Republikanizmus, nacionalizmus, nemzeti kisebbségek

“DemeterAttila” — 2005/10/17 — 13:54 — page 1 — #1

DEMETER M. ATTILAREPUBLIKANIZMUS,NACIONALIZMUS,

NEMZETI KISEBBSÉGEK


MUHELYXII.


Demeter M. Attila

REPUBLIKANIZMUS,NACIONALIZMUS,

NEMZETI KISEBBSÉGEK

Kolozsvár, 2005


A kiadvány megjelenését támogatta:

A kézirat elokészítését támogatta:az Arany János Közalapítvány

c© Pro Philosophia Kiadó, 2005

Kiadja a Pro Philosophia Kiadó (Kolozsvár)Felelos kiadó: Tonk Márton

Borítóterv: Mostis Gergo EdeTipográfia: Könczey Elemér

Nyomdai elokészítés: Lineart Kft.Korrektúra: Benedek Sándor

Készült a Misztótfalusi Kis Miklós Sajtóközpont nyomdájában,Kolozsvárt

Felelos vezeto : Tonk István

Descrierea CIP a Bibliotecii Nationale a RomânieiDemeter M. Attila

Republikanizmus, nacionalizmus, nemzeti kisebbségek /Demeter M. Attila. – [Kolozsvár] Cluj-Napoca: ProPhilosophia, 2005.224 p. ; 11×17,5

ISBN 973-86029-8-X


TARTALOM

Bevezetés 9

I. Az európai nacionalizmus 37

I.1. A nemzet modern eszményénekkialakulása a francia forradalom idején 37

I.2. A nemzeti eszme spiritualizálódása 73

II. A kelet-európai kisállamok és a nyelvinacionalizmus 92

II.1. Báró Eötvös József a nemzetiségi kérdésrol 92

II.2. Balogh Artúr és a kisebbségi kérdésliberális megoldása 102

III. A nemzeti közösségek problémája a maiangolszász politikaelméleti irodalomban 119

III.1. Identitáspolitikák, pozitív jogoks „az elismerés politikája” 119

III.2. A kulturális közösségek jogi elismeréses a kollektív jogok problémája 133

III.3. A kisebbségek közjogi megerosítése:autonómia, nyelv, demokrácia 163

Utószó 191Szakirodalom 205Névmutató 217


Szego Katalin emlékének ajánlom

Feltuno a nagy gondolkodókpolitikai filozófiái és egyéb muveiközötti rangbéli különbség – mégmagánál Platónnál is. A politikasoha nem éri el ugyanazta mélységet. A mélyértelmuséghiánya nem más, mint az érzékhiánya azon mélység iránt,amelyben a politika gyökerezik.

Hannah Arendt


BEVEZETÉS

A nemzeti kisebbségek problémája iránti érdeklodés a nyu-gati, döntoen angol nyelvu politikaelméleti irodalombanvalamikor a múlt század hetvenes éveiben élénkült meg.A teoretikus érdeklodésnek ez a fokozódása egybeesetta Nyugat-Európában ekkoriban bekövetkezo „etnikai rene-szánsszal”: eladdig asszimilálódottnak hitt kulturális vagynemzeti közösségek, mint például a bretonok, fölfedeztékeleik kultúráját, és tudatos erofeszítést tettek nyelvük éshagyományaik újraélesztésére. Másfelol ugyanerre az ido-szakra teheto Nagy-Britanniában is a nemzeti ellentétekvégletes kiélezodése, a brit birodalmi gondolat s nemzet-eszmény hanyatlása.

A politikai gondolkodásnak a probléma iránti érzé-kenységét ugyanakkor a Nyugat-Európába történo bete-lepedési folyamat is fokozta. Ennek nyomán megjelenteka nagy nyugat- és közép-európai államokban, Franciaor-szágban, Nagy-Britanniában, Németországban olyan etni-kai közösségek (észak-afrikai arabok, indiaiak, törökök),melyeknek kultúrája szerkezetében is eltért a dominánseurópai kultúrától, s amelyeknek hagyományai rendsze-rint egy illiberális szokásrendszert testesítettek meg. Ezeka csoportok másfelol igen hevesen követelték szokásaik éshagyományaik jogi elismerését. Ez az elméletben jogfilozó-fiai vitákat eredményezett, illetve felvetette a multikulturali-tás problémáját : ti. azt a kérdést, hogy illiberális közösségihagyományok élvezhetnek-e jogi elismerést a liberális ál-lamokban. Noha ezt a jogi megerosítést az említett közös-


Bevezetés

ségek a jogalkotásban és a joggyakorlatban ritkán kaptákmeg, követeléseik ráirányították a figyelmet az egyes eu-rópai országokban élo „oshonos” kisebbségek rendezetlenhelyzetére is. Minthogy ezeknek a közösségeknek a nyelv-használatra, anyanyelvu oktatásra, politikai képviseletre,autonómiára stb. vonatkozó igényei nem vetettek fel ha-sonló, a kulturális másságból fakadó problémákat, követe-léseiknek az egyes államok rendszerint helyt is adtak.

A fentiek fényében úgy tunhetne, hogy a nemzeti vagyetnikai kisebbségek problémája a XX. század végének prob-lémája, s mint ilyen specifikusan nyugat-európai problé-ma. Valójában azonban ez a probléma Európában hagyo-mányosan kelet-európai problémának számít, s mint ilyeneredetileg a XIX. század végének s a XX. század elejénekvolt a problémája. Való igaz, hogy Kelet-Európa a múlt szá-zad elején nemigen ismerte a kulturális másságnak a maiNyugat-Európára jellemzo tapasztalatát, hiszen a kelet-európai népek kultúrája szerkezetében nagymértékben ha-sonlít egymásra, de ismerte a nemzeti kisebbségek problé-máját, az eltéro nyelvu kultúrák kényszeru együttélésébolfakadó konfliktusokat, és ilyen tekintetben a mai nyugat-európai vagy angolszász teoretikusok nemritkán régi kelet-európai bölcsességeket fedeznek fel. Lévén, hogy a nem-zeti kisebbségek problémája térségünkben mindmáig meg-oldatlan probléma, jelen könyvben az angolszász politika-elméleti irodalomnak kizárólag arra a szegmensére össz-pontosítok, amely ezen probléma teoretikus leképzésébenvagy megoldásában hasznunkra lehet. Azaz nem tárgya-lom a multikulturalitás problémáját s azokat a specifi-kus jogfilozófiai kérdéseket, amelyeket az eltéro szerkeze-

10


Bevezetés

tu kulturális hagyomány és szokásrendszer jogi elismerésevetne fel.1

Másfelol azt is tudnunk kell, hogy a probléma – mégebben a szukre szabott formájában is – ma már globálisprobléma. Nem kelet-európai, és még csak nem is kizáró-lag európai, hiszen a nemzeti kisebbségek kérdése Kana-dától Spanyolországig s Ausztráliától az Egyesült Államo-kig mindenütt napirenden van. Ez pedig azt jelenti, hogya problémát generáló tényezok köre nem szukítheto regio-nális jellegu történelmi folyamatokra, mint amilyen pél-dául a Nyugat-Európába történo bevándorlás folyamata,vagyis hogy általánosabb, globális természetu tényezokrolvan szó.

Ami a mai angolszász politikai filozófia megértésébenhasznunkra lehet, az két ilyen tényezo elozetes vizsgála-ta, amelyek azonban egyaránt éreztetik hatásukat az an-golszász világban és azon kívül is, például a kontinentálisEurópában. Az egyik ilyen tényezo a kommunitárius politi-kai filozófia térnyerése és felfutása napjainkban, a másik vi-szont nem teoretikus, hanem praktikus természetu, s a po-litika szerkezetváltásával, az ún. identitáspolitikák terjedé-sével függ össze. Ezek a folyamatok természetesen nemfüggetlenek egymástól, de összefüggéseiknek mikéntje nemképezi jelen munka tárgyát. Ugyanakkor viszont külön-

1 Bizonyos értelemben a multikulturalitás Kelet-Európában, ígyRomániában is valóság, de nem azért, mert román, magyar ésnémet ajkú emberek élnek együtt, hanem mert román, magyar,német ajkú emberek és romák élnek együtt. A roma közösségugyanis szerkezetében és hagyományaiban is igen sajátos kultú-rát képvisel. Errol azonban a román politikai és közjogi gondol-kodás egyelore hallgat, s a romakérdést egyszeruen csak szociálisés esélyegyenloségi kérdésnek veszi.

11


Bevezetés

külön mégiscsak elozetes ismertetésre szorulnak, ugyanisa késobbiekre nézve magyarázó erovel bírnak.

A kommunitárius filozófia

A kommunitárius vagy közösségelvu2 politikai filozófiaa XX. század utolsó harmadának egyik leginkább figyelem-re méltó és legnagyobb hatású elméleti mozgalma. Általá-ban olyan szerzok nevét kapcsolják a mozgalomhoz, mintAlasdair MacIntyre, Charles Taylor, Michael Walzer és Mi-chael Sandel.3 A mozgalom annak köszönhette a sikerét ésa teoretikus jelentoségét, hogy a politikai filozófia klasszi-kus kérdését, azaz a szabadság kérdését vetette fel.

2 A magyar filozófiai nyelvben egyszerre használatosak a kom-munitárius, kommunitariánus és a kommunitarista megjelölések,s egyelore még nyitott kérdés, hogy melyik fog végérvényesenmeghonosodni. Jómagam következetesen ragaszkodom a kom-munitárius vagy közösségelvu megnevezésekhez.

3 Az említett szerzok fontosabb munkái: Alasdair MacIntyre:Az erény nyomában, Osiris, Budapest, 1999; Charles Taylor: Hu-manizmus és modern identitás, in: A modern tudományok emberké-pe, Gondolat, Budapest, 1988; Charles Taylor: Atomism, in: Com-munitarianism and Individualism, Oxford University, Oxford, 1992;Charles Taylor: Az elismerés politikája, in: Multikulturalizmus,Osiris – Láthatatlan Kollégium, Budapest, 1997; Charles Taylor:What’s Wrong with Negative Liberty, in: Contemporary PoliticalPhilosophy, Blackwell, Oxford, 1998; Charles Taylor: Sources ofthe Self, Harvard University, Cambridge, Massachusetts, é. n. ; Mi-chael Walzer: Spheres of Justice: A Defence of Pluralism and Equ-ality, Martin Robertson, Oxford, 1983; Michael Walzer: Pluralism:A Political Perspective, in: The Rights of Minority Culture, OxfordUniversity, Oxford, 1995; Michael Sandel : A procedurális köztár-saság és a „tehermentes” én, in: Modern politikai filozófia, Osiris,Budapest, 1999.

12


Bevezetés

Hannah Arendt írja a Múlt és jövo között címu gyuj-teményes esszékötetében, hogy a politikai gondolkodás-nak voltaképpen egyetlen klasszikus problémája van, s eza szabadság problémája.4 A szabadság azonban – hasonló-an egyéb politikai fogalmainkhoz, mint például az egyen-loség vagy a közösség – önmagában csupán egy elvont esz-mény. Politikai eszményeink, éppen elvont jellegük miatt,viszonylagos történelmi állandóságot mutatnak: a szabad-ság ugyanúgy központi kérdése Arisztotelész Politikájának,mint sir Isaiah Berlin híres tanulmányának,5 noha a kettoközött több mint kétezer esztendo telt el. Ugyanakkor vi-szont – megint csak az elvont jellegük miatt – a napi politi-ka szempontjából önmagukban hasznavehetetlenek. A sza-badság eszméje lelkesítheti a forradalmárokat, megigéz-heti a zeneszerzoket vagy festoket, ihletet jelenthet a köl-tok számára, de önmagában politikai szempontból haszna-vehetetlen. Ahhoz, hogy hasznát vegyük, tartalomra kellszert tegyen, azaz mindenkor konkrét értelmezésre szorul.Ez az értelmezés azonban soha nem pusztán interpretá-ciós kérdés: politikai eszményeink valamilyen értelmezését

4 Hannah Arendt: Múlt és jövo között, Osiris – Readers Internatio-nal, Budapest, 1995. Arendt azért beszél ebben a kötetben a politi-kai gondolkodás klasszikus problémáiról, mivel a kötetben közölttanulmányok eredetileg egy nagyobb szabású, összefüggo mun-ka részeit képezték volna, ami a Bevezetés a politikába címet visel-te volna. Ez a munka különbözo okok miatt torzóban maradt, deArendtnek ezeket a hátrahagyott töredékeit késobb megjelentet-ték, többek között magyarul is, Mi a politika? címmel, in: HannahArendt: A sivatag és az oázisok, Gond – Palatinus, Budapest, 2002.A munka egyes részeit késobb Arendt önálló tanulmányokká for-málta, ezek jelentek meg Múlt és jövo között címu kötetében.

5 Isaiah Berlin: A szabadság két fogalma, in: Négy esszé a szabadság-ról, Európa, Budapest, 1990.

13


Bevezetés

testesítik meg politikai intézményeink, jogszokásaink stb.A szabadság kérdése mindig akkor merül fel tehát, ami-kor az eszmény bevett értelmezése meginogni látszik: ami-kor hitelüket vesztik azok a politikai intézmények, amelyeka szabadság uralkodó értelmezését testesítik meg.

Az a tény, hogy a XX. század végén a szabadság kér-dése az angolszász világban újfent a politikai gondolkodáshomlokterébe került, arra utal, hogy a szabadság kanoni-kus értelmezését illetoen megbomlott a társadalmi össz-hang. Ezt az értelmezést az angolszász világban az 1689-es dicsoséges forradalomtól errefelé, vagyis John Locke-tól kezdodoen a liberális gondolati hagyomány testesítettemeg, a maga különféle hiposztázisaiban, így a szabadságkanonikus értelmezésre vonatkozó kétely, amit a kommu-nitárius filozófia fogalmazott meg, a dolgok természete sze-rint igen hamar átalakult szabadelvuek és közösségelvuekintellektuális csatározásává. Ez a vita változó hevességgelmintegy harminc esztendeje folyik, és ma sem tekinthetjükminden tekintetben lezártnak. A vita eddigi fejleményei-nek kiváló összegzését adja Will Kymlicka több munkájá-ban is, különösen a vita teoretikus hozadékaira összponto-sítva.6

A kommunitarizmus mint mozgalom akkor nyert pol-gárjogot, és vált mint megnevezés is általánosan elfogadot-tá, amikor Amy Gutmann egyik tanulmányában7 tételesen

6 Lásd például: Will Kymlicka: Communitarianism, in: Uo. : Con-temporary Political Philosophy, Clarendon, Oxford, 1990; Will Kym-licka: Taylor’s Social Thesis, in: Uo. : Liberalism, Community andCulture, Clarendon, Oxford, 1992 (1989).

7 Amy Gutmann: Communitarian Critics of Liberalism, Philosophyand Public Affairs, 14 (1985), újranyomva in: Communitarianismand Individualism, Oxford University, Oxford, 1992.

14


Bevezetés

is szembeállította az 1960-as és az 1980-as évek kommuni-tárius kritikájának jellegzetes vonásait, és kimutatta, hogyez utóbbi intellektuális szempontból nem örököse a 60-asévek kollektivista, marxizáló szemléletmódú társadalom-bírálatának, amely a jó társadalom elvi alapjait a kollek-tív tulajdonban és az egyenlo politikai hatalomban látta.A liberális társadalmi rend új bírálói nem Marxra, hanemHegelre és Arisztotelészre támaszkodtak. Természetesen,ahogyan az lenni szokott, napjaink kommunitárius moz-galma sem alkot az elviek tekintetében egységfrontot. Má-sak a politikaelméleti következményei ugyanis egy hegeli-ánus s egy arisztoteliánus társadalombírálatnak. Az elob-bire Charles Taylor könyvei adnak példát, az utóbbira Ma-cIntyre munkája.

A mozgalom mára már annyira szegmentálódott, hogyegyesek, mint például David Miller, tudni vélnek bal- ésjobboldali, szocialista, liberális és konzervatív kommunita-rizmusról.8 Ugyanakkor, állítja mégis Miller, a közösség-elvu filozófiák látható sokfélesége egy adott ponton még-iscsak redukálható. Minden politikai teória ugyanis, te-szi hozzá, szerkezetileg két, analitikusan különválasztha-tó elemet tartalmaz.9 A magvát minden ilyen elméletnekegy filozófiai/antropológiai elofeltevés vagy kívánalom al-kotja, azaz valamiféle igen általános elképzelés az embe-ri természettel s az emberrel mint szabadon cselekvo, mo-rális lénnyel kapcsolatosan. Ez az antropológiai elofelte-vés lehet nyílt vagy rejtett, de minden esetben azonosítha-

8 Lásd: David Miller : Communitarianism: Left, Right and Center,in: Uo. : Citizenship and National Identity, Polity, Blackwell, Oxford,2002.

9 Uo., 99. o.

15


Bevezetés

tó módon jelen van. Ezen nyugszanak aztán azok a pre-skriptív vagy normatív elvek, amelyek a teória „ideológi-ai” részét képezik. Vagyis az azzal kapcsolatos elképze-lések, hogy miként kellene az államot berendezni, miféletársadalmi kapcsolatok kívánatosak az így vagy úgy fölfo-gott ember számára stb. Az antropológiai megfontolásokmegalapozhatják az ideológiai kívánalmakat, kapcsolatukazonban rendszerint nem következményszeru. A kívána-tos társadalmi berendezkedés szempontjából az empirikusérvek legalább annyit számítanak, mint az antropológiaielofeltevések. Ez a szerkezeti kettosség tehát egyszersmindaz általános és konkrét, az „ideális” és tényszeru kettos-ségét is jelenti, s úgy tunik, hogy ez a politikai gondolko-dásnak egyik maradandó vonása: hiszen Arisztotelész Po-litikájában is egyaránt találhatunk az emberi természettelkapcsolatos egészen általános megfontolásokat s ugyanak-kor az ideális állami berendezkedést megalapozni hivatottnagyon is konkrét, empirikus vizsgálódásokra – példáulaz athéni alkotmány szerkezetére – vonatkozó utalásokat.Platónnal szemben Arisztotelész azt tartotta, hogy gondol-kodni nem az ideális államról kell, hanem arról, amelyik„megvalósítható”.10

10 Hasonlóképpen látja a politikai gondolkodás szerkezetét az olaszliberális jogfilozófus, Norberto Bobbio is. Szerinte a politikaifilozófia a kutatás háromféle típusát követeli meg: 1. hogy mia politika, s miben különbözik az etikától ; 2. hogy melyek a hata-lom legitimitásának alapjai ; 3. s hogy melyik az ideális állam vagyköztársaság. Ezzel szemben a politika tudománya, azaz a politoló-gia tudományos módszerek révén megszerezheto értéksemlegestudásra törekszik, ami empirikusan igazolható vagy cáfolható.Lásd Norberto Bobbio: Philosophy and Political Science, in: Uo. :Democracy and Dictatorship, Polity, Cambridge, 1997, 46–47. o.

16


Bevezetés

Ami a kommunitárius filozófiákban közös, véli Miller,az az antropológiai elofeltevés. – Amikor ezt a feltevést tár-gyaljuk, nem szabad szem elol téveszteni, hogy egy olyanelképzeléssel van dolgunk, ami a szabadság liberális értel-mezését, egészen pontosan pedig a szabadság liberális ér-telmezésében muködtetett módszertani individualizmustvolt hivatva kikezdeni. Mégpedig több értelemben is.

Charles Taylor alapveto és gyakran ismételt meggyo-zodése szerint a liberális tradíció egyik teoretikus tévedéseabban áll, hogy a szabadságot önértéknek, vagyis az em-beri élet céljának tekinti. Ebbol adódik az egyéni autonó-mia, a választás szabadságának kitüntetett helyzete a sza-badelvu gondolati hagyományon belül. Valójában azon-ban a szabadság az emberek önértelmezésében ritkán ön-érték. Az emberek ugyan rendszerint a szabadságot az ér-tékes élet részének tekintik, de ritkán tartják az élet cél-jának. Taylor meggyozodése, hogy az emberi szabadság-nak életcélként való elgondolása a szabadságot tartalmá-tól fosztja meg, s az egyéni autonómia gondolatát kiüre-síti. Kymlicka úgy is katalogizálja Taylornak ezt az érvét,hogy az „ürességi érv” (emptiness argument).11 Az a tényazonban, hogy a liberálisok a szabadság gondolatát mód-szertanilag függetlenítik annak az emberi élet társadal-mi összefüggéseibe való természetszeru beágyazottságá-tól, nem csupán a szabadság eszköz-jellegének elutasításátvonja maga után, vagyis az arisztotelészi filozófiai örökségmegtagadását, hanem továbbmenoen a szabadelvueket ar-ra is képtelenné teszi, állítja Taylor, hogy a szabadság meg-valósulásának konkrét, elsosorban társadalmi feltételrend-szerére érdemben reflektálhassanak. Ez egyébként logiku-

11 Will Kymlicka: Contemporary Political Philosophy, 208. o.

17


Bevezetés

san következik a liberális gondolat természetjogi hagyomá-nyaiból is, hiszen maga Locke is hajlott arra, hogy a szabad-ságot az ember természeti – vagyis a társadalmit és politi-kait megelozo – állapotaként gondolja el.

Taylor érvei mindazonáltal többet tuznek ki maguk elé,mint a természetjogi hagyomány szimpla lejáratását s a tár-sadalmi tényezo egyszeru felmutatását. Eloször is azért,mert Taylor a szabadság s az egyéni autonómia megvaló-sulásának feltételei között nem csupán a külso, társadalmi,hanem a belso, pszichikai természetu feltételekre is gon-dol, amint azt a Mi a gond a negatív szabadsággal? címu ta-nulmányában elvégzett analízise is mutatja. Másfelol pediga társadalmi feltételrendszer hangsúlyozása sem pusztánaz ember társadalmiságának arisztotelészi felismerését kö-veti, feltéve, hogy ez a felismerés – miként azt a népszeruértelmezése tanítja – mindösszesen arra hívja fel a figyel-met, hogy az ember társai között él. A szabadság társadal-mi állapotként való elismerése ugyanis Taylornál norma-tív következményekkel is jár, hiszen azt a következtetéstis hordozza, hogy szabadságra és egyéni autonómiára tö-rekedni nem minden társadalomban értelmes dolog. A li-beralizmus pedig éppen azoknak a társadalmi feltételek-nek az elemzését hanyagolja el, állítja Taylor, amelyekenbelül az önállóságra és egyéni autonómiára való törekvé-sünk értelmet nyerhet. Ha ugyanis a szabadságon a válasz-tás szabadságát értjük, akkor el kell ismernünk, hogy ér-telmes választás csakis ott lehetséges, ahol vannak értel-mes opciók. A szabadságunk értelmessége tehát az értel-mes választási lehetoségek meglétének függvénye, s ilyenértelemben a szabadság élheto állapotának intézményesí-tése egyszersmind bizonyos társadalmi állapotok intézmé-nyesítésének a függvénye – végso soron tehát az ésszerutársadalmi berendezkedés kérdése. Az úgynevezett „tár-

18


Bevezetés

sadalmi tézis” (social thesis) az ember társadalmi állapo-tát ebben az „erosebb” formában fogalmazza meg, s Taylorértelmezésében ennek közvetlen kihatása van a kormány-zati politikára. Ama liberális érv ugyanis, állítja, mely sze-rint az értelmes opciók önértéküknél fogva fennmaradnaka társadalmi és kulturális kínálat piacán, történelmileg te-kintve nem bizonyult helytállónak, s ezért a dönto többsé-gében értelmes kínálat fenntartásának érdekében úgymond„a közjó politikájára” lenne szükség. Ez egyfelol korlátoz-ná az egyéni választás szabadságát, másfelol kikezdenéaz állam semlegességének specifikusan modern s elsosor-ban az angolszász világban érvényes eszményét, amennyi-ben az állam nem bizonyulhat közömbösnek polgárainakopciójával szemben.

Tény azonban, hogy eredeti formájában, ahogyan aztTaylor a Hegelrol írott könyvében körvonalazta, majd ké-sobb újrafogalmazta,12 a társadalmi tézis nem volt sokkaltöbb az egyén társadalmi természetének felismerésénél. Ésa tézis a nemzeti közösségek problémájával foglalkozó kö-zösségelvu diskurzus számára végso soron ebben a formá-ban bizonyult termékenynek, s elméleti következményeittekintve az „elismerés politikájának” (the politics of recog-nition) az eszméjéhez, vagyis ahhoz a gondolathoz veze-tett, hogy az állam nem bizonyulhat közömbösnek polgáraietnikai vagy kulturális hovatartozásával szemben.

Ám amennyiben az ember társadalmi lény – és vég-so soron ezt hangsúlyozzák majd Arisztotelész nyománaz olyan szerzok, mint William M. Sullivan –, akkor viszont

12 Lásd Charles Taylor: Hegel, Cambridge University, Cambridge,1975; Charles Taylor: Hegel and Modern Society, Cambridge Uni-versity, Cambridge, 1996.

19


Bevezetés

ez nem csupán azt jelenti, hogy közösségben él, hanem aztis, és elsosorban azt, hogy a közösség léte – s ha az Ariszto-telésztol eredeztetheto republikánus hagyományra támasz-kodunk, akkor azt kell mondanunk, hogy a politikai kö-zösség léte vagy a közösség politikai léte – „ontológiai ér-telemben elsobbséget élvez az egyénnel szemben”. „A po-lis az, amely az embert mint emberi lényt szó szerint le-hetové teszi.”13 Ez az értelme annak a Politikában olvas-ható, sokat idézett és gyakran félreértett meghatározás-nak, hogy az ember zoon politikon, azaz politikai lény. Haugyanis ez csupán azt jelentené, hogy az ember társas lény,mert társai között él, akkor banalitás lenne. Ennek ellenérekétezer éven át termékeny felismerésnek bizonyult, s en-nek az az oka, hogy a közösségi, vagyis politikai lét pri-mátusát hangsúlyozta az egyéni léttel szemben. De ha ezígy van, akkor ez azt is jelenti, hogy az emberi szabad-ság elválaszthatatlan az ontológiai fundamentumától, az-az a politikai közösségtol : az egyén politikai szabadságaa politikai közösség szabadságának függvénye. Minthogyazonban egyetlen közösség sem általában vett közösség, sminthogy minden egyes ember valamely partikuláris poli-tikai közösség tagja, s eme közösség tagjaként lesz szabad,ezért szabadságának tisztelete az illeto partikuláris közös-ség politikai önrendelkezésének elismerését feltételezi. Lát-ható módon az Arisztotelészt követo kommunitárius kriti-ka, kiindulva a szabadság közösségi, vagyis politikai be-ágyazottságának felismerésébol, a szabadság természeti ál-lapotán nyugvó egyetemes emberi méltóság tiszteletének

13 William M. Sullivan: Reconstructing Public Philosophy, Univer-sity of California, Berkeley, 1982, 173. o.

20


Bevezetés

szabadelvu követelményét a partikuláris közösség politi-kai elismerésének követelményével helyettesíti.

A politika szerkezetváltása

Miként azt korábban említettem, a másik ok, amiért a nem-zeti közösségek problémája az angolszász világban teo-retikus érdeklodés tárgyává vált, a politika szerkezetvál-tásában keresendo, vagyis az ún. identitáspolitikák (poli-tics of identity) térnyerésében. Úgy gondolom, hogy en-nél a problémánál érdemes megint csak hosszasabban el-idozni, ugyanis sokféle kelet-európai, sot egyáltalán euró-pai gondolkodásbeli stigma diagnózisára jó alkalmat szol-gáltathat. Miként ugyanis azt a múlt század második felé-ben Isaiah Berlin is szóvá tette, a kontinentális Európábanélo embernek meglehetosen sajátos fölfogása van a politi-káról, amit Berlin – ha tartalmában nem is, de jellegében –a sztálinizmussal rokonított. Ennek az elképzelésnek a lé-nyege az, mondja, hogy a politikai nézetkülönbségeket sa politikai elvekre vonatkozó véleménykülönbségeket a jö-voben a módszerekkel kapcsolatos, végso soron „techni-kai” jellegu vita fogja fölváltani. Ennek a gondolatnak az el-so szószólója a romantikus szocialista Saint-Simon volt, akiazt jövendölte, hogy az emberek kormányzását hamaro-san felváltja a dolgok igazgatása. Manapság, írja Berlin aligtöbb mint száz esztendovel eme prófécia után, Nyugat-Európában „arról folyik a vita, hogy mi a legjobb módja an-nak, hogy minimális gazdasági vagy társadalmi stabilitástel lehessen érni, amely nélkül »elvontnak«, »akadémikus-nak«, a sürgeto napi követelményektol távol állónak mu-tatkoznak az alapelvekre és az élet céljaira vonatkozó ér-

21


Bevezetés

vek.14 Az eredmény a nyugat-európai lakosságnak a hosz-szú távú politikai problémák iránt tapasztalható érdekte-lensége – szemben a mindennapos gazdasági vagy társa-dalmi problémákkal –, amely felett a megdöbbent amerikaiés brit megfigyelok néha sajnálkoznak, s tévesen a ciniz-mus növekedésének és az eszményekbol való kiábrándu-lásnak tulajdonítják”.15

Mindenesetre tény, hogy – többek között – a poli-tikai tevékenységnek adminisztratív, közigazgatási tevé-kenységként való felfogása az, amiben az ideológia ésaz ideológiai alapokon való politizálás közeli elhalását jö-vendölo próféciák gyökereznek, amelyek olyannyira nép-szeruek ma Európa keleti felében, s amelyek ellen mára múlt század ötvenes éveiben olyan szenvedélyesen kikeltFriedrich August von Hayek, mellesleg a század egyik leg-jobb liberális közgazdásza. O azt mondotta, hogy az elvek-kel szembeni gyanakvás, az állandó és elvtelen kompro-misszumkészség elobb-utóbb olyan társadalomhoz vezet-nek majd, amelyben „a rendet egyenes parancsok teremtikmeg”.16 (Eme próféciák népszeruségének másik oka vélhe-toen a politikai manipulációval szembeni tartós és konokgyanakvásban rejlik. Azt a kérdést azonban, hogy mennyi-re reprezentatív a pártpolitika, s hogy mennyiben képviseli

14 Berlin szerint politikai véleménykülönbségeink az élet céljairólvallott eltéro nézeteinkkel is összefüggnek. Olyan gondolat ez,amit az európai politikai gondolkodásban megint csak Arisztote-lész fogalmazott meg eloször és – úgy tunik – máig ható módon.

15 Isaiah Berlin: Politikai eszmék a huszadik században, in: Négy esz-szé a szabadságról, 161. o.

16 Friedrich A. Hayek: A valódi és a hamis individualizmus, in:Az angolszász liberalizmus klasszikusai, II. kötet, Atlantisz, Buda-pest, 1992, 112. o.

22


Bevezetés

az általa felvállalt vélt vagy valós érdekeket, nem kívánomfeszegetni. A képviseleti kormányzat egész problémaköreXIX. századi, s a korabeli választójogi reformokkal függössze. Tárgyalása túl messzire vezetne, s olyan kérdése-ket vetne fel, amelyek nem tartoznak szorosan a tárgyhoz.Másfelol viszont az is igaz, s ezt a tényt nem érdemes elhall-gatni, hogy a pártpolitikával szembeni kételyek gyakorlati-lag ugyanolyan idosek, mint a pártpolitika maga. Az az el-képzelés, írja Hannah Arendt, „mely szerint a belpolitikacsalásból és hazugságból, hitvány érdekekbol és még hit-ványabb ideológiákból szott szövet”, „legalább olyan ré-gi, mint a párt-demokrácia – tehát százévesnél valamivelrégebbi –, amely az újkor történetében elso ízben állítottamagáról, hogy a népet képviseli, holott éppen a nép nemhitte el ezt sohasem”. Ami pedig a külpolitikával kapcso-latos eloítéleteket illeti, mondja, melyek szerint ez „ide-odaingadozik az üres propaganda és a nyers eroszak között”,ezek „megszületése az imperialista expanzió ama bizonyoselso évtizedére teheto, amikor a nemzetállam nem a nem-zet megbízásából, hanem a nemzeti gazdasági érdekek mi-att kezdte meg az európai uralmat az egész Földre kiter-jeszteni”.17)

De visszatérve a próféciákhoz s azok hiteléhez: Arendtegyszersmind arra is felhívja a figyelmet, hogy mennyiremeghökkento dolog is egy ilyen fiatal jelenség ennyire ko-rai halálát jósolni. Ami nem jelenti azt, teszi hozzá rögtön,hogy ne zajlanának ma valóban a politikai szférában olyanfolyamatok, amelyek az ideológia elhalását látszanak alátá-masztani. A politikának a közigazgatási adminisztrációravaló redukciója azonban ot is ugyanazzal a félelemmel töl-

17 Hannah Arendt: Mi a politika? in: A sivatag és az oázisok, 29–30. o.

23


Bevezetés

tötte el, mint Hayeket, aki tanulmányának mottójául Toc-queville egyik gondolatát választotta, amelyik a demokra-tikus politika abszolút hatalommá való távlati átváltozásátjövendölte a közigazgatási centralizáció következménye-képpen. Az emberek ma azt remélik, írja maga Arendt is,hogy egy „világkormányzat” „az államot közigazgatási gé-pezetté változtatja, a politikai konfliktusokat bürokratikusúton intézi el, és a hadsereget rendori erokkel váltja fel. Per-sze ez a remény teljesen utópikus, hogyha politika alatt –mint általában – az uralkodók és alattvalók közti viszonytértjük. Ebbol a szemszögbol a politikum megszüntetése he-lyett a despotikus uralom szörnyuségesre növekedett for-májához jutnánk el, amelyben az uralkodók és az alattva-lók közötti szakadék oly gigantikus méreteket öltene, hogyteljességgel lehetetlen lenne a lázadás, az uralkodók alatt-valók általi bármiféle ellenorzésérol nem is beszélve. Emedespotikus jellegen az sem változtatna, hogyha e világkor-mányzásban nem fedezhetnénk fel személyeket, despotá-kat, hiszen a bürokratikus uralom, a büró anonimitása ré-vén gyakorolt uralom sem kevésbé despotikus attól, hogyazt »senki« sem gyakorolja ; ellenkezoleg, e hatalom mégszörnyuségesebb, hiszen ezzel a Senkivel senki sem beszél-het, elotte magát senki sem mutathatja meg”.18

Nyilván a kérdést ebben a formában is föl lehet vetni,mintegy azt kérdezve, hogy melyek a demokratikus politi-ka várható végkifejletének irányai : a pártpolitikával szembe-ni kollektív gyanú, mondhatnánk Hayekkel együtt, elobb-utóbb az elvszeru politika felszámolásához vezet, vagy leg-alábbis a választók politikai rezignációjához. Ebben a for-májában viszont a kérdés nem a van, hanem a kell kérdése:

18 Uo., 28–29. o.

24


Bevezetés

szükség van-e egyáltalán elvszeru politikára, és mi célból?Valóban a despotizmus-e a pártpolitika és az ideológiai ala-pokon muvelt politika egyetlen alternatívája? Az ideoló-gia elhalását jövendölo próféciák hitelének szempontjábólazonban, úgy gondolom, célszerubb lenne inkább a párt-politika és az ideológia keletkezésének körülményeit meg-vizsgálni. Ha azt találjuk, hogy megszuntek hatni azokaz okok, amelyek a pártdemokráciát életre hívták, várha-tó az ideológiai alapokon való politizálás közeli elhalása is.

Történelmi tény, hogy az ideológiai alapokon való po-litizálás gyakorlata az európai társadalmak demokratizá-lódásával párhuzamosan jelent meg – a kontinensen elo-ször a francia forradalom idején, a monarchisták és a ha-zafias párt, a hegypártiak és a girondisták pártharcaiban.Mindaddig, amíg a politika a kevesek kiváltsága volt, akikugyanahhoz a – kiváltságos – rendhez tartoztak, a mai ér-telemben vett ideológiai ellentétek nem játszottak különö-sebb szerepet a politikai folyamatok alakításában. Ezek ak-kor váltak fontosakká, amikor a plebejus rétegek is a po-litika aktív részeseivé és alakítóivá váltak – amikor tehátmegjelentek az eltéro társadalmi pozíciójú vagy – a marxis-ta fogalomhasználattal élve – az eltéro társadalmi „osztá-lyokhoz” tartozó emberek a politikában. A pártosodás te-hát a kontinentális politikában az emberi és politikai jogokegyetemessé tételével párhuzamosan alakult ki, ami perszea francia forradalom idején inkább csak deklarált kívána-lom volt, semmint politikai valóság, bár tény, hogy a Nem-zeti Konventet elvben általános választójog alapján történoszabad választásokkal hozták létre (melybol viszont a no-ket kizárták).

Az általános választójog késobbi instituálása az egyeseurópai országokban azonban, miként arra Norberto Bob-bio is felhívja a figyelmet a demokráciáról és diktatúrá-

25


Bevezetés

ról írott könyvében,19 teljességgel átalakította a képvisele-ti állam politikai gyakorlatát : korlátozott választójog mel-lett, uninominális szavazati rendszerben egyének választa-nak egyéneket, s a pártok a parlamenten belül formálód-nak. Általános szavazati jog alapján történo listás szavazás-nál a választók pártokra szavaznak, amelyek a parlamen-ten kívül jönnek létre. Az ilyen típusú képviseleti rendsze-rekben a fo politikai szereplok többé nem az egyének, ha-nem az osztályérdekeket vagy annál is általánosabb érde-keket megjeleníto és proklamáló pártok. A politikai dönté-sek nem a többségi véleményalkotás, hanem a pártok kö-zötti kompromisszum révén születnek.

Az ideológiai alapokon való politizálás létrejöttéhezazonban, történelmileg tekintve, a demokratizmus mellettegyébre is szükség volt. Jelesül arra, hogy az eltéro tár-sadalmi érdekek ne jelenhessenek meg magának a társa-dalomnak vagy az állam alkotmányos berendezkedésénekintézményes szerkezetében, azaz közvetlenül politikai kife-jezést nyerjenek. – Közismert, hogy a francia forradalom,folytatva és beteljesítve az abszolutizmus által elkezdettmunkát, gyakorlatilag felszámolta Franciaország lakossá-gának hagyományos rendi és regionális érdekeit képvise-lo intézményeket. Ezért vált mintegy történelmi és politi-kai szükségszeruséggé az, hogy a francia társadalomnaka mégiscsak létezo rendi és osztálytagozódása ideológiaiformát öltsön, dacára annak a ténynek, hogy a forradalomnem hivatalos ideológusa, Rousseau, kifejezetten elutasí-totta az egységes népszuverenitás és törvényhozás nevé-ben a pártpolitikát, s dacára annak a ténynek, hogy a poli-tikai deklarációk szerint Franciaország rendi és regionális

19 Lásd Norberto Bobbio: Democracy and Dictatorship, 115–116. o.

26


Bevezetés

tagozódása 1789. augusztus 4-én elvileg megszunt létez-ni. Mint ahogyan az is közismert, hogy például a radiká-lis jakobinusok, a hegypártiak zömmel alacsony származá-sú emberek voltak, s kezdetben, még Versailles-ban, magáta jakobinus klubot is Breton klubnak hívták. A girondis-ták a muvelt és liberális nagypolgárságot képviselték, éstöbbségük, legalábbis eleinte, Gironde megyébol szárma-zott. Stb.

Angliában, Franciaországgal ellentétben, a whig éstory ellentét egyáltalán nem volt rendi gyökeru, s a brit tár-sadalom rendi tagozódását kormányzati szinten a törvény-hozás felso- és alsóháza testesítette meg. Ugyanígy, az ame-rikai alkotmányozók is azt tartották, hogy az amerikai tár-sadalomban létezo reális érdekkülönbségeket elsosorbana hatalmi ágak, továbbá a szenátus és a képviseloház el-választása révén kell alkotmányosan az államszervezésbenmegjeleníteni. A hatalom megosztására vonatkozó javasla-tukat Montesquieu-tol kölcsönözték, aki viszont a maga so-rán a brit „alkotmányos” rendszer elemzése és finom átér-telmezése révén jutott erre a felismerésre. Ezért gondolhat-ja Berlin még a XX. század második felében is azt, hogyaz angolszász világban, eltéroen a kontinentális Európá-tól, a pártpolitika inkább „szemléleti különbségekbol”20 fa-kad. Egyébként maga Arendt is azt tartotta, hogy nagyobbkülönbség van az angolszász típusú kétpárti s a kontinen-tális többpárti politika között, mint az egypártrendszer ésa többpártrendszer között. Ez utóbbiakra ugyanis egyarántjellemzo a társadalmi érdekek politikai érvényesítésére valótörekvés, azaz végso soron a politikának a dolgok igazga-tására való redukciója.

20 Isaiah Berlin: Politikai eszmék a XX. században, 161. o.

27


Bevezetés

Kérdés azonban, hogy így van-e ez ma is, illetve ta-pasztalhatók-e a pártpolitika elhalását mutató jelek az an-golszász világban vagy Európában. – Tény, hogy a riválispolitikai ideológiák a kontinentális politikában eredetilegsem pusztán szemléleti különbségekbol, hanem nagyon isreális, a társadalmi hovatartozásból adódó érdekellentétek-bol fakadtak, vagyis valamilyen értelemben mind identi-táspolitikák voltak. Ha a kérdés az, hogy elhal-e hamarosanaz ideológia, akkor ez egyenlo azzal a kérdéssel, hogy meg-szunoben van-e az európai társadalmak rendi vagy osz-tálytagozódása. S a válasz erre az, hogy bizonyos mérté-kig kétségkívül igen. A mai nyugat-európai társadalmakatminden bizonnyal célszerutlen lenne ezekben a kategóri-ákban felfogni. Ennek nyomán a rendi vagy osztályérdeke-ket tükrözo ideológiák veszítettek is vonzerejükbol. Mintahogyan az is kétségtelen, hogy bizonyos ideológiák kö-rül mára már társadalmi konszenzus alakult ki, ami ab-ból látszik leginkább, hogy társadalmi vagy politikai szin-ten intézményesültek. Fölösleges tehát ezeket különöseb-ben nagy buzgalommal képviselni. Elmondhatjuk például,hogy a mai nyugati (vagy helyesebben északi) államokzömmel liberális államok, azaz olyan államok, amelyek po-litikai intézményrendszerük kialakításában, jogszokásaik-ban s egyáltalán alkotmányos berendezkedéseikben liberá-lis megfontolásokat követnek (vagyis muködtetik a hata-lommegosztás elvét, garantálják az egyéni szabadságjogo-kat, elválasztják a civil és az állami szférát stb.). Ugyanak-kor egyszersmind jóléti államok is (welfare states), amelyekretributív mechanizmusokat építettek ki a társadalmi javakújraelosztására, ami viszont a maga során azt tükrözi, hogy– különösen a második világháborút követoen – kialakultegyfajta társadalmi konszenzus a szociális minimumot il-letoen. (Ugyanakkor viszont valószínuleg elképzelhetet-

28


Bevezetés

len olyan demokratikus politika, amelyben a szegények ésa gazdagok ellentéte ne játszana valamilyen szerepet. Eza feltevés már az amerikai alkotmányozókat, vagyis az elsoújkori demokratikus alkotmány készítoit is aggodalommaltöltötte el, mert felismerték, hogy ez mindig az érdek poli-tikai érvényesítését fogja követelni a véleménnyel szemben.De azt is tudták, hogy ez az ellentét kiküszöbölhetetlen, lé-vén a szegénység örök. A szegénység megszüntethetetlen,gondolták, hiszen az elosztásra váró anyagi javak mennyi-sége véges, az emberek képességei viszont, amelybol a tu-lajdonjog is származik, különbözoek.) Mindezek az állam-szervezésben bekövetkezo fejlemények a kontinensen szo-cialisták, szociáldemokraták és liberálisok kiegyezéséhezvezettek, azaz végso soron bal- és jobboldal közeledését saz ideológiai differenciák jelentoségének csökkenését ered-ményezték. (Ez a folyamat idoközben az angolszász világ-ban is végbement, gondoljunk csak a Blair-féle New La-bour kormányra Angliában, Bill Clinton két elnöki mandá-tumára vagy az ausztrál munkáspárti kormányra a 90-esévek elején.) Az új szociáldemokráciát (vagy a másik ol-dalon a neoliberalizmust) valóban nem könnyu ideológi-ailag besorolni, hiszen hangsúlyosan (és deklaráltan) prag-matista és instrumentalista szemléletu, s elsosorban a sza-badpiaci kapitalizmus és az állami szabályozás közötti ki-egyezésre törekszik. A kapitalizmust elfogadja mint a jó-lét megteremtésének optimális eszközét, ám célja a kapi-talista termelés révén eloálló társadalmi/gazdasági javakújraelosztása az arra rászorulók között. Ugyanakkor, hatá-rozottan megtagadva a szocialista örökséget, az új szociál-demokrácia alapvetoen bizalmatlan az állami tulajdonnalszemben, s az újraosztó mechanizmusok muködtetésébeninkább baloldali, az Etzioni-féle kommunitárius megfonto-lásokra épít, azaz a moralitásnak a hagyományos közösség-

29


Bevezetés

ben, családban, nevelésben stb. játszott szerepét terjeszti kia társadalom egészére; ha az egyén nehéz idokben elbu-kik, szélesebb társadalmi közösségének dolga újra talpraállítani, anélkül hogy ezzel kitermelné az egyénnek az álla-mi retributív mechanizmusoktól való függoségét. A társa-dalomnak az új „etikai szocializmus”21 szerint abban kellsegítenie az egyénnek, hogy megtalálja azokat az életcélo-kat, amelyek újra „hasznos” tagjává tehetik a közösségnek,s ehhez kell a megfelelo eszközöket a rendelkezésére bo-csátania.22

Ebbol a rövid és meglehetosen szegmentált történel-mi összefoglalóból is látható, hogy az európai (és egyszer-smind az angolszász) országok ideológiai háztartásábanfontos változások következtek be: egyes ideológiák eltun-tek a történelmi süllyesztoben (mint például a régi, ren-di kötodésu, antidemokratikus konzervativizmus, amit mamár csak az olyan álnaiv, romantikus konzervatívok pár-tolnak, mint a magyar származású John Kekes), mások mó-dosították az üzenetüket stb. Ugyanakkor azonban az ideo-lógia egyelore nem szunt meg a politikai gondolat formá-jának, a pártok útján való érdekérvényesítés pedig a po-litikai cselekvés fo formájának lenni. Ennek két oka van.Egyrészt, mert a rendi és osztálytagozódás lebomlásávala demokratikus társadalmak nem lettek egységesebbek, sota csoportidentitások szintjén a hagyomány erejének gyen-gülésével párhuzamosan egyre inkább plurális szerkeze-tuekké váltak. Új és új identitások jelennek meg, melyek

21 Roger King and Gavin Kendall : The State, Democracy and Globa-lization, Palgrave (Macmillan), New York, 2004, 128. o.

22 Az új szociáldemokráciával kapcsolatban lásd még Anthony Gid-dens programadó munkáját : The Third Way: The Renewal of So-cial Democracy, Polity, Cambridge, 2002.

30


Bevezetés

azonban a megfelelo képviseleti intézmények hiányábannyilvános politikai megerosítésre tartanak számot. Másfe-lol, mert az ideológiák a partikuláris érdekek mellett való-ban kifejeznek „szemléleti különbségeket” is, s ezért csakakkor várható az elhalásuk, ha a politikai nézetkülönbsé-gek egyszer s mindenkorra megszunnek létezni, azaz a po-litika tényleg a dolgok igazgatásává, vagyis szimpla techni-kai feladvánnyá válik majd, olyan feladvánnyá, ami meg-oldható szakemberek és szaktudás segítségével. A pártokpuszta létezése a bizonyíték arra, hogy ez egyelore nem kö-vetkezett be. Bobbio egyébként azon az állásponton van,hogy a hagyományos ideológiák talán eltunnek, de ennekellenére mégsem várható a politikai bal és jobb kategóriái-nak térvesztése s a szemléleti különbségek hanyatlása a kö-zeljövoben.

Az új csoportidentitásokkal (és a globalizációs folya-mat felgyorsulásával) párhuzamosan megjeleno ideológiá-kat és „társadalmi mozgalmakat” rendszerint két nagy cso-portra osztják. Az elsobe tartoznak azok, amelyek bizonyosglobális folyamatokra való ellenhatásként jelentek meg, éshordoznak valamilyen, a globalizációs folyamat gazdasá-gi, környezeti, kulturális vagy politikai hatásait elutasítóvagy azokat mérsékelni kívánó üzenetet. Ezeknek a moz-galmaknak a célja immár többé nem (vagy nem csupán)az államháztartás belso ügyeire való ráhatás, például mél-tányosabb létfeltételek megteremtése a szegényebb réte-gek számára a nemzetállam rendelkezésére álló, bevett esz-közök révén, hanem a nemzetállami kereteken túlmutatófolyamatok alakítása vagy legalábbis akadályozása. Ebbea csoportba sorolható bizonyos mértékig a zöldek mozgal-ma, de ide tartoznak egyes, az anarchizmus örökségét ma-gukénak valló baloldali mozgalmak, maguk az anarchis-ták, a vallási fundamentalisták stb. Ezeket a csoportokat je-

31


Bevezetés

lenleg csupán az antiglobalizációs üzenet egyesíti egyazonzászló alatt, egyéb, igen fontos dolgokban azonban eltérneka véleményeik.

A másik csoportba tartoznak az ún. identitáspolitikák.Ezeknek a mozgalmaknak az a céljuk, hogy az adott társa-dalomban létezo csoportok partikuláris identitásának nyil-vánosságot kérjenek, illetve adott esetben ennek valami-lyen jogi, esetleg politikai megerosítést szerezzenek, elso-sorban természetesen a törvény- és jogalkotás révén. Ilyenmozgalmaknak tekinthetok a feministák vagy a homosze-xuálisok mozgalmai, de ide sorolhatók a nemzeti kisebbsé-gek saját partikuláris nemzeti identitásuk politikai elismer-tetésére irányuló törekvései is. Ezek a mozgalmak egyaránterosek ma Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban,többségük azonban, mint például a feminizmus, a köztu-datban mégis amerikai mozgalomként csapódott le, tegyükhozzá: teljes joggal. Az, hogy miért éppen az Egyesült Ál-lamokban annyira erosek ezek az identitáspolitikák, különkérdés, amire késobb még visszatérek.

Ezeknek a mozgalmaknak a terjedése és sikere, a kon-tinensen és az angolszász világban egyaránt, két fontos kö-vetkeztetést enged meg. Eloször is azt, hogy a partikuláriscsoportidentitást tükrözo politika nemhogy elhalóban len-ne, inkább terjed. Másfelol pedig azt, hogy a XIX. századnagy politikai egyenlosíto eszménye s ezzel együtt a semle-ges állam eszméje illúziónak bizonyult, amennyiben ezek-nek a mozgalmak a célkituzései pontosan az ebbe az esz-ménybe vetett hitnek a megingását mutatják.

Következményeit tekintve az egyenlosíto eszmény el-utasítása ugyanakkor együtt jár bizonyos államszervezé-si, alkotmányjogi, mi több, emberi jogi következményekkelis. Minden valószínuség szerint újra kell majd gondolnunkmindazt, amit a XIX. századi angolszász liberális politikai

32


Bevezetés

teória az állampolgári egyenloségrol, az állam és a politi-kai közösség semlegességérol, ennek alkotmányos feltéte-leirol, a magánszféra és a nyilvánosság határairól s ennekjogi biztosítékairól, a toleranciáról, emberi és állampolgárijogokról tanított. Minthogy ezekrol a kérdésekrol a késob-biekben részletesen is szándékozom beszélni, itt megelég-szem a jelzésszeru felsorolásukkal.

Az említett identitáspolitikák közül szempontunkbóltermészetesen a nemzeti/etnikai kisebbségeknek a parti-kuláris nemzeti vagy kulturális identitásuk politikai elis-mertetésére irányuló törekvései a legfontosabbak, vagyisaz, amit úgy hívunk, hogy etnopolitika.23

Amit ezen a ponton le szeretnék szögezni, már csakazért is, hogy jelezzem, a bevezeto egész gondolatmenetekiegészítésre szorul : lényeges különbség van, vagy pon-tosabban lényeges különbség lehet az etnopolitika mintidentitáspolitika és az Arisztotelészre visszavezetheto re-publikánus gondolati hagyomány politikai következmé-nyei s a belolük fakadó politikai követelmények között.Nem minden kommunitárius szerzo tesz ugyanis egyen-loségjelet nemzeti és politikai közösség közé. Mint aho-gyan maga az amerikai polgárok politikai közössége semnemzeti vagy etnikai alapú közösség, állítja például Mi-chael Walzer. A kommunitarizmus az Arisztotelészt követoalakváltozatában a klasszikus republikánus gondolat örö-köse, vagyis az antik–reneszánsz típusú patrióta erény vé-delmezoje. Az emberi szabadság ontológiai terepe a poli-tikai közösség, a szabadság a politikailag aktív polgár élet-

23 Az etnopolitikáról lásd Salat Levente hasonló címu, részletes ésigen dokumentált könyvét: Salat Levente: Etnopolitika, Mentor,Marosvásárhely, 2001.

33


Bevezetés

formája (és nem egyszeruen a választás passzív szabadsá-ga), aminek viszont feltétele, hogy a közösség – tagjai ré-vén – maga intézhesse a maga ügyeit. Az egyén – politi-kai – szabadságának feltétele tehát a közösség autonómiája,de a republikánus tradíció nem tett és ma sem tesz mindigegyenloségjelet a politikai és a nemzeti vagy etnikai közös-ség közé. Éppen ezért Maurizio Viroli a republikanizmus-ról írott, nem különösebben terjedelmes, de annál figyelem-reméltóbb könyvében azt állítja, hogy az olyan kontinentá-lis szerzok, mint Jürgen Habermas, jogtalanul sajátítják kiaz Arisztotelészig visszanyúló republikánus hagyománytaz elismerés politikájának történeti igazolására. A republi-kánus tradíció szemszögébol, írja, polgárnak lenni koránt-sem egyenlo azzal, hogy valamely autonóm, önrendelke-zéssel bíró, saját kulturális hagyománnyal rendelkezo kö-zösséghez tartozunk. „A republikánus gondolkodó a pol-gári és politikai jogokat mindig a res publicához vagy a ci-vitashoz, azaz a politikai közösséghez való tartozásból ere-dezteti, mely közösség elsodleges célja, hogy lehetové te-gye a szabad egyének együttélését az igazságosság és a tör-vény uralma alatt. A republikánus tradíció számára a leg-fontosabb közös jó az igazságosság, mivel csupán egy igaz-ságos köztársaság teszi lehetové, hogy szabadon, azaz nemásoknak alávetve éljünk.”24 Politikai és nemzeti közösségazonosítása az európai köztudatban is csak fokozatosan ésvégso soron igen késon következett be, a modern naciona-lizmus hatására, amelynek kialakulása történelmileg és po-

24 Maurizio Viroli : Republicanism, Liberalism, and Communitaria-nism, in: Uo. : Republicanism, Hill and Wang, New York, 2002,65. o.

34


Bevezetés

litikailag a francia forradalomhoz, illetve a demokratikuseurópai államrend létrejöttéhez kötheto.

Ezzel kapcsolatban viszont elmondhatjuk, hogy pa-radox módon a nacionalizmus térnyerése és a modernnemzeti éthosz formálódása egy olyan mozgalommal vettekezdetét, amely demokratizmusával az antik republikánuseszmény rehabilitálására tett kísérletet, s emberi jogi dek-larációjában az embernek mint embernek a felszabadításátígérte. Joseph de Maistre, mint tudjuk, még azért bíráltaa francia forradalmárokat, mert az emberrol elvontan, nempedig franciákról (olaszokról, oroszokról, perzsákról stb.)beszéltek. Ennek az önmaga ellentétébe forduló, az egye-temes eszméket s az ember felszabadítását hirdeto mozga-lomból nemzeti nevelést szorgalmazó, asszimilációs és ex-panzív hatalmi politikába torkolló folyamatnak az elemzé-sét kísérlem meg a továbbiakban, a könyv elso fejezetében,kiegészítendo jelen bevezetés gondolatmenetét.

35


AZ EURÓPAINACIONALIZMUS

I.1. A nemzet modern eszményének kialakulásaa francia forradalom idején

Ma már nem számít eredetinek vagy elszigeteltnek azolyan álláspont, hogy a modern nacionalizmus történelmiszempontból a francia forradalom politikai tapasztalataibólés intézkedéseibol született meg.1 Bármennyire is iskolás-nak számít azonban a tézis, a belole levonható következte-tések nagyon termékenyek, ugyanakkor viszont nagyon issokrétuek lehetnek. Bibó István például, amikor Az európaiegyensúlyról és békérol szóló nagyobb lélegzetu tanulmányá-

1 Az európai nacionalizmus kialakulása, gazdasági és társadalmihatásmechanizmusai, történelmi szakaszai, jellege és koronkéntifunkciója ma már több évtizedes kutatás tárgyát képezik. A na-cionalizmuskutatás eredményeirol kiváló összegzo munkák szü-lettek, gondolok itt elsosorban Anthony D. Smith könyveire. Ezekmellett számos szöveggyujtemény nyújt szisztematikus beveze-tést a nacionalizmuskutatás eredményeibe. Magyar nyelvterüle-ten ilyeneknek számítanak az 1995-ben, Pécsett megjelentetettA nacionalizmus címu kötet (Tanulmány Kiadó), illetve a 2004-benKántor Zoltán szerkesztésében megjelentetett Nacionalizmuselmé-letek címu terjedelmesebb szövegválogatás (Rejtjel Kiadó, Buda-pest). Jelen fejezetben nem áll szándékomban az amúgy meglehe-tosen szerteágazó nacionalizmuskutatás eredményeinek sziszte-matikus számbavétele. A nacionalizmussal való számvetés szá-momra alapvetoen funkcionális jelentoségu, s célja elsosorbanaz, hogy hozzásegítsen a kelet-európai kisebbségi kérdés, illetveaz ebbol fakadó politikai feszültségek megértéséhez.


I. Az európai nacionalizmus

ban megfogalmazza ezt a feltevést, akkor a maga minden-kori szemléleti és metodológiai beállítódásának megfelelo-en elsosorban ennek a folyamatnak az érzelmi, pszicholó-giai vetületére koncentrál. „A francia forradalom . . . döntokövetkezménye – írja – a közösségi érzelmek intenzívebbéválása és demokratizálódása, a modern nacionalizmus meg-születése. Itt az értelme annak az egyébként felületes állí-tásnak, hogy az európai nacionalizmus a francia forrada-lommal született meg. Sem a náció mint tény, sem a hozzáfuzodo érzelem nem 1789-ben született meg, hanem ennélszázadokkal, sot csaknem egy évezreddel régebbi idoben.Csak éppen ennek a közösségi formának 1789-ig az arisz-tokrácia volt a tudatos hordozója, mely az ehhez kapcso-lódó érzelmeket és felelosséget a többszázados birtoklás ésgyakorlás nyugalmával és biztonságával viselte. A közép-kor végétol kezdve szüntelenül tart az értelmiségi osztály-nak s a polgári osztálynak, a harmadik rendnek a nemzetikeretbe való behatolása. A francia forradalomban azonbanez a behatolás az egyik napról a másikra való diadalmasbirtokbavétel formáját vette fel, s ebbol született meg a mo-dern nemzeti érzés”.2 Bibó tehát úgy látja, hogy a francianemzet léte (a szónak nem a szuk, rendi, hanem birodal-mi értelmében) megelozi a francia forradalmat, s ugyan-így a birodalmi nemzettudat is régebbi keletu a forrada-lomnál. A modern nacionalizmus a birodalmi nemzettu-dat demokratizálódásával párhuzamosan jelent meg, s ezegyszersmind a nemzeti érzés intenzitását vagy minoségétis megváltoztatta. Mindez viszont azt is mutatja, tehetnokhozzá, hogy a modern nemzeti érzés forradalmi eredetu és

2 Bibó István: Az európai egyensúlyról és békérol, in: Válogatott ta-nulmányok, I. kötet, Magveto, Budapest, 1986, 309–310. o.

38


I.1. A nemzet modern eszményének kialakulása

demokratikus érzelem – mely következtetéseket egyébkéntBibó rendre-szerre le is vonja.

A magam részérol – anélkül, hogy a politikai pszi-chológiának vagy a nemzeti érzésnek a politikai jelentosé-gét alábecsülném – igyekszem ennek a folyamatnak inkábbaz eszmei vagy politikai összetevoire összpontosítani. Arrateszek tehát kísérletet, hogy azonosítsam azokat az eszmeivagy politikai természetu okokat, amelyek hatottak ebbena történelmi folyamatban. Alaptézisem a következo : a fran-cia forradalom megteremtette a modern nemzetet, mégpe-dig nem mint társadalmi, hanem elsosorban mint politikaientitást, lévén a forradalmárok fölfogása szerint a nem-zet a szuverenitás kizárólagos és közvetlen letéteménye-se. Ugyanakkor viszont a tudatos, központilag irányítottnyelvi egynemusíto politika szándékolatlan következmé-nyeként ezt az entitást akaratlanul is kulturális tartalommaltöltötte fel, vagy legalábbis megteremtette a lehetoségét an-nak, hogy a nemzet fogalma kulturális értelmezést nyerjen,mégpedig azáltal, hogy foként politikai megfontolásokbólmegpróbálta felszámolni Franciaország létezo nyelvi sok-féleségét,3 s felébreszteni Franciaország lakosainak köré-ben a francia nemzethez mint politikai és nyelvi közösség-hez való tartozás érzését.

Mielott továbblépnék, szeretnék a fenti tézissel szem-ben felhozható kifogásoknál röviden elidozni. Az elso kér-dés, amit értelmesen fel lehet vetni vele szemben, hogy mi-ként születhetett meg a nacionalizmus s a nemzethez valótartozás felfokozott érzése egy olyan mozgalommal, amelydeklarációiban tudatosan internacionalista volt, s az em-

3 A francia forradalom idején az összlakosság több mint fele nemvolt képes a standard francia nyelven kommunikálni.

39



bernek mint embernek a jogait és szabadságát hirdette.A másik ellenvetés annak a tipológiának a hívei felol érhe-ti a hipotézist, amelyik ismerni vél polgári és kulturális na-cionalizmust.4 Az elso a Rajnától nyugatra lenne jellemzo,a másik a Rajnától keletre. Az elso a nemzethez való tarto-zást az állampolgárság fogalmában ragadná meg, a másik –német mintára – a nemzethez való tartozást egy adott nyel-vi közösséghez és kultúrához való tartozásban határoznámeg. Ez utóbbira példaként a délkelet-európai népek nem-zeteszményét szokták idézni, az elsore példa gyanánt vi-szont rendszerint a francia nemzetfelfogást hozzák fel.

Bármennyire is igyekeznék azonban, válaszom ezek-re a tömör vagy rövid ellenvetésekre nem lehet hasonlóantömör és rövid. Bizonyos értelemben ennek a fejezetneképpen az a célja, hogy optimális terjedelmi keretek köztmegválaszolja ezeket az ellenvetéseket, melyek egyébként,véleményem szerint, alapvetoen összefüggnek egymással,ugyanígy tehát a rájuk adható válaszok is. Ha tehát a kifej-tés ezen pontján mégis megpróbálkozom egy-egy rövidebbválasszal, akkor ezt inkább heurisztikus célzattal teszem.

Az elso ellenvetéssel egyébként Bibó is szembesíti ma-gát, s a hipotetikus kérdésre adott válaszában a felszaba-dulás élményének erkölcsi és érzelmi jelentoségére figyel-meztet. „A forradalmi demokrácia és egyáltalán mindendemokrácia, bármennyire az ember szabadságát hirdeti ismeg, ezt a szabadságot mindig egy adott közösségben va-lósítja meg, s ez az élmény a szóban levo közösség irán-ti érzelmeknek nem a lanyhulását, hanem a fokozódását,

4 A tipológia kimunkálása elsosorban a kiváló német történésznek,Friedrich Meineckének köszönheto, aki szembeállította a kulturá-lis nemzet (Kulturnation) és a politikai nemzet (Staatsnation) fo-galmát.

40



erosödését jelenti”.5 Ha viszont ugyanennek a politikai ve-tületére figyelünk, Michael Keating tömör összegzése in-kább irányadó lehet. „A polgári jogok és szabadságok kere-te a nemzetállam, mert noha ezeket egyetemes módon nyi-latkoztatják ki, gyakorlati megvalósulásuk a törvényekbevaló foglalásuktól s az állami megerosítéstol függ. Követ-kezésképpen csupán az állampolgárság s a nemzeti közös-séghez való tartozás révén képesek az emberek ezeket a jo-gaikat gyakorolni. [. . . ] Az Emberi és Polgári Jogok 1789-es,ünnepelt Nyilatkozata az emberi jogok gyakorlását tételesenis az állampolgársághoz s a népszuverenitáshoz kötötte.”6

Keating láthatóan azt a történelmi kapcsolatot rendszerezi,ami az emberi, természetes jogok eszméje, az állampolgár-ság és az államiság ténye, valamint a népszuverenitás igé-nye között áll fenn. Ez egyszersmind az említett nyilatkozatintenciójában rejlo kettosségnek a természetére, egyetemesés partikuláris, emberi és polgári ellentétére is fényt derít, to-vábbá mutatja azt, hogy a természetes emberi jogok esz-méje és a népszuverenitás követelménye között történelmi,deklarált s vélhetoleg ennél is szorosabb, eszmei/politikaitermészetu kapcsolat van.

A másik felmerülo ellenvetésre már nehezebb vála-szolni. A kultúrnemzet vs. államnemzet tipológiája a vázoltformájában valóban csekély magyarázó erovel rendelkezik,ugyanakkor a nemzettudat XIX. századi alakulásának meg-értésében mégis termékenynek bizonyulhat. Ezért cáfolatahelyett inkább értelmezésére vagy átértelmezésére tennékkísérletet.

5 Bibó István: Az európai egyensúlyról és békérol, 310. o.

6 Michael Keating: Nations against the State, Palgrave, New York,2001, 31. o.

41



Alain Dieckhoff, aki sokat tett ennek a dichotómiánaka meghaladásáért, a tárgynak szentelt, Egy megrögzöttségtúlhaladása címu tanulmányában eloször is arra hívja fela figyelmet, hogy a dichotómia az 1870-es években, na-gyon sajátos történelmi körülmények között született meg,az Elzász-Lotaringia kérdés kapcsán. „A német történé-szek (Mommsen, Strauss) azzal érveltek Elzásznak a Biro-dalomhoz csatolása mellett, hogy a népesség nyelve és szo-kásai a német kultúrához tartoznak. Francia ellenlábasaik(Renan, Fustel de Coulanges) elutasították ezt az álláspon-tot, mondván, hogy az elzásziaknak joguk van franciáknakmaradni, ha ezt a politikai döntést hozzák.”7 Másfelol vi-szont Dieckhoff – lépésrol lépésre haladva – azt is kimu-tatja, hogy a francia nemzeteszmény sem pusztán a franciaállampolgárok közösségét fedi, s hogy történelmileg tekint-ve a francia nemzet tudatos, államilag irányított kulturálisés nyelvi egynemusíto folyamat eredményeképpen jött lét-re, melynek kezdetei a francia forradalom idejére tehetok.A továbbiakban a magam részérol ennek a folyamatnakcsupán a kezdeteivel szeretnék foglalkozni, illetve a folya-matot alakító eszmei és politikai természetu hatásmecha-nizmusokkal.

A nyelvi egynemusíto törekvésre a forradalom idejéboljellemzo példa Gergely apátnak (avagy Henri Baptiste Gré-goire-nak) az 1792-ben elvégzett kutatása, amely a követke-zo, hadüzenetnek is beillo címet viselte : Jelentés a tájnyelvek[les patois] kiirtásának és a francia nyelv általános elterjesztésé-

7 Alain Dieckhoff : Egy megrögzöttség túlhaladása: a kulturális éspolitikai nacionalizmus fogalmainak újraértelmezése, in: Regio,Budapest, 2002/4, 7. o.

42



nek szükségességérol.8 Rögtön hozzá kell tenni viszont, hogyamit jelentésében Gergely apát sürgetett, egyáltalán nemvolt egyéni szeszély vagy bolondéria részérol : tökéletesenbeleillett a forradalom eszmei talapzatába.

Mert azt tudni kell, hogy a francia forradalom voltaz elso olyan újkori politikai mozgalom, amelyet elvonteszmék nevében indítottak, s ez máig ható módon átalakí-totta a politika muvelésének gyakorlatát. S itt nem csupánarról van szó – bár persze arról is szó van –, hogy a for-radalom a szabadság, egyenloség és testvériség jelszavait hir-dette. Legalább ennyire fontos, hogy ezen eszmék mögöttegy egész – részletesen kimunkált, összefüggo, koherens,bár meglehetosen absztrakt – politikai filozófia állt, Rous-seau filozófiája. Az a tény, hogy a forradalmárok, különö-sen a jakobinusok (de nemcsak ok) politikai döntéseikbenfilozófiai alapvetésekre hagyatkoztak, megváltoztatta a po-litika arculatát, amit a XIX. századi konzervatívok rende-sen nehezményeztek is. Báró Eötvös József írja a franciaforradalomnak szentelt feljegyzéseiben,9 hogy az Alkotmá-nyozó Nemzetgyulés az emberi jogok nyilatkozatával el-hagyta „a gyakorlati élet mezejét”, s „tisztán a teória te-rére ment át”. A francia forradalmat megelozo idokben,mondja, a politika az „orvosi tudományra volt hasonlatos”,vagyis inkább „mesterség” volt, mint „tudomány”: „a léte-zo bajok elhárításával, a nép s a közállomány feltartásával

8 Abbé Grégoire: Rapport sur la nécésité et les moyens d’anéantirles patois et d’universaliser l’usage de la langue française, in: Unepolitique de la langue. La Révolution française et les patois : L’enquête deGrégoire, Paris, 1975. A patois egyaránt jelenthette a francia nyelvhelyi dialektusát, illetve önálló – német, olasz stb. – nyelvet.

9 Ezek a feljegyzések képezik aztán a majdani nagy államtudomá-nyi munka, az Uralkodó eszmék alapját.

43



vagy nevelésével foglalkozott”. Ezzel ellentétben az Alkot-mányozó Nemzetgyulés „muködéseinek irányt nem a léte-zo állapot, nem a valóság, melyet maga körül látott, hanemteóriái adták”, aminek az elsodleges oka az volt, teszi hoz-zá Eötvös, hogy a padsorokban szép számban ültek tudósfok, foként az egzakt tudományok jeles muveloi, akik – leg-alábbis az Alkotmányozó Nemzetgyulés tevékenységében– meghatározó személyiségeknek bizonyultak.10 Noha Eöt-vösnek a politika szerkezetváltására vonatkozó diagnózisakétségkívül helyes (még akkor is, ha a forradalmat meg-elozo politikai tevékenységrol érezhetoen idealizáló leírástad), az okokat illetoen a magyarázata meglehetosen leegy-szerusítonek tunik, azaz kétséges, hogy a politikai gyakor-latnak teoretikus alapokra való helyezése kizárólag a tu-dós fok jelenlétének lett volna köszönheto.11 Ettol függet-lenül persze a Nemzetgyulés tagjai között valóban akadtaktudományos kiválóságok, s némelyiküknek, mint példáulCondorcet-nek, feltett szándéka volt a demokratikus poli-tika tudományossá tétele. Ezzel szemben viszont az is tény,hogy például Montesquieu tanainak foként a Nemzetgyu-lésben ülo ügyvédek soraiból kerültek ki a hívei, az olyanok,mint Jean Joseph Mounier, akinek 1789 októberéig komolybefolyása volt az eseményekre, s aki az angol típusú alkot-mányos királyság francia változatának létrehozását reméltea forradalomtól. (Mint ahogyan az 1791-es alkotmány va-

10 Eötvös József : A francia forradalom története, Szépirodalmi, Bu-dapest, 1990, 100–101. o. Eötvös másfelol a Törvényhozó Nemzet-gyulést éppen azért kritizálta, mert azt alacsony származású, po-litikában járatlan, jelentéktelen és karriervágyó emberek alkották.

11 Ennek a jelenségnek jóval alaposabb és hitelesebb elemzését talál-juk Tocqueville-nak a régi rendrol és forradalomról írott nagysze-ru könyvében.

44



lóban alkotmányos királyságként határozta meg Francia-országot – ekkor azonban Mounier már régen emigrált.)Ugyanakkor viszont Rousseau-nak egyaránt voltak köve-toi a radikális jakobinusok között, mint Robespierre vagySaint-Just, a cordelieristák között, például Marat, s a klérussoraiban, például Sieyès.

Mindezek közül Rousseau dönto hatását a francia for-radalomra és annak eszméire a régebbi történetírás egyér-telmunek vette. Olyannyira, hogy például a Révai NagyLexikona Rousseau szócikkének szerzoje egyenesen köte-lességének tartja megjegyezni, hogy „a forradalom elmé-letéhez” Rousseau „vallási és politikai nézetei adták megaz alapot”. A korabeli magánkönyvtárak katalógusainaklevéltári vizsgálata azonban azt mutatja, hogy Rousseau-nak A társadalmi szerzodésrol írott programadó politikaimunkája csak elvétve fordult elo a könyvtárakban, vagyishogy Rousseau abban a korban nem volt olvasott politikaiszerzo. Ez nem jelenti azt, hogy ne lett volna népszeru, deelsosorban nem mint politikai filozófus, hanem mint mora-lista volt ismert, s ez a tény, állítja Simon Schama a forra-dalomról szóló „krónikájában”, elsosorban a korabeli fran-cia irodalmi közízléssel magyarázható. Rousseau korábana francia moralista irodalom már több évszázados múlt-ra tekintett vissza, s Rousseau annyiban volt közkedvelt,amennyiben moralistaként ezt a hagyományt folytatta.

Nem mellékes viszont az a tény, hogy a moralistaRousseau is hatott a forradalmárokra. Hiszen voltak közöt-tük olyanok, és ezek éppen Rousseau leghuségesebb tanít-ványai közül kerültek ki, mint például Robespierre, akikhajlottak arra, hogy a forradalomban az erény harcát lás-sák a bun ellen. „A francia forradalmi rendszerben – mon-dotta Robespierre II. év pluviôse 17-én (vagyis 1794. febru-ár 5-én) – mindaz, ami erkölcstelen, politikailag hibás, és

45



ami erkölcsromboló, az ellenforradalmi.”12 „Ha a népi kor-mányzat erejét békében az erény teszi, akkor a forradalomidején a népi kormányzat erejét egyszerre alkotja az erényés terror : az erény, amely nélkül a terror végzetes; a terror,amely nélkül az erény tehetetlen.”13 A forradalom nem mástehát, mint az erény háborúja a bun ellen. A hírhedt prairial22-i (1794. június 10-i) törvény után már „erkölcsi” bizonyí-tékokra való tekintettel is el lehetett ítélni embereket, s a rákövetkezo hét hét alatt több embert végeztek ki, mint az aztmegelozo tizenhárom hónapban összesen.

A forradalomnak erény és bun harcaként való fölfogá-sa rávilágít nem csupán magának a francia forradalomnaks különösen a forradalom késoi szakaszának bizonyos jel-lemvonásaira, hanem egyszersmind annak a leleplezés utá-ni hajszának a végso indokaira is, amit azóta is minden for-radalmi diktatúrában, így például a proletárdiktatúrábanis tapasztalhattunk, s amelyeknek egyébként ilyen tekin-tetben egytol egyig a francia forradalom volt a követendopéldája. Minden forradalommal mint politikai rendszervál-tozással szemben ésszeruen felvetheto az a kérdés, hogymikor zárul le végérvényesen a forradalmi átmenet idosza-ka. A válasz pedig kizárólag attól függ, hogy mit tekintünka forradalom céljának. Ha azt tartjuk, mint Condorcet, hogya forradalom célja a szabadság, akkor a forradalom lezártnaktekintheto, mihelyst sikerült a szabadság állapotát intéz-ményesíteni : ha létrehívtuk és muködtetjük azokat az in-tézményeket, amelyek a szabadság kanonikus értelmezéséttestesítik meg. Arról persze lehet vitatkozni, hogy az újon-

12 Maximilien Robespierre: A politikai erkölcs elveirol, in: Uo. : El-veim kifejtése, Gondolat, Budapest, 1988, 426. o.

13 Uo., 429. o.

46



nan létrehozott politikai intézmények muködnek-e vagysem, jól muködnek-e vagy sem, megtestesítik-e a szabad-ságról alkotott uralkodó felfogást vagy sem, s hogy egyálta-lán erre a szabadságra vágytunk-e, amikor forradalmat in-dítottunk, vagy sem. Ez a vita húzódhat hosszú idon át, deelvileg mégiscsak lezárható. Ha viszont azt mondjuk, hogya forradalom az erény harca a bun ellen, akkor a forrada-lom folyamata csak akkor tekintheto lezártnak, ha sikerültaz erényesség állapotát intézményesíteni. Persze eleve kép-telenség erkölcsi állapotok politikai intézményesítésére tö-rekedni, noha tagadhatatlan, hogy Robespierre-nek szán-dékában állt a törvényhozás révén az embereket becsületesviselkedésre kényszeríteni. „A törvényhozó nem tehet na-gyobb szolgálatot az embereknek annál – mondotta –, minthogy becsületességre kényszeríti oket.”14 De még ha a po-litika alkalmas eszköze is lenne erkölcsi célok követésének,amivel szemben az elmúlt kétszáz esztendo demokratikusdiktatúráinak egyhangú történelmi tapasztalatával a há-tunk mögött ma már eros kételyeink vannak, az erény ki-zárólagos uralmának van egy megkerülhetetlen akadálya:jelesül, hogy a bun természetébol fakadóan képes az erényálarcát ölteni.

Éppen ezért a francia moralista irodalmi hagyományazt tanította, hogy nincs nagyobb bun a képmutatásnál :hiszen ez képes az összes többi bunt elleplezni. De LaRochefoucauld herceg szép aforizmája szerint „a képmuta-tás a bun hódolata az erény elott”.15 A képmutatás mindiggyanakvást szül a mögötte meghúzódó – a gyanú szerint

14 Maximilien Robespierre: Az élelmiszerekrol, in: Elveim kifejtése,299. o.

15 François de La Rochefoucauld: Gondolatok, Kairosz, Budapest,2001, 49. o. (218. aforizma).

47



mindig alantas – indokokkal és indítékokkal szemben, s ezhosszú távon tönkreteszi az emberi kapcsolatokat. Ha ezta gyanakvást átvisszük az emberi viselkedés terepérol a po-litika terrénumára, nem lesz belole egyéb, mint a leleplezés– az ellenforradalmár, az áruló, a renegát Kautsky16 leleple-zése – utáni hajsza. Hannah Arendt írja A forradalomról szó-ló könyvében, hogy „bár a történészt talán mindig meg fog-ja döbbenteni, de a történetírás dolga dokumentálni, hogymilyen jelentos szerepet játszott a francia forradalom ké-sobbi szakaszaiban a képmutatás és a leleplezésére irányu-ló szenvedély”: „mielott a forradalom nekilátott, hogy fel-falja gyermekeit, leleplezte oket” – mondja. „A képmutatáselleni háború változtatta Robespierre diktatúráját a terroruralmává”, mert „Robespierre bevitte a politikába Rous-seau âme dechirée-jét, a lélek konfliktusait, s azok ott, mivelmegoldhatatlanok voltak, gyilkos erové váltak”.17

De visszatérve Rousseau-hoz, a moralistához: ha szük-ség volt még egyáltalán arra, hogy moralistaként hírnevétöregbítse, akkor ezt post mortem, a Vallomásai révén min-den bizonnyal megtette. A Confessions 1782-es megjelenéseután ugyanis a még kétkedo olvasóiban és tanítványaibanis eloszlott a mester erkölcsi tisztaságával szembeni kétely.Pedig a „természethu” portré, amit Rousseau a bevezeto-ben ígért, helyenként ugyancsak naturalistára sikeredett :olvashatunk például arról, hogy eldobta magától gyerme-keit (o, aki könyvet írt a nevelésrol !), hogy különféle mó-dokon megszállottja volt a maszturbálásnak, hogy ménage

16 Vö. Lenin: A proletárforradalom és a renegát Kautsky, Szikra, Bu-dapest, 1948.

17 Hannah Arendt: A forradalom, Európa, Budapest, 1991, 126–128. o.

48



à trois részese volt Madame de Warens-nel és a gyógyfüvesorvosával stb. „A lélegzetelállító oszinteség, mellyel buneitéppúgy megvallotta, mint erényeit, megerosítette az olva-sók ama nézetét, hogy Rousseau volt a század legnagyobbhonnête homme-ja (becsületes embere)”.18 Tudniillik sikerültmegszabadulnia a bunök bunétol, a képmutatástól.

Mindeközben a politikai filozófus Rousseau a kortár-sak számára gyakorlatilag ismeretlen maradt. Politikai né-zetei a forradalom idején ennek ellenére hatottak, mi több,egyenesen népszeruek voltak, ami elsosorban Sieyès abbé-nak19 volt köszönheto, aki a rousseau-i politikai teória ele-meit felhasználva a forradalom eloestéjén egy elsöpro pá-rizsi sikeru pamfletet jelentetett meg Mi a harmadik rend?címmel.

Rousseau tanai egyébként csak azért lehettek jók a for-radalmárok céljaira, mert a szabadságot tette meg az általasürgetett politikai változások céljának, ugyanakkor a szabad-ságot mégiscsak az ember természetes állapotaként gondol-ta el. „Az ember szabadnak született, és mégis mindenüttláncon van”20 – mondja mindjárt A társadalmi szerzodésrolcímu munka elso könyvének elején. Ha viszont az embermár a politikai állapotokat megelozoen is szabad, akkor ez

18 Simon Schama: Polgártársak: A francia forradalom krónikája, Eu-rópa, Budapest, 2001, 209. o.

19 A klerikális személyek masszív jelenléte a forradalom kezdeti sza-kaszában annak tudható be, hogy az alkotmányozó testület a Ren-di Gyulésbol jött létre, amelyben a klérus is képviseltetve volt.Grégoire vagy Sieyès azonban túléloknek bizonyultak. Sieyèstcsak Napóleon állította félre, Grégoire viszont a császárság idejénis aktív maradt.

20 Jean-Jacques Rousseau: A társadalmi szerzodésrol, Kriterion, Bu-karest, 1972, 22. o.

49



azt jelenti, hogy mindenkor szabadságában áll felforgatnia politikai állapotokat. A szabadság nevében forradalmat le-het indítani, valahányszor azt látjuk, hogy a zsarnokság ki-sajátítani törekszik ezt a szabadságot. Van azonban Rous-seau tanításainak egy olyan üzenete is, ami kevésbé nyil-vánvaló módon következik a fentiekbol, de ami 1792 utánannál nagyobb jelentoségre tett szert a forradalmárok kö-zött. A forradalom olyan korabeli bírálóinak, mint példáulEdmund Burke, még az volt a véleményük, hogy a szabad-ságot s az ember elidegeníthetetlen jogait az állam képte-len biztosítani, ha egyszer ezek megelozik a politikai álla-potokat. „Az emberek – mondotta Burke – nem élvezhetikegyszerre a polgári és nem polgári állapotok jogait.”21 Va-lójában azonban Rousseau egész igyekezete arra irányult,hogy olyan kormányzati rendszert gondoljon ki, amelyika politikára képezné le a természeti állapotot. „Az emberszabadnak született, és mégis mindenütt láncon van. [. . . ]Hogyan ment végbe ez a változás? Nem tudom. Mi tehetitörvényessé? Ezt a kérdést, azt hiszem, meg tudom olda-ni.” Tanítása tehát csak azért lehetett jó a forradalmárok cél-jaira, mert nem egyszeruen a szabadság állapotának intéz-ményesítését kérte, hanem egyszersmind egy új kormány-zati formát is sürgetett, s e két követelés messzemenoenösszefüggött egymással. Nem csupán arról volt szó tehát,hogy XVI. Lajos zsarnok (ami amúgy sem felelt meg a té-nyeknek), hanem arról is, hogy a királyság intézménye ele-ve rossz, hiszen nem tükrözi a természeti állapotot. Az iga-zi társadalmi rendszernek az emberek természeti állapotát

21 Edmund Burke: Töprengések a francia forradalomról és egyné-mely londoni társaságok ezen eseménnyel kapcsolatos tevékeny-ségérol, Atlantisz, Budapest, 1990, 147. o.

50



kell leképeznie a politikára, s ha az emberek természeti ál-lapotukban szabadok, s ebben a minoségükben egyenlok, ak-kor ez az államrend nem lehet más, mint a demokrácia.A szabadság rendszerének megalapozásához, következte-tett tehát Rousseau, a nép kezébe kell adni a hatalmat. Lát-ható módon Rousseau a szabadság intézményesítését a poli-tikai egyenloség követelményének rendelte alá, s ezzel meg-alkotta minden késobbi demokratikus diktatúra intellektu-ális prototípusát.

Mindeközben nem kívánt számolni azzal az eshetoség-gel, hogy a nép esetleg visszaélhetne hatalmával, s igyeke-zete csupán arra irányult, hogy biztosítékokat találjon ar-ra, nehogy valaki a nép nevében kisajátítsa a nép hatal-mát, vagyis megszüntesse a polgárok politikai egyenlosé-gét. Az amerikai alkotmányozók, akik a jakobinusokkal el-lentétben nem Rousseau, hanem Montesquieu tanítványaivoltak, a népet önmagától is féltették. Az igazság kedvé-ért hozzá kell tenni, hogy Rousseau maga is úgy gondolta,hogy a tiszta demokrácia csak az isteneknek való, s hogyilyen „tökéletes” alkotmány „nem való embereknek”,22 ámnéha mégis úgy tett, mintha az emberek istenek volnának.Ezzel szemben például James Madison, akinek köztudo-másúlag amúgy is igen lesújtó véleménye volt az emberitermészetrol, 1788. február 6-án a következoket írta: „Demi vetne rosszabb fényt az emberi természetre, mint a kor-mányzat puszta léte? Ha az emberek angyalok volnának,nem kellene kormányozni oket. S ha az embereket angya-lok kormányoznák, a kormányzatot sem belülrol, sem kí-vülrol nem kellene ellenorizni. Az olyan kormányzati rend-szer kialakításában, amelyben emberek igazgatnak embe-

22 Rousseau: A társadalmi szerzodésrol, 102. o.

51



reket, a nagy nehézség a következo : eloször képessé kelltenni a kormányzatot arra, hogy irányítsa és ellenorizzea kormányzottakat ; másodszor rá kell kényszeríteni, hogyellenorizze saját magát. A néptol való függés kétségkívüla kormányzat elso számú ellenore, de a tapasztalat arra ta-nította az emberiséget, hogy szükség van kiegészíto óvin-tézkedésekre is.”23 Rousseau-val ellentétben tehát Madisona politikát nem az egyenlok egymással való hatalommenteskapcsolatának, hanem kormányzók és kormányzottak ha-talmi természetu viszonyának tekintette, anélkül azonban,hogy kizárta volna ennek a viszonynak a demokratikus jel-legét. Javaslatait ezért a hatalom ellenorizhetoségére, vagy-is megosztására építette.

Rousseau-t azonban láthatóan csupán a probléma el-so fele érdekelte, s teljességgel elhanyagolta a másodikat.Ezért gondolhatta aztán maga Robespierre is, hogy a Köz-társaságnak mindösszesen a nép természetét kell kifejez-nie, alkotmányos biztosítékokra a kormányzati túlkapások-kal szemben pedig azért nincs szükség, mert a nép termé-szettol fogva erényes. Rousseau maga annyira félt a nép-hatalom kisajátításától, hogy elutasította a képviselet esz-méjét, s a demokrácia közvetlen, participatív formáját java-solta. A legfobb hatalmat, mondotta, „ugyanabból az ok-ból nem lehet képviselni, amiért elidegeníteni sem lehet”;„a képviseleti rendszer esztelen, és azokból az idokbol szár-mazik, amikor az emberi nem lealjasult, és az ember el-nevezés gyalázattá vált”.24 A képviselet gondolatának el-utasításából viszont a pártosodás elutasítása is követke-

23 Alexander Hamilton–James Madison–John Jay: A föderalista, Eu-rópa, Budapest, 1998, 381. o.

24 Rousseau, i. m., 135. o.

52



zik, lévén a pártosodás természetes velejárója a képviseletirendszernek. S Rousseau valóban nem helyeselte, „ha ma-gánérdekek érvényesülnek a közügyekben”.25 Feltehetoenmindeközben az antik demokratikus gyakorlat eszményelebegett a szeme elott, akárcsak kései tanítványainak, Ro-bespierre-nek és Saint-Justnek, vagyis a demokratikus vá-rosállam a maga, az összes polgárát tömöríto népgyulésé-vel, ahol ezek egybegyulnek, vitát folytatnak, majd tuda-tos, egyöntetu döntést hoznak. Ez az antikizáló eszményfejezodik ki a rousseau-i közakarat (volonté de tous) fogal-mában: oda kell hatni, mondja, hogy minél nagyobb egyet-értés legyen a gyuléseken, mert ekkor érvényesül a legin-kább a közakarat.

Egy korabeli újságíró, Claude-François Beaulieu, akireEötvös József is gyakran támaszkodik a francia forradalom-ról készített feljegyzéseiben, bizalmas forrásból tudni véli,hogy „Robespierre pártja” valóban „a rómaihoz hasonla-tos kormányzatot akart megvalósítani Párizsban”, csak „el-hagyta” volna belole „a szenátust”. „A nép a köztéren ta-

25 Uo., 100. o. Hadd tegyük hozzá, hogy a pártpolitikával szembennapjainkban is az a legfobb gyanú, hogy a tulajdonképpen önösgazdasági érdekek kiszolgálója, hogy a hatalom a magánérdek elo-mozdítója. „A korrupció és az elfajulás jóval veszélyesebbek egyegalitárius köztársaságban, mint bármilyen más kormányformá-ban, s elofordulásuknak is itt nagyobb a valószínusége. Egysze-rusítve a dolgot, ezek akkor alakulnak ki, ha a magánérdek be-hatol a politikai szférába, vagyis alulról és nem felülrol jönnek.A politikai szféra korrumpálódása azért nem hagyja egy köztár-saságban érintetlenül a népet, mert a köztársaság elvileg kizárjaaz uralkodók és alattvalók régi dichotómiáját.” (Hannah Arendt:A forradalom, 331. o. ) Az üzleti szféra folyamatosan növekvo ex-panziójának s a gazdasági növekedésnek a körülményei közötta korrupció veszélye nagyobb valószínuséggel adódik a magán-érdekbol, mint a közhatalomból.

53



nácskozna, törvényt hozna, ítélkezne: ezt értette ez a pártnépszuverenitáson. Biztos vagyok ebben a sajátosságában, mi-vel ismertem embereket, akiknek e tekintetben megbízhatóismereteik voltak. Pache polgármester egyike volt azoknak,akik a legelszántabban munkálkodtak e terv megvalósítá-sán, amely mindent Párizsban központosított volna, épp-úgy, ahogy a római birodalom Rómában.”26

A képviselet Montesquieu által javasolt elvénekkiiktatása azonban további következményekkel is járt. MárSieyès is észrevette, hogy a képviseleti elv elutasításábóla hatalom megosztásának szükségtelensége következik.Amikor a törvényhozás megosztásának s a királyi vétó-jognak a kérdése 1789 oszén felmerült az AlkotmányozóNemzetgyulésben, Sieyès azt vetette ellene, hogy „a tör-vény az egyetlen ésszeru definíció szerint a kormányzottakakaratának kifejezodése”,27 s mint ilyet a kormányzók nemragadhatják magukhoz – sem részben, sem egészében.A törvény a nemzet akaratát fejezi ki, s ezért egységes, mertegyáltalán csak így létezhet. A kétkamarás törvényhozásgondolatát következésképpen a küldöttek szeptember10-én Sieyès javaslatára elvetették.

Sieyès azonban nem csupán leképezte a napi politiká-ra Rousseau tanítását, hanem lényeges pontokon át is értel-mezte azt. Ha például a Mi a harmadik rend? címu pamfletjétolvassuk, akkor azt látjuk, hogy az o értelmezésében a köz-akarat fogalmának helyére az ugyancsak rousseau-i általá-nos akarat (volonté générale, vagyis az általános törvényhozó

26 Eötvös József : A francia forradalom története, 223. o.

27 Sieyès válasza a monarchistáknak, in: Hahner Péter (szerk.) :A nagy francia forradalom dokumentumai, Osiris, Budapest, 1999,155. o.

54



népakarat) került. A ketto között az a különbség, állapítjameg Arendt, hogy míg az elobbi feltételezi egy kormánylétezését, az utóbbi mindenféle kormányzati forma és al-kotmány eredetét képezi. Az elobbi tartalmazta a racionálisdöntés mozzanatát, az utóbbi lényegénél fogva kizár min-den véleménycserét. Sieyès szerint ahhoz, hogy törvényeslegyen, elegendo, hogy muködjön, mert – ahogy o nevezi –„a nemzeti akaratnak” csak „önmaga valóságára van szük-sége ahhoz, hogy mindig törvényes legyen”, lévén, hogy„o az eredete minden törvényességnek”. Ebbol fakad a for-radalmároknak az a meggyozodése, ami a forradalom so-rán egyre népszerubbé válik majd, hogy a nemzeti akara-tot nem lehet alkotmánnyal „megzabolázni”, mert egészegyszeruen logikai ellentmondás volna, ha „egy nemzetfüggetlen akarata elso aktusával elkötelezné magát, hogycsak egy meghatározott módon alakítja jövojét”. A nemze-ti akaratnak mindig muködnie kell ahhoz, hogy valóságoslegyen, s éppen ezért „nincs”, „nem is lehet”, de „nem iskell”, hogy alkotmánynak legyen alávetve: „mert ez egyen-értéku lenne azzal, hogy nem is létezik”.28 Következéskép-pen a nemzeti akaratnak vagy szuverenitásnak nemhogybelso, szerkezeti, az alkotmányos berendezkedésbol s a ha-talmi ágak elválasztásából adódó önkorlátozása szükségte-len, hanem fölösleges ennek külso korlátozása is. Ám haa nemzeti akaratot a törvények és az alkotmány fölé emel-jük, ezzel korlátlanná tesszük: elvileg sem lehetségesek ha-tárai. Ezt értette egyébként az abszolút egyeduralkodó ha-talma alatt a szuverenitás klasszikus, Jean Bodintol eredez-tetheto elmélete is, azzal a megszorítással, hogy az uralko-

28 Abbé Sieyès: Mi a harmadik rend? in: A nagy francia forradalomdokumentumai, 41–43. o.

55



dó mégiscsak köteles engedelmeskedni az isteni és termé-szeti törvényeknek.

A forradalom olyan kortársainak és bírálóinak, mintpéldául Madame de Staël, az is volt a gyanúja, hogy a for-radalmárok egész egyszeruen a király hatalmát átruháztáka népre. Maga Sieyès is az 1795-ös alkotmányról mondottbeszédében úgy látja, hogy korábban a nép szuverenitásaa király szuverenitása szerint szervezodött meg. Bárhogyis legyen, mindebbol még az elvben köztársaságpárti Ma-dame de Staël is azt a következtetést vonta le, hogy a tisztademokrácia csak Athén piacterén valósulhatott meg, s el-képzelhetetlen többmilliós államokban.29 Nyilván nem Ma-dame de Staël volt az elso a modern politikai gondolkodókhosszú sorában, aki azt tartotta, hogy a demokrácia kérdé-se a maga participatív formájában végso soron numerikuskérdés, vagyis a méret kérdése, hanem Montesquieu – igaz,o a köztársasági kormányzat egész problémájához – parti-cipatív vagy reprezentatív formájában egyaránt – is fölöt-tébb szkeptikusan viszonyult.

A képviseleti elv elutasításának egyik azonnali követ-kezménye az volt, hogy eltunt, akárcsak az antik polisban,a társadalom és az állam közti különbség. Ha a nemzetvagy a nép a szuverenitás kizárólagos letéteményese, s hahatalmát közvetlenül gyakorolja, elvileg sem lehet társada-lom és állam között határvonalat húzni. Ilyen értelembena nemzet eszméje, legalábbis abban a formájában, ahogyez az eszme a francia forradalom idején formát öltött, parexcellence politikai és nem társadalmi kategória. Így értheto

29 Germaine de Staël : Des circonstances actuelles qui peuvent ter-miner la Révolution et des principes qui doivent fonder la Répub-lique en France (1798), Droz, Paris, Genève, 1979.

56



meg az is, hogy Benjamin Constant-nak a jakobinus Köz-társaságról adott korszakos bírálata miért hangsúlyozzaolyan erosen a magánéleti szabadság, vagyis a politikátólvaló függetlenségnek a jelentoségét.

A nemzet ilyetén felfogása automatikusan a köztes ha-talmak legitimitásának, mai szóval a civil szféra létjogá-nak megkérdojelezéséhez vezetett. „Az állami vagy jako-binus nacionalizmus, amit rendszerint a francia nemzet-eszménnyel kapcsolnak össze, gondolati tartalmát tekintveugyan polgári, de ugyanakkor kollektivista is. A nemzetiközösséghez való tartozás elvben nyitva áll mindenki elott,aki a nemzeti területen él, s elvben mindannyian egyen-lok a törvény elott. Az egyéni szabadságjogokat tisztelet-ben tartják, ám ugyanakkor, pontosan a nemzeti szuvere-nitás doktrínájának következményei miatt, a jakobinus el-mélet semmiféle olyan kollektív tevékenységet nem tekintlegitimnek, amelynek formája nem közvetlenül a nemzet-állam. Egyén és állam közé nem ékelodhetnek be közteshatalmak, következésképpen ez a demokrácia megkövete-li a nemzeti egységet, központosítást és az uniformitást.”30

A nemzeti szuverenitás jakobinus doktrínája illegitimnektekint minden olyan köztes társadalmi vagy politikai intéz-ményt, amely a társadalomban élo emberek egyik vagy má-sik csoportjának sajátos identitását vagy érdekeit fejezi ki.S itt nem csupán a nemzeti kisebbségek partikuláris iden-titását megjeleníto intézményekrol van szó, hiszen példáula Le Chapelier-féle törvény (1791. június 14.) még a munká-sok szervezkedését is megtiltotta: a nemzeti szuverenitásjakobinus doktrínája kizárta a partikuláris osztályérdekekszervezett képviseletét.

30 Michael Keating: Nations against the State, 25. o.

57



Joseph Marko az egyenloségrol és különbözoségrolírott figyelemre méltó tanulmányában azt állítja, feltehe-toleg joggal, hogy a francia államszervezési modell a mainapig tovább él Európa délkeleti felén. „Ennek a modell-nek – írja – a kezdetektol fogva nyilvánvalóan asszimilá-ciós és pluralizmusellenes következményei voltak, amintaz a Loi Le Chapelier-ben és a nemcsak a feudális, de va-lamennyi »pouvoir intermediaires« elnyomására irányu-ló hajlamban megnyilvánult. A modell nyomai fellelhe-tok [. . . ] a francia Conseil constitutionnel felfogásában, mi-szerint a »peuple corse« kifejezés, noha része a »peuplefrançais«-nek, alkotmányosan érvénytelen. A »francia mo-dell« valamennyi asszimilatív és pluralizmusellenes kö-vetkezményével megtalálható a délkelet-európai alkotmá-nyokban és politikában is. Legnyilvánvalóbb példái az et-noidentitásra fektetett romániai és görögországi alkotmá-nyos hangsúly mellett a török kisebbség Bulgáriából valókiutasítása vagy a törökországi kurdok katonai elnyomása.Bulgária alkotmánya egyenesen megtiltja az etnikai alapúszabad pártalakítást.”31 Egyébként magára a francia állam-fejlodésre is igen jellemzo, tehetnénk hozzá, hogy a Le Cha-pelier-féle törvényt majd csak közel száz esztendo múlva,1864-ben törölték el.

A nemzeti szuverenitás jakobinus doktrínája történel-mileg, politikailag és eszmeileg értheto okoknál fogva élet-re hívta a modern nacionalizmust, s megkövetelte a kisebb-ségek nyelvi asszimilációját, mint ahogyan megkövetelteaz osztályérdekeket megjeleníto politikai csoportosulások

31 Joseph Marko: Egyenloség és különbözoség: Az etnikai csoportokközötti viszonyok politikai és jogi aspektusai, in: Magyar Kisebb-ség, Kolozsvár, 2004/3, 174. o.

58



fölszámolását is. Robespierre mondotta, hogy Franciaor-szágban csak két párt létezik: a nép és az ellenségei. Majdazt is hozzáteszi, hogy a nép az ellenségeinek csak halál-lal tartozik.

A nemzeti, pontosabban nyelvi asszimiláció volt az amomentum, amikor a polis rehabilitálására irányuló politi-kai törekvés átfordult az ethnos politikájába, a nacionaliz-musba. Az antik görögök például, noha a népfelséget ha-sonló módon értelmezték, maguk nem voltak nacionalis-ták. Mégpedig azért nem, mert úgy gondolták, hogy a polis-nak nincs politikai alternatívája. A polis, a fallal körülvettváros, a rendezett közösségi élet, a városállam a maga in-tézményeivel, törvényeivel, szokásaival és emberi kapcso-lataival számukra nem csupán az ember közösségi létmód-jának meghatározott formáját, hanem egyenesen a kizáró-lagos vagy természetes formáját jelentette. A polison kívülnem léteznek, mert nem létezhetnek emberek, hiszen a po-lis az, ami az embert emberré teszi. A polis ontológiailagmagasabb rendu volt számukra bármilyen más emberi kö-zösségnél, s emiatt specifikus erkölcsi többlettel is rendel-kezett, hiszen az egyetlen olyan közösségi együttélési for-ma volt, amely az emberhez méltó, vagyis a boldog, azazerényes életet lehetové tette. Ez a lényege az antik patrio-tizmusnak. A törvények irányította közösségi élet az, amielhatárolja a szabad polgárok közösségét az olyan emberekalacsonyabb rendu társulásától, akik nem ismerik az önál-ló államiság intézményét, s akiket a görögök emiatt általá-ban barbároknak tekintettek. A barbárok törzsi közösségétezért Arisztotelész közönségesen ethnosnak nevezi. Az álla-miság célja, mondja, ellentétben a barbárok botrányos szo-kásaival és életmódjával, a függetlenség, vagyis az önmagá-val való megelégedettség állapota, amit közös szóval úgy ne-veztek a görögök, hogy autarkeia. „A több faluból álló kö-

59



zösség a városállam – írja Arisztotelész –, amely – hogy úgymondjam – már eléri a teljes, önmagában való elegendoség(autarkeia) szintjét, s míg létrejöttének célja az élet,32 fenn-maradásának célja a boldog élet. Így tehát minden városál-lam a természet szerint létezik, csakúgy, mint a legalsóbbfokú közösségek. A végso céljuk ezeknek ugyanis a város-állam; márpedig a végso cél a természetes állapot, amelyreminden egyes jelenség eljut létrejöttének befejezésével, ésezt az állapotát nevezzük természetesnek. Ezen túl pediga végso cél, vagyis a legfobb jó: az autarkeia, ami a végsocél és a legfobb jó egyaránt. Mindebbol tehát világos, hogya városállam természetszeru, s hogy az ember természeté-nél fogva állami életre hivatott élolény [zoon politikon].”33

A törzsi közösség természetszeru célja, hogy várossá szer-vezodjék, mert egyszeruen nincs más politikai alternatí-va. A görögök féltették politikai önállóságukat a perzsák-tól, makedónoktól vagy rómaiaktól, de nem féltették tolüka politikai kultúrájukat. „Ami nem hellén, az nem lehetsé-ges. Ez nem azt jelenti, hogy a görögök szuklátóköruek éssovének voltak. Akaratuk politikai cselekvésben és muvé-szetben ugyanarra irányult. Nem várták el, hogy igazsá-gukat más is igazságnak tartsa. Ok magukat képviselték,közvetítés – és ezért meghasonlás, ingadozás, habozás, er-kölcsi aggály, vívódás, töprengés – nélkül.”34 Éppen ezérttávol állt tolük a szabadságra kényszerítés modern, forra-dalmi logikája.

32 Vagyis az élet fenntartását megkönnyíto munkamegosztás.

33 Arisztotelész: Politika, Gondolat, Budapest, é. n., 7–8. o.

34 Tamás Gáspár Miklós: Az archaikus muvészet idoszerusége, in:Aiszkhülosz: Perzsák; Heten Théba ellen, Kriterion, Bukarest, 1972,102. o.

60



Összefoglalva az eddigieket : a nemzeti szuverenitás ja-kobinus koncepciója, illetve ezen doktrína intézményesíté-se felszámolta az állam és társadalom közti különbséget,továbbá totalizáló és asszimiláló politikájával felébresztet-te a nemzeti érzelmeket. Bibó pontosan emiatt hangsúlyoz-za olyan gyakran, hogy a francia forradalomban testet öltodemokratizmus és nacionalizmus testvérérzelmek. Amire vi-szont o kevésbé figyel, noha legalább ennyire igaz: a de-mokratizmus és nacionalizmus között a népszuverenitásdoktrínája, illetve ennek sajátos értelmezése a történelmikapocs, s mindez a nemzeti kérdést nem pusztán politikai,hanem egyenesen hatalmi kérdéssé is teszi. A szuverenitás,ami alkotmánnyal meg nem zabolázható, hatalom, ami-nek nincsenek korlátai – sem az államon belül, sem pedigazon kívül.

A kérdés belülrol nézve mindig az: kit illet meg a szuve-renitás, azaz kié a hatalom az államban. S ha azt mondjuk,hogy a nép, akkor azonnal következik a második kérdés:melyik nép. „A nacionalizmus történelmileg népi alapokonáll, s a népszuverenitás doktrínájával függ össze. Ez a fran-cia forradalom történelmi örökségének része. [. . . ] Mert mi-helyst a népet szuverénnek kiáltották ki, rögtön szükséges-sé vált annak meghatározása, hogy ki a nép, s a polgáriközösséghez való tartozásnak milyen feltételei vannak”35

– írja Michel Keating, majd hozzáteszi : „A francia forrada-lom egyik legelso határozata a rendi kiváltságok eltörlésevolt, s a hagyományos rendeknek, az arisztokráciának, klé-rusnak és a közrendueknek az egyesítése a harmadik rend-re támaszkodó Nemzetgyulésben, amely Franciaország né-pének egészét képviselte. Ennek következménye az volt,

35 Michael Keating, Nations against the State, 29. o.

61



hogy a francia jakobinus doktrína azonosította a demok-ráciát s a népszuverenitást a nemzeti egységgel, s elvitattaa köztes hatalmak legitimitását.”36

Hogy Franciaország demokratizálásának kívánalmamennyire általános volt, mutatja Sieyès pamfletjének elsöp-ro párizsi sikere, amelyben pontosan ezt a demokratizáló-dást sürgette. A harmadik rend, írta 1789 januárjában, min-den. Ebbol következik, hogy a többi rend: semmi. Az arisz-tokrácia csupán „álnép”, „elkülönült nép”, ami fenn semmaradhatna, ha nem tapadna rá a „valódi nemzetre”, mintegy „növényi daganat”, ami csak az általa „kimerített éskiszárított” növények nedveibol tud táplálkozni: „a har-madik rend magába foglalja mindazt, ami a nemzethez tar-tozik; és mindaz, ami nem a harmadik rend, nem tekinthetimagát a nemzetnek”.37 Az Alkotmányozó Nemzetgyulésennek szellemében 1789. augusztus 4-én az összes rendikiváltságokat eltörölte. Ezen a hosszú, egész éjszakánáthúzódó, felfokozott hangulatú ülésen a fáradt képviselokegzaltált nyilatkozatokat tettek, s arisztokraták mondtak leönként az oket hagyományosan megilleto kiváltságokról.

Sieyès tanainak a napi politikába való átfordítása azon-ban már korábban bekövetkezett, a Rendi Gyulésnek Nem-zetgyuléssé való átalakulásában. A király ugyan csupán1789. június 27-én parancsolja meg a rendek egyesülését,ám a harmadik renddel egyesülo klerikálisok már június17-én olyan határozatot hoznak Sieyès indítványára (491szavazattal 90 ellenében), amely tagadja a társadalom ren-di felosztását, s a Rendi Gyulés megnevezését Nemzetgyu-

36 Uo., 31. o.

37 Sieyès: Mi a harmadik rend? in: A nagy francia forradalom doku-mentumai, 39–40. o.

62



lésre módosítja. „A dolgok jelenlegi állapotában a Nemzet-gyulés az egyetlen elnevezés, amely megfelel a gyulésnek,mivel kizárólag tagjai tekinthetok törvényesen és nyilváno-san ismert és igazolt képviseloknek, mivel csaknem a nem-zet egésze küldte oket, s mivel a képviselet egy és osztha-tatlan, egyetlen küldöttnek sincs joga, bármilyen rend ésosztály is választotta ki, hogy a jelenlegi gyuléstol elkülö-nülve gyakorolja a funkcióit.”38

Ugyancsak a francia társadalom rendi tagozódásánakfelszámolását célozta – egyebek mellett – az egyházi birto-kok kisajátítása (1789. november 2.), a papság világi alkot-mányának az elfogadása (1790. július 12.) s a papság feles-ketése a világi alkotmányra (1790. november 27.). Az alkot-mányos egyház létrehívásával a papok fizetett állami alkal-mazottakká váltak, s a klérus megszunt saját bázissal ren-delkezo politikai eronek lenni.

Ezzel párhuzamosan a Nemzetgyulés ugyanazon azaugusztus 4-én egyetlen határozattal eltörölte Franciaor-szág hagyományos, a „régi rend” idejébol örökölt közigaz-gatási beosztását, mert azt „zavarosnak” találta. Francia-ország új közigazgatási felosztására az alkotmányügyi bi-zottság, Sieyès tervezete nyomán, 1789 oszén tett javasla-tot, melynek értelmében Franciaország területét 80, négy-zet alakú megyére kellett volna osztani, Párizs központtal,amivel a bizottság azt a felfogást próbálta volna meg érvé-nyesíteni, hogy a nép képviseloi megbízatásukat az egésznemzettol nyerik, és nem saját választóiktól. A végso ha-tározat némileg józanabb módon Franciaország területéthasonló kiterjedésu megyékre osztotta. Furet írja, hogy

38 A rendi gyulés felveszi a Nemzetgyulés nevet, in: A nagy franciaforradalom dokumentumai, 51–52. o.

63



a kompromisszumos megoldás tulajdonképpen „a raciona-lizmus és empirizmus”, „filozófiai absztrakció és politikairealitások” keveréke lett.39

Ám ha ezzel sikerült is a Nemzetgyulésnek felszámol-ni Franciaország rendi tagozódását s a régi tartományi ki-váltságokat, megtörni a helyi hagyományokat, megszün-tetni a vámsorompókat, s egységes közigazgatást vezet-ni be mindenütt, a nagy célt, Franciaország lakosságánaknyelvi egységesítését a forradalomnak mégsem sikerült el-érnie. A szándék megvolt ugyan, de nem voltak adva hoz-zá az eszközök.

A nyelvi egynemusítés indoklását legvilágosabban Ba-rère fogalmazta meg, akinek egyébként is meggyozodésevolt, hogy a francia „Európa legszebb nyelve”, amelynekfeladata, hogy a „szabadság legkifinomultabb gondolataitközvetítse a világ számára”. A II. év pluviôse 8-án (1794.január 27-én) történt eloterjesztésében arról beszélt, hogy„elpusztíthatatlan a föderalizmus, amelynek alapja a gon-dolatok közlésének hiánya”.40 „Forradalmasítottuk a kor-mányzatot – mondotta –, a törvényeket, a szokásokat, az er-kölcsöket, a viseletet, a kereskedelmet s magát a gondol-kodást is ; forradalmasítsuk tehát a nyelvet, ami ez utób-binak a mindennapos eszköze. Önök elrendelték a törvé-nyek megküldését a Köztársaság valamennyi községébe;ám ez a jótétemény kárba veszett azoknak a megyékneka számára, amelyekre már utaltam. A világosság, amelyetnagy költséggel juttatnak el az ország széleire, kihunyt,amint oda érkezik, minthogy ott meg sem értik a törvé-

39 François Furet : A francia forradalom története, 96. o.

40 Föderalizmus alatt a forradalmi retorika a szeparatizmust értette.

64



nyeket.41 A föderalizmus és a babona alsó bretonul be-szélnek, az emigráció s a Köztársaság gyalázása németül ;az ellenforradalom olaszul beszél, a fanatizmus baszkul.Semmisítsük meg a tévelygés és a rombolás eme eszköze-it.”42 Vagyis a nyelvi asszimiláció indoklása a szabadság gon-dolatának, azaz az alkotmányosságnak, a Köztársaság esz-méjének a terjesztése. Az uniformitást az univerzalizmusigazolja, az asszimilációt a szabadság követelése. Ha igazaz, hogy a demokrácia vagy – a forradalmi szóhasználat-ban – a Köztársaság a természetes államrend, s az egyen-loség a szabadság feltétele, akkor az ember saját érdekébenszabadságra kényszerítheto – akár még partikuláris, nemzetiidentitásának felszámolása révén is. A nyelvi homogenizá-ció célja nem kulturális, hanem politikai, s a politikai ta-nácskozás szükségével (s a központi közigazgatás hatéko-nyabbá tételével) függ össze.43 A nyelvi homogenizációranem azért van szükség, mert a különálló kulturális identi-tás már puszta léténél fogva irritáló vagy bomlasztó, s ezértelpusztítandó, hanem azért, mert a nyelv és a kommuniká-ció politikai jelentoséggel bírnak a Köztársaságban. Mind-ehhez – miként azt már Burke is megfigyelte – a forrada-

41 Barère itt torzít : az igazságügyi miniszter már 1792 decemberébenlétrehozott egy hivatalt a törvények és rendeletek német, olasz,katalán, baszk és alsó breton nyelvre való lefordítására.

42 Eötvös József : A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az ál-lamra, Magyar Helikon, Budapest, 1981, I. kötet, III. fejezet, 126.o. (jegyzetek)

43 Hasonló állásponton van Michael Hechter, aki szerint a moderneurópai nacionalizmus a közvetett kormányzatról a közvetlenrevaló áttéréssel s a közigazgatási centralizációval párhuzamosanjelent meg. Lásd errol bovebben: Michael Hechter: A naciona-lizmus megfékezése, in: Nacionalizmuselméletek, Rejtjel, Budapest,2004.

65



lom idején a vidékre érkezo párizsi lapok bizonyultak a leg-hathatósabb eszköznek, amelyek egyaránt terjesztoi voltaka forradalmi eszméknek és a forradalom nyelvének, a pári-zsi franciának.

Csakhogy ez az eszköz végso soron alkalmatlannak,a forradalmárok rendelkezésére álló ido pedig túlontúlrövidnek bizonyult a cél elérésére, s Franciaország nyel-vi egységét majd csak a Harmadik Köztársaság oktatás-politikája teremtette meg, fölöttébb drasztikus módsze-rekkel. Ám ha a francia forradalom nem is számolta felFranciaország nyelvi sokféleségét, a franciáknak országuknyelvi sokfélesége iránti közömbösségét kétségkívül meg-szüntette.

Mindez végso soron arra bizonyíték, hogy a nemzetisé-gi kérdés, a nemzeti kisebbségek asszimilálására irányulótörekvés történelmileg tekintve egyszersmind a népfelségés a demokrácia kérdése is, értheto tehát, ha aztán a foko-zatosan demokratikussá váló európai, majd kelet-európaiállamokban különös súllyal és jelentoséggel vetodött fel.Franciaország nyelvi sokfélesége sem volt probléma addig,amíg a vidéki tömegek és a városi plebejusok nem érez-tek késztetést a hatalomban való részvételre. Problémáváa köztársasági kormányzat bevezetésével s a népszuvereni-tás elvének nyilvános elismerésével vált. Végso soron teháta nemzet államának létrehívása, a nemzetállamiság s a bennemegtestesülo népszuverenitási, hatalmi elv az, ami a nem-zetiségi kérdést különösen akuttá teszi, az a nemzetállam,aminek lényegét, az uniformitás felé vezeto dühödt igyeke-zetet olyan találóan fogalmazta meg Constant, a jakobinusKöztársaság elso s valószínuleg mindmáig legjobb bíráló-ja : „Ugyanaz a törvénykezés – írta –, ugyanazok az intéz-kedések, ugyanazok a szabályok, és ha lehet, fokozatosan

66



ugyanaz a nyelv: íme, ezt nevezik tökéletesen szervezetttársadalomnak.”44

Ugyanezen a lapon azonban egy másik, legalább eny-nyire figyelemre méltó észrevételt is tesz. Constant volttalán az egyetlen a forradalom kortársai közül, aki felfi-gyelt arra, hogy a népszuverenitás nevében folytatott nem-zeti homogenizációs program végcélja voltaképpen egyabsztraktum: a nemzet az emberi közösségnek olyan for-mája, ami elvben sem válhat soha valóságossá, konkrét-tá. „Elég érdekes – mondja –, hogy az egyformaság so-ha nem talált nagyobb pártfogásra, mint ama forradalomsorán, amelyet az emberi jogok és a szabadság nevébenvívtak. A megszállott rendszerezok eloször a szimmetriá-ért lelkesedtek. A hatalomvágy hamar felismerte, milyenmérhetetlen elonyt biztosít számára e szimmetria. Jóllehethazafiság csak a helyi érdekekkel, erkölccsel, szokásrend-del szoros összefüggésben létezhet, a mi önjelölt patriótá-ink épp ezeknek üzentek hadat. Elapasztották a hazafiságezen természetes forrását, és valamiféle elvont lény, vala-miféle általános eszme iránti szenvedéllyel akarták helyet-tesíteni, olyasmivel, amiben nincs semmi, ami megérinte-né a képzeletet vagy az emlékezetet. Úgy kezdtek épületetemelni, hogy összetörték és porrá zúzták a felhasználhatóanyagokat. Kis híján számmal jelölték meg a városokat éstartományokat, ahogyan a légiókat és a hadtesteket meg-számozták, annyira tartottak attól, hogy erkölcsi eszme ta-padhat létesítményeikhez. A demagógiát felváltó zsarnok-ság, amely megörökölte mindezen erofeszítések gyümöl-

44 Benjamin Constant: A hódító szellem és a bitorlás az európai civi-lizáció tükrében, in. Uo. : A régiek és a modernek szabadsága, Atlan-tisz, Budapest, 1997, 61. o.

67



csét, roppant ügyesen megmaradt a kijelölt úton. A két vég-let ezen a ponton egyetértett, mert alapjában mind a ket-to zsarnokságra tör. A helyi szokásokból táplálkozó érde-kek és emlékek magukban hordják az ellenállás csíráját,amit a hatalom rossz szemmel néz, és igyekszik kiirtani.Az egyénekkel többre megy: akadálytalanul görgeti rajtukrettenetes súlyát, akár a homokon.”45

Constant éppen azt diagnosztizálja, ahogyan a patrio-tizmus átfordult a nemzet eszméje iránti feltétlen lojali-tásba, azaz a nacionalizmusba. A patriotizmus a helyi ér-dekkel és szokásokkal függ össze, a nacionalizmus ellen-ben – bármilyen furcsán hangzik is ez – egynemusítésretörekszik, vagyis univerzalista. Burke is észrevette, hogya forradalmárok egyfajta „geometrikus politikát” folytat-nak: a forradalmi elánnal szemben, mondja, minden „he-lyi eszmének” el kell „enyésznie”. Az „emberek nem lesz-nek többé gascogne-iak, picardiaiak, bretonok vagy nor-mandiaiak, hanem mind franciák, egyetlen hazával, egyet-len szívvel és egyetlen gyuléssel”.46 De mivel úgy gondol-ta, akárcsak Constant, hogy „családi körben bontakoznakki a közéleti vonzalmak”, ezért azt jövendölte, hogy a geo-metrikus politika egyenes végkifejleteként a franciák el fog-ják veszíteni hazájukat. Ahelyett, mondja, hogy az újra fel-osztott területek lakosai „mind franciává lennének”, na-gyobb a valószínusége annak, hogy „e területek lakosainakrövidesen nem lesz hazájuk”. Soha nem kötodött ugyanismég senki büszkeséggel és elfogódottsággal egy „terület-mértékegységhez”. „Soha nem fog azzal büszkélkedni sen-

45 Uo., 61–61. o.

46 Edmund Burke: Töprengések a francia forradalomról, 301. o.

68



ki, hogy a tábla 71. kockájához tartozik, vagy bármely má-sik cellaszámot viseli.”47

Mai tapasztalatunk egyébként az, hogy noha a nem-zet önmagában ugyan valóban egy „elvont fogalom”,48 el-képzelt közösség csupán, a rá sugárzó érzelmek nagyon isvalósak lehetnek. A forradalmárok számára azonban mégdilemmát okozott, hogy miként biztosíthatnák a polgá-rok lojalitását a frissen kreált elvont eszmény iránt. A kér-dés már Rousseau-t is foglalkoztatta, s Hobbes javasla-tát követve arra az elhatározásra jutott, hogy valamilyenmódon a nemzeti lényeget spiritualizálni kell, mégpediga Hobbes által javasolt államvallás formájában. Eltéroenazonban Hobbestól, Rousseau tisztán állampolgári vallás-ban gondolkodott – mégpedig olyanban, amelyik kifejezet-ten ellenséges a kereszténység minden formájával szem-ben, amint azt meglehetosen nyilvánvalóvá is teszi A tár-sadalmi szerzodésrol írott munkájának záró fejezetében. Egynépi vagy köztársasági vallás gondolata viszont ekkoribanmár jó ideje foglalkoztathatta Rousseau-t, bizonyíték rá,hogy a D’Alembert-hez címzett, az Enciklopédistákkal sza-kító híres levelében már javaslatokat tesz egy ilyesféle ün-nepség vagy vallás „liturgiájára”. Pontosabban azt mond-ja, hogy fölösleges a liturgia. „Ahol az emberek szabadok,ott elég összecsodülniük, s máris jól érzik magukat. Állítsa-tok a tér közepére egy virágokkal felékesített rudat, gyujt-sétek köréje a népet, és kész az ünnep. Ha többet akartoktenni, intézzétek úgy, hogy maguk a nézok legyenek a lát-ványosság, hogy ok maguk legyenek a szereplok, és min-

47 Uo.

48 Benjamin Constant: A régiek és a modernek szabadsága, 65. o.

69



denki önmagát pillantsa meg, önmagát szeresse a többiek-ben, mert így tökéletesebb lesz az egység közöttük.”49 Eze-ket a javaslatokat leghuségesebb jakobinus tanítványa, Ro-bespierre a forradalom idején szinte változatlan formábanvalósította meg a Legfelsobb Lény 1794. június 8-i nagy-szabású párizsi ünnepén.50 Robespierre még az indoklástis szinte szó szerint vette át Rousseau-tól : „gyujtsétek egy-be az embereket – mondotta –, ezzel jobbá teszitek oket”.51

A Legfelsobb Lény kötelezo kultuszának törvénybe iktatá-sa (1794. május 7.) s elso nagyszabású ünnepének a meg-szervezése (1794. június 8.) ugyan sajátos történelmi esemé-nyek kontextusában történt, viszont legalább ennyire igaz,hogy a Legfelsobb Lény eszméje végigkísérte a forradalomegész történetét, tekintve, hogy már az Emberi és Polgári Jo-gok Nyilatkozatát is „a Legfelsobb Lény jelenlétében és oltal-ma alatt” fogadta el 1789. augusztus 26-án a Nemzetgyu-lés. A Legfelsobb Lény és a forradalom célkituzéseinek ösz-szefüggését legvilágosabban maga Robespierre fogalmaztameg az 1793. november 21-én tartott beszédében, a Jakobi-nus Klubban, amelynek nem is rejtett célja az ateista, héber-

49 Jean-Jacques Rousseau: Jean-Jacques Rousseau genfi polgár leve-le D’Alembert úrnak, az „Enciklopédia” VII. kötetében megjelent„Genf” címu cikkérol, és különösen arról a tervrol, hogy e város-ban színházat alapítsanak. 1758, in: Uo. : Értekezések és filozófiai le-velek, Magyar Helikon, Budapest, 450. o.

50 Magát a rousseau-i államvallást elméletileg valamivel koheren-sebb formában késobb egy teofilantrópia nevezetu kultusz ele-venítette fel, amit egy szabadkomuves könyvárus alapított 1796-ban.

51 Maximilien Robespierre: A vallási és erkölcsi eszményekrol, kap-csolatukról a köztársasági elvekkel és a nemzeti ünnepekrol, in:Elveim kifejtése, 463. o.

70



tista mozgalmárok megbélyegzése volt.52 FelszólalásábanRobespierre nyilvános konfesszió keretében vallomást tettarról, hogy o már a kollégiumban sem volt valami jó katoli-kus, de az emberiség sorsa, mondotta, soha nem hagyta hi-degen. A Legfelsobb Lény eszméje humánus eszme, s ezérta Konvent nem turheti, hogy a világköztársaság eszméjéthirdeto porosz báró, Anacharsis Cloots s az o tanait kö-veto hébertisták a balhit kiirtásának ürügyén az ateizmus-ból kovácsoljanak valami vallásfélét. „A Nemzeti Konventaz ilyet utálattal elutasítja. A Konvent nem gyárt könyve-ket, nem alkot metafizikai rendszereket ; olyan népi politi-kai testület, amelyiknek az a dolga, hogy ne csak a törvé-nyeket tartassa tiszteletben, hanem a francia nép karakte-rét is. Nemhiába tette közzé a Legfelsobb Lény színe elottaz Emberi Jogok Nyilatkozatát.”53

Valószínu ugyan, hogy amikor az ateista hozöngés el-len kikelt, Vendée rémképe is ott lebegett Robespierre sze-me elott : attól félt, joggal, hogy a hívo vidéki lakosság újrafel fog lázadni a forradalmi kormányzat ellen. Továbbá ri-válisát, Anacharsis Clootsot s a hébertistákat is félre akar-ta állítani. Ugyanakkor viszont látnunk kell felszólalásábanaz oszinte meggyozodést is. Robespierre hite az volt, s ezttöbbször el is mondja, hogy a Legfelsobb Lény valamilyenmódon a francia nép természetét fejezi ki. Sok minden ta-lálkozott ebben a meggyozodésben. Hiszen ugyanezt gon-dolta a Köztársaságról is. Robespierre számára a Köztársa-

52 A vallástalan orületrol, ami 1793 oszén úrrá lett Párizson, részle-tesen beszámol egy korabeli szemtanú, Louis Sébastien MercierLe nouveau Paris címu könyvében (1798). Magyarul lásd: Mercier :A forradalmi Párizs, Officina, Budapest, 1942, 92–106. o.

53 Maximilien Robespierre: A filozofizmus ellen és a vallásgyakorlásszabadságáért, in: Elveim kifejtése, 250. o.

71



ság a nép természetét, azaz a nép alapvetoen erényes ter-mészetét testesítette meg, s ezért volt az, hogy szinte egy-általán nem törodött a Köztársaság intézményes szerkeze-tével : a Köztársaságnak csupán az a dolga, hogy érvényrejuttassa a nép természetét. Ilyen értelemben a LegfelsobbLény eszméje a Köztársaság gondolatának természetszeruvelejárója volt, a polgári erény és az erényes honpolgári kö-zösség garanciája, azaz végso soron a nép eredendo jóságá-nak kultikus manifesztációja. Robespierre többször is hang-súlyozza: az ateizmus arisztokratikus, míg egy LegfelsobbLény eszméje teljes egészében népi.

Robespierre felszólalása nem maradt következménynélkül. Az észvallás alapítóját, Hébert-t és ateista követoit1794. március 24-én kivégezték (magát Anacharsis Clootsotis hóhérkézre adták). Másfél hónapra rá, május 7-én a Kon-vent elismerte a Legfelsobb Lény létezését, és egy hónap-pal késobb Párizs megüli ünnepét. A Konvent határozatá-nak értelmében „a francia nép elismeri a Legfelsobb Lénylétezését és a lélek halhatatlanságát”,54 továbbá „elismeri,hogy a Legfelsobb Lény méltó imádata az ember kötelessé-gei közé tartozik”. Emellett arról is határoz, hogy „ünnep-ségeket kell létrehozni abból a célból, hogy az ember az is-tenség eszméjére és léte méltóságára emlékezzék”.55 A Leg-felsobb Lény elso, a dekrétum által elozetesen leszögezettdátumon, 1794. június 8-án megtartott ünnepe megleheto-sen nagyszabású és zavaros volt. Ami viszont nagyon ismeggondolkodtató, hogy nagy tömeg vett részt rajta, külö-

54 A Legfelsobb Lény létezését és a lélek halhatatlanságát hirdetoóriási feliratok Robespierre kivégzése után is még jó ideig ott leng-tek Párizs közterein.

55 Határozat a Legfelsobb Lény tiszteletérol, in: A nagy francia forra-dalom dokumentumai, 382. o.

72


I.2. A nemzeti eszme spiritualizálódása

nösebb kényszer nélkül, s az emberek láthatóan örömüketlelték benne, ami komoly fejtörést okozott sok történész-nek. „Az eseményben volt valami rejtélyesebb – írja Furetis – kezdeményezojének szándékainál : a tömeg vasárna-pi hangulatban, aktívan, nagy számban vett részt benne.A leírások ezen a ponton megegyeznek, amit nem könnyumegérteni, hiszen a terror legvéresebb idoszakában zajlottaz ünnep, és a szörnyu gépezet csak egyetlen napra állt le.Vajon a tömeget egyszeruen csak a szép ido vonzotta, vagyRobespierre-hez hasonlóan ok is a jövo elso kövének letéte-lérol álmodtak? Az ünnep mindenesetre megfelelt a századvallásának, és a kicsit is olvasottak elore ismerték a kínála-tát. Ha hozzá tudták kapcsolni a jelen ördöguzo eszméi-hez a vég és az újrakezdés elképzelését, az ünnep megta-lálta a maga közönségét. Charles Nodier, aki nagyszeruenszámolt be errol a napról, azt írta: „Ahhoz, hogy értékel-ni tudjuk, venni kell a fáradságot, és bele kell helyezkednia korba. Már semmi sem létezett. Ez tehát egy születo tár-sadalom sarokköve volt.”56


1794 nyarának francia társadalma valóban sok tekintet-ben új volt. Sok tekintetben azonban régi. Közhely, de elkell mondani: a nemzeti homogenizáció, a társadalom egy-nemusítése nem a forradalommal vette kezdetét, hanemaz abszolutizmussal, azzal, hogy I. Ferenc kötelezové tettea francia nyelv használatát a bíróságokon, s hogy XIV. Lajosmegfosztotta tényleges politikai befolyásától az arisztok-

56 François Furet : A francia forradalom története, 160. o.

73



ráciát. Tocqueville maradandó érdeme ugyanakkor, hogya régi rendrol és forradalomról írott könyvében azt is ki-mutatta, hogy a forradalom nem csak a nemzeti homoge-nizáció, hanem az államszervezés terén is örököse maradta régi rendnek: a centralizáció s a központosított közigaz-gatási gépezet az abszolutizmus vívmánya volt. Ezt az ál-lamgépezetet örökölte meg aztán a forradalomtól a „zsar-nokság”, vagyis a napóleoni császárság, amelyet Constantnem mer vagy nem akar néven nevezni: „a demagógiát fel-váltó zsarnokság”, mondja, amely „roppant ügyesen meg-maradt a kijelölt úton”. A napóleoni császárság azonban –eltéroen az abszolutizmustól –, folytatva a Köztársaság ha-talmi, expanziós külpolitikáját, ezt az államszervezési mo-dellt a meghódított országokra is rákényszerítette : az uni-formitás elvét, írja Constant 1806-ban, „melyet a biroda-lom minden részére alkalmaznak, alkalmazni kell mind-azon országokra is, melyeket e birodalom képes meghódí-tani. Vagyis jelenleg közvetlen és elválaszthatatlan követ-kezménye a hódító szellemnek”.57

Ha ezt a folyamatot a maga egészében – összefüg-géseiben, folytonosságában – tekintjük, akkor kétségkívüligazat kell adnunk Michael Keatingnek, aki szerint az ál-lamszervezés terén bekövetkezo történelmi változások esz-mei értelemben véso soron a szuverenitás Jean Bodin általadott korai értelmezésére vezethetok vissza. „A szuvereni-tás új koncepciója a belso államszervezési ügyekben meg-követelte a hagyományos kiváltságos érdekek és privilé-giumok eltörlését s az államnak való közvetlen alárende-lését. A kontinentális Európában ez tipikusan az abszolu-

57 Benjamin Constant: A hódító szellem és a bitorlás az európai ci-vilizáció tükrében, in: A régiek és a modernek szabadsága, 62. o.

74



tizmus formáját öltötte. A monarchiák eltörölték a nemes-ség s a városok kiváltságait, felszámolták a rendi, nemzetiés tartományi képviseleti intézményeket, s a hatalmat sa-ját kezükben összpontosították. A francia forradalombanés azt követoen, a Köztársaság idején és a napóleoni uralomalatt a helyi vagy partikuláris érdekeket képviselo intézmé-nyek felszámolása még hatékonyabb formát öltött. A napó-leoni hadjáratokat követoen s a francia eszmék terjedésé-nek következtében a hagyományos intézmények Nyugat-Európában szinte mindenütt felszámolásra kerültek, ek-ként megnyitva az utat a nemzetállamok késobbi kialaku-lása elott.”58

Constant abban reménykedett, hogy a bonapartizmus-nak s az általa képviselt uniformizáló hódító szellemneka gyoztes ellenfele egy másik globalizáló ero, a békés ke-reskedelmi szellem lesz. A napóleoni háborúk közvetle-nül azonban csak nemzeti ellenállási mozgalmakat s magáta nemzeti szellemet ébresztették fel. Ugyanakkor a nemzetiszellem ennek a folyamatnak a révén bizonyos értelembenalakot is váltott és spiritualizálódott.

A nemzeti szellem spiritualizálódása kapcsán általá-ban Renanra szokás hivatkozni, s a nemzet általa adotthíres definíciójára, mely szerint „a nemzet: lélek, szelle-mi alapelv”. Vagy ami nála ugyanaz: akarat. „Van ugyan-is valami az emberben – mondja –, ami magasabb rendu,mint a nyelv: az akarata.”59 Nem a közös nyelv, vallás vagyegyéb empirikus ismérv teszi tehát a nemzetet, hanem ön-

58 Michael Keating: Nations against the State, 19. o.

59 Ernest Renan: Mi a nemzet? in: Nacionalizmus, Tanulmány, Pécs,1995, 185. o.

75



nön szelleme és akarata. Ehhez azonban mindjárt háromdolgot is hozzá kell fuzni.

Eloször is, mint már említettem, Renan iménti állás-foglalására nagyon specifikus történelmi körülmények kö-zött, az Elzász-Lotaringia kérdés kapcsán került sor. Ha aztkell bizonyítanunk, mint Renannak, hogy ennek a régiónaka német ajkú lakossága a francia nemzet része, akkor kö-vetkezetesen el kell vonatkoztatnunk az olyan empirikusmegkülönbözteto jellemvonásaitól, mint amilyen példáulaz anyanyelve. Ugyanakkor a nemzeti közösség spirituá-lis felfogása mégiscsak fényt vet a nemzeti lét egyik spe-cifikumára, ami abból fakad, hogy – amint azt már Cons-tant megfigyelte – a nemzet önmagában valóban csupánegy elvont fogalom: csupán tagjainak hite élteti és tartjafenn. Harmadszor pedig azt is hozzá kell tenni, s ilyen te-kintetben Renan megint csak jó példa, hogy a nemzeti esz-mény spirituális felfogása rendszerint akkor vált mindiguralkodóvá, amikor a szóban forgó nemzet léte politikai ér-telemben, vagyis az államiság szempontjából kétséges volt,s ezért a nemzeti egység követelését valamiféle prepolitikaielvre kellett visszavezetni. Köztudott ugyanis, hogy nemRenan volt az, aki a nemzeti gondolat európai történetébeneloször tett kísérletet a nemzetfogalom spiritualizálására,hanem Fichte, a Beszédek a német nemzethez címu nagy hatá-sú eloadás-sorozatában, amelyben a német egység s az egy-séges német állam megteremtését sürgette.60

60 Létezik persze egy olyan – mind a mai napig igen népszeru– eszmetörténeti álláspont is, mely szerint a modern nemzetigondolatnak Immanuel Kant lett volna a megalkotója. Az ideáteloször Elie Kedourie fogalmazta meg a nacionalizmusról írt,egyébként méltán híres könyvében. (Elie Kedourie: Nationalism,Blackwell, Oxford, 1996) O elsosorban arra figyelt fel, hogy

76



A német egységesíto törekvésekrol s ezek valószínu-sítheto eredetérol a bécsi kongresszus idején, 1814-ben Tal-leyrand, Franciaország akkori külügyminisztere a követke-zoképpen tájékoztatta királyát, XVIII. Lajost : „A forrada-lom eszméi egész Németországot erjedésbe hozták; csak-hogy a jakobinizmus nem az alsó és középso néposztá-lyokat hódítja meg, mint huszonöt évvel ezelott Franciaor-

mennyire fontos szerepet játszott a nemzetiszocialista krédóbanaz akaratiság s egyfajta – gondolattalan engedelmességet követelo– akarati morál, majd mindezt a nemzeti gondolat hagyományai-ba állítva, egy nagy ívu eszmetörténeti párhuzam révén eljutotta kanti morálfilozófiához. Mindez persze, Eichmann esetét figye-lembe véve, nem is tunik olyan nagy képtelenségnek. Továbbáaz is filozófiatörténeti közhelyszámba megy, hogy a kanti katego-rikus imperatívuszban valóban Rousseau általános, törvényhozónépakarata köszön vissza. Kant tényleg kölcsönvette morálfilozó-fiájában Rousseau politikai filozófiájának szerkezeti megoldását.Ez azonban egyáltalán nem jelentette a népszuverenitás gondo-latának adoptálását. Épp ellenkezoleg. – Kantnak, mint tudjuk,nincs összefüggo politikai filozófiája, s kisebb lélegzetu, idoskoritanulmányaiban megfogalmazott politikai gondolatai a franciaforradalom közvetlen hatására születtek meg, amelynek fejlemé-nyeit Kant mindvégig izgalommal követte az újságok révén. Igentanulságos megfigyelni, hogy miféle kérdéseket vet fel benneennek a „szellemes népnek” a forradalma. Eloször is alkotmány-jogi és a legitimitással összefüggo problémák foglalkoztatják:volt-e joga a népnek a forradalomhoz, s miként békítheto összea népszuverenitás elve az uralkodó hatalmával. Ugyanakkoraz írástudók forradalmi szerepvállalása is felkelti a figyelmét,aminek kapcsán arra a következtetésre jut, hogy a tevolegespolitikai szerepvállalás helyett az írástudóknak be kellene érniüka társadalombírálattal. Legvégül pedig a köztársasági eszmenevében elkövetett sok „nyomorúság és szörnytett” kapcsán odakonkludál, hogy a népszuverenitás rousseau-i, demokratikus,totalizáló értelmezése helyett a hatalom megosztásán nyugvóköztársasági alkotmány lenne a célszeru. Vagyis politikai filozó-fiájában Rousseau-val homlokegyenest ellenkezo álláspontra jut.

77



szágban, hanem a legelokelobb és leggazdagabb nemessé-get – s ez a különbség arra mindenképp elegendo, hogy azta forradalmat, mely majd itt fog kitörni, ne lehessen a mi-énk lefolyásának alapján elore kiszámítani. Azok, akiketa Német-római Császárság felszámolása és a Rajnai Szö-vetség törvényes uralkodókból alattvalókká tett, nehezenturik, hogy azok legyenek gazdáik, akik egyenlok voltakvelük, vagy annak tekintették oket, s most meg akarjákdönteni azt a rendet, amely felháborítja büszkeségüket, saz ország valamennyi kormányzatát egyetlen kormánnyalakarják felváltani. Velük egy követ fújnak az egyetemi em-berek s az o eszméikkel átitatott ifjúság, továbbá mindazok,akik Németország kis államokra való szétdaraboltságánaktulajdonítják mindazt a csapást, mely a fölöttük szakadat-lanul zajló háborúk révén rájuk zúdult ; az egységes hazaa jelszavuk, dogmájuk, sot vallásuk egészen a fanatizmu-sig menoen; s ez a fanatizmus úrrá lett a jelenleg uralko-dó fejedelmeken is.”61 Talleyrand gyakorlatilag ugyanaztmondja, mint a nemzeti eszme kialakulásának késobbi ku-tatói, John Plamenatz vagy Isaiah Berlin: az európai nacio-nalizmus a napóleoni háborúk s a francia birodalmi külpo-litika miatt elszenvedett német történelmi sérelmekbol szü-letett meg, a német nép és kultúra megszunése miatt érzettaggodalom valós egzisztenciális tapasztalatából. Innen te-kintve igazat kell adnunk a néhai Szucs Jenonek, aki szerinta modern nacionalizmus kettos értelemben született a fran-cia forradalomból: koncepciója és a rá adott reakciók révén.

Ami a legfontosabb megkülönbözteto jellemvonása anemzeti eszmény fichtei leképzésének a rousseau-i demok-

61 Idézi Guglielmo Ferrero, in: Újjáépítés ; Talleyrand Bécsben, Osiris,Budapest, 2002, 174. o.

78



ratizmussal szemben, ami pedig az elobbinek mintáját ké-pezte, az az organicitás, az élet – végso soron transzcen-dens eredetu – eszméje, amire a nacionalizmus eszmetörté-netének legjobb XX. századi kutatója, Isaiah Berlin is több-ször felhívta a figyelmet. A nacionalizmus, írta, nem egyéb,mint az a meggyozodés, hogy „egy társadalom életéneka rendszere a biológiai szervezet sémájához hasonlatos”.62

Az élet ilyen formáit organikusnak nevezni annyi, „mintazt mondani, hogy az egyének vagy csoportok nem hozhat-ják létre oket mesterségesen”,63 hacsak nem hatják át oket isa csoporthabitusra jellemzo, történelmileg kialakuló érzés-és gondolkodásmódok. „Az élet élésének ezek a mentá-lis, érzelmi és testi módjai határoznak meg ugyanis min-den egyebet, és alkotják a nemzeti organizmust – a nem-zetet –, akár az állam formáját ölti magára, akár nem. Eb-bol pedig az következik, hogy az a lényegi egység, amibenaz emberi természet maradéktalanul realizálódik, az nemaz egyén és nem is egy szándékosan létrehozott egyesü-lés, amit akaratlagosan fel lehet oszlatni, meg lehet változ-tatni, vagy el lehet hagyni, hanem a nemzet.”64 Ilyen érte-lemben ez „az organicizmus, a lojalitás”, „a nemzeti aka-rat ideológiája”, amelynek elso szószólója, mondja Berlin,Hegel volt, aki „kiemelte a mindig elorehaladó kozmikusGeist hordozóiként a »történelmi« nemzeteket”, illetoleg„Fichte, aki dicshimnuszokat zengett a fertozetlen németnyelvrol, a németek egyedülállóan felszabadító küldetésé-

62 Isaiah Berlin: A nacionalizmus. Egykoron elhanyagolták, ma ha-talmas úr, in: Az angolszász liberalizmus klasszikusai II. kötet, 225. o.

63 Uo.

64 Uo.

79



nek hordozójáról”.65 – Lehet, hogy a nacionalizmus muvi,felülrol gerjesztett érzés, a nemzeti eszme pedig egy törté-nelmileg indukált gondolat, a nacionalista számára viszonta nemzet minden korban organikus és transzcendens ere-detu adottság.

Fichte maga is elismeri, hogy az államszervezés te-rén Franciaország – az o szóhasználatában: „a külföld” –a német államtudomány mintájául szolgált : „Hogy az ál-lamok alapítása és kormányzása olyan szabad muvészet-nek számítson, amelynek megvannak a maga szilárd sza-bályai, abban a külföld, maga is az ókor mintája szerint,kétségkívül elodünkül szolgált.”66 A francia „állammuvé-szet” azonban, mivel egy halott társadalmi rend eszményí-tésébol és rehabilitációjából indult ki, maga is a dolgoknakegy halott rendjét eredményezte. „Másképpen áll a helyzet– mondja – a valódi német állammuvészettel.” Ez a filo-zófia a jelenségen túli „Egy, tiszta, isteni életbol indul ki –egyszeruen mint életbol, ami az az örökkévalóságban, ésamiben mindig Egy marad”,67 s ezt a „lényeget” változtat-ja „jelenséggé”, azaz állammá, mégpedig közvetlenül egy„akarati” döntés révén, amelynek révén azonban láthatóváválik maga a lényeg is, azaz valami „többlet”. „Ahol már-most ez a többlet valóban mint ilyen látható többlet lép fel –de ez csak valamely akarásban lehetséges –, ott lép be a je-lenségbe a lényeg maga, mely egyedül van, és mely egye-dül képes lenni, és amely önmaga által és önmagától fogva

65 Uo., 228. o., továbbá: A meghajlított vesszo. A nacionalizmus ki-alakulásáról, in: Uo. : Az emberiség göcsörtös fája, Európa, Budapest,1996, 339. o.

66 Johann Gottlieb Fichte: Beszédek a német nemzethez. Hetedik be-széd. Valamely nép eredendoségének és németségének még mé-lyebb megragadása, in: Kellék, Kolozsvár, 2001/17, 10. o.

67 Uo., 9. o.80



van jelen – az isteni lényeg –, és teszi magát közvetlenülláthatóvá; és éppen azért van itt igazi eredendoség és sza-badság, és ilyenként is hisznek majd benne.”68 Fichte tehátazt mondja, hogy a németségnek belso, isteni eredetu éltetonemzeti princípiumát – Hegel majd úgy nevezi : népszellem– kell államisággá transzformálnia egy akarati, prepolitikaidöntés révén.

Ugyanakkor Fichte nacionalizmusa mégiscsak jellem-zoen a francia nemzeteszmény örököse, amennyiben a sza-badságra orientált nacionalizmus. A nemzeti program, nohalegitimációja prepolitikai, s az egységes német kultúra ésnyelv meglétére épül, politikai célkituzést hordoz, s ezértmegorzi a szabadságra kényszerítés expanzív, birodalmi lo-gikáját. Sajátságos történelemfilozófiájából fakadóan Fich-te ugyanis meg volt gyozodve arról, hogy a németségnekküldetése van a világban, ti. civilizálnia kell Európa nem-zeteit, végso soron a szabadságot kell elhoznia számukra.Ha a történelem ésszeru, gondolta o, akkor ésszeru kell le-gyen a végkifejlete is, azaz a történelem menetének értel-mes célja kell legyen. Ellentétben azzal, amit a „külföld” ta-nít, a történelem folyamata nem zárult le. „Aki egy szilárd,állhatatos és halott létben hisz, az csupán azért hisz ben-ne, mert o önmagában halott.”69 Ha történelmi nézopont-ból egyáltalán szükség van a német nemzet és egység meg-teremtésére, akkor az azért van, mert a németségnek tör-ténelmi küldetést kell teljesítenie, s ez a küldetés, akárcsaka történelem, ésszeru, ami egyszersmind annyit tesz, hogyegyetemesen kívánatos minden más nemzet számára, hi-szen ki szegülhetne ellen értelmesen a civilizációnak. „Így

68 Uo., 16. o.

69 Uo.

81



mutatkozik meg végre teljes világosságában az, amit eddigileírásunkban németek alatt értettünk. A megkülönböztetéstulajdonképpeni alapja abban áll, hogy valamely, az ember-ben meglévo abszolút elsodlegesben és eredendoben, a sza-badságban, a végtelen tökéletesíthetoségben, nemünk örökhaladásában hiszünk-e, vagy pedig mindezt nem hisszük,hanem határozottan belátni és felfogni véljük, hogy mind-ezeknek az ellenkezoje igaz. Mindazok, akik vagy maguk isalkotó és újat létrehozó módon élnek, vagy akik amennyi-ben ez nem juthatott osztályrészükül, legalább határozot-tan megtagadják a semmist, és várakozva készen állnak,hátha valahol megragadja oket az eredendo élet folyama,vagy akik amennyiben még idáig sem jutottak volna el,legalább sejtik a szabadságot, és nem gyulölik vagy rémül-nek meg tole, hanem szeretik: ezek mindannyian eredendoemberek, amennyiben pedig egyetlen népként szemléljükoket, osnép, egyszeruen a nép, németek.”70

Konklúziók

A kifejtés sorrendjében visszafelé haladva a késobbiekszempontjából két következtetést tartanék szükségesnekmegfogalmazni. Az elso, hogy a francia forradalombanmegfogalmazott nemzeteszmény annak függvényében ala-kult át Fichte és késobb Hegel kezei között, ahogyan vál-tozott a funkciója, illetve ezzel összefüggésben a legiti-mációja.

Szokás az újkori európai történelemre vetítve a nem-zetépítés három szakaszáról vagy fázisáról beszélni. A gon-dolat általánosan elterjedt történészek, politológusok, filo-

70 Uo., 17–18. o.

82



zófusok körében, így megtaláljuk Bibónál, Michael Mann-nél, John Breuillynál, Joseph Markónál vagy TheodorScheidernél. Joseph Marko, aki tanulmányában a nemzetfogalmának fokozatos naturalizálódását elemzi, vagyis azta történelmi folyamatot, ahogyan a nép alapvetoen funk-cionális természetu kategóriáját megkísérelték kulturálisvagy etnikai, azaz valamiféle szubsztanciális tartalommalfeltölteni, Scheider nyomán abból a feltevésbol indul ki,hogy történelmileg tekintve az európai nemzetépítés elsoszakasza a nyugat-európai monarchikus abszolutizmussalkezdodött. Az abszolutizmus lerombolta a feudális „közteshatalmakat”, létrehozta a területileg koncentrált és bürok-ratikusan centralizált nemzetállamokat, amelyeket – teszihozzá Marko – „etnikailag semlegesnek tételezett”.71 „Ezektörténelme azonban [. . . ] egyben a területi terjeszkedés, et-nikai elnyomás és asszimiláció történelme is volt. Politi-kai egység tehát létezett Nyugat-Európában azelott is, hogya nacionalizmus nyelve tömegjelenséggé vált volna. A fran-cia forradalom hatására aztán az „ancien régime” a népszu-verenitás eszméjének jegyében demokratizálódott, a poli-tikai hatalom gyakorlását legitimáló elv megváltozásávalforradalmasítva a politikai berendezkedés belso rendjét.”72

A második szakaszban, mondja Marko, a XIX. századsorán a nacionalizmus egészen más szerepet töltött be a kü-lönbözo közép-európai politikai kontextusokban. „Ellen-tétben Nagy-Britanniával vagy Franciaországgal, Közép-Európa nem volt politikailag egységes terület, hanem in-kább kis fejedelemségek, régiók és városok konglomerátu-ma, amelyek vagy a fennálló feudális viszonyok között vív-

71 Joseph Marko: Egyenloség és különbözoség, 163. o.

72 Uo.

83



tak egymással dominanciaharcokat, vagy kizárólag gazda-sági alapokon muködtek együtt. Az „egy nemzet – egy ál-lam” nacionalista eszméje így itt egészen más szerepet töl-tött be, az egységesítés szerepét az eros nemzetállam lét-rehozása céljából, a francia modell alapján, ám annak de-mokratikus következményei nélkül. Ezt példázza a németnemzetállam létrejötte és Olaszország egységesítése. A jogielvek intézményesítése terén az állam és társadalom elvá-lasztásán és az emberi jogok eszméjén alapuló egyéni sza-badság elvérol és a demokratikus berendezkedésrol az egy-séges, kollektív nemzeti öntudaton alapuló eros unió létre-hozásának politikai szükségességére, sot rögeszméjére te-vodött át a hangsúly. Az egyének jogi státusa egy adott, et-nikailag meghatározott közösségben való tagságukon ala-pult. Így az úgynevezett „Volksnation” közép-európai esz-méjének alapjaivá nem az etnikailag semleges és „nyitott”társadalmon alapuló egyéni szabadság és egyetemes embe-ri jogok francia–amerikai fogalma, hanem a politikai egy-ség és a kollektív identitás váltak. A „zárt” nemzetnek eza fogalma kizáró jellegu, amennyiben az egyéneket és jo-gi státusukat a „közös”-nek állított és tulajdonított kollek-tív tulajdonságok által határozza meg, szemben a csoport-hovatartozásokat az állampolgárság alapján meghaladó et-nikai semlegesség francia–amerikai képzetével.”73

Scheidernek vagy Markónak kétségkívül igaza van ab-ban, hogy Európa nyugati felén a XVIII. század végén sEurópa középso részein a XIX. században a nacionalizmusalapvetoen különbözo funkciókat töltött be. Ezt maga Bi-bó is többször hangsúlyozza. Nyugat-Európában, mondja,s elsosorban Franciaországban a nemzeti gondolat szilárd

73 Uo., 163–164. o.

84



birodalmi kereteket talált, s ezeket töltötte ki demokrati-kus nemzeti érzelemmel. Közép-Európában az önálló nem-zetállamiság megteremtésre váró feladat volt, s a nemzetiprogram legitimitását a nem létezo egységes állami kere-tek hiányában is szilárd alapokra kellett helyezni. Ezt ne-vezi Fichte németségnek. Azonban azt is látnunk kell, hogyez eredetileg korántsem etnikumot, zárt kulturális vagynyelvi alakzatot, hanem valami ennél jóval spirituálisab-bat s következésképpen univerzálisabbat jelentett. Perszeettol függetlenül történelmi szempontból legalább ennyireigaz lehet az is, hogy a birodalmi építkezés az alapját végsosoron mégiscsak a „nép”-ben, a kulturálisan definiált em-bercsoportban találta meg. „Így lett a nép, amely Nyugat-Európában egyszeruen a társadalmi felemelkedés dinamiká-ját képviselte (peuple), Közép- és Kelet-Európában egyút-tal a megkülönbözteto nemzeti sajátosságok dönto hordozója(Volk), mely az összekeveredett vezeto rétegeknél tisztáb-ban orzi a nemzethez való tartozás »igazi« kritériumait :a nyelvet, a népszokásokat stb. (Itt a gyökere annak a le-fordíthatatlan ellentétnek, amely az azonos logikai értelmu»populaire« és »völkisch« szavak hangulati értelme közöttvan.)”74 Bibó azonban mindezt inkább Kelet-Európára ve-szi érvényesnek, s közvetlen összefüggésbe hozza a nyel-vi nacionalizmus terjedésével, ami szerinte a Habsburg Bi-rodalom széthullását eredményezte. Vagyis a nacionaliz-mus zárt, kulturálisan és nyelvileg kódolt változatát ahhoza folyamathoz illeszti, amit Scheider a nemzetépítés har-madik fázisának tekint, amikor a többnemzetiségu birodal-mak (Oszmán, Orosz, illetve Habsburg Birodalom) kereteinbelül élo népek elobb politikai autonómiára, majd az önálló

74 Bibó István: Az európai egyensúlyról és békérol, 323–324. o.

85



nemzetállamiságra kezdtek törekedni. Az elsodleges poli-tikai cél, eltéroen az olasz vagy német nemzetegyesítéstol,itt már „nem az egyesülés, hanem az elszakadás általi kü-lönválás volt. Valamennyi kelet-európai állam, azaz Szer-bia, Montenegró, Görögország, Bulgária, Románia, Cseh-szlovákia és a balti államok elszakadással, az említett biro-dalmak összeomlása során jöttek létre”.75

Kétségtelen, hogy nyugatról keletre haladva a XVII.század végétol a XX. század elejéig a nacionalizmus és anemzeti eszmény hangsúlyos funkcióváltásokon esett át,kezdve a birodalmi keret nemzeti birtokbavételétol a nem-zeti egység és államiság megteremtésén át a birodalmi ke-retekbol való kiválás igényéig.76 A funkcióváltás ugyanak-kor kétségkívül kihatott a nemzeti eszmény karakterére éslegitimációs módozataira is, s tartalmában jelentos hang-

75 Joseph Marko: i. m., 164. o.

76 A nacionalizmus három fázisát John Breuilly reformnaciona-lizmusnak, egyesíto nacionalizmusnak, valamint szeparatistanacionalizmusnak nevezi. Lásd John Breuilly: Állam és nacio-nalizmus, in: Nacionalizmuselméletek, Rejtjel, Budapest, 2004.Schöpflin György egyik nagyszeru tanulmányában (A kommu-nizmus és a nemzet, in: Világosság, Budapest, 1996/2) azonbankimutatta, hogy létezik a nacionalizmusnak egy negyedik vál-tozata is, ami a kommunista államok népeire volt jellemzo.A balkáni népek a kommunista államban a szovjet elnyomáseszközét látták, s ez megnehezítette számukra a saját államukkalvaló problémátlan azonosulást. Ezért a kelet-európai népek na-cionalizmusa elvben államellenes, vagy legalábbis hosszú ideigaz volt, ami történelmi szempontból meglehetosen szokatlandolog, s annak tudható be, hogy a szovjet hegemónia formailagnem szüntette meg a nemzetállami szuverenitást. Többek közöttezért is alakul ki olyan nehezen a mai kelet-európai emberbena patrióta éthosz, az államhoz, annak szimbólumaihoz s politikaiintézményeihez való ragaszkodás.

86



súlyeltolódásokat okozott, mely változások közül az a leg-fontosabb, hogy szemben a francia forradalmi nacionaliz-mussal, a német egységesíto törekvések államiság hiányá-ban prepolitikai tényezokre voltak kénytelenek hivatkozni,elsosorban persze az egységes német nyelvre és kultúrára.Fichte nacionalizmusát ezért a spirituális, prepolitikai elemdominálja, s bár szabadságköveto – legalábbis a szónak va-lamiféle metafizikai értelmében –, nem feltunoen demokra-tikus, eltéroen Rousseau nacionalizmusától. Mint ahogyanaz 1815-ben megszületo német szövetségi alkotmány semlesz végso soron demokratikus, kétségtelen liberális voná-sai dacára. „A szövetségi alkotmány 14. cikkelye Német-országban szuper arisztokráciát hozott létre az uralkodócsaládok és a nemesség között, jogokkal, elojogokkal, ural-kodói tiszteletjogokkal elhalmozott szuper arisztokráciát.Németország régi arisztokrata rendje érintetlenül, erotelje-sen, elkülönülve, ezzel az elkülönüléssel talán még meg-erosítve állt ott a körülötte lerombolt Német-római Biroda-lom romjai közepette. Ebben 1914-ig határozottan különbö-zik Németország és Franciaország. Franciaországot egyreinkább a gazdag és magas muveltségu polgárság kormá-nyozza, Németországot pedig továbbra is az arisztokrácia;a gazdag és magas muveltségu polgárság itt többé-kevésbéalárendelt szerepben marad. A XIX. század folyamán a de-mokratizálódó Európa közepén s az egyre gazdagodó ésterjeszkedo polgári rend közepette Németország megma-rad az arisztokrácia fellegvárának.”77

Ugyanakkor viszont a népfelség eszméje a kelet-eu-rópai népek nacionalizmusának (de a német vagy franciaforradalmi törekvéseknek is) 1848-tól kezdodoen megint

77 Guglielmo Ferrero: Újjáépítés, 301. o.

87



csak központi eleme lesz, legalábbis így látta akkoriban bá-ró Eötvös József. Ráadásul a nép ebben a felfogásban sempusztán nyelvi közösség, hanem mindenkor valamiféle me-tafizikai, spirituális többlet hordozója is, gondoljunk csaka néplélekrol, népszellemrol szóló, Kelet-Európában egyál-talán nem elszigetelt múlt század eleji diskurzusra, amely-rol még a liberális Balogh Artúr is kötelességének tartottatanulmányt írni.78

Úgy gondolom tehát, hogy érdemes a nemzeti esz-mény alakulását az eltéro történelmi helyzetekbol adó-dó funkcióváltás kétségtelen tényének dacára is egységé-ben látni, valami olyasmiként, ami a francia forradalomóta egyaránt hordozza, igaz, változó súllyal és jelentoség-gel, a népi-demokratikus, a nyelvi és a spirituális elemet.79

Mindháromnak jellemzoje a politikai hatalom birtokbavé-telére vagy intézményes bázisának létrehozására, a saját ál-lamiság megteremtésére irányuló törekvés, ami mindenek-elott azt mutatja, hogy a nacionalizmus minden korban ha-talomra orientált. Mindhárom történelmi fázisára jellemzoa szuverenitás birtokbavételére irányuló tendencia s a po-litikai célzattal vagy indoklással folytatott kulturális asz-szimiláció. Éppen ezért úgy gondolom, hogy igazuk vanazoknak, akik a nacionalizmusban nem pusztán egy poli-tikai ideológiát látnak a sok között, hanem a nemzetállamlétét igazoló legitimációs doktrínát.

78 Lásd Balogh Artúr: Az erdélyi szellem, in: Jogállam és kisebbség,Kriterion, Kolozsvár – Bukarest, 1997.

79 A francia, a porosz/német, az osztrák, valamint a balkáni né-pek nacionalizmusának sajátságairól lásd Michael Mann: A mo-dern európai nacionalizmus kialakulása, in: Nacionalizmuselméle-tek, Rejtjel, Budapest, 2004.

88



Másfelol viszont azt gondolom, s ezért is tartottamszükségesnek Marko gondolatait hosszan idézni, hogy anyitott, etnikailag semleges, egyéni szabadságelvu fran-cia állammodell és a zárt, kelet-közép-európai kollektivistaállamfelfogás szembeállítása, amit a kultúrnemzet/állam-nemzet tipológiája – hívei szerint – mindenekfölött indu-kál, s amit Marko is helyeselni látszik, fölöttébb vitatható.A francia modell ugyanis – miként arra Marko is kitér párlappal hátrább – pontosan a polgárok egyenloségének ra-dikálisan individualista, etnikai semlegességen alapuló fel-fogásának és a nemzeti képviselet fogalmának a kombiná-ciójából adódik. Ezt a kombinációt Rousseau hozta tökéle-tesen zárt alakzatra a népszuverenitás elvének segítségé-vel, mégpedig a nemzeti egység és nem az individuális sza-badság javára. Szerinte a társadalom megegyezéssel szüle-tik, amelynek révén a polgárok teljesen lemondanak a jogaik-ról, s egész személyükkel feloldódnak a nemzetben – nyil-ván azért, hogy egy késobbi idopontban mindezt a nem-zettol s a nemzet által megerosítve visszakapják. Enneka politikailag meglehetosen naiv elképzelésnek volt egye-nes következménye a nemzeti homogenizáció s a regionálisvagy csoportidentitásokat képviselo köztes hatalmak fel-számolása. A francia modell már csak ezért sem testesíthetimeg az etnikai semlegesség elvét, mert a politikai közös-ség semlegességének biztosítása megköveteli, hogy a pol-gárok partikuláris identitása a magánszférába vagy a tár-sadalmi szférába húzódjon vissza. Ehhez viszont pontosanazokra az egyéni jogokra van szükség, amelyek egyértel-muen kijelölik a magánélet határait, s egyszersmind korlá-tozzák a nemzet szuverenitását, vagyis éppen azokra a jo-gokra, amelyekrol a polgárok már eleve lemondtak a nem-zet javára. Ilyen tekintetben egyáltalán nem véletlen, hogyConstant a jakobinus terror bírálatához éppen az egyéni jo-

89



gok nyelvezetét vette igénybe. Constant azt tette nyilván-valóvá, hogy a totális és minden vonatkozásban totalizáló,asszimiláló nemzeti uralom ellenében szilárd és érinthetet-len egyéni jogokra van szükség: mintegy liberalizálni kelltehát az amúgy már a népszuverenitás révén demokrati-kussá tett közösséget.

Éppen emiatt, ha lehet, még félrevezetobbnek tartoma francia és az amerikai állammodell egybemosását, nohatörténelmi tény, hogy az amerikai forradalom mintakéntszolgált a franciának. Ám ami végso soron közösnek bi-zonyult a két forradalomban, az a nyilatkozataikba foglaltszabadságeszme volt. Az 1787-es amerikai és az 1793-asfrancia alkotmány azonban egészen eltéro javaslatokat fo-galmazott meg ennek az eszmének az intézményesítésére.Tökéletesen tisztában volt ezzel már Tocqueville, aki a szo-kott ironikus stílusában meg is jegyezte, hogy „forradal-munkat gyakran tekintették az amerikai forradalom követ-kezményének; az amerikai forradalom valóban nagy hatástgyakorolt a franciára, de nem az volt a fontos, ami az Egye-sült Államokban történt, hanem az, amit errol Franciaor-szágban gondoltak”.80

Az amerikai alkotmány a fékek és ellensúlyok rendsze-rével, a hatalmi ágak elválasztásával, a Bill of Rightsszalkifejezetten a partikuláris érdekek védelmét célozta. Nem-csak azért, mert ezt az alkotmányozók egyéni meggyozo-désüknél fogva is fontosnak tartották, hanem azért is, mertMontesquieu tanaiból az a következtetést vonták le, hogya partikuláris érdekek sokfélesége magához a köztársaságszerkezetéhez tartozik hozzá, azaz ezek érvényesítése nél-

80 Alexis de Tocqueville : A régi rend és a forradalom, Atlantisz, Bu-dapest, 1994, 166–167. o.

90



kül egy többmilliós, nagy kiterjedésu köztársaság fenn semmaradhatna. A jakobinus alkotmány ezzel szemben min-dent felold a parttalan népszuverenitásban. Az elso alkot-mány, ha úgy tetszik, liberális, a második demokratikus.

És legvégül még egy megjegyzés, immár szorosana nemzetiségi, kisebbségi problémához kapcsolódva: haa népszuverenitás elvének forradalmi intézményesítésemegkövetelte a nyelvi asszimilációt, kézenfekvo azt a kö-vetkeztetést levonni, hogy az asszimilációt megszüntetnicsakis a demokratikus állam intézményes felépítésének,illetve a jogalkotás folyamatának liberalizálásával lehet,vagyis az egyéni jogok instituálásával. Végso soron a kon-tinentális liberalizmus már Constant-nal erre az útra lépett.A kérdés, amit a következo fejezetben a magyar szabadelvugondolati hagyomány s ezen belül Eötvös József liberálisnemzetiségi politikája, illetve Balogh Artúr liberális kisebb-ségi teóriája kapcsán körül szeretnék járni, az, hogy vajona nemzetiségi igények felol közelítve az egyéni jogok ga-rantálása elégséges megoldás-e.

91


A KELET-EURÓPAIKISÁLLAMOK

ÉS A NYELVI NACIONALIZMUS

II.1. Báró Eötvös József a nemzetiségi kérdésrol

Közismert, hogy a XIX. század, a történelmi kutatások ter-mékeny fejlodésének kora megváltoztatta az európai em-berek gondolkodását az ido jelentoségérol. Az új történelmitudatosság felbukkanásának számos oka van, mint példáula természettudományok példátlan fejlodése, az új techno-lógiák felfedezése és elterjedése, új államok, osztályok, po-litikai formációk kialakulása stb. Ugyanakkor az új törté-nelemszemlélet bizonyos értelemben a francia forradalomegyik teoretikus következménye is volt, hiszen a forrada-lom élesen tudatosította a változást, és felkeltette az embe-rek érdeklodését a változást irányító törvények iránt. Mára forradalom kortársaiban, Burke-ben és de Maistre-benfelmerült az a gyanú, hogy a forradalmi események logi-kája nem értheto meg az emberi intenciók összhatásából, sa változás mögött magasabb rendu, személytelen erok hú-zódnak meg. (Ez már csak azért is figyelmet érdemel, mertmindketten aktív politikusok voltak, s a politikusok rend-szerint nagyobb szerepet tulajdonítanak az emberi szán-déknak az események alakításában, mint azok, akiknekszakmájuk a politikai és történelmi események tanulmá-nyozása, s akik hajlamosak gazdasági, társadalmi és egyébtermészetu hatásmechanizmusok segítségével magyaráz-ni az eseményeket.) De Maistre például azt mondja, hogy



a francia forradalmat nem az emberek irányították, inkábba francia forradalom irányította az embereket. Valószínu-leg azonban o maga is Burke könyvében találkozott azzala gondolattal, hogy a francia forradalmárok „a szabad mér-legelés eroltetett látszata ellenére valójában a rideg szük-ségszeruség hatása alatt hozzák határozataikat”. Ez az el-képzelés öltött aztán a történelem eszméjében eleinte óva-tosabb formát Kantnál, majd késobb Hegelnél jóval erosebbkontúrokat. Hannah Arendt azt is mondja, hogy „elméletiszempontból a francia forradalom legmesszebbható követ-kezménye az volt, hogy Hegel filozófiájában megszületetta történelem modern fogalma”.1

Értheto ugyanakkor az is, hogy a történelmi haladásjegyében fogant magyarázó elméletek nem korlátozódtakcsupán a múltra. A „haladás” törvényeinek felfedezése,gondolták a XIX. századi történelemfilozófusok, arra is ké-pessé teszi az embert, hogy a jövore nézvést is biztos prog-nózisokat fogalmazzon meg. A gondolatot már a XVIII.század végén megfogalmazta Condorcet az emberi szellemfejlodésérol alkotott „tablójában”, amelyet a terror éveiben,kevéssel öngyilkossága elott vetett papírra: „Ha az emberszinte teljes bizonyossággal meg tudja jósolni azokat a je-lenségeket, amelyeknek a törvényeit ismeri, s még ha nemismeri is oket, a múlt tapasztalatai alapján nagy valószínu-séggel képes elore látni az elkövetkezo eseményeket, mi-ért tekintenénk hiú remények kergetésének, ha arra vál-lalkozunk, hogy történelmi eredményei alapján több-keve-

1 Hannah Arendt: A forradalom, 66. o.

93


II. A kelet-európai kisállamok és a nyelvi nacionalizmus

sebb valószínuséggel felvázoljuk az emberi nem jövobelisorsát?”2

A történettudomány ilyetén felfogásának egyik azon-nali eredménye az volt, hogy a prófécia átkerült a vallásbirodalmából a társadalomtudományéba, s az okkult tu-dományok muveloi helyett a politikai filozófusok, történe-lemfilozófusok s a szociológia megalapítóinak kiváltságalett. Nem is igen találunk fontos politikai elméletírót a XIX.században, aki ne érzett volna késztetést a prófétálásra, sakinek ne lett volna valami fontos mondanivalója a törté-nelmi események várható jövobeli kifejlésével kapcsolato-san. Tocqueville-tol Millig még a legnagyobbak is megfo-galmazták a maguk prognózisait. Báró Eötvös József nagyállamtudományi munkája, az Uralkodó eszmék ilyen tekin-tetben tipikusan XIX. századi munka. „A kor, amelybenélünk – írja –, a haladás korszaka mindenben; csak azonszenvedélyességbol, mellyel a körülöttünk történo dolgokmegítéltetni szoktak, vagy a tudatlanságból lehet megma-gyarázni, ha egyesek megtagadják századunktól azon fel-soséget, mely azt az anyagi, szellemi, sot erkölcsi kifejlésterén kétségkívül megilleti.”3

Az is igaz ugyanakkor, hogy történelemfilozófiájábanEötvös jóval óvatosabb, mint Condorcet, s az eseményekalakításában az emberi szándéknak is teret hagy: „MárCondorcet megjegyzé, hogy a történetek helyes ismerete,melybol látjuk, mely úton fejlodött eddig az emberiség, al-kalmasint lehetové teszi ismernünk a jövot is. Gyakran is-

2 Marie Jean Antoine Nicolas, marquise de Condorcet : Az embe-ri szellem jövobeli fejlodése, in. Uo. : Az emberi szellem fejlodésénekvázlatos története, Gondolat, Budapest, 1986, 239. o.

3 Eötvös József : Uralkodó eszmék, I. kötet, 453. o.

94



métlék a legújabb idokig ezt a gondolatot ; azonban a dol-gok természete szerint mindig csekély hasznot vonhatunkjövonk ismeretére a történetekbol.”4 Ez pedig azért van, te-szi hozzá, mert az eseményeket mindig szabad emberekalakítják: „Míg az ember a szabad akarat erejével bír, min-dig akarata használatától függ, s ezért bizonytalan a közel-jövo.”5 A távlati jövo azonban kiismerheto, mert a nagy ívutörténelmi összefüggéseket az emberi szabadság már nembefolyásolja, s így a haladást nem fékezheti. Ezért a rövidtávú történelemfilozófiai szkepszis egyáltalán nem gátoltameg Eötvöst abban, hogy ugyanennek a fejezetnek mégis-csak a következo, az ész megismero képességébe és a ha-ladásba vetett hitrol árulkodó címet adja: Az emberiség fej-lodésében bizonyos törvényeknek van alávetve, melyeket az észszintúgy kiismerhet, mint azokat, amelyek szerint más lények fej-lodnek. Az is árulkodó továbbá, hogy szükségesnek tartottamuve elso, önmagában kompakt egészet alkotó kötetét isegy Mily jövendonek megyünk elébe? címu fejezettel zárni.

A jövo, akár a távoli jövo kiismerhetoségének optimis-ta történelemfilozófiai tézise azonban a XIX. századi prófé-ciák valóra válását tekintve kevéssé tunik igazoltnak. Dön-to többségük szimpla fantazmagóriának bizonyult. Voltakaztán olyanok, amelyek ugyan valóra váltak, ám fölöttébbmeghökkento formában. Ilyen volt például Saint-Simonidézett próféciája a politika közigazgatási tevékenységgévaló átváltozásáról. Aztán voltak persze olyanok is, ame-lyek minden további nélkül beigazolódtak. Senki sem ta-gadhatja, hogy mennyire aggasztóan pontosak Tocquevillejövendölései a központosított és bürokratizált demokrati-

4 Eötvös József : Uralkodó eszmék, II. kötet, 449. o.

5 Uo., 450. o.

95



kus kormányzatról vagy Mill komor jóslatai a kommunistatársadalmi rendszerek várható kialakulásáról. De függetle-nül attól, hogy mennyire bizonyultak ezek a jóslatok pon-tosaknak vagy fantasztáknak, annyi bizonyos, hogy azokaz emberek, akik ezeket írták, jobban értették saját korukatkortársaik többségénél. És pontosan ebben a tényben rejlikvalami érthetetlen, mondja Isaiah Berlin.

„A tizenkilencedik században nem volt egyetlen olyanvalamirevaló társadalomtudós vagy politikai gondolkodósem, aki ne tudta volna, hogy korának uralkodó mozgalmaa nacionalizmus. De a század második felében, valójábanegészen az elso világháborúig azt gondolták, hogy el fogenyészni.”6 Egyetlenegy sem volt közöttük, mondja Berlin,aki komoly jövot jósolt volna a nacionalizmusnak, vagy ne-tán megsejtette volna, hogy ez lesz a XX. század uralko-dó mozgalma. És ilyen tekintetben, tehetnok hozzá, Eötvösmegint csak nem kivétel.

Ez már csak ezért is figyelemre méltó, mert Eötvösnekközvetlen kapcsolata volt 1848-cal, s bár korán emigrált, aztvilágosan látta, hogy a nemzetiségeknek a magyar forrada-lom ügyét cserbenhagyó magatartása mögött többek közötta „nemzetiségi” eszmének egy sajátságos, újszeru értelme-zése áll, miszerint ez emberek nyelvi közössége csupán. En-nek ellenére, amint az az 1851-ben megjelentetett államtu-dományi munka elso részébol kiderül, a birodalmi, azazpolitikai nemzettudatot mégis megingathatatlannak tartot-ta, s a nyelvi nacionalizmus terjedését meg a nemzetisé-gi törekvéseket önjelölt népvezérek által gerjesztett, valósalapokat nélkülözo mozgalmaknak tekintette. „Minthogy

6 Isaiah Berlin: A meghajlított vesszo. A nacionalizmus kialakulá-sáról, in: Uo. : Az emberiség göcsörtös fája, 334. o.

96



pedig új fogalmak, melyek a múlt s jelen viszonyaival el-lentétben állnak, egy hamarjában a nép közbirtokává s egyúj organismus alapjává nem válhatnak, szükségképpen azttapasztaljuk, hogy bármennyire is erolködjenek a nemze-ti mozgalmak vezérei, bármi hangosan kürtöljék igényei-ket a nép nevében, az eszme eddiglen még nem kapta mega népet, mely e zászló alatt is küzdelemre vezettethetik, dea nélkül, hogy az eszmét, melyért küzd, tisztán felfogná,vagy vezéreinek vágyát egészen csak megérteni is tudná.[. . . ] Mondjatok bármit, a nép azokban, kikkel századokóta együtt él, pusztán nyelvbeli különbség miatt éppen úgynem akar idegeneket látni, valamint azokat, kik vele azon-egy nyelven szólanak, s kikkel századok óta ellenséges lá-bon állott, nem fogja rögtön testvéreinek ismerni. Ennélfog-va a nemzetiség eszméje divatos értelmében mindenesetrecsak igen nehezen s igen huzamos erolködések után va-lósíttathatik; s ha ez valaha megtörténnék, a mondottak-ból világos, miszerint ezen eszme nem valósítható a nélkül,hogy azon államintézmények, melyek tekintet nélkül ezeneszmére alakultak s gyakran vele ellentétben állanak, fel-bontassanak.”7

Eötvösnek azonban éppen abban lett igaza, amit a leg-kevésbé tartott valószínunek: a nemzetiségi eszme diadal-ra jutott, mégpedig ama valószerutlen, bár „divatos” értel-mében, s ez végül a többnemzetiségu Osztrák–Magyar Mo-narchia felbomlását eredményezte, amelynek jövojét Eöt-vös még annyira féltette. Azt azonban rögtön hozzá kelltenni, hogy Eötvös mégsem volt teljesen vak a nemzeti-ségi törekvések indokaival szemben. Lehet, hogy a Monar-chia felbomlása, illetve a magyar államiságban gyökerezo

7 Eötvös József : Uralkodó eszmék, I. kötet, 152–153. o.

97



nemzeteszmény elhalása olyan lehetoség volt, amivel nemakart számolni, de ugyanakkor kétségtelenül nem tekin-tette 1848–49 katasztrófáját egyszeru történelmi véletlen-nek sem. Hanem ehelyett láthatóan azt a tanulságot vontale, hogy a népszuverenitás elve és a nyelvi nacionalizmusösszefüggnek, s hogy a nemzetiségi eszme uralomra jutá-sa ezért szükségképpen a birodalom bukását eredményezi.Erre a következtetésre vezették nemcsak a szabadságharctapasztalatai, hanem azok a stúdiumai is, amelyeket a fran-cia forradalomnak szentelt, s amelyek az államtudományimuvének az eszmei kiindulópontját képezték. Muve elsokötetének elso öt fejezetében gyakorlatilag teljes belso ösz-szefüggésrendszerében kibontja azt a történelmi folyama-tot, amelynek során a szabadság és egyenloség nevébenindított mozgalom a nemzeti elv kizárólagosságát képvi-selo államalakulatba torkollt, továbbá azt is nyomon kö-veti, ahogy az expanziós köztársasági külpolitika, amely-nek nyomán „az egyes népeknek sietniük kellett franciáválenni”,8 felébresztette a leigázott népekben a nemzeti ér-zelmeket. Vagyis látja azt, hogy a nagyhatalmi, birodalmikülpolitika révén propagált köztársasági eszmény (a népek„felszabadításának” egyetemes, forradalmi programja) ho-gyan vezetett el a leigázott népek körében a nacionalizmuskialakulásához, azok miatt a megaláztatások miatt, ame-lyeket a francia hadseregtol kellett elszenvedniük, s ame-lyekrol olyan megrázó leveleket írt már Dumouriez tábor-nok, maga a megszálló seregek parancsnoka a belgiumi ál-lapotok kapcsán. Ugyanakkor Eötvösnek világos képe vana népszuverenitási elv elismerésébol természetszeruen kö-vetkezo, államilag szorgalmazott nyelvi, asszimilációs po-

8 Uo., 125. o.

98



litikáról is, s ez történelmi kitekintésében végül mégiscsakborúlátóvá teszi : „Mindazon törekvések – írja könyve elsokötetének befejezésében –, melyek a szabadság és egyenlo-ség valósítását tuzik ki czéljokul, tettleg csak oda irányoz-vák, hogy a népfelség eszméje az államban minél tökélete-sebben létesíttessék, míg azon törekvések, melyek a nem-zetiség elvének nevében indíttatnak meg, tulajdonképpencsak arra czéloznak, hogy a korlátlan felségi hatalom az ál-lamban egy bizonyos nemzetiségnek szereztessék meg.”9

Mindebbol a nemzetiségi elvre nézvést a következo,igen figyelemreméltó tanulságot vonja le: „A nemzetiségielv nevében pedig nem a történeti jognak és azon egyé-ni szabadságnak elismerése értetik, mely az egyesnek azontulajdonok kifejtésére szükséges, melyek az egyes nemzet-nek sajátjai ; hanem, hogy a nemzetiségi törekvések éppena történeti jog és minden egyéni szabadság lerontására van-nak irányozva.”10 Vagyis a nemzetiségi kérdés hatalmi kér-dés, s ezért szeparatista törekvést hordoz, ami a történel-mi jog térvesztését fogja eredményezni, hacsak nem kap-csoljuk ki a népszuverenitásra, azaz az uralomra való tö-rés benne rejlo gondolatát, mégpedig az egyéni szabad-ság biztosítása révén, amelynek elegendonek kellene len-nie az egyes ember nemzeti, azaz kulturális identitásánaka fenntartására.11 A politikai szabadság nem követeli meg

9 Uo., 454. o.

10 Uo., 454–455. o.

11 Eötvös dilemmáját Tamás Gáspár Miklós a következoképpen for-mulázza meg: „A nemzetiség mint egyéni jog: szabadság. Ezértnem lehet csírája a hatalomnak, újfajta legitim kényszernek. Amitmanapság »kollektív jog«-nak neveznek, az: hatalom. Eötvös eztkizárja. Azt mondja: ha valaki oszinte és becsületes ebben a kér-désben, akkor vagy nemzetiségi jogokat és szabadságot akar, s

99



a nemzetiségek, azaz a népszuverenitás közjogi megerosí-tését.

A fentiekbol logikusan következik Eötvösnek az 1868-as nemzetiségi törvénnyel kapcsolatos állásfoglalása.A nemzetiségek azt várták a törvénytol, hogy az Magyaror-szág megyéit és kerületeit nemzetiségek szerint rajzolja új-ra, hogy az egyes megyékben az ott élo nemzetiségek nyel-ve váljon hivatalos nyelvvé, továbbá hogy az ország „hiva-talai s méltóságai, sot végre képviselete is, a nemzetiségekarányában oszlassanak el”.12 Azaz a képviseleti politiká-ból részesedést s bizonyos mértékig létezésük közjogi meg-erosítését kérték. Amit báró Eötvös ezzel szemben ajánl,az a nemzetiségek szempontjából meglehetosen csekély en-gedmény: az egyéni szabadságnak a „nemzetiségi tekintet-ben” is teljes biztosítása. Nincs amiért önálló közjogi sze-mélyiségekké alakítsuk az ország területén élo nemzetisé-geket, mondja Eötvös, s ezáltal mesterségesen, törvényekáltal biztosítsuk fennmaradásukat. Az „emberiség haladá-sa” s „a civilizáció kifejlodése” a nemzetiségek számánakapadását követeli. „A civilizáció kifejlodésével fokról fokrafogy a nemzetiségek száma. Elobb, a civilizálás elso kezde-tében, néhány család képezett nemzetiséget. Ezek egyesül-ve és egymásba olvadva nagyobb és nagyobb nemzetiséget

ekkor a nemzetiségi szabadság analogonja a lelkiismereti és val-lásszabadság, vagy pedig hatalmat akar, akkor pedig vállalniakell, hogy önálló államra, új etnikai többség kialakítására törekszik,mely esetben vállalnia kell a forradalmat, a háborút, az új legitimkényszer kiváltságának szüloit. Tertium non datur.” Tamás GáspárMiklós: Eötvös: a nyugat-keleti liberális, in: Törzsi fogalmak, II. kö-tet, Atlantisz, Budapest, 1999, 129. o.

12 Eötvös József : A nemzetiségi törvényjavaslatról, in: Magyar Libe-ralizmus, Századvég, Budapest, 1993, 134. o.

100



képeznek. És így a civilizáció haladása kétségkívül fenye-geto a nemzetiségekre nézve. E veszélynek ki vagyunk tévemi magyarok, ki vannak téve horvát testvéreink, ki vannaktéve a hazában lakó más nemzetiségek, szóval ki van té-ve minden kisebb nemzetiség. De mi által oltalmazhatjukmagunkat e veszély ellen? Azáltal-e, hogy az egyes nem-zetiségeket, mint múmiákat, törvényekbe begöngyölgetve,a törvényhatóságok sírkamrájában rakjuk le? Századunk-ban ami nem él, annak nincs jövoje.”13

Kétségtelen, hogy a mai fül nem hajlandó ebbol mástkihallani, csak cinizmust. Pedig ez nem más, mint a tipiku-san XIX. századi civilizatórikus eszmény s a haladásba ve-tett hit megszólalása. A népeknek (savoyaiaknak, belgák-nak, hollandoknak) sietniük kell franciákká lenniük, hiszenez nem asszimiláció, hanem civilizációs feladat. Ugyanígyrománoknak, szerbeknek, tótoknak, ruténeknek is magya-rokká kell válniuk. Tudniillik el kell jutniuk a szabadságállapotára. Önmagában a népszuverenitás elvének elisme-rése s a nemzetiségeknek közjogi hatalommal való felru-házása ehhez nem elegendo, és nemcsak azért, mert a nép-szuverenitás még nem garancia az egyén szabadságára, ha-nem azért sem, mert ez a civilizálatlanabb, vagyis kevésbészabad népeket önmaguknak szolgáltatná ki.14 A népszu-verenitás önmagában nem hordoz értéket, ha az illeto népléte nem hordoz többletet. Ilyen tekintetben nagyon tanul-ságos az, amit Eötvös az iménti gondolat folytatásaképpenmond: „Ha a civilizáció emelkedo árjai ellen biztosítaniakarjuk magunkat, állítsuk magunkat magasra! A dagály

13 Uo., 138. o.

14 Rendkívüli módon hasonlít ez Mill okfejtésére a skótokkal kap-csolatban a Képviseleti kormányzatból.

101



mérföldnyi lapályt elborít ; de az egyes szikla, mely maga-sabban áll, kiemelkedik és ki fog emelkedni mindörökké.Kérdem tehát, vajon, ha e hazában lakó különbözo nemze-tiségek biztosításáról van szó, ki gondoskodik jobban ezenbiztosításról : azok-e, kik oly törvényeket indítványoznak,melyek által visszalépve a civilizáció ösvényérol, mindenkifejlodés lehetetlenné válik, vagy azok, kik a szabadságotvédve, olyasmit állítanak fel a nemzetiségek számára, mi-által minden egyes nemzetnek emelkedése és így fenntar-tása is csak saját magától függ.”15 Tudniillik ha élni akar,magasabbra kell tennie a mércét. Báró Eötvös azt mondja,hogy a puszta megléte a közösségnek nem értékhordozó,s életképességének bizonyítékaképpen ki kell tuznie magaelé a civilizáció és a haladás eszményét. Vagyis magyarrákell válnia.

II.2. Balogh Artúr és a kisebbségi kérdésliberális megoldása

Az elso világháború a népszuverenitás eszméjén nyugvónyelvi nacionalizmus diadalát jelentette a báró Eötvös ál-tal hirdetett szabadságköveto, civilizatórikus, univerzalis-ta nacionalizmussal szemben, s következményeit tekint-ve a többnemzetiségu birodalmi keretek s az Osztrák–Magyar Monarchia széthullását eredményezte. Mindez Eu-rópa gondolkodó foit egyszersmind arra is ráébresztette,hogy a nacionalizmus korántsem múló jelenség, s hogya „nagy háborút” és okait aligha lehet megérteni, ha elte-kintünk tole. Érdekes módon a nyelvi nacionalizmus kér-

15 Eötvös József : A nemzetiségi törvényjavaslatról, 138. o.

102


II.2. Balogh Artúr és a kisebbségi kérdés liberális megoldása

désében a XX. század legfontosabb magyar politikai gon-dolkodója, Bibó, ugyanarra az álláspontra helyezkedett,mint kezdetben Eötvös, s elsosorban a nemzeti intelligenciakreálmányának tartotta.16 A breton, baszk, walesi vagy fla-mand országalapítás, mondja, mero „délibábos filológus-találmány”, lévén Nyugat-Európában a birodalmi keretekévszázadosak és szilárdak.17 A kelet-európai többnemze-tiségu birodalmak viszont, amikor nyelvi homogenizációspolitikába kezdtek, „maguk is elismerték a nyelvi szem-pont dönto jelentoségét, s mindenféle »más nyelvuek« po-litikai szervezkedését és tudatosodását provokálták”, anél-kül azonban, hogy a folyamatot s következményeit uralnitudták volna.18

A nyelvi asszimilációs politika a nemzetiségek, majdaz utódállamok körében ugyanakkor értheto módon a kul-túra politikai jelentoségének felértékeléséhez s a nemzetiintelligencia politikai szerepének a növekedéséhez veze-tett. „A nemzeti intelligenciának Közép- és Kelet-Európábanugyan sokkalta kisebb volt a társadalmi presztízse (folegKözép-Európában), és sokkal kevesebb volt a múltja, ha-gyománya és politikai kultúrája, mint a nyugat-európaiértelmiségnek, ugyanakkor azonban sokkal nagyobb volta fontossága és felelossége a nemzeti lét szempontjából.Különösen megnövekedett a jelentosége azoknak az értel-miségi foglalkozásoknak, melyek a nemzeti közösség meg-különbözteto sajátosságaival foglalkoztak, s azokat ápol-

16 Eötvös ezt az álláspontját késobb módosította. Lásd A nemzetiségikérdésrol írt 1865-ös értekezését, in: Reform és hazafiság, III. kötet,Magyar Helikon, Budapest, 1978.

17 Bibó István: Az európai egyensúlyról és békérol, 324. o.

18 Uo.

103



ták: íróknak, nyelvészeknek, történészeknek, papoknak,tanítóknak, etnográfusoknak. Ezért lett a „kultúra” ezek-ben az országokban olyan óriási politikai jelentoségu mo-mentum, ami azonban nem annyira a kultúra virágzásátjelentette, mint inkább elpolitizálódását. Minthogy ugyan-is ezek az országok nem „léteztek” a megszakítatlan tör-téneti folytonosság nyugat-európai értelmében, a nemzetiintelligenciára hárult az a feladat, hogy feltárják és ápoljákaz új vagy újjászületo nemzet megkülönbözteto és különál-ló nyelvi, népi individualitását, és igazolják – ami valóbanigaz is volt –, hogy ezek az új népi keretek a maguk nemzetiéletének minden hiányossága ellenére is gyökeresebbek éselevenebbek, mint az itt meglévo dinasztikus állami kere-tek. Ezen az úton született meg, mint azt már mondottuk,a nyelvi nacionalizmus ideológiája.”19

Paradox módon az elso világháború, bár a birodalmikereteket szétmállasztotta, s új államokat teremtett, nemeredményezte a nyelvi nacionalizmus visszaszorulását, fo-ként azért nem, mert az utódállamok sem lettek nyel-vi szempontból egységesek. Másfelol viszont a hadviselésdemokratizálódása és az általános hadkötelezettség miatta nacionalizmus amúgy is súlyos örökségét további közös-ségi félelmekkel tetézve hagyta az új államokra. Az általá-nos hadkötelezettség, „a francia forradalomnak e félelem-ben fogant legvégzetesebb öröksége révén” Európa megis-merte ugyanis „azt a háborút, melyet békés foglalkozásukmellol elrángatott és egyenruhába bújtatott parasztok, ipa-rosok, kereskedok és hivatalnokok vívnak”.20 A hadviselésdemokratizálódása ugyan egyfelol „üdvös megkomolyo-

19 Uo., 337–338. o.

20 Uo., 315. o.

104



dást” hozott a háború kérdésével kapcsolatban, másfelolviszont, éppen emiatt, a háború is bekerült „a magas mo-rális feszültségu közösségi érzelmeknek abba az arzenáljá-ba, mely a demokráciára oly jellemzo”.21 Mivel a demok-ratikus politika képtelen volt az emberáldozatot s a hábo-rút vitás politikai kérdések elintézésére szolgáló eszköznektekinteni, s jogosnak csak a megtámadottak védekezo há-borúját, illetve a felkelo népeknek a zsarnok elleni háború-ját tudta elképzelni, a háború legitimációja megkövetelte,hogy az illeto ország népében, ha nem volt meg, mester-ségesen keltsék fel a megtámadottság vagy fenyegetettségfélelmi érzését. Mindez értheto módon a háború társadalmihatásait radikálisan megváltoztatta. Azelott a háború csu-pán a hadszíntér lakosságát érintette, az elso világháborúután viszont Európa-szerte anyák siratták fiaikat.

Az elso világháború paradoxona az volt – vonja mega mérleget Bibó –, hogy felfokozta azokat a demokratikustömegérzelmeket, amelyek a totális hadviseléssel mind le-gitimációja, mind pedig az általa követelt civil áldozatokés sérelmek miatt együtt járnak, s amelyek a nyelvi nacio-nalizmus terjedése révén már amúgy is elég erosek vol-tak, ugyanakkor viszont nem hozott létre olyan államala-kulatokat, amelyek e közösségi érzelmek lanyhulását ered-ményezhették volna. Ebbol fakad, meggyozodése szerint,a kelet-európai kisállamok nyomorúsága.

Ami a magyar politikai közgondolkodásban 1914 elottnemzetiségi kérdés volt, az az elso világháborút követoenkisebbségi kérdés lett, nyilván a magyar ajkú közösségekjelenlétét értve ez alatt az utódállamokban, illetve az ebbola ténybol adódó történelmileg nagyon is értheto feszültsé-

21 Uo., 314. o.

105



geket.22 Nyilván ezek a feszültségek orvosolhatók úgy is,hogy felmondjuk a status quo-t : lakosságcserével, kitele-pítéssel, területek visszacsatolásával stb. Bibó, ahol lehet,ilyen megoldást ajánl. De a kérdés megoldását valamifélenemzetek fölötti elv várható uralomra jutásától is lehet re-mélni, s a korabeli kommunisták többnyire hajlottak is erre.Balogh Artúrnak, a két világháború közötti erdélyi magyarjogi elméletalkotás eme kiválóságának eszméi sem egyik,sem másik irányba nem mutatnak. Hacsak nem volt vala-milyen oknál fogva elvakult az ember, akkoriban is láttaa nyelvi nacionalizmus dönto jelentoségét, s függetlenül at-tól, hogy organikus érzésnek vagy muvinek, illetve a nem-zeti intelligencia által mesterségesen gerjesztettnek tartotta(Eötvös például hol ennek, hol annak vélte), számolt ve-le. Másfelol viszont Baloghnak gyakorló jogászként eszébesem jutott kétségbe vonni a nemzetközi békeszerzodésekérvényét, s javaslatait szigorúan a kisebbségi szerzodésekáltal megengedett jogi keretek között fogalmazta meg.

Az, hogy Balogh a maga javaslatait a kisebbségi szer-zodésekben foglaltakhoz idomította, nem jelenti azt, hogyezeket a javaslatokat ne helyezte volna egyszersmind szi-lárd elméleti, jog- és politikafilozófiai alapokra, továbbá azt

22 Itt nem csupán arról van szó, hogy magyar kisebbségek kerültekaz utódállamokba. A kisebbségi szerzodések fogalomhasználatanyomán bekövetkezo terminológiai változások politikai jelento-ségére, a kisebbség terminus térnyerésére a nemzetiség fogalmá-nak rovására Balogh Artúr is felhívja a figyelmet egy 1940-ben írtrövid, szemantikai röpiratában, lásd Balogh Arthur: Kisebbség-nemzetiség, in: Magyar Kisebbség, Lugos, 1940, XIX. évf. A nem-zetiség fogalma, írja, a magyar politikai és jogi nyelvezetben elv-ben a többségi nemzet tagjaira is alkalmazható volt, ellentétbena kisebbséggel, ami egy olyan címke, amit a numerikus többségadományoz a kisebbségnek.

106



sem, hogy eközben ne érvényesültek volna saját elvi prefe-renciái. Éppen ezért elképzeléseit minden további nélkül li-berálisnak nevezem, mind a bennük érvényesülo mögöttesszemléleti beállítódás, mind pedig ezeknek a javaslatoknaka konkrét természete miatt.

Az 1914 elotti nézeteire kétségkívül jellemzo a szabad-ságról és egyenloségrol írott, éppen 1914-ben megjelente-tett tanulmánya.23 Ebben egyfelol a francia forradalom tör-ténetének igen alapos ismeretérol tesz bizonyságot, más-felol viszont ennek a történelmi eseménynek az elvi ta-nulságait az Eötvösére igencsak hasonló módon összegzi,gyakori hivatkozásokkal is egyébként Eötvös államtudo-mányi munkájára, az Uralkodó eszmékre. Errol évekkel ké-sobb is azt írja, hogy „honfitársai által kelloleg nem méltá-nyolt nagy munka, amely pedig a külföld egyhangú elis-merése szerint az államtudományi irodalom legbecsesebbtermékei közé tartozik”.24 Mindez azt jelzi, hogy kezdet-ben legalábbis, Eötvöshöz hasonlóan, nem volt demokrata,a kétségtelen liberális kötodései dacára. Ez egyébként egy-értelmuen kitetszik már az „államélet fojelenségeirol” írott,1904-es munkájából is, amelynek egyik központi teoretikusproblémáját a népszuverenitás és a királyi hatalom össze-egyeztetése képezi.25

Ami a kisebbségi kérdéssel kapcsolatos késobbi elkép-zeléseit dönto módon meghatározta, hogy a liberális meg-gyozodéseit a két világháború között sem veszítette el,

23 Vö. Balogh Arthur: Szabadság és egyenloség, in: Erdélyi Múzeum,Kolozsvár, 1914, XXXI. kötet.

24 Balogh Artúr: Liberalizmus, in: Uo. : Jogállam és kisebbség, Krite-rion, Bukarest – Kolozsvár, 1997, 125–126. o.

25 Balogh Arthur: Az államelmélet fojelenségei, Politzer Zsigmondés fia, Budapest, 1904.

107



vagyis a kisebbségi élethelyzettel is összeegyeztethetoek-nek tartotta. Szuken vett liberalizmusa ugyanakkor esz-mei értelemben hangsúlyosan kontinentális gyökeru volt,amint az világosan kiderül a liberalizmusról írott, 1930-astanulmányából is. Az eloadás, ami eredetileg a tanulmányalapját képezte, konklúzióit tekintve láthatóan jó alkalomvolt Baloghnak a szocialista eszmerendszer bírálatára, vi-szont a tanulmány felvezetése egyben liberális meggyozo-déseinek eszmei gyökereire is fényt derít. Az a tény, hogyBalogh tanulmányának bevezetojében alaposan és kime-rítoen ismerteti Benjamin Constant polémiáját Rousseau-nak A társadalmi szerzodésben kifejtett nézeteivel, arra en-ged következtetni, hogy a népszuverenitás gondolatköré-vel szemben fontosnak tartotta az egyéni szabadság elvétis hangsúlyozni, továbbá hogy az egyéni jogokat az állam-hatalom külso korlátainak, a szuverenitás visszaszorításáraalkalmas eszköznek tekintette. „Az egyéni szabadságnakegy másik nagy védoje, a mi Eötvösünk is azért foglalt ál-lást a népfelség ellen, mert ha ennek a népszuverenitásnakcsalhatatlan és csak maga korlátozta hatalma van, mi teremarad akkor az egész szabadságnak.”26

A tanulmány konklúziói között ugyanakkor, a szo-cializmus már említett bírálatán kívül, tételesen megjele-nik az a gondolat is, hogy liberális alapelveknek érvénye-seknek kell lenniük a kisebbségi kérdés kezelésére is. Eza meglehetosen tömör formában eloadott elképzelés azon-ban már túlmutat a szigorúan vett egyéni jogok törvé-nyes védelmének követelményén, mégpedig két értelem-ben is. Egyfelol az egyéni jogok védelmének követelmé-nyével párhuzamosan a jogállamiság instituálását is sürge-

26 Balogh Artúr: Liberalizmus, 122. o.

108



ti, vagyis a nemzetállam és a népszuverenitás hatalmi jelle-gének a megszüntetését, aminek egyenes következményea közhatalom és a közigazgatási adminisztráció jogi, bíróiellenorzésének és ellenorizhetoségének a gondolata, más-felol viszont úgy tunik, mintha a Balogh-féle liberális el-képzelés nem érné be az egyéni, állampolgári jogok eszmé-jével. „A liberalizmusnak a nemzeti kisebbségekre mutat-kozó elonyei részint annak általános szabadsággondolatá-ból, részint pedig az állami hatáskörre nézve vallott felfo-gásából állnak elo. Általános szabadsággondolatával ellen-kezik a nacionalizmusnak minden túlhajtása, minden so-vinizmus. A liberalizmus a több népu államban ezeknekegyenlo szabadságát jelenti az emberi élet minden irányá-ban, tehát úgy kulturális, mint gazdasági téren. Liberálisbelkormányzat nélkül az etnikai, nyelvi és vallási kisebbsé-geknek az az egyenjogúsítása a többségi nemzethez tarto-zókkal, amit a kisebbségi szerzodések elérni céloznak, egy-általán meg nem valósítható. E nélkül a nemzeti kisebbsé-gekhez tartozók mindig csak másodrendu állampolgároklesznek, amint azok ma a tekintetbe jövo államok túlnyo-mó részében. De nagy hasznára van a kisebbségeknek a li-beralizmus másfelol amaz alapelve által is, amelynél fogvaállást foglal a közhatalom túlságos terjeszkedésével szem-ben. Az egyenlotlen bánásmód, a kisebbségek elnyomásaannál súlyosabb lehet, minél inkább avatkozik be a közha-talom, amelyet természetesen a többség tart kezében, min-den irányban az emberek életviszonyaiba, vagyis minél na-gyobb az állami szabályozás köre. Áll ez különösen azokraaz esetekre, amikor a törvény az eljáró hatósági közegekszabad belátásának diszkrecionális méltatásának enged te-ret. Liberális gondolkozás hiányában a kisebbségek mindig

109



ki lesznek szolgáltatva a közigazgatási közegek önkényé-nek.”27

Fontos hozzátenni, hogy a jogállamiság követelménye,amit a fenti idézet második része fogalmaz meg, Baloghnálnem jelentette csupán a közigazgatási bíróság felállításánakkövetelményét, noha intézményes értelemben, a konkrétjoggyakorlat szempontjából rendszerint csupán ezt értettealatta. A Jogállamról tartott akadémiai székfoglaló beszédeviszont arra is rávilágít, hogy elméleti értelemben az egésztermészetjogi hagyományt s az egyéni jogoknak pontosana Constant-féle, az államhatalommal szemben ellenséges,ellenállási jogokként való értelmezését kívánta meghalad-ni a segítségével.28 Vagyis állam és jog teljes összebékítését,az állam hatalmi jellegének megszüntetését kívánta elér-ni a jogállam fogalma révén. „A természetjog az állammalszemben, afelett álló jogot konstruál. Már ennél fogva sememelkedhet a jogállam eszméjének felfogásáig. Ennek felis-merésérol csak akkor lehet szó, midon államnak és jognakaz a szembeállítása, melyet a XVIII. század végén hanyat-lásnak indult természetjogban látunk, megszunik. A törté-neti iskola hatása alatt felismerik, hogy az állam nem – minta természetjogi iskola állította – egy tole idegen, magasabbjogeszme megvalósítására van hivatva, hanem a jog a nem-

27 Uo., 141–142. o.

28 Még az 1914. december 7-én, a Magyar Tudományos Akadémiántartott felolvasásában is (lásd Balogh Arthur: Constant Benjaminés az alkotmányos állam tana, MTA, Budapest, 1915) hoz érveketamellett, hogy az alkotmányos állam Constant-ra visszavezethe-to eszméje a német jogfilozófiai hagyományban kikristályosodottjogállamiság fontos komponenseit nélkülözi, s a hatalom alkot-mányos jellege, a hatalmak elválasztása és a miniszteri felelosségmég nem garanciái a jogállamiságnak.

110



zet köztudatának megnyilvánulása, az a népszellem termé-ke. Felismerik, hogy a ketto : jog és állam szorosan együvétartozók, egymásban és egymásért vannak, úgy, hogy az ál-lam is a jogrend által kötött, jognak és hatalomnak össz-hangját mutató szervezet.”29

Másfelol viszont figyelemre méltó és tanulságos az atény, hogy késobb, a kisebbségi élethelyzetben, noha mind-végig ragaszkodik a jogállamiság eszméjéhez, Balogh gon-dolkodásában a német jogfilozófiai hagyomány háttérbeszorul, s helyette megjelennek bizonyos természetjogi ele-mek, gondolok itt többek között Constant eszméinek isa felkarolására. Mi több, az 1931-ben megjelent, A székelyvallási és iskolai önkormányzatról szóló tanulmányában, egyfurcsa, szinte minden, a tételes jogra, nemzetközi szerzo-désre stb. vonatkozó utalást vagy jogfilozófiai kontextustnélkülözo gondolatfutamában magát a nemzetiségi vagykisebbségi törekvéseket s ezen belül az autonómiatörek-véseket is a természetjogra vezeti vissza. „Minden önkor-mányzat azon az eszmén alapszik, hogy egy állami közös-ségen belül vannak már létükbol eredo külön érdekeik általegybetartott kisebb közösségek. Ámbár arra, hogy az a kö-zösség önkormányzatot gyakorolhasson, szükséges az ál-lam elismerése, mégis azt mondhatjuk, hogy a közösség-nek már léténél és ezzel összekötött érdekeinél fogva sajátügyeinek intézésére természetes joga van, amelyet az ál-lam pozitív jogilag elismerni tartozik. [. . . ] Egy nemzeti-ségnek jogi elismerése csak formailag konstruktív, tartal-milag azonban deklaratív hatású, mert a nemzetiség léte,mint morális indíték a jogi elismerésre, elsodleges. A nem-zetiség jogi személlyé tétele formailag mint jogok delegá-

29 Balogh Artúr: Jogállam, in: Jogállam és kisebbség, 106. o.

111



ciója jelentkezik, anyagilag azonban eredeti jognak az elis-merése. Ez a kulturális önkormányzatra is áll.”30 Ismétlem,a gondolat minden további jogfilozófiai kontextus nélküljelenik meg, ugyanakkor mégsem nélkülözi teljesen a kon-textust. Elotte Balogh hosszan fejtegeti, hogy „a francia for-radalomra visszavezetheto népszuverenitási elv”, melynekértelmében a többség akarata az összesség akaratának szá-mít, nem lehet igaz az etnikai viszonyok esetében, s kizá-rólag etnikailag homogén államokban érvényes. A több-ség nem dönthet a kisebbség „kulturális” ügyeiben, nohaegyéb területeken (biztonság, jogrend stb.) a többségi aka-rat „nemzetiségi” szempontból lehet indifferens, s követke-zésképpen kötelezoen érvényes a kisebbség tagjaira is. Kul-turális kérdésekben azonban „az érdekek nem mennyiségi-leg, hanem minoségileg különböznek”. Ezért „itt a többségielv nem érvényesülhet, hanem a jogok teljesen egyenlok,minden nemzetiség csak maga határozhat saját kultúrájá-nak kérdései felett”.31 A jogegyenloség ugyanis „nem aztjelenti, hogy a kisebbségben levo nemzetiségeknek is jogukvan a többségben levo nemzetiség kultúrájára, hanem csak-is azt jelentheti, hogy joguk van saját kultúrájukra”.32

Mindez immár tagadhatatlanul igen távol van báróEötvös álláspontjától, foként ha arra gondolunk, hogy nemsokkal ez után Balogh kifejezetten a nemzetiségek önállóközjogi alanyiságának elismerését sürgeti,33 s két dolograderít fényt. Eloször is arra, hogy Baloghnak az államha-

30 Balogh Artúr: A székely vallási és iskolai önkormányzat, in: Jog-állam és kisebbség, 280–281. o.

31 Uo., 279. o.

32 Uo., 280. o.

33 Uo., 286. o.

112



talom és népszuverenitás jogi úton történo ellenorzésével,azaz a jogállamiság lehetoségével kapcsolatos álláspontja1914 és 1931 között némileg óvatosabb lett, hiszen a termé-szetjogi érvelés mindig azt a funkciót tölti be, hogy külsotámpontot kínáljon a belülrol, intézményesen vagy alkot-mányosan a polgárok által immár ellenorizhetetlen állam-hatalommal szemben, amely ellenorizhetetlenségébol faka-dóan mindig elnyomóvá válik az egyénekkel, a csoportok-kal vagy magával a társadalom egészével szemben. Más-felol azt mutatja, hogy Balogh elismerte a kulturális, az-az végso soron a nyelvi tényezo önálló jogi, adott esetbenközjogi megerosítésének a szükségességét, vagyis elismer-te a partikuláris nemzeti identitás jogi, közjogi elismerésé-nek az igényét, s függetlenül attól, hogy ezt a követelésttermészetjogi alapra helyezte-e vagy sem, ez gondolkodá-sát a kollektív jogok és az autonómia kérdései által felvetettelméleti problémákra irányította.

Mindkét vonatkozásban jól mutatja Balogh szemlélet-váltását a Kisebbségi jogok és azok védelme Romániában címu,1925-ben a Magyar Kisebbségben megjelent nagyobb léleg-zetu, összefoglaló tanulmánya. Természetesen ebben semfeledkezik meg hangsúlyozni, hogy „kisebbségei iránt nemelfogult”, „szabadságot szereto”, „jól rendezett” államban,azaz a jogállamban a kisebbségi kérdés megoldása vég-so soron közigazgatási jogi kérdéssé válik. A kifejtésbenazonban ez inkább mint hipotetikus opció jelenik meg, az-zal a konklúzióval, hogy „a kisebbségi jogoknak ilyképptekintését” azért mégsem szabad alábecsülni.34 Ugyanak-kor viszont az is megfigyelheto, hogy határozottan húzó-

34 Balogh Artúr: Kisebbségi jogok és azok védelme Romániában, in:Jogállam és kisebbség, 234. o.

113



dozik a kollektív jogok gondolatától, s a nemzetiségek köz-jogi elismerését sem tartja szerencsésnek. Az 1868-as ma-gyar nemzetiségi törvénnyel kapcsolatosan mondja, hogyez azért nem „egyenjogúsította” a nemzetiségeket, mertez „egyáltalán csak az állam föderatív szerkezete mellettlehetséges”.35 Ennek ellenére mégiscsak megfogalmazzaa nyelvi tényezo jogi elismerésének szükségességét, s hipo-tetikusan a területi autonómia lehetoségével is foglalkozik.

Ami az ún. kisebbségi jogokat illeti, többször is felhív-ja a figyelmet arra, hogy „a kisebbségi jogokat az egyes ki-sebbségi egyezmények túlnyomólag a faji, nyelvi, vallásikisebbségekhez tartozó polgárokat megilleto egyéni jogok-ként kontemplálták”.36 Ez azonban nem jelenti azt, teszihozzá, hogy e „jogoknak alanya mindig csakis az egyes le-hetne”. Jogalannyá válhatnak a kisebbségek is, viszont eh-hez arra van szükség, hogy „a jog által elismert olyan szer-veik legyenek, amelyek az egészet mint jogi személyt meg-illeto jogokat gyakorolhatnák, vagyis az egész nevében jár-hatnának el”.37 Például a vallási kisebbségek a jog által el-ismert szervezeteik, azaz az egyházak által a kisebbségi jo-gok alanyai lehetnek. Látható, hogy Balogh a kisebbségi jo-gok érvényesítéséhez a kisebbség egészét képviselo, önállójogi státusú társadalmi intézmény létrehívását tartotta vol-na szükségesnek. Ugyanakkor viszont úgy látja, hogy a ki-sebbségeknek egyelore nincsenek olyan „szerveik”, ame-lyek „az egész nevében járhatnának el”, s ezért megpróbáljogilag is elfogadható érveket hozni amellett, hogy a ki-sebbségi jogokat a kisebbségek egyes szervezetei, példá-

35 Uo., 228. o.

36 Uo., 252. o.

37 Uo., 230–231. o.

114



ul az egyházak is gyakorolhatják, azaz például iskolákattarthatnak fenn.38 Az igazán jó megoldás a kisebbség mintegész jogi elismerésére azonban, teszi hozzá, az autonómia,csakhogy ez már a kisebbségnek „a politikai szabadság kö-rébe vágó joga”, melynek révén ez önálló „közjogi léttel”bíróvá válik, s felhatalmazást nyer „a közhatalom valamelyrészének gyakorlására”.39

Érdekes, hogy ebben az összefüggésben nem tér kiaz autonómia különbözo formáira, pontosabban közjogi te-kintetben az autonómia „különbözo nemei” között nemtesz különbséget. Az autonómia, mondja, azt jelenti, hogy„a kisebbség külön közjogi léttel bír az állammal szemben”,alanyi jogai lévén „a ráruházott közfunkciók ellátására”.40

A kulturális autonómia számára még 1931-ben is „a leg-kevesebb, amit e részben a nemzetiség követelhet”, „mivela nemzetiség foleg a saját nyelvu kultúrában nyilatkozikmeg”, s jogi megalapozásaként az említett természetjogi ér-vet hozza fel.41 Ennek ellenére ugyanitt részletesen ismerte-ti a székely vallási és iskolai önkormányzat muködésénekfeltételeit, az önkormányzatiságnak az állami hatalomhozvaló viszonyát, attribúcióit stb.

Valószínuleg a kulturális autonómiától való húzódo-zása azzal is összefügg, hogy a kisebbségi jogokat végsosoron egyéni jogoknak, pontosabban az egyéni jogok szük-séges kiegészítésének tekintette. Érdemes az egész idevá-gó okfejtését a maga egészében idézni, ugyanis a bennemegfogalmazott érvek ma is gyakran felbukkannak az an-

38 Uo., 245. o.

39 Uo., 232. o.

40 Uo., 252. o.

41 Balogh Artúr: A székely vallási és iskolai önkormányzat, 273. o.

115



golszász politikaelméleti irodalomban. „A kisebbségi jogokmint egyéni jogok az egyéni (polgári) szabadságot kitevoalapjogoknak kiegészítései, amely alapjogoknak elismeré-se az »ember és polgár jogainak« 1789-i francia deklaráció-ja óta foglalt helyet rendszeresen az alkotmányokban. Nemmások ezek tehát, mint az egyéni szabadsághoz tartozó bi-zonyos jogoknak éppen a jogosított nemzetiségre tekintet-tel való elismerései. Minthogy pedig a nemzetiség kivált-képpen a nyelvben jut kifejezésre, az ún. kisebbségi jogoklegtöbbször tulajdonképpen nem egyebek, mint bizonyosalapjogokban (vallásszabadság, tanszabadság, vélemény-nyilvánítási szabadság, sajtószabadság, egyesülési és gyü-lekezési szabadság) a nemzetiségi nyelv érvényre jutásá-nak biztosításai. Világos, hogy pl. a tanszabadság a kisebb-séghez tartozó polgárokra csak akkor áll fenn, ha a sajátnyelvén való tanítás és tanulás, ily nyelvu iskolák létesíté-sének és fenntartásának jogát foglalja magában. A kisebb-ségi jogok ilyenformán egyenesen az emberi minoség elis-merésébol folyó jogok, mert a faj, nyelv, vallás elválaszt-hatatlan sajátsága az egyesnek. Minthogy az egyéni sza-badságot biztosító alapjogok az általános emberi minoség,méltóság elismerései, a nemzetiség pedig az emberinek kü-lönös kinyomata az egyesben, ennélfogva joggal mondhat-juk, hogy a kisebbségi jogok az emberi különös kinyoma-tának elismerései, amennyiben ezt az elismerést az egyéniszabadság követeli.”42

Mivel Balogh a kisebbségi jogok kérdését emberi jogialapokra helyezi, s az egyéni szabadság tartalmát képezoklasszikus szabadságjogok gyakorlásának feltételeit bizto-

42 Balogh Artúr: Kisebbségi jogok és azok védelme Romániában,235–236. o.

116



sító jogoknak veszi, rögtön ezután a pozitív diszkriminációkérdését veti fel, azzal a konklúzióval, hogy a kisebbségijogok elismerése nem jelenthet „kiváltságolást”, lévén cél-ja éppen a szabadságjogok gyakorlásának, azaz a polgárokközti egyenloségnek a biztosítása. Ami viszont a kulturá-lis autonómia elvi fundamentumait illeti, azt mondja, hogy„mindenesetre el kell ismerni, hogy mennél inkább sikerülaz egyes faji, nyelvi és vallási kisebbségekhez tartozó pol-gárokat egészként, tehát jogi személyként szerepeltetni, an-nál nyomatékosabban léphetnek fel ezek jogaik védelmé-ben”, viszont ez megfelelo „kisebbségi szervezetek” meg-alapítását s ezek „muködési módjának megállapítását” fel-tételezi, s alapvetoen ezek a jogok sohasem fogják elveszíte-ni „azt a természetüket, hogy az egyéni szabadság melloz-hetetlen kiegészítései”. Ami „különös színezetet ad nekik”,az csupán az, hogy „az egyest mint valamely kollektivitástagját védik”.43

Valószínu azonban, hogy az igazán jó, jogfilozófiailagis leginkább elfogadható megoldásnak a „politikai autonó-miát” tartotta, s még öt évvel késobb is azt írja, kifejezet-ten erre utalva, hogy „a kisebbségi nemzeti élet követelmé-nyeinek csak úgy lehetne teljesebb mértékben eleget ten-ni, ha a kisebbségek önkormányzattal bírnának”. „Az ön-kormányzat (autonómia) ugyanis azt jelenti – teszi hozzá–, hogy bizonyos embersokaság, mint egész, maga kormá-nyozza és igazgatja a saját közdolgait, az állam felügyeleteés ellenorzése mellett.”44 Nem jog tehát, hanem kormány-zati forma.

43 Uo., 235. o.

44 Balogh Artúr: A kisebbségek védelme, in: Jogállam és kisebbség,175. o.

117



Összefoglalva azt lehetne tehát mondani, hogy a két vi-lágháború között Balogh gondolkodásában láthatóan meg-történt a jogállamisággal kapcsolatos korábbi elképzelései-nek a revideálása, s ezzel párhuzamosan megjelentek gon-dolkodásában bizonyos természetjogi elemek. Ez egyálta-lán nem jelenti viszont azt, hogy a jogállammal, vagyisa hatalom humanizálásával kapcsolatos elképzelését vég-leg feladta volna, hiszen ez késobb is gyakran megjele-nik mint hipotetikus opció, sot gyakorlati követelmény-ként is rendszerint megfogalmazódik a közigazgatási bíró-ság felállítására vonatkozó követelés formájában. Ami va-lószínubb tehát, hogy Balogh gondolkodását egyszeruenaz adott történelmi kontextushoz igazította, s számot ve-tett a román nemzetállami szuverenitás hangsúlyosan ha-talmi jellegével. Ezzel szemben keresett jogi támpontokat.Ugyanakkor az is figyelemre méltó, hogy a kollektív jogoks a nemzeti kisebbségek kollektív jogalanyiságának gon-dolatát nem feltétlenül fogadja el, s vélhetoleg nem csakamiatt, mert ezt a román kisebbségi szerzodés vagy a ro-mán alkotmány sem engedte volna meg. Ezen túlmenoenitt látnunk kell a jogfilozófiai opciót is, mint ahogyan a po-litikai autonómia elvi preferálása sem szimpla politikai, ha-nem elvi opció is részérol.

Az is igaz viszont, hogy a népszuverenitás nemzetálla-mi, hangsúlyosan hatalmi, a kisebbséggel szemben elnyo-mó vagy kirekeszto muködésével szemben ugyanilyen ha-talmi (vagy legalábbis politikai), a nemzeti szuverenitást ésönrendelkezést megjeleníto opciót célszeru állítani. Hatal-mat, tudjuk ezt Montesquieu-tol, törvény és jog nem, csu-pán hatalom képes megállítani.

118


A NEMZETIKÖZÖSSÉGEK PROBLÉMÁJA

A MAI ANGOLSZÁSZPOLITIKAELMÉLETI

IRODALOMBAN

III.1. Identitáspolitikák, pozitív jogoks „az elismerés politikája”

Bármennyire is ígéretesek voltak azok a kelet-európai teo-retikus kezdemények, amelyek a kisebbségi probléma el-méleti leképzésére irányultak, az ilyen irányú intellektuálisfoglalatoskodást a kommunista tömb országaiban a hiva-talos pártállami ideológia teljességgel elsorvasztotta azzal,hogy a problémának még a meglétét is tagadta.1 Ugyan-

1 Ez különösen a kommunizmus utolsó évtizedeire igaz, hiszentudjuk, hogy kezdetben még a Szovjetunióban is a lenini „nem-zetiségi politika” volt érvényben, amelynek szellemében etnikaialapú területi autonómiákra épülo szövetségi rendszert hoztaklétre az országban, öntudatra ébresztve ezáltal eladdig nem lé-tezo nemzeteket is. (Eléggé tragikomikus dolog, hogy Lenin ésWilson elnök ebben a kérdésben egyetértettek.) Ezt a modellt vet-te át Sztálin szorgalmazására Gheorghiu-Dej Romániában, s en-nek eredménye volt a Magyar Autonóm Tartomány. Ezt azonban1960-ban átszervezték, hatvannyolcban, a megyésítéssel párhuza-mosan pedig eltörölték, s rövidesen a nem hivatalos román pártál-lami ideológia is a nacionalizmus lett a sztálinimus helyett. Az in-doktrináció szerint Romániában románok, magyarok, szászok ésegyéb nemzetiségek békés egyetértésben éltek együtt.


III. A nemzeti közösségek problémája. . .

akkor Nyugat-Európában s különösen az angolszász világ-ban a hetvenes évektol kezdodoen élénk érdeklodés támadta problémának mind a szukebb, a nemzeti kisebbségeketérinto, mind pedig a tágabb, a kulturális másság kérdésétis megjeleníto formája iránt. A teoretikus érdeklodésnek eza feléledése, mint a bevezetoben említettem, bizonyos mér-tékig a politika szerkezetváltásával függött össze, az iden-titáspolitikák terjedésével.

Ha azt a kérdést tesszük fel, hogy a közfelfogás miérttekinti amerikai exportcikknek például a feminizmust, shogy az identitáspolitikák miért lehettek valóban annyirasikeresek az Egyesült Államokban, akkor a válasz errerelatíve egyszeru : azért, mert Amerika szabad ország.Szabad országban szabadságunkban áll akár még a több-ségétol eltéro szexuális identitásunk és preferenciáink nyíltvállalása is.

Ehhez rögtön azt is hozzá kell tenni, hogy noha azidentitáspolitikák valamilyen értelemben valóban szabad-ságunk kiteljesítését jelentik, ugyanakkor a szabadságnaks a szabadságjogoknak egy specifikus értelmezését jelení-tik meg, s következményeiket tekintve módosítják a sza-badság fenntartásának intézményes feltételeire vonatkozórégebbi megfontolásainkat. A probléma, mint közismert,a negatív és pozitív szabadságjogok problémája, s elmé-leti értelemben legalább olyan régi, mint egyáltalán magaaz emberi jogi gondolkodás. A konkrét joggyakorlat szint-jén azonban csak fokozatosan, végso soron a múlt századvégére vált problémává.

Negatív jogokon a jogelmélet a klasszikus, a magánéle-ti szabadság tartalmát képezo szabadságjogokat érti : a lel-kiismereti szabadságot, a szólás-, valamint gondolatsza-badság jogát. Pozitív vagy morális jogokon, ezekkel ellen-tétben, olyan jogokat ért, amelyeket a polgár nem gya-

120


III.1. Identitáspolitikák, pozitív jogok s „az elismerés politikája”

korolhat önmagában, vagyis amelyeknek gyakorlása fel-tételezi más polgárok aktív hozzájárulását a joggyakor-lat feltételeinek megteremtéséhez. Ebbol az államra néz-ve az következik, hogy míg a negatív jogok gyakorlásá-nak elégséges garanciája, ha az állam nem avatkozik pol-gárainak magánéletébe, a pozitív jogok gyakorlása rend-szerint csak állami segédlettel valósítható meg, s bizonyosesetekben a kormányzati politikának ez kifejezetten céljátképezi. Ez azt jelenti, hogy bizonyos szabadságjogok gya-korlása kötelezettségeket róhat a társadalomra, illetoleg föl-hatalmazhatja az államot arra, hogy a polgárok bizonyoscsoportjait megilleto jogok biztosítása érdekében más pol-gárok szabadságjogait csorbítsa. Vagyis végso soron a sza-badság kiterjesztésének politikája a szabadság visszaszorításáteredményezheti, mégpedig korántsem ama klasszikus érte-lemben, hogy szabadságunk határait mások hasonló sza-badsága jelenti.2 Kiválóan összegzi mindezt Michael Manna mai amerikai társadalmi és politikai tapasztalatok fényé-ben: „Korábban már bizonyítottam – írja –, hogy a »mér-sékelt nemzetállam« [modest nation-state]3 létrejötte a tár-sadalmi élet »magánnak« tekintett szféráitól való távol-

2 Éppen ezért a klasszikus liberális – ma libertariánusnak nevezett –tradíció mindig is elutasító volt az ilyen típusú jogokkal szemben.Isaiah Berlin írja, hogy az egyéni szabadság korlátozását igazolóegyetlen lehetséges szempont az, hogy ennek „ténylegesen növel-nie kell mások egyéni szabadságát”, azaz a szabadság „abszolút”értékét a társadalomban (Vö. Isaiah Berlin: A szabadság két fogal-ma, 349. o.).

3 Mann itt alapvetoen a XIX. században kialakuló nyugat-európaiállammodellre gondol, amelyet hatékony közigazgatás, a nemze-ti legitimációs elv muködtetése, az eroszak fölötti monopólium segybehangolt népességszabályozási, oktatási és egészségügyi po-litika jellemzett.

121



ságtartással kezdodött. Az otthon különösen szent volt,és az államok a legszegényebbeket kivéve távol marad-tak a családi élettol. A világi államoknak általában nemvoltak saját morális megfontolásaik, a vallástól kölcsönöz-tek ilyen fogalmakat. Jogrendszerük megtilthat ugyan bi-zonyos személyes viselkedésformákat, ám a kormányokinkább a moralitás állampolgárok általi interiorizációjára,mint a kikényszerítésére támaszkodtak. A látszólagos ki-vételek – a gyerek- és noi munkára vonatkozó tilalmaka legfontosabb tizenkilencedik századi példákat képezikaz új, kényszeríto törvényekre – általában abból származ-tak, hogy azt tartották, ezek megsértik a patriarchális ott-hont és a keresztény szexuális viselkedés normáit.4 A hu-szadik században az új politikai mozgalmakkal és a jó-

4 Hozzá kell tenni, immár a mai állapotokra való tekintettel, hogya törvény akkor is megtilthat bizonyos viselkedésformákat, haazok a csoportok, amelyekre nézvést ez a viselkedésforma sérel-mes, nem rendelkeznek specifikus jogokkal. Kołakowski írja pél-dául, hogy az emberi jogok értelmüket vesztik, ha a kedvezmé-nyezettek nincsenek és nem is lehetnek tudatában jogaiknak. Ezta problémát, mondja, gyakran felemlegetik az ún. állati jogok kap-csán. Az az érv azonban, hogy a svábbogaraknak vagy a patká-nyoknak azért nincsenek jogaik, mert nem képesek felfogni, hogyrendelkeznek ilyen jogokkal, látszólag elvetheto azon az alapon,hogy akkor a csecsemoknek vagy a gyerekeknek sincsenek jogaik.Valóban, a csecsemoknek vagy gyerekeknek nincsenek jogaik, deebbol nem következik, hogy megölhetjük vagy megkínozhatjukoket ; nincsenek jogaik, nekünk felnotteknek viszont vannak köte-lezettségeink velük szemben. Itt a kötelezettségek és az igényekegyensúlyáról szó sem lehet. Nyilván az, hogy vannak-e köte-lességeink az állatokkal szemben, külön kérdés, amit itt nyugod-tan mellozhetünk. Az viszont történelmi tény, ha már itt tartunk,hogy a francia forradalom idején is került egy „ökumenikus vege-táriánus” angol úriember, bizonyos Robert Pigott, aki a testvéri-ség üzenetét az állatvilágra is kiterjesztette volna, ami azt mutat-

122



léti államnak a magánszférába való behatolásával mind-ez megváltozott. Az államtól ma elvárják, hogy a morá-lis viselkedést korábban magánjellegunek tekintett terüle-teken szabályozza és kényszerítse ki. Többé nem szennyez-hetem dohányzással a nyilvános környezetet. Kutyám ürí-tési lehetoségei szintén jóval korlátozottabbak. Többé nemverhetem a feleségem vagy gyermekeim. Ha elhagyomoket, köteles vagyok gondoskodni jólétükrol. Az új törvé-nyek jó része paradox módon nem a korlátozás, hanema személyes szabadságjogok kiterjesztésének szellemébenfogalmazódik. A homoszexuálisok nyíltan gyakorolhatjákéletformájukat; a nok elvetethetik a nem kívánt magza-tokat. Mindez azonban nem az állami szabályozás neoli-berális hiányából fakad: akkor fakadhatna abból, ha vol-na valamilyen végso, közmegegyezéses alap annak meg-határozására, mi a nyilvános, és mi a magán. Ehelyettfolyamatos és éles vitákat meg törvények áradatát ered-ményezi. Összeházasodhatnak-e, nevelhetnek-e gyereket,beléphetnek-e a hadseregbe, vezethetnek-e cserkészcsapa-tokat a homoszexuálisok? Mennyi ideig, milyen okokból,milyen módon és milyen kórházakban vetethetik el a noka magzatukat? Van-e a feltételezett apának bármi beleszó-lása? Mindezeket a kérdéseket és a belolük fakadó jólétijogosultságokat törvényben kell szabályoznunk. Követke-zésképpen: szenvedélyes lobbicsoportok szervezodnek, és»kultúrháborúk« alakulnak ki. Az Egyesült Államok szél-soséges helyzetben van, mindkét fo politikai pártját rész-ben kisajátították ezek az »új társadalmi mozgalmak«. A vi-

ja, hogy az állati jogok eszméje történelmileg nem teljesen idegena természetjogi eszmekörtol.

123



lág legtöbb országa is hasonlóképpen politizálódik moráliskérdésekben.”5

Mann gyakorlatilag minden fontos kérdésre utal, amita jelenség kapcsán érdemes fontolóra venni: arra, hogyaz identitáspolitikák révén a magánszféra visszaszorításakövetkezik be, hogy a dönto kérdés az: mi a privát, és mia nyilvános, hogy eredetileg a jóléti állam projektuma hoz-ta magával ezt a folyamatot, hogy ez a politika átmoralizá-lásához, pontosabban a morál átpolitizálásához vezet stb.Szeretném röviden ezeket a kérdéseket áttekinteni.

Kezdeném azzal, amit már említettem, hogy tudniil-lik a probléma nem új, sot bizonyos értelemben az emberijogi gondolkodással egyidos. Az elso, aki kifejezetten poli-tikai kontextusban, politikai követelés gyanánt fogalmaztameg, minden valószínuség szerint Robespierre volt, ami-kor Az élelmiszerekrol 1792. december 2-án a Nemzeti Kon-ventben tartott híres beszédében azt állította, hogy az em-ber elsodleges joga „a megélhetés” joga. „Mi hát a társa-dalom legelso célja? Hogy megvalósítsa az ember elévül-hetetlen jogait. S melyik ezek között a legelso? A létezésés a megélhetés joga. A társadalom legfobb törvénye te-hát az, amelyik a társadalom minden egyes tagjának biz-tosítja a létezés jogát ; az összes többi ennek van alárendel-ve.”6 Robespierre csúsztatása világos. A létezés joga vagyaz élethez való jog az állampolgár számára annak tudatátés biztonságát jelentette, hogy az uralkodó nem foszthat-ja meg életétol, hacsak nem szolgáltat rá törvényes indo-

5 Michael Mann: Megállította-e a globalizáció a nemzetállam emel-kedését? in: Magyar Kisebbség, Kolozsvár, 2002/2, 155–156. o.

6 Maximilien Robespierre: Az élelmiszerekrol, in: Elveim kifejtése,293–294. o.

124



kot. A megélhetés joga ezzel szemben a létminimum biz-tosítása minden egyes állampolgár számára. Nem az eg-zisztenciális, hanem a szociális biztonság garanciája tehát.A megélhetés jogának kodifikálása Robespierre felfogásaszerint rejtetten erkölcsnemesíto célzatú lett volna, s a gaz-dagot arra ösztönözte volna, hogy a szegényt testvérénektekintse, konkrétan pedig a progresszív adózás gyakorla-tának bevezetését jelentette volna. Robespierre követelésé-nek ugyan a Konvent nem adott helyt, ugyanakkor mégisjelzi az irányt, amelyet késobb a jóléti államok törvényalko-tása és jóléti politikája vett. (Amerikában például a prog-resszív adózást csak 1913-ban vezették be, a tizenhatodikalkotmánymódosítás révén.)

A kérdés az – s ezt kiemeli Mann is –, hogy ami-kor átlépjük a negatív jogokat a pozitív jogoktól elválasz-tó határt, akkor van-e világos fogalmunk arról, hogy a kö-vetkezokben majd hol fogjuk meghúzni ugyanezt a ha-tárt. Vagy amennyiben a pozitív jogok elismerése egyszer-smind a moralitás benyomulását is jelenti a politikába, ak-kor a kérdés az, hogy van-e morális és politikai konszenzusarról, hogy az állam mely morális kérdésekben nem lehetilletékes.

Hannah Arendtnek egyébként az volt a meggyozodé-se, hogy Robespierre követelése már a természetes jogokeszméjébol is logikusan következik, s hogy ez a természet-jogi eszmekör végeredményét tekintve majd a természet-re redukálja a politikát. Azt mindenesetre el kell ismer-nünk, hogy a megélhetés joga mint természetes jog végsosoron valóban olyan jog, amely csak azért illeti meg az em-bert, „mert természeti lény, »az élelemhez, a ruházkodás-hoz, a fajfenntartáshoz«, vagyis az életszükségletekhez va-

125



ló jogán”.7 És ilyen értelemben természetesen megillethetiaz állatokat is. Ugyanakkor, teszi hozzá Arendt, az is figye-lemre méltó, hogy ezeket a jogokat a forradalmárok nemolyan jogokként értelmezték, amelyekhez a „politikai ha-talomnak nincs joga hozzányúlni”, hanem éppen ellenke-zoleg, mint amelyek „a kormányzás és hatalom tartalmátés végso célját alkotják”.8 Ennek pedig egyenes következ-ménye az volt, hogy az a politika, amelyik nem jelenítet-te meg ezeket a szükségleteket, elveszítette a legitimitá-sát. Mert „amint a tömegek rájöttek, hogy szegénységükrenem gyógyír egy alkotmány, úgy fordultak az alkotmányo-zó nemzetgyulés ellen, ahogy korábban XVI. Lajos udva-ra ellen” fordultak, s „a forradalom résztvevoi közül csakazok maradtak fenn és jutottak hatalomhoz, akik az o szó-szólóik lettek”.9 Mindezt Arendt persze a rosszallás hang-ján mondja, hiszen meggyozodéses republikánus gondol-kodóként az volt a véleménye, hogy a politika a politikaiszabadság, az egymással való beszélgetés szabadságánakterepe, a természeti erok uralma és kényszeríto ereje alóltehát fel kell szabadítani a szemléleti és véleménykülönb-ségek megjelenésére. Szegénynek (magyarnak, nonek, me-legnek stb.) lenni végül is nem politikai opció.

Ettol függetlenül érdemes figyelni arra, hogy ha a jog-követelés alapját az emberek természetes igényei képezik,akkor az emberi jogok szaporításának rendkívül nehéz ha-tárt szabni. Errol, mint említettem, újabban Leszek Koła-kowski jeles lengyel filozófus írt felforgató cikket,10 ma-ga is egyébként egykori szociáldemokrata, aki hajdanán

7 Hannah Arendt: A forradalom, 140. o.

8 Uo., 140–141. o.

9 Uo., 141–142. o.

126



egy jobb emberi közösség politikai célkituzését hirdette.Álláspontja szerint az emberek közötti társadalmi kapcso-latokban az emberi jogok nyelvezete helyett ma is inkábba morális kötelezettségek nyelvezetét kellene igénybe ven-ni, mely sokkal világosabb nyelv, és jóval kevesebb lehe-toséget ad a visszaélésre. Nem beszélve arról, hogy teher-mentesítené a politikát a moralitás kikényszerítésének nyu-gétol. Ellenkezo esetben nyilván marad a jogkiterjesztésés megszorítás neoliberális politikája. A jogkiterjesztés fo-lyamatának elvi határtalanságára rávilágít egyébként máregy XVIII. századi Benedek-rendi szerzetesnek, Léger Ma-rie Deschamps-nak az – igen stílusosan – Igaz rendszernekkeresztelt, kommunista utópiája, amely szerint az állameloírhatja, „hogy a csúnya noket is meg kell ölelni, merta nemi vágy kielégítése természetes jogunk, s az állam kö-teles gondoskodni a természetes szükségletek egyenlo ellá-tásáról”.11

Az a tény, hogy emberi jogaink száma elvben a ter-mészetes szükségleteink, követeléseink vagy partikulárisidentitásunk nevében vég nélkül szaporítható, nem jelentiazt, hogy a jogalkotás és törvényhozás konkrét folyamatá-ban ne lehetne ennek gátat vetni, ehhez viszont az szüksé-ges, amit Mann is említ, hogy létezzen egy közmegegyezé-ses alap annak meghatározására, hogy mi a nyilvános, ésmi a magán. Hogy mi az, ami az emberi viselkedés terénmég állami szabályozás alá eshet, és mi az, ami már nem.

10 Vö. Leszek Kołakowski: Emberi Jogok? Mi végre? in: Kritika, Bu-dapest, 2004/2.

11 La vrai systéme ou le mot de l’énigme metaphysique et morale.Említi Ludassy Mária: Benjamin Constant, a modernek szabad-ságának szószólója, in: Benjamin Constant: A régiek és a modernekszabadsága, 26. o.

127



Vagyis az elválasztásnak a klasszikus, százannyi éves libe-rális technikáját kellene újfent igénybe venni, ami viszontpontosan azért nehéz, mert a magánélet határait hagyomá-nyosan az egyén szabadságjogai jelölték ki.

Ugyanakkor, különösen arra való tekintettel, hogy azúj társadalmi mozgalmak, miként Mann mondja, azt is el-várják az államtól, hogy a morális viselkedést korábbanmagánjellegunek tekintett területeken is kikényszerítse, ér-demes megemlíteni azt a tényt is, hogy a klasszikus politi-kai írók, mint Machiavelli, Montesquieu és Kant, de a mo-dernek is, mint például Hayek, a moralitást teljes mérték-ben el szerették volna választani az államtól. Ezt tükröz-te az a meggyozodésük, hogy a jó állam végül is olyan,amelyik az ördögöknek vagy a gazembereknek is megfelel,azaz a politikai berendezkedés egészét függetleníteni kí-vánták a honpolgárok morális állagától ; azt tartották, hogya törvényhozónak úgy kell megalkotnia a törvényeit, mint-ha az emberek egytol egyig gonoszak volnának. Ez nemjelenti, hogy ne remélték volna a honpolgárok morális ál-lagának távlati javulását a jó törvényektol (és a szigorúbüntetésektol – Machiavelli szerint például minimum tíz-évente kell tartani egy látványos kivégzést12), de minden

12 „A törvények fenntartják a félelmet, és Machiavelli szerint az em-berek jobban félnek a félelemtol, mint magától a nyílt eroszaktól.Így a hatalom eredményes gyakorlatának kulcsa a törvényekre tá-maszkodó minimális félelem fenntartása.” (Szego Katalin: A hata-lom filozófiája, in: Gondolatutak, Pro Philosophia, Kolozsvár, 2003,55. o.) Hadd tegyük hozzá, hogy Montesquieu-t tallárosként azon-ban már aggasztotta kora büntetojogának szigora, és tervezetetdolgozott ki annak humanizálására. Számára különben is a sza-badság állapota a félelemmentesség állapotát jelentette. Montes-quieu javaslatai végso soron arra a kérdésre kell irányítsák mais a figyelmet, hogy elképzelheto-e az uralomnak eroszakmen-

128



bizonnyal képtelenségnek tartották volna az erkölcsi visel-kedés állami kikényszerítését.

Meglehet persze, hogy az emberi természet fölöttébbpesszimista megítélésében gyökerezo elképzelésük végülis utópikus volt, s hogy egy ilyen politikai berendezkedésa mai polgárok többségének ép erkölcsi érzékével ellenkez-ne, ugyanakkor tagadhatatlan, visszakanyarodva immára szuken vett identitás problémájához, hogy a XIX. századnagy politikai egyenlosíto programját mégiscsak az a meg-gyozodés éltette, hogy a polgárok magánéletét el lehet vá-lasztani a közélettol, hogy a polgárok partikuláris, felekeze-ti vagy másmilyen identitása minden további nélkül a ma-gánszférába utalható, s hogy ez az állapot polgári jogi ésalkotmányjogi eszközök révén kodifikálható. A polgárokpolitikai jogegyenloségének kívánalma volt tehát az, amiaz alkotmányok ama cikkelyében öltött testet, mely sze-rint az állam polgárai egyenlok nemre, fajra, felekezetrestb. való tekintet nélkül. Ez egyszersmind a honpolgárokpolitikai közösségének semlegességét is jelentette, vagyis azta meggyozodést, hogy a politikai közösségben a nemi, fajivagy felekezeti különbségek nem számítanak. John StuartMillnek A no alávetettségérol13 írott munkája, ha úgy tetszik,a feminizmusnak még ezt a klasszikus, XIX. századi, szüf-razsett változatát szólaltatta meg, a nok teljes jogú beeme-

tes, vagyis az egyéni szabadsággal teljesen összebékítheto formá-ja, valami olyasmi, amit legegyszerubben talán autoritásnak, te-kintélynek, például a törvények legfelsobb autoritásának nevez-hetnénk. A másik, történelmileg is kipróbált alternatíva termé-szetesen az erény rousseau-i/robespierre-i diktatúrája, ami a népalapvetoen erényes s az uralom szükségtelen voltának premisszá-in alapszik.

13 John Stuart Mill : A no alárendeltsége, Nagy, Szatmár, 1876.

129



lését kérve a politikai közösségbe, nemükre való tekintetnélkül (mondván, hogy amúgy is ok befolyásolják a férfia-kat politikai döntéseikben).

A polgári közösség semlegessége eloírta az állam vi-lágnézeti semlegességét, vagyis azt a követelményt, mely-nek értelmében az állam nem értékelheti és bírálhatja fölülpolgárai egyéni – politikai, filozófiai vagy vallási – meg-gyozodéseit, lévén ezek magántermészetuek, s ugyanak-kor eloírta a polgárok számára a kölcsönös toleranciát egy-más meggyozodéseivel szemben, ugyanezen oknál fogva.Ez nem jelentette azt, hogy a polgárok ne vitathatták vol-na egymás nézeteit vagy meggyozodéseit, hiszen mi más-ról szólna a politikai nyilvánosság és vita, de nem voltjoguk egymást a meggyozodés szabad megválasztásánakés a szabad véleményalkotásnak a jogától megfosztaniuk.Az állam elvben semleges terepe volt a rivális nézetekmegmérettetésének, biztosítva annak feltételeit, hogy eb-ben a nemi, faji vagy felekezeti kötodések ne játsszanak kö-telezoen szerepet.

Az identitáspolitikák, azáltal, hogy a partikuláris iden-titást kiemelik a magánszférából, és közüggyé, nyilvánossáteszik, arra kényszerítik az államot, hogy a nyilvános szfé-ra egyéb területeihez hasonlóan az identitással összefüggoproblémákat is törvényben szabályozza, s adott esetben en-nek az identitásnak a sérelmét szankcionálja. Az állam fel-adata lesz, hogy törvényeket alkosson az identitás védel-mére, azaz hogy végso soron a törvényalkotás révén ismer-je el és erosítse meg ezt az identitást. A magánszféra po-litikai meghosszabbítása megköveteli a partikuláris iden-titás sérelmének (diszkriminációnak, üldöztetésnek, zakla-tásnak, rágalmazásnak) törvényi szankcióját, mint ahogyankorábban megkövetelte a magánszféra sérelmének a szank-cióját is. Ezt nevezik ma az „elismerés politikájának” (the

130



politics of recognition), nyilván a kulturális közösségek po-litikai elismerését értve elsosorban alatta. Ez következmé-nyeit tekintve lemondást jelent mind az állampolgári kö-zösség, mind az állam semlegességének ideáljáról, s bizo-nyos értelemben a tolerancia gondolatát is meghaladottáteszi. „A mai idok politikájának egyik leginkább szembetu-no jellegzetessége – írja David Miller – a különbözo kultu-rális csoportoknak az arra irányuló igénye, hogy különállóidentitásukat politikailag is kinyilvánítsák, s ennek politi-kai elismerést szerezzenek.”14 „Az elismerés politikája túl-mutat a tolerancián, legalábbis ahogyan azt a liberális tár-sadalmakban hagyományosan fölfogták. A tolerancia po-litikája arra épült, hogy hagyjuk a kulturális közösségeketsaját kulturális értékeiket a magánszférában, esetleg tagjaiktársulása révén létrehozott szervezetek keretében megjele-níteni és kinyilvánítani. Az állam szerepe ebben az össze-függésben elsodlegesen negatív volt : tartózkodnia kellettattól, hogy a kisebbségi csoportokat a többségi kultúráhozvaló felzárkózásra kényszerítse, sot attól is, hogy muvi aka-dályokat gördítsen a boldogulásuk elé. [. . . ] Az elismeréspolitikájának hívei számára mindez nem elegendo, mivela csoportidentitást a magánszférába szorítja vissza, s nemad ennek az identitásnak nyilvános megerosítést. Emiatt,állítják, a nyilvános szférát olyan normák vezérlik, ame-lyek látszatra egyetemesek és kulturális értelemben sem-legesek, de amelyek valójában a domináns társadalmi ka-tegóriák kulturális értékeit tükrözik.”15 Miller hozzátesziazt is, hogy amit az elismerés politikájának hívei követel-nek, az valójában magának a politikai szférának az átala-

14 David Miller : Citizenship and national Identity, 62. o.

15 Uo., 63. o.

131



kítása („Instead what is needed is a transformation of thepolitical sphere itself.”16). Annyi bizonyos, hogy az elisme-rés politikája minden értelmes politikai vita végét jelenti :„Mert amikor az elismerés politikája színre lép, már nema meggyozodések, hanem az identitások töltik be a közneka terét. Márpedig míg a meggyozodések érvelnek, az identi-tások megnyilatkoznak, és megcáfolhatatlanok. Egy érvelés-nél lehet egy másik jobb, egy véleménynél lehet egy má-sik igazabb, de jobb identitás nem létezik. Ha valaki két-ségbe vonja egy identitás érvényességét, akkor viselojéneklétét kérdojelezi meg, vagyis emberségében támadja. Vagya gay házasság, vagy a homofóbia; vagy az elismerés, vagya bun: e könyörtelen alternatíva a gyulöleten kívül min-den más érzést számuz a vitából.”17 Az elismerés politikájaalighanem tehát megvadítja az emberi kapcsolatokat.

A jogok szaporításának neoliberális politikájávalszemben ezért Miller egy republikánus modellt javasol,a szónak nem a pártpolitikai, hanem a klasszikus értelmé-ben: „A liberalizmus és a republikanizmus közti különb-ség nem az, hogy a liberális elismeri a megerosített jogo-kat, míg a republikánus nem, hanem hogy a liberális úgytekint ezekre a jogokra, mint amelyeknek prepolitikai iga-zolásuk van, míg a republikánus a nyilvános vitában erosí-tené meg oket. Intézményes szempontból a különbség ab-ban mutatkozik meg, hogy a liberális fél a jogok igazolásá-hoz az alkotmányba foglalt alapjogok legfelsobb autoritá-sát hívja segítségül, míg a republikánus fél ezt a szerepeta polgári közösségre mint egészre ruházza. Tehát republi-kánus rendszerben maga az alkotmány is eltéro szerepet

16 Uo.

17 Alain Finkielkraut: A hálátlanság, Európa, Budapest, 2001, 180. o.

132


III.2. A kulturális közösségek jogi elismerése s a kollektív jogok problémája

játszik. Szabályozza ugyan a mindennapos politikai tevé-kenységet, de ugyanakkor nyitva áll a módosítás elott is,amennyiben nyilvános vita után – amelyben mindenkineklehetosége van részt venni – a résztvevok úgy döntenek,hogy azok a jogok és szabadságok, amelyeket az alkotmányvédelmez, revideálásra szorulnak. Ez valóban alkotmányospolitika lenne, s nem, mint a liberálisok preferálják, a jogok-nak bírák által adott alkotmányos értelmezései.”18

Miller javaslata tehát a politikum olyasfajta átalakításátsürgeti, ahol intézményesen biztosított lenne a közös ügyekmegvitatásának nyilvános szférája, melyben a társadalommintegy figyelemmel kísérheti önmagát, és szabadon kom-munikálhat önmagával. – Másfelol pedig mutatja, tehetnokhozzá, hogy a szabadelvu gondolati hagyomány mellett lé-tezik mind a mai napig egy eros republikánus intellektuá-lis tradíció is, amelynek valószínuleg Hannah Arendt volta legjobb XX. századi képviseloje, s amely a politika szer-kezetváltásának okát ma is a természetjogi beidegzodések-ben látja. Alternatívaként pedig ma is ugyanazt az Ariszto-telészig visszanyúló gondolatot veszi elo, amely a szabad-ságot prepolitikai alapok helyett magára a politikára, azaza nyilvános szférára és a vitára alapozná.

III.2. A kulturális közösségek jogi elismeréses a kollektív jogok problémája

A kulturális közösségek jogi megerosítésének problémájátminden bizonnyal Vernon Van Dyke vetette fel a XX. szá-zadi angolszász politikai gondolkodás számára egy erede-

18 David Miller, i. m. 59–60. o.

133



tileg 1977-ben megjelentetett tanulmányával. Ez nem jelen-ti azt, hogy esetileg egyes szerzok ne figyeltek volna márkorábban is a problémára, de vitát végül is Van Dyke ta-nulmánya provokált. Van Dyke ugyan tanulmányában ko-rántsem tárgyalta az összes olyan kérdést, amit késobb a vi-tatkozó felek érintettek, érvei jellegénél fogva mégis hosz-szú idore meghatározta a vita szemléleti irányát. Mivel ér-veit a liberális demokrácia kontextusában és a liberális jog-alkotás radikális individualizmusával szemben fogalmaz-ta meg, ezért ezek az érvek alapvetoen a jogalkotás lehe-toségeit firtatták, az ún. kollektív jogok vagy csoportjogokproblémáját.

Álláspontja szerint a liberális hagyomány és jogalko-tás egyik hiányossága, hogy kizárólag kétszintes állambe-rendezkedésben gondolkodik, s az egyén és állam viszo-nyában nem ismer el harmadik tényezot. Holott az embe-rek sokfélék, mondja, és az egyes államokban is változatosemberi csoportosulások létezhetnek, ami arra kellene kész-tessen bennünket, hogy fontolóra vegyük „az etnikai cso-portosulások”, illetve az egyéb olyan csoportok problémá-ját, amelyek „eleget tesznek bizonyos feltételeknek”. VanDyke kérdése egészen pontosan az, „hogy vajon azok az et-nikai csoportok”, amelyek eleget tesznek ezeknek a feltéte-leknek, „tekinthetok-e erkölcsi jogokkal felruházott testü-leteknek vagy egységeknek [units], illetve hogy ennek kö-vetkeztében megilleti-e oket sajátos jogi elismerés és ön-álló jogi státus”.19 Siet hozzátenni viszont, hogy a libera-lizmus „az egyén jelentoségének hangsúlyozásával gátol-

19 Vernon Van Dyke: The Individual, the State, and Ethnic Commu-nities in Political Theory, in: The Rights of Minority Cultures, Ox-ford University, Oxford, 1995, 31. o.

134



ja egy megfelelo államelmélet kidolgozását ; ami alapveto-en azt sugallja, hogy a liberalizmustól nem várható, hogykielégíto módon kezelje az etnikai közösségek státusánakés jogainak kérdését”.20 Ehhez ugyanis, mondja, csoportjo-gokra lenne szükség.

A csoportjogokkal kapcsolatosan felvetett kérdései kü-lön is figyelmet érdemelnek. A jogalanyiság problémájá-val kapcsolatban például azt a kézenfekvo kérdést teszifel, hogy vajon jogszeruen szukíthetjük-e a csoportjogoklehetséges alanyainak körét csupán az etnikai közösségek-re. Válasza azonban elutasító: a csoportjogok alanyaikéntmás társadalmi vagy szociális rétegek és osztályok is szá-mításba jöhetnek, mondja, bár nincs ezekrol a csoportok-ról egy kimeríto listánk (exhaustive list). Ezeket a csoporto-kat azonban elvben éppúgy megillethetik az erkölcsi jogok,mint az etnikai közösségeket. Mivel azonban elsorenduenmégis az etnikai közösségekrol kíván beszélni, ezeknek kü-lön meghatározását is adja: „Etnikai közösségen olyan, kö-zös eredettel rendelkezo személyek csoportját értem, akikönmagukról úgy gondolkodnak, mint egy közös – a fajonvagy a kultúrán alapuló – identitással rendelkezo csoport-ról ; rendszerint ennek az identitásnak az alapja a közös val-lás vagy nyelv; az etnikai közösség tagjai, bár ez nem szük-ségszeru, tekinthetik magukat önálló nemzetnek is, melyfogalomnak viszont már a politikai autonómia és a függet-lenség követelményeit involváló konnotációi vannak”.21

Ami az etnikai közösségek erkölcsi jogait illeti, VanDyke kérdése tulajdonképpen az, hogy vannak-e erkölcsi-leg elfogadható indokaink arra nézve, hogy ezeket a csopor-

20 Uo., 32. o.

21 Uo.

135



tokat jogokkal ruházzuk fel. Álláspontja szerint az etnikaicsoportok éppen úgy jogokkal és kötelességekkel rendel-kezo entitások lehetnek, akárcsak az egyének. Ezek a jogoknémelykor visszavezethetok az egyéni jogokra, vagyis be-illeszthetok a liberális szemléleti keretbe, máskor viszontnem. A csoportjogok elismerése annak elismerése, hogyvannak olyan egyéni jogok, amelyek csupán a csoporttag-ság révén gyakorolhatók.

Van Dyke a csoportjogok alapveto formájának látha-tóan az önrendelkezés jogát tekinti. Ezzel kapcsolatosanveti fel a csoportjogok lehetséges igazolásának problémá-ját, azzal a már ismert indoklással, hogy az önrendelke-zés tételes jogának is a csoportot megilleto erkölcsi jogonkell alapulnia. Az erkölcsi jog nem igényel ugyan feltétle-nül törvényes megerosítést, de a törvényes jognak mindenesetben erkölcsi jogot kell kodifikálnia. Ugyanakkor az er-kölcsi jog filozófiai megalapozása láthatóan nem érdeklikülönösebben: „Ha elfogadjuk, hogy az önrendelkezés lé-nyegében egy csoport – kollektív entitás, egység, testület– erkölcsi joga, akkor mi az alapja? Több válasz is lehet-séges. Azok, akik azt hiszik, hogy az egyéni jogok termé-szetes vagy Istentol kapott jogok, kiterjeszthetik ezt a meg-gyozodésüket a csoportjogokra is ; mondhatják azt, hogya jogokat magának a közösségnek a megléte hívja életre.Azok, akik azt gondolják, hogy az egyének erkölcsi kö-vetelései szimplán annak kritikai megítélésén alapszanak,aminek lennie kell, ugyanezt gondolhatják a csoportjogok-ról is. Mindkét válasz összeegyeztetheto egy harmadikkal,amelyre korábban már utaltam, vagyis azzal, hogy a szük-ségletek léte maga után vonja a jogot, hogy (bizonyos kor-látokon belül) kielégítésük érdekében cselekedjünk.”22

22 Uo., 45. o.

136



Siet hozzátenni viszont, hogy a csoportjogok elvi elis-merése s ezen belül az önrendelkezés jogának elismerésesemmi esetre sem jelenti az egyéni, emberi jogok felülírá-sát. Épp ellenkezoleg. Az egyéni jogok nagyon is értékesek.„Védelmük megköveteli, hogy ott, ahol a csoport önállóstátust és jogokat élvez, még inkább résen legyünk, hiszena csoportok is, éppúgy, mint az állam, megsérthetik eze-ket a jogokat.”23 Az egyénnek emiatt joga van részt vennia csoport döntéseiben, s joga van bármikor elhagyni a cso-portot, de nincs joga kivonni magát a csoport döntése alólvagy elutasítani azt.

Van Dyke nézete szerint tézisei lehetové teszik, hogyegy jóval pragmatikusabb politikai filozófia szülessen,amely meghaladná a liberalizmus individualizmusát. „Elv-ben, ha a közösségeket sikerül az egyénekhez hasonlóankötelességeket és jogokat hordozó egységekként elfogad-tatni, növekedni fognak az esélyek arra, hogy olyan ko-herens és intellektuálisan védheto doktrínát, esetleg dokt-rínák egy csoportját dolgozzuk ki, amelyek megfelelnekbizonyos gyakorlati problémák kihívásának. Az egyénekszabadságot és egyenloséget óhajtanak, de ugyanakkor élbennük »a közösség iránti vágy« [quest for community]is. Az egyéni jogokra való összpontosítás az atomizáló-dás és elidegenedés eroire való összpontosítás s a közös-ségi érzelmeknek és a közösség iránti lojalitásnak az elha-nyagolása.”24

Ez a tanulmány hatalmas vitát kavart, de az ellen-zok tábora liberális oldalon sem volt egységes. Voltak, akikmindenestül elutasították a kollektív jogok vagy csoport-

23 Uo., 53. o.

24 Uo., 49. o.

137



jogok gondolatát, s azt mondották, hogy a liberalizmusaz egyéni jogalkotás révén is képes a problémát orvosolni.Másfelol pedig voltak olyanok, akik a csoportjogok szük-ségességét ugyan elfogadták, de a liberalizmussal össze-békíthetonek tartották ezeket. Ez utóbbiak számára termé-szetszeruen az egyéni és kollektív jogok összefüggése váltproblémává. Kezdeném az elobbiekkel.

Vannak-e kulturális jogaink?

A csoportjogok Van Dyke által szorgalmazott eszméjévelszemben a leginkább figyelemre méltó érveket ChandranKukathas hozta fel, a XX. századi neoliberális iskola egyikmarkáns képviseloje, többek között egy John Rawls mun-kásságát apologetikai formában ismerteto kötet társszerzo-je.25 Tanulmányában, melynek címét jelen alfejezet is viseli– egyebek mellett – kifejezetten Van Dyke nézeteivel vitat-kozik. Érvei kétségkívül megérdemlik a figyelmet.

A legfontosabb érv az ellen, mondja, hogy csoportokkövetelései legyenek az erkölcsi és politikai megállapo-dásoknak az alapjai, az, hogy „a csoportok nem állandóés változatlan létezoi az erkölcsi és politikai univerzum-nak”.26 Mielott helyt adnánk ezeknek a követeléseknek, az-az jogokat és intézményeket alapítanánk ezekre a köve-telésekre, gondoljunk arra, hogy ezek a csoportok magukis igen gyakran intézmények fennállásának függvényei.„Csoportok állandóan képzodnek és felbomlanak a politi-

25 Vö. Chandran Kukathas – Philip Pettit : A Theory of Justice andits Critics, Polity, Oxford – Cambridge, 1990.

26 Chandran Kukathas: Vannak-e kulturális jogaink? in: A naciona-lizmus, Tanulmány, Pécs, 1995, 74. o.

138



kai és intézményi körülmények változásának függvényé-ben. A csoportok vagy politikai közösségek létezése nemelozi meg a jogi és politikai intézményeket, illetve nem füg-getlen tolük, hanem ezek az intézmények adnak nekik for-mát.”27 Kukathas azok ellen hozza fel ezt az érvet, akik –mint például Anthony D. Smith – az etnikai hovatartozást„természetesnek” tekintik.

Másodszor, mondja Kukathas, a liberális elmélet azértsem adhat elismerést a csoportjogoknak, mert számára„a közösségek csak azért fontosak, mert nélkülözhetetle-nek az egyén jólétéhez”.28 „A liberális politikai elméletekazon a feltevésen nyugszanak, hogy a csoportok, kulturálisközösségek vagy más ilyen közösségek érdekei lényegesekugyan, de végso soron csak olyan mértékben számítanak,amennyire érintik a valóságos egyéneket.”29 A csoportokerkölcsi követeléseinek az egyén jóléte ad súlyt, ezért fö-lösleges külön jogi elismerésben részesíteni ezeket a köve-teléseket.

A két érv összekapcsolásából származik aztán Kukat-has harmadik s véleményem szerint leginkább figyelemreméltó érve. A fenti két érv ugyanis, teszi hozzá, azt hiva-tott bizonyítani, hogy „a csoportoknak vagy közösségek-nek nincs különleges erkölcsi elsobbségük valamilyen ter-mészetes prioritás folytán”.30 „Változó történelmi képzod-mények – egyének társulásai –, melyeknek követelései er-kölcsileg értékelhetok” ugyan, de minden ilyen értékelés-nek „végso soron azt kell mérlegelnie, hogy a valóságos

27 Uo.

28 Uo., 76. o.

29 Uo.

30 Uo.

139



egyéneket hogyan érintik vagy érinthetik a közösség kö-vetelései, nem pedig a csoport érdekeit elvontan.”31 Ed-dig az érvben, mondhatnánk, nincs semmi különös: ré-szint újrafogalmazza a közösségek esetleges, történelmi ki-alakulásáról szóló tézist, részint pedig a közösség erkölcsiprimátusát hangsúlyozó kommunitárius érveléssel szem-ben újrafogalmazza a politikai közösségek szerzodésszeru,kontraktuális természetével kapcsolatos klasszikus liberá-lis elképzelést. Az érv figyelemre méltóvá a kiegészítése ré-vén válik. Nem szabad figyelmen kívül hagyni ugyanis azta szociológiai tényt, teszi hozzá Kukathas, hogy a közössé-gek összetétele nemcsak történelmileg változó, de mindenegyes adott pillanatban belülrol is megosztott. Azaz a kul-turális közösségek rendszerint nem kompakt közösségek.„A kulturális közösségeken belül jelentos érdekkonfliktu-sok és érdekkülönbségek létezhetnek.”32 Ezek közül a leg-fontosabb „a tömegek és az elitek közötti konfliktus”.33 Haa csoportjogok révén megerosítenénk a közösséget, ezzelvalószínuleg csupán a kulturális és politikai elit hatalmi po-zícióját konszolidálnánk, s a kulturális antropológia példáktömkelegével szolgál arra, hogy rendszerint valóban ez istörténik. Mindez végso soron arra int, hogy még ha el is is-merjük a csoportjogokat, ne tekintsük ezeket az egyéni jo-gok alternatíváinak, illetve hogy az egyéni jogok gyakorlá-sát maradéktalanul biztosítsuk a csoporton belül. Ez perszecsak azoknak a közösségeknek az esetében járható megol-dás, amelyek az egyéni szabadságjogoknak kitüntetett je-lentoséget biztosítanak, vagyis alapvetoen a liberális szer-

31 Uo.

32 Uo., 77. o.

33 Uo.

140



kezetu kultúrák esetében. Minthogy Kukathas egy liberálisés multikulturális modellt kíván vázolni, megelégszik a kö-zösségbol való kilépés, vagyis az emigráció jogának (theright to emigrate) hangsúlyozásával : „Úgy tunik, ez a né-zet nagy súlyt helyez a kulturális közösségek mint önkén-tes társulások természetére. Bizonyos mértékig ez így van –de csak nagyon kis mértékben. A legtöbb kulturális közös-ség semmilyen értelemben nem önkéntes társulás. A tag-ságot általában a születés határozza meg, nem pedig a tu-datos választás, továbbá a csoporton kívül születettekneksok esetben még akkor sincs belépésük, amikor a csoporttörekszik arra, hogy – amennyiben a körülmények kedve-zoek – megváltoztassa a tagság (és a csoportidentitás) hatá-rait. A kulturális közösségek annyiban tekinthetok önkén-tes társulásoknak, amennyiben a tagok legitimnek ismerikel a társulás feltételeit és a tekintélyeket, amelyek fenntart-ják a csoportot. Az ilyen elismerés bizonyítékául elégségesaz a tény, hogy a tagok nem hagyják el a csoportot. Az elis-merés ezen egyszeru feltételek szerinti értelmezése termé-szetesen értelmetlen lenne, ha az egyén nem rendelkezneegy fontos joggal a közösséggel szemben: azzal, hogy sza-badon elhagyhatja a közösséget. Ez az egyén alapveto jogakell legyen; s ez az egyetlen alapveto joga, mivel az összestöbbi jog vagy e jog származéka, vagy olyan jog, amelyeta közösség ad az egyénnek.”34

Érvek a csoportjogok mellett

Kérdés, hogy a fenti érvek ellenére van-e mégis erköl-csi természetu indokunk arra, hogy meghatározott csopor-

34 Uo., 81. o.

141



tok számára jogi elismerést követeljünk. A kollektív jogokinstituálását sürgeto legismertebb mai szerzo minden bi-zonnyal Will Kymlicka.35 Egy 1999-es tanulmányában36 fel-hívja a figyelmet arra, hogy a csoportjogok szükségességétvégso soron negatíve is lehet igazolni. Rendszerint a cso-portjogokra úgy szokás tekinteni, mondja, mint a kisebb-ségi nemzetépíto politika szükséges jogi keretfeltételeire.A kisebbségi nemzeti nevelést azonban hatékonyan akadá-lyozhatja a nemzetállam, mégpedig anélkül, hogy közbena kisebbségekhez tartozó egyének szabadságjogait sértené.Ilyen tekintetben a csoportjogok a többségi asszimilációsvagy kirekeszto politika visszaszorításának alkalmas esz-közei. Kymlicka mindjárt három olyan példát is említ gya-korlati, politikai stratégiára, amely teljes mértékben tiszte-letben tartja az egyéni jogokat, ugyanakkor mégis ellehetet-leníti a kulturális és nemzeti közösségek, kisebbségek iden-titásának megorzését. Az egyik ilyen lehetséges kormány-zati program az állami segédlettel végrehajtott, önkéntes-nek tetszo társadalmi migráció – a többségi nemzethez tar-tozó lakosok betelepítése/betelepülése a kisebbségek általtradicionálisan birtokolt területre, illetve egy ilyen bete-lepülés szorgalmazása különféle juttatások, például meg-emelt javadalmazás segítségével. Ez a politika arra irányul,hogy a kisebbségek azokon a vidékeken is kisebbségbe ke-rüljenek, ahol hagyományosan többséget alkottak. A másik

35 Kymlicka politikai filozófiájáról, illetve annak kritikai fogadtatá-sáról részletesebben lásd Salat Levente említett könyvét, amelymagyar nyelvterületen, de valószínuleg azon kívül is ennek a kér-désnek a legteljesebb összefoglalását adja.

36 Lásd Will Kymlicka–Christine Straehle: Kozmopolitanizmus,nemzetállamok, kisebbségi nacionalizmus, in: Kellék, Kolozsvár,2001/17.

142



a közigazgatási egységek politikája: az államhatalom olymódon húzza meg a közigazgatási, regionális adminiszt-ratív egységek határait, hogy azokon belül az ott élo ki-sebbségek újfent kisebbséget alkossanak. A harmadik a hi-vatalos államnyelv politikája: az az eset, amikor az állam-hatalom a többségi etnikum nyelvét hivatalos államnyelv-vé teszi. Mindhárom program vagy politikai stratégia tisz-teletben tartja az alapveto emberi jogokat (az anyanyelvhasználata hagyományosan nem tartozik közéjük, és nemis lehet a klasszikus érvekkel igazolni), mégis megnehezí-ti, ha ugyan el nem lehetetleníti a kisebbség tagjai számáraidentitásuk megorzését, s konfliktusokat gerjeszt kisebbségés állam, kisebbség és többség között. Következésképpenaz államilag szorgalmazott nemzeti nevelés visszaszorítá-sára, állítja Kymlicka, specifikus csoportjogokra van szük-ség. Akárhogy is legyen, de ezen érvek mögött, függetle-nül attól, hogy a kollektív jogok igazolásának negatív vagypozitív stratégiáját követik-e, láthatóan az a meggyozodésmunkál, hogy a kulturális vagy csoportidentitás önmagá-nál fogva értékes, tehát megorzésre méltó valami.

Az 1995-ös Multicultural Citizenship címu munkájábanKymlicka a csoportjogok között a speciális képviseleti, a po-lietnikus (polyethnic) és az önkormányzati jogokat nevezimeg. A speciális képviseleti jog durván a kisebbségek ará-nyos képviseletét jelenti a törvényhozásban, a polietnikusjogok viszont a kulturális differenciák figyelembevételéta törvényalkotásban és egyebütt, vagyis pozitív jogi ésgazdasági diszkriminációt. Az önkormányzati jog politikaivagy területi autonómiát jelent. Miután röviden ismertetiezeket, rátér igazolásukra.

A magam részérol a kollektív jogok pozitív igazolá-sára felhozott érveket mégis inkább Kymlickának az ere-detileg 1989-ben megjelentetett Liberalism, Community and

143



Culture címu munkájából meríteném, lévén, hogy itt vilá-gosabb a kommunitárius eszmekörrel való összefüggésük.Kymlicka szerint a szabadelvu hagyomány téved, amikora kisebbségi kultúrák kollektív jogainak eszméjét elméle-tileg inkoherensnek, gyakorlatilag pedig veszélyesnek te-kinti.37 A kollektív jogok eszméje a liberalizmussal mindentovábbi nélkül összebékítheto, ám ehhez arra van szük-ség, hogy az egyéni jogok és a csoportjogok között ne lás-sunk konfliktust, azaz fogadjuk el, hogy nincs szükségsze-ru konfliktus „az egyén iránti tisztelet” és „a csoport irán-ti tisztelet” között. A probléma inkább abból fakad, hogyaz egyén iránti tiszteletnek többnemzetiségu államban ket-tos forrása lehet. Az egyének tiszteletet érdemelhetnek egymeghatározott kulturális közösség tagjaiként, s tiszteletetérdemelhetnek a politikai közösség polgáraiként. Az elsoesetben „el kell ismernünk azon követeléseik jogosságát,amelyeket e kultúra védelme érdekében eloterjesztenek”,a második esetben viszont érvényt kell szereznünk az ál-lampolgári egyenloségnek, pontosabban el kell ismernünkannak fontosságát, hogy az egyének „képesek legyenek ér-vényt szerezni az állampolgári jogok egyenloségének”.38

A kulturális hovatartozás és az állampolgári státus igé-nyei tehát különbözok lehetnek, s néha ellentétbe is kerül-hetnek egymással, s emiatt „pótlólagos állampolgári jogok-ra lehet szükség, hogy egy kulturális közösséget megvéd-jünk a nem kívánt felbomlástól”.39 Az állampolgárságbólés a kulturális tagságból fakadó igények liberális alapve-

37 Will Kymlicka: Liberalism, Community and Culture, Clarendon,Oxford, 1992, 144. o.

38 Uo., 151. o.

39 Uo., 151–152. o.

144



tések mentén is összeegyeztethetok, állítja Kymlicka, pél-dául ha a rawlsi differenciált egyenloség elvét a kulturális ja-vakra is kiterjesztjük. Ugyanúgy, ahogy Rawls egyenloség-elve megengedi a hátrányos helyzetu szociális kategóriák-kal való kedvezményezett bánásmódot, a kulturális közös-ségek is elonyökben részesülhetnek anélkül, hogy emiattaz állampolgári egyenloség követelménye sérülne. Kym-licka végkövetkeztetése szerint a dilemma feloldása nema liberalizmus elutasításában, hanem a kisebbségi jogok ésa „liberális egyenloség” összebékítésében rejlik, vagyis an-nak igazolásában, hogy „a kulturális közösséghez való tar-tozás meghatározó szempont lehet a hasznok és terhek el-osztásában, ami egy liberális igazságosságelmélet célja”.40

Látható tehát, hogy Kymlicka argumentumai egyfe-lol a kulturális tagság értékére, másfelol az állampolgá-ri egyenloség követelményére alapoznak. A kultúra azértfontos, állítja Kymlicka, mert az elottünk nyitva álló vá-lasztási lehetoségek tartományát, azaz az értelmes élet fel-tételeit képezo választási lehetoségeinket kulturális öröksé-günk határozza meg. A kulturális hagyomány révén szer-zünk tudomást azokról az életformákról, amelyeket élhe-tünk, és „azáltal döntjük el, hogyan éljük életünket, hogybelehelyezkedünk ezekbe a kulturális narratívákba; azál-tal, hogy elfogadjuk azokat a szabályokat, amelyek érté-kesnek tunnek számunkra, amelyek érdemesek arra, hogyszerintük éljünk”.41 A kulturális csoporttagság támogatásamelletti fo érv tehát az, hogy „ez teszi lehetové az értelmesegyéni választást”,42 vagyis, tehetnok hozzá, végso soron

40 Uo., 162. o.

41 Uo., 165. o.

42 Uo., 197. o.

145



a választás szabadságának a jelentosége. A szabadelvueknekazért kell törodniük a kultúrák sorsával, mert „az embe-rek kizárólag annak révén szerezhetnek tudomást életsze-ru módon a számukra elérheto lehetoségekrol, és vizsgál-hatják meg értelmesen értékeiket, ha egy gazdag és szilárdkulturális hagyománnyal rendelkeznek”.43 A kultúra teszilehetové tehát, hogy megítélhessük és szabadon megvá-laszthassuk életterveinket. Ez az érv azonban látható mó-don a kulturális csoporttagság értékét az egyéni választásjelentoségének rendeli alá, s a kultúrának egyfajta instru-mentális fölfogását implikálja.

A második érv, amelyre Kymlicka a kulturális jogokvédelmét alapozza, mint említettem, a liberális egyenloség,a rawlsi difference principle a kulturális javakra kiterjesztve.Az olyan kulturális kisebbségek, mint például a kanadaieszkimók, mondja Kymlicka, hátrányos helyzetben vannaka többséggel szemben, ugyanis „olyan egyenlotlenségek-kel szembesülhetnek, amelyek körülményeik és adottsá-gaik, nem pedig választásaik és törekvéseik következmé-nyei”.44 Kulturális közösségeiket gyakran aláássák a kö-zösségen kívüli emberek döntései. (A halászati tilalom egé-szen másképp érinti az eszkimó közösséget, melynek nem-csak a megélhetése, hanem egész kultúrája – rítusai, szo-kásai, idobeosztása – a halászattal kapcsolatos, mint egynagy halfeldolgozó vállalatot.) A kulturális kisebbségeka többségi kultúrához képest egyenlotlen feltételek melletttevékenykednek, ez azonban nemcsak a közösség egészé-re igaz, hanem igaz annak minden egyes tagjára is ; tehát„az összes eszkimó ember ugyanazzal az egyenlotlenség-

43 Uo., 165. o.

44 Uo., 190. o.

146



gel szembesül a körülményeket illetoen”.45 Kymlickánakláthatóan az a törekvése, hogy a csoportjogoknak az igaz-ságosság követelményeivel összefüggésben egyfajta indivi-dualista, a szabadság és egyenloség értékeire visszaveze-tett, végso soron tehát liberális igazolását adja. Végkövet-keztetése az, hogy „csak akkor tudjuk elhatárolni az osla-kosok legitim jogait a különféle faji, vallási, osztály- vagynemi csoportok azon jogosulatlan törekvéseitol, hogy kü-lönleges státust szerezzenek preferált céljaik és gyakorla-tuk számára, ha a kollektív jogokra vonatkozó igényt a kö-rülmények egyenlotlenségére alapozzuk”.46

A csoportjogoknak részben hasonló, pozitív megala-pozására az Avishai Margalit és Joseph Raz szerzopáros-nak A nemzeti önrendelkezésrol szóló, eredetileg 1990-benmegjelentetett tanulmányában találunk példát. Álláspont-juk részben megismétli Kymlicka jellegzetesen kommuni-tárius alapvetésu érvét a kulturálisan kódolt választási op-ciókról, ugyanakkor az egyéni méltóság szempontját különis hangsúlyozza. Az egyén méltósága, állítják, társadalmicsoportjának szélesebb elismertségétol függ, s a csoportjo-gok a társadalmi presztízs kivívásának is eszközei. Az „em-berek identitástudata” összekapcsolódik a „kulturális cso-portokhoz való tartozás tudatával”, és „önérzetüket befo-lyásolja a csoport megbecsülése is”.47 Ez azt jelenti, „hogyaz egyéni méltóság és önérzet megkívánja, hogy azok a cso-portok, amelyekben a tagság az ember identitástudatának

45 Uo., 240. o.

46 Uo., 241. o.

47 Avishai Margalit–Joseph Raz: National Self-Determination, in:The Rights of Minority Cultures, Oxford University, Oxford, 1995,87. o.

147



része, általánosan tiszteletben részesüljenek, és ne érje oketgúny, gyulölet, megkülönböztetés vagy üldöztetés”.48

Mindezt, teszik hozzá, végül is a puszta józan ész dik-tálja, s minosíteni is az e dolgokról alkotott józan felfogá-sunk szerint kellene.

A kollektív jogok dilemmái

Ettol függetlenül azonban a kollektív jogok eszméjével,a Kymlicka és a Raz–Margalit szerzopáros által adott meg-alapozásukkal szemben több ellenvetés is felhozható, stöbbségük meg is jelenik Yael Tamirnak a Liberal Natio-nalism címu 1993-as könyvében. Kettot külön is kiemel-nék ezek közül. Eloször is Tamir arra figyelmeztet, hogyha a kultúra védelmének követelményét az egyéni szabad-ság jelentoségének rendeljük alá, akkor ezzel a kultúráteszközszeruvé, identitásunk és autonómiánk fenntartásá-nak szimpla instrumentumává változtatjuk, vagyis éppenattól a minoségétol fosztjuk meg, ami miatt igazán lénye-ges tagjai számára. Olyan ez, állítja Tamir Michael Sandelnyomán, mintha azt mondanánk, hogy a történelem so-rán üldözött felekezetek hívei azért harcoltak a hitükért,hogy gyakorolhassák a lelkiismereti szabadságukat. Más-felol, immár a kodifikáció és a joggyakorlat kérdéseire tér-ve át, felhívja a figyelmet arra is, hogy „a nemzeti csopor-tosulások amorfok, informálisak, folyamatosan változnak,elképzelt közösségek”.49 „Ellentétben a kereskedelmi társa-

48 Uo.

49 Yael Tamir: Nemzeti identitásválasztás és a kultúrához való jog(A szerzo Liberal Nationalism c. könyvének második fejezete, Prin-ceton University, Princeton, 1993, ford. Demeter M. Attila ésOrosz Annamária), in: Kellék, Kolozsvár, 2001/17, 70. o.

148



ságokkal vagy intézményekkel, intézményes közösségek-kel, nélkülözik a tagság pontos kritériumait, ezért az a gon-dolat, hogy jogokkal ruházzuk fel oket, elméleti és morálisnehézségekbe ütközik.”50 Szerencsésebb tehát, ha a kultú-rához való jogot egyéni jognak tekintjük. Ez nem jelenti azt,hogy a kultúrát a magánszférába uzzük vissza: „A kultúranem szorítható vissza a magánszférába, s errol csak azokfeledkeznek meg, akik a saját kultúrájukban élnek.”51 Dea kultúra fenntartásának feladatát nem kell kötelességsze-ruen az államra s a törvényalkotásra ruházni sem.

Ugyanakkor Tamir olyan érveket is megfogalmaz,amelyek nem explicit ellenvetések ugyan Kymlicka argu-mentumaira, de amelyek valamiképpen kiegészítik azo-kat, rávilágítva bizonyos következményeikre. Ha példá-ul Kymlicka az igazságosság és egyenloség szempontjai-nak megfeleloen felhatalmazná az államot arra, hogy adottesetben a pozitív diszkriminatív jogalkotás révén erosít-sen meg kisebbségi kultúrákat (például az eszkimó kultú-rát), számolnia kell azzal, mondja Tamir, hogy ez a gya-korlat ugyanakkor terheket ró az állampolgárok más cso-portjára, sot némelykor kifejezetten sérelmes lehet rájuknézve. Ludassy Mária a Kymlicka könyvét ismerteto ésbíráló tanulmányában maga is eljut erre a következtetés-re, s a problémát egy igen szemléletes példával illusztrál-ja : „Ha a többség nem támogatja »saját« szénbányászai-nak ama vágyát, hogy továbbra is dolgozhassanak a veszte-séges szénbányákban – ami pusztán monetáris szempont-ból költségesebb passzió, mintha naphosszat államköltsé-gen golfozni akarnának –, akkor mi jogon követelheto meg,

50 Uo.

51 Uo., 77. o.

149



hogy az oslakosság oskori halászati és vadászati techni-kái megorzésére milliókat költsön, amikor számukra az in-gyenes hússzállítás is százszor olcsóbb lenne?”52 A pár-tatlan piacon a „szigonnyal fogott fóka, lándzsával ejtettbölény” nem versenyképes. Mi több, magának a kisebb-ségi kultúrának a piaci értéke is csekély. Támogatása te-hát csak akkor indokolt, „ha nem áru, nem eszköz jellegu-nek tekintjük, hanem öncélként, önértékként – mint, mond-juk, az individuális bölcselést, melynek meghatározó részelehet valamely kulturális közösséghez tartozás tudata”.53

Látható tehát, hogy Tamirhoz hasonlóan Ludassy is arraa végkövetkeztetésre jut – mégpedig nem a kultúra szer-kezetével kapcsolatos megfontolásokból kiindulva, hanemkifejezetten az igazságosság elveibol és a piaci szempon-tokból együttesen fakadó követelményeket végiggondol-va –, hogy a kisebbségi kultúra kiemelt támogatása csakakkor indokolt, ha ezt önértéknek tekintjük. Ez viszontpontosan Kymlickának a kultúra instrumentális értékévelkapcsolatos jellegzetesen kommunitárius alapvetéseit ássaalá.54

52 Ludassy Mária: Liberalizmus, közösség és kultúra, in: Új holnap,Miskolc, 1997/1, 18. o.

53 Uo.

54 Kymlicka elméletének egyik gyengéje, mutat rá Salat Levente,hogy „a választás kontextusát az autonómia társadalmi feltételemellett az identitás forrásának is tekinti egy idoben”, s ez „ter-minológiai feszültséget eredményez, és aláássa az elmélet liberá-lis jellegét”. Foként azért, mert a választás kontextusát „liberális-ellenes” módon a saját kultúrára korlátozza, noha elvben min-den liberális szerkezetu kultúra ugyanolyan jó terepe kellene le-gyen az egyéni választásnak. Mindez persze azzal a kényelmet-len következménnyel jár együtt, hogy liberális kultúrák esetébenaz identitáshoz való ragaszkodást ésszerutlenné teszi. Ugyanak-

150



Tamir másfelol mégiscsak azon van, hogy a kultúrainstrumentális jellegének vagy önértékének kérdésétol füg-getlenül is a kisebbségi kultúrák támogatása gazdasági te-hertételt jelent a többségnek, s ez az identitásvédo politi-kát piaci és számszeruségi kalkulusoknak rendeli alá. Hapéldául az állam úgy dönt, hogy támogatja kisebbségeineknemzeti ünnepeit, s lehetoséget akar biztosítani a kisebbsé-geknek arra, hogy kello külsoségek mellett ünnepeljék megezeket, akkor számításba kell vennie, hogy például ezer da-rab zászló darabonkénti önköltségi ára kisebb, mint ötvenzászlóé. Vagyis hogy az állam a nagyobb közösség tagjairafejenként kevesebbet költ, mint a kisebb közösség tagjaira.Ez tehát egy olyan etalon megalkotását követelné meg, ál-lapítja meg Tamir, amelynek segítségével mérhetové válnaa kultúra állami támogatása.

Ugyanakkor elképzelheto egy olyan pont, amikor akultúra támogatását a gazdasági racionalitás vagy a szám-szeruségi kalkulusok egyszeruen ésszerutlenné teszik.Hogy egy példát hozzak erre: az államok rendszerint úgytesznek eleget a közoktatási kötelezettségeiknek, hogy egy-egy osztály indításához kötelezo osztálylétszámot szabnakmeg. Valamely, a kisebbségei irányában nem elfogult ál-lam dönthet úgy, hogy a kisebbségi gyerekek anyanyelvuoktatása érdekében ott, ahol a helyi kisebbségi közösségkis létszámú, a beiskolázásnál kedvezményes kvótát álla-pít meg, de figyelembe véve, hogy egy gyerek iskolázta-tásának költségei az osztálylétszámmal fordított aránybanváltoznak, el kell döntenie, hogy melyik az az elfogadha-

kor Salat azt is sejtetni engedi, hogy a problémának Kymlickánálnincs igazán jó megoldása. Minderrol lásd bovebben: Salat Leven-te: A kulturális beágyazottság mint a primordiális javak egyike,in: Etnopolitika, 194–195. o.

151



tó minimális létszám, amely mellett az anyanyelvu oktatástámogatása még gazdaságilag kifizetodo, vagy a többségrerótt anyagi tehertétel még méltányos és elviselheto. Ez vég-so soron szimplán numerikus kérdés, és olyasfajta, kényel-metlen kérdésekkel való szembesülést is jelent, mint pél-dául az, hogy hány tag mellett értelmes és igazolt még egykultúra állami fenntartásának és finanszírozásának projek-tumában gondolkodni.

Összegzésként, anélkül hogy a vitát ezen a pontonle akarnánk zárni, annyi mindenesetre elmondható, hogya kollektív jogok bevezetése a politikai és joggyakorlatbaláthatóan megbontja az egyenlo jogok s a polgári egyen-loség hagyományos liberális politikáját, hiszen feltételezi,hogy az államnak a jogok és támogatások bonyolult esz-köztárát kell igénybe vennie ahhoz, hogy a kisebbségi etni-kumok tagjai ne szenvedjenek el specifikus hátrányt a kul-turális identifikáció és elismerés terén. Ez ugyanakkor nemjelenti azt, hogy a kollektív jogok politikája elvben ne lehet-ne elfogadható liberális politika, s hogy ne lenne igazolhatóakár a rawlsi egyenloségelv, akár más megfontolások segít-ségével. Tamirral ellentétben például Kis János, aki való-színuleg a ma élo egyik legismertebb magyar liberális szer-zo, a kollektív jogok kapcsán azt írja, hogy „a liberalizmusazon a kívánalmon méri a politikai rend értékét, hogy el-fogadható összhangot teremtsen szabadság és egyenloségközött, mégpedig úgy, hogy közben létrehozza a feltétele-ket a harmadik nagy liberális érték, a szabad és egyenlopolgárok közössége számára. Ha ez a cél csak bonyolultabbszervezetben közelítheto meg, mint amilyen a liberalizmusklasszikusainak a szeme elott lebegett, akkor a liberális ér-

152



tékrend elkötelezettjeinek bonyolultabb szervezetben kellgondolkodniuk”.55

A kollektív jogok alanyai

Létezik olyan vélemény is, amelyik a kollektív jogok er-kölcsi igazolása körüli vitát terméktelen intellektuális fog-lalatoskodásnak tartja. Annyiban azonban mégsem az,hogy a jogok igazolása meghatározza vagy meghatároz-hatja a jogalanyok lehetséges körét is. Van Dyke, ha em-lékszünk rá, elismerte, hogy nincs kimeríto listánk azok-ról a csoportokról, amelyek elvben csoportjogok alanyai le-hetnek. Ugyanakkor az igazolásnak három lehetséges mó-dozatát is említette : egy természetjogit, egy olyat, ame-lyik a jogkövetelést kritikai megítélésnek veti alá, aztán pe-dig egy olyat, amelyik értelmében a jogok a szükségletek-bol következnek. A harmadik érvvel kapcsolatosan Kukat-has megjegyzi, hogy „nem különösebben kényszeríto ereju,ugyanis nem magyarázza meg, a szükségletek hogyan von-nak maguk után jogokat”.56 A második érv csupán annyitmond, hogy a jogköveteléseket esetrol esetre megfontolástárgyává kell tenni, ami ugyan lehet ésszeru álláspont, deaz eljárás a liberális jogalkotási gyakorlat számára nehezenformalizálható. A természetjogi megalapozás lehetoségéremég visszatérek.

Azt is láttuk viszont, hogy Kymlicka, Van Dyke-kalellentétben, mégiscsak lehetségesnek vélte, hogy az os-lakosok követeléseit elválasszuk a különféle faji, vallási,

55 Kis János: Túl a nemzetállamon, in: Az állam semlegessége, Buda-pest, Atlantisz, 1997, 157. o.

56 Chandran Kukathas: Vannak-e kulturális jogaink? 96. o.

153



osztály- vagy nemi csoportok „jogosulatlan törekvéseitol,hogy különleges státust szerezzenek preferált céljaik ésgyakorlatuk számára”, mégpedig azért, mert az oslako-sok esetében a kollektív jogi igény az igazságosság elveinés a körülmények egyenlotlenségén alapszik. További, en-nél pontosabb, de még mindig formális kritériumrendszerta Margalit és Raz szerzopáros dolgozott ki az említett ta-nulmányában, azzal a szándékkal, hogy azonosítsák azo-kat a csoportokat, amelyekben „a tagság fontos az emberidentitástudatához”.57 Arra a kérdésre, hogy milyen kö-zösségek lehetnek az „önkormányzati jog” alanyai, tanul-mányukban egyszerre szolgáltatnak egy általánosabb, ösz-szefoglaló és egy részletezo, pontos kritériumokra lebon-tott választ. Az elobbi szerint „a nemzeti önkormányzateszméje olyan csoportokhoz kötodik, melyek társadalmi ésgazdasági környezetük jellegét, boldogulásukat, fejlodésükmenetét és tagjaik boldogulását maguk tudják meghatároz-ni tagjaik, illetve a csoport tettei által, amennyiben ezeka tényezok a politikai tett eszközeivel befolyásolhatók”.58

Az ilyen csoport vagy közösség – véleményük szerint – elo-ször is közös karakterrel és kultúrával rendelkezik, még-pedig hagyományos és hagyományozható kultúrával, amia feltétele annak, hogy a csoport tagjai között felnövo em-berek is ezt a kultúrát és karaktert sajátítsák el. Továbbáaz ilyen közösségekhez való tartozás rendszerint a kölcsö-nös elismerés kérdése, azaz a csoport tagjának az számít,akit annak ismernek el, amibol az is következik, hogy a cso-porttagság odatartozás és nem teljesítmény dolga: min-den olyan ember tagja a közösségnek, akit a közösség tag-

57 Avishai Margalit–Joseph Raz: National Self-Determination, 86. o.

58 Uo., 80. o.

154



jaként ismer el, függetlenül egyéni teljesítményeitol ; nemkell semmiben sem kitunnie ahhoz, hogy odatartozzon.Minthogy ezek rendszerint nem kis, szuk, zártköru csopor-tok, amelyeknek tagjai kölcsönösen ismerhetnék egymást,a kölcsönös elismerést általános tulajdonságok megléte biz-tosítja. S ami a legfontosabb: az ilyen közösséghez való tar-tozás rendszerint lényeges szerepet játszik az egyén identi-tásában. A szerzok azt is külön nyomatékosítják, hogy nemkritériuma a tagságnak s az ilyen közösség jogi elismerésé-nek, hogy tagjai földrajzilag behatárolt területen, egységestömbben éljenek, bár a szórványosodás a kultúra áthagyo-mányozását kétségkívül nehézkessé teszi.

A legtöbbet vitatott talán a természetes emberi jogokés a kollektív jogok összefüggésének kérdése. A csoportjo-goknak erkölcsi jogokra való visszavezetése természetsze-ruen hozza magával a kérdést, hogy tekinthetok-e a cso-portok mint csoportok sajátos erkölcsi méltósággal felru-házott testületeknek, illetve hogy az oket megilleto jogokvisszavezethetok-e a tagok egyéni, emberi méltóságára, ter-mészetes emberi jogaira. A kérdésnek magyar nyelvterüle-ten többek között Egyed Péter szentelt igen figyelemremél-tó tanulmányt, amelyben az emberi méltóság, identitás éscsoporttagság összefüggéseinek alapos elemzése után arraa következtetésre jut, hogy „a kisebbségi-közösségi jogokhagyományos emberjogi alapokból filozófiai-logikai vilá-gossággal nem vezethetok le”.59 De ugyanerre az álláspont-ra helyezkedik Ludassy Mária is a már említett kritikairecenziójában: „Az egyén jogainak terminológiájából nemvezetheto le minden további nélkül egy kisebbségi közös-ség kultúrájának fennmaradását önértékként kezelo »kol-

59 Egyed Péter: Kisebbségi jogok mint emberi jogok, in: Korunk, Ko-lozsvár, 2002/2, 57. o.

155



lektív« jog, sot bizonyos esetekben a ketto szembe is kerül-het egymással.”60 Ha tehát mégis el akarjuk ismerni ezeketa jogokat, konkludál legalábbis a maga részérol Egyed, ak-kor egyszer majd „deklarálni kell” oket, éppen úgy, „ahogyaz emberi jogokat a nagy elodök kinyilatkoztatták, s el kellfogadtatni a nemzetközi közösséggel”.61

Valószínu azonban, hogy ezeket a jogokat kinyilatkoz-tatni is pontosan azért nem lehet (legalábbis elméletileg),amiért levezetni sem lehet oket. A klasszikus természetjogialapvetésu emberi jogi deklarációk ugyanis az ember joga-it partikuláris közösségi tagságára való tekintet nélkül nyi-latkoztatták ki, olyan jogokként, amelyek már puszta em-beri mivoltánál fogva is megilletnek minden emberi lényt.A sajátos emberi méltóság, aminek eszméjén ezek a jogoknyugszanak, független az egyén partikuláris identitásátólés bármino csoporthoz való tartozásától. Ez az embernekvalamiféle elvont metafizikai minosége tehát, és semmi kö-ze sincs sem az erkölcsi habitusához, sem a csoportiden-titásához. Éppen ezért az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatko-zata azt deklarálja, hogy az alapveto emberi jogok min-denkit megilletnek „fajra, színre, nemre, nyelvre, vallásra,politikai vagy egyéb meggyozodésre, nemzeti vagy társa-dalmi hovatartozásra, születésre vagy státusra” való tekin-tet nélkül. A kollektív jogok egyetemes nyilatkozata en-nek éppen a fordítottja lenne, s azokat a partikuláris kö-töttségeket vagy identitástípusokat kellene megneveznie,amelyekbol az emberek méltóságukat merítik vagy merít-hetik. Ez azonban egyénenként és akár ugyanazon egyénéletében is változó lehet, s aligha tudnánk elore megadni

60 Ludassy Mária: Liberalizmus, közösség és kultúra, 15. o.

61 Egyed Péter, Kisebbségi jogok mint emberi jogok, 57. o.

156



az egyéni méltóság szempontjából releváns csoportidenti-tások vagy identitástípusok teljes spektrumát. Nem beszél-ve arról, hogy ez egyszersmind 180 fokos szemléleti fordu-latot is jelentene, hiszen éppen azt ismernénk el, hogy a kö-zösséghez való tartozás az emberi méltóságunk s egyálta-lán emberi mivoltunk fundamentuma, adott esetben erköl-csi méltóságunk erkölcsi fundamentuma, s hogy tehát a kö-zösség ontológiai és morális elsobbséget élvez az egyénnelszemben. De még ebben az esetben is meg kellene tudnunknevezni ezeket a közösségeket.

Mondhatjuk persze, hogy elvben bármilyen csoportigényt tarthat a jogi elismerésre, s hogy – miként azt VanDyke mondotta – a csoportjogokat is, akárcsak az egyéni jo-gokat, maga a csoport megléte hívja életre. De gondolnunkkell arra, hogy léteznek olyan csoportok is, amelyekben va-ló tagság ugyan fontos lehet az egyéni identitástudathoz,de mégsem tartanánk szerencsésnek, ha ezek a csoportokkülön állami elismerést élveznének. Sot. A náci vagy kom-munista politikai csoportosulásokat gyakran még a legli-berálisabb államok törvénykezése is tiltja. Nemhogy po-zitív jogi elismerést nem élveznek tehát, hanem a közfel-fogás szerint egyenesen a türelem vagy a tolerancia jótéte-ményébol sem részesülhetnek. Ugyanígy arra is gondol-nunk kell, hogy a kulturális hagyományok különbözosé-ge sem kizárólag az emberiséget gazdagító értékek tárhá-za. A „tuszik táncai, a hutuk harci éneke számukra szépéletforma, számunkra pedig esztétikai élvezet és/vagy et-nográfiai kutatások tárgya [. . . ] Ám ha ezen hagyományokazt implikálják, hogy a másik kulturális közösség kiirtható,akkor erre nehéz azt mondani, hogy mint történelmi-törzsitradíció ez is tiszteletre méltó. Ha a megcsonkított tuszik,ill. hutuk tízezreinek holttestét sodró véres vízre gondo-lok, nem vagyok biztos benne, hogy kultúrájuk különben

157



tényleg undorító amerikanizálódása [. . . ] nem embersége-sebb fejlemény-e, mint azon törzsi tradíciók, melyek egy-más kölcsönös kiirtását teszik meg a »mi-tudat« alapjává,a közösség-konstituáló alapértékké.”62

Magyarán: elismerhetjük ugyan, hogy a kulturálisidentitások teljes halmaza jogi megerosítésben vagy türe-lemben részesülhet, de ennek ellenére az egyes kultúrákközött kénytelenek leszünk különbségeket tenni, mégpe-dig kifejezetten tartalmi kritériumok alapján, mint ahogyanaz európai jogrend mindig is különbséget tett toleranciá-ra jogosult és attól megfosztott felekezetek, vélemények éspolitikai értékek között. Ne felejtsük el, hogy már magaJohn Locke is arra a következtetésre jutott a vallási türelem-rol írott episztolájában, hogy nem turhetok el az állambanazok a felekezeti csoportosulások, amelyek a polgári ható-ság s az állam fennállását veszélyeztetik.63

62 Ludassy Mária: Liberalizmus, közösség és kultúra, 16. o.

63 A filológiai huség kedvéért hozzá kell tenni, hogy Locke alapve-toen két okból korlátozta volna a tolerancia hatókörét, mely okokviszont egyazon közös elméleti alapra vezethetok vissza. Eloszöris, mint az egész korabeli angol társadalom, alapvetoen bizalmat-lan volt a katolikusokkal szemben. E bizalmatlanság Locke ko-rában már mintegy száz esztendeje, I. Erzsébet kora óta ott kí-sértett az anglikán társadalomban, és Locke-ban, mint elotte ésutána még másokban is, azt a felismerést érlelte meg, hogy a ka-tolikusok nem huséges alattvalói a világi uralkodónak, és nem islehetnek huséges alattvalói a világi uralkodónak, mihelyst egy et-tol idegen hatóság alárendeltjei. A gyanakvás mögött azonban el-méleti szigor is áll : a katolicizmus felmondathatja a katolikusok-kal a társadalmi szerzodésnek azt a formáját, amelyen a legitim ura-lom alapszik, vagyis amit az alattvalók kötöttek az uralkodóval.A kormányzat természetszeruleg nem lehet közömbös az alatt-valók ilyen csoportjával szemben, mert nem lehet közömbös sa-ját sorsával szemben. Az alattvalóknak a másik csoportja, akiket

158



Mindez persze egy hatalmas – és ma már bátran klasz-szikusnak nevezheto – kérdéscsomag: elturhetok-e, jogilagvagy közjogilag megerosíthetok-e liberális államban olyanközösségek hagyományai vagy szokásai, amelyek ellen-tétbe kerülnek fundamentális liberális értékekkel : az élet,a szabadság és a tulajdon jogával. Tolerálható-e az into-lerancia, a rituális emberáldozat, a poligámia, a gyereklá-nyok kiházasítása stb. Az ezekre a kérdésekre adott vála-szok nagyban függnek attól, hogy mit tekintünk a politi-kai berendezkedés és egyáltalán a politika és az államiságcéljának. Ha a liberális állam célja az egyéni szabadság in-tézményes fenntartása, akkor nem jogosultak toleranciáraaz olyan közösségek, melyeknek a szokásai az egyéni sza-badságot pregnáns módon sértik. Stb.

Mint azonban már a bevezetoben is említettem, je-len munkában nem kívánom az eltéro szerkezetu kultú-rák együttélésébol és konfliktusaiból fakadó elméleti, jog-filozófiai problémákat tárgyalni. Ezért a fentiekhez, mint-egy metodológiai észrevétel gyanánt, csupán annyit fuznékhozzá, hogy egymástól gyökeresen eltéro szempontokat ésmegfontolásokat eredményez, ha a problémát tér, ido éspolitikai koordináták közé helyezzük, vagyis konkretizál-juk. Elvben hat tiszta alaphelyzettel találkozhatunk, ezeknémelyike azonban tovább bontható, és mindenikre hamartalálunk példát, a legkevésbé talán az elsore és az utolsó-

Locke kiutasított volna az államból, az ateisták voltak. Nagyjá-ból azt gondolta, mint késobb Tocqueville is, hogy az államnaknem érdeke, hogy polgárai hite igaz legyen, de igenis érdeke az,hogy minden egyes polgára higgyen. Locke kortársaihoz hason-lóan meg volt gyozodve arról, hogy az istenhit a moralitás feltéte-le, ez utóbbi pedig garanciája az eredeti szerzodés, adott szavunkbetartásának: az ateisták társadalma szükségképpen felbomlana.

159



ra. A lehetséges alaphelyzetek a következok: 1. etnikailaghomogén illiberális közösség a saját államában; 2. illiberá-lis kisebbség illiberális államban; 3. liberális kisebbség illi-berális államban; 4. illiberális kisebbség liberális államban;5. liberális kisebbség liberális államban; és 6. etnikailag ho-mogén liberális közösség a saját államában. Ha például a li-berális államban élo illiberális közösségek esetét vesszük,erkölcsi megfontolásaink azt diktálják, hogy különbségettegyünk az oshonos kisebbségek, mint például a kanadaieszkimók vagy az ausztrál bennszülöttek, és a bevándorlóközösségek igényei között, mint amilyenek például a fran-ciaországi arabok; a bevándorlók esetében is különbségetkell tenni elso és második generációs imigránsok között.Az elsogenerációs bevándorlók esetében mondhatjuk azt,hogy tudatosan vállalták a saját szukebb közösségi hagyo-mányaiktól való elszakadást és az asszimilációt, a máso-dik generációsok viszont elvben egy idegen kultúrába szü-lettek bele. S így tovább. A probléma dogmatikus kezelé-sét megnehezíti az a tény is, hogy az emberi együtt- éskülönélés térbeli korlátai fellazulóban vannak. Mindaddig,amíg hutuk és tuszik háborúja lokális jellegu, ruandai tör-zsi konfliktus, számomra akár közömbös is lehet. De hatuszi és hutu nagy hatótávolságú fegyverek birtokában csa-tázik, ami ma már egyre kevésbé valószerutlen eshetoség,akkor ez a tény a konfliktus lokális jellegét mindenkép-pen megszünteti. (Most nem beszélve arról a tényrol, hogyhutuk és tuszik „lokális” jellegu törzsi konfliktusát a bel-ga gyarmatosítók inkompetenciája mesterségesen szította.)Látható tehát, hogy a kisebbségi probléma kezelése esetrolesetre igen eltéro megfontolásokat eredményezhet, s eze-ket aligha tudnánk egyugyanazon rendezo elvnek aláfog-lalni. Célszerubb inkább ezeknek a helyzeteknek mindeni-két a „maga érdeme” szerint bírálni el.

160



Konklúziók

Összebékíthetok-e az egyéni jogok és a kollektív jogok?Visszavezetheto-e a sajátos az általánosra, a partikulárisaz egyetemesre? A manapság errol folyó vita tapasztala-tait összegezve azt mondhatjuk, hogy – legalábbis liberá-lis szemszögbol – csakis akkor, ha a jog alanya és tárgyaközött szigorú különbséget teszünk, s az „identitás meg-választásához” való jogot egyetemes emberi jognak vesz-szük. Az ilyen típusú elképzeléseknek viszont az a közösgyengéje, hogy a kulturális közösségeket, akár hallgatóla-gosan vagy a jogi fikció szintjén is, egyének társulásánakkénytelenek tekinteni, továbbá nem adják jó indoklását an-nak, hogy tárgyát tekintve a jog miért kell mégis korláto-zott legyen.

A kérdést alaposan körüljárja Öllös László a frissenmegjelentetett, Emberi jogok – nemzeti jogok címu köny-vében.64 Véleménye szerint „a nemzet szabadsága részeaz egyén szabadságának”, s az egyéni és univerzális, in-dividuális és nembeli között a nemzet a közvetíto kapocs(értsd: magyarokként, szlovákokként leszünk emberekké),ezért a nemzeti jogok kontemplálhatók egyéni jogokkéntis, de csak olyan mértékben, amilyen mértékben a nem-zeti identitás bizonyos elemei összeférnek az egyéni jo-gokkal, vagyis univerzálisan választhatók. (Egy liberálisszerkezetu kultúrának elvben bárki tagja lehet, hiszen eznem kirekeszto.) Öllös tehát lehetoséget lát az identitásmegválasztásához s a partikuláris identitáshoz való jog-nak egyetemes, minden embert, többségit és kisebbségit

64 Öllös László: Emberi jogok – nemzeti jogok, Lilium Aurum, So-morja – Dunaszerdahely, 2004.

161



egyaránt megilleto instituálására vagy adminisztrálására,mely ugyanakkor a jog tárgyának tekintetében mégiscsaklimitatív lenne, s a választás szabadságát a liberális szer-kezetu kultúrákra korlátozná, vagyis az olyan kultúrákra,amelyek alapértéknek tekintik az egyéni jogot. Figyelem-be véve, hogy a nemzeti identitás meghatározó elemei ido-ben változók, ez az elképzelés az emberi jogoknak dina-mikus felfogását feltételezi, s mindenkor eldöntésre várókérdés lesz, hogy a nemzeti identitás idoben megjeleno újkomponensei összebékíthetok-e az egyéni jogokkal, vagysem. Másfelol, mivel ezek identitáshoz való jogok, egyszer-smind tehát morális jogok is lesznek, s kötelezettségeketfognak róni az államra vagy a társadalom egészére.

Ismétlem, egyáltalán nem kívánom az egyéni és kol-lektív jogok problémáját ezen a ponton lezárni, de vala-hogyan mégis az az érzésem, hogy az emberi jogok nyel-vezete által felkínált szemléleti keretek között a kérdésneknincs igazán jó megoldása. És nem csupán azért, mert min-den emberi jogi megoldás végso soron elutasító az embe-ri jogokat nem tisztelo kultúrákkal szemben, hanem azértis, mert a jogi megoldás alapvetoen identitásvédo megol-dás, holott a probléma, miként azt Öllös is jól látja, egy-szersmind a szabadság problémája, azaz politikai problé-ma is. Az egyéni vagy kollektív, negatív vagy pozitív jogokmagánszférát, magánéleti szabadságot, identitást védenek,maga a probléma viszont politikai, tehát nyilvános termé-szetu. Ha igaz az, hogy „az egyén szabadságának részea nemzet szabadsága”, akkor az egyéni szabadság intéz-ményesítése megköveteli a nemzet szabadságát, ez azon-ban aligha érheto el szimplán egyéni vagy kollektív jogokadminisztrálása révén. A kultúra vagy a nemzetiség kér-dése Európa keleti felén sajnos hatalmi kérdés (vagy mi-ként báró Eötvös mondotta egykoron: „uralmi” kérdés), s

162


III.3. A kisebbségek közjogi megerosítése : autonómia, nyelv, demokrácia

ezért a nemzetiségi kérdés megoldása a népszuverenitás el-ismerése lehet a kisebbségek esetében is, vagyis a politikaiautonómia intézményesítése s ezzel párhuzamosan a nem-zetállam hatalmának a humanizálása. Az emberi jogok semegyikhez, sem másikhoz nem elegendok.

Mindezt annak tudatában mondom, hogy a jelenlegitendenciák mellett a liberális állam jogalkotási folyamataialapvetoen mégiscsak egy ilyen, emberi jogi típusú megol-dást látszanának elonyben részesíteni.

III.3. A kisebbségek közjogi megerosítése:autonómia, nyelv, demokrácia

Ha igaz az, hogy a csoportjogok az egyéni jogokból levezet-hetetlenek, akkor legalább ennyire igaz az is, hogy a nem-zeti kisebbségek önrendelkezési vagy önkormányzati jogaviszont magukból a csoportjogokból levezethetetlen. Pon-tosabban: bizonyos esetekben levezethetetlen. Dacára an-nak a ténynek, tehetnok hozzá mindjárt, hogy az önrendel-kezés jogában mind a kommunitárius szerzok, például VanDyke vagy Kymlicka, mind pedig a liberálisok, mint KisJános, hajlamosak jogot, mégpedig a kollektív jogok szél-so esetét látni. Csakhogy az önrendelkezés nem jog, vagynem csupán jog, hanem jogi, egészen pontosan közjogi stá-tus: egy közösségnek mint közösségnek az alkotmányosfelhatalmazása arra, hogy saját ügyeit maga intézze, az ál-lam felügyelete és ellenorzése mellett. Inkább uralmi for-ma, a kormányzás demokratikus formája tehát, semmint jog.Kérdés, hogy mi az alapja.65

65 Az önkormányzati jognak Michael Freeman az emberi jogokrólírott könyvében háromféle lehetséges igazolási módozatát mutat-

163



Illiberális kisebbségek esetében mondhatjuk azt, hogyaz önrendelkezés joga szükségképpen következik a cso-portjogok elismerésébol. Ezeknek a közösségeknek a kul-túrája és hagyományai szerkezetükben is különböznek atöbbségétol, s ha nem ruháznánk fel oket az önrendelkezésjogával, és saját jogi és viselkedési normáinkat rájuk akar-nánk kényszeríteni, ezzel óhatatlanul szétrombolnánk szo-kásaikat. Szerkezetükben liberális kultúrák esetében azon-ban ez nem jó érv. Nem csupán azért, mert egyáltalán a kol-lektív jogok elismerése szükségtelen lenne az ilyen kultú-rák fenntartásához, hanem azért is, mert még ha el is ismer-nénk ezeket a csoportjogokat (példának okáért a nyelvi jo-gokat), a joggyakorlat feltételeit maga az állam is ugyanúgymegteremtheti. Az autonómia ugyan képezheti a csoportjo-gok gyakorlásának optimális keretét, de liberális szerkezetukultúrák esetében a csoportjogok vagy az egyéni jogokatkiegészíto nyelvi jogok gyakorlásának nem szükségszeru fel-

ja be. A voluntarista elmélet, állítja, a közösséget önkéntes társu-lásnak tekinti, s a közösség önkormányzati jogát az egyéni au-tonómiára, vagyis az egyéni választás szabadságára vezeti visz-sza. Az elmélet gyengéje, hogy szecessziós törekvések következ-hetnek belole, amennyiben a közösségeknek kénytelen az elsza-kadás jogát is megadni, mégpedig válogatás nélkül, másfelol vi-szont az önkormányzat kollektív joga nehezen vezetheto visz-sza individualista premisszákra. Az önkormányzati jog demokra-tikus igazolása az önrendelkezés jogát a kollektív, demokratikusakaratképzés legitim voltára alapozza. Bármelyek legyenek a de-mokrácia mellett szóló érvek, ezek az önkormányzathoz való jo-got is ugyanúgy megalapozzák. Végül a kommunitárius elméletaz önkormányzathoz való jogot kollektív jognak veszi. Példát ezutóbbi elméletre a Margalit és Raz szerzopáros nézetei szolgáltat-nak. Minderrol lásd részletesebben: Michael Freeman: The Rightto Self-Determination, in: Uo. : Human Rights, Polity, Cambridge,2004.

164



tétele. A kultúra megorzésének tehát az autonómia politikaiformája nem szükségszeru feltétele.

Ha ennek ellenére mégiscsak jogosnak ismerjük el –legalábbis elvben – az ilyen közösségek autonómiatörek-véseit, akkor azt az egyetlen politikai különbségtényezorevaló tekintettel tehetjük, jelesül a nyelvi különállásra valótekintettel. A nyelvi kérdés ugyanis a demokratikus politi-kában soha nem szimplán kulturális kérdés. A liberális na-cionalizmus több mint két évszázada azt tanítja, hogy a de-mokratikus vagy köztársasági politika a közös nyelv meg-létén áll vagy bukik. Ha nem hiszünk ebben Barère-nek,akkor üssük fel Mill könyvét a képviseleti kormányzatról,s olvassuk el azt a klasszikus, sokat idézett szöveghelyet,ahol mindezt Mill is szinte sérto egyszeruséggel fogalmaz-za meg: „Szabad intézmények – mondja – majdhogynemlehetetlenek többnemzetiségu államban. A képviseleti kor-mányzat muködéséhez szükséges nyilvános véleménycse-re olyan emberek között, akikbol hiányzik a kölcsönös von-zalom, különösen akkor, ha más nyelveket is beszélnek, ésmás nyelveken olvasnak, nem létezhet. [. . . ] Következés-képpen általános és szükségszeru feltétele a szabad intéz-ményeknek, hogy a kormányzat határai s a nemzetiségekhatárai nagyban egybeessenek.”66 Mill itt korántsem csu-pán a kisebbségek (írek) asszimilációjának jogos voltát hir-deti (lévén, hogy nyelvileg nem, csupán felekezetileg kü-lönböznek az anglikán többségtol), hanem egyszersmind aszabad képviseleti intézmények szükségszeru feltételeire isrámutat : azt mondja tudniillik, hogy nincs többnemzetisé-gu képviseleti állam: vagy többnemzetiségu, vagy képvi-

66 John Stuart Mill : Considerations on Representative Government,Bobbs-Merill, Indianapolis, 1958, 230., 233. o.

165



seleti. Nyilván ebbol azt a következtetést is le lehet von-ni, hogy akkor a többnemzetiségu állam jogszeruen asszi-milálhatja a politikai szabadság intézményesítése nevébena kisebbségeit, azaz a Mill által védelmezett brit képviseletiállam esetében a skótokat, walesieket, íreket. (Ne felejtsükel, hogy mindezt végül is egy skót származású ember írta.)

Ugyanakkor viszont ez a felismerés a kisebbségi po-litikai autonómia követelményét is ugyanúgy megalapoz-hatja. A Multicultural Citizenship címu munkájában Kym-licka elismeri ugyan Mill tézisének érvényét, de azt állítja,hogy ebbol nem szükségképpen következik a kisebbségekasszimilációjának követelménye. A gondolatmenetet meg-ismétli a kozmopolitanizmusról és nemzetállamokról szó-ló, 1999-es, már idézett tanulmányában is. Úgy tunik, ír-ja, hogy „a közös politikai tanácskozás akkor kivitelezhe-to, ha a résztvevok értenek egymás nyelvén, ez pedig alig-hanem a közös nyelv szükségességét kívánja meg”.67 „El-vileg elképzelheto széles köru fordítási lehetoségek igény-bevétele, ezek azonban gyorsan korlátozottakká, drágáváés kényelmetlenné válhatnak. A nemzetállamnak a közösnemzeti nyelvre vonatkozó igényét a robusztus méretu ta-nácskozó demokrácia (deliberative democracy) követelmé-nyeként is értelmezhetjük. A liberális nacionalisták számá-ra az egynyelvu nemzeti politikai fórumok képezik a mo-dern világban a demokratikus részvétel elsodleges helyét,s ezek eredetibb módon képviseleti jelleguek, mint a nyel-veket keresztül-kasul átszövo magasabb politikai fórumok.Mindez pedig azért van, mert a demokratikus politika nép-nyelvi politika. Az átlagpolgár számára úgy kényelmes, ha

67 Will Kymlicka–Christine Straehle: Kozmopolitanizmus, nemzet-államok, kisebbségi nacionalizmus, 34. o.

166



a politikai vitákban saját nyelvén történik a kérdésfelvetés.Általános szabályként elfogadható, hogy csupán az elitnekvan lehetosége arra, hogy folyékonyan beszéljen több nyel-vet, ugyancsak számára adott e nyelvi képességek megor-zésének és további fejlesztésének lehetosége, s csak o alkal-mas arra, hogy többnyelvu környezetben politikai kérdé-sekrol vitákat folytasson. Mi több, a politikai kommuniká-ció rendelkezik egy hangsúlyosan ritualisztikus összetevo-vel is, s a kommunikáció e ritualisztikus formája tipikusannyelvi jellegu. Az idegen nyelv puszta technikai ismereterévén, anélkül hogy e ritualisztikus elemeket is értenénk,nem értheto meg teljesen egy politikai vita. Emiatt és mégmás okokból is állítják a liberális nacionalisták – általánosszabályként – azt, hogy minél inkább nemzeti nyelven zaj-lik egy vita, annál inkább bír képviseleti jelleggel.”68

A felismerés tehát alapvetoen jó, állítja Kymlicka, dea megfelelo következtetést kell levonni belole. A liberálisnacionalizmus alaptézise nem követeli meg sem azt, hogya nemzeti kisebbségeket asszimiláljuk, sem pedig azt, hogyaz államok számát a létezo kisebbségek arányában sza-porítsuk. Ha elutasítjuk a XIX. századi liberális naciona-lizmus civilizatórikus, szabadságköveto eszményét, nemáll többé módunkban a nemzetek és nemzetiségek rang-sorolása (hiszen ehhez univerzális mérce kell), s így nemlesz további indokunk a nemzeti kisebbségek asszimilá-lására sem, lévén, hogy ezzel éppen a szabadságra kény-szerítés asszimilációs logikáját kapcsoltuk ki.69 Ellenvetés

68 Uo.

69 Tamás Gáspár Miklós az Eötvös Józsefrol írt, már említett ta-nulmányában Eötvös és más korabeli liberálisok nacionalizmu-sát elemezve arra a következtetésre jut, hogy valójában nincs isXIX. századi magyar nacionalizmus, lévén, hogy ez a nacionaliz-

167



gyanánt, tekintve, hogy mégiscsak elismertük a nyelvi té-nyezo politikai megerosítésének igényét, mondhatjuk Millnyomán azt, hogy az eltéro nyelvu közösségek jelenléteaz államban mindenkor destabilizáló tényezo, amennyibeninherens szecessziós törekvést hordoz magában. Valószí-nu azonban, mondja Kymlicka, hogy alaptalan ez az ag-godalom. „Beképzeltnek (és legtöbbször esélytelennek) tu-nik egy olyan közös nemzeti identitás és nemzeti nevelésiprogram szorgalmazása, amely rombolja a nemzeti kisebb-ségeit. Ennek ellenére mégsem remélhetjük, hogy biztosít-ható volna minden nemzeti kisebbség számára, hogy sa-ját állammal rendelkezzen. Álláspontunk szerint ezért mégnem kell feladnunk a liberális nacionalizmus megközelí-tését, de szükség van a cél újrafogalmazására. A nemze-ti identitás az egyes nemzeti kisebbségek esetében fontoseszköze lehet annak, hogy önkormányzatot gyakorló po-litikai intézményrendszert hozzanak létre. Akárhogyan is,ezek a releváns „politikai egységek” nem lehetnek államok.Egy kifejezést kell találnunk – amely más, mint a nemzetál-lam –, s ez nem más, mint a többnemzetiségu állam [mul-

mus eszményköveto, internacionalista volt. A magyar nacionaliz-mus trianoni keltezésu, mondja. Én azonban úgy gondolom, hogya nacionalizmushoz történelmileg hozzátartozik a szabadságrakényszerítés motívuma („a népek felszabadításának” programja),ami az expanzív vagy asszimilációs logikáját indukálja. Enélküla mások léte soha nem válna problémává a nacionalista számára.Az eredeti nacionalista eszmény a szabadság és az alkotmányos-ság egyetemes ideája, ellentétben például a klasszikus, arisztote-lészi republikánus eszménnyel, az önmagunkkal való megelége-dettség nyugalmával. Ha tehát azt akarjuk bizonyítani, hogy Eöt-vös nem volt nacionalista, mint ahogyan véleményem szerint semvolt mindig és mindenben az, akkor ennél jobb érveket kell keres-nünk.

168



tination state]. Hogy a liberális nacionalizmus a jelen vi-lág életképes és igazolható megközelítése lehessen, ahhozarra van szükség, hogy lemondjunk a liberális nacionaliz-mus hagyományos – egy állam, egy nemzet – aspirációjá-ról, és az államot önrendelkezo népek államszövetségekéntfogjuk fel, melyben a belso határok úgy vannak megvon-va, a hatalom pedig akképp van elosztva, hogy lehetoségnyíljék minden nemzetiség számára bizonyos fokú önren-delkezés gyakorlására.”70

Az autonómia igényét Kymlicka gondolatmenetébenláthatóan a politikai képviselet és a képviseleti politikakívánalma alapozza meg. Történelmileg tekintve viszonta képviseleti politika melletti klasszikus érv nem a nyel-vi tényezo megerosítésének igénye, hanem a politikai sza-badság, azaz az egyéni önrendelkezés jelentosége s politikaifeltételeinek intézményesítése volt. Hagyományos értelem-ben a képviseleti politikának nem a különálló nyelvi iden-titást, hanem a politikai szabadságot kellett volna biztosí-tania. Már Montesquieu is azt mondotta, hogy szabad ál-lamban minden „szabad lelku embernek” „magának kellkormányoznia önmagát”, s ezt egyszersmind a köztársasá-gi kormányzat és a népképviseleti elv lehetséges igazolá-sának is szánta. Ha viszont a képviseleti kormányzat mu-ködése a közös nyelv meglétét feltételezi, akkor – feltéve,hogy ezt a szabadságot a kisebbségek számára is biztosí-tani kívánjuk, és nem akarjuk eroszakkal asszimilálni oket– biztosítanunk kell számukra a képviseleti önkormányzatintézményes feltételeit, akár a nemzetállami kereteken be-lül is. Vagyis a politikai autonómiát. Az autonómia tehát

70 Will Kymlicka–Christine Straehle: Kozmopolitanizmus, nemzet-államok, kisebbségi nacionalizmus, 46. o.

169



nem a kultúra, hanem a szabadság, éspedig a kisebbségek-hez tartozók politikai szabadságának kérdése. A politikaiautonómia nem feltétele a kulturális identitás megorzésé-nek, de a különálló kulturális, pontosabban nyelvi identitásmegvetheti a politikai autonómia követelésének a jogszerualapját.

Mivel az autonómia és a nyelvi tényezo politikai meg-erosítésének igényét az egyéni önkormányzat és a szabadképviseleti intézmények követelése alapozza meg, ez egy-szersmind az autonómia belso, intézményes szerkezetérenézvést is bizonyos megszorításokat ír elo. David Millerpéldául, aki a korábbi, a nemzetiségrol írott munkájában71

még annak a reményének adott hangot, hogy a tágabb tár-sadalom iránti tisztelet által vezettetve a nemzetiségek ta-lán rávehetok arra, hogy nemzettudatukról lemondjanak,s ekképpen lehetségessé válna a republikánus módra el-gondolt erényes politikai közösség kialakítása, az állam-polgárságról írott könyvében óvatos szemléleti fordulatotvesz, s bizonyos feltételek mellett a nemzetiségi autonó-miának is teret nyitna.72 Az önkormányzatiság feltételei-rol szólva viszont azt írja, hogy az autonómia követelésecsak akkor legitim, ha az önkormányzatiság belso szerke-zetét tekintve a tanácskozó demokráciát testesíti meg, azaz el-látja mindazokat a funkciókat, amelyeket a liberális nacio-nalisták számára hagyományosan a nemzetállam testesí-tett meg: a képviseleti elv érvényesítését és az egyéni auto-nómia intézményes fenntartását. „Egy demokratikus rend-

71 David Miller : On Nationality, Oxford University, Oxford, 1995.

72 Miller szemléletváltásában vélhetoleg az is szerepet játszott, hogyvonatkozó nézeteiért többen bírálták, nem utolsósorban magaKymlicka is, lásd például a kozmopolitanizmusról szóló tanulmá-nyát.

170



szer akkor tanácskozó, amikor döntéseit egy mindenki szá-mára egyformán nyitva álló diszkussziós folyamat révénhozza, amelyben mindenkinek lehetosége van megszólal-ni, de ugyanakkor hajlandó az ellentétes nézeteket is meg-hallgatni és megfontolás tárgyává tenni. Ennek eredménye-képpen a demokratikus döntések nemcsak a résztvevok el-sorendu érdekeit vagy véleményeit fogják tükrözni, hanemegyszersmind azon ítéletüket is, amelyet az egyes felek ré-szérol megfogalmazott argumentumok elemzésére alapoz-nak, továbbá annak megítélésére, hogy az adott nézetelté-rés mely elvek és procedúrák segítségével oldható meg.”73

Ennek következtében, teszi hozzá Miller, a demokratikusdöntés mindenkor átfogó, racionális és legitim lesz. Ugyan-így az autonómia követelése is csak akkor jogos, ha szer-kezetileg integrálja a tanácskozó demokráciát. „Általábanvéve a csoport önrendelkezési joga ugyanazon oknál fogvaértékes, amiért az egyéni önkormányzat. Miként az egyé-nek is fontosnak tartják, hogy szabadon alakíthassák élet-körülményeiket, megvalósíthassák céljaikat és törekvései-ket, ugyanúgy a csoportok is arra törekszenek, hogy meg-szervezhessék belso ügyeiket, és szabadon rendelkezhes-senek eroforrásaikkal. Persze mint a csoport tagja egyál-talán nem lehetek biztos abban, hogy egyéni preferenciá-im mindig fellelhetok lesznek a csoport döntéseiben. Demindaddig, amíg esélyem van rá, hogy a magam szem-pontjait nyilvánossá tegyem, s míg elég széles konszenzuslétezik a csoporton belül az értékek és célok körül ahhoz,hogy a csoport döntéseiben tág értelemben saját értékeimetis felfedezhessem, addig a csoport autonómiája számom-

73 David Miller : National Self-Determination and Global Justice, in:Citizenship and National Identity, 142. o.

171



ra is értékes. [. . . ] Nyilván, ettol függetlenül gondolhatjukazt, hogy ennek az autonómiának csupán bizonyos határokközött szabad érvényesülnie, ám ami vitathatatlan és szin-te magától értetodo, az az önkormányzat értéke ezekbenaz esetekben.”74 Konklúzióként Miller annyit tesz hozzá,hogy „a nemzeti önrendelkezés prima facie akkor tunik ér-tékesnek, ha az önkormányzati intézmények megtestesítika tanácskozó demokráciát, védik a civil és politikai jogokats nem utolsósorban az emigráció jogát”.75

Az önkormányzat republikánus megalapozása

Miller idézett eszmefuttatása többek között azt is mutatja,hogy az önkormányzatiság gondolata és követelése a re-publikánus eszmekörtol sem idegen. Hannah Arendt írjaa szabadságról szóló esszéjében, hogy Arisztotelész két hí-res definíciója, aki az embert egyszer politikai, máskor pe-dig beszélo lénynek nevezte, valójában kiegészíti egymást.A politika az egymással való beszélgetés, a tanácskozásmuvészete, s ezért ami a politikán kívül esik, az követke-zésképpen kívül esik a beszéd és a megegyezés körén is,s így nem lehet más, mint a megegyezésre való hajlandó-ság végzetes bukása, vagyis kényszer és eroszak. A poli-tika ekképpen a szabadság terepe a kényszerrel szemben, sa politika szabadsága az egymással való beszélgetés sza-badsága, ami több az egyszeru véleménynyilvánítás sza-badságánál. Az egymással való beszélgetés ugyanis csaka másokkal való érintkezés révén lehetséges. „Jelentoségemindig is sokrétu és többértelmu volt, s már az ókorban is

74 Uo., 164. o.

75 Uo., 166. o.

172



megvolt ama bizonyos kérdéses kétértelmusége, ami mégszámunkra is hozzátapad. Ám mint egykoron, most semaz a dönto, hogy mindenki elmondhatja, amit akar, vagyhogy minden embernek veleszületett joga önmagát oly mó-don kifejezni, ahogy éppen tudja. Sokkal inkább arról vanitt szó, hogy tapasztalatunk szerint mindazt, ami objek-tív, önmagából kiindulva, társak nélkül senki sem tudjaadekvát módon a maga teljes valóságában megragadni,mert az számára mindig csak abban az egy perspektívá-ban mutatkozik meg és tárul fel, amelyik megfelel világ-ban elfoglalt álláspontjának, s ahhoz kötodik. Aki a vilá-got úgy akarja látni és tapasztalni, ahogyan az »valóban«van, csak úgy tudja ezt megtenni, ha olyasvalaminek te-kinti, ami sokak számára közös, köztük van, elválasztjaés összeköti oket, ami mindenkinek másképp mutatkozikmeg, s ezért csak annyiban értheto, amennyiben sokak ké-pesek beszélni róla, és képesek véleményüket, perspektí-vájukat egymással megosztani, egymás ellenében érvénye-síteni. Csakis az egymással való beszélgetés szabadságá-val születik meg a világ mint olyasmi, amirol beszélni le-het, a maga minden oldalról látható objektivitásában.”76

„A politikum e görög értelemben tehát a szabadság kö-ré szervezodik, s e szabadság negatív értelemben a nem-elnyomottságot és a nem-uralkodást jelenti, pozitív érte-lemben pedig egy olyan, csak sokak által megteremthetoteret, amelyben mindenki a magával egyenlok között mo-zog.”77

76 Hannah Arendt: Mi a politika? 70. o.

77 Moses I. Finley: Politika az ókorban, Európa, Budapest, 1995,11. o.

173



A liberális nacionalizmus ehhez mindösszesen azt afelismerést tette hozzá, hogy az egymással való beszélge-tés szabadságához nem csupán a beszéd képessége, hanema közös nyelv is szükséges. Ezért nem válhat el a politikaiés a nyelvi szint soha egymástól a demokratikus politiká-ban. A polgárok felekezeti identitása talán visszaszorítha-tó a társadalmi szférába, hiszen nem követeli meg köteles-ségszeruen a politikai megerosítést, a nyelvi identitás azon-ban, lévén a nyelv politikai jelentoségu, s alapvetoen a poli-tikai szabadság terepe, természetszeruen politikai intézmé-nyesítésre tart számot.

Az autonómiának, a nyelvi tényezo politikai megerosí-tésére irányuló igénynek láthatóan tehát nemcsak liberálisnacionalista, hanem klasszikus republikánus megalapozá-sa is lehetséges, igaz, a ketto számos ponton átfedi egymást.Egy lényeges vonatkozásban azonban mégiscsak külön-böznek: ez utóbbi eltekint a nacionalizmus tényétol. Emiattinkább a mai amerikai gondolkodókra jellemzo stratégia,noha kontinentális gondolkodóknál is megjelenik, így pél-dául Habermas „alkotmányos patriotizmusá”-ban.78

78 Bár ehhez hozzá kell tenni, hogy vannak, akik Habermas „alkot-mányos patriotizmusá”-nak republikánus jellegét vitatják. Mau-rizio Viroli például a republikanizmusról írott, már említett mun-kájában (amit egyébként Michael Walzernek dedikált), úgy látja,hogy „a republikánus patriotizmus mindenekelott az állampol-gárság tapasztalatában gyökerezo politikai érzület, vagyis nema prepolitikai, nyelvi, faji vagy vallási közösséghez való tartozástudatából fakad”. „A republikánus gondolkodó tisztában van az-zal, hogy abból a közösségi érzésbol, ami a nemzethez, a nyelvivagy vallási közösséghez való tartozásból ered, aligha lesz pat-riotizmus: az igazi haza republikánus vélelem szerint egyedülcsak szabad köztársaság lehet.” Ám éppen emiatt, teszi hozzá Vi-roli, a patrióta éthosz mindig magán hordozza a partikularitás,az adott politikai közösséghez, az adott köztársaság intézményei-

174



Montesquieu amerikai híve, a föderalistából repub-likánussá lett (ez a mai demokrata párt elodje!) negye-dik amerikai elnök, James Madison mondotta, hogy máskormányzat, mint a köztársaság, össze sem egyeztethetoazzal „a szabadság minden hívét átható tiszteletre mél-tó eltökéltséggel, hogy politikai kísérleteinket az embe-rek önkormányzati képességére alapozzuk”.79 Nem kevésbüszkeséggel rögtön azt is hozzátette, hogy természetesenegyetlen más kormányzati forma sem egyeztetheto össze„az amerikai nép szellemiségével”. Tény ugyanakkor az is,hogy Amerikában mind a mai napig úgy sikerült fenntar-tani a köztársaságot, hogy ebben az etnikai, nemzetiségikérdés nem játszott szerepet. Ezt Michael Walzer a sajá-tosan amerikai nemzeteszmény révén magyarázta, mond-ván, hogy a közösségi összetartozás kérdéseit az amerikai-ak, eltéroen az európaiaktól, nem a nacionalizmus, vagyisa nyelvi közösséghez való tartozás, hanem premodern mó-don, a patriotizmus segítségével válaszolják meg.80 Az ural-kodó közösségi érzelem nem a kulturális vagy etnikai cso-portkohézió, hanem az államhoz, ennek törvényeihez, in-tézményeihez és szimbólumaihoz való ragaszkodás. En-

hez való ragaszkodás jegyeit, s noha az érzés könnyen átfordítha-tó a más emberekkel való lelkes és aktív szolidaritásba, teljes mér-tékben távol áll tole a szabadságra kényszerítés expanzív logiká-ja. A patriotizmus nem a nemzethez és nem is elvont elvekhez éseszmékhez, hanem a helyhez, helyi tradíciókhoz, városokhoz, te-rekhez, épületekhez kötodik. Ezzel ellentétben Habermas „alkot-mányos patriotizmusa” a szabadság egyetemes elvei s az alkot-mányos demokrácia eszméje iránti lojalitáson nyugszik. In: Mau-rizio Viroli : Republicanism, 13–14. o.

79 In: A föderalista, 118. o.

80 Michael Walzer: Pluralism: A Political Perspective, in: The Rightsof Minority Cultures, 143. o.

175



nek legfontosabb oka, mondja, hogy az amerikai társada-lom emigráns társadalom, vagyis múlt nélküli emberek tár-sadalma, és egy ideig még az is marad. Ez magyarázzaaz amerikai patriotizmus hatalmas asszimilációs teljesítmé-nyét s azt, hogy Amerikában, eltéroen Európától, nem a po-litika követi a nacionalizmust, hanem a nacionalizmus kö-veti a politikát (nationality follows politics), akárcsak a régiidokben, midon a modern világ elso népei kialakultak.

Walzer mindezt 1980-ban írta, de valószínuleg akkorsem egyszeru leírása volt az amerikai valóságnak, hanembizonyos, már akkor érezheto társadalmi és politikai ten-denciák bírálata. Két ilyen jelenségre is felhívja a figyel-met. Egyrészt, mondja, a nacionalizmus és a nyelvi ténye-zo térnyerése a politika rovására könnyen bekövetkezhetaz Egyesült Államokban, különösen délen, ha a betelepü-lo masszív, spanyol ajkú lakosság nem szóródik szét az or-szág távolabbi szegleteibe is. Másrészt – és ez az észrevételesokkal figyelemreméltóbb – az államhatalom növekedéseis a politika „nacionalizálódását” eredményezheti. Az ál-lam kiterjedt attribútumainál fogva immár köteles megero-síteni mindazt, amit az ilyen vagy olyan társadalmi, etni-kai, faji közösségek vagy egyéb csoportosulások saját ha-gyományaik nevében követelnek. „Védi jogaikat nemcsaka külso leigázás vagy a belso, családi eroszak, hanem az ül-döztetés, zaklatás, rágalmazás és diszkrimináció ellen is.Megünnepli a közösség amerikai múltjának ünnepeit, nem-zeti ünnepnapokat állapít meg, muemlékeket és szobrokatemel, múzeumokat alapít, és kiegészíto oktatási tananya-gokat rendel meg. Annak érdekében, hogy fönntartsa kö-zösségi identitásukat, adókat vet ki, s jó házigazdaként jó-léti szolgáltatásokat nyújt. A modern állam nemzeti üggyéteszi a közösségi tevékenységet, s minél energikusabbanteszi ezt, annál több adót vet ki, annál több szolgáltatást

176



nyújt, s annál elképzelhetetlenebbé válik az egyes csopor-tok számára, hogy autonóm módon cselekedjenek. Az ál-lam jóléti szolgáltatásai aláássák az egyéni filantrópiát, egy-re nehezebbé teszik a magán- és egyházi iskolák fenntartá-sát, és erodálják a kulturális intézmények erejét.”81 Mindezpedig, mondja, végeredményét tekintve az amerikai pol-gár politikai éthoszának hanyatlásához vezet. „Az ameri-kai köztársaság ma nagyon különbözik attól, amit példáulMontesquieu és Rousseau leírtak. Hiányzik belole a poli-tikai összetartozás intenzív érzése, a közügyek iránti elkö-telezettség, amit ezek a gondolkodók pedig [a köztársaságfenntartásához] elengedhetetlennek tartottak.”82

Ugyanennek a polgári éthosznak a látható sorvadásaaz, ami évekkel késobb Michael Sandelt is a közigazgatásitéren egyre inkább központosító amerikai szövetségi köz-társasági politika bírálatára indítja, a New Deal politikaikövetkezményeinek elutasítására s arra, hogy meghirdes-se a helyi kisközösségek önkormányzatának eszméjéhezvaló visszatérést, illetve a központosított állami gazdaság-és szociálpolitika moderálásának szükségességét, az államiszolgáltatások részleges föladásával. „A procedurális köz-társaság története, írja, bizonyos értelemben visszanyúlikaz amerikai köztársaság megalapításának idejébe, közpon-ti jelentoségu drámája azonban a századforduló [vagyisaz 1900-as évek] táján kezdett kibontakozni. Amikor a de-centralizált gazdaságot nemzeti piacok és nagyvállalatokváltották fel, a korai amerikai állam decentralizált politikai

81 Uo., 148–149. o. Walzert ezekért a nézeteiért hosszan bíráljaKymlicka a Multicultural Citizenship címu munkájában, mondván,hogy Amerikában a politikai közösség semlegességének történel-mi ára a feketék, az indiánok stb. elnyomása volt.

82 Uo., 147. o.

177



formái is elavultnak tuntek. Hogy a demokrácia fennma-radhasson, a gazdasági hatalom koncentrációjával a politi-kai hatalom koncentrációját kellett szembeállítani. A prog-resszívek azonban – legalábbis némelyikük – úgy vélték,hogy a demokrácia sikere nem pusztán a kormányzat cent-ralizációját követeli meg, hanem a politika nacionalizálásátis. A politikai közösség elsodleges formáját nemzeti szin-ten kell újraalkotni. Herbert Croly szemében – 1909-ben –„az amerikai politikai, gazdasági és társadalmi élet nacio-nalizálása lényeges formaadó és megvilágító ereju átalaku-lás”. Csak akkor lesz belolünk igazi demokrácia, ha „köze-lebb kerülünk a nemzeti léthez [. . . ] a gondolkodás, az in-tézmények és a szellemiség szintjén”. A nacionalizálás etervét azután a New Deal hajtotta végre, de a nemzet fo-galmának felkarolása dönto szakítást jelentett az amerikaidemokratikus hagyománnyal. Az amerikai politikai viták-ban a demokrácia pártja Jeffersontól a populistákig lénye-gében a vidék, a decentralizált hatalom, a kisváros és a kis-városi Amerika pártja volt. Velük szemben állt fel a nem-zet pártja – eloször a föderalisták, azután a whigek, végülLincoln republikánusai –, az a párt, amely az unió megszi-lárdításáért emelt szót. A New Deal történeti vívmánya te-hát az volt, hogy egyetlen pártban és politikai programbanegyesítette – Samuel Beer kifejezésével – „a liberalizmust ésa nemzeti gondolatot”. A mi szempontunkból az a lénye-ges ebben, hogy a huszadik században a liberalizmus bé-két kötött a központosított hatalommal. Azt azonban kez-dettol fogva látták, hogy a béke feltételei között szerepela nemzeti közösség eros érzése, amely erkölcsileg és poli-tikailag alátámasztja a modern ipari rend kiterjedt kapcso-latait. Ha nem lehetséges többé a demokratikus közössé-gek kicsi, erényes köztársasága, akkor a demokrácia csak

178



a nemzeti köztársaságba vetheti reményét. [. . . ] Ez a vállal-kozás megbukott.”83

Sandel tehát láthatóan úgy gondolja, hogy a politikanacionalizálásának projektumát a gazdasági hatalom kon-centrációja nem igazolja (jóllehet megköveteli vagy meg-követelheti a politikai centralizációt), különben is a prog-ram – nagyban újraalkotni az erényes politikai közösséget– megbukott. Az amerikai köztársaság nem lett olyan köz-társaság, amely a közösségi érzést és a honpolgári lojalitásttáplálni tudná, a közjó politikáját felváltotta a jog politikája,a demokráciát pedig a procedurális köztársaság.

Nyilván, amikor a helyi, republikánus közösségek ön-kormányzatához való visszatérést sürgeti, Sandel ezek alattnem a nemzeti közösségeket vagy kisebbségeket érti, mintahogy az Egyesült Államokban a nemzeti (kulturális) éspolitikai közösség mind a mai napig nem esik egybe, el-lentétben Európával, ahol a nemzeti és politikai közösségfokozatos átfedésének kétszáz éves folyamata mára márnagyjából lezárult. Sandel kritikája, amint arra kifejezettenutal is, tulajdonképpen az amerikai köztársaság harmadikelnökének, a meggyozodéses republikánus Thomas Jeffer-sonnak a véleményét visszhangozza, aki talán a legkövet-kezetesebben képviselte a föderalistákkal szemben a vidékés a decentralizáció ügyét. Egyik, élete alkonyán, 1824-benírt levelében arra figyelmeztet, hogy a frissen megalapítottamerikai köztársaságra legalább akkora veszélyt jelentheta centralizáció, mint egykoron az antik Rómára Karthágó:„Ahogy Cato minden szónoklatát a Carthago delenda est sza-

83 Michael Sandel : A procedurális köztársaság és a „tehermentes”én, in: Modern politikai filozófia, Osiris, Budapest, 1999, 171. o.

179



vakkal fejezte be, úgy zárok le én is minden véleményt az-zal a paranccsal : »oszd kerületekre a megyéket«”.84

Végül is, ha meggondoljuk, számunkra, európaiakvagy kelet-európaiak számára is jó lehet valamire eza tanács. Most nem is beszélve arról, hogy anno 1854-benvalami nagyon hasonlót javasolt nekünk maga báró Eötvösis. És nem csupán azért, mert a helyi önkormányzatotTocqueville nyomán a közhatalom megfékezésére szolgálóalkalmas eszköznek tekintette, hanem azért is, mert a helyiönkormányzatiság révén a nemzetiségi törekvésekbenmegmutatkozó néphatalmi igényt is leszerelhetonek vélte.„Mindkét nemu igények [azaz mind a többnemzetiséguállam, mind a nemzetiségek igényei] kielégítése végettszükség, írja, hogy az egyes tartományoknak adott fölté-teles önállósággal tért nyissunk azon igényeknek, melyektörténeti jogon alapulnak, s a községek önállósága általbizonyos körön belül azon igényeknek engedjünk tért arra,hogy maguknak érvényt szerezzenek, melyek a nyelv-különbségbol származnak. Amely mértékben követikaz önkormányzás elvét, annál kevésbé kell veszélyesneklennie az államra nézve a nemzetiség elvének; mivelazon ellentét, melyben a nemzetiségi törekvések alapjuk-ra nézve egymással állanak, azon veszélyeket, melyekaz államot fenyegetik, ha kizárólag a történeti jogra vantekintettel, elváltoztatja az egyes községeknek adott azonjog által, hogy nyelvkülönbségüket fönntarthatják, s azonveszélyeket, melyek abból származhatnának, ha csupána nyelvkülönbséget tartjuk szem elott, megelozzük, haa történeti jognak befolyást szerzünk a tartományban.Miután az önkormányzás elve nem egyéb az egyéni

84 Idézi Hannah Arendt, in: A forradalom, 327. o.

180



szabadság elvének erkölcsi egyéniségekre alkalmazásánál :az egyes nemzetiségek igényeinek is csak ez elv alkal-mazása által felelhetni meg, s a különbözo nemzetiségeklétezése az államban mindig csak azon mértékben veszé-lyes az állam fennállására nézve, amennyiben eltérnek ezelvtol.”85 Báró Eötvös tehát nem tagadja a nyelvkülönb-ségek politikai jelentoségét, de azt tartja, hogy a csupána nyelvi szegregációra tekintettel lévo önkormányzatisága Monarchia fölbomlásához vezetne. Az állam integritásátés a nyelvkülönbségek fönntartását tehát nem a nemzetisé-gi autonómia, hanem a föltételes tartományi önállóság ésa helyi önkormányzatiság révén kellene összebékíteni, egy-szersmind visszaszorítva az állam közigazgatási hatalmát,amely mint mondja, elveszi azt „a teret”, melyen azelotta nemzetiségek maguknak „elismerést” szerezhettek.86

Walzer és Sandel kritikája tulajdonképpen ma is aztmutatja, hogy amennyiben az önkormányzatiság követe-lése a politikai szabadság nevében történik, elvben enneknemcsak a néphatalmi igényt kellene érvényre juttatnia,

85 Eötvös József : Csak az államhatalom korlátozása által felelhetnimeg azon követeléseknek, melyeket a nemzetiség elve nevébentesznek az állam irányában, in: Uralkodó eszmék, II. kötet, 551–552. o.

86 A helyi önkormányzatiság gondolatának felkarolása 1854-bennem jelent komoly változást Eötvös 1851-es nemzetiségi nézetei-hez képest, hiszen az önkormányzatiságot láthatóan az „egyéniszabadság” kiterjesztésének tekintette. Ha tehát muve elso köte-tében azt állította, hogy az egyéni szabadság tiszteletben tartásaelegendo kell legyen a nemzeti identitás fenntartásához, akkor eh-hez az elvhez három évvel késobb is következetes maradt. Mind-ez persze azzal a megszorítással érvényes, hogy egyéni szabadsá-gon nem pusztán jog, hanem politikai szabadság, vagyis önkor-mányzat értendo.

181



hanem egyben az egyén republikánus politikai éthoszának,a patriotizmusnak a feléledését is kellene jelentse. Az etno-politika rossz alternatíváját, ti. „a nemzetállam feldarabo-lását további, autentikusabbnak gondolt nemzetállamok-ra”,87 csak a patriotizmus felélesztése által lehetne elkerül-ni. Ez korántsem jelentené a politika átmoralizálását, hi-szen erény alatt Montesquieu sem csupán a köznapi erénytértette. Álláspontja, miszerint erény nélkül köztársaság so-káig fenn nem állhat, alapvetoen azt a meggyozodését istükrözte, hogy a közügyek iránt elkötelezett polgárok nél-kül a népképviseleti önkormányzat óhatatlanul elbukik.A politikai erény, amirol itt szó van, cselekvo erény, az a bi-zonyos vita activa, amirol Tocqueville vagy Arendt is beszélaz amerikai demokrácia kapcsán: a köz ügye iránt elköte-lezett polgár életformája.

Hogy van-e esély erre ma itt, Európa keleti felén?Hogy van-e esély rá egyáltalán a jóléti állam politikájánaktartós népszerusége s a modern társadalmak kiterjedt em-beri kapcsolatai mellett? Oszintén megvallva nemtudom.88

87 Michael Mann: Megállította-e a globalizáció a nemzetállam fel-emelkedését? 155. o.

88 Ne felejtsük el, hogy a jóléti állam szolgáltatásai által megköveteltáldozatokat, amelyeket az egyes polgárok nap mint nap kényte-lenek hozni más, számukra ismeretlen polgárok javára, az anoni-mitás feltételei mellett egyetlen közösségi érzés, a nacionalizmusképes igazolni. Úgy tunik, ennyi lett Robespierre szánalomra va-ló politikai felhívásából, abból a követelésébol, hogy a gazdag te-kintse testvérének a szegényt. Az utolsó ötven esztendo politikaigyakorlata azonban azt is megmutatta, hogy ha a politikát a sze-génység szolgálatába állítjuk, akkor azt kizárólag a jólét és nema szabadság szolgálatába állítottuk. Ettol függetlenül persze igazlehet az is, hogy a szegénység és a folytonos „gürcölés” éppenattól a szabadidotol fosztja meg az embereket, ami az aktív, po-litikai, cselekvo élethez szükséges volna, de hiú remény azt hin-

182



Mindenesetre nem tudok osztozni azok felhotlen optimiz-musában, akik szerint a gazdasági s különösen a pénz-ügyi folyamatok globalizációja, valamint a nemzetállam jó-léti potenciáljának látható gyengülése jelentik erre a leg-nagyobb esélyt. – A nemzetállam gazdasági lehetoségei,hogy polgárai számára megteremtse a jólét feltételeit, te-rületileg korlátozott lehetoségei, hogy az áruk, a szolgál-tatások, a munka és a toke határokon átáramló mozgásáturalja, ma kétségkívül szerényebbek, mint voltak mondjukötven esztendovel ezelott, ám hogy mindez a társadalomkárára történt-e vagy sem, végso soron szerintem is vitat-ható. De még ha így is lenne, állítja a globalizációról írott ta-nulmányában Michael Mann, ez sem azt nem jelenti, hogya nemzetállam hatalma visszaszorulóban volna, sem pedigazt, hogy ezzel párhuzamosan egy eros globális civil szfé-ra lenne kialakulóban. A gazdasági globalizáció körülmé-nyei között a nacionalizmus mint a nemzetállam létét iga-zoló politikai legitimációs elv gyakorlatilag érintetlen ma-radt. Másfelol viszont az új identitásvédo mozgalmak ép-pen a nemzetállam politikájának erosödését eredményezik.„Feministák, melegek, vallási fundamentalisták stb. hasz-nálják a kialakulóban levo globális kommunikációs háló-zatokat és NGO-kat, egyaránt összpontosítva energiájukataz ENSZ-re és saját országukra. Mindazonáltal valamennyiküzdo fél saját nemzetállamától követel több szabályozástannak jogi és jóléti szervein keresztül : a magzatelhajtás,

nünk, írja Arendt, hogy a szegények, amikor gazdagokká válnak,egyszersmind politikailag is aktívabbak lesznek. A tapasztalat in-kább azt mutatja, hogy amikor Amerikában és egyebütt a szegé-nyek gazdagok lettek, megadták magukat az üres ido unalmának.„Mert a szegények ideáljai a nyomorúság sivatagának délibábjai :a boség és a véget nem éro fogyasztás.”

183



házasság elotti fogantatás és az egyedülálló szülok gyer-meknevelésének korlátozását vagy liberalizációját ; a zakla-tás, a gyermekek bántalmazása és a nemi eroszak fogalmai-nak, valamint a vádemeléshez szükséges bizonyítékoknaka tisztázását ; a nem hagyományos szexuális beállítottságúvagy életmódú egyének jogainak biztosítását vagy korláto-zását. Mivel az autoritatív társadalmi szabályozás túlnyo-móan az állam felségterülete maradt, az új identitások ki-alakulása végül politikájának megerosödését és hatóköré-nek kiterjesztését eredményezi. Az új társadalmi mozgal-mak azt állítják, hogy az osztálypolitika akadályozza oket.Talán az osztálypolitika hanyatlani is fog – de nem az ál-talában vett nemzeti politika.”89 Azt, hogy a globális kapi-talizmus vagy az identitásvédo társadalmi mozgalmak mi-lyen kevéssé ingatták meg a nemzetállami szuverenitást ésa jóléti politika iránti igényt, jól mutatja a The Economist fel-mérése, mely szerint a világ államai 2002-ben arányait te-kintve is jóval több adót szedtek, mint tíz esztendovel az-elott.90

Ugyanakkor viszont egy eros globális vagy transzna-cionális civil szféra kialakulásának esélyeit nagyban rontjaaz a tény is, hogy napjaink globális társadalmi mozgalmai-nak jelentos része végso soron antiglobalizációs irányult-ságú. A globális demokrácia kialakulásához, írja a King–Kendall szerzopáros a tárgynak szentelt könyvében, glo-bális civil szférára, demokratikus és kozmopolita törvé-nyekre, illetve a törvényeket szavatoló, azok betartását ki-

89 Michael Mann: Megállította-e a globalizáció a nemzetállam fel-emelkedését? 156–157. o.

90 Robert J. Holton: Globalization and the Nation-State, Palgrave,New York, 1998. 134. o.

184



kényszeríto s a szuverenitást megtestesíto világszintu in-tézményrendszerre lenne szükség, mely ugyanakkor magais alá lenne vetve ezeknek a törvényeknek. A kulcsfontos-ságú tényezo ebben a konstellációban szerintük a demokra-tikus civil szféra, amely képes volna hatékonyan ellenoriz-ni a kormányzatot. A jelenlegi globális társadalmi mozgal-mak java része azonban tevékenységét többnyire az álla-mon s az államiságon kívül, mi több, a hatályos nemzet-közi törvényeken kívül tudja csak elképzelni.91 A politi-kai közösség vagy a civil szféra a kommunikációs techni-kák révén virtualizálódik és globalizálódik ugyan, ám a ta-pasztalat azt mutatja, hogy a virtuális politikai közösségképtelen pusztán a kommunikációs technikák révén ellen-orizni a legkevésbé sem virtuális, jóllehet anonim „világ-kormányzatot”. Ellenkezo esetben az antiglobalizációs tün-tetok nyilván nem lennének kénytelenek köveket dobálni,valahányszor és valahol a G8-ak üléseznek, ez pedig, vall-juk be, egyáltalán nem virtuális, és kifejezetten középkoriasmegoldás.

Ami az etnopolitikát illeti, alternatívája a többnemze-tiségu állam lehetne, a szocialista államok bukása után vi-szont az egyetlen olyan multinacionális politikai konstruk-ció, amelyben az állampolgári és kisebbségi jogok elvbenegy irányba tartanak, az Európai Unió maradt.92 Ez azon-

91 Roger Kind and Gavin Kendall : The State, Democracy and Globa-lization, 184–185. o.

92 Errol a kérdésrol jóval pesszimistább tanulmányt írt azonban Bru-no de Witte (Az etnikai kisebbségek kérdésének megközelítéseaz EU-ban: politika a jog ellenében, in: Magyar Kisebbség, Kolozs-vár, 2003/2–3.), aki az uniós kisebbségvédelmi dokumentumoklajstromozása nyomán arra a lehangoló következtetésre jutott,hogy az Európai Unió a kisebbségvédelmi ajánlásait alapvetoen

185



ban egyelore – bármit is gondoljanak róla az európaiak– nem globális, hanem csupán regionális megoldás, s mamég az is gondot okoz, hogy megnevezzük, amit Európá-ban hoztak létre. „Európa politikailag és gazdaságilag át-alakult, és eközben nemzetállamainak sajátos autonómiájaés szuverenitása jelentosen csökkent. Noha a hatalom át-adásának mechanizmusai nagyrészt geopolitikaiak voltak(ehhez járult a föderalisták lelkesedése Európa-szerte), eze-ket szabályok, intézmények és gyakorlatok intézményesí-tik, Európa-szerte átalakítva a társadalmi elvárásokat. Ámmindez »puhább«, de jóval surubb nemzetközi kapcsolat-hálókkal együtt létezik. Mivel mindketto surusége történel-mileg példátlan – egyetlen Déloszi vagy Hanza-szövetségvagy liga sem járta át nemzetközileg és transznacionálisanennyire mélyen a társadalmi életet –, nincs politikai termi-nusunk leírására. Végre meghaladtuk a görög nyelv poli-tikai örökségét. Talán egyszeruen az »euro« a legjobb ter-minus. Ha igen, akkor lehet, hogy nem ez jelenti a világ jö-vojét.”93 Az Európai Unió politikai intézményesülése jelen-leg azért sem eredményezheti a nemzeti érzés lanyhulásátvagy hanyatlását a tagállamokban (s implicite tehát a ki-sebbségi kérdés nyugvópontra jutását), esetleg egy másfaj-ta, nem nemzeti típusú lojalitás és szolidaritás kialakulá-sát, mivel „politikái”-nak többsége olyan természetu, amimegkívánja a politika „nacionalizálását”. A kérdés tehátaz, hogy az Európai Unió képes-e a társadalmi élet szinteminden területét lefedo és azokat szabályozó gyakorlatai-

exportcikknek szánja, abból a hallgatólagos, de alaptalan feltevés-bol kiindulva, hogy a kisebbségi kérdés csupán Kelet-Európábanmegoldatlan probléma.

93 Michael Mann: Megállította-e a globalizáció a nemzetállam fel-emelkedését? 151. o.

186



nak, normáinak és politikáinak fenntartására egy összeuró-pai, a nemzetállami kereteken túlmutató nemzeti identitástés lojalitást kitermelni, anélkül hogy felszámolná az Eu-rópában létezo nyelvkülönbségeket, illetve hogy melyekazok a politikai mechanizmusok ma Európában, eltekintveitt az alapvetoen a gazdasági kooperációra építo regionálispolitikától, amelyek ilyen irányba hatnak.94 Mindenesetrehogy jelenleg Európában ilyesféle szolidaritás nem létezik,jól mutatja az uniós alkotmány ratifikálását elutasító 2005-ös francia referendum. Úgy tunik, a nyelvi és kulturálisprobléma Európában ma még egyáltalán nem másodren-du kérdés, ami a gazdasági belso piac létrejöttével hosszútávon magától is megoldódna, ahogyan azt az integrációsirodalom valamiféle belso inerciós eronél fogva sugalmazniszokta, és annak sem látjuk különösebb jelét, hogy az euró-pai elit tagjainak habitusára kétségkívül jellemzo transzna-cionális normák és diszpozíciók internalizálása tömegjelen-séggé vált volna a tagállamok polgárainak magatartásában.

Mindezek után nekem az a véleményem, hogy ha re-ményforrást keresünk, be kell érnünk annak tudatával,hogy a nacionalizmus, a nemzethez való tartozás felfokozottérzése, ahogy mi ismerjük, történeti, tehát végso soron mu-

94 A svájci példára való hivatkozás azért nem meggyozo, mert a szö-vetségi rendszer muködése Svájcban közös politikai kultúrát éslegalábbis passzív többnyelvuségi kompetenciát feltételez, még-pedig mennyiségileg tekintélyes mértékben; három vagy négynyelv esetében ez még jól-rosszul muködhet, de – tekintettelaz érintett nyelvek számára – az Európai Unióban nem valósítha-tó meg. Az összes tagállam nyelvének színlelt egyenjogúságávalés egy már most az abszurditás határait súroló fordítói szolgálat-tal talán kézben lehet tartani az európai apparátus instrumentálisbelso kommunikációját, de egy európai jellegu önálló politikai te-ret nem lehet megteremteni.

187



vi, indukált érzés. Ismerjük azokat az eszmei és politikaiokokat, gazdasági, szociális és egyéb természetu hatásme-chanizmusokat, amelyek létrehívták, fenntartják és éltetik.Ez persze egyáltalán nem jelenti azt, hogy ne lehetne még-is autentikus és igen eros érzés, és nem ok arra, hogy nevegyük komolyan. Ám mégis megengedett azt remélnünk,hogy egyszer majd el fog enyészni.

Tocqueville még azt gondolta, hogy a köz ügye irán-ti lojalitáshoz közös vallásra vagy hitre van szükség, smint a legtöbb XIX. századi gondolkodó, maga is vak volta nacionalizmussal szemben. Mi ma már tudjuk, hogy anacionalizmus is képes ezt a funkciót jól-rosszul ellátni,amennyiben a polgárok az államban a nemzet államát ké-pesek vagy hajlandók látni. Ez az utólagos történelmi ta-pasztalatunk azonban nem cáfolja meg Tocqueville ameri-kai tapasztalatait és következtetéseit.

Az amerikai patriotizmus legnagyobb ellensége, gon-dolta Tocqueville, a közigazgatási centralizáció lehet,amely „megfosztja erejétol azt a népet, amely azt elfo-gadja, mert szüntelenül gyengíti a közösségi szellemet”.95

A felismerésbol fakadó következtetéseit és javaslatait azon-ban nem az amerikaiaknak szánta, hiszen aktuális tapasztala-ta (az 1830-as évek elején) éppen az volt, hogy Ameriká-ban nincs közigazgatási, csupán politikai, vagyis kormány-zati centralizáció: egyáltalán csak ezért lehetnek az otta-ni emberek érdekeltek saját ügyeikben, gondolta. Így ar-ra kell gyanakodnunk, hogy javaslatait valójában a fran-ciák számára fogalmazta meg, foként, mert nem sokkal ez-után a francia forradalomnak az államszervezés terén el-

95 Alexis de Tocqueville : A demokrácia Amerikában, Gondolat, Bu-dapest, 1983, 87. o.

188



ért „eredményeit” is bírálja. „A forradalom egyszerre ve-tette el a királyságot és a vidéki intézményeket. Ugyanazongyulölettol eltelve mindennel szemben, ami elotte volt, ösz-szekeverte az abszolút hatalmat azzal, ami enyhítette vol-na annak szigorát ; egyszerre volt republikánus és közpon-tosító.”96

A „recept” azonban, amit a franciáknak megoldás gya-nánt ajánl, nem más, mint a régi republikánus recept: a jótörvények és azok uralma. „Bevallom – mondja –, nehézmegadni a receptet, hogyan lehet felébreszteni a szunnya-dó népet, szenvedélyeket és ismeretet oltani belé, ha ezek-kel eleve nem rendelkezik; nagyon jól tudom, nem könnyufeladat a népet rávenni arra, hogy saját dolgaival törod-jön.”97 „A hazaszereteten vagy a valláson kívül a világonmás nem képes az állampolgárok összességét tartósan egy-azon cél érdekében cselekvésre késztetni. A törvények nemszíthatják fel a kialvó hitet ; de érdekeltté tehetik az embere-ket országuk sorsában. A törvények azt a haza iránti homá-lyos ösztönt ébreszthetik fel és irányíthatják, amely az em-beri szív mélyén húzódik meg, és egyesülve a gondolat-tal, a szenvedéllyel és a megszokással, átgondolt és tartósérzelemmé fejlesztheto. Soha ne mondjuk, hogy már késovan kialakításához; a nemzetek nem úgy öregszenek, mintaz emberek. A bennük születo új és új generációk úgy adjákmagukat a törvényhozó gondoskodásába, mint megannyiúj nép.”98

96 Uo., 100. o.

97 Uo., 91. o.

98 Uo., 96–97. o.

189


UTÓSZÓ

Könnyen rá lehetne fogni a republikanizmusra, hogy apolitikai dolgoknak egyfajta nosztalgikus vagy idealistaszemlélete: olyasfajta politikai meggyozodés, ami vala-hogy soha nem volt igazán „aktuális”. De hát végtére is,mondhatnánk, a republikánus gondolat azzal vette kezde-tét, hogy Arisztotelész idegenként védelmébe vette az athé-ni alkotmányt, feltehetoleg abban az – ideális – formájában,amelyben az nem létezett soha – Arisztotelész korában pe-dig kétségkívül csupán a róla adott beszámolókban. Ha en-nek ellenére mégis indokolt, hogy néha visszatérjünk a re-publikánus tradícióhoz, akkor az a politikai gondolkodástermészetével összefüggo okokkal magyarázható.

A természettudományoktól eltéroen a politikai filozó-fiában ritkán találkozunk teljesen új elmélettel : rendszerintúj összefüggésekben is saját régebbi ideáit és meggyozodé-seit gondolja újra. Ez azt mutatja, hogy a politikai filozófianem kumulatív tudomány, s nemigen reménykedhetünkolyan politikai elméletben, amely teljes mértékben megha-ladná a régieket. Politikai vagy történelmi tapasztalatainkhalmozása nem vezet el szükségszeruen, a fokozatosság el-ve szerint, a politikai dolgok új vagy pontosabb megíté-léséhez. De másfelol, miként azt Leo Strauss bizonyította,a politikai filozófia nem is történeti diszciplína.1 A politikai

1 Leo Strauss: Political Philosophy and History, in: Uo. : What is Po-litical Philosophy and other Studies, The University of Chicago, Chi-cago and London, 1959, 56. o.


Utószó

filozófia nem azonos a politikai gondolkodás történetével(mint ahogyan Hegel óta viszont a filozófia azonos a filozó-fia történetével), s ennyiben mégiscsak hasonlít a matema-tikára meg a természettudományokra. Az ideális politikaiberendezkedés kérdése nem történeti kérdés, noha az elté-ro politikai rendszerek történelmi tapasztalata nélkül nyil-ván fel sem merülhetne. De ha például az antik filozófusokdönto többsége meg volt gyozodve arról, hogy a városál-lam az emberi együttélés optimális kerete, akkor ez nemazért volt, mert történetesen városállamban éltek, hanemazért, mert a korban ismeros más közösségi/politikai élet-formákkal, a törzsi állapotokkal vagy a keleti monarchiák-kal összehasonlítva ez tunt számukra a legjobbnak, olyan-nak, amelyik leginkább megfelel az ember társas természe-tének s a politika lényegének.2 Az ilyen összehasonlítás le-hetosége nélkül a diktatúra elleni lázadás is minden korbanelképzelhetetlen lett volna, s az emberek reménytelenül kilettek volna szolgáltatva történelmi helyzetüknek és körül-ményeiknek.

A régebbi politikai gondolkodókat tehát pontosanazért idézzük meg, mert a politikai filozófia ahistorikusdiszciplína: mert úgy gondoljuk, hogy tanulnivalónk vanvagy lehet tolük. A közönséges historikus, filológusi kí-váncsiság, amit Burke a XVIII. század végén, vagyis a mo-dern történelmi tudat kialakulását közvetlenül megelozoidokben még egyszeruen a „régiségbúvárok babonájá”-nak nevezett, az ilyen viszonyulást kizárja : számára min-den múltbéli gondolat pusztán történelmi relikvia – a kor-szellem terméke. Burke viszont azt tartotta, hogy ha nemhívjuk segítségül néha eszes és tanult hírében álló embe-

2 Uo., 65. o.

192


Utószó

rek múltbéli tanulmányait, világéletünkben kezdok mara-dunk. A politikai filozófia, mondja Arendt is, olyan embe-rekkel folytatott társalgás, akiknek a többsége már nincsaz élok sorában.3

A republikánus tradíció, amely történelmileg az an-tik városállamok, illetve a reneszánsz Itália köztársaságai-nak politikai tapasztalatában gyökerezik, azt tanítja, hogyaz ideális politikai közösségben a legfelsobb szuverenitása polgárok testületét illeti meg, s ezzel implicite elismeriaz egyének ama képességét, hogy a maguk életét magukirányítsák.4 Magatehetetlen és kiszolgáltatott emberek he-lyett szabad, másoknak nem alávetett s mások felett nemuralkodó embereket akar formálni. A hatalom gyakorlásáthagyományosan a tanácskozástól teszi függové, a római

3 Vö. Hannah Arendt: Emberségrol sötét idokben, in: Világosság,Budapest, 1996/6. A politikai gondolkodás története nyilván nemazonos a politikai rendszerek történetével, s ha pusztán ez utóbbi-ra vagyunk kíváncsiak, akkor a jó történetírókhoz, illetve a jogtör-ténettel, alkotmányelmélettel s a politikai intézmények történeté-vel foglalkozó szakemberekhez kell fordulnunk. A politikai filo-zófia minden korban idealista, ezért Arisztotelész Politikája nemmegbízható leírása az athéni alkotmánynak, Hobbes LeviatánjaCromwell uralmának s Rousseau Társadalmi szerzodése a jakobi-nus köztársaságnak. Ugyanakkor valamilyen módon mind értel-mezik és igazolják ezeket, követve vagy megelozve oket. A politi-kai gondolatrendszerek és intézmények kölcsönhatása ugyan régivita tárgya, anélkül azonban, hogy ebben a vitában egy tapodtat iseloreléptünk volna. Azt hiszem, igazat kell adnunk Bibónak, akiazt mondotta: nem az a kérdés, hogy a politikai eszmerendsze-rek kiváltói voltak-e a politikai változásoknak, vagy csupán utó-lag igazolták azokat, hanem kölcsönhatásuknak mindenkori mi-kéntje. A „hogyan” tanulmányozása segít megértenünk a múltbélipolitikai intézményeket és az elméleteket.

4 A republikanizmus bemutatásában szabadon merítek MaurizioViroli nagyszeru könyvébol.

193


Utószó

jog ama sarkalatos elve szerint, hogy a mindenkit érintodöntésekben mindenkinek részt kell vennie. Következés-képpen, gondolták a régiek, addig és csak addig szabadegy köztársaság, ameddig polgárainak lehetosége van eztilyen vagy olyan formában megtenni.

Szokás azt mondani és gondolni, hogy a republikaniz-mus egyfajta nosztalgikus alternatívája a modern libera-lizmusnak. Ez azonban két okból sem lehetséges. Egyfe-lol, mert a republikánus tradíció jóval régebbi, mint a li-beralizmus, másfelol, mert a liberalizmus sok tekintetbenörököse a klasszikus republikanizmusnak. A hatalom meg-osztásának gondolatát vagy a törvény uralmának eszmé-jét a liberalizmus a republikanizmustól, Montesquieu-tol,illetve Arisztotelésztol kölcsönözte. Nem kevésbé fontos,hogy maga a politikai (és nem a módszertani!) individua-lizmus egész liberális eszmeköre is republikánus eredetu :a reneszánsz Itália köztársaságpárti szerzoi ugyanazt val-lották ebben a kérdésben, mint késobb John Locke: a poli-tikai közösség kizárólagos célja az egyén védelme, értve ezalatt az élet, a szabadság és a tulajdon védelmét. A jó törvé-nyek szabadságot és biztonságot hoznak, nem pedig jólé-tet, oktrojált morált és függoséget. Ha ennek ellenére még-is sokszor a politikai szabadság, vagyis a szabadság kollek-tív formájának a jelentoségét hangsúlyozták, ez nem azértvolt, mert a közvetlen demokrácia feltétlen hívei lettek vol-na, hanem azért, mert az egyén szabadságát a politikai kö-zösség függetlenségétol tették függové. Egyéni szabadsága szó teljes értelmében, beleértve ennek érzelmi és tudatiállapotát is, elképzelhetetlen olyan közösségben, mely ma-ga nem szabad.

Ami viszont kétségtelen, hogy a természetes (elidege-níthetetlen vagy velünk született) jogok liberális gondolatateljes mértékben idegen mind az antik, mind pedig a rene-

194


Utószó

szánsz kori republikánus tradíciótól. A régi republikánusszerzok a szabadságot nem természetjogi terminusokbangondolták el, mert számukra még nyilvánvaló volt, hogyjogokról csak ott beszélhetünk, ahol ezeket szokások vagytörvények szentesítik. A jog tehát a politikából származik,és nem fordítva. Ilyen tekintetben a Burke-féle konzerva-tív szemlélet (mely a maga korában egyébként nem kon-zervatívnak, hanem liberálisnak számított) szintén a klasz-szikus republikanizmus örököse. A jogok nem természe-tesek, hanem történetiek, s ha nem áll mögöttük szokásvagy törvény, akkor pusztán erkölcsi követelések – me-lyek persze lehetnek nemesek, helyénvalók és ésszeruek,de akkor is csak erkölcsi követelések maradnak. Ez nemjelenti azt, hogy a republikanizmus mereven elutasító len-ne a jogok eszméjével szemben általában. Tocqueville írja,hogy „az erény általános eszméje” után a jogoké követke-zik. „A jogok eszméje nem egyéb, mint az erény eszméjea politika világában. A jogok eszméjének segítségével ha-tározzák meg az emberek, mi is a túlkapás meg a zsarnok-ság. Ennek az eszmének a fényében ki-ki függetlennek mu-tatkozhat dölyfösség nélkül, és alávetettnek alantasság nél-kül.”5 A klasszikus republikánus tradíció viszont jogok he-lyett többnyire egyszeruen a szabadságról beszélt, aminekmegvalósulását a megfelelo politikai intézmények és a pol-gári erények meglététol tette függové, továbbá a jószeren-csétol, ami ahhoz kell, hogy a közösség függetlenségét nefenyegesse nagy hatalmú szomszéd vagy ellenség.

Ugyanígy, a társadalmi szerzodés gondolata is teljesmértékben idegen a republikánus tradíciótól. A szerzodés-elméletek, miként azt már Kant is szóvá tette, nem rendel-

5 Alexis de Tocqueville : A demokrácia Amerikában, 205–206. o.

195


Utószó

keznek explikatív, csupán normatív erovel. Nem magya-rázzák meg, hogy miként keletkeztek az államok, csupánannak indokát adják, hogy az embereknek miért kell álla-mokban élniük, s az államoknak milyeneknek kell lenniük.Ha Arisztotelészt vagy Montesquieu-t olvassuk, akkor aztlátjuk, hogy ok ilyen célból a történelmi ismereteiket vet-ték igénybe: összehasonlították koruk és az elmúlt korokalkotmányait, s levonták a megfelelo tanulságokat. „Úgygondolom – írja Viroli –, hogy ma is bölcsebb dolog nor-máinkat s az ezek mellett szóló érveket múltbéli és jelenlegiországok alkotmányának történelmi összehasonlítására, il-letve az egyes országok alkotmányának értékére alapozni.Így elkerülhetjük azt a kellemetlen következményt, hogya társadalmi és politikai valóság megértésében kényteleneklegyünk eltekinteni az ideális modelltol, s másfelol leheto-séget ad arra is, hogy érveinket a történelmi elbeszélés ésa példák kényszeríto erejével támasszuk alá. A republiká-nus nyelvezet eredendoen a szabad köztársaságok tanács-kozó testületeiben alakult ki, azokban a szuverén testüle-tekben, amelyekben vita után a legfelsobb döntéseket hoz-ták; ez a nyelv sokkal inkább a retorika nyelvezete, sem-mint a filozófiáé; nem az igazságot keresi, hanem a köz-jót ; nem absztrakt megalapozást igényel, hanem bölcses-séget.”6

Summa summarum: a republikánus hagyomány gya-nakvó az absztrakt elvekkel, és szkeptikus az ideális tár-sadalmi rend absztrakt elvekbol való levezethetoségévelszemben. Vagyis kétkedo azzal szemben, amit Burke „geo-metrikus politiká”-nak vagy a „metafizika politikájá”-naknevezett. Montesquieu ugyan megpróbálta absztrakt el-

6 Maurizi Viroli : Republicanism, 60–61. o.

196


Utószó

vekre visszavezetni politikai elméletét, de – ha hihetünkbáró Eötvösnek – filozófiájában „minden igazabb, mintaz elvek, amelyekbol kiindul”.

A másik, szintén széles körben osztott eloítélet a re-publikanizmussal szemben, hogy nem más, mint a libera-lizmusnak a demokratikus változata. A liberalizmus több-féle kormányzati formával összebékítheto, s a republika-nizmus a liberalizmusnak a népszuverenitás eszméjévelmegbékélt változata. Eszmetörténeti szempontból azonbanhelyesebb lenne mind a liberalizmust, mind pedig a de-mokratizmust a republikanizmus egy-egy válfajának tekin-teni, amely klasszikus alakváltozatában egyszerre vallottamagáénak a törvények uralmának s a népszuverenitásnakaz elvét. Ennek nem szükségképpen mond ellent az a tény,hogy sem Arisztotelész, sem pedig Montesquieu nem voltdemokrata, s mindketto a vegyes kormányzati formát pre-ferálta.

Mindeközben persze az ember nem tud szabadulni at-tól a kényelmetlen érzéstol, hogy a klasszikus republika-nizmus intellektuális hagyatékának megöröklése egyfelolLocke, másfelol Rousseau által nem tette ezt a tradíciót kü-lönösebben gazdagabbá.

Abban viszont igazuk van a republikanizmus mai bí-rálóinak, hogy ez képtelen megbirkózni a nacionalizmustényével. A klasszikus republikánus szerzok semmit semtanítottak a nacionalizmusról, lévén hogy nem is ismer-ték. „A görögöknél a patris szó az otthon szeretetét jelen-tette, s ez az otthon csak kismértékben volt azonos a gö-rög nemzettel s a görög törzsek összetartozásának közösérzésével. Az otthon természetes kerete a polis. A családés a város mint politikai egység egyszerre ad keretet a pat-

197


Utószó

risnak.”7 A republikánus patriotizmus tehát politikai érzü-let, s az állampolgársággal, a polgári státussal, nem pedigvalamely prepolitikai közösséghez való tartozás tényévelés tudatával függ össze. A haza a republikánus érzelmuember számára erényes közösség és politikai intézményirend, a nemzet a nacionalista számára természetes, orga-nikus, jóllehet transzcendens eredetu adottság. A köztársa-ság eredete a polgárok összefogására vagy a legendás ala-pítók bölcsességére vezetheto vissza, a nyelveket viszontmaga Isten teremtette, legalábbis a bibliai hagyomány sze-rint. A régebbi republikánusok számára kétségkívül botrá-nyosnak tunt volna az a gondolat, hogy az etnikai hovatar-tozás egyszer majd politikai jelentoségre tesz szert.

A patrióta éthosz másfelol viszont nem is univerza-lista. A patriotizmus, gondolta még Burke vagy Constant,a helyhez, a hagyományokhoz, helyi szokásokhoz és a csa-ládi körhöz kötodik, nem pedig a szabadság vagy az alkot-mányos demokrácia egyetemes eszméihez. A patriotizmusközépkori jelentése egyszeruen valamilyen terület – gróf-ság, táj, „megye”, szüloföld. Az antik republikánus szerzokszámára viszont ez a tér még korántsem pusztán a termé-szetes régiót, szüloföldet vagy vidéket jelentette. Az antikpatriotizmus lényege, hogy a hely, amihez kötodik, a sza-badság helye, politikai tér is egyben. Arisztotelész make-dónként idegen volt Athénban, a rómaiak között pediga pater patriae címet elsoként az a Cicero nyerte el, aki ciniz-musáról volt híres, mert azt mondotta: „ahol jobb, ott a ha-za”. Pedig ezt Cicero komolyan gondolta, ugyanis két hazát

7 Bretter Zoltán: Nacionalizmus versus patriotizmus, in: Demokrá-cia és patriotizmus az egységesülo Európában, Miskolc, 1997, 178–179. o.

198


Utószó

ismert : egy hely szerintit és egy jog szerintit, egy természe-teset és egy politikait. „Ezzel a természetes haza sorsszerukényszeréhez hozzáadott egy másikat : a választott hazát,a választott értéket. A hazát nemcsak elviselhetjük mintvalamiféle betegséget, hanem alakíthatjuk is mint szabadés tevékeny életünk részét. A hazának szubjektíven érzé-kelheto konkrét értéke kell legyen, s ezt a puszta adottság-hoz hozzáadva keletkezik a kötodés a hazához. Az otthon,a család, »házam magas orma«, birtokolt vagy csak ismerosterület, politikai berendezkedés, jó kormányzat, a polis ésállampolgárának szabadsága közvetíti a hazaszeretetet.”8

A másik haza tehát nem biztos, hogy máshol van, s a re-publikánus patriotizmusnak a helyhez való kötodése ma ispusztán arra a történelmi tapasztalatra hívja fel ismételtena figyelmet, hogy „a szabadság, ha létezett valaha megfog-ható valóságként, térben mindig korlátozott volt”.9 „A pat-riotizmus a mikrokozmoszban élo egyén érzelme. A kis,engem éppen körülölelo táj és hangulata, a kis társadalom,amelyben élek, mindenekelott családom és barátaim irántérzett elkötelezettségem, végül a tisztelni való, az egyénekfölötti, mindenkire érvényes jó vagy jobbá teheto törvényekuralma fölött érzett megelégedettség teszik közösen a pat-riotizmust.”10 Emiatt a patriotizmus, ellentétben az agresz-

8 Uo., 179. o.

9 Hannah Arendt: A forradalom, 360. o. Michael Th. Greven egye-nesen „az emberhez méltó mértékarányokról” beszél, amelyekrolmint mondja, „a politikai filozófiában csak alkalmilag”, „az euró-pai egyesülésrol, illetve a globalizálódásról folyó aktuális viták-ban viszont szinte sohasem esik szó”. Lásd Michael Th. Greven:A politikai tér mint a politikum mértéke, in: Demokrácia és patrio-tizmus az egységesülo Európában, Miskolc, 1997, 227. o.

10 Bretter Zoltán: Patriotizmus versus nacionalizmus, 179. o.

199


Utószó

szív nacionalizmussal, békés érzület, az önmagunkkal valómegelégedettség kedélyes állapota, s mi sem áll távolabbtole, mint a szabadságra kényszerítés forradalmi eredetu,expanzív, birodalmi logikája. A patrióta nem hódítani akar,legfennebb, mint Constant mondotta, kereskedni.

Amit viszont a régi republikánusok is pontosan láttak:a haza szeretete, vagyis a patriotizmus muvi, azaz nem ter-mészetes érzés, olyan érzület, amit a jó törvények révén,pontosabban a jó kormányzat s a polgároknak a közügyek-ben való részvétele révén lehet és kell kimuvelni. Ha úgytetszik tehát, akkor az önkormányzatiság révén. Ezért a po-litika „nacionalizálása” s a nemzeti politikának a képvise-leti elv nevében történo legitimációja helyett a neorepub-likánus iskola ma is az általános, helyi, korlátozott önkor-mányzatiság eszméjét támogatja.

És van még valami, amit a republikánus szerzoktol ta-nulhat az ember, különösképp akkor, ha politikai filozófiá-ra adja a fejét. A mai angolszász politikai teória az analiti-kus filozófiának az egyik ága. Korunk republikánus szer-zoi viszont a politikai gondolkodást nem a filozófia, a jog-és alkotmányelmélet vagy az államtan, hanem mint láttuk,a retorika egyik ágának tartják. „A kortárs politikai elmélet-írók láthatóan azzal a céllal írják könyveiket vagy tanulmá-nyaikat, hogy racionális érveket dolgozzanak ki, amelyekrévén megnyerhetik olvasóik ésszeru beleegyezését vagyegyetértését. Machiavelli és más republikánus szerzok vi-szont úgy fogták fel a politikai elméletet, mint retorikai kí-sérletet, és ekként is muvelték. Ez azt jelenti, hogy muveikrévén olvasóikat arra szerették volna késztetni, hogy elfo-gadják vagy elvessék nézeteiket, megmozgatva értelmükets érzelmeiket. Az értelmet az ékesszólás, a ratio-t az oratiorévén próbálták meggyozni, s ezért példákkal, metaforák-kal, elbeszélésekkel, intéssel és buzdítással éltek, azaz be-

200


Utószó

vetették a hagyományos retorika összes fegyverét. Vállalvaannak ódiumát, hogy gyógyíthatatlan nosztalgiában ma-rasztalnak el, azt kell mondanom, hogy a régi módi jobbvolt, mint az új, s hogy a politikai elméletnek a retoriká-tól az analitikus filozófiáig tartó fejlodése, mely Hobbesszalkezdodött, s John Rawlsszal érte el a tökélyt, stiláris érte-lemben hanyatlás volt, nem pedig fejlodés.”11

John Rawls vagy Philip Pettit muveit12 olvasva az em-bernek az a benyomása, hogy napjaink demokratái a de-mokratikus tanácskozást ésszeru érvekkel folytatott meg-fontolt és elvszeru vitának tartják. Ezt tükrözi melleslegPettit elképzelése „az ésszeruség köztársaságáról” (repub-lic of reason). A klasszikus republikánus szerzok ezzelszemben azt tartották, hogy ami a tanácskozó testületek-ben igazán számít, az a retorikai köntösbe öltöztetett érvek-nek a súlya. Ezek az érvek ugyan tartalmazhatnak ésszerumegfontolásokat, de céljuk döntoen mégis az, hogy fölkelt-sék a hallgatóság érzelmeit. Strauss írja, hogy Arisztotelészcsupán egyetlen munkájában használ istentelen kifejezése-ket, a Politika címuben, márpedig ez a szenvedélyes beszédszinte kikerülhetetlen velejárója. A politikai dolgok helyes-lés vagy helytelenítés, nem pedig bizonyítás vagy cáfolattárgyai. Minden politikai igazság, ha kimondják, végso so-ron szimpla véleménnyé válik: vitatják, újrafogalmazzák,elvetik vagy elfogadják. Éppen ezért a politikában lényegés jelenség, látszat és való, doxa és aletheia között soha nemleszünk képesek különbséget tenni, s így a politikai dolgok

11 Maurizio Viroli : i. m. 18–19. o.

12 Lásd például Philip Pettit : Republicanism, Oxford University, Ox-ford, 1997.

201


Utószó

tudományára sem tudunk szert tenni.13 A politika, mondottaArisztotelész, nem tudomány, vagy ha az, akkor nagyon sa-játos: ellentétben az „elso filozófiával” nem elméleti tudás-ra törekszik, hanem hatni akar.14 Azt akarja, hogy az em-berek megváltoztassák a gondolataikat, meghagyva mind-eközben nekik a szabadságot, hogy azt gondoljanak, amit

13 Arendt szerint, ha létezne is igazság, fel kellene áldoznunk a po-litikai szabadság, vagyis az egymással való beszélgetés kedvéért.Az igazság, ami nem képezi megbeszélés és megvitatás tárgyát,a szó szoros értelmében inhumánus. A világ attól válik emberi-vé, hogy beszélünk róla, azaz megosztjuk egymással. Ezt jelentia politika a szó klasszikus értelmében, ellentétben azzal, amit ma-napság Európában politika (politikák?) alatt szoktak érteni : tech-nokraták által irányított és bürokraták által végzett adminisztra-tív, közigazgatási tevékenységet. Vö. Hannah Arendt: Emberség-rol sötét idokben.

14 Arisztotelész szerint a politika célja, hogy jobbá tegye az embe-reket, azaz erényes életre buzdítsa oket, az erény szó specifikus,politikai értelmében. Azok az erények, amelyeket Arisztotelésza polis fennmaradása céljából szükségesnek tartott, döntoen kö-zös és nem partikuláris erények, mint például a barátság vagyaz igazságosság. Az erényesség innen nézve tehát megköveteli,hogy az ember alárendelje partikuláris érdekeit a polis érdekének,vagyis az igazságosság szempontjainak. A politika célja elérni azt,hogy az emberek egész életfelfogásukat megváltoztassák, anélkülhogy erre kényszerítené oket. A kényszer hatására cselekvo em-ber nem szabad, márpedig elvben is csupán a szabad ember le-het erényes. A politikai filozófia tehát nem elmélet, hanem hatnitudás, cselekvés. A politikai filozófia a filozófia azon ága, amelya legközelebb áll a politikai élethez, a nem filozófiai élethez, egy-általán az emberi élethez, annak megszüntethetetlen sokféleségé-vel együtt. A politika ugyanis az emberek sokféleségének tényénnyugszik. Éppen ezért minden olyan politikai elmélet, amely aztállítja, hogy az ember saját érdekében szabadságra kényszerítheto,lényegét tekintve nem politikai.

202


Utószó

akarnak. Ne felejtsük el, hogy még John Stuart Mill is, akipedig szilárdan hitt az ésszeruség társadalmának fokozatoskifejlodésében, esszét írt a szabadságról, bevetve az ékes-szólás minden fegyverét.

203


SZAKIRODALOM

Könyvek

Arendt, Hannah1991 A forradalom. Budapest, Európa1995 Múlt és jövo között. Budapest, Osiris–ReadersInternational2002 A sivatag és az oázisok. Budapest, Gond–Palatinus

Arisztotelészé.n. Politika. Budapest, Gondolat

Balogh Arthur1904 Az államélet fojelenségei. Budapest, PolitzerZsigmond és fia

Balogh Artúr1997 Jogállam és kisebbség. Bukarest–Kolozsvár,Kriterion

Berlin, Isaiah1990 Négy esszé a szabadságról. Budapest, Európa1996 Az emberiség göcsörtös fája. Budapest, Európa

Bibó István1986, 1990 Válogatott tanulmányok. I–III., IV. kötet,Budapest, Magveto

Bobbio, Norberto1997 Democracy and Dictatorship. Cambridge, Polity

Bodin, Jean1987 Az államról. Budapest, Gondolat


Szakirodalom

Burke, Edmund1990 Töprengések a francia forradalomról. Budapest,Atlantisz

Condorcet, Marie Jean Antoine Nicolas marquise de1986 Az emberi szellem fejlodésének vázlatos története.Budapest, Gondolat

Constant, Benjamin1997 A régiek és a modernek szabadsága. Budapest,Atlantisz

Eötvös József1981 A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása azállamra. I–II. kötet, Budapest, Magyar Helikon1990 A francia forradalom története. Budapest,Szépirodalmi

Etzioni, Amitai1993 The Spirit of Community. New York, Crown Books

Ferrero, Guglielmo2002 Újjáépítés ; Talleyrand Bécsben 1814–1815.Budapest, Osiris

Finkielkraut, Alain2001 A hálátlanság. Budapest, Európa

Finley, Moses I.1995 Politika az ókorban. Budapest, Európa

Freeman, Michael2004 Human Rights. Cambridge, Polity

Furet, François1999 A francia forradalom története. Budapest, Osiris

Giddens, Anthony2002 The Third Way. Cambridge, Polity

Hahner Péter1999 A nagy francia forradalom dokumentumai.Budapest, Osiris

206


Szakirodalom

Hamilton, Alexander–Madison, James–Jay, John1998 A föderalista. Budapest, Európa

Hayek, Friedrich August von1991 Út a szolgasághoz. Budapest, Közgazdasági és Jogi

Hobbes, Thomas2001 Leviatán. Kolozsvár, Polis

Holton, Robert J.1998 Globalization and the Nation-State. New York,Palgrave

Keating, Michael2001 Nations against the State. New York, Palgrave

Kedourie, Elie1996 Nationalism. Oxford, Blackwell

King, Roger–Kendall, Gavin2004 The State, Democracy and Globalization. New York,Palgrave (Macmillan)

Kis János1997 Az állam semlegessége. Budapest, Atlantisz

Kukathas, Chandran–Pettit, Philip1990 A Theory of Justice and its Critics.Oxford–Cambridge, Polity

Kymlicka, Will1990 Contemporary Political Philosophy. Oxford,Clarendon1992 Liberalism, Community and Culture. Oxford,Clarendon1995 Multicultural Citizenship. Oxford, Clarendon

La Rochefoucauld, François de2001 Gondolatok. Budapest, Kairosz

Lenin, Vlagyimir Iljics1948 A proletárforradalom és a renegát Kautsky.Budapest, Szikra

207


Szakirodalom

Locke, John1999 Második értekezés a polgári kormányzatról.Kolozsvár, Polis2003 A vallási türelemrol. Budapest, Stencil

Machiavelli, Niccolò1978 Muvei. I–II. kötet, Budapest, Európa

MacIntyre, Alasdair1999 Az erény nyomában. Budapest, Osiris

Maistre, Joseph-Marie, comte de1988 Considérations sur la France. Paris, Complexe

Mercier, Louis Sébastien1942 A forradalmi Párizs. Budapest, Officina

Mill, John Stuart1876 A no alárendeltsége. Szatmár, Nagy1958 Considerations on Representative Government.Indianapolis, Bobbs–Merill1983 A szabadságról. Bukarest, Kriterion

Miller, David1995 On Nationality. Oxford, Oxford University2002 Citizenship and National Identity. Oxford, Polity,Blackwell

Montesquieu, Charles de Secondat baron de La Bréde et de1997 A rómaiak nagysága és hanyatlása. Budapest,Kossuth2000 A törvények szellemérol. Budapest,Osiris–Attraktor

Öllös László2004 Emberi jogok – nemzeti jogok.Somorja–Dunaszerdahely, Lilium Aurum

Pettit, Philip1997 Republicanism. Oxford, Oxford University

Rawls, John1997 Az igazságosság elmélete. Budapest, Osiris

208


Szakirodalom

Robespierre, Maximilien1988 Elveim kifejtése. Budapest, Gondolat

Rousseau, Jean-Jacques1962 Vallomások. Budapest, Helikon1972 A társadalmi szerzodésrol. Bukarest, Kriterion1978 Értekezések és filozófiai levelek. Budapest, MagyarHelikon

Saint-Simon, Claude Henri de1969 Az európai társadalom újjászervezésérol ; Újkereszténység. Bukarest, Irodalmi

Salat Levente2001 Etnopolitika. Marosvásárhely, Mentor

Schama, Simon2001 Polgártársak: A francia forradalom krónikája.Budapest, Európa

Smith, Anthony D.2004 Nationalism. Cambridge, Polity

Staël, Madame (Germaine) de1979 Des circonstances actuelles qui peuvent terminer laRévolution et des principes qui doivent fonder laRépublique en France. (1798), Droz, Paris, Genève

Strauss, Leo1959 What is Political Philosophy and other Studies.Chicago–London, The University of Chicago

Sullivan, William M.1982 Reconstructing Public Philosophy. Berkeley,University of California

Tamir, Yael1993 Liberal Nationalism. Princeton, PrincetonUniversity

Taylor, Charlesé. n. Sources of the Self. Cambridge, Massachusetts,Harvard University

209


Szakirodalom

1975 Hegel. Cambridge, Cambridge University1996 Hegel and Modern Society. Cambridge, CambridgeUniversity

Tocqueville, Alexis de1983 A demokrácia Amerikában. Budapest, Gondolat1994 A régi rend és a forradalom. Budapest, Atlantisz

Viroli, Maurizio2002 Republicanism. New York, Hill and Wang

Walzer, Michael1983 Spheres of Justice : A Defence of Pluralism andEquality. Oxford, Martin Robertson

Tanulmányok

Acton, Lord John Emerich Edward1991 A forradalom hírnökei, Nacionalizmus. In: Azangolszász liberalizmus klasszikusai. I. kötet, Budapest,Atlantisz

Arendt, Hannah1996 Emberségrol sötét idokben. Világosság 6.,Budapest

Balogh Arthur1914 Szabadság és egyenloség. Erdélyi Múzeum XXXI.kötet, Kolozsvár1915 Constant Benjamin és az alkotmányos állam tana.Budapest, MTA1940 Kisebbség–nemzetiség. Magyar Kisebbség XIX.évf., Lugos

Berlin, Isaiah1992 A nacionalizmus. Egykoron elhanyagolták, mahatalmas úr. In: Az angolszász liberalizmus klasszikusai.II. kötet, Budapest, Atlantisz

210


Szakirodalom

Bíró Gáspár1993 Az identitásválasztás szabadsága. In: Autonómiaés integráció. Magyar Szemle, Budapest

Bretter Zoltán1997 Nacionalizmus versus patriotizmus. In:Demokrácia és patriotizmus az egységesülo Európában.Miskolc

Breuilly John2004 Állam és nacionalizmus. In:Nacionalizmuselméletek. Rejtjel, Budapest

Brunner, Georg–Küpper, Herbert2004 Európai autonómia-megoldások: A kisebbségiönkormányzatok autonómia-modelljeinek tipológiája.Magyar Kisebbség 1–2., Kolozsvár

Dieckhoff, Alain2002 Egy megrögzöttség túlhaladása: a kulturális éspolitikai nacionalizmus fogalmainak újraértelmezése.Regio 4., Budapest

Egyed Péter2002 Kisebbségi jogok mint emberi jogok. Korunk 2.,Kolozsvár

Eötvös József1978 A nemzetiségi kérdés. In: Reform és hazafiság III.kötet, Budapest, Magyar Helikon1993 A nemzetiségi törvényjavaslatról. In: MagyarLiberalizmus. Budapest, Századvégé. n. A franczia forradalom okai. Beszédek éstanulmányok. Budapest, Franklin

Fichte, Johann Gottlieb2001 Beszédek a német nemzethez. Hetedik beszéd.Valamely nép eredendoségének és németségének mégmélyebb megragadása. Kellék 17., Kolozsvár

211


Szakirodalom

Gángó Gábor2004 Eötvös József államtudományi gondolkodásánakrecepciója 1850-tol az Eötvös-centenáriumig. In:Közelítések a magyar filozófia történetéhez. Budapest,Áron2005 A szabadság fogalma Eötvös Uralkodóeszméiben. Korunk 9., Kolozsvár

Grégoire, Henri Baptiste (Abbé)1975 Rapport sur la nécésité et les moyens d’anéantirles patois et d’universaliser l’usage de la languefrançaise. In: Une politique de la langue. La Révolutionfrançaise et les patois : L’enquête de Grégoire. Paris

Greven, Michael Th.1997 A politikai tér mint a politikum mértéke. In:Demokrácia és patriotizmus az egységesülo Európában.Miskolc

Gutmann, Amy1992 Communitarian Critics of Liberalism. In:Communitarianism and Individualism. Oxford, OxfordUniversity

Habermas, Jürgen1997 Harcok az elismerésért a demokratikusjogállamban. In: Multikulturalizmus. Budapest,Osiris–Láthatatlan Kollégium

Hayek, Friedrich A.1992 A valódi és a hamis individualizmus. In: Azangolszász liberalizmus klasszikusai II. kötet, Budapest,Atlantisz

Hechter, Michael2004 A nacionalizmus megfékezése. In:Nacionalizmuselméletek. Rejtjel, Budapest

212


Szakirodalom

Kant, Immanuel1997 Ama közönségesen használt szólásról, hogy eztalán igaz az elméletben, ám a gyakorlatban mit semér; Az örök békérol ; A fakultások vitája. In: Uo. :Történetfilozófiai írások. Budapest, Ictus

Kołakowski, Leszek2004 Emberi Jogok? Mi végre? Kritika 2., Budapest

Kukathas, Chandran1995 Vannak-e kulturális jogaink? In: A nacionalizmus.Tanulmány, Pécs

Kymlicka, Will–Christine, Straehle2001 Kozmopolitanizmus, nemzetállamok, kisebbséginacionalizmus. Kellék 17., Kolozsvár

Ludassy Mária1997 Liberalizmus, közösség és kultúra. Új holnap 1.,Miskolc

Mann, Michael2002 Megállította-e a globalizáció a nemzetállamemelkedését? Magyar Kisebbség 2., Kolozsvár2004 A modern európai nacionalizmus kialakulása.In: Nacionalizmuselméletek. Rejtjel, Budapest

Margalit, Avishai–Raz Joseph1995 National Self-Determination. In: The Rights ofMinority Cultures. Oxford, Oxford University

Marko, Joseph2004 Egyenloség és különbözoség. Magyar Kisebbség 3.,Kolozsvár

Meinecke, Friedrich1995 Fichte és a német nemzetállam eszméje az1806–1813-as években. In: A nacionalizmus.Tanulmány, Pécs

213


Szakirodalom

Plamenatz, John1995 A nacionalizmus két típusa. In: A nacionalizmus.Tanulmány, Pécs

Preuss, Ulrich K.2005 Veszít-e hatalmából az állam? Kellék 26.,Kolozsvár

Renan, Ernest1995 Mi a nemzet? In: A nacionalizmus. Tanulmány,Pécs

Sandel, Michael1999 A procedurális köztársaság és a „tehermentes”én. In: Modern politikai filozófia. Budapest, Osiris

Schöpflin György1996 Kommunizmus, posztkommunizmus és anemzet. Világosság 2., Budapest

Skinner Quentin1998 The State. In: Contemporary Political Philosophy.Oxford, Blackwell

Szego Katalin2003 A hatalom filozófiája. In: Gondolatutak.Kolozsvár, Pro Philosophia

Tamás Gáspár Miklós1972 Az archaikus muvészet idoszerusége. In:Aiszkhülosz: A perzsák; Heten Théba ellen (utószó).Bukarest, Kriterion1999 Eötvös: a nyugat-keleti liberális. In: Uo. : Törzsifogalmak II. kötet, Budapest, Atlantisz

Taylor, Charles1988 Humanizmus és modern identitás. In: A moderntudományok emberképe. Budapest, Gondolat1992 Atomism. In: Communitarianism andIndividualism. Oxford, Oxford University

214


Szakirodalom

1997 Az elismerés politikája. In: Multikulturalizmus.Budapest, Osiris–Láthatatlan Kollégium1998 What’s Wrong with Negative Liberty. In:Contemporary Political Philosophy. Oxford, Blackwell

Van Dyke, Vernon1995 The Individual, the State, and EthnicCommunities in Political Theory. In: The Rights ofMinority Cultures. Oxford, Oxford University

Walzer, Michael1995 Pluralism: A Political Perspective. In: The Rightsof Minority Cultures. Oxford, Oxford University

Witte, Bruno de2003 Az etnikai kisebbségek kérdésénekmegközelítése az EU-ban: politika a jog ellenében.Magyar Kisebbség 2–3., Kolozsvár

215


NÉVMUTATÓ

A

Acton, Lord John EmerichEdward 210

Alembert, Jean le Rond d’69, 70

Arendt, Hannah 7, 13, 23,24, 27, 48, 53, 55, 93,125, 126, 133, 172, 173,180, 182, 183, 193, 199,202, 205, 210

Arisztotelész 13, 15, 16, 19,20, 22, 33, 34, 59, 60,133, 172, 191, 193, 194,196–198, 201, 202, 205

arisztotelészi 17, 18, 168arisztoteliánus 15

B

Balogh Artúr 88, 91, 102,106–118, 205, 210

Barère de Vieuzac, Bertrand64, 65, 165

Beaulieu, Claude-François53

Beer, Samuel 178

Berlin, Isaiah 13, 21, 22, 27,78, 79, 96, 121, 205, 210

Bibó István 37–41, 61,83–85, 103, 105, 106,193, 205

Bíró Gáspár 211Blair, Tony 29Bobbio, Norberto 16, 25, 26,

31, 205Bodin, Jean 55, 74, 205Bretter Zoltán 198, 199, 211Breuilly, John 83, 86, 211Brunner, Georg 211Burke, Edmund 50, 65, 68,

92, 93, 192, 195, 196,198, 206

C

Cato 179Cicero 198Clinton, Bill 29Cloots, Anacharsis 71, 72Condorcet, Marie Jean

Antoine Nicolasmarquise de 44, 46, 93,94, 206


Névmutató

Constant, Benjamin 57,66–69, 74–76, 89–91,108, 110, 111, 127, 198,200, 206, 210

Coulanges, Fustel de 42Croly, Herbert 178Cromwell, Oliver 193

D

Deschamps, Léger Marie127

Dieckhoff, Alain 42, 211Dumouriez, Charles

François de Périer 98

E

Egyed Péter 155, 156, 211Eichmann, Adolf 77Eötvös József 43, 44, 53, 54,

65, 88, 91, 92, 94–103,106–108, 112, 162, 167,168, 180, 181, 197, 206,211, 212, 214

Etzioni, Amitai 29, 206

F

Ferenc, I. 73Ferrero, Guglielmo 78, 87,

206Fichte, Johann Gottlieb 76,

79–82, 85, 87, 211, 213fichtei 78

Finkielkraut, Alain 132, 206Finley, Moses I. 173, 206Freeman, Michael 163, 164,

206Furet, François 63, 64, 73,

206

G

Gángó Gábor 212Gheorghiu-Dej, Gheorghe

119Giddens, Anthony 30, 206Grégoire, Henri Baptiste

42, 43, 49, 212Greven, Michael Th. 199,

212Gutmann, Amy 14, 212

H

Habermas, Jürgen 34, 174,175, 212

Hahner, Péter 54, 206Hamilton, Alexander 52,

207Hayek, Friedrich August

von 22, 24, 128, 207,212

Hébert, Jacques René 72hébertisták 71Hechter, Michael 65, 212Hegel, Georg Wilhelm

Friedrich 15, 19, 79, 81,82, 93, 192, 210

218


Névmutató

hegeliánus 15Hobbes, Thomas 69, 193,

201, 207Holton, Robert J. 184, 207

J

Jay, John 52, 207Jefferson, Thomas 178, 179

K

Kant, Immanuel 76, 77, 93,128, 195, 213

kanti 77Kántor Zoltán 37Kautsky, Karl Johann 48,

207Keating, Michael 41, 57, 61,

74, 75, 207Kedourie, Elie 76, 207Kekes, John 30Kendall, Gavin 30, 184, 185,

207King, Roger 30, 184, 207Kis János 152, 153, 163, 207Kołakowski, Leszek 122,

126, 127, 213Kukathas, Chandran

138–141, 153, 207, 213Küpper, Herbert 211Kymlicka, Will 14, 17,

142–150, 153, 163,166–170, 177, 207, 213

L

Lajos, XIV. 73Lajos, XVI. 50, 126Lajos, XVIII. 77La Rochefoucauld, François

de 47, 207Le Chapelier, Isaac René

Guy 57, 58Lenin, Vlagyimir Iljics 48,

119, 207lenini 119Lincoln, Abraham 178Locke, John 14, 18, 158, 159,

194, 197, 208Ludassy Mária 127, 149,

150, 155, 156, 158, 213

M

Machiavelli, Niccolò 128,200, 208

MacIntyre, Alasdair 12, 15,208

Madison, James 51, 52, 175,207

Maistre, Joseph de 35, 92,208

Mann, Michael 83, 88, 121,124, 125, 127, 128,182–184, 186, 213

Marat, Jean Paul 45Margalit, Avishai 147, 148,

154, 164, 213

219


Névmutató

Marko, Joseph 58, 83, 84,86, 89, 213

Marx, Karl 15marxista 25marxizáló 15Meinecke, Friedrich 40, 213Mercier, Louis Sébastien

71, 208Mill, John Stuart 94, 96,

101, 129, 165, 166, 168,203, 208

Miller, David 15, 17,131–133, 170–172, 208

Mommsen, Theodor 42Montesquieu, Charles de

Secondat baron de LaBréde et de 27, 44, 51,54, 56, 90, 118, 128, 169,175, 177, 182, 194, 196,197, 208

Mounier, Jean Joseph 44, 45

N

Napóleon 49napóleoni 74, 75, 78Nodier, Charles 73

Ö

Öllös László 161, 162, 208

P

Pache, Jean Nicolas 54

Pettit, Philip 138, 201, 207,208

Pigott, Robert 122Plamenatz, John 78, 214Platón 7, 16Preuss, Ulrich K. 214

R

Rawls, John 138, 145, 201,208

rawlsi 145, 146, 152Raz, Joseph 147, 148, 154,

164, 213Renan, Ernest 42, 75, 76,

214robespierre-i 129Robespierre, Maximilien

45–48, 52, 53, 59, 70–73,124, 125, 182, 209

rousseau-i 49, 53, 54, 70, 77,78, 129

Rousseau, Jean-Jacques 26,43, 45, 48–54, 69, 70, 77,87, 89, 108, 177, 193,197, 209

S

Saint-Just, Louis Antoine de45, 53

Saint-Simon, Claude Henride 21, 95, 209

Salat Levente 33, 142, 150,151, 209

220


Névmutató

Sandel, Michael 12, 148,177, 179, 181, 214

Schama, Simon 45, 49, 209Scheider, Theodor 83–85Schöpflin György 86, 214Sieyès, Emmanuel Joseph

45, 49, 54–56, 62, 63Skinner, Quentin 214Smith, Anthony D. 37, 139,

209Staël, Madame (Germaine)

de 56, 209Straehle, Christine 142, 166,

169, 213Strauss, David Friedrich 42Strauss, Leo 191, 201, 209Sullivan, William M. 19, 20,

209

Sz

Szego Katalin 7, 128, 214Sztálin, Joszif

Visszarionovics 119sztálinizmus 21Szucs Jeno 78

T

Talleyrand-Périgord,Charles Maurice de 77,78

Tamás Gáspár Miklós 60,99, 100, 167, 214

Tamir, Yael 148–152, 209Taylor, Charles 12, 14, 15,

17–19, 209, 210, 214, 215Tocqueville, Alexis de 24,

44, 74, 90, 94, 95, 159,180, 182, 188, 195, 210

V

Van Dyke, Vernon 133–138,153, 157, 163, 215

Viroli, Maurizio 34, 174,175, 193, 196, 201, 210

W

Walzer, Michael 12, 33,174–177, 181, 210, 215

Warens, Madame(Françoise-Louise) de49

Witte, Bruno de 185, 215

221

Republikanizmus, nacionalizmus, nemzeti kisebbségek

Documents

Transcript of Republikanizmus, nacionalizmus, nemzeti kisebbségek