J. S. BACHLUTE SUITES FOR GUITARANDRÁSCSÁKI

JOHANN SEBASTIAN BACH LUTE SUITES FOR GUITAR

Suite in A minor, BWV 995 (orig. in G minor) 19:14 1 Prelude 5:53 2 Allemande 2:52 3 Courante 2:19 4 Sarabande 2:41 5 Gavotte I 1:10 6 Gavotte II en Rondeau 1:59 7 Gigue 2:18

Suite in E minor, BWV 996 16:10 8 Prelude 2:36 9 Allemande 2:48 10 Courante 2:42 11 Sarabande 3:20 12 Bourrée 1:30 13 Gigue 3:11

Suite in A minor, BWV 997 (orig. in C minor) 18:44 14 Prelude 3:08 15 Fugue 7:58 16 Sarabande 4:37 17 Gigue 1:24 18 Double 1:34

ANDRÁS CSÁKI guitar

DDD Digital Stereo

Recording producer & editor: Tibor Alpár • Balance engineer: János Győri CD master: Zsuzsa Dvorák

Recorded on 18–21 January, 2016 at Hungaroton Studio.

Photo: D1 PhotoStudio • Design and prepress: Béla Ujváry Booklet editor and liner notes: Enikő Gyenge • English translation: Kata Ittzésné Kövendi

℗ 2016 Fotexnet Kft. © 2016 Fotexnet Kft. • Catalogue No.: HCD 32772 • Made in Hungary

Suite in E major, BWV 1006a 18:16 19 Prelude 4:05 20 Loure 3:51 21 Gavotte en Rondeau 3:23 22 Menuet I–II 2:47 23 Bourrée 1:51 24 Gigue 2:15

Total time: 72:37

J. S. Bach and the luteWe have no reason to doubt that the lute played an important role in Bach’s œuvre. The fact that a lute and two lute-harpsichords were found in his bequest shows his outstanding interest for the instrument and for the soubtle delicacy of its sonority. He composed and arranged works for lute throughout his musical career, and not only solo pieces, the lute enriched the orchestral sound of major works such as the Trauerode, and the Passions after St. John and St. Matthew. Debates begin with the fundamental question as that the series of works composed by the master were intended for the lute or the so-called lute-harpsichord (Lautenwerk, a keyboard instrument with plucked gut-strings). The question is further complicated by the fact that the majority of these works were not notated in the usual lute-tablature but in a two-system staff notation.

Bach himself probably did not play the lute, but several sources refer to his good relationship with famous contemporary lutenists. One can recognise this expert cooperation in the texture of some of his lute compositions. Others are much closer to the construction of keyboard pieces and can be performed neither on the lute, nor, as is the most usual today, on a six-string guitar, without significant changes. These make the performers devise their own playing versions and experiment with special tuning modalities.

Bach’s first major appointment tied him to the Weimar court where he worked as organist and leader of the court orchestra. It was here that he composed his first lute (or lute-harpsichord) piece, the Suite in E minor (BWV 996), around 1712-13. During his Köthen years, which yielded a rich harvest of instrumental music, he composed the Prelude in C minor (BWV 999) and the Fugue in G minor (BWV 1000), an arrangement of the fugue movement of the solo sonata for violin in G minor. During this time he is thought to have met the noted lutenist and composer, Ernst Gottlieb Baron, who mentioned him in one of his writings as ”the famous Kapellmeister from Leipzig”.

Having gained the Leipzig position in 1723, Bach had the opportunity to become acquainted with and occasionally even work together with a number of famous lutenists of his time, such as Johann Kropffgans, Christian Weyrauch, Adam Falckenhagen and Sylvius Weiss. The lute suite (BWV 995), the arrangement transposed into G minor of the solo cello suite in C minor (BWV 1011), was composed around 1730, while the suite in E major (BWV 1006a), intended for the lute or the lute-harpsichord, was transcribed from the same tonality violin partita in 1736-37. Two further compositions date from the early 1740s: the suite in C minor (BWV 997) and the Prelude, Fugue and Allegro in E flat major (BWV 998).

About the works on this recordingThe Suite in G minor, BWV 995 (in A minor on this recording) bears the following inscription in the author’s MS: ”à Monsieur Schouster”, who was identified as Jacob Schuster, bookseller and publisher in Leipzig. The piece displays characteristic French stylistic elements: the opening Prelude has the characteristic form of a two-part ouverture, with dotted rhythms in its slow section and with an extended imitative section marked “très viste”. The noble, expressive Allemande recalls the earlier dotted rhythms in faster tempo, true to the character of the dance. Special features of the piece are the “style brisé” Sarabande with its very delicate texture and the rustical, peasant-dance-like Italianate Gigue.

The opening Praeludio movement of the Suite in E minor, BWV 996 is a typical prelude and fugue, where the improvisatory, fantasia-like introduction is followed by a strictly constructed, fast ternary metre fugue. Our analytical ear is captured by the two-part contrapuntal structure of a non-standard dance-movement, the Bourrée, whereas the Gigue follows French patterns this time: it is a polyphonic, stormy virtuosic movement in 12/8, in the second section of which the themes and counter-themes are presented in inversion.

A work conceived late in Bach’s œuvre is the Suite in C minor, BWV 997 (in A minor on

our recording). One of its peculiarities is the second fugal movement, a Da Capo fugue with a regular reprise following a contrasting middle section. The poignant Sarabande sounds as if it evokes the passion’s tense, chromatic crucifixion scenes. It is followed by a dance-like but delicately ornamented Italianesque Gigue and its diminished Double-variations.

The Suite in E major, BWV 1006a brings the joy of recognising familiar melodies, transcribed by the composer from the popular Partita for solo violin in E major (Preludio, Loure, Gavotte en Rondeau, Menuet I–II, Bourrée, Gigue). This is one of his most ‘lute-like’ suites, presumably composed in collaboration with a master of the instrument, possibly Christian Weyrauch, who also lived in Leipzig, was a good friend of Bach, and was highly regarded by him as an artist.

Enikő Gyenge

András Csáki on the lute suitesPerforming Bach’s lute suites is one of the greatest instrumental and musical challenges for every guitarist. It’s no exaggeration to say that each significant guitar player is occupied with performing and transcribing them at some point during their career. The suites, written originally for lute or lute-harpsichord, cannot be performed directly on the guitar. The significantly different tuning and range of the lute and the modern classical guitar poses serious technical challenges and invites

decisions to be made. The characteristic keyboard fattura of the Suite in E minor (BWV 996), requires a completely different instrumental approach than the Suite in E major (BWV 1006a), the violin version of which (BWV 1006) is familiar to every music-lover.

The suites were recorded on a six-string classical guitar, whose technical features and sonority are very different, especially in the bass register, from the possibilities of the 13-chorus lute, most popular in Bach’s time and surroundings. The choice of instrument was much less restricted than it is today, which is why Bach himself transcribed several of his works for other instruments. This assertion can also be demonstrated in connection with the suites in this recording; for the suite BWV 995, whose lute transcription survives in Bach’s own handwriting, is the arrangement of an earlier cello suite (BWV 1011), and the partita BWV 1006, which can also be seen in Bach’s MS, was later used in the Sinfonia movement of cantata BWV 29 (”Wir danken dir, Gott, wir danken dir”). It can be observed that the transcriptions in both of the above examples are in a different tonality (BWV 995 is in G minor whereas the cello version is in C minor, BWV 1006 is in E major compared to the opening D major movement of BWV 29).

The transcription for the guitar needed further transposition in order to achieve a richer and fuller sound and being more suitable for the instrument in the case of BWV 995 and BWV 997. Thus did BWV 995 in G minor become a suite in A minor, and the originally C minor BWV 997 transposed to A minor. The choice of tonality in the latter suite was the result of a long process, since I played this piece earlier several times in C minor with the aid of a capodaster. Eventually, to emphasise the importance of longer reverberation, and a rich sound which also make possible nicer legati especially in the fugue, I opted for the lower key.

It may be a novelty for the non-guitarist listener that, due to the possibilities of a CD-recording, the tuning of the guitar can be changed (with various scordatura) even from one movement to the other. This is typically done to achieve a richer, fuller sound of the chords, but I have often used this possibility also to find the most authentic sound characteristic of the original lute (or harpsichord). I also find it important to mention that I used the left-hand legato technique possible both on the lute and the guitar, which several contemporary lutenists also mark in their tablatures. I employed this special playing technique as a resource of articulation and also in a way which helped to colour the somewhat spare sound of plucked instruments desirable in certain musical surroundings.

About the artistAndrás Csáki is an outstanding guitarist of his generation. The magnetism and sensibility of his playing has enchanted audiences in many concert halls from Japan to North America. In professional journals several critics have pointed out that he always put his impressive instrumental knowledge and technique at the service of his musical ideas: ”he always chooses expression over showing off” (Kenneth Keaton, American Record Guide, 2011).

Csáki studied at the Liszt Academy of Music in Budapest, then at the University of Southern California Thornton School of Music, Los Angeles. His professors were József Eötvös, Scott Tennant, William Kanengiser and Pepe Romero. During his student years he was the winner of several prestigious international competitions: Tokyo (2008), Alessandria (Michele Pittaluga International Classical Guitar Competition, 2009) and Almeria (International Julian Arcas Classical Guitar Competition, 2011).

In addition to a solo career, Csáki has dedicated himself to chamber music. In 2015 he performed Pierre Boulez’s Le marteau sans maître, a famously great challenge in chamber music literature, an emblematic composition which requires musical experience and wide-ranging knowledge. Giving the first performances and disseminating guitar works by contemporary Hungarian composers is a particular interest of his.

András Csáki has recorded several solo CDs with Naxos. From the programme of his 2010 CD two works have found their way into the book of Canadian musicologist, Enrique Robichaud, Guitar’s Top 100.

András Csáki conducts regular masterclasses in a number of countries in Europe, Asia and North-America. Since 2009 he has been teaching at the Liszt Academy of Music; in the same year he was awarded the Junior Prima Prize in the musical arts of the Prima Primissima Foundation. In 2010 he received The Youth of March prize. He was the first recipient of the memorial plaque of Karola Ágai and László Szendrey-Karper in 2015.

András Csáki is sponsored by the string-manufacturer, D’Addario.

www.andrascsaki.com

J. S. Bach és a lantBár a kérdést sok bizonytalan zenetörténeti adat terheli, nincs okunk kételkedni abban, hogy a lant fontos szerepet játszott Bach életművében. Már a tény, hogy hangszerhagyatékában egy lantot és két lantcsembalót is találunk, mutatja kiemelkedő érdeklődését a hangszer kifejezőereje, hangszínének törékeny finomsága iránt. Ezen kívül egész életpályáját végigkísérik a lantművek és átiratok, a szóló lantdarabok mellett jelentős művek zenekari hangzását is gazdagítja: megszólal a Gyászódában, a János- és a Máté-passióban is. Az említett viták azzal az alapkérdéssel kezdődnek, hogy a lantra szánt művek sorát vajon lantra vagy az ún. lantcsembalóra (Lautenwerk, egy pengetett bélhúrokat megszólaltató, billentyűs hangszer) komponálta-e a mester? Bonyolítja a kérdést, hogy a lantművek többségét nem a szokásos lanttabulatúrában, hanem két vonalrendszeres notációban vetette papírra.

Bach maga valószínűleg nem játszott lanton, de amint több forrás utal rá, jó kapcsolatokat ápolt kora híres lantjátékosaival. Egyes lantátiratainak anyagszerűségén érződik ez a szakértő együttműködés, mások sokkal közelebb állnak a billentyűs darabok kialakításához, lanton – vagy amin ma legtöbbször játsszák: hathúros gitáron – változtatás nélkül majdnem lejátszhatatlanok, arra késztetve az előadókat, hogy saját játszóverziókat dolgozzanak ki, sajátos hangolásokkal kísérletezzenek.

Bachot első jelentékenyebb állása a weimari udvarhoz kötötte, ahol 1708 és 1717 között udvari orgonista és koncertmesteri feladatokat látott el. Itt keletkezett első lant- (vagy lantcsembaló) műve, a BWV 996 e-moll szvit, 1712-13 körül. A jelentős hangszeres termést hozó kötheni évek során komponálta lantra a BWV 999 c-moll prelúdiumot, illetve a BWV 1000 g-moll fúgát, utóbbi a g-moll hegedű szólószonáta fúgatételének átirata. Feltételezzük, hogy ebben az időszakban találkozhatott a neves lantművész, zeneszerző Ernst Gottlieb Baronnal, aki őt egyik írásában mint „híres lipcsei Kapellmeistert” említi.

Miután 1723-ban elnyerte lipcsei állását, Bachnak kora számos lantművészével – Johann Kropffgans, Christian Weyrauch, Adam Falckenhagen, Sylvius Weiss – nyílt alkalma megismerkedni és alkalomadtán együtt dolgozni. 1730 körül keletkezett a BWV 995 lantszvit, mely a BWV 1011 c-moll szólógordonka szvit g-mollba transzponált átdolgozása, 1736-37 körül a 1006a jegyzékszámú E-dúr szvit lantra vagy lantcsembalóra az azonos hangnemű hegedűpartitából. Két további, szintén lantra vagy lantcsembalóra szánt kompozíció jelenlegi tudásunk szerint az 1740-es évek első feléből való: a BWV 997 c-moll szvit és a BWV 998 Esz-dúr Prelúdium, fúga és Allegro.

A felvételen elhangzó művekrőlA g-moll szvit, BWV 995 (felvételünkön a-mollban) szerzői kéziratán ez áll: „à Monsieur Schouster”, akit Jacob Schuster

lipcsei könyvkereskedővel és könyvkiadóval azonosítottak a kutatók. A darab jellegzetes francia zenei stíluselemeket sorakoztat fel: a nyitó Prelude kétrészes ouverture jellegű zene, lassú szakaszában éles pontozott ritmusokkal, „très viste” jelölésű része terjedelmes imitációs szakasszal. A nemes, expresszív Allemande a tánc karakterének megfelelő gyorsabb tempóban idézi meg a korábban hallott pontozott ritmusokat. A darab különlegességei az áttört textúrájú („style brisé”) Sarabande és a tenyeres-talpas olasz típusú Gigue.

Az e-moll, BWV 996 szvit Praeludio tétele jellegzetes prelúdium és fúga, melyben a páros ütemű improvizatív, fantáziaszerű bevezetőt szigorú kialakítású gyors ternáris fúga követi. Egy nem-állandó tánc, a Bourrée ellenpontozó kétszólamú kialakítása ragadja meg elemző figyelmünket, míg a Gigue ez egyszer francia mintákat követ: 12/8-ban írott polifónikus, viharosan virtuóz darab, melynek második szakaszában a témák, ellentémák tükörfordításban szólalnak meg.

Az életmű késői szakaszában keletkezett BWV 997-es c-moll szvit (felvételünkön a-mollban) egyik különlegessége a második fúgatétel, egy Da Capo-fúga, kontrasztos középrészt követő szabályos visszatéréssel. A megrendítő Sarabande mintha a passiók feszült, kromatikus megtöretés-zenéit idézné fel, ez után ismét táncos, ám érzékenyen díszített olaszos Gigue-t és az ő aprózott Double-variációit hallhatjuk.

Az ismert dallamokra való rácsodálkozás örömével szolgál az E-dúr szvit, BWV 1006a, melyet a népszerű E-dúr szólóhegedű partitából (Preludio, Loure, Gavotte en Rondeau, Menuet I.–II., Bourrée, Gigue) írt át a zeneszerző. Egyik leginkább „lantszerű” szvitje ez, feltételezések szerint a hangszer mestereivel konzultálva munkálkodott rajta, talán Christian Weyrauchhal, aki Lipcsében élt, Bach jó barátja volt, és akit művészként is nagyra tartott a mester.

Gyenge Enikő

Csáki András a lantszvitekről Bach lantszvitjeinek megszólaltatása minden gitáros számára az egyik legnagyobb hangszeres és zenei kihívás. Talán nem túlzás azt állítani, hogy ezen művek előadásával és átírásával minden jelentős gitáros foglalkozik pályája során. Az eredetileg feltehetőleg lantra vagy lantcsembalóra íródott művek gitáron nem játszhatók egy az egyben. A lant és a modern klasszikus gitár egymástól jelentősen különböző hangolása, hangterjedelme néhány szvit esetében komoly technikai kihívások és eldöntendő kérdések elé állítja az előadót. Az e-moll szvit (BWV 996) billentyűs hangszerre jellemző felrakása (feltehetőleg arra is íródott) teljesen más hangszeres megközelítést kíván, mint az E-dúr szvit (BWV 1006a), amelynek hegedűre írott verziója (BWV 1006) minden zenerajongó számára közismert.

A szviteket hathúros klasszikus gitáron vettük fel, aminek technikai-hangzási sajátosságai sokban különböznek a Bach korában és környezetében leginkább elterjedt francia, 13 kórusos (húrcsoportos) lantok lehetőségeitől, különösen a basszus regiszterben. A hangszerválasztás kérdése Bach korában sokkal kevésbé volt kötött, mint napjainkban, így fordulhatott elő, hogy Bach maga is számos művét átírta más hangszerre. Az előbbi állítás a jelen lemezen elhangzó szvitekkel kapcsolatban is szemléltethető, hiszen a BWV 995-ös szvit, melynek lantátirata Bach kézírásával maradt fenn az utókor számára, egy korábbi csellószvit (BWV 1011) átirata, vagy az ugyancsak Bach kéziratban olvasható BWV 1006 partitát Bach később a BWV 29-es kantáta („Wir danken dir, Gott, wir danken dir”) Sinfonia tételeként is felhasználja. Megfigyelhető, hogy az átiratok mindkét fenti példa esetében más hangneműek (BWV 995 g-moll, míg a cselló változat c-moll, illetve a BWV 1006 E-dúr, szemben a BWV 29 első tételének D-dúr hangnemével).

A gitárra való átültetés a BWV 995 és a BWV 997 esetében – a dúsabb és teltebb hangzás és a hangszerszerűség érdekében – további transzponálást igényelt. Így lett a BWV 995 g-moll szvitből a-moll szvit, valamint az eredetileg BWV 997 c-moll szvitből a-moll. Az utóbbi szvit hangnemének végleges kiválasztása egy hosszabb folyamat eredménye, hiszen ezt a szvitet korábban magam is sokat játszottam c-mollban capodaster segítségével. Végül a hosszabban zengő, dús,

az átkötéseket szebben kiemelő hangzás fontosságának kiemelése érdekében a mélyebb hangnem mellett döntöttem.

A nem-gitáros zenehallgatónak talán nem nyilvánvaló, hogy a CD-felvétel lehetőségei miatt a gitár hangolását (különböző scordaturákkal) akár tételenként meg lehet változtatni. Jellemzően a dúsabb, gazdagabb akkordjáték miatt, de általában az eredeti lant (vagy billentyűs) hangzáskép leghitelesebb megtalálása kedvéért számos helyen éltem ezzel a lehetőséggel.

Fontosnak tartom még megemlíteni, hogy a felvétel során használtam a gitáron és lanton létező balkéz legato technikát, melyet számos kortárs lantos is jelez lanttabulatúráiban. Ezt a speciális játéktechnikai módot olyan artikulációs eszközként kezeltem előadásom során, amely segít a pengetős hangszerek néha talán kicsit szikár hangzásának bizonyos zenei környezetben kívánatos színesítésében és a zenei tagolás világosabbá tételében.

A művészrőlCsáki András generációjának kiemelkedő gitáros egyénisége. Játékának szuggesztivitása és érzékenysége a világ számos koncerttermének hallgatóságát magával ragadta Japántól Észak-Amerikáig. Szakmai lapokban több kritikus is kiemelte, hogy fölényes hangszeres tudását, technikáját mindig zenei elképzeléseinek szolgálatába állítja: „mindig a zenei kifejezést helyezi előtérbe a magamutogató virtuozitással

szemben” (Kenneth Keaton, American Record Guide, 2011).

Tanulmányait Budapesten a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen, illetve Los Angelesben a University of Southern California Thornton School of Musicon folytatta; tanárai Eötvös József, illetve Scott Tennant, William Kanengiser és Pepe Romero voltak. Diákévei alatt számos rangos nemzetközi verseny győztese volt: Tokió (2008), Alessandria (Michele Pittaluga-verseny, 2009) vagy Almeria (Julian Arcas-verseny, 2011).

Szólókarrierje mellett kiemelt szerepet szentel a kamarazenének is. 2015-ben játszotta először Pierre Boulez Gazdátlan kalapács című művét, amely a kamarairodalom híresen nagy kihívást jelentő, zenei tapasztalatot és tájékozottságot igénylő emblematikus kompozíciója. Szív-ügyének tekinti a magyar kortárs szerzők gitárra komponált szóló- és kamaraműveinek bemutatását, népszerűsítését.

Több szóló CD-t vett fel, a Naxos kiadó gondozásában 2010-ben kiadott CD-je műsorából két mű is bekerült Enrique Robichaud kanadai zenetudós Guitar’s Top 100 című könyvébe.

Csáki András rendszeresen tart mesterkurzusokat Európa, Ázsia és Észak-Amerika számos országában. 2009-től a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem tanára; ugyanebben az évben megkapta a Prima Primissima Alapítvány  Junior Prima zeneművészeti díját, 2010-ben pedig Márciusi Ifjak díjban részesült. Ő volt 2015-ben az Ágai Karola és Szendrey-Karper László Emlékérem első gitárművész kitüntetettje.

Csáki András a D’Addario húrgyártó cég támogatottja.www.andrascsaki.com

Sponsored by