Irán a mai nemzetközi rendszerben. Kérdések és dilemmák

N. RÓZSA ERZSÉBET

Irán a mai nemzetközi rendszerben

Kérdések és dilemmák

T-2010/15MKI- tanulmányok

MKI-TANULMÁNYOKA Magyar Külügyi Intézet időszaki kiadványa

Kiadó:Magyar Külügyi Intézet

Felelős szerkesztő és tördelő:Tevelyné Kulcsár Andrea

A kiadó elérhetősége:H-1016 Budapest, Bérc utca 13-15.

Tel.: +36 1 279-5700 Fax: +36 1 279-5701

E-mail: [email protected]

www.hiia.hu

© N. Rózsa Erzsébet, 2010© Magyar Külügyi Intézet, 2010

ISSN 2060-5013

N. Rózsa Erzsébet Irán a mai nemzetközi rendszerben

A mai nemzetközi rendszer számos regionális és globális kérdésében, konfliktusában megkerülhetetlen szereplő lett az Iráni Iszlám Köztársaság. Miközben az elmúlt években szűkebben és tágabban értelmezett környezetében regionális hatalommá vált, sőt – bizonyos mértékű nyitásával a „harmadik világ” felé –, a térségen messze túllépő kapcsolatrendszert kezdett kialakítani, mára gyakorlatilag elérte mozgásterének mind földrajzi, mind fizikai/képességbeli határait.

A jelen tanulmány az Iráni Iszlám Köztársaság külpolitikájának alakulását vizsgálja, a megalakulása óta eltelt mintegy három évtized tükrében. Az alapjául szolgáló előadás a Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészettudományi Karának Történettudományi Intézete és a Magyar Külügyi Intézet által 2009. november 20–21-én rendezett, „Merre tart Irán?” című közös konferencián hangzott el.

Irán a maI nemzetközI rendszerben

A mai nemzetközi rendszerben az Iráni Iszlám Köztársaság helyét alapvetően három történelmi esemény/eseménysor határozza meg: az 1979-es iszlám forradalom, az Egyesült Államok Irán-politikája és a 2001. szeptember 11-i terrorcselekmények.

Az iszlám forradalom

Az 1979-es síita iszlám forradalom választóvonalat jelentett Irán történetében: új politikai és külpolitikai identitást teremtett. Eredményeként egy jellegzetesen síita állam született1 – még akkor is, ha Ruhollah Khomeini ajatollah, illetve az új

Irán kezdettől fogva az egész iszlám világ, a teljes muszlim umma vezető szerepét kívánta betölteni. Ezt lett volna a célja a meghirdetett iszlám forradalom exportjának, mely a síita közösségeken túlmenően – újfajta radikalizmusával – az egész muszlim világ társadalmi átalakulását, egy új, iszlám modell megalkotását és elterjedését kívánta elérni. Az iszlám egyenlőség elvén alapuló, teljes társadalmi átalakulást sürgető, egy új politikai elit hatalomra jutását szorgalmazó, minden általánosan vett muszlim jelszó ellenére radikálisan síita forradalom elterjedésének lehetősége súlyos fenyegetést jelentett a közvetlen és tágabb térség többé-kevésbé autoriter rendszerei számára – megkérdőjelezte ugyanis a szunnita többség hatalmát. Egyúttal határozott kihívást intézett Szaúd-Arábiához is, amely – a Musztafa Kemál Atatürk által 1924-ben megszüntetett kalifátus óta (azaz hiteles iszlám vezető hiányában) – a két szent hely, Mekka és Medina birtokában addig egyedüliként rendelkezett – ha csak korlátozott mértékben is - legitimációval ahhoz, hogy a muszlim világ vezető szerepét betöltse. (Még akkor is, ha ezt a legitimációt már korábban kikezdte és megtépázta az arab nacionalizmus.)

Az iszlám forradalom azonban jellegzetesen iráni is volt, mivel az általa – a régi földrajzi határok között – létrehozott új állami modellnek a nemzetközi rendben elfoglalt helyét a

1 Az Iszlám Köztársaság berendezkedését bővebben l. pl. N. Rózsa Erzsébet: „Evolúció és revolúció az Iráni Iszlám Köztársaság külpolitikájában”. In: Nemzeti identitás és külpolitika a Közel-Keleten és Kelet-Ázsiában (szerk. N. Rózsa Erzsébet). Budapest: Teleki László Alapítvány, 2005. 111–145. o.

2010. július 12. 3


MKI-tanulmányok 4

korábbi Perzsia, illetve Irán történelmi tapasztalataiból levont tanulságok alapján határozta meg. A „se nem Kelet, se nem Nyugat” külpolitikai doktrína ugyanúgy jelezte az Iszlám Köztársaság távolságtartását a hidegháború mindkét szuperhatalmától, mint ahogy utalt a történelmi (a brit birodalomtól és a cári Oroszországtól való) kettős függőség elutasítására is. De felfogható a hidegháborús elnemkötelezettség iráni újraértelmezésének is, mely a retorikában is megjelenik. Ugyanakkor az Iráni Iszlám Köztársaság új identitásában és külpolitikájában fontos szerepet kapott az antiimperializmus is, amely az Egyesült Államokkal – mint a megdöntött iráni monarchia legfőbb támogatójával és „bűnrészesével” (a nagy Sátánnal) – folytatott kapcsolatok teljes és azonnali megszakítását eredményezte. „Melléktermékként” – az iszlám szolidaritás jegyében – a muszlim országok által el nem ismert Izraellel (a kis Sátánnal) is megszakították a diplomáciai és egyéb kapcsolatokat.

Az iráni iszlám forradalom tehát nemcsak a közvetlen térségében intézett támadást a korábbi politikai és társadalmi rend ellen, hanem a tágabb régióban, sőt azon túl is: közvetve és/vagy közvetlenül fenyegette a nemzetközi szereplők biztonságát és érdekeit.

Az első kihívás, amely az Iszlám Köztársaságot érte, az iraki támadás volt, 1980 szeptemberében. Az ezt követő nyolcéves háború, melyet Iránban a „kényszerített háborúnak” vagy „szent védelemnek”, Irakban „Szaddám Kádiszijjájának”2 neveztek, 1988 augusztusában, egy tűzszüneti megállapodással ért véget. (Békekötés máig sem történt, de a két ország kapcsolatai kiegyensúlyozottnak, jónak mondhatók.) A háború mindkét fél számára óriási veszteségekkel, mintegy egymillió áldozattal járt,3 és jelentős szerepe volt az Iráni Iszlám Köztársaság alakuló identitásában. Egyrészt a mai napig is tartó traumát és gyászt okozott (országszerte falfestményeken, hirdetéseken stb. állítanak emléket a mártírjainak – megerősítve a síita mártíromságtudatot) –, másrészt viszont a háború alatt szerzett keserű tapasztalataik – az a tény, hogy jogos panaszaikra (pl. az irakiak által használt vegyi fegyverek kérdésében) a nemzetközi közösség nem reagált – fokozták azt a meggyőződésüket, hogy az Iszlám Köztársaság csak önmagára számíthat.

Az Egyesült Államok Irán-politikája

Ismert, hogy az 1979-es iszlám forradalmat megelőzően Iránt szoros politikai, gazdasági és katonai kapcsolatok fűzték az Egyesült Államokhoz, mely úgy tekintett az országra, mint stratégiai szövetségesre és a Szovjetunió feltartóztatásának

„a térségbeli legmegbízhatóbb bástyájára”. A sah uralmának megdöntését követően a jó viszonynak is vége lett. Míg azonban az USA vezetői úgy gondolták, az új vezetéssel újraépíthetik kapcsolataikat, az iráni fél rögtön a teljes és végleges szakítás mellett döntött. Ám ez csak akkor vált megfordíthatatlanná a másik fél számára, amikor mintegy fél évvel később, 1979 novemberében a forradalmi diákok egy csoportja Teheránban elfoglalta az amerikai követséget és túszul ejtette az ott dolgozókat. Az Egyesült Államokban zárolt

2 636-ban Kádiszijjánál a muszlim arabok megverték a perzsa III. Jazdagerd seregeit, és ezzel meg-kezdődött az Iráni-fennsík meghódítása és iszlamizálása. Szaddám Huszein az iraki–iráni háborúban előszeretettel hivatkozott erre a csatára.

3 Bár az áldozatok számával kapcsolatban nagyon eltérő adatok láttak napvilágot, a mai tudományos álláspont szerint az ennél jóval csekélyebb, mintegy félmillió lehetett.


2010. július 12. 5

iráni bankszámlák, az oda menekülő iráni értelmiség, a sah gyógykezelése, végül a Jimmy Carter elnök által elrendelt, sikertelen túszmentő akció – mindez tovább nehezítette a két ország végletesen megromlott viszonyát. A túszokat végül 1981 januárjában, az új amerikai elnök, Ronald Reagan beiktatási beszéde alatt engedték szabadon.

Bár az elmúlt három évtized alatt időről időre adódtak olyan esetek, amikor az Egyesült Államok és Irán – nyíltan vagy titokban – együttműködött (az Irán–Kontra ügy, a harmadik országon keresztül folyó kereskedelem, később az afganisztáni és az iraki háborúk), a két ország viszonya szélsőségesen ellenséges maradt. Iráni részről ez többnyire az Amerika-ellenes retorikában merült ki, míg a másik oldalon egymást követték az Irán feltartóztatására, elszigetelésére irányuló politikák. 1993-ban Martin Indyk dolgozta ki, majd 1994 februárjában hirdették meg hivatalosan a „kettős feltartóztatás” politikáját, amely Irak és Irán egymással való ellensúlyozására építve, a két ország együttes elszigetelését tűzte ki célul – ám végül inkább kevesebb, mint több sikerrel járt. 1996-ban megszületett az „Irán–Líbia szankciós törvény” (Iran–Libya Sanctions Act, ILSA), amely mindazokkal a külföldi vállalatokkal szemben szankciókat helyezett kilátásba, melyek 40 millió dollárnál nagyobb összeget fektettek be az iráni és/vagy líbiai olaj-, illetve gáziparba.

Az 1990-es évek végére azonban az amerikai neokonzervatívok szerint már nem volt elegendő a kettős feltartóztatás, mely nem bizonyult elég hatékonynak, hiszen Irak előbb átkerült az ENSZ Biztonsági Tanácsának szankcióinak hatályába, s végül ellenőrzés nélkül maradt, míg Iránt soha nem sikerült teljesen elszigetelni. A George W. Bush vezette adminisztrációban hivatalba kerülő neokonok egyenesen rendszerváltást követeltek: elsősorban Irakban, de Iránban is.

2001. szeptember 11.

A 2001. szeptember 11-én végrehajtott terrorcselekmények újabb fordulópontot jelentettek az Iszlám Köztársaság történetében: egyrészt korábban elképzelhetetlen – Irán szempontjából pozitív – változásokat generáltak az országgal szomszédos

államokban, másrészt viszont a határain közvetlen fenyegetésként jelent meg egy igen jelentős idegen (nagy többségében amerikai) katonai erő.

Ismert, hogy a merényleteket elkövető és azokért felelősséget vállaló al-Káidának 1996 óta Afganisztánban volt a központja: szoros kapcsolatokat ápolt a tálibok által irányított ország kormányával, és onnan folytatta terrorista tevékenységét. Bár az al-Káida már korábban is támadott meg amerikai érdekeltségeket (1998-ban a tanzániai Dár esz-Szalámban és a kenyai Nairobiban a helyi amerikai nagykövetséget, vagy 2000-ben a USS Cole rombolót Jemenben), a World Trade Center ellen New Yorkban végrehajtott támadás megtorlásaként az Egyesült Államok háborút indított az afganisztáni tálibok ellen, majd megdöntötte uralmukat.

Irán számára a tálib rendszer komoly kihívást jelentett: megkérdőjelezte az ország vezető szerepét az iszlám világban, és a síitával egy radikálisan konzervatív, szunnita iszlámot állított szembe. Emellett Irán politikai felelősséget is érzett, illetve úgy érezte,


MKI-tanulmányok 6

érdekei sérülnek, hiszen Afganisztán nyugati tartományai évszázadokon keresztül iráni befolyási övezetnek és érdekszférának számítottak, valamint az ország bizonyos csoportjaival (tadzsikok, hazarák) Irán etnikai, kulturális és nyelvi rokonságot tart. 1998-ban, amikor a tálibok bevették Mazar-e Sarifot, megöltek kilenc iráni diplomatát és egy újságírót. (Emléküket ma is számtalan falfestmény őrzi Irán-szerte.) Válaszul mintegy 70.000 iráni katona vonult fel a két állam határán. Bár a konfliktus az ENSZ közvetítésével véget ért, a két ország között a kapcsolatok feszültek maradtak.

A tálibok ellen 2001 októberében megindított háborúban Irán közvetve az Egyesült Államok szövetségese volt: az Északi Szövetséget támogatta, illetve még a harcok kezdete előtt megígérte, hogy fegyveresen nem avatkozik be.4 Ezek után az iráni vezetést sokként érte, amikor 2002 januárjában az Unió helyzetéről mondott beszédében George W. Bush amerikai elnök országukat „a Gonosz tengelyének” egyik országaként nevezte meg.5

Az Egyesült Államok és a „Hajlandók koalíciója”6 által 2003 márciusában Irak ellen megindított háború során Irán ismét tartózkodott a beavatkozástól. Bár „egyik felet sem támogatta”,7 a Szaddám Huszein vezette szekuláris arab nacionalista rezsim megdöntése egyfajta elégtételt jelentett számára, és más stratégiai jelentőségű változásokkal is járt: a fegyverszünet és az időnkénti közeledési kísérletek ellenére is fenyegetést jelentő, agresszív iraki rezsim eltávolítása, hatalmi struktúrájának szétzúzása, valamint az Iránt sakkban tartó ellensúly eltűnése határozottan pozitív fejlemény volt.

Ugyanakkor, az iráni vezetés nem tudott elvonatkoztatni attól a ténytől, hogy közvetlen szomszédságában immár mindenütt jelentős külföldi, elsősorban amerikai csapatok állomásoztak: a Perzsa-öbölben (a kuvaiti–iraki háború kezdete óta), Afganisztánban, Irakban, illetve egyes volt szovjet közép-ázsiai köztársaságban is (ott, ahol az Egyesült Államok megkapta néhány katonai bázis használatának jogát). Ez a tény, valamint „a Gonosz tengelye”-beszédben foglaltak, illetve az amerikai neokonzervatívok nyílt fenyegetőzései (az iráni rendszerváltás sürgetése) csak megerősítették az ország vezetésének azt az érzését, hogy a valódi célpont Irán.8 Ezt tovább erősítette bennük az a – két szomszédjukat is érintő – friss tapasztalat, hogy ha az Egyesült Államok rendszerváltásról beszél, azt meg is teszi.

2001. szeptember 11-e következményeinek megítélése iráni szempontból tehát kettős. Egyrészt pozitív: az Iszlám Köztársasággal ellenséges két rendszer megszűnt, illetve a továbbra is ellenségként fellépő Egyesült Államok katonai erőit lekötötték az Irakban és Afganisztánban zajló események – megnyitva az utat az iráni terjeszkedés előtt.

4 Emlékezetes, hogy az afganisztáni háborút megelőzően Jack Straw brit külügyminiszter Teheránba látogatott, hogy az iráni be nem avatkozást biztosítsa.

5 Irán mellett „a Gonosz tengelyéhez” sorolta még Irakot és Észak-Koreát, mivel – érvelése szerint – ezek az országok támogatták a terrorizmust, tömegpusztító fegyverek megszerzésére törekedtek, és folyamatosan megsértették az emberi jogokat.

6 Az Egyesült Államok Irak elleni háborúját mintegy harminc ország – köztük Magyarország is – tá-mogatta; őket nevezték a „Hajlandók koalíciójának” (Coalition of the Willing).

7 Kamál Kharrázi iráni külügyminiszter beszéde a teheráni Institute for Political and International Studies konferenciáján, 2003. március 4–5. (13th International Conference on the Persian Gulf: “The Persian Gulf in the Light of Global Changes and Regional Developments.”)

8 Gazsi Dénes: „Irán: »Irak csak ürügy volt, a valódi célpont mi vagyunk«.” Kül-világ, Vol. 2. No. 4. (2005). http://www.freeweb.hu/kul-vilag/2005/04/gazsi.pdf.


2010. július 12. 7

Másrészt viszont a mérleg negatív: Iránt immár teljesen gyűrűbe zárják az Egyesült Államok és/vagy szövetségeseinek fegyveres alakulatai, illetve bebizonyosodott, hogy az amerikaiak által végrehajtott rendszerváltás reális lehetőség. Az iráni vezetés gyorsan levonta a következtetést: védekezni kell! Ennek alapvetően három módját alkalmazták. Egyrészt, megindult egy erőteljes és kiterjedt diplomáciai (és gazdasági) offenzíva: a Khátami-elnökség alatt elsősorban a szomszédos országokban (az Arab-félszigeten, Irakban, Törökországban, Afganisztánban, Pakisztánban, sőt, Indiában és Kínában is) igyekeztek szövetségeseket keresni, majd Mahmud Ahmadinezsád elnöksége alatt az ennél tágabban értelmezett régióban, illetve a harmadik (fejlődő) világban is. Másrészt, Irán fegyverkezésében új szakasz kezdődött: nemcsak egyre nagyobb volumenben vásárolt fegyvereket és fegyverrendszereket (elsősorban Oroszországtól, majd Kínától), hanem saját (rakéta-)fejlesztési programjait is felgyorsította. Végül, mindezek eredőjeként, a megnövekedett mozgástérben Irán egyre határozottabban avatkozott bele a térség konfliktusaiba (Libanon, palesztinok), és építette regionális hatalmi pozícióit.

Irán mint regionális hatalom

Irán – a Közel- és a Közép-Kelet metszéspontjában – mára regionális hatalom lett, mely nemcsak a térségbeli, de a globális napirendet is gyakran uralja. Az Iráni Iszlám Köztársasággal kapcsolatban ma leginkább felmerülő kérdések – belpolitikája, Irak,

Afganisztán, az arab–izraeli konfliktus, illetve a nukleáris vita – a bilaterális-regionális-globális kapcsolat- és viszonyrendszer multidimenzionális terében értelmezhetők: azaz, ugyanaz a kérdés egyszerre több síkon is felmerül. Miközben az 5+1 által vezetett és szimbolizált nemzetközi közösség időről időre egyenként (vagy a dimenziókat egymástól elválasztva) próbálja meg e kérdéseket kezelni, azok valójában csak együtt, egymással összefüggésben oldhatók meg. Ugyanakkor éppen azokból derül ki az a – médiában gyakran elsikkadó – tény, hogy a nemzetközi közösség az egyes kérdések megítélésében korántsem egységes, aminek ismét messze ható következményei lehetnek (pl. az ENSZ Biztonsági Tanácsának reformja stb.).

Az iráni belpolitika

Jóllehet, az iráni forradalmat követően felállított, a velájat-e fakih és az iszlám kormányzás9 elméletére alapozott állam berendezkedését és működését az elmúlt három évtizedben számtalan kritika érte, összességében mégis megállapítható, hogy

az Iráni Iszlám Köztársaság rendszere a térség néhány más államáénál – formálisan és gyakorlatában is – sok szempontból demokratikusabbnak bizonyult. (Irán az 1906-os

9 A velájat-e fakih (a vallástudós uralma) és az iszlám kormányzás elméletét Ruhollah Khomeini ajatollah dolgozta ki, és azon a síita tételen alapszik, hogy a hívőknek szükségük van egy jámbor, a vallásban jártas személyre, aki az isteni törvényeket a kor követelményeire „lefordítja”, interpretálja számukra.

MKI-tanulmányok 8

alkotmányos forradalom óta ismeri és alkalmazza az alkotmány és a parlament intézményét, melyek létjogosultsága a változó politikai körülmények, átalakulások közepette sem kérdőjeleződött meg. Az Iszlám Köztársaságban a legfőbb akarat Istené, de a szavazók szándéka közvetlen választásokon keresztül érvényesül.10) Ugyanakkor azt is meg kell jegyezni, hogy a (síita) iszlám kormányzás modellje még a térség síita közösségeiben sem talált általános elfogadottságra, csak egyes politikai csoportok számára vált – elméletben – követendő példává; a gyakorlatban azonban még ezek a csoportok sem ragaszkodtak az iráni modellhez, amikor a hatalomban való részvételük volt a tét.11

A köztársasági elnök 2009. június 12-ére kiírt megválasztása előtti hetekben folytatott kampánysorozat nyitottsága és szabadsága óriási várakozásokat keltett Iránon belül és kívül egyaránt. Úgy tűnt, mintha a George W. Bush által kezdeményezett demokrácia-terjesztés dominóeffektusa – ha másként is, mint azt elképzelték – mégis megindult volna a térségben. Erre utalt a példátlanul magas részvételi arány is (85%12), illetve a választási eredmények közzététele után is még országszerte hetekig zajló, tömeges tüntetések. A szakértők sem értenek egyet abban, hogy mi lehetett az igazi eredmény, de annyi bizonyos, hogy a választások lebonyolítása során számos visszásság volt tapasztalható, továbbá, hogy a tüntetések leállítása, az ellenzék visszaszorítása viszonylag lassan indult meg, és csak fokozatosan öltött olyan méreteket, amelyek mind belföldön, mind külföldön óriási visszhangot váltottak ki.

Bár az Iszlám Köztársaságot korábban is rendszeresen bírálták az emberi jogok megsértése miatt, a választásokat követő hónapokban egyes kirívó esetek után (pl. az egyik ajatollah fiának halálra verése a börtönben, vagy a bebörtönzöttek elleni fizikai és szexuális erőszak) maga a rendszer is meghátrálni kényszerült: a parlament vizsgálóbíróságot állított fel a börtönben történtek kivizsgálására. Ennek megállapítása szerint ugyan jogsértés nem történt, az elhíresült Kahrizak börtönt mégis bezárták.13 A külföldi civilszervezetek/kormányok beavatkozása következtében pedig egyes letartóztatott külföldi vagy kettős állampolgárokat szabadon bocsátottak.14

Habár az ellenzéket, úgy tűnik, sikerült visszaszorítani – Mir Hoszejn Muszavi és Mehdi Karrubi az otthonmaradásra szólította fel híveit most, a választások évfordulóján –, és a kormány megszilárdította pozícióját, az ellenzék és a szakértők véleménye szerint ez csupán átmeneti állapot lehet, hiszen az alapvető társadalmi-politikai problémák és feszültségek nem oldódtak meg.

10 L. az Iráni Iszlám Köztársaság alkotmánya. „Iran – Constitution”. http://www.servat.unibe.ch/icl/ir00000_.html. Letöltés ideje: 2010. július 3.

11 A térségben Iránon kívül Irakban kerültek a síiták kormányzati pozícióba, közülük a SCIRI/ISCI szorgalmazta volna az iráni modellt.

12 „Natájedzs-e nehái-je dahomin doure-je entekhábát-e rijászat-e dzsomhuri” (A tizedik köztársasági elnökválasztás végleges eredményei). http://moi.ir/Portal/Home/ShowPage.aspx?Object=News&CategoryID=832a711b-95fe-4505-8aa3-38f5e17309c9&LayoutID=dd8faff4-f71b-4c65-9aef-a1b6d0160be3&ID=5e30ab89-e376-434b-813f-8c22255158e1. Letöltés ideje: 2010. július 3.

13 Nasser Karimi: „Kahrizak Prison, Holding Iranian Protestors, Ordered Closed after Abuses”. The Huffington Post, http://www.huffingtonpost.com/2009/07/28/kahrizak-prison-holding-i_n_246095.html, 2009. július 28.

14 Pl. Iason Athanasiadis újságírót a görög kormány tiltakozása és közbenjárása eredményeként bocsátották szabadon.


A 2009-es választások egyik érdekes mellékmotívuma a mintegy 4 milliós iráni diaszpóra aktivizálódása volt, amely azonban egyelőre nem tudott egységes erővé szerveződni. Bár közel negyedét teszik ki az amerikai irániak, akik gazdaságilag az utóbbi harminc év legsikeresebb bevándorló közösségének számítanak, de politikai nézetük és aktivitásuk nagyon megosztott maradt.15

Irak

Irak és Irán viszonyát máig alapvetően a két ország közötti háború határozza meg: nemcsak a már említett trauma miatt, hanem mert Irán – éppen annak következtében – mindent megtesz, hogy hasonló helyzet ne fordulhasson elő többé. Ezért igyekszik

jó kapcsolatokat ápolni az új iraki kormánnyal, és minden politikai csoportosulással,16 valamint az országon belül gazdasági pozíciókat kiépíteni.

Az új, Szaddám Husszein utáni Irak stratégiai nyereség Irán számára, mivel az az Ali Szisztáni nagyajatollah által támogatott, „egy ember – egy szavazat” elvre épült, ezáltal biztosította, hogy a síita többségű országban17 e vallás hívei kormányzati pozícióba kerülhessenek. Bár az Abdulláh jordániai király által említett „síita félholdnak” – illetve annak az elképzelésnek, hogy Irán a síita összetartozásra hivatkozva irányítani tudná Irakot – a realitása vitatott, annyi azonban bizonyos, hogy az iráni vezetés az új iraki kormánnyal sokkal jobban megtalálja a hangot. Ennek csak részben oka az, hogy abba olyan politikai csoportok is bekerültek, amelyek szoros kapcsolatokat ápolnak velük, vagy korábban Iránban éltek száműzetésben (mint pl. a Hakím család vezette SCIRI/ISCI18).

Irán Irak legnagyobb kereskedelmi partnere: a forgalom 2009-ben elérte a négymilliárd dollárt. Az olcsó, államilag dotált áruexport azonban mind az iráni, mind az iraki árakat lenyomta, s ez a két ország gazdaságát hátrányosan érintette. 2008 márciusában iráni vállalatokat és felszerelést alkalmazó projektek kivitelezésére egymilliárd dolláros kölcsönt ajánlott fel az iráni kormány Iraknak. Az ország síiták lakta részein, de főleg a szent helyek környékén, Nedzsefben és Kerbelában óriási (évi mintegy húszmillió dollár értékű) iráni beruházásokra került sor, elsősorban a zarándokok kiszolgálására.19 Emellett még 2005-ben Irán egymilliárd dolláros, alacsony kamatozású hitelt ajánlott fel a nedzsefi reptér építésének finanszírozására, hogy az iráni zarándokok közvetlenül odautazhassanak. A két ország határához közeli iraki területeken irániak építették ki az elektromos hálózatot, amely a sajátjukhoz kapcsolódik.20

Miközben Irak síita régiói az iráni gazdasági kibontakozás helyszínei, az iraki síita vezetés és intézmények puszta léte az iszlám, és különösen a síita iszlám vezetőjének

15 Barbara Slavin: „Iranian Diaspora Struggles to Find Unified Voice”. Global Issues, http://www.globalissues.org/news/2010/06/29/6142, 2010. június 29.

16 „Iran’s Rafsanjani, Iraq’s Prime Minister al-Maliki Meet in Baghdad”. Payvand, http://payvand.com/news/09/mar/1034.html, 2009. március 3.

17 A síiták Irak lakosságának mintegy 60%-át teszik ki.18 Supreme Council of the Islamic Revolution in Iraq/Islamic Supreme Council of Iraq.19 „Iran’s Soft Power in Iraq”. Iran Tracker, http://www.irantracker.org/analysis/iran%E2%80%99s-

soft-power-iraq, 2009. augusztus 4.20 Uo.


2010. július 12. 9

szerepére jogot formáló Irán számára éppen síitaságában jelent kihívást. Vallásuk szent helyei, két kivétellel, Irakban találhatók. Ezért a Szaddám Huszein-rezsim megdöntését követő határnyitás óta az iráni síita hívők tömegesen, évente többszázezren járnak zarándoklatra oda. Ennek egyenes következménye, hogy követendő vezetőt és tanítást (értelmezést) is egyre többen Irakban találnak.

Ezért, annak ellenére, hogy Irán számára kiemelt fontosságú az iraki síiták képviselete a szomszédos ország kormányában, Irak felbomlása és egy különálló arab síita entitás létrejötte (amely az elmúlt évtizedekben többször is reális lehetőségnek tűnt) nem szolgálná a javát. Ugyanígy, bár Iránnak alapvető érdeke, hogy az Egyesült Államok katonai ereje legalább annyira le legyen kötve, hogy ne jelentsen közvetlen fenyegetést rá, egy fegyveres konfliktus vagy szektárius polgárháború a közvetett és közvetlen biztonsági, politikai és gazdasági érdekeit veszélyeztetné.

Afganisztán

Irán az ezredfordulón részt vett a 6+2 csoport tárgyalásain21 és a bonni konferencián22 is. Rendezte kapcsolatait az új afgán kormánnyal, és kiutasított több száz al-Káida és tálib vezetőt, akik Iránban kerestek menedéket. Az országot számos vád érte, hogy

beavatkozik Afganisztánban, ráadásul az utóbbi időkben ismét megerősödő tálibokat támogatja, és egyes csoportjaiknak fegyvereket is szállít. (Ismeretes, hogy iráni eredetű fegyvereket és robbanóanyagot találtak Afganisztánban, illetve a tálibok által vezetett lázadó csoportok használták azokat.23) A szakértők véleménye mégis az, hogy inkább az Iszlám Forradalmi Gárda egyes csoportjainak magánakcióiról, mintsem közvetlen iráni beavatkozásról van szó.24 Hivatalos iráni vélemények25 szerint országuknak elsődleges érdeke – több okból is – az afganisztáni stabilitás; még akkor is, ha az alacsony intenzitású konfliktus leköti az Egyesült Államok és szövetségesei erejét.

Irán több mint kétszáznyolcvanmillió dollárt fektetett be Afganisztánban. Ebből kétszázhúszmilliót az infrastruktúra fejlesztésére, elsősorban út- és vasútépítésre fordítottak, a többit a köz- és felsőoktatásra, a telekommunikációra, az elektromos hálózat fejlesztésére, a határok őrzésére, az egészségügyre és a sportra költötték. A két ország közötti kereskedelem volumene meghaladja az 1,3 milliárd dollárt.26 A tálibok bukása

21 A 6+2 csoportot Afganisztán hat szomszédja (Kína, Pakisztán, Irán, Türkmenisztán, Üzbegisztán, Tádzsikisztán), az Egyesült Államok és Oroszország alkotta. Az 1999 és 2001 között, az ENSZ égisze alatt folytatott tárgyalásaikon az afganisztáni helyzetre próbáltak megoldást találni.

22 2001 decemberében a tálibellenes szövetségesek és a regionális hatalmak Bonnban gyűltek össze, hogy egy afgán átmeneti kormány megválasztásáról tárgyaljanak. „Bonn Peace Conference”. BBC, http://news.bbc.co.uk/2/hi/in_depth/world/2001/war_on_terror/tv_and_radio_reports/1688256.stm, 2001. december 2.

23 Greg Bruno – Lionel Beehner: „Iran and the Future of Afghanistan”. Council on Foreign Relations, http://www.cfr.org/publication/13578/iran_and_the_future_of_afghanistan.html, 2009. március 30.

24 Jason Motlagh: „Iran’s Spending Spree in Afghanistan”. Time, http://www.time.com/time/world/article/0,8599,1900013,00.html, 2009. május 20.

25 Uo.26 Fadá Huszejn Máleki, a kabuli iráni nagykövet az iráni Press TV-nek adott interjújában. „Iran Aid to

Afghanistan at $280mn”. Press TV, http://www.presstv.ir/detail.aspx?id=120440&sectionid=351020101, 2010. május 9.


MKI-tanulmányok 10

óta Irán több mint ötszázmillió dollár értékben nyújtott Afganisztánnak humanitárius segélyt, elsősorban üzemanyag és szállítás formájában.27

Irán szempontjából azonban a legnagyobb kihívást a mintegy ezer kilométer hosszú közös határ jelenti, amelyen keresztül szinte akadálytalanul áramlik be az országba a kábítószer. Bár az eredmények tükrében a nemzetközi erőfeszítések sikeresnek látszanak (az afgán kábítószer-termelés jelentős visszaesése tapasztalható28), a részletesebb vizsgálat ezt már korántsem támasztja alá.29 Ezért Irán a nemzetközi közösség afganisztáni drogpolitikájával szemben kritikus, de a kábítószer-kereskedelem visszaszorítását a maga eszközeivel támogatja, és mindent megtesz annak érdekében, hogy a narkotikumok beáramlását megakadályozza. Erőfeszítéseik ellenére, az országban ma több millió kábítószer-élvező él,30 és a csempészek elleni harcban évente mintegy száz katona veszíti életét.31 Bár az iráni törekvések általában nemzetközi támogatást élveznek, a gyakorlatban számos akadályba ütköznek (pl. az éjjel is használható infraszemüvegek eladását a fejlett országok nem engedélyezik, mivel azok a határőrizeten túl, egyéb katonai célokra is alkalmasak).

Az Iszlám Köztársaság 1979, a Szovjetunió afganisztáni bevonulása óta milliós nagyságrendben fogadott be afgán menekülteket: először a szovjetek, később a tálibok, illetve a 2001-es háború elől menekülőket. Az ENSZ adatai szerint ma Iránban mintegy egymillió regisztrált afgán emigráns él, és ugyanennyien tartózkodnak ott bejelentés nélkül. Nagy részük gazdasági okokból menekült Iránba, ahol komoly társadalmi és gazdasági feszültségek forrását jelentik, hiszen az országban amúgy is magas a munkanélküliség – így legfeljebb idény- és segédmunkából próbálják fenntartani magukat. Az iráni utcákon megjelent kéregető asszonyok zöme szintén afgán.

Irán csak az elmúlt hónapokban mintegy 80.000 afgán menekültet küldött vissza a hazájukba – annak ellenére, hogy ígéretet tett arra, hogy nem utasítja ki őket.32 Az országban bebörtönzött és kivégzett menekültek miatt 2010 májusában Irán-ellenes tüntetések zajlottak Afganisztánban. Jóllehet, az iráni hatóságok szerint a fogva tartott afgánok kábítószer-csempészés vádjával kerültek börtönbe, és az elmúlt hónapokban „mindössze” nyolcukat végezték ki, a kabuli hatóságok úgy tudják, mintegy négy-ötezerre tehető a fogvatartottak száma, közülük több százan lehetnek a halálra ítéltek, és eddig több mint ötven főt végeztek ki.33 Az Iszlám Köztársaság a tüntetéseket az iráni–afgán viszony megrontását célzó, külső beavatkozás eredményeként értékeli.

27 Bruno – Beehner: i. m.28 Tálas Péter: „Csökkenő afganisztáni esélyek”. SVKI Elemzések, Vol. 8. No. 10. (2010). http://193.224.76.4/

download/svki/Elemzesek/2010/SVKI_Elemzesek_2010_10.pdf.29 Bővebben l. Tálas: i. m.30 A kábítószer-élvezők száma becsléseken alapszik; a becsült érték 1,7 millió és 4 millió között mozog.

„Addicted to Drugs in Iran”. BBC, http://news.bbc.co.uk/2/hi/middle_east/8054333.stm, 2009. május 17.31 „Iran Battles War on Drugs”. BBC, http://news.bbc.co.uk/2/hi/middle_east/8053163.stm, 2009. május 16.32 „Iran Said to Resume Deportation of Afghan Refugees”. Radio Free Europe/Radio Liberty, http://

www.rferl.org/content/Iran_Said_To_Resume_Deportation_Of_Afghan_Refugees/1370585.html, 2009. január 15.; „Afghans Protest against Refugee Executions in Iran”. BBC, http://news.bbc.co.uk/2/hi/south_asia/8679336.stm, 2010. május 13.

33 Uo.


2010. július 12. 11

Irán számára Afganisztán tehát egyértelműen olyan terep („közel-külföld”), ahol a történelmi, kulturális, etnikai és nyelvi kapcsolatok miatt viszonylag akadálytalanul építheti és erősítheti gazdasági befolyását. Teszi mindezt úgy, hogy Iránhoz kapcsolja és stabilizálja a nyugati afgán tartományokat – akkor, amikor a biztonsági és politikai helyzet folyamatosan romlik Afganisztán egyéb területein. Bár a külföldi harcoló alakulatok jelenléte bizonyos kockázatot jelent a számára, egy esetleges csapatkivonás a tálibok ismételt hatalomba jutásához vezethetne, ami rá nézve szintén kockázatos volna. Ettől eltekintve, ma Afganisztán felől a legnagyobb reális veszélyt a szinte feltartóztathatatlan kábítószer-kereskedelem jelenti, amely az iráni társadalom egyre nagyobb részét érinti.

Az arab–izraeli konfliktus

Az Iráni Iszlám Köztársaságnak az arab–izraeli konfliktussal kapcsolatos álláspontját alapvetően Izrael állam el nem ismerése határozza meg. Bár 1997-ben, elnökké választását követően Mohammad Khátami bejelentette, hogy a továbbiakban

nem kívánnak beavatkozni az arabok/palesztinok és Izrael viszonyába, Mahmud Ahmadinezsád első hivatalba lépése (2005) óta az Iszlám Köztársaság fokozatosan egyre nagyobb szerepet vállalt – elsősorban Libanonban és a palesztin területeken –, betöltve azt az űrt, melyet a konfliktustól egyre inkább távol maradó arab országok hagytak.

Ismeretes, hogy Irán és a libanoni síiták között különleges kapcsolat van, melynek történelmi gyökerei a 15–16. század fordulójáig nyúlnak vissza. Akkor érkeztek a mai Libanon területéről azok a síita mollák, akik az Iráni-fennsík lakosságát a szunnita iszlámról a síitára térítették. 1982-ben iráni közreműködéssel alakították meg a Libanonba bevonuló izraeli csapatokkal szemben a Hezbolláh nevű, félkatonai szervezetet. Az iráni–Hezbolláh kapcsolat azóta is igen szoros, bár a 2006-os libanoni háború kapcsán több elemző is megjegyezte, hogy a szervezet „nagykorúvá vált”, azaz a harcokat nem iráni késztetésre vívta.

Irán kapcsolata a Hamásszal a nyolcvanas évek végéig nyúlik vissza, de intenzívvé 2000 után vált, amikor az ország egyre több pénzzel, fegyverrel és harcosaik kiképzésével támogatta a szervezetet. 2006 februárjában, amikor az Egyesült Államok és Izrael megpróbálta elszigetelni a demokratikusan megválasztott Hamász-kormányt, Irán pénzügyi segítséget ígért neki.34

Az iráni támogatás mértékéről szóló fő bizonyíték egy 1998-ban elfogott iraki diplomáciai dokumentum, amely – saját hírszerzőire hivatkozva – arról számolt be, hogy Irán havi tizenötmillió dollárral támogat Hamász-műveleteket (merényletek és bizonyos „speciális akciók”), illetve felajánlja a Hamász harcosainak kiképzését. A megállapodás állítólag Ahmed Jaszín sejk és az iráni vezetés között jött létre.35 Más – az előbbinél kevésbé vitatott – források évi mintegy 3 millióra, míg ismét mások akár 18, sőt 30 millió

34 „Iran Offers Hamas Financial Aid”. BBC, http://news.bbc.co.uk/2/hi/middle_east/4739900.stm, 2006. február 22.

35 „Iraqi Perspectives Project Primary Source Materials for Saddam and Terrorism: Emerging Insights from Captured Iraqi Documents”, http://www.fas.org/irp/eprint/iraqi/v3.pdf. Letöltés ideje: 2009. január 4.


MKI-tanulmányok 12

dollárra becsülik a Hamásznak juttatott támogatás nagyságát.36 (Hozzá kell tenni, hogy e forrás szerint több arab ország ennél jóval nagyobb mértékben pénzeli a Hamászt.)

A palesztin területekre, elsősorban a Hamász részére történő iráni fegyverszállítások ügye évek óta, időről időre megjelenik a médiában. A 2002 januárjában az izraeli haditengerészet által feltartóztatott Karine-A állítólag Iránból szállított fegyvereket (Katyusákat, robbanóanyagokat, aknavető gránátokat és tankelhárító rakétákat) a palesztin területekre. De a 2009. januári gázai háború kapcsán is felmerült, hogy a Gázai övezetet Egyiptommal összekötő alagutakon keresztül iráni fegyvereket csempésztek be. Sőt, Hásemi Rafszandzsáni ajatollah bejelentette, hogy a Hamász rendelkezik egy új fegyverrel, amellyel az izraeli tankok – ha ismét behatolnának a Gázai övezetbe – nagy távolságról megállíthatók lesznek.37 (Valószínűleg ugyanarról a fegyverről van szó, mint amellyel a 2006-os libanoni háborúban a Hezbolláh harcolt sikeresen az izraeli tankokkal szemben.) Ami a fegyveres kiképzést illeti: legalább hét turnusban, több száz palesztin részesült benne az iráni (és szíriai) kiképző táborokban.38

Emlékezetes, hogy a 2008. december–2009. januári gázai háborúban több ezer iráni fiatal gyűlt össze Teheránban a repülőtéren, illetve az illetékes minisztériumok előtt, készen arra, hogy Gázába induljanak harcolni, miután Ali Khamenei ajatollah beszédében azt hirdette, hogy „mindenki, akit a legitim és szent védelem során ölnek meg, mártír”.39 A vallási vezető személyes küldöttjének hosszas lebeszéléssel sikerült csak hazaküldenie őket, mondván, hogy aznap nem tehetnek semmit Gázáért.

A legtöbb forrás egyetért abban, hogy a Hamász az anyagi mellett más jellegű segítséget is kap Irántól; azonban úgy vélik, hogy az Iszlám Köztársaság retorikája sokkal inkább saját céljait szolgálja, mintsem a szervezettel való szerves kapcsolatának bizonyítéka. Az ország semmiképp sem diktál a Hamásznak. Kormányzata viszont – saját bejelentése szerint – önkénteseket és öngyilkos merénylőket toboroz és képez ki, izraeli tisztviselők háborús bűneinek kivizsgálására egy hadbíróságot állított fel, és a zsidó állammal kereskedelmet folytató cégek még szigorúbb bojkottját hirdette meg. Mindezzel a külvilágnak üzeni, hogy számolni kell vele a térségben, és határozott véleménye van az izraeli–palesztin kérdésben.

36 Matthew Lewitt: Hamas Politics, Charity and Terrorism in the Service of Jihad. New Haven: Yale University Press, 2007. 172. o.; Meyrav Wurmser: „The Iran–Hamas Alliance”. Hudson Institute, https://www.hudson.org/index.cfm?fuseaction=publication_details&id=5167, 2007. október 4.

37 „IRAN: Hamas Has Secret Anti-Israel Weapon in Gaza, Cleric Says”. Los Angeles Times, http://latimesblogs.latimes.com/babylonbeyond/2009/01/iran-hamas-to-r.html, 2009. január 2.

38 „Hamas Wages Iran’s Proxy War on Israel”. Time online, http://www.timesonline.co.uk/tol/news/world/middle_east/article3512014.ece, 2008. március 9.

39 „Minden palesztin mudzsáhidnak és az iszlám világ minden más hívőjének feladata, hogy megvédje Gáza védtelen népét. Mindenki, akit megölnek a legitim és szent védelem során, mártír, és remélhe-tőleg a badri és az ohodi csaták mártírjai között lesz majd Allah küldöttének jelenlétében.” „Islamic Revolution Leader Issued a Statement Sunday on the Horrendous Tragedy of Gaza Bloodbath in the Hand of the Zionists”. Global Security.org, http://www.globalsecurity.org/military/library/news/2008/12/mil-081228-khamenei01.htm, 2008. december 28.


2010. július 12. 13

A nukleáris vita

Az iráni nukleáris program 2002 nyarán került a nemzetközi figyelem előterébe, amikor egy ellenzéki szervezet aktivistái nyilvánosságra hozták, hogy Natanzban uráncentrifuga-sor befogadására alkalmas helyszínt készítenek elő, illetve

Arakban nehézvízművet és újrafeldolgozó-művet építenek. Bár Iránnak a Nemzetközi Atomenergia Ügynökséggel kötött, ún. teljes körű biztosítéki egyezménye40 értelmében az üzembe helyezés előtt száznyolcvan nappal (de a lehető leghamarabb) be kellett volna jelentenie a nukleáris létesítmények építését. Tekintettel a nukleáris létesítmények üzembe helyezésének gyakran többéves csúszására, a száznyolcvan nap kiszámítása igencsak vitatható volt. Az Európai Unió vezető államai, Nagy-Britannia, Franciaország és Németország tárgyalásokba kezdtek Iránnal programjának feltárásáról, az urándúsítási előkészületekről, illetve az atomsorompó-szerződés ún. kiegészítő jegyzőkönyvének aláírásáról. A tárgyalások következtében Irán 2004 decemberében aláírta a kiegészítő jegyzőkönyvet, amely lehetővé tette a NAÜ ellenőreinek, hogy az országban bárhol, bármikor, bejelentés nélkül ellenőrzéseket végezzenek. Bár a medzslisz nem ratifikálta a jegyzőkönyvet, Irán bejelentette, hogy tartja magát az abban foglaltakhoz. Ugyanebben az évben, szintén az EU–3-mal folytatott megbeszélések eredményeképpen felfüggesztették az Iszfaháni Nukleáris Kutató Központ és a natanzi urándúsító építését.

A tárgyalások elakadása miatt azonban Irán felmondta a kiegészítő jegyzőkönyvet: az iszfaháni létesítményt 2005 augusztusában ismét megnyitották, a natanzi munkálatokat pedig 2006 januárjában újrakezdték – a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség ellenőreinek jelenlétében! 2006 áprilisában Mahmud Ahmadinezsád bejelentette, hogy országa képes az urándúsításra, és ezt a képességét tovább kívánja fejleszteni. A teljes nukleáris fűtőanyagkör kiépítésére törekszik, és nemcsak önellátásra rendezkedik be,41 hanem nukleáris fűtőanyag-szállítóként a világpiacra is ki kíván lépni.42 Mindezt az atomsorompó-egyezményből eredő kötelezettségeinek tiszteletben tartásával és annak keretében teszi: ragaszkodik az abban lefektetettekkel, és tisztában van vele, hogy a szerződés értelmében ehhez joga van.

A nemzetközi közösség – élén az Egyesült Államokkal – azonban úgy vélte, túl sok a bizonytalanság az iráni programban. Emellett azonban a 2005-ben hivatalba lépett Ahmadinezsád-adminisztráció – de különösen az elnök – konfrontatív retorikája is szerepet játszott abban, hogy felszólították az országot, hogy hagyjon fel az urándúsítási kísérletekkel, illetve nukleáris programjával, különben az ENSZ Biztonsági Tanácsa elé viszik az ügyet. Mivel Irán változatlanul kitartott amellett, hogy programja békés jellegű, illetve az urándúsításhoz joga van, a BT (először 2006. december 23-án, majd azóta

40 Irán 1968-ban csatlakozott az atomsorompó-szerződéshez, 1974-ben megkötötte a Nemzetközi Atomenergia Ügynökséggel a teljes körű biztosítéki egyezményt, melynek alapján a NAÜ rendszere-sen ellenőrizte az ország nukleáris tevékenységét.

41 Vö. az idegen dominancia minden formájának elutasítása, pl. az iráni alkotmányban.42 „Candidate Running against Ahmadinejad Calls for Nuke Fuel Consortium Based in Iran”. World

Tribune, http://www.worldtribune.com/worldtribune/WTARC/2009/me_iran0439_06_03.asp, 2009. június 3.


MKI-tanulmányok 14

több alkalommal, utoljára 2010. június 9-én) szankciókkal sújtotta Iránt.43 A legutóbbi határozatát megelőző napon Brazília és Törökország (abban a reményben, hogy sikerül a szankciók kiszabását elkerülni) megállapodott Iránnal az ott dúsított urán egy részének külföldre szállításáról és további feldolgozásáról – ez azonban már nem volt elegendő.44

Miért kell Iránnak nukleáris technológia?

Az iráni nukleáris programmal szemben megfogalmazott kritikák alapkérdése az volt, hogy „miért kell nukleáris energia egy olyan országnak, amely térdig jár az olajban?” – hacsak nem akarja a programot nukleáris fegyverek gyártására használni.

Ismert tény, hogy Khomeini ajatollah minden tömegpusztító fegyvert ellenzett. Ennek ellenére, az iraki–iráni háború tapasztalatai, illetve az izraeli nukleáris arzenál (feltételezett) léte következtében több olyan iráni nyilatkozat is napvilágot látott, amely tömegpusztító fegyverek szerzésére felhatalmazást látszik adni.45 Az ország vezetése folyamatosan hangsúlyozza, hogy programjuk kizárólag békés célú46 (amit Ali Khamenei ajatollah egy fatvával is megerősített47), mégis, időről időre igen szélsőséges nézetek48 is megjelennek. Miközben az iráni nukleáris program civil jellegét illetően számos kétely fogalmazódott meg, különösen amerikai részről, az országnak a civil programhoz való jogát senki sem vonja kétségbe. Ennek megfelelően, az amerikai érvelés elsősorban politikai megfontoláson alapszik, mely szerint a „mullahkrácia” megbízhatatlan rezsim, része „a Gonosz tengelyének”, ráadásul Mahmúd Ahmadinezsád elnöksége alatt az iráni hivatalos retorika egyre fenyegetőbbé vált.

Az iráni atomprogramban igen jelentős – bár érzelminek is minősíthető – szerepet játszott a szinte „mániákus” félelem attól, hogy az ország bármely külső hatalomtól függő helyzetbe kerüljön. (A függőség elutasítása az alkotmányban is szerepel, oka elsősorban a 19–20. századi történelmi tapasztalatokban keresendő.) A teljes függetlenségre és önellátásra törekvés Khomeini ajatollah politikai programjának szerves részét képezte,

43 „UN Security Council Resolution 1929 (2010)”, http://www.iaea.org/NewsCenter/Focus/IaeaIran/unsc_res1929-2010.pdf. Letöltés ideje: 2010. július 3.

44 Bővebben l. N. Rózsa Erzsébet: „A török–brazil–iráni megállapodás, avagy elkerülhetők-e az ENSZ BT Iránnal szembeni újabb szankciói?”. MKI Gyorselemzések, No. 6. (2010). http://www.hiia.hu/index.php?menu=26&gyors=2040.

45 Ali Akbar Hásemi Rafszandzsáni 1988-ban úgy nyilatkozott, hogy „teljesen fel kell szerelnünk ma-gunkat a vegyi, bakteriológiai és radiológiai fegyverek mind támadó, mind védekező arzenáljával…”. 1991-ben Mahádzseráni ajatollah pedig azt mondta, hogy „mivel Izrael továbbra is rendelkezik nuk-leáris fegyverekkel, nekünk, muszlimoknak együtt kell működnünk egy atombomba előállításában”.

46 „Hatalmunk és erőnk a hitünkben, érvelésünkben és népünk képességeiben rejlik. Ezzel a hatalom-mal megáldva az embernek nincs szüksége pusztító fegyverek kifejlesztésére.” (Mohamed Khátami); „Egy nemzetnek, amelynek saját kultúrája, logikája és civilizációja van, nincs szüksége nukleáris fegyverekre. Azok az országok törekszenek nukleáris fegyverek birtoklására, melyek problémái-kat erő alkalmazásával akarják megoldani. A mi nemzetünknek nincs szüksége ilyen fegyverekre.” (Mahmúd Ahmadinezsád)

47 „… az iszlámban tilos a nukleáris fegyverek előállítása, felhalmozása és használata, és az Iráni Iszlám Köztársaság soha nem fog ilyen fegyvereket szerezni.” (2004. szeptember)

48 „Mi a baj azzal, hogy felülvizsgáljuk ezt a szerződést a nukleáris energiáról és kilépjünk belőle? … Észak-Korea is kilépett. Sok ország nem is csatlakozott soha.” (Ahmed Dzsannati ajatollah)


2010. július 12. 15

és együtt járt azzal, hogy 1979 és 1989 között Iránnak gyakorlatilag nem volt külső államadóssága.

A nukleáris energia igénye mögött azonban számos racionális – gazdasági, politi-kai és biztonságpolitikai – érv is felsorakoztatható. Az iráni vezetés tisztában van azzal, hogy bár hazájuk a világ negyedik olajtermelő (és második földgázkitermelő) hatalma, készleteik végesek; a becslések szerint a 21. század közepére kimerülnek. A hiányos idő-szakokra való tartalékolásuk különösen előnyös lehet, de értékesítésük mellett is szólnak pénzügyi megfontolások: egy atomerőmű (a beruházást követően) lényegesen olcsóbban tud elektromos energiát előállítani, mint egy hagyományos tüzelésű erőmű – még akkor is, ha az árba a majdani leszerelés és a hulladékok elhelyezésének költségeit is beépítik.

Irán regionális hatalom akar lenni, márpedig annak elengedhetetlen feltétele a modernség, a műszaki fejlettség, amelyhez a 21. században a nukleáris energia előállításának képessége egyre inkább hozzátartozik.

Az iráni érvelésben fontos szerepet játszanak a biztonságpolitikai megfontolások is. Ezt alapjaiban határozza meg az a tény, hogy az ország közvetlen szomszédságában, illetve szűkebb környezetében több – elismert és el nem ismert – atomhatalom található (Oroszország, Pakisztán, India, Izrael), a szomszédos Törökországba amerikai atomfegyvereket telepítettek, a Perzsa-öbölben lévő amerikai katonai támaszpontokon és/vagy kikötőkben nukleáris fegyverekkel felszerelt/felszerelhető anyahajók is horgonyozhatnak. Mindemellett az iraki atomprogram is minden bizonnyal komoly hatással volt az iráni biztonságpolitikai gondolkodásra.

Valójában csupán az bizonyos, hogy az iráni programmal kapcsolatban sok a bizonytalanság és a rendelkezésre álló információk sem elégségesek. Az Egyesült Államok és az Európai Unió vezető hatalmai úgy vélik, Irán nukleáris fegyverek előállításán fáradozik, miközben az ország változatlanul programja békés jellegét hangsúlyozza. A nemzetközi közösség egy jelentős része – különösen a fejlődő világ államai, de az ENSZ BT nem állandó tagjai közül legalább Törökország és Brazília – azonban úgy látja, az iráni vitát békés úton lehet és kell megoldani. Miközben Irán, úgy tűnik, hajlandó volt bizonyos kompromisszumra, az Egyesült Államok és az Európai Unió nemcsak az ENSZ Biztonsági Tanácsában érte el újabb szankciók meghozatalát, de saját büntető intézkedéseket is hatályba léptetett Iránnal szemben. Ugyanakkor, még mindig nem ismerjük az Iszlám Köztársaság valódi képességét (annak mélységét és mértékét), és az ellenőrök annak ellenére sem találtak konkrét bizonyítékot („füstölgő pisztolyt”) a program katonai jellegére, hogy immár hét-nyolc éve folyamatosan ellenőrzik az ország nukleáris tevékenységét.


MKI-tanulmányok 16

kérdések és dIlemmák

Az iráni nukleáris program, az ország gazdasági és kulturális térnyerése, illetve beavatkozása a térség konfliktusaiba – mindez számos, az egyes kérdésen túlmutató jelentőséggel is bír. Globális szinten felmerül az atomsorompó-szerződés hatékony

ellenőrzésének, a nemzetközi nukleáris fűtőanyagbank és az ENSZ BT reformjának kérdése. Regionálisan kérdés Irán térségbeli pozíciójának alakulása, az izraeli és az iráni atomprogram relációja és megítélése, az atomerőmű-építési hullám, vagy hogy lesz-e/lehet-e Irán-ellenes szövetség, illetve kialakulhat-e végre egy biztonsági együttműködés a Perzsa-/Arab-öbölben. Bilaterális dimenzióban változatlanul napirenden van az iráni nukleáris létesítmények elleni esetleges amerikai és/vagy izraeli támadás, illetve az Iránnak nyújtandó lehetséges biztonsági garanciák kérdése. Végül – unilaterálisan – a konfliktus valamennyi fontosabb szereplője vonatkozásában felmerül az iráni kérdés belpolitikai meghatározottsága: úgy az Egyesült Államokban, mint Izraelben, vagy éppen magában Iránban. Továbbra is kérdés azonban, hogy mik lehetnek az ország szándékai, illetve átláthatóvá lehet-e tenni az iráni nukleáris programot.

Tehát Irán a poszt-bipoláris rendszerben – a speciálisan vele kapcsolatos kérdéseken túl – egy sor olyan dilemmát is felvet, amelyek a nemzetközi rend és rendszer további alakulását lényegében határozhatják meg.


2010. július 12. 17

A szerző

N. Rózsa Erzsébet (1959)A Magyar Külügyi Intézet koordinációs igazgatója. A nemzetközi kapcsolatok dok-

tora. Az ELTE-n angol, arab és iráni szakot végzett. Fő kutatási területe a Közel- és Közép-Kelet, Irak, Irán, a politikai iszlám, az euro-mediterrán kapcsolatok és a nukleáris fegyverzetkorlátozás.

Fontosabb publikációi:

N. Rózsa Erzsébet: A nukleáris fegyverek elterjedése: tanulságok és kilátások [doktori disszertáció]. Budapest: Stratégiai Védelmi Kutató Intézet, 1997. (SVKI Védelmi Tanulmányok, No. 17.)

N. Rózsa Erzsébet (szerk.): Nemzeti identitás és külpolitika a Közel-Keleten és Kelet-Ázsiában. Budapest: Teleki László Alapítvány, 2005.

N. Rózsa Erzsébet–Póti László (szerk.): Európa régi-új régiója: a Mediterráneum. Budapest: Stratégiai Védelmi Kutató Intézet, 1999.

N. Rózsa Erzsébet: „A török EU-csatlakozás vitás kérdései. Következtetések a magyar külpolitika számára”. In: Törökország és az iszlám. Az iszlám szerepe Törökország EU-csatlakozásának megítélésében (szerk. Vásáry István). Piliscsaba: Avicenna Közel-Kelet Kutatások Intézete, 2008. 109–132. o.

N. Rózsa Erzsébet: „Evolúció és revolúció az Iráni Iszlám Köztársaság külpolitikájában”. In: Nemzeti identitás és külpolitika a Közel-Keleten és Kelet-Ázsiában (szerk. N. Rózsa Erzsébet). Budapest: Teleki László Alapítvány, 2005. 111–145. o.

N. Rózsa Erzsébet: „A török–brazil–iráni megállapodás, avagy elkerülhetők-e az ENSZ BT Iránnal szembeni újabb szankciói?”. MKI Gyorselemzések, No. 6. (2010). http://www.hiia.hu/index.php?menu=26&gyors=2040, 2010. június 1.

Erzsébet N. Rózsa: „From Barcelona to the Union for the Mediterranean”. HIIA Papers, No. 9. (2010). www.hiia.hu/letoltes.php?letolt=10111, 2010. április 12.

N. Rózsa Erzsébet: „Atomsorompó és Kelet-Jeruzsálem: leszerelés vagy szövetség?”. MKI Gyorselemzések, No. 5. (2010). http://www.hiia.hu/index.php?menu=26&gyors=2039, 2010. április 7.

N. Rózsa Erzsébet: „Az iraki konfliktus és a tágabb Közel-Kelet”. Külügyi Szemle, Vol. 4. No. 2–3. (2007). 152–199. o.; www.hiia.hu/letoltes.php?letolt=4206.

N. Rózsa Erzsébet: „Az iszlám világ és a terrorizmus elleni harc”. In: Válaszok a terrorizmusra II. A politikai marketing csapdájában. Budapest: Mágus Kiadó Kft., 2006. 171–205. o.

N. Rózsa Erzsébet: „Tömegpusztító fegyverek és korlátozásuk”. In: Biztonságpolitika (szerk. Gazdag Ferenc). Budapest: Stratégiai Védelmi Kutató Intézet, 2001. 263–282. o.

N. Rózsa Erzsébet: „A nukleáris csend világa felé”. Külügyi Szemle, Vol. 3. No. 1. (1996) 105–114. o.


MKI-tanulmányok 18

Irán a mai nemzetközi rendszerben. Kérdések és dilemmák

Documents

Transcript of Irán a mai nemzetközi rendszerben. Kérdések és dilemmák