� 52 �

Fogarasi György Figyelemfizetések Epitafikus pénzfolyam Gray és Wordsworth írásaiban1 Az utóbbi évtizedben a gazdaságtudomány fokozódó érdeklődést mutatott a figyelem működése iránt. A figyelem fogalma a kutatók számára már csak azért is érdekes, hiszen (az angol nyelvben legalábbis) idiomatikusan összekapcsolódik a fizetés gondolatával (figyelni, figyelmet szentelni vagy fordítani annyi, mint „figyelmet fizetni”, to pay attention), s ekként szorosan összefügg a fizetőeszközökkel és monetáris rendszerekkel általában. Bár a kialakulófélben lévő „figyelemgazdaság” eszméje − ahogyan Richard A. Lanham,2 Michael H. Goldhaber,3 vagy újabban Thomas H. Davenport és John C. Beck,4 illetve megint csak Lanham5 körvonalazták − alighanem a „spektákulum társa-dalmára” vagy az „információs társadalomra” vonatkozó korábbi nézetekben gyökerezik, ez utóbbiak behatároltnak s végeredményben a kurrens gazdasági tendenciák logikájára nézve használhatatlannak bizonyultak. Szemben az információval vagy a spektákulum-mal, a figyelemből kevés van, s mivel a gazdaságot mindig az vezérli, amiből nincs elég, ezért a gazdaságnak, amely felé haladunk, a figyelmen, nem pedig az információn vagy a spektákulumon kell alapulnia.6 Így jelenik meg a figyelemgazdaság „a világháló termé- 1. Ez a tanulmány „Payments of Attention: Epitaphic Cash Flow in Gray and Wordsworth” címmel előadásként hangzott el 2005-ben a The Representation of Capital 1700–2000: Speculation and Displacement című konferencián Londonban. Angolul lásd: Robert J. Balfour, szerk., Culture, Capital, and Representation (Basingstoke: Palgrave Macmillan, 2010), 67−82. 2. Richard A. Lanham, „The Economics of Attention,” Proceedings of the 124th ARL Membership Meeting (The Research Library the Day After Tomorrow, Austin, Texas, 1994. május 18−20.), Association of Research Libraries, <http://www.arl.org/resources/pubs/mmproceedings/ 124mmlanham>, 2009. június 21.; valamint Richard A. Lanham, „The Economics of Attention,” Michigan Quarterly Review 36.2 (1997) 270−284. 3. Michael H. Goldhaber, „The Attention Economy and the Net,” First Monday 2.4 (1997), <http://www.firstmonday.org/issues/issue2_4/goldhaber/>, 2005. július 15. 4. Thomas H. Davenport és John C. Beck, The Attention Economy: Understanding the New Currency of Business (Boston: Harvard Business School Press, 2001). 5. Richard A. Lanham, The Economics of Attention: Style and Substance in the Age of Information (Chicago: University of Chicago Press, 2006). 6. Amit általában „időgazdálkodásnak” (time management) neveznek, az pontosan a figyelem nem-elegendő voltából fakad, hiszen figyelni (figyelmet „fizetni”, pay attention) nem más, mint időt fordítani (időt „költeni”, spend time) valamire. Ebből a szempontból Leigh Claire La Berge állítása (lásd tanulmányát: „Reading Finance Capital,” Balfour, 116−131), miszerint lehetetlenség „időt spórolni”, mivel a megspórolt idő mindig elköltendő idő, párhuzamban áll saját alábbi kijelentésemmel, miszerint a felhalmozott figyelem úgy működik, mint a felhalmozott tőke, melynek végső értelme tulajdonképpen az, hogy elköltsék vagy befektessék. (Ebből következik, hogy a figyelem szűkös voltának gondolatát nem szabad összekevernünk a figyelemzavarral, az ún.

� 53 �

szetes gazdaságaként” (Goldhaber), vagy tágabb értelemben, általánosságban „az üzleti élet új fizetőeszközeként” (Davenport és Beck). Közelebbről nézve azonban a figyelemgazdaság gondolata − a legtöbb megfogalma-zásban − a „anyagitól” az „anyagtalan” termeléshez, a „ténylegestől” a „virtuális” árukhoz, a „kőkeménytől” a „pihekönnyűhöz”, a mechanikus „ismétléstől” az intellektuális „ere-detiséghez”, vagy a „holtak” hírnevétől az „élők” hírnevéhez vezető átmenet mögöttes narratíváján alapul, amelynek metafizikus fogalmisága az utóbbi években komolyan megkérdőjeleződött. 7 E narratíva szószólói különös módon egyszer sem reflektálnak magukra az iménti distinkciókra, így azt kockáztatják, hogy leegyszerűsített és fölöttébb kétséges történeti képet adnak mind a gazdaságról, mind annak elméletéről. Ennél is meglepőbb azonban, hogy e kutatások egyike sem foglalkozott azzal, vajon magában az angol nyelvben miért és miként alakult ki a figyelemaktusok fizetési aktusként való el-gondolása, jóval a „posztindusztriális” kapitalizmus és annak ünnepelt vívmánya, az internet színrelépése előtt. Ha a világháló példáját vesszük, és a figyelmet (attention) helyek, szájtok meglátogatásaként, azaz odajárásként (attendance) vagy frekventálásként fogjuk fel, akkor az emlékművek vagy emlékhelyek „vizitációjának” vagy „revizitációjának” XVIII−XIX. századi irodalma bepillantást nyújthat e fölöttébb illé-kony fizetőeszköz működésmódjába. Márpedig mivel ezek a korábbi szövegek a figyelmet a fizetés paradigmatikus formájaként tárgyalják, csak még nyilvánvalóbbnak tűnik jelentőségük korunk fizetőeszközének megértése szempontjából. Könnyen lehet, hogy a gazdaságtan mint önálló tudományterület megjelenése a XVIII. század második felében nem teljesen független egy bizonyos irodalmi diskurzustól, a brit sírfelirat-hagyománytól, mely több szempontból is olyan kérdésekkel látszik foglalkozni, amelye-ket ma „gazdaságinak” neveznénk, ám amelyek akkoriban kizárólag irodalmi vagy morá-lis jellegűnek tűntek. Mi több, a sírköltészet szókészlete elemi szerepet játszik a gazda-ságelmélet klasszikusainál: éppúgy átjárja Adam Smith írásait (miként Esther Schor szemfülesen kimutatta), ahogyan Karl Marx műveit is (akinek „temetői retorikáját” Jacques Derrida elemezte részletekbe menően). Könnyen lehet tehát, hogy a „gazdaság-tudomány” sosem szabadult meg irodalmi beágyazottságától, fogalmainak költői vagy figurális születésétől, s valójában sosem tett szert egy autonóm tudományág státusára. Thomas Gray és William Wordsworth, a (pre)romantikus epitafikus vagy elégikus hagyomány e két jelentős alakja közhelyes választásnak tűnhet. Ám amikor olyan szöve- Attention Deficit Disorder orvosi fogalmával, ez utóbbi ugyanis fejlődési rendellenességet jelent, míg az előbbi egy tágabb, nem-patológiai körülményre vagy szükségszerűségre utal.) 7. Még Richard Lanhamnek az antik retorikai hagyományra mint „figyelemgazdaságra” vonat-kozó meglátása (Lanham, The Economics of Attention, 21. o.) is kevésnek tűnik saját binaritásainak (substance/style, stuff/fluff) igazán kritikai újragondolásához. Bár vizsgálódásai igen informatívak a korai és a mai médiumok bármiféle összehasonlítása szempontjából, s az elsietett történeti narratí-vákkal szembeni intelme is messzemenően jogos (vö. „Stuff has never been only stuff”; Lanham, The Economics of Attention, 20. o.), mégis úgy tűnik, mintha csupán megfordítaná a szóban forgó hierarchiákat, érintetlenül hagyva magát a bináris modellt (Lanham, The Economics of Attention, 7. o.).

� 54 �

gek revizitációjára kerül sor, melyek maguk is a többé-kevésbé közös helyek revizitálásáról gondolkoznak, akkor bizony úgy tűnik, magának a „közhelynek” az ér-telme és értéke is kockán forog. Hiszen a figyelem mint odajárás, vagy a figyelem mint fizetés (vagy megint másként: az odajárás mint fizetés) logikája, úgy tűnik, a helyek vizi-tálásának és revizitálásának pontosan ezen aktusa körül forog, a hozzájuk való ismételt ellátogatások (paying visits) körül, jelen célom pedig éppen az, hogy feltérképezzem ezt a logikát − a spekuláció és az áthelyezés logikáját, mint rövidesen látni fogjuk. Az Elégia egy falusi temetőben (Elegy Written in a Country Church-Yard, 1750) című versében Gray „a meg-nem-becsült holtakon elmélkedő” (mindful of th’ unhonour’d Dead) látogató figyelmes pozícióját foglalja el, aki olyan emberek sorsán mereng, akik-nek emléke minden valószínűség szerint a legkevésbé él majd az eljövendő nemzedékek emlékezetében. A falusi helyszín, miként síremlékeik szegényes külleme is, jelentős mér-tékben csökkenti posztumusz továbbélésük esélyeit. Érdemeiket „felfedezetlen” (unfathomed) gyöngyökhöz és „látatlan” (unseen) virágokhoz hasonlítja a szöveg, mivel minden tökéletességük ellenére is észrevétlenségre vannak ítélve. „Törékeny emlékmű-vük” (frail memorial) bajosan képes figyelmet vonzani, még ha pontosan ez is volna a feladata. S mégis jutott, lám, némi oltalom Poruk fölé: goromba kődarab, Egy-egy göcsös vers az oldallapon, Futó sóhaj adóját kéri csak. Parasztmúzsától rótt név, görbe szám, Világhírt pótol itt nagy-jámborul, S szent mondatok, melyeknek sugarán A moralista pór halni tanul.8 (Jékely Zoltán fordítása) Miként az iménti sorok mutatják, a síremlék és a rajta álló felirat elsődleges funkciója kiváltani a tiszteletadás („sóhaj”) gesztusát az arra haladóból, s ezáltal biztosítani az el-hunyt kísérteties továbbélését. Ám ha „félreeső zugban” (neglected spot) található (már-pedig ez a helyzet), kevés esély van rá, hogy valaha is megragadja egy utazó tekintetét. Az emlékműveknek azonban látogatottnak és olvasottnak kell lenniük ahhoz, hogy emlék-műként funkcionáljanak. A holtak szellemei csakis akkor fognak vizitálni bennünket, ha 8. Az eredetiben: „Yet ev’n these bones from insult to protect / Some frail memorial still erected nigh, / With uncouth rhimes and shapeless sculpture deck’d, / Implores the passing tribute of a sigh. // Their name, their years, spelt by th’ unletter’d muse, / The place of fame and elegy supply: / And many a holy text around she strews, / That teach the rustic moralist to die” (Thomas Gray és William Collins, Poetical Works, szerk. Roger Lonsdale [Oxford: Oxford Uni-versity Press, 1977], 37. o. 77−84 sorok).

� 55 �

mi is vizitáljuk őket. Továbbélésük azon múlik, mi magunk kísértetiesen visszajárunk-e lakhelyükre, s Gray látogatója mindent megtesz, hogy teljesítse ezt a követelményt. Mindez kiazmikus vagy tükörszerű viszonyt eredményez az élők és a holtak közt, s eb-ben rejlik az elégikus figyelem spekularitása.9 Van azonban az elégikus figyelem spekulatív aspektusának egy másik és talán ennél is fontosabb szintje, mely nem a spekularitás, hanem a kalkuláció logikájával függ össze, a láthatatlan jövő előrelátására irányuló törekvéssel. Ez a kísérlet valamivel később jelenik meg a versben, amikor a látogató elméje a múltról a jövő felé fordul. Ez az átirányulás áthelyeződések bonyolult sorával megy végbe. Egyrészt a látogató képzeletben a holtak helyébe lép, és arról a jövőbeli pillanatról spekulál, amikor egy másik személy foglalja majd el jelenbeli helyét, s ugyanazt teszi majd meg neki, amit most ő tesz meg mások-nak. Másrészt helyébe lép jövőbeli helyettesének is, akinek nézőpontjából úgy tekinthet vissza saját halálára, mintha múltbeli esemény volna. Úgy tűnik tehát, kettős figuratív cserével van dolgunk. A látogató egyfelől a holtakkal, a falu „ősapáival” (forefathers) azonosul (akik egykor olyanok voltak, mint most ő, s akik most olyanok, amilyen ő maga is lesz majd elkerülhetetlenül a jövőben). Másfelől viszont azonosul az idegennel is, a „rokon lélekkel” (kindred Spirit) vagy „baráttal” (friend) (aki most olyan, mint ő volt egykor, s aki remélhetőleg olyanná válik majd, amilyen ő maga most). Jelentős aszim-metria van e két mozzanat között, mert míg a látogatónak a holtak helyébe való jövőbe-ni behelyettesítődése óhatatlanul bekövetkezik majd (minthogy a halált nem kerülheti el), az, hogy egy másik látogató majd az ő helyébe lép, csupán aggódva remélt lehetőség (minthogy egy barát jövőbeni látogatása nem vehető biztosra). Az „esélyre” (chance) (s később a „reszkető reményre” [trembling hope]) tett versbeli utalás jól mutatja a kockáza-tot, mely fölött nem szabad elsiklanunk. A múltról a jövőre való váltás, mely egyszersmind váltás a spekuláris öntükrözésről a spekulatív kalkulációra, sajátosan összefonódik a moralitás eszméjével. Amint a vers sugallja, a látogató csakis annyiban falusi „moralista” (moralist), amennyiben képes erre a váltásra, vagyis képes az ősapák múltbeli halálát önnön jövőbeli elmúlásának előképe-ként látni. A retrospektív gyászból a prospektív melankóliába (vagy öngyászba) való átmenet logikája valójában nem csak a sírfelirat-hagyománynak, hanem egy tágabb, a humanitás és a moralitás kapcsolatát illető filozófiai diskurzusnak is centrumában áll. Aprólékos vizsgálatban részesült Gray egyik kortársa, Adam Smith részéről, akit gyakran tekintenek a közgazdaságtan atyjának, s akinek Az erkölcsi érzelmek elmélete (The Theory of Moral Sentiments) című értekezése 1759-ben jelent meg, alig néhány évvel az Elégia befejezése után. Érdemes egy pillantást vetni Smith gondolatmenetére, mely az erkölcsi-séget éppen a gyász tevékenységén és a rákövetkező melankolikus állapoton keresztül szövi össze a gazdasággal. Az értekezést Smith a „szimpátia” (vagyis az együttérzés) tár- 9. Geoffrey Hartman megjegyzése egy másik verset illetően (Ode on a Distant Prospect of Eton College) itt is helytállónak tűnik: „A költő, miként a többi árny, mintha merő kísértet volna csu-pán a tájban.” Geoffrey Hartman, „Romantic Poetry and the Genius Loci,” Beyond Formalism: Literary Essays 1958−1970 (New Haven és London, Yale University Press, 1970), 320. o.

� 56 �

gyalásával kezdi, amelyet a gyász alapérzéseként mutat be, tehát a megmérgezett boldog-ság melankolikus állapotának végső forrásaként, mely utóbbi pedig az erkölcsös viselke-dés alapjaként jelenik meg. S mivel az együttérző figyelmesség tiszteletadó „fizetésként” (payment) van elgondolva, az erkölcsiség szorosan összekapcsolódik a holtak és az élők ökonómiai viszonyával. Még a holtakkal is szimpatizálunk. . . . Együttérzésünk adója [The tribute of our fellow-feeling] irányukban kétszeresen is jogosnak tűnik most, mikor ab-ban a veszélyben forognak, hogy mindenki elfeledi őket; és azon hiábavaló tiszteletadásokkal, mikkel emléküknek adózunk [by the vain honours which we pay to their memory], kíséreljük meg, tulajdon nyomorúságunkra [misery], mesterségesen ébren [alive] tartani magunkban balsorsuk bús emlékezetét [melancholy remembrance]. . . . [A]zon változást, mely rajtuk végbement, ösz-szekapcsoljuk e változásról kialakított saját tudatunkkal . . . magunkat az ő helyzetükbe képzeljük, és eleven lelkeinket, ha szabad így mondanom, élette-len testeikbe szállásoljuk el, ebből fogván fel azt, mik lennének érzelmeink ez esetben. A képzelet ezen illúziójából következik, hogy tulajdon felbomlásunk előrelátása olyannyira elrettentő számunkra, és hogy azon körülmények esz-méje, melyek kétségtelenül nem okozhatnak fájdalmat nekünk, ha már halot-tak vagyunk, boldogtalanná tesz minket, ameddig csak élünk. És innen szár-mazik az egyik legfontosabb princípium az emberi természetben, a haláltól való rettegés, mely a boldogság nagy megmérgezője, ám egyszersmind nagy visszatartó erő is az emberi igazságtalansággal szemben; mely − miközben le-sújtja és meggyötri [mortifies] az egyént − védi a társadalmat, és őrködik felet-te.10 Az együttérzés képzeletbeli helyettesítést foglal magában, melynek során magunkat a holtak helyzetébe tesszük.11 Ez a helyettesítés Smith szerint létrehozza az előrelátás illú- 10. Adam Smith, Az erkölcsi érzelmek elmélete, ford. Fehér Ferenc, in Brit moralisták a XVIII. században, szerk. Márkus György (Budapest: Gondolat, 1977), 429−430. o. Angolul: Adam Smith, The Theory of Moral Sentiments, szerk. D. D. Raphael és A. L. Macfie (Indianapolis: Liberty Fund, 1984), 12−13. o. 11. Érdemes megjegyezni, hogy az együttérzés fogalma meghatározó szerepet játszik a fenséges-ről szóló XVIII. századi diskurzusban is. Híres esztétikai értekezésében, melyet alig néhány évvel Gray és Smith szövegeinek kiadása után tett közzé, Edmund Burke maga is hangsúlyozza a figurális helyettesítés mozzanatát az együttérzés fogalmában (még ha nem is ökonómiai kontex-tusban használja a fogalmat), és megállapítja, hogy a nyelv éppen azért képes fenséges hatás kivál-tására, mert nem-mimetikus, figurális módon, vagyis az együttérzés logikája szerint működik: „Az együttérzést ugyanis egyfajta helyettesítésként kell felfogni, mely által egy másik ember helyébe lépünk, és a dolgok számos szempontból ugyanolyan hatással vannak ránk, mint őrá […] Elsősor-ban ezen elv jóvoltából képes a költészet, a festészet és a többi hatásos művészet egyik szívből a másikba átönteni szenvedélyeit, s tud gyakran gyönyört oltani a szerencsétlenségbe, nyomorba, s magába a halálba is”; „A költészet és a retorika a valóságban nem képesek olyan pontos leírást

� 57 �

zióját. Ám az ár, amit ezért az illúzióért fizetünk, nem merül ki a holtaknak való „tiszte-letadásban” (honour). A prozopopoeia (az animálásnak vagy a megszemélyesítésnek a sírköltészetre oly jellemző trópusának) kiazmikus szerkezete szerint, amilyen mértékben a holtak megelevenednek, pontosan olyan mértékben kell az élőknek is elveszíteniük elevenségüket.12 A túlélőknek egyenesen az életükkel kell fizetniük: „eleven lelkeiket” (living souls) az élettelen testekben kell elszállásolniuk, ez a gesztus pedig nem csupán „lesújtja” (afflicts), de „meggyötri és halottá teszi” (mortifies) őket. Az ár, amit fizetünk, amikor együttérző figyelmet szentelünk (sőt „fizetünk”) a holtaknak, fájdalmas ár, az erkölcsiség azonban Smith szerint csakis efféle egyéni mortifikáció árán léphet színre. Ez Gray látogatójának erkölcsiségére is áll, hiszen ő is csak annyiban „falusi moralista” (rustic moralist), amennyiben megfelelő figyelmet szentel a síroknak, kockáztatva, hogy kiadásai sosem térülnek meg. A brit gyászkultúráról írt leleményes könyvében Esther Schor a „morális forgalom elméleteként [theory of moral circulation]” jellemzi Smith koncepcióját,13 irodalmi példaként pedig éppen Gray Elégiáját említi. Schor szerint az erkölcsiségről és annak a holtak felé való eladósodottságban való megalapozásáról szóló XVIII. századi filozófiai diskurzus párhuzamosan fejlődik a papírpénzről és annak az aranyfedezetben való megalapozásáról kibontakozó közgazdasági diskurzussal. Amiként a papírpénz az aranyra való vonatkozás által nyer értéket, a roppant volumenű elégia-irodalom is onnan nyeri komolyságát, hogy kapcsolatban áll a holtakkal, akiknek teteme úgy van „letéve” (deposited) a sírba, miként becses tárgyakat vagy anyagokat helyeznek letétbe egy bank szé<ében. Az arany vagy a holttest fizikalitása arra hivatott, hogy ellen-súlyozza a szövegek (akár elégikus költemények, akár papírpénzek) burjánzását, s hogy ekként „anyagi alapzatul” szolgáljon a morális és monetáris ökonómia számára.14 Schor utal Smith közgazdasági alapművére is, A nemzetek gazdagsága (Wealth of Nations, 1776) adni, mint a festészet; munkájuk abban áll, hogy inkább együttérzés, mint utánzás által hatnak; inkább a dolgoknak a beszélő vagy mások elméjére gyakorolt hatását mutatják meg, semmint hogy tiszta ideát nyújtanának magukról a dolgokról.” Edmund Burke, Filozófiai vizsgálódás a fenségesről és a szépről való ideáink eredetét illetően, ford. Fogarasi György (Budapest: Magvető, 2008), 51. és 209. o. 12. Amint azt egyik Wordsworth-ről írott esszéjében Paul de Man kimutatta, a prozopopoeia kiazmikus működése látens veszélyt jelent: „a holtak megszólaltatásával − a trópus szimmetrikus struktúrájának köszönhetően − az élők ugyanazon oknál fogva egy csapásra némává válnak, bele-dermedve saját halálukba.” Paul de Man, „Az önéletrajz mint arcrongálás,” ford. Fogarasi György, Pompeji 2−3 (1997), 103. o. 13. Esther Schor, Bearing the Dead: The British Culture of Mourning from the Enlightenment to Victoria (Princeton, NJ: Princeton University Press, 1993), 36. o. 14. Ez a „materiális alapzat” azonban − spektrális (azaz animált, megszemélyesített, fetisizált) természeténél fogva − nem egyszerűen anyagi (fizikai vagy természeti) jellegű, ezért soha nem is funkcionálhat szilárd talapzatként ama gazdasági rendszer számára, amelyet fenntartani volna hivatott. Az aranyfedezet e nem-természeti aspektusát helyezi előtérbe Ben Roberts tanulmánya („The Gold Standard and Literature: Money and Language in the Work of Jean-Joseph Goux,” Balfour, 132−147), mely Jean-Joseph Goux-nak André Gide Pénzhamisítók című regényéről adott olvasatát elemzi.

� 58 �

című értekezésre, melyben a szerző a papírpénz újjáélesztő erejére mutat rá, abbéli ké-pességére, hogy reaktiválja, az áru- és profittermelés szolgálatába állítsa a „holt tőkét” (dead stock): „Amiként az együttérzés a holtakat a moralitás eleven forrásává alakítja át, a papírpénz is képes »ezt a holt tőkét [az arany- és ezüstpénzt] eleven termelő tőkévé át-alakítani«”.15 Épp most láttuk azonban, hogy minden erőfeszítés, mely életet akar adni az élettelen-nek, önnön vitalitásának elvesztését kockáztatja. Ha a holtak mint „holt tőke” revitalizálása csakis az élők meghalasztása árán valósítható meg, akkor az életadás pilla-nata szükségszerűen egyúttal a veszteség pillanata is, mely pedig következő lépésben előhívja a megváltás vagy helyrehozás pillanatát. A figyelmezések vagy „figyelemfizetések” − amilyen a „sóhaj” (sigh) vagy a „könny” (tear) − nem csupán a holtak bevételeit foglalják magukban, hanem az élők gyászos kiadásait is, melyeket kompenzálni kell. Ezért aligha meglepő, hogy a visszanyerés igénye oly lényeges Gray látogatója számára. Az Elégiát záró sírfelirat a veszteség és nyereség pontosan effajta öko-nómiáját írja le: Jósága nagy volt és nyíltsága szép, Az égtől kárpótlást bőven kapott, Szenvedőknek jutott könnye elég, Barát-szívet kért, s ez megadatott.16 (Jékely Zoltán fordítása) A látogató a múlt felé fizet figyelmével és a jövőtől várja a visszafizetést (recompence). Ez nem egyszerűen ökonómiai rendszer, hanem hitelrendszer, vagy még speciálisabban: afféle társadalombiztosítási rendszer. Mert amiként egy nyugdíjrendszerben az ember olyanoknak fizet, akik korábban születtek, míg a visszafizetést a fiatalabb nemzedéktől várja, a fizetési aktusok itt is kölcsönzési aktusok, melyek sorjában egymást követik, az állandó áthelyeződés logikája szerint. Az ősapák, apák és fiúk (vagy másként: a holtak, élők és meg-nem-születettek) többé-kevésbé burkolt metaforikája könnyedén társítható a társadalom már-nem-dolgozó, dolgozó és még-nem-dolgozó szegmensével. Ez nem bináris rendszer, nem két alak (adós és hitelező) alkotja, hanem legalább háromtagú kapcsolatok rendszere, vég nélküli áthelyeződések sorozata, mindkét végén nyitott lán-colat, mely nincs kielégítően felállítva, és le sem zárható. Az efféle ökonómia mindig az összeomlás szélén áll, s mint ilyen, egyszerre a-szisztemikus és an-ökonomikus.17 Egy 15. Schor, Bearing the Dead, 37. o. A belső idézet Smith-től származik: Adam Smith, A nemze-tek gazdagsága, ford. Bilek Rudolf (Budapest: Akadémiai, 1959), 361. o. 16. Az eredetiben: „Large was his bounty, and his soul sincere, / Heav’n did a recompence as largely send: / He gave to Mis’ry all he had, a tear, / He gain’d from Heav’n (‘twas all he wish’d) a friend” (121−125). 17. Az „an-ökonomikus” jelző Derrida Marx kísértetei című könyvében szerepel olyan más kapcsolódó terminusok társaságában, mint az „adikia” vagy az „anakrónia”, és egy olyan funkcióra utal, amely nem egyszerűen „gazdaságtalan”, hanem egyszersmind „pre-ökonomikus” vagy min-

� 59 �

ilyen „rendszerben” az elkölthető pénz mindig olyan pénz, amit még ezután kell megke-resni, ezért minden kifizetés a jövő számlájára történik. Miként a sírfelirat közli, a láto-gatónak nincs befektethető tőkéje a tiszteletén kívül. „Nagylelkűsége” (bounty) csakis bőséges figyelmességében állt, ám még ez is olyasmi, amit halálában a jövőtől remélt megkapni. Mivel minden fizetési (figyelmezési) aktusa az eljövendő adósságát növeli, voltaképpen olyasmit költ, amivel nem rendelkezik.18 Elleplezendő saját működésének abszurditását és megőrzendő legalább az illúzióját önnön rendszer-voltának, a szóban forgó „ökonómia” egy külső autoritáshoz kell hogy folyamodjon, mely biztosíthatja a kifizetések folyamatosságát, a figyelem fizetőeszközének áramlását vagy „likviditását”. Amint a vers világossá teszi, az adósok hitelességét, s ekként minden adósság visszafizetését a „menny” (Heav’n) tartja fenn, egy isteni erő, melynek szerepe a modernkori államé, nevezetesen az, hogy külső biztosítékul szolgál a rendszer működéséhez. Ez a mennyei ökonómia teremti meg az állandóság illúzióját, miáltal a tranzakciók háromtagú folyamata (a holtak, az élők és a meg-nem-születettek között) úgy tűnhet fel, mintha két fél (ember és Isten) között játszódna le, s ezáltal zárt rendszert alkotna. Ez az illúzió késztethet minket arra, hogy higgyünk min-den fizetés majdani visszafizetésében, és bizalmat fektessünk abba, amit Schor találóan „morális likviditásnak” nevezett.19 Mivel azonban az állandóság eme illúzióját a fentebb elemzett figuratív manőverek hozzák létre, kevés esély van arra, hogy valaha is szert tehet egy autonóm és abszolút biztosíték státusára. E vizsgálódás folytatásaként és a brit epitafikus és ökonómiai gondolkodás kapcsola-tának további elemzése céljából forduljunk most Gray egyik leglelkesebb olvasójához, William Wordsworth-höz, és lássuk, mit tesz hozzá az ő költészete és prózája ehhez a témához. Három szövegét vizsgálom: a Sorok a tinterni apátság fölött című versét, a sír-feliratokról írt esszéit, valamint a Prelude VII. könyvét. Wordsworth lírai költészetében minden valószínűség szerint a Sorok a tinterni apátság fölött (1798) mutatja a legnyilvánvalóbb párhuzamokat a Gray Elégiájáról elmondottak-kal: benne hasonló spekulatív áthelyeződések mennek végbe, ám ezúttal nem egy temető kísérteties színhelyén, hanem egy természeti táj éppoly kísérteties környezetében. Geoffrey Hartman megjegyzése „az elégia és a természetköltészet XVIII. századi általá-nos konvergenciáját” illetően20 kiváló kiindulópont lehet a Graytől Wordsworth-höz vezető átmenetben. Hartman pontos leírást ad Wordsworth álláspontjáról, amikor kije-lenti, hogy „[a] költő úgy olvassa a tájat, mintha az valami emlékmű vagy sír volna”.21 Ez den ökonómián „túli”, minthogy teljességgel heterogén hozzá képest. Vö. Jacques Derrida, Marx kísértetei, ford. Boros János, Csordás Gábor, Orbán Jolán (Pécs: Jelenkor, 1995), 32. o. 18. E paradox temporalitás gondolata Leigh Claire La Berge financiális időről szóló tanulmá-nyában is megjelenik. 19. Schor, 39. o. 20. Geoffrey Hartman, „Inscriptions and Romantic Nature Poetry,” in The Unremarkable Wordsworth (Minneapolis: University of Minnesota Press, 1987), 33. o. 21. Hartman, „Inscriptions,” 40. o.

� 60 �

az állítás a Tinterni apátságra is igaz, még ha − miként maga Hartman hangsúlyozza − ezúttal „sehol egy tényleges tetem a közelben”.22 A szemlélt táj mégis úgy hat, mint egy felirat egy sírkövön. 23 A „bizonytalan jelzésként” (uncertain notice) „kóbor lakók” (vagrant dwellers) vagy „remete” (Hermit) jelenlétét sejtető füstgomoly egyfajta üzenet, mely a holtaktól érkezik, s ekként az egész látványt inskripcióvá, felirattá változtatja, melynek bizonytalan olvashatósága az eltávozottak vagy számkivetettek kísérteties jelen-létének korrelátuma. Ezek a spektrális alakok tulajdonképpen spekuláris megfelelői a vándornak, aki maga is visszajáró, revenant, aki megszállott frekventálással látogatja újra és újra a szóban forgó helyet. Wordsworth versének spekulatív aspektusa, miként az Elégiáé is, nem merül ki láto-gató és látogatott spekularitásában. Van egy fordulópont a szövegben, ahol a temetői tájat meglátogató személy hirtelen perspektívát vált, és a holtak pozíciójából szól húgá-hoz vagy barátjához.24 Ha tehát a Tinterni apátság nyitó jelenete az Elégiára emlékeztető temetői színteret tárja elénk, akkor a remete, a vándor (William) és a húg vagy barát (Dorothy) kialakuló hármas konstellációja megfeleltethető a holtak, az élők és a meg-nem-születettek egymásutánjának, s újfent a spekulatív áthelyeződések logikájával szem-besít bennünket, melyek kvázi-ökonómiája oly elemi fontosságúnak bizonyult Gray versében. Az alvás motívuma újabb metszéspont a két szöveg között, és sajátos funkciója van a bennük felvillantott figyelemgazdaságban. A barlang teljes elszigeteltségében élő „reme-te” képzeletbeli figurája az ősapák alakjára emlékeztethet, akiknek mindegyike „szűkös sírjába helyezve mindörökre” (in his narrow cell for ever laid) az „alvás” (sleep) redukált, ám korántsem teljesen kihunyt életét éli, készen arra, hogy szükség esetén előszólítsák és újrakeltsék. A halál „alvásként” való mitikus felfogása25 nem csupán az Elégiában jelenik meg, hanem a Tinterni apátság második szakaszában is, melyben maga William (a reme-te tükörképi megfelelője) „helyeződik az alvás állapotába” (laid asleep) a „magányos szobák” (lonely rooms) elszigetelt terében. Az „alvás” trópusa arra utal, hogy a halottak nem tekinthetők teljesen eltávozottnak vagy nem-létezőnek. Továbbra is köztünk járnak, noha redukált formában, kísértetként, kiknek jelenléte annál is borzongatóbb, minthogy bizonyos fokú távolságot implikál. Ha a halál alvás, akkor a holtak újra felébreszthetők vagy aktiválhatók, s mint ilyenek, hozzáférhetők számunkra (részben emberi, részben 22. Hartman, „Inscriptions,” 42. o. 23. Innen nézve joggal nevezhetnénk − Hartman saját kifejezésével − „természetinskripciónak” is (Hartman, „Inscriptions,” 39. o.). 24. Hartman a vers vége felé lejátszódó áthelyeződésekre is felhívja a figyelmet: „A költő úgy olvassa a természetet vagy saját érzéseit, mintha valamilyen baljóslatú, intelmező viszony volna közte és e hely között. Mi több, a vers végén, amikor Wordsworth előrelátja saját halálát, és arra kéri Dorothyt, örökítse tovább természetbe vetett bizalmát, úgy beszél, mintha maga is egyike volna a holtaknak, akik a hely szellemének képében intelmezik az élőket.” (Hartman, „Inscriptions,” 42. o.) 25. Vö. Philippe Ariès, The Hour of Our Death, ford. Helen Weaver (Oxford: Oxford Univer-sity Press, 1981), 22−24. o.

� 61 �

természeti) erőforrásként, mely csakis a figyelmünkre és hívásunkra vár, hogy újra életre keljen. Az „alvás” metaforája párhuzamba állítható a nyugdíjas mint „tárolt munka” (reserve of labour) újabban kidolgozott fogalmával,26 mely a nyugdíjazott személyt ren-delkezésre álló munkaerőként gondolja el, mely készenlétben áll, hogy visszahívják és munkába állítsák, ha a piac úgy kívánja.27 Ilyen tekintetben a vers az otthontalanok és munkanélküliek „bizonytalan” jelenlétéről beszél, miközben világossá teszi, hogy az érintettek folyvást készen állnak a reaktiválásra vagy repozicionálásra. Wordsworth, ha más nézőpontból is, de nyíltabban is tárgyalja ezt a problémakört az Esszék sírfeliratokról (1810) három darabjában, egy olyan műfaj kapcsán, amely igazából a kapitalista reklámok ősképének tekinthető, hiszen ez utóbbiak pontosan úgy hirdetik a termékek neveit, ahogy a sírfeliratok az emberekét.28 Az Esszékben Wordsworth különös figyelmet fordít a síremlékek elhelyezkedésére. Graytől eltérően az út menti síremlékállí-tás ókori szokását helyezi előtérbe, szemben a speciálisan e célt szolgáló szent helyeken való temetkezéssel. Míg „a modern európai nemzetekben templomokban vagy azok tőszomszédságában” helyezik el az elhunytak maradványait,29 az ókorban forgalmas utak mentén földelték el őket, ami nagyban hozzájárult a holtak és az élők bensőséges viszo-nyához. „Az ókorban, mint köztudott, a halottakat a városok falain kívül volt szokás eltemetni; a görögök és a rómaiak gyakorta utak mentén hantolták el őket.”30 Az ókori városokból kivezető utak kereskedelmi központok voltak, pontosabban, az ókori figyelemgazdaság központjai, ahogy napjainkban a modern világvárosok sztrádái mentén található hatalmas hirdetési felületek is a figyelem-pénzfolyam legforgalmasabb színterei közé tartoznak. Ám miközben Wordsworth hangsúlyozza az óriási forgalom előnyét, tisztában van azzal is, hogy „a sírok elveszítik intő erejüket, ha ki vannak téve a hétköz-napok gondjaival elfoglalt emberek szeme elé, akik bizony nem ritkán beszennyezik és 26. Joanna Walker, „Concepts of Retirement in Historical Perspective,” in Changing Concepts of Retirement: Educational Implications, szerk. Joanna Walker (Aldershot, Hants: Arena, 1996), 5. o. 27. A halál és a nyugállomány egymáshoz társítása az élet és a munka összekapcsolását is ma-gában rejti (vö. Derrida, Marx kísértetei, 187. o.). Amennyiben a holtak újraéleszthetők, a nyugdí-jasoknak ugyancsak képesnek kell lenniük bizonyos fokú termelékenységre. Ezért tűnik jogosnak azt állítani, hogy „a nyugállomány és a termelékenység viszonya nagyon is újragondolható, holott egészen az utóbbi időkig kölcsönösen kizárták egymást” (Walker, 13. o.). 28. Wordsworth sírfeliratokhoz való viszonyát az különbözteti meg a korábbi kritikusokétól (amilyenek William Camden, John Weever, vagy Samuel Johnson; vö. Joshua Scodel, The English Poetic Epitaph: Commemoration and Conflict from Johnson to Wordsworth (Ithaca és London: Cornell University Press, 1991), 15–16., 362–366. o.), hogy számára a sírfelirat nem pusztán egy költői műfaj a sok közül, hanem „a költői nyelv foglalata” (the epitome of poetic language). Frances Ferguson, Wordsworth: Language as Counter-Spirit (New Haven és London: Yale University Press, 1977), 33. o. 29. William Wordsworth, The Prose Works of William Wordsworth, I−III, szerk. W. J. B. Owen and Jane Worthington Smyser (Oxford: Clarendon Press, 1974), II. 53. o. 30. Wordsworth, Prose Works, II. 53. o.

� 62 �

meggyalázzák őket”.31 A Wordsworth által preferált út menti hely kétségkívül frekven-táltabb, mint a Gray által lefestett vidéki temető „félreeső zuga”. Csakhogy figyelmetlen utazók frekventálják, akik kellő tiszteletadás nélkül haladnak el az emlékművek mellett, s a sírokhoz való viszonyuk alapvetően különbözik azon „elmélkedő” látogatók tisztelet-teljes hozzáállásától, akik kifejezetten megemlékezés és tiszteletadás céljából látogatnak el a temető szent helyére. A változó temetkezési szokásokról írt könyvében Philippe Ariès döntő különbséget tesz a síremlékekhez való ellátogatás modern szokása és a mellettük való elhaladás ókori gyakorlata között. A látogató alakját Gray Elégiájával világítja meg,32 miközben az elhaladó járókelőről (a Wordsworth által kiemelt antik figuráról) az alábbi leírást adja: De ki ez az arra járó [passerby]? . . . [N]em rokona, barátja vagy ismerőse az elhunytnak, nem olyan, aki ismerte volna, aki hiányolja és gyászolja, s most ellátogat a sírjához. Ez az érzés teljességgel ismeretlen egészen a XVIII. század végéig. A személy, akit az elhunyt megszólít, szó szerint egy arra járó, olyasva-laki, akinek történetesen éppen a sír mellett vezet el az útja, egy idegen, aki épp áthalad a temetőn vagy betért a templomba, talán azért, hogy imádkoz-zon, vagy talán, mert az útjába esett, hiszen, mint tudjuk, a templom és a te-mető nyilvános találkahelyek voltak. Következésképpen a végrendelkezések szerzői immár nem csupán a legszentebb helyeket keresik sírjaik számára, ha-nem a legfrekventáltabbakat is; s gyakran a kettőt egyszerre.33 A XVIII. század végére a szent helyeken való spontán áthaladást felváltotta a célzatos látogatás. Jelentős különbség van tehát látogató és járókelő között, és ez a különbség szorosan összefügg a „szent” és a „frekventált” hely megkülönböztetésével, mely az előb-bi idézet végén tűnik fel. Mert bár a látogatók által felkeresett temetők egyértelműen szent helyek, nem olyan frekventáltak, mint az út menti sírok. Ugyanakkor, miközben a forgalmas utak mentén felállított emlékművek bizonyosan frekventált helyen állnak, a profán helyszín miatt könnyen sírgyalázásnak lehetnek kitéve. Úgy tűnik, Wordsworth tisztában van e két, egyaránt fontos aspektus feszültségével. A szentség és a frekventáltság egymást kölcsönösen kizáró kritériumok egy síremlék elhelyezésekor. A kettős igény voltaképpen kettős kötés, olyan aporetikus követelmény, melyet lehetetlenség teljesíteni. Wordsworth az Esszékben szembetalálja magát ezzel a látens apóriával, de úgy tűnik, nem hajlandó szembenézni a mélyén fekvő problémával, a figyelem ambivalens műkö-désével.34 31. Wordsworth, Prose Works,, II. 54. o. 32. Ariès, 524. o. 33. Ariès, 220. o. Saját kiem. 34. Megpróbál túljutni ezen a nehézségen, ezért az ókori atmoszférát a vidékivel (és ennek megfelelően, a modernet a városival) kapcsolja össze, miáltal az ókori út menti hely éppolyan csöndes hellyé válik, mint a temető. Ez a domesztikáló gesztus kísérlet arra, hogy a figyelmetlen járókelőt tiszteletteljes látogatóvá változtassa, s ezzel megóvja az emlékművet a meggyalázástól vagy egyszerűen az észrevétlenségtől.

� 63 �

Amiként a sírfelirat műfaja a hirdetés műfajának előfutára, az antik városok falain kívüli utak (mint például a „Strada dei Sepolcri” Pompejiben) a kereskedelem bölcsői voltak. E logikát követve a modern metropolisz wordsworthi leírása a Prelude VII. könyvében (mely a költő londoni tartózkodását beszéli el) szintén részét képezheti annak az elmél-kedésnek, amely a sírfeliratok antik nekropoliszon belüli működésére és a mögöttük rejlő figyelemgazdaságra vonatkozik. A figyelem alakzatát (a tömeget) roppant folyam-ként írja le, mely elárasztja az utcák hálózatát: Mily gyakran haladtam a tömeggel A hömpölygő utcákon, s mondtam Magamnak, „Rejtély minden arc, mely mellettem elsuhan.”35 A „hömpölygő utcák” (overflowing streets) egymásutánja kanyargó mederként jelenik meg, mely képtelen magában tartani a tömeg masszív áramát. Ez a kép a „hömpölygő Nílus”-t (overflowing Nile) idézheti fel bennünk a Prelude előző könyvéből, így a szaka-datlanul mozgó tömeg burkoltan egy hatalmas folyam képében jelenik meg, melynek tápláló természeti erőforrása egyszersmind az emberi irányítást meghaladó erőt is jelent, s mint ilyen, potenciálisan halálos. A folyó ambivalens munkája visszatérő kép Words-worth írásaiban. Felbukkan a sírfeliratokról írt esszésorozat első darabjában, amikor a szerző a reményről mint nyárfáról ír, melyet egyszerre „táplál” és „aláás” a folyam, amelynek partján áll.36 A Prelude ugyanezen könyvének egy másik pontján Wordsworth „emberek és mozgó dolgok vég nélküli áradataként” (endless stream of men and moving things) beszél erről a „folyamról” (flow).37 Az emberek és dolgok egymás mellé állítása azt sugallja, hogy a költő számára − aki maga is része a tömegnek − a humán és a tárgyi világ, a fogyasztók 35. Nyersfordítás. Az eredetiben: „How often in the overflowing streets / Have I gone forwards with the crowd, and said / Unto myself, ‘The face of every one / That passes by me is a mystery’ ” (William Wordsworth, The Prelude: 1799, 1805, 1850, szerk. Jonathan Wordsworth és mások [New York és London: Norton, 1979], 258. o. 595−598. sorok). 36. Wordsworth, Prose Works, II. 54. o. Ezen ambivalencia másik példáját találhatjuk meg Wordsworth egyik szonettjében, mely a Duddon folyóról szól, s amelyben elkeseredve néz szembe azzal, hogy a folyó nem csupán „helyreállítani” (restore), de „szennyezni” (pollute) is képes; lásd William Wordsworth, Poetical Works, szerk. Thomas Hutchinson és Ernest de Selincourt (Ox-ford: Oxford University Press, 1969), 298. o. Ugyanez a kettősség határozza meg Wordsworth nyelvre (egész pontosan, a prozopopoeia alakzatára) vonatkozó megjegyzéseit is, amint Paul de Man az Esszék sírfeliratokról elemzésekor kimutatta. Lásd de Man, „Az önéletrajz mint arcrongá-lás,” 105. o. A folyam (s impliciten, a nyelv vagy a figyelem) kettős jellegének leghíresebb poszt-romantikus leírása alighanem George Eliot Vízimalom (The Mill on the Floss, 1860) című regénye, melyben a folyó végül lerombolja az építményt, melyet elvileg fenntartani és energizálni volna hivatott. Amint a regény zárlata megjegyzi, a folyam kidönt egy sírkövet is a temetőben. A malom és a sírkő képe metonimikusan a Prelude VII. könyvében is összekapcsolódik. 37. Wordsworth, The Prelude, 235. o. 150−151. sorok; 1850-es változat.

� 64 �

és áruk világa, radikálisan összekeveredik. Az emberek maguk is áruvá válnak. Nem egyszerűen azért mennek vásárolni, hogy vegyenek valamit, hanem hogy vegyenek vala-kit, s egyúttal, hogy ők maguk is megvétessenek. Áruba bocsátják magukat, bérlésre kínál-va önnön munkaerejüket. Ezt a kapcsolatot megerősítik a következő sorok, melyekben az „arcra arc” (face after face) és a „boltra bolt” (shop after shop) ritmusa hasonló impliká-ciót sugall: emberek jönnek-mennek, arccal egymásnak, arcra arc; káprázatos portékák sora, boltra bolt, fent jelképek, cégéreken nevek, s a boltos összes erényei: itt, a házak homlokzata, akár egy címlap, tetőtől talpig teleírva hatalmas betűkkel, mik védőszentekként posztolnak a kapuk fölött; amott allegorikus alakok, nők avagy férfiak, vagy valódi emberek ábrázatai, harcosok, királyok, tengeri admirálisok, Boyle, Shakespeare, Newton, vagy valamely hajdan híres sarlatán mutatós feje.38 A tömegbeli „arcok” immár nem csupán a figyelem metaforái (tehát a fizetésé vagy vá-sárlásé), hanem az „árukat”, például emberi munkaerőt, hirdető és kínáló „boltok” me-taforái is egyben. Figyelmet szentelni nekik nem más, mint bérbe venni, alkalmazni vagy reaktiválni birtokosukat, hasonlóan ahhoz, ahogy a holtakat is bérbe vette, alkal-mazta vagy reaktiválta a sír mellett elhaladók újjáélesztő figyelme. A „házak homlokza-tához” vagy a könyvek „címlapjához” hasonlóan az arcok is külső jelzései valami túlna-ninak. Hasonlóképpen a síremlék is „külső jelzése” az elhunyt elhantolt testének, ahogy arra az Esszék rámutatnak.39 E logika szerint a házfalakra „írt hatalmas betűk” (letters huge inscribed) nem csupán a könyvek borítóján álló címmel állíthatók párhuzamba, hanem jóval inkább arcvonásokra hasonlítanak, melyek pontosan olyan szerepet játsza-nak, mint egy síremlékre vésett sírfelirat betűi. A modern metropolisz utcáin szakadatla-nul munkál a síremlékeknek és sírfeliratoknak szentelt (fizetett) figyelem. Ez a figyelemfolyam a pénzfolyama a kapitalista gazdaságnak, mely talán mindig is figyelemgazdaság volt. 38. Nyersfordítás. Az eredetiben: „The comers and the goers face to face − / Face after face − the string of dazzling wares, / Shop after shop, with symbols, blazoned names, / And all the tradesman’s honours overhead: / Here, fronts of houses, like a title-page / With letters huge inscribed from top to toe; / Stationed above the door, like guardian saints, / There, allegoric shapes, female or male, / Or physiognomies of real men, / Land-warriors, kings, or admirals of the sea, / Boyle, Shakespear, Newton, or the attractive head / Of some quack-doctor, famous in his day” (Wordsworth: The Prelude. 234. o. 172−183. sorok). 39. Wordsworth, Prose Works, II. 49. o.

� 65 �

Amennyiben London városa a kapitalizmus egészének kicsinyített változata, a Berta-lan napi vásár képe pedig, melyet a VII. könyv valamivel később ír le, olyasmiről ad képet, ami afféle „város a városban”, ahogy Neil Hertz mondja joggal,40 akkor az utóbbi jelenet a modern kereskedelem és gazdaság kvintesszenciáját mutatja be. A költemény-nek ebben a jelenetében lép színre a vak koldus. véletlenül egyszer csak egy vak koldus látványa zúdult rám, merev arccal állt egy falnak dőlve, s mellén teleírt papír magyarázta a férfi történetét és kilétét. E látványtól megfordult elmém, akárha vízözön erejével, s úgy tűnt, e fecnin annak mintaképe vagy emblémája látható, ami mint legtöbb magunkról és a mindenségről tudható; s úgy néztem végig a mozdulatlan férfi alakján, rögzült arcán és világtalan szemén, mintha egy másik világból intelmeznének.41 A vak koldust merev alakja és dermedt tekintete miatt nehezen lehet megkülönböztetni a faltól, amelynek támaszkodik. Ő maga is egy kődarabra hasonlít, a „teleírt papír” (written paper) pedig, mely a sorsáról mesél, olyan, akár valami véset egy síron, valamifé-le sírfelirat, melynek olvasója valóban úgy érezheti, „mintha egy másik világból intel-meznék” (as if admonished from another world).42 A koldus élettelen képe egyfelől a hol-tak, másfelől a hontalanok vagy munkanélküliek közti analógiára utal. Epitafikus beszédmódja a hirdetések (advertisements) stílusában szólal meg a lehető legkonkrétabb értelemben: odafordul hozzánk, hogy odafordítson minket a dologhoz, amit el akar adni. S csakugyan ez történik, hiszen mihelyt a költő megpillantja a koldust, figyelmes elméje (mely maga is „vízözön erejével” [with the might of waters] zúduló roppant folyamként 40. Neil Hertz, The End of the Line: Essays on Psychoanalysis and the Sublime (New York: Co-lumbia University Press, 1985), 55. o. 41. Nyersfordítás. Az eredetiben: „’twas my chance / Abruptly to be smitten with the view / Of a blind beggar, who, with upright face, / Stood propped against a wall, upon his chest / Wearing a written paper, to explain / The story of the man, and who he was. / My mind did at this spectacle turn round / As with the might of waters, and it seemed / To me that in this label was a type / Or emblem of the utmost that we know / Both of ourselves and of the universe, / And on the shape of the unmoving man, / His fixèd face and sightless eyes, I looked, / As if admonished from another world” (Wordsworth: The Prelude. 260. 610−623. sorok). 42. Amennyiben a vak koldus alakja képes „intelmezni” (admonish) bennünket, hasonlókép-pen működik, mint az emlékművek, melyek „intő ereje” (monitory virtue) annyira hangsúlyos volt az Esszékben.

� 66 �

allegorizálódik) hirtelen „megfordul” (turn around), és egyenesen a vak férfi alakja felé áramlik. A hirdetéseknek vagy sírfeliratoknak az a feladatuk, hogy a figyelmünket átirányítsák vagy átcsatornázzák, hogy hasznot hajtsanak áramlásának erejéből, s ezáltal forgalmazzák egy megszemélyesített termék vagy egy árusított személy nevét. Nem akarnak mást, mint felhalmozni vagy kapitalizálni ezt az erőt, hogy azután elhasználják vagy elköltsék egy adott árucikk mobilizálására. Amennyiben arra hivatottak, hogy a figyelem folyamát saját hasznukra fordítsák, vízi erőműként működnek, melyet egy folyam útjába állítottak, úgyszólván „betelepítettek” vagy „implantáltak” a figyelem áramába (current), amely egyszersmind fizetőeszköz (currency) is. Az a dolguk, hogy átprogramozzák az áram fo-lyását, hogy magasabb fokra emeljék, amiként az erőműveknek is elektromos áramot kell előállítaniuk a folyam áramlásából. Egyik Baudelaire-ről írt esszéjében Walter Ben-jamin megjegyzi, hogy a Párizs utcáin áramló tömeg nem más, mint „emberáradat” (Menschenstrom), melyet elektromos áramként, vagy ezen áram kondenzált formájaként, valamiféle „elektromos energiatartályként” (ein Reservoir elektrischer Energie) kell felfog-nunk.43 Wordsworth saját megfogalmazása sem áll messze ettől, amikor a VII. könyv végén végül a vásár egész színterét (az embereket „okádó” [vomiting] és „befogadó” [receiving], figyelmüket folyvást terelő megannyi sátrat és bódét) − amikor ezt az ember-feletti mechanizmust „egyetlen hatalmas malomnak” (one vast mill) nevezi.44 Ezen a ponton a figyelem ismét olyan energiaforrásként vagy erőforrásként jelenik meg, melyet az emlékművek és feliratok megpróbálnak csapdába ejteni, felhalmozni, majd önnön javukra fordítani. Hogy Baudelaire Párizs-képe bármiképpen is Wordsworth London-rajzából származik-e (esetleg Poe-n keresztül), az korántsem biztos. Ugyancsak kétséges, hogy a posztroman-tikus angol regényírók követték-e − akár tudatosan, akár nem − a Prelude lépéseit a világváros és az abban felvetődő társadalmi problémák tárgyalásában (jóllehet némely kritikus ezt sugallja).45 Az efféle származási és öröklési kérdéseknél fontosabb talán az, hogy a tőke irodalmi reprezentációi nem feltétlenül literális reprezentációk. Ahogy Gray és Wordsworth példája mutatja, a gazdasági kérdések burkoltan, figurális szinten is fel-vethetők és tárgyalhatók (figyelmes látogatók, epitafikus szövegek, folyók, malmok, stb. képeiben), ezért a közhelyes művekhez való visszalátogatás olyan olvasatokhoz vezethet, 43. Walter Benjamin, „Motívumok Baudelaire költészetében,” ford. Bizám Lenke, in Kom-mentár és prófécia, szerk. Zoltai Dénes (Budapest: Gondolat, 1969), 243. és 252. o.; Németül: Walter Benjamin: „Über einige Motive bei Baudelaire,” Illuminationen, szerk. Siegfried Unseld (Frankfurt am Main: Suhrkamp, 1977), 198. és 208. o. 44. Wordsworth, The Prelude, 264. o. 692−695. sorok. A mill mint „malom” értelmét árnyalja és kiszélesíti az, hogy a korabeli szóhasználatban e kifejezés „forgatag” vagy „nyüzsgés” értelmet is hordoz, sőt „üzem” vagy „gyár” jelentésben a korai kapitalizmus Marx által elemzett létesítménye-ire is utal. 45. Lásd például Raymond Williams, The English Novel: From Dickens to Lawrence (London: Chatto and Windus, 1971), 17. o.

� 67 �

melyek ráébresztenek minket a „közös” hely idegen vagy kísérteties voltára. Ha figurális spekulációként olvassuk őket az ökonómiáról (mint visszanyerési rendszerről, azaz mint a megváltás keresztény mintázatának szekularizált változatáról), de egyúttal olyan speku-lációként is, amely magának a spekulációnak a kvázi-ökonomikus logikájáról szól, akkor még mindig csupán a munka felét végeztük el. Mert ami ennél is fontosabbnak tűnik, az annak felismerése, hogy az ilyen spekulációk még csak figurálisnak sem nevezhetők, ha egyszer a gazdaságtan nyelve maga is tele van trópusokkal, miként a „kurrencia” (currency), a „pénzfolyam” (cash flow), a „likviditás”, a „betét” (deposit), a „holt tőke” (dead stock) vagy a „hitel” (credit) mutatják. Így aligha van más lehetőségünk arra, hogy akár a gazdaságot, akár annak elméletét történeti dimenzióba helyezzük. Az irodalom nyelve marad az egyetlen médium minden ilyen irányú spekuláció számára.