50 dolog, amit nem képzeltél volna a rómaiakról [Fifty things you would not think about the...

50dolog

amit nem képzeltél volna

a rómaiakról

,

g r ü l l t i b o r

k a l l i g r a m

gr

ül

l t

ibo

r50 dolog, am

it nem képzeltél volna a róm

aiakról

kalligram

grüll Tibor a Pécsi Tudományegyetem docen-se és a Szent Pál akadémia tanszékvezető fő-iskolai tanára. Fő kutatási területe a római Bi-rodalom története, különös tekintettel a ko-rai császárkorra (Az utolsó birodalom. Buda-pest : Typotex, 2007), valamint a római kori zsidóság és kereszténység történetére (Áruló vagy megmentő ? Flavius Josephus élete és mű-vei. Pozsony : kalligram, 2010 ; A kövek kiálta-nak. Budapest : Szent Pál akadémia, 2009 ; Kő-be vésett emlékezet. Budapest : Jószöveg−mű-hely, 2004 ; Pontius Pilatus : egy karrier történe-te. Budapest : Szent Pál akadémia, 2002). Ezek-ben a témákban hazai és külföldi folyóiratok-ban is rendszeresen publikál.

Vajon az ókori rómával kapcsolatban kinek jutnának ma eszébe az alábbi szavak : hi-perinfláció, turizmus, szmog, talajszennyezés, analóg számítógép, női emancipáció, pláza, ablaküveg, sztárkultusz, Barbie-baba, föld-rajzi felfedezések, jégszekrény, őslénykutatás, vízimalom, állatfajok pusztulása, műfogsor, művégtag, golyóscsapágy, napilap, folyósza-bályozás, vegyi hadviselés, mesterséges kikö-tő ? kötetünk ötven írásában a fentieken kí-vül még számos más, korunk embere szá-mára is érdekes és meglepő témát foglal-tunk össze könnyed, olvasmányos stílusban.

9 788081 016912

ISBN 978-80-8101-691-2

2900 Ft

www.kalligram.com10 EUr

w w w . k a l l i g r a m . c o m

w w w . k a l l i g r a m . c o m

GRÜLL TIBOR

Ötven dolog,amit nem képzeltél volna

a rómaiakról

KALLIGRAM2013

Grull Tibor_19 marc 2013.indd 4-5Grull Tibor_19 marc 2013.indd 4-5 2013.03.19. 12:40:312013.03.19. 12:40:31

Copyright © Grüll Tibor, 2013ISBN 978-80-8101-691-2

TARTALOM

Előszó ............................................................................15 1. Ahol minden elkezdődött Rómaiak Trójában / KULTÚRA .............................19 2. Flora, Amor, Valeria Mi volt Róma titkos neve? / VALLÁS ......................25 3. Róma óriástérképe A legnagyobb ókori puzzle / FÖLDRAJZ ................29 4. Igazságos háborúk Egy-két szó a római imperializmusról / POLITIKA ...............................................................33 5. Könyvek a máglyán / Vallási és politikai célú könyvégetések Rómában / KULTÚRA ..............................................................38 6. Money, money, money Az elveszett drachmától a kincsleletekig / GAZDASÁG ............................................................43 7. Vigyázat, szmogveszély! A környezetszennyezés mértéke az ókori Rómában / KÖRNYEZET ..........................................................49 8. A világ első analóg számítógépe Az antiküthérai szerkezet / TECHNIKA .................54 9. „Nem lesz földünk csücske se Th ulé” Ismerhették-e Amerikát a rómaiak? / FÖLDRAJZ ..............................................................6110. Mithridatész 9/11 Terrortámadások, amelyek örökre megváltoztatták Rómát / POLITIKA .................................................65


11. Alexandria − Kína nyugati határán? Római legionáriusok a kínaiak zsoldjában / HADSEREG ............................................................7012. Múzeumország A rómaiak és a görög kultúra / KULTÚRA .............7513. Mi rejlik a névben? A leghosszabb nevű római polgár / TÁRSADALOM ......................................................8014. Július, augusztus, tibériusz, líviusz… A császárkultusz eredete és néhány vonása / VALLÁS ......................................................................... 8415. A Gyöngysziget felfedezése Hogyan került Srí Lanka a római térképekre? / FÖLDRAJZ .................................................................... 8916. Beszélő szerszámok Rabszolgatartás az ókori Rómában / TÁRSADALOM ......................................................9217. Róma gyomra Bevásárlóközpont Traianus forumán / GAZDASÁG ............................................................9818. „Megengedem, hogy ősi szokásaik szerint éljenek…” Zsidókérdés az antik Rómában? / VALLÁS ...........10219. A csillámpalától a táblaüvegig Az ablaküveg használata a Római Birodalomban / TECHNIKA ..........................................................10820. Salvia Postumia dicsérete Az „emancipált” római nő / TÁRSADALOM ........11221. Kleopátra kézjegye Az ókorból fennmaradt egyetlen autográf / KULTÚRA ............................................................118

22. Nők az arénában A római gladiátorjátékok amazonjai / SPORT ÉS SZÓRAKOZÁS ....................................12223. Pandoteria/Ventotene A száműzött hercegnők szigete / POLITIKA .........12624. Herkulesfürdői emlék Gyógyvizek és termálfürdők a római világban / HÉTKÖZNAPOK .................................................13125. Vers a szemétdombról Cornelius Gallus: széplelkű költőből lázadó kormányzó / KULTÚRA ............................13726. Kincsek a mélyben Miről árulkodnak a római hajóroncsok? / GAZDASÁG ..........................................................14227. A Barbie és a vestaszűz Játékbabák az ókori Rómában / HÉTKÖZNAPOK .................................................14828. „A halált jobban vágyják az életnél” Szomorú gyermeksorsok az ókori Rómában / TÁRSADALOM ....................................................15329. „Oroszlánok elé a keresztényeket!” A Birodalom első számú közellenségei / VALLÁS .15830. Jurassic Parks Őslénykutatás és őslénytárak az ókori Rómában / KÖRNYEZET ........................................................16531. Egy legendás évjárat Honnan származik az „opimiusi bor” kifejezés? / GAZDASÁG ..........................................................17032. Az elefántokat megölik, ugye? Állatfajok pusztulása a Római Birodalomban / KÖRNYEZET ........................................................174


33. A versenyló, akiből majdnem consul lett Caligula csodalova: Incitatus / SPORT ÉS SZÓRAKOZÁS ....................................17734. A Szahara urai A garamantok királyságának felfedezése / FÖLDRAJZ ............................................................18035. „Ezt kapd ki!” Üzenetek parittyalövedékeken / HADSEREG .......18636. A római nők „arany mosolyának” titka Fog- és végtagpótlás a római gyógyászatban / TECHNIKA ..........................................................19137. Rothasztott halból „folyékony arany” Halszószgyártás és -kereskedelem a Római Birodalomban / GAZDASÁG .................19538. Marius három napja, avagy a legrövidebb ideig uralkodó római császár / POLITIKA .............................................................20139. Caligula úszó palotái A Nemi-tó óriásbárkáinak története / TECHNIKA ..........................................................20640. Petraites–Rocky, az aréna hőse Sztárkultusz az ókori Rómában / SPORT ÉS SZÓRAKOZÁS ........................................21341. „Friss hírekkel a Római Hírlap!” Adatok az újságírás kezdeteihez / HÉTKÖZNAPOK .......................................................22042. A „malacok útjától” Traianus hídjáig Utak, hidak, csatornák az Al-Duna mentén / TECHNIKA .................................................................22543. Az ókori világ elveszített emlékezete Hogyan hanyatlott le az alexandriai Muszeion könyvtára? / KULTÚRA ..........................232

44. „Őrlő lányok, ezentúl ölbe a kézzel!” A vízimalmok elterjedése a római világban / TECHNIKA .................................................................23745. Hóval hűtött hűsítők, avagy tedd a csirkét a frigóba! / HÉTKÖZNAPOK .......................................................24346. Gáztámadás az Eufratész partján Vegyi hadviselés az ókorban / HADSEREG ............24747. „Hajózni pedig szükséges!” A mederkotrástól a mesterséges kikötőkig / TECHNIKA .................................................................25248. Kolostori könyvvadászok Megtalált és elveszett klasszikusok / KULTÚRA ....25749. Az apokalipszis prófétái Jövendölések Róma fennállásáról / VALLÁS ..........26150. Miért bukott el a Nyugat-Római Birodalom? És megbukott-e? Kétszáztíz lehetséges ok / POLITIKA ......................266

Rövidítések .................................................................272Hivatkozások és válogatott bibliográfi a ..................274A Római Birodalom császárainak kronológiája ....303


„Valahol Provence-ban egy kőfaragó mestert össze hozott a sorsa egy kenyértelen latinpro-fesszorral, kinek is apróbb kölcsönöket adott. Veszett fejszének bolond nyelét keresendő, a kőfaragó mester latint kezdett tanulni, s ha-szontalan, ócska történelmet. Így érkeztek el Sallustius fordításához s életrajzához, amikor is a kőfaragó mester megtudta, hogy Sallustius többek között afrikai márványbányákból hará-csolta össze szörnyű vagyonát. Erre elutazott Afrikába, kutatni kezdett, s új tudománya alap-ján megtalálta Sallustius bányáit. Sok-sok mil-liót szerzett a kőfaragó mester, s illenék, hogy már csak ez az egyetlen példa is gondolkodóba ejtse a mi bősz anti-antikjainkat.”

Ady Endre: Disputa. Nyugat 1911. okt. 1.


15

Előszó

Az Ötven dolog, amit nem képzeltél volna a rómaiak-ról szórakoztató stílusban, de egyben tudományos megalapozottsággal igyekszik körüljárni ötven olyan ókori témát, amely még a posztmodern kor emberét is megdöbbentheti. A kötet elkészítésével éppen az volt a célunk, hogy részben az ókorral kapcsolatban meg-kövesedett előítéletek felülvizsgálatára, részben a be-rögzült tudásanyag felfrissítésére késztessük a törté-nelem e korszaka iránt érdeklődőket. Célunkat akkor értük el, ha a Tisztelt Olvasó egy-egy fejezet átolvasá-sa után így kiált fel: „Hát, ezt aztán igazán nem gon-doltam volna a rómaiakról!”. Mert valóban: ugyan ki gondolná manapság, hogy a római gyerekek is a mai Barbiekhoz megtévesztésig hasonló, öltöztethető ba-bákkal játszottak; hogy a Római Birodalomban a le-vegő ólomszennyezettsége olyan mértéket ért el, mint az első ipari forradalom idején; vagy hogy Caligula hajóiban olyan golyóscsapágyakat találtak, amilyene-ket csak a 18. század végén szabadalmaztattak Euró-pában?

A Római Birodalom − minden ellentmondásossá-gával együtt − a gazdaság, a technika és a kultúra területén is a gőzgépek, a villamosság és a robbanó-motorok feltalálása előtti kor technikailag legfejlet-tebb civilizációját alakította ki. Európa fejletlenebb régióiban még a 19. század végén is papírral fedték az ablakokat, a Római Birodalom területén viszont − Britanniától Egyiptomig − fakeretbe illesztett síküve-get használtak, akár színezett formában is. A tehető-


16 17

sebbek Rómában még nyáron is jégkását ittak, s a bort szűrt hólével hí gították. A Birodalom gazdaságának „globalizáltságára” jellemző, hogy a császárkor első századaiban az indiai bors drága, de mindenütt kap-ható fűszernek számított; az előkelő hölgyek méreg-drága kínai selyemruhákat hordtak; s a legkedveltebb fogporokat Arábiából szerezték be. Mindezeket ráa-dásul olyan − a mai plázákhoz mindenben hasonló − bevásárlóközpontokban is megvehették, mint amilyet Traianus épített Rómában a 2. század elején.

Az ötven írás témaköre felöleli a politikát, a kultú-rát, a hadászatot, a technikát, az ökológiát, a vallást, a gazdaságot, a földrajzot és a mindennapi életet. An-nak érdekében, hogy az olvasó kedvére barangolhas-son az ókori Róma világában, az egyes írásokat nem csoportosítottuk, hanem a „változatosság gyönyörköd-tet” elve alapján véletlenszerűen tettük egymás mellé, a fejlécben jelezve, hogy az adott fejezet melyik téma-körhöz tartozik. A szórakoztató jellegű (és általában a „szórakoztatóiparral” kapcsolatos) fejezetek mellett igyekeztünk olyan témákat is beválogatni, amelyek mai társadalmunkban is különösen égető kérdéseket feszegetnek: például a gyermekmunkát, az antiszemi-tizmust, a nők helyzetét vagy a rabszolgaságot.

Az egyes fejezeteket nem akartuk adatokkal túlter-helni, inkább az olvasmányosságra törekedtünk. Azok számára azonban, akiket egy-egy téma mélyebben is érdekel, a kötet végén egy továbbolvasásra ösztön-ző bibliográfi át is elhelyeztünk, és az ókori idézetek pontos helyét is feltüntettük. Ugyanitt kapott helyet a kronológia, valamint az idegen szavak és szakkifeje-zések szótára is. A kötetben a görög neveket és szava-kat fonetikusan (pl. Hérodotosz), míg a latin neveket

és szavakat eredeti formájukban közöltük (pl. Caesar). Mivel a latin kiejtésnek többféle hagyománya is van Magyarországon, a „helyes kiejtés” kérdésébe most nem mélyednénk bele: az előbb említett Caesarnak például kaiszar és cézár kiejtési változata is létezik, s mindkettő egyformán használatos.

Végül nincs más hátra, mint megköszönni azt a sok-sok segítséget és támogatást, amit a kötet írása-kor kaptam, elsősorban feleségemtől, Esztertől, vala-mint Benjámin fi amtól, akik hűségesen olvasgatták és kritizálták az elkészült írásokat. Hálás vagyok továbbá dr. Benke Lászlónak az írások lektorálásában nyúj-tott segítségéért. Sorsom úgy alakult, hogy a kötet az Ohio State University epigráfi ai és paleográfi ai kuta-tóintézetében öltött végső formát, ahol 2012 szeptem-berében ösztöndíjasként kutattam. Hálás vagyok az intézet vezetőjének, dr. Fritz Grafnak, valamint mun-katársainak: Wendy Watkinsnak, Frank T. Coulson-nak és Philip Forsythe-nak sokoldalú segítségükért és támogatásukért.

Grüll TiborNew York, 2012. október 2.


19

KULTÚRA

1. Ahol minden elkezdődöttRómaiak Trójában

Ki fedezte fel Tróját? Egyszerű kérdés: természetesen Heinrich Schlie-

mann (1822–1890). Köztudott, hogy a német üzlet-ember és amatőr régész megszállottan kereste a ho-méroszi eposzok történeti igazságát, és nem is vallott kudarcot. Előbb a Törökország északnyugati végében fekvő Hisarlık dombján végzett ásatásokat, ame-lyek alapján Tróját sikerült azonosítania (1871–74, 1878–79, 1882–83), majd Agamemnón városa, Mü-kéné (1876) és Odüsszeusz szigete, Ithaka következett (1877).

Csakhogy a Homérosz megénekelte legendás Íli-ont már az i. e. 2. századi görög történész, Polemón is azonosította, aki történetesen ezen a településen született. Polemón egyébként arról vált híressé, hogy egész Hellaszt bebolyongta, és mindenütt fel-jegyezte a kőbe vésett feliratokat. Ezért ragasztot-ták rá a „feliratmásolgató” (sztélokopasz) gúnynevet. A görög tudóst elsősorban azok a helyek érdekelték, amelyek a nagy homéroszi hősökhöz kötődnek. Így „megtalálta” Zeusz Herkeiosz oltárát, melyen Pria-moszt megölték, valamint „azonosította” azt a sziklát, amelyen a sokoldalú görög hős, Palamédész tanította meg honfi társait a kockajáték művészetére. Egyébként


20 21

kétezer évvel később élt utódja, Schliemann sem tett másképp, aki Mükénében még Agamemnón ágyának helyét is megtalálni vélte.

A görögök és rómaiak szerették láthatóvá tenni a hősi múlt emlékeit. Valahogy úgy kell ezt elképzel-nünk, ahogy a buzgó görögkeleti szerzetesek ma is gyűjtögetik és mutogatják a híveknek a Görögország-ban járt szentek (Péter, Pál, János, András és még so-kan mások) kétes hitelességű szent ereklyéit. Az Au-gustus-kori Sztrabón azt írja földrajzi összefoglalásá-ban, hogy a Jaszón vezette Argonauták bolyongásának nyomait „még most is mutogatják a Keraunion-hegy, meg az Adria környékén, továbbá a pszeidóniai öböl-ben és a Türrhénia előtt elterülő szigeteken”. Ugyan-csak ő tudósít arról, hogy Odüsszeusz bolyongásai-nak nyomai „nemcsak Itália körül, hanem még Ibéria túlsó partvidékén is föltalálhatók”. Tacitus nem veszi ugyan készpénznek, de azért lejegyzi: „némelyek úgy vélik, hogy ama hosszú és mesés kalandozás során Uli-xes [Odüsszeusz] is erre az Óceánra [ti. az Északi-ten-gerre] sodródott, és megjárta Germania földjét, s hogy a Rhenus [Rajna] partján fekvő és ma is lakott Ascibur-giumot ő alapította és nevezte el, sőt állítólag még egy Ulixestől szentelt és atyjának, Laertesnek a nevével el-látott oltárt is találtak valamikor ugyanazon a helyen.” A görögök és rómaiak olyan „emlékezethelyeket” is kialakítottak, amelyek a városlakók számára hozták közel a történelmet: Róma folyami kikötőjében ott állt Aeneas hajója; Jaszón gályáját, a nevezetes Argót pe-dig Korinthoszban állították ki. Kinek ne jutna eszébe erről a Mayfl ower másolata Plymouth mellett, vagy a Néva torkolatában horgonyzó Auróra?

De kanyarodjunk vissza Trójához. A rómaiak előtt

a legfontosabb vendég kétségkívül Nagy Sándor volt a városban, aki az i. e. 334-ben, a Granikosz folyónál aratott győzelme előtt és után is meglátogatta a ki-csinyke települést. Az ílioni Athéné templomát gaz-dagon megajándékozta, majd oltárt állított Héraklész-nek és Athénének. Akhilleusznak a templomban füg-gő állítólagos fegyvereiért saját kardját adta cserébe. Ezután atlétaként körbefutotta Akhilleusz sírját, ahol koszorút helyezett el. (Közben Héphaisztión ugyanezt tette Patroklosz sírja körül.) Akhilleusz és Patroklosz sírja, amely a későbbi ókori látogatók egyik legfon-tosabb úti célja is volt, az ásatások alapján nem lehet korábbi az i. e. 5. századnál; egyes feltételezések sze-rint az Athénból elűzött Hippiasz és családja nyugszik alatta, vagyis semmi köze sincs a görög hősökhöz.

Ílion volt az egyik legelső ázsiai település, amely fölvette a kapcsolatot Rómával. A szenátussal kötött szerződés értelmében Róma védelme alatt álló függet-

Akhilleusz oltára Trójában (Panoramio)


22 23

len városállam lett. [4. fejezet] Hogy miért volt ez Róma számára fontos? Azért, mert a rómaiak a trójai háborút követően szülővárosából elmenekült herce-get, Aeneast tartották ősatyjuknak. Nem ez volt az egyetlen eset a római terjeszkedés során, amikor egy nép vagy egy város a rómaiakkal való ősi rokonságra hivatkozott, mindenesetre az ókori diplomáciában ez az érv olykor valóban hathatós volt.

Az első római „zarándok”, akit a krónika számon tart, Gaius Livius Salinator praetor volt, aki i. e. 190-ben Ílion közelében szállt partra, és áldozatot muta-tott be Athénának. Rá egy évre Lucius Scipio consul érkezett ide, aki a romos falak alatt táborozott, mielőtt harcba bocsátkozott volna III. (Nagy) Antiokhosszal. Livius így ír róla: „Ezután Iliumhoz ment, a falak tö-vében elterülő síkságon ütötte fel táborát, felment a vá-rosba és a fellegvárba, s áldozatot mutatott be Miner-vának, a város védőszentjének. S nemcsak Ilium lakói fejezték ki minden módon, szóban és tettben ragaszko-dásukat a tőlük származó rómaiak iránt, de a rómaiak is hasonló örömmel időztek származásuk helyén.” An-tiokhosz legyőzését követően az apameai békekötés során (i. e. 188) megerősítették Ílion függetlenségét. Az indoklásban az szerepelt, hogy a város nem annyi-ra jelenlegi szolgálataiért, hanem őseinek köszönhető-en részesül ebben a kiváltságban. Gaius Iulius Caesar i. e. 48-ban tisztelte meg jelenlétével is Tróját. Ekkorra már „Hektór sírját” magas fű lepte be. Caesar el is ren-delte a város újjáépítését, sőt még a főváros idehelye-zésének gondolata is felmerült benne. (Nem utoljára: i. sz. 323-ban Nagy Konstantin is majdnem úgy dön-tött, hogy itt állítja fel az új Rómát, ami azután végül Büzantionba került.) Caesar számára Trója többet je-

lentett, mint bármely rómainak: a Iulius nevet ugyanis trójai ősétől, Iulustól örökölte, aki nem más volt, mint Aeneas elsőszülött fi a. A Iulius-dinasztia számos tagja meglátogatta őseinek városát. Athéna Íliasz templo-mán egy Augustusnak szóló dedikáció maradt fenn, ami nem csoda, hiszen az első princeps nemcsak ga-rantálta Trója városi kiváltságait, hanem területét is megnövelte. Egy nap Augustus lánya, a feslett életű Iulia [23. fejezet] is váratlanul megjelent a város-ban, és állítólag majdnem belefulladt a Szkamadrosz vizébe. A kikapós férj, Agrippa, annyira meghara-gudott ezért a helybéliekre, hogy a várost 100 ezer dénárra bírságolta meg. A megbocsátást és a bírság elengedését végül a damaszkuszi Nikolaosz, Heródes király történetírója eszközölte ki Augustus vejénél. A szerencsétlenül járt Augustus-örökös: Gaius Caesar − Agrippa és Iulia fi a − is meglátogatta a várost keleti útján (i. e. 1 – i. sz. 1). Germanicus és az idősebb Ag-rippina i. sz. 17 őszén látogattak el Trójába, amiről egy itt talált szobor a bizonyíték. Tiberiusnak is számos portréja előkerült innen. Az utolsó Iulius–Claudius, vagyis Nero még fi atalon (i. sz. 53) tartott beszédet Trójáról. Örökbefogadóját, Claudius császárt − aki mellesleg maga is történész volt − annyira megihlette a szónoklat, hogy azonnal mentesítette a várost min-den adó alól. Trójában persze azon nyomban szobrot emeltek a fi atal Nerónak.

Bár Trójáig elutazni nem volt éppen olcsó és ve-szélytelen vállalkozás, egyszerű turisták is gyakran felkeresték a homéroszi hősök világának emlékeit. Sztra bón szerint Odüsszeusz, Menelaosz vagy Jaszón bolyongásainak elmondása „nemes szórakozást nyújt an nak, aki fölkeresi azon helyeket, amelyek a mítosz-


24 25

költésre alkalmat szolgáltattak”. Az Augustus által száműzött Ovidius is megjárta Tróját életének egy korai szakaszában, mivel „Látni kívántam… s láttam a templomot és a vidéket” − mondja szűkszavúan Athé-né/Minerva itteni szentélyéről.

VALLÁS

2. Flora, Amor, ValeriaMi volt Róma titkos neve?

Manapság nem tulajdonítunk jelentőséget annak, ha egy várost becenéven említenek. Amerikában külö-nösen gyakoriak a nagyvárosi „nickname”-ek: legis-mertebb közülük a „Nagy Alma” (New York), „a Nagy Narancs” (Los Angeles), a „Bűnös Város” (Las Vegas) és a „Nagy Könnyű” (New Orleans). Megszoktuk az olyan elnevezéseket is, mint „Észak Velencéje” (Stock-holm vagy Szentpétervár), „Kelet Velencéje” (Bang-kok), a „Fények Városa” (Párizs), „Négyzetmérföld” (a londoni City), vagy éppen a „Hét Dombra Épült Város” (Róma). Ez utóbbinál azonban meg kell áll-nunk egy pillanatra. A „hét hegy” vagy „hét domb” (latinul septem montium, görögül hepta oré vagy hepta-lophosz) természetesen már az ókorban is jól ismert elnevezése volt Rómának. Korinthosz régészeti ásatá-sain találtak is egy ókori emlékművet, amelyet a Hét Hegy tiszteletére emeltek. Valószínű, hogy ilyen em-lékművek birodalomszerte más városokban is emel-kedtek. Egy dolog azonban valamely város jól ismert alternatív elnevezése, és más dolog annak „titkos és misztikus” neve. Ahhoz, hogy megértsük ennek jelen-tőségét, a városok ostromainak vallási vonatkozásai-val kell először megismerkednünk.

Az ókori görögök és rómaiak hite szerint minden

Mai turisták számára állított „trójai faló” (Flickr)


26 27

városnak megvan a maga titkos neve és védelmező istensége. Egy város ostromakor a római papok ezen a titkos néven szólították az ostromlott települést, és elcsábították belőle azt az istenséget, amelynek oltal-ma alatt állt. (Ezt a vallási cselekményt hívták evocati-ónak, vagyis „kihívásnak”.) A csábítás konkrétan úgy történt, hogy „beígértek” az istennek: ugyanolyan, vagy a réginél is jelentősebb templomot, papságot, ünnepet és áldozatokat ígértek neki Rómában. Az evocatio szertartását Róma főpapjai, a pontifexek vé-gezték, akik egyben Róma titkos és misztikus nevének ismeretével is rendelkeztek. E neveket azért kellett ti-tokban tartaniuk, nehogy valamely ellenség hasonló módon járhasson el Rómával szemben, vagyis „elcsá-bítsa” annak égi védelmezőit. A római történeti ha-gyomány több olyan városfoglalásról tud, amelynek során ilyen „istenkihívások” történetek: például i. e. 264-ben az etruszk Volsinii városából evokálták Vor-tumnus istennőt; i. e. 241-ben a faliscusi törzs főváro-sából, Faleriiből a később Minerva Captának (Fogoly Minerva) nevezett istennőt csábították el; i. e. 146-ban pedig a halálos ellenségnek számító pun birodalom fővárosát, Karthágót vették be úgy, hogy szent szer-tartások keretében kihívták belőle a latinul Iuno Ca-elestisnek (Égi Iuno) nevezett istennőt.

De ki lehetett Róma legfőbb védelmezője, és mi lehetett az Örök Város titkos neve? Az 5. század első felében élt Macrobius azt írja, hogy „maguk a róma-iak akarták, hogy ismeretlen legyen egyrészt az az is-tenség, akinek a védelme alatt Róma városa állt, más-részt magának a városnak a latin neve”. Róma „titkos és legigazibb” védőistensége tehát nyilvánvalóan nem a főistenség, Iuppiter lehetett, hiszen ezt mindenki

ismerte; és a Várost sem Romának nevezték a titkos szertartásokon. A választ illetően azonban maga Mac-robius is bizonytalankodik: „Egyesek ugyanis Iuppitert hitték annak, mások Lunát, vannak, akik Angeronát, aki az ujját a szájához emelve csendre int, mások pe-dig, akiknek a hitele erősebbnek tűnik számomra, Ops Consiviát nevezték annak. Magának a városnak a neve pedig még a legműveltebbek számára is ismeretlen, mi-vel attól féltek a rómaiak, hogy ha a saját védőnevük mások tudomására jut, ugyanazt fogják ők maguk is elszenvedni egy ellenséges evocatio során, amit köztu-dottan gyakran tettek az ellenség városaival szemben.” A száz évvel később, már Justinianus konstantinápolyi udvarában élt Jóannész Lüdosz a hónapokról szóló ér-tekezésében viszont nyíltan színt vallott: „A Városnak pedig három neve volt: egy titkos, egy szakrális és egy politikai neve. A titkos név Amor (Szeretet) volt, ami azt jelenti, hogy mindenkit betöltött a Város iránti sze-retet. A szakrális név a Flora (Virág) volt, s a politikai név volt a Róma. A szakrális név mindenki előtt isme-retes volt és a legcsekélyebb félelem nélkül nyilvánosan használták, a titkos nevet ezzel szemben csak a főpa-poknak volt szabad bizonyos szertartások keretében ki-ejteniük.” Persze a bizánci keresztény Ióannész Lüdosz megoldását sem mindenki fogadja el: túl átlátszónak tartják a Roma név visszafelé olvasásával keletkezett palindromot. Egyébként a „Szeretet” (latinul amor, görögül erósz) szót valóban Róma misztikus neveként használták. Nagy Konstantin császár (306–337) egyik 320-ban vert ezüstérméjének latin nyelvű köriratában a ROMAE AETERNAE = „AZ ÖRÖK RÓMÁNAK” kifejezés alatt szerepel egy rejtélyes szöveg. Két latin betű között egy görög szó áll: R ΕΡΩC Q − amit a kö-


28 29

vetkezőképpen fejthetünk meg: R = Róma, Erósz = „Szeretet”, Q = a pénzverde (offi cina) rövidítése.

De még mindig nem kaptunk választ arra a kérdés-re, mi lehetett Róma legtitkosabb neve? Erre kereste a választ az a Quintus Valerius Soranus (i. e. 140–82) is, akit a kor legnagyobb szónoka, Cicero „a togát-hordók között a legműveltebbnek” (litteratissimum togatorum omnium) nevezett. Kései források szerint Soranust Róma titkos nevének felfedéséért a szenátus keresztre feszíttette; más változatban sikerült elmene-külnie Szicíliába, ahol a praetor parancsára elfogták és kivégezték. Ma már lehetetlen eldönteni, mi az igazság a kérdésben (valószínű, hogy mivel Soranus a nép-párti Marius elkötelezett híve volt, Sulla proskripci-ójának esett áldozatul), mint ahogy azt sem árulják el forrásaink, mi volt az a név, amit Soranus profanizált. Korunkban szerencsére nem kell halálbüntetéssel szembenéznie annak, aki ezzel a kérdéssel foglalko-zik. Így már a 19. századi német fi lológuskörökben is felmerült érdekes javaslat Róma titkos nevére, éspedig a Valeria, amelynek jelentése „ifj onti erőben lévő nő” vagy „egészséget hozó nő”. E javaslatok szerint Róma titkos neve és egyben valódi védőistensége is Valeria lehetett.

FÖLDRAJZ

3. Róma óriástérképeA legnagyobb ókori puzzle

Egy világbirodalom kiépítésének elengedhetetlen fel-tétele a földrajzi tér kétdimenziós leképezése, vagyis a térképkészítés. Nem véletlen, hogy az első térkép, amelyről Rómával kapcsolatban hallunk, Szardínia szigetének i. e. 174-ben történt elfoglalásával kapcso-latos. Livius szerint

Mater Matuta szentélyében egy táblát helyeztek el az alábbi felirattal: A római nép legiója és had-serege Ti. Sempronius Gracchus consul veze-té sével és jósjeleivel leigázta Szardíniá t. Eb-ben a provinciában több mint nyolcvanezer ellenség esett el vagy került fogságba. Ő, miután az állam érdekeit ilyen szerencsésen megvédte, a szövetségeseket felszabadítot-ta, s az adóbevételeket helyreállította, épen és sértetlenül hozta haza zsákmánnyal gaz-dagon megrakodott hadseregét, s másodízben tért vissza diadalmenetben Róma városába. Ezért adta ezt a táblát ajándékul Iuppiter-nek. A táblán látható volt Szardínia szigete, s ezen az ott vívott csaták ábrázolása.

Ez az istenségnek felajánlott táblatérkép nem a mű-kincsraktárba került, hanem nyilvánosan bárki szá-


30 31

mára megtekinthető volt Mater Matuta szentélyében, csakúgy mint az a térkép, amelyről Caesar és Pompe-ius kortársa, a polihisztor Varro írt. Mezőgazdasági értekezésének bevezetésében a szerző megemlékezik arról, hogy barátaival − csupa római előkelőséggel − találkozott Tellus templomában, ahol egy falra fes-tett Itália-térkép előtt beszélgettek hazájuk páratlan, minden más földet felülmúló természeti adottságai-ról. Augustus volt az, aki a Caesar által tervbe vett, de végül Vipsanius Agrippa (Augustus veje és kiszemelt utódja) által megvalósított hatalmas világtérkép et i. e. 7-ben kiállította Agrippa csarnokában (porticus Vipsaniae): „hogy a Város megszemlélhesse” − mond-ja róla Plinius. Ez a kifejezés beszédesen tanúskodik arról, hogy az oszlopcsarnokba betérő látogatókat valamiféle vizuális látvány fogadta. Egy másik helyen pedig azt mondja az Eufratész torkolatánál található Szpaszinu Kharax fekvéséről, hogy az utóbbi időben a Perzsa-öböl vízszintjének csökkenése miatt messze távolodott a tengertől: „Kharax korábban 10 stadion-nyira volt a tengertől, és a porticus Vipsaniaeban is ten-gerparti fekvésű.”

Rómának azonban létezett még egy hatalmas vá-rostérképe is, amelyről irodalmi adataink ugyan nincsenek, csak a 16. századtól kezdve folyamatosan előbukkanó darabjaiból tudunk következtetni erede-ti nagyságára, kinézetére, felállítási helyére és céljára. A közönségesen „Severusi márványtérképnek”, még gyakrabban „Róma Város Térképének” (Forma Urbis Romae, rövidítve FUR), nevezett monumentális em-léknek máig 1186 darabja került elő, s ezeket a dara-bokat − mint egy gigászi puzzle-kirakót − a Stanfordi Egyetem kutatói igyekeznek egyetlen képpé összerak-

ni. Helyzetük nem túl rózsás, ugyanis annyit már sike-rült felfedezni, hogy az eredeti térképnek mind össze 10-15%-át fedik le az eddig megtalált darabok. A ku-tatások alapján úgy tűnik, a gigászi méretű (18,1 x 13 méteres) márványtérképet a Vespasianus által i. sz. 75-ben felavatott Béketemplom (templum Pacis) nagy-termének falára függesztették fel. A Béketemplomot egyébként másfél évszázaddal később Héródianosz még mindig „Róma legnagyobb és legszebb épületé-nek” nevezte. A monumentális térkép eredetileg száz-ötven panelből állt, amelyet tizenegy sorban rendeztek el. A FUR a császárváros valamennyi épületének és emlékművének alaprajzát mutatta kb. 1:240-es méret-arányban. Az általános szokást követve a térkép felső széle délkeleti irányba mutatott. Mivel a térképre vo-natkozóan nincs antik utalásunk, így csak a belső ada-tokra hagyatkozhatunk annak megállapításában, hogy mikor keletkezhetett. Annyi bizonyos, hogy a Béke-templomot i. sz. 192-ben tűzvész sújtotta, s az épüle-tet Septimius Severus alatt felújították. A térkép két fennmaradt töredékén olvasható a Septizodium kifeje-zés, amelyet i. sz. 203-ban Septimius Severus építtetett Rómában. A márványtérképnek tehát mindenképpen ezen időpont előtt kellett keletkeznie. Egy másik töre-déken viszont Septimius Severust és fi át, Aurelius An-toninust (Caracallát) társcsászárokként említik, ami csak a 198 és 211 közötti időre áll, így a térkép keletke-zésének időpontja erre az időszakaszra szűkíthető le.

A FUR egyik érdekessége, hogy sem földrajzi, sem politikai határok nem jelennek meg rajta; csak az épü-letek alaprajzát vésték rá. A Tiberis-folyó például csak mint üres tér jelentkezik a raktárak és épületek sorai között, bár lehetséges, hogy eredetileg kék vagy más


32 33

színnel festve jelölték. Róma szent határa, a pomerium − a kutatók többségének véleménye szerint − ugyan-csak hiányzik a térképről. A márványtérkép eredeti funkciója sem tisztázott egészen. Sem összehasonlító anyag, sem irodalmi vagy feliratos utalás nincs arra vonatkozóan, mire szolgált a Béketemplom aulájában felfüggesztett hatalmas térkép. A legtöbb kutató azon a véleményen van, hogy a terem valaha Róma főpolgár-mesterének (praefectus urbi) irodája lehetett. De mire használták? Tájékozódásra aligha, hiszen aki a padlón állt, nem láthatta a térkép 13 m magasan lévő részleteit! Egyébként a gyakorlatias funkció ellen szól az is, hogy a térképnek csak kisebbik részét feliratozták. A katasz-teritérkép-funkció sem valószínű, hiszen nem tüntetett fel tulajdonosi adatokat, ráadásul éppen a nagy középü-letek alaprajzában tévedések is találhatók. Éppen ezért valószínűleg azoknak van igazuk, akik szerint a FUR csupán dekoratív célt szolgálhatott.

POLITIKA

4. Igazságos háborúkEgy-két szó a római imperializmusról

Mikor Publius Rutilius consul kalapácsot vett a ke-zébe, és elkezdte beverni a szöget Iuppiter Optimus Maximus templomának egyik gerendájába, jó tízlé-pésnyire annak kapujától, consultársa, Gnaeus Malli-us a togájába temette az arcát, hogy ne legyen olyan feltűnő a röhögése. Visszagondolt a tegnapi estebédre, amin számos szenátortársa volt jelen, és fergeteges vicceket gyártottak a Szenátus és a Római Nép, vala-mint Asztüpalaia sziget most megkötött szövetségéről, amely itt lógott a szög végén, egy komoly, ünnepélyes bronztáblába vésve. Hogy aszongya:

Legyen béke, barátság és szövetség mind szárazföldön, mind vízen, minden időben a római nép és Asztüpa-laia népe között, és ne legyen háború. Asztüpalaia népe közös megegyezés alapján nem fogja megen-gedni a római nép ellenségeinek és ellenfeleinek, hogy keresztülhaladjanak területén, illetve bármely olyan területen, melyet Asztüpalaia népe tart hatalmában, olyan célból, hogy háborút folytassanak a római nép és a rómaiaknak alávetett népek között; és nem fog-ják közös megegyezés alapján és előre megfontolt rossz szándékkal ellenségeiket megsegíteni sem fegyverrel, sem pénzzel, sem pedig hajóval. A római nép nem fog-ja közös megegyezés alapján és előre megfontolt rossz

Róma óriástérképének „kirakós darabjai” (http://formaurbis.stanford.edu/)


34 35

szándékkal Asztüpalaia tanácsának és népének ellen-ségeinek megengedni, hogy áthaladjanak területükön, illetve bármely olyan területen, melyet Róma népe tart hatalmában, olyan célból, hogy háborút folytassanak Asztüpalaia népe és a neki alávetett népek ellen; va-lamint a római nép nem fogja előre megfontolt rossz szándékkal támogatni Asztüpalaia ellenségeit sem fegyverrel, sem pénzzel, sem pedig hajóval…

Az előző napi ülésen Asztüpalaia sziget küldött-sége jelent meg, a nagyszakállú Rhodoklész, Anti-makhosz fi a vezetésével, aki hosszan és terjengősen ecsetelte hazája ősi múltját, ahogy azt már Homérosz is megénekelte; meghogy az Argonauták errefele jár-tak; meghogy Kallimakhosz az Eredetekben ezt és ezt írta róla… de a pállott délutáni hőségben ugyan kit érdekelt, mit hablatyol összevissza egy aprócska Égei-tengeri szigetről szalajtott görögöcske? [12. fejezet] Miután Rhodoklész végre elhallgatott, a sze-nátus elnöke alig leplezett ingerültséggel zavarta el a hivatalszolgát, hogy hozzon már a tabulariumból egy térképet. Végtére is jó volna tudni, hol az isten-verésében van az az Asztüpalaia, mert erről a sziget-ről az atyák és összeírtak még csak nem is hallottak. Mikor végre kiterítették a pergamenre festett térképet, és a küldöttség megmutatta, honnan is jött, elégedett moraj futott végig a szenátus sorain. Hiszen ez a szi-get majdnem az Égei-tenger kellős közepén fekszik, és milyen közel van hozzá Rhodosz és Ázsia, amit épp 28 éve adott át Rómának az a habókos Attalosz király! Végrendeletileg! Jól jöhet még nekünk egyszer ez az Asztüpalaia…

Mikor a szenátusban felolvasták a szerződés szöve-gét − sok ilyet kötöttek már az elmúlt években, csak

a nevet kellett behelyettesíteni −, sokan széles vigyor-ral nyugtázták a következő szakaszt:

Ha bárki háborút indít Asztüpalaia népe ellen, a ró-mai nép Asztüpalaia népét fogja segíteni. És ha bárki háborút kezdeményez a római nép ellen, Asztüpala-ia népe segítséget fog nyújtani a szövetség és esküjük értelmében, melyek a római nép és Asztüpalaia népe között fönnállnak.

A harcedzett szenátorok egy pillanatra maguk elé képzelték, amint Asztüpalaia bátor népe − mind az ötszáz halász és kecskepásztor, aki a szigetet lakja − a legiók oldalán beveti magát a numida lovasság vagy a gall harcikocsik ellen. De azért nem akarták megsér-teni a követeket, és inkább megvárták az esti lakomát, hogy egy jót hahotázzanak.

A magát szerényen csak „Istennek” (Th eosz) ne-vező III. (Nagy) Antiokhosz veresége és az apameiai

Asztüpalaia szigetének ma is legfeljebb 1500 lakosa van (Panoramio)


36 37

békekötés (i. e. 188) után csak úgy özönlöttek az asz-tüpalaiakéhoz hasonló küldöttségek Rómába. Mind ugyanazért jöttek: „kölcsönös barátsági és megnem-támadási” szerződést kötni a szenátussal és a néppel, vagyis bebiztosítani a jövőt egy olyan új korszakban, amelyben egyértelműen Róma vált a „világ csendőré-vé”. A keleti Mediterráneum ismert és kevésbé ismert városaiból (például Büzantion, a pontoszi Hérakle-ia, a makedoniai Maróneia, Epidaurosz, a leszboszi Méthümna stb.) kerültek elő olyan feliratos szövegek, amelyek világosan mutatják, hogy Róma egy kapta-fára gyártott szerződésekkel igyekezett érdekkörébe vonni ezeket a területeket. Kivétel nem volt: minden-kivel, aki kérte, szerződést kötöttek, még a zsidókkal is, akiknek küldöttsége i. e. 161-ben kereste fel a sze-nátust. [18. fejezet] A szerződés „erejére” jellemző, hogy miközben a Római Birodalom szövetségese, Júda Makkabi (a függetlenségét épphogy elnyert zsidó állam vezetője) a következő évben meghalt az elaszai ütközetben, amit ráadásul Róma esküdt ellenségeivel, a Szeleukidákkal vívott, a szenátus még arra sem vette a fáradságot, hogy akár csak egy diplomáciai jegyzék-ben tiltakozzék a szövetségesét ért jogsértés ellen. Sok történész hajlik arra, hogy ezeket a szerződéseket csu-pán üres diplomáciai formaságoknak tekintse, pedig a valóságban többről volt szó.

A nemrég elhunyt harvardi történész, Ernst Badian (1925–2011) egyenesen a „rituális beszennyeződés elkerülésének standard technikája” elnevezéssel il-lette a rómaiak szövetségi rendszerét. Ezt akkor ért-hetjük meg, ha fi gyelembe vesszük, hogy a háborúk indításának kérdése Róma számára vallási kérdés is volt egyben, amibe beletartozott a szavazás, a hadüze-

net átadása és különféle vallási szertartások elvégzé-se a fetialis-papok által. Ha mindezt végrehajtották, továbbá hivatkozhattak arra, hogy kizárólag csak szerződéses ügyfelük érdekében járnak el, máris ké-szen volt az, amit a rómaiak „igazságos háborúnak” (iustum bellum) neveztek. Hangsúlyozzuk: az „igaz -ságosság” elsősorban vallási jellegű kötelezettségek formális végrehajtására vonatkozott, nem pedig egy olyan ideológiára, mint amit a kommunista államok vezetői szajkóztak. (A Szovjetunió természetesen mindig „igazságos”, Amerika pedig „igazságtalan” háborúkat vívott.) Cicero szeme valósággal könnybe lábadt, mikor visszaemlékezett arra a − polgárhábo-rúkat megelőző − korszakra, mikor „a római nép bi-rodalmát a jótétemények tartották fenn és nem a jog-sértések, a háborúkat vagy a szövetségesekért (pro sociis), vagy felhatalmazás alapján (de imperio) vív-ták … hivatalnokaink és hadvezéreink csakis egyetlen dolog miatt törekedtek a legnagyobb dicséretet nyerni: ha a provinciákat és a szövetségeseket jogszerűen és hűségesen (aequitate et fi de) megvédelmezték.” A nagy szónok szerint Rómát ekkoriban „inkább lehetett ... a földkerekség oltalmazójának, mint birodalomnak ne-vezni.” De fi gyeljük csak meg ezt a szép mondatot, és gondolkodjunk el egy kicsit az értelmén: „Népünk szö-vetségeseinek védelme során már valamennyi országot meghódította.”

Mifelénk, Kelet-Európában, egészen sajátos értel-mezési horizontjai tárulnak fel ennek a cicerói mon-datnak: itt még sokan emlékszünk arra, mit jelentett a „szövetségesek védelme” 1953-ban Berlinben, 1956-ban Budapesten, 1968-ban Prágában, vagy 1979-ben Afganisztánban...


38 39

KULTÚRA

5. Könyvek a máglyánVallási és politikai célú könyvégetések Rómában

Amióta emberek könyveket írnak, azóta égetik is őket − gyakran a szerzőkkel együtt, ahogyan erre Heinrich Heine sokszor idézett mondata is utal: „ott, ahol köny-veket égetnek, végül embereket is égetni fognak”. Ezt a szállóigévé vált mondást nem véletlenül írták fel a berlini Bebelplatz (a korábbi Opernplatz) emlékmű-vére, ahol egy a járdába illesztett plexiüvegen keresztül a föld alatt elhelyezett üres polcokra látni. Ez az üres könyvtársarok emlékeztet az 1933. május 10-én ezen a helyen megrendezett náci könyvégetésre, amelynek során 20 ezer kötetet − köztük Heine verseit is − hají-tott a lángok közé a fanatikus tömeg. A könyvek után pedig következtek az emberek... A Heine Almansor című drámájából (1823) idézett mondat egyébként eredetileg arra utalt, hogy a spanyol inkvizíció a re-conquista idején máglyára vetette a Korán példánya-it. Persze tudjuk, hogy a buzgó katolikus hitvédők nemcsak a Koránt égették el, hanem a Talmudot is, időnként azokkal a zsidókkal együtt, akik olvasták. Manapság viszont iszlám országokból hallani arról, hogy előszeretettel égetik el a keresztények Bibliáit, miután a zsidókat már régen kiűzték országaikból. Napnál világosabb, hogy a könyvégetés nem pusztán egy tárgy megsemmisítéséről szól. Szimbolikus érté-

kű cselekedet ez, amely az ellenség teljes, tökéletes és nyomtalan megsemmisítését, egyben a megmaradtak megfélemlítését szolgálja.

Róma köztársaságkori történetében „csak” vallá-si indíttatású könyvégetésekről hallunk. Ezeknek az akcióknak fő motiváló ereje az volt, hogy a betűknek mágikus rontó hatást tulajdonítottak. Időszámításunk előtt 213-ban M. Atilius városbíró (praetor urbanus) elrendelte, hogy mindenki szolgáltassa be a nála lévő jóskönyveket, imaformákat vagy áldozati előíráso-kat s bármilyen egyéb ilyenfajta írást. Hogy mi lett ezek sorsa, nem kétséges, minthogy i. e. 186-ban, az Itália-szerte elterjedt orgiasztikus Bacchus-kultusz felszámolásakor újra elrendelték, hogy „kutassák fel és égessék el a jóskönyveket, s tiltsanak meg minden, nem a római szokásokat követő áldozati előírást.” Öt évvel később Rómában felfedezték Numa Pompilius temetkezési helyét. A sírbolt felnyitásakor mindjárt két szarkofágot találtak: az egyikben a felirat szerint a király holttestének kellett volna nyugodnia (ám an-nak csak hűlt helye volt); a másikból két, egyenként hét-hét könyvet tartalmazó köteg került elő: „hét latin nyelvű könyv a főpapi jogokról szólt, a hét görög nyelvű a bölcseletnek az akkori korban fellelhető tanait fog-lalta össze.” (Később azt híresztelték, hogy a könyvek a görög misztikus Püthagorasz tanait tartalmazták, de ennek már Livius sem adott hitelt.) A döntés is-mét a városbíró kezében volt: s mivel Quintus Petilius megesküdött rá, hogy a könyvek romboló hatásúak lettek volna a római vallási hagyományokra, „a Comi-tiumon az oltárszolgák tüzet raktak, s a könyveket a nép szeme láttára elégették”. Rómában később is rendkívül érzékenyen reagáltak a hatóságok a mágia és a jós-


40 41

lás mindenféle formájára, s azt alapvetően állam- és társadalomellenes tevékenységnek tartották. A Pau-lus-féle joggyűjteményben (2–3. század) így szerepel a törvény: „senki sem birtokolhat mágiával foglalkozó könyveket, és bárkinél ilyet találnak, miután vagyonát elkobozták, és a könyveket nyilvánosan elégették, őt magát egy szigetre száműzik, az alacsonyabb rendűeket pedig kivégzik.” Hogy ez a törvény nem maradt csu-pán írott malaszt, bizonyítja egy császárlátogatással összefüggésben fennmaradt egyiptomi papirusz (i. sz. 198/199) , amely a római helytartó rendeletét közli:

Mivel nagyon sok emberrel találkoztam, akik azt ál-lították magukról, hogy jóslás címén rászedték őket, tüstént elhatároztam − hogy ne származhasson ve-szély ezek tébolyultságából −, ezúttal nyíltan kije-lentem mindenkinek: tartózkodjék ettől a félrevezető kíváncsiságtól (periergia ). Ezért sem jóslatok által, vagyis állítólagosan az istenségtől származó iromá-nyok által, sem szobrok körülhurcolásával, vagy ha-sonló szemfényvesztésekkel nem engedtetik meg, hogy bárki azt állítsa: természetfeletti ismeretekkel rendel-kezik, vagy hogy akként adja ki magát, mint aki érti a jövő homályos titkait. (…) Ha bárkit rajtakapnak, hogy ezt a rendelkezést megszegi, biztos lehet abban, hogy a legfőbb büntetést szabják ki rá.

A könyvégetések Augustus idején is folytatódtak: a princeps i. e. 12-ben − mint pontifex maximus − két-ezer jóskönyvet (libri fatidici) égettetett el, ami az első tömeges könyvégetés volt Rómában. Ezzel egyidőben megjelentek a politikai indíttatású autodafék is. Az alexandriai görög történész, Timagenész, egy Augus-tusszal folytatott szóharcot követően saját maga vetet-

te tűzbe könyveit (a Gallok történetéről írt munkáját mindazonáltal Ammianus Marcellinus még idézte a 4. században). A szenátusi ellenzékhez tartozó, éles hangvétele miatt ellenfelei által Rabienusnak (Veszett) csúfolt, republikánus beállítottságú Titus Labienus, Caesar hívének, majd engesztelhetetlen ellenfelének, az i. e. 45-ben Mundánál elesett Titus Attius Labie-nusnak unokája volt. Amellett, hogy Augustus-ellenes éllel megírta a köztársaság utolsó éveinek történetét, Labienust korának egyik legjelentősebb szónokaként tartották számon. Történeti művét szenátusi határo-zat alapján nyilvánosan elégették, s e döntés hatályát visszamenőleg kiterjesztették korábbi szónoki beszé-deire is. A könyvekre kimondott halálos ítélet méltán lepte meg a kortársakat. Mint az idősebb Seneca írja: „új és szokatlan dolog volt ez, tudományos munkássá-gért ilyen büntetést elszenvedni.” (A hasonló ellenzéki magatartásáról közismert Cassius Severus meg is je-gyezte az eset kapcsán, hogy ezek után őt is élve kell elégetni, mint olyasvalakit, aki Labienus írásait könyv nélkül tudja.) A dologhoz hozzátartozik, hogy Labie-nust később Caligula rehabilitálta, és művei az első század végén az iskolai könyvtárakban is megtalálha-tók voltak.

Augustus hosszú ideig eltűrte az ellene szóló gúny-verseket és gyalázkodó röpiratokat, mert személye, nem pedig a principatus rendszere elleni támadásként értékelte. Mikor azonban egyes névtelen röpiratok szerzői már egyenesen lázadásra szólították fel a né-pet, a kormányzat rendeletet adott ki, amely Rómá-ban az aedilisek, Itáliában és a tartományokban pedig a helyi elöljárók kötelességévé tette, hogy nyilvánosan elégessék a császár, illetve a császári kormányzat ellen


42 43

irányuló pamfl eteket (i. sz. 12). Tiberius idején már különösen nehézzé és veszedelmessé vált az ellenzéki-ségnek akárcsak árnyalatát mutató művek megjelen-tetése. Mamercus Aemilius Scaurus szónok és költő Atreus című tragédiájában olyan „áthallásos” szövegek szerepeltek, amiket a mindenütt jelenlévő feljelentők (delatores) felségsértésként értelmeztek. A tragédiát megsemmisítették, és erre a sorsra jutottak Scaurus szónoki beszédei is, melyeket szenátusi határozat alapján nyilvánosan elégettek. Cremutius Cordus tör-ténészt „egy új és akkor először hallott vád” alapján idézték a szenátus elé: évkönyveiben ugyanis a Cae-sar-gyilkos Brutust és Cassiust magasztalta. Cordus könyveit ugyan az aedilis elégette, de megmaradtak elrejtve és később kiadásra kerültek. Tacitus így kom-mentálta ezt a tényt: „mosolyognunk kell azok ostoba-ságán, akik úgy hiszik, pillanatnyi hatalmukkal kiolt-hatják az utánuk következő kor emlékezetét is.” A val-lási és politikai célú könyvégetések az egész császárkor időszakában tovább folytatódtak. Domitianus idején már a császárok belső ellenzékének puszta említése is főbenjáró vétségnek minősült: Th rasea Paetus (a Ne-ro-kori oppozíció egyik vezetője) és Helvidius Priscus (a Vespasianus által kivégeztetett sztoikus fi lozófus és államférfi ) magasztalásáért két szerzőt is kivégeztek, és egy erre kijelölt háromtagú bizottság a comitiumon és a forumon égette el műveiket. „Nyilván azt hitték, hogy az a tűz a római nép szavát, a szenátus szabadsá-gát, sőt még az emberi nem lelkiismeretét is elnémítja” − fűzte hozzá Tacitus a maga szarkasztikus modorá-ban.

GAZDASÁG

6. Money, money, moneyAz elveszett drachmától a kincsleletekig

Az ABBA együttes 1976-os világslágerében három-szor ismétlődő angol kifejezést aligha kell a világon bárkinek lefordítani, bár a leggyakrabban használt angol szavak 500-as listáján a money csak a 389. he-lyet érdemelte ki. Kevesen tudják viszont, hogy az an-gol money, a francia monnaie, a spanyol moneda, vagy a portugál moeda ugyanabból a moneta latin szóból ered, amely a vert pénzt, azaz a pénzérmét jelentette. Az első pénzeket Rómában a Iuno Moneta capitoliumi szentélyében működő pénzverdében állították elő, va-lószínűleg jelentéstapadással innen kapták az érmék a moneta nevet.

A római gazdaság a császárkor időszakában − vagy-is majd fél évezreden át − magasan monetizált volt, ami annyit jelent, hogy a vert pénz volt az a csereesz-köz, amelyet az árucikkek és szolgáltatások igénybe-vételekor használtak, lett légyen szó akár a legeldu-gottabb egyiptomi faluról vagy a Hadrianus-fal menti katonai őrhelyekről. Természetesen ehhez már nem volt elegendő a Iuno Moneta templomában működő pénzverde kapacitása, ezért a császárkor folyamán több mint hatszáz helyen működtek regionális pénz-verdék a Római Birodalomban. Ezekben a verdékben persze szigorúan megszabott keretek között lehetett


44 45

csak pénzeket előállítani, például az arany- és ezüst-pénzek kibocsátása mindvégig császári előjognak számított. A legértékesebb pénz a római aureus volt, amely Caesar korában mintegy 8 gramm nagy tisz-taságú aranyból készült. Egy aureus értéke huszonöt denariusnak felelt meg: ez utóbbi érme Augustus ko-rában 3,8 gramm ezüstöt tartalmazott. Egy denariust négy bronz sestertiusra (rövidítése: HS) lehetett felvál-tani, amely standard fi zetőeszköznek számított az an-tik Rómában. A 25–28 gramm súlyú ezüstérmék át-mérője 32–34 mm, vastagságuk átlagosan 4 mm volt.

Mivel az antik Rómában nem ismerték a papír-pénzt, a váltók használatáról pedig igen keveset tu-dunk, egyelőre el sem tudjuk igazán képzelni, hogyan oldották meg a készpénzfi zetéssel járó bonyodalma-kat. A Spartacus című fi lmben (rend. Stanley Kubrick, 1960) a Gracchus nevű római szenátor egy pénzes-zacskóban laza mozdulattal átnyújt 2 millió HS-t egy Batiatus nevű gladiátorkiképzőnek, hogy az utóbbi egy pazar viadalt rendezzen rajta. A Charles Laughton és Peter Ustinov által játszott jelenet elég mókás, ha belegondolunk, hogy i. e. 71-ben 2 millió darab pénz-érme − ezüstpénzre átváltva − 961 kilót, vagyis kö-zel egy tonnát nyomott volna! (Aranypénz ekkoriban még nem létezett.) Pedig ekkora, sőt ennél nagyobb összegek nemcsak a fi lmben, hanem a valóságban is közkézen forogtak. Cicero palatinusi házáért 3,5 mil-lió HS-t fi zetett ki, amihez 3,3 tonna ezüstpénzt kel-lett volna Róma utcáin végighurcolnia − és akkor még nem szóltunk az ennél is nagyobb összegekről: példá-ul C. Albanius 11,5 milliós földvásárlásáról. Megoldás lehetne, hogy a rómaiak is használtak nagyobb mére-tű, pénzhelyettesítő fémtömböket (bullion money), de

ilyet régészeti feltárások során még sehol sem találtak. Irodalmi forrásokból ugyan tudjuk, hogy ilyen ne-mesfém-tömbök voltak magántulajdonban, de ezeket készpénzfi zetésre mai tudomásunk szerint nem hasz-nálták, legfeljebb csak tezaurálásra.

Az a kérdés is jogosan merül fel, hogy vajon mi-lyen mennyiségű fémpénznek kellett forgalomban lennie ahhoz, hogy a 60–70 milliósra becsült birodal-mi lakosság szükségleteit kielégíthessék vele? Richard Duncan-Jones brit gazdaságtörténész becslése szerint az i. sz. 2. században egyidejűleg kb. 1012 milliárd HS értékű arany- és 6864 milliárd HS értékű ezüstpénz forgott a Római Birodalomban, amihez kb. 2 milli-árd HS értékű bronz- és rézpénz is járult. Bár ez az adat sokkal magasabb, mint Raymond W. Goldsmith becslése az Augustus-korra vonatkozólag (6-8 mil-liárd, vagyis 6-8000 tonna ezüst), de ez a mennyi-ség még mindig igen kevés a kora újkori Európával össze hasonlítva, különösen az amerikai arany és ezüst beáramlása után. Két dolgot biztosan állíthatunk: a római gazdaság sokkal monetizáltabb volt, mint a késő középkori Európáé, a pénz mozgása viszont sokkal lassúbb, mint az iparosodás előtti Európában. Össze hasonlításképpen: becslések szerint az 1–2. szá-zadi Rómában 20 000 tonna ezüst állt rendelkezésre pénzverés céljából − 1809-ben Nyugat-Európában ez a mennyiség 47 426 tonna volt. Ha ez a szám igaz, ak-kor az 1–2. században a Birodalom lakosságának egy főre jutó GDP arányos részesedése 350–400 HS volt, ami nem kevés. (Egy legionárius éves fi zetése 900 HS volt az i. sz. 1. században, de ennek egy részét termé-szetben kapta meg.)

A forgalomban lévő pénz hatalmas mennyiségéhez


46 47

képest meglehetősen kevés pénzt találnak a régészek az ásatásokon. A britanniai Corbridge erődjének fel-tárása során összesen 1387 pénzérme került elő az 1–2. századból, mindössze 2600 HS összértékben. Az ebben az időben itt állomásozó katonaság zsoldjának összértéke kb. 24 millió HS volt, vagyis a pénzforgalom során elvesztett, s ennek köszönhetően ránk maradt érmék kevesebb, mint egy század százalékot tettek ki. Silchesterben már 8870 darab pénzérmét gyűjtöttek össze a régészek, ami önmagában lenyűgöző adatnak tűnhet, de ha fi gyelembe vesszük, hogy a település 300 éven át fontos városi központ volt, ahol ráadásul a 19. század óta intenzív kutatás folyik, ez a mennyi-ség szánalmasan csekély. Az elveszett pénzek vizsgála-tából az is kiderült, hogy míg az első két évszázadban 1000 érmére jutott 1 elveszett, addig az i. sz. 260–273 között ez a szám felugrott 15-re. Kevin Greene szerint világos, hogy ez a pénz elértéktelenedésével függ ösz-sze − egyszerűen nem volt értelme az elgurult érmét megkeresni. Ezen a ponton kinek ne jutna eszébe az evangéliumi példázat: „Avagy ha valamely asszony-nak tíz drachmája van, és egy drachmát elveszt, nem gyújt-e gyertyát, és nem söpri-e ki a házat, és nem ke-resi-e gondosan, mígnem megtalálja?” A történész eh-hez csak egyet fűzhet hozzá: egy Jézus-korabeli ezüst drachmáért valóban megérte felsöpörni akár az egész házat, de egy Gallienus alatt vert Antoninianusért már lehajolni sem volt érdemes…

A régészek arra is találtak bizonyítékokat, hogy az emberek viszonylag sok pénzt tartottak otthonukban. Musarnában, ami egy dél-etruriai kisváros Viterbo közelében, 1987-ben egy jelentős kincslelet került elő. Egy i. e. 1. századi üzletben, egy korsóban elrejtve 994

ezüst denariust és 3976 bronz HS-t fedeztek fel a régé-szek. A denariusok ráadásul rendkívül jó állapotban voltak, szinte használatlanok. A „musarnai Harpagon” valószínűleg i. e. 120 és 80 között − vagyis évtizedeken keresztül − rakosgatta össze a kezén megfordult leg-jobb pénzeket. A vert pénzt tartalmazó kincsleletek (coin hoards) − amelyek közül egyedül Britanniában kb. 1200-at ismerünk − nemegyszer megdöbbentő mennyiségű készpénzt tartalmaznak. Az 1978-ban felfedezett Cunetio Hoard 54 951 darab pénzérmét tartalmazott, a 2010-es Frome Hoardban pedig 52 503 érme került elő. Az egyéb területeken talált kincsle-letek (pl. az 1929-ben a bulgáriai Marcianopolis/Reka Devnya településen talált 81 044 db denarius) mind ugyanarra mutatnak: a tezaurálásnak ez a formája igen jellemző volt az i. sz. 260-as években, különösen Valerianus és Gallienus uralkodása alatt. Ezek a csá-szárok soha addig nem látott mértékű donativumot

A 2010-ben talált Frome-i kincslelet (http://historyoft heancientworld.com)


48 49

fi zettek a hadseregnek [38. fejezet], és a lakosságot is adományokkal halmozták el. Ugyanakkor arról a tényről sem feledkezhetünk meg, hogy a római kor-mányzat nagymérvű pénzrontásba kezdett, az ezüst értéke majdnem nullára csökkent, az aranypénzek mérete és összetétele is rosszabbodott. A pénzrontás oka nemcsak a megnövekedett pénzkibocsátás, ha-nem a bányák csökkenő hozama is lehetett. Az antik bányászat kiváló szakértője, Claude Domerque sze-rint, amíg a korai principátus idején 173 helyen folyt nemesfém-kitermelés Hispania és Lusitania terüle-tén, addig ez a szám 21-re csökkent a 3–4. században. [7. fejezet]

KÖRNYEZET

7. Vigyázat, szmogveszély!A környezetszennyezés mértéke

az ókori Rómában

A levegő, víz és talaj szennyezettsége az emberiség egyik legégetőbb kérdésévé vált a 21. század elejére. Nem kell tudósnak lennünk ahhoz, hogy megálla-pítsuk: környezetünk egyre kevésbé bírja el azt a ter-helést, amit több mint 7 milliárd ember fenntartása jelent bolygónkon. Az emberi mulasztások követ-keztében bekövetkezett nagy környezeti katasztrófák rendre felkerülnek az újságok címlapjaira: 1976 Se-veso (dioxinmérgezés), 1984 Bhopal (metil-izocianát mérgezés), 1986 Csernobil (sugárszennyezés), 2000 Tisza folyó (ciánmérgezés), 1989 Exxon Valdez (olaj-szennyezés), 2010 Deepwater Horizon (olajszennye-zés), hogy csak a legismertebbeket említsük. A hosszú távú következmények és a lassan, de biztosan ható folyamatok már kevésbé számíthatnak a média fi gyel-mére. Egyetlen kivétel talán a „globális felmelegedés” témája, amelynek okairól, kiterjedéséről és hatásairól azonban még ma is komoly szakmai viták dúlnak.

De vajon mit tudunk a környezet szennyezettsé-géről a római korban? Először is: irodalmi forrásaink egyértelműsítik, hogy a nagyvárosok − elsősorban az egymillió lakosú Róma − levegője az elviselhetetlensé-gig szennyezett volt. Seneca írja egyik levelében: „Mi-


50 51

helyt kijutottam a város rossz levegőjéből, s a füstölgő konyhák szagából − ha ezek munkába állnak, ami dög-letes bűzt csak elnyeltek, porral vegyítve kiokádják −, nyomban éreztem, hogy közérzetem javul.” Könnyen elképzelhető, milyen fojtó levegő lehetett a rengeteg vendéglő, italkimérés és kisebb-nagyobb fürdő kö-zelében, amelyeket egytől-egyig fával fűtöttek; vagy milyen átható bűz terjenghetett a bőrcserző-, kelme-festő- és ruhatisztító műhelyek környékén, ahol ha-talmas kádakban használtak emberi vizeletet; vagy milyen elviselhetetlen porral és zajjal jártak az ipa-rosnegyedekben űzött különféle foglalatosságok: az ácsmunka, a kovácsolás vagy a kőfaragás. Lehet, hogy puszta véletlen, de az ókori Rómában előkerült egyet-len bebalzsamozott holttest, az úgynevezett Grotta Rossa-múmia is anthracosisban, vagyis szénporbelég-zés okozta tüdőbántalomban (bányásztüdő) szenvedett, jóllehet az elhunyt még igen fi atal volt.

A Római Birodalomban persze nem sok igazán nagyméretű város létezett, bár a fenti jelenségek − arányosan kisebb mértékben − mindenütt jelen vol-tak. Számos tartományban léteztek viszont kiterjedt területek − ma iparvidékeknek mondanánk őket −, ahol a fémbányászat és fémfeldolgozás következtében jelentős környezetszennyezés lépett fel. Irodalmi for-rások persze nemigen beszélnek erről, hiszen írók és költők nem sűrűn vetődtek ilyen tájakra, vagy ha igen, nem tartották őket méltónak a lejegyzésre. Az Augustus korában élt kappadokiai születésű Sztra-bón munkájában azonban olvashatunk egy utalást a hispaniai ezüstfeldolgozó üzemek környezeti hatá-sáról: „az ezüstolvasztó kemencéket magasra építik, hogy a rögökből a gőz a magasba szálljon, mert sűrű

és veszélyes.” Az ezüstszulfátok hevítése során felsza-baduló kénes füst valóban igen mérgező, nyilván en-nek hatásától akarták megóvni a munkásokat a magas kéményekkel. Az ezüstnél maradva: tudvalevő, hogy az ezüsttelérek mellett ólom és higany is elő szokott fordulni, az utóbbi a cinóber nevű kedvelt földfesték bányászatakor is gyakran került elő. A dél-spanyol-

országi Almadén körzetében szinte az összes előbb felsorolt ércet bányászták. A több évszázados − már jóval a rómaiak előtt megkezdett − érckitermelés kö-vetkeztében a Föld legerőteljesebben higanyszennye-zett területe található itt. Az itteni Rio Tinto (Vörös folyó) olyannyira savas és nehézfémekkel szennyezett, hogy az asztrobiológusok egyik kedvenc kutatási te-rületének számít: az életet csak bakteriális szinten fel-mutatni képes vízfolyás szerintük hasonlíthat a Mars

A Rio Tinto bányavidéke Dél-Spanyolországban (Panoramio)


52 53

felszíne alatt, vagy a Jupiter holdjának, az Európának felszínén található savas óceánokhoz. És ha már az ól-mot említettük: nem véletlenül merült fel ennek a ne-hézfémnek a neve a Római Birodalom bukását kivál-tó lehetséges okok között. [50. fejezet] Használati eszközök (tálak, főzőedények) mellett édesítőszerek, kozmetikumok, élelmiszertartósítók is nagy mennyi-ségben tartalmaztak ólmot, nem is szólva a vízve-zetékcsövekről, amelyek a házakban igen gyakran szintén ebből a fémből készültek. Bár abszolút nem kizárható, hogy a római (városi) lakosság egy része krónikus ólommérgezésben (plumbizmus, másné-ven szaturnizmus) szenvedett, azért erre az egy okra vissza vezetni az egész birodalom bukását meglehető-sen merész vállalkozás.

Sungming Hong és munkatársai 1990 és 1992 kö-zött a European Greenland Ice-Core Project (GRIP) program keretében Grönland közepén egy 3238 mé-teres csúcson végeztek fúrásokat, amelynek során ti-zennégy jégmagot hoztak a felszínre különböző mély-ségekből. A kutatók állítása szerint az 511 és 349,3 méteres mélységből felhozott mintában a 2360–1775 évvel ezelőtti időszak környezetszennyezési adatai őr-ződtek meg, ami megfelel a római köztársaságkor és a korai principátus időszakának (i. e. 348 és i. sz. 237). Hongéknak a Science magazinban közölt megállapí-tásai mély megdöbbenést okoztak az ókortörténészek körében: kiderült, hogy a római korban olyan mérté-kű volt a levegő ólomszennyezettsége, mint az 1700-as években, az első ipari forradalom idején. A tudósok ezt azzal magyarázták, hogy a római korban az ezüst- és ólombányák évi termelése elérte a 80 000 tonnát, amelynek 5%-a (4000 tonna) a feldolgozás után a leve-

gőbe jutott. A jelek azt mutatják, hogy a szennyezett-ség már nemcsak lokális, hanem globális méreteket öltött: az arktikus övezetben, a középső troposzférá-ban, 3000 méteres magasság felett is jelentkezett. Azó-ta ezeket a méréseket lényegében megerősítették az izlandi sós mocsarakból, a svéd tőzegmohalápokból, és a svájci Jura-hegység tengerszemeiből vett minták. Aligha kétséges, hogy a római kori ólomszennyezett-ségért nem a kipufogógázok, hanem a fémbányászat és fémfeldolgozás tehető elsősorban felelőssé.

Marsjáró robot kipróbálása a Rio Tinto környékén (European Space Agency)


54 55

TECHNIKA

8. A világ első analóg számítógépeAz antiküthérai szerkezet

Képzeljük el, hogy egy kellemes földközi-tengeri hajó-út során véletlenül a vízbe ejtünk egy csúcskategóriás laptopot, majd kétezer év múlva azt valaki kiha lássza, a jövő tudósai pedig fejüket vakargatva próbálják megállapítani a homokkal tömődött, csigákkal és al-gákkal benőtt maradványok alapján, hogyan is mű-ködhetett, és mi célt szolgált a szerkezet. Mutatis mu-tandis hasonló esemény történt 1900 húsvétja táján, amikor egy Eliasz Sztadiatosz nevű görög búvárhalász a kis égei-tengeri sziget, Antiküthéra környékén szi-vacsgyűjtés közben a tenger fenekén rábukkant egy ókori hajóroncsra. Azonnal értesítette a hatóságokat, és ezzel szerepe a történetben le is zárult. A kiérkező régészek megállapították, hogy egy szerencsétlenül járt kereskedőhajóról van szó, amely az i. e. 1. század elején süllyedt el. Azonnal megkezdték a műemlé-kek kiemelését: 1901 szeptemberéig számos szobrot, edényt és egyéb használati eszközt sikerült felszínre hozniuk, ám ekkor a mentés nehézségei és a megfelelő búvárfelszerelések hiánya miatt abbahagyták a mun-kát. A kiemelt leleteket katalogizálták, de azonosítá-sukkal nem igazán bíbelődtek, így sokáig az a négy darabra tört furcsa tárgy sem keltette fel fi gyelmüket,

ami a későbbiekben a század egyik legkülönösebb ré-gészeti felfedezésének bizonyult.

Csak két év múlva került a különös lelet a Küthéra szigetén született Valeriosz Sztaisz (1857–1923) ré-gész kezébe, aki óvatos munkával megtisztította azt, és csodálkozva fedezte föl, hogy a különös tárgyakban fogaskerekek tucatjai találhatók. Ez lázba hozta a tu-dományos világot, mivel némelyek az Ióannész Phi-loponusz (490–570) alexandriai tudós által leírt aszt-ronómiai eszközt vélték felfedezni benne. A háború alatt azonban az eszköz az athéni Nemzeti Múzeum raktárába került, ahol majd fél évszázadig porosodott. 1951-ben azután az angol–amerikai Derek de Solla Price (1922–1983) kezébe került a lelet, aki minden lehetséges vizsgálatot elvégzett rajta. Ő jött rá először, hogy tulajdonképpen egy csillagászati segédeszközt tart a kezében. Aztán a technika fejlődésével egyre többet lehetett megtudni erről a rejtélyes tárgyról, így például az 1970-es években röntgennel is átvilágítot-ták, így tudtak meg adatokat a belső szerkezetéről. Az 1990-es években Londonban lineáris tomográff al vizsgálták, ami rétegenként lézerrel tapogatta le a cél-tárgyat.

Vegyük most közelebbről szemügyre ezt a rejtélyes leletet! A műszeres vizsgálatok megmutatták, hogy a szerkezet 82 alkatrésze között 30 kézzel készített, bronz fogaskerék és tárcsa is volt, a legnagyobb 27 foggal rendelkezett. A szerkezeten görög csillagásza-ti feliratok találhatók, összességében több mint 2000 írásjel és szimbólum szerepel a műszeren. Ezek alap-ján jutottak a szakértők arra a következtetésre, hogy a világ legkorábbi számítógépére bukkantak, amelyet


56 57

csillagászati események előrejelzésére használtak. Ez a következtetés azért váltott ki megdöbbentést a tudós társadalomban, mert egészen a mechanikus órák 13. századi nyugat-európai megjelenéséig nincs nyoma ezt megközelítő technikai színvonalú mechanizmus-nak, de a szakértők szerint még ezek is csak kezdet-leges próbálkozásoknak tűnnek az antiküthérai szer-kezet összetettségéhez képest. Egyesek szerint a mű-szer mechanikája csak a 19. századi svájci órákéval összemérhető, csakhogy ezeknél sokkal többre képes. A 2005-ben alakult Antikythera Mechanism Research Project vezetője, Mike Edmunds szerint találmány el-képesztő precizitással dolgozott. Például a Hold ellip-szispályája miatt néha gyorsabban mozog az égbolton, de a szerkezet ezt is fi gyelembe vette a bolygómozgá-sok előrejelzésénél. Edmunds úgy véli, hogy a gép Hold mellett a Vénuszt és a Merkúrt is fi gyelte. Kol-légája, Michael Wright ennél is tovább ment, szerinte a Mars, a Jupiter és a Szaturnusz mozgását is követték a masinával.

A fogaskerekeket egy kar segítségével lehetett moz-gatni, ezek pedig óramutatókra emlékeztető karokat mozgattak az előlap felett. A jövőbeli vagy múltbéli dátumok beállításával a készülék pontosan megadta a Nap, a Hold és a korban ismert öt bolygó helyét az adott időpontban. A műszer órára pontosan képes volt meghatározni a fogyatkozások időpontját, ami lenyűgöző csillagászati és technológiai ismeretekről árulkodik. Egy 2010-ben megjelent tanulmány ezt azzal magyarázza, hogy a szerkezet a valósághűbb babiloni csillagászat számítási módjait használja ala-pul, nem pedig a görög csillagászati elveket. A mű-szer pontosságának szemléltetésére Andrew Carol, az Apple szoft vermérnöke megépítette a szerkezet me-chanikájának pontos másolatát legóból, és ezt hasz-nálva képes volt pontosan előre jelezni a 2024. április 8-án bekövetkező napfogyatkozást. (A YouTube-on is látható rövidfi lmjét két év alatt több mint kétmillióan látták.)

Az antiküthérai szerkezet eredetéről nem sokat

Az antiküthérai szerkezet pontos másolata (BBC)Az antiküthérai szerkezet LEGO másolata (http://www.3d-today.org)


58 59

tudunk, de Cicero egyik művében említést tesz egy hasonló műszerről, melyet állítólag a rhodoszi Po-szeidóniosz készített, és amely képes volt követni az égitestek mozgását. A kutatások 2008-ban újabb eredményeket hoztak, amelyekről a tudósok a Natu-re magazinban is beszámoltak. A tanulmány szerint a szicíliai Szürakuszaiban élő Arkhimédész lehetett a gépezet ötletgazdája. A szerkezetet vizsgáló tudós-csoport nagy felbontású képalkotó rendszerekkel és háromdimenziós röntgentomográff al világította át mechanizmust, és a korábbinál sokkal részletesebben megismerte a felépítését, alkatrészeit. A projekt veze-tője azt is közölte, hogy a szerkezet hátlapján látható

ábrák egy ókori naptár 12 hónapját és más időszámí-tási egységek korinthoszi eredetű nevét tartalmaz-zák, amelyek Arkhimédészig visszanyúló örökségre utalnak. A feliratokban szerepelnek az úgynevezett metonikus naptár egységeinek eddig nem ismert el-nevezései is, illetve egyes hivatkozások arra engednek következtetni, hogy az olimpiák dátumának kijelölé-sére is használhatták a szerkezetet. Az ókori olimpiai játékok, amelyekkel kezdetét vette az olimpiádnak ne-vezett négyéves ciklus, a nyári napfordulóhoz legkö-zelebb eső teliholdkor kezdődtek. Az olimpia kitűzése így csillagászati ismereteket követelt. Egy kutató pedig nemrégiben jelentette be, hogy egy másik, kevésbé is-mert ókori sporteseményre, a Dódóné közelében tar-tott Naa játékra is van utalás a feliratokon, ezért talán itt készülhetett a szerkezet, és esetleg idősebb, mint eddig gondolták: nem az időszámítás előtti első szá-zadban, hanem korábban alkották.

A görög–római mechanikai hagyomány nem tűnt el nyom nélkül: fogaskerekes naptárszerkezetek töre-dékei maradtak ránk az 5‒6. századi Bizánci Biroda-lom idejéből, egy iszlám forrás pedig − a 9. századi Leleményes szerkezetek ismeretének könyve (Kitāb fī ma‘rifat al-hiyāl al-handasiyya) − több mint száz össze-tett rendszerű készülékről számol be, melyek való-színűleg szintén görög eredetűek voltak. Nem kizárt, hogy ezek a technikai ismeretek eljutottak a későbbi Nyugat-Európába is, és ezek segítségével készültek el az első mechanikus órák, majd modernkori utódaik. A múlt előtti tisztelgés, no meg persze a kihívás ve-zérelte a svájci óragyártó cég, az Hublot mérnökeit is, akik elkészítették az antiküthérai szerkezet kar-óraméretű másolatát. Szerkezetük az idő jelzésén túl

Az Hublot svájci óragyártó cég karóraméretű másolata (http://craphound.com)


60 61

csillagászati előrejelzésekre is alkalmas. A munka még a profi knak is komoly nehézségeket okozott, számos olyan feladatot kellett megoldaniuk, amelyek a hagyo-mányos óraszerkezetek építésekor nem merülnek fel: ilyen például a fogaskerekek nem lineáris elrendezése, amelyre az elliptikus pályamozgások követéséhez van szükség. A nem mindennapi karórából négy darab készült, ezek különböző múzeumokban kaptak helyet. A világ első analóg számítógépe szakértői szerint még közel sem tárta fel minden titkát, de ami eddig kide-rült róla, már az is lenyűgöző és megdöbbentő képet fest az ókori világ technológiai ismereteinek fejlettsé-géről.

FÖLDRAJZ

9. „Nem lesz földünk csücske se Th ulé”Ismerhették-e Amerikát a rómaiak?

A kérdésre röviden válaszolva: elméletben igen. A gö-rögök és rómaiak számára a Föld, illetve az Oceanus nyugat–keleti irányú körbehajózása teoretikusan nem tűnhetett képtelenségnek, hiszen Arisztotelész óta tu-dományos evidenciának számított, hogy a Föld meg-közelítőleg gömb alakú, vagyis Héraklész oszlopaitól (a mai Gibraltári-szorostól) nyugati irányba hajózva egyszer csak el kell érniük a lakott világ (oikumené) keleti szélét. Eratoszthenész még azt is kiszámítot-ta, hogy a Rhodoszt átszelő szélességi körön hajóz-va Héraklész oszlopaitól 77 800 sztadiont, azaz kb. 12 800 kilométert kell megtenni az Atlanti-óceánon keresztül. Poszeidóniosz ezt a számot 70 000 stadi-onra módosította. A valóságban a Gibraltár és New York közötti távolság 6100 km az Atlanti-óceánon át; Amerika átszelése ugyanezen a délkörön kb. 4000 km; majd az innen Japánba történő áthajózás újabb 8700 km a Csendes-óceánon keresztül. A Gibraltár-tól Japánig (amelynek létezéséről az ókoriaknak még nem volt tudomásuk) tartó út tehát összesen 18 800 kilométert tett volna ki, csaknem pontosan 6000-rel többet, mint amivel Eratoszthenész számolt. Más kér-dés, hogy a korabeli hajókkal, navigációs eszközökkel, valamint élelmiszer és vízutánpótlás nélkül még egy


62 63

12 000 kilométeres hajóút megtétele is az abszolút le-hetetlen kategóriájába tartozott.

De vajon mindenki egyetértett-e a görög tudósok számításaival, illetve lehetett-e tudomásuk a Nagy Óceánban nyugaton fekvő hatalmas szárazföld létezé-séről, amely Európa és Ázsia között fekszik? Az első kérdésre nemmel válaszolhatunk. A Nero császár ne-velőjeként elhíresült sztoikus államférfi , fi lozófus, tör-ténész, természettudós és drámaíró, Lucius Annaeus Seneca egyik kevéssé ismert tudományos művének bevezetőjében azt írta: „Mekkora tehát [az a távolság], amely Hispania legszélső partjai és az indusok között fekszik? Néhány napnyi [hajóút] mindössze a távolság, ha a hajót kedvező szél hajtja.” Ugyancsak Seneca volt az, aki egyik tragédiájában is hitet tett amellett, hogy „évek elültén / kései kor jő, mikor Oceanus / oldva vilá-gunk láncait, óriás / szigetet tár fel, s új földöveket / fed fel Th étys, s nem lesz földünk / csücske se Th ulé.” Tud-juk, hogy mindkét szöveg megvolt Kolumbusz sevillai könyvtárában, és nagy hatással volt a felfedezőre. To-vábbra sem tudjuk azonban, hogy vajon milyen szá-mítás alapján mondta ezt Seneca? Megfi gyelhető, hogy az első idézetben még indusokról beszél (vagyis arról, hogy Európából nyugati irányba hajózva egyenesen Indiába lehet jutni), a másikban viszont egy „hatalmas föld” jövőbeni felfedezéséről ír (ingens pateat tellus, te-hát a latin eredetiben nincs szó szigetről).

Van azonban még egy ókori forrásunk, amely talán a negyedik kontinens létezéséről tudósít. Diodórosz, az i. e. 1. században élt szicíliai történetíró, Könyvtár (Bibliothéké) címen hagyott hátra egy töredékességé-ben is monumentális alkotást. A könyvet − talán épp hosszúsága miatt − nem nagyon kedvelték kortársai,

s csak a késő ókorban fedezték fel újra. A hihetetlenül sok történeti anyagot feldolgozó Diodórosz könyvében szerepel egy tudósítás egy az Atlanti-óceánban fekvő hatalmas szigetről, amit a föníciaiak fedeztek fel:

Libüával [Africa] szemben terül el egy említésre mél-tó nagyságú sziget, mégpedig úgy, hogy Libüától több napi hajózásra van nyugati irányban. Földje termé-keny, legnagyobb része hegyes, de nem csekély része felülmúlhatatlan szépségű síkság. Hajózható folyók szelik át keresztül-kasul, melyeket öntözésre hasz-nálnak, s a szigetnek számos parkja van, amelyekbe mindenfajta fát ültettek, továbbá rengeteg kert édes-vízű patakokkal; ezeken drága pénzen épített ma-gánvillák sorakoznak, és a kertekben mindenütt vi-rágágyások között épült lakomázóhelyek, melyekben a lakosok nyáron ütik el az időt, mivel a föld bőséggel ellátja őket mindazzal, ami az élvezethez és a luxus életmódhoz kell. A sziget hegyes részét nagy kiterje-désű, sűrű bozót fedi, de mindenféle gyümölcsfa is ta-lálható itt, továbbá − és ez csábítja a férfi akat igazán arra, hogy a hegyekben éljenek − lakályos völgyek és igen sok forrás. Egyszóval: ez a sziget gazdagon el van látva édesvízű forrásokkal, amelyek nemcsak élvezhe-tővé teszik azt azoknak, akik ott élnek, hanem ahhoz is hozzájárul, hogy testük erős és egészséges. Vadá-szatra is kitűnő lehetőség nyílik, mivel mindenféle fenevad és vadállat él itt, s a lakosoknak, mivel bősé-gesen nyílik is alkalmuk ennek a szórakozásnak gya-korlására ünnepeiken, semmi fényűző és különleges dologban nincs hiányuk. A tengerben, amely a sziget partjait mossa, igen sokféle halfaj található, mivel az óceán olyan, hogy mindenféle halban bővölködik egész kiterjedésében. A sziget éghajlata továbbá, ál-talánosságban szólva, olyan enyhe, hogy mindenféle fa bőven terem rajta, és más idénygyümölcsök az év


64 65

többi részében, olyannyira, mintha a sziget − kivéte-les termékenysége miatt − nem is emberek, hanem istenek lakóhelye volna.

A valóban kissé mesésnek ható szöveget eddig szin-te senki nem kommentálta érdemben. Annyi minde-nesetre világosan látszik, hogy − ha komolyan vesszük, hogy Diodórosz egy valóságosan létező helyet és nem egy mesevilágot ír le −, az nem illik sem Madeirára, sem a Kanári-, sem pedig az Azori-szigetekre.

Mindeddig azonban nem kerül elő hiteles régé-szeti bizonyíték a mediterrán birodalmak és a pre-kolumbián kultúrák közötti találkozásról. Hacsak az a terrakotta fej nem bizonyul annak, amit 1933-ban találták Tecaxic-Calixtlahuacában, Mexikóvárostól kb. 40 mérföldre északnyugatra. A sírt, amelynek mellékletében bukkantak rá a szoborfejre, a régészek 1476–1510 közé datálják, mivel a települést 1510-ben − tíz évvel a spanyol hódítás előtt − felhagyták. A meglepő leletet az Amerikanisták 34. Nemzetközi Konferenciáján (Bécs, 1960) elutasították, mint a pre-kolumbián Európa és Amerika közötti kapcsolatok lehetséges bizonyítékát. Néhány évvel ezelőtt azonban újra felelevenítették a vitát, mivel egyre több 15. szá-zadi mexikói sírban találtak olyan mellékleteket, ame-lyek az azték–olmék kultúra klasszikus időszakából (i. sz. 1–3. század) származtak. Ennek ellenére koránt-sem tekinthető bizonyítottnak, hogy a valóban római eredetű (Severus-korinak tartott) terrakotta fej nem a conquista utáni időszakban lett a föld alá rejtve.

POLITIKA

10. Mithridatész 9/11Terrortámadások,

amelyek örökre megváltoztatták Rómát

„A méregkirály” – mert így is nevezték Mithridatészt − a történelem egyik legkülönösebb uralkodója volt. Miután apját meggyilkolták, hét évet töltött a pusztá-ban remeteként. Élete egyik legfőbb céljának azt tekin-tette, hogy ellenállóvá tegye szervezetét minden mé-reggel szemben. Ezért állandóan különféle mérgeket adott be magának − persze nem halálos dózisban −, és feltalált egy univerzális ellenmérget is, amit kitűnő római orvos, Celsus antidotum Mithridaticum néven említ. (Az ilyesfajta szereket angolul mind a mai na-pig mithridate-nek hívják.) Mithridatész emellett kora híres poliglottja is volt: Plinius információi szerint huszonkét népet kormányzott, és mind a huszonkettő nyelvén tolmács nélkül tudott szót váltani az embe-rekkel.

Róma háborúiról szóló összefoglalásában Florus a következőket mondja a pontusi Mithridatészról: „Pürrhosz legyőzésére elég volt négy év, Hannibaléra tizennégy, ő azonban negyven éven át ellenállt nekünk, egészen addig, amíg három hatalmas hadjáratban térdre nem kényszerítette, meg nem semmisítette Sul-la szerencséje, Lucullus vitézsége és Pompeius katonai nagysága.” A Fekete-tenger déli partjáról szárma-


66 67

zó, részben perzsa, részben makedón görög ősökkel büszkélkedő VI. „Nagy” Mithridatész Eupatór Dio-nüszosz nem kisebb céllal lépett a történelem szín-padára, mint hogy visszaszerezze állítólagos őseinek birtokait: Nagy Sándor révén Kis-Ázsiát és Görögor-szágot, I. Dareiosz révén pedig a Keletet. Az egyetlen probléma az volt, hogy a fent nevezett területek közül az előbbiek addigra már egy másik szuperhatalom: Róma fennhatósága alatt álltak. Mithridatész azonban nem ment a szomszédba ötletekért, ha háborút akart kirobbantani. Egy titkos felhívást tett közzé Kis-Ázsia városaiban (volt belőlük vagy ötszáz), hogy minden polisz visszakapja függetlenségét, és végleg megsza-badul a „barbár uralomtól”, amelyik hajlandó lesz egy adott napon valamennyi ott tartózkodó római és/vagy itáliai polgárt halomra gyilkolni, rangra, korra, nem-re való tekintet nélkül. A felhívás nem talált süket

fülekre: i. e. 88 májusában Appianosz szerint 80 ezer rómait gyilkoltak le az ázsiai városokban. (A tanácsot állítólag a szképsziszi Métrodórosztól, egy görög fi lo-zófustól kapta, aki úgy látszik nem véletlenül viselte a „rómagyűlölő” [miszorómaiosz] melléknevet.)

„Az, aki egyetlen nap leforgása alatt egész Ázsiában, annyi városban egyetlen üzenettel, egyetlen írásos jel-adással a római polgárok felkoncolását s kínhalálát el-rendelte, nemcsak hogy bűnéhez méltó büntetést eddig nem szenvedett, de azóta már huszonhárom éve ural-kodik” − kiabálta indulatosan Cicero a szenátus előtt. És valóban: húsz évvel a „kis-ázsiai vecsernye” után, két vesztes háborún (i. e. 89–85; 83–81) túl Mithri-datésznak még mindig maradt annyi ereje, hogy i. e. 68 őszén a kalózokkal összefogva a Birodalom szíve ellen intézzen támadást. Egy „Pearl Harbour”-szerű rajtaütésben a kalózok felgyújtották az ostiai kikötőt, elsüllyesztették a consuli fl ottát, és elraboltak két pro-minens szenátort, testőreikkel és kíséretükkel együtt. Cicero mindezt így vágta a szenátus fejéhez: „tudjátok, hogy saját kikötőitek, mégpedig azok a kikötők, ame-lyek nektek az életet s levegőt jelentik, a kalózok birto-kában voltak? … Mit is panaszoljam az ostiai csapást, az államnak ezt a gyalázatos csapását, mikor csaknem szemetek előtt fogták el és süllyesztették el a kalózok azt a hajóhadat, melynek élén a római nép consula állt?”

Különösen fi gyelemreméltó, hogy ezek az esemé-nyek: Mithridatész és a kalózok támadása Róma ellen a 9/11-es Amerika elleni terrortámadás után kerültek a történészek érdeklődésének homlokterébe. Robert Harris ismert történelmiregény-író (egyebek mellett az Imperium című nálunk is méltán népszerű kötet szerzője) 2006-ban jelentetett meg egy cikket a Th e

VI. (Nagy) Mithridatész, a pontusi „méregkirály” (www.wildwinds.com)


68 69

New York Times hasábjain, melyben az incidensre utalva azt írta: „Ennek a látványos támadásnak a vég-rehajtói nem egy idegen hatalom zsoldjában álltak − egyetlen nemzet sem merte volna ilyen provokatív módon megtámadni Rómát. Ezek inkább a föld elé-gedetlenjei voltak: »Valamennyi nemzet tönkrement fi ai, egy kalózállam, különleges közösségi szellemmel« − írta a nagy 19. századi német történész, Th eo dor Mommsen. Mint az Al-Kaida, ezek a kalózok lazán szerveződtek, de aránytalanul nagy félelmet tudtak kelteni a polgárok körében, akik a támadásoktól vé-dettnek gondolták magukat. Megint Mommsent idéz-ve: »A latin földművesek, a via Appián utazók, a Baiae földi paradicsomában fürdőző úri közönség saját ma-gát és javait többé egy percre sem érezhette bizton-ságban«. Mit kellett tenni ebben a helyzetben? A ko-rábbi évszázadokban jól működő római alkotmány a fékek és ellensúlyok rendszerét alkalmazta annak érdekében, nehogy a hatalom egyetlen ember kezébe kerülhessen, aki zsarnoki uralmát rákényszeríti az ál-lamra. A „Római polgár vagyok!” kiáltás − írja Harris − a biztonság garanciája volt az egész világon. Az ostiai támadás után azonban eluralkodott a pánik, s a róma-iak úgy döntöttek: minden katonai és gazdasági hatal-mat egyetlen kézbe, Gnaeus Pompeiuséba tesznek le. A Gabinius-féle törvényjavaslat mellett maga Cicero is ágált a szenátusban − a fenti idézetek is ebből a be-szédből valók. 144 millió sestertius, 500 hajó, 120 000 fős gyalogság és 5000 fős lovasság − soha a római tör-ténelemben egyetlen hadvezér sem rendelkezett ek-kora haderő felett. Pompeius három hónap alatt kifüs-tölte a kalózokat; Mithridatész pedig, hogy elkerülje a szégyenletes fogságot, 63-ban önkezével vetett véget

az életének. Mi ebből a tanulság? Robert Harris arra fi gyelmeztette amerikai honfi társait, hogy Pompeius rendkívüli felhatalmazásával kezdődött a köztársaság bukása. Figyelemre méltó, hogy a szenátusban egyet-len ember szólalt fel a lex Gabinia ellen: a fi atal Iulius Caesar. Az a Caesar, aki kevesebb, mint egy évtized múltán ugyanezzel a módszerrel szerzi meg rendkí-vüli felhatalmazását Gallia felett, s amikor i. e. 49-ben hadseregével átlépi a Rubico-folyót, új időszámítás veszi kezdetét Rómában: a császárság korszaka.

Gnaeus Pompeius Magnus (www.rimskarisa.estranky.sk/img/original/13/h.-gnaeus-pompeius-magnus.jpg)


70 71

HADSEREG

11. Alexandria − Kína nyugati határán?Római legionáriusok a kínaiak zsoldjában

A római hadsereg történetének egyik legszomorúbb vereségét i. e. 53. június 23-án szenvedte el a parthu-soktól Carrhae (a Harrán néven ismert ókori keleti település, a mai törökországi Altınbaşak) városa mel-lett. A hadakat az állam megmentésére − ám valójá-ban saját hatalmuk kiépítésére − összeszövetkezett triumvirek egyike, Marcus Licinius Crassus vezette, akiről úgy hírlett, hogy Róma leggazdagabb embere. Crassus azonban pusztán vagyona révén nem lehe-tett első az egyenlők között: ehhez hadi sikerekre volt szükség. Hivataltársai: Pompeius és Caesar már a fél világot Róma uralma alá hajtották, most tehát − úgy érezte − eljött az ő ideje. Csakhogy Crassus rosszul mérte fel lehetőségeit. A parthusok ezúttal létszám-ban, korszerű fegyverzetben és harci szellemben is messze túltettek a rómaiakon − aminek következmé-nye a csúfos vereség lett Carrhae lapos, köves, vízte-len pusztájában. A csata egyik legkomolyabb erkölcsi veszteségét az jelentette, hogy a parthusok elragadták a legiók arany sasait (aquilae). Már Caesar is tervbe vette, hogy a vereség miatt bosszút áll rajtuk, és vissza-szerzi a hadijelvényeket, de ebben i. e. 44-ben bekö-vetkezett halála megakadályozta. Marcus Antonius i. e. 36-ban ugyan hadba indult a parthusok ellen, de

az ímmel-ámmal folytatott hadjárat kudarcba fulladt. Egy egész nemzedék diplomáciai erőfeszítéseire volt szükség ahhoz, hogy végül visszaszolgáltassák az elra-bolt sasokat, s mikor ez sikerült, az valóságos katonai győzelemmel ért fel Augustus számára. Ez az esemény i. e. 22 és 19 között, Augustus keleti tartózkodása ide-jén történt.

A carrhaei csatának azonban volt egy másik, Kí-nával összefüggő következménye is. Plinius szerint győzelmük után a parthusok tízezer római hadifog-lyot Margiana szatrapiába küldtek − amely Baktria részeként a mai Türkmenisztán területén található (Merv) −, hogy birodalmuk keleti határainak védel-mében vegyenek részt. Horatius egyik ódájában még azon is elmerengett, hogy vajon a parthusok között le-telepedett római katonák sorsa hogyan alakult: „Cras-sus vitézlő népe miként silány / férj élt a barbár hitvesek oldalán.” A kínai Han-dinasztia később elfoglalta ezt a területet. Kínai krónikák említést tesznek „halsze-rű alakzatba” rendeződő harcosok fogságba ejtéséről, akik több mint százan egy tábor kapuja előtt gyakorla-toztak. Érdekes a tábor leírása is: „a fából készült falat kettős cölöpsánc vette körül; a katonák a sáncok mö-gül lőttek a támadókra.” Ez vélhetően a római katonák bevett „teknős-alakzatára” és a legióstábor felépítésére utalhat. A 20. század közepén azután felröppent a hír: Kína keleti részén még ma is élnek olyanok, akik ró-mai legionáriusok leszármazottjainak mondják ma-gukat.

Ezt az elméletet az 1950-es években népszerűsítette Homer Dubs, az Oxfordi Egyetem kínai történelem-mel foglalkozó professzora. Dubs könyvének megjele-nése után 30 évvel egy ausztrál kalandor, David Harris


72 73

a könyv hatására elhatározta, hogy megkeresi ezt a ti-tokzatos várost. Kutatása sikerrel járt, és ebben nagy segítésére volt egy kínai szakértő, Güan Jüang is, aki az elmélet tudományos megerősítését szorgalmazta. Ők ketten azonosították a Kanszu tartományban fek-vő Zhelaizhai falut Li-csiennel. De szép számmal van-nak olyan kutatók is, akik szkeptikusak Dubs teóriájá-val kapcsolatban. Maurizio Bettini, a Sienai Egyetem tanára például „tündérmesének” nevezi az elméletet, mondván, hogy annak bizonyításához legalábbis ró-mai pénzérmékre vagy a legionáriusok által használt fegyverekre lenne szükség. „Tárgyi bizonyítékok nél-kül az elveszett római legio története csupán legenda” − nyilatkozta Bettini a sajtónak. És ne feledkezzünk meg azokról a szakértőkről sem, akik úgy vélik: a kí-nai település lakosai valójában a Közép-Ázsiát végig-portyázó hunok leszármazottai.

Mindenesetre a Góbi-sivatag szélén található Zhe-laizhai lakosai közül sokaknak kék vagy zöld a szeme, előreugró az orra, és a szőke haj sem számít ritkaság-nak, így óhatatlanul felvetődik a gyanú, hogy őseik kö-zött európaiak is voltak. A Kanszu tartománybeli Lan-csou (Lanzhou) Egyetem 2010-ben létrehozott Itáliai Tudományok Központja régészeti ásatásokat tervez a térségben, a Selyemút mentén, hogy feltárja a római legiósok által épített létesítményeket. „Reményeink szerint sikerül kiderítenünk, hogy a legendának valós alapja van, és a Római Birodalom és Kína közötti korai kapcsolatokra találunk bizonyítékokat” − hangsúlyoz-ta Jüan Hung-keng, a kutatóközpont vezetője. Koráb-ban genetikai kapcsolatokat próbáltak meg kimutatni: 2005-ben 100 embertől vett vérmintát, amiből kiderült, hogy Li-csien lakosságának 56%-a kaukázusi és/vagy

európai eredetű. Xie Xiaodong genetikus professzor azonban úgy gondolja, hogy ha vannak is a helyieknek római génjei, az nem feltétlenül igazolja az elveszett hadsereg legendáját. Szerinte ugyanis a Római Biroda-lom hatalmas területre terjedt ki, és sok katona akár zsoldosként is eljuthatott keletre.

A történet csattanója, hogy Li-csien neve kínaiul Alexandriának felel meg. A Han-birodalom i. sz. 5-ben elkészült kataszteri felmérésében 1587 település neve szerepel, de csak hárommal kapcsolatban em-lítik meg, hogy a városban idegenek laknak. Az első kettő Kucha és Wen-siu, a mai Turkesztán területén fekszik, a harmadik pedig a szóban forgó Li-csien. A kínai évkönyvek egyértelműen tanúsítják, hogy a Római Birodalom a Ta’tsin mellett a Li-csien nevet viselte a Han-korszakban. Addig is, amíg a régészeti ásatások bizonyítékokat tárnak fel Crassus elveszett hadserege és Li-csien kapcsolatáról, a helybeliek azon része, akik szőke hajjal és kék szemmel dicsekednek, valósággal meggazdagodtak a turisták növekvő roha-mától. A falu nevét a helyi önkormányzat 1999-ben visszaváltoztatta az ókori Li-csien-re. Az alig száz lel-

A korábban Zhelaizhai nevet viselő falut Li-csiennek nevezték át (Panoramio)


74 75

kes községben, ahol a lakók vályogházakban laknak, kecsketenyésztésből és répatermesztésből élnek, máris megnyitotta kapuit egy „Caesar” nevű kocsma, s úgy hírlik, egy kínai producer kész több millió dollárt be-fektetni a Kínában letelepedett római legionáriusok-ról szóló fi lm készítésébe.

KULTÚRA

12. MúzeumországA rómaiak és a görög kultúra

A rómaiakat ambivalens kapcsolat fűzte a görögök-höz. Aff éle „se veletek, se nélkületek” viszony volt ez, amelyben frusztráltság, irigység és lenézés olvadt össze a rokoni érzéssel és a kultúra iránti csodálattal. Róma egy olyan világban született meg, amelynek a görögök voltak a szülői és mesterei: a görög szót és betűt Hérak-lész oszlopaitól az Indus-folyóig ismerték, sőt a barbár nemzetek azon versenyeztek, hogyan tudnának minél közelebbi rokonságba kerülni a Homérosz és Hészi-odosz által megénekelt hérószokkal. Ebben a rómaiak sem voltak kivételek. Róma egyik első történetírója, Fabius Pictor is görögül szólalt meg a görög világnak. Művéből sajnos csak néhány sor maradt fenn, de egy szerencsés lelet − a tauromenio ni (Taormina, Szicília) gümnaszeion i. e. 130 körül falra festett könyvtárjegy-zéke − elárulta, miről is szólt a műve: „Quintus Fabius, más néven Pictorinus, római, Gaius fi a, aki előadta Hé-raklész Itáliába érkezését, és Lanuviusnak, Aeneasnak és Ascanius szövetségesének visszatértét; sokkal később következett Romulus és Remus, és Róma alapítása Ro-mulustól, aki első király lett…” Pictor tehát egészen Hé-raklészig vezette vissza a római történelmet.

Bármily paradoxul hangzik: az i. e. 4–2. század Róma számára létfontosságú küzdelmeiben, vagyis


76 77

előbb Róma és Etruria, majd Róma és Karthágó hábo-rújában is a hellenizmustól már nagyrészt átformált civilizációk csaptak össze egymással. Természetesen a görög hatás nem mindenütt hatolt egyformán mély-re. Rómában − de feltehetően ugyanúgy Karthágóban is − az i. e. 2. században még erőteljesen hatott a hel-lén kultúrával szembeni ellenérzés. A rómaiak nem szerették a görög táncot, a zenét, és kifejezetten undo-rodtak a mezítelen testedzéstől (gümnasztiké). A ró-mai arisztokrácia görögellenes szárnyának vezetője az idősebb Cato volt, aki a görög nyelv, szokások, mű-vészetek és tudományok elterjedését a hagyományos római értékrend aláaknázásának tartotta. Fiához írt didaktikus művében még egy sajátos összeesküvés-el-mélettel is előállt, mely szerint a görögök „összeesküd-tek, hogy valamennyi barbárt megölik orvosi tudomá-nyukkal, de ezt fi zetség ellenében teszik, hogy nagyobb hitelük legyen és könnyen elintézzenek bennünket. Min-ket is barbárokként emlegetnek, s ráadásul Opicinek ti-tulálnak [jelentéktelen oszk népcsoport Campaniában]. Megtiltom, hogy bármi közöd is legyen az orvosokhoz.” Néhány esetben a szenátus hivatalos intézkedéseket is hozott a görög szokások elterjedésének megakadá-lyozására: i. e. 168-ban egész Itáliában korlátozta az orgiasztikus Dionüszosz-kultuszt; a római állam nem kért többé jóslatot Delphoiból, noha Apollón szent városa továbbra is annak védelmét élvezte; és i. e. 154-ben lerombolták az első épülő kőszínházat. A Rómá-ban tartózkodó görög értelmiségiek ellen is szenátusi határozatok születtek: i. e. 173-ban két epikureistát távolítottak el; majd i. e. 161-ben újabb fi lozófusokat és szónokokat utasítottak ki a Városból.

A kezdeti ellenállás után azonban Róma is megad ta

magát, s a latin közmondás szerint Cato végül öreg-korában „maga is megtanult görögül”. Róma helle-nizálódását örvendetes tényként említette Horatius klasszikussá vált soraiban: „Durva legyőzőjén győzött a levert Görögország / s pór népét Latiumnak művé-szetre kapatta.” Szinte szó szerint ugyanezt mondja a vele kortárs Livius is, de negatív értelemben: „minél biztosabbá és örvendetesebbé válik napról napra az ál-lam helyzete, minél jobban gyarapodik birodalmunk − hiszen már átkeltünk Görögországba és Asiába, ame-lyek bőségesen kínálják az élvezetekre csábító alkalma-kat, sőt rátettük kezünket királyaik kincsére is −, annál jobban rettegek, hogy nem mi hódítottuk meg ezeket, hanem inkább ezek minket.” A görög művészetekkel együtt a nyelv használata is hamar elterjedt a római-ak között. Postumius i. e. 281-ben Tarentumban még nevetségessé vált görög beszéde miatt; Sempronius Gracchus i. e. 160-ban tett keleti körútján már a görög dialektusokat is jól beszélte. A szenátus ugyan formá-lisan elvárta a görög küldöttségektől, hogy latin tol-máccsal szólaljanak fel, de határozatait görög nyelven is írásba foglalta. Az i. e. 2. században a művelt rómait úgy nevezték: „mindkét nyelvben jártas” (utriusque linguae peritus), vagyis egyaránt beszéli a latint és a görögöt. A görög szokások és a tárgyi kultúra is hó-dításba kezdett: az i. e. 2. századtól kerültek Rómába a luxusiparcikkek (pl. intarziás bútorok, korinthoszi bronzból készült vázák stb.), a zenészlányok, sőt a fő-zést is ekkortól kezdték művészetként számon tartani. A nők is nagyobb önállóságra tettek szert, elkezdtek igényesebben öltözködni, s az előkelőbbek már „mú-zsai nevelésben” is részesültek. A számos görög titkár, szakács, fodrász, orvos mellett a paedagogusok is ke-


78 79

resettek voltak. A módosabb házakban a nyitott belső udvart oszlopsorral (peristylium) övezték, amelyben szobrokat, képeket helyeztek el. Az itáliai építészet-ben megjelent a görög márvány, amelyet a Megállító Iuppiter római templomában alkalmaztak először. Szintén görög hatásra egyre több basilica, nyilvános csarnok épült. Kőszínház építését viszont sokáig nem engedélyezték, Plautus darabjait például még a Magna Mater-templom előtt fából ácsolt alkalmi színpadon mutatták be.

Miután a rómaiak katonailag is meghódították Gö-rögországot (i. e. 168/146), és bekebelezték Kis-Ázsi-át (i. e. 133), a római vezetőkhöz dörgölőző, elvtelen hízelgésre és árulásra egyaránt hajlamos, valódi har-ci erényeket már nem csillogtató görög arisztokrácia egyre inkább megvetést váltott ki Rómában. Ekkor terjedt el a görögök lekicsinylő „görögöcske” (Graecu-lus) elnevezése. Görögország új urainak persze nem állt érdekében, hogy Hellasz visszanyerje régi fényét. Sőt, a római uralom alatt a már addig is mutatko-zó hanyatlási tendenciák még jobban kiteljesedtek: „Egész Görögországban mindenütt alacsony a szüle-tések száma, kevés az ember, minek folytán a városok elnéptelenedtek, és a föld nem hoz termést, bár minket nem látogatott meg sok háború vagy dögvész” − írta Megalopolisz szülötte, Polübiosz. Két és fél évszázad múltán Pauszaniasz még mindig lehangoló képet fes-tett a városok pusztulásáról: „Khairóneiától húsz sta-dionra van egy phókiszi város, Panopeiosz, ha ugyan egyáltalán városnak nevezhetjük, hiszen nincsenek benne sem hivatali épületek, sem gümnaszeion, sem színház, sem víztartály, ahol a vizet összegyűjthetnék, hanem lakói a hegyi patak mentén, félig földbe süllyesz-

tett kunyhókban, nem is annyira házakban, mint hegyi viskókban élnek.”

Ennek ellenére még a császárkori római értelmiség szeme is valósággal könnybe lábadt Hellasz nevének puszta említésekor. Az ifj abb Plinius így írt egyik ba-rátjának, akit történetesen éppen ebbe a tartományba neveztek ki helytartóul: „Gondold meg, hogy Achaia provinciába küldenek, az igazi, hamisítatlan Görögor-szágba, amelyről tudjuk, hogy ott fedezték fel a művelt-séget, a tudományt, sőt a földművelést is. S azért kül-denek oda, hogy rendezd a szabad városok helyzetét. Azaz: olyan emberekhez küldenek, akik a szó igazi ér-telmében emberek, szabadok, a legteljesebb mértékben szabadok, s ezt a természettől nyert jogukat erényük-kel, szolgálatokkal, barátságukkal, s végül szövetségkö-tésekkel s vallásukkal érdemelték ki.” Athén, Delphoi, Marathón, Olümpia, Spárta azonban ekkor már nem többek merő turistalátványosságnál. Porlepte múze-umok, unalmas szoborparkok, melyeknek kövei közt ágrólszakadt helyi idegenvezetők kalauzolják az ámul-dozó gazdag rómaiakat. Az úgynevezett „második szofi sztika” idején valóban rendkívül népszerűvé vált a vallási és kulturális célú turizmus, amelynek egyik legfőbb célpontja Görögország volt. [1. fejezet]


80 81

TÁRSADALOM

13. Mi rejlik a névben?A leghosszabb nevű római polgár

Az arisztokrácia minden korban szerette magát ne-vével is elkülöníteni a társadalom alsóbb rétegeitől. A francia és amerikai forradalom hősének, La Fayette márkinak (1757–1834) teljes neve például így hang-zott: Marie-Joseph Paul Yves Roche Gilbert du Motier Marquis de La Fayette; de hogy közelebbi példát mondjunk, a plágiumbotrány miatt lemondani kény-szerült volt német védelmi miniszter (2009–2011) a jól hangzó Karl Th eodor Maria Nikolaus Johann Jacob Philipp Franz Joseph Sylvester Freiherr von und zu Guttenberg nevet kapta a keresztségben. A világ jelenlegi leghosszabb nemesi nevével egyébként Alba 18. hercegnője: María del Rosario Cayetana Paloma Alfonsa Victoria Eugenia Fernanda Teresa Francisca de Paula Lourdes Antonia Josefa Fausta Rita Castor Dorotea Santa Esperanza Fitz-James Stuart Silva Falcó y Gurtubay büszkélkedhet − a felsorolásból az egyszerűség kedvéért most elhagytuk több mint öt-ven titulusát.

A rómaiak eredetileg csak egyelemű nevet viseltek. Róma alapítóját nemes egyszerűséggel csak Romulus-nak hívták, általa meggyilkolt ikertestvére pedig a Re-mus névre hallgatott. Később, a szomszédos szabinok-kal történt összeolvadás (vagyis a nevezetes „nőrab-

lás”) után a rómaiak áttértek a kettős névhasználatra. Az előnév (praenomen) mögött állt a nemzetségnév (nomen gentile, vagy gentilicium). A hármas nevezék-tan, amelyben az előbb említett két nevet egy ragad-ványnévvel (cognomen) is kiegészítették, a 2. század végétől kezdve vált megszokottá. A „három név” (tria nomina) használatában szigorú családi szokások ér-vényesültek: a híres szónok és államférfi Marcus Tul-lius Cicero négy elődjét is ugyanezen a néven hívták, testvérétől (Quintus) és nagybátyjától (Lucius) pedig csak az előnév különböztette meg. A család nőtagjai ekkor még egyáltalán nem befolyásolták a névadást. Természetesen a „nagy” Cicero elsőszülött fi át is Mar-cus Tullius Cicerónak nevezték. Ezen a szokáson csak a különleges ragadványnevek (agnomina) bevezetésé-vel lehetett némileg változtatni: ilyennek minősültek az „erényes cselekedetekre” (ex virtute) utaló névki-egészítők: pl. „africai” (Africanus), „krétai” (Creti-cus), „kegyes” (pius), „nagy” (Magnus), „legnagyobb” (maximus) stb. A vérbeli római neveknek azonban még két kiegészítő elemét is ismerjük: az apai és a tri-busnevet. Ezeket azonban a hétköznapi használatban nem tüntették fel. Pannonia helytartóját a történetíró Tacitus egyszerűen Palpellius Histernek nevezi, pedig teljes neve, amely egy Pulában fennmaradt feliraton szerepel: Sextus Palpellius Publi fi lius Velina tribu His-ter volt. Sajnos, töredékességük miatt néha a feliratok sem segítenek: az evangéliumokban csak Pontius Pi-latus néven szereplő júdeai helytartó teljes neve az 1961-ben Caesarában talált feliratról sem derül ki; az említett történetíró, Cornelius Tacitus előneve is kérdéses még, mert a kis-ázsiai Mylasában előkerült görög felirat éppen itt töredékes; ezen kívül a Severus-


82 83

kori jogtudós és államférfi , Domitius Ulpianus tisz-teletére szülővárosában emelt feliraton sem szerepelt annak előneve.

A névadási szokásokat természetesen a társadalmi változások is nagyban befolyásolták. A köztársaság ko-rának végétől egyre növekvő számban szabadultak fel rabszolgák, akik közül legtöbben római polgárjogot is nyertek. Fontos tudunk, hogy a polgárjog-adományo-zással a háromelemű római név felvétele is kötelezően együtt járt! A névadás oly módon ment végbe, hogy a felszabadított felvette egykori gazdájának praenome-nét és nomenét, saját korábbi nevét pedig cognomen-ként hozzácsapta ahhoz. Vegyünk erre is két példát: Cicero egykori rabszolgáját egyelemű görög névvel Cratippusnak hívták, így felszabadítása után a Mar-cus Tullius Cratippus nevet kapta. A 66-ban kirobbant zsidó felkelés galileai erőinek parancsnokát Jószéfnek hívták. Az ugyancsak egyelemű zsidó nevet − miután 70-ben Róma új urai, a Flaviusok felszabadították − a Flavius Iosephus-ra cserélte, feltehetően a Titus elő-névvel kiegészítve. (Ezért fontos, hogy a történetíró Josephus − mert hiszen róla van szó − teljes neve nem a magyar átírásban megszokott Iosephus Flavius, ha-nem Flavius Iosephus volt.)

Iuvenalis, aki a 2. század első évtizedeiben írta maró szatíráit a római élet visszásságairól, gúnyoló-dik is a „gyüttment” idegenekkel és rabszolgaszár-mazékokkal kapcsolatban, akik hiába viselnek három nevet, messziről érződik rajtuk, hogy nem rómaiak. A római polgárság „felhígítása” ellen az arisztokrácia újfajta névadási szokásokkal védekezett. Egyrészt ar-chaikus praenomeneket emeltek ki a feledés homályá-ból (pl. Faustus vagy Iullus), másrészt a cognomeneket

helyezték első helyre (pl. Paullus Fabius Maximus, Cossus Cornelius Lentulus stb.), ezzel kikövezve az utat Augustusnak, aki szokatlan módon az imperator tisztségnevet vette fel praenomenként. (Gondoljunk bele: hogy hangzanék, ha valakinek egy megszokott keresztnév helyett a „Hadvezér” vagy „Parancsnok” szó szerepelne a nevében?) Ez azonban sohasem vált gyakorlattá, csak egy szűk körű elit kísérlete, illetve a császári család privilégiuma maradt. A másik mód-szer a nevek mértéktelen halmozása lett, csakúgy, mint a bevezetőben említett spanyol, francia és né-met arisztokrácia köreiben. Ennek a soknevűségnek nem volt határa: a rekordot a 169. év consula, Quin-tus Pompeius Senecio Roscius Murena Coelius Sextus Iulius Frontinus Silius Decianus Caius Iulius Eurycles Herculaneus Lucius Vibullius Pius Augustanus Alpinus Bellicius Sollers Iulius Aper Ducenius Proculus Rutilia-nus Rufi nus Silius Valens Valerius Niger Claudius Fus-cus Saxa Amyntianus Sosius Priscus tartja, összesen harmincnyolc névelemmel. A különlegesen hosszú név − amely természetesen feliratos formában maradt ránk − három generációnyi vérségi köteléket és társa-dalmi kapcsolatot foglal össze. (A consul végső soron Pompeiustól származott.) Mondanunk sem kell talán: e hosszú -hosszú nevek a senator urak „kékvérűségét” voltak hivatva igazolni egy olyan korban, amikor a sze-nátus tényleges hatalma majdnem nullára csökkent.


84 85

VALLÁS

14. Július, augusztus, tibériusz, líviusz…A császárkultusz eredete és néhány vonása

„Áraszd szét a hazán, jó vezetőnk, a fényt! Hisz, míg ránkmosolyog, mint sugaras tavasz,fénylő arcod, a perc szebb s gyönyörűbb a nap,

s tündöklőbbek a hajnalok.”

„Csak őt dicséri most a vers is, dicséri mesterét a mű.A semmiből formált világot és eget, nagy lélekzetűköltőknek tárgyat, dalra hangot, erőt a hangra ő adott −legelső a költők sorában, köztük is legnagyobb.”

Nem irodalom-szakértők aligha tudják megállapítani, hogy a fenti versszakok közül melyiket írta Horatius, és melyiket Benjámin László. Azt azonban első olva-sásra bárki észreveheti, az i. e. 13-ban és az 1952-ben íródott művek közös jellemzője egy személy (a „jó ve-zető”) emberi mérték feletti felmagasztalása. Az idé-zett költemények két főhősét úgy hívták: Imperator Caesar Augustus, illetve Rákosi Mátyás.

A római vallástól és társadalmi szokásoktól erede-tileg idegen volt az élő személyek isteni vagy félisteni tekintéllyel történő felruházása. A köztársaságkor vé-gén azonban − görög hatásra − a római arisztokrácia köreiben is kezdte felütni fejét az „isteni származás-tudat”: Karthágó legyőzője, Scipio Africanus magától Iuppiter főistentől; Julius Caesar pedig Venus istennő-

től származtatta családját. Görögország bekebelezése után − az i. e. 2. század közepétől − egyre több római arisztokrata került kapcsolatba a hellén kultúrával. A hadi sikereikre büszke, önhitt római tábornokok és a szenátus által kinevezett helytartók örömmel vették, ha egy-egy görög polisz − természetesen kiváltságok és bizonyos előnyök fejében − isteni címeket adomá-nyozott nekik. Iulius Caesar apoteózisa is itt kezdődött el. Először a kis-ázsiai görög városokban ábrázolták úgy, hogy fél lábával egy földgömbön áll, amely alatt a felírás azt hirdette: Hémitheosz, vagyis „Félisten”. Caesar i. e. 49 után Rómában is népszerűsítette ezt a szimbolikát. (A földgömb, mint Róma hatalmának jelképe már korábban is ismert volt, de kizárólag a ró-mai néppel összefüggésben ábrázolták.) Ugyancsak Görögországban nevezték Caesart „istennek, a lakott föld megváltójának” (szótér tész oikumenész), akinek diadalszekerét − a görög és perzsa királyok mintájá-ra − hat pár fehér ló húzta. A római történelemben ugyancsak páratlan aktusként Caesar felvette magára a „Szabadító” (Liberator) nevet. Közismert tény, hogy a mai napig használatos európai naptár alapjait is Cae-sar teremtette meg i. e. 44-ben. Legmegdöbbentőbb újítása az volt, hogy az addig Quintilisnek („ötödik”) nevezett hónapot saját nemzetségnevéről Iuliusra ke-resztelte át. Korábban a rómaiak csak számnevekkel (v. ö. September = hetedik, October = nyolcadik stb.), illetve istennevekkel (Ianuarius = Janus hava; Iunius = Juno hava stb.) hozták összefüggésbe hónapjaikat. Caesar módszerét Augustus is követte: i. e. 27-től az ő nevét viseli utolsó nyári hónapunk (az Augustus név jelentése: „Felséges”). A naptár-átalakítási őrületnek Tiberius szabott gátat, mikor visszautasította a hízel-


86 87

gő szenátus azon kérését, hogy a szeptember hónapot Tiberiusnak nevezzék, az októbert pedig − anyja, Livia után, aki Augustus második felesége volt − Liviusnak. Kis híja tehát, hogy nyári és őszi hónapjainkat ma nem így hívjuk: június, július, augusztus, tibériusz, líviusz…

Caesar meggyilkolásának napján, i. e. 44. március 15-én természeti csapások sújtották a földet. Napfo-gyatkozás, földrengések, viharok, árvizek jöttek, és hét éjszakán át egy üstököst lehetett látni az égbolton. Ez utóbbit egy római béljós, Vulcanius, rögvest azonosí-totta „a megistenült Caesar lelkével”, amely szerinte egy új korszak (saeculum), egy új aranykor eljövetelé-nek előhírnöke. [49. fejezet] Ez a fajta előjel-értelme-zés szintén teljesen új jelenségnek számított Rómában, mivel korábban az üstökösöket rossz omennek tartot-ták. Caesartól fogva a római állam első embereit halá-luk után isteni tiszteletben részesítették. Templomokat építettek tiszteletükre, ahová áldozópapokat neveztek ki. Az elhunyt császárok tiszteletére halotti játékokat rendeztek, a tömegek körében népszerű ingyenlako-mákkal és cirkuszi játékokkal. A „megistenült” csá-szárokhoz imakérésekkel is lehetett fordulni, amiknek teljesülte után áldozatokkal lehetett kinek-kinek leróni háláját. Caesart halála után Iuppiter Iulius néven tisz-telték, s áldozópapot (fl amen) neveztek ki szolgálatára, amely tisztséget először Marcus Antonius látott el. Az uralkodó halála a rómaiak képzeletében a „menny-bemenetellel” azonosult. Caesart a költők szerint ugyan olyan tüzes szekér ragadta el, mint a görög mi-tológiában Herkulest, a Bibliában pedig Illés prófétát.

A császárok képmásaikon keresztül a Birodalom legeldugottabb sarkában is jelen voltak. A 2. század

közepén Fronto írta egykori tanítványának, Marcus Aurelius nak: „Tudod, hogy minden pénzváltó bódéban, standokon, könyvárusoknál, ereszeken, csarnokokban, ablakokban, mindenütt és mindenhol ki vannak téve képmásaid a köznép elé, az igazat megvallva eléggé rosszul kifestve, silány és durva stílusban megformáz-va és kifaragva.” De a császárkultusz bevonult a ma-gánházakba is. Az uralkodók geniusának szobrocskáit a háziistenek szekrényeiben őrizték. Az állami ünne-peken − amelyek többnyire egybeestek a császár szü-letésnapjával, vagy karrierjének egy-egy nevezetesebb eseményével − tömjénnel és borral kellett előttük ál-dozni. A császár szobra előtt le kellett borulni, vagy meg kellett csókolni annak jobb kezét. Ez a hadsereg-ben szolgálók számára kötelező ünnepi aktusnak szá-mított. A hispániai Azalia egy kis szentélyében olyan fogadalmi Augustus-szobrocskát találtak, amely azt bizonyítja, hogy közbenjáróként is imádkoztak hozzá. A császárkor későbbi századaiban a római uralkodók a fáraókat és a hellenisztikus királyokat is megszégye-nítő szokásokat vettek fel. Suetonius, Tacitus és a His-toria Augusta császáréletrajzai bőven tartalmaznak ehhez adalékokat. Talán elég, ha most csak egyet em-lítünk: Caligula − megelégelve a róla készült szobrok silány színvonalát − többször is személyesen „szobro-zott” Róma főtemplomában: bíbor köntösbe burko-lózva beállt az istenszobrok közé, azt nézve, hogy ki milyen buzgalommal fejezi ki alattvalói hódolatát „az élő istenség” előtt…

A császárok kultuszának szinte valamennyi többis-tenhívő vallás helyet biztosított panteon jában, vagy legalábbis megengedte hívei számára a kultusz gya-korlását. A szigorúan monoteista zsidók és keresz-


88 89

tények azonban vallásuk alaptörvényeinek megsér-tése nélkül ezt nem tehették meg. A zsidók számára egyébként Caesar és Augustus is vallásszabadságot biztosított, ami azt is magában foglalta, hogy Temp-lomukban és zsinagógáikban nem kellett az uralkodó képmásait felállítaniuk. [18. fejezet] Mindez persze nem jelentette azt, hogy úgy a zsidók, mint a keresz-tények ne tisztelték volna az állam legfőbb vezetőjét. „Imádkozz az állam javáért, mert ha nem lenne az attól való félelem, az emberek élve falnák fel egymást” − vallotta Rabbi Hanina . Pál apostol szintén erre fi -gyelmeztette Timotheosz t: „tartassanak könyörgések, imádságok, esedezések, hálaadások minden emberért, királyokért és minden méltóságban levőkért, hogy csen-des és nyugalmas életet éljünk, teljes istenfélelemmel és tisztességgel.”

FÖLDRAJZ

15. A Gyöngysziget felfedezéseHogyan került Srí Lanka a római térképekre?

Augustus korától kezdve a Vörös-tenger igen élénk hajóforgalmat bonyolított le: az első század közepén évente százhúsz hajó fordult meg Indiában, hogy on-nan fűszereket és drágaköveket, vagy még távolabbról selymet szállítson Róma urainak, cserébe jó minősé-gű arany- és ezüstpénzekért, üvegért, korallért vagy teknőcpáncélért. A vállalkozók hatalmas pénzeket kereshettek egy-egy úton, de a 25%-os behozatali vá-mon az állam is nagyot kaszált. A Vörös-tengeri ki-kötővámokat − csakúgy mint bármely más vámot − bérbe is lehetett venni a kincstártól: ilyenkor a vám-bérlő vagy publicanus (amely név az Újszövetség óta igencsak rosszul cseng) egy összegben megfi zette a becsült évi vámtételt, majd ezt igyekezett busás ha-szonnal behajtani az érkező hajókon. Publius Annius Plocamus, a Vörös-tengeri vámok bérlője valószínű-leg éppen a Bereniké kikötőjében lévő irodájában hű-sölt, mikor megkapta a rossz hírt: egyik felszabadított rabszolgája, akinek kezére egy egész hajórakományt bízott, a karmaniai tengeren eltűnt. Plocamus − aki maga is rabszolgaivadék volt, amíg üzleteléseiből meg nem gazdagodott annyira, hogy megválthatta magát − bizonyára káromkodott egy nagyot, miközben el-vesztett pénzére gondolt, majd egy fertályóra múlva


90 91

túltette magát az egész ügyön. A naptárban Augus-tus uralkodásának 35. évét, a Iulius hónap Nonae-ja előtti harmadik napot írták (vagyis a Iulianus-naptár alexandriai változata szerint i. sz. 6. július 2-át), s Plo-camus kezét dörzsölve arra gondolt, hogy Koptoszból épp nemrég indult el Lüsza nevű szabadosa egy kara-vánnal, s tekintettel a keleti sivatagban dúló irtózatos nappali hőségre, most bizonyára egy árnyas barlang-ban húzza a lóbőrt. (Plocamus nem tévedett: Lüsza görög és latin nyelvű feliratát a Wadi Menih első víz-felvevő helyétől negyven kilométerre, egy barlangban találták meg 1936-ban.)

Mindeközben Plocamus névtelen szabadosa nem süllyedt el a rakománnyal, hanem a viharos mon-szunszéltől sodortatva India nyugati partja mentén az ismert világ szélei felé tartott. Rebesgették ugyan, hogy Nagy Sándor, mikor eljutott India határára, megpillantott egy szigetet, de a földrajztudósok nem tudtak megegyezni abban, hogy ez valóban sziget-e, s ha igen mekkora; vagy esetleg a déli félgömbről át-nyúló ismeretlen földrész északi csücske. Hányódása-inak tizenötödik napján Plocamus libertusa végre szá-razföldet ért: egy Hippurosz nevű kikötőbe jutott (ké-sőbb legalábbis így emlékezett a névre). Az arabokhoz hasonlóan öltözött, barna bőrű őslakosok kedvesen fogadták a római hajósokat, majd kézzel-lábbal mu-togatva megértették velük, hogy a király látni kívánja őket. Taprobane uralkodója − mert hogy így nevezték akkoriban a szigetet, amit később szanszkrit eredetű Ceylon (Oroszlánsziget), majd 1972-től a szingaléz Srí Lanka (Fénylő Ország) váltott fel − „kegyesen fo-gadta a libertinust, aki a következő hat hónap alatt megtanulta a nyelvet, így válaszolni tudott a kérdések-

re, és mesélt az ottaniaknak a rómaiakról és a császár-ról” − tudósított az eseményről pár évtizeddel később az idősebb Plinius. Ha lehet hinni a tudós enciklopé-distának, a bennszülött király leginkább azon csodál-kozott, hogy milyen igazságosak a római uralkodók: a Plocamus megbízottjánál lévő denariusok ugyanis mind azonos súlyúak voltak, pedig eltérő képmások szerepeltek rajtuk. Nosza, a király is összeállított egy négyfős küldöttséget, amelynek vezetőjét Rachiának hívták. Vitatott, hogy ez személy- vagy tisztségnevet jelent-e (a szanszkrit rádzsa szó királyt jelent, a szin-galéz ratthika pedig trónörököst), s elküldte a messzi Rómába. A taprobanéi küldöttség sikerrel célba ért, s így Annius Plocamus, az adóbérlő, nemcsak elve-szettnek hitt hajórakományát kapta vissza, hanem hír-nevet is szerzett magának. A sziget történetének páli nyelvű forrásaiban szerepel egy bizonyos Bhatikáb-haja nevű király, aki különböző termékeket küldött a Római Birodalomba, vörös korallért cserébe. (Ez egyébként az egyetlen forrás az ókori India irodalmá-ban, ahol a Római Birodalom neve: a Romanukharatt-ha szerepel.) A Római Birodalom és Taprobané között megindult a rendszeres kereskedelmi forgalom, hála Annius Plocamus felszabadított rabszolgájának, akit elsodort a vihar.


92 93

TÁRSADALOM

16. Beszélő szerszámokRabszolgatartás az ókori Rómában

Az ókorban valamennyi társadalom ismerte és al-kalmazta a rabszolgatartást, bár a tömegtermelésben nyilvánvalóan csak azok államok foglalkoztatták őket, amelyek terjeszkedésük során képesek voltak nagyobb számban idegen népeket leigázni és rabszolgává tenni. A történelem egyik tanulsága azonban az, hogy rab-szolgaság intézménye a modern birodalmak szükség-szerű velejárója is. Ezt éppúgy bizonyítja az Egyesült Államok, mint a sztálini Szovjetunió vagy a hitleri Németország története, ahol − eltérő mértékben és formában ugyan − komoly gazdasági szerepet játszott a rabszolga-munkaerőre alapozott termelés. Korunk kiépülőben lévő globális impériuma − még ha az óko-ritól teljesen eltérő társadalmi-ideológiai alapon is − szintén nem nélkülözi a rabszolgaság intézményét. A rabszolgaság modern formái ellen küzdő szerveze-tek akár 29 millióra is teszik a napjainkban de facto rabszolgaként dolgoztatott emberek számát.

Az 1980-as évek második felében élénk szakmai vita folyt a Római Birodalom területén élő rabszolgák számát illetően. Ramsay MacMullen feliratos forrá-sok híján számukat igen alacsonyra tette, s ez alapján még azt is megkérdőjelezte, egyáltalán beszélhetünk-e „rabszolgatartó társadalomról” − Ross Samson azon-

ban hamarosan rámutatott alapvető metodikai téve-désére: a rabszolga-feliratok hiánya egyszerűen arra vezethető vissza, hogy ezekben a szerencsétlen embe-reknek sem pénzük, sem lehetőségük nem volt ilye-nek állítására. Bár egyes kalkulációk szerint a Római Birodalom akár minden tizedik lakosa rabszolga-stá-tusú lehetett, a rabszolgaság intézményének jellegéről a számok önmagukban nem sokat mondanak. 1860-ban az észak-amerikai rabszolgatartó államokban a feketék lélekszáma csaknem a lakosság egyharmadát tette ki. Bár a hivatalos cenzusadatok szerint a fehérek mintegy háromnegyedének egyáltalán nem voltak rabszolgái, senki sem tagadhatja, hogy a déli államok rabszolgatartó társadalmak voltak. A rabszolgaság jel-legét nem létszám-adatok, hanem a rabszolgák tény-leges társadalmi helyzetének és gazdasági szerepének elemzése határozhatja meg. A marxista szemléletű oxfordi ókortudós, Moses I. Finley (1912–1986) jog-gal jegyezte meg, hogy „nem érdekes, hány rabszol-ganőt számol össze egy történész a bagdadi kalifátus háremeiben, mert ez semmit nem jelez azzal a ténnyel szembeállítva, hogy a mezőgazdasági és ipari termelés nagy részét szabad emberek végezték.”

A párhuzamok azonban néha megtévesztőek. Pél-dául az ókori római és a modern észak-amerikai rab-szolgatartás között több alapvető különbség is fenn-állt. Valljuk be, ha a „rabszolga” szót halljuk, sokunk emlékezetében mindmáig az Alex Haley (1921–1992) Gyökerek című regényéből készült minisorozat (1979) emlékképei merülnek fel: a gyapotföldeken vég nélkül robotoló négerek, akik mögött ott állnak fehér gazdá-ik, korbáccsal a kezükben. A fekete bőrszín és a rab-szolgaság kapcsolatáról így írt a kitűnő francia gon-


94 95

dolkodó Alexis de Tocqueville (1805–1859): „a mi korunkban a rabszolgaság absztrakt, mulandó ténye a lehető legvégzetesebben összefonódik a faji különb-ség fi zikai, maradandó tényével. A rabszolgaság emlé-ke megszégyenítő a fajra, a faj pedig fenntartja a rab-szolgaság emlékét. A néger tehát puszta létezésével átruházza valamennyi leszármazottjára gyalázatának látható bélyegét. A törvény a rabszolgaság intézmé-nyét eltörölheti, nyomait azonban egyedül Isten tün-tethetné el.” És itt az első nagy különbség! Bár fekete rabszolgák az ókori Rómában is voltak [34. fejezet], a rabszolgaság intézménye nem kötődött egyetlen rasszhoz vagy bőrszínhez. Elvileg az utcán bárki − akár egy jobb öltözetű férfi vagy nő is − lehetett rab-szolga. A rabszolga státuszúaknak elvileg semmilyen

megkülönböztető jelzést nem kellett viselniük, kivéve a láncravert és/vagy azonosító nyakörvvel ellátott me-zőgazdasági és bányamunkásokat, valamint az F betű-vel homlokukon megbélyegzett szökevényeket (a fu-gitivus = szökevény szó kezdőbetűje). Az okot Seneca tárja fel: „a szenátus egyszer határozatot hozott, hogy a rabszolgáknak a szabadoktól eltérő öltözéket kell vi-selniük. Azután maguk is rájöttek, hogy milyen vesze-delemmel járna, ha rabszolgáink elkezdenének minket számlálni.”

A rómaiak a rabszolgáknak alapvetően két fajtáját különböztették meg: a városi és a vidéki rabszolgákat (familia urbana, familia rustica). Az ókori Rómában valamennyi foglalkozásban egyaránt találkozhatunk szabad születésűekkel és rabszolgákkal. A házimun-kákban, oktatásban, hivatali teendőkben és kézmű-iparban foglalkoztatott familia urbana sorsa termé-szetesen jóval könnyebb volt, mint a földeken vagy bányákban dolgoztatott familia rusticáé. Az sem vé-letlen, hogy irodalmi és feliratos forrásaink is főként az előbbi réteghez kötődnek. Az ókori Rómában talán egyedül a bányászat számított par excellence rabszol-ga-foglalkozásnak, melyre a szabad lakosság legszegé-nyebb rétege is csak akkor vállalkozott, ha rabszolgák nem álltak rendelkezésre. Őszintén be kell azonban vallanunk, hogy fogalmunk sincs, mekkora lehetett akár egyik vagy másik rabszolgatípus aránya, vagy a rabszolgaság összlétszáma a szabadokéhoz képest. A római mezőgazdasági szakírók pontosan megha-tározták, hogy a munkaerő legésszerűbb kihasználá-sával pontosan hány rabszolgára van szükség a birto-kokon. Cato szerint egy 240 iugerum (60 ha) nagy-ságú, főként olajtermeléssel foglalkozó nagyüzemnek

Herculaneumban előkerült római rabszolga-kézbilincs(Flickr)


96 97

tizenhárom emberre van szüksége; a 100 iugerum (25 ha) nagyságú szőlőbirtok munkáit pedig tizenhat em-bernek kell ellátnia. Catóhoz hasonlóan Columella is alacsonyan állapította meg a rabszolga-munkaerő szükségletet: egy 200 iugerumnyi búzaföld megmű-veléséhez szerinte hat földmunkás és két ökörhajcsár elegendő. Ezek azonban pusztán elméleti számok. Az is kérdés, hogy analógiásan következtethetünk-e: például ha a 4 millió sestertius vagyonnal rendelkező lovagrendi Aemilia Pudentilla africai birtokán 400 rabszolga dolgozott, akkor mondhatjuk-e, hogy az ennél négyszerte vagyonosabb Plinius földjein dolgo-zó servi száma az ezret is meghaladta? Mindenesetre az ókorban említett legnagyobb rabszolga-létszám az i. e. 8-ban elhunyt C. Caecilius Isidorus nagybirtokos végrendeletében szerepel, aki 4116 rabszolgáról gon-doskodott.

Végül említsük meg azt is, hogy az ókorban nem létezett abolicionista mozgalom. Még a rabszolgafel-kelések célja sem az intézmény eltörlése volt, hanem az, hogy a hazájukból eladott vagy elhurcolt, sza-badságuktól megfosztott emberek valahogyan haza-juthassanak szülőföldjükre. Seneca sokat idézett 47. levele sem a rabszolgatartás, hanem a rabszolgákkal való kegyetlen bánásmód ellen szólalt fel: „Gondol-kodj rajta, légy szíves, hogy akit rabszolgádnak nevezel, ugyanabból a magból sarjadt, ugyanaz az ég borul rá, ő is csakúgy lélegzik, él, hal meg, mint te!” (Miközben Se-neca korának egyik legvagyonosabb arisztokrata föl-desura volt, akinek birtokain valószínűleg ezerszámra dolgoztak rabszolgák.) Senecáéhoz hasonló vélemé-nyen voltak a keresztények is, akik szintén nem szá-mítottak a modern értelemben vett abolicionizmus

előharcosainak. [29. fejezet] Számos idézettel lehet-ne alátámasztani, hogy Pál apostol nem biztatta a ke-reszténnyé lett rabszolgákat arra, hogy erőszakolják ki szabadságukat: „szolgai állapotban hívattattál el? Ne gondolj vele, sőt ha szabad lehetsz is, inkább élj az előbbivel”, illetve a keresztény rabszolgatartókat sehol sem kötelezte rabszolgáik felszabadítására, még akkor sem, ha történetesen ők is Krisztus hitét vallották („ti urak, ami igazságos és méltányos, a ti szolgáitoknak megadjátok”). Constantinus megkeresztelkedése után sincs jele annak, hogy a Birodalom akár csak lépésen-ként is fel akarta volna számolta a rabszolgatartást. Sőt, a keresztény Iustinianus a római jog valamennyi rabszolgákra vonatkozó törvényét kodifi kálta, amely nemcsak a keresztény Európában, hanem ezer évvel később Amerikában is jogalapot jelentett az intéz-mény fenntartására.


98 99

GAZDASÁG

17. Róma gyomraBevásárlóközpont Traianus forumán

„Mintha valami őrülten lüktető központi szerv osztotta volna szét az életet jelentő vért valamennyi érbe. Hatal-mas állkapcsok ropogása, az élelmiszerellátás minden zaja, a kerületi piacokra induló kereskedők hangos os-torpattogtatásától a salátás kosarukkal házaló szegény-asszonyok csoszogásáig.” Émile Zola Párizs gyomra (1874) című regényéből idéztünk egy részletet, amely jól mutatja, mit érzett a 19. század embere az első nagy párizsi bevásárlóközpont, az 1850-es években épült Les Halles láttán. A világ minden táján azóta létrejött gigantikus bevásárlóközpontok szinte a modern fo-gyasztói társadalom templomaivá váltak, amelyekben a materiális javak beszerzése mellett szórakozásra, sőt szellemi igények kielégítésére is lehetőség nyílik. A vi-lág legnagyobb bevásárlócentruma jelenleg a Dubai Mall, ahol 55 hektáron 1200 üzlet várja a vásárlókat a világ minden tájáról. A második helyezett a kínai South China Mall Dongguanban, ahol 50 futballpá-lyányi területen 2350 bolt található. Ehhez képest az Egyesült Államok csúcstartója, a bloomingtoni Mall of America valósággal eltörpül a maga 25 hektáron el-helyezkedő 522 üzletével.

A görög agorák és a római forumok a kereskede-lem mellett a közélet legfontosabb színtereiként is

szolgáltak. Az ősi forum Romanum szomszédságában, ahol Róma legjelentősebb szakrális és középületei álltak, a császárok fontosnak tartották, hogy nevüket újabb és újabb forumok építésével is megörökítsék a nép emlékezetében. Az i. e. 43 és i. sz. 113 között eltelt másfél évszázadban Augustus, Vespasianus, Nerva, és Traianus nevét őrizte meg egy-egy forum Róma központjában. Már a kortársak is úgy véleked-tek, hogy közülük a legszebb Traianus foruma volt, amelynek igazi különlegességét az adta, hogy a teret egy ötemeletes vásárcsarnok zárta le. A Traianus fő-építésze, a damaszkuszi Apollodórosz tervei szerint épült „Traianus-pláza” (mercatus Traiani) földszintjén boltozatos tabernák nyíltak, ahol gyümölcsöt és bort árusítottak. A csarnok oldalain két kisebb, félkupolá-val fedett aula állt, ami az emeleti ablakokon át kapott fényt. Ezeknek a termeknek a rendeltetése nem telje-sen világos, talán iskolák vagy előadótermek lehettek.

Róma első modern bevásárlóközpontja: a „Traianus-pláza” (A szerző felvétele)


100 101

A földszinti tabernák felett boltozattal fedett folyosó futott, amit egy sor íves ablak világított meg. Az erre a folyosóra nyíló tíz üzletben alapvető élelmiszereket: gabonát, bort, olajat, gyümölcsöt és halszószt kínál-tak a vásárlóknak. A második és harmadik emeleten luxuscikkeket és keleti fűszereket árultak. A harma-dik emelet dongaboltozatos tabernái a Via Biberati-cára, a borkimérések utcájára néztek. Innen meredek lépcső vezetett az épületegyüttes valamikori köz-pontjába, a „nagy csarnok”-nak nevezett piactérre, ahol rengeteg üzlet kapott helyet, melyekben szintén az alapvető élelmiszereket árusították. Ennek déli olda lán két emelet magasságában egy-egy sor szoba talál ható. Feltételezik, hogy ezek az adminisztráció irodáiként funkcionáltak, talán az állami gabona- és pénzadományok kiosztására, és ennek ügykezelésére szolgáltak. Az ötödik emeleten halpiac volt. Az édes és a sós tengeri vizet külön csatornák szállították az üzlethelyiségekbe.

A korabeli fogalmak szerint hatalmas, kb. 150 üz-lethelyiséget magába foglaló vásárcsarnok építésének aligha lett volna értelme, ha az üzletek polcait nem tudták volna árukkal megtölteni. (Bár tudjuk, hogy a Szovjetunióban is működött a moszkvai GUM áru-ház, amelyben 1200 üzlet kongott az ürességtől, de ezt még a cári időkben építették!) Traianus alatt valóban ereje teljében volt a római gazdaság. Amit Plinius írt a császárt dicsőítő beszédében, ezúttal aligha túlzás: „a mi apánk, akinek kezdeményezése, tervezése és lel-kiismeretes gondozása utakat épített, kikötőket nyitott meg, a szárazföldeket utakkal hálózta be, a tengert hozzáférhetővé tette a partvidék, a partvidéket a tenger számára, s az egymástól távol élő népek között olyan

kereskedelmi kapcsolatot teremtett, hogy ami valahol megtermett, úgy tűnik, mintha mindenütt honos len-ne.” A dákok elleni sikeres hadjáratok (i. sz. 101–102, 105–106), Arabia bekebelezése a Birodalomba (i. sz. 106), majd ezt követően a parthusok ellen vívott győztes háború (i. sz. 113–116) nemcsak új nemes-fémforrások felé nyitott utat, hanem a nagy haszonnal kecsegtető keleti kereskedelmet is egy időre stabili-zálta. Traianus idején nemcsak a legnagyobbra nőtt a Római Birodalom kiterjedése, hanem a belső béke és biztonság, párosulva a kormányzás kiszámítha-tóságával, gazdasági fellendülést hozott. A „legjobb császár” (optimus princeps) uralmának olyan tartós építészeti emlékei maradtak fenn, mint a róla elne-vezett római forum a híres Traianus-oszloppal, Ostia, Ancona és Centumcellae kikötője, az Arabia határán futó Via Nova Traiana, valamint a Duna-híd a Vaska-pu-szorosban. [42. fejezet]


102 103

VALLÁS

18. „Megengedem, hogy ősi szokásaik szerint éljenek…”

Zsidókérdés az antik Rómában?

Részletek Adolf Eichmann perének 13. ülésén készült jegyzőkönyvből. Helyszín: Jeruzsálem, Kerületi Bíró-ság. Időpont: 5721. ijjár hó 8. / 1961. április 24. Tárgy: Salo Wittmayer Baron történészprofesszor tanúként való meghallgatása.

Dr. Servatius: Professzor, ön végigkutatta a zsi-dó nép történetét az elmúlt 150 évre vonatkozóan. Utalt azokra az üldözésekre, amelyeknek a zsidó nép időről időre ki volt téve, és végül foglalkozott azzal a kérdéssel is, hogy mindezek a gonoszságok miért estek meg [a zsidókkal], ha ez alatt az idő alatt [a zsidók] jót cselekedtek. Tudná részletezni, pro-fesszor, mik az okai ennek a [zsidók elleni] negatív attitűdnek, ennek a harcnak a zsidó nép ellen?Baron tanú: Tisztelt Bíróság! Rengeteg elméletet gyártottak az antiszemitizmus eredetére és fejlődé-sére vonatkozóan. A legszembetűnőbb jellegzetes-ség rendszerint a zsidó vallás gyűlölete volt. A zsi-dók vallása különbözött más népekétől, és vagy azért gyűlölték őket, mert „hitetlenek”, vagy mert „eretnekek”, azt a népet, amely nem hitt abban, ami-ben az ország többsége hitt, akár keresztény, akár muszlim, vagy akármi más is volt. (…) Úgy fog-

lalnám össze, hogy ha volt is antiszemitizmus vagy zsidóellenesség szinte mindegyik elmúlt nemzedék körében, akár a görög világban, akár a perzsa vi-lágban − Eszter könyve szerint −, akár a középkori keresztény és muszlim világban, érdemes emlékez-nünk arra az egy alapvető tényre, hogy gyakorlatilag nem volt vérontásba torkolló erőszak, sem a per-zsák, sem a görögök alatt. A rómaiakkal voltak ki-sebb csetepaték − Philón idejében − Alexandriában. De egyáltalán nem voltak zavargások a muszlimok 1300 éves uralma alatt…Elnöklő bíró: Elnézést, professzor. Azt hiszem, a kérdés az volt: mik voltak az okai az antiszemitiz-musnak?Baron tanú: A válasz: a másság elutasítása ( dislike of the unlike). Voltak speciális körülmények is minden egyes országban. Ezek lehettek: gazdasági irigység, emberek, akik nem szerették a zsidó kon-kurenciát, akár a foglalkozások körében, akár az üzleti világban. Ehhez hasonlóan mindenféle más speciális okot is lehetne találni. De az alapvető kü-lönbség − és ezt szeretném hangsúlyozni − az volt, hogy a zsidók gyűlölete nem vezetett vérengzéshez és erőszakhoz, miközben itt [Németországban] ez a tragikus dolog megtörtént.

Dr. Robert Servatius (1894–1983) már a nürnbergi perben is a náci vezetők védőjeként szerepelt, s ugyan-ezt a feladatot kapta Adolf Eichmann jeruzsálemi perében is. A 13. ülésen − amelynek jegyzőkönyvéből fentebb hosszabban idéztünk − tanúként hallgatták ki Salo Wittmayer Baront (1895–1989), korának leg-jelentősebb zsidó történészét, a Columbia Egyetem professzorát. Servatius abban tévedett, hogy Baron nemcsak az elmúlt 150 év zsidó történetét, hanem


104 105

a kezdetektől fogva az egész zsidó történelmet fel-dolgozta Zsidó társadalom- és vallástörténet (A Social and Religious History of the Jews, 1925–1983) címen megjelent művének tizennyolc kötetében. A lengyel-országi Tarnówban született Baron egyébként maga is érintett volt a Holokausztban: a nácik szüleit és egy nővérét ölték meg, miközben szülővárosa zsidó lakos-ságát gyakorlatilag teljesen kiirtották.

atrocitásokkal, és pláne nem a nép totális megsem-misítésére tett kísérlettel, mint az a nácizmus idején történt. Erre a képletre különösen jó példát szolgáltat a rómaiak és a zsidókhoz való viszonyulása.

A rómaiak megörökölték görög tanítómestereiktől a hellenisztikus korban kialakult zsidóellenes szte-reotípiákat: a zsidók lusták (hiszen minden hetedik napon pihennek); a zsidók nem eszik meg a sertés-húst (pedig az milyen fi nom); a zsidók csak egy Istent tisztelnek (pedig milyen sok van belőlük); a zsidók templomaiban − ezen a jeruzsálemi Templom mellett nyilván a zsinagógákat értették − nincsenek képek és szobrok (holott minden vallás templomában vannak); a zsidók nyolcadik napon körülmetélik a fi úgyerme-keiket (brrr)... A sort még hosszasan folytathatnánk ennél borzalmasabb vádakkal is − a rituális vérevés-től a kannibalizmusig −, amik ellen a zsidó értelmiség természetesen kézzel-lábbal tiltakozott. (Ennek az apológia-irodalomnak legismertebb darabja Flavius Josephus Apión ellen című traktátusa.) De egy dolog, hogy a görögök és rómaiak − azon belül is főként a fel-sőbb osztályok és a hellén műveltségű értelmiség − a fentebb felsorolt okok és berögzült előítéletek miatt nem szerették a zsidókat, és megint más dolog, hogy ennek az igen ősi vallás gyakorlásának gyakorlatilag az egész Birodalomban szabad teret adtak. Flavius Josephus több mint két tucat olyan rendelet szövegét őrizte meg számunkra, amely a császárok, tartományi és városi hivatalnokok részéről a legteljesebb szabad-ságot biztosította a zsidók különös vallási szokásainak megtartására, és még az elvben minden alattvaló szá-mára kötelező császárkultusz (pl. az uralkodó képmá-sainak felállítása) alól is kivételt adott nekik.

A csaknem hatmillió európai zsidó elpusztításában főszerepet játszó Adolf Eichmann védőjeként Serva-tius ügyvéd kérdése arra irányult, hogy bebizonyítsa: mivel mindig is létezett antiszemitizmus, ennek oka nyilván a zsidó nép inherens tulajdonságaiban kere-sendő. Baron azonban nem sétált bele az ügyvéd csap-dájába. Azt ugyan elismerte, hogy antiszemitizmus valószínűleg a zsidó nép kialakulása óta létezik, de ez nem járt szükségképpen együtt a zsidók elleni fi zikai

Salo Wittmayer Baron történész (http://www.columbia.edu/cu/alumni/Magazine/Winter2005/llbaron.html)


106 107

Hogyan lehetséges akkor, hogy a zsidókat három alkalommal is (i. e. 139-ben Cornelius Hispalus prae-tor, i. sz. 19-ben Tiberius, i. sz. 49-ben Claudius) ki-űzték Rómából? A történeti kutatás eddig még nem jutott teljes konszenzusra a választ illetően, de az bi-zonyosnak látszik, hogy a kiűzetések csak Róma te-rületére és a római polgárjoggal nem rendelkezőkre vonatkoztak. (Római polgárokat en masse kiutasítani teljes mértékben jogellenes lett volna, mint ahogyan vallási/származási alapon sem lehetett − elvben − kü-lönbséget tenni közöttük.) Ahogyan Baron is utalt rá: Claudius alatt voltak összecsapások a görögök és a zsi-dók között, de ez csak Alexandriára korlátozódott. Az első zsidó háborúnak (i. sz. 66–73) − amit a zsidók robbantottak ki az egyre terhesebb római uralom el-len − már súlyos következményei lettek: Jeruzsálem és a Templom teljes pusztulása, zsidók tömegeinek megölése, rabszolgasorba taszítása és deportálása, a zsidóadó bevezetése. Ennek ellenére a történeti for-rásokban semmi nyoma annak, hogy a különadó ki-vételével bármilyen változás állt volna be a zsidók jog-állásában, sőt Titus − például a szíriai Antiokhiában − kifejezetten megtiltotta a szíreknek a zsidóellenes pogromokat. (Igaz, „cserébe” néhány ezer zsidó hadi-foglyot feláldozott a helyi amfi teátrumban gladiátori játékokon és vadállathajszákon.)

A több mint fél évszázaddal később fellángolt Bar Kochba-felkelés kiváltó oka valószínűleg az lehe-tett, hogy Hadrianus el akarta venni a zsidók vallási kiváltságait, és teljes mértékben pogány életmódra akarta őket kényszeríteni. Az i. sz. 135-ben brutális kegyetlenséggel levert felkelés már valóban nagy vál-tozásokat hozott a zsidók és rómaiak viszonyában:

Júdeát Syria Palaestinának; Jeruzsálemet pedig Aelia Capitolinának nevezték át, hogy a zsidók nyomait is eltöröljék az emlékezetből; ráadásul kizárták őket Je-ruzsálemből, a vallás gyakorlását pedig halálbüntetés terhe alatt betiltották. Valamennyi zsidót azonban még Hadrianus alatt sem irtottak ki, a zsidó közösségek tovább élték a maguk életét az északabbra fekvő Ga-lileában, a diaszpóráról nem is szólva. Az Antoninu-sok, majd a Severusok idején pedig már kifejezetten jó kapcsolat állt fenn a római kormányzat és a zsidó közösségek között, és több talmudi történet szerint az egyik Antoninus császárnál (valószínűleg Antoninus Pius) gyakori vendégek voltak a bölcs rabbik, akik ál-tal a császár „istenfélővé” vált.


108 109

TECHNIKA

19. A csillámpalától a táblaüvegigAz ablaküveg használata a Római Birodalomban

A személyi számítógépek elterjedésének köszönhető-en ma az egyik legismertebb angol szó az „ablak” töb-bes száma. Viszont valószínűleg kevesen tudják azt, hogy a window eredetileg a tetőn vágott kéménylyu-kat (wind-eye) jelentette, s hogy az angolok még a 16. században is a latin eredetű fenester szót használták az üveggel fedett ablakokra. Valódi üvegre persze csak a leggazdagabbaknak telt, a középkorban még a temp-lomok ablakainak üvegezése sem volt általános, nem is szólva a magánházakról. Európában igen gyakori módja volt az ablaknyílás befedésének az úgynevezett „lantornás ablak”. A lantorna vékony marhabőrből vagy bélhártyából készült, amit jól átitattak olajjal. Ez a viszonylag tartós, de nem éppen olcsó anyag a 14. század közepéig volt használatban, amikor felváltotta a sokkal egyszerűbben előállítható papír. (A hagyo-mányos japán házak ablaka ma is papírból készül.) Szegényebb helyeken a lantornás ablak tovább is tar-totta magát: Magyarországon még a 19. század végén is ráfanyalodtak. Érdekességképpen megemlíthetjük, hogy nálunk fennmaradt egy ablakpapírdarab, még-pedig Bornemisza Pál püspök 1538-ban Batthyány Kristófh oz írt levélpapirosa formájában, amelyre az

egyházfi azt írta: „Többet írok vala, ha papirosom le-szen vala. Ezt is az ablakról vettem le az éjjel.” Az első üvegesek Nagy Lajos király korában települtek át Itá-liából Magyarországra. 1418-ból János és Miklós mes-ter nevét ismerjük Bártfáról, 1438-ból Antal mesterét Budáról. Az első magyar üveghuta 1525 körül kezdett termelni a diósgyőri völgyben.

Ennyit az ablaküveg (vagy inkább annak helyette-sítése) újabb kori történetéről dióhéjban. Most tér-jünk rá a rómaiakra, hiszen − bármily meglepő is − náluk már széles körben ismerték és alkalmazták az ablakok „üvegezését”. Ami az idézőjelet indokolja: az első üvegek valójában vékonyra szeletelt csillámpalá-ból készültek, amit éppen ezért „tükörkő”-nek (lapis specularis) neveztek. Idősebb Plinius természettudo-mányi enciklopédiájában részletesen beszámol arról, hogy a legjobb minőségű csillámpalát a hispaniai Se-góbriga 70 kilométeres sugarában található bányákból nyerik. 74-ben Plinius maga is látott ilyen bányákat. A vékony lemezekre hasított átlátszó csillámkövet ezen kívül bányászták még Cipruson, Kappadokiá-ban, Szicíliában és Észak-Afrikában is. A csillámpa-la − bár a hidegnek és a hőségnek egyaránt remekül ellenállt − egyik nagy hátránya volt, hogy maximum kb. 30 x 30 cm-es lapokra lehetett vágni, amit olyan módszerrel raktak össze, mint a középkori ólomüveg-ablakokat, vagy a mai Tiff any-üvegeket. Tiberius csá-szár sok száz csillámpalából álló üvegházat építtetett magának; Nero pedig Fortuna római templomában és néhány fürdőépületnél is alkalmazta ezt az „üvegezé-si” módszert. A gazdagok villáikat díszítették velük, sőt arról is tudunk, hogy utazókocsik ablakait is lapis specularisszal fedték. Ám a csillámkő-őrület amilyen


110 111

gyorsan lábra kapott, olyan hamar le is hanyatlott, mi-kor a rómaiak felfedezték a síküveg gyártásának titkát. A lapis specularis már senkit sem érdekelt, a bányákat bezárták. (Segóbriga is feledésbe merült, s a környék-beli bányákat csak a múlt század nyolcvanas éveiben sikerült a kutatóknak azonosítaniuk.)

Az üveg (vitrum) a legsokoldalúbban felhasznál-ható anyag volt a rómaiak számára. Számos egykorú irodalmi szöveg tanúsítja, milyen nagy érdeklődést tanúsítottak az üveg és tulajdonságai iránt, és hogy milyen fontos szerepet játszott ez az anyag a minden-napi életben. Ma már nem csodálkozunk az üvegen, hiszen számos modern anyag tulajdonságait tekintve sokkal érdekesebb. A rómaiak számára ugyanakkor az üveg állandó meglepetéseket tartogatott. Abban az időben, amikor porcelánt még nem ismerték, az üveg kiváló tulajdonságait magasztalták. Az üveggel kapcsolatban állandóan felbukkanó újítások, ugyan-akkor a féltve őrzött gyártási titkok a titokzatosság homályával is körülvették ezt az első századtól kezdve robbanásszerűen elterjedt anyagot. Tiberius korában már a legszegényebb római háztartások is bővében voltak üvegkészítményeknek. Természetesen a külön-leges üvegedények, amelyeket csak a leggazdagabbak engedhettek meg maguknak, értéküket tekintve akár az arany- és ezüstedényeket is túlszárnyalhatták.

A legrégebbi üvegkészítő műhelyeket a szír tenger-parton, az egykori föníciai városokban (Türosz, Szi-dón) találjuk, az idősebb Plinius szerint az üvegfújást is Szidónban találták fel valamikor az első században. A legjelentősebb első századi műhelyek az itáliai Sen-tinumban, a galliai Aquae Sextiae-ben (Aix-en-Pro-vence) és a palaestinai Scythopolisban (Bét Seán) mű-

ködtek. Mindhárom helyről van bizonyítékunk arra, hogy síküveget is készítettek. Az ablaküveg használata az 1–3. században széles körben elterjedt. A 79-ben a Vezúv kitörése következtében elpusztult Pompeji-ben és Herculaneumban is találtak bronz tokba foglalt 3 mm vastag (vagyis a mai üvegvastagságnak megfe-lelő) síküveg-táblákat. Az egyik legszebb példány, egy kékes színű herculaneumi ablaküveg ma a British Museumban látható. Az első és második század fordu-lóján a galliai Iulius Alexander üveggyáros techniku-sa, egy bizonyos Caius jött rá, hogy a kisebb, hengerelt üvegtáblácskákat farácsozat segítségével lehet ablakba foglalni. Ez még jobban elősegítette az ablaküveg ter-jedését. Olyan kisebb jelentőségű helyeken, mint az itáliai Suasa (Ancona mellett), Mevaniola, vagy Gale-ata (Th edorik villája Forlì-Cesena mellett) több tucat ablaküveg maradvány került elő. S hogy a Birodalom peremvidékeire is kitekintsünk: London, Chichester és York üveggyártó műhelyeiben is kerültek elő ab-laküveg-maradványok. Érdekes, hogy a Nílus-menti városban, Oxyrhynchusban − egy papirusz tanúsága szerint − 6000 font (27 tonna) üveget használtak fel a fürdő építésénél. Diocletianus 301-ben kelt ármaxi-máló rendeletében első- és másodosztályú ablaküve-get fontonként (0,327 kg) 8 illetve 6 denariusért ad-hatták. (Egy denarius 3 gramm ezüstöt tartalmazott a harmadik században, értékét 2011-ben 3 amerikai dollárban, vagyis kb. 600 forintban határozták meg. Ezek szerint 1 kg első osztályú üveg ára 14 600, a má-sodosztályúé pedig 10 980 forint körül mozgott, vagy-is nem számított éppen olcsónak.)


112 113

TÁRSADALOM

20. Salvia Postumia dicséreteAz „emancipált” római nő

A helyiek Arany Kapunak nevezik azt a római ívet, amely Pula belvárosában, a Sergijevaca utcában látha-tó, és már sok idelátogató turistának feltűnt Miche-langelótól James Joyce-ig bezárólag. (Ezeket az íveket nem szabad a diadalívekkel összekeverni. Ez utób-biakat csak a szenátus határozatából kaphatta meg egy-egy győztes hadvezér, a császárkorban pedig már csak az állam első emberének dukált.) A pulai ívet Au-gustus alatt (i. sz. 2–14 között) emeltette az elhunyt polgármester (duumvir), Lucius Sergius felesége, Salvia Postuma. Az ív tetején valaha a család tagjait ábrázoló szobrok álltak, ezek ma már nem láthatók. Az építmény felső részén a Salvia Postumia, Sergi-us (felesége) saját pénzéből (emeltette) felirat olvasható. Ez az építmény a szó szoros értelmében emlék-mű volt: Lucius Sergius arcképét egy szárnyaló sasba faragták bele, amivel azt jelezték, hogy a lelke halála után az égbe ment. Az ív másik „főszereplője” azonban maga az özvegy: Salvia, aki nemcsak azzal dicsekszik, hogy saját pénzén emeltette a csinos em-lékművet, hanem ráadásul tulajdon arcképét is sas-szárnyak közé faragtatta, amint lelke az égbe röppen. Vajon hogyan volt lehetséges ez a fajta nagyzolás egy római matrona részéről, aki elvileg sem saját vagyon-

nal nem rendelkezhetett, és a köztisztségek viselésétől is el volt tiltva?

Lássuk előbb a vagyon kérdését. Kissé leegyszerű-sítve a dolgot: a római jogban kétféle házasság léte-

zett. Az egyik típusú az volt, amikor a feleség és annak teljes hozománya a férj hatalma alá került: ezt nevez-ték manusos házasságnak (matrimonium cum manu); a másik, amikor a feleség a házasságban is megtart-hatta saját vagyonát: ez a manus nélküli házasság (matrimonium sine manu). Ám tudnunk kell, hogy a nő mindkét esetben gyámság (tutela) alá volt rendelve − ezek a tutorok csak férfi ak lehetettek: vagy a férj, vagy az apa, vagy az idősebb férfi testvér stb. − tehát a saját vagyonával rendelkező feleség sem a férje életében, sem annak halála után − elvileg − nem tehetett a pén-zével azt, amit akart. Csakhogy ez a rendszer a köztár-

Salvia Postumia íve Pulában (A szerző felvétele)


114 115

saságkor második felében már bomladozni kezdett. Már alig kötöttek manusos házasságokat, és a tutela intézménye is gyengült. A római császárkor elejére − a forrásokból úgy tűnik − a társadalmi elit nőtag-jai ugyanúgy kezelték saját vagyonukat a házasságon belül, ahogyan a férjük is tette. A szatíraíró Iuvenalis korára (a 2. század elejére) a nők annyira emancipá-lódtak, hogy lényegében azt csináltak, amit akartak: oda mentek, ahová tetszett nekik, és hatalmas vagyo-nok és birtokok tulajdonosai voltak, és akkor váltak el, amikor csak akartak. (A Viktoriánus angliai társa-dalomban ennél jóval kevesebb joggal rendelkeztek a nők, például 1857-ig minden házasuló nő tulajdona automatikusan átment a férje tulajdonába.)

A római nők nem éltek olyan elszigeteltségben, mint a klasszikus görög társadalomban, és bármeny-nyire is férfi centrikus volt is a római társadalom, a nők emancipálódása óriási mértékben haladt előre. El kell ismerni, hogy ebben élen jártak Róma patrícius asszonyai, akik házasságaik révén erősítették a nemes-ség stabilitását és sokszor a politikában is jelentős sze-repet játszottak. Különösen a köztársaságkor végén jelentek meg olyan nőalakok, akik mintha kissé el-vetették volna a sulykot. Jó példa erre Sempronia, aki Catilína egyik fő ügynöke lett az i. e. 63-as dicstelen összeesküvés szervezésében. Sallustius így jellemezte az asszonyt:

Volt egy az asszonyok között, Sempronia, aki már sokszor követett el férfi as bátorságra valló tetteket. Származása, szépsége, férje, gyermekei révén sze-rencsésnek mondhatta magát; jártas volt a görög és a latin irodalomban; citerázni és táncolni ékeseb-ben tudott, mint ahogyan tisztességes nőhöz illik, és

a bujaság sok más kelepcéjét ismerte. Mindig min-den kedvesebb volt neki a tisztességnél és a szemé-remnél. Pénzét vagy hírét kímélte-e kevésbé, nem könnyű eldönteni. Olyan érzékiség lobogott benne, hogy gyakrabban kezdett ki ő a férfi akkal, mint azok vele. Sokszor megszegte adott szavát, esküvel letagadta adósságát, cinkos volt gyilkos ságokban, fényűzése és elszegényedése a vesztébe kergette. Ám tehetsége nem mindennapi volt: verseket fara-gott, tréfákat eszelt ki, társaságban hol szerény, hol behízelgő, hol kacér volt. Egyszóval szellem és báj sugárzott belőle.

Az összeesküvésbe egy másik arisztokrata nő is belekeveredett: Fulvia, akinek arcképe feltehetően az első női portré, amely római pénzen megjelenik.

Fulvia arcképe Marcus Antonius pénzén (www.icollector.com)


116 117

Victo ria istennő képében Marcus Antonius egyik ve-retén látjuk viszont. Fulvia az Antonius és Octavianus között kitört polgárháború idején az ostromlott Peru-giában volt, mégpedig mint az ostromlottak vezetője, aki úgy viselkedett, mint egy amazon, s ezért Octavia-nus katonái minősíthetetlen szitkokkal árasztották el, amiket a parittyalövedékekre is ráírtak. [35. fejezet] Shakespeare az Antonius és Kleopatrában kitűnően jellemezte Ahenobarbus szavaival: „Bár mindnyájunk-nak ily nőnk volna, hogy a férjek nejeikkel járhatnának háborúba” (I. felvonás, 3. szín).

A római nők ugyanakkor, eltérően a mai emanci-pált társadalmaktól, nem szavazhattak és nem visel-hettek köztisztséget, nem vehettek részt a bíróságok munkájában, és nem fellebbezhettek a magisztrátu-sok döntései ellen. Ennek ellenére a gazdag és előkelő származású nők sokszor nagyon is jelen voltak a köz-életben, különösen a császárkor időszakában és a pro-vinciákban: legtöbbször mint jótevők, adományozók, papi tisztségek viselői, tiszteletbeli magisztrátusok, szakmai és vallási kollégiumok „anyjai és patrónái”. A nők a gazdaságban is jelentős szerepet játszhattak: az „üzletasszony” fogalma az egyszerű elárusítónőtől a nagykereskedőig terjedt. Amforapecsétekről tudjuk, hogy a férjük után politikai szerepet is játszó Calvia Crispinilla és Caecidia mellesleg jól menő borkeskedők is voltak, de egyszerű hispaniai asszonyok is részt vet-tek hazájuk borkereskedelmében. Még az építőiparból is kivették részüket: a 149 ismert téglagyár-tulajdonos között 49 nőt találunk, néhányat a császári családból (pl. Domitia Lucillát, Marcus Aurelius anyját).

Viszatérve Salvia Postuma pulai ívéhez, azt a kér-dést tettük fel, hogy nem önellentmondás-e egy római

matrona részéről, hogy önnön apoteózisát ábrázolja a saját vagyonából emelt íven? A válasz egyértelműen nem, mivel éppen az augustusi érában próbálta meg a princeps a házasság és az ősi római női erények vonz-erejét visszaállítani a társadalom minden rétegében. [23. fejezet] A hagyományos római asszonykép megtestesítője a köztársaság hősnője: Lucretia, és a prin cipátus nőideálja: Turia volt, akik nemcsak szemérmes, szelíd, szerény háziasszonyok, hanem az állam támaszai is voltak. Egy római nő, aki felnevel két fi út a hazának (Salvia mindkét fi a Augustus hadse-regében szolgált), tisztességgel emlékezik meg elhunyt férjéről és saját vagyonával is jól sáfárkodik, az augus-tusi társadalomban ideális asszonytípusnak számított és kiérdemelte az apoteózist.

Salvia Postumia íve Pulában (A szerző felvétele)


118 119

KULTÚRA

21. Kleopátra kézjegyeAz ókorból fennmaradt egyetlen autográf

Ma is akadnak olyan gazdag emberek, akik sok pénzt adnak ki egy-egy ismert személyiség saját kezűleg papírra vetett soraiért, vagy akár csak egy hiteles alá-írásért. Az ilyen kéziratokat nevezzük autográfoknak, vagyis saját-kezűleg-írt szövegeknek. Az autográfok gyűjtése az ókorban sem volt egészen ismeretlen je-lenség: az idősebb Plinius barátja, Pomponius Secun-dus az i. sz. 1. század végén még birtokában volt Tibe-rius és Gaius Gracchus jó kétszáz éves kéziratainak; a neves szónok Quintilianus a 2. században pedig még látta Cicero, Vergilius és Augustus kézírását és kom-mentárokat fűzött hozzájuk, sőt Plinius azt is megje-gyezte, hogy az utóbbi három autográfj ai egyáltalán nem tartoztak a kéziratritkaságok közé. Az életrajzíró Suetonius többször is felhasználta Augustus és Nero saját kezűleg írt dokumentumait. Itt közbevetőleg fel-tehetnénk azt a kérdést, hogy a császárok miért nem diktálták írásaikat? Nos, a levéletikett − idősebbek emlékezhetnek még rá, hogy volt ilyen −, az ókorban is megkövetelte, hogy a családtagoknak és barátok-nak sua manu írják a leveleket. Augustus, akit bete-geskedése gyakran korlátozott az írásban, még ilyen állapotban is saját kezűleg írta legkedvesebb embe-reinek szóló leveleit. (Tudjuk, hogy Marcus Aurelius

többnyire diktálni szokta leveleit, de közeli barátainak mindig saját kezűleg válaszolt.)

Az elmúlt kétszáz évben több mint 50 000 papiru-szon fennmaradt ókori szöveget (többnyire töredéket) publikáltak, de még hozzávetőlegesen félmillió darab várja a megjelentetést a világ különféle múzeumaiban. Az eddig napvilágot látott papiruszok kilenctizede va-lamilyen hivatalos, vagy magánjellegű dokumentum, s csak egytizede tartalmaz valamilyen irodalmi szöve-get. Ám mindeddig egyetlen egy olyan papiruszt sem ismerünk, amelyről bizonyítható lett volna, hogy azt valamely ismert szerző vagy híres történelmi szemé-lyiség saját kezűleg írta volna! Ezért is hatott valódi szenzációként Peter van Minnen holland papirológus 2000-ben tett bejelentése, miszerint a berlini Egyipto-mi Múzeum egyik múmiájának borítóanyagában egy görög papiruszt fedezett fel, amelyen Kleopátra kéz-írása is olvasható. „Kleopátra mindössze egyetlen szót jegyzett a papirusz szélére: gineszthó, vagyis »Legyen meg!« Ez az uralkodói jóváhagyás szokott formulája, amit a királynő saját kezűleg írt az okiratra” − nyilat-kozta a sajtónak a Groningeni Egyetem kutatója, aki azóta számos tudományos publikációban is foglalko-zott a dokumentummal. A többszázezer egyiptomi papirusz között természetesen számos királyi rende-let is maradt fenn, ám ezek „csupán” a kancelláriá-kon készült hivatalos másolatok. Van Minnen állítása szerint azonban a Berlinben felfedezett dokumentum eredeti. A főszöveget ugyan egy titkár jegyezte le, de a ginesz thó más kézzel van írva, ami magáé a király-nőé is lehet. Az i. e. 33-ból keltezett kérvény további érdekessége, hogy annak beterjesztője nem más, mint a befolyásos római tábornok, Publius Canidius, Mar-


120 121

cus Antonius jobbkeze. A Shakespeare Antonius és Kleopátrájában is fontos szerepet kapott Canidius volt Antonius szárazföldi seregeinek parancsnoka a 31-es actiumi csatában. A most előkerült dokumentum-ban Kleopátra engedélyezi számára, hogy 10.000 zsák egyiptomi gabonát vigyen ki az országból, és cserébe 5000 amfora bort hozzon be Egyiptomba.

Időszámításunk előtt 58-ban XII. Ptolemaiosz ki-rály második lánya lett az Egyiptomban Nagy Sándor óta uralkodó makedón dinasztiák utolsó uralkodója. A dinasztiát Ptolemaiosz, a makedón világhódító tá-bornoka alapította. Kleopátra maga is makedón szár-mazású volt, egy csepp egyiptomi vér sem folyt erei-ben; még azt is feljegyezték róla, hogy ő volt az első Ptolemaida, aki hajlandó volt egyiptomiul megtanul-ni. A történetírók szerint nem volt kiemelkedő szép-ség, de charme-jával valósággal megigézte a férfi akat. Mikor apja, XII. Ptolemaiosz 61-ben meghalt, a trónt 15 éves fi a, XIII. Ptolemaiosz, és nővér-felesége, Kle-opátra örökölte tőle. Hamarosan polgárháború tört ki közöttük, és a fi út 58-ban száműzték. A rómaiak segítségével térhetett csak vissza három évvel később. Kleopátra remek politikai érzékkel felfogta, hogy ha-talmát csakis a rómaiak segítségével tudja megtartani. Így mikor a római polgárháború győztese, Caesar i. e. 48-ban bevonult Alexandriába, kiszolgáltatta neki az üldözött Pompeiust. Kleopátra hatalmat akart: sze-rette volna a Ptolemaioszok dicsőséges birodalmát restaurálni, amely valaha Kis-Ázsia egy részét, Szí-riát és Júdeát is magába foglalta. Caesar hamarosan helyre is állította a „testvéristenek” uralmát. A diktá-tort i. e. 45-ben Kleopátra Rómában is meglátogatta, s még akkor is ott tartózkodott, amikor egy évvel ké-

sőbb meggyilkolták. Antonius és Octavianus a phi-lippi csatában (i. e. 42) állt bosszút Caesar gyilkosain, s Kleopátra máris akcióba lépett. Ezúttal Antonius volt a kiszemelt áldozat. Az ezt követő tíz év esemé-nyeit elhomályosította ugyan Augustus későbbi pro-pagandája, amelyben Antoniust Róma ellenségének, az egyiptomi királynő rabszolgájának állította be, aki idegen uralom alá akarta hajtani Rómát; de lehetett valami a dologban, minthogy „a királyok királynője” (Kleopátra) és a „királyok királya” (Antonius) három gyermeket nemzett, akik Antonius keleti hódításait kapták felségterületül. (Ebből is látszik, hogy Anto-nius új dinasztiában gondolkodott és birtokait nem a római népnek juttatta.) Kleopátra az actiumi csata-vesztés után gondolkodás nélkül elárulta addigi férjét, és megpróbálta Octavianust is behálózni, de ez már nem sikerült. 39 évesen vetett véget életének, utolsó kívánsága szerint Antonius mellé temették. Cassius Dio történetíró szerint: „Rabul ejtette korának két legnagyobb rómaiját, s a harmadik miatt elpusztította magát.”


122 123

SPORT ÉS SZÓRAKOZÁS

22. Nők az arénában A római gladiátorjátékok amazonjai

2001 decemberében a régészek egy női koponyát ta-láltak London ókori városfalán kívül (Great Dover Street, Southwark), a társadalom számkivetettjeinek szánt temetőben. A hely körülbelül másfél kilométerre fekszik a mintegy 6-7000 nézőt befogadó londoni am-fi teátrumtól − ez a szám a város első századi lakossá-gának nagyjából egyharmadát jelentette. A hamvasz-tás nyomai, valamint olyan különleges tárgyak, mint például a mediterrán mandulafenyőből (Pinus piena) származó fenyőtobozok, mind arra utalnak, hogy az elhunyt nő nem volt teljesen nincstelen, vagyis nor-mális esetben nem ide temették volna. A mandula-fenyő ráadásul ebben az időben London környékén csak az amfi teátrum mellett nőtt, mivel ennek tobo-zait a játékok során szakrális célból elégették. Nyolc olajmécsest is elhantoltak vele, melyek egyikén egy el-esett gladiátor ábrázolása volt látható. Ennek alapján a régészek arra a következtetésre jutottak, hogy a késő húszas éveiben elhunyt nő nem volt más, mint egy női gladiátor (gladiatrix) az i. sz. 1. század végéről. A saj-tóban megjelent tudósítások rögvest el is keresztelték „gladiátorlány”-nak (gladiator girl).

A kijelentés tudományos körökben is nagy port ka-vart. Egyesek kételyüket fejezték ki, mondván, hogy

a gladiátorjelenetekkel díszített mécsesek nem csak a gladiátorok körében voltak népszerűek. (Ami bizony igaz.) Ráadásul a gladiátorok vajmi ritkán részesültek pompás temetésben, hiába voltak gazdagok; a kriti-kusok szerint inkább az elterjedt Ízisz-kultusz egyik hívét temették el Southwarkban. (Az egyik mellette talált mécsesen az egyiptomi Anubisz istenség ábrá-zolása volt látható.) Más szkeptikusok − kevésbé tu-dományos alapon − arra gyanakszanak, hogy a szen-zációsnak beharangozott lelet a Museum of London azidőtájt zajló pénzgyűjtési kampányának volt a része, ráadásul a nagysikerű Gladiátor című fi lm − amely-ben ugyancsak szerepel egy női gladiátor −, szintén ekkoriban került bemutatásra (2000 május, rendezte Ridley Scott, 5 Oscar-díj).

Mindazonáltal női gladiátorok valóban léteztek a római korban. Ezt támasztják alá a régészeti leletek, az irodalmi utalások, a feliratok és más műalkotások, ha csak csekély számban is. Halikarnasszoszban pél-dául egy márványreliefet találtak, nagyjából a lon-doni koponyalelet idejéből, amely két atlétikus ter-metű, kigyúrt női gladiátort ábrázol nehéz, férfi akon megszokott fegyverzetben: pajzzsal, lábszárvédőben, a földön pedig mintha sisak heverne. A görög felirat szerint Amazon és Akhillea névre hallgattak a daliás hölgyek. Beszédes nevük (Akhillea az Akhilleusz név női megfelelője) bizonyára fölvett név volt, ahogy ez a férfi gladiátoroknál is megszokott volt. Fejüknél másik felirat szerepel; az itt olvasható „elbocsájtattak” (apelüthészan) kifejezés valószínűleg arra utal, hogy egy döntetlen küzdelem után mindkettőt elbocsátot-ták az arénából − vagy pedig rabszolganőkről lehet szó, akik kiválóságuk folytán elnyerték szabadságu-


124 125

kat. Az emlékmű mindenesetre a női gladiátorok fon-tos szerepére utal a korszakban. Egy másik, Ostiában talált 3. századi feliraton arról értesülünk, hogy egy bizonyos Hostilianus nevű helyi tisztviselő „a Város alapítása óta először rendezett játékokat (ludus), ame-lyeken fegyveres nőket küldött a harcba” (mulieres ad ferrum dedit). Arról azonban nem tudunk, hogy nők férfi akkal is összemérték volna az erejüket: egy esetle-ges, férfi ak fölötti győzelem komoly csorbát ejtett vol-na Róma férfi központú társadalmának büszkeségén.

A legkorábbi irodalmi utalásunk szerint Nero arra kényszerített római szenátor-feleségeket, hogy az ő szórakoztatására gladiátorként küzdjenek az arénában. Később Domitianus volt az, aki női rabszolgákat lépte-tett föl gondosan kidolgozott show-kban; voltak nők,

akiknek állatokkal kellett megküzdeniük, vagy pedig perverz mitológiai jeleneteknek lettek áldozatai. Petro-nius olyan nőkről ír, akik az ősi britonok módjára kocsit hajtottak az arénában. A második század elején műkö-dő Iuvenalis római szatíraíró a nők erkölcstelenségéről szóló hosszú költeményében részletesen ír a női gladi-átorok kiképzéséről. Az ő szemében ezek a nők züllöt-tek, visszataszítóak, semmi nőies nincsen bennük: „Hol lehet egy sisakos némberben női erény még?”

Bizonyos rendeletekből is következtethetünk női gladiátorok létezésére. A Tiberius alatt kiadott és La-rinumban előkerült szenátusi határozat (i. sz. 19) pél-dául megtiltotta, hogy húsz év alatti lovagi vagy sze-nátori származású nők fellépjenek az arénában. Ebből kiderül, hogy korábban előkelő nők − nyilván nem az anyagi szükség szülte kényszerből − igenis küzdöttek gladiátorként, talán egyfajta extrém sportnak tekintve azt, talán a hírnév végett. A római ízlés szerint előkelő nők fellépése eff éle show-kon még az előkelő férfi a-kénál is rosszabb megítélés alá esett. Septimius Seve-rus császár i. sz. 200 körül minden nőnek megtiltotta a gladiátori szereplést, bár néhány arénában továbbra is felléptek, ahogyan ezt az ostiai feliraton is láthattuk. Az a kérdés is joggal merül fel, hogy hol nyerhették kiképzésüket a női gladiátorok? Talán ők is a gladiá-tor-iskolákban (ludus) edzettek, vagy pedig valamely ifj úsági szervezetben (collegia iuvenum) készültek fel. Esetleg egyesek apjuktól tanulhatták a mesterséget, hasonlóan az ismert nehézsúlyú boxbajnokok: Mu-hammad Ali (1942–) és Joe Frazier (1944–2011) lá-nyaihoz, akik híres apjukat követték a ringbe?

Amazon és Akhillea: két női gladiátor egy kis-ázsiai sírdom-borművön (Flickr)


126 127

POLITIKA

23. Pandoteria/VentoteneA száműzött hercegnők szigete

„Amilyen állandó volt az isteni Augustus közéleti sze-rencséje, annyira áldatlan volt otthon leánya és uno-kája erkölcstelensége miatt: eltávolította őket a város-ból és szeretőiket halállal vagy száműzetéssel büntette.” Tacitus itt nem valamiféle hétpecsétes titkot árult az első princeps családi életéről. Egész Róma tudta, hogy a házasságtörés elleni törvényeket (leges Iuliae de co-ercendis adulteriis, i. e. 17) életbe léptető Augustusnak előbb saját portáján kellett söprögetnie. Egyébként a törvény úgy szólt, hogy a házasságtörésben vétke-seket „más-más szigetre kell száműzni” (dummodo in diversas insulas relegentur) és vagyonuk egy részét el kell kobozni. A családfőknek azt is megengedték, hogy a házasságtörő gyermeket és annak partnerét is kivégeztesse. A férjek bizonyos körülmények között megölhették feleségük csábítóját, de a törvény szerint minden esetben el kellett válniuk. (Házasságtörésért csak a feleséget és szeretőjét büntették, a férj házas-ságon kívüli szerelmi viszonya csak akkor számított büntetendő cselekménynek, ha egy másik férjes asz-szonnyal vagy egy arisztokrata hajadonnal kezdett viszonyt, tulajdon feleségét büntetlenül csalhatta.) Az új törvények egy részét a császár személyesen hir-dette ki a forumon álló szószékről, a Rostráról. Bár

a törvényt nem fogadta egyöntetű lelkesedés a felsőbb körökben − Propertius versben tiltakozott ellene −, Augustusnak meg kellett érnie, hogy saját lányán és annak számtalan szeretőjén hajtsa végre a szigorú in-tézkedéseket. A princeps első feleségétől, Scriboniától született Iulia nevű lánya egyetlen édesgyermeke volt, akit 14 évesen − merő politikai érdekből − már há-zasságra kényszerített, s ezután még két ízben férjhez adott. Iuliának a három férjtől összesen hat gyerme-ke született, de ez nem akadályozta meg abban, hogy a „szemérmetlenségen túl is szemérmetlen” életet él-jen: „csapatostul engedte magához a házasságtörőket, éjszaka gyaloghintón bolyongta be a várost, még a fo-rum és a rostrumok is, ahol atyja a házasságtörésről hozott törvényt, erkölcstelenségre csábították őt” − írja Seneca az események után jó fél évszázaddal. Iuliát végül i. e. 2-ben tartóztatták le, és miután Augustus állítólag a halálbüntetést is fontolóra vette, végül egy szigetre száműzte, eltiltva őt a bortól és minden fény-űzéstől. A princeps engedélye nélkül nem érintkez-hetett férfi akkal, − se szabaddal, se rabszolgával −, és a kérelmező csak úgy kapott engedélyt a látogatásra, ha előzőleg részletesen tájékoztatta az uralkodót élet-koráról, termetéről, arcszínéről, testének különös is-mertetőjeleiről és sebhelyeiről.

Augustus egyetlen lányának száműzetési helye 45 km-re található Itália partjaitól a Tirrén-tengerben. A Latium partjai előtt fekvő Pontinus-szigetcsoport egyik tagja, a mindössze 1,3 km2 területű sziget: Ven totene, amelynek ókori neve görögül Pandote-ria (Mindent-adó), szinte gúnynévként hat az adott helyzetben. (A latinban a Pandataria és a Pandateria alakváltozat egyaránt megtalálható.) Már sokkal job-


128 129

ban jellemzi a helyet az a hagyomány, amely szerint az Odüsszeia gonosz varázslónője, Kirké lakott a sziget-csoport legnagyobb tagján (Ponza), míg a kisebbeken (Ventotene, Santo Stefano) a szirének éltek, akik csá-bos énekükkel előbb magukhoz vonzották a hajóso-kat, majd felfalták őket. A szigetcsoport a köztársaság-korban került fel a római történelemkönyvek lapjaira: a második samnis háború idején még volscusok által lakott Ponza római colonia lett (i. e. 313). A szigetek a második pun háború idején is lojálisak maradtak Rómához: Ponza neve ott szerepel azon tizennyolc colonia között, akik segítséget nyújtottak Rómának Hannibál ellen. A principátus korában ismét feltűnik nevük a történeti forrásokban: Augustus Ponzát és Ventotenét saját birtokának nyilvánította, és nyaralót rendezett be a szigeteken. Ahogyan a tengerpartokon, itt is luxusvillák épültek. Ventotene északi csücskében (Punta Eolo) áll az az épület, amelyet leghíresebb la-kójáról később neveztek el Iulia villájának. A pompás lakóház építésekor Augustus aligha sejtette, hogy az egykor feslett életű lányának, Iuliának szolgál majd börtönül öt évig tartó száműzetése idején (i. e. 2–i. sz. 3), ahová elkísérte anyja, Scribonia is. Azt pedig vég-képp senki se gondolta volna, hogy negyed századdal később Agrippa és Iulia lánya, Agrippina maior is any-ja egykori száműzetési helyére kerül, ezúttal Tiberius akaratából (i. sz. 28/29), s néhány év múlva követi őt Caligula egyik nővére (Agrippina minor vagy Livilla), majd i. sz. 62-ben Nero első felesége, Octavia, és végül i. sz. 95-ben Flavia Domitilla. Az utóbbit Domitianus küldte ide. A császárral is rokonságban álló senatorfe-leség egyetlen bűnéül azt rótták fel, hogy hitvese volt Titus Flavius Clemens ex-consulnak, akit az őrült csá-

szár „hitetlenség” vádjával kivégeztetett. (Mind a zsi-dó, mind a keresztény hagyomány úgy tartja, hogy a vád mögött valójában az ő vallásukba történt betérés keresendő. A római katolikus és görög ortodox egy-házban Domitillát szentként tisztelik.)

Ventotene szigetét csak a 21. század elején kezdték kutatni a régészek. Legnagyobb meglepetést a kikötő feltárása okozta. A meredek sziklafallal körülvett szi-geten csak két természetes horgonyzóhely található (Cala Nave, Cala Rossano), de ezek nagyon ki vannak téve a hullámverésnek, ezért igen veszélyesek. Ezért a római mérnökök egy 7000 m2 területű, 3 m mély mesterséges medencét vágtak a sziklába a sziget észa-ki részén. (Becslések szerint a munka során 60 ezer m3 sziklát termeltek ki.) Az új mesterséges kikötő kis és közepes hajók fogadására volt képes. A hullámtörők,

Az egykori mesterséges kikötő Pandoteria (Ventotene) szige-tén (Panoramio)


130 131

dokkok, raktárak, víz alatti csatornák és kikötőbakok olyan épségben maradtak ránk, hogy a vitorláshajók mind a mai napig előszeretettel használják kikötésre ezt a helyet. A kikötő medencéjében egyébként a fi atal Tiberiust ábrázoló portrészobor is előkerült. A sziget fennmaradó részét növényekkel ültették tele, hogy legalább részben fedezzék a rabok és az őrség ellátá-sát. A kikötő bejáratához közel − és azzal egyidejűleg − egy három részből álló halgyűjtő medencét (pisci-na) is a sziklába vágtak. A Columella előírásainak is megfelelő medencékbe víz alatti szűrőkön keresztül áramlott a friss tengervíz, a sót pedig kivájt üregek-ben gyűjtötték össze. Így a medencékből állandóan friss halhoz és sóhoz juthattak a szigetlakók. A pisci-nae mellett szoborfülkét is találtak, ahol valószínűleg a tengerészek „védőszentjének”, Isisnek szobra állha-tott, de 2000-ben egy római tisztségviselő márványból készült szobra is előkerült innen.

A poena insularis, vagyis a „szigetbüntetés” törté-nete sajnos nem ért véget az ókorban, és a Pontinus-szigetcsoport tagjaira is várt még feladat. A Bourbo-nok idejében (1797) a Ventotene szigeténél is jóval kisebb, mindössze 400 m kerületű Santo Stefano vált börtönszigetté, amit Mussolini vett újra használatba. A Duce 1939–1943 között az aprócska sziget 99 cel-lás börtönében 700 ellenzékit zsúfolt össze rettenetes körülmények között. Itt raboskodott egyebek mellett Sandro Pertini, az olasz köztársaság majdani elnöke is (1978–1985).

HÉTKÖZNAPOK

24. Herkulesfürdői emlékGyógyvizek és termálfürdők a római világban

Van úgy, hogy egy-egy közismert név vagy szó latin eredete nem nyilvánvaló. Valószínűleg ezek közé so-rolható az utóbbi években nálunk is divatszóvá vált spa, amely a termálturizmus vagy balneoterápia köz-ismert − és a többség által angol eredetűnek gondolt − elnevezése. A szó eredetéről sokféle magyarázat kering, például, hogy a Belgiumban található római fürdőhely, Aquae Spadanae (a mai Spa) város nevé-ből ered; vagy a spargere („szétszórni”) igéből, amely a vízcseppek szétszóródására utal; vagy esetleg a sanus per aquam („víz által megszerzett egészség”) latin ki-fejezés kezdőbetűiből. A kérdést nehéz eldönteni, mi-vel akár mindhárom válasz is igaz lehet.

A Római Birodalom egykori területe telis-tele van gyógyhatású termálvizekkel, melyeknek jelentőségét már az ókori orvostudomány is felismerte. Hippok-ratész, Galénosz és Celsus műveikben rendszeresen említést tesznek a termálvizek gyógyító hatásáról, de említhetünk egy-két korunkban kevésbé ismert or-vost is, akiknek ugyanez volt a véleményük. A Rómá-ban praktizáló bithüniai Aszklepiadész (i. e. 124–40) például nagy híve volt a hidegvizes balneoterápiának, úgy hogy rá is ragadt a „doktor-adj-neki-hideg-vizet” (frigida danda) gúnynév. Őt követte egy másik híres


132 133

görög, Antonius Musa is, aki eredeti foglalkozására nézve botanikus volt − róla kapta a banán a tudomá-nyos nevét (genus Musa) −, de Augustus háziorvosa-ként vált híressé. Suetonius tudósítása szerint i. e. 23-ban fürdő-terápiával gyógyította meg a súlyosan beteg princepset, akinek már-már lemondtak az életéről. Au-gustus persze gazdaggá és híressé tette. A fürdőkben orvosok is működtek, amint arról az itt talált orvosi műszerek is tanúskodnak. A betegek egyébként nem-csak „külsőleg” használhatták a gyógyvizeket, hanem ivókúrát is vehettek. Plinius borzadva említi, hogy egyik ismerőse olyan hatalmas mennyiségű gyógy-vizet fogyaszt, hogy a teste teljesen felpuff adt tőle, s már nem látni az ujjaira húzott gyűrűket. A gyógy-vizek „belsőleg” történő fogyasztásáról bizonyság az az Észak-Spanyolországban (Otañes, Castro Urdia-les) talált ezüst ivócsésze (patera), amelyen a Salus Umeritana felirat hirdeti a máskülönben nem ismert umeriai víz gyógyító erejét. A domborművön „Egész-ség” (Salus) istennő kezéből folyik ki a szent forrásvíz, amit amphorában és egy szekérre tett hordóban szál-lítanak. Talán nem túlzás megkockáztatni, hogy itt a „palackozás” korai formájával van dolgunk.

A legjelentősebb és legnagyobb kiterjedésű termál-fürdők a Nápolyi-öböl északi részén, Baiaeban és kör-nyékén épültek. (Az eredetileg görög települést a le-genda szerint Baioszról, Odüsszeusz kormányosáról nevezték el, akit ennek partjain temettek el.) Baiaet „a boldog Venus arany partjának” nevezte Martialis egyik epigrammájában; Horatius pedig így lelkende-zett tőle: „Erdős Baiaenál egy fürdő öble se fénylőbb!” A Nápolyi-öböl északi részén feltörő természetes hő-források vizével számos thermát láttak el, amelyek

körül villasorok, szállodák, gyógyintézetek épültek. Mindez Augustus korára már akkora területet foglalt el, mint Puteoli (a mai Pozzuoli), Itália legnagyobb kikötővárosa. Századokon keresztül a baiae-i „arany-part” volt a római arisztokrácia legfőbb üdülőhelye, s a fennmaradt leletek szerint az idelátogatók számos szuvenírral gazdagodva térhettek haza. Baiae nyüzs-gése és a fürdőváros erkölcsei azonban nem minden-kiből váltottak ki osztatlan lelkesedést: a fi lozófus Se-neca például egy nap alatt kereket oldott innen és egy dörgedelmes levélben rótta meg a „bűnök tanyájának” (deversorium vitiorum) elkeresztelt várost. Baiae híre azonban az egész Birodalmat bejárta, olyannyira, hogy a helynév a 3–4. századra már köznevesült, és általánosan ezzel a névvel illették a fürdőket.

Egy kis gyógyfürdőzésért azonban nem kellett a Nápolyi-öbölig utazni. Remek termálvize volt a ten-gerparti Sinuessának (Aquae Sinuessanae), amit fő-ként időskori dementia és női meddőség ellen aján-lottak. Ide vonult vissza Claudius is közvetlenül halála előtt. Sinuessa kellemesen lágy mikroklímáját több ókori szerző is dicsérte. Az Aquae Cutiliae (Cittadu-cale) vizét a gyomorpanaszokban szenvedőknek aján-lották, ezen a helyen halt meg Vespasianus és fi a, Titus is. A Tivolitól 6 km-re fekvő Aquae Albulae kénes vi-zében a sebek gyógyultak hamar, Augustus is gyakran fürdőzött itt. S ha már az imént a szuvenírokat emlí-tettük, emlékezzünk meg a fogadalmi ajándékokról is, amelyeket a gyógyult betegek ajánlottak fel annak az istenségnek, akinek pártfogása alatt állt a fürdő. Az egyik legismertebb ilyen ex-voto az Aquae Apollinares (Vicarello) fürdőjében talált négy ezüstserleg, amely a Gades (Cádiz) és Róma közötti út (via Herculis) ál-


134 135

lomásait sorolja fel részletesen, távolsági adatokkal. A tárgyakat általában úgy értelmezik, hogy azokat egy gyógyulni vágyó hispániai „zarándok” adta fogadalmi ajándékul Apollónak, ami egyben a gyógyturizmus bizonyítéka is lehet a Római Birodalomban.

ria), Aquis Dacicis (Sidi Moulay Yacoub, Marokkó). Az ókori termálfürdők közül manapság talán leghíresebb a britanniai Aquae Sulis (Bath), amely már a rómaiak előtt a kelta Sul(is) istenség szent helye volt. Itt talál-ható Britannia egyetlen természetes hőforrása, amely hihetetlen mennyiségben önti magából a 46°C fokos vizet: a forrás napi 1,17 millió litert ad, mégpedig év-századok óta! (A felesleget ólomcsöveken vezetik bele az Avon-folyóba.) A ma is működő fürdőben − amely a György-kor óta az angol arisztokrácia kedvelt pihe-nőhelye − a régészek 130 ólom átoktáblácskát (tabel-lae defi xionum) találtak, amelyre átokszövegeket írtak. Ezek egyik fő témája a fürdőben ellopott tárgyakkal − szandálokkal, ruhákkal, pénzérmékkel − kapcsolatos, ha ugyanis a rabszolga őr (capsarius) elbóbiskolt, a tol-vajok könnyű zsákmányra tehettek szert.

Talán meglepően hangzik, de a Római Birodalom egyik legnagyobb fürdőkomplexuma Hammat Gad-erben (Izrael), a Jármuk-folyó és a Galileai-tó találko-zásánál található. Az 50°C termálvizet adó öt forrás közelében a Iudaea–Palaestinában állomásozó legio X Fretensis katonái kezdtek római típusú fürdőt építeni. A 3500 m2 alapterületű fürdőt a 4. századi Eunapius görög fi lozófus szerint csak Baiae múlta fölül. A for-rás kénes vizét ma bőrbetegségek, valamint asztma és reuma ellen ajánlják. Az itt talált 70 görög nyelvű késő-antik feliratokon a gyógyulásért hálálkodók „szent helynek” (hagiosz toposz) nevezik a fürdőt, ami teljes összhangban van azzal, amit az egész Római Biroda-lom területén tapasztalunk: a gyógyfürdőket mindig valamilyen istenség(ek) felségterületének tekintették, sőt a fürdőket nemegyszer templomok köré építették. Éppen ezért volt problematikus a hívő zsidók számára,

Az imperium Romanum egykori területén szinte mindenütt találhatunk híres gyógyfürdőket, amelyek kivétel nélkül mind a mai napig fogadják a gyógyulni vagy csak pihenni vágyó vendégeket. Csak felsorolás-képpen említsünk meg néhányat közülük: Aquae Fla-viae (Chaves, Portugália), Aquae Helveticae (Baden, Svájc); Aquae Aureliae (Baden-Baden, Németország), Aquae Mattiacae (Wiesbaden, Németország), Aquae Sextiae (Aix, Franciaország), Aquae Neri (Néris-le-Ba-ins, Franciaország), Hierapolisz (Pamukkale, Törökor-szág), Mascula (Kenchelab / Hammam Salhine, Algé-

Nagy-Britannia egyik legismertebb római eredetű fürdője: Bath (Aquae Sulis) (Panoramio)


136 137

hogy egy (vagy több) pogány istenségnek felajánlott fürdőbe hogyan léphetnek be a bálványimádás tiltásá-ra vonatkozó törvény megszegése nélkül? [18. feje-zet] A tudós Gamaliél rabbi azonban minden fenntar-tás nélkül lubickolt az akkói „Aphrodité”-fürdőben, úgy, hogy ez még pogány ismerősének is szemet szúrt. Az értetlenkedő kérdésre − igaz, már nem a fürdő te-rületén − a rabbi azt a választ adta, hogy Aphrodité szobra itt nem kultusztárgy, hanem csupán dekoráció, ezért egy zsidó is nyugodtan használhatja a fürdőt.

Végül röviden térjünk ki a fejezet címében szereplő Ad aquas Herculi sacras, azaz Herkulesfürdő (Băile Herculane, Románia) szomorú történetére. Az itteni római fürdők nyomait Hamilton osztrák altábornagy egy táborozás alkalmával fedezte fel 1736-ban. Mi-után értesítette az uralkodót, VI. Károly császár (III. Károly király, 1711–1740) parancsára helyreállították a római fürdő épületét. A római thermák felfedezését Európa-szerte érdeklődés kísérte. Az itt talált leleteket Paschalis Caryophilus (valójában Paschale Garofolo) olasz történész publikálta „Értekező levél a Herkules-fürdőkről” (Disertatio epistolaris de thermis Hercula-nis) című munkájában (Bécs, 1737; Milánó, 1739). Ma már csak ez a ritka munka tanúskodik a leletekről, mert a városka területén alig maradt fenn valami a ró-mai korból: a fürdőhelyről a Cserna hídján át vezető fedett oszlopsor, a római fürdő felé vivő út támaszfala és a teraszon lévő falrész, valamint néhány fogadalmi tábla, amelyet egy néhány évtizede kiadott úti könyv szerint a karánsebesi és lugosi múzeumban őriznek. A gyűjtemény egy részét Bécsbe szállították, ám a ha-jórakomány a Dunába veszett, s így csak néhány da-rab érte el úti célját.

KULTÚRA

25. Vers a szemétdombrólCornelius Gallus: széplelkű költőből

lázadó kormányzó

Talán nem túlzás kijelenteni, hogy Egyiptom az ókori rómaiak, sőt már a görögök számára is azt jelentette, amit a modern kor emberének a „Vadnyugat”. S aho-gyan ez utóbbit a westernfi lmek sztereotípiái alap-ján ítéljük meg ma is, ugyanígy a görög regények fő színhelyéül szolgáló Egyiptom − vagyis a „Vadkelet” − csupa közhelyet hívott elő az antik emberek kép-zeletében: ősi titkok, vérszomjas banditák, a földben rejlő hatalmas kincsek tették izgalmassá számukra a fáraók földjét. Octavianus a győztes actiumi csata után, i. e. 30. augusztus 1-jén vonult be csapataival Alexandriába. Kleopatra hamarosan öngyilkos lett, Iulius Caesartól született fi át, Kaiszariont pedig meg-ölték. Mivel a Nílus áradásai Egyiptomot a folyó men-tén igen termékennyé tették, a tartomány Róma „ga-bonáskosara” lett, amely akár négy hónapig is képes volt Rómát élelmezni; nem is szólva az egyéb fontos kiviteli cikkekről: a papiruszról, az üvegkészítéshez szükséges szódáról (nátron), a Keleti-Sivatagban bá-nyászott féldrágakövekről (türkiz, ónix, smaragd) és aranyról; no és persze a Vörös-tengeren át zajló ke-leti kereskedelem feletti ellenőrzésről, amely minden behozott árucikk után busás 25%-os bevételi vámot


138 139

jelentett az államkincstár számára. A folyton lázon-gó, mintegy hétmilliósra tehető egyiptomi lakosságot két legió tartotta féken. Octavianus tehát elhatározta, hogy Egyiptomot „különleges státuszú provinciává” szervezi: egy viszonylag alacsony rangú lovagrendi praefectusra bízza, s a szenátoroknak azt is megtiltja, hogy személyes engedélye nélkül a „mesés vadkelet” földjére tegyék a lábukat.

Egyiptom és Alexandria prefektusa azonban − éppen a fentiek miatt − gyakorlatilag minden más szenátori rangú kormányzónál nagyobb hatalommal rendelkezett. Octavianus első választása barátjára, a lovagrendi származású Gaius Cornelius Gallusra esett, aki részt vett Egyiptom elfoglalásában, de neve költőként is ismert volt Rómában. Gallus alig több mint két évig, i. e. 28/27 fordulójáig, de legkésőbb 27 tavaszáig látta el kormányzói feladatát, amikor az állam első embere visszahívta, kiutasította a tar-tományból, megvonta tőle barátságát, sőt házából is kitiltotta. Gallus be sem várva az ellene lefolytatandó pert, öngyilkosságot követett el. Sajnos az ókori iro-dalmi forrásokból nem derül ki pontosan, mi lehetett az a tragikus vétség (hübrisz), ami miatt ilyen sorsra jutott Egyiptom első kormányzója. Egyik kései forrá-sunk (Ammianus Marcellinus) szerint Gallus éppoly kegyetlenül kizsákmányolta a rábízott tartományt, mint egykor a rossz emlékű perzsa király, Kambü-szész, ráadásul a provincia busás jövedelmének egy részét elsikkasztotta. Egy másik késő-antik szerző (Servius) viszont azt állítja, hogy Gallus egy Augustus elleni összeesküvésbe keveredett. Ez utóbbit támaszt-ja alá egy ismeretlen szerzőségű papirusz is, amelyet Oxyrhynchusban találtak. A töredékes szöveg szerint

a helytartó fegyverkezésbe fogott, harckész állapotba hozta Kleopatra elhanyagolt hadifl ottáját, megerősí-tette Egyiptom határait, és sorozást rendelt el a thé-baiszi körzetben. Augustus kémei azonban idejekorán keresztülhúzták számításait.

Ki hinné, hogy ez a minden hájjal megkent, Augus-tus ellen lázadni merő kormányzó odahaza szerelmes elégiák széplelkű költőjeként volt ismert? „Napnyugat ismeri jól, és napkelet ismeri Gallust, / és míg él Gal-lus, véle Lycoris is él” − énekelte idősebb költőtársá-ról a szintén szerencsétlen sorsú Ovidius. Minthogy azonban Gallus műveiből egyetlen sor nem sok, annyi sem maradt fenn, úgy tűnt, Ovidius jóslata nem vá-lik valóra. Egészen 1978-ig. Ekkor az Asszuántól 220 kilométerre délre épült erődben, az ókori Primisben

Papirusztöredék Vergilius Aeneiséből (Ashmolean Museum, Oxford) (http://www.csad.ox.ac.uk/Poxy/papyri/vol50/pa-ges/3554.htm)


140 141

(mai arab nevén Qasr Ibrîm) folyó ásatások során egy latin nyelven írt papirusztöredékre bukkantak a régé-szek, mégpedig egy szemétdombon, vakolatdarabok, cserepek, mécsesek, széttört kerámiaedények, szövet- és bőrdarabok, és szandálok meglehetősen költőietlen társaságában. Az egyik − írásképe alapján bizonyo-

eredeti neve Cytheris volt, aki prostituált rabszolgából lett felszabadított.)

De hogy kerülhetett Egyiptom legfontosabb déli erődjébe, Qasr Ibrîmbe a római irodalom ma ismert legkorábbi költői kézirata? A kérdés egyszerűen meg-válaszolható, hiszen i. e. 29 tavaszán maga Cornelius Gallus vezetett egy hadjáratot Alsó-Núbiába, amely-ről egy háromnyelvű (hieroglif egyiptomi, görög, latin) feliratot is hátrahagyott Philaeben. (A kutatás sokáig úgy tartotta, hogy ez a fáraó-stílusú emlékmű botránkoztatta meg Augustust.) Mai ismereteink sze-rint Primist csak pár évvel később foglalták el, s akkor is csak rövid ideig tudták tartani. Valószínűleg a ró-mai helyőrség kiürítése során, vagy annak elfoglalása után, a verskéziratot − mint hasznavehetetlen holmit − egy római tiszt holmijával együtt dobták át a vár-falon. S hogy egy római tiszt katonaládájában Gallus elégiái lapultak? Ebben sincs semmi meglepő: gondol-junk csak az i. e. 53-ban szerencsétlenül járt Crassus vezette hadjáratra a parthusok ellen. [11. fejezet] Ha a fogságba esett Roscius tábornok tábori poggyászá-ban a győztes szírek megtalálták Ariszteidész obszcén Milésziakáját − ami jó alkalmat adott nekik a római hadvezetés erkölcseinek kigúnyolására −, akkor egy egyiptomi helyőrség tisztjénél igazán lehettek a pro-vincia praefectusa által írott romantikus költemények!

san az i. e. 1. században keletkezett − papiruszon két négysoros elégikus disztichon volt olvasható: az egyik Caesar tetteit dicsőítette, a másikból pedig mindössze egy sor maradt meg, benne az Ovidius által is említett Lycoris női névvel. Gallus szerzőségének azonosítása is erre a névre alapul. A római elégikusok valóban elő-szeretettel aggattak szebbnél szebb jelzőket kedvese-ikre (Lesbia, Cynthia, Delia), pedig ezek többségének származása − fi noman szólva − kétes volt. (A már em-lített késő ókori grammatikus, Servius szerint Lycoris

Qasr Ibrim, Róma „előretolt helyőrsége” a Nílus mentén (Panoramio)


142 143

GAZDASÁG

26. Kincsek a mélybenMiről árulkodnak a római hajóroncsok?

A tenger alatti régészet általában akkor kerül a mé-dia fi gyelmébe, ha valamilyen szenzációs felfedezés-ről számolnak be a régészek. Ilyen volt az 1912-ben elsüllyedt Titanic, vagy az 1941-ben hullámsírba me-rült Bismarck csatahajó felfedezése − mindkettő Ro-bert Ballard érdeme. Legutóbb annak a Veuve Cliquot márkájú pezsgőnek az árverése keltett fi gyelmet, ame-lyet egy 1825 és 1830 között a Finnországhoz tartozó autonóm Åland-szigetek közelében elsüllyedt kétár-bocos roncsaiban találtak 2010 júliusában. (A csak-nem kétszáz éves pezsgő végül 30 ezer euróért, vagyis kb. 8 millió forintért kelt el.) A roncskutatás világszer-te egyre népszerűbb, ennek oka azonban többnyire nem a tudományos érdeklődés, hanem az ember ősi ösztöne: a kincsvadászat.

Az ókori hajóroncsok kutatóit azonban legtöbbször nem a pénzhajhászás, hanem a tudományos érdeklő-dés vezeti. A görög és római kori roncsokban ugya n-is általában tömegáruk (amforák, kerámiaedények, fémöntvények) fordulnak elő, amik kevéssé vonzzák a kincskeresőket. Úgy is mondhatnánk: a történelem egyik furcsa fi ntora, hogy a Római Birodalom tengeri kereskedelméről legtöbbet azoknak a hajóknak a ta-nulmányozásából tudhatjuk meg, amelyek sohasem

érték el úti céljukat. A tengeri régészet nagyot fejlődött az elmúlt fél évszázadban és mára önálló tudomány-szakká vált. A könnyűbúvárok által végzett feltárások szokásos mélységhatára 40 m körül van, tengeralattjá-róval azonban már 690 m-es mélységben is végeztek tudományosan hiteles roncsfeltárást. Minthogy a ten-gerben olyan leletek is megőrződhetnek (a fától az élelmiszereken át a szőlőszemig), amelyek a szárazföl-dön elpusztulnak, nem túlzás kijelenteni, hogy a bú-várrégészet új távlatokat nyitott az ókorkutatásban. 1945–1990 között több mint ezer ókori és középkori hajóroncsot derített fel a kutatás, s ez a szám azóta is több százzal növekedett.

Az eddigi legnagyobb római hajóroncs az albengai borszállító hajó, amelyet az i. e. 1. századra datálnak. Ez egy több mint tízezer amfora befogadására alkal-mas, kb. 5-600 tonnás teherszállító volt. A 35 m hosz-szú Madrague de Giens hajó kb. 400 tonnás lehetett és

A tengerfenéken fekvő római hajóroncs (www.unesco.org)


144 145

szintén az i. e. 1. században süllyedt el. Ez a viszonylag gyors vitorlás négy egymás fölé rakott rétegben szállí-tott főként bort tartalmazó amforákat. A bor egy bizo-nyos Publius Vevius Papus latiumi kereskedő tulajdo-nát képezte. Ezek azonban igazán kivételes nagyságú hajóknak számítanak. A roncsok között a leggyako-ribb a 16-20 méteres (kb. 70 tonnás) méret. Néhány hajó rakományának elemzéséből az is kiderült, hogy legtöbbjük valóban − Fernand Braudel találó mondá-sát idézve − „kikötői kocsmáról kikötői kocsmára” járt és töltötte fel készleteit. Ugyanakkor az Africa és Italia között félúton, a Skerki-padoknál 2003-ban Robert Ballard „Kis Herkules” névre keresztelt robot tenger-alattjárójával felfedezett roncsok világosan mutatják, hogy a hajók egy része a nyílt tengeri utakat részesí-tette előnyben.

A hajórakományok kutatásának jelentősége gazda-ságtörténeti szempontból felmérhetetlen. Az i. sz. 4. századból származó Yassi Ada (Bodrum, Törökország) hajótörésben például 1100 amfora és számos haszná-lati kerámia került elő. Bár az amforák tartalmát nem mindig könnyű, számos esetben pedig egyszerűen lehetetlen kitalálni, de szerencsére nem túl nagy a vá-laszték: olaj, bor, halszósz vagy szárított gyümölcs a legvalószínűbb tartalom. A Dramont A jelzésű ha-jón többféle típusú amforát − összesen kb. 1000 dara-bot − találtak, amelyek borkereskedőké lehettek (i. sz. 1. sz. közepe). Érdekes módon néhány boros amforán és a hajó két horgonyán is ugyanazt a pecsétet találták meg: Sextus Arrius, Marcus fia, ami arra mutat, hogy ebben az esetben a hajó tulajdonosa borkeres-kedéssel is foglalkozott, eltérően attól az irodalmi forrásokból kirajzolódó képtől, amely különbséget

tesz a termelők, a kereskedők és a hajótulajdonosok között. Az i. e. 1. századi Cap de Mèdes hajóroncsban (Porquerolles-szigetek, Franciaország) a szép számú amfora mellett ólomvezetékeket találtak kereskedel-mi mennyiségben. Egy Caesareában feltárt és i. sz. 83-ban elsüllyedt hajóban ólomtömböket szállítottak. A Korzika mellett 1989-ben felfedezett Porto Nuovo-hajóroncsban kereskedelmi mennyiségben szállított márványoszlopokat és kőfaragó eszközöket is találtak (i. sz. 1. század). A francia–spanyol határ közeli par-ti vizekben, a Port-Vendres B jelű roncsban pecsételt óntömbök kerültek elő, amelyeket i. sz. 42–48 közé te-hetünk. A Grado partjainál elsüllyedt, Iulia Felix-nek keresztelt 2–3. századi corbita rakománya 500 amfora mellett egy 1,4 m magas fahordó volt, benne 11 000 üvegedény töredékével, amit nyilvánvalóan újrahasz-nosítás céljából szállítottak az üveggyártás egyik kora-beli központjába: Aquileiába.

A római kori hajótörések egy része azokat a törté-nészeket igazolja, akik szerint a rómaiak valósággal kifosztották a keleti tartományokat. A 20. század első két évtizedében − a víz alatti régészet pionírkorsza-kában − sikerült megtalálniuk és részben kiemelniük a kutatóknak egy római hajóroncsot, amelyből szá-mos görög műtárgy került elő. Az i. e. 1. században Mahdiánál (Cap Africa, Tunézia) elsüllyedt hajó ku-tatását modern eszközökkel 1993-ban újra elvégezték. A roncsban talált műtárgyak között találhatók már-ványoszlopok (kb. 60 db), művészien faragott oszlop-fők (kb. 32 db), egy márványból készült keverőedény (kratér), relieft öredékek, öt töredékes görög felirat, márványszobrok fragmentumai, nagy és kis bronz-szobrok egészben és darabokban, bronz kerevetek


146 147

(klinék), valamint számos bronzeszköz (kandeláberek, mécsesek, edények, veretek), továbbá egy katapult-alkatrész. A hajó kiinduló állomása Pireusz lehetett, mivel a feliratok egy itteni szentélyből származnak. Valamennyi tárgy görög eredetű luxuscikk. Már a 20. század elején a roncsot feltáró Alfred Merlin (1876–1965) és Jérôme Carcopino (1881–1970) azt a véle-ményt képviselte, hogy a hajó Sulla i. e. 86-os athéni rablásából származó tárgyakat vitte magával Itáliába, mikor Afrika partjainál elsüllyedt. Egyes általa elra-bolt műkincseket még századok múlva is számon tar-tottak: a szatíraíró Lukianosz az athéni Zeuxisz Ikreit szoptató kentaurnő címen ismert festményét említi, amelynek Athénban a szerző csak a pontos másolatát láthatta, mivel „az eredetit Sulla, a római hadvezér, más alkotásokkal együtt állítólag Itáliába küldette, azután, úgy tudom, Maleánál elsüllyedt a teherhajó, így minden elpusztult, ez a festmény is”. A leletek ha-sonlósága alapján az 1900-ban Antiküthéra szigeténél

talált hajó is ehhez a fl ottához tartozhatott (Antiky -thera A). [8. fejezet] A hajót egyébként Jacques-Yves Cousteau (1910–1997) is kutatta 1976-ban, amelynek során aranyrudakat, és pergamoni pénzeket (i. e. 88–86) is találtak. Az utóbbiak arra engednek következ-tetni, hogy a hajó rakományát részben a mithridatészi háború után a pergamoniak által Rómának küldött jóvátétel alkotta.

Búvárrégészek egy római hajóroncsot kutatnak (www.unesco.org)


148 149

HÉTKÖZNAPOK

27. A Barbie és a vestaszűzJátékbabák az ókori Rómában

Játékszer minden olyan tárgy lehet, amit a játék során felhasználnak. Ám a kifejezetten gyermekek számára készített játszóeszközök sem mondhatók modern ta-lálmánynak: a görög és római gyermekek éppen úgy játszhattak „sorozatban gyártott” típusjátékokkal, mint a maiak. Sőt, ezek a több ezer évvel ezelőtt hasz-nált játékszerek meglepő módon igen hasonlítottak modern megfelelőikhez. A legkisebbek kezébe már az ókorban is csörgőt (latinul crepundia, crepitacula) adtak. Ezek a legkülönfélébb alakúak lehettek: kard, bárd, állat (leggyakoribb a süni, malac és bagoly), nö-vény; és készülhettek agyagból, bronzból, ritkábban aranyból és ezüstből, a legszegényebbeknek pedig be kellett érniük egy mákgubóval. A csörgőt általában lánccal akasztották a csecsemő nyakába, s gyakran feliratot is írtak rájuk a szülők nevével, arra az esetre, ha a gyermeket elvesztették volna. A kicsik körében már akkor is igen népszerűek voltak a labdák, ezekre a latinban öt különböző szó is akad: a paganica (bőr-ből varrt, tollal tömött); a harpastum (kemény, kevés-sé elasztikus, egyfajta „medicinlabda”); a trigonalis (kicsi és igen kemény, mint a krikettlabda); a follis (bőrből készült és levegővel teli, mint a focilabda); va-lamint a folliculis, amely könnyű, mint a lufi . Kedvel-

tek voltak a kerekeken guruló stilizált falovak (sünik, oroszlánok, tevék stb.) is, amelyeket egy zsineg végére kötve lehetett húzni, sőt az ólomkatonák is, amelyeket a római legiók katonáiról mintáztak.

De térjünk át tulajdonképpeni témánkra, a játékba-bákra. Idősebbek még emlékeznek rá, hogy a kukori-cacsuhéból és rongyból házilag készített babák idején mekkora kincsnek számított egy-egy szép kivitelű „gyári” baba. Természetesen az előbbiek az ókorban is gyakoribbak voltak, elsősorban a szegényebb réte-gek körében: Egyiptomból is maradtak fenn gyapjú-zsinórral átkötött, összehajtogatott papiruszlapokból készült egyszerű kis játékbabák (Th e Kelsey Museum of Archaeology, Ann Arbor, Michigan), valamint igen egyszerű, fából faragott vagy textilből varrt, öltözte-tethető babák (Ägyptisches Museum, Berlin). A szebb kivitelű játékbabák készülhettek agyagból (ezeket sigil-lariának nevezték), csontból (még akár elefántcsont-ból is), keményfából (még akár ébenfából is), esetleg viaszból. Az ókori babák egy részének „ízületekkel” a testhez kapcsolódó, mozgatható testrészei voltak. A babáknak annál nagyobb volt az értékékük, minél drágább anyagból készültek, és minél élethűbb volt a kidolgozásuk. Görögül „kislánynak” (koré) nevezték őket, latin nevük puppa volt, amiből a modern euró-pai nyelvek többségébe is átment az elnevezés. Érde-kes, hogy az ókori babák nem gyermekeket, hanem − a nemi jelleg hangsúlyozásával − már felserdült nő-ket ábrázoltak, pontosan úgy, ahogyan a mai Barbie babák. Valószínű, hogy a „papás-mamás” játékokban a babák a lányok számára nemcsak játszótársat, ha-nem példaképet, egyfajta szerepmodellt is jelentettek. A lánybabák alkalmasint bőséges ruhatárral is rendel-


150 151

keztek: a koraközépkori Egyiptomból maradtak ránk ízléses tunikák (Benaki Museum, Athén; Museum für Byzantinische Kunst, Berlin), a Nílus menti Oxyrchyn-chusban babának készült hajhálót találtak, egy papi-ruszból készült miniatűr játékszandál pedig a lyoni Szépművészeti Múzeumban látható. A játékbabákat többnyire gyermeksírok mellékleteiként, vagy szen-télyek fogadalmi tárgyaiként (ex-voto) találják meg a régészek. Innen tudjuk, hogy már az ókorban sem csak a lányok babáztak! Néhány Apollónnak szentelt templom áldozati ajándékai között is találtak ilyen játékokat, márpedig őt a fi úk védőistenségének te-

kintették. Ennél persze sokkal gyakrabban kerülnek elő babák a lányok sírjaiból, valamint női istenségek: Aphrodité/Venus, Héra, Artemisz/Diana, vagy Mag-na Mater/Cybele szentélyeiből. A lányok házasságkö-tésük előtt felajánlották kedvenc játékaikat az általuk választott védőistenségnek. Erre a szokásra vonatko-zóan gyakran idézik a Timaretéről szóló epigrammát (kitalált név: jelentése annyi mint „erényszerető”), aki Artemisznek − „mint szűz a szűznek” − ajánlotta fel csörgőit, hajszalagjait, labdáját, babáit, és babaruháit férjhezmenetele előtt.

A Crepereia Tryphaena névre hallgató gazdag ró-mai leány sírját 1889-ben találták meg Rómában, benne egy szépen kidolgozott, fából készült babával. 1929-ben az ókori Tiburban (ma Tivoli) fedezték fel Cossinia vestaszűz temetkezését. A síremlék felirata szerint a hölgy „hatszor tizenegy évig engedelmeske-dett Vestának.” (Cossinia nem a római, hanem a tiburi Vesta-templom papnője volt.) 1993-ban a Via Lau-rentina melletti Valeranóban, Róma déli részén került elő egy szarkofág egy 16–18 éves lány földi marad-ványaival, majd 1964-ben újabb lánysírra bukkantak a Via Cassia mentén, benne egy csodálatos elefánt-csont babával. Az ezekben a sírokban előkerült „pro-to-Barbie”-k anatómiailag felnőtt nőket ábrázolnak, fejlett csípővel és felsőtesttel, és vállban, könyökben, a comboknál, a térdnél és a bokánál hajlíthatóak, és nyilvánvalóan öltöztethetők is. Crepereia Tryphaena babája különösen érdekes nemcsak az arc élethű fa-ragása miatt, hanem a hajstílusát tekintve is, mivel az Marcus Aurelius feleségének, Faustinának frizurájára emlékeztet. Számtalan portrészobor mutatja, hogy a császárkorban a női frizuradivatot birodalomszerte

Crepereia Tryphena játékbabája (http://www.casartigiani.org)


152 153

a „fi rst ladyk” diktálták. E gazdag és előkelő lányok sírjaiban a babák mellett előkerültek aprócska smin-kes tégelyek, fésűk és kisméretű tükrök, a Via Cassi-án talált baba esetében pedig picike arany fülbevalók és egy csodálatosan kidolgozott mérőkanál, valamint mérőedény, és egy borostyánkőből faragott fésűs-kagyló is. A Tivoliban talált baba még magán viselte aranyból készült nyak-, kar- és bokaláncát. (Egyesek szerint ekkora gazdagságot eltemetni egy gyermekkel kifejezetten keleti szokás volt.)

TÁRSADALOM

28. „A halált jobban vágyják az életnél”Szomorú gyermeksorsok az ókori Rómában

79. augusztus 24-én délután a Vezúv szinte felrob-bant: hirtelen irtózatos mennyiségű gázt, hamut és követ kezdett kilövellni magából, s a gomba alakú felhő − pontosan olyan, mint egy atombomba felhője − 30 km magasba hatolt fel a sztratoszférába. A kör-nyékbeli városok lakói már napokkal előbb nagyrészt elmenekültek, de most az ottmaradottak − főként rab-szolgák, akiket a házak őrzésével bíztak meg, valamint az öregek és magatehetetlen betegek − is pánikszerű menekülésbe fogtak, ha tudtak. Herculaneum tenger-partján egy másfélszáz fős csoport gyülekezett össze. Ők a csónakházak boltívei alatt kerestek menedéket − talán abban reménykedtek, hogy a tengeren át még elmenekülhetnek. A másnapra virradó éjjelen azon-ban a Vezúv oldaláról egy piroklasztikus áradás indult meg, amely 100 km/h sebességgel egyenesen Hercu-laneum felé tartott. A 400°C hőmérsékletű gáz, hamu és habkő gomolygó tömkelege pillanatok alatt megölte a kikötőben meghúzódó embereket, ha már korábban a fojtó gázok miatt meg nem fulladtak.

2001-ben Luigi Capasso olasz antropológus A her-culaneumi menekülők címen egy vaskos könyvet je-lentett meg. A közel 1000 oldalas munka egy részletes orvosi jelentés arról a 162 elhunytról, akik a csónak-


154 155

házban húzták meg magukat. A mű roppant tanulsá-gos azok számára, akik a Vezúv kitörésekor elpusztult római városok (Pompeii, Herculaneum, Stabiae) min-dennapi életét tanulmányozzák. Összesen 143 sze-mély földi maradványairól sikerült megállapítani ko-rukat: ezeknek 30%-a volt 15 év alatti gyermeké. Több mint fi gyelemre méltó, hogy a gyermekcsontvázak 40%-ánál a csontok kötőszövetes összeköttetésében − elsősorban a gerinc, a váll és a könyök ízületeiben − olyan elváltozásokat találtak, amelyek állandó nehéz fi zikai munkavégzés során alakulhattak ki. A 20 év fö-lötti férfi és női csontvázak nagy része is olyan sebhe-lyekkel és elváltozásokkal volt tele, amelyek kb. 5 éves koruktól fogva végzett folyamatos és kemény fi zikai igénybevételről, illetve durva külső testi behatásokról (verésről) tanúskodnak. Az ausztrál történész, Sara Bisel írja le azt az esetet, amikor egy 14 év körüli lány-ka maradványait úgy találták meg Herculaneum egyik helyiségében, ahogy éppen egy 11 hónapos csecsemőt ringatott az ölében. A csecsemőn bronz ékszerek vol-tak, így valószínűleg szülei a tehetősebb helyi csalá-dok közé tartoztak. A lányka aligha lehetett a gyermek anyja, inkább a dajkája. Fogai alapján megállapították, hogy kisbaba korában súlyosan alultáplált volt, több rágófoga is hiányzott. Vállizmai hosszú és kemény fi -zikai munkavégzésről árulkodtak. Valószínűleg olyan rabszolgagyerek volt, aki a kegyetlen munkavégzéstől kimerült, ezért gazdái csecsemőjük mellé tettek meg dajkának.

Az ókori Rómában − ahogyan a „harmadik világ” országaiban mindmáig − a gyermekmunka napi ru-tinnak számított. A római jog szerint rabszolgagyer-mekek dolgoztatása csak 5 éves kor alatt minősült

törvénytelennek. Rabszolgákat tehát 5–60 éves kor között bármilyen munkára alkalmazhattak, de a gyer-mekmunka a szabadok körében is általánosnak szá-mított. Ismerünk egy Xanthias nevű 15 éves gyorsírót Kölnből; és egy Pagus névre hallgató, mindössze 12 éves aranyműves-tanoncot Rómából; az Alba Fu-cens-ben 13 évesen elhunyt Avidius Felix pedig va-lószínűleg gyapjúval foglalkozott, már ha a sírkövén ábrázolt szerszám egy gyapjúnyíró kés. Az egyiptomi papiruszokon a következő foglalkozásokban találunk gyermekeket: ruhaszövő, kőműves, szőnyegszövő, gyorsíró, gyapjúfonó, hímző, brokátszövő, szögko-vács, rézműves, balzsamozó. A ránk maradt források-ban szereplő egyiptomi gyerekmunkások 75%-a volt szabad születésű. Mindegyik szakmában előfordult szabad is és rabszolga is; lány is és fi ú is, de a szövö-dékben csak lányok dolgoztak. A munkaszerződések-ben gyakorta kikötötték, hogy az alkalmazott köte-les hajnaltól napszálltáig dolgozni, és csak éjszakára mehet haza. Évente legfeljebb 15–20 nap szabadságot engedélyeztek számukra. A bánásmódról persze nem esik szó a kontraktusokban, de azért képzelhetjük, hogy nem bántak kesztyűs kézzel az inasokkal. A ró-mai törvények értelmében a tanító-nevelő jellegű verés nem számított bűncselekménynek, még akkor sem, ha egy szabad születésű gyermekkel szemben követték el. A jogtudós Ulpianus például megemlíti, hogy egy cipészmester bottal úgy megütötte a nyakán tanoncát, hogy annak kiugrott a szemgolyója a helyé-ből. A kegyetlen cipészmesterrel kapcsolatban némi jogvita támadt, mivel Ulpianus kijelentette, hogy nem ért egyet Julianus jogértelmezésével, és szerinte a Lex Aquileia alapján be lehetett volna perelni a durva ci-


156 157

pészmestert. (Ez a törvény lehetőséget adott arra, hogy sorozatos súlyos fi zikai vagy lelki bántalmazás esetén a szabad születésűek bírósághoz forduljanak.)

A gyermekeket vidéken elsősorban mint pásztoro-kat foglalkoztatták, és olyan munkaigényes, de kevés szaktudást igénylő idénymunkákban is, mint példá-ul az olajszüret. A munka során tragikus balesetek is előfordulhattak, mint annak a dalmatiai fi únak az esetében, akit a bika felöklelt, miközben az állatnak ételt adott. A legkegyetlenebb sors azonban a bá-nyamunkásoknak jutott osztályrészül. A gyermekek foglalkoztatása a bányászatban még a 19. században is bevett volt Európában. A knidoszi Agatarkhidész (i. e. 2. század) már leírta az egyiptomi Keleti-Sivatag aranybányáiban dolgoztatott gyermekek kimondha-tatlan szenvedéseit. A szűk járatokban csak négykéz-láb tudtak közlekedni a fejükre szerelt mécsesekkel. Idegen katonák őrizték őket, akikkel egy szót sem tud-tak váltani, verést viszont rendszeresen kaptak tőlük. A sziklákat kosarakban húzták fel a járatok mélyéről. Ezeknek a szerencsétleneknek − mondja Agatarkhi-dész − a halál valóságos megváltást jelentett. A hispa-niai és lusitaniai bányákban dolgozók sírköveit meg-vizsgálva kiderült, hogy ezek 10%-át fi atalkorúaknak állították. Egy Jaénben talált sírkövön egy mindössze 4 éves bányászt látunk: Quintus Artulust, mezítláb, egy rövid tunicában, kezében kis kalapáccsal és kosár-ral. A domborművel kapcsolatban kisebb vita kereke-dett, mivel egy kutató azt állította, hogy Artulus nem volt bányász, hanem csak az apja, akit Artulus csak já-tékból utánozott. Ám olyan sok párhuzam mutatja az ókorból és modern korból a gyermekek alkalmazását a bányászatban, hogy azt kell hinnünk: Artulus mé gis-

csak vájár lehetett. A dél-spanyolországi bányákban (Rio Tinto, Sisapo) végzett régészeti kutatások feltár-ták: a járatokat olyan szűkre szabták, hogy azokban csak gyermekek közlekedhettek. A gyermekbányá-szok jelenlétét Egyiptomban, Attikában és Daciában is ki lehet mutatni.

Ha lehet, még a bányászoknál is szomorúbb sors-ra voltak kárhoztatva a kitett, „kikölcsönzött” vagy eladott gyermekek. A gyermekkitevés a ránk maradt források szerint rendkívüli gyakori volt a Római Biro-dalom egyes területein, bár Justinus keresztény mártír-apologéta szerint „minden nép körében” gyakorolták ezt az embertelen szokást. Egyiptomban például a ki-tett gyermekeknek gyakorta Kopr- előtaggal kezdődő nevet adtak, mivel a „szemétdombról” (apo kopriasz) szedték fel őket. A szemétbe rakott csecsemőkkel leg-gyakrabban vadállatok végeztek. A kegyetlen szokás ellen csak a sztoikusok, valamint a zsidók és a keresz-tények tiltakoztak − legtöbbször eredménytelenül. Pli-nius híres levele a threptoszokkal (kitett gyermekek-kel) kapcsolatban arról vall, hogy a szerencsés túlélők többnyire rabszolgasorba kerültek. Ezeket aztán − a Get tómilliomos című fi lmből ismert módon −akár már 3 évesen kiküldték koldulni vagy guberálni. A ki-tett lánygyermekek többsége prostituáltként végezte, ami ellen nemcsak a keresztények, hanem a jobb érzé-sű rómaiak is tiltakoztak, úgy tűnik mindhiába; a fi ú-kat pedig gyakran gladiátorképzőkben nevelték fel.


158 159

VALLÁS

29. „Oroszlánok elé a keresztényeket!”A Birodalom első számú közellenségei

A tömeg már órák óta izgatottan ült a padsorokban, rágcsálták az alkalmi árusoktól vásárolt magokat, és szomszédaikkal tárgyalták a várható fejleményeket. Persze mindenki abban reménykedett, hogy lesz va-lami véres látványosság: kiéheztetett oroszlánok tépik szét az embereket, vagy elevenen égetnek meg valakit, vagy legalább egy lefejezés jut aznapra. „Oroszlánok elé velük!” − „Kapják meg, amit megérdemelnek!” − „Dögöljenek meg a keresztények!” − ilyen és ehhez hasonló bekiabálások hallatszottak mindenfelől, mert hogy a mai napon, Septimius Severus császár ural-kodásának tizenegyedik évében, március idusa előtt kilenc nappal (203. március 7.), a felséges Geta szüle-tésnapján, Karthágó nagyközönsége keresztények íté-letére gyűlt össze a város stadionjába. Hogy nagyobb legyen az esemény vonzereje, egyúttal katonai parádét is meghirdettek, amit az ítélethirdetés után fognak be-mutatni.

A vádlottak: három szabad születésű (Saturninus, Saturus, és Perpetua), valamint két rabszolga (Revoca-tus és Felicitas) azzal a váddal kerültek a törvényszék elé, hogy keresztények. Ilyen esetekben a tárgyalás röviden zajlott. Ha a vádlott a „kereszténynek vallod magad?” kérdésre „nem”-mel válaszolt, azonnal sza-

badon engedték, persze előbb udvariasan megkérték, hogy mutasson be áldozatot a császár vagy valamelyik pogány istenség szobra előtt. Ha a válasz „igen” volt, akkor némi szóbeli fenyegetés következett, majd ha az áldozást visszautasította, már mehetett is a börtönbe, és várhatta a kivégzését. Ez utóbbi mindig látványo-san történt − a fentebb felsorolt módszerek valamelyi-kével −, hogy annál nagyobb elrettentő ereje legyen a tömegek körében. A karthágói keresztények sorsá-ról Felicitas és Perpetua mártíraktájában olvashatunk. A tömeg kívánságára először gladiátorok sorfala előtt vezették el az elítélteket, akik végigkorbácsolták őket, majd következtek a vadállatok: Saturninusra, Satu-rusra és Revocatusra egy vadkant, egy medvét és egy leopárdot eresztettek rá, a nőkre pedig egy megvadult tehenet. Végül a sebesülten, vérükben fekvő kereszté-nyeket a gladiátorok szúrták le.

A Jézus halálát és feltámadását követő rövid fél év-században a kereszténység a Római Birodalom min-den sarkába eljutott. A hatalom eleinte nem foglal-kozott ezzel az új vallási csoporttal, amelynek tagjai zömmel még a zsidóság soraiból kerültek ki. A zsidók és keresztények teljes elkülönülése − ami egyesek sze-rint már az első század közepére, de legkésőbb száz év múlva végbement − nemcsak szellemi törést okozott az egyházban, hanem egy nagyon fontos jogi követ-kezménnyel is járt. A kereszténység ugyanis − önálló vallásfelekezetté válva − kikerült a zsidó vallás számá-ra biztosított jogi védőernyő alól. [18. fejezet] Az új vallás abban a furcsa helyzetben találta magát, hogy noha egészen i. sz. 250-ig hivatalosan nem tiltották be működését, időről időre heves üldözést folytattak ellene. Pedig más vádat nem tudtak ellene felhozni,


160 161

mint hogy létezik. A 3. századi egyházatya, Tertullia-nus így summázta az ellenük indított hajsza indítékát: „Ez a küzdelem a Név ellen folyik.” A római állam első számú közellenségeinek nyilvánított keresztényeket olyan nevetséges ürügyekkel üldözték, mint hogy is-tentiszteleteik után vérfertőző, orgiasztikus lakomákat rendeznek; annak előtte gyermekeket gyilkolnak le, és vérüket megisszák; a keresztény feleségek paráznák és vérfertőzők − és így tovább. Ezeket a soha senki által be nem bizonyított rágalmakat nemcsak a kor értel-miségi elitje (olyan írók és költők, mint Lukianosz vagy Iuvenalis, és olyan fi lozófusok, mint Kelszosz vagy Prophüriosz) terjesztette, hanem hivatalosan jó-váhagyott pamfl etek formájában kötelező tananyaggá is tették az iskolákban.

Az első vallásüldözés Nerótól indult ki. Ennek előzménye volt a nagy római tűzvész, amely 64 júli-usában öt és fél napon át tombolt. Tacitus, aki csak-nem hatvan évvel később írta le az eseményeket Év-könyveiben, azt is megörökítette, hogy Neró az ekkor már mindenki által jól ismert és állítólag közutálatnak örvendő keresztényekre igyekezett a gyanút terelni. A magukat kereszténynek valló embereket, és azo-kat, akiket ezzel a váddal feljelentettek, városszerte összefogdosták, majd Neró saját kertjeiben keresztre feszítve, szurokkal leöntve és meggyújtva végeztette ki őket. A hagyomány szerint ebben az üldözésben lelte halálát a „pogányok apostola”, Pál is, akit a városon kí-vül lefejeztek; valamint a „körülmetélkedés apostola”, Péter, akit a Nero új cirkuszában − saját kérésére − fej-jel lefelé feszítettek keresztre. Figyelemre méltó, hogy Tacitus szerint a 60-as évek közepére már Rómában is „hatalmas sokaság” vált hívővé, bár nem valószínű,

hogy ezek a társadalom közép- vagy felső rétegeiből származtak, mivel a keresztrefeszítés büntetését római polgárokkal szemben nem lehetett alkalmazni.

Újabb fél évszázad elteltével a kereszténység már annyira megerősödött, hogy az ifj abb Plinius, a Fe-kete-tenger déli partján fekvő Bithünia tartomány gazdasági ügyeinek felügyelője, így írt róluk Traianus császárnak: „Mindenféle korú, mindenféle társadalmi osztálybeli emberek, férfi ak és nők vegyest, igen sokan kerültek és kerülnek vád alá. Nemcsak a városokban, hanem a falvakban és a tanyákon is elharapódzott en-nek a babonaságnak a ragálya.” A római történelem-ben nem írtak még levelet, amelynek ekkora hatása lett volna az utókorra. Megdöbbentő tény, hogy a ke-resztényeket üldöző magisztrátusok (kormányzók, polgármesterek) még a 3. században is Plinius és Tra-ianus idézett levelére hivatkoztak, mikor eljárást in-dítottak a keresztények ellen. A kereszténység a római jogban addig ismeretlen kategória lett: míg a köztör-vényes bűnözőket azért ítélték el, amit a múltban cse-lekedtek; a keresztényekre a vád időpontjában vallott hitük miatt várt súlyos büntetés.

A keresztények elleni üldözések még az úgyneve-zett „jó császárok” idején is tovább folytak. A hírneves fi lozófus, Marcus Aurelius például abban a tévhitben élt, hogy a keresztények merő dacból vállalják a már-tírhalált: „Micsoda pompás lélek az, amely kész, ha kell, a testtől elválni: akár megsemmisülni, akár szétporlad-ni, akár megmaradni. De ez a készség személyes meg-győződésből fakadjon; nem pedig, mint a keresztények-nél, puszta ellenállásból” − írta az Elmélkedésekben. A Római Birodalomban sokféle baj ütötte fel a fejét ebben az időben: földrengések, áradások, pestisjár-


162 163

vány s a barbár népek betörése tizedelte a lakosságot. A csapások miatt elkeseredett hangulatban gyakran hangzott el a kiáltás: „Oroszlánok elé a keresztényeket!” És a helytartók tették a dolgukat: 166-ban a hitvédő Justinust Rómában, 167-ben Polükarposz püspö-köt Szmürnában, 177-ben pedig Blandinát és társait Lyonban végezték ki az amfi teátrum porondján, egy-szerűen azért, mert nem akartak áldozatot bemutatni a császár szobra előtt.

róla. (Ezek az úgynevezett Decius-igazolványok, vagy libelli Deciani, amelyekből több tucat került elő Egyip-tomban.) E nélkül a papír nélkül semmiféle hivatali állást nem lehetett betölteni a Római Birodalomban! Néhányan nem bírták a nyomást, és áldozatot mutat-tak be (ezeket nevezték később az egyházban lapsi-nak, vagyis „elcsúszottaknak”); mások elmenekültek (mint Karthágó püspöke, Cyprianus); de hitükért számosan a kínhalált is vállalták, ami nagy szimpáti-át váltott ki a pogányok körében, s így végső soron az egyház az üldözés folytán is tovább erősödött. A kö-vetkező nagy üldözést Diocletianus indította el azzal, hogy 303. február 23-án leromboltatta a nicomediai templomot, és elégette az abban talált szent könyve-ket, a következő napon pedig az alábbi rendeletet tette közzé: „A keresztény templomok romboltassanak le, a szent könyvek semmisíttessenek meg, és keresztény istentisztelet többé ne tartassék; a keresztények, akik hitükhöz ragaszkodnak, állásaiktól megfosztandók; továbbá a hitükhöz ragaszkodó keresztények veszítsék el polgárjogukat; a keresztény szabadonbocsátottak adassanak el rabszolgáknak, a keresztény rabszolgák pedig sohasem szabadulhatnak fel; és végül: vallatáskor a keresztényeket kínpadra is szabad vonni.” De még ez a rendelet sem érte el a kívánt hatást. Diocletianus ekkor azt a parancsot adta, hogy a helyi magisztrá-tusok a keresztényeket rövid úton kerítsék kézre, és minden kitalálható módon kényszerítsék őket arra, hogy a pogány isteneknek áldozzanak. Állítólag csak Nicomediában húszezer ember lelte halálát az üldö-zésben. A két másik társcsászár: Galerius és Maximi-anus lelkesen követték Diocletianus példáját, és ezré-vel végeztették ki a keresztényeket; de harmadikuk,

A római állam és a keresztény egyház között zajló kötélhúzásnak végül egy pannóniai születésű császár, Decius vetett véget azzal, hogy elrendelte a keresz-ténységnek az egész Római Birodalomra kiterjedő ál-talános üldözését. Jézus Krisztus követőit a hatóságok előtt arra kényszerítette, hogy áldozatot mutassanak be az állam isteneinek és a császárnak. Ha ezt megtagad-ták, halálbüntetéssel sújtották őket. Akik elvégezték az áldozatot, tanúk által hitelesített bizonyítványt kaptak

Jean-Léon Gérome: A mártírok utolsó imája (1863–1883) Walters Art Museum (Wikimedia Commons)


164 165

Constantius Chlorus mérsékelte az üldözés hevét saját tartományaiban, és csak néhány templomot rombol-tatott le. Keleten még javában folyt az üldözés, mikor a súlyosan megbetegedett Diocletianus 305. május 1-jén váratlanul lemondott, majd visszavonult szülő-földjére, Salonae vá rosába (ma Split, Horvátország), ahol gyönyörű palotát emelt magának, és a kertészke-dés örömeinek élt. A császár még megélte rendszeré-nek bukását, melyet többszörös felszólítás dacára sem volt hajlandó megmenteni, sőt még azt is eltűrte, hogy a hálátlan Constantius az ő szobrait is ledöntesse. Vé-gül 313 nyarán Salonaeban öngyilkosságot követett el. Az üldözéseknek végül Constantinus és Licinius 313-ban kiadott milánói rendelete vetett véget, amely valamennyi val lást egyenjogúvá nyilvánította a Római Birodalomban.

KÖRNYEZET

30. Jurassic ParksŐslénykutatás és őslénytárak az ókori Rómában

Valamikor Alexander Severus uralkodása idején a Th rá kiai Kherszonnészosz (vagyis a Gallipoli-félszi-get) déli csücskénél fekvő Elaiuszban két ember be-szélgetett egymással. Az egyik egy idős helyi borter-melő, a másik egy föníciai hajós, aki kedvező jósjelre várt, hogy kihajózhasson az Égei-tengerre. A szó az aktuális sportesemények megvitatásáról hamarosan a régmúlt idők dicsőségére terelődött. Az öreg gazda, aki eredetileg művelt városlakó volt − amíg rabszolgái ki nem semmizték vagyonából −, azt állította, hogy mindent tud a trójai háborúról. A kereskedő hitte is meg nem is a fellengzős kijelentést, és ravaszul vissza-kérdezett: „Aztán igaz-e, te tudós öreg, hogy a görög hősök magassága elérte a 4,5 métert?” (A továbbiak-ban az egyszerűség kedvéért az ókori mértékegysége-ket méterben adjuk meg.) Erre, a föníciai legnagyobb megdöbbenésére a szőlősgazda csak úgy ontani kezdte magából az adatokat a hérószok földi maradványairól: Oresztész 3,2 méteres csontvázát a spártaiak találták meg Tegeában; az óriás Arüadész 13 m magas csontjai a szíriai Orontész-folyó mellett kerültek elő; Aszteri-osznak Anax fi ának − aki Milétosz városát alapítot-ta − 4,5 méteres maradványait Ladé szigetén találták meg; és tulajdon nagyapja mesélte, hogy Hadrianus


166 167

császár miként adott tisztességet a 4,5 méter magas Aiax csontjainak, melyeket a vihar mosott ki a Hel-lészpontosz partján, s hogyan temette el őket a közeli Trójában. [1. fejezet]

„De te magad személyesen láttál-e egyet is a hősök csontjai közül?” − vágott vissza a még mindig hitetlen-kedő föníciai. „Úgy ötven évvel ezelőtt − folytatta az öreg gazda − áthajóztam a szoroson Szigeionba, hogy megnézzek egy hatalmas csontvázat, amit a hegyfokon egy sziklabarlangból mosott ki a víz.” (Szigeion a gö-rög hagyomány szerint Akhilleusz temetkezési helye volt.) A farmer elbeszélése szerint ez akkoriban nagy látványosság volt, az egész Égei-tengerről eljöttek ide jöttek a hajósok, hogy megbámulják a csodás jelen-séget, amiről végül egy jóslat kinyilvánította, hogy Akhilleusz földi maradványai azok. „Négy évvel ez-előtt − folytatta a gazda az elbeszélést − barátommal, Hümnaiosszal épp a szőlőt ástuk az Alonniszoszon, amikor a föld megcsikordult az ásónk alatt. Ő és a fi a megtisztították, és előkerült egy 4,5 méteres csontváz. Egy jósdához fordultunk, amelytől azt a választ kap-tuk, hogy az istenek és a gigászok harcában (giganto-makhia) elesett egyik gigász csontváza ez. Eztán óvato-san visszatemettük.” Az idős borász még előző évben is elutazott barátaival Lémnoszra, ahol a szteirai Menek-ratész egy földrengés után egy másik óriáscsontvázat talált. „Ahogy közelebbről megvizsgáltam a csontokat, az volt a benyomásom, hogy ez egy borzasztó mére-tű, leírhatatlanul nagy teremtmény lehetett” − mondta a föníciainak. A lény koponyája nagyobb volt, mint két krétai amfora. (A krétai amphorák 20-24 literesek.) Az öreg végül így fejezte be mondandóját: „Ebben az év-ben egy hatalmas testet találtak Naulokhosznál, Imb-

rosz szigetén (ma Imroz, Törökország), ahol délnyu-gaton egy félsziget nyúlik a tengerbe. A csontváz még mindig látható, s ha nem hiszed el, odahajózhatunk, mivel nincs messze innen.”

A fenti fi ktív párbeszédet az athéni Philosztratosz Hősök (Héroikosz) című munkájában olvashatjuk. A modern kutatás szerint e látszólag teljesen légből-kapott elbeszéléseknek lehet történeti alapjuk! Például a szőlősgazda által említett, Euboiától északkeletre fek-vő kis Alonniszosz sziget nemcsak kitűnő bortermelő hely, hanem miocén kori ősleleteiről is ismert. 1997-ben az említett Imbrosz (Imroz) szigetén ugyancsak egy miocén kori masztodon combcsontja került elő, pontosan a sziget délnyugati részén. A gazda azonban további helyeket is ajánlott a föníciai fi gyelmébe: Kósz szigetén a gigászok lányait temették el; Phrügiában Hüllosz gigász maradványai bukkantak fel; Th essza-liában pedig az elbukott gigászok csontjai láthatók. A Vezúv-környékén a rómaiak kiállították az Égő mezőkön (Campi Flegrei) megölt gigászok maradvá-nyait; Olümpiában bárki megcsodálhatta a Gerüón hatalmas csontjait. Óriások egész temetőjét találták meg a Palléné-félszigeten (Khalkidiké, Észak-Görög-ország), ahol „a viharok és földrengések felszínre ve-tették a hatalmas csontokat.” Nyilvánvaló, hogy ezek valamiféle őslényleletek lehettek, amelyeket a görögök hajdani hérószok csontvázaival azonosítottak.

A görögök és rómaiak nagyon szerették a termé-szeti ritkaságokat kiállítani. Ehhez általában a temp-lomokat használták. Szamosz szigetén a nevezetes Héra-templom kincstárát már 1910-ben kiásták a ré-gészek (bár csak 70 évvel később publikálták), ahol a legkülönfélébb természeti „csodák” elképesztően


168 169

gazdag kincsestárára bukkantak. A rekordméretű (50 cm-es) vízilófog, krokodilkoponya, osztrigakagyló, óriáskagyló, tehénantilop-szarv, hegyikristály, csepp-kő és korall mellett repülő és vízi állatok megkövese-dett csontjai és növényi fosszíliák is ki voltak állítva. De a rómaiak is odavoltak a természeti kuriózumo-kért. A Keleten Pompeiusszal együtt harcoló Marcus Aemilius Scaurus − aki igyekezett lecsillapítani a Has-móneusok trónviszályát − i. e. 58-ban mint aedilis nyilvános játékot rendezett, amelyen egy minden el-képzelést fölülmúló látványossággal lepte meg a római közönséget. A görög mitológiai hagyomány szerint a hős Perszeusz megszabadította a Joppéban sziklá-hoz láncolt Andromédát, akit egy tengeri szörnyeteg zsákmányául vetettek oda. Perszeusz előbb gorgófejes pajzsával megdermesztette a szörnyet, majd sziklákkal agyondobta. (Flavius Josephus szerint Androméda láncainak darabjait még az ő korában is mutogatták Joppéban.) Scaurus azt állította, hogy megszerezte en-nek a szörnynek a csontvázát, amit a játékok alkalmá-val mutatott meg Róma népének. Plinius adatai szerint a lény hátgerincének hossza elérte a 12 métert, bordái pedig nagyobbak voltak, mint az indiai elefánté. (Egyes kutatók szerint a csontváz valójában egy cethalé volt, mások szerint akár hamisítvány is lehetett.)

Némely római császár is gyűjtötte a természeti furcsaságokat, különösen a fosszíliákat. Octavianus (a későbbi Augustus) i. e. 31-ben a tegeai Athéna-templomból megszerezte a „Kalüdóniai vadkan” ál-lítólagos maradványait, és elszállíttatta Rómába. Su-etonius szerint Augustus rendeztette be a világ legelső paleontológiai múzeumát Capri szigetén: „villájában Capri szigetén ma is látni még hatalmas tengeri ször-

nyek és vadállatok óriási végtagjait, melyeket Gigászok Csontjainak és Hősök Fegyvereinek hívnak.” Ez a meg-jegyzés egyébként azért is rendkívül jelentős, mert megmutatja, hogy − miközben a legtöbben a hérószok és gigászok csontjainak vélték a maradványokat − Sue-tonius tisztában volt ezeknek a fosszíliáknak állati eredetével! Augustus ugyancsak kiállította egy férfi és egy női gigász csontjait Sallustius kertjeiben. A Pusio és Secundilla névre keresztelt óriások testmagassága 3 m körüli lehetett. Tiberius tovább folytatta mosto-haapjának paleontológiai kutatásait. Plinius szerint őalatta kaptak hírt a Gallia északnyugati részénél fek-vő egyik szigeten (Jersey) talált őscsontvázakról, ami-ket részben elefántoknak, részben a Néreidák marad-ványainak tartottak. (Jersey szigetén pleisztocén-kori mamut fosszíliákat találtak, ezeket nézték a rómaiak elefántoknak.) Egy kevéssé ismert szerző, a Hadria-nus alatt élt trallészi Phlegón A csodák könyve című munkájában említi, hogy a nevezetes pontusi és asiai földrengések nyomán óriáscsontvázak kerültek elő a földből. A pontusiak egy küldöttséggel vitték Rómá-ba Tiberiusnak megmutatni azt a fogat, amely 30 cm hosszú volt. Tiberius nem akarta az eredeti csontokat megbolygatni, ezért megkérte Pulcher nevű földmé-rőjét, hogy számítsa ki a fog méretéből az óriás eredeti magasságát, majd elkészítette ennek viasz modelljét is. Plinius még járt Pulcher műhelyében és látta a modell darabjait. A császár az eredeti fogat visszaküldte, hogy temessék el a csontok mellé. A fog méretei egyébként sztyeppei mamut vagy masztodon fogára utalnak.


170 171

GAZDASÁG

31. Egy legendás évjáratHonnan származik

az „opimiusi bor” kifejezés?

Borkedvelők tudják, hogy ma is léteznek legendás borfajták és legendás évjáratok. A legnemesebb bordói vörösborok közül egy 1811-es palackozású Château d’Yquem nem kevesebb, mint 75 000 angol fontért talált gazdára 2011-ben; a Krím-félsziget déli részén fekvő Massandra-birtokon 1775-ben palackozott bor 43 500 dolláért kelt a Sotheby’s árverésén 2001-ben; XV. Lajos kedvenc borának, a Château Lafi te-nak egy 1787-ben palackozott darabját − egyenesen Th omas Jeff erson monticellói pincéjéből − 1985-ben nem ke vesebb, mint 160 000 dollárért adták el a londoni Christie’s aukcióján.

Természetesen az ókori Rómában is léteztek olyan nagyra becsült, szinte már legendás borvidékek, mint manapság az olaszországi Montalcino, a franciországi Bordeaux, a portugáliai Porto, vagy épp az oroszor-szági Massandra. A legjobb római borokat a latiumi és a campaniai szőlőkről szüretelték, ezek közül a setinu-mit dicsérték a legjobban. A szóban forgó sző lőskertek Setia dombjain terültek el, Forum Appii fölött, amely fontos megállóhelyként szolgált a via Appia mentén. Plinius szerint Augustus „minden létező bornál job-ban dicsérte a setinumi bort”, és ugyanígy tettek az

utána következő császárok is, ami elsősorban annak tudható be, hogy ez a bor sohasem okozott emésztési zavarokat. Ennek a hóval hűtött és higított [45. fe-jezet], erős, tüzes luxusbornak az íze állítólag a fügére emlékeztetett. Ám egykoron a caecubumi bort talán még ennél is többre becsülték. Athénaiosz szerint tes-tes borfajta volt, és csak hosszú évek elteltével jutott el a megfelelő érettségre. Ez a Fundi környékén szüretelt szőlő mocsaras talajon termett, ahol a szőlőt nyárfákra futtatták fel. Később elhanyagolták a szőlőt, és amikor Nero lecsapoltatta a mocsár vizét, az addig egyetlen kertben szüretelt szőlőfajta teljesen eltűnt. Az i. sz. 1. századi latin költő, Silius Italicus még ismerte a le-gendás hírű falernumi bor történetét. Egy parasztem-ber a Massicus-hegy csupasz földjét szántogatta, ahol akkoriban még nem termett szőlő. Egyszer azonban maga Bacchus isten látogatta meg egyszerű kunyhó-jában, ahol parasztunk kenyérrel, tejjel és a kertjében termő zöldségekkel kínálta meg. Az istenség megha-tódott a szívélyes vendéglátástól, de mivel már nagyon kiszáradt a torka, viszonzásul az egyszerű fakupákat borral töltötte meg. Mikor a másnapos földműves reg-gel fölébredt, az egész hegyet szőlőültetvény borította. A kitűnő bornak hamar híre ment, és nemsokára a gö-rög borokat is megelőzte népszerűségben. Silius Itali-cus korában − vagyis az első század végén − azonban a falernumi bor már másodosztályúnak számított és kezdett kimenni a divatból. Hírneve azonban tovább-ra is tartotta magát. Ez volt az egyetlen bor, amely tűz hatására lángra tudott lobbanni. Ez a tüzes bor az or-vos Galénosz szerint legalább tíz évig ihatatlan volt, és igazán jó minőségű tizenöt-húszévesen lett. Létezett vörös és fehér színben, száraz és édes borként is.


172 173

Lucius Opimius nem tartozik a római történelem gáncstalan alakjai közé. Az i. e. 121-ben consullá választott optimata politikus azzal tette magát a nép előtt gyűlöletessé, hogy Caius Gracchus öngyilkos-sága után a populáris politikus mintegy háromezer támogatóját legyilkoltatta, holttesteiket a Tiberisbe vettette, vagyonukat pedig az államkincstár számára elkoboztatta. Később azonban őt is utolérte a gonosz és korrupt politikusok sorsa: a Iugurtha numida ki-rály ellen folyó hosszas háborúban az ellensége vezére megvesztegette, és miután ez kitudódott, a szenátus száműzte Rómából, ahová soha többé nem térhetett vissza. Az i. e. 121-es év tehát a római politika tör-ténetének egyik mélypontja volt − mindez azonban nem érintette a mezőgazdaságot. Sőt. Mialatt Opimi-us consul a Gracchusok követőit öldökölte, az időjárás különlegesen kedvezett a szőlőnek és ritka jó szüret-re került sor, különösen a falernumi ültetvényeken. Ezt a legendás évjáratot el is nevezték „opimiusinak”. Nagyjából hetven évvel később, Cicero korában már híres volt ez az évjárat: „Olyan ez, mint mikor valaki kedveli a falernumi bort, de sem az annyira újat, hogy a közvetlenül előző év consulai alatt termettet kíván-na, sem pedig viszont az annyira ót, hogy Opimius vagy Anicius consulok korából való bort keresne. Pe-dig − úgy hiszem − éppen ez utóbbi fajták a legjob-bak, ám csakhogy abban, ami oly nagyon régi, már azt a kellemes ízt, amelyet óhajtunk, meg nem talál-juk, s nem is igen élvezhetni már az ilyesmit.” (Cicero tehát nem volt nagy barátja az óboroknak.) Százötven évvel később, a Tiberius császár idején alkotó Velleius Paterculus azt állította, hogy akkorra már elfogyott az összes opimiusi bor, de ebben tévedett. Kétszáz

év múltán a polihisztor Plinius − Róma legnagyobb tudósa − ugyanis azt állította, hogy még mindig volt belőle: „bár méz sűrűségűre zsugorodott és igen erő-teljes íze volt”, és elsősorban más borok ízesítésére használták. Nero császár egykori connoisseur-je, akit Tacitus a „választékos ízlés mesterének” nevezett, egy fergetes szatírában írta meg saját korának gúnyrajzát. Petronius Satyriconjáról van szó természetesen, azon belül is a teljes egészében ránk maradt Trimalchio lakomája címet viselő novelláról. A sikeres vállalko-zásai révén felkapaszkodott egykori szír rabszolga, Trimalchio, a legízléstelenebb lakomát rendezi vendé-geinek, amit csak ember el tud képzelni. Itt kerül elő egy üvegamphorából (!) felszolgált bor, amely címkéje szerint „százéves opimiusi falernumi”. Ebben persze nem csak az a vicces, hogy a valódi opimiusi ekkor már száznyolcvan éves volt, hanem az is, hogy a méz-szerűen folyós, kesernyés szirup jószerével ihatatlan volt. (Arról nem szól a fáma, hogy a bevezetőben em-lített 1787-es évjáratú Château Lafi te vásárlója vajon megitta-e a borát, és ha igen, vajon hogy ízlett neki?)


174 175

KÖRNYEZET

32. Az elefántokat megölik, ugye?Állatfajok pusztulása

a Római Birodalomban

Az egzotikus vadállatok elfogása és kereskedelme igen jól jövedelmező vállalkozás volt az antik Rómában. Az amphitheatrumok − melyeknek száma csak a nyu-gati birodalomrészben elérhette a félezret − hatalmas mennyiségben igényelték ezeket a teremtményeket. Egyes kutatók szerint akkora volt az állatszükséglet, hogy csak az észak-afrikai és itáliai amphitheatrumok számíthattak folyamatos ellátásra egzotikus vadálla-tokból. Az első állathajszát (amit latinul csak venatió-nak, vagyis vadászatnak neveztek) Livius tudósítása szerint i. e. 186-ban M. Fulvius Nobilior rendeztette: a műsoron ezúttal oroszlánok és leopárdok levadászá-sa szerepelt. A sort hosszan folytathatjuk: i. e. 169-ben mindenféle afrikai állat vonult fel a római nézők előtt a porondon; i. e. 104-ben oroszlánok; i. e. 58-ban szí-riai leopárdok, egyiptomi krokodilok és vízilovak; i. e. 55-ben − Pompeius Magnus rendezésében − oroszlá-nok, leopárdok és más ragadozók; Iulius Caesar dia-dalmenetén pedig elefántok, oroszlánok, bölények és egy zsiráf vonult fel. A császárkorban az uralkodók és gazdag előkelőségek által rendezett állathajszákon sok-sok ezer egzotikus állat: úgymint oroszlánok, leopár-dok, bölények, elefántok, tigrisek, hiénák, orrszarvúk,

majmok, krokodilok, gazellák és struccok pusztultak el az értelmetlen, de igen népszerű öldöklésben.

Ennek persze meglettek az ökológiai következmé-nyei. Mikor Cicerótól, aki az i. e. 1. század közepén Cilicia tartomány helytartója volt, leopárdokat kértek a római játékokhoz, azt írta: „ezek az állatok [ebben a tartományban] rendkívül ritkák” (mira paucitas est). II. Iuba, Mauretania királya is ellenezte, hogy a róma-iak szinte kipusztítják országa vadállományát, és fi a, Ptolemaiosz be is záratta az itteni amphitheatrumo-kat, a hippói állatkikötőt, és törvényt hozott a vadálla-tok védelmére. Sajnos, hiába. Az elefánt, a rinocérosz és a zebra a római korban pusztult ki Észak-Afrikából, mint ahogyan a Kis-Ázsiában a Szeleukida korban még megtalálható oroszlánok a Taurus-hegységbe húzódtak vissza, a tigrisek pedig eltűntek Armeniá-ból és Észak-Iránból. Az ókori irodalomban az utolsó részletesen lejegyzett állatviadal Probus császársága alatt történt, a játékok még a Nyugat-Római Biroda-lom bukása után is tovább folytatódtak. Symmachus feljegyezte, milyen nehézségekbe ütközött az i. sz. 393-as római játékokra az afrikai vadállatok beszer-zése. A Colosseumban az utolsó állatviadalt Anicius Maximus rendeztette i. sz. 523-ban, de erről szinte semmit sem tudunk.

Az állatok befogása részben a hadsereg feladata volt, részben helyi vadászokat alkalmaztak erre a cél-ra. Seneca és Plinius szerint a mauretaniai Bocchus király állatszelídítőket küldött a Sulla által i. e. 93-ban rendezett játékokra. Cicero is említi, hogy Lao-diceában a leopárdokat helyi vadászokkal fogatták el. Itt kell megjegyeznünk, hogy az európai nagyvadak (bölény, vaddisznó, medve) is számos alkalommal


176 177

szerepeltek a nyugat-európai arénákban. A venatores professzionális céhekbe is tömörültek, amelyek töme-gesen fogták be és szállították a vadállatokat. Ez a fog-lalkozás ugyancsak jövedelmező lehetett, hiszen egy oroszlán ára akár a 600 000 sestertiust is elérhette. Az állatokat a kirakodás után úgynevezett vivariumok-ban tartották, amelyekre a custodes vivarii felügyeltek. Rómában a Praenestei-kapu mellett működött egy ilyen állatraktár. Az állatkertekhez hasonló parkok működtek Ardea és Laurentum mellett, bár ezeket régészetileg egyelőre nem lehet kimutatni. Egzotikus állatok csontmaradványai sem nagyon kerültek elő eddig régészeti lelőhelyeken, kivéve a marokkói Th a-musidát, ahol oroszlán- és elefántcsontokat találtak. A karthágói Bir el-Jebbanában − az amphitheatrum közelében, késő antik rétegben − medvecsontokat ta-láltak, ami közvetve cáfolja Plinius azon megjegyzését, hogy a med vék az ő korában már kipusztultak Észak-Afrikából. (Egy másik helyen ugyanő azt is mondja, hogy a vaddisznó és a szarvas is kihalt innen.) Egy a Colosseumban, a meta sudans környékén 1995-ben végzett ásatáson Jacopo de Grossi Mazzorin olasz zoo-archeológus 16 medve, két leopárd, egy strucc, továbbá számos őz, szarvas, vaddisznó és róka csontjait fedezte fel egy 5–7. századi csatorna felöltésében. Ésszerűnek tűnik annak feltételezése, hogy ezek az állatok állat-hajsza következtében pusztultak el Róma legnagyobb arénájában. Egyébként az arénában megölt állatok egy részét valószínűleg eladták a húspiacon. Erre abból is következtethetünk, hogy Tertullianus kannibalizmus-sal vádolja a rómaiakat, mivel azokat az állatokat eszik meg, amelyek korábban kivégzett embereket faltak fel.


33. A versenyló, akiből majdnem consul lett

Caligula csodalova: Incitatus

Ki ne ismerné a magyar lótenyésztés „sztárjait”: az 1876–80 között versenyző Kincsemet; az 1960-as években futó Imperiált; vagy a 21. század első évtizedé-ben nagy feltűnést keltett Overdose-t? Mivel a róma-iak − a gladiátorokhoz és a színészekhez hasonlóan − a versenylovakért is szabályosan megőrültek, nem csoda, ha számos ókori „sztár paripa” neve maradt ránk. Szorgos kutatók feliratokról és mozaikképekről ezeket is összegyűjtötték: szám szerint ötszázhatvan-kettőt, csak a nyugati tartományokból. A lónevek − csakúgy mint napjainkban − külső és belső tulajdon-ságokat, a lovak származását és a tőlük elvárt eredmé-nyeket tükrözték. A származásra utaló nevek különö-sen érdekesek, mivel a lótenyésztés és -kereskedelem kiterjedt voltára mutatnak: Egyiptomi, Afrikai, Etióp, Anatóliai, Babilóniai, Baeticai (ma Andalúziainak mondanánk), Keltibér, Danaosz, Dardanosz, Hellén, Gétulosz (a mai Algéria területén élő afrikai nép), Ga-lata, Germán, Indiai, Itáliai, Líbiai, Lükiai, Makedón, Méd, Noricumi (vagyis Osztrák), Szíriai, Etruszk és Tirrén nevek is szerepelnek közöttük. A Pannon név egyelőre nem került elő, bár Duna (Danuvius) nevű


178 179

lovat is megörökítettek a feliratokon. A folyónevek egyébként különösen kedveltek voltak cirkuszi körök-ben, így ismerünk pl. Indus, Nílus, Tagus (a spanyol/portugál Tajo/Tejo), Tiberis, Borüszthenész (Dnyeper) sőt Óceán nevű lovakat is. A többi név ma is ismert a lóversenypályákról: Ádáz (Ferox), Tüzes (Igneus), Fékezhetetlen (Indomitus), Embertelen (Inhumanus), Éji kóborló (Noctivagus), Kőhajítógép (Ballista), Le-győzhetetlen (Anicetus), Szépengyőző (Callinicus), Fölülmúló (Exsuperator), Dicső (Gloriosus/-a), Szö-kevény (Fugitivus), Győzedelmes (Triumfator), vagy éppen Caligula „csodalova”, Incitatus, amelynek nevét talán Vágtázónak fordíthatnánk.

A különféle őrültségeiről jól ismert Caligula [39. fejezet] életrajzírója, a csaknem száz évvel később élt Suetonius örökítette meg a következő történetet a hib-bant császárról, aki „Incitatus nevű lovának − miután az állat nyugalma kedvéért a cirkuszi játékok előtti na-pon katonaság útján intézkedett, hogy a környék lakos-sága egy hangos szót se ejtsen − nemcsak márványistál-lót, elefántcsont szerszámot, bíbor takarót, drágakővel ékes nyakláncot adományozott, hanem egy palotát is, személyzettel, berendezéssel, hogy méltó módon fogad-hassa a nevében meghívott vendégeket; mint mondják, az volt a szándéka, hogy consullá is kinevezi.” A még száz évvel később élt, senatori származású (sőt consul-lá is avanzsált) Cassius Dio történész ezt is hozzáfűzi: „Egyik lovát, amit Incitatusnak nevezett, lakomára is meg szokta hívni, ahol arannyal kevert árpát szolgáltak fel neki, és aranyserlegekből ittak az egészségére; a csá-szár az állat életére és szerencséjére esküdött, és azt is megígérte, hogy consullá választatja. Ezt az ígéretét biz-ton beváltotta volna, ha hosszabb ideig él.” Cassius Dio

azt is elmondja, hogy Caligula saját császári szemé-lyének is kultuszt alapított, amelynek főpapjává saját magát, főpap-társává pedig versenylovát választotta. Bár manapság akadnak történészek, akik kételkednek e történetek hitelességében, és azokat a császár udvari köreiből származó humoros pletykáknak tartják csu-pán, valójában nincs okunk kétségbe vonni hitelessé-güket.


180 181

FÖLDRAJZ

34. A Szahara uraiA garamantok királyságának felfedezése

A mai Líbia déli részén − Algéria, Niger és Csád által határolt területen − található Fezzán-fennsík a Föld egyik legkietlenebb helye. Az 1000 km széles, és 500 km hosszan elterülő magasföldön, amit Phasania né-ven már a rómaiak is ismertek − kő- és homoksiva-tagok váltják egymást; nappal a hőség 45 fok körüli, éjszaka pedig vékony jégréteg vonja be az oázisok víz-tócsáit. A szél gyakran kavarja fel a vöröses homokot, ami bekerül a szembe, fülbe, szájba, és a legszorosab-ban összefűzött ruha alá is behatol. Ezen a földön csak a szélsőséges időjáráshoz alkalmazkodott sivatagi né-pek: a garamantok tudtak megélni, akikről a róma-iak meglehetősen keveset tudtak. Az antik auktorok többnyire csak a néprajzi leírások unásig ismételt köz-helyeit használták velük kapcsolatban: kormányozha-tatlan barbár nomádokként vagy primitív vadászó barlanglakókként ábrázolták őket.

A rómaiak tudomásunk szerint sohasem hajózták körül Afrikát. Nyugaton a Gibraltári-szoros elhagyá-sa után a mai Marokkó területén; keleten pedig a mai Tanzánia partvidékén kerültek elő legdélebbi nyoma-ik. A földrajztudósok mindvégig azt állították, hogy a harmadik kontinens teljes terjedelmével az Egyen-lítőtől északra fekszik, de annak környéke a forróság

miatt áthatolhatatlan. Talán ezért sem kísérleteztek Afrika körülhajózásával. A Földközi-tenger partjá-ról induló expedíciók azonban nekivágtak a Szahara homoksivatagának. Ezek közül a leghíresebbet Luci-us Cornelius Balbus vezette Augustus megbízásából. Balbus a hispaniai Gadesben (a mai Cádizban) szüle-tett, abban a városban, amely gazdag kereskedőiről, ötszáz római lovagjáról és halüzemeiről volt híres. [37. fejezet] (Balbo „el menor” szobra ma is ott áll Cádizban az Amílcar Barca utca végén.) A Balbusok kapcsolatai egészen a mauretaniai királyi családig nyúltak. Nagybátyjához, a consulviselt Balbushoz ha-sonlóan az ifj abb Balbus is részt vett Caesar csatáro-zásaiban, és szépen emelkedett a senatori ranglétrán

Az ifj abb Balbus szob-ra a dél-spanyolorszá-gi Cádizban (Panora-mio)


182 183

− a „Túlsó” Hispania számvevőjeként (quaestor) jól megszedte magát az akkor még kevéssé pacifi kált te-rületek fosztogatásával. Praetorsága után i. e. 21-ben őt nevezték ki Africa proconsulának, és ebben a mi-nőségében valószínűleg feladatul kapta, hogy déli irányban a lehető legtávolabb kutassa ki a földrész határait. Ennek során keveredett harcba a területet uraló berber törzsekkel, akiket akkoriban összefogla-lóan garamantoknak neveztek.

Az expedícióban minden bizonnyal Róma „Afri-ka-hadteste”, a Legio III Augusta különítményei vet-tek részt. A forrósághoz, a nehéz terephez és a helyi törzsek harcmodorához szokott „hármasok” gyorsan haladtak előre a Tassziliben, így sikerült meglepniük a garamantokat. Balbus jött, látott és győzött. Még az ősi fővárost, Garamát is sikerült bevennie, amiért i. e. 19. március 27-én rendkívüli megtiszteltetésben volt része: provinciális származású senatorként Róma tör-ténetében először tarthatott diadalmenetet, ami egy-ben az utolsó nem császári triumphus is volt több mint fél évezredig. A rómaiak feltehetően még délebbre is be-hatoltak a líbiai sivatagba. A szaharai sziklarajzok kutatója, Henri Lhote (1903–1991) amellett érvelt, hogy Balbus eljutott a Fezzán-fennsíkon túlra, az úgynevezett „sze-kér-utat” követve, amely a Tasszili-hegységen keresztül egészen a Niger-folyóig vezet. Ezt arra a listára alapoz-ta, amit Plinius közölt enciklopédiájában a Balbus dia-dalmenetében mutogatott névtáblák alapján. Szerinte az itt szereplő Dasibari-folyó nem más, mint a Niger szongáj elnevezése (Da Isa Bari = Da Nagy Folyója).

Hérodotosz alapján a garamantok az i. e. 5. század-ban már a líbiai Szahara területén laktak. A „tör té-netírás atyja” úgy emlékezett meg róluk, mint egy

harcias népről, amely lóvontatta harci szekereivel a si-vatag nagy részét uralma alá hajtotta. Egyes elméletek szerint a mai berberek és tuaregek is az ő leszármazot-taik, amire bizonyítékul szolgálhat az általuk használt, igencsak sok hasonlóságot felmutató írásrendszer (tifaniq). Eredetükről nem sokat tudunk, egyelőre az sem derült ki, hogy fehér vagy sötét bőrűek voltak-e. Egy néhány évvel ezelőtti DNS-vizsgálat eredményei azt mutatták, hogy valahonnan a mai Szomália és Etiópia területéről vándorolhattak végleges lakóhe-lyükre, a Fezzán-fennsíkra. A Leicesteri Egyetem ré-gésze, David Mattingly szerint egyiptomi befolyásnak köszönhető mindaz, amit a garamantok elértek: a ha-lottak mumifi kálásától kezdve, a kőerődítményeken és halotti piramisok építésén át a rabszolgamunka al-kalmazásáig bezárólag. A kutató azt is feltételezi, hogy a fővárosban, Garamában talált templomban egyene-sen az egyiptomi isteneket tisztelték. A La Sapienza Egyetem tudósai azonban eltérő véleményen vannak: szerintük a garamantok olyan autentikus kultúrát hoztak létre, amely még az egyiptomi mumifi kálási eljárások elterjedése előtt képes volt a halottak bebal-zsamozására (az Uan Muhuggiag-ban 1958-ban talált gyermekmúmia ősibb az egyiptomiaknál); termővé tették a sivatagot; és a görögöket jócskán megelőzve használták a harci szekeret.

A sivatagi túléléshez elsősorban vízre van szükség. Szerencsére a garamantok királysága egy olyan hatal-mas fennsíkon feküdt, amely alatt nagy kiterjedésű földalatti vízrétegek húzódtak. Az őslakók megtanul-ták, hogyan aknázhatják ki ezeket a vizeket, és egy összességében 20 000 km hosszú földalatti vízveze-tékrendszert építettek ki, feltehetően afrikai rabszol-


184 185

gák ezreit dolgoztatva. A berber nyelven foggarának nevezett öntözőrendszer segítségével szőlőt, gabona-féléket, olajfákat és datolyát termesztettek a sivatag kellős közepén. (Egy angol utazó leírása szerint 1820 körül Garama oázisában még mindig 320 000 pálma-fa nőtt.) A garamantok gazdagságának másik forrását a kétoldalú kereskedelem jelentette. Karavánjaikkal a Fezzántól délre húzódó Tasszili-hegységben bányá-szott drága- és féldrágaköveket, egyebek mellett a Ró-mában is igen keresett „karabunkulust” (tüzes vörös színű gránátkövet) szállították a Földközi-tenger part-vidékére. Garama feltárásakor az angol régészek olyan feldolgozóüzemek maradványait is megtalálták, ahol a karneol és topáz mellett üveggyöngy-nyakláncokat is készítettek, szintén exportra. Az ókori források a ró-mai állathajszákon [32. fejezet] népszerű egzotikus vadállatok, valamint só, arany, elefántcsont és fekete-afrikai rabszolgák kereskedeleméről is beszámolnak.

A leletek arról is tanúskodnak, hogy nemcsak a fő-város, Garama élt jólétben a sivatag közepén, hanem a távolabbi településeket is viszonylagos jólét jelle-mezte. Bár a rómaiak végül katonai győzelmet arattak felettük, a Birodalom e távoli pontján az európaiak is inkább kooperációra, a kölcsönös kereskedelmi elő-nyök kihasználására törekedtek, semmint a teljes le-igázásra. Az olasz kutatók szerint a Római Birodalom bukása végül magával rántotta a garamantok király-ságát is, mivel a legfontosabb kereskedelmi partnerük tűnt el a történelem színpadáról. Az angol régészcsa-pat azonban egészen más véleményen van a garaman-tok hanyatlásával kapcsolatban: szerintük a különös nép mindig a föld alatt megbúvó vizet követte és ak-názta ki, ám i. sz. 500 körül egy kisebb klímaváltozás-

nak köszönhetően ezek a vízforrások elapadtak, olyan mélyre kerültek, amit immáron csak még nagyobb erőfeszítéssel tudtak felszínre hozni. Ehhez még több rabszolgára lett volna szükség, azonban az életkörül-mények nehezedése miatt a garamantok maguk is egyre inkább elszegényedtek és elerőtlenedtek, míg-nem végül a vízhiány a sivatagi királyság összeomlá-sához vezetett.


186 187

HADSEREG

35. „Ezt kapd ki!”Üzenetek parittyalövedékeken

A második világháborúban készült fényképek tanúsá-ga szerint a katonák előszeretettel írták rá az ellenség-nek szánt üzeneteiket a bombákra, gránátokra és más lövedékekre: a személyeskedő „Boldog karácsonyt, Adolf!” típusú szövegektől az egyszerű „Bumm!”-ig számos változatban. Természetesen ezúttal sem mo-dern jelenséggel van dolgunk. Példának okáért lássuk a parittyalövedékeket.

A parittya (görögül szfendoné, latinul funda) az emberiség egyik legősibb fegyvere. A legkorábbi pa-rittyalövedék Tutankhamon sírjában került elő (i. e. 1325), és fennmaradtak olyan fi lmfelvételek, ame-lyek bizonyítják, hogy a spanyol polgárháborúban (1936–39) egyik házból a másikba gránátokat lőttek át segítségével. Domborművekről tudjuk, hogy pa-rittyás alakulatok vonultak az asszír, az egyiptomi és a római hadseregekben − ez utóbbiakat Traianus és Marcus Aurelius oszlopán örökítették meg. A görö-göknél az akarnaniaiak, az aitóliaiak, a thesszáliaiak és a rhodosiak; a rómaiaknál a Baleár-szigetek őslakói számítottak a legjobb parittyásoknak. A történelem alighanem leghíresebb parittyása a bibliai Dávid volt, aki ezzel a rendkívül egyszerű fegyverrel győzte le a fi liszteus sereg óriását, Góliátot. A parittya tömeges

használatát bizonyítják a csataterek is: az i. e. 421-ben ostromolt makedón Olünthoszban 500 ólomlövedék maradt fenn (ebből 122 darabon volt valamiféle írás); Anglia legnagyobb vaskori erődjében, Maiden Castle-ben pedig nem kevesebb, mint 40 000 parittyalövedé-ket találtak a régészek.

Lássuk ezek után, hogyan is néz ki a parittya? Eh-hez a rendkívül egyszerű fegyverhez először is kell két erős − általában lenből sodort −, kb. 60–100 cm hosszú zsineg. A két szárat egy hosszúkás, rombo-id alakú, vastag bőrdarab köti össze, amely középen be van mélyítve, vagy esetenként ki van vágva, hogy a beleteendő kődarab annál biztosabban álljon. Maga a lövedék általában 35 mm hosszú, 20 mm széles, 50–500 gr súlyú, mandulaformájú kődarab, vagy a római korban még gyakrabban öntött ólom, amit a római-ak éppen ezért „ólom makknak” (glandes plumbeae) is neveztek. A lövés hatótávolsága nagyjából 400 m, a lövedék sebessége megközelítőleg 100 km/h. Ókori szerzők szerint parittyával messzebbre lehetett lőni,

Görög feliratos parittyalövedékek a British Museum gyűjte-ményéből (Wikimedia Commons)


188 189

bek gyógyítását: ezek olyan mélyen hatoltak a csontba, hogy a foghúzásnál szokásos eljárást kellett alkalmaz-ni azok eltávolításakor.

Bár az eddig előkerült római kori „ólom makkok” feliratait eddig még nem gyűjtötték össze, meglepő, hogy milyen sok lövedéken olvashatók különféle szö-vegek. A leggyakoribb üzenet − úgy tűnik − a görög DEXAI vagy LABE kifejezés, amit divatos szlenggel nagyjából úgy fordíthatnánk: „Ezt kapd ki!” (Az előb-bi üzenetet egyébként már a maratoni csata helyén is megtaláltak egy parittyalövedéken.) Ezek mellett a feliratok mellett gyakran találunk különféle szim-bólumokat is: skorpiót, sast, dárdahegyet, háromágú szigonyt, villámot vagy szárnyas nyílvesszőt. Néha a katonai alakulat megnevezése szerepel a lövedéke-ken. Albániában került elő egy L(egio) XII SCAEVA PR(imus) PIL(us) feliratú golyó, amely a XII. „Villám” legio (Legio XII Fulminata) Scaeva nevű első dárdásá-ra utal. Valószínűleg ugyanarról a katonatisztről van szó, aki Caesar alatt Britanniában többször kitüntette magát vitézségével, i. e. 48-ban pedig Dyrrhachium közelében egy erősséget védelmezett bámulatos vité-zséggel, s ezért Caesar kinevezte „első dárdásnak”. Az Octavianus és Antonius között dúló polgárháborúban Perusia (Perugia) ostrománál került elő i. e. 41/40-ből legalább 80 ólomlövedék, rajtuk a már említett szim-bolikus ábrákkal (villám, kígyó, skorpió), a katonai egységek parancsnokainak neveivel, illetve az ellen-ségnek szóló üzenetekkel. Ezek között több nyomda-festéket nem tűrő, obszcén célzásokat tartalmazó is akadt, vagy amelyik az ellenfél parancsnokát szidal-mazta („Lucius Antonius, a kopasz!”). Gyakoriak vol-tak az olyan egyszerű üzenetek, mint a már látott DE-

mint a nyíllal. A lövedékkel olyan pontosan tudtak célozni, hogy Livius szerint az akarnaniaiak nemcsak az ellenség fejét, hanem a fej bármely pontját képesek voltak eltalálni. A hadászati szakíró Vegetius szerint a lövedéknek nagy romboló ereje volt. A sebész szak-orvos Celsus pedig taglalta az ólomgolyók okozta se-

Baleári parittyás (Johnny Shumate rajza) (Wikimedia Commons)


190 191

XAI („Ezt kapd ki!”), a PAPAI („Aúú!”), az EUSZKA-NU („Jól ragadj bele!”), az AISZKHRODÓRON („Egy hasznos ajándék!”) a NIKA („Győzz!”), vagy az HAI-MA („Vér”) − érdekes, hogy ezek mind görög nyelven íródtak. Az ostromlók és ostromlottak persze latin üzeneteket is váltottak egymással: pl. AVALE („Nyeld be!”), vagy FERI POMPEIUM („Vidd Pompeiusnak”).

TECHNIKA

36. A római nők „arany mosolyának” titka

Fog- és végtagpótlás a római gyógyászatban

A római Viale della Serenissima 1–2. századi sírokat tartalmazó temetőjében olasz régészek 2000-ben buk-kantak rá a világon eddig ismert egyetlen római mű-fogsorra. A leletet publikáló Simona Minozzi (a Pisai Egyetem antropológusa) szerint a meglepően jó álla-potban fennmaradt római protézist a nő saját fogai-ból készíthették, amelyek egy korábbi betegség miatt eshettek ki. A fogakat arany huzalokkal fogták össze, amelyeket apró csapokkal erősítettek a fogakhoz. Az állkapocsban maradt, még ép fogakhoz pedig szintén több aranydróttal rögzítették a pótlást. A fogorvosok azért használtak aranyat, mert nem okozott szervi problémákat, és nagyon egyszerű volt dolgozni vele. A fogak dörzsölés nyomait mutatják, így a szakér-tők szerint a nő sokszor moshatott fogat az ókorban használatos fogporokkal, melyek közül a legjobb mi-nőségűeket − Plinius szerint − egyenesen Arábiából importálták. Egyébként fogtisztító szereket már a gö-rögök is használtak: ők osztrigát és tengeri ásványokat is tettek bele, majd azt gyógynövényekkel és olajokkal ízesítették, ahogy a mai fogkrémek esetében is teszik.

Az ezredfordulóig huszonhárom fogprotézis ke-rült elő sírokból: ezek többsége etruszk temetőkből


192 193

származik és az i. e. 7–5. századra tehető. Mindössze egy föníciai, két-három görög, és egy római fogpót-lás ismert. Pontosabban, nem is valódi műfogsorok ezek, hanem a legtöbb esetben csupán aranydróttal körültekert és megerősített fogak. Ezt a módszert már az egyiptomiak is alkalmazták. Scott Swank, a Dr. Sa muel D. Harris Nemzeti Fogászati Múzeum (Balti more) kurátora szerint Egyiptomban már i. e. 2500-ban is használtak hasonló fogászati eljárásokat, ezt azonban csak halottakon végezték el. A nagy óko-ri orvosok: a görög Hippokratész, és a római Celsus fennmaradt műveiben is találkozunk aranyból készült fogpótlásokkal, de ők is csak arról beszélnek, hogy a valamilyen külső behatás (pl. ütés) következtében meglazult fogat arany drótozással kell megerősíteni. Ezzel szemben a császárkori (i. e. 1–i. sz. 2. századi) ró-mai szatirikusok nem győztek eleget gúnyolódni a kü-lönféle műfogsorokon. A legtöbb kacagtató epigram-mát az első század végén élt Martialisnál olvashatjuk:

Vett fogakat, hajakat nem szégyellsz hordani, Laelia?S a szemmel mi’ csinálsz? Azt biz’ a boltba’ se kapsz!

Szénszinü, Th ais, a fogad; Laecania, hószinü néked:Mért? Mert ez veszi, az hordja saját fogait.

Annyi bizonyos, hogy az ókor világ kutatásakor gyakran eltérést tapasztalunk a régészeti leletek és az irodalmi szövegekből kibontakozó valóságkép között. Az utóbbiak ebben az esetben ugyanis egyértelműen kivehető műfogsorokról szólnak. Martialis szerint a műfogakat csontból (ossibus), elefántcsontból (in-doque cornu), sőt valószínűleg fenyő- és puszpángfá-

ból (piceique buxeique) is készítették. Egyes kutatók szerint a halottakból is kiszedték a fogakat, bár mások ezt azzal cáfolják, hogy az ilyesfajta tevékenység vallá-si tabu volt. Az etruszk sírokban mindenesetre ökör és fa fogat, valamint arany-, ezüst-, csont-, elefántcsont fogakat is találtak. Arról egyelőre nem tudunk, hogy a római világban specializálódott fogorvosok működ-

tek volna, valószínűleg általános orvosok és mester-emberek (aranyművesek, csont- és fafaragók) együtt-működésével készültek ezek a protézisek. Az is fi gye-lemre méltó, hogy az eddig megtalált pótlások csak az elülső fogakhoz készültek, őrlőfogakat nem találtak eddig a régészek. Ez arra mutat, hogy a pótlásoknak nem annyira gyakorlati, hanem inkább kozmetikai funkciójuk lehetett − hacsak nem tekintjük gyakorlati funkciónak azt, hogy a páciens így legalább viszony-lag normálisan tudott beszélni.

Aranydróttal megerősített római foghíd (www.sanedentist.com)


194 195

Kevéssé köztudott, hogy az ókorban végtagproté-ziseket is készítettek. Hérodotosznál olvasunk az éli-szi Hegészilaoszról, aki a perzsák jósa volt a plataiai csatában. Mikor a spártaiak elfogták, ő levágta saját lábát, így szökött meg börtönéből. Egy fából készített műlábbal még sokáig élt, és mindvégig esküdt ellen-sége maradt Spártának. A római Marcus Sergius Silus (a rossz emlékű Catilina dédapja) sokszor megsebe-sült a csatákban és a jobb karját is elvesztette, de vas-ból készítettek számára műkezet. Lukianosz tudósít egy kis-ázsiai gazdag emberről, akinek lefagyott és elüszkösödött a lába, ezért amputálták, de ő egy fából készült műlábat csináltatott magának, amin rabszol-gái segítségével tudott járni. Régészeti szempontból sokkal rosszabbul állunk a végtagprotézisekkel, mint a műfogsorokkal. Eddig mindössze egyetlen műláb került elő 1885-ben Capua területén. A fából készült és vékony bronzlemezzel fedett protézis egy lábszárat formázott a térd és a boka között. A sírmellékletek alapján i. e. 300 körül készíthették. Sajnos az ókorból ismert egyetlen műláb már a következő évben eltűnt Capuából, és a Királyi Sebészek Kollégiumának mú-zeumában (Museum of the Royal College of Surge-ons) bukkant fel Londonban. Az első komoly vizsgá-latot 1916-ban a neves orvostörténész, Karl Südhoff (1853–1938) végezte rajta, és a leletet az ő adatai alapján publikálták Németországban. A sors iróniája, hogy a capuai művégtag 1941. május 10–11. éjszaká-ján pusztult el Londonban a Luft waff e bombatáma-dásának következtében. (1910 körül szerencsére egy másolatot is készítettek róla, amely ma is látható a Sci-ence Museum híres Wellcome-gyűjteményében.)

GAZDASÁG

37. Rothasztott halból „folyékony arany” Halszószgyártás és -kereskedelem

a Római Birodalomban

A rómaiak ugyanúgy lehetetlennek gondolták az éte-lek elkészítését erjesztett halszósz nélkül, ahogyan ma só vagy cukor nélkül nem készül étel. Ezt az alapvető élelmiszert nemcsak halban gazdag tengerparti műhe-lyekben állították elő, gyakorlatilag az egész Földközi-tenger és az Atlanti-óceán európai partvidékén, hanem amforákba töltve messzi földre kereskedtek is vele.

De lássuk előbb magát a terméket! A halszósznak, melynek máig legismertebb neve a görög eredetű garum (avagy latinosan liquamen), számos fajtáját meg különböztették: a vízzel, borral, ecettel, mézzel kevert fajtákat (hydrogarum, oenogarum, oxygarum, meligarum), valamint a sűrű pasztákat (allec). A hal-szósz előállításának lényege az volt, hogy a halat sóval rétegelték (só híján tengervízzel locsolták), majd ká-dakba vagy hordókba töltve hónapokig a napon hagy-ták rothadni. A sós halak fokozatosan erjedő levét lecsapolták, visszatöltötték, idővel ismét lecsapolták, leszűrték, végül az egészet amforába töltötték. Csodák csodájára a végtermék nem holmi bűzös, rothadt hallé volt! E hónapok alatt sajátos fehérjebomlás − modern kifejezéssel enzimes proteolízis − ment végbe, ami egyfelől tartósította, másfelől feloldotta a fehérjéket,


196 197

mintegy folyékonnyá tette a halat, teljesen átlényegít-ve annak anyagát. Részben hasonló folyamatok zajla-nak a sajt érlelésekor is, de a halszósz készítése sokkal kellemetlenebb szaggal járt, olyannyira, hogy az ókori hatóságok betiltották a magánháznál való erjesztést, s az ipari garumgyártást is a tengerpart egy szűk sáv-jára korlátozták.

A halszószkészítés módszerét egyébként valószí-nűleg a föníciaiak találták ki és terjesztették el, bár Robert Étienne azt a feltevést is megkockáztatta, hogy phókaiai telepesek adták át a technológiát a föníciai-aknak, valamikor a Kr. e. 7. században. Cádizban négy

föníciai halsózót is azonosítottak, és az ehhez köthető amphorákat megtalálták Ibizán, Marokkóban, Szicíli-ában és Közép-Görögországban is. A halsózás techni-káját Plinius nem nagyon részletezi, de a 10. századi bizánci mezőgazdasági traktátus, a Geoponika szerint a hal és a só aránya 8:1 volt a garumban. Columella szerint a halakat sóval fedték be a salsamenta készí-tésekor. A halsózó telepek helyének kiválasztásakor két fontos szempontnak kellett érvényesülnie: nagy mennyiségű édesvízre és sóra is szükség volt. A hispa-niai és lusitaniai telepeknél megfi gyelhető, hogy vagy folyók torkolatainál helyezték el a nagyobb halsózó telepeket, vagy kutakból nyerték, vagy ciszternákban tárolták (Lixus, Essaouira), vagy vízvezetékekkel szál-lították (Kouass) az édesvizet. A sót pedig sós mo-csarakból (pl. Estuário do Sado, Setúbal, Portugália), sóbányákból termelték, vagy tengeri sólepárlással állí-tották elő. A halas medencéket több helyütt alulról fű-tötték, hogy a melegítés révén nagyobb koncentrációt érjenek el (Tróia, Cotta, Tahadart). A hal sózása az i. e. 1. század közepétől jelentős vállalkozássá fejlődött az ókori Mediterráneumban, pl. Africa, Lusitania, His-pania, Britannia, Italia, Ciprus, vagy a Fekete-tenger különböző területein. A halsózó telepeket a régészeti kutatás csak a 20. század második felében kezdte fel-tárni, addig lényegében észre sem vették őket. A spa-nyolországi salazones átlagos összmérete telepenként 600-750 m3 volt. Az eddigi legnagyobb sózóüzemet a mauretaniai Lixusban találták meg, ahol a kádak kapacitása elérte az 1000 m3-t.

Leghíresebb a hispaniai, a lusitaniai és a galliai halszósz volt, de az északi tartományokban saját hal-szószt is készítettek és fogyasztottak. Nyugaton Gades

Umbricius Scaurus halszószos amforái egy kiállításon (Claus Ableiter fel-vétele) (Wikimedia Commons)


198 199

(a mai Cádiz) volt a garumkereskedelem központja, egyes feltevések szerint a mauretániai és lusitaniai garumot is Gaditanus címkével hozták forgalomba. A halkereskedők is társaságokba (societas) tömörül-tek. Ismerünk ilyeneket Baelo Claudia, Gades és Car-thago Nova városából, az utóbbiból származó garum sociorum-ot Plinius és Martialis is említette. Talán a valaha élt leghíresebb római halszószkereskedőt Au-lus Umbricius Scaurusnak hívták, aki annak köszön-heti ismertségét, hogy történetesen Pompeii lakója volt. A Vezúv 79-es kitörésekor elpusztult házának mozaikpadlóján ábrázolta saját termékét, mégpedig egy különleges amphorában, amit a szakirodalom ur-ceusnak nevez (Schoene-Mau VI típus). Scaurus egy kitűnő marketingfogással élt: felismerte, hogy saját áruját legkönnyebben a „csomagolással” különböz-tetheti meg a konkurens áruktól. Hogy könnyebben el tudjuk képzelni, miről van szó: gondoljunk most a Coca Colára vagy az Unicumra. Mit látunk magunk előtt? Egy különleges üveget, ami csakis erre a ter-mékre jellemző. Nos, ezt az összefüggést ismerte fel kétezer évvel ezelőtt Umbricius Scaurus, aki az urce-usnak nevezett különleges amforatípust „foglalta le” saját halszósza számára. Scaurus különleges edényei felbukkantak a Római Birodalom két legtávolabbi vé-gén: a britanniai Durovernum Cantiacorum (a mai Canterbury) városában és Egyiptomban is. Az utób-bi helyen A. Umbr(ici) felirattal még i. e. 1. századi „szokványos” Dressel 2-4 típusú amphorákon, vagyis ez a Scaurus az ismert pompeii kereskedő apja vagy nagyapja lehetett, aki még nem ismerte fel a csoma-golás fontosságát. Kevésbé meglepő Scaurus árujának felbukkanása Castra Praetoria (Dél-Spanyolország) és

Saint-Gervais területén és a Fos-sur-Mer mellett talált egyik hajóroncsban (mindkettő (Dél-Franciaország-ban). Egyébként számos más, Pompeiiben és Hercu-laneumban lakó garumgyártót és -kereskedőt is név szerint ismerünk, többnyire edényfeliratokról, de ezek

Scaurus saját pompeii házá-ban talált, saját amforáját áb-rázoló mozaik (pompeiinpic-tures.com)


200 201

között a legmenőbb kétségkívül Umbricius Scaurus lehetett, akinek tárolóedényei az összes Pompeiiben talált halszószos tárolóedény egyharmadát adták.

Végül egy gyakorlati kérdés: kóstolhatunk-e ma au-tentikus római típusú garumot? Nos, valószínűleg igen. Elég, ha leugrunk egy ázsiai ételeket forgalmazó boltba, hiszen bármelyikben kapható thaiföldi nam pla vagy vietnámi nuoc mam szósz, de hasonló a Fülöp-szige-teki patis és számos más, garum módjára készülő bur-mai, kambodzsai, laoszi, kínai, japán és maláj erjesztett halszósz. Modern gasztronómusok szerint a rómaiak a garumot tulajdonképpen só helyett, természetes ízesítőként használták. Erjedés közben ugyanis nátri-um-glutamát, egyfajta természetes ízfo kozó keletkezik benne, amely a misztikus umamit, vagyis az „ötödik alapízt” hordozza. Kikunae Ikeda (1864–1936) japán kémikus 1908-ban fedezte fel ezt az ízminőséget, s ő is nevezte el umaminak: egy japán konyhákon használt algában mutatta ki a glutamátot, s ebben állapította meg az umami íz jelenlétét. Néhány éve azt is kimutat-ták kutatók, hogy az embernek valóban léteznek külön receptorai az umami érzékelésére. A valódi halszósztól tehát nem lesz halízű az étel! Számos vakkóstolási kí-sérlet bizonyítja, hogy az európai ember is egyértelmű-en jobbnak találja az erjesztett halszósszal, mint a só-val ízesített leveseket, mártásokat. A garum használata a Római Birodalom bukása után lassan háttérbe szo-rult Európában, de sokáig nem tűnt el teljesen: egyes kolostorokban étvágytalanság s más kórságok elleni titkos gyógyszerként használták.

POLITIKA

38. Marius három napja,avagy a legrövidebb ideig uralkodó

római császár

„Senki sem tudott nála nagyobbat ütni, vagy lökni, úgy tűnt: az ujjaiban nem is erek, hanem kötelek vannak. Hiszen egy szál mutatóujjával mozgó kocsikat állított meg, és erős embereket egyetlen ujjával úgy ütött meg, hogy azoknak az ütés jobban fájt, mintha vas- vagy fabottal kaptak volna egyet. Sok dolgot két ujja között képes volt eltörni.” Tán meglepő, de ez a jellemzés nem egy római sportoló, hanem egy császár életrajzában maradt fenn. Igaz, az életrajz meglehetősen rövid (nyomtatásban mindössze egyetlen oldalt tesz ki), de az uralkodó nem is szolgált rá többre, hiszen az óko-ri császárok közül ő uralkodott a legrövidebb ideig, mindössze három napig.

Az i. sz. 235–284 közé eső fél évszázadot hagyomá-nyosan a „válság korának”, vagy a „katonai anarchia” időszakának nevezik a történészek. A Római Biroda-lom több évszázados épülete eresztékeiben recsegett-ropogott: barbár népek külső támadásai, polgárhábo-rúk, szakadár tartományok, járványok, éhínségek és a gazdaság összeomlását sejtető hiperinfl áció sújtotta az államot. Természetes, hogy ebben az időszakban a legnagyobb nyomás a császárokra nehezedett, akik-től az emberek a bajok azonnali orvoslását várták


202 203

el. De mindenekelőtt a hadsereg követelte magának a jussot: ingyenes pénz-, föld- és gabonajuttatások formájában, és más kiváltságokkal. Aki pedig nem felelt meg a várakozásaiknak, rövid úton eltették láb alól. Nem csoda, hogy a katonai anarchia korában az uralkodás átlagideje alig haladta meg az egy évet. A katonák legkisebb türelemmel az ellencsászárok iránt viseltettek, akiknek tevékenységét általában egy hónap, vagy legfeljebb fél év elteltével tették mérlegre, s ha könnyűnek találtattak, legtöbbször éppen azok végeztek velük, akik annak idején a pajzsukra emel-

ték őket. Jóval nagyobb változatosságot mutat a tör-vényesen választott császárok uralkodási ideje, amely néhány hónaptól (Balbinus, Pupienus, Numerianus, Carinus, Tacitus) akár több évig (Gallus, Maximinus Th rax, Philippus Arabs, Aurelianus) is tarthatott.

Így volt ez i. sz. 269-ben is. Ekkor már kilenc éve Postumus uralkodott a „Gall Birodalomban”, amely-ben a szakadár Germania, Gallia, Britannia és Hispa-nia tartományok szövetkeztek össze a vezetése alatt. A gazdag nyugati tartományok feletti uralmat azonban más is megkívánta: például a szintén tehetséges Lol-lianus, a XXII Primigenia legio parancsnoka, egyben Germania Superior helytartója, aki a tartomány fővá-

Marius arcképe 269-ben Trierben vert antoninuson (www.cngcoins.com)

A Szerencse (Felicitas) Marius pénzén (www.cngcoins.com)


204 205

rosában, Moguntiacumban (Mainz) ütötte fel főhadi-szállását. Mikor Postumus megtámadta Lollianust − az ellencsászár ellencsászárát − katonái azért végeztek vele, mert nem engedélyezte számukra a város kirab-lását. Az inkább vérszomjas rablóbandára, mintsem a római nép oly sok dicsőséget szerzett hadseregére emlékeztető katonák annyit persze már tudtak a tör-ténelemből, hogy császár nélkül nincs hadsereg, és nincs birodalom. Ezért hát rögvest körülnéztek, kit is választhatnának meg Postumus és Lollianus helyébe.

Ekkor lépett elő egy katonatiszt, Marcus Aurelius Marius, aki régebben a kovácsmesterséget gyakorolta, és a bevezetőben említett hatalmas testi erejéről volt közismert. De nem csak ezért esett rá a katonák vá-lasztása, akik minden bizonnyal a Marcus Aurelius nevet is jó omennek tartották, hiszen a jó száz évvel azelőtt uralkodó fi lozófus császárra emlékeztette őket. Marius viszonylagos kedveltségét mutatja, hogy a His-toria Augusta életrajza szerint egyesek Mamurius Ve-turiusnak is nevezték, arról a Numa király idejében élt mitikus kovácsról, aki a Salius-papok pajzsait készí-tette. Az igen alacsony származású Marius egyes hírek szerint a kereskedés révén került kapcsolatba a had-sereggel, és miután beállt regrutának, testi ereje révén emelkedett egyre magasabbra a tiszti ranglétrán. Pon-tos rendfokozatát azonban nem ismerjük.

Bizonyos, hogy Mariusnak nem lehetett könnyű dolga a katonák megfékezésével, hiszen Postumus és Lollianus seregeit egyaránt maga mellé kellett ál-lítania. Majdnem biztosra vehető, hogy a Postumust meggyilkoló katonáknak azonnal megengedte Mo-guntiacum kirablását − ezzel magára haragítva Lollia-nus híveit −, ő maga pedig az onnan 150 km-re fekvő

Augusta Treverorumba (Trier) tette át székhelyét. Az itteni pénzverdében arany- és ezüstpénzeket kezdtek verni az ő arcmásával. A pénzek hátoldali ábrázolása-in a katonák egyetértését (concordia militum) és hű-ségét (fi des militum) hangsúlyozták − nyilvánvalóan propagandisztikus céllal, hiszen épp az egyetértés és a hűség volt az a két fogalom, amit a sereg hírből sem ismert. Az ókori források egyetértenek abban, amit a Historia Augusta szerzője mond: „az első napon csá-szárrá választották, a másodikon mintha uralkodott volna, a harmadikon pedig már meg is ölték.” Éppen-séggel Marius Trierben vert pénzei hívják fel a fi gyel-met arra, hogy „Róma legrövidebb életű császára” va-lószínűleg mégsem csupán három napig uralkodott. Szakemberek szerint legalább 12 hét kellett ahhoz, hogy ilyen minőségű és mennyiségű pénzt állítsanak elő a pénzverdében. Hacsak utódja, a 269 őszén trón-ra léptetett testőrparancsnok, Victorinus nem folytat-ta a dicstelen elődjének képmásával ellátott pénzek kibocsátását.


206 207

TECHNIKA

39. Caligula úszó palotáiA Nemi-tó óriásbárkáinak története

1944. május 31-én az amerikai csapatok elérték a Ró-mától 30 km-re délkeletre fekvő Nemi városát. A né-metek még május 28-án egy tüzérségi üteget állítottak fel a kisváros egyetlen nagyobb középületének, a mú-zeumnak körzetében, ahonnan folyamatosan tűz alatt tartották a támadó jenkiket − akik természetesen viszo-nozták a tüzet. A későbbi amerikai híradások arról szól-tak, hogy a német csapatok éjszakai visszavonulásuk közben szándékosan gyújtották fel Nemi múzeumá-nak legféltettebb kincseit: Caligula két óriás hajójának maradványait; a németek ezzel szemben azt állították, hogy a hajók az amerikai tüzérségi tűzben vesztek oda. Hogy mi az igazság, azt talán már soha sem fogjuk meg-tudni, mindenesetre a fennmaradt fényképekről jól lát-szik, hogy a múzeum sértetlenül maradt, a hajótestek viszont hamuvá égtek. Ez pedig aligha lett volna lehet-séges, ha a tüzérség találta volna el az épületet…

Nemi, az Albai-hegyek között megbújó olasz kis város a hasonló nevű tóra néz. Ez a mindössze 1,67 km2-es vulkanikus eredetű krátertó a rómaiak által igen tisztelt Diana Nemorensis szent helye volt, akinek neve a nemus (liget, berek) szóból ered. (Dia na templomát, a hozzá tartozó fürdővel és kis színházzal a tó északi részén ásták ki a régészek.) A tavat nevez-

ték még „Diana tükrének” is (speculum Dianae), mi-vel nyaranta a telihold tükröződött a vízben. A helyi halászok már a középkorban is tudtak arról, hogy a tó mélyén, 18 méterrel a vízszint alatt, hajók fekszenek az iszapban. Hurkokkal és kötelekkel különféle tár-

gyakat is sikerült a felszínre hozniuk, amiket az odalá-togató turistáknak adogattak el. Részben a szóbeszéd, részben a valóságosan létező tárgyak nyomán jutott el 1446-ban a két nagy humanista: Prospero Colon-na érsek (1410–1463) és Leon Battista Alberti építész (1404–1472) a Nemi-tóhoz. Azonnal megszületett a dön tés: a hajókat ki kell emelni. Alberti felfújható ballonokkal próbálkozott, de a kísérlet kudarcba fúlt, mivel a hajótest annyira el volt korhadva, hogy a ge-rendák kiemelés közben kettétörtek. 1535-ben Fran-cesco De Marchi mérnök búvárharanggal merült le a tóba, ahonnan számos töredéket sikerült a felszínre hoznia, ezeket azonban egytől-egyig eladogatta a kí-

„Diana tükre”, a Nemi-tó (www.panoramio.com)


208 209

váncsi turistáknak. A tudományos feltárás csak a 19. században indult meg, de igen lassan haladt. Egészen addig, amíg az olasz diktátor, Benito Mussolini el nem rendelte a roncsok kiemelését és konzerválását. Se a környezet megóvása, se a pénz nem volt szempont: a tavat egyszerűen lecsapolták. 1927–1931 között 40 millió köbméter vizet és félmillió köbméter iszapot szivattyúztak a környező 30 hektáros területre. De a hajók végre kinn voltak a vízből! Konzerválásukra norvég szakemberek érkeztek, és a hajótesteket egy külön erre a célra épített múzeumba (Museo delle Navi Romane) szállították 1936-ban. Ha a neves olasz régész, Guglielmo Gatti (1905–1981) nem készített volna róluk részletes fényképeket, és a projektvezető Guido Ucelli (1885–1964) nem őrizte volna a róluk szóló dokumentációt, a nyolc évvel később megsem-misült hajókról ma szinte semmit sem tudnánk.

Korábban már esett szó arról, mi mindent szállítot-tak a rómaiak a tengeren [26. fejezet], és a kikötők-ről is beszélünk még [47. fejezet]. Most megismer-kedhetünk két olyan római hajóval is, amelyek nem-csak nagyságukat és luxuskivitelüket tekintve voltak egyedülállók, hanem a kor számos technikai újítását is megtalálhatjuk bennük. Caligula ugyanis nemcsak a lovakért bolondult [33. fejezet], hanem a hajókért is, amelyeket extravagáns luxuséletmódjához szabott: „Liburnusi tíz-evezősoros hajókat csináltatott, tatjukat drágakővel rakatta ki, szivárványszínű vitorlák feszül-tek rajtuk, tágas belsejükben meleg fürdőmedencék, csarnokok, ebédlőtermek sorakoztak, de még szőlőtőkék és gyümölcsfák számára is volt hely bőven: a kora dél-utáni óráktól kezdve itt tanyázott Caius, és zeneszóval, kartánc-kísérettel járta be hajóin Campania partvidé-két.” Egy ízben még a Baiae-i öblöt is hajóhíddal kö-

Caligula bárkáinak kiemelése a Nemi-tóból 1936-ban (it.wikipedia.org)

Caligula bárkája az erre a célra tervezett múzeumban (giardinodidiana.com)


210 211

tötte össze: „A háromezerhatszáz lépés széles tenger-szoroson hidat veretve összekapcsolta Baiaet Puteoli kikötőjével; ehhez mindenfelől összegyűjtette a teherha-jókat, és kettős rendekbe osztva lehorgonyoztatta őket, majd földet döngöltetett rájuk olyanformán, mint a Via Appia burkolásánál. Ezen a hídon vonult oda s vissza két napon át.”

A Nemi-tó óriáshajóinak felfedezéséig nem sok kézzelfogható bizonyítéka volt Caligula különc szó-rakozásainak. Bár ezeket a bárkákat nem a tengeren használták, a legújabb hajóépítési technológia eljá-rásait alkalmazták, úgyhogy akár tengerre is lehetett volna szállni velük. Az első bárka 70 x 20, a második 73 x 24 méteres volt. A bordázatot csapolások tartot-ták össze, amiket rézszegekkel erősítettek meg. A hajó vízbe merülő részét háromszoros rétegben ólomle-mezekkel vonták be a tengeri élősködők ellen. A ha-jó horgonyai tölgyfából készültek, ólomlemez bevo-nattal és vas hegyekkel. A római hajókon egyébként éppen az első században tértek át a vashorgonyok („vasmacskák”) használatára. A hajókat a Vitruvius által leírt módszer szerint építették, amelynek lényege, hogy először a külső bordázatot kell felépíteni. A felső palánkokat festették, és gyapjúval tömték be a réseket. Az első hajón két, a másodikon négy kormányevező volt, egyenként 11,3 m hosszú, amelynek élei bronz-ból készültek. Az első hajót valószínűleg vitorlával szerelték fel, de a másodikat evezőkkel hajtották.

A két teniszpálya nagyságú hajó vázrészét hajóépí-tő mesterek (fabri navales) készítették működő ten-geri hajók után, a felépítményeket viszont a császár építészmérnökei alkották, akik nem sokat konyítottak a hajókhoz. A pazar díszítésről árulkodnak a fennma-

radt mozaikpadlók, az aranyozott réz mennyezetek, kannelurás oszlopok, színes márvány- és elefántcsont szobrok, faajtók; a bronz és terrakotta csövek pedig annak bizonyítékai, hogy a hajó fedélzetén melegvi-zes fürdők szolgálhatták a császár kényelmét. (A csö-veken megtalálták Caligula névpecsétjét, ami szintén bizonyítéka annak, hogy a luxushajó az ő tulajdonát képezte.) A második hajón olyan jellegű felépítményt találtak, amelyről azt gondolják a tudósok, hogy Ízisz templomául szolgálhatott. Ez két okból sem meglepő: egyrészt Caligula vonzódása az egyiptomi kultuszok-hoz közismert; másrészt Diana Nemorensis temploma mellett az Ízisz-kultusz nyomait is nagy számban fe-dezték fel a kutatók. Caligula hajói természetesen se-hová se mentek, hiszen a Nemi-tónak nincs összeköt-tetése a tengerrel. Ezek olyan lakóhajók voltak, amilye-neket például Hollandiában is látni, persze többnyire nem luxuskivitelben. Érdekes, hogy az itt előkerült freskók stílusa és a megtalált pénzérmék arra utalnak, hogy a hajókat még Nero idejében is használták. Az is valószínű, hogy a luxushajókat kifosztották, mielőtt elsüllyesztették volna.

A Nemi-tó elpusztult hajóinak talán az a legna-gyobb jelentősége, hogy végleg bebizonyosodott: a rómaiak képesek voltak olyan hatalmas hajótesteket alkotni, amelyeket − az irodalmi források szerint − a gabonaszállításhoz is használtak. A hajókon ráadá-sul számos meglepő technikai újítással is találkoztak a kutatók: például olyan karos pumpákat találtak, ame-lyekkel a fenékvizet szivattyúzták; illetve olyan dugaty-tyús pumpákat (ctesibica machina), amelyekkel a vizet részben a fürdőkbe, részben a szökőkutakba emelték át. Szintén komoly technikai újításnak számítottak


212 213

a golyóscsapágyakon forduló padozatok, amelyek vagy szobortalapzatokként, vagy esetleg emelődaruk alapjaként szolgáltak. A golyóscsapágyat a modern kor ban először Leonardo da Vinci álmodta meg 1500 körül, de csak Philip Vaughn angol mérnök szabadal-maztatta 1791-ben!


40. Petraites–Rocky, az aréna hőseSztárkultusz az ókori Rómában

„A népesség nagy többségéből ambivalens érzéseket váltottak ki a gladiátorok éppúgy, mint a hóhérok: vonzerővel bírtak, ugyanakkor óvatos ellenszenv cél-pontjai is voltak; ott munkált e többségben egyfelől a vágy, látni a szenvedést, a halál igézete és a holttes-tek látványa keltette gyönyör, másfelől azonban a szo-rongás is annak láttán, hogy miközben béke uralko-dik a városban, annak szívében legális gyilkosságok történnek, melyeknek nem ellenségek vagy bűnözők az áldozatai: az, hogy az ember társadalomban él, nem véd meg többé a dzsungeltörvénytől” − írja a kitűnő francia ókortudós, Paul Veyne Kenyér és cirkusz című munkájában.

Bizony, a sztárkultusz Rómában is virágzott. Egyes gladiátorok hírnevét csak a mai hollywoodi mozicsil-lagokéhoz lehet hasonlítani. Még nevük is hasonlított a mai sztárok művészneveihez: Petraites („Sziklás”, vagy angolul „Rocky”), Spiculus („Fullánkos”, vagy angolul „Spiky” − mellesleg Nero favoritja), Columbus (Galamb), Proculus (Kalapács). A római sztárkultuszt az alkalmi költők is megörökítették. Az epigrammaíró Martialis például nem tartotta méltóságán alulinak, hogy a látványosságokról szóló könyvében háromszor is visszatérjen Carpophorus „vadász” (bestiarius) di-


214 215

cséretére, akit magánál Herculesnél is többre tartott: „Bére annak a hír, ennek a csésze arany.” A bestiarius egzotikus vadállatokkal küzdött az arénában − Car-pophorus valószínűleg azonos Domitianus kegyen-cével. De Martialis megénekli Hermest, a gladiátort, Scorpust és Th allust, a híres kocsihajtókat is. Egy Eutyches nevű kocsist annyira megkedvelt Caligula, hogy még a lakomáit is a zöld párthoz tartozó hajtók

kaszárnyájában rendeztette, őt pedig kétmillió ses-tertiusszal jutalmazta. Nero földbirtokot és házakat adományozott Spiculus nevű kedvenc gladiátorának. Hierocles − Heliogabalus kedvenc kocsihajtója − még a kormányzásba is beleszólt, sőt állítólag az uralkodó-énál is nagyobb tekintélyre tett szert. A kocsihajtók idővel a könnyen szerzett gazdagság jelképévé váltak: a maró tollú Iuvenalis szerint vagyonuk száz ügyvédé-vel vetekedett.

Caligula bárkája az erre a célra tervezett múzeumban (giardinodidiana.com)

Gladiátorharc falba karcolt graffi tón (epheszoszi „Teraszos ház”) (Österreichisches Archäologisches Institut) (oeai.at)

Gladiátorharc a római Colosseumban talált domborművön (Flickr)


hp

Highlight

hp

Text Box

Gladiátorharc mozaikon (Villa Borghese) (Wikimedia Commons)

216 217

Petronius Satyriconjában is számos alkalommal ta-lálunk utalást a gladiátor-sztárokra: Trimalchio házá-nak falfestményén Laenas gladiátori viadala látható; ezüstcsészéin Hermeros és Petraites viadalai vannak ábrázolva; síremlékére pedig Petraites valamennyi viadalát akarja ráfaragtatni. A Nero korában játszó-dó szatirikus regény ezúttal is valóságos jelenséget parodizál. A gladiátorok rajongói (fautores) számos

falfi rkán örökítették meg kedvenceik viadalait Pom-peiiben: köztük szerepel Tetraites neve is, akit általá-ban Prudesszel állítottak párba. Az ókori Rómában is virágzott a népszerű igényeket minden mennyiségben kielégítő, olcsó bóvlikat gyártó giccsipar. A 19. század második felében több olyan öntött vagy fújt üvegből készült poharat találtak a régészek, amelyeken ne-ves gladiátorok párviadalait ábrázolták. Bécsben egy [Petr]aites Prudes Calamus feliratú poháron az előb-bi két név tűnik fel; egy galliai poháron Petrahes és Prudes; Spiculus és Columbus; Calamus és Holes; va-lamint Proculus és Cucumbus küzdelmei láthatók. Gladiátor sírköve Amphipoliszban (A szerző felvétele)

Gladiátorokat ábrázoló üvegpohár (Metropolitan Museum of Art) (www.metmuseum.org)


218 219

Egy Spiculus nevű gladiátor feltűnik Pompeiiben is, Ner(onianus) melléknéven, ami nem is csoda, hiszen a császár egyik favoritjáról van szó, akit a feldühö-dött tömeg meglincselt Nero halála után. Egy Petra-ites–Prudes–Ories–Calamus feliratú pohár Scarbantia (Sopron) területén került elő 1892-ben. A Petraites/Petrahes/Tetraites alakban írt nevek ugyanarra a sze-mélyre vonatkoznak.

Most térjünk rá a színész-sztárokra. Pompeiiben − ahonnan legtöbb adatunk származik − a pantomim-színészet nagy múltra tekinthe tett vissza, hiszen maga a kilikiai Püladész (aki i. e. 22-ben Rómában is meg-

honosította a színjátszásnak ezt a típusát) többször is fellépett a városban. A Vezúv hamuja alá temetett település számos falán maradt fenn színháztörténeti vonatkozású megjegyzés. Összesen tizenöt pompeii és három herculaneumi feliraton szerepel „a színpad urának” (scaenae dominus) nevezett Actius Anicetus Castrensishez címzett jókívánság és tetszésnyilvání-tás. Az egyiken például azt írják: „gyorsan jöjj vissza a néphez” (populo cito redi), ami félreérthetetlenül utal népszerűségére. Neve több feliraton együtt fordul elő Nero kedvenc pantomimszínészével, Lucius Domitius Parisszal, aki röviddel a város pusztulása előtt látogat-ta meg Pompeiit. Anicetus Castrensis még a kocsmák-ban is közkedvelt volt: egy Hédoné nevű csaplárosnő például ital-árjegyzéke fölé írta a falra: „Legyőzhetet-len Castrensis, legyenek hozzád kegyesek az istenek...” Anicetus társulatának több tagját is ismerjük névről: így Chloét, aki népszerű komika volt; a zenész My-sticust; és más színészeket: Echiót, Iuvenist, Horust, Crastust. A színészek rajongótábora a társulatveze-tő nevét vette fel: Paris kedvelői magukat Paridiani, Anicetusé pedig Anicetiani néven említet ték. Sokan messzi utakat tehettek meg azért, hogy kedvencüket lássák a színpadon: „három fanatikus” (fanatici tres) Anicetus-párti színházőrült egy pompeii szálloda fa-lán örökítette meg nevét.

Vadállathajsza gladiátorokkal, pecsételt agyagkerá-mia csészén (Wikimedia Commons)


220 221

HÉTKÖZNAPOK

41. „Friss hírekkel a Római Hírlap!”Adatok az újságírás kezdeteihez

Az európai újságírás kezdete egészen pontosan i. e. 59. január elsejére keltezhető. Suetonius jegyezte fel, hogy Iulius Caesar „hivatalba lépése után elsőként hozott ren-deletet, hogy minden ügyet, melyet akár a szenátusban, akár a nép színe előtt tárgyalnak, írásba foglalva tegye-nek közzé.” Fontos, hogy az eredeti latin szövegben két újságról van szó: az egyik a szenátus, a másik a nép köreiben történt fontos eseményekről számolt be napi rendszerességgel. A Suetonius által használt diurna szó ugyanis bizonyítja, hogy ezek a közlemények naponta jelentek meg. Ez a latin szó ma is él: ebből alakult ki az angol és francia journal és az olasz giornale kifejezés, vagyis a modern európai nyelvek is őrzik az antik és modern újság szerves kapcsolatának bizonyítékát. Az acta senatus azonban nem bizonyult hosszú életűnek: ugyancsak Suetonius egy mondatából értesülünk ar-ról, hogy Augustus elrendelte: „a szenátus üléseiről ne közöljenek tudósításokat.” Róma népének maradt tehát egyetlen hivatalos újságja, amit a néhány rá vonatko-zó utalásban „újság” (acta), „napilap” (acta diurna), „városi hírek” (acta urbana vagy acta urbis), „néplap” (acta populi) vagy „nyilvános hírek” (acta publica) né-ven említenek. A szenátus lapját tudomásunk szerint soha egyetlen császár sem állította vissza. Augustust

ezúttal sem hagyta cserben a propaganda iránti re-mek érzéke. Az acta urbis a császárság első századában a közönség kedvelt újságja lett, amely friss és érdekes híreivel alkalmas volt a közvélemény befolyásolására, és ezért a császári kormány szükségesnek látta, hogy irányítását a kezébe vegye. Az újság természetesen kö-zölte a szenátus és a népgyűlések híreit is, ezek azon-ban háttérbe szorultak a lap egyéb színes és izgalmas híranyaga s különösen botránykrónikája mellett.

És ezt az újságot már nem a magánvállalkozás irá-nyította, hanem a „császári sajtóiroda”. 1884-ben az africai Mactaris romjai közül került elő a Legio IV Scythica egyik tisztjének, Gaius Sextius Papiria Mar-tialisnak sírfelirata, aki korábban a procurator Augusti ab actis urbis (a városi közlemények császári igazga-tója), mai szóval a Római Hírek főszerkesztője volt. Az újságot természetesen nem ő írta, hanem mel-lette olyan munkatársak dolgoztak, mint az ugyan-csak feliratokról ismert Philippus császári szabados, „újságíró” (ab actis), vagy az ugyancsak Flavius-kori felszabadított, Titus Flavius Vestalis „segédújságíró” (adiutor ab actis). Mindez igazolja, hogy az első újság császári hivatalos kiadvány volt, az újságkiadás pedig császári monopólium, olyan értelemben, hogy a főfel-ügyeletet az újság híranyaga felett a procurator útján maga a császár gyakorolta. Mivel a központi hatalom szempontjából rendkívül fontos volt, hogy a hírek megfelelő tálalásban kerüljenek a főváros, a vidék és a tartományok közönsége elé, a császárok gondos-kodtak róla, hogy a szenátus tárgyalásairól szóló hírek gondosan átfésülve kerüljenek bele a lapba, s az egyéb, ártatlannak látszó híranyagban se legyen semmi olyan, ami nyugtalanságra és találgatásokra adhat alkalmat.


222 223

Tacitus említi, hogy mikor Nero alatt a szenátusban Th rasea Paetus ügyét tárgyalták, a tartományokban állomásozó katonaság és polgárság izgatottan les-te az újság érkező számait, hogy megtudja belőlük − természetesen a sorok közül −, „mit nem mondott és nem követett el Th rasea.” Ezt a szándékos és céltudatos kiszínezést alkalmazták nemcsak a hivatalos, hanem a nem hivatalos híranyagon is, főleg a közvélemény irányítása céljából. A sajtónak ezt a jelentőségét va-lószínűleg már maga Caesar felismerte: Cassius Dio egyik adatából joggal következtethetünk arra, hogy magának Caesarnak parancsára vették fel az újságba azt a hírt, hogy visszautasította a királyi koronát, ame-lyet neki nyilvános ünnepen a consul felajánlott.

Az acta urbis telis-tele volt bulvárhírekkel: történe-tek a császári udvarból, a princeps családtagjainak el-jegyzése, házassága, a dinasztia születési és halálozási adatai, felségsértési perek, a császár utazásai, idegen követek érkezése és távozása, ajándékaik és tárgya-lásaik: lehetőleg csupa olyan hír, ami a közvéleményt a politikai kérdések lényege felől tájékozatlanul hagy-ta. Voltak hírek az előkelő társaságból: eljegyzések, há-zasságkötések, válások (ezek éppúgy szerepeltek a lap minden számában, mint ma a házassági és halálozási hírek!), temetések, császári kihallgatások; hír arról, hogy Claudius császár három új betűt toldott az ábécé-be, egy népes család (egy faesulaei polgár, 8 gyermeke, 35 unokája, 18 dédunokája) áldozata a Capitoliumon; egy kutya megható hűsége; a phoinix-madár megjele-nése; természeti csodák, torzszülöttek, ritka állatok, héroszok csontjainak kiállítása, a kamatláb állása, hí-rek nevezetes építkezésekről, értékes építőanyagok ér kezéséről. Commodus császár azon ritka császárok

közé tartozott, aki kiíratta a lapban minden kegyetlen-ségét, orgiáját, minden szennyes bűnét, minden gladi-átori viadalát. Iuvenalis a tanúnk, hogy a legkényesebb családi, házassági és szerelmi ügyeket is nyíltan tár-gyalták a lapban, s nem ritkán maga az elvált férj írta feleségéről a színes riportot. És főleg a válások! Sene-ca mondja, hogy a lap minden száma tele van válási hírekkel, s a római nők már nem a consulok, hanem férjeik után számítják az éveket. Caligula korában me-gesett, mint Suetonius beszéli, hogy a férj távollétében a császár küldött válólevelet az asszonynak, és a férj csak az újságból tudta meg, hogy elválasztották felesé-gétől. Feltűnést keltő és érdekes események egész sora szerepelt még az újságban; az egyik szám érdekessége volt bizonyos Tullus végrendelete, amely, mint Plinius írja, hetekig izgalomban tartotta a várost. Egy másik szám főérdekessége az a riport volt, amely beszámolt arról, hogyan gyilkolták meg Largius Macedót a tulaj-don rabszolgái. Híres emberek halála, temetése, nagy természeti katasztrófák, áradások, tűzvészek, csodá-latos természeti tünemények, novellisztikus és fan-tasztikus történetek (mint a gyermekkel játszadozó delfi n története) gazdag anyagot adtak a lap minden számának. S végül bizonyos adatok arra utalnak, hogy az acta esetleg közölte a színházi és gladiátori játékok s a kocsiversenyek nevezetesebb eseményeit, prog-ramját, eredményeit s a híres versenykocsisok és gla-diátorok neveit és győzelmeit. Az újság olyan olvasott volt, hogy még a beszélt nyelvre is hatást gyakorolt. A második század nagy szónoka, Quintilianus jegyzi meg, hogy az olyan (hibás) kifejezések, mint a saucius pectus (a saucium pectus helyett) az újságoknak kö-szönhetően széles körben elterjedtek.


224 225

Az acta diurna számait gondosan összegyűjtötték és megőrizték; az i. e. 59-től egybegyűjtött évfolya-mok az állami levéltárban nemcsak a hatóságoknak, hanem a kutatóknak is rendelkezésükre álltak; tudjuk, hogy Tacitus, Suetonius és Plinius a régibb időkre vo-natkozó adataik java részét az acta évfolyamaiból me-rítették; ezzel az acta éppen olyan fontos történelmi forrásnak bizonyult, mint akár a legrégibb római tör-téneti feljegyzések, a pontifexek évkönyvei. Az újság évfolyamai épségben kerültek ki a Capitolium égésé-ből (i. sz. 69), s nyomukat találjuk még Symmachus-nál is (i. sz. 402). Ezzel egyúttal azt is megmondtuk, hogy az acta diurna volt eddig a világ leghosszabb éle-tű napilapja: nyomai körülbelül a 460-ik évfolyamnál vesznek el. Érdekes, hogy az antik irodalom 15. száza-di feléledésekor [48. fejezet] valamiért annyira fon-tosnak tartották a humanisták az acta diurnát, hogy néhány kitalált lapszámot kőbe vésve hamisítottak. Ezeket a töredékeket Henry Dodwell (1641–1711) ox-fordi történészprofesszor 1692-ben nyomtatásban is megjelentette, ezért nevezzük őket fragmenta Dodwel-lianának. Nagyon izgalmas lenne, ha akár az egyip-tomi, akár a herculaneumi papiruszok között egyszer előbukkannának az acta példányai, de erre a bejelen-tésre egyelőre még várnunk kell.

TECHNIKA

42. A „malacok útjától” Traianus hídjáigUtak, hidak, csatornák az Al-Duna mentén

A Vaskapu-szoros tulajdonképpen szurdokvölgyek 134 km hosszan elnyúló sorozata. A Galambóc, Gos-podin Vir, Nagy Kazán, Kis Kazán és Sip névre hall-gató kanyonokban a Duna irtózatos erővel tör keresz-tül a szinte függőleges − akár 500 méter magasságba nyúló − sziklafalak között. A szűk mederben ráadásul nemcsak a hatalmas sodrással, hanem alattomos szik-lazátonyok sokaságával is meg kell küzdeniük a hajó-soknak. A Vaskapu-szorosról Jókai Az arany ember (1872) című regényben olvashatunk megkapó leírást:

A nagy, fenséges folyam-ős, mely megszokta a ma-gyar sík lapályon ezerölnyi mederben haladni méltóságos csenddel, partjain a belehajló fűzfák-kal enyelegni, kilátogatni a szép virágos mezőkre s csendesen keleplő malmokkal beszélgetni; itt ös-szeszorítva száznegyven ölnyi sziklagátba, hah, mily haraggal tör rajta keresztül! Akik idáig jöttek vele, nem ismernek reá. Az ősz óriás szilaj hőssé ifj ul, hullámai szökellnek a sziklás meder felett, egy-egy roppant bérctömeg ül ki néhol medre közepébe, mint valami rémoltár; az óriási Babagáj, a koronás Kaszán szikla; azokat fenséges haraggal ostromolja, rájuk zúdulva elöl, s mély forgatagokat örvényítve mögöttük, feneketlen árkot vájva a sziklamederben;


226 227

s aztán csattogva, zúgva rohan alá a kőlépcsőkön, mik egyik sziklafaltól a másikig nyúlnak keresztül.

A Vaskaput az ókorban is a folyam alsó és felső szakaszát elválasztó határnak ismerték, és külön el-nevezéssel illették: a felső folyást Iszternek, az alsót Danubiusnak hívták. A római hódítók számára alap-vető kérdés volt, hogy Európa legnagyobb folyóját teljes hosszában birtokolják és hajózhatóvá tegyék. Erre a Birodalom északi irányú terjeszkedése miatt volt szükség, ugyanis a teherforgalom csak vízi úton volt technikailag lebonyolítható és gazdaságilag kifi -zetődő. Augustus ezt a stratégiai szükségszerűséget felismerve azzal dicsekszik feliratos önéletrajzában, a Monumentum Ancyranumban, hogy „Illyricum ha tárait előbbrevittem egészen a Danuvius folyó part-jáig”, amin minden bizonnyal a Duna mai szerbiai és romániai szakaszát kell értenünk. Utódjára, Tiberius-

ra várt az a feladat, hogy a hódítást teljessé tegye, ille-tve a folyam hajózhatóságát biztosítsa.

Ez pedig nem kis kihívást jelentett, különösen a Vaskapu-szorosban, ahol a zátonyos medrű folyó csak a legmagasabb vízállásnál − és akkor sem ve-szélytelenül −, volt hajózható, másrészt a sziklás par-ton nem volt út, ahonnan a folyásiránnyal szemben közlekedő hajókat vontatni lehetett volna. (A folyó hatalmas sodrását a gőzhajók sem voltak képesek legyőzni, így a 19. században még ezeket is vontatni kellett felfelé.) Ezt a kettős kihívást − a sodrással pár-huzamos vontatóutak és egy elkerülő csatorna építése − tetézte még egy harmadik is. Mivel az Al-Duna túl-partján (a mai Románia területén) élő dák törzsek az első századtól kezdve Róma legádázabb ellenfeleinek számítottak, a területükre vezetett hadjáratok előbb-utóbb szükségessé tették állandó híd építését a folyam felett. A rómaiak alig több mint hetven év leforgása alatt mindhárom feladatot sikeresen megoldották, ami páratlan mérnöki és építészeti teljesítmény.

A római szervezőképesség és mérnöki tudás lenyű-göző alkotása volt a Tiberius alatt (i. sz. 33–34) épült hajóvontató út. Az építkezés gyakorlati kivitelezése a Moesia tartományt megszálló V Macedonica és IV Scythica legiókra hárult. A katonák először egy pere-met vágtak a sziklába, majd a perem alatt 4-5 méterrel lyukakat fúrtak a falba. Maga az út fából készült ácso-lat volt, amely egyik szélével a kivésett sziklaperemre, másik szélével a lyukakból 45 fokos szögben kiálló konzolokra támaszkodott. (Néhol a sziklaperem he-lyett is csak a falba fúrt gerendalyukak kerültek elő.) Ez a fapallós megoldás azonban nem bizonyult tartós-nak. Már tíz év múlva újra dolgozni kellett az úton, és

A Vaskapu-szoros (A szerző felvétele)


228 229

Domitianus alatt (i. sz. 93) nagyobb felújításra is sor került. Egy felirat szerint „a régiségtől és a Duna ostro-mától elrongálódott utat” helyreállították. Valószínű-leg arról lehetett szó, hogy a tartógerendákat a magas vízállás és/vagy a jégzajlás elsodorta. A Vaskapu-szo-ros szűkebb részeiben a jég nagy magasságban képes feltorlódni, és újkori feljegyzések szerint akár még májusig sem olvad el. Traianus császár Dacia meghó-dításával egy időben (i. sz. 101–106) az út teljes át-építését rendelte el. Ahol lehetett, vagy szükséges volt, a sziklába vágott keskeny peremet kimélyítették, így a 2-3 m széles út teljes szélességében a sziklaágyon haladt, vagyis nem volt többé szükség a gerendaútra. A Kazán-szorosban fennmaradt díszes tábla arról szá-mol be, hogy Traianus „a hegyek kivájásával és a tám-pillérek felemelésével (esetleg: megszüntetésével) az utat újjáépítette.”

Domitianus feliratán az utat iter Scofarumnak, vagyis „malacok útjának” nevezik. Valószínű, hogy a gömbölyűre kopott sziklazátonyokat hívta a nép-nyelv „malacoknak”, és bizonyára nem véletlen, hogy ugyanezen a szakaszon az egyik bal parti település neve is Svinjica, azaz körülbelül „Malacfalu”. Nem tudjuk, hogy e zátonyokat miképpen és milyen mér-tékben távolították el a mederből (robbantásról ekkor még szó sem lehetett), azt azonban tudnunk kell, hogy a római korban a folyami hajózásban többnyire lapos fenekű hajókat használtak, amelyek kisebb merülésük miatt jobban megbirkóztak a zátonyokkal. A római korban leggyakrabban elkerülő csatornák építésével igyekeztek megoldani a folyami hajózás problémáit. (Ilyenek épültek a Tiberis, az Po, a Rhône, a Rajna és az Orontész torkolatában is.) A Dunán is ez történt: a zátonyos szakaszoknál a folyóval párhuzamosan ásott csatornába terelték a hajóforgalmat. Egy 1969-ben felfedezett felirat erről így számol be: „Imperator Caesar Nerva Traianus Augustus Germanicus, az iste-ni Nerva fi a, pontifex maximus, a tribunusi hatalom ötszörös birtokosa, a haza atyja, négyszeres consul, a veszélyes zúgók miatt a folyót elterelve a Duna hajó-zását biztonságossá tette.” A tábla a csatorna alsó végét jelölte, ahol egy „Ökörfej” (Caput Bovis) nevű állomás volt, amely nevében talán arra utalt, hogy a hajókat a sodrással szemben ökrökkel vontatták. A gátak közé fogott 3 km hosszú, felső részén 75 m széles csatornát már Kanitz Félix (1829–1904) − a Balkán egyik korai kutatója − megtalálta, ám felfedezése visszhangtalan maradt. A csatorna nagyobb részét a víz addigra el-mosta, később pedig teljes terjedelmében a felduz-zasztott folyó vízszintje alá került, így ma már nem

Traianus sziklába vésett felirata a Duna szabályozásáról (A szerző felvétele)


230 231

kutatható. Az Al-Duna szabályozását kezdeményező Gróf Széchenyi István és Vásárhelyi Pál is azt állapí-totta meg, hogy a zúgók megszüntetésére nincs más alkalmas technika, mint az elkerülő út vagy egy csa-torna építése. A 19. század első felében − anyagiak és politikai támogatás híján − az előbbi mellett döntöt-tek. A 2,2 km hosszú, modern Vaskapu-csatorna vé-gül 1891–1898 között épült meg.

hosszát (52 m) több mint ezer éven át nem haladta meg a hídépítészet. A húsz kőpillérre emelt faszerke-zetet már Aurelianus római császár leromboltatta Da-ciából való kivonulása után, de a pillérek maradványai még a 19. század közepén is láthatók voltak alacsony vízállás esetén. 1906-ban a nemzetközi Duna Bizott-ság két pillért leromboltatott, mert zavarták a hajózást. 1982-ben még 12 mederpillér maradványait tudták azonosítani archeológusok, a többit valószínűleg az ár vitte el. Ma már csak a szárazföldi, bejárati pillérek láthatóak a Duna két oldalán. Plinius mindenesetre őszinte érzésének adhatott hangot, mikor Traianust dicsérő beszédében azt mondta: „Nagyszerű dolog, imperator Augustus, nagyszerű állni a Duna partjánál, tudva, hogyha a folyón átkelsz, biztos a győzelem...”

A római katonai terjeszkedés, a Dacia elleni had-járat céljait szolgálta Traianus hídjának megépítése is i. sz. 105-ben, a Vaskapu-szoros keleti végénél. Az 1135 m hosszú, 15 m széles híd 19 m magasan feszült a víz felszíne fölé a mai Drobeta–Turnu Severin (Ro-mánia) és Kladovo (Szerbia) között. A damaszkuszi Apollodórosz [17. fejezet] által tervezett híd íveinek

A nevezetes Duna-híd Traianus oszlopán (http://www.stoa.org/trajan)


232 233

KULTÚRA

43. Az ókori világ elveszített emlékezeteHogyan hanyatlott le

az alexandriai Muszeion könyvtára?

Tíz évvel ezelőtt újra nyitotta kapuit a világ valaha volt leghíresebb könyvgyűjteménye, az Alexandriai Könyvtár! A 220 millió dolláros beruházás egy norvég építész tervei szerint valósult meg 2002 októberében. A polcokon 8 millió kötet számára van hely, az ol-vasóteremben 70 ezer négyzetméteren 3500 olvasót tudnak kiszolgálni. Az új Alexandriai Könyvtár alig félmillió, többnyire találomra összeválogatott kötet-tel nyitotta meg kaput, s az eddigi legnagyobb ado-mány a Francia Nemzeti Könyvtár részéről érkezett be, újabb félmillió francia nyelvű kötet. Kiszámolták, hogy ha a könyvgyűjtés az eddigi tempóban halad, még 80 év kell ahhoz, hogy a monumentális és mé-regdrága könyvtár raktárait feltöltsék. (Arról nem is szólva, hogy a 8 milliós kötetszám még mindig mesz-sze elmarad a British Library-től, amely jelenlegi 150 milliós állományával a világ legnagyobb könyvtára.) A fenti adatok is világosan mutatják: az Alexandriai Könyvtár újjáélesztésére tett kísérlet alig több egy megalomániás vágyálomnál.

De a lehangoló jelenkorból térjünk most vissza az ókori Alexandriába, amely Nagy Sándor legsikeresebb városalapításának bizonyult. (A nagy hódító több

mint hetven hasonló nevű várost hozott létre birodal-mában.) A Földközi-tenger és a Merótisz-tó partján, valamint a Nílushoz is közel fekvő város az ókori világ minden részéről mágnesként vonzotta a letelepülőket: kereskedőket, katonákat, kalandorokat. [25. fejezet] Egyiptomot mint a korlátlan lehetőségek hazáját írta le egy görög költő: „Hisz Egyiptomba minden van, mi másutt / Van és lesz; kincs, erő, meg pályatér, / Látvá-nyosság derüs világ, dicsőség / Arany s a testvéristenek-

nek templom, / Tudósok, ifj ak és derék király.” − „A leg-fényesebb város” − „A lakott világ fővárosa” − „A világ legnagyobb kereskedőtelepe” – ilyen és ehhez hasonló neveket aggattak az ókorban Alexandriára, melynek jelentőségét mi sem mutatja jobban, mint hogy a Ró-mai Birodalmat Kínában még évszázadok múltán is csak Li-csiennek, azaz Alexandriának emlegették. [11. fejezet]

Az új Alexandriai Könyvtár (Panoramio)


234 235

A Nagy Sándor alapította hellenisztikus városo-kat a kultúra magas presztízse jellemezte. A hellén városok szívét nem az erődített fellegvár, hanem a tornacsarnok, az iskola és a könyvtár jelentette. „Amikor a phaléroni Démétriosz a királyi könyvtár vezetője lett, töméntelen pénzt kapott, hogy össze-gyűjtse, ha lehetséges, a világ összes könyvét” – írja az Ariszteasz-levél, amely az Ószövetség „hetvenes” gö-rög fordításának, a Szeptuagintának keletkezéséről írt beszámoló. Démétriosz korábban Athén türannosza volt, de elűzték a városból. I. Ptolemaiosz Szótér (i. e. 305–285) alatt Egyiptomba költözött, ahol a ki-rály tanácsadójaként részt vett a Muszeion és a Nagy Könyvtár terveinek kidolgozásában. A magát szeré-nyen csak „Megváltónak” (Szótér) tituláló Ptolema-iosz Nagy Sándor tábornokából lett előbb Egyiptom helytartója, majd a fáraók utódja, azaz „földre szállt istenség”. Ptolemaiosz nem volt kicsinyes: ha már a birodalom egészét nem kaparinthatta meg, legalább a világ valamennyi könyvét magáénak akarta tudni. Mivel az általa alapított könyvtár célja nem volt más, mint hogy az emberi tudás teljességét magába foglal-ja, pénzt és fáradságot nem kímélve folytatták a gyűj-tést. A könyvtárba I. Ptolemaiosz alatt már 200 ezer tekercset hordtak össze, II. Ptolemaiosz Philadelphosz (i. e. 285–246) uralkodásának vége felé pedig számuk már meghaladta a félmilliót. III. Ptolemaiosz Euerge-tész (i. e. 247–221) alatt már képtelenségnek tartották, hogy valaki akár egész életén át egymaga elolvashassa a könyvtárban őrzött tekercseket. A Nagy Könyvtár állománya fénykorszakában elérhette a 700 ezer köte-tet. Az Alexandriában élő uralkodóknak − az emberi-ség történetében először és talán utoljára − úgy tűnik

sikerült megvalósítaniuk az „univerzális könyvtárat”, amely az emberi tudás teljességét magába foglalta. Sőt, a könyvtár gyűjtőkörét az idegen kultúrákra is ki-terjesztették, mint azt a mózesi Törvények lefordítta-tása is mutatja. Az első századi római enciklopédista, idősebb Plinius azt is tudni véli, hogy a perzsa vallás-alapító, Zarathusztra könyvei is megvoltak a könyvtár anyagában.

Az Alexandriai Könyvtárat is elérte azonban az ókori világ végzete, mégpedig a római hódítók képében. A Pompeius elleni polgárháború utolsó csa-táit követően Iulius Caesar Egyiptomba érkezett, ahol belebolondult az igézően csábos és rendkívül művelt VII. Kleopatrába. [21. fejezet] Már a kortársak kö-zül is sokan gyanították, hogy a később „alexandriai háború” néven elhíresült csetepatét el lehetett volna kerülni, ha nem alakul ki kettejük között szerelmi aff ér. Caesart ugyanis nem mindenki fogadta szíve-sen a fáraó udvarában: összeesküvést szőttek ellene, amelynek során „kénytelen volt felgyújtani a hajóit a kikötőben; az így keletkezett tűz következtében ham-vadt el az alexandriai Nagy Könyvtár” − írja a nagy hadvezérről szóló életrajzában Plutarkhosz. A róma-iak becsületét megőrzendő egy 2. századi író ( Gellius) azt is hozzáfűzte: „Mindezek [az épületek] az első ale-xandriai háborúban, amikor a város elpusztult, nem szándékosan kiadott parancsra, hanem véletlenül, a se-gédcsapatok hibájából, a tűz martalékává lettek.” Más források szerint pedig csak egy papiruszraktár pusz-tult el a könyvtár mellett. Ha a Muszeion könyvtára i. e. 47-ben nem is semmisült meg teljesen, Seneca sze-rint legalább 40 ezer kötete elégett. Kleopatra későbbi szeretője, Marcus Antonius is kárpótolta az alexand-


236 237

riaiakat a veszteségért, és 200 ezer kötetet hozatott át a pergamoni könyvtárból. Az egykori alexandriai ku-tatóbázis azonban visszavonhatatlanul hanyatlásnak indult. A kutatás általános színvonala is nagyot zu-hant, s nemhogy kiváló személyiségek nem álltak az intézmény élén, de gazdag parvenük vették fel címeik közé vásárolt muszeionbéli tagságukat, hogy ezzel − a köztisztelet mellett − adómentességet biztosítsanak maguknak. Aurelianus császár idején (i. sz. 272) szin-tén tűzvész pusztított a körzetben, amely lehet, hogy a könyvtár maradékát is elhamvasztotta. Mai napig tartja magát azonban az a verzió, amely a Muszeion végső pusztulását a 642-ben hódítóként érkező mo-hamedán seregeknek rója fel. A hódítók vezére, Umár kalifa állítólag azt mondta: „Ha ezek a görögök írásai egyeznek az Isten Könyvével, haszontalanok, és nem kell megőrizni őket; ha nem egyeznek, úgy viszont ká-rosak, és el kell őket pusztítani.” A könyvekkel − szól a fáma − hat hónapig fűtötték Alexandria fürdőit.

Sajnos az univerzális könyvtár pusztulásával együtt az ókorról való univerzális tudás is elenyészett: ezért is hasonlít az antikvitás története egy gigantikus ki-rakósjátékhoz, amelyben a kis képkockákat egy-egy régészeti lelet, cserépdarab vagy papirusz helyettesíti.

TECHNIKA

44. „Őrlő lányok, ezentúl ölbe a kézzel!”A vízimalmok elterjedése a római világban

A dél-franciaországi Arles-től mintegy 10 kilométerre, a mai Barbegal falu közelében található az ókori világ egyik legnagyobb technikai vívmánya. A Durance és a Rhône folyók között húzódó Alpilles hegységből több vízvezeték szállította a dél-galliai városokba az ivóvizet. Ezeknek egyik ága Barbegalnál egy két sorba

rendezett, összesen tizenhat felülcsapott vízimalmot működtető komplexumban ért véget. A malomrend-szerben napi 4,5 tonna gabonát tudtak lisztté őrölni,

A barbegali vízimalom egyik vízvezetéke (Panoramio)


238 239

amivel körülbelül 10 ezer ember ellátását lehetett fe-dezni. (Arles-nak a malom működése idején, vagyis az i. sz. 1–3. században, kb. 30-40 ezer lakosa lehetett.)

Ráadásul a barbegali nem az egyetlen ismert vízima-lom-komplexum! Rómában a Ianiculuson tártak fel hasonlót, amely a fővárost látta el liszttel. A malmokat

stratégiailag is annyira fontosnak tartották, hogy az Aurelianus császár által i. sz. 271–275 között épített vá-rosfalakon belülre kerültek. 537-ben, amikor az oszt-rogótok Róma ostrom alatt elterelték ezeknek a mal-moknak a vizét, Flavius Belisarius kelet-római hadve-zér ötletesen hajómalmokat fogott be helyettük. Úgy tűnik, még Armenia Maior fővárosában, Amidában (ma Diyarbakır, Törökország) is alkalmaztak ilyen ví-zimalom-komplexumokat. A római London legújabb ásatásai pedig arra utalnak, hogy talán egy árapály-malom (tidal mill) és vízvezeték által működtetett ví-zimalmok sora lehetett a Fleet folyócska mentén.

A vízimalom feltalálása valószínűleg a hellén tu-dományos köröknek köszönhető, és meglehetősen

A barbegali vízimalom-komplexum rekonstrukciós rajza(Musée de l’Arles Antique)

A barbegali vízvezeték támpillérei (Panoramio)


240 241

jellemző, hogy sem a feltalálás idejét, sem a feltaláló nevét nem ismerjük. Vízimalmokról az enciklopédia-szerzőkön kívül a ránk maradt irodalmi művekben sem emlékeztek meg. Az ókori szerzők feltehetően azért nem utaltak a vízimalmokra, mert méltóságon alulinak érezték, hogy ilyen banális témákkal foglal-kozzanak. (Ugyan kinek jutna ma eszébe ódát írni mondjuk a szélerőművekről?) A kivételt egy bizonyos Antipatros − L. Calpurnius Piso cliense és Augustus odaadó híve − jelenti, aki görög nyelvű versezetében még a vízimalmok működéséből is az „új aranykor” eljövetelét olvassa ki:

Őrlő lányok, ezentúl ölbe a kézzel! Aludni fogtok majd reggel, bár a kakas szava szól.Megkapták Démétértől munkátok a Nymphák, fentről ők hajtják már a malom kerekét.Fordul a tengely, a küllőket forgatja kerengve, s ők Nisyros homorú, súlyos, erős köveit.

Újból élvezzük ki az ősi időt, amikor még Déó fáradság nélkül adott lakomát.

Egyébként még a malmok görög nevét is csak fel-iratokról ismerjük. Egy máskülönben ismeretlen római, Lucius Memmius Rufus végrendeletében − helybéli adományozók hiányában − a béroiai gümna-szeion működtetésére ajánlott fel 100 000 sestertiust. Ebben a szövegben szerepel a hüdromékhanai kifeje-zés, amely az eddigi legkorábbi és egyetlen görög em-lítése a vízimalomnak. Figyelemre méltó ugyanakkor, hogy a malmokat számos dombormű-ábrázolás örö-kítette meg, főként a Szajna és a Rajna közti területen. Mindez összhangban áll azzal, hogy a régészeti kuta-tások egyre több vízimalmot tárnak fel a Birodalom minden sarkában: villagazdaságokban, városokban, valamint katonai környezetben. A vízimalmok hasz-nálata a legújabb kutatások szerint az i. sz. 1–2. század fordulóján tört át: ekkor már a birodalom legeldugot-tabb vidékein is lehetett velük találkozni. Elsősorban Britanniában, Germaniában és Galliában, valamint Észak-Afrikában és Kis-Ázsiában terjedt el haszná-latuk már a 2–3. században, mégpedig − Andrew I. Wilson kutatásai szerint − nagyobb számban, mint a korai középkorban.

A rómaiak rögzített helyzetű vízimalmokat és ha-jómalmokat is építettek. Az úgynevezett „görög mal-mok” vízszintes vízkereket (és függőleges tengelyt) használtak. Ezzel szemben a római malmok vízkereke függőleges volt, tengelye vízszintes. A görög malom volt a korábbi és egyszerűbb szerkezet, de csak nagy vízhozamú vízfolyások mellett lehetett működtetni és ott is csak kisméretű malomkövet volt képes meghaj-

A barbegali vízimalmok falmaradványai (Panoramio)


242 243

tani. A római malom szerkezete sokkal bonyolultabb volt, mivel a vízkerék a rá merőleges malomkerék-tengelyt fogaskerékkel hajtotta. A derékban csapott és felülcsapott vízimalom is római találmány volt. Ezeknek hatásfoka − szemben a 35-40%-os hatásfok-kal dolgozó alulcsapott vízimalmokkal − elérheti akár a 85%-ot is. Használták a gabona őrlésén kívül még érctartalmú kövek összezúzására, kövek fűrészelésére, fújtatásra és kalapálásra is a fémfeldolgozó műhelyek-ben és kallómalmokban. A kis-ázsiai Hierapoliszban talált 3. századi görög sírfeliraton (Markosz Aureliosz Ammianosz molnár sírkövén) egy kőfűrészelő vízi-malom ábrázolása látható, amelyről a kutatók megál-lapították, hogy ez a legkorábbi általunk ismert gép, melybe forgattyús tengelyt és hajtórudat építettek. Hasonló kőfűrészelő malmokat találtak a 6. századból a jordániai Geraszában és a kis-ázsiai Epheszoszban, és Ausonius Mosella című költeményében − szintén ugyanebből a korból − ír egy fűrészmalomról Augus-ta Treverorum (ma Trier, Németország) területén. Egy zúzómalom alkatrésze került elő a 2. századi Augusta Rauricából (ma Augst, Svájc).

Könnyen megjósolható, hogy a jövőben még több és talán rafi náltabb technikai megoldásokat alkalma-zó vízimalmokra fognak bukkanni a kutatók a Ró-mai Birodalom egykori területén. Ezek alapján pedig nemcsak az ókor technikai alulfejlettségéről, hanem valószínűleg a középkori „technikai forradalomról” szóló hagyományos elképzeléseket is felül kell majd vizsgálni.

HÉTKÖZNAPOK

45. Hóval hűtött hűsítők,avagy tedd a csirkét a frigóba!

„Itt a jeges!” − ez a kiáltás még az 1950-es évek végén is gyakran verte fel Budapest utcáinak csendjét. Ma már Angyalföldön csak utcanév őrzi a valaha itt mű-ködött Jéggyár emlékét, ahonnan a jégtömböket a vá-ros minden zugába szállították a jegeskocsik. Békés Pál (1956–2010) A jeges című novellájában így örökí-tette meg ezt a fura találmányt: „Lapos, iromba tákol-mány volt a jegeskocsi, akár egy szürkére mázolt kere-kes szekrény. Oldalán rekeszek nyíltak, mindegyikhez külön ajtó szolgált. A Kövér Lajos utcai jéggyárból érkezett, a messzi Zuglóból.” A jeges ácskapoccsal szed te ki a kocsiszekrényből a jégtömböt, és átadta a bádogvödrökkel érkező vásárlónak. A jégtömbö-ket azután a konyhában elhelyezett jégszekrénybe helyezték, ami egy bádoggal bélelt fadoboz volt, két rekesszel: az egyik jégtartályként szolgált, a másikba tették a hűtendő élelmiszert. Ilyen módon hűtötték az élelmiszereket apáink és nagyapáink a kompresszoros hűtőszekrények elterjedése előtt.

Mondanunk sem kell: a találmány csak annyiban tekinthető újnak, hogy a modern korban a jeget csí-rátlanított vízből mesterséges úton, ipari eljárással ál-lították elő. Az ókori Rómában − ahol az első század közepétől szintén nagy keletje volt a hónak és jégnek


244 245

− még nem ismerték ezt a módszert. Ők az Alpok-ból szállították a jegeskocsikhoz hasonló fogatokon a fővárosba a havat és a jeget, amit pelyvával vagy szalmával bélelt vermekben (cisterna frigidaria) tárol-tak. A folyton zsörtölődő, a világ morális hanyatlását hánytorgató római tudós, Plinius ebben is a természet megcsúfolását vélte felfedezni: „A vizeket is elkülöní-tik, és e természetes elemeket a pénz erejével különvá-lasztják. Ezek havat, amazok jeget isznak, és a hegyek átkát gégéjük gyönyörűségére fordítják. A hőségben is megőrzik a hideget, és kitalálták, hogyan fagyaszthatják le a havat az ettől idegen hónapokban. Egyesek előbb felforralják a vizet, majd ugyanazt lehűtik. Úgy tűnik, semmi sem tetszik az embernek a maga természetes for-májában.” A fi lozófus Seneca ugyancsak mérgelődött azon, hogy a fagyasztott vizet − a természet ingyen ajándékát − pénzért vásárolják az emberek: „azt is ki-találtuk, hogyan csomagoljuk a havat, hogy a nyarat is túlélje, és a hideg tárolóhely megvédje a forró évszaktól. Mire mentünk ezzel az ügybuzgalommal? Annyira biz-tosan, hogy a vizet, ami ingyen van, pénzért vesszük.”

Mindkét idézett szerző − az első század közepén és végén − ugyanabból eredezteti a jég iránti keresletet: a mértéktelen evés-ivásból. Seneca szerint a rómaiak jó része a túlzott falánkság miatt krónikus gyomorbajban szenved, és azért van szüksége a jeges vízre, hogy azzal hűtse a gyomrát: „ahogy az eszméletleneket és a kábul-takat hideg vízzel locsoljuk le, hogy magukhoz térjenek, úgy az ő betegségtől zsibbadt szerveik sem éreznek sem-mit, ha még valami hidegebbel helyre nem rázod őket”. Seneca alábbi idézetéből az is kiderül, hogy Rómában hóraktárak működtek, ahonnan ugyanúgy hordták ko-csikkal a jeget, mint a 20. század közepén Budapesten:

Még a hóval sem érik be, hanem jég után kutatnak, mintha annak, szilárd lévén, megbízhatóbb volna a hidege, és gyakran öntözik vízzel, így olvasztják meg. Még csak nem is a jégréteg tetejéről veszik, hanem hogy nagyobb legyen az ereje és tartósabb a hidege, a mélyből fejtik. Így hát még az ára sem egységes, hanem vannak már házalói a víznek és különböző árai, akárcsak a gabonának − micsoda szégyen! A spártaiak kiűzték a városukból az illat-szerárusokat, és utasították őket, hogy sürgősen tá-vozzanak a területükről, mert pocsékolják az olajat. Mit tettek volna, ha meglátják a hóraktárakat, a sok igavonót, amelyek egyedül a víz szállítására szol-gálnak, aminek a színét és ízét tönkreteszi a pelyva, ami közt tartják?

Plinius szerint Róma egy leghírhedtebb ínyence, Nero császár vezette be azt a fényűző szokást, hogy sosem ivott természetes vizet, hanem azt először fel-forralták, majd üvegedénybe öntve hóba tették, amíg jéghidegre hűlt le. (A felforralt és lehűtött vizet ne-vezték decoctumnak.) Állítólag az uralkodó életében először akkor ivott természetes forrásvizet, amikor i. sz. 62-ben, egy hatalmas földrengés után napokra egy barlangban húzta meg magát. Bár a rómaiak többsége Nero kárhozatos luxuséletmódjának rótta fel a for-ralt és lehűtött víz fogyasztását, ennek széles körben való alkalmazása rengeteg embert mentett volna meg olyan népbetegségektől, mint a vérmétely (bilharzia-zis) vagy a bakteriális kötőhártyagyulladás (conjunc-tivitis), amelynek vízben élő kórokozói már egyszerű forralástól is elpusztulnak.

A havat (vagy inkább jégkását) nemcsak hűtésre használták, hanem közvetlenül a borba is tették ada-


246 247

léknak. Volt egy másik szokás is, amikor a borospo-hár fölé egy lenvászon zacskóban (saccus nivarius) helyezték el a jeget, amely lassanként belecsöpögött; vagy pedig egy szűrőtölcsérből (colum nivarium) folyt bele a borba a hólé. Az első század végi epigramma-író, Martialis mindkettőt versben örökítette meg:

A havat a mi lenünk is jól fel tudja higítni: A te szűrődön szűrt bor se lehet hidegebb.

Idézett szerzőink is kiemelték, hogy bizony nem le-hetett olcsó mulatság a nyári hónapokban Rómában jeges bort inni. Martialis alábbi epigrammája is erre utal:

Hótól hűs vízzel ne keverd Massilia füstjét, Halld fi u, mert hiszen így a vize többe kerül.

Végül záruljon ez a fejezet egy igazi ínyencséggel: a Tiberius korában élt Marcus Gavius Apicius római gourmand és mesterszakács receptjével, a havon tálalt rakott csirkével „Apicius módra” (sala cattabia Api-ciana):

Rakott csirke Apicius módra. Tégy a mozsárba zel- lermagot, szárított csombort, szárított mentát, gyömbért, zöld koriandert, kimagozott mazsolát, mézet, ecetet, olajat és bort, majd alaposan zúzd össze. Tégy egy fazékba picenumi kenyérdarabká-kat, rakj közé rétegekben csirkehúst, kecske thymo-sát (csecsemőmirigy), vestinumi sajtot, fenyőmagot, uborkát, és apróra vágott, szárított vöröshagymát. Öntsd rá a mártást, havon hűtsd ki és tálald.

HADSEREG

46. Gáztámadás az Eufratész partjánVegyi hadviselés az ókorban

„A sivatagi Pompeii.” Ezt a nevet méltán érdemelte ki az Eufratész jobb partján fekvő Dura Európosz, a Szeleukidák által az i. e. 3. században épített határ-védő erőd. (Dura akkád szó, jelentése „erődítmény”; az Európosz pedig a makedón törzsek egyik névadó hősére, egyúttal a Szeleukidák származási helyére utal.) Az 1880-as években felfedezett, majd a két vi-lágháború között feltárt sivatagi város keletkezését és virágzását is kedvező fekvésének köszönhette, mivel a közel 100 m magasan fekvő természetes erődítmény valósággal uralta az Eufratész völgyét, így könnyen ellenőrizhette a folyón át vezető kereskedelmi utat. A területet három oldalról: keletről, északról és délről mély szakadékok zárják le, egyedül nyugatról, a siva-tag felől kellett falakkal megerősíteni. Dura Európoszt már az i. e. 3. században elfoglalták a parthusok, akik fennhatóságukat még azután is megtartották, hogy Pompeius Magnus i. e. 63-ban bekebelezte Syriát a Római Birodalomba. A határerőd egészen Marcus Aurelius társcsászárának, Lucius Verusnak keleti had-járatáig a parthusoktól némileg függő város maradt, s csak ekkor, i. sz. 165-ben került római fennhatóság alá – s ott is maradt, majd egy évszázadig.


248 249

A parthus elődeinél sokkal agresszívabb Szászáni-da perzsa dinasztia 224-ben került hatalomra. Nem is sokat késlekedtek a Római Birodalom keleti tartomá-nyainak megtámadásával. Dura Európosz ostromára a második Szászánida uralkodó, I. Sáhpur vezetésével, i. sz. 256-ban került sor. A perzsák természetesen nem a megmászhatatlan szakadékok felől, hanem a nyuga-ti fal irányából támadtak. Többek között a magyar ol-vasók számára az Egri csillagokból közismert ostrom-technikát is alkalmazták: aknákat fúrtak a bástyák, tornyok és várfalak alatt, hogy ezek beomlasztásával megroggyantsák a falakat. Dura nyugatra néző, úgy-nevezett Palmyrai kapujától északra, a 19. számú to-rony alatt is aknát fúrtak. Mikor a rómaiak ezt észlel-ték, nyomban ellenakna fúrásába fogtak. Mikor a két alagút összetalálkozott, véres kézitusa kezdődött a ka-tonák között, amelyben a perzsák kerekedtek felül és

a rómaiakat visszaszorították saját ellen-alagútjukba. Amint a város védői észrevették, hogy az izzadt, pisz-kos és véres katonák kezdenek előmászni az alagútból, azonnal lezárták annak kijáratát. Ez persze a sebesül-tek és lemaradók biztos halálát jelentette.

A régészek már az 1930-as években felfedeztek ti-zenkilenc római és egy perzsa holttestet a római el-lenaknában. (Az ostrom időpontját is az egyik római katona zsebében talált pénzérme alapján határozták

A perzsák által fúrt akna bejárata (www.cais-soas.com)

Perzsa katona csontváza az aknából (livescience.com)


250 251

meg.) A legutóbbi kutatások szerint azonban a húsz katona halálát nem a kard vagy a beomló alagút okoz-ta, hanem egy különleges vegyi fegyver! A régészek által megtalált nyomok azt sejtetik, hogy a perzsák egy természetes bitumenből és kénből álló keveré-ket használtak, amit a római alagút alatt húzódó sa-ját aknájukban gyújtottak meg. Mivel a feljebb fekvő római és a lejjebb található perzsa alagút találkozásá-nál kürtőhatás lépett fel, a kéndioxidot, széndioxidot és szénmonoxidot tartalmazó mérgező füst felfelé áramlott, egyenesen a rómaiak képébe. A kéndio-xid a katonák nyelőcsövében maró kénsavvá alakult, a fojtó füstben pedig perceken belül megfulladtak. A vegyi hadviselésnek ez a formája egyáltalán nem volt ismeretlen az ókorban. Ambrakia ostrománál i. e. 189-ben a görögök egy elmés szerkezetet vetettek be az aknákban: „egy hordót készítettek, alján egy vékony cső bedugására alkalmas nyílással. Ezt a csövet, vala-mint a hordó szintén több helyen átlyukasztott fedelét vasból készítették el. A hordót tollpihével töltötték meg, s nyílásával az akna felé fordítva helyezték el. A fedél nyílásaiból a szariszának nevezett lándzsák meredtek előre, hogy az ellenséget távol tartsák. Ezután a tollak közé parazsat tettek, s ezt a hordó végében elhelyezett csövön át fújtatóval lángra lobbantották. S az égő toll nemcsak sűrű füsttel, de olyan szörnyű bűzzel töltötte meg az egész aknát, hogy alig lett volna képes bárki bent maradni” − írja Titus Livius.

Ezek után hogyan is végződhetett volna másként Dura ostroma, mint a rómaiak megalázó vereségével. A perzsák a nyugati oldal 14. számú tornya alatt is ak-nát fúrtak, amely a fal déli csücskét képezte, közvetle-nül a szakadék felett. Bár sikeresen megroggyantották

a falakat és a tornyot, a rómaiak még idejében meg-akadályozták annak teljes összedőlését. Ekkor a per-zsák egy harmadik támadásba kezdtek: ezúttal is a 14. tornyot szemelték ki, amellyel szemben egy ostrom-rámpát kezdtek építeni. A várvédők azonban résen voltak, és minden erővel akadályozták őket a munka véghezvitelében. Ezért egy újabb akna fúrásába kezd-tek, amelynek célja ezúttal nem a fal összedöntése, hanem a katonák városba való bejuttatása volt. Mi-kor a rámpa és az akna elkészült, egyszerre indították meg a támadást. Miközben a római katonák a falakon védekeztek, a „föld alól” hirtelen előtörő perzsák hát-ba támadták őket. A város elesett. A korabeli hadijog szerint a megmaradt várvédőket a perzsa fővárosban, Ktésziphónban eladták rabszolgának, Dura Európoszt pedig lerombolták. Róma egykori keleti bástyája a 4. századra teljesen elnéptelenedett, s már a karavánok sem használták szálláshelyül. A romokat lassanként el-fedte a sivatagi homok, s az Eufratész menti erődváros, a véres ostrommal együtt, amelyben vegyi fegy vert is bevetettek, hosszú évszázadokra feledésbe merült.


252 253

TECHNIKA

47. „Hajózni pedig szükséges!”A mederkotrástól a mesterséges kikötőkig

„Hajózni szükséges − élni nem muszáj!” Pompeius Magnus szállóigévé vált mondása arra utal, hogy a ha-talmas kiterjedésű Római Birodalom számára életbe-vágóan fontos volt a zavartalan tengeri kereskedelem biztosítása. Márpedig a tengeri kereskedelem nélkü-lözhetetlen kellékei a hajók mellett a jó kikötők. Talán meglepően hangzik, de a Földközi-tenger partvidéke meglehetősen gyéren van ellátva nagy és mély termé-szetes kikötőkkel. De akad más probléma is. Az ókor-ban sok jelentős kikötőváros jött létre a folyók torko-latánál, mivel a víziút kitűnő összeköttetést biztosított a belső vidékekkel. Ezeknek a torkolati kikötőknek azonban volt egy igen jelentős hátrányuk: a folyók hordaléka folyamatosan feltöltötte medrüket. Főként a kis-ázsiai tengerparton jelentett komoly környeze-ti és gazdasági gondot a kikötők elzáródása: „Müosz partvidékén kisebbfajta tengeröböl található. A Mai-androsz folyó iszapja idővel elzárta az öböl bejáratát, és elmocsarasította a területét. Az öböl sós vize édesvízzé változott, és mérhetetlenül elszaporodtak a szúnyogok, úgyhogy végül arra kényszerültek az emberek, hogy el-költözzenek a városból. Így tehát a müosziak minden ingóságukkal és istenszobraikkal együtt átköltöztek Milétoszba” − írta a második században Pauszaniasz.

(Müosz kikötőjét Hérodotosz szerint az i. e. 5. század-ban még hadihajók használták!) Az első században Milétosznak még négy kikötője volt, amelyek közül az egyik egy fl ottának is helyet adhatott; Epheszoszban pedig a tenger egykor Artemisz templomának lépcső-it nyaldosta. Napjainkban Milétosz kikötői huszon-nyolc, Epheszoszé pedig nyolc kilométerre találhatók az Égei-tenger partjától, mivel az előbbit a Maiand-rosz- (Büyük Menderes), az utóbbit a Küsztrosz-folyó (Küçük Menderes) teljesen feltöltötte.

A meder kotrására egyébként léteztek bevált mód-szerek, például a kotróhajó. Ezek közül hármat elég jó állapotban sikerült feltárni Massilia (Marseilles) ró-mai kikötőjében, amely szintén feltöltődött: az egyko-ri kikötő ma a Jules Verne tér alatt található. A meder-

Marseille feltöltődött kikötője (ma Jules Verne tér) (A szerző felvétele)


254 255

kotrásra Türosz és Szidón víz alá került kikötőjében is találtak geológiai bizonyítékokat; Epheszoszban pedig feliratos források tájékoztatnak a kikötő karbantar-tására tett erőfeszítésekről. Nero alatt Soranus, Asia tartomány kormányzója próbálta meg kitisztíttatni Epheszosz kikötőjét; a 2. század közepén L. Antonius Albus proconsul rendeletben megtiltotta, hogy az épít-kezési törmeléket a város csatornáiba vagy közvetlenül a kikötő csatornájába öntsék; a 3. század elején pedig egy főpap 20 000 denariust adott a kikötő megtisztí-tására. A 2. században egy helyi milliomos politikus, Ti. Flavius Damianus egy mesterséges szigetet építte-tett az epheszoszi Nagy Kikötővel szemben, ahonnan kisebb bárkákkal szállították az árut a városba − ami arra mutat, hogy a feltöltődés tovább folytatódott. Egy kopt szöveg tanúsága szerint az 5. század végén már egyáltalán nem lehetett Epheszosz kikötőjébe bejutni.

Az imént azt állítottuk, hogy a Földközi-tenger tér-sége alapvetően hiányt szenvedett jól védett, mély vizű kikötőkben. Ezen segített a rómaiak nagy találmánya: a vízben kötő hidraulikus cement, amely mészkővel, vulkanikus porral és tégla- vagy cseréptöredékekkel keverve betonszerűen szilárd építőanyagot képezett. Az újfajta anyagot nem csak hatalmas épületek, boltívek, alapozások késztésére, hanem mesterséges kikötők építésére is lehetett alkalmazni. A leghíresebb római építészeti szakíró, Vitruvius, i. e. 25 körül fejezte be Az építészetről (De architectura) című munkáját, amelyben külön fejezetet szentelt a mesterséges kikötők készíté-sének. Ha nem áll rendelkezésre természetes védett ki-kötőhely, akkor a Puteoli mellett bányászott vulkanikus porból (cementből) kell betont készíteni, amelyből hul-lámtörő gátat vagy falat emelhetnek a kikötő elé.

A ma ismert legkorábbi mesterséges kikötő Cosa mellett épült az i. e. 2. század első felében. A mólók az említett „puteoli por” (pulvis Puteolanus) alapanyag-ból készült szabálytalan betontömbök voltak, amelyek 150 m-re nyúltak be a tengerbe. A mólók mellett fa-cölöpökből épült rakpart volt található, a hullámtörő végén pedig jelzőtorony emelkedett. A vízmélység egykor 1,5–2 méteres lehetett, de a feltöltődés és a ten-gerszint emelkedése miatt ma már teljesen el van bo-rítva homokkal. A legismertebb mesterséges kikötőt a dúsgazdag Nagy Heródes építtette i. e. 22–15 között a Sztratón tornya néven ismert kis tengerparti település helyén, és Augustus tiszteletére Caesareának nevezte el. Mivel Heródes tisztában volt azzal, hogy városának jövőjét hosszú távon csakis egy jó kikötő biztosíthatja, igen nagy hangsúlyt tett ennek építésére. A caesareai kikötő felépítéséhez a nyugati mérnöki tudás, tech-nológia és nyersanyagok nagyszabású importjára volt szükség. A tufa és a vulkanikus por keveréke is Itáliá-ból érkezett hajókon Caesarea leendő kikötőjébe. Mi-vel a vízmélység a cosainál lényegesen nagyobb: mint-egy 3,5–4 m lehetett, ezért a technológia is változott. Hatalmas, fából készült süllyesztőkeszonokat töltöttek meg cementtel, kővel és törmelékkel, s ezeket a megfe-lelő helyen engedték a tenger fenekére süllyedni, hogy így alakítsák ki a hullámtörő gátakat. (Ilyen süllyesz-tőkeszonokat találtak egyébként Les Laurons kikötőjé-ben is Dél-Franciaországban.)

A nagyságrendileg legnagyobb mesterséges kikötő a Tiberis torkolatától északra fekvő Portus (Ostia) volt, melynek építését Claudius császár kezdte meg i. sz. 42-ben. A kikötőhöz előbb egy 800 m széles és 7 m mély medencét ástak, amit nyugatról és délről mesterséges


256 257

hullámtörő gátakkal vettek körül, a bejárathoz pedig egy mesterséges szigeten világítótornyot emeltek. Pli-nius írja, hogy a gátak építéséhez előbb hajókba rakták a Baiae környékén kitermelt vulkanikus cementport, majd a hajókat a megfelelő helyen elsüllyesztették. A medencét és a Tiberis medrét egy 45 m átlagos szé-lességű csatornával kötötték össze. Egy i. sz. 46-ban kelt feliraton Claudius annak a reményének adott hangot, hogy a csatornák a Tiberis áradásait is leve-zetik a tengerbe, s ezzel Róma egyszer s mindenkorra megszabadul az árvízveszélytől (urbem inundationis peryculo liberavit). Bár az építkezés befejezését 64-ben, Nero alatt ünnepelték meg, a kikötőt már korábban is használták. Irodalmi forrásokból tudjuk, hogy 62-ben 200 hajó semmisült meg a kikötőben, valószínűleg egy cunami következtében, amit a Vezúv-környéki váro-sokat is súlyosan megrongáló földrengés okozott. Et-től kezdve Portus (Ostia) Róma legfőbb kikötője lett a nyugati és déli irányú kereskedelemben, míg Puteoli továbbra is a keleti kereskedelmet bonyolította. Traia-nus i. sz. 106–113 között tovább bővítette a kikötőt egy hatszögű medencével, amely Claudius kikötője mögött helyezkedett el. (Ma a Fiumicino nemzetközi repülő-tér területén található.)

KULTÚRA

48. Kolostori könyvvadászokMegtalált és elveszett klasszikusok

Aki olvasta Umberto Eco A rózsa neve (1980) című, mára már klasszikussá vált történelmi krimijét, az emlékezhet rá, micsoda izgalmas nyomozás indult Arisztotelész egyik − addig elveszettnek hitt − műve egyetlen fennmaradt példányáért. Eco történelmi fi kciója egy észak-itáliai kolostorban játszódik 1327-ben − nagyjából száz évvel azelőtt, hogy az ismeretlen ókori kéziratok után valóságos hajtóvadászat indult egész Európában. A reneszánsz itáliai tudósok távoli kolostorok porlepte könyvtáraiban kutatták az antik szerzők kéziratait, és gyakran sikerrel bukkantak rá olyan ókori auctorok műveire, akik/amelyek addig tel-jesen ismeretlenek voltak.

Az első lökést a klasszikus tudományok iránti érdek-lődés felélesztésére Francesco Petrarca (1304–1374) munkássága adta. Már gyermekkorában a száraz római jog helyett inkább a klasszikus költők szavainak csáb-ereje vonzotta. Érett fejjel már teljesen magáévá tette az antik irodalom nagyjait, s mivel Dél-Franciaország-ban, Avignon környékén élt, viszonylag könnyen hoz-zájuthatott a francia kolostorok és katedrálisok elrejtett kincseihez. Megszerezte és alaposan tanulmányozta Liviust, amire bizonyíték az a kézirat, melynek mar-góin saját kezű javításai olvashatók. Ő volt az első, aki


258 259

Livius alapján és Livius stílusában írt ókori történel-met. Petrarca Vergilius műveihez is írt tudós kom-mentárokat, sőt Cicero újrafelfedezése is neki köszön-hető. 1333-ban Liège-ben találta meg a Pro Archia poeta egyik kéziratát, de az igazán jelentős felfedezése az volt, amikor 1345-ben Veronában Cicero lappan-gó levelezésére bukkant rá. Fáradtan és betegen saját kezűleg másolta le a szövegeket, majd egy magához Ciceróhoz címzett levélben adta hírül a világnak felfe-dezését. Élete végén csaknem valamennyi korában is-mert antik szerző munkáját magáénak mondhatta, ol-vashatta, és többé-kevésbé javítgathatta. Ő volt az első irodalmár a modern korban, aki klasszikus könyvtárat birtokolt!

Az antik szerzők kéziratainak kutatását a későbbi humanista generációk is tovább folytatták. Giovan-ni Boccaccio (1313–1375) − egy tanítványának elbe-szélése szerint − mikor meglátogatta a németországi Bobbio apátságát, amely híres volt a benne található antik kódexekről, az elhanyagolt könyvtár láttán sírva fakadt. Állítólag két addig ismeretlen kódexet: Taci-tus Évkönyveinek (Annales) töredékeit és Varro A la-tin nyelv (De lingua Latina) című művének kéziratát hozta onnan magával. Annyi biztos, hogy ő volt az első, akinek megvoltak Martialis és Ausonius ver-sei, továbbá Ovidius Ibis című költeménye, valamint az Appendix Vergiliana. Az Alpokon túli kolostorok még mindig újabb ismeretlen szövegekkel kecsegtet-ték a felfedezésre éhes literátorokat. Poggio Braccio-lini (1380–1459) úgy kutatott a német kolostorokban, hogy ha egy-egy kéziratot nem sikerült megszereznie, fogta magát, és pár hétre betelepült a barátok közé, hogy lemásolja a könyvet. Még arra is szakított időt,

hogy Husz János pere alatt Konstanzból elutazzék Sankt Gallenbe − ahol Huszt fogva tartották −, és ott könyvek után kutasson. Tapasztalatairól így számolt be Guarino da Veronának, a mi Janus Pannoniusunk tanítómesterének: „Ott, a temérdek sok könyv közepet-te − amiket túl hosszú volna felsorolni −, rábukkantunk Quintilianusnak egy még sértetlen és egész példányá-ra, bár tele volt penésszel és porral. Azért, mert ezek a könyvek nem a Könyvtárban voltak − amint az méltó lett volna értékükhöz −, hanem az egyik torony alján egy olyan piszkos és dohos börtöncellában, amit még egy főbenjáró bűnökben elítélt is alig bírt volna ki. (…) Quintilianus mellett megtaláltuk C. Valerius Flaccus Argonauticonjának első három könyvét és a negyedik könyv felét, valamint kommentárokat vagy elemzése-ket Cicero nyolc beszédéhez Asconius Pedianustól, et-től a nagyon bölcs embertől, akit maga Quintilianus is említ. Ez utóbbiakat én saját kezűleg és igen gyorsan le-másoltam.” Bracciolini összes „zsákmányát” emígyen sorolta fel egy másik humanista könyvvadász, Vespa-siano da Bisticci (1421–1498): „Megtalálá Cicero hat beszédét… Megtalálá Quintilianus minden munkáit… Megtalálá Tullius művét A szónokról… Megtalálá Silius Italicus nagybecsű művét… Megtalálá Manlius Manili-us nagybecsű művét… Megtalálá Lucretius nagybecsű költeményét A dolgok természetéről… Megtalálá Va-lerius Flaccus nagybecsű Argonauticáját… Megtalálá Lucius Columella nagybecsű munkáját…”

A humanisták buzgólkodása ellenére tudunk olyan klasszikus kéziratokról, amelyek éppen ebben az idő-szakban vesztek el, feltehetően örökre. Ez történt az idősebb Plinius A germán háború (De bello Germa-nico) című munkájával is. A neves német humanista,


260 261

Nicolaus Cusanus 1427-ben hívta fel Poggio Brac-ciolini fi gyelmét arra, hogy látta a kéziratot. Később tőle függetlenül mások is megerősítették a hírt. Egyes szkeptikus mai kutatók szerint azonban Cusanus össze keverte azt Plinius híres természettudományi enciklopédiájával (Naturalis historia), ami azért sem valószínű, mivel Cusanus ez utóbbit is jól ismerte. Azt, hogy Plinius történeti műve valóban létezett, Sue-tonius róla írt és töredékesen fennmaradt életrajza is bizonyítja: „az összes háborút, amit valaha a germá-nokkal vívtak, egybegyűjtötte húsz kötetben.” A kézirat azonban szőrén-szálán eltűnt. De ugyanerre a sorsra jutott a Költemény Augustus Antoniusszal és Cleopat-rával vívott tengeri háborújáról (Carmen de bello na-utico Augusti cum Antonio et Cleopatra) című kézirat is, amely egy időben Angelo Decembrio tulajdonában volt. Az ugyancsak elveszett Liber Epigrammatum et epistularum című kötet, amely Augustus epigrammáit és levelezését tartalmazta, Petrarca kezén is megfor-dult.

VALLÁS

49. Az apokalipszis prófétáiJövendölések Róma fennállásáról

Ókori politikusok, történészek és fi lozófusok meg-lepően egyöntetű választ adtak arra a kérdésre, hogy mitől vált Róma világbirodalommá. A görögök Tü-khének, a rómaiak Fortunának nevezték azt az isten-nőt, aki szerintük az asszíroknak, a babilóniaiaknak, a perzsáknak, majd a görögök után a rómaiaknak adta a világ feletti uralmat. Ebben a felsorolásban azon-ban van valami aggasztó is, hiszen ha Fortuna szár-nyas istennője ilyen hektikusan szálldos egyik népről a másikra, eljöhet az a nap, hogy Rómából is átröppen máshová. Ezzel az elméleti lehetőséggel minden óko-ri politikus, történész és fi lozófus számolt. Polübiosz történeti művének fennmaradt része a Karthágó t i. e. 146-ban elfoglaló és porig romboló Scipio Aemilia-nus elmélkedéseivel ér véget. „Scipio hosszasan állt ott − írja a szemtanú görög történész, a római hadvezér tanítómestere és barátja −, töprengve városok, népek, dinasztiák elkerülhetetlen végzetén, amely mindegyiket utoléri, akárcsak az egyes embereket. Arra gondolt, hogy ez történt a hajdan hatalmas Ílionnal, az asszír, a méd és a perzsa birodalommal, és nemrég az oly virágzó Makedóniá val is. Majd akár szándékosan, akár vélet-lenül, a következő sort kezdte szavalni: »Eljön a nap, mikoron megszentelt Ílion elvész / és Priamosz , meg


262 263

népe a jógerelyes Priamosznak.« És amikor Polübiosz nyíltan megkérdezte tőle, mit ért ezen, nem titkolózott, hanem nyíltan a hazáját, Rómát nevezte meg, mivel az emberi sors forgandóságát látva, féltette azt.”

Tükhé/Fortuna csapodár természetét másutt is is-merték, ezért igyekeztek minden lehető eszközzel ma-gukhoz csábítani. Például a gallok, akik az i. e. 4. század elején egyszer már elfoglalták Rómát, csaknem fél évez-reddel később még mindig dédelgették álmukat arról, hogy a Szerencse egyszer rájuk ruházza a világhatal-mat: „Semmi úgy, mint a Capitolium égése, nem ébresz-tette a gallokban a hitet, hogy eljött a birodalom végnap-ja. Hajdan a gallok elfoglalták a várost, de Iuppiter szék-helyének nem esett baja, megmaradt a birodalom: most a végzetes tűz az égiek haragjának volt a jele, és azt mu-tatja, hogy a világuralmat az Alpokon túli népek veszik át − hiú babonaságukban ezt jövendölték a druidák” − írja Tacitus a Capitolium i. sz. 68-ban történt baljóslatú égése kapcsán. A kelta nevet viselő Veleda (a szó jelen-tése: prófétanő) a bructerusok törzséből származott és nagy szerepet játszott a Iulius Civilis vezette batáv fel-kelésben (i. sz. 69–70). Elfogására a Rajnamenti Castra Veterában (ma Xanten) állomásozó legióparancsnokot, Munius Lupercust küldték ki, de őt útközben megöl-ték. Azzal a háromevezősoros hajóval (triremis), amivel a római parancsnok utazott, feleveztek a Lippe-folyón, és odaajándékozták Veledának. Bár a felkelést a Gaius Licinius Mucianus vezetése alatt összevont kilenc le-gióval hamar leverték, Veledát sokáig nem tudták el-kapni. Csak 77-ben sikerült Rutilius Gallicusnak − Do-mitianus későbbi hírhedt rendőrfőnökének − elfognia és Rómába szállítania, ahol még tizenegy évet élt házi őrizetben. A germánok által istennőként tisztelt Veleda

prófétikus képességeit persze erősen vitatták a római-ak, ahogy arról egy 1926-ban Ardeában előkerült szati-rikus görög epigramma is tanúskodik.

A görög–római világ legnépszerűbb jósai kétségkí-vül a Szibüllák voltak, akik közül a császárkorban már tízet ismertek. Legnagyobb hírnévre a delphoi Szibül-la tett szert, de az ióniai Erüthraiban és a campaniai Cumaeban tanyázó Szibüllák is nagy tekintéllyel bír-tak. Eredeti jóslataik nem maradtak fenn, de az ókor-ban korai időktől fogva széles körben terjedtek olyan verses próféciák, amelyek szerzőjéül őket tüntették fel. A Nyolcadik Szibülla-próféciában például Hadrianus-szal hozzák kapcsolatba a Birodalom bukását: „Fel fog kelni egy pusztító nép, egy törvény nélküli nép, a hébe-rek népe. Arész kifosztja Arészt, és lerombolja a római-ak öntelt hencegését, mert abban az időben a rómaiak szertelen uralma leromboltatik, az ősi királynő a meg-hódított városok felett. Róma termékeny síksága nem lesz többé győztes, midőn Ázsiából felemelkedik a ha-talomba, együtt Arésszal, eljő. Fel fog emelkedni, úgy hogy tetőtől talpig mindent el fog rendezni a városban. Be fog telni háromszor háromszáz és negyvennyolc esz-tendő, amikor egy gonosz, erőszakos sors jön el rád, kiöntve nevedet…” Nyilvánvaló, hogy a jóslat a Bar Kochba-felkelés (i. sz. 132–135) után íródott, de nem lehet szerzője zsidó, mert a zsidókat nem nevezte vol-na „törvény nélküli népnek”.

A római uralommal szembeni ellenállás a zsidók körében is igen erős volt. Ennek bibliai alapját első-sorban a Dániel könyve jelentette, amit a zsidók és ke-resztények is széles körben olvastak, sőt a pogányok érdeklődését is jól mutatja a fi lozófus Porphüriosz (i. sz. 234–305) ellene írt kritikája. Az első században


264 265

már egyértelműen a héber bibliai kánon részét képező műben négy egymást követő világbirodalomról esik szó: a babilóniai, a méd–perzsa, a görög/makedón, és a római királyságokról. Bár ezek közül a szöveg az utolsót nem nevezi néven (a „Róma” szó nem talál-ható meg az Ószövetség héber szövegében), a Júdeát leigázó utolsó pogány birodalom azonosítása nem üt-között nehézségbe, főleg a jeruzsálemi Templom i. sz. 70-ben történt elpusztítását követően. [18. fejezet] A sorrendben egymást követő birodalmak közül az utolsó − vagyis Róma − éppen attól vált érdekessé a zsidók szemszögéből, hogy a prófécia értelmében ennek idején jön el a „kéz érintése nélkül leszakadó kő”, amely összezúzza az előző királyságokat, és hatalmas-sá nőve betölti az egész világot. Nem kétséges, hogy a római korban a zsidók − és talán a Kelet pogány la-kóinak egy része is − ezt egy eljövendő, nagyon is evi-lági zsidó birodalomra vonatkoztatták; míg a keresz-tények inkább „Isten Országának eljövetelét” olvasták ki belőle. Most már megérthetjük, miért ódzkodott Flavius Josephus attól, hogy túlságosan belemélyedjen a dánieli birodalmak magyarázatába…

A mai világvége-jóslatokhoz hasonlóan a Római Birodalom bukásának [50. fejezet] időpontját meg-határozó numerikus próféciák is széles körben el-terjedtek. Ehhez hozzátartozik, hogy az etruszk nép fennmaradását az úgynevezett „Vegoia jóslata” tíz kor-szakra (saeculum) osztotta, s az egyes korszakok kö-zötti váltást mindig csodajelek mutatták. Egy saeculum eredetileg azt az időszakot jelentette, amikor egy ese-mény időpontjában született utolsó ember is eltávozik az árnyékvilágból. Ezt az intervallumot az etruszkok 110, a rómaiak 100 vagy 90 évben állapították meg.

A rómaiak természetesen Róma alapítását tekintették a legfontosabb eseménynek, s ennek emlékére ren-dezték legszentebb ünnepüket: a századvégi játékokat (ludi saeculares). A hagyomány szerint az első ilyen ünnepre Valerius Corvus consul kezdeményezésére i. e. 348-ban került sor. Ettől a dátumtól háromszor 110 évet számlálva, Augustus i. e. 17-ben rendezte a római történelem legnagyobb szabású századvégi ünnepsé-gét. Ebből az alkalomból írta Horatius is a Századvégi játékok (Carmen Saeculare) címen ismert, s az ünnep-ségen előadott ünnepi fohászát. A százévenkénti szá-mítást alapul véve a Róma alapításától számított 800. évben Claudius (i. sz. 48), az 1000. évben pedig Philip-pus Arabs (i. sz. 248) rendezte meg az ünnepeket, míg Domitianus és Septimius Severus a 110 éves augustusi rendszer szerint ünnepelték meg Róma fennállásának évfordulóját i. sz. 88-ban és 204-ben.

A Római Birodalom fennállásáról Vegoia ugyan nem nyilatkozott, de azért találgatások akadtak szép számmal. A Domitianus idején már publikáló Iuvena-lis is utalt arra, hogy „Itt ez a korszak most − a kilence-dik − elvetemültebb / sokkal a vaskornál!” A 3. század közepén a rómaiak számára már köztudott volt, hogy a beléptek a tizedik saeculumba, de hogy a Biroda-lom számára ez lesz-e az utolsó, azt senki sem tudta megmondani. Varro szerint a híres római madárjós, Vettius azt jövendölte: tizenkét saeculum adatott Ró-mának, mivel Romulus a Város alapításakor tizenkét saskeselyűt látott. Zószimosz 5. századi bizánci törté-nész szerint azért hullott szét a birodalom, mert Cons-tantinus és Licinius 313-ban nem rendezték meg az éppen akkor aktuális századvégi játékokat, így Róma történetében nem nyílt meg újabb saeculum.


266 267

POLITIKA

50. Miért bukott el a Nyugat-Római Birodalom?

És megbukott-e?Kétszáztíz lehetséges ok

1764. október 15-én egy kissé már pocakosodó, alig huszonhét éves angol fi atalember kapaszkodott fel a római Campidoglio Michelangelo tervezte lépcső-in. Egyéni életében túl volt már két vallásváltáson − anglikánból római katolikus majd abból reformá-tus lett −, és a fi lozófusok (Bossuet, Pascal, Grotius, Locke) mellett egyre mélyebben foglalkozott a klasz-szikus latin irodalommal. Önéletrajzában leírja, hogy a Capitolium romjai között állva „mialatt a mezítlábas barátok a vesperást énekelték Jupiter templomában,” jutott eszébe az ötlet, hogy megírja az Örök Város ha-nyatlásának és bukásának történetét. Az angol fi atal-ember nem más, mint Edward Gibbon (1737–1794), aki hat kötetre rúgó A római birodalom hanyatlásának és bukásának története (Th e History of the Decline and Fall of the Roman Empire, 1776–1789) című munká-ja minden bizonnyal a legnagyobb hatású mű, amit valaha a Római Birodalom történetéről írtak, vagy írni fognak. Pedig Gibbon munkája nem is az első volt e nemben: csaknem fél évszázaddal megelőzte Montesquieu (1689–1755) Elmélkedések a rómaiak

nagyságának és hanyatlásának okairól (Considérations sur les causes de la grandeur des Romains et de leur décadence, 1734) című − mai történészek számára is tanulságokkal szolgáló − kis kötete.

Miért érdekli az embereket Róma bukásának tör-ténete?

Egyrészről talán azért, mert az ember valamiféle vele született pszichológiai kényszer hatására eleve jobban érdeklődik a romlás, a hanyatlás, a pusztulás korszakai iránt; másfelől viszont minden pusztulás egyben valami újnak a kezdete is, és ha az előbbi moz-gatórugóit megértjük, talán elkerülhetjük a bukást. Alexander Demandt (1937–), a berlini Freie Univer-

Edward Gibbon (Wikimedia Commons)


268 269

sität klasszika-fi lológus professzora Róma bukása: a Római Birodalom felbomlása az utókor megítélésében (Der Fall Roms. Die Aufl ösung des römischen Reiches im Urteil der Nachwelt, 1984) című munkájában össze-sen 210 okot gyűjtött össze, amivel Montesquieu óta Róma bukásának miért?-jére magyarázatot kerestek. Ezek ábécé sorrendben a következők:

abszolutizmus, adóprés, agrár rabszolgaság, agrár-kérdés, akaratbénulás, államhatalom túlterjeszkedé-se, állami egoizmus, államszocializmus, alulfejlett-ség, anarchia, anti-germanizmus, anyagi különbsé-gek, apátia, arany kiáramlása, arisztokrácia, árulás, ásványi források kimerülése, aszály, aszkétizmus,

babonaság, békéhez való romantikus viszony, be-tegségek, birodalom felosztása, birtokkoncentráció, bizantinizmus, bolsevizáció, bűnözés elterjedése, bürokrácia, capillarité sociale [generációk közöt-ti társadalmi mobilitás], centralizáció, civilizációs terjeszkedés, cölibátus, császárok utódlásának ren-dezetlensége, decentralizáció, deforesztáció, dege-neráció, demoralizáció, despotizmus, dicsőségvágy, éghajlati változások, egoizmus, egyenlőtlenségen alapuló oktatási rendszer, elbarbárosodás, élettől való félelem, életuntság, ellenőrizhetetlen nagyság, elöregedés, élősködés, elszegényedés, élvezethajhá-szás, energiavesztés, enerváltság, érdekházasságok, eretnekség, erkölcsi hanyatlás, erkölcsi idealizmus, erkölcsi materializmus, eszképizmus, etnikumok feloldása, expanzió, falánkság, félműveltség, férfi büszkeség hiánya, feudalizáció, fi skalitás, fi zetés-képtelenség, foglalkozások korlátozása, földren-gések, földvásárlás korlátozása, germán betörések, gladiátori játékok, gyermektelenség, hedonizmus, hellenizáció, higanymérgezés, hipotermia, hitelezői mentalitás, hivatásos hadsereg, homoszexualitás, hun betörések, hübrisz, illúzióvesztés, imperializ-mus, impotencia, individualizmus, indoktrináció, infl áció, integráció gyengesége, intellektuális de-generáció, intellektualizmus, irracionalitás, istenek eltörlése, itáliai lakosság hanyatlása, járványok, jogegyenlőség garantálása, jogok eltörlése, kapita-lizmus, kapzsiság, karaktervesztés, kasztrendszer, katonai fegyelem hiánya, katonai szolgálat megtaga-dása, kenyér és cirkusz, képzetlen tömegek felemel-kedése, képzett munkaerő hiánya, kereskedelmi utak áthelyeződése, kereszténység, kétfrontos há-ború, kizsákmányolás, kommunizmus, komolyta-lanság, konzervativizmus, koraérettség, korrupció, kozmopolitizmus, környezetrombolás, köszvény,

Montesquieu arcképe (Wikimedia Commons)


270 271

középosztály összeomlása, közfürdők, közömbös-ség, kulináris mértéktelenség, kulturális neurózis, kulturális nivelláció, kulturális túlterjeszkedés, la-tifundiumok kialakulása, lebénulás, legitimációs válság, legjobbak kipusztítása, leszerelés, letargia, luxus, malária, melegházi kultúra, militarizmus, misztériumvallások, monetáris gazdaság, munka-megosztás, nacionalizmusok, negatív kiválasztódás, népességcsökkenés, népességnyomás, nomád lovas népek betörései, nordikus faj hanyatlása, női eman-cipáció, ólommérgezés, orientalizálódás, önelégült-ség, ösztönösség elvesztése, pacifi zmus, parasztság lerombolása, partikularizmus, pauperizmus, pénz-hiány, plutokrácia, polgárháborúk, polgárjog kiter-jesztése, politeizmus, politikai fejlődés lerombolása, proletarizáció, prosperitás, prostitúció, pszichózi-sok, pusztulás, rabszolgafelszabadítás, rabszolgaság, racionalizmus, rasszizmus, rasszok degenerációja, rassz-öngyilkosság, retorika, rezignáltság, római befolyás lerombolása, stagnálás, stressz, strukturális gyengeség, szabadság terjeszkedése, szájhősködés, szégyentelenség, szellemi barbarizmus, szenzuali-tás, szerencsétlenségek sorozata, szervilizmus, sze-xualitás, szláv betörések, sztoicizmus, talajerózió, talajkimerülés, társadalmi nivelláció, tekintélyvesz-tés, terrorizmus, totalitarizmus, tőke, tristesse [bús-komorság], tudomány elmaradottsága, túlzott kifi -nomultság, tunyaság, újoncok hiánya, urbanizáció növekedése, ütközőállamokkal szembeni bölcstelen politika, vallások küzdelme és szakadások, vallásos-ság hiánya, városok hanyatlása, vérmérgezés, veze-tés hiánya, világuralom, villagazdaságok, vulgarizá-ció, zsidó befolyás, zsoldosrendszer.

A miért bukott meg a Római Birodalom? kérdést persze úgy is feltehetnénk: megbukott-e egyáltalán

a Római Birodalom? A válasz korántsem egyértelmű. Először is: a 395-ben adminisztratíve ugyan kettévált Nyugat- és Kelet-Római-Birodalom, de ez csak hata-lomtechnikai kérdés volt, az imperium Romanum-ra továbbra is egy egységként tekintettek. Közjogilag a nyugati birodalomrész (Hesperium regnum) nem 476-ban, hanem 497-ben vált le a Keletről, amely továbbra is a Római Birodalom legitim örökösének tekintette magát. Így volt ez egészen 1453-ig, Kons-tantinápoly (bizánci megfogalmazásban: az Új Róma) elestéig, amikor II. Mohamed oszmán-török szultán csapataival elfoglalta a hármas falgyűrűvel övezett várost. Vagy még ekkor sem ért véget a Római Biroda-lom története? Kevesen tudják, hogy a 19 évesen trón-ra lépő II. Mohamed felvette a Kayser-i Rum vagyis „Róma császára” címet, amivel deklarálta, hogy ön-magát és rendszerét a Római Birodalom egyenes foly-tatásának tekinti. Gibbon, aki hatalmas munkájában a pogány birodalom krisztianizálásának történetét mutatta be, kiindulópontként Marcus Aurelius ural-kodását választotta, és a „bukást” (fall) természetesen Bizánc elestében látta. Lehet, hogy a Római Biroda-lom története még ennél is tovább tartott, és egyszer meg kellene írni az „iszlamizált római birodalom” tör-ténetét is?


272 273

RÖVIDÍTÉSEK

AE − L’Année épigraphique, alap.–szerk. René Cagnat, Paris, Presses Universitaires, 1888–

ANRW − Aufstieg und Niedergang der Römischen Welt, szerk. H. Temporini, Berlin−New York: De Gruyter, 1972−

BGU − Aegyptische Urkunden aus den Königlichen (később Staatlichen) Museen zu Berlin, Griechische Urkunden, I–XIX. köt., Berlin, 1895–2005.

BMC − Coins of the Roman Empire in the British Muse-um, szerk. H. Mattingly et. al., I–VI. köt., London, 1968-1976.

CIL − Corpus Inscriptionum Latinarum, szerk. Th eodor Mommsen et al., Berlin, 1863–

CLE − Carmina Latina Epigraphica, szerk. Franz Bücheler, I–III. köt., Leipzig, Teubner, 1895–97.

FIRA − Fontes luris Romani Antejustiniani, szerk. S. Ric-cobono et al., I–III. köt., Firenze, 1940-41.

IG − Inscriptiones Graecae, szerk. Adolf Kirchoff , Ulrich von Willamowitz-Moellendorf, Wilhelm Dittenberger, Friedrich Hiller von Gaertringen, Johannes Kirchner, Günther Klaff enbach, Peter Funke, Berlin, 1815–

IGRR − Inscriptiones Graecae ad res Romanas pertinentes, szerk. René Cagnat et al., I–IV. köt. Paris, Leroux, 1906–1927

ILS − Inscriptiones Latinae Selectae, szerk. H. Dessau, Ber-lin, 1892–1916.

OGIS − Orientis Graeci Inscriptiones Selectae, szerk. W. Dit-tenberger, I–II. köt. Lipsiae, Hirzel, 1903/1905.

P.Oxy. − Th e Oxyrhynchus Papyri, I–LXXII. köt., London Egypt Exploration Society in Graeco-Roman Me-moirs, 1898–2008.

PIR − Prosopographia Imperii Romani, szerk. H. Dessau et al., Berlin, 1897–1898.

PSI − Papiri greci e latini, I–XV. köt., Firenze, Pubblicazioni della Società Italiana per la ricerca dei papiri greci e latini in Egitto, 1912–2008.

RIC − Roman Imperial Coinage, szerk. H. Mattingly et al., I–X. köt., London, 1923–1994.

SEG − Supplementum Epigraphicum Graecum, alap.–szerk. J. J. E. Hondius, Sijthoff , 1923–

Syll. − Sylloge Inscriptionum Graecarum, szerk. Wilhelm Dittenberger, Friedrich Hiller von Gaertingen, I–IV. köt., Leipzig, Hirzel, 1915–1924.


274 275

HIVATKOZÁSOK ÉS VÁLOGATOTT BIBLIOGRÁFIA1

1. Ahol minden elkezdődött / Rómaiak TrójábanJaszón bolyongása: Sztrabón I. 1.10. C 21. Földy J. ford. − Odüsszeusz bolyongása: Sztrabón I. 1.11. C 22; Tacitus, Germania 3. Borzsák I. ford.; Iaszón gályája: Dión Chry-sostomos, Orationes XXXVII. p. 458. − A P. L. Couchoud, J. Svoronos: „Le monument dit des Taureaux à Delos et le cult du navire sacré”, Bulletin de Correspondance Hellénique 45 (1921) 270–294. − Ílion és Róma kapcsolata: Livius XXIX.12.14. Nagy Ferencné ford.; IGRR IV, 179 = Syll.2 591; Livius XXXVII. 37.2-5; Livius XXXVIII.39.10. − A tu-rizmusról: Sztrabón I. 1.19. C 11; Ovidius, Római naptár VI. 421. Gaál L. ford. − C.P. Jones: Kinship Diplomacy in the Ancient World, Cambridge–London, Harvard Universi-ty Press, 1999. − C.C. Vermeule III: „Neon Ilion and Ilium Novum: Kings, Soldiers, Citizens, and Tourists at Classical Troy”, in J.B. Carter, S.P. Morris (eds.): Th e Ages of Homer. A Tribute to Emily Townsend Vermeule, Austin, University of Texas Press, 1995, 467-482. − M. Sage: „Roman Visitors to Ilion in the Roman Imperial and Late Antique period: Th e Symbolic Functions of a Landscape”, Studia Troica 10

1 A rövidítésjegyzékben csak a gyűjteményes kötetek bevett rö-vidítéseit közöltük, a folyóiratcímeket kiírtuk. Az ókori szö-vegek bibliográfi ai adatainál szokás szerint csak a szerzőt és a mű címét, valamint a fejezetszámokat tüntettük fel. Itt azt az eljárást követtük, hogy amennyiben a műnek van teljes ma gyar fordítása, magyarul adtuk meg a címét; amennyiben nincs, a klasszika-fi lológiában bevett szokás szerint latinul közöltük a címet. A fordítók nevét csak ott tüntettük fel, ahol a fordításból vett idézet szerepelt a főszövegben.

(2000) 211-231. − A. Erskine: Troy Between Greece and Rome: Local Tradition and Imperial Power, New York, Ox-ford University Press, 2001.

2. Flora, Amor, Valeria / Mi volt Róma titkos neve?H.S. Robinson: „A Monument of Roma at Corinth”, Hespe-ria 43:4 (1974) 470-484. − Az evocatióról: T. Köves-Zulauf: Bevezetés a római vallás és monda történetébe, Budapest, Telosz, 1995, 98-151. − Idézett források: Macrobius, Satur-nalia III. 9.1-16. Grüll T. ford.; Johannes Lydus, De mensi-bus IV. 73. Csalog E. ford. − Nagy Konstantin érme: RIC VII 194. − Soranus esetéről lásd: M. Klinghardt, „Prayer Formularies for Public Recitation: Th eir Use and Functi-on in Ancient Religion”, Numen 46 (1999) 43-45. A forrás: Servius, Commentarii ad Vergilii Aeneidos I. 277; Soranus ügyéről bővebben: T. Murphy: „Privileged Knowledge: Va-lerius Soranus and the Secret Name of Rome”, in A. Barchi-esi, J. Rüpke, S. A. Stephens (szerk.), Rituals in Ink: A Confe-rence on Religion and Literary Production in Ancient Rome, Stuttgart, Franz Steiner, 2004, pp. 127-137.

3. Róma óriástérképe / A legnagyobb ókori puzzleSzardínia szigete: Livius XLI. 28.10. Nagy Ferencné ford. − Varro Itália-térképe: A mezőgazdaságról I. 2.1. Kun J. ford. − Agrippa térképe: orbis terrarum urbi spectandus, Plinius, Naturalis historia III. 17. − Szpaszinu Kharax fekvéséről: Plinius, Naturalis historia VI. 139. − Héródianos I.14.2-3. − E. Rodríguez-Almeida: Forma Urbis Marmorea, Roma, Edizione Quasar, 1981. − D. Reynolds: Forma Urbis Romae: Th e Severan Marble Plan and the Urban Form of Ancient Rome, PhD diss., University of Michigan, 1996. − A töre-dékek nagy felbontású képei megtekinthetők a Stanfordi Egyetem honlapján: http:\\formaurbis.stanford.edu


276 277

4. Igazságos háborúk / Egy-két szó a római imperializ-musrólAz Asztüpalaiával kötött szerződés szövege: IG XII 3 173 = IGRR IV 1028, i. e. 105. Grüll T. ford. − A zsidókkal kötött szerződés szövege két helyen is fennmaradt: Makkabeusok első könyve 8:23–30; Josephus, A zsidók története XII. 417–419. − Róma keleti politikája: E. Badian: Foreign Clientelae (264–70 B.C.), Oxford, Clarendon Press, 1958; vö. D. Gera: Judea in Mediterranean Politics 219–161 B.C., Leiden, Brill, 1998. − A Cicero-idézetek: A kötelességek II. 8.26. Havas L. ford. − E.S. Gruen: Th e Hellenistic World and the Coming of Rome, I–II. vols. Berkeley, Los Angeles, London, University of California Press, 1984. − K.R. Sherk: Rome and the Greek East to the Death of Augustus, Cambridge, Cambridge Uni-vesity Press, 1984. − A.N. Sherwin-White: Roman Foreign Policy in the East 168 BC to 1 AD, London, Duckworth, 1984. − R.M. Kallet-Marx: Hegemony to Empire. Th e Devel-opment of the Roman Imperium in the East from 148 to 62 B.C. Berkeley, Los Angeles, Oxford, University of California Press, 1995. − J.R. Ferrary: „Traités et domination romaine dans le monde hellénique”, in L. Canfora, M. Liverani, C. Zaccagnini (eds.), I trattati nel mondo antico: forma, ideo-logia, funzione, Rome 1990.

5. Könyvek a máglyán / Vallási és politikai célú könyvége-tések Rómában„Dort wo man Bücher verbrennt, verbrennt man am Ende auch Menschen,” Heine: Almansor, 1823. − M. Atilius: Livius XXV.1.12; a Bacchus-kultusz felszámolása: Livius XXXIX.16.8 Numa sírjának megtalálása: Livius XL.29.1-4. Kis Ferencné ford. − Libros magicae artis apud se neminem habere licet: et penes quoscumque reperti sint, bonis ademp-tis, ambustis his publice, in insulam deportantur, humilio-res capite puniuntur, FIRA II 410. − Az idézett papirusz: P. Coll. Youtie I. 30. Grüll T. ford., vö. G.M. Parássoglou: „Circular from a Prefect: Dileat Omnibus Perpetuo Divi-

nandi Curiositas”, in A.E. Hanson (ed.): Collectanea Papy-rologica: Texts Published in Honor of H. C. Youtie, Part 1. Bonn, Habelt, 1976, 261–274; Rea, J.: A New Version of P. Yale Inv. 299. Zeitschrift für Papyrologie und Epigraphik 27 (1977) 151-154. − A jóskönyvek elégetése: Suetonius, Au-gustus 31.1. − Cremutius Cordus ügye: Tacitus, Évkönyvek IV. 32–38; Tacitus, Agricola 2.2. mindkettő Borzsák I. ford. − F.H. Cramer: „Bookburning and Censorship in Ancient Rome”, Journal of the History of Ideas 6:2 (1945) 157-196. − W. Speyer: Büchervernichtung und Zensur des Geistes bei Heiden, Juden und Christen, Bibliothek des Buchwesens 7, Stuttgart, Anton Hiersemann, 1981. − Szlávik G.: „Könyv-égetés mint cenzúra a római császárkorban”, História 9:3 (1987) 11-13. − H. Rafetseder: Bücherverbrennungen. Die öff entliche Hinrichtung von Schrift en im historischen Wan-del, Kulturstudien 12, Wien–Köln–Graz, Böhlau, 1988. − H. Bosmajian: Burning Books, Jeff erson, NC, McFarland, 2006.

6. Money, money, money / Az elveszett drachmától a kincs-leletekigIuno Moneta: A. Meadows, J. Williams: „Moneta and the Monuments: Coinage and Politics in Republican Rome”, Journal of Roman Studies 91 (2001) 27−49; Cicero háza: Epistulae ad familiares V.6.2; Albanius földje: Cicero, Epis-tulae ad Atticum XIII.31.4. − Az evangéliumi példázat: Lu-kács evangéliuma 15:8. − Bányák: C. Domergue: Les mines antiques. La production des métaux aux époques grecque et romaine, Paris, A. et J. Picard, 2008. − Általános szakiro-dalom: R. Duncan-Jones: Money and Government in the Roman Empire, Cambridge, Cambridge University Press, 1994. − R.W. Goldsmith: „An Estimate of the Size and Structure of the National Product of the Early Roman Em-pire”, Review of Income and Wealth 30:3 (1984) 263-288. − K. Greene: Th e Archaeology of Roman Economy, Berkeley, University of California Press, 1986. − R. Duncan-Jones:


278 279

„Economic Change and the Transition to Late Antiquity”, in S. Swain, M. Edwards (eds.): Approaching Late Antiquity, Oxford, Oxford University Press, 2004, 20-52. − C. Johns: „Th e Classifi cation and Interpretation of Romano-British Treasures”, Britannia 27 (1996) 1-16. −R. Reece: „Interpre-ting Roman Hoards”, World Archaeology 20:2 (1988) 261-269.

7. Vigyázat, szmogveszély! / A környezetszennyezés mér-téke az ókori RómábanSeneca, Erkölcsi levelek 104. Kurcz Á. ford. − A Grotta Rossa-i múmia: A. Ascensi, P. Bianco, R. Nicoletti et al.: „Th e Roman Mummy of Grottarossa”, in K. Spindler, H. Wilfi ng, E. Rastbichler-Zisserning, D. Zurnedden, H. Nothdurft er (eds.): Human Mummies, Wien, Spinger, 1996, 205-218. − Sztrabón III. 2.8. C 146. Földy J. ford. − Ólommérgezés: J.O. Nriagu: „Tales Told in Lead”, Science 281 (1998) 1622-1623. − Almadén szennyezettsége: P. Hi-gueras: „Th e Almadén district (Spain): Anatomy of One of the World’s Largest Hg-Contaminated Sites”, Science of the Total Environment 356 (2006) 112– 124. − A grönlandi jég szennyezettsége: S. Hong, J.-P. Candelone, C. Patterson, C.F. Boutron: „Greenland Ice Evidence of Hemispheric Lead Pollution Two Millenia Ago by Greek and Roman Ci-vilizations”, Science 265 (1994) 1841-1843.

8. A világ első analóg számítógépe / Az antiküthérai szer-kezetAz antiküthérai szerkezetről óriási szakirodalom született. Ezt legegyszerűbben az http://www.antikythera-mechan-ism.gr/bibliography internetes oldalon tekinthetjük át. Itt csak a fejezetben hivatkozott írások megjelenései adatait adjuk meg: D.S.J. de Price: „An Ancient Greek Compu-ter”, Scientifi c American 200 (1959) 66. − M. Edmunds: „An Initial Assessment of the Accuracy of the Gear Trains in the Antikythera Mechanism”, Journal for the History of

Astronomy 42–43:148 (2011) 307-320. − J. Evans, C. Car-man Christián, A.S. Th orndike: „Solar Anomaly and Plan-etary Displays in the Antikythera Mechanism”, Journal for the History of Astronomy 41:142 (2010) 1-39. − T. Freeth, R. Jones Alexander, J.M. Steele, Y. Bitsakis: „Calendars with Olympiad Display and Eclipse Prediction on the Antiky-thera Mechanism”, Nature 454 (2008) 614-617. − J. March-ant: Decoding the Heavens: Solving the Mystery of the World’s First Computer, London, William Heinemann, 2008.

9. „Nem lesz földünk csücske se Th ulé” / Ismerhették-e Amerikát a rómaiak?A Föld gömb alakjáról: Arisztotelész, De caelo 2.14. 298a; vö. De meteorologia 2.5. 362b.− A föld kerületéről: Erat-oszthenész, frg. II. A. 6. ed. Berger = Sztrabón I. 4.6. C 64; Poszeidóniosz, frg. 49, 305–309 ed. Edelstein-Kidd = frg. 13. ed. Th eiler = Sztrabón II. 3.6. C 102. − Seneca idézete az eredetiben így hangzik: quantum est enim quod ab ultimis litoribus Hispaniae usque ad Indos iacet? paucissimorum dierum spatium, si navem suus ferat ventus, Természettudo-mányos vizsgálódások I. pr. 13. Kopeczky R. ford. − A Se-neca-drámaidézet: quibus Oceanus vincula rerum / laxet et ingens pateat tellus / Tethysque novos detegat orbes / nec sit terris ultima Th ule, Medea 376−380. Kárpáthy Cs. ford. − Seneca és Kolumbusz kapcsolatáról: E. Stärk: Seneca und Columbus: zu Sen. nat. I. pr. 13. Wiener Studien 114 (2001) 361-371. − A Diodórosz-szöveghely: Diodorus Siculus, Bib-liothéké V. 19.1−20.3. Grüll T. ford. − A Mexikóban talált terrakotta fejről: R. Heine-Geldern: „Ein römischer Fund aus dem vorkolumbischen Mexiko”, Anzeiger der Österre-ichischen Akademie der Wissenschaft . Philosophisch-His-torische Klasse 98 (1961) 117-119; R. Hristov, S. Genovés: „Mesoamerican Evidence of Pre-Columbian Transoceanic Contacts”, Ancient Mesoamerica 10 (1999) 207-213.


280 281

10. Mithridatész 9/11 / Terrortámadások, amelyek örökre megváltoztatták RómátFlorus, Róma háborúi III. 5. Havas L. ford. − A. Mayor: Th e Poison King: Th e Life and Legend of Mithridates, Princ-eton: Princeton University Press, 2010. − Cicero, Manil-ius törvényjavaslata érdekében 12. Németh B. ford. − B.C. McGing: Th e Foreign Policy of Mithridates VI Eupator, King of Pontus, Mnemosyne Supplements 89, Leiden, Brill, 1986. − R. Harris: “Pirates of the Mediterranean: What a Ter-rorist Act in Ancient Rome Can Teach Us”, Th e New York Times 2006. szeptember 30.

11. Alexandria − Kína nyugati határán? / Római legioná-riusok a kínaiak zsoldjábanA római hadifoglyok útja: Plinius, Naturalis historia VI. 47. − A katonák sorsa: Horatius, Énekek III. 5.5. Devecseri G. ford. − H.H. Dubs: A Roman City in Ancient China, China Society Sinological Series, London, China Society, 1957. − Az elmélet alapján készült történelmi regény: D.Harris: Black Horse Odyssey: Search for the Lost City of Rome in China, Kent (Australia), Wakefi eld Press, 1991.− Dubs kötetének tudományos kritikáiból: O. Lattimore: „Review: A Roman City in Ancient China”, Th e American Journal of Philology 79:4 (1958) 447-448; S. Lieberman: „Review: A Roman City in Ancient China”, Classical Philology 53:3 (1958) 211.

12. Múzeumország / A rómaiak és a görög kultúraHoratius, Levelek II. 1.156. Horváth I. K. ford.; Livius XX-XIV. 4. Nagy Ferencné ford. −A tauromenioni katalógus: SEG XXVI (1976–77) #1123. = Fabius Pictor, Frg. III. col. A. Grüll T. ford. − A görögök lenézése: A.N. Sherwin-Whi-te: Racial Prejudice in Imperial Rome, Cambridge, Camb-ridge University Press, 1967. − Az idézett helyek: Polübiosz XXXVI. 17.5; Dion Chrystomos, Orationes VII. 33; Pau-szaniasz, Görögország leírása X. 4.1; Plinius, Levelek VIII.

24. mindkettő Muraközy Gy. ford. − Vilmos L.: „Hódító és meghódított. Róma és a görög világ találkozása”, Rubicon 67-68 (1997) 24-28.

13. Mi rejlik a névben? / A leghosszabb nevű római pol-gárPalpellius Hister említése: Tacitus, Évkönyvek XII. 29.2; ugyanennek Pulában előkerült felirata: ILS 946. − Pilatus felirata: AE 1963, 104 (Caesarea). − Tacitus felirata: OGIS 487 (Mylasa). − Az Ulpianus tiszteletére emelt felirat: AE 1988, 1051 (Tyrus). − Iuvenalis, Szatírák V. 127. − A név-rekorder consul hivatali pályafutása: PIR P 492 (CIL XIV 3609, Tivoli). − A római névadási szokásokról: B. Salway: „What’s in a Name? A Survey of Roman Onomastic Practi-ce from c. 700 B.C. to A. D. 700”, Journal of Roman Studies 84 (1994) 124-145.

14. Július, augusztus, tibériusz, líviusz… / A császárkul-tusz eredete és néhány vonásaAz első idézett strófa: Horatius, Énekek IV. 5. Horváth I. K. ford.; a második: Benjámin László: Mindennap győzelem (1952) c. művéből való. − Caesar naptárreformja: D. Fe-eney: Caesar’s Calendar: Ancient Time and the Beginnings of History, Berkeley, University of California Press, 2007. − A császároknak történő áldozásról ld. D. Fishwick: „Votive Off erings to the Emperor?” Zeitschrift für Papyprologie und Epigraphik 80 (1990), 121−130. − Fronto, Epistulae ad Mar-cum Caesarem IV. 12.6. Csalog E. ford. − R. Hanina mon-dása: Avót 3.2; Avót d’Rabbi Nátán 31. ed. Schechter p. 68. − Pál apostol idézetei: Timóteushoz írt első levél 2:1–2; vö. Levél a rómaiakhoz 13:3.

15. A Gyöngysziget felfedezése / Hogyan került Srí Lanka a római térképekre?Székely M.: Kereskedelem Róma és India között. Szeged: JA-TEPress, 2008. − Székely M.: „Taprobané, a gyöngysziget”,


282 283

Acta Universitatis Szegediensis, Acta Antiqua et Archaeo-logica, 28 (2004) 57-74; D. Meredith: „Annius Plocamus: Two Inscriptions from the Berenice Road”, Journal of Ro-man Studies 43 (1953) 38-40. − D.P.M. Weerakkody: Tapro-bane: Ancient Sri Lanka as Known to Greeks and Romans, Indicopleustoi: Archaeologies of the Indian Ocean 1, Turn-hout, Brepols, 1997.

16. Beszélő szerszámok / Rabszolgatartás az ókori Rómá-banVita a rabszolgák számáról: R. MacMullen: „Late Roman Slavery”, Historia 36 (1987) 359-382; a cikkre született vá-lasz: R. Samson: „Rural Slavery, Inscriptions, Archaeology and Marx. A Response to Ramsay MacMullen’s „Late Ro-man Slavery”, Historia 38 (1989) 99-110. − Idézet a rabszol-gák lehetséges megjelöléséről: Seneca, A nagylelkűségről I. 24.1. Szőke Á. ford. − Isidorus nagybirtokos: Plinius, Na-turalis historia XXXIII. 47. [135] − A rabszolgákkal való bánásmódról: Seneca, Erkölcsi levelek XLVII.10. Kurcz Á. ford. − Újszövetségi idézetek: A korinthosziakhoz írt első levél 7:21, Levél a kolosszéiekhez 4:1. − Egyéb szakiroda-lom: P. Garnsey: Ideas of Slavery form Aristotle to Augus-tine, Cambridge, Cambridge University Press, 1996. − W. Scheidel: „Quantifying the Sources of Slaves in the Roman Empire”, Journal of Roman Studies 87 (1997) 159-169. − W.V. Harris: „Demography, Geography, and the Sources of Roman Slaves”, Journal of Roman Studies 89 (1999) 62−75. − D.L. Th urmond: „Some Roman Slave Collars in CIL”, At-henaeum 82[72]:2 (1994) 459-493.

17. Róma gyomra / Bevásárlóközpont Traianus forumánA Zola-regényrészlet Antal L. fordítása. − L. Lancaster: „Building Trajan’s Markets 2: the Construction Process”, American Journal of Archaeology 104:4 (2000) 755-785. − M. Bianchini, M. Vitti: „Il Complesso dei Mercati di Traia-no alla luce dei recenti restauri e delle indagini archeolo-

giche. La fronte della Grande Aula e il suo sistema scala-re”, Bollettino della Commissione Archeologica Comunale di Roma 104 (2003) 285-306.− Felhasználtam T. Horváth Ágnes írását: ttps://sites.google.com/site/romaantikemle-kei/mercatitraiani − Plinius, Panegyricus, Traianus császár dicsőítése 29. Hoff mann Zs. ford.

18. „Megengedem, hogy ősi szokásaik szerint éljenek…” / Zsidókérdés az antik Rómában?A jegyzőkönyv forrása: http://www.nizkor.org/hweb/pe-ople/e/eichmann-adolf/transcripts − Eichmann peréhez lásd: H. Arendt: Eichmann Jeruzsálemben. Tudósítás a go-nosz banalitásáról, Budapest, Osiris, 2000. − A görög és római szerzők zsidókról szóló írásai: M. Stern: Greek and Latin Authors on Jews and Judaism. vols. 1–3. Jerusalem: Israel Academy of Sciences and Humanities, 1974–84. − A pogány antiszemita előítéletekről: P. Schäfer: Judeopho-bia: Attitudes Toward the Jews in the Ancient World, Camb-ridge, Mass., Cambridge University Press, 1997. − A zsidók vallásszabadságát biztosító dekrétumok: M. Pucci Ben Zeev: Jewish Rights in the Roman World. Th e Greek and Ro-man Documents Quoted by Josephus Flavius, Texts and Stu-dies in Ancient Judaism 74, Tübingen, Mohr Siebeck, 1998. − Zsidók és rómaiak együttélése: Grüll T.: „Pax Romana − alulnézetben. Hogyan látták a zsidók a „római békét”?”, Ókor 9:1 (2010) 27-36; L.H. Feldman: Jew and Gentile in the Ancient World. Attitudes and Interactions from Alexander to Justinian, Princeton, Princeton University Press, 1993; L.I. Levine: Judaism and Hellenism in Antiquity. Confl ict or Confl uence? Peabody, Mass., Hendrickson, 1999. − Grüll T.: „A Bar Kochba-felkelés. A kutatás fél évszázadának ered-ményei és kihívásai”, Antik Tanulmányok 52 (2008) 27-51. − Rasszista előítéletek az ókorban: B. Isaac: Th e Invention of Racism in Classical Antiquity, Princeton–Oxford, Prince-ton University Press, 2004.


284 285

19. A csillámpalától a táblaüvegig / Az ablaküveg haszná-lata a Római BirodalombanPlinius, Naturalis historia XXXVI. 160-161. − M. J. Bernár-dez Gómez, J. C. Guisado di Monti, „El cristal de Hispania”, Revista Historia Natural 4 (2004) 52-59. − Az üvegfújásról: Plinius, Naturalis historia XXXVI. 193. − R. Arletti, G. Vez-zalini, S. Benati, L. Mazzeo Saracino, A. Gamberini: „Ro-man Window Glass: A Comparison of Findings from Th ree Diff erent Italian Sites”, Archaeometry 52:2 (2010) 252-271. − D. Allen, Roman Glass in Britain. Princes Risborough, Shire Publications, 1998. − Az oxyrhynchusi fürdő építésé-nek költségei: P. Oxy. XLV, 3265.

20. Salvia Postumia dicsérete / Az „emancipált” római nőA pulai ív feliratai: CIL V 50 = ILS 2229. − Sempronia jel-lemzése: Sallustius, Catilina összeesküvése 25. Kurcz Á. ford. − Fulvia Antonius pénzén: BMC Rep. I. 570, 575. − Crispinilla és Caecidia: Tacitus, Évkönyvek XI. 36; ILS 8574a − Tacitus, Évkönyvek XV. 71; ILS 8573. − Hispaniai borkereskedőnők: CIL XV 3691, 3729, 3845–7. − Lucretia példája: Livius I. 57. vö. E. Vandiver: „Th e Founding Mo-thers of Livy’s Rome. Th e Sabine Women and Lucretia”, F.B. Titchener, R.F. Moorton (eds.): Th e Eye Expanded. Life and the Arts in Greco-Roman Antiquity, Berkeley–Los Angeles–London, University of California Press, 1999, 206-232. − Turia dicsérete: CIL VI 15271 = 37053, vö. H. Lindsay: „Th e Man in Turia’s Life, with a Consideration of Inheritance Issues, Infertility, and Virtues in Marriage in the 1st c. B.C.”, Journal of Roman Studies 22 (2009) 183-198. − További fel-használt irodalom: M.L. Woodhull: „Matronly Patrons in the Early Roman Empire: Th e Case of Salvia Postuma”, in F. McHardy, E. Marshall (ed.), Women’s Infl uence on Classical Civilization, London–New York, Routledge, 2004, 75-91. − J.P.V.D. Balsdon: Roman Women, New York, Th e John Day Company, 1963. − J.F. Gardner: Women in Roman Law and Society, London–Sydney, Croom Helm, 1986. − S. Dixon:

Th e Roman Mother, Norman, University of Oklahoma Press, 1988. − E.G. Clark: Women in the Ancient World, Oxford, Oxford University Press, 1993. − E. Fantham et al.: Women in the Classical World: Image and Text, Oxford, Ox-ford University Press, 1995.

21. Kleopátra kézjegye / Az ókorból fennmaradt egyetlen autográfAz ókori autográfokról: Plinius, Naturalis historia XIII. 83; Quintilianus, A szónoklás művészete I. 7.20-22; Plinius, Na-turalis historia XIII. 83; Suetonius, Augustus 80.3, 87.1; Sue-tonius, Nero 52.3. − Augustus saját kezű levelezése: Suetoni-us, Horatius élete 11. − Marcus Aurelius autográf levelezése: Fronto, Epistulae ad Marcum Caesarem IV. 7.1; Cassius Dio LXXI. 36.2. − Összefoglalóan: M. McDonnell: „Writing, Copying and Autograph Manuscripots in Ancient Rome”, Classical Quarterly 46:2 (1996) 469-491. − A papirusz jel-zete: Ägyptisches Museum und Papyrussammlung (Berlin) P 25239. − P. van Minnen: „An Offi cial Act of Cleopatra (with a Subscription in Her Own Hand)”, Ancient Society 30 (2000) 29-34. − uő: „A Royal Ordinance of Cleopatra VII”, in: S. Walker, P. Higgs (eds.): Cleopatra of Egypt: From History to Myth, London: British Museum, 35-44. − uő: „Further Th oughts on the Cleopatra Papyrus”, Archiv für Papyrusforschung 47 (2001) 74-80.

22. Nők az arénában / A római gladiátorjátékok amazonjaiK. Coleman: „Missio at Halicarnassus”, Harvard Studies in Classical Philology 100 (2000) 487-500. − C. Ewigleben, „’What these Women Love is the Sword’: Th e Performers and their Audiences”, in E. Kohne, C. Ewigleben (eds.), Th e Power of Spectacle in Ancient Rome: Gladiators and Caesars, Berkeley, University of California Press, 2000, 125-139. − B. Levick: „Th e Senatus Consultum from Larinum”, Journal of Roman Studies 73 (1983) 97-115. − M. Vesley: „Gladiato-rial Training for Girls in the collegia iuvenum of the Roman


286 287

Empire”, Echos du Monde Classique 62:17 (1998) 85-93. − A. Zoll: Gladiatrix: Th e True Story of History’s Unknown Woman Warrior, New York, Berkley Publishing Group, 2002. − Ostiai felirat: CIL XIV 5381 és 4616. − Nero: Cas-sius Dio LXII. 17.3. − Domitianus: Suetonius, Domitianus 4.1; Cassius Dio LXVII. 8.2. − Iuvenalis, Szatírák VI. 252. Muraközy Gyula ford.

23. Pandoteria/Ventotene / A száműzött hercegnők szigeteIdézetek: Tacitus, Évkönyvek III. 24. Borzsák I. ford.; Sene-ca, A jótéteményekről VI. 32.1. Bollók János és Takács László ford. − Augustus családjogi törvényeiről: C. Edwards: Poli-tics of Immorality in Ancient Rome, Cambridge, Cam bridge University Press, 1993. − A száműzetésről általában: R.A. Bauman: Crime and Punishment in Ancient Rome, London, Routledge, 1996. − A tárgyalt szigetről: G.M. De Rossi: Ven-totene e S. Stefano, Roma, Guido Guidotti Editore, 1995.

24. Herkulesfürdői emlék / Gyógyvizek és termálfürdők a római világbanAszklepiadészról: Plinius, Naturalis historia XXVI. 7-8. − Antonius Musa és Augustus kapcsolatáról: Suetonius, Au-gustus 59, 81; Plinius, Naturalis historia XXV. 77; Cassius Dio LIII.30.3; Horatius, Levelek I. 15. Néhány hónappal később kevésbé járt sikerrel Marcellus gyógyításában, éle-téről ld. M. Michler: „Principis medicus: Antonius Musa”, ANRW II.37.1. (1993) 757-785. − A fürdőkben működő orvosokról: E. Künzl: „Operationsräume in römischen Th ermen”, Bonner Jahrbücher 186 (1986) 491-509. − Az ivóvízkúráról: Plinius, Naturalis historia XXXI. 32. − Salus Umeritana: CIL II 2917. − Baiaeról: Martialis, Epigrammák XI. 80. Csengery J. ford.; Horatius, Levelek I.1.83. Horváth I. K. ford. − A baiaei szuvenírok: K. S. Painter, „Roman Flasks with Scenes of Baiae and Puteoli”, Journal of Glass Studies 17 (1975) 54-67. − A tuniszi epigramma: CIL VIII 25362. − Sinuessa: Tacitus, Évkönyvek XII. 66; Aquae Cuti-

liae: Celsus, De medicina IV.12.7; Plinius, Naturalis historia XXXI. 6; Aquae Albulae: Vitruvius, Az építészetről VIII.3.2; Sztrabón V.3.2. C 238; Martialis, Epigrammák I. 12; Sueto-nius, Augustus 82.2. − A vicarellói serlegek feliratai: CIL XI 3281–3284. − Hammat Gader-i feliratok: L. Di Segni: „Th e Greek Inscriptions of Hammat Gader”, in Y. Hirschfeld (ed.), Th e Roman Baths of Hammat Gader, Jerusalem, Israel Exploration Society, 1997. − Rabbi a fürdőben: S. Schwartz: „Rabban Gamliel, Aphrodite’s Bath, and the Question of Pagan Monotheism”, Jewish Quarterly Review 96 (2006) 149-179. − Herkulesfürdőről: F. Klein: Die Herculesbäder nächst Mehadia, Wien, Seidel, 1858; felhasználtam továbbá Lieber T. et al. cikkét is: „Fürdőváros a végeken − A legyő-zött Herkules”, Élet és Tudomány 65:40 (2010) 1254-1257. − A római fürdőkről általában: R. Jackson: „Waters and Spas in the Classical World”, in R. Porter (ed.), Th e Medical His-tory of Waters and Spas, Medical History Suppl. 10, Lon-don, Wellcome Institute for the History of Medicine, 1990, 1-13. − R. Jackson: „Spas, Waters and Hydrotherapy in the Roman World”, in J. deLaine, D.E. Johnston (eds.), Roman Baths and Bathing, Journal of Roman Archaeology Suppl. 37, Portsmouth, Rhode Island, JRA, 107-116. − F. Yegül: Baths and Bathing in Classical Antiquity, New York, Th e Architectural History Foundation, Cambridge, MIT Press, 1992. − G.F. Fagan: Bathing in Public in the Roman World, Ann Arbor, University of Michigan Press, 1997.

25. Vers a szemétdombról / Cornelius Gallus: széplelkű köl tőből lázadó kormányzóGallus összeesküvéséről: P. Oxy. XXXVII. 2820. − Ovidi-us, Szerelmek I. XV. 28-29. Gaál László ford. − R. D. An-derson, P. J. Parsons, R. G. M. Nisbet, „Elegiacs by Gal-lus from Qasr Ibrîm”, Journal of Roman Studies 69 (1979) 125-155. −Gallusnak háromnyelvű felirata Philaeben: CIL III 14147 = OGIS 654. F. Hoff mann, M. Minas-Nerpel, S. Pfeiff er (eds.), Die dreisprachige Stele des C. Cornelius Gal-


288 289

lus. Übersetzung und Kommentar, Archiv für Papyrusfor-schung und verwandte Gebiete 9, Berlin–New York: Wal-ter de Gruyter, 2009. − A kérdésről átfogóan lásd: Török László: „Augustus Alsó-Núbiában”, Ókor 6:3 (2007) 18-31. − Roscius esetéről: Plutarchos, Crassus élete 32.3.

26. Kincsek a mélyben / Miről árulkodnak a római hajó-roncsok?Az 1945 és 1990 között feltárt hajótörések katalógusa: A.J. Parker: Ancient Shipwrecks of the Mediterranean and the Roman Provinces, BAR International Series 580, Oxford, Tempus Reparatum, 1992. − A hajóroncskutatás gazdasági jelentősége: J. Paterson: „Salvation from the Sea: Ampho-rae and the Roman Economy”, Journal of Roman Studies 72 (1982) 146-157; G. Woolf: „Imperialism, Empire, and the Integration of the Roman Economy”, World Archaeo-logy 23 (1992) 283-293. −A nyílt vízi hajózásról: A. M. McKann: „Deep Water Archaeology: A Late-Roman Ship from Car thage and an Ancient Trade Route Near Skerki Bank off Northwest Sicily”, Journal of Roman Archaeology Supplementary Series 58, Portsmouth, JRA, 2004. − A mah-diai hajóroncsról: G. Hellenkemper-Salies, Η.-Η. Prittwitz, G. Gaff ron, G. Bauchheuß (eds.): Das Wrack. Der antike Schiff sfund von Mahdia, Katalog des Rheinischen Landes-museums, 1–2. köt., Bonn–Köln, 1994.

27. A barbie és a vestaszűz / Játékbabák az ókori Rómá-banKitűnő összefoglalás magyar nyelven, de a játékbabákat nem tárgyalja: Németh György: Ókori játékok könyve, Budapest, Pesti Szalon, 1994. − Az egyiptomi játékok: H. Froschauer (ed.): Spiel am Nil. Unterhaltung im alten Ägypten, Wien, Phoibos, 2004. − Timareté epigrammája: Anthologia Palatina VI. 280. − Cossinia sírfelirata: Unde-cies senis quod Vestae paruit annis / hic sita virgo manu po-puli delata quiescit, AE 1931, 78. − L. Storoni Mazzolani,

A. Sommella Mura, C. Usai (eds.): Crepereia Tryphaena: Un tesoro nascosto di 2000 anni fa, Milan: 1982. − G.H. Hallam: „A Note on the Monument and Tomb of a Vestal Virgin at Tivoli”, Journal of Roman Studies 20 (1930) 14-15. − A. Fraschetti: „La sepoltura delle Vestali e la Città”, in Du châtiment dans la citè. Supplices corporels et peine de mort dans le monde antique, Collection de l’École français de Rome 79, Table ronde organisée par l’École française de Rome avec le concours du Centre national de la recherche scientifi que (Rome 9-11 novembre), Rome, 1984, 97-129. − Általános szakirodalom: K.M.K. Elderkin: „Jointed Dolls in Antiquity”, American Journal of Archaeology 34 (1930) 455-479. − R. Cortopassi: „Les poupées dans l’antiquité”, Ar-chéologie 373 (2000) 42-48. − D. Gourevitch: „Th e Roman Lady-Doll: A Surprising Image of the Female Body”, Me-dicina nei secoli 23:1 (2011) 9-39. − C.B. Horn: „Children’s Play as Social Ritual”, in V. Burrus (ed.), Late Ancient Chris-tianity, Augsburg, Fortress Press, 2010, 95-116.

28. „A halált jobban vágyják az életnél” / Szomorú gyer-meksorsok az ókori RómábanI. Capasso: I fuggiaschi di Ercolano: paleobiologia delle vittime dell’eruzione vesuviana del 79, Roma, L’Erma di Bretschneider, 2001. − S. Bisel: „Th e People of Herculaneum AD 79”, Helmantica 37 (1986) 11-23. − K. Bradley: „Child Labour in the Roman World”, Historical Refl ections 12:2 (1985) 311-330. − Xanthias: CIL XIII 8355 = CLE 219; Pa-gus: CIL VI 9437 = CLE 403; Avidius Felix: CIL IX 4024. − Egy 14 éves rabszolga szövőlány munkaszerződése fennma-radt Antinoopoliszból, ld. PSI 241; Narcissus: BGU IV 1124. − A mester és tanonc viszonya: Ulpianus, Digesta 9.2.5.3; 21.1.17.5. − A dalmatiai fi ú esete: percussus cornu bubus dum pabula ponit, AE 1922, 48. − Az egyiptomi bányászok: Diodorus Siculus III.13.1-3.− A. Giardina: “Bambini in mi-niera: Quartulus e gli altri”, in G. Paci (ed.), EPIGRAPHAI: Miscellanea epigrafi ca in onore di Lidio Gasperini, vol. 1. Ti-


290 291

voli, 1998, 407-416. − W.V. Harris: „Child-Exposure in the Roman Empire”, Journal of Roman Studies 84 (1994) 1-22. − A kitett gyermekekről: Plinius, Levelek X. 65-66; Iuvenalis, Szatírák VI. 603; Artemidóros, Oneirokritika II. 9; Martia-lis, Epigrammák IX.5.6-9; IX.7.1-5; Justinus, Apologia I. 27. − M. Memmer: “Ad servitutem aut ad lupanar” … ein Beit-rag zur Rechtsstellung von Findelkindern nach römi schen Recht – Unter besonderer Berücksichtigung von §§ 77,98”, Zeitschrift der Savigny-Stift ung für Rechtsgeschichte (Roma-nistische Abteilung) 108 (1991) 21-93. − V. Vuolanto: „Sel-ling a Freeborn Child: Rhetoric and Social Realities in the Late Roman World”, Ancient Society 33 (2003) 169-207. − C. Laes: Children in the Roman Empire, Outsiders Within, Antwerpen, Universiteit Antwerpen, 2006.

29. „Oroszlánok elé a keresztényeket!” / A Birodalom első számú közellenségeiA mártírakta magyarul: Vanyó L. (szerk.): Vértanúakták és szenvedéstörténetek, Ókeresztény írók 7, Budapest, Szent István Társulat, 1984. − B. Shaw: „Th e Passion of Perpetua”, Past and Present 139:1 (1993) 3-45; W. Farina: Perpetua of Carthage: Portrait of a Th ird-Century Martyr, Jeff erson, NC: McFarland, 2009. − Plinius, Levelek X. 96, 97. Szepessy T. ford. − Marcus Aurelius, Elmélkedések 16. Huszti J. ford. − G.E.M. De SteCroix: „Why Were the Early Christians Persecuted?”, Past and Present 26 (1963) 6-38. − T.D. Barnes: „Legislation Against the Christians”, Journal of Roman Studies 58 (1968) 32-50. − G.E.M. De SteCroix: „Aspects of the Great Persecution”, Harvard Th eological Review 47:2 (1954) 75-113. − W.H.C. Frend: Martyrdom and Persecution in the Early Church, Oxford, Blackwell, 1965. −H. Chadwick: A korai egyház, Buda-pest, Osiris, 2003.

30. Jurassic Parks / Őslénykutatás és őslénytárak az ókori RómábanA Harvard Egyetemen működő Center for Hellenic Studies gondozásában on-line is elérhető Philostratus kitűnő angol fordítása: http://chs.harvard.edu/wa/pageR?tn=ArticleWrapper&bdc= 12&mn=3565#onheroestext, kommentárok-kal és bibliográfi ával, vö. C.P. Jones: „Philostratus’ Heroikos and Its Setting in Reality”, Journal of Hellenic Studies 121 (2001) 141-149. − Scaurus csontváza: Plinius, Naturalis his-toria IX. 8–15; Augustus villája Caprin: Suetonius, Augus-tus 72.3. Kis Ferencné ford.; a gigászok Sallustius kertjében: Plinius, Naturalis historia VII. 74-76; a Jersey szigetén talált maradványok: Plinius, Naturalis historia IX. 9-10; Plinius Pulcher műhelyében: Plinius, Naturalis historia II. 200; XXXIV. 46. − Lásd még: F. Pfi ster: Der Reliquienkult im Al-tertum, 1–2 köt., Giessen: A. Topelmann, 1909–1912. − D. Boedeker: „Hero Cult and Politics in Herodotus: Th e Bones of Orestes”, in C. Dougherty, L. Kurke (eds.), Cultural Po-etics in Archaic Greece, Cambridge: Cambridge University Press, 1993, 164-177. − A. E. Farkas, P. O. Harper, E. B. Har-rison (eds.), Monsters and Demons in the Ancient and Me-dieval Worlds: Papers Presented in Honor of Edith Porada, Mainz, Zabern, 1987. − A. Mayor: Th e First Fossil Hunters: Paleontology in Greek and Roman Times, Princeton, Prin-ceton University Press, 2000.

31. Egy legendás évjárat / Honnan származik az „opimiusi bor” kifejezés?A setinumi borról: Plinius, Naturalis historia XIV.61; Martialis, Epigrammák XIII. 112. − A caecubumi borról: Athénaiosz, Lakomázó bölcsek I.27a; a bor eltűnése: Plini-us, Naturalis historia XIV.61; Tacitus, Évkönyvek XV. 41. − A falernumi borról: Athénaiosz, Lakomázó bölcsek I.26c, Silius Italicus, Punica 162–174 − Az opimiusi borról: Ci-cero, Brutus LXXXIII.287-288; Petronius, Satyricon 36. − A kérdés egészéről: T. J. Leary: „Martial’s Christmas Wine-


292 293

list”, Greece and Rome 46 (1999) 34-41; B. Baldwin: „Opimi-an Wine”, American Journal of Philology 88 (1967) 173-175; uő: „Opimian Bitters or ‘Opimian’ Wine”, American Journal of Philology 89 (1968) 347-349.

32. Az elefántokat megölik, ugye? / Állatfajok pusztulása a Római BirodalombanD. L. Bomgardner: „Th e Trade in Wild Beasts for Roman Spectacles: A Green Perspective”, Anthropozoologica 16 (1992) 161-166. − Az első állathajsza: Plinius, Naturalis historia XXXIX.5.7–10, 22.1–2. − A további állathajszák és felvonulások: Livius XLIV. 18.8; Plinius, Naturalis historia VIII. 19, 53; Plinius, Naturalis historia VIII. 64, 96; Plinius, Naturalis historia VIII. 53; Cassius Dio XLIII. 23; Suetoni-us, Az isteni Caesar 39.3. − Késő-római állathajszák: His-toria Augusta, Probus 19; Symmachus, Epistulae II. 76, IX. 117; Cassiodorus, Variarum V. 42. − Cicero, Epistulae ad Atticum VI. 1.21; Cicero, Epistulae ad familiares II. 11.2. − Ptolemaios rendeletei: Cassius Dio XXXIX. 38.2-4; Plinius, Naturalis historia VIII. 7.20-21. − Bocchus állatszelídítői: Seneca, Az élet rövidségéről 13.6; Plinius, Naturalis historia VIII. 20. − Laodicea: Cicero, Epistulae ad familiares II. 11.2. − Állatszállító céhek: F. Bertrandy: „Remarques sur le com-merce des bêtes sauvage entre l’Afrique du nord et l’Italie,” Mélanges d’Archéologie et d’Histoire de l’École Française de Rome, Antiquité 99 (1987) 211-241. − Állatraktárak: O.F. Robinson: Ancient Rome: City Planning and Administra-tion, London, Routledge, 1992. − Th amusidáról: A. I. Wil-son: „Urban Production in the Roman World: Th e View from North Africa”, Papers of the British School at Rome 70 (2002) 231-73. − Bir el-Jebbana: J.J. Rossiter: „A Ro-man Bath-House at Bir el Jebbana: Preliminary Report on the Excavations (1994–1997)”, in Peña, J.T. et al., Carthage Papers: Th e Early Colony’s Economy, Water Supply, a Public Bath and the Mobilization of State Olive Oil, JRA Suppl. 28, Portsmouth, JRA, 1998, 103-15. − Plinius megjegyzése az

állatok kihalásáról: Plinius, Naturalis historia VIII. 131 és VIII. 228 − Ásatás a Colosseumban: J. De Grossi Mazzorin: „La fauna rinvenuta nell’area della Meta Sudans nel quad-ro evolutivo degli animali domestici in Italia”, in Atti del 1° Convegno Nazionale di Archeozoologia, Rovigo, Collana di Studi Monografi ci del Centro Polesano di Studi Storici, Archeologici ed Etnografi ci, PADUSA Quaderni no. 1, Rovigo, 1995, 309-18. − A rómaiak „kannibalizmusáról”: Tertullianus, A látványosságokról 19, Apologia 9.11.

33. A versenyló, akiből majdnem consul lett / Caligula csodalova: IncitatusM. D. Lissón: De nominibus equorum circensium. Pars oc-cidentis, Barcelona, Reial Acadèmia de Bones Lletres, 1996. − Suetonius, Gaius 19.3; 55.3. Kis Ferencné ford. − Cassius Dio LIX. 14.7; LIX.28.6. − A. Barrett: Caligula. Th e Corrup-tion of Power, New Haven–London, Yale University Press, 1989.

34. A Szahara urai / A garamantok királyságának felfede-zéseJ. F. Rodríguez Neila: Confi dentes de César. Los Balbos de Cádiz, Madrid, Silex, 1996. − A Balbus által meghódított helyek listája: Plinius, Naturalis historia V. 36-37. − M. Live-rani: „Th e Garamantes: A Fresh Approach”, Lybian Studies 31 (2000) 17-28; D.J. Mattingly: „Impacts Beyond Empire: Rome and the Garamantes of the Sahara”, in: L. de Blois, J. Rich (eds.): Th e Transformation of the Economic Life Under the Roman Empire. Proceedings of the Second Workshop of the International Network Impact Empire. Nottingham, July 4–7, 2001, Amsterdam, J.C. Gieben, 2002, 184-203. − N. Barley: „Les chars rupestres sahariens: des syrtes au Niger, par le pays des Garamantes et des Atlantes by Henri Lhote”, Bulletin of the School of Oriental and African Studies 48:1 (1985) 201-210. − T. Monod: L’émeraude des Garamantes, Souvenirs d’un Saharien, Paris, L’Harmattan, 1984.


294 295

35. „Ezt kapd ki!” / Üzenetek parittyalövedékekenA parittyáról: M. Korfmann, „Th e Sling as a Weapon”, Scien-tifi c American 229 (October 1973) 34-42; W.B. Griffi ths: „Th e Sling and its Place in the Roman Imperial Army”, in C. van Driel-Murray (ed.), Roman Military Equipment: the Sources of Evidence. Proceedings of the fi ft h Roman Military Equip-ment Conference, BAR International Series 476, Oxford, BAR, 1989, 255-279. − A parittyás alakulatokról: Vegetius, De re militari I. 16. − Az akarnaniaiakról: Livius XXXVIII. 29.3-9. − A lövedékek eltávolításáról: Celsus, De re medica VII. 5.4. − A parittyalövedékek görög nyelvű felirataihoz lásd: M. Guarducci: Epigrafi a Greca, vol. 2, Roma, Istituto Poligrafi co dello Stato, Libreria Dello Sato, 1967–1978, 522. − Scaeváól: Valerius Maximus III. 2.23; Plutarchos, Caesar élete 16; Caesar, A polgárháborúról III. 53; Lucanus, Phar-salia VI. 140. − Hasznos információk az interneten: http://militaryhistoryblog. wordpress.com/2008/02/12/aerial-in-sults-the-tradition-of-inscribing-lead-sling-bullets-in-an-tiquity és slinging.org.

36. A római nők „arany mosolyának” titka / Fog- és vég-tagpótlás a római gyógyászatban„Aranyló mosollyal hódítottak a római nők” (Múlt-kor, 2007. május 16.) http://www.mult-kor.hu/cikk.php?id =17422 − Császárkori szatirikusok: Horatius, Szatírák I. 8.47-50; Martialis, Epigrammák I. 72, II. 41, V. 43, IX. 38, XII. 23, XIV. 56 (az aláhúzottakat idéztük Csengery János kissé régimódi, és nem is mindig tökéletes fordításában), Lukianosz, Akik fi zetésért szegődtek el 24. − M. J. Becker: „Etruscan Gold Dental Appliances”, American Journal of Archaeology 103:1 (1999) 103-111. − L. Bliquez: „Posthe-tics in Classical Antiquity: Greek, Etruscan, and Roman”, ANRW 37.3 (1996) 2640-7. − W.W. Johnson: „Th e History of Prosthetic Dentistry”, Th e Journal of Prosthetic Dentistry 9:5 (1959) 841-846. − S. Minozzi, G. Fornaciari, S. Musco, P.

Catalano: „A Gold Dental Prosthesis of Roman Imperial Age”, Th e American Journal of Medicine 120:5 (2007) e1-e2. − A művégtagokról: Hérodotosz IX. 36-37; Plinius, Na-turalis historia VII 104-106; Lukianosz, A tudatlan könyv-gyűjtő 6. − A capuai művégtag másolata: Science Museum, Henry Wellcome’s Collection inv. no. A 646752.

37. Rothasztott halból „folyékony arany” / Halszószgyár-tás és -kereskedelem a Római BirodalombanR.I. Curtis: Garum and Salsamenta: Commerce and Produc-tion in Materia Medica, Studies in Ancient Medicine 3, Lei-den, Brill, 1991. −F. Bekker-Nielsen: Fish in the Ancient Eco-nomy, Roma, Bretschneider, 2002. − R. Étienne: „À propos du garum sociorum”, Latomus 29 (1970) 297–313. − A. Tra-kadas: „Th e Archaeological Evidence for Fish Processing in the Western Mediterranean”, in F. Bekker-Nielsen (ed.): Ancient Fishing and Fish Processing in the Black Sea Region, Black Sea Studies 2, Aarhus, Aarhus University Press, 2005, 47-82. − A halsózásról: Plinius, Naturalis historia XXXI. 93–95; Geoponica XX. 46.3; Columella, A mezőgazdaság-ról XII. 55.4. − Halsózó műhelyek a Mediterráneumban: M. Ponsich, M. Tarradell: Garum et industries antiques de salaison dans la Méditerranée occidentale, Bibliothèque de l’École des Hautes Études Hispaniques 36, Paris, 1965. − R. Étienne, F. Mayet: Salaisons et sauces de poisson Hispa-niques, Paris, Boccard, 2002. − W. Van Neer, A. Lentacker: „New Archaeozoological Evidence for the Consumption of Locally-Produced Fish Sauce in the Northern Provinces of the Roman Empire”, Archaeofauna 3 (1994) 53-62. − Ga-rum sociorum: Plinius, Naturalis historia IX. 66; XXXI. 93; Martialis, Epigrammák XIII. 102. − Scaurusról: R.I. Cur-tis: „uő: Th e Salted Fish Industry of Pompeii”, Archaeology 37 (1984) 58-59, 73-75; uő: „A Personalized Floor Mosaic from Pompeii”, American Journal of Archaeology 88 (1984) 557–566. − A halszósz gasztronómiai jelentőségéhez: Mol-


296 297

nár B. T., Bittera D.: „Folyékony halak”, Magyar Nemzet 2006.XI.11. (hétvégi melléklet), on-line: http://buvossza-kacs.blog.hu/2010/11/28/folyekony_halak

38. Marius három napja, / avagy a legrövidebb ideig ural-kodó római császárHistoria Augusta, A harminc trónbitorló 8. Szűcs T. ford. − J.F. Drinkwater: Th e Gallic Empire. Separatism and Conti-nuity in the North-Western Provinces of the Roman Empire A.D. 260-274, Historia Einzelschrift en Heft 52, Stuttgart, Franz Steiner 1987. − A. Chastagnol: „L’empereur gaulois Marius dans l’Histoire Auguste”, in Bonner Historia Augus-ta Colloquium 1971, Antiquitas IV.11, Bonn, 1974, 51-58. − G. Elmer: „Die Münzprägung der gallischen Kaiser von Postumus bis Tetricus in Köln, Trier und Mailand”, Bon-ner Jahrbücher 146 (1941) 1-106. − I. König: Die gallischen Usurpatoren von Postumus bis Tetricus, München, Beck, 1981. − H.-J. Schulzki: Die Antoninianenprägung der gal-lischen Kaiser von Postumus bis Tetricus (AGK) : Typenka-talog der regulären und nachgeprägten Münzen, Antiquitas III.35, Bonn, 1996.

39. Caligula úszó palotái / A Nemi-tó óriásbárkáinak tör-téneteDiana Nemorensis kultuszáról: J. Rasmus Brandt, A.-M. Le-ander Touati, J. Zahle (eds.): Nemi – Status quo. Recent Re-search at Nemi and the Sanctuary of Diana, Roma, L’Erma di Bretschneider, 2000. − A Nemi-tóban talált hajókról: G. Ucelli: Le navi di Nemi, Roma, Istituto Poligrafi co e Zecca dello Stato- Archivi di Stato, 1940. − D.N. Carlson: „Caligula’s Floating Palaces”, Archaelogy 55:3 (2002) 26-32. − K. Kroos: „Central Heating for Caligula’s Pleasure Ship”, International Journal for the History of Engineering & Tech-nology 81:2 (2011) 291-299. − Caligula extravaganciájáról: Suetonius, Gaius 37.2; 19.1. Kis Ferencné ford. − A római hajózásról általában: L. Casson: Ships and Seamanship in

the Ancient World, Princeton, N.J., Princeton University Press, 1971. − Ürögdi Gy.: Hogyan utaztak a régi rómaiak? Budapest, Panoráma, 1979. − P. Pomey (ed.): La Navigation dans’l Antiquité, Aix-en-Provence, Édisud, 1997. − Szlávik Gábor: „Hajózni kell, élni nem. Kereskedelmi hajózás a gö-rög–római világban”, História 32:6-7 (2010) 10-16.

40. Petraites–Rocky, az aréna hőse / Sztárkultusz az ókori RómábanP. Veyne : Le pain et le cirque: Sociologie historique d’un plu-ralisme politique, Paris, Éditions du Seuil, 1976. − Martialis, Látványosságok könyve 15, 22, 28; Epigr. V. 24; IV. 67. Csen-gery J. ford. − Petronius, Satyricon 29.9; 52.3; 71.6. − A Pet-raitesről szóló szövegeket összegyűjtötte: H. T. Rowell: „Th e Gladiator Petraites and the Date of the Satyricon”, Transac-tions and Proceedings of the American Philological Associa-tion 89 (1959) 14-24. − Spiculus halála: CIL IV 1474; Su-etonius, Nero 30, 47; Suetonius, Galba 8.7. − A pompeiek színházrajongásáról: J. L. Franklin: „Pantomimists at Pom-peii, Actius Anicetus and His Troupe”, American Journal of Philology 108 (1987) 95-107.

41. „Friss hírekkel a Római Hírlap!” / Adatok az újságírás kezdeteihezCaesarról: tam senatus quam populi diurna acta publica-rentur, Suetonius, Az isteni Iulius 20.1. Kis Ferencné ford. −Augustusról: ne acta senatus publicarentur, Suetonius, Au-gustus 36.1. − Papiria Martialis sírfelirata: CIL VIII 11813 = ILS 1410. − Az újságírók: Philippo Aug(usti) lib(erto) ab actis, CIL VI 8694; T. Flavius Aug. lib. Vestalis adiutor ab ac-tis, CIL VI 8695. − Th rasea Paetus esete: Tacitus, Évkönyvek XVI.22.6. Borzsák I. ford. − Caesar és a korona: Cassius Dio LVII.12.2. − Commodus bűnei: Historia Augusta, Commo-dus 15.4. − Bulvárhírek: Iuvenalis, Szatírák VII. 104; nulla sine divortio acta sunt, Seneca, A jótéteményekről III.16.2; Plinius, Levelek III. 14. − A publicisztikai nyelvről: Quinti-


298 299

lianus, Szónoklattan IX.3.17. − A fejezet megírásában a leg-többet Révay József: Százarcú ókor című remek könyvéből merítettem (Budapest, Móra, 1962), a modern szakiroda-lom fi gyelembe vételével itt-ott javítva annak szövegét, pl. A. Mastino: Il „Giornalismo” nell’antica Roma: gli Acta urbis, Urbino, Editrice Montefeltro, 1978. − B. Baldwin: „Th e acta diurna”, Chiron 9 (1979) 189-203.

42. A „malacok útjától” Traianus hídjáig / Utak, hidak, csatornák az Al-Duna menténTraianus feliratai: montibus excisis et anconibus sublatis, CIL III 8267 = ILS 5863, Orşova; ob periculum cataractarum de-rivato fl umine tutam Danuvi navigationem fecit , AE 1973, 475, Karataş, mindkettő Mócsy A. ford. − J.J.Wilkes: „Th e Roman Danube: An Archaeological Survey”, Journal of Ro-man Studies 95 (2005) 124-225. − J. Šašel: „Trajan’s Canal at the Iron Gate”, Journal of Roman Studies 63 (1973) 80-85. − L. Rossi: „Technique, Toil, and Triumph on the Danube in Trajan’s Propaganda Programme”, Th e Antiquaries Jour-nal 58:1 (1978) 81-87.− M. Serban: „Trajan’s Bridge over the Danube”, International Journal of Nautical Archaeology 38:2 (2009) 331-342. − Mócsy A.: „Az Al-Duna szabályozá-sa, Kr. u. 34, 101”, História 32: 6-7 (2010) 18-20. − Plinius, Panegyricus, Traianus császár dicsőítése 16. Hoff mann Zs. ford.

43. Az ókori világ elveszített emlékezete / Hogyan ha-nyatlott le az alexandriai Muszeion könyvtára?L. Canfora: Th e Vanished Library. A Wonder of the Ancient World, Berkeley, University of California Press, 1989. − M. El-Abbadi: Life and Fate of the Ancient Library of Alexan-dria, 2nd ed., Paris, UNESCO, 1992. − M. Berti, V. Costa: La Biblioteca di Alessandria: storia di un paradiso perduto, Tivoli, Edizioni TORED, 2010. − Grüll T.: „Könyvtárak és könyvkiadás az ókorban”, in Bevezetés az ókortudományba, I. A görög és római világ írásos és tárgyi emlékei, Agatha II,

Debrecen, Kossuth Lajos Tudományegyetem BTK, Klasszi-ka-Filológia Tanszék, 1996, 223-231. − Plutarchos, Caesar élete, 49.6; Máthé E. ford.; Gellius, Attikai éjszakák VII.17.3. Barcza J.és Soós J. fordítása alapján.

44. „Őrlő lányok, ezentúl ölbe a kézzel!” / A vízimalmok elterjedése a római világbanBarbegalról: K. Greene, „Technological Innovation and Economic Progress in the Ancient World: M.I. Finley Re-Considered”, Th e Economic History Review N.S. 53 (2000) 29-59. − A Ianiculumról: A. Wilson: „Th e Water-Mills on the Janiculum”, Memoirs of the American Academy at Rome 45 (2001) 219-246. − Amidáról: A. Wilson: „Water-mills at Amida: Ammianus Marcellinus 18.8.11”, Classical Quarter-ly 51:1 (2001) 231-236. −Memmius Rufus, i. sz. 2. század második fele, AE 1998, 1213a-b, 28 [34], 50, 85. skk. = SEG XLVIII, 742. − Ábrázolások: G. Raepsaet: „Les prémices de la mécanisation agricole entre Seine et Rhin de l’antiquité au 13e siècle”, Annales 50 (1995), 911-942. kül. 914-928. − Antipatros verse: Anthologia Graeca IX. 418. Németh Gy. ford. − Ásatások általában: Ö. Wikander: Exploitation of Water-Power or Technological Stagnation? A Reappraisal of the Productive Forces in the Roman Empire, Scripta mino-ra Regiae Societatis Humaniorum Litterarum Lundensis 1983–84: 3, Lund, LiberFörlag, 1984, 15-23. − Gabonaőr-lés: Plinius, Naturalis historia XVIII. 97. − A hierapoliszi fűrészmalom: T. Ritti, K. Grewe, P. Kessener: „A Relief of a Water-powered Stone Saw Mill on a Sarcophagus at Hierapolis and its Implications”, Journal of Roman Ar-chaeology 20 (2007) 138-163. − Az augst-i malomról: T. Schiöler: „Die Kurbelwelle von Augst und die römische Steinsägemühle”, Helvetia Archaeologica 40:159-160 (2009) 113-124. − Az irodalmi forrásokról: Maróti E.: „A vízimalom európai elterjedésének történetéhez”, Antik Tanulmányok 22 (1975) 55-74.


300 301

45. Hóval hűtött hűsítők, / avagy tedd a csirkét a frigóba!Plinius, Naturalis historia XIX. xix. 55. Grüll T. ford. − Seneca, Természettudományos vizsgálódások IV.B. 13.1-9. Kopeczky Rita ford. − Nero és a decoctum: Plinius, Natu-ralis historia XXXI. 40. − Nero a barlangban: Cassius Dio LXIII.28.5. − Attenuare nives norunt et lintea nostra: / Fri-gidior colo non salit unda tuo, Martialis, Epigrammák XIV. 104; Massiliae fumos miscere nivalibus undis / Parce, puer, constet ne tibi pluris aqua, uo. XIV. 118. mindkettő Csenge-ry János ford. A fordításban szereplő „Massilia füstje” nem más, mint a mai Marseille területén füstöléses eljárással ké-szült bor. − Apicius, A szakácsművészetről IV.1.2. Hegedűs Zsuzsa és Orlovszky Géza ford. − A témáról általában: R. M. Geer: „On the Use of Ice and Snow for Cooling Drinks”, Classical Weekly 29:8 (1935) 61-62.

46. Gáztámadás az Eufratész partján / Vegyi hadviselés az ókorbanC. Hopkins, Th e Discovery of Dura Europos, New Haven and London, 1979; Simon James: „Stratagems, Combat, and ’Chemical Warfare’ in the Siege Mines of Dura-Europos”, American Journal of Archaeology 115:1 (2011) 69-101. − A. Mayor: Greek Fire, Poison Arrows, and Scorpion Bombs: Biological and Chemical Warfare in the Ancient World, Woodstock, Overlook Press, 2003. − Ambrakia ostroma: Livius XXXVIII. 7.2-4. Kis Ferencné ford.

47. „Hajózni pedig szükséges!” / A mederkotrástól a mes-terséges kikötőkigMüoszról: Hérodotosz V. 36; Pausanias VII. 2.11. Muraközy Gy. ford. − Milétosz kikötőjéről: A. Greaves: „Th e Archaeo-logy of Miletus”, in G. J. Oliver (ed.)., Th e Epigraphy of De-ath, Studies in the History and Society in Greece and Rome, Liverpool, Liverpool University Press, 2000, 111-116. − Epheszosz kikötőjéről: J. C. Kraft , I. Kayan, H. Brückner, G. Rapp Jr.: „A Geological Analysis of Ancient Landscapes

and the Harbors of Ephesus and the Artemision in Ana-tolia”, Jahresheft e des Österreichischen Archäologischen Ins-titutes in Wien 69 (2000) 175-233. − A fenékkotrásról: C. Morhange, N. Marriner: „Mind the (Stratigraphic) Gap: Roman Dredging in Ancient Mediterranean Harbours”, in Bolletino di Archeologia on-line 2010, B / B7/ 4. − Forrá-sok az epheszoszi kikötő tisztításáról: Tacitus, Évkönyvek XVI. 23; Inschrift en von Ephesus 23, 3071. − A mesterséges kikötőről: Vitruvius, Az építészetről V. 12. − Cosa kikötő-jéről: A. M. McCann, J. Bourgeois, E. K. Gazda, J. P. Ole-son, E. L. Will (eds.): Th e Roman Port and Fishery of Cosa: a Center of Ancient Trade, Princeton, Princeton University Press, 1987. − Caesarea kikötőjének építése: J. P. Oleson, G. Branton: „Th e Technology of King Herod’s Harbour”, in R. L. Vann (ed.): Caesarea Papers: Straton’s Tower, Herod’s Harbour, and Roman and Byzantine Caesarea, JRA Supple-mentary Series no. 5, Ann Arbor, Mich., JRA, 2000, 49-67. − Ostiáról: http://www.ostia-antica.org, Ostia feltárásnak 1900-2010 közötti tudományos bibliográfi ája on-line ugya-nitt elérhető.

48. Kolostori könyvvadászok / Megtalált és elveszett klas-szikusokR.R. Bolgar: Classical Infl uences on European Culture, AD 500–1500, Cambridge, Cambridge University Press, 1971. − P.W.G. Gordan: Two Renaissance Book Hunters: Th e Let-ters of Poggius Bracciolini to Nicolaus de Niccolis, Records of Civilization: Sources and Studies XCI, New York–London, Columbia University Press, 1974. − R. Pfeiff er: History of Classical Scholarship from 1300 to 1850, Oxford, Clarendon, 1976. − Suetonius, A történetírókról 95. Kopeczky R. ford.

49. Az apokalipszis prófétái / Jövendölések Róma fenn-állásárólScipio sírása: Polübiosz XXXVIII. 22. Muraközy Gy. ford. − A Capitolium égése 68-ban: Tacitus, Korunk történe-


302 303

te IV. 54.2. Borzsák I. ford. − Veleda elfogása: Statius, Er-dők I. 4.90; és egy vele kapcsolatos epigramma is előkerült 1926-ban Ardeában: AE 1953, 25, vö. R. Merkelbach: „Das Epigramm auf Veleda”, Zeitschrift für Papyrologie und Epi-graphik 43 (1981) 241. − Oracula Sybillina VIII. 131–150. Grüll T. ford. − Flavius Josephus Dániel könyvéről: Grüll T.: Áruló vagy megmentő? Flavius Josephus élete és művei, Po-zsony, Kalligram, 2010, 232-238. − Vegoia jóslata a római földmérők munkái között maradt fenn: Gromatici Veteres I. 350, ed. Lachmann; vö. J. Heurgon: „Th e Date of Vegoia’s Prophecy”, Journal of Roman Studies 49 (1959) 41-45. − Németh Gy.: „Saeculum. Mikor ér véget egy évszázad?” Café Bábel 10:4 (1993) 49-62. − A kilencedik korszakról: Iuvenalis, Szatírák XIII. 28–30. Muraközy Gy. ford.; Cen-sorinus, A születésnap 17.15 Zószimosz, Historia nova 2.7. − Általános irodalom: R. MacMullen: Enemies of the Ro-man Order: Treason, Unrest and Alienation in the Empire, Cambridge, Mass., Harvard University Press, 1966. − D. S. Potter: Prophecy and History in the Crisis of the Roman Empire, Oxford, Clarendon, 1990.

50. Miért bukott el a Nyugat-Római Birodalom? És meg-bukott-e? / Kétszáztíz lehetséges okA. Demandt: Der Fall Roms. Die Aufl ösung des römischen Reiches im Urteil der Nachwelt, München, Beck, 1984, 695. − K. Galinsky: Classical and Modern Interactions. Postmo-dern Architecture, Multiculturalism, Decline, and Other Issues, Austin, University of Texas Press, 1992, 53-73. − T. Horváth Á.: „Egy történelmi toposz: 476-ban megbukott a Nyugatrómai Birodalom,” Antik Tanulmányok 39 (1995) 109-114. − W. Lewis: Konstantinápoly meghódítása, Buda-pest, Polikrom Könyvkiadó, 1993.

A RÓMAI BIRODALOM CSÁSZÁRAINAK KRONOLÓGIÁJA

Octavianus Augustus principatusa (i. e. 27 – i. sz. 14)A Julius–Claudius-dinasztia (14–68) Tiberius (14–37) Caligula (37–41) Claudius (41–54) Nero (54–68)A Flavius-dinasztia Galba, Otho, Vitellius (68–69) Vespasianus (69–79) Titus (79–81) Domitianus (81–96)Az Antoninus-császárok (96–192) Nerva (96–98) Traianus (98–117) Hadrianus (117–138) Antoninus Pius (138–161) Marcus Aurelius (161–180) és Lucius Verus (161–169) Commodus (180–192)A Severus-dinasztia és a katonacsászárok Pertinax, Didius Julianus (193) Pescenninus Niger (193–194) Clodius Albinus (193–194) Septimius Severus (193–197) Antoninus Caracalla (211–217) és Aurelius Geta (211–212)


304 305

Macrinus (217–218) Elagabalus (218–222) Alexander Severus (222–235) Maximinus Th rax (235–238) I. és II. Gordianus, Pupienus és Balbinus (238) III. Gordianus (238–244) Philippus Arabs (244–249) Decius (249–251) Trebonianus Gallus (251–253) Valerianus (253–260) Gallienus (260–268) Claudius Gothicus (268–270) Aurelianus (270–275) Tacitus (275–276) Aurelius Probus (276–282) Aurelius Carus (282–283) és Carinus, Numerianus (283–284)A dominatus korának császárai Diocletianus (284–305) és Maximianus (286–305) és Galerius, Constantius Chlorus (293–305) Constantius Chlorus (305–306) Galerius (305–311) és Constantinus (306–312) és Maxentius (306–312) Constantinus és Licinius (312–324) Constantinus (324–337) II. Constantius (337–361) és II. Constantinus (337–340) és Constans (337–350) és Magentius (350–353) Julianus (361–363) I. Valentinianus (364–375)

és Valens (364–378) Th eodosius (379–395) és Gratianus (375–383) és Magnus Maximus (383–388) és II. Valentinianus (375–392) és Eugenius (392–394)

A kettéosztott birodalom fontosabb császáraiNyugaton Honorius (395–423) III. Valentinianus (424–455) Romulus Augustulus (475–476)Keleten Arcadius (395–408) II. Th eodosius (408–450) Marcianus (450–457) I. Leo (457–474) Zenon (474–491)


Megjelent a Pesti Kalligram Kft ., Budapest és a Kalligram Könyv- és Lapkiadó Kft ., Pozsony közös kiadásában 2013-ban. Első kia-dás. Oldalszám 306. Felelős kiadó Szigeti László. Borítóterv Hrap-ka Tibor. Grafi kai elrendezés és nyomdai előkészítés Studio GB, Dunaszerdahely. Nyomta az OOK-Press Kft ., Veszprém. Felelős vezető Szathmáry Attila.

Vydal Pesti Kalligram, spol. s r. o., Budapest a Kalligram, spol. s r. o., Bratislava 2013. Prvé vydanie. Počet strán 306.Vydava-teľ László Szigeti. Návrh obálky Tibor Hrapka. Grafi cká úprava a príprava do tlače Studio GB, spol. s r. o., Dunajská Streda. Vytla-čil OOK-Press, Veszprém.

Grull Tibor_19 marc 2013.indd 306Grull Tibor_19 marc 2013.indd 306 2013.03.19. 12:40:442013.03.19. 12:40:44

50 dolog, amit nem képzeltél volna a rómaiakról [Fifty things you would not think about the...

Documents

Transcript of 50 dolog, amit nem képzeltél volna a rómaiakról [Fifty things you would not think about the...