársaság más részén folytathatták. 55

Mindezeket a

lengyel (tényleges lengyel nemzetiségű, többségében katolikus) nemesség és a későbbi

lengyel katolikus történetírói hagyomány a magyarokéhoz hasonló módon értékelték és

egy különleges küldetés eszméjét hirdették.

Ez az antemurale történetfilozófiai felfogás, ami a katolikus hit védelmének

szerepét jelenti. Ahogy Magyarország a törökkel szemben viselte ezt a címet, úgy a

lengyelekre talán még inkább használatos, hiszen észak-keletről a lutheránus svédek és

poroszok, keletről az ortodox oroszok, dél-keletről a muzulmán törökök, míg délről a

kálvinista Erdély vette körül.56

Norman Davies megemlíti, hogy gyakran használnak még

további két kifejezést a lengyelekkel kapcsolatosan, miszerint „Lengyelország mindörökre

hűséges” illetve hogy a „tolerancia mentsvára.” Utal rá, hogy többen állítják a római

apologéták közül: „Lengyelországnak elsősorban azért sikerült kordában tartania a

barbárokat, mert mélyen katolikus ország, másodsorban pedig azért, mert az országban

uralkodód csodás tolerancia nem adott okot belső villongásokra, vagy külföldi

beavatkozásra.” Mindezek után vonja le azt a következtetést, miszerint a kijelentésben

ellentmondás van, hiszen a katolikus köztársaság csak akkor lehetett a tolerancia

mentsvára, ha abban jelentős számban volt jelen a tolerálni való más vallású, ha ők viszont

olyan nagy számban voltak, akkor már nem állja meg az „ízig-vérig katolikus” kijelentés a

helyét, az országgal kapcsolatban.57

Úgy gondoljuk, hogy Norman Davies nem vette

figyelembe az ország nemzetiségi összetételét.

Az „ízig-vérig katolikus” elnevezést mindenképpen csak a tényleges lengyel

lakosságra alkalmaznánk, míg akikkel szemben a tolerancia elvét „gyakorolhatták” az az

országot alkotó egyéb nemzetiségiek. Közéjük sorolhatjuk, a városokban, illetve az északi

területeken (Nagy-Lengyelország északkeleti része) élő német lutheránus lakosságot, a

keleten élő ukrán, orosz, kozák és ruszin ortodoxok, illetve nem szabad megfeledkeznünk,

55


Szokolay: Lengyelország története. 1997. 56-57. 57


28

a nagy létszámú zsidó lakosságról sem (akik jelentős része a Halicsi Fejedelemség

területén élt).

Hmelnyickij-féle felkelés

A nemzetiségi sokszínűségből fakadó ellentétek is jelentősek voltak a köztársaság

életében. Ezek közül is a legkiemelkedőbb talán a kozákság helyzete. IV. Ulászló a

törökök ellen tervezett óriási szabású háborút. Ennek az eredmény a krími tatárok leverése,

és a Balkán felszabadítása volt. Ennek véghezvitelében nagyban számított a kozákok

katonai erejére. „A nagyrészt orosz lakosokból, de nagyszámú szökött jobbágyból, városi

szegényből verbuválódott kozákság Ukrajna szabad területein (Dzikie Pole) remélte sorsa

jobbra fordulását.”58

Korábban Báthori is felhasználta katonai erejüket, a déli végeken. Jogállásukat

leginkább a magyarországi kunokéhoz és hajdúkéhoz, vagy még inkább a székelyekéhez

tudnánk hasonlítani. Katonai szolgálatot teljesítettek, amiért cserébe kollektív jogokat

élveztek, amelyeket igyekeztek a nemességgel azonos szintre emelni. A sereg létszáma

kitette a 30-40 ezer főt is. A nemesek fenyegetve érezték magukat (részben az

irányíthatatlanságuk miatt, részben pedig azért, mert féltek, hogy a király rájuk

támaszkodva megerősíti a központi hatalmat), ezért igyekeztek csökkenteni a sereg

létszámát.

Az első jelentősebb konfliktusra 1637-1638-ban került sor, de ezt egy sokkal

nagyobb, sokkal több áldozatot követelő lázadás követte.59

IV. Ulászló a már említett török

és tatár ellenes tervének megvalósítása érdekében a kozákok vezetőinek küldöttségét

magához kérette, hogy beavassa őket a tervébe. A varsói tanácskozáson ősi jogaikat is

megerősítette, majd közösen megtervezték a hadjáratot. Köztük volt a hamarosan

kiemelkedő Bogdan Zenobi Hmelnyickij (1595-1657) is. A szejm azonban ellenezte a

hadjáratot, különösképpen, hogy időközben meghalt Koniecpolski, akire érdemes lett volna

bízni a hadjárat vezetését. Innentől kezdve a folyamatok felgyorsultak, ugyanis „Vörös-

Oroszország vajdája, Jeremi Wisniowiecki úgy döntött, hogy maga áll a hadak élére. 1647-

ben a királlyal és a szejmmel szembeszállva, a saját birtokairól toborzott 26 ezer ember

élén indult a Krím félsziget felé.”60

58




29

Hmelnyickij személyes sérelmein túl tapasztalta népe, a kozákság nehéz helyzetét

is, hiszen a terjeszkedő ukrajnai birtokosok terjeszkedése a 17. századra elért a kozák

területekre is. A jobbágyság terhe nőtt, a robotot növelték és egyre gyakoriabbak voltak a

visszaélések.61

A kozák hetman elárulva érezte magát, hiszen az ígéret ellenére az ősi

kiváltságaikat sem kapták vissza, így a vörös-oroszországi vajda seregéhez nem hogy nem

csatlakozott, de a tatárok segítségével megtámadta azt (a háború alatt a tatárok többször

váltanak szövetségest, aminek Hmelnyickij maga is többször kárát szenvedi). A felkelés

kirobbant, ami rövidesen egész Lengyelországot érintő háborúvá fejlődött ki.

A helyzeten rontott IV. Ulászló halála, hiszen így a lengyel állam elvesztette az

egyetlen személyt, aki még kontroll-hatással bírt a kozákok felett. Hmelnyickij maga, és a

kozákok is tisztelték a királyt, elismerték uruknak. A kozák fővezér leveleit is mint a király

alattvalója írta alá. Kezdetben tehát a cél nem volt világos valószínűleg még Hmelnyickij

előtt sem. A háborús események azonban odáig vezettek, hogy Ukrajna egy jelentős része

előbb önállósult, majd pedig Oroszországhoz került. Az ősi jogokért való küzdelemből egy

szabad állam reménye bontakozott ki, amely majd rövid időn belül összeomlott. Ettől

függetlenül azonban tény, hogy a Hmelnyickij által elindított folyamatok egy egész Kelet-

Európát megmozgató eseménnyé nőtte ki magát, hiszen az imént említett oroszokon kívül

még részt vettek a háborúban a tatárok, II. Rákóczi György erdélyi fejedelem, Svédország

és Brandenburg-Poroszország. Az orosz hódítás, a svéd potop, a porosz autonómia

elismerése, mind-mind a felkelés következménye. Az ország hanyatlása immár

visszafordíthatatlanná vált, óriási emberi és anyagi károkat szenvedett az egész

köztársaság, a zsidók és a protestánsok üldözése korábban nem látott méreteket öltött (a

Vilnában maradt lakosokat 1655. júl. 28-án a moszkvai sereg válogatás nélkül legyilkolta,

míg a háborúk alatt kb. 100 ezer zsidó halt meg).62

Nemesi aranyszabadság

A nemesi szabadság, a szejm alkalmatlansága lehetett az egyik legfőbb indok, ami

elvezetett a kozákok elégedetlenségéhez, a felkelés kirobbanásához és ez bár óriási

tragédia az állam történetében, mégsem az egyetlen szerencsétlenség, amit a nemesi

„aranyszabadság” számlájára írhatunk. Mit jelent a lengyel történelem számára az 1652-es

év, amikor is elsőnek hangzott fel a „nie pozwolim/pozwalam” egy szejm ülésén?

61

Perényi: Lengyelország története. 1962. 116-117. 62


30

Andrzej Walicki tolmácsolásában a hírhedt liberum veto az alábbiak szerint

hangzik: „arra volt jó, hogy a közösséget érintő döntéseket egyhangúlag kelljen elfogadni,

és hogy véleménykülönbség esetén a kisebbségnek el kelljen ismernie, hogy tévedett, ne

legyen elég egyszerűen alárendelnie magát a többség akaratának…”63

Az elmélet talán a

tökéletes demokráciát célozza meg, az állam egysége érdekében. Azonban tapasztalhatjuk,

hogy a hétköznapokban is milyen nehéz konszenzusra jutni, egészen apró kérdésekben, így

feltételezhetjük, hogy a tárgyalt időszakban sem volt könnyebb. Különösen olyan nemesek

estén, akik saját gazdasági érdekeiket tartják szem előtt, továbbá különböznek nemzetiség,

vallás szempontjából is. Ezen felül lehetett liberálisabb, vagy konzervatívabb felfogású,

hirtelen felkapaszkodott, vagy ősi nemesi családból származású. Voltak bizonyos területek,

aminek nemessége függetlenségre törekedett, vagy éppen más államalakulat részévé kívánt

volna válni.

A különbségek tehát óriásiak voltak, és ez meg is mutatkozott a szejm üléseinek

hatékonyságában. A vétójog ugyanis biztosította az összes jelenlévő nemes számára, hogy

bármikor megakadályozzon bármilyen törvény elfogadását. Ehhez elég volt egyetlen egy

felszólaló, aki vétót emelt. Sőt, bizonyos esetekben ha az adott ülésen éltek a vétó jogával,

akkor az egészen addig hozott döntések is mind semmisnek nyilvánítattak.64

Később a

szomszédos államok is könnyedén alakíthatták a lengyel szejm életét, hiszen elegendő volt

lefizetniük egyetlen nemest, aki él a vétó jogával (egy szavazat átlagosan 50-200 aranyba

került). A kérdés csak az volt, hogy mikor használják ki ezt a gyengéjét a lengyel

államapparátusnak? Miután nyilvánvaló volt, hogy a nagyhatalmi egyensúly már a lengyel

jelenlét nélkül is fenntartható, már elsődleges cél volt az állam megbénítása, az anarchia

fenntartása.65

Ez volt az az eszköz, ami megkötötte a király és a szejm kezét is. Az adott korban

pedig leginkább egy határozott, döntésképes országgyűlésre és széles jogkörrel rendelkező

uralkodóra lett volna szükség, aki képes a sereget megszervezni, a rá szükséges pénzt a

nemességgel megszavaztatni. Míg nem egyszer a király rendelkezésére csupán pár ezer

ember állt, addig egyes mágnások többezres seregeket tudtak kiállítani. Azonban ezzel a

„fegyverrel” már nem is a nemesek, hanem inkább a mágnások éltek vissza, és a

védelméért ők léptek fel a leginkább. Ennek oka, hogy az 1607-es Zebrzydowski-féle

köznemesi felkelés leverése után a mágnásoknak már nem kellett tartaniuk a

63




31

köznemesektől, így az arany szabadság előnyeit, a királyi abszolutizmus kiépítése ellen

tudták felhasználni. Így juthatott el odáig a helyzet, hogy ami korábban a köznemesek

védelmére született a mágnások ellen, az mostanra az utóbbiak legfőbb fegyvere lett a

központi királyi hatalommal szemben.

A köz- és főnemesek harcát tehát az utóbbiak nyerték, és a királynak a kezében

nem volt elég erő, hogy ezen változtasson. 66

Egy esetleges király-köznemes szövetség is

feltehetően kevés lett volna a megerősödött főurakkal szemben, igaz, egy ilyen szövetségre

a társadalmi eltérések miatt eleve kevés esély lett volna. Kialakultak a kiskirályi

rendszerek, aminek fennhatósága alatt az adott mágnás volt az élet és halál ura. Még az

adókivetésről való rendelkezés is kikerült a szejm kezéből, a tartományi gyűlések szintjén

döntöttek róla, ahol a már említett főnemesek és mágnások sokkal könnyebben

érvényesíthették érdekeiket.67

A Nemesi Köztársaság gazdasági helyzete

Az Rzeczpospolita különösen rossz gazdasági helyzetben volt a 17. század elejétől

kezdve, hiszen a folyamatos háborúk kimerítették az országot. Míg Svédország határain

kívül vívta a csatákat (így a hátországot nagyobb károk nem érték), addig Lengyelország

területét szinte már állandó jelleggel dúlták idegen hadak (ha éppen nem külföldi seregek,

akkor belső konfliktusokból eredő katonalázadások). A gazdasági fellendülést csak

hátráltatta a majorsági rendszer megszilárdulása, a jobbágyok örökös röghöz kötöttségének

kialakulása, de a gazdaságra nézve óriási csapást jelentett az 1626-29 közötti svédháború,

amikor leállt a lengyel gabona export, ami pedig a legjelentősebb kiviteli cikk volt.68

Az altmarki béke a kikötők jelentős részét svéd kézen hagyta, és a Visztulán

lebonyolított kereskedelem felett adóztatási jogot nyertek. Ez nem csak a kereskedelmet

vetette vissza, de immár nyilvánvalóvá vált, a szomszédos hatalmakkal szemben kezdte

elveszíteni függetlenségét.69

A század közepén zajló háborúk további károkat okoztak az országnak, mind

lakosságszámban, mind pedig a gazdasági helyzetet tekintve. A Rzeczpospolita területe

1634-ben csökkent több mint 200 ezer km2-rel (990 ezerről 733 ezerre), majd a már

tárgyalt potop következtében a lakosság megközelítőleg 30%-kal. Városok pusztultak el,

66





32

vagy süllyedtek faluk szintjére, sok esetben pedig egész faluk tűntek el. Visszaesett az

export (gabona), és rövid időn belül a lengyel piacot elkezdték átvenni más államok

(Oroszország pl. a gabonaexportot, míg a svédek a rézexportot), de a belső piac sem

működött, hiszen csökkent a felvevőpiac. Mindennek következménye gazdasági

összeomlás, ami következtében 1688-ban leálltak a királyi pénzverdék. A végső teljes

összeomlástól csak a rendkívüli adóemelések mentették meg az országot. Ennek terhét

azonban kizárólagosan csak a jobbágyok viselték.70

70


33

Lengyel-Litván Nemesi Köztársaság a 18. század első

felében

Interregnum és orosz befolyás

A 18. századi Lengyelország utólag visszatekintve, ismerve az eseményeket,

látványosan száguldott a végzete felé, melynek eredménye az első felosztás, majd végül

Európa térképéről való teljes letörlés lett. De vajon érzékelhették ezt az akkor élők is, vagy

voltak olyan jelek, amik akárcsak sejtethették a közelgő vészt?

Európai viszonyokhoz képest nem volt különlegesebb vagy kiemelkedőbb II. Erőst

Ágost szász választófejedelem királlyá választása sem. Az uralkodókat nem a

nemzetiségük alapján, hanem a dinasztiák kapcsolatrendszere és hatalma alapján

választottak. Így elsősorban nem az számított, hogy II. (Erős) Ágost éppen szász volt, nem

pedig lengyel vagy litván, hanem hogy ki támogatta, és milyen diplomáciai kapcsolatok

állnak mögötte.

III. János király halála rendkívül hosszú interregnumot eredményezett. A trónért

több jelölt is indult, energiát és aranyat nem sajnálva. A még mindig óriási kiterjedésű

állam megszerzése érdeke volt több dinasztia számára is. A francia Bourbon-ház igyekezett

saját rokonát, Conti herceget a trónra ültetni, ezzel is beékelve befolyását a Habsburgok hát

mögé. Sejthetjük, hogy ez Lipót császárnak egyáltalán nem volt kedvére. Az ő személyes

jelöltje a szász választófejedelem, I. Frigyes Ágost volt, aki egyébként még katolicizált is a

lengyel trónért. Ebben az esetben egymáshoz közeledett az orosz és az osztrák érdek,

hiszen az I. Péter által támogatott jelölt is Frigyes Ágost volt. Ezzel egy időben

konföderációk is alakultak az országban, melyek egymással harcoltak a két legfőbb jelölt

oldalán.

Oroszország első ízben olyan tevékenyen vett részt a királyválasztásban, ami erősen

megkérdőjelezte a lengyel függetlenség létezését. „I. Péter 1697. június 10-i levelében a

következőket írta a lengyel interrexnek, Michał Radziejowski gnieznoi érseknek:

Mindenkinek emlékeznie kell arra, és tudnia kell Lengyelországban azt - amikor királyt

választanak maguknak -, hogy "a Német császár a Rzeczpospolitával, a velencei

köztársasággal és velünk" a török-tatár ellen "támadó és védelmi szövetségben" áll, de

34

arról sem feledkezhetnek meg a lengyel, litván nemesi választók - figyelmeztetett I. Péter -,

hogy az 1686-os örökérvényű lengyel-orosz béke értelmében "a közös ellenséggel

szemben szövetségre" eskü köti össze a Rzeczpospolitát Oroszországgal. Ezen tények

miatt - noha a királyválasztásba Oroszország részéről semmiféle beavatkozási szándék

nincs - "nem tudjuk nem kijelenteni azt, hogy ha elképzeléseik valamennyi keresztény

monarcha csodálkozására megvalósulnának, akkor nemcsak a Szent Liga, hanem az

örökérvényű békénk is erősen veszélyeztetve lesz" (krepko bugyet povrezsgyon … mir) -

utalt a súlyos következményekre az orosz cár, majd nyíltan, szinte fenyegetőleg az alábbi

"tanácsot" adja az interrex-prímásnak: "Mi Lengyelországban a magunk részéről francia

királyt nem kívánunk látni" (vigyety v Polse nye zselajem), olyat válasszanak, aki "velünk

és a Római császárral jó barátságban és szilárd szövetségben lesz.”71

Az orosz cár több

okból is érdekelt volt, a lengyel királyválasztásba való beavatkozásban: elhatározta mind a

svédek, mind pedig a törökök elleni háborút.

A Szent Liga fenntartásával (melynek tagja volt a Rzeczpospolita is) segítségre

számított a törökök ellen legfőképpen Podóliában, míg a Köztársaság királyára számított a

svédek ellen is (jó tett helyébe jót várj elv alapján, ha trónra segíti a szász fejedelmet, attól

majd támogatást és segítséget várhat) Livónia meghódításában. Oroszország tehát

külpolitikai céljai eszközeként kívánta használni Lengyelországot. Orosz és osztrák

támogatással a szász Wettin-dinasztia került a trónra Lengyelországban annak ellenére,

hogy a Bourbonok által támogatott Conti herceg több szavazatot kapott.

71

Gebei Sándor: Egy sztereotípia nyomában: oroszellenesség a 18. századi Lengyelországban. In.: Aetas.

2003. 3-4. sz.

35

Társadalmi berendezkedés

Az óriási kiterjedésű Rzeczpospolita területileg és népesség számában is

többszöröse volt a Szász Választófejedelemségnek. A 18. század elején, a lengyel állam

területe még a legnagyobbak közé tartozott európai viszonyokhoz mérve is: 733 ezer km2.

Lélekszám tekintetében is hasonló arányokat tapasztalhatunk: a közel 8 milliós

Rzeczpospolita lakossága megegyezetett Nagy-Britannia lakosságának a számával.

Társadalmi struktúráját tekintve, európai trendként megállapítható, hogy minél keletebbre

haladunk, annál inkább kezdetlegesebb a társadalom. A lakosság nagyobb része

mezőgazdasági tevékenységből él, és erősebbek a jobbágy-féle kötelékek. Azonban

különleges sajátossága a Rzeczpospolitának, hogy rendkívül magas a nemesek aránya, az

összlakosságot tekintve.

Akár csak nálunk, északi szomszédunknál is jelentős különbség volt nemes és

nemes között. Számított a birtokolt föl mérete, a család múltja, vagy a betöltött tisztsége.

Jellemző volt, hogy egy-egy korszak az állam életében néhány nagy múltú, vagy éppen

gyorsan feltörő családról szól, akik a királyválasztásban, vagy éppen egy-egy hadjáratban

jól pozícionáltak. A keleti ukrán területeken a szegénység és a földesuraknak való

kiszolgáltatottság meghatározóbb volt. Az itt dúló lázadások és háborúk rengeteg civil

áldozattal jártak.

Az általunk vizsgált halicsi területeken rutén, lengyel és nagy mértékben zsidó

lakosság volt található. Az egész államban lélekszámuk „150-170 ezerről közel 500 ezerre

nőtt a következő századra (18. sz. - D. P.). Ez volt Európa legnagyobb zsidó közössége.”72

A lengyel uralkodó kiváltságokkal segítette a zsidókat, ennek köszönhető a nagymértékű

növekedés, még annak ellenére is, hogy „a Hmelnyickij-felkelés idején súlyos atrocitásokat

szenvedtek.”73

A nemesi köztársaságban a társadalmi berendezkedés is sokban különbözött, a

nyugati szászokétól. A lakosság nagyobb része vidéken élt, de a városok is mély ponton

voltak. A városok elnéptelenedtek, s lecsúsztak a nagyobb faluk szintjére. Az

összlakossághoz viszonyítva 15%-ot tett ki a városi lakosság, ami visszaesés a 16. századi,

25%-hoz képest (azonban még ez sem maradt el sokban nyugathoz képest, hiszen

Franciaország városi lakossága kb. 20% volt). A városok képtelenek voltak talpra állni, a

gazdasági és társadalmi hanyatláson úrrá lenni. Jean Fabre francia történész szerint a

72



36

harmadik rend egyszerűen eltűnt: „gyakran fizikailag is megsemmisült, vagy beolvadt a

parasztságba.”74

A városok képe teljesen átalakult a korábbi helyzethez képest. „Egy

kortárs író így jellemezte a helyzetet a 18. század közepén: „Minden utca egy nyílt mező s

minden tér egy sivatag.”

A városi életforma hanyatlása ebben az időben másutt sem volt ismeretlen jelenség

Közép- és Kelet-Európában, de a Lengyel- Litván Köztársaságban a tünetek szokatlanul

súlyosak voltak.”75

A probléma több rétű, amit nem magyaráz pusztán a háborús pusztítás.

A hanyatláshoz ugyanúgy hozzájárult gyengülő kereskedelem, a szomszédos államok

merkantilista gazdaságpolitikája, az infláció, a kiváltságos nemesek és zsidóság ellentéte a

polgársággal, de akár az adott városon belül is, a különböző társadalmi rétegből származók

közötti ellentétek. Az ellentét eredhetett a származásból, vagyoni helyzetből, vallási és

nemzeti különbségekből fakadóan is. A lengyel köznemesség gazdasági és politikai riválist

látott a városok polgárságában. Folyamatos megszorításokat eszközöltek ki velük szemben

(földvásárlási tilalom, meglévők eladása) mely végül oda vezetett, hogy elérték, a városok

ne (illetve csak Krakkó és Wilno de ők is szigorú keretek között, szavazat nélkül)

vehessenek részt a szejm ülésein. Ennek oka, a hatalom centralizációjától való félelem,

melyhez az uralkodó a városok személyében találhatott volna segítőt. Feltehetően azonban

nem tudtak a nemesek betartatni minden rendeletet, illetve a német jogú (magdeburgi vagy

kulmi) városok egyébként is több kiváltságot élveztek. Helyzetük a magyar szabad királyi

városainkhoz hasonlatos.76

Ami a kis-lengyelországi és vörös-oroszországi területeket illeti: a lengyel és a

német lakosság együttesen fordult az oroszok és az ukránok ellen, és fosztották meg őket a

polgárjog megszerzésének a lehetőségétől.77

Reformkísérletekkel ugyan próbálkoztak a 18.

század második felében, addigra azonban az 1400 város jelentős része még az 1000 fős

lélekszámot sem érte el. Bár a szejm igyekezett lépéseket tenni, melyek lassították a

hanyatlást, de meg nem állíthatták. Említésre méltónak találjuk a zsidó autonómia

felfüggesztését, melynek a célja a polgárság egyesítése volt. Bár úgy tűnt, hogy a városok

visszaszerzik politikai függetlenségüket, a második és harmadik felosztás ezt teljesen

megakasztotta, s a városok a hódító nagyhatalmak ellenőrzése alá kerültek.78

74

Ring Éva: „Lengyelországot az anarchia tartja fenn?” ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 2001. 96. 75


Ring: „Lengyelországot az anarchia tartja fenn?” 2001. 97-100. 77

Ring: „Lengyelországot az anarchia tartja fenn?” 2001. 96. 78


37

„A lengyel-szász perszonálunió két - kiterjedésében, társadalmi struktúrájában,

vallásban (bár Ágost felvette a katolikus vallást), etnikumában és főként a kormányzási

módszereket tekintve - teljesen ellentétes államot kapcsolt egybe.”79

Ezek a különbségek

külön-külön talán nem, de így együtt jelentős szerepet játszhattak az ország sorsának

alakulásában.

„Az abszolutista módszerekhez szokott új uralkodónak minden, a központi

hatalmat erősíteni kívánó törekvése a nemesség elutasításával találkozott.”80

Ezek között a

nemesek között foglaltak helyet a magas rangú egyházi máltóságok, akik között szintén

volt ugyan ellentét, de bizonyos ügyek mögött egységesen tudtak felsorakozni. Ilyen pl. a

disszidens-kérdés.

A Rzeczpospolita nemessége, de a lakosság jelentős része is katolikus volt. Az

északnyugati területeken élő németek voltak protestánsok, illetve a keleten élő ukránok és

oroszok pedig ortodoxok. A másvallásúak ügye, később még nagyon fontos szerepet

játszott a nemesi köztársaság életében. A lengyel történetírás disszidens-kérdésnek hívja

ezt a speciális helyzetet. A 16. században, Erdélyhez hasonlóan, európai mércével is híres

volt a lengyel vallási tolerancia, azonban ezt „a társadalmi, gazdasági és az ezzel együtt

járó morális válság maga alá temette.”81

Az elégedetlenség több szinten növelte a másvallásúakhoz való ellenséges

hozzáállást, melynek a közelmúltban történelmi támpontja is volt. Az egy időben zajló

kozák-orosz-svéd támadások kapcsán, amikor óriási nélkülözés és pusztulás köszöntött az

országba, „sokan Hmelnyickijt és a svédeket az eretnekség miatti isteni büntetésnek

tekintették. A szejm határozata értelmében az ariánusokat száműzték az országból (1658),

sőt kis híján a zsidók kiűzésére is sor került, akik pedig tömegesen szenvedték el a kozákok

erőszakos fellépéseit.”82

Az ukrán lakosság kezdetben a kozákoktól várta a megmentőt, a

katolikus lengyelek ellenében, majd a perejaszlavi egyezményben (kozák-orosz, 1654) is

további támogatót láttak, immár az oroszok részéről is. A svédekkel szemben „különösen

nagy felháborodást váltott ki az a hír, hogy (…) ostrom alá vették a Jasna Góra-i híres

pálos kolostort.”83

A város (Czestochowa) és a kolostor maga szent hely volt a katolikus

lengyelség számára. Ugyanez a protestáns svéd „özönvíznek” a csupán bálványimádás

79






38

központját jelentette. Ez az esemény végérvényesen megpecsételte a protestáns svédek

megítélését a lengyelek szemében.

Összességében tehát ezek az események is, de még sok egyéb is, amit felsorolni itt

most nem kívánunk, oda vezetett, hogy „1673-ban a szejm olyan törvényt alkotott, amely

szerint nemesi kiváltságot csak katolikus személy kaphatott.”84

Az ilyen, és ehhez hasonló

törvények a későbbiekben beavatkozásra szolgáltattak ürügyet, a környező „disszidens-

nagyhatalmak” (a mi szóhasználatunk D. P.) uralkodóinak, ami pedig végzetesnek

bizonyult a lengyelség tekintetében. Azonban fontosnak érezzük megjegyezni, hogy ez

pusztán az ürügy volt. A tényleges ok valójában minden esetben gazdasági nyerség vagy a

terület szerzés lehetősége volt.

Katolicizmus

Már említettük, hogy a katolikus egyház erős és befolyásos maradt, a reformáció

nem ért el olyan eredményeket, mint pl. a Magyar Királyságban. Ugyan volt hatása, de a

katolikus megújulás azt szinte teljes egészében megszűntette. Bár „nemzeti öntudat”

kialakulásáról még nem beszélhetünk, hiszen az jellemzően majd csak a 19. század

közepétől válik ismertté, mégis valami ehhez hasonlót tapasztalhatunk. Mint már

kifejtettük, a három nép három különböző keresztény felekezethez tartozónak érezte

magát. Ebben találták meg identitásuk és nemzetük. Viszont a három vallásból fakadó

különbség magában hordozta a kormányzásban való különbséget is.

A katolikus egyház elfogadta ugyan a királyt, és Istentől származtatta hatalmát, de

vallotta a lelki hatalom főségét, a földivel szemben. Ennek következménye az volt, hogy ha

a király a katolikus hagyománnyal, vagy értékrenddel ment szembe, akkor gyakorta a

püspökök voltak azok, akik a konföderációk, ellenzéki csoportulások élére álltak. A

jelentős családokban (de a felemelkedni akarók esetében is) a karrier egyik útja, az egyházi

pálya volt. Az egyházi vezetők (lévén a Rzeczpospolitában a szekularizációról, illetve az

állam és az egyház szétválasztásáról még szó sem volt) szinte minden esetben, egyben

világi vezetők is voltak. A nemesek megszokták, sőt joguknak érezték az ellentmondás

lehetőségét, ha a lengyel katolikus hittel valaki szembehelyezkedett, azonban sok esetben

egy saját maguk által fenntartott eszmerendszerhez voltak hűek, ami ugyan viselte magán a

katolikus egyház tanítását, de ugyanúgy a misztika és a babonák jegyeit is. Ebben a

84


39

társadalmi és kormányzati válságban a fő kiinduló pont a lengyel kis- és középnemesség

számára a szarmatizmus.

„A szarmatizmus ideológia és életstílus. Az ó- és középkorban a Volga és a

Visztula között élő nomád szarmatákat tekintette őseinek a lengyel, magának dicső múltat,

mítoszt kreáló közép- és kisnemesség. (Nálunk hasonló volt a hun örökség.) A

szarmatizmus a nemesek magasabbrendűségét, uralkodási jogát és kulturális különállását

hirdeti, a nemesi múltat és demokráciát idealizálja.”85

Az identitás alapja tehát a nemesség,

ősiség, a harcos római katolikusság, ami idővel a másvallásúak és népek iránt érzett

ellenszenv gyökere is lett. Ez a régi elvűség, konzervativizmus tehát nem nyújthatott túl jó

táptalajt, II. Erős Ágost király számára, az uralkodás kezdetén.

Ortodoxia

A keleti területeken élő ortodox lakosság ukrán és orosz nemzetiségű volt.

Számukra a kormányzat maga az uralkodó volt. Az orosz történelemben tapasztalhatjuk,

hogy ha egy cár zsarnok is volt, a nép maga ragaszkodott a „jóságos cár” képéhez, és az

általa véghez vitt népsanyargató rendeleteket pedig inkább a főnemesek befolyásának

tekintették. Még a leginkább zsarnok cárokról is maradtak fent szeret teljes mesék és

legendák. Ez abból ered, hogy a mélyen vallásos ortodoxok számára az első ember Isten

után nem egy pápa - vagy az ő esetükben pontosabban pópa - állt, hanem a cár. A cár volt

az, aki ha nem is a szó szoros értelmében, de vezette az egyházat, hiszen az egyházi

vezetők alá voltak rendelve.

A keleti népekre jellemzőbb volt az egyfajta papi-uralkodó szerepkör. Ebből

kifolyólag a nemesi ellenállás is sokkal erőtlenebb volt, mint a katolikus nemesség

körében. Elfogadták, és elismerték a cár felsőbbségét mind a lelki, mind pedig a világi

hatalom tekintetében. Ezt még az sem változtathatta meg, hogy I. (Nagy) Péter után több

ízben is női uralkodó állt az ortodoxok élén. A cár személye szent és sérthetetlen volt.

Különösen fontos tényező volt az ortodox önazonosság számára, hogy az orosz cár

saját magát (de a nép is) a bizánci császár örökösének, ezáltal a teljes görög egyház

vezetőjének tartotta. Ahogy egykor Rómából átkerült a központ Konstantinápolyba, úgy a

város 1453-as török általi elfoglalásával immáron Moszkvába került. Ez azonban azt is

jelentette, hogy az igaz hit (ortodox = igazhitű, hithű) védelmezője az orosz cár lett,

aminek igyekeztek is minden alkalommal hangot adni. Így eshetett meg, hogy a

85

http://szlavintezet.elte.hu/szlavtsz/slav_civil/lengyel-irodalom.htm (utolsó letöltés: 2013-03-07)

http://szlavintezet.elte.hu/szlavtsz/slav_civil/lengyel-irodalom.htm

40

Rzeczpospolita területén élő ortodox lakosság bár a lengyel király alá tartozott jogilag,

mégis nagyobb egységben érezte magát a cárral, ennek következtében a szomszédos állam

beavatkozása számukra inkább volt felszabadítás, mint megszállás.

Protestantizmus

A protestáns társadalmak a kezdetben („reformáció évszázadában”) egy

demokratikusabb berendezkedés ügyében léptek fel mind a világi, mind pedig az egyházi

hatalmakkal szemben. Valójában a svájci „Kálvin-modell” is teljes egészében Kálvin

személyes befolyása alatt állt, névlegesen mégis egy egyenlő presbiter tanács vezette a

várost, akiket a város lakossága választott. Angliában is a parlamentáris monarchia

létrejöttének egyik feltétele, a katolikus egyház befolyásának csökkentése volt, VIII.

Henrik által. Az egyház ellenes mozgalom beteljesedésének az államok, államalakulatok

életében azonban hosszabb utat kellett bejárnia. Ahogy korábban megállapítottuk, hogy az

uralkodók a nemesek felekezeti hovatartozásuk miatti megosztottságukat saját javukra

fordítva kihasználták. Sok esetben ezt úgy, hogy a „szövetség” egyik oldalára álltak, azzal

az erőegyensúlyt átbillentve a választott oldal javára.

A magyar és az európai történelemben a Habsburg uralkodók híresek voltak

katolikus vallásosságukról, a katolikus megújulás érdekében végrehajtott rendeleteikről.

Ezért lehetett sikeres a rekatolizáció, a 16. században. Ellenben a német területeken élő

fejedelmek, gyakran a pápával szemben álló konfrontáció és a szekularizáció miatt inkább

a protestáns nemeseket támogatták. A támogatásukat azonban nem adták ingyen, csak jó

szándékból, és semmiképpen sem vallásos meggyőződésből. Az uralkodók, fejedelmek

támogatásától függő nemesek így ugyanabba a helyzetbe kerültek, mint előtte voltak: a

harcukat támogató úrnak szinte hűbéri hűséggel tartoztak. Mivel azonban elvesztették az

állam felett is hatalmat gyakorló (legalábbis próbáló) vallás nyújtotta szabadságot, így az

egyedüli uruk immár a protestáns fejedelem vagy király lett.

Ez egyenes úton vezetett a protestáns államideálhoz, a központosított hatalomhoz,

melynek élén egyeduralkodóként állt a fejedelem, vagy a király. II. Frigyes állama a

legjobb példa erre. Önmagát „az állam első felelős szolgájának” nevezte. Az állam volt az

első, a cél és a hivatás. Ezzel a tettre készséggel foglalta el a trónt, 1740-ben, s nem is

késlekedett a cselekvésben. „Poroszország ifjú királya, alighogy értesült VI. Károly (III.

Károly néven magyar király - D. P.) császár haláláról, hadüzenet nélkül benyomult

Sziléziába, jóllehet semmi joga nem volt az osztrák tartományra. A fő az, hogy elfoglaljuk

41

a területet, a jogászok utóbb majd találnak rá indokot - vallotta II. Frigyes.”86

Bár a porosz

uralkodó talán inkább a „protestáns-államférfiúság” egy szélsőséges típusa („Anti-

Machiavelli címen vitairatot írt Machiavelli tanai ellen. Erről a királyi könyvről mondotta

Hegel, hogy "a király és könyve sokkal machiavellistább, mint az igazi Machiavelli”87

),

mégis jelleméből betekintést nyerhetünk az protestáns uralkodó-ideálra. II. Erős Ágost

ugyan korábban élt mint az említett II. Frigyes, viszont a szász protestáns környezetből és a

társadalmi berendezkedésből adódóan az abszolutisztikus uralkodói rendhez szokott hozzá,

s ezt is kívánta képviselni uralkodása során, a lengyel trónon. Ez komoly ellenálláshoz

vezetett a lengyel nemesség körében.

Államigazgatás

Ugyanakkor talán mégis a kormányzásban, kormányzatiságban rejlett a

legmélyebb, legnagyobb különbség. A nyugati rendszerek általában, de a német területek

mindenképpen abszolutista jellegűek voltak. A pápai tekintély visszaszorulása

kapcsolatban állt az uralkodók hatalmuk központosításának törekvésével. Ehhez segítségül

szolgált nekik a reformáció, ami kikezdte az egyházi tekintélyt, és új alapokra helyezte

annak szerepét. Az uralkodók a vallás miatt pártokra szakadt főurakat egymás ellen

hangolhatta, s őket meggyengítve, saját maga kovácsolhatott belőle előnyt. A

szekularizációval növelhették saját hatalmuk, vagy éppen újabb hűséges családokat

állíthattak maguk mögé. Az európai politikai felállás korábban is gyakran változott, de a

18. század elején ez még képlékenyebbé vált. A politikai bizonytalanság pedig az

uralkodónak kedvez. A Nemesi Köztársaságban ez másként hatott.

A nemesség ellen vívott küzdelmeket nehezítette a király számára, az idővel

fokozatosan meggyengült jogköre. A királyválasztás már a Jagelló-dinasztia korában is

jelen volt, de egészen 1573-ig a királynak lehetősége volt még életében elfogadtatni az

utódját. Megfelelő esetben tekintélyével tudta befolyásolni a választás végeredményét, így

bár elméletileg a királyválasztás volt érvényben, gyakorlatilag a folyamatos trónöröklés

valósult meg. Ennek és sok más jognak vetett véget 1573-ban „Articuli Henriciani,” melyet

Valois Henrikkel, mint koronázási esküt írattak alá. A meglehetősen rövid ideig trónon

lévő király ezzel a rendelkezésével jelentősen csökkentette a királyi jogköröket, és

erősítette a nemesség helyzetét. Ezzel ugyanis a királyválasztás és más korábbi királyi

86

Heller, Mihail: Az Orosz Birodalom története. Budapest, Osiris Kiadó, 1996. 318. 87

http://mek.oszk.hu/01300/01391/html/vilag035.htm (letöltve: 2013-03-07)

http://mek.oszk.hu/01300/01391/html/vilag035.htm

42

jogok a szejm kezébe kerültek. Emiatt és más korábbi határozatok miatt, a 18. századra a

király már nem vethetett ki adókat, nem hozhatott törvényeket, de hadügyi kérdésekben

(mint hadüzenet és béke) sem dönthetett a szejm beleegyezése nélkül. Az

igazságszolgáltatásban jelentősebb tényezőt nem játszott, ugyanis a szejmikek választották

a törvényszéki ülnököket. Sem kegyelmet, sem amnesztiát nem adhatott. A szejm

beleegyezése nélkül nem házasodhatott, a nemesi felkelést nem hívhatta össze, azonban ha

ezeket megszegte, a nemességnek jogában állt fellázadni. Több esetben még a külföldre

való utazást is megtiltották az uralkodó számára. A szejmet azonban továbbra is ő hívta

össze és oszlatta fel, vétójoggal rendelkezett a törvényhozásban, és a ratifikált törvényeket

az ő neve alatt tették közzé. Adományozhatott és a külföldi követeket fogadhatta.88

Az Európa szerte híres nemesi ellenállás eszközei egyben a fejlődés akadályainak is

bizonyultak. A lengyel nemesség ragaszkodott a szabadságjogaihoz, amik a függetlenséget

és az „ellenállási lehetőséget” biztosították, de egyben akadályozták a fejlődést és a

szükséges társadalmi átalakulást is. A lengyel-litván szejm a szenátusból (felsőház) és a

„követek házából” (alsóház) állt.

A szenátus jogköre messze alulmaradt az alsóházétól, hiszen nem rendelkeztek

törvénykezdeményezési joggal, sem határozathozatali joggal és az alsóházban hozott

döntéseket nem módosíthatták és nem vétózhatták meg. Döntéseik többségi szavazás útján

születtek. A szenátus 139 taggal működött, melynek vezetője a prímás, a mindenkori

gnieznoi érsek volt, a tagságot pedig legfontosabb tisztviselők adták, mint a római

katolikus püspökök, a vajdák, a várnagyok és a miniszterek.89

A király általi kinevezés

élethossziglan tartott, de egyszerre csak egy szenátusi tisztség viselése volt megengedett.

Az alsóházi követek összetétele sokkal bonyolultabb volt. Létszámuk pontosan nem

határozható meg, ugyanis a Porosz Királyságnak jogában állt bármekkora számú követet

küldenie, igaz ők mindössze csak egy szavazattal rendelkeztek. Átlagos létszám a 170 fő,

amely a vajdasági, megyei és járási közgyűlések, azaz a szejmikek delegáltjaiból tevődött

össze. Fontos eszköz a kezükben, hogy élhettek a liberum veto jogával. Amint arról már

írtunk, többek között ez okozta a lengyel törvényhozás és társadalmi átalakulás késését.

88


A Köztársaság öt legfontosabb tisztségét betöltő személyek voltak a miniszterek: nagymarsall, udvari

marsall, kancellár, alkancellár és a kincstárnok. A tisztség életük végéig szólt, ugyanakkor eladhatóak voltak.

Ha a király is beleegyezett ők maguk is eladhatták. Ring: „Lengyelországot az anarchia tartja fenn?” 2001.

139.

43

1736-1763 között csupán egy országgyűlést fejeztek be sikeresen. Komolyabb társadalmi

változás nem is történt a vétójog 1768-as szabályozásáig.90

A lengyel nemesi ellenállás másik legfőbb eszköze, a konföderációk „alkalmazása”

volt. A szejmen meghiúsult javaslatok megvalósításának érdekében tömörültek a nemesek

egy érdekképviseleti szervezetbe, úgynevezett konföderációba. Ha a liberum veto, vagy

bármi egyéb miatt egy-egy törvényjavaslatot nem fogadott el az országgyűlés, akkor az azt

támogató nemesek megalakították saját konföderációjukat. A csatlakozás önkéntes volt, és

miután beléptek, közösen döntöttek a célkitűzésről és hűségesküt tettek, melyben

kijelentették, mindaddig fenntartják a konföderációt, amíg a kitűzött célt el nem érték. Ha

ezt sikerült teljesíteni, akkor az adott konföderáció automatikusan felbomlott. A rendszer

eredetileg a nemesség közvetlen, demokratikus joggyakorlatát segítette elő, azonban a 17.

századra már inkább az uralkodó ellenes fellépés leghatásosabb fegyverévé vált. Így

megkülönböztethetünk „ellenzéki konföderációt” és „generális konföderációt”. Az előbbi

mint már írtuk, a központi hatalom ellenes szervezkedést jelöli, míg az utóbbi elnevezést

akkor használhatjuk, ha az egész Korona, vagy Litvánia területén bír támogatókat. A kettő

egymást nem zárja ki teljes egészében, de az ellenzéki konföderációra jellemzőbb, hogy

mágnások egy szűk csoportja alkotja.91

De mégis mi lehet az, ami ide vezetett? Elegendő volt a lengyel belpolitika válsága,

a társadalom megosztottsága az ország hanyatlásához? Mi lehet az oka annak, hogy az

ország megmentéséért nem tették félre önös érdekeiket a nemesek? Ennek oka az lehet,

hogy az ország ügyeiért nem csak saját maga felelt. „Az európai és lengyel

történettudomány a Lengyelország felosztásaihoz vezető út kiépítésében egyaránt

Oroszország meghatározó szerepét szokta általában kiemelni, mindenekelőtt azt

hangsúlyozva, hogy az orosz hatalom a 17. század végétől kezdve, de főleg a 18. század

első felében protektorátusi politikájával megakadályozta Lengyelországban az átható

társadalmi, gazdasági és vallásügyi reformokat, és tudatosan a lengyel állam gyengítésén

munkálkodott.”92

A környező nagyhatalmak mind igyekeztek saját befolyásukat növelni,

érdeküket érvényesíteni a romokban heverő országban, amiben komoly szerepet játszott, a

század elején kirobbanó nagy északi háború. Majd láthatjuk, hogy kezdetben a lengyel és

az orosz uralkodó szinte még egyenrangú félként lép be a háborúba, míg az 1721-es béke

aláírásakor már csak egy győztese van a háborúnak: Oroszország.

90



Soós István: A lengyel anarchia, Lengyelország felosztásai (1772, 1793, 1795). In.: A kora újkor története,

szerk.: Poór János. Osiris Kiadó, Budapest, 2009. 179.

44

A nagy északi háború

A 18. század elején kirobbanó háborúnak egyik főszereplője a Rzeczpospolita lett,

különösképpen amiatt, hogy a svéd-ellenes szövetséget II. Ágost hozza tető alá:

Rzeczpospolita, Dánia és Oroszország. A lengyel királyt kötelezte a koronázásánál tett

eskü, amelyben megígérte, hogy visszaszerzi a régen elvesztett területeket. Ezen nem csak

Kameniec Podolski-t és Podóliát értette, hanem Sziléziát, Moldvát, de még Havasalföldet

is („szarmata birodalom”)! Ehhez megfelelő hátteret a szász-lengyel perszonálunió

megerősítése, reálunióvá tétele jelenthetett volna. Ehhez azonban szükség volt a területek

összekapcsolására is, hiszen a keleti lengyel és a nyugati szász területeket elválasztotta két

hatalom: a poroszok és az osztrákok.

A legnyilvánvalóbb az egyébként is, korábban lengyel kézben lévő Szilézia

megszerzése lett volna, Ausztria ellen azonban nem volt elég ereje a Köztársaságnak.

Ebből kifolyólag tekintett Livónia és a Balti-térség, ezáltal Svédország felé, melyre az

orosz cár is szívesen hajlott, lévén nem csak a déli meleg tengerre, de az északira is

igyekeztek kijutni.93

Az első lépést azonban II. Ágost tette meg, aki hadüzenet nélkül

támadta meg Svédországot. Azonban a nagyobb hiba a részéről nem is ez volt, hanem az,

hogy önmaga döntése nyomán tette ezt, előtte a kérdést nem vitte a szejm elé. Így jogilag

nem is a Rzeczpospolita támadta meg Svédországot, hanem csak II. Ágost.94

Miután I. Péter időlegesen lezárta a déli háborúját a törökökkel, nyomban neki is

fogott az északi hadviselésnek, a béke hírének megérkezését követő napon már hadat is

üzent Svédországnak, majd három nap múlva 1700. aug. 12-én megindult seregeivel Narva

ellen. A háború elhúzódásának oka sok esetben az uralkodók elbizakodottsága volt. Még a

háború elején a svéd király, XII. Károly egy hirtelen lépéssel elfoglalta Koppenhágát, ezzel

Dániát kiütötte a szövetségből. A 18 éves svéd uralkodót a kezdetben egyértelműen

alábecsülték. Ennek oka egy csúfos vereség lett, amit I. Péter szenvedett el. XII. Károly

hirtelen csapott le az orosz főseregre, és 8 ezer fős seregével legyőzte a több mint

négyszeres túlerőben lévő oroszokat. A veszteség orosz részről óriási volt, a sereg harmada

elveszett. A svéd király azonban nem üldözte a menekülő cári sereget, hanem figyelmét

innentől inkább a Rzeczpospolitára szegezte, mivel tévesen ítélte meg az erőviszonyokat,

és a lengyel királyt tartotta veszélyesebbnek. Ez idő alatt I. Péter felkészülhetett a bosszúra.

93


Gebei Sándor: Az erdélyi fejedelmek és a lengyel királyválasztások. Doktori értekezés. 2004. 165.

45

Miután Oroszországot időlegesen megbénította a svéd hadigépezet, Lengyelország

ellen vonult. A lengyel király dolgát azonban nem csak a szövetségesek hiánya, hanem a

belső konfliktusok is nehezítették. A szász konzervatív evangélikusok már eleve

ellenségesen viselkedtek a királlyal, mivel katolicizált, a lengyel trón megszerzése miatt.

Sőt, felesége nem csak hogy megmaradt evangélikus hiten, de a Rzeczpospolita területére

egyszer sem tette be a lábát, lengyel királynőnek sem koronázták meg. A koronázás

időszakában a lengyel hadsereg még jóval nagyobb volt a szászokénál, ami két veszélyt

hordozhatott magában: a király felhasználja a katonai erőt abszolutisztikus hatalma

kiépítésére, és a katolikus megújulás támogatására. Ezzel szemben a lengyel nemesség sem

lehetett teljesen elégedett, hiszen tartottak a király által behívott szász hivatalnokoktól,

ugyanis az uralkodó igyekezett magát körülvenni korábbi bizalmi embereivel, hogy az ő

segítségükkel építse ki abszolutista hatalmát. Ring Éva öt pontban sorolja fel a szász

uralkodó tervét, lengyelországi hatalma megszilárdítására vonatkozóan. Olyan feladatokat

említ meg, mint „a lengyel rendi intézményeket szász mintára” átalakítani, „fokozatosan

fel kell számolni a lengyel hadsereget, közös irányítás alá helyezve a szásszal,” de az

állomásoztatásnak Lengyelországban kell megtörténnie, szász nemeseket birtokhoz és

hivatalhoz juttatni a Köztársaságban, közös határokat megteremteni és a „közelíteni kell

egymáshoz a két ország gazdaságát.” Láthatjuk tehát, hogy az erősebb központi

hatalommal rendelkező szász mintát kívánja meghonosítani Lengyelországban.95

A svéd hadsereg már 1701-ben könnyedén győzte le a gyenge lengyel-orosz

ellenállást, így megismétlődni látszott a korábban sok szörnyűséget hozott potop. Bár az

oroszok éppen erőt gyűjtöttek, I. Péter némi katonai támogatást igyekezett nyújtani,

aminek legfőbb célja az volt, hogy a svédeket lengyel földön tartsa. Károly elfoglalta

Varsót, majd 1702-re eljutott Krakkóig. Miután meglepetésszerűen ismét legyőzött egy

orosz sereget, szász földre indult, és otthon győzte le II. Ágostot.96

Ekkorra már érvényben

volt a detronizáció, amit már csak a királlyal kellett aláíratni.

XII. Károly miután elfoglalta Varsót, szerette volna bebiztosítani a svéd

fennhatóságot Lengyelországban. Erre a legjobb módszernek egy svéd-barát király ültetése

volt a trónra. Talált is támogatókat, legfőképpen a szász- és németellenes nemesek köréből.

A gnieznoi érsek, és a korábban trónra pályázó Stanisław Leszczynski kész volt támogatni

a svéd királyt. Az ürügy a következő volt: II. Ágost a szejm tudta nélkül, azaz az

alkotmányt megsértve támadta meg a svédek fennhatósága alatt lévő Livóniát. Varsóban

95



46

összeült egy konföderáció, melyre várták a királyt is, hogy számoljon el tettével, de miután

ő kitért a felelősségre vonás alól, 1704. február 24-én megfosztották trónjától, ezzel

lehetőség nyílt a svéd-lengyel béke megkötésére. Ugyanezen év április 16-án a gnieznoi

érsek deklarálta az interregnumot. Májusban megalakult a sandomierzi konföderáció, ami

orosz támogatással, II. Ágost mellett, és a svédek ellen foglalt állást. Míg Varsóban 70,

addig Sandomierzben 100 képviselő jelent meg, és próbált dönteni az ország sorsáról. Ez

hozzávetőlegesen a fele, a szejmet alkotó összes képviselőnek. A távolmaradás legfőbb

oka Gebei Sándor szerint „a főnemesek és a hozzájuk kapcsolódó köznemesi klientúra”

taktikázása. Emellett megemlíti még valószínű oknak a háborús körülményeket és a

bizonytalan közállapotokat.97

Ezt mi még kiegészítenénk néhány elgondolással, amit jelen

esetben nincs lehetőségünk kutatni, de a kérdés árnyalásával úgy véljük, hogy a

későbbiekben még egy érdekes, feltárandó kérdésre hívhatjuk fel a tisztelt történetírók

figyelmét.

A nemesek távolmaradásának több okát véljük még felfedezni, illetve feltételezni.

Ezek közül az első amit megemlítenénk, az Ivan Mazepa, „bal parti Ukrajna” hetmanjának

hódítása. I. Péter szólította fel a hetmant, hogy a trónfosztott II. Ágost segítségére siessen,

miközben ő ezzel egyidejűleg úgy gondolta, hogy ebbe még belefér a Dnyeper folyó jobb

partján lévő lengyel fennhatóság alatt álló ukrajnai területek meghódítása. Így Mazepa

„képesnek bizonyult összehangolni az érdekeit és a kötelezettségeit, és sikerült továbbra is

I. Péter „leghűségesebb szolgájának” feltüntetnie magát.”98

A kozák hadak benyomulása

ugyan a trónfosztás után történt, így az nem befolyásolta a varsói konföderáción való

részvételét a nemeseknek, de a sandomierzin már igen. Nem tartjuk kizártnak, hogy többen

maradtak saját birtokukon, nem bízván a benyomuló kozákokban, mint hogy elmenjenek

tanácskozni, vagy úgy beállni a svédek ellenei honmentő seregbe, hogy az a saját földet

meg nem menti meg a szövetséges kozákoktól. A magyar történelemben is ismerünk rá

példát, hogy az összefogást a személyes vagyon, a birtok elvesztésének félelme hiúsította

meg. Az általunk felvetett viselkedési normák közül ez a második, amit említenénk. Még

élhetett a köztudatban a svéd potop által okozott szörnyűség, amitől joggal tarthattak a

szejm képviselői is. Feltételezzük, hogy igyekeztek közel maradni saját központjukhoz,

97

Gebei: Az erdélyi fejedelmek és a lengyel királyválasztások. 2004. 158. 98

Az 1681-es, török-orosz bahcsiszeráji béke értelmében az ukrán területeket kettéosztó határnak a Dnyeper

folyó vonalát tekintették. A (folyás irányát tekintve) bal partján a cári védnökség alá tartozó, míg a jobb

partján a török (korábban lengyel) fennhatóság alatti területek álltak. Ez a rendelkezés azonban nagyon rövid

életű volt, ugyanis a Szent Liga együttes fellépésének köszönhetően, a jobb parti területeken ismét lengyel

fennhatóság alakult ki, amit az 1686-ban megkötött lengyel-orosz „örök béke” erősített meg (tulajdonképpen

az 1667-es andruszovói béke megerősítése, azzal a kitétellel, hogy Kijev és Zaporozsje kizárólag orosz

érdekeltség lett). Font Márta - Varga Beáta: Ukrajna története. Szeged, 2006. 142-144.

47

hogy egy esetleges svéd átvonulás idején tudjanak élni a rendelkezésükre álló eszközökkel

(ellenállás, lefizetés és/vagy behódolás). További indok lehet még, a vallási ellentétekből

fakadó távolmaradás is. Mindkét király mögött nem csak egy másik ország uralkodója állt,

hanem egyben egy másik vallás vezetője is. Ez különösen igaz az orosz cárra, hiszen az

ortodox egyház Oroszországban az állam alá volt rendelve. Így tehát egyes nemesek

(valószínűleg inkább egyházi méltóságok) távol maradhattak mindkét tábortól Róma-

hűségük miatt. Ez talán a gnieznoi érsektől lett volna leginkább elvárható, mint a lengyel

egyház fejétől, de ahogy az ő „árulása” sem lesz örökéletű, úgy feltételezzük, hogy rajta

kívül voltak még akik vallásos meggyőződésből maradtak távol a hirtelen politikai

változásoktól. Végül megjegyeznénk, hogy mivel óriási országról van szó, és a varsói

konföderáció, illetve a trónfosztás XII. Károly akaratára, gyors forgatókönyvvel valósult

meg, nem tartjuk kizártnak, hogy a Köztársaság peremvidékein élők mire tudomást

szereztek a konföderáció létrejöttéről, a trónfosztás már meg is történt.

XII. Károly igyekezett minél előbb tető alá hozni a koronázást, viszont az általa

kiszemelt Sobieski-fiakat II. Ágost még időben lefogatta. Mivel diplomáciai cseréről szó

sem lehetett (ugyan miért cserébe adta volna ki az éppen trónjától megfosztott uralkodó

azokat, akik az ő helyébe léptek volna) így új királyért kellett nézni. Miután Radziejowski

tanácsát kikérve, Leszczynskire esett a választása a svéd királynak, sürgette a

királyválasztó szejm összehívását. Ezt az prímás-érsek meg is hirdette 1704. júl. 12-re. A

lebonyolítást a svédek „vállalták”, Horn tábornok 1500-2000 katonával biztosította a

helyszínt. A választás levezetését végül nem Radziejowski prímás-érsek végezte,99

hanem

a poznani püspök, de titokban jelen volt XII. Károly is. A svéd fegyverek közbenjárására,

1705. júl. 12-én új királya lett a Rzeczpospolitának. Az új király, I. Szaniszló (Stanisław)

mögött azonban nem állt nagy támogatói bázis. A választáson résztvevő nemesek nem

voltak a legbefolyásosabbak és leghatalmasabbak. Tulajdonképpen egy szűk réteg volt

csak jelen, akik egyébként elégedetlenek voltak II. Ágost királlyal, de komolyabb hűséget

nem éreztek sem az új király, sem pedig a svéd fennhatóság iránt. A varsói orosz

nagykövet a következőképpen írt az új királyról: „a Rzeczpospolitában nem számít

előkelőnek (nyeznatnij), hitele semmi, még a hozzá legközelebb álló támogatói is,

semmibe veszik,…Sokkal nehezebb lett volna nekünk, ha Alexander Sobieski királyfit

választották volna meg, mert a lengyelek biztosan csatlakoztak volna hozzá.” A

99

Radziejowski lázadozott a lengyel szabadságjogok és alkotmány megsértése miatt „lábbal való tiprását”

hangsúlyozta. Sikerült elérnie, hogy ne neki kelljen vezetnie a választást, de az eseményen részt kellett

vennie. Gebei: Az erdélyi fejedelmek és a lengyel királyválasztások. 2004.158.

48

koronázásra csak egy évvel később került sor, de az is több mint kétséges körülmények

között valósult meg. A prímás érsek megtagadta a koronázást, a trónra emelésben helyettes

kujáviai püspök, Stanisław Szembek pedig megszökött az országból, a koronázási

ékszerekkel együtt. XII. Károly ezért erre az alkalomra készítetett egy koronát, kijelölte a

lvovi érseket (a várost ebben az évben foglalta el) koronázó érseknek, és Varsóban

megkoronáztatta (holott a koronázó város Krakkó volt) I. Szaniszlót. 100

Az új király a béke meghirdetésével igyekezett a táborába csalogatni a nemeseket,

legfőképpen a sandomierzi konföderációból. Ezen kísérlete azonban kudarcot vallott. Amit

I. Szaniszló békének látott, azt a katolikus lengyel nemesség jelentős része, evangélikus

svéd elnyomásnak. Az utóbbit látszott alátámasztani, a koronázás körülményei. Eleve a

detronizáció, mint jogi aktus nem is létezett a lengyel alkotmányban, de még ha létezett is

volna, akkor sem alkalmazhatta volna ilyen alacsony létszámú nemesi „csoportosulás”. A

választáson való nyílt svéd katonai jelenlét egyértelműen felháborította az Ágoston-párti

nemeseket, fel sem merülhetett számukra a szabad királyválasztás megtörténte. Tovább

rontotta az új király esélyeit, hogy maga a prímás-érsek is tiltakozott, és nem is ő vezette le

a választást. Sőt, Radziejowski Gdansk-ba távozott a választást követően (a város ellenállt

mindkét tábornak). Mégis a legsúlyosabb az a vízió volt, amelyben a protestáns király igát

helyez a katolikus ország nyakára. Ismét fellángolt a küldetéstudat, ami Lengyelország

antemurale szerepét hangsúlyozza, ezzel a jelszóval könnyedén álltak a katolikus szász

király, vagy legalábbis a sandomierzi konföderáció mögé addig habozó nemesek is.

Idősebbekben még élhetett is a fél évszázaddal korábbi, lengyel-svéd háborúk borzalma,

ami további erőket mozgósított a nemesség körében.101

Az ellenkirály választás

megosztotta az országot, két nagyobb részre szakadt. I. Szaniszló rövid uralkodása alatt is

folyamatosan vesztette el híveit, mivel a svéd mintájú abszolutisztikus rendszert kívánta

átültetni a lengyel kormányzásba is (ahogy korábban II. Ágost a szász mintát).102

II. Ágost

elhagyni kényszerült az országot, de mégis - mondhatni - a háta mögött, elkezdett

kialakulni az őt támogató koalíció. Mindez a svéd protestáns uralom ellenes érzelemnek

volt köszönhető. Talán ez lehetett volna az az erő, ami összekovácsolja a lengyel

nemességet, és segíti ismét felemelni országukat?

1706-ban a svéd király Szászország ellen vonult, hogy elejét vegye a későbbi

lengyel trónviszálynak. I. József német-római császár átengedte a svéd csapatokat

100

Gebei: Az erdélyi fejedelmek és a lengyel királyválasztások. 2004.159-161. 101

Gebei: Az erdélyi fejedelmek és a lengyel királyválasztások. 2004.160. 102

Ring: „Lengyelországot az anarchia tartja fenn?” 2001. 152.

49

Szilézián, ugyanis éppen a spanyol örökösödési háborúban, illetve a magyarországi

Rákóczi szabadságharcban volt lekötve, nem vállalta az esetleges konfrontációt

Svédországgal. II. Ágost immár saját földjén (ekkor ő még a lengyel fronton tartózkodott)

vesztett háborút XII. Károllyal szemben, aminek a következménye az alt-ranstadti béke

lett, amiben II. Ágost lemondott a lengyel trónról, minden későbbi trónigényéről, tekintve

I. Szaniszló halála utáni időket is. Ezen felül még arra is kötelezte magát, hogy a

Rzeczpospolitában maradt alattvalóit felmenti hűségesküjük alól, és az új király

alattvalóságába engedi, őket a szövetségeket felbontja, különösképpen az oroszokkal. A

békét kezdetben titokban kellett tartani, ugyanis II. Ágost biztonsága nem volt garantált a

30 ezer fős orosz táborban. Hintapolitikát folytatva igyekezett a látszatot fenntartani

sajátjai és az oroszok előtt, hogy a háborút Svédország és I. Szaniszló ellen folytatni

kívánja, azonban a háttérben már egyezkedett XII. Károllyal. Még egy csatára is sor került,

Mensikov orosz csapata és a 28 ezer fős lengyel-svéd sereg ellen. Az ágoston-párti oroszok

nyertek, aminek látszólag ugyan örült a király, de mivel tudta ezt másképpen nem

magyarázhatja ki, személyesen utazott az időközben svéd megszállás alatt tartott

Szászországba. Miután megérkezett, XII. Károly utasítására személyesen találkoznia

kellett I. Szaniszlóval, és gratulálnia kellett neki, a trón megszerzéséhez. Ezután saját

kezűleg írott levélben értesítette lengyelországi alattvalóit, hogy a továbbiakban az új

királynak tartoznak hűséggel és engedelmességgel. A lemondást, illetve az új király

legitimációját Európa gyorsan elfogadta. A nagyhatalmak mind, egytől egyig elfogadták a

királyváltást. Éppen csak Lengyelország jelentős része, illetve az őket támogató

Oroszország nem.103

Minden oroszok cárja, I. Péter miután tudomást szerzett a békekötésről, minden

bizonnyal dührohamot kaphatott. Illetve ha azt nem is, de mélyen érinthette az árulás.

Mensikov tábornok helyzetét rontotta, miután nyilvánvalóvá vált, hogy mikor még az ő

táborában volt II. Ágost, az ő tudta nélkül folytatott tikos tárgyalásokat az ellenséggel. Ezt

Mensikov is nagyon jól tudta, éppen ezért igyekezve a felelősséget elhárítani, azt javasolta

a cárnak, a lehető leghamarabb utazzon hozzá, és személyes jelenlétével eszközöljön ki

egy új királyválasztást a sandomierzi konföderációtól. Az ügy fontosságát mutatja, hogy

minden késlekedés és az időjárás rossz körülményei ellenére, I. Péter azonnal útnak indult,

s hamarosan meg is érkezett az orosz főhadiszállásra, Zsolkvára. A cár mellett további új

103

Gebei: Az erdélyi fejedelmek és a lengyel királyválasztások. 2004.165-168.

50

vendégek is érkeztek: a sandomierzi konföderáció vezetői.104

A lengyel nemesség eleve

érvénytelennek tartotta II. Ágost alt-ranstadti megállapodását, ugyanis vélekedésük szerint

mind a detronizáció, mind pedig az utána következő királyválasztás a lengyel

alkotmánnyal ellentétes cselekmény volt. A trónról ugyan joga volt lemondani, amit meg is

tett, de másnak azt nem ruházhatta át. A konföderáció a cárral együtt, új stratégiát

dolgozott ki. Bár az érdekekben volt különbség, a legfőbb mégis egyezett: a

svédellenesség. Néhány hetes egyeztetés és tárgyalás után megerősítették 1686-os

örökérvényű békét, azt az adott helyzethez mértékkel módosítva.

A konföderáció központjának számító, halicsi Lvovban közben megindultak a

megbeszélések, az ország jogi helyzetének felállításáról. Radziejowski 1705-ös halála óta a

prímás érsek Stanisław Szembek volt, aki magát interrexnek tekintette, ezzel kijelentve,

hogy nem fogadja el I. Szaniszlót királynak, de II. Ágostot sem, hitszegése és árulása

miatt. Mint azt korábban írtuk, lemondani volt joga a királynak, a koronát átadni azonban

nem. Így valójában a lemondás következtében az országban az interregnum időszaka

köszöntött be. Ismét. Ezt 1707. július 11-én a gnieznoi prímás érsek, Szembek ki is

hirdette. A királyválasztás meghirdetése azonban váratott magára, mivel a konföderáció

vezetői igyekeztek kipuhatolni a közelben, Zsolkván tartózkodó orosz cár akaratát, míg a

cár már pénzzel igyekezett rávenni a vezetőket, hogy mielőbb sor kerüljön a választásra.105

A lengyelek érezték a veszélyt, aminek következménye az orosz befolyás megerősödése

lehet. Nem volt rá garancia, hogy bármilyen jelölt, akit alkalmasnak tartanak, az orosz

cárnak is megfelelő lenne. Ahogy a nemzetközi politika már annyiszor cserben hagyta a

lengyel szabadságjogok védelmét, úgy ennek most is megvolt a lehetősége. A svéd király a

közelmúltban saját kénye kedve szerint rendezte meg a varsói lengyel királyválasztást,

amin talán egyetlen egy törvényes, szabályos elem sem volt, de ennek veszélye fenn állt I.

Péternél is. Kiszámíthatatlan volt, hogy az orosz érdek éppen mit kíván.

Az interregnum hivatalos bejelentése előtt már elkezdődtek a tárgyalások,

egyezkedések a következő király személyét illetően. Ennek legfőbb mozgatója I. Péter

volt, aki igyekezett minél előbb királyt hívni a trónra. Az ő „királykereső” tevékenységét

Gebei Sándor már kiválóan megírta, mi jelen dolgozatunkban csak felsorolnánk az

esélyeseket. A Sobieski fivérek (Jakub, Konstanty, Aleksander) számíthattak a legnagyobb

támogatásra a lengyelek részéről, hiszen szemben II. Ágosttal Piast-király (lengyel

104

Megjelent St. Denhoff, a konföderáció marsallja, a Korona több hetmanja, A. Sieniawski főhetman, St.

Rzewuski nagyhetman, K. Szaniawski kujáviai püspök, J. Wisniowiecki krakkói és vilnói vajda, L. Pociej

litván kincstartó stb. Gebei: Az erdélyi fejedelmek és a lengyel királyválasztások. 2004.169. 105


51

nemzetiségű) fiai voltak illetve apjuk emléke, nagy népszerűségnek örvendett. Mivel egy

Sobieski-fiú megválasztása a cár számára is megfelelő lett volna, nagy ígéretekkel és erős

támogatottságáról biztosítva igyekezett a cár rávenni őket, hogy induljanak a lengyel

trónért. Ezek a nagy engedmények már eleve feltételezik számunkra, hogy nem állt

szándékukban elfogadni az ajánlatot. A cár azonban nem bízott semmit sem a véletlenre,

ezzel egy időben több más jelöltet is megkeresett a diplomáciai úton, a lengyel koronát

illetően. Így került a képbe Savoyai Jenő, aki azonban a császárra hivatkozva kért

gondolkodási időt, mondván az ő beleegyezése nélkül ilyen kérdésben nem dönthet, de

valószínűleg eleve vonakodott az elgondolástól, vagy a nassaui herceg is a lengyel koronát

illetően. Azonban nem kell Itáliáig mennünk, ha jelöltet keresünk, hiszen II. Rákóczi

Ferenc erdélyi fejedelem nevét is olvashatjuk a felkértek névsorában. A cár David Corbea

követen keresztül tette meg ajánlatát Rákóczinak, aki találkozott is a követtel Szerencsen,

feltehetően május 15-20 között. Rákóczi bár Emlékirataiban arról ír, hogy távol állt tőle a

korona elfogadása és hogy egyáltalán nem vágyakozott rá, mégis feltételezhető, hogy

számolt lehetőséggel, mint a magyar szabadságharc támogatására felhasználható eszközzel.

A cári levélben megfogalmazódott a Rákóczi terve, amibe kapaszkodott: „Különben

Rákóczinak komoly érdeke fűződik a korona elfogadásához, mert ha Rákóczi elzárkózna a

királyságtól - szól a cári üzenet -, úgy XII. Károlynak minden erejét felemésztené I.

Szaniszló hatalmának a fenntartása, hiszen Oroszország és a vele szövetséges lengyel

konföderáció ebben az esetben nem hagyhatja félbe a megkezdett háborút. Svédország

Franciaország egymásra találása ilyen körülmények között képtelenség, a császár elleni

közös hadakozás eleve meghiúsul. Ez pedig azzal a veszéllyel jár, hogy Magyarország

védtelen marad a császárral szemben. Ellenkező esetben, az új lengyel király

megválasztása Svédországot rádöbbenti arra, hogy egy protestáns király katonai erejével

hatalomba juttatott bábkirálytól, a Lengyelországban mindenütt gyűlölt I. Szaniszlótól meg

kell vonnia a támogatását. Következésképpen, békét kell kötnie Oroszországgal és az új

lengyel királlyal, azaz a franciáknak is elfogadható Rákóczival. Oroszország és az új király

irányította Rzeczpospolita együttműködése végső soron Bécset is engedményekre szorítja

mind a magyar, mind az erdélyi problémák megoldásában.”106

Az oroszok számára sem

volt kétséges, hogy Rákóczi legfőbb célja a franciákkal ápolt kapcsolatának erősítése,

hiszen amíg a spanyol örökösödési háborúban lekötötték a németek erejét, addig volt

esélye a magyarországi szabadságharcnak. Ugyanakkor minden bizonnyal eszébe jutott a

106


52

fejedelmi előd, Báthory István lengyelországi uralkodása is, amit az utókor (joggal) a

Rzeczpospolita aranykorának ítél meg. Ugyan már Báthory esetében is felmerült a vád,

hogy a lengyel királyságát végső soron a magyarországi török ellenes érdekekért használta

volna fel - ha korai halála ezt nem hiúsítja meg - de ezt leszámítva sikeres és eredményes

volt uralkodása. Rákóczi számára ismét adott volt a lehetőség, amit ezúttal a Habsburgok

ellen használhatott volna fel. A fejedelem titokban minderről értesítette a svéd királyt, és I.

Szaniszlót is, mivel feltett célja a béke közvetítése Svédország és Oroszország között, I.

Szaniszló magtartása a lengyel trónon, illetve francia közbenjárással a bajor

választófejedelem magyar koronához való juttatása. Végső soron minden szál a

Habsburgok ellen, a magyar függetlenséghez vezetett. Később, ahogy a fejedelem számára

egyre nyilvánvalóbbá vált a felkérés komolysága (miután a Lublinban összehívott országos

gyűlés követsége is megkereste) és realitása, illetve ahogy lengyel nemesekből álló baráti

köre is bíztatta, továbbá megtapasztalta a francia ígéretek ürességét, módosított

álláspontján, és kijelentette, hogy „a mindenható Isten Gondviselése szerint nekünk

felajánlott Lengyelország koronáját elfogadjuk.” Ez azonban nem jelentette azt, hogy

valóban el is éri immár megváltoztatott célját. Az eseményekbe közbeszólt a svédek újbóli

támadása, hiszen XII. Károly nem nézhette tétlenül a szervezkedő sandomierzi

konföderáció és a cár ténykedését, illetve II. Ágost újbóli feltűnése.107

II. Rákóczi Ferenc

királyválasztásának körülményeivel, a Gebei Sándor által írt doktori értekezés nagyon

körültekintően és részletesen foglalkozik, mi ennél mélyebben nem kívánjuk érinteni a

kérdést.

A cárnak azonban messzebb kellett tekintenie, mint a lengyel királyválasztás.

Diplomáciai hadjáratba kezdett Európában, szövetségeseket keresett. Feltehetően mindegy

volt, hogy a végeredmény egy orosz-svéd béke, vagy egy svédellenes liga lesz, a legfőbb

cél az volt, hogy elkerülje Oroszország elszigetelődését, amire komoly veszély fenyegetett,

hiszen mint írtuk, a nemzetközi diplomácia meglepően rövid idő alatt fogadta el I.

Szaniszló jogát a trónra, miután II. Ágost lemondott. Ezzel az aktussal az európai

nagypolitika lezártnak tekintette a lengyel válságot. I. Péter levélben fordult a német-római

császárhoz I. Józsefhez, mint a szász választófejedelem II. Ágost urához, de I. Frigyes

porosz királyhoz és IV. Friderik dán királyhoz. Sőt, még XI. Kelemen pápához is, akitől

azt kérte, ne ismerje el I. Szaniszló királyságát, s meggyőzésképpen levelében azt is

kiemelte, hogy a katolikus királyságot romba döntő szerződés, a protestáns XII. Károly

107

Gebei: Az erdélyi fejedelmek és a lengyel királyválasztások. 2004. 185.

53

nyomására jött létre. A pápa elismerte az orosz cár felvetését, de a kérésének teljesítéséért

a római katolikus hit szabadgyakorlását kérte Oroszországban, illetve kolostorok és iskolák

felállítását. Mindez olyan kérés volt, amit a cár nem teljesíthetett, hiszen a közel egy

évszázada húzódó vallásháború a keleti és nyugati kereszténység között már rengeteg kárt

okozott Lengyelországban. Ennek a „frontvonalát” áthelyezni orosz földre, nagyon

veszélyes lett volna. Ugyanakkor a pápa „alkuja” lehetőséget biztosított a további

tárgyalások folytatására.108

A pápa olyan feltételeket támasztott, amiről ő maga is biztos

lehetett, hogy azt a cár nem fogja elfogadni. Érdekes lehet a felvetés, hogy ezt vajon azért

tette-e mert nem akart egyedül szembefordulni a szinte mindenki más által elfogadott új

lengyel állammal, és ezáltal a svéd-lengyel szövetséggel? Vagy a katolikus hit terjesztését

tekintette legfőbb feladatának, és ebből engedni nem kívánt? Ez azonban kizárta volna a

további tárgyalások lehetőségét is, ami nem következett be. Mi lehet az oka, az európai

államok hallgatásának? A nagyhatalmak tekintete most XII. Károlyra szegeződött, hogy

beavatkozik-e a francia-német konfliktusba, vagy pedig inkább a keleti hadszíntéren

folytatja a harcokat, ezzel megakadályozva egy esetleges királyválasztást, illetve az új

király és az orosz cár közötti szövetséget és közös fellépését védence, I. Szaniszló ellen.

Ha az előbbit választja, akkor a keleti hadszínteret összeköti a nyugatival, és azzal egy

egész Európát érintő háború bontakozik ki, ha keleten marad, akkor biztosíthatja I.

Szaniszló hatalmát és legyőzheti Oroszországot. Az oroszok térdre kényszerítése a Balti-

térség biztosításán kívül, eredményezne egy lengyel szövetségest, akinek haderejére

támaszkodva a későbbiekben is kordában tudná tartani Oroszországot, de fenyegetve

érezhetné tőle magát a Német-római Császárság is. Talán nem túlzás kijelenteni, hogy

Európa jövője ezúttal a svéd király kezében volt.

1707 őszén XII. Károly seregével elhagyta Szászországot, és ismét

Lengyelországba vette az irányt. Ezzel a lépéssel, mint azt már írtuk, végső soron

meghiúsította a lengyel királyválasztást, amin a sandomierzi konföderáció és az orosz cár

ügyködött. I. Péter számára bár fontos volt a mielőbbi királyválasztás, innentől már

jelentőségét vesztette, ugyanis az elsődleges feladat a védelem megszervezése volt. A

lengyel nemesség emellett látva a veszélyt, inkább ismét a kivárás politikájára rendezkedett

be. Bár a konföderáció vezetői hajlandóak lettek volna támogatni Rákóczi megválasztását,

most mégis elbizonytalanodtak. Ismét kérdéssé vált, hogy előnyösebb-e az orosz politikát

108

Gebei: Az erdélyi fejedelmek és a lengyel királyválasztások. 2004. 175-176.

54

támogatni, vagy talán jobb lenne-e elfogadni I. Szaniszló királyságát? A Szászországban

állomásoztatott és kipihent svéd hadsereg elkezdte felvonulását Lengyelország ellen.109

A nyugati területek I. Szaniszló kezén maradtak, azonban Varsó orosz kézen volt,

melyet a svéd sereg közeledésével azonban elkezdték kiüríteni. Egy év elteltével (ha

pontosabban megnézzük, akkor a lengyel király lemondása I. Péter tudomására csak 1706

decemberére jutott, így nem is számolhatunk teljes egy évvel) már ismét felmerült II.

Ágost neve az „orosz táborban” mint lehetséges régi/új király. De nem csak lengyel,

hanem az orosz cár részéről is. Golovkin kancellár beszámolója szerint Szaniawski és

Chomentowski (mazóviai vajda) már felvették a kapcsolatot a volt királlyal, a visszatérés

kapcsán. Ezt azonban már megelőzött egy I. Péter általi felkeresés, amelyben a visszatérés

fontosságára hívta fel „régi barátja” figyelmét. Ennek oka Péter részéről nem más volt,

mint hogy a támadásba lendülő svédek ellen jó helyzetben volt Szászország, ahonnan hátba

lehetett volna támadni őket. Ennek a lehetőségével II. Ágost is tisztában volt, és

őszintesége illetve vélhetően engesztelése jeléül adatokat szolgáltatott ki az orosz cárnak, a

nemrégiben még országában állomásozó svéd hadsereg méreteiről. A kedvező fordulat I.

Péter számára még annak a lehetőségét is felvetette, hogy I. József császárt is bevonja egy

svéd ellenes szövetségbe. Ebben a forgatókönyvben már egészen más szerepet kívánt a

magyarországi szabadságharcnak, ugyanis a bécsi udvarnak felajánlott orosz irreguláris

erőket (kozák, tatár, kalmük) annak leverésére, cserébe az osztrák reguláris csapatok

Lengyelországba való vezényléséért. 110

Ezzel egy időben a lengyel nemességen úrrá lett

egyfajta „anti-konföderációs” hangulat, melynek következtében több befolyásos ember állt

Szaniszló mögé. Felmerült az 1704-ben megalakult sandomierzi konföderáció elvei

feladásának lehetősége. Úgy tűnt, hogy a Rzeczpospolita jövője eldöntődni látszódott. A

két fő ellenfél, XII. Károly és I. Péter és táboruk (I. Szaniszló király és Sieniawski

főhetman) végső, mindent eldöntő csatára készültek. A konföderáció mint eszme

hanyatlóban volt, a három éves működése alatt sem tudta azt a célt elérni, amiért

megvalósult. Most pedig felmerült, hogy célját megtagadva egyszerűen csak felbomlik.

109

Az 1706-os szászországi bevonulással a svéd király „ellenségét a biztonságosnak gondolt hátországától,

az utánpótlás bázisától fosztotta meg, miközben nélkülöző hadseregéről bőkezűen gondoskodta a

szászországi városok (Drezda, Lipcse, Königstein stb.)… Nyugodt téli szállás és kiegyensúlyozott élelmezés

várta a megszálló svéd katonaságot, amiért cserében XII. Károly vasfegyelmet követelt meg katonáitól.

Halálbüntetés várt azokra, akik fosztogatásra, rablásra adták a fejüket, a közrendre svéd rendőrség (!)

vigyázott.” Gebei: Az erdélyi fejedelmek és a lengyel királyválasztások. 2004. 165. 110

II. Ágost által továbbított adatok szerint mintegy 22.500 lovas és 18.000 gyalogos állt a svéd király

rendelkezésére, ezenkívül Posenben épp toborzást tartottak („Francia ezred”), illetve tervben volt még egy

téli, 20.000 fős kontingens felállítása. Továbbá 30 ágyú, és további 14 szállítás alatt. Gebei: Az erdélyi

fejedelmek és a lengyel királyválasztások. 2004. 203-205.

55

Ennek komoly jele volt Stanisław Morsztyn sandomierzi vajda nyílt felszólalása I.

Szaniszló mellett, Lublinban. A konföderáció nevét adó Sandomierz vajdája megtagadta

annak elveit.111

Lehet-e ennél ironikusabb a belpolitikai helyzet? Mindebben természetesen

az eddig komolyabb vereséget nem szenvedő svéd sereg közeledése játszotta a legnagyobb

szerepet. Ugyanakkor az eddig türelmesen politizáló I. Péter félrerakhatta az egyezkedő és

kiváró taktikán, katonai erővel tehetett volna rendet, hiszen mint látszik a lengyel

alkotmány tiszteletben tartásával az országban soha nem lesz rend (még olyan „látszat

rend” sem, amit I. Péter ideálisnak tarthatott). A cár azonban ahelyett, hogy nekifeszült

volna a közeledő svéd seregnek (tanulva korábbi hibáiból) szervezett visszavonulást hajtott

végre, raktárról-raktárra, míg XII. Károly hajszolta a rögeszméje: ameddig „ki nem veti

országábul, s mást nem teszen helibe [helyébe], nem fog nyugodni.”112

A svéd hadjárat ezúttal tragikusan végződött. XII. Károly talán a korábbi sikereitől

megrészegülve vakmerően üldözte a visszavonuló orosz seregeket. A hibát azonban akkor

követte el, amikor nem várta meg az északi svéd seregeket vezető Löwenhaupt tábornokot

az utánpótlással, hanem nagy meglepetésre déli irányba fordult, Ukrajna felé (az egyesült

seregekkel jó esélye lett volna Moszkva vagy Szentpétervár elfoglalására is, ami

feltehetően nagyon érzékenyen érintette volna az orosz cárt és országát). Az egyedül

maradt északi sereget az oroszok nagyobb nehézség nélkül legyőzték, a 16 ezer fős had

kétharmada és egész utánpótlása odaveszett. Talán ekkor még nem vált a svéd király

számára világossá, de katlanba került, elszigetelődött seregével. Feltehetően mindent egy

lapra tett fel (mint annyiszor a nagy hadvezérek), miszerint az ukrajnai kozákság

segítségével felszabadítja a térséget, majd az ő erőforrásaikra támaszkodva és

megerősödve támad Oroszországra. Mivel a török határhoz is közel lettek volna, így tőlük

is remélhetett segítséget egy oroszellenes hadjárathoz. A terv nagyszerű volt, minden csak

a kozák hetmanon, Ivan Mazepán múlott.113

Mint azt már írtuk, a bal parti (orosz fennhatóság alatti) kozák hetman és

híres/hírhedt Zaporozsje Had vezetője mondhatni vazallusi állapotban volt az orosz cárral.

Ezt talán ő maga is így gondolta és büszkén vállalta. Mindezt azonban egy szerződéses elv

alapján amelyet az 1654-es perejaszlavi egyezményre vezettek vissza. Ennek értelmében

111

Gebei: Az erdélyi fejedelmek és a lengyel királyválasztások. 2004. 206-207. 112

Az orosz haditanács rájött, hogy a svédekkel sokkal több esélyük van orosz földön háborúzni, ezért

döntöttek a türelmes visszavonulás mellett. Visszavonulás közben a földet felégették, ami demoralizálta és

legyengítette a svéd sereget. A szászországi pihenés előnye rövid idő alatt semmisé lett, míg az orosz sereg

harci értékéből nem vesztett jelentős mértékben. Gebei: Az erdélyi fejedelmek és a lengyel királyválasztások.

2004. 208. 113

Font - Krausz - Niederhauser - Szvák: Oroszország története. 1997. 231-232.

56

Alekszej Mihajlovics cár (és minden cár-utód) garantálta a Zaporozsje Had kiváltságait és

bizonyos esetekben katonai védelmet is nyújt, amiért cserébe a kozák had katonai

támogatást nyújtott. I. Péter azonban egyre kevésbé fordított rájuk figyelmet, sőt mi több,

kilátásba helyezte az ukrán önállóság felszámolását, és a kozákság hagyományos

hadviselésének megszüntetését. Tervben volt a kozák hadak beolvasztása a reguláris orosz

hadseregbe. Ez volt az, ami egyre inkább eltávolította a hetmant és az oroszt cárt

egymástól. 1705-ben I. Szaniszló már felvette a kapcsolatot Mazepával, hogy álljon az ő

oldalára a cárral szemben, de akkor ezt még elutasította. 1707-ben azonban miután

ismertették vele a cár akaratát, miszerint a Zaporozsje Hadat kiveszik a keze alá, és

Mensikov ideiglenes parancsnoksága alá helyezik, már minden cérna elszakadt. A végső

döfés mégis az volt a cár részéről, amikor a svéd király seregével az ukrajnai területek felé

tartott, Mazepa segítségkérése ellenére magára hagyta. Ezután döntött úgy a hetman, hogy

a perejaszlavi egyezmény érvényét vesztette, a másik fél nem tartotta magát

rendelkezéseihez. 1708. február 11 és március 8. között titkos tárgyalásokra került sor,

melynek értelmében a svéd király az egyik vajdaság északi részét megkapja, míg az ukrán

hetman segítségnyújtási kötelezettséget vállal egy esetleges orosz svédellenes támadásban,

és ellátja a svéd hadakat. A haditerv szerint a svédek Moszkvára rontottak volna, amit

természetben támogatnak a kozákok. Ez azonban nem következett be, hiszen mint tudjuk, a

svéd hadak délre, Ukrajna irányába indultak. Ez meglepte Mazepát is, így a hadszíntér

áthelyeződött az ő „országára.” „1708. október 24-én a kozák sztarsina döntött a svéd

szövetség mellett, majd két nappal később kb. tizenötezer kozákjával az élen, Mazepa

elindult XII. Károly táborába.”114

Mint később kiderült, az átállás nem volt megszervezve,

sokan nem is voltak vele tisztában. Ezen kívül az egyszerű nép az idegenek ellen

könnyebben volt felbujtható, mint az egyébként „rokon oroszok” ellen. Még ezen év végén

tartott Hluhivi Rada az orosz cár mellett döntött, Mazepát kiátkozták és árulónak

bélyegezték. A történelem innentől kezdve hosszú időig megbélyegezte Ivan Mazepát és

cselekedetét, holott ő minden bizonnyal Ukrajna szabadságát és függetlenségét tekintette a

legfontosabbnak. Az ő hetmansága alatt érte el határát a perejaszlavi egyezmény. Mindkét

fél a kezdetektől úgy értékelte, hogy a másik elfogadja az ő nézeteit, ezért cserébe némi

engedményt tett (az orosz cár az abszolutista kormányzásából, az ukránok pedig engedtek

reformokat bevezetni). Ez az „elnéző politika” azonban fél évszázad múltán elfogyott, és

kevésnek bizonyult. I. Péter cár politikájába nem fért bele az ekkora autonómiával

114

Font - Varga: Ukrajna története. 2006. 145.

57

rendelkező kozákság, míg a kozákok életvitele nem volt integrálható konfliktus nélkül, az

orosz társadalomba. Mazepa árulása és bukása után az ukrán autonómia hanyatlásnak

indul, a Zaporozsje Had elveszti jelentőségét, szinte teljesen meg is szűnik.115

A svéd király idegen, ellenséges földön, bolyongott 30 ezres seregével, melyhez

ugyan csatlakozott még Mazepa, de utánpótlás hiányában a nagyobb létszám csak tehernek

bizonyult. A végső küzdelemre 1709. június 27-én került sor, Poltavánál. A csata orosz

győzelemmel végződött, maga a svéd is király alig tudott török földre menekülni. I. Péter

azonban elkövette ugyanazt a hibát, mint amit korábban már elkövetett XII. Károly is,

Narvánál. Miután legyőzte ellenségét, nem üldözte a megmaradt seregeket, és a menekülő

királyt. A cár joggal gondolhatta, hogy ezzel a győzelemmel már hamarosan véget ér a 9

éve tartó háború, ezért inkább hazasietett és óriási ünneplésbe kezdett, ahova meghívta a

legyőzött svéd tábornokokat is. A végső leszámolás elmulasztása azonban még több mint

egy évtizedig halasztja a háború befejezését. Néhány északi várost (Riga, Viborg, Reval)

elfoglaltak, amíg a svéd király távol volt, de a szászok és a dánok is kezdtek felébredni a

svéd tüske okozta álomból. Kényszerű törökországi „rabságában” azonban XII. Károly

sem tétlenkedett, igyekezett rávenni a Portát egy oroszellenes fellépésre, amit

Franciaország is támogatott, ugyanis látta az orosz-osztrák közeledést, és ebben a

helyzetben egy megerősödött Oroszország komoly problémát okozott volna a szövetségi

rendszerben.116

I. Szaniszló király a poltavai vereség után maga is az Oszmán Birodalomba

menekült, a svéd királlyal együtt. Ez azzal is magyarázható, hogy az orosz cár

megbocsájtotta II. Ágost alt-ranstadti árulását, és támogatta a lengyel trónra való

visszatérését, amivel a nemesség jelentős része is kiegyezett. A támogatója nélkül maradt

Szaniszlónak már nem volt maradása az országban. XII. Károly azonban Törökországból

mint régenst, Svédországba küldi, hogy az országot készítse fel a háború folytatására.

Seregeket is vezet Pomeránia földjén, de sikereket nem ér el. Valószínűleg önbecsülését és

hitét elhagyva tért vissza Törökországba XII. Károlyhoz, hogy elfogadtassa vele

lemondását a lengyel trónról, a svéd király azonban meggyőzi ennek ellenkezőjéről. Így

115

Mazepa meghurcolása még több mint egy évszázaddal később is folytatódott. 1869-ig minden nagyböjt

első vasárnapján Oroszország összes ortodox templomában megismételték Ivan Mazepa háromszoros

kitagadását. A cár lejárató propagandája sikeresnek bizonyult. Font - Varga: Ukrajna története. 2006. 142-

147. 116

Font - Krausz - Niederhauser - Szvák: Oroszország története. 1997.231-232.

58

királyságnélküli királyként éli életét svéd pénzen, hogy egy rövid epizód erejéig még

szerepet vállaljon majd a lengyel örökösödési háborúban.117

Amíg a svéd király igyekezett a törököt oroszellenes lépésre rábírni, addig I. Péter

maga vette kezébe sorsának alakulását. Az északi sikereken felbuzdulva úgy értékelte,

hogy eljött az ideje a törökökkel való leszámolásnak. Terve nem volt kisebb, mint a

Balkánon élő ortodox lakosság fellázítása majd felszabadítása a török iga alól. A lépés

eleve aggasztónak tűnhet, hiszen az oroszoknak a lengyel belügyekbe beavatkozási jogát

talán már nem kérdőjelezték meg, de a Balkánon való hódítás nyíltan sértette a

Habsburgok érdekét. 1710 novemberében az orosz sereg megindult Moldva és Havasalföld

felé. A hadjárat azonban nem bizonyult hosszú életűnek, ugyanis még Moldva határában, a

Prut folyónál a jóval nagyobb török sereg bekerítette és megsemmisítette az orosz haderőt.

Legalábbis tette volna, ha a cár egyik diplomatája nagyszerű képességeivel meg nem menti

a helyzetet. A hadiállás alapján joggal félhetett Péter, hogy minden eddigi szerzeményét

(legfőképpen az északi, Balti területek) elveszti a csata után. Egyetlen városhoz

ragaszkodott: Pétervárhoz. A többit már hajlandó lett volna feladni. Azonban Safirov

valószínűleg tekintélyes mennyiségű arannyal és egyéb értékes holmival helyzethez képest,

igen kedvező békét kötött a törökkel. Az azovi erődítményeket ugyan át kellett adnia a

törököknek, de a Balti foglalásokat megtarthatta. Ezzel eldőlt egy évszázados politika: a

déli szerzeményt118

feláldozta az északiért. Ettől kezdve I. Péter inkább az északi területek

megerősítésén és bebiztosításán dolgozott.119

A háború hátralévő részében a lengyel helyzet konszolidálódott. Ismét egy királya

volt az országnak, a svédek pedig rendszerint vereséget szenvedtek az oroszoktól. A

nyugati hadszíntéren is véget ért a spanyol örökösödési háború, melyben nagy szerepe volt

I. József császár váratlan halálának is, mivel az addig a spanyol trónra szánt Károly így az

osztrák tartományok kormányzását fogadta el. Kompromisszumos megállapodás született a

Habsburg-Bourbon konfliktus lezárásaképpen. Ennek folytán elszigetelődött a magyar

szabadságharc is, de Svédország elhúzódó háborúja Oroszországgal is csak lokális szintre

süllyedt. A tét az 1710-es évektől már „csak” a Balti tengeri uralom volt. Azonban ez is

eldőlt 1714-ben, amikor az orosz flotta legyőzte a svéd tengeri erőket Hangö-udde mellett.

Az új orosz flotta ezzel biztosította a hegemóniát a cárnak, a Balti-tenger felett. Az vízi

117


Azov várát 1696-ban foglalta el, ami az első lépés volt a Fekete-tengerre való kijutásnak. Az orosz

politika mindig is a tengerre való kijutást tűzte ki a legfőbb célnak. Ezzel a békével I. Péter ezt feladni, vagy

legalábbis a mintegy 10 évvel korábbi állapotokhoz visszatérni kényszerült. Gebei: Egy sztereotípia

nyomában: oroszellenesség a 18. századi Lengyelországban. 2003. 3-4. sz. 119

Font - Krausz - Niederhauser - Szvák: Oroszország története. 1997.232-233.

59

erőviszonyok ilyen mértékű változásának az egyik oka, hogy miután Oroszország

elvesztette az azovi erődöket, ezzel a megegyező nevű tengerre és ezáltal a Fekete-tengerre

való kijutásnak az egyetlen lehetőségét, így a hadiflotta költségeket nem kellett

megosztani. A szerencsétlen helyzetben az volt tehát a cár szerencséje, hogy innentől

minden energiáját északra koncentrálhatta, ami meg hozta az eredményét. I. Péter azonban

távolabb tekintett. Seregeivel Közép-Európa térségében jelent meg, támogatva az észak-

német fejedelmeket és Dániát, a svédek elleni harcokban. A hadsereg útja

Lengyelországon keresztül vezetett, és noha az országot már nem érintették háborúk, az

ellátásról mégis nekik kellett gondoskodniuk.120

Mint azt már írtuk, II. Ágost hálával tartozott a cárnak, amiért másodszor is a

lengyel trónra segítette. Mind az első, mind a második alkalommal a német császár és az

orosz cár volt a legfőbb támogatója (1696-os első megválasztásakor még I. Lipót és I.

Péter, míg a második 1709-es „visszafogadásánál” már I. József és I. Péter). Bár személyes

sérelem maradhatott az orosz cárban mégis megbocsájtott (vagy legalábbis támogató kezet

nyújtott) a hűtlen barátnak. Elsősorban valószínűleg I. Józsefnek, de minden bizonnyal I.

Péternek is meghatározó szerepet játszott döntésének meghozatalában XI. Kelemen pápa

közbelépése, aki feloldozta II. Ágostot az 1706-os esküje alól.121

Az orosz cár számára

azonban még nyomósabb érv lehetett, az állam által megkövetelt érdek. Ezt bizonyítja,

hogy mikor I. Frigyes porosz király Lengyelország felosztásáról szóló tervvel kereste meg

az orosz uralkodót, azt ő visszautasította. A Köztársaság ugyanis ebben az állapotában

szolgálta a leginkább I. Péter jövőbe néző terveit. Ahogy az sem szolgálta volna céljait,

hogy a Rzeczpospolita belső rendje megerősödjön (ezáltal saját befolyása csökkenjen),

következetesen II. Ágost hatalmának megszilárdítására indított terveit is ellenezte és

gátolta. II. Ágost a Lengyelországban tartózkodó szász hadseregre és hivatalnokokra

támaszkodva kívánta hatalmi pozícióját megerősíteni, ami ellen azonban 1715-ben

Tarnogródban konföderáció alakult. Követelésük az volt, hogy a szász katonákat és

hivatalnokokat utasítsák ki az országból. A lengyel felkérés alapján, a közvetítő szerepét I.

Péter töltötte be. A végeredmény a varsói egyezmény lett, amit a híres „néma” szejmen

120

Font - Krausz - Niederhauser - Szvák: Oroszország története. 1997. 233-234. 121

Gebei Sándor feltételezi, hogy II. Ágost a pápai feloldozást Keresztély Ágost, esztergomi prímás érsek

révén nyerte el. Ezt nem bizonyítja, de megerősíteni látszik, hogy a lengyel koronáért jelentkező, akkor még

csak szász választó, ugyancsak ennél a Keresztély Ágostnál - akivel egyébként rokoni kapcsolatban is volt -

vette fel katolikus hitet. Jelen dolgozatunkban erre választ nem tudunk adni, de mindenképpen érdemesnek

tartjuk a kérdéssel való további foglalkozást. Gebei Sándor: II. Rákóczi Ferenc és a szepességi lengyel

sztaroszta, Teodor Lubomirski kapcsolata. In.: „…nem leleplezni, hanem megismerni és megérteni.”

Tanulmányok a 60 éves Romsics Ignác tiszteletére. Szerk.: Gebei Sándor, ifj. Bertényi Iván, Rainer M. János.

Eger, Líceum Kiadó, 2011. 58.

60

erősítettek meg. II. Ágost a megkötések mellett azonban sikereket is ért el az

egyezménnyel: sikerült esküre köteleznie a hetmanokat, korlátozta a szejmikek autonóm

jogaikat, engedélyhez kötötte a konföderációk alakítását és adót szavaztatott meg a

hadseregre.122

A nagy északi háború Lengyelország számára valójában már 1709-ben véget ért, és

bár területi kár nem érte, a pusztítás óriási mérteket öltött. Még a sokat emlegetett potop

idején átélt szörnyűségeket is felülmúlta, „nem volt olyan város, amelyik legalább egyszer

nem esett volna áldozatul az ellenségnek és ne rabolták volna ki vagy sarcolták volna

meg.”123

Az északi hadszíntéren harcok ugyan még 1721-ig folytatódtak, de a svédek nem

tudtak már feltámadni, és ezzel végleg elvesztették nagyhatalmi státuszukat is. 1717-ben

már kilátásban volt a béke megkötése, de XII. Károly váratlan halála ezt meghiúsította. Az

őt trónon követő húga a háború folytatása mellett döntött. Eddigre már egész Finnország

orosz fennhatóság alatt állt, és 1719-től kezdve már az oroszok Svédországba küldtek

csapatokat. Végül 1721. augusztus 21-én a nystadti békével zárult le a háború. A két

évtizeden át tartó hadakozásnak egyértelműen az Orosz Birodalom volt a győztese. I. Péter

nem csak területét gyarapította jelentős mértékben (Estland és Livland), de immár egy

tényleges birodalom uralkodója is volt, ugyanis a Szenátus a béke megkötése után

„császár” a „haza atyja” és a „nagy” jelzőkkel ruházta fel a cárt. Örömében még rendkívüli

gesztusra is futotta, ugyanis a legyőzött Svédországnak teljes egészében visszaadta

Finnországot, illetve váltságdíjjal is jutalmazta azt. Számunkra azonban még egy

aspektusból érdekes az orosz diadal. Mindezen eredmények és sikerek mellett immár

egyértelműen - és ami talán fontosabb - egyedül állt Nagy Péter a gyengülő Rzeczpospolita

fölött, mint védnök és a szabadságjogok védelmezője. Az évszázad harca kezdődik meg

most, amiben a függetlenedés vágyát megannyiszor töri le az orosz politika és hadsereg.

Oroszország tehát Svédország helyébe lépett, amely elsőségest egy rövid ideig meg is tudja

őrizni. Azonban nem szabad figyelmen kívül hagynunk egy másik hatalmat, ami hosszú

évszázadok után annak az államnak a területén növekedik és erősödik, amellyel

Lengyelországnak annyi konfliktusa és harca volt. I. Frigyes Vilmos Porosz Királysága

immár része, és rövidesen alakítója is a közép- és kelet-európai politikának.

122

„Megtiltották az uralkodónak, hogy a perszonáluniót reálunióvá alakítsa át; követelték, hogy a szász

hadsereg 1200 testőr kivételével hagyja el Lengyelországot; hatnál több miniszter, illetve főtisztviselő

számára nem engedték meg, hogy a király mellett tartózkodjon; a szász hivatalnokoknak megtiltották, hogy a

lengyel kül- és belpolitikával foglalkozzanak; nem engedték meg, hogy az uralkodó 3 hónapnál hosszabb

ideig tartózkodjon Szászországban, s távollétében Lengyelország sorsát érintő döntéseket hozzon. Ring:

„Lengyelországot az anarchia tartja fenn?” 2001. 152-153. 123


61

Út az első felosztásig

A rövid béke ideje

A lengyel belügyek a nagy északi háború után kezdtek konszolidálódni. Legalábbis

olyan mértékben amennyire II. Ágostnak lehetősége volt. Ezt leginkább a nemesek és a

környező hatalmak befolyásolták. A király abszolutizálásra való törekvése elbukott, de

némi engedményt ki tudott harcolni (varsói egyezmény). Ezek azonban mind olyan

előnyök voltak, amelyeket még az orosz cár is elfogadhatónak tartott. Svédország háttérbe

szorulásával Oroszország egy rövid időre teljhatalommal rendelkezett az északkeleti

térségben. Azonban még a nagy háborút lezáró béke megkötése előtt a lengyel

belpolitikába új hatalom avatkozott bele. Ez pedig Poroszország.

Nagy Péter és I. Frigyes Vilmos 1720-ban megállapodást kötött, hogy a lengyel

kormányzati reformokat nem fogják támogatni.124

Mint azt írtuk, korábban már érkezett

egy ajánlat Frigyestől az orosz cár részére, amiben felvetette Lengyelország felosztását.

Nagy Péter ettől az ötlettől akkor is, és később is távol állt. Számára megfelelő volt a

lengyel állapotok éppen aktuális helyzetének fenntartása.

A porosz király indítéka azonban árnyaltabb volt. Az 1701 óta fennálló királyság

két részből állt, a korábban Német Lovagrend területeit magába foglaló keleti Porosz

Királyságból (korábbi Fejedelmi Poroszország) és a nyugatabbi, egykori Brandeburgi

Választófejedelemségből. A két terület közé azonban be volt ékelődve Lengyelország, így

az a helyzet állt elő, hogy az egy ország két különálló részből állt. I. Frigyes Vilmos

nyíltan vállalta, hogy célja a két országrész egyesítése, bármi áron. Ahogy Oroszország

teljesen elzárkózott a lengyel reformoktól, úgy Poroszország minden további nélkül

hajlandó lett volna azt támogatni, feltéve, ha kielégítik területi igényeit. Ezt többször

tudomására hozta II. Ágostnak is, aki még életében igyekezett elfogadtatni a környező

hatalmakkal fia jogát a Rzeczpospolita trónjára. A porosz uralkodónak egy feltétele volt:

területi kompenzáció. A kívánt terület maga azonban igen értékes volt, hiszen a Korona

egyetlen tengerparttal rendelkező szakasza volt ez. Az Uniónak ugyan volt a Balti-

tengerrel összeköttetése, a Litván Nagyfejedelemség révén, de az áruforgalom jelentős

része itt, a Visztulán zajlott, illetve Gdansk városa is ezen a szakaszon feküdt. II. Ágost

maga is tudhatta, hogy ez milyen nehézségekkel jár, és bár a reáluniót nem sikerült

124


62

megvalósítania, mégis egyszerre két országnak volt a királya, amik nem voltak egymással

szomszédosak. I. Frigyes Vilmos személyében azonban partnerre találhatott volna II.

Ágost híres kalandvágya.125

Egy olyan területi megállapodás, amiben a poroszok által kért

területekért cserébe egyesíteni lehetne Szászországot és a Rzeczpospolitát, még fel is

kelthette volna I. Frigyes Vilmos érdeklődését. Ezt azonban a környező hatalmak

bizonyára mind elutasították volna. Orosz részről azért, mert ezzel a felügyelőség alól

könnyen kicsúszhatott volna II. Ágost és fia, Habsburg részről azért, mert egy porosz-szász

koalíció képes lett volna befolyásolni a császárválasztást (a császári cím már mondhatni

„meghonosodott” a Habsburgok kezében).126

II. Ágostnak a szomszédos hatalmak külpolitikáján kívül, lengyel szokáshoz hűen,

a mágnások külön csoportjaival is meg kellett küzdenie. A Nagy Északi Háború hozott

változást a főnemesek körében, korábbi nagy családok tűntek el a befolyás színteréről, míg

korábban jelentéktelenebbek emelkedtek fel. Alapvetően azonban két fő csoportra

oszlottak, amelyeknek az élén egy-egy nagy jelentőségű család állt. Az egyik a

Czartoryski, a másik pedig Potocki család volt.

A Czartoryski család, más néven „Familia”. Alapítója Kazimierz Czartoryski

elszegényedett litván nemesi családban született, akik a Jagellók leszármazottai voltak. A

törvények szerint a hercegi titulust is viselhették. A család presztízse Kazimierz házassága

után emelkedett meg látványosan, ugyanis felesége, Izabella Morstin révén gazdag

vagyonra, illetve jelentős rokonságra tettek szert: a Stuartokat. Ezzel megnyílt az európai

arisztokrácia kapcsolatrendszere a Familia számára. A befolyás tovább növekedett, amikor

az idősebbik Czartoryski fiú, August Aleksander elvette felségül Maria Zofia Denhoffot, és

ezzel megszerezte a Sieniawski család birtokait is (a fiatalabb Fryderyk Michael). A két

testvér birtokait külön elnevezéssel illették: „Czartoryski köztársaságok.” A hatalmuk alá

tartozó területeken rendet tartottak, nem volt rá jellemző a lengyel típusú anarchia. Céljuk

reformok által ugyanezen rend megteremtése volt a Köztársaságban, orosz segítséggel. Ők

voltak az orosz-pártiak. A legfőbb veszélyforrásnak Poroszországot tartották.

A Potocki család volt a másik befolyásos, úgynevezett republikánus csoport

vezetője. Családjuk visszamenőleg sok vajdát, és hetmant adtak a Köztársaságnak. Nem

egyszer került ki családjukból a legmagasabb tisztséget viselő személy is (, krakkói

kastelláni, korona főhetmáni címek). Hatalmas ukrajnai birtokokkal rendelkeztek, a

125

Bár II. Ágost tettekben közel sem volt olyan sikeres, mint szavakban, olyan célokat hangoztatott, mint

Konstantinápoly felszabadítása, vagy a Jeruzsálemi Királyság újbóli megalapítása. Gebei: Az erdélyi

fejedelmek és a lengyel királyválasztások. 2004. 215. 126

Ring: „Lengyelországot az anarchia tartja fenn?” 2001. 153-154.

63

legmagasabb tisztségeket töltötték be Sobieski király alatt, majd a Nagy Északi Háborúban

átálltak I. Szaniszló oldalára, de bukása után néhány évvel, 1714-ben kegyelmet kért és

kapott II. Ágosttól.127

Tartózkodtak minden típusú reformtól, a legfőbb támaszuk a

konzervatív nemesség volt. Nem csak a királyság fenntartása volt a céljuk, hanem annak

átalakítása, úgymond továbbfejlesztése, a Német-római Birodalomhoz hasonlóan. Ezt

porosz segítséggel kívánták elérni. Ők voltak a porosz-pártiak.128

Lengyel örökösödési háború

Mint azt már írtuk, a lengyel alkotmány meggátolta a király életében történő utód-

koronázást, az ugyanis szembement a szabad királyválasztás jogával. Ez nem is állt

feltehetően II. Ágost szándékában, hanem inkább igyekezett a halála utáni királyválasztást

bebiztosítani fia számára. A lehető legerősebb garanciát erre a környező nagyhatalmaknál

találhatott, hiszen mint láttuk, a korábbi királyválasztások esetében is (pl. Oroszország és a

Habsburgok) a döntő szó külföldről érkezik. Éppen ezért kereste fel a szomszédos

hatalmakat, akik azonban elutasítóan fogadták kérését. A Habsburg Monarchia, a Porosz

Királyság és az Orosz Cárság nem kívánta a továbbiakban fenntartani a szász uralmat a

Nemesi Köztársaságban. Erről született is köztük egy titkos megállapodás, amiben

megegyeztek, hogy Dom Emanuel portugál infánst fogják a trónra ültetni. II. Ágost

azonban odáig ment, hogy még az ország felosztását is felajánlotta! Halálakor nagy rejtély

honolt a választók között: vajon ki lesz a következő király?

A franciák legfőbb vágya volt, hogy egy szövetségest szerezzenek a Habsburgok

hátában (korábban emiatt igyekeztek Conti herceget, vagy például ezért támogatták II.

Rákóczi Ferencet is). Mivel II. Ágost elutasításra talált a szomszédos államok részéről,

kézenfekvő lett volna francia garanciával hatalomra segíteni a szász trónörököst (persze

felmerül a kérdés, hogy erre lett volna-e bármilyen esély, az egységesen fellépő porosz-

orosz-osztrák erők ellen?). Erre azonban még kísérlet tekintetében sem kerülhetett sor,

ugyanis XV. Lajos francia királynak már volt jelöltje, mégpedig az apósa. Feleségének,

Marie-nek az apja ugyanis Stanisław Leszczynski volt, azaz I. Szaniszló lengyel király.

Mint arra már utaltunk, az 1709-es trónfosztása után nem mondott le a trónról,

törökországi kitérő után Svédországba, majd XII. Károly halála után a lotharingiai

Wissenburgban telepedett le. Ring Éva azzal indokolja a komoly anyagi befektetését XV.

127



64

Lajosnak a lengyel trónharcban, hogy „királyi apósra”129

tegyen szert, ezzel elhárítva a

vádat, hogy rangon alul házasodott. Ez azonban véleményünk szerint kétséges, hiszen mint

azt írtuk is, I. Szaniszló nem mondott le a trónról, amit egyébként II. Ágost 1706-os

(tényleges!) lemondása után Oroszország kivételével egész Európa legitimnek tekintett, így

de jure király volt még mindig. I. Szaniszlóra tehát leginkább azt mondhatjuk, hogy egy

királysággal nem rendelkező király volt. XV. Lajos feleségének megítélésén csak az

javított volna, ha apja, ténylegesen és hosszútávon elfoglalhatja a lengyel trónt. Egy „gyors

trónra ültetés” aligha ért meg ekkora anyagi áldozatot a francia királynak. Az anyagi

befektetés ugyanis tényleg óriási méreteket öltött: diplomatáit szétküldte egész

Lengyelországban, hogy szó szerint megvegyék a választók szavazatait. Hogy mégis

mekkora pénzt és energiát mozgathatott meg, az azt bizonyítja, hogy sikerült meggyőznie

és egy közös véleményre hoznia a Czartoryski és a Potocki családot. Mindkét mágnás

család és híveik felsorakoztak I. Szaniszló király mögött, hogy újraválasszák. A végső

döfés bármilyen más jelölt ellen (bár időközben a portugál Dom Emanuel már visszalépett)

a prímás érsek nyilatkozata volt, amiben megtiltotta a külföldi jelöltek részvételét a

királyválasztáson. Ezzel garantált volt, hogy a szász II. Ágost utána ismét egy „Piast”

király kerül a trónra. Varsó mellett, 1733. szeptember 12-én Stanisław Leszczynski 12 ezer

szavazattal, ismét Lengyelország választott királya lett. A támogatottsága mérhetetlenül

nagyobb volt, mint első választása idején, és jogilag sem volt megkérdőjelezhető (a francia

pénzen megvett szavazat akkoriban nem számított sem csalásnak, sem etikátlannak). A

Ring Éva által felvetett gondolatot mi ezek kapcsán kívánjuk megcáfolni, ugyanis a francia

király maga mögött tudva a legbefolyásosabb frakciókat és széles társadalom jelentős

részét, illetve látva a pillanatnyi zavarodottságot a nagyhatalmakon, joggal bizakodhatott

apósa hosszabb távú uralkodásán a Rzeczpospolitában. Lengyelország szabadon, nemzeti

királyt választott magának.130

A portugál jelölt visszalépése után az addig őt támogatóknak újra kellett értékelniük

a helyzetet. Bizonyos, hogy a három hatalom együtt képes olyan mértékben befolyásolni a

királyválasztást, hogy az általuk trónra szánt jelölt foglalhassa el azt. De ezt csak abban az

esetben, ha van közös jelölt. VI. Károly császár számára immár lehetséges jelöltnek tűnt fel

II. Ágost fia, Frigyes Ágost, akire egyébként neki is szüksége volt, mint szász

választófejedelem: a Habsburg utódlás kérdését rendező Pragmatica Sanctio

elfogadtatásához. A szász jelöltben a lehetőséget Oroszország is meglátta, és miután

129



65

Frigyes Ágost még Livóniát is odaígérte a támogatásért cserébe, már minden bizonnyal

pozitívan is tekintettek a jövőbe. Miután a pápa semmissé nyilvánította az idegen

jelöltséget tiltó határozatot, Oroszország 30 ezer fős sereggel bevonult Lengyelországba

(az oroszok feltehetően már úgy érezték magukat, mintha hazajárnának), és közel az egy

hónappal korábbi királyválasztás helyszínéhez, 1733. október 5-én 3 ezer (!) szavazattal

megválasztották Frigyes Ágostot és III. Ágost (1733-1763) néven elfoglalta a trónt. A

lengyel szabad királyválasztást semmisé tette a szomszédos hatalmak erőpolitikával való

beavatkozása. I. Szaniszló előbb Gdanskba majd annak kapitulálása után Königsbergbe

utazott. Franciaország lengyel földön nem kívánt komolyabb katonai támogatást nyújtani,

és bár hadat üzent a német-római császárnak, inkább az egyéb érdekei miatt az itáliai

fronton kívánt háborúzni. I. Szaniszlónak sorsa megpecsételődött, az örökösödési háborút

lezáró bécsi béke (1735) után önként lemondott és visszatért Lotharingiába.131

Lengyelország önállósága megállíthatatlanul tűnt el a süllyesztőben.

III. Ágost uralkodása

A király, aki uralmát a többek által támogatott nemzeti királlyal szemben,

elsősorban az oroszoknak, pontosabban azok haderejének köszönhette. Ebben az

„elnyomó” helyzetben csak tovább fokozódott a nemesek széthúzása, saját érdekeikért való

versengése. Az országot a megosztottság és kilátástalanság uralta. „A világtól elzárkózó

kis- és középnemesség túlnyomó többségének a kulturális színvonala igen mélyre

süllyedt.”132

A közhangulat leírása alapján minimum arra gondolhatunk, hogy ezekben az

évtizedekben, Lengyelországban a Nap soha ki sem sütött, az időjárás mindig csak borús

és sötét volt.

Ez azonban ha így is volt, akkor csak a vidékre és a városok egy részére volt igaz,

ugyanis az arisztokrácia fényes pompában, és Pazar villákban élte hétköznapjait. Számukra

még nem érkezett el a romlás időszaka, még nem tapasztalták országuk hanyatlását. A

politikával szinte csak a már említett néhány család foglalkozott, ők voltak akik

meghatározták az ország irányát. Illetve ők próbálták. III. Ágost is igyekezett reformokat

végrehajtani, melyekkel már elsősorban nem a hatalmát akarta megerősíteni, mint tette

annak idején édesapja, hanem a Rzeczpospolita fennmaradásához (általa) szükségesnek

131

Stanisław Leszczynski élete hátralévő részében könyveket írt (a szükséges reformokról a Nemesi

Köztársaságban) és magas kultúrát művelt otthonában. Messze híres volt udvara, ahova az Európában tanuló

lengyel nemes ifjak gyakran betértek. Ring: „Lengyelországot az anarchia tartja fenn?” 2001. 149. 132


66

tartott változtatásokat kívánta bevezetni. Ezen törekvése azonban teljes kudarcot vallott. 30

éves uralkodása alatt mindösszesen egyetlen egy szejm tudta befejezni a munkát, az 1736-

os, amin a király megbocsájtott I. Szaniszló minden hívének.133

A 30 éves uralkodása alatt

egyébként pontosan 30 szejm134

kezdte meg a munkát, de egy kivételével mind

félbeszakadt. Innentől indul a „eredménytelen szejmek kora” aminek csak a király halála

vet véget. Ez azonban nem csak a király eredménytelenségét bizonyítja, hanem a többi

nemesi csoportét is, hiszen a 30 év alatt egyetlen egy határozatot sem tudtak elfogadtatni a

szejmmel, holott szándékuk erre volt bőven.

Az 1740 májusában a porosz trónra lépő II. Frigyes nagyszerűen alkalmazta a

lengyel törvényhozás fékjét a már sokszor említett liberum vetot. Ha egy számára nem

kedvező változtatást vagy reformot kívánt elfogadni a szejm, akkor csak lefizetett egy

követet és az eredmény biztosan megvolt. Ennek az egy nemesnek a megtalálása pedig

nem is volt olyan nehéz feladat. Különösen, hogy a király maga is delegálhatott a szejmbe,

mint a porosz területek ura (bármekkora számú képviselőt küldhetett, de ők összesen csak

egy szavazattal rendelkeztek, ami ugyan kevésnek tűnik, a liberum veto esetében azonban

pont elég). De még ezzel a lehetőséggel sem kellett feltétlenül élni,e ugyanis a porosz-barát

Potocki család örömmel interpretálta támogatójuk véleményét a szejm elé.135

A

törvényhozás tökéletesen meg volt bénítva.

A Rzeczpospolita és az osztrák örökösödési háború

A Lengyel- Litván Nemesi Köztársaság sem az osztrák örökösödési háborúban,

sem pedig az azt követő hétéves háborúban nem vett részt, a semlegesség mellett foglalt

állást. Ehhez azonban nem tudta magát tartani, a semlegességnek képtelen volt érvényt

szerezni, amiben a leginkább a szomszédos hatalmak vonhatóak felelősségre.136

II. Frigyes hogy gyarapítsa országát, a VI. Károly császár halála utáni zavaros

helyzetben az osztrák kézben lévő Szilézia ellen vonult. A Pragmatica Sanctio értelmében

a VI. Károly örököse Mária Terézia volt. Ezt Európa hatalmai a császár életében mind el is

133

A király sikertelenségének köszönhetően is, a 30 év alatt összesen csak 24 hónapot töltött Lengyelország

területén. Az ország a főtisztségeket viselő, de még inkább a nagy befolyásra szert tevő urak kezében volt.


Gebei: Egy sztereotípia nyomában: oroszellenesség a 18. századi Lengyelországban. 2003. 3-4. sz. 135

Így történt ez az orosz-török háború kirobbanásakor is, amikor az oroszok számítottak volna a lengyel

támogatásra, cserébe hajlottak volna a reformok véghezvitelére, de a II. Frigyes által lefizetett Potockiak ezt

megvétózták. Szokolay: Lengyelország története. 1997. 70. 136


67

fogadták, és az uralkodó ezzel a tudattal adhatta életét a Teremtő kezébe. A halálával

azonban megváltozott a helyzet, hiszen ami addig érvényes volt, az felborult és megszűnt.

A Habsburg örökségért többen is érdeklődtek, mint Károly Albert bajor választó, V. Fülöp

spanyol király és III. Ágost szász választófejedelem és lengyel király. A háború

elkerülhetetlennek látszott, de úgy tűnt, nem marad egyedül a Habsburg Monarchia.

A szintén újonnan hatalomra kerülő II. Frigyes támogatóan lépett fel Mária Terézia

mellett. Mint apja, úgy ő is területi igényekért cserébe: ha Sziléziát megkapja, akkor a

porosz sereg az osztrák uralkodónő segítségére siet. Szilézia már kiheverte a harminc éves

háborút, a Monarchia legfejlettebb és leggazdagabb tartománya volt. Éppen ezért is

okozott nehézséget a döntés meghozása, de végül az udvari tanács az ajánlott feltételekkel

elfogadta a porosz segítséget. Ekkor azonban egy talán érthetetlen esemény következett be.

A porosz király meg sem várta, míg a tanács dönt, és hogy a követ megérkezzen a

válasszal, dec. 16-án a porosz sereg bevonult Sziléziába.137

A kérdés felmerülhet, hogy

vajon miért siette el ennyire II. Frigyes? Nem lett volna könnyebb diplomáciai úton

megszerezni a kívánt területet? Vagy talán már szerette volna már élesben is kipróbálni a

porosz hadsereget?138

Úgy véljük, hogy a porosz király személyiségével és céljainak

megértésével szükséges foglalkozni, hiszen a 18. századi Európa egyik meghatározó, ha

nem a legmeghatározóbb történelemformáló uralkodója. Dolgozatunkban éppen ezért, még

a későbbiekben kitérünk az ő személyére.

A Porosz király tehát félredobta a szövetség lehetőségét az osztrákokkal és ezzel

belekeveredett az osztrák örökösödési háborúba, sőt talán nem túlzás azt állítani, hogy ő

maga robbantotta ki. A területi igények miatt vélhetően egyébként is kialakultak volna

harcok, sőt talán egy több országot érintő háború is, de II. Frigyes volt az első, aki lépett.

Ezt bizonyítja az is, hogy „a francia udvar először felháborodott Frigyes fellépésén.”139

A

felháborodásból rövidesen szövetség lett, ami azonban a 8 évig tartó háborúban még

többször változott. A nagy északi háború Európának jóformán csak a keleti részét érintette

137

III. Ágost felesége, Mária Jozefa révén jelentkezett be a trónért, aki I. József császár legidősebb leánya

volt. Mivel VI. Károlynak nem volt fiú örököse, így Mária Jozefa jogán, II. Ágost ugyanolyan eséllyel

pályázhatott a örökségre, mint Mária Terézia, legalábbis ő ezt gondolta. mint azt tudjuk, a Pragmatica

Sanctio Károly-ágának feltétlen elsőbbsége volt a József-ággal szemben, így arra csak akkor háramlott volna

át a korona, ha az teljesen kihal. Niederhauser Emil: A jóságos királynő. In: Gonda Imre - Niederhauser

Emil: A Habsburgok. Pannonica Kiadó, 1998. 115. 138

Az őt megelőző két porosz király, I. Frigyes és I. Frigyes Vilmos sem használta élesben a sereget,

maximum csak kisegítő alakulatokként. Mindezt úgy, hogy a fenntartása az egész hadügynek óriási terheket

rótt az országra. 1740-ben már az állami jövedelem 80%-kát a hadseregre költötték! „Poroszország nem

olyan ország, amelynek hadserege van, hanem inkább olyan hadsereg, amelynek országa van.” Ebben a

helyzetben a mai kor megítélése alapján azt mondhatjuk, hogy az expanzió szükségszerű volt Frigyes

részéről. Mary Fulbrook: Németország története. Maecenas, 1997. 81. 139

Niederhauser: A jóságos királynő. 1998. 116.

68

(diplomácia terén nem, de ha a hadieseményeket nézzük szinte csak a Rzeczpospolitában),

és bár igaz, hogy nyugaton is volt ezekben az években harcok (spanyol örökösödési

háború) az mégis egy különálló háborúnak tekintendő. Ezzel ellentétben a osztrák

örökösödési háború már jóval nagyobb méreteket öltött. A központi kérdés a Habsburg

örökség volt, amiért (védve azt, vagy a hódítás igényével) harcba szállt maga a Habsburg

Birodalom (így Magyarország is, nem jelentéktelen mértékben), a Porosz Királyság,

Franciaország, a Szárd-Piemonti Királyság, Bajorország, a Szász Választófejedelemség (de

nem a Lengyel Királyság!), Spanyolország, Anglia, Svédország és az Orosz Birodalom is!

A felsorolt országok számából és jelentőségéből kiindulva véleményünk szerint joggal

nevezhetjük az 1740-1748 közötti időszakot ténylegesen az első világháború korának

(különösen, hogy egyes amerikai gyarmatokat is érintett a háború).140

A két legfőbb szembenálló fél ismét a német és a francia volt. Míg Poroszország

többször váltott szövetséget, addig a többi állam jórészt végig kitartott a kezdetben

választott oldal mellett. Franciaországgal egy tömbbe sorolhatjuk a spanyolokat, az itáliai

államok zömét, a bajorokat és a szászokat. Velük szemben, a Habsburgok mellett állt ki

(igyekezvén fenntartani az európai erőegyensúlyt) Anglia, Hollandia és Oroszország. A

háborút végül az aacheni béke zárta le, melyet utolsóként Kaunitz141

gróf írt alá Mária

Terézia nevében, 1748. október 23-án.142

A végeredmény szinte teljesen megegyezett a

háború előtti állapotokkal, jóformán csak Szilézia volt az, amit elvesztett a Habsburg

Monarchia. Mária Terézia ebbe azonban nem tudott egykönnyen belenyugodni.

Mint azt írtuk, a Rzeczpospolita nem vett részt a háborúban, de nem tudott tőle

függetlenedni, ahogy azt szerette volna. Ennek egyik legfőbb oka az, hogy a király, mint

szász választófejedelem részt vett a háborúban, illetve hogy a környező szomszédos

államok mind hasznot akartak húzni a háborúból. A 18. századi kelet-európai külpolitikai

törekvések eddig szokatlan módon, nem Lengyelországot vették célba. Az ország ezalatt a

rövid idő alatt kiesett a figyelem középpontjából, jelentéktelen volt. Talán ez az ami

bizonyítja az állam meggyengülését és bukását. Amikor azt írjuk, hogy jelentéktelen, akkor

azt a szó legerősebb értelmében gondoljuk. A seregek kényükre-kedvükre masírozhattak az

országban, az ismét felvonulási területté vált. Sem Oroszországnak, sem pedig

Poroszországnak nem számított a Rzeczpospolita függetlensége. Igaz, eddigre talán már

140

Niederhauser: A jóságos királynő. 1998. 114-117. 141

Anton Wenzel Kaunitz gróf szerepe Mária Terézia alatt növekedett meg. Az uralkodónő első számú

külügyminisztere és kancellárja volt. 142

Poór János: Az osztrák örökösödési háború (1740-1748). In.: A kora újkor története, szerk.: Poór János.

Osiris Kiadó, Budapest, 2009. 179.

69

csak elméletben létezett. II. Frigyes azzal, hogy bevonult Sziléziába, elvágta az utat

Szászország és a Köztársaság között. A lengyel érdek az lett volna, hogy ezt

megakadályozza, hiszen köztudott volt az északi szomszéd agresszív expanziós

külpolitikai törekvése Lengyelországgal szemben. Ha tudott volna, vagy mert volna

segítségére sietni az osztrákoknak, akkor feltehetően másképpen alakult volna az ország

későbbi sorsa (az 1717-es hadsereg korlátozás következtében erre aligha volt lehetősége).

Mivel azonban nem tette, így zárult körülötte a harapófogó, amit II. Frigyes készített elő. A

porosz király pedig egyre nyíltabban támadta a Nemesi Köztársaságot, amit Európa csak

csendben figyelt, ha ugyan észrevett.

A hétéves háború

Mária Terézia nem mondott le róla, hogy véglegesen elvesztette „legértékesebbnek

mondott tartományát, Sziléziát.”143

Revánsra készülődött Poroszországgal szemben, ami

elvezetett a század „második világháborújához” (a mi szóhasználatunk - D. P.). Az

uralkodónő - miután véget ért az osztrák örökösödési háború - írásos véleményt kért a

Titkos Konferencia tagjaitól a külpolitika további lépéseiről. A legfőbb cél Szilézia

visszafoglalása volt, ennek kellett alávetni a javaslatokat. Aki tanácsával a leginkább

kiemelkedett, az Anton Wenzel Kaunitz gróf volt, hiszen a megoldást a franciákkal való

szövetségkötésben látta.

Kaunitz tudatosan készült a politikai pályafutására, ezért sem lepte meg egy

esetleges kinevezés, sőt azt „teljes mértékben indokoltnak tartotta. Meg volt róla győződve,

hogy tehetségénél fogva ő az első ember, aki mindent átlát, elsősorban persze a

külügyekben…”144

Kaunitz szász, itáliai és francia földön végezte tanulmányait. Az utóbbi

helyszínen mélyülhetett el a francia kultúrában, aminek rabja is lett, viselkedésében is

inkább volt francia, mint német. Mindezt azonban mély császárhűséggel és az osztrák

államérdeket szem előtt tartva. 1742-ben, mindössze 31 évesen már torinói követ volt,

majd 1749-re a Titkos Konferencia tagja.145

Tudjuk róla, hogy nem szeretett korán kelni,

de lovagolni például igen. Rendszeresen késett a Mária Teréziával megbeszélt

értekezletekről, de ezt elnézte neki az uralkodónő. Bár véleményeikben nagyon

143

Gebei Sándor: Halics-Lodoméria Királyság, a Habsburgok 18. századi újszerzeménye. In: Hagyomány és

történelem. Ünnepi kötet Für Lajos születésnapjára. (Szerk.: Gebei Sándor) Eger, 2000. 216. 144

Niederhauser Emil: Mária Terézia. In: Niederhauser Emil: Mária Terézia - Alekszandr Kamenszkij: Nagy

Katalin. Fekete fehér. szerk: Szvák Gyula. Pannonica Kiadó, 2000. 25. 145

ifj. Barta János: Az hétéves háború (1756-1763). In.: A kora újkor története, szerk.: Poór János. Osiris

Kiadó, Budapest, 2009. 101.

70

különböztek, kapcsolatuk mégis különleges volt. Erről tanúskodnak levélváltásaik is,

amelyek bensőségesek és meglehetősen személyesek. Egy alkalommal így ír Mária

Terézia: „Rendkívül le vagyok kötelezve Önnek mindazokért a szolgálatokért és

tanácsokért, amelyeket összehasonlíthatatlan urunk és mesterünk életében nyújtott nekem.

Mindig jól éreztem magam ennek következtében és mélyen belevéstem ezeket szívembe…

Számítok Önre, és az Ön tanácsa nélkül semmit sem teszek majd. Mindennap reszketek

Önért és sorsáért, és családom ellátását éppen olyan szívesen bízom Önre, mint ahogy

államrendszerünk fenntartását is Önnek köszönhetem.”146

Szemmel látható a személyes

kapcsolat közöttük, ami lehetőséget biztosított Kaunitz számára, hogy saját belátása szerint

alakítsa az osztrák külpolitikát. Tudunk egy vitáról is, aminek kiváltója a már említett új

külpolitikai terv volt. Miután Kaunitz beterjesztette a francia közeledés tervét, Ferenc

császár kétórás vitába keveredett Mária Teréziával, de Kaunitz mellett állt ki.147

Kaunitz

hogy megvalósítsa a francia szövetséget, 1750-ben Párizsban követi megbízatást kapott,

azonban nem sokáig maradt, hiszen 3 év múlva Mária Terézia hazahívta és

államkancellárrá, azaz a külügyek legfőbb irányítójává nevezte ki. A kancellári méltóságot

haláláig, 1794-ig viselte.148

A szövetséget végül sikerült tető alá hoznia a kiváló diplomatának, amit 1756.

május 1-jén írtak alá Versailles-ban. Ezt azonban megelőzte már egy angol-porosz

konvenció, amit „westminsteri egyezmény” néven tart számon a történetírás. II. Frigyes

miután érzékelte a francia-osztrák közeledést, igyekezett magának szövetségest keresni,

nehogy elszigetelődjön. Erre a legalkalmasabb fél Anglia volt, aki egyébként is féltette

Hannovert a poroszoktól. Ezzel a megállapodással biztosítottnak vélte az államot. A porosz

király a westminsteri egyezménnyel azonban a legjobb szándékkal is csak egy ellenséget

veszített el, szövetségest aligha nyert. Biztos lehetett benne, hogy komoly katonai

támogatást nem remélhet Angliától. Különösen, hogy elvesztette Franciaországot, hiszen

az tudomást szerezvén a London-Berlin közötti szerződésről, már az osztrák szövetséget

választotta. Bár híres volt a német-francia ellentét, de annál még erősebb volt az angol-

francia. Különösen az adott korszakban, hiszen a gyarmatokon is egyre forróbb volt a

146

Niederhauser: Mária Terézia. 2000. 51. 147

Mindez az eset a Titkos Konferencia egy gyűlésén történt, ahonnan a vitát követően a császár azonnal

távozott. Ferenc számára azért volt elfogadhatatlan a franciákhoz való közeledés, mivel családja ősi birtoka,

Lotharingia francia hatásra került, a korábban kétszer is megválasztott Leszczynski Szaniszló birtokába

(halála után, a megkötött szerződés alapján francia kézbe kerül). Ferenc szerint csak katonai erővel lehet

visszaszerezni, egy esetleges szövetség ezt meghiúsítaná, amit pedig feltétlen el akart kerülni, hiszen

valószínűleg nem kevésbé fájt neki ez a veszteség, mint Mária Terézia kudarca Szilézia kapcsán.


ifj. Barta: A hétéves háború (1756-1763). 2009. 103-104.

71

hangulat, közel állt egy gyarmati, angol-francia háború. II. Frigyes megelőző lépése volt az

egyik eredménye, az egyébként meglehetősen szokatlan francia-osztrák megállapodás. Sőt,

miután Erzsébet (1741-1762) orosz cárnő is tudomást szerzett a westminsteri

egyezményről, 80 ezer fős sereget ajánlott fel Mária Terézia számára, egy esetleges porosz

támadás esetén. Kaunitz vezetése alatt Szilézia képletesen közelebb került a Habsburg

Monarchiához.149

II. Frigyes azonban ismét meglepte az Európát, ugyanis nem várta meg amíg

támadás éri, ő lépett elsőként. 1756. augusztus 29-én rátámadt a legvédtelenebb

szomszédjára, Szászországra. A porosz hadsereg létszáma eddigre már 143 ezer volt, és a

hadjáratban ebből 61 ezer fő vett részt. Ezt az óriási sereget nem tarthatta fel a 18 ezres

szász hadsereg. A szászok segítségére küldött osztrák csapatösszevonások nem jártak

sikerrel, már október 15-én kapitulálnia kellett II. Frigyes Ágostnak (III. Ágost), aki ezután

Lengyelországba menekült. Ez több volt, mint erődemonstráció! A kezdeményezés így a

poroszoknál volt, de a hadüzenet nélküli támadás fokozta a poroszellenes hangulatot

Európában. Nem is váratott sokáig magára a „poroszellenes liga” (a mi szóhasználatunk -

D. P.) megalakítása. Ebben jelen volt természetesen a fő célpont: a Habsburg Monarchia, a

nemrégen vele szövetségre lépett Franciaország és Oroszország, illetve csatlakozott még

Svédország. Így a Porosz Királyság körül volt véve, mind a négy égtáj felől ellenséges

államok vették körül. A felsorolt államok azonban még nem álltak készen a háborúra, így

tényleges katonai fellépés csak osztrák részről volt. Ezt felismerve II. Frigyes még

megtámadta Csehországot, és egy nagy győzelem150

után egy csúfos vereséget szenvedett.

Az eddig verhetetlen porosz királyt sikerült legyőznie az osztrákoknak.151

Ennek

jelentősége abban is megmutatkozik, hogy Mára Terézia saját nevével magas katonai

kitüntetést alapított. Poroszország kivonult Csehországból. Ezután már a szövetségesek is

megjelentek seregeikkel a porosz határnál (bizonyára számukra is lelkesítő volt a porosz

király veresége), nehézhelyzetbe hozva II. Frigyest. Előbb az oroszoktól szenvedett

vereséget, majd a svédek Pomerániába, a franciák Türingiába vonultak be. Az osztrák

149

Niederhauser: Mária Terézia. 2000. 40-41. 150

„1757-ben Frigyes maga jött Csehországba és Prága alatt legyőzte rég megszokott áldozatát, Lotharingiai

Károlyt.” Marczali Henrik: Mária Terézia és kora. Magyarország története a szatmári békétől a bécsi

congressusig. Laude Kiadó, 2000. 254. 151

Kolin-nál verte meg Daun vezetésével első ízben, osztrák sereg a poroszt. Marczali: Mária Terézia és

kora. 2000. 254.

72

hadvezér, Lotaringiai Károly azonban nagy hibát elkövetve, nem Berlin ellen vonult,

hanem Sziléziában kezdett ostromba.152

A háború kimenetele nem volt kiszámítható előre. A 7 év alatt többször változott a

hadiszerencse, ami az osztrák örökösödési háborúhoz hasonlóan nem csak Európát, hanem

a gyarmatokat is érintette. Amikor a gyarmatokon Anglia került a franciák fölé, akkor

kevésbé tudta támogatni az osztrákokat, vagy fordítva. Nagy jelentőséggel bírt az angol

kormányváltozás, hiszen előtte „poroszpárti” (a mi szóhasználatunk - D. P.) míg utána már

inkább békepárti politika jellemezte az angolokat. Mindazonáltal köszönhetően az osztrák

katonai reformoknak és a kimerülő porosz gazdaságnak, úgy tűnt, hogy Poroszország nem

kerülheti el a bukást, még annak ellenére is, hogy a franciák nehéz gyarmatbéli nehéz

helyzetük miatt már a békét keresték az angolokkal. Ekkor azonban óriási fordulat

következett be, amivel feltehetően senki sem számolt.153

Ebben a - Frigyes számára - vesztes helyzetben mutatkozik meg az Orosz

Birodalom megnövekedett szerepe az európai színtéren. Pontosabban az abból való

kilépése, hiszen ez a lépése a mérleg nyelvét a poroszok felé billentette. Maga Frigyes

nevezi ezt később „Hohenzollern-csodának,”154

mégpedig állíthatjuk, hogy minden túlzás

nélkül. Az orosz cárnő, Erzsébet 1762. január 5-én meghalt. A fordulat pedig éppen itt

következik be, hiszen az utód, III. Péter (1762) „Frigyes lelkes híve azonnal visszahívta az

orosz sereget, békét is kötött.”155

Ez a fordulat megváltoztatta a háború kimenetelét, és az

európai erőviszonyok berendezkedését is. De nem csak kontinentális, hanem az egész

világot érintő győzelem volt ez, hiszen amint írtuk, a hétéves háború legfőbb hadszíntere

az angol-francia gyarmatháborúk voltak. Ezt Franciaország elvesztette, és Oroszországnak

a háborúból való kilépésével Európában is a porosz-angol szövetség győzedelmeskedett,

így a „második világháborúnak” egyértelmű és egyöntetű győztese Anglia és Poroszország

volt.

152

A Lotaringiai család két férfi tagja, a császár Ferenc és öccse Károly sem volt kiváló hadvezér. Több

esetben vallottak kudarcot a hadszíntéren. Éppen ezért a hétéves háborúban a császár már részt sem vett

személyesen, talán még friss volt benne a számára sikertelen osztrák örökösödési háború. Mária Terézia

azonban a családi kapcsolatokat részesítette előnyben a hadvezérek kinevezésénél, nem pedig a tehetséget.

Pedig tehetséges katonája volt, mint például a magyar Hadik András, aki 47 évesen rövid időre elfoglalta és

megsarcoltatta Berlint. ifj. Barta: A hétéves háború (1756-1763). 2009. 105-111. 153

Niederhauser: A jóságos királynő. 1998. 124-125. 154


Előzőleg az orosz seregek már Berlint is elérték, és a magyar Hadikhoz hasonlóan meg is sarcolták. Ezek

a főváros ellen irányított meglepetésszerű rajtaütések ugyan a háború kimenetelét olyan nagymértékben nem

befolyásolták, hiszen alig tartottak egy-két napnál tovább (és mivel nem fosztogattak, így hosszú távú kárt

nem is okoztak Berlinben), aztán sietősen távoztak, de mégis megmutatták Frigyesnek, hogy már képtelen

távoltartani országától az ellenséges erőket, holott éppen ezzel a céllal robbantotta ki ő maga a háborút,

Szilézia lerohanásával. Font - Krausz - Niederhauser - Szvák: Oroszország története. 1997. 270.

73

Azonban nem szabad megfeledkeznünk Oroszországról, aki diplomáciai lépésével

képes volt eldönteni egy nagyon is jelentős háború (európai) kimenetelét. Nagyhatalmi

státusza immár megkérdőjelezhetetlen volt. Ugyanakkor felmerülhet a kérdés, hogy milyen

uralkodó hajlandó vállalni egy ilyen erős váltás következményeit? „III. Péter szétrombolta

Erzsébet külpolitikai doktrínáját, újat azonban nem tudott létrehozni.”156

Győzelmi

pozícióban volt Poroszországgal szemben, amikor hátat fordított, sőt jelét adta ellenséges

szándékának a pár napja még szövetséges Ausztriának. Azt nem tudjuk, hogy pontosan

milyen tervei voltak ezzel az uralkodónak. Talán csak hagyta magát ténylegesen az

érzelmei által befolyásoltatni (Frigyes iránti rajongása)? Uralkodása azonban nem volt

hosszú életű. Felesége, Sophie Auguste Friederike közbenjárásával az Orlov fivérek

vetettek véget III. Péter életének. Nem tudunk kiadott parancsról, de arról igen, hogy nem

viselte meg túlzottan a haláleset. Az özvegy Sophie Auguste Friederike pedig nem más

volt, mint a későbbi II. Katalin (1762-1796), minden oroszok cárnője. Pontos képünk nincs

Péterről, csak ami Katalintól maradt fenn, ami közel sem biztos, hogy elfogulatlan. Az ő

leírása alapján egy inkompetens, uralkodásra alkalmatlan egyén volt, akitől igazából még

jobb is, hogy megszabadult a birodalom. Ennek némiképp cáfolatára szólhat, hogy Péter

rövid uralkodása alatt is vezetett be reformokat, illetve igyekezett az országát hatékonyan

kormányozni.157

A Rzeczpospolita mindeközben a téli álmát aludta. A legutóbbi királyválasztás

(1734) és a lengyel örökösödési háború (1733-35) óta nem vett részt az európai

eseményekben. A király miközben Szászországban háborúzott, nem jutott ideje másik

országára. Az orosz seregek átvonulta az országon, téli szállásként használták azt, és

fosztogattak. Ugyanígy II. Frigyes kénye-kedve szerint használta az országát ekkor még

kettéválasztó lengyel folyosót, illetve vetett ki adókat a kikötő városokra. A következő

jelentős esemény - ami egybe esik egyébként a hétéves háborút lezáró béke megkötésével -

az III. Ágost lengyel király és szász választófejedelem halála (1763) volt. Fia, Frigyes

Krisztián mint utólag megállapíthatjuk, teljesen esélytelennek bizonyult a trón elfoglalásra,

ugyanis II. Katalin elhatározta, hogy az orosz uralkodó ismét beavatkozik a lengyel

királyválasztásba.158

156

Alekszandr Kamenszkij: Nagy Katalin. In: Niederhauser Emil: Mária Terézia - Alekszandr Kamenszkij:

Nagy Katalin. Fekete fehér. szerk: Szvák Gyula. Pannonica Kiadó, 2000. 261. 157

A nemesek (szinte már káros) kötelező szolgálatát eltörölte, a szakadárokkal szemben toleráns volt,

parancsba adta a főváros építésénél a kő használatát a fa helyett és egyházi reformokat is igyekezett

végrehajtani - például egyházi birtokokat szekularizálása, amivel növelni kívánta az állami bevételeket. Font

- Krausz - Niederhauser - Szvák: Oroszország története. 1997. 279-280. 158


74

„Az utolsó lengyel királyválasztás…”

Természetesen a korabeliek akkor még nem tudhatták, hogy az utolsó alkalommal

ült össze a királyválasztó szejm, de azt talán érzékelhették, hogy a lengyel agónia

rohamosan növekedett. A lengyel államiság megszűnése, II. (Poniatowski) Szaniszló Ágost

(1764-1795) alatt következett be. Ebben a királyválasztásban a legnagyobb erőt az orosz

befolyás képviselte. Poniatowski trónra kerülését az orosz nyomáson kívül a Czartoryski

fivéreknek köszönhette, akik ugyan „jobban szerették volna, ha a szűkebb család

valamelyik tagja kerül a trónra, de végül is kénytelenek voltak megbékélni a szegény rokon

jelöltségével,”159

majd megkoronázásával. „A művelt, kulturális kérdésekben járatos

diplomatáról - akihez Katalint még nagyhercegnő korában gyengéd szálak fűzték - úgy

tartották, hogy befolyásolható, s hasznos eszköz lehet céljaik eléréséhez,”160

amik az

országot megerősítő reformok lettek volna. Poniatowskihoz Katalin ragaszkodott, és csak

az ő megválasztása esetén volt hajlandó támogatni a Familia céljait. Ennek eredményeként

ült össze a királyválasztó szejm, és Czartoryski háttérirányítással, Andrzej Zamoyski

beterjesztette az átfogó reformtervezetet: „a törvényhozás és az állami adminisztráció

megreformálását, Lengyelország és Litvánia közigazgatási rendszerének közelítését, a

kollegiális ügyintézés és döntési felelősség bevezetését az államigazgatás minden területén,

továbbá a nemzeti közoktatás megteremtését sürgette.”161

A később még sok nehézséget okozó disszidens kérdést nem rendezték. Sem a

Familia, sem pedig az új király nem támogatta az ügyüket. Ez leginkább azzal

magyarázható, hogy a katolikus nemesség ellenszenvét váltaná ki, és ezzel az összes többi

törvényjavaslatot is elvetnék. Azonban fel kell tennünk a kérdést, hogy ha Katalin

egyébként is beavatkozott a királyválasztásba - hiszen az ő jelöltje lett a király - akkor az

nem állt lehetőségében, hogy a disszidensek ügyét is elfogadtassa a Czartoryski családdal?

Ha ugyanis valójában szívén viseli a disszidensek ügyét, ahogy később azt hangoztatja,

akkor nem lett volna tanácsosabb kihasználni az interregnum okozta zavart állapotokat a

másvallásúak jogainak kiterjesztésére? Véleményünk szerint az elsődleges érdek nem ezt

159



Az országgyűlésnek házirend készült, hogy ezzel is hatékonyabb legyen az ügyintézés. Az alsóház elnök -

választott marsall - a rendfenntartásban nagyobb hatalmat kapott, amivel igyekeztek elejét venni a szejmeken

rendszerint kialakuló összetűzéseknek. Két részre osztották az országgyűlés elé kerülő ügyeket: a gazdasági

ügyekben elegendő volt a többségi egyetértés, a fontosabbnak számító ügyek és az adó megvitatásánál

életben maradt a liberum veto. Rendezték a pénzverést, korrigálták a II. Frigyes okozta pénzrontást,

eltörölték a belső vámokat és egyesítették a külső vámokat. Ring: „Lengyelországot az anarchia tartja fenn?”

2001. 161-163.

75

kívánta. A század közepén, éppen csak a hét éves háború után egy zavargásoktól mentes

szomszéd államra volt szüksége, és ő is láthatta, hogy ha feltételnek szabja a szabad

vallásgyakorlást, azt nem fogja elfogadni a szejm. Mindazonáltal persze ott a kérdés, hogy

ennek ellenére fel merült-e benne a lehetőség, vagy csak akkor vette elő a disszidens ügyet,

ha abból közvetlenül hasznot remélt?162

A többi szomszédos államnak ezúttal kevesebb szerep jutott a lengyel

királyválasztásban, de ettől függetlenül tartottak egy újabb lengyel örökösödési háború

kirobbanásától. Poroszország már korábban is többször javasolta a Nemesi Köztársaság

felosztását, mint azt már írtuk, ez létkérdés volt számára. Ezt sem a korábbi uralkodók, sem

pedig II. Frigyes nem tagadta. III. Ágost halálával a porosz érdek is előtérbe került. Merész

külpolitikai lépésekkel irányt szabott országának, amely ezáltal „mint új, döntő erő lépett

be az európai politika körébe.”163

Már 1762-ben tudatta a felosztásra vonatkozó tervét III.

Péter cárral, melyben egy „Piast” uralkodót kívánt a lengyel trónra ültetni. Ennek

elsősorban az volt a célja, hogy a szászokat leválassza a Rzeczpospolitáról és ezzel

meggyengítse őket. Ez a kezdeményezése találkozott II. Katalinéval, aki pedig konkrétan a

lengyel Poniatowskit kívánta a trónon látni.164

Mária Terézia ugyan többször is tett javaslatot a már koros III. Ágostnak, hogy egy

alkirállyal irányítsa inkább Lengyelországot, aki ott is van az országban. A fiának a trónra

segítésében pedig úgy vélte, hogy a legjobb fegyver a pénz és a főurak félősége lesz,

hiszen ha nem a szász trónörököst választják meg, akkor vagy a porosz, vagy az orosz

érdek fog győzni. Ehhez azonban kijelentette, hogy a király semmi esetre sem lehet

megelégedve a Rzeczpospolita csak egy bizonyos részével, az egészre tartsa fenn az

igényét. Vélhetően az udvari körökben közismert volt a lengyel felosztásra törekedők

álláspontja, ami a század közepére már reális veszéllyé nőtte ki magát. Még nem is

sejthette a királynő, hogy milyen dilemmát fog okozni számára ez a kérdés.165

Reformok és konföderációk

162

TDK dolgozatunk, mely a „II. Katalin cárnő és külügyminisztere, Panyin gróf politikája Lengyelország

első felosztása kapcsán” címet viseli, többek között erre a kérdésre is keresi a választ, ezért jelen

munkánkban nem kívánunk erre a problematikára kitérni. 163

Marczali: Mária Terézia és kora. Magyarország története a szatmári békétől a bécsi congressusig. 2000.

250. 164


Niederhauser: Mária Terézia. 2000. 49-50.

76

Amint már írtuk, az új király azonban nem úgy uralkodott, ahogy azt tőle elvárták

„jóakarói” (a mi szóhasználatunk). Mikor még az orosz udvarban Lengyelország

teljhatalmú megbízottja volt, sokak rosszallását vonta magára viselkedésével és

életmódjával, hiszen „szép lengyel” apjához hasonlóan166

fiatalabb korában meglehetősen

szerette az estélyeket és egyéb úri kedvteléseket, ami nagy népszerűséget hozott neki,

elsősorban a nők között, különösen II. Katalinnál. Egy korabeli vélemény így ír róla:

„szegény bolond Poniatowski. Széllel bélelt hitvány alak, aki a hajolajtól bűzlik.”167

Azonban azt senki sem sejthette, hogy miután a trónra kerül és szembesül a szörnyű

lengyel-valósággal, „ádáz hazafi és meggyőződéses reformer válik belőle.”168

Igyekezett

reformokkal segíteni országán és közben minél nagyobb függetlenségre törekedett. A cári

udvar ezt el is fogadta volna kezdetben, de II. Frigyes hatására Katalin álláspontot

változtatott.169

„Frigyes porosz király (…) kezdettől fogva nem titkolta, hogy ellenzi

Lengyelország talpra állását.”170

„A két uralkodó számára a másvallásúak ügye szolgált

ürügyül a lengyel belügyekbe való beavatkozásra.”171

Ezzel indult meg az ellentámadás. 1764-ben a szejm elfogadott egy rendelkezést,

mi szerint a másvallású nemesektől minden jogot meg kell tagadni, a már meglévőket el

kell venni, és paraszti sorba kell taszítani őket. A disszidens nemesek Poroszországhoz,

Oroszországoz és Dániához fordultak segítségért. A porosz lépést sürgette, az 1765-ben

meghozott vámtörvény, hiszen az jelentősen sértette a porosz érdekeket. II. Katalin pedig

elérkezettnek látta az idejét, hogy a segítségért cserébe, amit nyújtott a királyválasztáson,

szívességet kérjen: a vallásszabadság törvénybe iktatását. Erre Szaniszló Ágost nemet

mondott, hiszen ezt nem tehette meg a Familia és az országgyűlés beleegyezése nélkül,

amit egyébként biztosan el is utasítottak volna. A porosz és orosz nyomás miatt a lengyel

166

Szaniszló Ágost édesapja, az idősebb Stanisław Poniatowski a Familiához tartozott, de nem volt olyan

befolyásos tagja, hiszen csak házasság révén lett annak tagja. Fiatalon már részt vette Bécs ostromában (13

évesen), majd a magyarországi hadjáratban is. A nagy északi háborúban a Stanisław Leszczynski híve volt, a

poltavai vereség után - ahol kétszer az életét is megmentette - követte Törökországba. Elkerült Párizsba, ahol

a svéd-francia szövetségen dolgozott, illetve levelezett Voltaire-rel. Itt kapta a „szép lengyel” melléknevet is.

1719-ben visszatért Lengyelországba, és akkor vette el Konstancját, a Czartoryski fivérek húgát. A család

nem nézte túl jó szemmel, de házasságuk a levelezések alapján boldog és kiegyensúlyozott volt. Szaniszló

Ágost megnyugodott, élete hátralévő részét előbb az államügyekkel, majd visszavonulása után írással

töltötte. Amíg jelen volt a szejmeken, ő volt az, aki a leginkább szorgalmazta a pénzügyi és katonai

reformokat, de még a liberum veto eltörlését is felvetette. Felismerte, hogy a lengyel függetlenség

legveszélyesebb ellensége Poroszország. Nem véletlen, hogy II. Frigyes egyik levelében, a lengyelországi

poroszellenesség legádázabb képviselőjének tartotta. Ring: „Lengyelországot az anarchia tartja fenn?” 2001.

158-159. 167



Perényi: Lengyelország története. 1962. 143-144. 170



77

szabadságjogok védelmét a katolikus hitben látták. Ha engednek a protestánsoknak, vagy

ortodoxoknak, akkor ők a külföldi uralkodókhoz fordulnak, akik a velük azonos hitet

vallják. Ez azonban be is következett, az agitáló II. Frigyesnek köszönhetően, II. Katalin

arra a következtetésre jutott, hogy Szaniszló Ágost túlzott önállóságra törekszik. Ezért

lengyelországi követét, Repnyin grófot határozott ellenlépésekre sarkallta.172

A követ 1766-ban kimondatta a még királyválasztáskor létrehozott generális

konföderáció feoszlatását, amelynek következtében a szejmeken újra lehetett élni a liberum

veto jogával. Az ismét bevonuló orosz sereg védelme alatt megalakult a protestánsok

toruni és az ortodoxok slucki konföderációja, követelve a vallásszabadságot. Azonban

rájött, hogy ezekkel a konföderációkkal nem tudja elérni célját, ezért a nagy Czartoryski

rivális, Karol Radziwiłł vezetésével létrehozta a katolikus, radomi konföderációt. Hosszú

idő után az országban ismét egyértelműen az anarchia uralkodott, és a három legfőbb

vallás külön-külön konföderáció alá tömörült. Az orosz nyomás következtében, a radomi

konföderáció kimondta, hogy a disszidensek is gyakorolhatják vallásukat, engedélyezték a

vegyes házasságokat, lehetővé vált a másvallásúak számára a hivatalviselés, illetve

deklarálták Szaniszló Ágost trónfosztását. Mindezt annak ellenére, hogy a király is

csatlakozott a konföderációhoz. Ezek után került ismét a szejm elé a disszidens-kérdés, ott

azonban nem született az oroszok számára kielégítő döntés. Repnyin ezért az ellenzék

legfőbb vezetőit, köztük a krakkói püspököt lefogatta és Szibériába száműzette, így

igyekezett érvényt szerezni akaratának. A végeredmény az lett, hogy megszavaztak egy

104 tagú bizottságot, aminek a feladata a disszidensek új törvényének kidolgozása volt.

Vezetőjük az orosz-barát Gabriel Podoski. A kidolgozott javaslat magába foglalta a radomi

konföderáció határozatait, illetve lehetőséget biztosított a másvallásúaknak a templomok és

iskolák építésére is. Mindezt azonban úgy, hogy közben meghagyták: az uralkodó vallás

továbbra is a katolicizmus volt. Emellett nagyon lényeges, hogy a Kardinális Jogok173

garantálását kérték II. Katalin cárnőtől ezzel mintegy megerősítve a félévszázada tartó

orosz védnökséget. Ezt a javaslatot 1768-ban elfogadta a szejm, de a tragédia már

elkerülhetetlen volt. Még tartottak a megbeszélések és tanácskozások, amikor Bar

172


A Kardinális Jogok: szabad királyválasztás, liberum veto, ellenállás joga, nemesi előjogok a hivatalok

betöltésére és birtokszerzésre, tisztségviselők élethosszig való kinevezése, jobbágyok feletti jog (pallosjog

nélkül), nemesi sérthetetlenség, a lengyel-litván unió és a porosz rendek területi autonómiája. Ring:

„Lengyelországot az anarchia tartja fenn?” 2001. 166.

78

városában szintén konföderáció alakult, mégpedig a katolikus hit és a nemzeti függetlenség

védelméért.174

A bari konföderáció élére Józef Pułaski állt, de nem állt rendelkezésére 5 ezer

katonánál több. Az egyesült orosz és lengyel csapatok gyorsan szétszórták őket, el is

hagyták az Köztársaságot. Ezzel egy időben Podóliában az ortodox parasztok fellázadtak,

és több ezer katolikus papot, hívőt és zsidót, illetve több tucat muzulmánt öltek meg. Ezt a

mészárlást már a Török Birodalom sem tűrte, letartóztatta a konstantinápolyi orosz követet,

ezzel mintegy hadüzenetet küldött az oroszoknak. A hirtelen kialakuló háború előtt az

orosz diplomácia értetlenül állt, és már maguk elé vizionáltak egy oroszellenes porosz-svéd

szövetséget. Panyin gróf hazarendelte Repnyint, felelősségre vonta, majd száműzte.

Minden bizonnyal a lengyel külügyi miniszternek kellett betölteni a bűnbak szerepét.175

A török hadba lépés újabb lehetőséget adott a szétszóródott bari konföderációnak,

akik Eperjesen állították fel központjukat (az osztrák hatalom nem támogatta őket, de

elfogadták jelenlétüket).176

A bari konföderáció felvette a kapcsolatot a déli szövetséggel,

leginkább Franciaországgal, hogy segítséget kérjen. Az információszerzés után azonban a

franciák nem bíztak a konföderáció hosszú életében és sikerességében, ezért javarészt csak

pénzzel és néhány tiszttel támogatták őket. A bari konföderáció tovább ment: kimondta

Szaniszló Ágost trónfosztását. A trónra ismét szász uralkodót hívtak volna, Szászország

azonban nem vállalta konfliktust Oroszországgal.177

Ezek az események vezettek el minket a Lengyel- Litván Nemesi Köztársaság első

felosztásához. A főszereplő II. Frigyes porosz király, II. Katalin orosz cárnő és Mária

Terézia magyar és cseh király(nő), a Habsburg Monarchia feje, míg a mellékszereplő a

lengyel király, Szaniszló Ágost és Európa többi állama, akik tétlenül nézték végig az állam

feldarabolását.

174



Gebei: Halics-Lodoméria királyság, a Habsburgok 18. századi újszerzeménye. 2000. 221. 177


79

Lengyelország első felosztásának főszereplői

„…fénye bizonyosan felülmúlta az évszázad valamennyi csillagáét…”

Mielőtt elmerülnénk az első, 1772-es felosztás eseményeiben, fontosnak érezzük

foglalkozni azokkal az uralkodókkal, akik mindezt megvalósították. A szerepük más-más,

különböznek az érdekeik és feltehetően a bűnrészességük mértéke is, de cáfolhatatlan,

hogy mindhárman benne voltak. Személyiségüket leginkább a személyes élettörténeteikből

ismerhetjük meg, ezért a következőkben a trónra kerülésük előtti időszakot fogjuk csak

tárgyalni.

Az olvasóra bízzuk, hogy eldöntse: a ránk maradt források és azoknak feldolgozásai

alapján, a három személy uralkodóként másként élt-e, mint előtte? Azaz a hatalomra jutás,

a sikerek vagy éppen kudarcok olyan mértékben változtatták meg személyiségüket, hogy

az uralkodói szerepkör előtti Frigyes, Sophie és Mária nem ugyanaz volt, mint a későbbi II.

(Nagy) Frigyes, II. (Nagy) Katalin és Mária Terézia? Az uralkodás előtti személyiségüket a

következő rövid értekezésből, míg az uralkodás utánit a dolgozat többi részében

igyekszünk interpretálni.

II. Frigyes

„1740. május 31-én, keddi napon kelt fel Poroszországban a nagy királyi nap,

amelynek fénye bizonyosan felülmúlta az évszázad valamennyi csillagáét… Isten elküldte

neki (Poroszországnak - szerz.) a megmentőt, a géniuszt (…) a hőst, aki tetteivel ismét

nagy tartalmat adott a német nemzeti életnek, az egyetlen királyt, akinek kedvéért nem

érezhették megaláztatásnak a szabadságukra büszke germánok utódai, hogy teljhatalmú

fejedelmeknek engedelmeskednek. Ez az egyetlen, Nagy Frigyes…”178

Így ír Pierson

1864-ben, II. (Nagy Frigyes) porosz királyról. Nem a tiszteletlenség vagy az elfogultság

vezet minket, amikor a három uralkodó közül az egyetlen férfival kezdjük a vizsgálatot,

hanem inkább az abszolutizmus mintaképéhez, mint olyanhoz való ragaszkodás (illetve,

hogy ő volt a felosztás tervének legszorgalmasabb híve). Állítjuk, hogy a kor felvilágosult,

abszolutisztikus minta-monarcha képének II. (Nagy) Frigyes, Poroszország harmadik

királya felel meg a leginkább. Az utókor általános megítélése pedig arról szól, hogy a

178

Bernt Engelmann: Poroszország, a lehetőségek hazája. Gondolat, Budapest, 1986. 103.

80

negyvenhat évig uralkodó király a német egység legfőbb képviselője volt. Bern Engelmann

Poroszország című művében azonban ezt cáfolja. Véleménye szerint részben már a

gyermek Frigyes neveltetéséből fakadhat, hogy francia-barát politikát folytatott (ezzel

éppen ellenkezőjét állítja, mint a korábbi történetírás). Vonzódása a „minden iránt, ami

francia, az részint a korának udvari divatja volt, részint viszont neveltetéséből

következett… Frigyes később is, királyként is főként franciákat vagy legalább a réfugiék

(menekültek - D. P.) utódait szemelte ki magának barátjául, kísérőjéül, tanácsosául és

miniszteréül.”179

Az író is felteszi a kérdést, hogy vajon-e a környezet hatott-e a későbbi

életére, politikájára? Engelmann határozott véleménye, hogy igen. Ezt a későbbi porosz

király titkos végrendeleteivel is alá támasztja.180

A lakosságot elnyomottnak és

lényegtelennek állítja be, az uralkodó szemében. Csak eszköz, amelyre csak:

„munkaerőként, adófizetőként, népességgyarapítóként és katonaként” volt szüksége. A

porosz parasztok helyzetét, az amerikai néger rabszolgákéhoz hasonlítja, s megállapítja,

hogy lényegében nem is éltek sokkal jobban.181

Ugyanakkor szükségesnek érezzük

megjegyezni, hogy a társadalom ezen rétegeinek helyzete a korban ugyanilyen

kiszolgáltatott volt, más kelet-európai országokban is. Poór János azonban rámutat még

egy fontos kérdésre is, II. Frigyes életét illetően. Gyermekkorában apja, I. Frigyes Vilmos

terrorban tartotta fiát, előfordult, hogy „magához rendelte, a földre teperte, agyba-főbe

verte és a nyakára tekert függönyzsinórral fojtogatni kezdte.” A gyermek Frigyest korán

elválasztotta édesanyjától (Sophie Dorothea hannoveri hercegnő) apja, hogy az addigra

már a művészetekkel megfertőzött trónörököst, igazi katona-királlyá nevelje. Több

feljegyzés is maradt, mind Frigyes, mind pedig testvére, Wilhelmina részéről. Apja

mindentől eltiltotta, ami korábban része volt életének. Szinte senkivel sem találkozhatott.

Ettől az élettől némiképpen a házassága után fog megszabadulni (feleségét, Elisabeth

Christine braunschweig-beverni hercegnőt szintén apja választotta neki).182

Ezekről

Engelmann hallgat, sőt még hivatkozik is az egyébként kíméletlen I. Frigyes Vilmos

kijelentéseire, amelyek rossz fényben tűntetik fel a trónörököst. Ezek szerint „nagy gondot

okozott apjának, az éppen akkor elhunyt (1740. május - D. P.) „katonakirály”-nak. Frigyes

Vilmos meg volt róla győződve, hogy trónjának várományosa „léha és istentelen” - ebben

179

Bernt: Poroszország, a lehetőségek hazája. 1986. 104. 180

„Frigyes, a német nemzet egységének ez az állítólagos élharcosa, még az 1752., 1768., 1776., 1782., 1784.

évi titkos végrendeleteiben is (…) azt fejtegette, hogy Poroszországnak feltétlenül szövetséget kell tartania

külföldi hatalmakkal, főként Franciaországgal a Német Birodalom és a császár ellen.” Bernt: Poroszország, a

lehetőségek hazája. 1986. 105. 181


Poór János: Az állam első szolgái. Progresszió, 1989. 7-8.

81

minden bizonnyal igaza volt -, sőt semmirekellő „pikulás poéta”, nagy pazarló (…) főként

azonban francia széltoló…”183

Az ifjú szökéssel is próbálkozott, mely sikertelenül

végződött, s az akció barátjának és segítőtársának, Katte hadnagynak az életébe is került.

Azonban ő maga nem került hadbíróság elé, ezt „az öt tekintélyes bíró maga hárította

el.”184

Bár a helyzet közel sem volt ilyen egyszerű még számára sem, hiszen mint

Niederhauser Emil írja, „egyesek úgy tudják, halálra akarta ítéltetni (saját fiát - D. P.),

mások szerint a trónöröklésről való lemondásra kényszeríteni. A császár és más német

uralkodók vetették közbe magukat. Igyekeztek kiengesztelni Frigyes Vilmost. Végül csak

Katte kivégzéséhez ragaszkodott.”185

Mint utólag tudjuk, barátja sorsa elkerülte őt, de attól

nem maradt teljesen kívülálló, ugyanis mikor „két és fél hónapja raboskodott a küstrini

helyőrség fogdájában, cellája ablakából végig kellett néznie legjobb barátja, Katte hadnagy

kivégzését, majd órákig szemlélnie a bitón hagyott testet.” Azért is lehettek kétségei a

jövőjét illetően a trónörökösnek, mert néhány évvel korábban, hasonló ürüggyel, titokzatos

körülmények között hunyt el rokona, Alekszej cárevics, I. (Nagy) Péter orosz cár

börtönében. A forgatókönyv hasonló volt, a vád: szökés és összeesküvés (mellyel a szintén

apa, I. Péter vádolta fiát, Alekszej cárt). Ez a korban egyébként nem volt ritka, különösen

hogy a felség- és hazaárulást halálbüntetetéssel sújtották (Frigyes Vilmos nem csak a

szökést vetette fia szemére, hanem megvádolta összeesküvéssel is).186

Úgy véljük tehát,

hogy Engelmann álláspontja elfogult és egyoldalú. Sőt, a korabeli európai vízhang még

éppen ellenkezőleg vélekedett. II. Katalin megjegyzi emlékiratában, I. Frigyes Vilmos

halála kapcsán, hogy „nép még nem örült úgy ura halálának, mint az övé.”187

A korabeli

európai közvélemény ismerte a mondást is, amely a berlini nép „között szállóigévé vált:

Meneküljünk, jön a király!”188

(ettől kétségtelenül tény marad, hogy a despota uralkodó

rendezett országot hagyott maga után, melyet a számok is bizonyítanak).189

Ezekkel a

háttér információkkal nem szeretnénk felmenteni II. Frigyes porosz királyt semmiféle

későbbi tette alól, csak szeretnénk a lehető legobjektívabb képet adni róla, hogy megértsük:

183

Bernt Engelmann: Poroszország, a lehetőségek hazája. 1986. 103. 184

ifj. Barta János: Machiavelli felvilágosult tanítványa (II. Frigyes 1740-1786) In.: Koronás portrék. Szerk.:

Szvák Gyula, Kozmosz Könyvek. 1987. 178. 185

Niederhauser Emil: Nagy Frigyes. In.: Életek és korok. Szerk.: H. Balázs Éva. Magyar Történelmi

Társulat, Akadémiai Nyomda, Budapest. 24. 186

ifj. Barta János: Machiavelli felvilágosult tanítványa (II. Frigyes 1740-1786) 1987. 179. 187

Poór János: Az állam első szolgái. 1989. 8. 188

Poór János: Az állam első szolgái. 1989. 7. 189

„Királysága (I. Frigyes Vilmos - D. P.) alatt Poroszország lakossága mintegy negyedével nőtt (2,2 millióra

rúgott), s gyarapodtak az állam bevételei is, mert Frigyes Vilmos kiváltságok osztogatásával iparosokat

csalogatott országába. Az új király (II. Frigyes - D. P.) rendelkezésére állt emellett egy nyolcvanezres, jól

felszerelt és jól kiképzett hadsereg, melyre Frigyes Vilmos az éves bevételek hetven százalékát költötte.”

Poór János: Az állam első szolgái. 1989. 8.

82

mi vezette, hogy ellenségesen viselkedjen Ausztriával szemben, és később miért egyezett

ki velük (és Oroszországgal) Lengyelország felosztása kapcsán? Mint tudjuk, Szilézia

tartományát az osztrák örökösödés körüli konfliktusokban elragadta a Habsburg

Birodalomtól, ugyanakkor később minden kifogás nélkül belement Halics odajuttatásába

ugyanazok számára. Feltehetően ebben a kérdésben nem téved a már sokat idézett

Engelmann, aki szerint mint más korabeli dinasztiák, úgy „ők is személyes tulajdonuknak

tekintették a hatalmuk alatt lévő területeket, örökölt s továbbörökítendő családi

birtoknak…”190

Feltehetően még nem alakult ki a nemzettudat, az elsődleges cél, a

dinasztia volt. Ez lehet a legfőbb oka, hogy mikor melyik oldalon, kinek a szövetségében

találhatjuk.

II. Katalin

„II. Katalin uralkodása vitán felül áll, hiszen olyannyira nemzeti jellegű volt, hogy

talán még soha egyetlen nép sem azonosult uralkodójával olyan mértékben, mint az orosz

nép a győzelmek és jótétemények ezen éveiben.” - írja Pjotr Csaadajev.191

Sophie Auguste Friederike 1729. április 21-én, első gyermekként született, az akkor

Poroszországhoz tartozó Stettin városában. Apja porosz tábornok volt, Keresztély Ágost

Anhalt-Zerbsti herceg, anyja Johanna Elisabeth. Az Anhalt-Zerbsti-ház nem volt nagy

jelentőségű, a Német-római Birodalomban számos ehhez hasonló, kis hercegség volt

megtalálható. Mindemellett azonban főrangúságához nem férhet kétség, hiszen rokoni

szálak fűzték több európai uralkodó családhoz.

A szülők közül talán az apa volt az, aki jobban szerette a gyerekeket (öten voltak

testvérek), az anya ideges, ingerült és goromba természetű volt. Nem is volt vele

bensőségesebb a kapcsolata, szigorúan nevelte. Az anya emellett könnyelmű is volt és

többet utazott, mint amennyit otthon volt. Mikor bizonyos kort elért Sophie, őt is magával

vitte németországi utazásaira. Az egyik kedvenc úti célja Hamburg volt, ahol a

nagymamája lakott. Szeretett olvasni (leginkább francia irodalmat) és játszani, akár fiús

játékokat is. Mozgékony, élénk kislány volt. A nevelőnője szerint Sophie független

természettel bírt. Már gyermekkorától hajlott az ortodox vallás felé, ugyanis amikor

190


Kamenszkij: Nagy Katalin. 2000. 152.

83

egyszer megkérdezte tanítóját, hogy melyik keresztény vallás a legrégibb, a válasz rá, a

görög volt. Ettől fogva nagy tisztelettel volt felé.192

Az hercegi családoknál nagyon fontos volt a szerencsés kiházasítás. 1739-ben

Eitinben találkozott a Holstein-ház egyik tagjával, aki esélyes volt a svéd és az orosz

koronára: Károly Péter Ulrikkal. A hercegnő visszaemlékezéseiben arról ír, hogy már

kezdettől nem volt neki szimpatikus, ugyanis a fiú a hírek szerint hajlamos volt a

részegeskedésre továbbá csökönyös illetve lobbanékony volt. A család azonban egyre

többet beszélt Oroszországról, mint a lehetőségek hazájáról. A német hercegek és

hercegnők számára határtalan lehetőségekkel tűnt fel az Orosz Birodalom, a kastélyokban

legalábbis így beszéltek róla. Ez minden bizonnyal Sophie fantáziáját is felkeltett.

1741-ben a már említett Károly Péter Ulrikot az újonnan orosz trónra kerülő

Erzsébet cárnő magához hívatta, pravoszláv hitre átkereszteltette és trónörökösévé tette,

Pjotr Fjodorovics herceg néven. Ezután pedig már feleséget kerestek az ifjúnak. II. Frigyes

csak 1 éve ült Poroszország trónján, de már nagyon aktív diplomáciát folytatott (illetve

háborút is viselt, az osztrák örökösödési háborúban). Bizalmas kapcsolatban állt Sophie

anyjával, ami meg is hozta az eredményét. A kislányt alkalmasnak tartották, majd miután

Erzsébet cárnő is rábólintott, Oroszországba hívták. 1744. január 1-jén ért véget Sophie

gyermekkora, amikor az igenlő válasz megérkezett Pétervárról. A kiutazás előtt még

fogadta őt személyesen II. Frigyes, majd útnak indult. A legjobban édesapjától való elválás

fájt neki. Neveltetéséből fakadóan készen állt a házasságra azzal az emberrel is, akiről

kezdetben negatív benyomása volt. Ez a hercegnők kötelessége, amivel teljesen tisztában

volt, és azt vállalta.193

Az útja Oroszországba pazar volt, ami nagy hatást gyakorolt rá. Később is szívesen

emlékezett vissza az útra. Szint már meséhez volt hasonlatos, hiszen óriási pompával és

ünnepélyességgel fogadták minden nagyobb városban. Február 3-án érkeztek meg

Pétervárra, ahol szintén varázslatos élményben volt rész (elefántok, amiket Erzsébet kapott

a perzsa sahtól), de a cárnő Moszkvában tartózkodott, így folytatni kellett az útjukat. Az

első találkozás nagyon nagy hatással volt rá. „Valóban lehetetlen volt nem csodálni

szépségét és tartása fenségességét” - írta visszaemlékezésében. A kapcsolatuk egyébként

később megromlott, ugyanis a korosodó Erzsébet féltékeny lett a fiatal Sophie-ra. A

cárevics azonban nem kápráztatta el, véleménye szerint bár idősebb volt nála, de

192

Kamenszkij: Nagy Katalin. 2000. 154-155. 193

Kamenszkij: Nagy Katalin. 2000. 156-158.

84

szellemileg alatta volt. Hiányolta belőle a „szerelem nyelvét” inkább játszótársként kezelte

a menyasszonyt.194

Az átkeresztelkedésről biztos információnk nincs, ugyanis a jelentések erről

különböznek. Van aki azt írta, hogy nem ment könnyen, és a hercegnőnek lelkiismereti

válságot is okozott, van aki pedig azt írta, hogy nem okozott nagyobb nehézséget számára,

ugyanis az evangélikus hithez nagyon hasonlónak találta az ortodox vallást. Mindenesetre

1744. június 28-án „meghalt” (a mi szóhasználatunk - D. P.) Sophie és megszületett

Jekatyerina Alekszejevna, Pjotr Fjodorovics trónörökös nagyherceg menyasszonya. Az

esküvőre egy évvel később, 1745. augusztus 21-én került sor. Bár nem volt minden

könnyen elviselhető számára, mégis erősen megfogadta, hogy ezt a lehetőséget nem fogja

elszalasztani. Mint később írta, 3 pontos fogadalmat tett akkor: „Egy - tetszeni a

nagyhercegnek. Kettő - tetszeni az uralkodónőnek. Három - tetszeni a népnek.”195

Az életét az ő megfogalmazása szerint, aranyketrecben élte. A házassága után

anyjának távoznia kellett és soha többé nem látta szüleit. Apja 1747-ben, míg anyja

adósságot hátrahagyva 1760-ban halt meg. Az udvari etikettnek teljesen alá volt vetve,

leveleit még a szeretteinek is a külügyminisztérium írta. Az ettől való elmenekülés egyik

eszköze az olvasás lett. Ez megmentette az udvari intrikáktól és hatalmaskodásoktól.

Olvasmányai közé tartozott Diderot, Voltaire és Montesquieu is. Emellett igyekezett

utazni, megismerni az országot, a hétköznapi embereket kérte meg, hogy meséljenek

történeteket Nagy Péterről, az északi háborúról vagy még régebbieket. Igyekezett

ténylegesen orosszá válni.196

A nehézségek közül kiemelkedő volt az utód nemzése. Nem kívánunk mélyebben a

kérdésbe belemenni, csak szeretnék jelezni, hogy ez is nagy hatással volt Katalinra. Mint

tudjuk, a történelem során a legnagyobb nehézség az utódlás kérdése volt. 5 évnyi

házasság után azonban még mindig nem volt gyermeke a nagyhercegi párnak. Mivel

egyébként is nő volt éppen az uralkodó, így amiatt nem kellett tartania (mint nyugaton),

hogy mi lesz ha csak lánya születik. Éppen ellenkezőleg, bizonyára örült volna egy

gyermeknek, legyen az fiú vagy lány. Egy feljegyzés szerint 1750-ben egy bizonyos

Csoglokova megrótta Katalint, amiért még nincs gyermeke, mire ő kijelentette, hogy bár 5

éve házas, még mindig szűz. Ezt az orvosi vizsgálat alá is támasztotta. Ugyanitt szólnak

arról, hogy Péteren végrehajtottak egy operációt, aminek eredményeként 1754. szeptember

194


Kamenszkij: Nagy Katalin. 2000. 164. 196

Kamenszkij: Nagy Katalin. 2000. 165-167.

85

20-án Katalin fiúnak adott életet, akit Pávelnek neveztek el. A gyermek neveléséről a cárnő

gondoskodott, anyja is csak engedéllyel léphetett be hozzá. Innentől, hogy teljesítette

asszonyi kötelességét, már békén hagyták az udvarban. Mindezek után ismerkedett meg

Poniatowski Szaniszlóval is, aki számára nem csak egy jó beszélgetőtárs volt, de a

nemzetközi politikába is beavatta. A világot látott lengyel nagyon sokat tudott mindarról,

amit majd egykoron egy uralkodónak is tudnia kell. Mind Katalinnak, mind pedig

Poniatowskinak.197

Az 1750-es évek második felében változás állt be az udvar életében. Erzsébet cárnő

betegeskedett, nagyon legyengült már. Ennek az eredménye természetesen az lett, hogy az

udvarban elkezdtek konspirálni, tervezgetni az utód személyét illetően. A hivatalos

trónörökös Péter volt, de tartottak uralkodásától, hiszen nem tartottak alkalmas személynek

Oroszország élére. Tartott ettől azonban Katalin is, hogy ha férje trónra kerül, akkor lehet

neki már nem lesz maradása (egy cárnak ugyanis ki merne ellen mondani, ha feleségétől

meg akarna szabadulni?), vagy alkalmatlansága miatt elűzik majd őket. Emellett

feltehetően Erzsébetben is felmerült az ötlet, hogy inkább a kis Pált ültetné a trónra, aki

mellé fiatalság idejére egy megfelelő régenst lehetne választani. Katalinnak tehát lépnie

kellett, ha álmát meg akarta valósítani. Ezt meg is tette, hiszen már az 1750-es évek

végétől elkezdte maga mellé állítani a gárdatiszteket. 1761. december 25-én Erzsébet cárnő

meghalt, a cár III. Péter lett.198

Rövid uralkodása azonban szomorú véget ért. A történészek jelentős része

nyilatkozik negatív fennhangon III. Péterről, de még az őt védők, is kijelentik, hogy

feltehetően infantilis volt a cár. Egyszerűen nem nőtt fel, márpedig minden oroszok

cárjának éleslátásúnak és bölcsnek kellett hogy legyen. Az udvarban bizonyára sokkal

több, nála alkalmasabb személy élt, de közülük Katalin volt az, aki megragadta az

alkalmat, a megfelelő időben. 1762. június 28. éjszakáján, fél évvel trónra kerülése után

III. Péter ellen puccsot követtek el, Katalin vezetésével. Az éjszaka során mindent

megterveztek és elrendeltek, a hírét elvitték a parancsnokoknak is, de Péter erről még mit

sem tudott. Másnap reggel gyanútlanul indult, névnapját megünnepelni. A Katalint

támogatók között voltak, akik abban bíztak, hogy ha ő is kerül hatalomra, irányítható és

197

A történészek ugyan már többször vitatták, hogy Pál valóban Péter fia lenne, de a hasonlóságok

megtalálhatóak voltak bennük mind külsőre, mind pedig a személyiség jegyeket tekintve. Kamenszkij: Nagy

Katalin. 2000. 168-169. 198

Az új cár azonban közömbös volt fia és felesége iránt is, minden idejét csak egy bizonyos Voroncovával

töltötte, akit kijelentései szerint el is akart venni feleségül. Emellett Katalin gyermeket várt, de nem a férjétől,

hanem Grigorij Orlovtól, a hétéves háború egyik hősétől. Katalin helyzete válságosra fordult. Kamenszkij:

Nagy Katalin. 2000. 169-172.

86

befolyásolható lesz. Ez azonban mint majd látjuk, tévedés volt. Miután Péter tudomására

jutott, bezárkózott és leveleket küldött feleségének, hogy bocsájtson meg neki, és engedje

elhagyni az országot. A végeredmény az lett, hogy aláírta a lemondó nyilatkozatot, Katalin

pedig házi őrségbe záratta, ahol rövidesen dulakodás következtében meghalt. Minden

oroszok cárnője Sophie Auguste Friederike lett, II. Katalin néven. Mint már annyiszor a

palota forradalmak199

időszakában, most is a gárdatisztek hathatós közbenjárása került

hatalomra az új uralkodó, azonban rendhagyó módon, uralkodni már a saját erejéből

uralkodott.200

Mária Terézia

„Ritka nő volt méltóbb mint nő és anya élén állani egy boldog, viruló családnak,

szeretettel és szilárdsággal, ritka fejedelemasszony képesebb egy nagy udvarnak mintát

adni, ragyogását emelni, példájával, megjelenésével, mint Mária Terézia.”201

- írta

Marczali Henrik

Mária Terézia főhercegnő 1717. május 13-án látta meg a napvilágot. Apja a

Habsburg VI. (III.) Károly, német-római császár és magyar illetve cseh király, anyja pedig

Braunschweigi Erzsébet. Előtte már született egy fiú testvére, de ő még csecsemőként

meghalt, így bár nem elsőszülött volt, mégis az első gyermek volt. Mint azt írják, anyjára

jobban hasonlított természetében,202

de viszonya édesapjával sokkal jobb volt. Bár

neheztelt rá, amiért nem avatta be az államügyekbe (Károly élete végéig várta egy fiú

születését, aki az örököse lehetett volna), de mindezek ellenére nagyon szerette. A már

korábban említett Pragmatica Sanctio értelmében a trón leányágon is tovább szállt a

Habsburg Monarchiában, így fiú utód hiányában Mária Terézia volt a trónörökös.203

Leánykorát magányosan (csak egy lánytestvére maradt életben) élte a Favorita-

kastélyban. A Habsburgokhoz megszokott módon, kiváló nyelvérzékkel rendelkezett, a

németen kívül tanulta a latin, francia és olasz nyelveket is. Károly korábban spanyol király

volt, s többek között ennek köszönhetően az udvar a spanyol etikett szigorú szabályai

szerint élte hétköznapjait. A császár, mint a keresztény világ felkent feje, rendkívüli

tiszteletet követelt meg maga körül. Étkezésnél például a császári főasztalnál csak felesége

199

1725-1762 közötti időszak elnevezése, hiszen a hatalomváltás sok esetben erőszakosan, de látszatra

csendben és könnyen. A korszakot Nagy Péter halála nyitotta meg, majd II. Katalin trónra kerülése zárta le. 200


Marczali Henrik: Mária Terézia 1717-1780. Budapest, A Magyar Történelmi Társulat Kiadása, 1891. 246. 202

Marczali: Mária Terézia 1717-1780. 1891. 8. 203

Niederhauser: Mária Terézia. 2000. 8.

87

és gyermekei ülhettek le vele (egyes ünnepeken még ők sem). Mária Terézia zenélt és

énekelt, komponált, sőt fel is lépett. A művészetekben az egész családja jártas volt. „Egy

császári opera előadásakor két főherczegnő is tánczolt, és maga a császár játszott a

zenekarban.”204

Egészen fiatalon, 1723-ban ismerkedett meg Lotharingiai Ferenc

Istvánnal, a híres Lotharingiai Károly unokájával, aki Buda ostromában főszerepet játszott.

Európa talán legjelentősebb, de mindenképpen legrégebb óta uralkodó

dinasztiájának a házasságai, komoly nemzetközi politikai ügynek számított. Alapvető

feltétel volt, hogy a kiválasztott személy katolikus uralkodói dinasztiából származzon. Ez

(bár Lotharingia már nem volt független) Ferenc esetében adott volt. Károly szerette a

herceget, együtt járt vele vadászni, de az 1720-as évek közepén még nem volt szó

házasságról. További jelöltek is felmerültek, mint a bajor trónörökös Károly Albert, vagy

Frigyes porosz trónörökös is, azonban az ő esetében a vallás nem volt elfogadható. Ferenc

herceg apja halála miatt hazautazott, hogy átvegye az örökségét, de onnan rövidesen

távozott, kavaliertourra utazott. Az arisztokraták számára ez egy fontos esemény volt a

tanulás és ismeretszerzés kapcsán. Hollandiába vette útját, majd Hágában szabadkőműves

páholy tagja lett, Angliában találkozott II. Györggyel, aki szívesen fogadta, majd

Poroszországban barátságot kötött Frigyes herceggel. Hazatérése után, 1732-ben Károly

Pozsonyba helyezi, mint magyarországi helytartót. Ekkor már bizonyos volt, hogy Ferenc

is felfigyelt Mária Teréziára, ami végül 1736. február 12-én, Károly beleegyezése után

házassághoz vezetett.205

A korábbi lengyel örökösödési háborúból fakadó nehézségek206

ellenére, végül a

császár abban reményben halt meg, hogy az általa elfogadtatott Pragmatica Sanctio

biztosítja lánya számára a koronát. Az utolsó uralkodó aki - ha névlegesen is - birtokolta V.

Károly birodalmának mindkét, a spanyol és német területét, 1740. október 20-án elhunyt.

A Habsburg Monarchia örököse Mária Terézia elfoglalta a trónt, és bár korábban

mellőzték az államügyektől, az osztrák örökösödési háborúban volt lehetősége

megtapasztalni, milyen egy Európai nagyhatalom kormányzása.207

204

Marczali: Mária Terézia 1717-1780. 1891.10. 205

Niederhauser Emil: Mária Terézia. 2000. 9-10. 206

A franciák háborúba léptek Károly ellen, még Savoyai Jenő is azt javasolta, hogy a Habsburg Monarchiát

két részre kellene osztani: a német és magyar területek Mária Terézia, míg az itáliai és németalföldi területek

a Don Carloshoz hozzámenő Marienne uralma alá kerüljenek. A Pragmatica Sanctio, aminek legfőbb célja a

területek egységének megőrzése volt, veszélybe került. Ugyancsak a háború következménye volt, hogy

Ferencnek le kellett mondani Lotharingiáról, mivel a francia király azt a lengyel földről elmenekült

Leszczynski Szaniszlónak szánta kárpótlásul. Cserébe Ferenc Toscanat kapta. Marczali: Mária Terézia 1717-

1780. 1891.23. 207

Niederhauser Emil: Mária Terézia. 2000. 12.

88

Mária Terézia királynő fájdalma:

Lengyelország első felosztása (1772)

A felosztás előestéje: Szepesség

Mária Terézia uralkodása alatt a Habsburg Monarchiában bekövetkezett területi

változások közül kettő volt, amely kapcsolatba hozható a Magyar Királysággal. Kezdve az

utóbbival: az 1775-ben megszerzett Bukovinát csak annyiban említenénk, hogy a 3 évvel

korábban megszerzett (általunk vizsgálandó Galícia és Lodoméria) területeket kötötte

össze Erdéllyel. Ennek a területnek tehát Magyarországhoz csak elhelyezkedéséből

fakadóan volt gazdasági és némileg hadi jelentőségű szerepe, de mivel történelmi

aspektusban számunkra most nem érdekes, ezért e területet vizsgálni jelen esetben nem is

célunk. Annál is inkább az 1772-es szerzeményt, az egykor a Magyar Királysághoz tartozó

Galíciát és Lodomériát.

Mária Terézia mélyen vallásos katolikus uralkodónő volt, akinek lelkiismerete

ellenére való volt a lengyelek ellenei fellépés, Poroszország és Oroszország oldalán (míg a

Rzeczpospolita szintén katolikus királyság, addig a Porosz Királyság evangélikus, míg az

orosz cári állam ortodox volt).208

Mint majd láthatjuk, a királynő számára elfogadhatatlan

volt az alku, s ez ellen tiltakozott is. Azonban fia, II. József császár (1765-1790) már

kevésbé volt ilyen aggodalmas. Az ő és Kaunitz báró nyomására történhetett meg, hogy

egy harmadik, szintén magyar érdekeltségű terültet ismét része lett az országnak, 1769-70-

ben. Az 1412-es lublói megegyezés értelmében, Luxemburgi Zsigmond (1387-1437) által

elzálogosított 13 szepességi város visszafoglalása történt meg.209

Galíciával szemben ennek a területnek a hovatartozása nem volt kétséges.

Egyértelműen a Magyar Királyság részét képezte. Igaz, hogy zálogba volt adva, de jogilag

ha a zálogot kiváltják, akkor az ismét teljes jogában a magyar királyhoz kerül.210

Ez

azonban nem történt meg. Franz Herre szerint az 1769-es bevonulásra béketeremtő céllal

maga a lengyel király, II. Szaniszló Ágost kérte fel a Habsburg Monarchiát, a térségben

208

Zöllner, Erich: Ausztria története. Budapest, Osiris Kiadó, 2000. 243. 209

Kubinyi András: A középkori Magyar Királyság. A vegyes házi királyok kora (1301-1526). In.:

Magyarország története.Szerk.: Romsics Ignác. Akadémiai Kiadó, 2007. 205. 210

A zálogosítás oka egyébként az akkor kirobbanó velencei háború volt, melyhez pénzre volt szüksége a

királynak. A városokért egyes számítások szerint, mintegy 88 ezer forintot kapott a király. Gebei: II. Rákóczi

Ferenc és a szepességi lengyel sztaroszta, Teodor Lubomirski kapcsolata. 2011. 47-48.

89

kialakuló feszült hangulat miatt,211

de a béketeremtésből (vissza)foglalás lett. Ezt a

helyzetet Mária Terézia igyekezett a legteljesebben tisztázni, és munkába állította

levéltárosait,212

akik igazolták, hogy az eljárás teljesen rendjén való volt. Kijelentette az

uralkodónő, hogy sem ő, sem pedig elődei, soha nem mondtak le igényükről a területet

illetően, és azt a mindenkori magyar-lengyel szerződések sem vitatták soha. Ez valójában a

főpróba volt, hiszen ugyanilyen módon intézte legitimációt Galícia esetében.

A 13 szepesi város tehát visszakerült a Magyar Királysághoz. Ezek: Szepesbéla,

Durand, Felka, Igló, Leibic, Mateóc, Ménhárd, Poprád, Ruszkin, Szepesolaszi,

Szepesszombat, Szepesváralja és Strázsa. Emellett további három várost még belevettek a

zálogba, ami már nem tartozott bele a 24 szász jogállású szepesi városok sorába. Ez

Gnézda, Podolin és Lubló volt. Így összesen 13+3 városról van szó, ami mintegy 2500

km2-t jelentett.

213 Bár a poroszok és az oroszok már 1769-es események előtt is

tervezgettek, mégis a szepesi események indították el a felosztást. Éppen ezen felbátorodva

Poroszország szintén történelmi jogokra hivatkozva magyarázta Nagy-Lengyelország

nyugati területeinek elcsatolását.

De Ausztria sem állt meg itt, hiszen 1770 nyarán további területeket szerzett meg

Lengyelországtól, immár ténylegesen minden jog nélkül. A poroszok később ismét

hivatkoztak az osztrák „étvágyra” (a mi szóhasználatunk - D. P.) és ezt a hódítást jelölték

meg első lépésként a felosztáshoz, így a kezdeményezést a Habsburgokra hárították.214

A

területszerzés oka mögött feltehetőleg az állt, hogy a lengyelek ne küldjenek csapatokat a

szepesi városok visszaszerzésére.215

211

Herre, Franz: Mária Terézia. Budapest, Magyar Könyvklub, 2001. 332. 212

A levéltárosok mintegy 24 nemzetközi egyezményt, konvenciót és paktumot ástak elő, amelyek igazolták

a magyar jogot a cipszer városok felett. Gebei: Halics-Lodoméria királyság, a Habsburgok 18. századi

újszerzeménye. 2000. 219. 213

Gebei: II. Rákóczi Ferenc és a szepességi lengyel sztaroszta, Teodor Lubomirski kapcsolata. 2011. 58. 214

A sandeci, nowy torgi és a czorstyni kis-lengyelországi sztarostaságokról van szó. Gebei: Halics-

Lodoméria királyság, a Habsburgok 18. századi újszerzeménye. 2000. 222. 215

Niederhauser: A jóságos királynő. 1998. 133.

90

Lengyelország első felosztása

II. Katalinhoz Henrik trónörököst216

küldte a porosz király, hogy tegyen neki

javaslatot Lengyelország felosztására, hiszen „Lengyelország békéjének helyreállítása csak

az ország felosztásával érhető el! Oroszország keletről, Poroszország nyugatról csatolja

országához a lengyel konföderáltak által befolyásolt territóriumokat, azaz a

veszélyzónákat, Ausztriának pedig fel kell ajánlani a lengyel probléma megoldásában való

közreműködést.” Ezt Oroszország kezdetben nem fogadta el, de nem is zárkózott el tőle, de

ahogy a lengyel konföderációk tovább gerjesztették a belső feszültségeket, illetve az orosz-

török háború bonyolódott, úgy valószínűleg Katalin egyre inkább hajlott a felosztás

gondolatára.217

A felosztás kérdése azonban komoly külpolitikai doktrína váltást kívánt meg

Oroszországtól. A Nyikita Panyin gróf által vezetett külügyek legfőbb célja Katalin trónra

kerülése óta, egy ún. „északi szövetségi” rendszer kialakítása volt. Ez a rendszer a már

meglévő déli vonal ellen hivatott egységbe tömöríteni az államokat, és összefogni a

külpolitikai törekvéseiket. A déli szövetség tagja elsősorban Spanyolország, Ausztria és

Franciaország volt, míg Panyin elképzelése szerint az északi szövetséget Oroszország,

Poroszország és Anglia alkotta volna. Viszont az északi államokhoz csatlakoztak volna

további államok, mint Svédország, Dánia, Szászország és Lengyelország. Panyin

eredetileg ellenzett minden háborút.218

Véleményünk szerint Panyin egy biztonsági rendszerrel kívánta volna fenntartani

az európai békét, amiben Oroszországnak egyfajta „csendőr” (a mi szóhasználatunk D. P.)

szerep jutott volna. Katalin teljesen megbízott Panyinban, rábízta a külpolitika irányítását.

A gróf azonban 1771-ben már a felosztás mellett állt, ezzel félretéve az általa kidolgozott

északi szövetség rendszerét. Felmerülhet bennünk a kérdés, hogy milyen hatásnak

következtében változtatott doktrínáján, aminek létrehozásában azt megelőzően annyi

energiát belefektetett? Talán a cárnő utasítására? Vagy felismerte, hogy terve nem

valósítható meg az adott körülmények között?219

216

Henrik herceg II. Frigyes öccse volt, de mivel nem volt fia, így öccse volt a trónvárományos. 217


Font - Krausz - Niederhauser - Szvák: Oroszország története. 1997. 270. 219

Mint azt már írtuk, TDK dolgozatunk II. Katalin és Panyin gróf magatartását vizsgálja, a lengyel

felosztással kapcsolatban, éppen ezért jelen munkánkban nem kívánunk a kérdéssel többet foglalkozni, noha

az eredmény felettébb érdekes szempontokat nyújthat a témában. Kidolgozása azonban részünkről még várat

magára.

91

Bécs (egészen pontosan csak Mária Terézia) nem csak ellenezte a lengyel-kérdés

ilyen durva megoldását, de a déli területeken ezzel ellentétben hajlott a török területekből

való részesedésre. Célja Havasalföld és Moldva megszerzése volt. Igyekezett azonban

elkerülni, hogy kialakuljon egy orosz-osztrák közös határ, hiszen Mária Terézia nagyon

tartott az Orosz Birodalomtól, különösen a Balkánra való bejutásától. Ez a halogató bécsi

politika vette rá végül Katalint, hogy rendezze a lengyel-kérdést.

Panyin feladatául kapta, hogy mindenképpen vegye rá Bécset a felosztásban való

részvételre, ezért Kaunitz gróffal sűrű levelezésbe kezdett. Kijelentette, hogy a felosztást a

poroszok és az oroszok már elfogadták (1772. február 19-én) innentől már csak az

osztrákokon múlik, hogy ők ebben részt vesznek-e. Több tervezetet is átadott Panyin a

pétervári osztrák követnek Lobkowitznak, amelyekben kedvező ajánlatokkal próbálta meg

rávenni Bécset a politikai kurzusának megváltoztatására. 1772. május 15-én még egy

elemzést is, amely vázolta a lengyel helyzetet, és benne bizonyította, hogy a felosztás

elkerülhetetlen, de annak igazságosnak kell lennie. Az osztrák fél egyre inkább hajlott a

felosztásra, ahogy az érdekek közeledtek. Mivel a török területekből már nem volt esély a

gyarapodásra, így a politikai hangsúly északra terelődött. A kitűzött cél immáron Halics-

Lodoméria Királyságának a megszerzése volt.220

A folyamatos egyeztetések mellett a nagyhatalmak végül elhatározták, hogy

megszállják a kijelölt területeket. 1772. július 25-én (augusztus 5-én) Pétervárott Ausztria

nevében Lobkowitz, orosz részről pedig Panyin gróf és Golicin herceg írta alá a

konvenciót. Ezzel a felosztás ügye eldőlt, a seregek a meghatározott időn belül be is

vonultak a kijelölt területekre.221

Így hangzott a határmegjelölés, Galícia és Lodoméria

Királyságára vonatkozóan: „Sziléziától kezdve a Visztula jobb partját követve a San folyó

torkolatáig, onnan egyenes vonalban Zamosztye városáig, majd attól a (Déli) Bug folyóig

tovább haladva Vörös-Oroszország jelenlegi határai mentén - Volhíniát és Podóliát is

ideértve - Zbarazstól a Dnyeszterig húzódó terület Pokutyje és Moldávia között húzódó

mai határig.”222

Emellett még a Krakkó környéki sóbányák is osztrák kézbe kerültek, ami

további komoly gazdasági visszaesést jelentett a Rzeczpospolita számára. Ez összesen 82

ezer km2-t és 2,5 millió lakost jelentett.

223

220

Gebei: Halics-Lodoméria királyság, a Habsburgok 18. századi újszerzeménye. 2000. 224-225. 221


Gebei: Halics-Lodoméria királyság, a Habsburgok 18. századi újszerzeménye. 2000.227. 223

Csak megemlítés szintjén közöljük a másik két felosztó hatalom szerzeményét: Poroszország megszerezte

Kelet-Pomerániát (Gdansk és Torun kivételével) és a Notec torkolatát, ami összesen 36 ezer km2-t és 580

ezer lakost jelentett, illetve Oroszországhoz került a Dvinától és a Dnyepertől keletre eső területek, Inflant és

92

Ezzel azonban még nem ért véget a felosztás, ugyanis a nagyhatalmak azt el akarták

ismertetni a megmaradt lengyel állammal is. Éppen ezért, erre a célra összeült az ún.

„felosztási vagy ratifikáló szejm 1773. április 19-én.”224

Varsóban már mindhárom felosztó

hatalom képviseltette magát, külön kaszárnyákat tartottak fenn. A szejm előbb egy

delegációt, majd egy konföderációt hozott létre, hogy elismerjék a felosztást. A királyt is

sikerült rávenni, hogy csatlakozzon a konföderációhoz, így ő is aláírt a felosztási

egyezményt. A szejm végül 1773. szeptember 13-én, 18-án majd 30-án ún. néma ülésen

ratifikálta az felosztást. A konföderációs jellege miatt a szejmen nem lehetett élni a liberum

vero jogával. A 18. században a lengyel gazdasági és társadalmi fejlődés legnagyobb gátja

és akadályozója a liberum veto volt. Megannyi reformot hiúsított meg, és ezzel

fokozatosan szolgáltatta ki az országot a szomszédos nagyhatalmaknak. Akkor azonban,

amikor a Rzeczpospolita megmentésére lehetett volna alkalmazni akkor nem tudtak vele

élni. Azonban joggal feltételezhetjük, hogy ha rendes országgyűlési keretek között is ültek

volna össze a képviselők, az idegen hadak miatt akkor sem lehetett volna tovább halogatni

a ratifikációt. A szejmet vezető Adam Poninski marsall a hathatós közreműködésért

cserébe havai 3 ezer aranyat kapott később.225

Célunk most bemutatni azt a történelmi jogot és annak előzményét, amelyre

hivatkozva Mária Terézia igyekezett bizonyítani a hódítás jogosságát az európai uralkodói-

közösség előtt. Feltételezésünk azonban az, hogy Mária Terézia legmélyebb szándéka nem

is a nemzetközi politika számára való bizonyítás, hanem saját lelkiismeretének

megnyugtatása volt.

Belorusszia egy részével, ami összesen 92 ezr km

2-t és 1,3 millió lakost jelentett. Ring: „Lengyelországot az

anarchia tartja fenn?” 2001. 168. 224

Soós: A lengyel anarchia, Lengyelország felosztásai (1772, 1793, 1795). 2009. 134. 225

Soós: A lengyel anarchia, Lengyelország felosztásai (1772, 1793, 1795). 2009. 134.

93

Halics és a Magyar Királyság első kapcsolatai*

Az első külpolitikai kapcsolatok egyike Magyarország és Halics között, egy német-

lengyel konfliktus következtében alakult ki. Az Elba és Odera közti területek illetve a

Cseh- és Morvaország feletti uralomért küzdött a fiatal lengyel állam és a Német-római

Császárság is. I. (Szent) István (1000-1038) király felesége révén226

seregeivel, a német

oldalon vett részt a küzdelmekben (nem személyesen vezette a magyar seregeket). 1014-

ben a lengyel király, a még magyar kézen lévő morva-völgyi magyar várakat is

megtámadta, melyeket Szent István csak néhány év múlva foglalt vissza.

Láthatjuk tehát, hogy a lengyel-magyar viszony kezdetben ellenségeskedéssel

indult, azonban az 1018-ban megkötött bautzeni (lengyel-német) béke javított a magyar-

lengyel viszonyon is. Ez pedig elvezet minket a Magyar Királyság első külpolitikai

lépéséhez, ami közvetetten már Halicsot is érinti, ugyanis a lengyel királyt, Vitéz

Boleszlávot (Bolesław I Chrobry - 992-1025) kijevi hadjáratában már 500 magyar lovas

kísérte,227

I. (Bölcs) Jaroszláv (Ярослав Мудрый - 1016-1018/1019-1054) kijevi

nagyfejedelem ellen. De nem csak magyar katonák jelentek meg Rusz földön, hanem

fordítva is. Magyarország nyugati felén Szent István letelepítette egy ruszin fegyveres

csoportot, aminek élére fiát, Szent Imre herceget állította. Ezzel magyarázható Imre herceg

„dux Ruizorum” megnevezése, a Hildesheimi évkönyvben.228

Tovább erősítette a

kapcsolatot, hogy Vitéz Boleszláv felségül vette Szent István egyik leány testvérét. Az

Árpád-ház két generáció alatt fontos házasságokkal erősítette szövetségi rendszerét, rövid

időn belül felvette a közép- és kelet-európai térség jelentős dinasztiáival a vérrokoni

kapcsolatot. Ez különösen igaz a keleti rusz fejedelmeket adó uralkodói családra, ugyanis

számában „az Árpád-ház házasságkötései között első helyen a Rurik-dinasztia szerepel, 15

házassággal,”229

amelyből 3 esetben király vette el kijevi hercegnőt és lett ezzel Rurikida-

magyar királyné!230

A következő esemény a két ország közös történelmében, egy I. (Szent) László

(1077-1095) által vezetett megtorló hadjárat volt, melyet az éppen horvátországi harcokkal

*Az alábbi fejezet az egri Historia Nostra elnevezésű, hallgatói tudományos folyóirat szerkesztőségében van,

elbírálás alatt. Feltehetően 2013 tavaszán fog megjelenni. (2013.03.05.) 226

Karácsonyi János: Szent István király élete. Budapest, Szent István Társulat, 1904. 13. 227

Makai János: Bölcs Jaroszláv bölcsessége. In.: Világtörténet 1997. ősz-tél. 20. 228

Font Márta: Árpád-házi királyok, és Rurikida fejedelmek. Szeged, 2005. 128. 229

Zubánics László: Dinasztikus kapcsolatok a 12. század közepén. In.: Magyar-ukrán közös múlt és jelen.

Nemzetközi tudományos konferencia anyagai (2005. április 14-16.) Szerk.: Szmolij V.A. Kijev, 2006. 55. 230

A három király: I. András, Könyves Kálmán és II. Géza. Font Márta: Kijev - Halics - Szuzdal. Az Árpád-

házi királyok Rusz-beli kapcsolatai és a széttagolódás folyamata. In: Találkozások Oroszországgal. Szerk.:

Ágoston Magdolna. Szombathely 2003. 46.

94

elfoglalt király, kunok231

általi hátbatámadása váltott ki. A Volgától nyugati területeken

újonnan megjelenő lovas nép, az oroszok tanácsára vonult Magyarország ellen, s dúlta fel

Erdélyt, Bihart majd a Tisza vidékét. Ahogy Szent László ennek hírét vette, erőltetett

menetben indult az ellenség felé, s vitézeivel hamar utolérte a már elbizakodott kunokat.

Innen ismeretes a legenda, melyben a magyar lovag király elsőként ront a kunok közé,

vörös zászlóval a kezében, s üldözés után, a kun kezétől megmenti a lányt. Ezt ma is sok

középkori templomi falfestmény tárja elénk. A kunok legyőzése után, 1092-ben orosz

területekre vonult seregével, de „amikor a ruténok látták, hogy rettenetes kutyaszorítóba

kerültek, a király kegyelmét kérték, és mindenben hűséget ígértek a királynak. A

legkegyesebb király ezt szívélyesen tudomásul vette.”232

A Képes Krónika leírása szerint ezután a szent király Krakkó ellen vonult.

Kezdetben I. Ulászló (Władysław I Herman - 1079-1102) lengyel fejedelem hívta be, hogy

segítségére legyen a lázadó alattvalói ellen, azonban a király végül Ulászló ellen fordult, s

az ő hatalmában lévő Krakkót ostromolta. A krónika leírása szerint csellel sikerült is azt

elfoglalnia (noha ennek valósága még nem bizonyított). Szent László indítékán azonban

nem kell, hogy meglepődjünk, ugyanis ő maga is lengyel királyi vér leszármazottja volt

(édesanyja II. Mieszko (Mieszko II Lambert - 1025-1031/1032-1034) lengyel király lánya,

I. (Vitéz) Boleszláv lengyel király unokája). Ahogy a szövetségi rendszereknek, úgy a

trón- vagy területi igénynek is a legfontosabb alapja a dinasztikus házasságok és

örökbefogadások voltak. Legfőképpen erre hivatkozva szilárdultak meg és állandósultak a

Halics elleni hadjáratok is.233

Szent László utódjához, Könyves Kálmán (1095-1116) királyhoz szintén köthető

északkeleti külpolitikai tevékenység. A Halics-Volodimieri évkönyvből megtudhatjuk,

hogy a magyar király hadat viselt Szvatopluk kijevi nagyfejedelem kérésére, Volodar és

Vasilo ellen, 1099-ben. A csata az általunk vizsgált területen található, Przemyśl városa

közelében zajlott le. A városba Volodar bezárkózott, amikor Kálmán király 2 püspökkel

odaért. David vlagyimiri fejedelem volt az, aki a városba rekedt Volodarnak a segítségére

sietett, s megütközött a magyar seregekkel. A lengyel forrás még számszerűsíti is a

231

A kunok 1056-ban indították az első támadást a Kijevi Rusz ellen, és egészen Vlagyimir Monomah

uralkodásáig állandó veszélyt jelentettek. 1103-1116 között négy hadjáratban legyőzte az összes kun törzset,

és a Don túloldalára visszaszorította őket. Ezután már csak mint segédcsapatokat használták fel őket. Font -

Varga: Ukrajna története. 2006. 57. 232

Képes Krónika. Budapest, Osiris Kiadó, 2004. 91. 233

Kristó Gyula: Az Árpád-kor háborúi. Budapest, Zrínyi Katonai Kiadó, 1986. 68-69.

95

magyarok veszteségét: 40.000 ember halt meg, az egyébként 120.000 fős seregből.234

Ez

óriási szám a korhoz képest, ezért feltételezhetjük, hogy a számok túlzóak (ebben az

időben induló keresztes seregek sem érték el a százezer fős létszámot, Kálmán király pedig

aligha indított nagyobb hadat egy szomszédos fejedelemség ellen). Egy orosz forrás még

szélsőségesebb adatokat tudósít a seregek létszámát illetően, miszerint a magyarok 100

ezren, míg a kunok (David fejedelem serege) pusztán csak 300-an voltak. Ez nyilvánvalóan

túlzás, inkább csak az arányokat, vagy még inkább a kun győzelem jelentőségét akarta

ezzel a krónikás kiemelni. A vereség katasztrofális méretét illetően azonban krónikák már

egyetértenek.235

A Képes Krónika is megjegyzi, hogy miután a ruténok, a kunokkal az

oldalukon a magyar táborra törtek, azt kegyetlenül megsemmisítették. A királyt a nemesek

fogták közre, s védték meg, majd „a király és minden embere gyorsan futva érkezett meg

Hungáriába. (…) Olyan nagy vereség volt ez, hogy ritkán szenvedtek ekkora vereséget a

magyarok. (…) Mit mondjak még? Akkora volt a veszedelem, hogy el sem mondható.”236

Láthatjuk tehát, hogy a magyar királyok eleddig csak abban az esetben avatkoztak bele

Halics belügyeibe, ha azt a szövetség megkívánta. Feltételezhetjük, hogy sem Szent István,

sem pedig Könyves Kálmán nem kívánt hódító szerepben megjelenni a Kárpát-medencétől

északkeletre elterülő térségben. Ez a trend elmondható, még az elkövetkező mintegy ötven

évben.

Kálmán király fia, II. István (1116-1131) „szinte a szélrózsa minden irányában (…)

folytatott háborúkat.”237

Jaroszláv (Ярослав) vlagyimiri részfejedelem hívta segítségül a

magyar királyt, Vlagyimir Monomah (Владимир Всеволодович Мономах - 1113-1125),

kijevi nagyfejedelem ellen, aki egyébként Könyves Kálmán második feleségének,

Eufémiának az apja volt. 238

A források szerint, „Jaroszláv nagy erőket vonultatott fel, saját

hívein kívül magyarokat, cseheket és lengyeleket.” Az ostrom előtt azonban Jaroszláv

merénylet áldozata lett. A magyar királynak ennek ellenére is szándékában állt megkezdeni

az ostromot, azonban érdekes fordulat állt be: „II. István kifejezett parancsa ellenére sem

akarták a magyarok az erősséget megostromolni, s akaratuknak érvényt is tudtak

szerezni.”239

Vélhetően itt nem az egész katonaság lázadásáról van szó, hanem mint azt a

forrás is megemlíti, a főurak egy csoportja így egyezett meg: „Állapodjunk meg tehát

234

Nagy Gábor: Magyar középkor. Az államalapítástól Mohácsig (Forrásgyűjtemény). Könyves Kálmán

Kiadó - Nodus Kiadó, 1995. 124-125. 235

Font Márta: Így élt Könyves Kálmán. Móra Ferenc Könyvkiadó, 1993. 130. 236

Nagy: Magyar középkor. Az államalapítástól Mohácsig (Forrásgyűjtemény). 1995. 125. 237

Kristó: Az Árpád-kor háborúi. 1986. 74. 238

Eufémia hercegnő Vlagyimir Monomach nagyfejedelem és az utolsó angolszász uralkodó lányának, Gitta

hercegnőnek a gyermeke. Zubánics: Dinasztikus kapcsolatok a 12. század közepén. 2006. 58. 239

Kristó: Az Árpád-kor háborúi. 1986. 75.

96

abban, hogy senki sem ostromolja a várat, és mondjuk meg a királynak, mindezt

főembereinek tanácsa nélkül teszi.”240

A főurak azzal fenyegették meg a királyt, hogy

végül visszatérnek Magyarországba, és új királyt választanak. A külpolitikai bonyodalmak

tehát belpolitikai válságot idéztek elő. A király engedett, és visszatért országába. De

valójában mi indokolta a beavatkozást? Talán a bosszúvágy, hiszen feltételezhetjük, hogy

„István király meg akarta torolni az atyján, Kálmán királyon esett sérelmet.”241

Ezt

megerősíteni látszik azon feltételezés, amely azt állítja, hogy erre maga Könyves Kálmán

szólította fel fiát, a halálos ágyán.242

Azonban ennél sokkal többet mondó, a főúri ellenállás

feltehetően egyik vezéralakjának, a Pazman nemzetségből való Kozmának felszólalása:

„…talán magad akarod birtokolni a hercegséget, otthagyva a királyságodat?”243

Ez a cél

már inkább tűnik elfogadhatónak. Ez igazolja azt is, hogy Jaroszláv halála után miért nem

hagyott fel a készületekkel a király. A kérdés ettől még nem megválaszolt ugyan, hogy a

király eleve expanziós célokkal indult-e a részfejedelem segítségére, vagy csak a

helyzetből fakadóan mérlegelte ezt a lehetőséget.

A kérdés tárgyalása azért különösen fontos, mert majd láthatjuk, hogy egyes

uralkodók már eleve hódító szándékkal avatkoznak bele Halics belügyeibe

(megjegyeznénk, hogy délen már régóta nyíltan hódító célokkal léptek fel a magyar

uralkodók). Ezekhez a törekvésekhez azonban minden esetben mérlegelniük kellett, a

következményeket. Nem csak a hadiesemények közvetlen következményeit (utánpótlás

nehézségei, veszteségek, főurak kárpótlása, területi jutalmazás stb.), hanem a szomszédos

hatalmak viszonyulását is. A szövetségi rendszerek egyáltalán nem voltak garanciálisak,

könnyen előfordulhatott, hogy aki tegnap még szövetséges volt, az ma már az ellenség

táborában sorakozott fel hadaival. Ezeket az eseményeket különösképp befolyásolhatta

egy-egy dinasztikus házasság, vagy uralkodók, fejedelmek halála, elüldözése. Így tehát a

mindenkori magyar királynak figyelembe kellett vennie, hogy ha igényt tart Halics

trónjára, akkor azzal milyen reakciót vált ki az egyébként általában szövetséges lengyelek

részéről, az egyébként is ellenséges oroszoktól és bizánciaktól, de még a nyugati

határainkkal szomszédos csehek és osztrákok részéről is. Különösen, hogy a csehek sok

szállal kapcsolódtak a lengyelekhez, de minden bizonnyal ennek hiányában sem vetettek

volna meg egy magyarellenes koalíciót.

240



Font: Így élt Könyves Kálmán. 1993. 130. 243

Nagy: Magyar középkor. Az államalapítástól Mohácsig (Forrásgyűjtemény). 1995. 150.

97

Ezekben az időkben még közel sem beszélhetünk nemzeti érdekről, nacionalista

eszmékről. A háborúra az okot a területi igények szolgáltatták. Nemzetellenes koalíció

megalakulásáról nem beszélhetünk, hiszen pontos definíciót nem is tudunk a korból

felállítani, a nemzetiségi kérdést illetően. Ki volt magyar? (Ez a kérdés hosszabb értekezést

kívánna, amire jelen esetben most nincs szándékunk.) Egy esetleges „magyarellenes”

szövetség inkább a Magyar Királyság területéből való részesedés közös igénye miatt

robbanhatott ki.

Fontos kérdés a legitimitás: a középkorban egy bizonyos időnek el kellett telnie,

amíg az uralkodónak lehetősége nyílt területi igényeit vagy megszerzése után jogait

elfogadtatnia a környező országokkal. Délen, Horvátország esetében ez már Szent László,

de Könyves Kálmán uralmára már teljesen elért cél volt. Jellemzően a Velencei

Köztársasággal folytak ugyan harcok a dalmát városokért, azonban más országok számára

nem adott okot egy közös intervencióra, „jogtalan bitorlás” címén. Erre hivatkozva

feltehetően Velence sem tudott magának támogatókat vagy akár szövetségeseket keresni.

Halics esetében ez a nemzetközi politika által elfogadott integrálódás a Magyar

Királyságba jóval később következett be, ha ugyan bekövetkezett.

Mint már utaltunk rá, a legitimitás elérésében nagy segítségre voltak a házasságok

által létrejövő szövetségek. Könyves Kálmánnak és első, normann feleségnek leányát

például „a Rosztyiszláv-ágból származó Volodimirko halicsi fejedelem vette feleségül.”244

Ahogy a rokoni szálak egyre szorosabbra fűzték a kapcsolatokat, annál hatékonyabbá vált

a diplomácia. De amint majd látjuk, Halics trónján az Árpád-ház korában soha nem ült úgy

magyar uralkodó, hogy azt a környező államok elfogadták volna. A Habsburg-dinasztia a

18. századra az egyik legrégebbi és rokoni kapcsolatok terén legkiterjedtebb volt

Európában. Ez is oka lehet, hogy a nagyhatalmak immár egyértelműen elfogadták a

magyar uralkodónőt, Mária Teréziát Halics trónján.

Fontos a legitimáció megszerzésének tekintetében az is, amit a Képes Krónika is

megemlíti (Kozma főúr szavával), hogy a király vajon magnak kívánja-e a trónt? Abban az

esetben, ha a király csak egy általa támogatott személyt (még ha az a saját, hercegi

méltóságú fia is) juttat egy tartomány élére, még nem okvetlenül von maga után háborút.

Viszont ha a király maga lép a trónra, s felveszi uralkodói címei közé a tartományt, abban

az esetben már indokolt lehet egy függetlenségi mozgalom kialakulása is. Ez ugyanis egyet

244

Volodimirko fejedelem egyébként sikeresen egyesítette a halicsi földeket, amiben sógora, II. István is

gyakran segítette. A fejedelem és a magyar hercegnő fia Jaroszlav (Oszmomiszl) halicsi fejedelem. Zubánics:

Dinasztikus kapcsolatok a 12. század közepén. 2006. 58.

98

jelent, az országba való integrálással. Ez pedig erőegyensúly eltolódást eredményezhet,

ami viszont már feltehetően a környező országok számára sem elfogadható. Így könnyen

alakulhatnak szövetségek, amelyek a hegemónia megtörésére jönnek létre. Bár gyakran

rövidéletűek, mégis katonai tevékenységük révén az éppen felemelkedő országot

megakasztják fejlődésében, vagy akár egy nagyobb háborúval jelentősen vissza is vethetik

azt.

Az ilyen jelentőségű vállalkozásokhoz, pontosabban terült gyarapításhoz

konszolidált belpolitikai, gazdasági és külpolitikai helyzet szükségeltetik. II. István apjától,

Könyves Kálmántól egy erős országot örökölt. Mind gazdaságilag, mind bel- és

külpolitikailag. Ez a biztos háttér magában hordozta a sikeres expanziós törekvések

lehetőségét. Egy összetett, megtervezett, szövetségi hálóval biztosított, egyirányú

külpolitikai beavatkozás (akár hódítás) sikerességét mindenképpen magában hordozta, a

Könyves Kálmán által hátrahagyott ország. Azonban mint azt Kristó Gyula is írja, a király

szinte az összes szomszédjával háborút folytatott. Ennek okát nem kívánjuk keresni, de

minden bizonnyal szerepet játszott benne a külpolitikai helyzet alakulása, Jaroszláv

fejedelem segítségkérése, bosszúvágy apja, Kálmán király veresége miatt vagy akár a

dicsvágy is. Személyiségét talán döntéshozatalából tudjuk leginkább megítélni. A dicsvágy

mellet szóló érv lehet, hogy kérésére Váradon, az addigra komoly kultusszal rendelkező

Szent László mellett kérte földi maradványainak elhelyezését. Azonban ellene szólhat,

hogy „amikor halálán volt uralkodásának tizennyolcadik évében otthagyta a királyságot és

szerzetesruhát öltött…”245

és magányban, elvonulva élt.

A külpolitikailag igen aktív, viszont sikeresnek nem mondható királyt,

unokatestvére, II. (Vak) Béla (1131-1141) követte. Miután felülkerekedett a külpolitikai

nyomáson, amelyet Borisz (Борис Конрад), Könyves Kálmán törvénytelen fiának

trónkövetelése generált, majd pedig az országban uralkodó belviszályon is úrrá lett,

figyelme neki orosz területek felé irányult, „a magyarok megint beavatkoztak az orosz

belviszályokba.”246

Jelentős cselekményre azonban nem került sor, Béla halicsi akciója

nem hagyott komolyabb nyomot maga után a történelemben. Fia, és egyben utóda sokkal

jelentősebb lesz e-tekintetben. Kristó Gyula „a nagy külpolitikai vállalkozások korának”

minősíti II. Géza (1141-1162) uralkodását.

245

Képes Krónika. 2004. 111. 246


99

Előtte azonban még szükséges lesz szót ejteni, a már említett „Borith fattyú”247

trónigényéről: apja Könyves Kálmán korán megözvegyült és mivel öccse Álmos herceg

Szvjatopolk ( - 1093-1113) nagyfejedelem lányát vette el, ezt

ellensúlyozandó ő maga is keleten nézett feleség után. Így lett választottja Eufémia, „a

rutének és Choyos királyának,”248

azaz a már említett Vlagyimir Monomah kijevi

nagyfejedelemnek a lánya. Borisz szülei révén tehát legitim uralkodóra találhatott volna

mind a magyar, mind pedig a halicsi nemesség körében. Ez azonban nem következett be,

hiszen Kálmán király még várandósan elűzte feleségét Eufémiát, házasságtörés vádjával.

Boriszt a király soha nem fogadta el törvényes utódjának, az örökösödésből pedig

kizárta.249

II. Géza uralkodása alatt jelentős külpolitikai események következtek be. Ebben

fontos szerepet játszik házassága, hiszen kijevi hercegnőt vett feleségül.250

Kezdetben, míg

fiatal volt az uralkodáshoz (hiszen gyermekként került trónra) nagybátyja, Belos bán

irányította az ország ügyeit.251

Az ő „vezetésével királyi had segítette volna

Oroszországban Vlagyimirkó halicsi fejedelmet Vszevolod nagyfejedelem ellen, de a

magyarok (…) semmi hasznára sem voltak.”252

A sikertelenség oka egyes orosz

feljegyzések szerint a természeti tényezők alakulása (folyóáradás, mocsár) volt. A harc

ugyan elmaradt, de a beavatkozási szándékkal a király jelezte, hogy folytatni kívánja

elődeinek, a keleti Kárpátokon túli külpolitikai törekvéseit.

II. Gézát uralkodásának 20 éve alatt szorongatták nyugatról, és délről is.

„Európában éppen ebben az időszakban jött létre - történelme során első ízben - a

kontinens nagy részére kiterjedő szövetségi rendszer…”253

A szövetségi rendszer

kialakulása, a Bizánci Birodalom és a Normann Királyság között kialakuló, a dél-itáliai

területekért folyó konfliktusból vezethető le. Bizánc oldalán találjuk a németeket, Velencét

és a Jurij Dolgorukij által vezetett oroszokat. A normann szövetség tagjai pedig: a pápa, a

franciák, Izjaszláv ( сла в Мс исла вич, uralkodott kisebb megszakításokkal 1146-1154

247



Magyar Életrajzi Lexikon. http://mek.oszk.hu/00300/00355/html//ABC03609/03972.htm (letöltés: 2013-

03-05) 250

II. Géza, hogy a trónkövetelő Borisz támogatottságát is csökkentse, Eufrozina hercegnőt, Eufémia

unokahúgát vette feleségül. Eufrozina a kijevi nagyfejedelem, Nagy Msztyiszlav Harald (1076-1132) és

Krisztina svéd hercegnő gyermeke. Ezzel a magyar király rokoni kapcsolatba került több skandináv

uralkodóval, a bizánci császár unokaöccsével és a grúz császárral. Zubánics: Dinasztikus kapcsolatok a 12.

század közepén. 2006. 58. 251

Font Márta: Magyar-keleti szláv kapcsolatok a 12. század közepén. In.: Magyar-ukrán közös múlt és jelen.




http://mek.oszk.hu/00300/00355/html/ABC03609/03972.htm

100

között) volhíniai és kijevi fejedelem (II. Géza sógora) és a Magyar Királyság. A magyar

király külpolitikai és diplomáciai tevékenysége ennek a szövetségi rendszernek alávetve

fog alakulni uralkodásának jelentős ideje alatt.254

Izjaszláv rendszeresen küldi követeit II. Gézának, melyben katonai segítséget kér

sógorától. Mivel a keleti „front” nem érinti közvetlenül a magyar határokat, feltehetően

nem elsődleges célja Gézának a kiemelkedő hadi részvétel, ugyanakkor a források

megemlítik, hogy sok esetben tesz eleget szövetséges kérésének, és rendszerint küldd

katonákat, Izjaszláv megsegítésére. Teszi ezt úgy, hogy közben folyamatosan hadat kell

viselnie délen a bizánci császár ellen. A két ország ütközőpontja Szerbia, akik

függetlenségükért küzdenek, a bizánci fennhatósággal szemben. A magyar király több

ízben, személyesen is részt vesz a háborúban. Éppen erre, a császárral való háborúskodásra

hivatkozva utasítja el többször a segítségnyújtást Izjaszláv számára, de elutasítás esetén is

előfordul, hogy küld 10 ezer magyar katonát. II. Géza legalább hat alkalommal segítette

meg sógorát a belviszályokban,255

melyekről részletesen tudósítanak az óorosz évkönyvek,

illetve bizánci krónikaírók - Niketasz és Kinnamosz - illetve a Mügeln krónika.256

A

hadiszerencse igen fordulandó volt, több alkalommal került fölénybe a magyarok (és

gyakran lengyelek) támogatását élvező Izjaszláv, majd rövid időn belül, ismét menekülőre

kellett fognia. Külön említést érdemel, egy az 1150-es év őszén vezetett magyar

beavatkozás, amelyben a magyar király is személyesen részt vett. A halicsi Vlagyimirkó

megijedt és megvesztegetés útján, a király főembereinél elérte, hogy azok lebeszéljék az

uralkodót tervéről. Az időjárási körülményekre (tél közeledte) illetve a közelgő bizánci

támadásra hivatkozva, Géza 1150 októberében visszatért Magyarországra. Ezekben a

hadieseményekben ismét feltűnik a trónkövetelő Borisz, aki a Temesközre támad rá, de

jelentősebb eredményt nem ért el. Immár a déli határon, a császár és a magyar király

seregeik felsorakoztak egymással szemben, azonban harcra nem került sor, fegyverszünetet

kötöttek (amely mintegy 2 évig volt életben).257

Ugyan még a déli hadszíntéren nem ült el a háború, Izjaszláv már ismét segítségért

fordult Gézához. Ő küldött is 10 ezer embert, akik nagy segítségére voltak a fejedelemnek,

akinek még Kijevet is sikerült megszereznie (ostrom nélkül, a város feladta magát). A

magyar katonák visszatértével azonban ismét fordult a helyzet, s a követek ismét

segélykérő üzenettel érkeztek a királyi udvarba. A 1151 tavaszán, a magyar király minden

254

Kristó Gyula: A Kárpát-medence és a magyarság régmúltja (1301-ig). Szeged, 1993. 164. 255

Font: Magyar-keleti szláv kapcsolatok a 12. század közepén. 2006. 63. 256

Font: Árpád-házi királyok, és Rurikida fejedelmek. 2005. 167. 257

Kristó: Az Árpád-kor háborúi. 1986. 82-83.

101

eddiginél nagyobb sereget küldött sógorának megsegítésére, akik azonban az oroszoktól

kapott italoktól lerészegedtek, Vlagyimirkó rajtuk ütött, ejtve foglyokat, de nagyobb

részüket pedig lemészárolta. 4 év alatt a magyarok 6 hadjáratot vezettek orosz földre.

A hatodik és egyben utolsó hadjárat bosszúhadjárat volt. „1152 nyarán II. Géza

személyesen vezette 73 csapatból álló seregét Oroszországba.”258

A Tveri Évkönyvből az

alábbiakat tudhatjuk meg, a hadiesemények kapcsán: „Volodimerko … nem bírt

amazoknak ellenállni. Izjaslav a maga csapataival átgázolt s utána a király is a saját

hadaival. … összetiporták Volodimerko hadait, Volodimor alig tudott a harcolók között

átjutni Peremysl városába és bezárkózott…”259

Ezután már csak fosztogatás volt, a

komolyabb harci cselekmény véget értek. A vesztes fejedelem a magyar királyt igyekezett

elhalmozni ajándékokkal, és könyörgött hozzá, hogy ne adja ki Izjaszlávnak. Még Géza

figyelmét arra is felhívta, hogy emlékezzen, mennyit tett vak apjáért, mikor a ljachokkal

harcolt. A király végül hajlott rá, és nehezen ugyan, de kibékítette a két orosz fejedelmet, s

utána széteresztette őket.260

A király ezután hazatért, és többet nem vezetett hadjáratot

orosz földre, noha lehetősége és oka lett volna rá (Vlagyimirkó rövidesen megszegte

ígéretét). Ennek egyik legfőbb oka az lehet, hogy két éven belül mindkét orosz fejedelem

meghal,261

illetve hogy délen is kiújultak a háborúk, és a kétfrontos háború komoly

terheket rótt az országra.262

Ezzel lezárult egy fejezet, a magyar halicsi külpolitikát

illetően. Végső soron kijelenthetjük, hogy bár az esetek nagy többségében a magyar

csapatok csak Izjaszlav katonai fölényének demonstrálásának érdekében voltak jelen, de

két esetben (1150 és 1152) döntő szerepet is játszottak, amikor egyébként maga a király

vezette a hadakat. A szövetség a nagyfejedelem a biztonságérzet növelésére, míg II. Géza

számára a Halics-Bizánc vonallal való szembehelyezkedés kifejezésére szolgált.263

Mint

azt a következő fejezetekben majd láthatjuk, II. Géza volt az utolsó magyar király, aki nem

hódító érdekből avatkozott bele a halicsi belpolitikába, hanem „csak” szövetségese

megsegítésére.264

258




„Vlagyimirko halála után a hatalmat minden nehézség nélkül fia, Oszmomiszl („Nyolceszű”) Jaroszláv

(1153-1187) örökölte. Font - Varga: Ukrajna története. 2006. 27. 262

Kristó: Az Árpád-kor háborúi. 1986. 86-87.

* Az alábbi fejezet az egri Historia Nostra elnevezésű, hallgatói tudományos folyóirat szerkesztőségében van,

elbírálás alatt. Feltehetően 2013 tavaszán fog megjelenni. (2013.03.05.) 263

Font: Magyar-keleti szláv kapcsolatok a 12. század közepén. 2006.68. 264

Engel Pál: Szent István birodalma. A középkori Magyarország története. Budapest, História, 2001. 48.

102

A Gézát követő időszak zavaros és nehéz volt az ország számára. Királyok és

ellenkirályok vezették, négy év alatt három királya is volt az országnak (III. István, II.

László és IV. István). III. István (1162-1172) fiatalon halt meg, nehéz évekkel maga

mögött. Külpolitikai lépéseket hódító vagy érdekérvényesítő jelleggel aligha tehetett,

minden erejével, a hatalom megszilárdításán kellet dolgoznia. A fő ellenfél a bizánci

császár volt, akivel több fronton is háborút kellett vívnia (egy ízben még Halics felől is

indított a császár támadást), de 1167-ben sikerült vele egyezségre jutnia, s ezzel „a XII.

századi magyar külpolitikai látványos hadi és diplomáciai vállalkozásokban gazdag

korszakának végére is pont került.”265

A magyar királyok küzdelmei Halicsért*

A legfőbb történelmi érvek és indítékok amelyek a Mária Terézia által

engedélyezett galíciai hódításban szerepet játszottak, III. Béla (1172-1196) uralkodásának

második felében és fiainak országlása alatt keresendőek. Azokban az évtizedekben, amikor

a magyar szupremácia a legerősebb volt a halicsi területek felett. Ezt az időszakot viszont

inkább mára a 13. századhoz kapcsolnánk. Ennek oka, hogy az előző külpolitikai érát

Manuel bizánci császár halálával (1180) lezártnak tekintjük (a császár halála után

karakteres változás állt be III. Béla külpolitikájában). Az 1180-as évek tehát a kezdet, míg

az időszak végét II. András (1205-1235) halálával zárjuk le. Dolgozatunkban ezen

időszakban kívánjuk vizsgálni a két ország közös történelmét, és bár III. Béla és II. András

is több irányba viselt háborút, mi feladatunknak továbbra is csak a Halicsot érintő

események ismertetését tekintjük.

III. Béla volt az első magyar uralkodó, „aki orosz földet hódított meg és csatolt a

királysághoz,” illetve a Halics királya címmel is őt illették elsőként, igaz ezt inkább csak

tiszteletből, hiszen Béla azt valójában nem vette fel, így nem is használta.266

Azonban

abban is első volt a király, hogy bár Szent László óta több hadjárat is irányult a halicsi

területek felé (1099, 1123, 1150-1152), a királyságba való beolvasztás gondolata

feltehetően nála merült fel elsőként.267

A korábban jó kapcsolatot ápoló II. Géza és Izjaszlav fejedelem ideje elmúlt.

Miután a volhíniai uralkodó meghalt, a baráti viszony előbb halványulni kezdett, majd

265


Makk Ferenc: A tizenkettedik század története. In.: Magyar Századok. Pannonica Kiadó, 2000. 175-176. 267

Engel: Szent István birodalma. A középkori Magyarország története. 2001. 50.

103

pedig gyökeres változás állt be, melyre már II. Géza életében sor került. 1159-re már

inkább a magyar-halics viszony volt erősebb, a korábbi ellenségeskedés ellenére. Izjaszlav

utódai már nem avatkoztak bele az összorosz politikai életbe, így az új király, III. Béla sem

kezelte őket egyenrangú félként.268

Az 1188-es évben, Vlagyimir halicsi fejedelmet a volhíniai Roman (Роман) elűzte.

A korábbi időszakokhoz hasonló belső viszálykodás semmit sem gyengült az orosz

fejedelmek között. Vlagyimir a magyar királyhoz fordult segítségért, aki fogadta és

biztosította is támogatásáról.269

Amint láthatjuk, a helyzet teljesen megfordult, hiszen a

magyar király immár nem Volhínia urát segítette Halics ellenében, hanem éppen fordítva.

Amikor a halicsi trónbitorló volhíniai Roman megtudta, hogy III. Béla sereggel indult

ellene, félelmében elmenekült. A magyar király így könnyedén vonulhatott be a városba,

és ez által szerezhette meg az irányítást a fejedelemség felett. Ő azonban ezt nem

Vlagyimirnak adta át, hanem kisebbik fiát, Andrást ültette a fejedelmi székbe, Vlagyimirt

és feleségét pedig egy toronyba záratta, a Magyar Királyságban. Onnan a trónfosztott

fejedelem 1190-ben szabadult, s mivel András uralma alatt sanyargatásban volt része a

halics népnek, így az könnyen lázadt fel magyar ura ellen. Lengyel segítséggel Vlagyimir

elkergette Andrást és elfoglalta a halicsi fejedelmi széket.270

Itt azonban még közel sem ér

véget a háborús események sora.

Makk Ferencnél olvashatjuk, hogy a magyarok erőszakoskodása már eleve a belső

lázongó hangulatra vezethető vissza, ugyanis előbb Román, majd pedig Berladnyinyics

(Берладнинич) támadását kellet visszavernie, akiket a halicsi nép kért a fejedelemség

felszabadítására. Andrásnak ezekben a harcokban még segítségére volt apja, azonban

Vlagyimir ellenében már egyedül maradt, mivel a király minden erejét lekötötte, az 1190-

es évre Barbarossa Frigyes által vezetett keresztes sereg Magyarországra történő

megérkezése. A magyar királynak szüksége volt az ország seregére, a keresztesek

kisérésében, az esetleges konfliktusok megelőzésében vagy gyors megoldásában. A cél az

volt, hogy a Szentföldre tartó sereg minél gyorsabban elhagyja az országot. A magyar

király egyébként a halicsi események miatt nem tett eleget VIII. Gergely pápa, keresztes

háborúba felszólító hívására, holott még a Szentföldön megmaradt kereszteseket vezető

Monteferráti Konrád is kérte erre külön levében, mint a „legkeresztényibb király”-t.

Mindezt 1188-ban, tehát a halicsi eseményekkel egy időben. Érdekes, hogy bár később

268

Kotljar, Mikola: Rusz és Magyarország a XII. században. In.: Magyar-ukrán közös múlt és jelen.


Font: Árpád-házi királyok, és Rurikida fejedelmek. 2005. 180. 270


104

sem vett részt a keresztes háborúban, mégis a pápa hasonlóan nyilatkozott róla egyik

levelében, mint a már említett Monteferráti Konrád. Egészen pontosan, mint ”katolikus

király és legkeresztényibb fejedelem.”271

Ezután Béla már nem avatkozott bele Halics ügyeibe, majd csak fia II. András

király, aki elsőként viselte ténylegesen a halicsi királyi címet. Ugyanúgy a keresztes

hadjárat vezetése is rá maradt, amire az éppen aktuális pápa többször is emlékeztette (a

hadjárat megítélése megosztja a történészeket, állást foglalni a kérdésben most nem is

kívánunk). Vlagyimir végül egészen 1199-ig uralkodott Halics felett, aminek halála vetett

véget. Az évszám számunkra különösen fontos, hiszen innentől beszélhetünk egységes

Halics-Volhínia fejedelemségről.272

Az, hogy Halics első magyar királya, és az első magyar keresztes seregek vezére

nem III. Béla idősebb fia, és utóda Imre király lett, az minden bizonnyal korai halálával

indokolható. Feltételezhetjük, hogy amennyiben hosszabb ideig uralkodik, ő is eleget tesz

az egyház iránti kötelességének, a keresztes hadjárat megindításának (melyet még apja

ígért meg). Ezzel ellentétben a halicsi hadjárat megvalósítása nem tartozhatott tervei közé,

hiszen Andrást is feltehetően személyes indok vezérelte. Mindez azonban csak feltételezés

marad, ugyanis Imre király „elköltözött pedig az Úrhoz, az Úr ezerkettőszázadik évében

(1204 - szerz.), november harmincadikán, keddi napon. Teste az egri székesegyházban

nyugszik.”273

A trónon fia, a gyermek III. László követte, aki belső viszályba került András

herceggel (akit egyébként a viszály elkerülése végett Imre fia gyámjává tett), aminek

rövidesen bekövetkezett halála vetett véget. András előtt ezzel megnyílt az út a trón felé, s

mint II. András el is foglalta azt.

II. András a halicsi magyar külpolitikai események főszereplője. Ennek oka az

általa vezetett hadjáratok egész sora. Mindent egybevetve, 1205 és 1233 között összesen

tizenegyszer indított hadjáratot orosz földre, melyből négyen személyesen ő vezette a

hadakat.274

Ragaszkodása az orosz területhez feltehetően még a hercegsége alatt

elszenvedett sérelmeivel magyarázható (igaz, a terület értéke sem elhanyagolható). Ez

azonban a későbbiekben komoly következményekkel volt a belpolitikájára is, hiszen a

hadjáratok nem csak gazdasági nehézségeket generáltak, de a magyar urak ellenszenvét is

kiváltotta, a mindig külföldön tartózkodó uralkodóval szemben. Ezt a birtokok

271

Makk: A tizenkettedik század története. 2000. 176-179. 272

Font - Krausz - Niederhauser - Szvák: Oroszország története. 1997. 70. 273

Képes Krónika. 2004. 111. 274

Engel: Szent István birodalma. A középkori Magyarország története. 2001. 78.

105

elidegenítésével igyekezett ellensúlyozni, ami pedig a már említett módon komoly

következményekkel sújtotta az ország belpolitikáját.

Trónra lépését követő pár hónapon belül, már sereg élén vonult Halics ellen. A

területekre mint korábban is, a magyar királyon kívül más uralkodók is igényt tartottak,

mint a krakkói vagy több más orosz fejedelem. A harcok sora 1205-ben, Roman (Роман

Мс иславич) volhíniai fejedelem halálával kezdődött. Sikeresen vonult be Halicsba,

felvette címei közé a Halics és Lodoméria királya címet majd magyar helyőrséget

hátrahagyva visszatért Magyarországra. A hatalmon ugyanakkor meghagyta Roman

özvegyét és fiait, melyet a hátrahagyott helyőrséggel próbált biztosítani.275

II. Andrást

egyébként Roman özvegye kérte meg a beavatkozásra, hogy lépjen fel fiai (Danyiló és

Vaszilkó) védelmében.276

A béke azonban nem volt tartós, ugyanis 1206-ban a Román

utódokat a magyar helyőrség jelenlétének ellenére Igor orosz fejedelem fiai kiűzték.277

1208-ban Benedek erdélyi vajda vezetésével ismét magyar seregek kerültek hatalomra,

melyet a halicsi történetírás egy véres, kegyetlen időszakként őrzött meg.278

Az 1215-ös évig II. András az összesen 11 hadjáratból 8-at már levezetett, mint

írtuk ő maga is többször vonult a seregek élén. A hadjáratok folyamán a szövetségi

rendszerek többször változtak. Némely esetben, a krakkói Leszek279

(1202-1227)

fejedelemmel, máskor ellene. A bojárokkal szövetségben, vagy szemben velük. Fordulatot

jelentett egy komolyabb magyar-lengyel megállapodás terve, melyet házassági

szerződéssel kívánt megerősíteni. A 6 éves Kálmán herceg vette felségül Leszek

fejedelem, 3 éves Salome nevű lányát. Ez az ifjú magyar herceg számára a halicsi koronát

jelentette, amit a pápa is megerősített. Ezzel a megegyezéssel kívánta uralmát biztosítani a

terület felett mind a magyar, mind pedig a lengyel uralkodó, gyermekeik révén.280

Ezt követően azonban Danyiló is visszatért immár a volhínia-novgorodi281

fejedelmi családba való beházasodása által szerzett katonai támogatással. Az elkövetkező

években többször cserélt uralkodót Halics, sok esetben a nép akaratától immár teljesen

függetlenül. A végeredmény a volhínia-novgorodi Msztyiszlav javára bizonyult sikeresnek,

275

Almási Tibor: A tizenharmadik század története. In.: Magyar Századok. Pannonica Kiadó, 2000. 23-24. 276

Font Márta: II. András orosz politikája és hadjáratai. 121. 277


Marczali Henrik: Magyarország története az Árpádok korában. In.: A magyar nemzet története. Szerk.:

Szilágyi Sándor. Budapest, Athenaeum, 1896. 46. 279

A XIII. század első felének három legjelentősebb személye, a krakkói Leszek Biały,a halicsi Danyiló és

II. András magyar király. Hármuk küzdelmei és szövetségei voltak azok, amik a leginkább befolyásolták az

időszak halicsi eseményeit. Font: Árpád-házi királyok, és Rurikida fejedelmek. 2005. 188. 280

Font Márta: Oroszország, Ukrajna, Rusz. Budapest, Balassi Kiadó, 1998. 70. 281

A „volhíniai” jelzőt a pontosítás végett használjuk, hogy az olvasó ne tévessze össze az északi „nagy”

Novgorodi Fejedelemséggel Danyiló szerzeményét.

106

ugyanis egy végső csatában nem csak a magyar helyőrséget győzte le, hanem az ifjú

Kálmánt és feleségét is sikerült fogságba ejtenie. A szabadon engedés feltétele a trónigény

lemondása volt, melyet II. András elfogadott. Minden lehetőség azonban még ezzel sem

szűnt meg a trónra, hiszen a békekötést a novgorodi fejedelem és a magyar király

házassággal erősítette meg, így András fia, András herceg elvette Msztyiszlav lányát.282

Ennek nagy jelentősége 1226-ban lesz, amikor a novgorodi fejedelem Przemyśl várát az

akkor még csak vőlegény András hercegnek adta. A herceg kevesellte azt, s apjához

fordult segítségért. II. András hadaival útra is kelt, de győzelmet nem tudott elérni. Az

egyedüli eredménye a háborúnak az emberveszteség volt.

Mindezek ellenére a halicsi trónra mégsem Danyiló ült, hanem András herceg,

mivel egy bojár rávette Msztyiszlav fejedelmet, hogy szerencsésebb a magyar herceg

választása, melyet így indokolt: „ha a királyfinak adod, vissza is veheted tőle, amikor

tetszik, ha ellenben Danyilónak adod oda, soha többé nem lesz a tied.” Rövid időn belül

így már a magyar királynak a második fia ült Halics élén, de közel sem volt biztosított a

hatalmuk. 1234-ig további hadjáratok folytak a Danyiló vezette ruszok és magyarok

között, melynek végeredménye végül Danyiló halicsi uralma lett, de elismerve vazallusi

státuszát a magyar királlyal szemben.283

A trónnak azonban ő sem örülhetett hosszú ideig

ennek, hiszen 1235-ben lázadás tört ki Halicsban, és a nép elől Magyarországra menekült.

Ebben az évben halt meg II. András király, akit fia, IV. Béla (1235-1270) követett a

trónon. Danyiló részt vett a koronázáson is, reménykedve magyar segítségben, de az új

király feltehetően belátta, hogy a folytonos északkeleti hadjáratok nem vezetnek

eredményre. Ezen felül az ország belpolitikailag is válság szélére sodródott, szükség volt a

királyra és annak seregére az országon belül.284

Bár Halicsban közel sem értek véget a

konfliktusok és a háborúk, a Magyar Királyság az elkövetkező évtizedekben már jelentős

szerepet nem gyakorol a fejedelemség életére, és idővel a vazallusi viszony is teljesen

megszűnik.285

Ezeket a folyamatokat felgyorsítja, a tatár sereg megjelenése a térségben,

amely sok addig virágzó rusz fejedelemséget pusztít el, vagy hajt iga alá.286

282

Almási: A tizenharmadik század története. 2000. 24-25. 283

Engel: Szent István birodalma. A középkori Magyarország története. 2001. 78. 284


A XIII. század végéig egyfajta kapcsolat még mindenképpen fennmaradt, de ez már inkább csak formális

volt. „Halics és Ladomér leginkább csak azzal mutatta a birodalomhoz tartozását, hogy fejedelmei

dandáraikkal megjelentek a magyar királyok táborában. Igy szerepelnek az oroszok 1278-ban és 1291-ben

Bécs ostrománál.” Marczali: Magyarország története az Árpádok korában. 1896. 255. 286

1238-ban Danyiló ugyan megszerzi Halicsot, sőt 1240-ben még Kijevet is, a tatár hódítás következtében

országai komoly károkat szenvednek. Font Márta: Oroszország, Ukrajna, Rusz. Budapest, Balassi Kiadó,

1998. 70.

107

A végkifejlet

Mária Terézia még mielőtt munkába állította volna levéltárosait a bizonyítékok

felkutatására, már megfogalmazta aggályait. Míg József császárt és Kaunitz grófot a

leginkább csak az zavarta, hogy a Habsburg Monarchia kimarad a felosztásból, addig

Mária Terézia lelkiismeretével viaskodott: „… most, midőn a jog nem oldalunkon áll,

hanem velünk szemben nincs nyugtom.”287

De a császárnő féltette Európa előtti

tisztességét is, mint mondta: „szerencsétlen uralkodásunk kezdete óta legalább arra

törekedtünk, hogy mindenben igazán mértékkel, szavahihetően járjunk el, és híven

teljesítsük, amire elköteleztük magunkat. Ez szerezte meg nekünk Európa bizalmát, merem

mondani, bámulatát, tiszteletét, még ellenségeinktől is.”288

Fia érvei sem hatottak rá: „Nem

látom elegendőnek azt az okot, hogy egyedül maradunk, és nem húzunk hasznot, mint a

másik két hatalom. Sőt még tisztességes ürügyül sem szolgálhat minden jogi alap nélkül

csatlakoznunk két álnok bitorlóhoz, egy harmadiknak a teljes megrontására.”289

A császár és Kaunitz hatására azonban mégis beleegyezett a felosztásba, de talán

hogy mentse a menthetőt, igyekezett a régi magyar királyok jogaira hivatkozni. Miután

engedélyt adott fiának és Kaunitznak hogy saját belátásuk szerint cselekedjenek az ügyben,

amint már azt írtuk, 1772. augusztus 2-án aláírták Szentpéterváron az egyezményt. A

királynő a felosztás értelmi szerzőjét Lacy tábornagyban találta meg, amit az alábbi levél

töredék támaszt alá: „A pétervári futár meghozta az aláírt szerencsétlen felosztást. Önnek

köszönhetem ezt a nagy előnyt, ha ugyan az, de ami biztos, az az, hogy Ön alkotta meg a

tervet és mert olyan sokat követelni és megszerezte az államnak ezeket a javakat, de

továbbra is itt hagyott azzal a kérdéssel, helyes volt-e ez vagy sem.”290

Kétségtelen, hogy

levélváltásaiban és nyilatkozataiban a királynő a későbbiekben is sajnálattal és

önmarcangolással nyúlt a lengyel felosztással kapcsolatos kérdéshez. Lehetséges hogy csak

a kor szelleme szerint, egyfajta romantikus eszme miatt viselte ennyire a szívén? Hiszen

ismerjük a kor levelezését, amikor a felvilágosodás eszméje már beköltözött az udvarokba.

Az azonban mindenképpen elgondolkodtató, hogy sem II. Frigyesnek, sem pedig II.

Katalinnak a későbbiekben nem jutott eszébe hasonló hangvételű levél írása. Számukra

nyilvánvaló, hogy az állam érdekében helyesen cselekedtek. Sőt, még az is elképzelhető,

287

ifj. Barta János: Mária Terézia. Budapest, Gondolat, 1988. 212. 288



Niederhauser: Mária Terézia. 2000. 140.

108

hogy az ügyön dolgozó uralkodók vagy más politikusok között voltak olyanok, akik meg

voltak róla győződve, hogy a felosztással közben még a Rzeczpospolita érdekét is

szolgálják.

Mária Terézia a hódító sereget magyar katonákkal töltötte fel, a főparancsnok pedig

a korábban Berlint is megsarcoló gróf Hadik András volt, aki később még a kormányzói

tisztséget is betöltötte. Kezdetben a magyar címert helyezték ki mindenhova, ezzel jelezve

a terület visszatértét a Magyar Királyságba, amelyre egyébként Mária Teréziától ígéretet is

kapott a nemzet. Ez azonban később sem következett be.291

„Ne adja Isten, hogy ezért még a másvilágon is felelősségre vonjanak!”292

291

ifj. Barta János: Mária Terézia. Budapest, Gondolat, 1988. 212-214. 292

Herre: Mária Terézia. 2001. 334.

109

Galícia és Lodoméria a Habsburg Monarchiában

Az első kormányzó

Innentől az egykori Halics Fejedelemség élete teljes mértékben elkülönül a

Rzeczpospolitától. Az utóbbi halad saját útján tovább, ami a teljes pusztulás felé vezet, míg

az előbbi egy új állam részeként elkezdi a beilleszkedés hosszú folyamatát, ami vélhetően

még 1918-ra sem sikerült.

Mária Terézia a kezdetben feltehetően nem is tudta, hogy hogyan kezelje a félig

ukrán, félig lengyel lakosságú területet. Míg az oroszokhoz és a poroszokhoz olyan

területek kerültek, ahol megtalálhatóak voltak a saját államukat alkotó nemzetiségiek,

addig ez Galícia esetében teljesen fordítva volt. A Habsburg államokat már így is sok

nemzet alkotta, de az 1772-es felosztással gyarapodott további kettővel, ugyanis korábban

számottevő számban lengyelek és ukránok nem éltek az országban. Először Kaunitzot,

mint a külügyek legfőbb miniszterét akarta ügyintézőnek megtenni, hogy ezzel is jelezze, a

Galícia igazgatása a Monarchia számára külügynek tekintendő. Ezt azonban a császár

ellenezte, és Kaunitz sem ragaszkodott hozzá. Ugyanakkor felmerült benne az is, hogy

Magyarországhoz csatolja, hiszen végül is a magyar történelmi igényekre hivatkozva

egyezett bele a felosztásba. Az egyesítésig azonban úgy vélte, hogy külön területként

kezelendő, bécsi kancelláriával az élén.293

Hadik András vezetésével, mintegy 40 ezer katona vonult be Galíciába, ahol

hirdették mindenütt, hogy a béketeremtés céljával érkezett az osztrák sereg, a teljes

vagyoni és személyi biztonságot, illetve a régi lengyel hivatalnokok további munkáját is

garantálják. Egyúttal azonban fel is szólították őket, hogy szakítsanak meg minden

kapcsolatot a konföderációkkal. Ezek rövidesen fel is oszlottak a területen. Rövidesen a

kijelölt kormányzó is megérkezett a galíciai fővárosba, Lembergbe (Lvov). Egy igazi bécsi

diplomatáról van szó, aki egyébként a Kaunitz-féle iskola megbízható embere is volt

egyben: Anton Pergen.294

293


Pergent Kaunitz 1765-ben vette maga mellé, mint másod-minisztert. 1770-ben feladatául kapta az állami

oktatás megszervezésének előkészítését. 1772 októberében került Galícia élére, mint teljhatalmú biztos és

kormányzó. 1774-ben már visszarendelték, majd Alsó-Ausztria államminiszteri tisztségével ruházták fel. 63

éven keresztül szolgálta a Habsburgokat. Gebei Sándor: Halics - Lodoméria királyság, a Habsburgok 18.

századi újszerzeménye. 2000. 230-236.

110

A hivatalos „osztrák időszámítás” (a mi szóhasználatunk D. P.) Galíciában 1772.

október 4-tól számolható, ugyanis ezen a napon mutatták be a hálaadó szentmisét, a

lembergi székesegyházban, Pergen kormányzó rendelkezése nyomán. Sajnálatos módon

nem minden erőszak nélkül zajlott le az ünnepség. Ez után azonban már bele is vágott a

munkába. Kezdetben, jóformán megerősítette Hadik manifesztumát, ami vagyoni, személyi

szabadságot stb. garantált. Elkezdte felmérettetni a vagyoni helyzetet, kezdve a királyi

váruradalmakkal, majd a birtokok jövedelmeit, az erdőket és vizeket stb. Gondoskodott a

pénzügyi és törvénykezési reformokról is, az igazságszolgáltatás helyreállításáról. A

legnehezebb dolga azonban a nemesekkel volt, akik ragaszkodtak kiváltságaikhoz.

Különösen azért, mert sokaknak már csak ez volt meg, földje rengeteg nemesi családnak

nem volt. Galíciában mintegy 19 ezer nemesi család élt, ami megfelelt a Rzeczpospolita

más területén élő nemesek magas arányával. Ebből azonban csak 6450 család rendelkezett

birtokkal, viszont közülük is kiemelkedett egy-egy mágnás család (Potocki, Czartoryski),

akik 5-15 ezer km2-es birtokok felett uralkodtak, magánhadsereggel és saját udvartartással.

Pergen rossz véleménnyel volt a lengyel nemesekről, különösen az ifjak maradi neveltetése

miatt, de egyébként is „felfuvalkodott és dölyfös”295

- mondta. Megemlékezett ugyan jó

tulajdonságukról is (mint a vendégszeretet, vagy a múlthoz való ragaszkodásuk), de azt is

belátta, hogy az osztrák hatalom megszilárdításának ők lesznek a legnagyobb akadályozói.

Három pontban foglalja össze az elvégzendő feladatokat, amelyek egyébként - véleménye

szerint- komoly nehézségek árán sikerülhet csak: „1. mert felül kell vizsgálni, és

gyökeresen át kell alakítani a galíciai állapotokat, 2. mert a lengyel nemességet nem

katonáskodásra, hanem adófizetésre kell kötelezni, 3. mert a galíciai nemességnek meg kell

szakítania a kapcsolatait a maradék Lengyelországgal. Márpedig ez konfliktusokat szül,

úgyhogy a galíciai kormányzó és a nemesség összeütközése elkerülhetetlenül közeleg.”296

Azért, hogy némileg csökkentsék az ellenállók számát, és ezzel az új rendszer

megszilárdítását elősegítsék, egy 1775. június 5-én hozott pátens alapján, a nemeseknek

bizonyítaniuk kellett nemességüket. Ez azt jelentette, hogy Bécs csak annak ismerte el a

nemességét, akinek a családja már minimum 150 év nemes volt, és ezt címeres okiratokkal

is tudta bizonyítani. Akik erre nem voltak képesek, azok elvesztették a szavazati jogukat a

lembergi kétkamarás országgyűlésben. De nem csak a nemeseket kívánták leltározni,

hanem az egész tartományt. Pergen vezetésével egy 54 pontos kérdőívvel igyekeztek

felmérni a lakosság vagyoni helyzetét, de térképek és kimutatások készültek a geológiai és

295


Gebei: Halics-Lodoméria királyság, a Habsburgok 18. századi újszerzeménye. 2000. 231-232.

111

geográfiai helyzetéről is Galíciának. A végeredménye a felmérésnek, egy 122 térkép és 6

részes nagy összefoglaló mű lett, amit a bécsi kancellária asztalára tett le. Ezeknek az

alapján, egy gazdag agrár ország képe jelenhet meg előttünk, ahol jó minőségű a rozs és a

búza, illetve virágzott a szeszfőzés is. Érdemes megemlíteni a különleges galíciai

szarvasmarhát, mely kiemelkedett húsminőségével a többi, keletebbre található vidék

szarvasmarháitól. Emellett nagy erdőségek, és jelentős sóbányák voltak Galíciában.297

Pergen munkájával azonban II. József elégedetlen volt, sokkal gyorsabban akart

eredményeket elérni. Nem értette, hogy miért nem lehet a cseh-modellt átültetni és ezzel

gyors eredményeket elérni. A kormányzó helyzetén az is rontott, hogy a lembergi

hivatalnokok is feljelentéseket küldtek Bécsbe. Bár csak másfél évig töltötte be a

kormányzói posztot, mégis a végére megkeseredett és bezárkózott a nyilvánosság elől, már

csak Jozef Potocki, lengyel mágnás volt az, akivel személyesen is tartotta a kapcsolatot. A

kezdeti aktivitás és energia teljes mértékben alábbhagyott benne. Mikor II. József

személyesen látogatta meg Galíciát, az Pergen munkásságának a végét is jelentette. Műve

azonban tovább élt, hiszen útódai az ő belpolitikai doktrínáját követték (pl. Hadik András

is).298

Anton Pergenről ismereteink szerint még nem jelent meg magyar nyelvű tanulmány

vagy tudományos értekezés, amiből tudnánk részletesebben tájékozódni életéről és

munkájáról, holott kiemelkedően fontosnak tartjuk Galícia és Lodoméria első osztrák

kormányzójának a szerepét, az új szerzemény életében.

„A nem kívánatos gyermek…”

Az új szerzemény még a 18. század végén, gyarapodott az ún. „Új Galíciával” ami

aztán a napóleoni háborúk során sok viszontagságot élt meg, ugyanis előbb elcsatolták, de

végül ismét visszatért. Norman Davies használja a „nem kívánatos gyermek” kifejezést,

hiszen mint olyan „bűnös kapcsolatból” született: Mária Terézia és Poroszország illetve

Oroszország alkujából.299

A terület nem tudott ténylegesen bekapcsolódni a Habsburg

Monarchia vérkeringésébe, de ez nem csak Galícia hibája volt, hanem Ausztriáé is.

Hanyatlóban volt az állam, nem volt rá jellemző sem dinamizmus, sem lelkesedés

297

A Pergen vezetésével írott, 6 kötetes összefoglaló mű, az alábbi címeket viselte: „I. Az ország helyzetéről,

természeti viszonyairól, lakosságáról. II. A nemességről. III. A vallásról és a papságról. IV. A városokról és a

városi iparról. V. A jobbágyok helyzetéről. VI. A zsidókról.” Gebei: Halics-Lodoméria királyság, a

Habsburgok 18. századi újszerzeménye. 2000. 232-233. 298

Gebei: Halics-Lodoméria királyság, a Habsburgok 18. századi újszerzeménye. 2000. 232-233. 299


112

bármilyen ügy iránt. A német területek felett is Poroszország lett a befolyásosabb,

tekintélyesebb.

Az 1790-es évek elején felmerült a reménye, egy össz-lengyelországi felkelésnek,

amiben szerepet szántak volna Galíciának. Olyan hangzatos kijelentéseket lehetett hallani,

mint hogy „a felkelt Galícia romba döntheti az Ausztriai házat.”300

Ebben francia

segítségre támaszkodtak, hiszen ott a forradalmi kormányok akár támogathatták is a

Habsburg despota elleni felkelést. A szervezkedő Kosciuszkonak azonban hamar bekellett

látnia, hogy ahogy korábban, úgy most sem várhat hatékony segítséget a lengyel nép

Franciaországtól. Galíciának tudomásul kellett vennie, hogy elszakították az anyaországtól,

ahová a több évszázadon át tartozott, de szabadulásra semmi remény nem volt. A helyzet

így is marad 1918-ig, a Habsburg Birodalom felbomlásáig, hogy aztán a 20. században

további ország váltásokkal (Szovjetunió, Ukrajna) folytatódjon a kálváriája az egykori

jelentős Rusz Fejedelemségnek.

300


113

Befejezés

Amint láthattuk, a 11-13. század között igen aktív volt a külkapcsolatunk a Halics

Fejedelemséggel, a kölcsönös segítségnyújtás vagy éppen a háborús konfliktusok mind

megtalálhatóak. Talán a legérdekesebbnek „Borith” szerepe tűnhet, aki mint Könyves

Kálmán (törvénytelen) fia, többször is próbálkozott a magyar trónra ülni. Ehhez szinte

körbejárta az országot, segítségért fordult a németekhez, több rusz fejedelemséghez, de

Bizánchoz is. Az szerepének és életének kutatása biztosan módosítana a korabeli

szomszédos államokról kialakított véleményünkön.

Mint további kutatandó személynek II. Frigyest és Poniatowski Szaniszlót tartjuk

érdekesnek. Nem kerülheti el figyelmünket, az Antimachiavelli című, Frigyes által írt

munka, amelyben úgy tűnik, éles ellentétben áll későbbi uralkodásával. Ez azért is tűnhet

meglepőnek, mert a mű megírása és a trónra kerülése között nem telt több mint 2 év. A

jelentőségét csak fokozza, hogy véleményünk szerint ha nincs Frigyes, akkor nincs

felosztás sem. Legalábbis ilyen módon, hogy a teljes Nemesi Köztársaságot megszüntessék

létezni, semmiképpen sem. Egy egész kutatási témát megérhet, Frigyes levelezéseinek

elemzése. Tudomásunk szerint ilyen magyar nyelven még nem érhető el, de tekintve hogy

nagy jelentőségű uralkodó volt, német nyelven bizonyára már alkottak hasonlót.

Hasonlóan kimerítendő témának tartjuk a már említett Poniatowski Szaniszlót.

Ahogy Frigyes trónra lépésével a politikát vált, úgy az teljes mértékben igaz az utolsó

lengyel királyra is. Az őt támogatók azt gondolták, hogy csak egy báb lesz (különösen II.

Katalin), de ő, szembe mert ezzel szállni, és igazi reformerként igyekezett uralkodni.

Mindez, ahogy láttuk azonban már kevés volt. A külföldi befolyás már olyan méreteket

öltött az országban, hogy képtelenség volt kiszűrni. Ez pecsételhette meg a Nemesi

Köztársaság sorsát.

Végül kiemelnénk Pergen szerepét, mint Galícia és Lodoméria első kormányzóját.

Érdemes lenne forrásokra támaszkodva megvizsgálni akár csak Lemberg életét, Hadik

András bevonulásától egészen Pergen menesztéséig. Azt gondoljuk, hogy II. József

türelmetlensége itt látványosan tetten érhető, hiszen egy anarchikus állapotokban tengődő

ország egyik részét (ami egyébként talán Európa legszegényebb területi egysége volt), már

másfél év után Csehországhoz mérni. Az évszázados fejlődésbéli különbségeket észre

kellett, hogy vegye az uralkodó. Éppen ezért azt feltételezzük, hogy több van e-mögött,

mint elégedetlenség. Az idősödő Kaunitz kérdéses személy lehet ebben, hiszen Pergen az ő

114

tanítványa volt, így egy Kaunitz - II. József konfliktus vagy elhidegülés esetén indokolt

lehet a menesztés. Vagy esetleg a kiégett Pergen kedvében járt ezzel a császár, hiszen

menesztése után Alsó-Ausztriában Landmarshall pozícióhoz jutott. Azonban nem tisztünk

találgatni, pusztán arra hívjuk fel a figyelmet, hogy tudomásunk szerint Pergen a

helyzethez képest nagyszerű munkát végzett, és József császárt pedig tartjuk olyan

éleslátásúnak, hogy egy ilyen helyzetet megítéljen.

Végül amit a legfontosabbnak tartunk, az a források fokozatos feltárása. A

rendszerváltás után a történész társadalom talán túl élesen fordult el a keleti szláv

nyelvterület kutatásától. Elsősorban az orosz anyagokra gondolok, hiszen azok elérhetőek

nagy mennyiségben már az interneten. Ezek az anyagok minden bizonnyal addig

feltáratlan, ismeretlen információkat hordoznak, ami csak arra vár, hogy valaki (ha

képletesen is) a kezébe vegye. Úgy gondoljuk, hogy Halics megismerése és feltárása egy

kapu az orosz történelemhez. Érthető ugyanis, ahogy a 18. században fegyverekkel és

hatalommal uralkodott Kelet-Európa felett az Orosz Birodalom, úgy most elsősorban

befektetéssel és kultúra importálással érhető ez el.

Ugyanakkor látható, hogy a romlás okozója a nemesi aranyszabadság teljes

korlátozatlansága, a konföderációk magánakcióik, illetve a nemesek széthúzása.

Halics története viszontagságos, és kiszolgáltatott. Jelentős magyar lakosság

valószínűleg soha nem élt a területén, de még nagyobb városaiban sem valószínű. Mégis,

ennek ellenére érzékelhettük, hogy mégis közös pont a lengyel-magyar történelemben.

Abban az évszázadban, amikor a magyarságnak már a saját függetlensége is

megkérdőjelezhető volt, és a dicső hódításokra senki sem emlékezett, hiszen még a török

pusztítását sem heverte ki az ország, a kelet-európai nagypolitika eszünkbe jutatta az

egykori dicső múltat. Azt a korszakot, amikor még nem csak védekezésre - vagy még arra

se - futotta, hanem az országhatáron túlra is tekinthettünk. Galícia és Lodoméria

megszületése egészen nagy jelentés tartalommal bírhat számunkra. A környező országok

közül, mint azt már a bevezetésben is megállapítottuk, - a dolgozatban pedig bemutattuk

egy apró szeletét - kiemelkedő a lengyelekkel való kapcsolatunk. Ennek a baráti népnek

kellett elszenvednie az eleven szétszakíttatást, hogy mi emlékezhessünk a dicső és bátor

múltra. Az ő kárukon emelkedhettünk és épülhettünk mi. Azonban kegyes módon ebből mi

mégsem részesültünk, hiszen bár magyar jogra hivatkozva tépték ki a Rzeczpospolita

testéből Galíciát, de amit elvettek a testvéreinktől, azt nem olvasztották be erőszakosan a

Magyar Királyságba. Bizonyára az ember kívánta volna, és sokan igent mondtunk volna a

területgyarapításra, de az Úr megkímélte ettől a sebtől a magyarságot.

115

Irodalomjegyzék

Almási Tibor: A tizenharmadik század története. In: Magyar Századok. Pannonica Kiadó,

2000.

Barta János: Az hétéves háború (1756-1763). In: A kora újkor története, szerk.: Poór János.

Osiris Kiadó, Budapest, 2009.

Bertényi Iván: Nagy Lajos király. Kossuth Könyvkiadó, 1989.

D. Molnár István: Vallási kisebbség és kisebbségi vallás. Görögkatolikusok a régi és a mai

Engel Pál: Szent István birodalma. A középkori Magyarország története. Budapest,

História, 2001.

Engelmann, Bernt: Poroszország, A lehetőségek hazája. Gondolat, Budapest, 1986.

Font Márta - Krausz Tamás - Niederhauser Emil - Szvák Gyula: Oroszország története.

Budapest, Egyetemi Tankönyvkiadó, 1997.

Font Márta - Varga Beáta: Ukrajna története. Szeged, 2006.

Font Márta: Árpád-házi királyok, és Rurikida fejedelmek. Szeged, 2005.

Font Márta: Így élt Könyves Kálmán. Móra Ferenc Könyvkiadó, 1993.

Font Márta: II. András orosz politikája és hadjáratai.

Font Márta: Kijev - Halics - Szuzdal. Az Árpád-házi királyok Rusz-beli kapcsolatai és a

széttagolódás folyamata. In: Találkozások Oroszországgal. Szerk.: Ágoston Magdolna.

Szombathely 2003.

Font Márta: Magyar-keleti szláv kapcsolatok a 12. század közepén. In: Magyar-ukrán

közös múlt és jelen. Nemzetközi tudományos konferencia anyagai (2005. április 14-16.)

Szerk.: Szmolij V.A. Kijev, 2006.

Font Márta: Oroszország, Ukrajna, Rusz. Budapest, Balassi Kiadó, 1998.

Fulbrook, Mary: Németország története. Maecenas, 1997.

Gebei Sándor: Az erdélyi fejedelmek és a lengyel királyválasztások. Doktori értekezés.

2004.

Gebei Sándor: Egy sztereotípia nyomában: oroszellenesség a 18. századi

Lengyelországban. In: Aetas. 2003. 3-4. sz.

Gebei Sándor: Halics-Lodoméria királyság, a Habsburgok 18. századi újszerzeménye. In:

Hagyomány és történelem. Ünnepi kötet Für Lajos 70. születésnapjára. Szerk.: Gebei

Sándor. Eger, Líceum Kiadó, 2000.

116

Gebei Sándor: II. Rákóczi Ferenc és a szepességi lengyel sztaroszta, Teodor Lubomirski

kapcsolata. In.: „…nem leleplezni, hanem megismerni és megérteni.” Tanulmányok a 60

éves Romsics Ignác tiszteletére. Szerk.: Gebei Sándor, ifj. Bertényi Iván, Rainer M. János.

Eger, Líceum Kiadó, 2011.

Heller, Mihail: Az Orosz Birodalom története. Budapest, Osiris Kiadó, 1996.

Herre, Franz: Mária Terézia. Budapest, Magyar Könyvklub, 2001.

http://mek.oszk.hu/01300/01391/html/vilag035.htm (letöltve: 2013-03-07)

http://szlavintezet.elte.hu/szlavtsz/slav_civil/lengyel-irodalom.htm (utolsó letöltés: 2013-

03-07)

ifj. Barta János: A hétéves háború (1756-1763). In: A kora újkor története, szerk.: Poór

János. Osiris Kiadó, Budapest, 2009.

ifj. Barta János: Machiavelli felvilágosult tanítványa (II. Frigyes 1740-1786) In.: Koronás

portrék. Szerk.: Szvák Gyula, Kozmosz Könyvek. 1987.

ifj. Barta János: Mária Terézia. Budapest, Gondolat, 1988.

Kamenszkij, Alekszandr: Nagy Katalin. In: Niederhauser Emil: Mária Terézia -

Alekszandr Kamenszkij: Nagy Katalin. Fekete fehér. Szerk.: Szvák Gyula. Pannonica

Kiadó, 2000.

Karácsonyi János: Szent István király élete. Budapest, Szent István Társulat, 1904.

Képes Krónika. Budapest, Osiris Kiadó, 2004.

Kotljar, Mikola: Rusz és Magyarország a XII. században. In: Magyar-ukrán közös múlt és

jelen. Nemzetközi tudományos konferencia anyagai (2005. április 14-16.) Szerk.: Szmolij

V.A. Kijev, 2006.

Kristó Gyula: Anjou-kor. In: Engel Pál - Kristó Gyula - Kubinyi András. Magyarország

története 1301-1526. Osiris Kiadó, Budapest, 1998.

Kristó Gyula: Az Árpád-kor háborúi. Budapest, Zrínyi Katonai Kiadó, 1986.

Kubinyi András: A középkori Magyar Királyság. A vegyes házi királyok kora (1301-

1526). In.: Magyarország története. Szerk.: Romsics Ignác. Akadémiai Kiadó, 2007.

Magyar Életrajzi Lexikon. http://mek.oszk.hu/00300/00355/html//ABC03609/03972.htm

(letöltés: 2013-03-05)

Makai János: Bölcs Jaroszláv bölcsessége. In: Világtörténet 1997. ősz-tél. 20.

Makk Ferenc: A tizenkettedik század története. In: Magyar Századok. Pannonica Kiadó,

2000.

Marczali Henrik: Magyarország története az Árpádok korában. In: A magyar nemzet

története. Szerk.: Szilágyi Sándor. Budapest, Athenaeum, 1896.

http://mek.oszk.hu/01300/01391/html/vilag035.htm

http://szlavintezet.elte.hu/szlavtsz/slav_civil/lengyel-irodalom.htm

http://mek.oszk.hu/00300/00355/html/ABC03609/03972.htm

117

Marczali Henrik: Mária Terézia 1717-1780. Budapest, A Magyar Történelmi Társulat

Kiadása, 1891.

Marczali Henrik: Mária Terézia és kora. Magyarország története a szatmári békétől a bécsi

congressusig. Laude Kiadó, 2000.

Nagy Gábor: Magyar középkor. Az államalapítástól Mohácsig (Forrásgyűjtemény).

Könyves Kálmán Kiadó - Nodus Kiadó, 1995.

Niederhauser Emil: A jóságos királynő. In: Gonda Imre - Niederhauser Emil: A

Habsburgok. Pannonica Kiadó, 1998.

Niederhauser Emil: Mária Terézia. In: Niederhauser Emil: Mária Terézia - Alekszandr

Kamenszkij: Nagy Katalin. Fekete fehér. Szerk.: Szvák Gyula. Pannonica Kiadó, 2000.

Niederhauser Emil: Nagy Frigyes. In: Életek és korok. Szerk.: H. Balázs Éva. Magyar

Történelmi Társulat, Akadémiai Nyomda, Budapest.

Norman Davies: Lengyelország története. Osiris Kiadó, Budapest, 2006.

Perényi József: Lengyelország története. Gondolat Kiadó. 1962.

Poór János: Az állam első szolgái. Progresszió, 1989.

Poór János: Az osztrák örökösödési háború (1740-1748). In: A kora újkor története, szerk.:

Poór János. Osiris Kiadó, Budapest, 2009.

Ring Éva: „Lengyelországot az anarchia tartja fenn?” ELTE Eötvös Kiadó, Budapest,

2001.

Soós István: A lengyel anarchia, Lengyelország felosztásai (1772, 1793, 1795). In: A kora

újkor története, szerk.: Poór János. Osiris Kiadó, Budapest, 2009.

Szokolay Katalin: Lengyelország története. Balassi Kiadó, Budapest, 1997.

Zöllner, Erich: Ausztria története. Budapest, Osiris Kiadó, 2000.

Zubánics László: Dinasztikus kapcsolatok a 12. század közepén. In: Magyar-ukrán közös

múlt és jelen. Nemzetközi tudományos konferencia anyagai (2005. április 14-16.) Szerk.:

Szmolij V.A. Kijev, 2006.

Halics - Vlagyimir - Galícia (18. század)

Documents

Transcript of Halics - Vlagyimir - Galícia (18. század)