Egry Gábor: Magyar kisebbségek nacionalizmus és regionalizmus közt a két világháború közti...

Etnicitás, idenitás, politika

Magyar kisebbségek nacionalizmus és regionalizmus közt a két világháború közti Romániában ésCsehszlovákiában

Egry Gábor

Etnicitás, idenitás, politika. Magyar kisebbségek nacionalizmus és regionalizmus közt a két világháború közti

Romániában és Csehszlovákiában

Tartalomjegyzék Bevezetés

Két történet, és ami mögötte van

1. fejezet: Lehet más a politikatörténet, avagy hogyan írható meg a kisebbségek politikatörténete másképpen?

Mi a kisebbségtörténet? Viszonyrendszerek Identitás, politika Egyéni identitás, mindennapi etnicitás, nemzeti érzéketlenség Politikatörténet másképp: identitáspolitika és mindennapi etnicitás

I. rész

Identitások 2. fejezet: Barátok közt? Identitásdiskurzusok, külső vonatkoztatási csoportok, sztereotípiák és viszonyrendszerek

Határon innen és túl Kis országok, nagy nemzetek Távol és közel Regionális nemzetek?

3. fejezet: Magyarok egymás közt: közösségkép, népszolgálat és az új generáció Kataklizma és új kezdet? A régi keretek összeomlása 1919-ben Új és régi arcok Nemzeti egységek Irányváltások Új generációk…

...Csehszlovákiában... … és Erdélyben

A nemzeti egység(ek) felé Egységpártok Vezetőváltások Csehszlovákiában Demokrácia-értelmezések és az aktivisták Utak Magyarországra (Holt) lelkek és szellemek Új kisebbségi magyar identitás és identitáspolitika felé?

II. rész Szakpolitikák

4. fejezet: Határőrök, határátlépők, úti élmények. Fiatal kisebbségi magyarok találkozásai Magyarországgal a 30-as években

Propaganda, kémkedés, „guruló pengők” és nemzetnevelés: a Népies Irodalmi Társaság, Felvidéki Egyesületek Szövetsége „Erdélyi fiatalok”: vezetésre törő új nemzedék, népszolgálat és beilleszkedés A Külföldiek Kollégiuma: a határőrök és az átkelők Kalandok a határon: találkozások térben és időben

Egybe érő képek: románok, magyarok – innen és onnan Előfeltevések A magyar „valóság” Románia és a románok Erdélyi magyarok Határon innen és túl

5. fejezet: Prokrusztész ágyai. Etnikai kategorizáció és nemzetiség-meghatározás Számadások Üres halmaz, ami tele van? Az irredenta fogalma a román állambiztonság működésében

Kik az irredenták? Mi az irredenta? Hogyan lesz az irredenta? Üres halmaz vagy tele?

Szentségtörő szövetségek? Lojalitás, szolidaritás, nemzeti identifikáció és az állam Nagy-Romániában

Nagy-Románia szolgái Nyelv, lojalitás, identifikáció Szentségtörő szövetségek? A nyelvvizsgák utóélete

III. rész

Mindennapok 6. fejezet: A megértés határán, Mindennapi etnicitás a két világháború között

Beszélő nemzetek Szabadon beszélő egyének… ...és intézményesítetten beszélők Nemzettel szóló hivatalok

Sértetten és inzultálva Nemzet előadva, nemzet elfogyasztva

Nyelvében él? Nemzet tárgyesetben

Te kit választanál?

Összegzés Trianon után, Trianon nélkül?

Két történet és ami mögötte van

A bécsi Belvedere épületében 1938. november 2-án kihirdetett nagyhatalmi döntőbíráskodásMagyarországnak ítélte a mai szlovák–magyar határ mentén húzódó sávot. A honvédség alakulatai november 5-én indultak meg a terület birtokba vételére, 10-én az akció be is fejeződött. A korabeli beszámolók, a filmhíradó és a résztvevők visszaemlékezései egyöntetűen a lakosság lelkesedését, határtalan örömét emelik ki.1 Magyarnak lenni ismét öröm és büszkeség volt és a szlovákokat és cseheket kivéve csak magyarok voltak a „visszatért területeken”.

Egy évvel a magyar csapatok bevonulása előtt Ungváron ünnepséget rendeztek a Szovjetunió fennállásának 20. évfordulója alkalmából. A városi tanács és a közművelődési egyesületek felhívására a hatóságok képviselői mellett megjelent résztvevők meghallgathatták Gáti József magyar nyelvű szónoklatát a csehszlovák-magyar barátságról, Viglicku Anna magyar nyelvű szavalatát és Veszely Lajos gimnáziumi tanár szlovák nyelvű beszédét. A magyar belügyminisztériumhoz eljuttatott, bizalmi férfitól származó jelentés azt is megjegyezte, hogy a helyszínen Lenin és Edvard Beneš (ekkor már Csehszlovákia köztársasági elnöke) képeit és a két ország zászlóit tették közszemlére.2

A Belvedere-kastély az első bécsi döntés után nem egészen két évvel ismét komoly politikai szerephez jutott. Németország és Olaszország külügyminiszterei ezúttal Magyarország és Románia határvitájában hoztak döntőbírósági ítéletet. Ismét Magyarország bizonyult szerencsésebbnek, az 1918 után Romániához került terület északi részét 1940. augusztus 30-án visszakapta. A bevonulás a négyszer nagyobb területre valamivel hosszabb ideig tartott, a fogadtatás azonban ugyanolyan volt, mint Dél-Szlovákiában. Ünnepi viseletben sorfalat álló legények és leányok, éljenző, síró városiak a főtérre vezető utcákon, hatalmas lelkesedéssel hallgatott szónoklatok a főtéren. Magyarnak lenni ismét öröm és büszkeség volt és a románokat és németeket kivéve csak magyarok voltak a „visszatért területeken”.

Gallus Viktor gyalui földbirtokost 1942-ben felsőházi taggá választották az 1940 végén alakult Erdélyi Párt3 jelöltjeként. Gallus meglehetősen jó viszonyban volt a párt elnökével, Teleki Béla gróffal, legalábbis erről tanúskodik, hogy hozzá intézett leveleit „Kedves Béla!” megszólítással kezdte és meglehetősen közvetlen stílusban írta. 1944. július 20-án kelt levelében hálás témával foglalkozott, a közigazgatás visszásságaival.4 Általánosságban megállapította, hogy a kormány jószándékú rendeleteit az alsóbb szervek minden alkalommal úgy hajtják végre, hogy az éppen azoknak káros, akiktől a nemzet sorsa függ, a falusiaknak. Konkrét példát kettőt hoz, a parasztoknak kiosztott lábbelik ügyét és az adótartozások behajtását. Az előbbi esetben a cselédek és szolgák bakancsot és csizmát kaptak, az önálló gazdálkodók csak bocskort. A hibát és a reakciót érzékeltetendő Gallus egy zentelki gazdát idézett: „22 évig nem lettünk oláhok, most akarnak belőlünk azt csinálni – bocskort küldenek”. Az adóhátralékok esetében az okozott konsternációt, hogy ezek még 1940-ből származtak és még a román közigazgatás vetette ki őket. Az adófizetésre kötelezettek szemében ez már akkor is önkényesnek számított, diszkriminatívnak, mivel az adóösszeg jelentősen eltérhetett a különböző nemzetiségű adóalanyok esetében. Most pedig a magyar állam követeli azt, amit korábban az idegenek követeltek – jogtalanul.

Nem állítható, hogy ez a két történet bármilyen értelemben egyedi lenne vagy különleges. A

1

Simon Attila: Egy rövid esztendő krónikája. A szlovákiai magyarok 1938-ban. Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja, 2010., Sallai Gergely: A második bécsi döntés. Osiris, Budapest, 2002.

2 Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára (MNLOL) Miniszterelnökség Nemzetiségi és Kisebbségi Ügyosztály K28 17. cs. 59. t. 330. f. Bizalmi egyén 1937. december 12-i jelentése, BM VII, res. 14,204/1937

3 Lásd Egry Gábor: Az erdélyiség „színeváltozása”. Kísérlet az Erdélyi Párt ideológiájának és identitáspolitikájának elemzésre, 1940-1944. Napvilág Kiadó, 2008; illetve Ablonczy Balázs: A visszatért Erdély. Jaffa Kiadó, Budapest, 2011

4 Gallus Viktor levele Teleki Bélához, 1944. július 20. MNLOL P2027 Teleki Béla iratai, 2. tétel, 869/944 sz.

kalotaszegihez hasonló panaszok általánosak voltak a régióban és egyébként az ország egész területén. Különlegesnek sem tarthatjuk őket abban az értelemben, hogy lerántanák a leplet valamiféle a mai olvasó számára korábban rejtett vagy titkolt helyzetről, és új dolgokra vetnének fényt. A csehszlovák kommunista mozgalom vonzereje a magyarok számára is jól ismert évtizedek óta5 és a magyarországi közigazgatás és az erdélyi magyar lakosság konfliktusai sem maradtak titokban.6 Miért érdemes tehát – egy hosszabb írás kiindulópontjaként – felidézni ezt vagy akár másik jó néhány hasonló kis történetet?

A kulcs maga a visszacsatolás pillanata és az ahhoz általánosan társított „nemzeti egység” képzete. A revízió a kortárs közbeszéd – és jórészt az utókor – számára sem volt egyéb, mint a mesterségesen megszüntetett nemzeti egység helyreállítása. Ebben az egységben mindenki osztozottés aki osztozott benne az magyar is volt. Bár ha valaki rákérdezett volna a magyarság tartalmára a válaszolók közül sokan sokféleképp próbálták volna értelmezni azt, abban a legtöbben egyetértettekvolna, hogy a magyarság minden magyar száméra azonos. A fenti történetek – illetve kezelésük – éppen arról lebbenti fel a fátylat, az egység burka milyen könnyen eltűnhetett és milyen egyszerűen felválthatta azt a kimondott vagy csak megértett különbségek világa. Ez a különbség azonban – és valahol itt kezdődik ennek a könyvnek a gondolatmenete is – nem pusztán a megszokott társadalmi különbségeket jelentette. Ennél sokkal többet, hiszen valamilyen módon etnikai – a kortársak szóhasználatában nemzeti – tartalmat kapott. Az ungvári tüntetés esetében ez valamivel nyilvánvalóbb, mint Gallus Viktor parasztgazdái kapcsán, hiszen az előbbi esetben a megfigyelő jelentéstevő is alapvető jelentőségűnek tartja a magyar és szlovák etnikai kategóriát a történtek értelmezésében, nem véletlenül emeli ki, hogy mindkét nyelven elhangzott egy-egy szónoklat.

Csakhogy a figyelmes olvasó ennél jóval többet is észre vehet. Az ungvári gyűlésről készült beszámolót elolvasó tisztviselő a margón minden egyes névhez megjegyzéseket fűzött.7 Gátiról, aki ügyvéd volt, annyit tartott fontosnak, hogy kommunista képviselő volt a prágai parlamentben,8 Viglicku Annáról azt említette meg, hogy „nem ismerős név, nem tartozik a magyarsághoz”, míg Veszely Lajosról csak annyit, hogy „nem tartozik a magyarsághoz”. Az eredmény nem egyéb, mint egy olyan kategorizálási eljárás, ami az alapvetőnek tartott etnikai jegyek megléte esetén is kétségbevonta vagy egyenesen lehetetlennek tartotta a magyarsághoz tartozást. Világos, hogy mind Gáti mind Viglicku Anna magyar nyelvűek – sőt anyanyelvűek – voltak. Mivel azonban Gáti kommunista volt, ezért legalább egy kérdőjelet megérdemelt, jelezve politikai meggyőződése és a magyar nemzetiség összeegyeztethetetlenségét – legalábbis Magyarországról nézve. A szavalatot előadó lány pedig „ismeretlen” volt az ungvári magyar mozgalmakat nyomon követő tisztviselő számára, nyilván ez és a gyűlés célja vezetett oda, hogy anyanyelve ellenére kizárták a magyarságból. Csakhogy ezzel nem csupán szereplők, hanem a gyűlés és a résztvevők magyarsága is megkérdőjeleződött, hiszen nem magyarok cselekedtek nem magyar módra, aki tehát egyetértett velük az sem lehetett magyar.

A nemzeti hovatartozás Gallus Viktor parasztgazdái kapcsán is szerepet kapott, ezúttal azonban a szereposztás megfordult, a gazdák vonták kétségbe az állam vagy legalábbis képviselői valódi magyar nemzeti jellegét. Az ő szemszögükből nem is ok nélkül, hiszen a magyar közigazgatás éppen úgy viselkedett mint a román, vagy – a lábbelik esetében – úgy érzeték, hogy románként – és így társadalmi értelemben alacsonyabb szinten állóként – kezelte őket, akik magyarnak tartották magukat. A szerepekből és az ehhez társuló percepcióból fakadó, elvárt,

5 Jobbágy István: Etnikai (kisebbségi) pártok a két világháború közti Csehszlovákiában a parlamenti választások eredményeinek tükrében. Egry Gábor-Feitl István (szerk.): A Kárpát-medencei népek együttélése a 19-20. században. Napvilág, Budapest, 2005., 357–385.; Tóth Andrej: Political Parties of the Hungarian Minority in Interwar Czechoslovakia (1918-1938). Brief Summary and Outline of the Issue. Öt kontinens, 2010., 169–194.; Simon Attila: Egy rövid esztendő krónikája. I. m.; Angyal Béla: Érdekvédelem és önszerveződés. Fejezetek a csehszlovákiai magyar pártpolitika történetéből 1918-1938. Fórum Kisebbségkutató Intézet-Lilum Aurum Kiadó, Galánta-Dunszerdahely, 2002.

6 Oláh Sándor: Gyakorlati gondolkozásmód és megmerevedett etatizmus (1940–1944). Korall, 18. 2004/4. 98–112.7 MNLOL K28 17. cs. 59. t. 330. f. Bizalmi egyén 1937. december 12-i jelentése, BM VII, res. 14,204/19378 Az 1924-es első ruszinszkói (Kárpátalja) választásokon került be. Szakál Imre: Podkarpatszka Rusz jelentősebb

pártjainak szereplése a nemzetgyűlési és tartományi választásokon 1924 és 1938 között. Acta Beregsasiensis. A II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola tudományos évkönyve. VIII. évfolyam 2009/II. köt. 37–54., 42.

etnikalag jelölt viselkedés tehát mindkét esetben eltért attól, ami végül is történt.A két eset nem csak ebben az értelemben mutat túl önmagán. Már a visszacsatolt dél-

szlovákiai területekre bevonuló közigazgatás és a tevékenységüket ott megkezdő szociális szervezetek is arról számoltak be, hogy ott a magyarországitól gyökeresen eltérő közszellemet találtak, a csehszlovák idők eredményeként. Ez nem csupán a társadalmi tagozódás különbségéből, hanem a csehszlovák államban érvényesült polgári jogegyenlőségből, valamint szociálpolitikából is eredt. Például a magyarországinál sokkal kiterjedtebb és hatékonyabb szociálpolitikából, ami nem engedte a magyarországihoz hasonló mély nyomor kialakulását.9 A Magyarországról érkezett közigazgatási közegek tevékenysége Erdélyben is állandó panaszok tárgya volt, magyarázatául pedig ismét csak a két országrész eltérő közszelleme szolgált sokak számára.10

Ez az ellentmondás lenne tehát a kiindulópontja és egyúttal a fő problémája is a következő a könyvnek. Nem abban az érelemben, hogy bemutassam a már eddig is ismert ellentéteket Magyarország és a visszacsatolt régiók közt, hanem úgy, hogy az etnicitás és identifikáció felől próbálom megközelíteni azt, ami a két világháború közt történt a kisebségi magyarság körében. Feltevésem szerint a fentebb példának hozott és a kortársak által eltérő (köz)szellemként megjelenített különbségek valóban az azonosság és az identifikáció különbségei és ebben a formában többet jelentenek praktikus konfliktusoknál, valójában egymástól eltérő magyarságértelmezéseket, az etnicitás különböző gyakorlatait és ezek társadalmi valóságát mutatjákmeg a társadalom több szintjén is. Arra vagyok tehát kíváncsi, hogy azok a kizárási, elhatárolási gyakorlatok, melyek a revíziós propaganda közegében nem voltak észrevehetőek, a visszacsatolás után azonban valamilyen formában megjeleníthetővé váltak és amik a nemzethez tartozást 1938 majd 1940 után körülveszik mennyiben és miként tekinthetőek a nemzeti identitás és identifikáció változásának? Mit jelentett ez a magyar nemzetértelmezés számára, milyen szerepet játszott a változásokban az (identitás)politika és mindennapok gyakorlatai és végül mit árul el mindez magáról a (magyar) nemzetről?

Két csomópontja lesz tehát vizsgálódásaimnak, az, amit az előbb identitáspolitikának neveztem, a másik pedig a mindennapok vagy legalábbis az identitáspolitikán kívüli szereplők világa és persze mindezek viszonya egymáshoz, esetleges kölcsönhatása. Ahhoz azonban, hogy valóban érthető legyen mind a kötet témája, mind az általam feltett kérdések érdemes alaposabban behatárolni mit is értek identitáspolitikán és etnicitáson. Nem az elméleti alapozás igényével – erre a következő részben kerül majd sor –, hanem a felvetett problémát kézzelfoghatóvá téve.

Miért identitáspolitikáról beszélek és nem egyszerűen politikáról? Hiszen mind a két világháború közti magyar kisebbségek Budapesthez való viszonya, mind az 1938 és 1940 utáni reintegráció felfogható sokkal hagyományosabb értelemben vett politikatörténetként és persze tárgyalható kapocslattörténetként is. Elsősorban azért beszélek identitáspolitikáról, mert az önazonosság és identifikáció változásai érdekelnek. Nem mellékes azonban az sem, hogy a magyar–magyar kapcsolatok intézménytörténetét már meglehetősen alaposan feltárták,11 és igen csak előrehaladott állapotban van az egyes kisebbségek belső politikatörténetének bemutatása is.12 Mindennél jobban feldolgozott a magyar külpolitika története, a revíziós eszme és elképzelések köre.13 Másfelől, a magyar eszmetörténet terén vaskos monográfiák születtek a nemzeteszme

9 Hámori Péter: Kísérlet a visszacsatolt felvidéki területek társadalmi és szociális integrálására. A Magyar a MagyarértMozgalom története (1938–1940). Századok, 2001/3. 569. skk., 587.

10 Oláh Sándor: Gyakorlati gondolkozásmód és megmerevedett etatizmus (1940–1944). Korall 18, 2004/4. 98-112.11 Bárdi Nándor: Tény és való. Kalligram, Pozsony, 2004; Uő.: Otthon és haza. Tanulmányok a romániai magyar

kisebbség történetéből. Jyveskylai Egyetem, Jyvaskyla, 2013.12 Például: Angyal Béla: Érdekvédelem és önszerveződés. i. m.; Uő.: Dokumentumok az Országos

Keresztényszocialista Párt történetéhez. Fórum Kisebbségkutató Intézet-Lilum Aurum Kiadó, Galánta-Dunszerdahely, 2004.; Fedinecz Csilla – Vehes Mikola: 1919–2009: történelem, politika, kultúra. Argumentum – MTA Etnikai és Nemzeti Kisebbségkutató Intézet, Budapest, 2010., György Béla: A romániai Országos Magyar Párttörténete. Pro Print, Cskíszereda, 2012; Horváth Sz. Ferenc: Elutasítás és alkalmazkodás között. A romániai magyarok kisebbségpolitikai stratégiái 1933–1940. Pro Print, Csíkszereda, 2003; A. Sajti Enikó: Impréiumváltás, revízió, 1918-1947., Napvilág, Budapest, 2004; átfogóan, további irodalommal lásd Szarka László – Bárdi Nándor –Fedinec Csilla: Kisebbségi magyar közösségek a 20. században. Gondolat, Budapest, 2009.

13 Zeidler Miklós: A revíziós gondolat. Osiris, Budapest, 2003.

történetéről, a nemzetkarakterológia és a nacionalizmus összehasonlító vizsgálatáról vagy éppen – számomra ez is legalább olyan fontos, mint az előzőek – a völkisch eszme magyarországi hatásáról.14 Én mindezekre építve egy olyan problémát szeretnék körbe járni, ami eddig nem sok figyelmet váltott ki, a nacionalizmus és a nemzetkép a történelmi Magyarország felbomlása után és nyomán bekövetkezett változásainak politikáját és gyakorlatát. Bár a magyar nacionalizmus eszmetörténetének gazdag irodalma van ez azonban éppen ezzel a kérdéssel nem foglalkozik.15 Sema kisebbségbe került magyarsághoz különböző módon kapcsolódó nemzetfelfogásokat, sem a nacionalizmus identitáspolitikai aspektusait nem vizsgálta a vonatkozó irodalom átfogó módon, a magyar nacionalizmus történetébe ágyazva.16

Ehhez persze először tisztázni kell mit értek ebben az esetben identitáspolitika alatt. Budapestről nézve az volt a revízió egyik alapfeltétele, hogy a kisebbségbe került magyarságot megkell őrizni magyarnak, ellenkező esetben nem csak a hivatkozási alap szűnik meg, de tulajdonképp maga a revízió is értelmét veszti.17 Ezzel szemben a szomszédos országok vezetői számára a magyarkisebbségek folytonos lojalitási problémát jelentettek és csak tovább nehezítették az amúgy is problémás egységesítési folyamatokat, a sokféle részből összerakott új államok problémáit növelték.18 Éppen ezért a hamar felerősödő nemzetiesítő törekvéseknek19 identitáspolitikai tétjük lett. Ebben a helyzetben keresték a kisebbségi elitek – és olykor velük párhuzamosan más regionálisetnikai csoportok elitjei is – annak lehetőségét, hogy saját csoportjukat megjelenítsék – elsősorban diszkurzív módon. A csoportról való beszéd azok részéről, akik egyúttal a csoport legitim képviselőinek tekintették magukat olyan, a modern társadalmakra jellemző öntematizációnak tekinthető,20 ami a csoportot önmagából és nem másokhoz való viszonyából meghatározva legitimálja annak létét. Ebből persze az is kiderül, hogy a diskurzus nem azonos a csoportidentitással, hiszen az utóbbi csupán tárgya az előbbinek és nem alanya.21 Viszont mindazok számára identifikációs lehetőséget nyújt, akik valamiképp kapcsolatba kerülnek vele. Akár mint véltcsoporttagok, akár mint abból kizártak vagy éppen oda törekvők. Mivel az identifikáció lényegében nem más, mint a csak diszkurzív formában létező csoportos identitás egyéni gyakorlata22 így aztán legalább olyan fontos szerepet kap a csoport megjelenítésében, mint a róla való beszéd. A diskurzus egyfajta identitásajánlat, az egyéni identifikáció pedig az ahhoz való viszonyt juttatja kifejezésre. A diskurzus célja innen nézve elérni azt, hogy a csoport tagjai azonosuljanak vele és így a csoporttal, akisebbségek esetében pedig ez egy világos identitáspolitikai cél.

Felmerül természetesen a kérdés, hogy miért csupán a csoportról való beszédet tekintem identitáspolitikának, amikor ezt éppen a nacionalizmus vonatkozásában sokkal szélesebben is értelmezhetjük. A nemzeti mozgalmak és a nacionalizmustörténet klasszikusai23 nem szűnnek 14 Gyurgyák János: „Ezzé lett magyar hazátók...” A magyar nemzeteszme és nacionalizmus története. Osiris, Budapest,

2007., Trencsényi Balázs: A nép lelke. Nemzetkarakterológiai viták Kelet-Európában. Argumentum Kiadó – Bibó István Szellemi Műhely, Budapest, 2011.; Romsics Gergely: Nép, nemzet, birodalom. A Habsburg Birodalom emlékezete a német, osztrák és magyar történetpolitikai gondolkodásban, 1918–1941. Új Mandátum, Budapest, 2010.

15 Lásd Trencsényi Balázs: „Vesztes csapaton ne változtass!” Gyurgyák János: Ezzé lett magyar hazátok”, 2000, 2008. április, 3-13.; 2008.; Egry Gábor: Egy hanyatlástörténet. Múltunk, 2008/3. 272–279.

16 Ami természetesen nem azt jelenti, hogy ne születtek volna fontos munkák egy-egy egyedi esetre vonatkozóan.17 Lásd Bárdi Nándor: Otthon és haza. i. m. ???18 Irina Livezeanu: Cultural Politics in Greater Romania: Regionalism, Nation-Building and Ethnic Struggle 1918–

1930. Cornell University Press, Ithaca–London, 1995.; Peter Haslinger: Loyalität in Grenzregionen. Methodische Überlegungen am Beispiel der Südslowakei nach dem ersten Weltkrieg. In Martin Schulze-Wessel (hrsg.): Loyalitäten in der Tschechoslowakischen Republik 1918–1938. Politische, nationale und kulturelle Zugehörigkeiten.Oldenbourg Verlag, München, 2004., 45–60.

19 Rogers Brubaker: Nemzeti kisebbségek, nemzetiesítő államok és anyaországok az új Európában. Regio, 2006/3. 3–29.

20 Ulrich Bielefeld: Nation und Gesellschaft. Selbstthematisierungen in Frankreich und Deutschland. Hamburger Edition, Hamburg, 2003, 11. lásd még Thomas von Ahn: „Új Szellem Szlovenszkón.” Betekintések Szvatkó Pál csehszlovákiai magyar kultúrpolitikai szemléjébe (1937–1938). Pro Minoritate, 2009/4. 55–80.

21 Mindezzel együtt amúgy is kétséges beszélhetünk-e csoportidentitásról a szó hagyományos értelmében.22 Rogers Brubaker – Frederick Cooper: Beyond Identity. Theory and Society 29 (2000): 1-47. A problémát a

következő fejezetben részletesebben is kifejtem23 A teljesség igénye nélkül lásd Niderhauser Emil: A nemzeti megújulási mozgalmak Kelet-Európában. Akadémiai,

hangsúlyozni a folyamatot és a mögötte álló nemzetépítést, ami elvezet oda, hogy a kezdetben szűkkörű nemzeti érzés tömegessé válik és politikai mozgósítás alapjául szolgálhat. Az ehhez felhasznált eszközök – sajtó, színház, iskolák, egyletek, tüntetések, történetírás, nemzeti irodalom stb. – együtt és külön-külön is besorolhatóak az identitáspolitika fogalma alá, nem különben maga anemzeti elit és akciói. Az általam vizsgált esetnek azonban éppen az a sajátossága, hogy mindezek így, együtt a legtöbb szereplő számára nem voltak adottak. Bár a nemzetépítés nem az államnemzetek privilégiuma, hiszen a kisebbségi nemzetépítés és a nemzetépítő kisebbség is létezik,24 a két világháború közt a kisebbségi nemzetépítés programját kitűző elitek számára nem sok eszköz állt rendelkezésre. A hagyományos intézményrendszer jórészt állami irányítás vagy ellenőrzés alatt állt, meglévő elemek tartalmi szabályozására is csak korlátozott lehetőségeik voltak.Például az iskolákat Csehszlovákiában jórészt államosították, Romániában a magánintézmények, köztük egyházi iskolák működését jelentős mértékben, adminisztratív módon korlátozták. Az állam természetesen a tartalmi kérdésekbe is beleszólt, az egyes tárgyak oktatási nyelvétől kezdve annak részleteiig, és ezt szigorúan ellenőrizte is a tanfelügyelet révén. Ennek hatását erősítette, hogy a megmaradt részelemek – pl. a magániskolahálózat – elérése korlátozott volt és az idők folyamán sokszor csökkent.25 De hasonló hatása lehetett a cenzúrának is, ami nem csupán a nyilvános közléseket érintette, hanem a könyveket, színdarabokat, moziban vetített filmeket, zenei előadásokat is.26 Mindezek tükrében logikus, hogy a kisebbségi elitek számára a politikai szervezkedés – ez sokkal szabadabb volt, mint sok más tevékenység – az egyesületi élet és a sajtó maradt olyan fórumként, ami az identitáspolitika célját szolgálhatta. Cselekvésként pedig leginkább a beszéd a csoportról és azokról, akiket tagjának láttak, valamint ennek révén az ő mozgósításuk.

Nem volt ez másként Magyarország esetében sem, bár a magyar kormány legalább erőforrások felett rendelkezett, melyeket ilyen célra is fordíthatott. Igaz, keresték annak lehetőségét,hogy pótolják a hiányzó intézményi elemeket, miközben a kisebbségi magyar elitek is ezer szálon függtek a magyar kormány jóindulatától.27 Éppen ezért, paradox módon a magyar szereplők közül Budapestnek lehetett a legnagyobb identitáspolitikai mozgástere, bár ez is meglehetősen korlátozott maradt. Ezzel szemben az utódállami kormányzatok a nemzetiesítés teljes eszköztárát felvonultathatták, viszont mind Csehszlovákiában mind Romániában váratlan kihívásokkal kellett szembe nézniük. Szlovákiában a szlovák, Erdélyben a román elit egy része saját regionalista, illetvenemzetépítő programot28 fogalmazott meg és ehhez komoly identitáspolitikai törekvések is társultak. A központ többségi nemzetfelfogásával és az ezen keresztül megjelenített közösségi identitással szemben saját ajánlattal, koncepcióval léptek fel. Az ő pozíciójuk és lehetőségeik a magyarok és az állami központokéi közt helyezkedtek el. Mindezek azonban kétségtelenül hatással voltak a magyar kisebbség tagjainak identifikációjára és így közvetve, valamint a diszkurzív térben közvetlenül is, identitáspolitikájukra.

Az előbb az identitáspolitikát az öntematizáció kérdéshez kötöttem és ennek megfelelően azthangsúlyoztam, hogy a modern nemzeti társadalmak esetében az ennek keretei közt kialakított identitásdiskurzus a csoportra magára vonatkozik és a csoportot önmagából határozza meg. Ezzel együtt az identitáspolitika nem nélkülözi a relacionális elemeket sem. Az egyén és csoport helyének

Budapest, 1977. Miroslav Hroch: Social Preconditions of National Revival in Europe:A Comparative Analysis of theSocial Composition of Patriotic Groups Among the Smaller European Nations. Cambridge University Press, Cambridge, 1985.; Eugene Weber: Peasants into Frenchmen. The Modernization of Rural France. Stanford University Press, Stanford, 1976.

24 Kántor Zoltán: Kisebbségi nemzetépítés. A romániai magyarság mint nemzetépítő kisebbség. Regio,2000/3. 219–241.

25 Romániában az 1930-as évek végére már csak a magyar nemzetiségű elemi iskolai tanulók egyharmada járt magánintézménybe, a többiek állami skolákat látogattak. Lásd Gidó Attila: School Market and the Educational Institutions in Tranylvania Partium and Banat between 1919 and 1948. ISPMN Working Papers, Institutul pentru Studierea Minoritatilor Nationale, Cluj, 2011.

26 Ezekről később részletesen is lesz szó.27 Bárdi Nándor: A Keleti Akció. A romániai magyar intézmények támogatása az 1920-as években. Regio 1995/3. 89–

134., és 1995/4. 3–28., illetve Uő. Otthon és haza. Tanulmányok a romániai magyar kisebbség történetéből. i. m.28 Irina Livezeanu: Cultural Politics in Gretaer Romania i. m.; Maria Bucur: Heros and Victims. Remembering War in

Twentieth Century Romania. Indiana University Press, Bloomington, 2008

meghatározásában tipikus mi-ők viszony itt is állandóan felmerül. Az „én”-csoportok jellegzetességeit taglaló diskurzuselemek lényegében az öntematizációt szolgálják, míg a külső elhatárolást szolgáló „ők”-csoportok meghatározása elsősorban a világhoz való viszonyt jeleníti meg, bár azok jellegzetességeinek leírása egyúttal a saját csoport tulajdonságaihoz is kapcsolódik. Figyelembe véve a két világháború közt a magyar kisebbségek identitáspolitikájával kapcsolatban megjelenő aktív szereplők számát (a magyar kisebbségi elitek, Budapest, az adott államok kormánya vagy központja, a regionális nem magyar elitek) és a lehetséges kapcsolódásaikat első ránézésre nyilvánvaló, hogy valóságos relacionális hálózat rajzolódik ki. Ennek megfelelően, bár kiindulópontnak felhasználható a kisebbségek, nemzetiesítő államok és anyaországok viszonyrendszerét leíró triadikus viszonyrendszer,29 azt elkerülhetetlenül ki kell bővíteni. Egyfelől anem kisebbségi regionális eliteket is be kell kapcsolni ebbe a viszonyrendszerbe, hiszen az általuk képviselt identitásdiskurzus sem hagyja érintetlenül a többi szereplőt, másfelől azt is figyelembe kell venni, hogy a különböző szereplők tevékenysége olykor szorosan össze is fonódik egymással.

Mivel a kötet témája a magyar kisebbségek története, a kirajzolódó háló súlypontja Budapestlesz. Célom azonban nem a magyar(országi) politika elemzése, hanem a kisebbségi magyar csoportok előtérbe állítása. Ennek megfelelően a vizsgálat mindenek előtt azokra a területekre irányul, ahol ezek a csoportok éltek. Az egyes állami politikákat is csak itteni hatásukban és formájukban elemzem, csak az itt lezajló folyamatok érdekelnek. Ebből következően általában nem szándékozom bemutatni egyik állam nemzetiségpolitikáját vagy kulturális politikáját (cultural politics) sem, csupán annyiban és arra a korszakra vonatkozóan, amikor a magyar kisebbségi csoportok lakta területeket érintette. Ezzel együtt biztos vagyok benne, hogy számos következtetésem érvényessége időben és térben kiterjeszthető.

A téma és vele az elemzésnek alávetett anyag térbeli kiterjedése nem csak ebben a földrajzi értelemben lényeges, hanem a vizsgálatba bevont források szempontjából is. Mint említettem a magyar kisebbségek és Magyarország rájuk irányuló identitáspolitikájának legfontosabb jellemzője az intézmények hiánya vagy korlátozott léte volt. Ennek megfelelően az identitáspolitika diszkurzívvetülete döntő mértékben a nyilvánosságot jelentette, főként a sajtót és persze a különböző megnyilatkozásokat. Éppen ezért elsősorban arra vagyok kíváncsi, hogy ezen keresztül milyen önképet és milyen másokról alkotott képet jelenítettek meg a szereplők. Más a helyzet az etnicitás vizsgálatánál, itt a legkülönfélébb anyagok jönnek szóba, hiszen szinte bármi bepillantást engedhet a mindennapokba, az egyéni értelmezésbe, természetesen nem feledve azok kontextusát és kritikáját. Ugyanakkor a források egy nem jelentéktelen része kifejezetten és szándéka szerint reflektál magára a nemzeti önazonosságra és annak szakpolitikaként értelmezett formálására is, ezzel megmutatva az identitáspolitika intencionális elemét.

A két világháború közti eszmetörténet rengeteg olyan szöveget ismer, amelyik a magyarságról, nemzeti önazonosságról, nemzeti karakterről vagy éppen mások nemzeti jellegzetességeiről szól. Nem tulajdoníthatok azonban azonos jelentőséget mindenkinek, ha az identitáspolitikát szeretném bemutatni. Ahhoz, hogy politikáról beszélhessünk tudatos fellépés, a politikai térben történő cselekvés és a célcsoportot legalább részben elérő közeg és intézmények szükségesek. Egy párt helyi szervezetei például lehetővé tehetik a tömegek megszólítását, egy csekély olvasottságú folyóirat sokkal kevésbé. Viszont ha ez utóbbi egy párthoz kötődött és bevallottan annak céljait szolgálta, már nyugodtan számba vehetőek a hasábjain megjelent írások. Így például csak marginális szerepet kap a kolozsvári Korunk, míg a Csehszlovákiában 1937-ben elindult Új Szellem – az Egyesült Magyar Párt „hivatalos” folyóirata, lényeges orgánumnak bizonyul. Így aztán munkám elsősorban azokkal foglalkozik, akiknek eszközeik és esélyük volt arra, hogy felfogásukat érvényre juttassák a politikában és elfogadtassák a célcsoporttal saját meghatározásukat magyarságról és más csoportokról. Ennek nem ritkán az a következménye, hogy a kifinomult, magas színvonalú szövegek helyett leegyszerűsítő, ellentmondásoktól sem mentes textusok kerülnek előtérbe. Amíg azonban ez utóbbiak szolgálták az identitáspolitika instrumentalizálását, addig számomra ezek a fontosabbak.

Ismét visszatérve munkám kérdéseihez, remélhetőleg látszik, hogy amikor identitáspolitika

29 Rogers Brubaker: Nemzeti kisebbségek, nemzetiesítő államok I. m.

és az identifikáció gyakorlatának problémáját vetem fel, akkor nem általános politikatörténetet szeretnék írni. Elsősorban arra vagyok kíváncsi, hogy a magyarság, mint egyéni önazonosság, mint csoportképzet és hivatkozási pont miként alakult, miként változott 1918 után és ez a változás miként függött össze más identitáspolitikai törekvésekkel. Arra is kíváncsi vagyok továbbá, hogy a mindennapok viszonyait milyen módon befolyásolta a minden oldali identitáspolitika és az identifikáció gyakorlatai vagy ezek elmaradása a mindennapokban hatással volt-e a probléma politikai dimenziójára? A politika, az állami működés és a mindennapok, a különböző társadalmi terek és társadalmi szférák viszonyából és kölcsönhatásából kialakult-e valamiféle egyensúlyi állapot vagy egyensúlyi állapotok sora és milyen tényezők határozták meg ezt? Ezt ugyan nem minden magyar kisebbségi csoportra vonatkozóan elemzem, de bízom benne, hogy a tanulságok és következtetések kiterejszthetőek. Ez főként azért lehetséges, mert mnkám mindenek előtt az identitáspolitika működését és ennek társadalmi kontxtsát, tényezőit, vizsgálja, vagyis a struktúrákat, ezek pedig más esetekben is azonosíthatóak lehetnek.

Ennek érdekében nem csak összefonódásukban vizsgálom a különböző identitáspolitikákat, hanem összehasonlításra is vállalkozom. A csehszlovákiai – ezen belül szlovákiai – és a romániai magyar kisebbség esetét vetem össze, remélve, hogy az eltérő körülmények rávilágítanak a különböző tényezők jelentőségére is. Bár 1918 után minden szomszédos országban jelentős magyar kisebbség élt, az említett két csoport összevetése elengedőnek tűnik ahhoz, hogy az identitást és etnicitást illetően érvényes következtetésekre jussunk. Ha a magyarok csoportját nézzük, akkor feltűnő a különbség 1918 előtt társadalmi helyzetüket, a regionális önazonosság jelenlétét, a társadalmi intézményrendszert vagy akár a földrajzi viszonyokat tekintve. 1918 után ezek a különbségek csak fokozódnak, két jól elkülöníthető típust felrajzolva. (Ugyanez igaz a nem magyar csoportok vonatkozásában is.) Amíg a későbbi Szlovákiában egy meglehetősen gyorsan akkulturálódó, asszimilálódó népesség élt a magyarokkal együtt, addig Erdélyben sem a szászok, sem a románok esetében nem mutatkozik hasonlóan erős folyamat. Társadalmi szervezettségük erőteljesebb a szlováknál, és jelentős intézményrendszert állíthattak a kisebbségi nemzetépítés szolgálatába már az első világháború előtt is. 1918 után mindkét országban szembe kerültek a centralizmussal és annak ideológiájával és identitáspolitikai vetületével. Ugyanakkor a két ország közt számottevő különbségek voltak, melyek segíthetnek a különböző identitáspolitikai szempontból fontos tényezők feltárásában. Mindenek előtt a politikai berendezkedésre és a társadalmi szervezettségre érdemes felhívni a figyelmet. Románia nem pusztán agrárország volt a csehszlováknál sokkal autoriterebb politikai rendszerrel,30 hanem sokkal elmaradottabb világ, magasírástudatlansággal, a társadalmat alig elérő pártokkal, erős és államilag támogatott egyházakkal. Ezzel szemben Csehszlovákiában kiterjedt társadalmi szerveződés zajlott le, még ha ez erősen kötődött is a pártokhoz az állam pedig – önképe szerint – a haladás, a demokrácia és a szociális igazságosság képviselője volt. Bizonyos értelemben – talán megengedhető mértékben leegyszerűsítve a kérdést – Románia a stigmatizált „Balkán”, Csehszlovákia pedig a „civilizált” Közép-Európa példáját nyújtja, annak minden tanulságával. A magyar kisebbségek és a megőrzésükre irányuló budapesti identitáspolitikai törekvések, továbbá a nemzetiesítő állami politika jelentik azt az elemet, ami lehetővé teszi az összehasonlításukat, míg a két ország berendezkedésének és társadalmának különbségei segíthetnek annak megítélésében, hogy az egyes, később tárgyalandó tényezők milyen hatással voltak a nemzeti identitásra és identifikációra.

Némileg leegyszerűsítve a várható következtetések két vonatkozásban értelmezhetőek. Egyfelől politikai eszmetörténetként, másfelől történeti szociológiaként és társadalomtörténetként. Az eszmetörténet persze ebben az esetben nem a hagyományos eszmetörténet, hanem a politikai praxissal összefonódó eszmék és elképzelések története. Mindenek előtt a magyar nacionalizmusé, ami talán nem kelthet meglepetést, hiszen a nacionalizmus valójában leginkább politikai törekvésként és az azt alátámasztó ideológiaként értelmezhető.31 Ugyanakkor éppen ezért fontos,

30 Hans-Christian Maner: Parlamentarismus im Rumänien (1930–1940). Demokratie im autoritären Umfeld. R. Oldenbourg, München, 1997.

31 Umut Özkirimli: Contemporary debates on Naionalism. A Critical Engagement. Palgrave-Macmillan, Basingstoke-New York, 2005., 13–33.

hogy a klasszikus eszmetörténet felől elmozduljunk a politikát a nacionalizmussal okszerűen is összekötő értelmezés felé, ami tehát nem csak tartalmilag, leíró jelleggel, hanem annak politikai eszköz voltában is bemutatja azt. A társadalomtörténeti vonatkozás azonban csak részben jelenti azt,hogy az identitáspolitikát politikai eszközként is értelmezve óhatatlanul is a társadalomról szólunk. Vizsgálódásaim másik fontos eleme az identifikáció praxisa és ezzel együtt az etnicitás mint társadalmi jelenség bemutatása. Némileg megelőlegezve itt az elméleti keretekről szóló fejezet tartalmát annyit érdemes előrebocsátani, hogy az etnicitás a társadalmi a különbségek létrehozását és megjelenítését, továbbá és az észlelt különbségek esszencialista értelmezését jelenti.32 Az identifikáció, ami mint említettem lényegében az önazonosság egyéni gyakorlatának tekinthető ennek egyik lehetséges esete, így kapcsolva azt az identitáspolitikához.

Mindezek bemutatására vállalkozik tehát a könyv. Először egy elméleti és módszertani bevezető keretében vázolom fel a legfontosabb fogalmakat és a források értelmezését segítő megfontolásokat. Itt tekintem át nacionalizmus, a nemzettudat, az identitás és az identifikáció számomra releváns kérdéseit és megkísérlem felvázolni az identitásdiskurzusok és az identifikáció gyakorlatának viszonyát is. A következő fejezet az 1918 után kialakuló és aztán egymás hatására is változó identitásdiskurzusokat elemzi kisebbségi magyar, budapesti, többségi és többségi regionális nézőpontból, külön kiemelve egymáshoz való viszonyukat. Ennek során a közelség és távolság, a határon inneniség és határon túliság és az egység és megosztottság kettősségeit használom az elemzésre. Kiemelt szerepet kap itt emellett az ún, népszolgálati eszme, illetve az ezt meglapozó közösségkép bemutatása. A következő nagyobb rész az identitáspolitikát szakpolitikaként mutatja be, ennek megfelelően betekintést nyújt a politikai szereplők egyéni elképzeléseibe és cselekedeteibe is. Fontos kérdés ezzel kapcsolatban az ún. új generáció identitásának problémaköre,illetve az ennek befolyásolására szánt lépések, csakúgy, mint a nemzetiségpolitika különböző szintjeinek viszonya egymáshoz, vagy éppen az állam bizonyos kategorizációs gyakorlatai. Amíg tehát az első kérdéskör a politika legmagasabb szintjét jelenti, itt inkább az ez alatt elhelyezkedő szférát mutatom be. A harmadik nagy kérdéskör a társadalom alsó szintjére és a mindennapokba vezet. Ennek kapcsán lesz szó a hivatalos és az egyéni etnikai identifikáció egymáshoz való viszonyáról, a mindennapi etnicitás jelenségeiről és a különböző társadalmi terek és az etnicitás viszonyáról.

Mint látható, az első és a harmadik nagy kérdéskör egyúttal a hálószerű összefonódások felmérésére is lehetőséget ad különböző identitáspolitikák és identifikációk között, a második esetben inkább kettősségről, két szereplő, az állam képviselői és egyén egymáshoz való viszonyárólkapunk képet. Összességében pedig felrajzolhatóvá válik a magyar önazonosság változása is. Éppenezért következtetéseim nem csupán a nacionalizmusok körében próbálják elhelyezni a két világháború között jelentkező magyar változatokat, hanem ezen túlmenően nemzeti és regionális identitás és identifikáció egymáshoz való viszonyát, a homogenitás és sokszínűség kérdését alapul véve, továbbá a „trianoni trauma” ideáját kritikusan vizsgálva arra is kísérletet teszek, hogy általában a nemzeti identitás kapcsán akár ma is érvényes hipotéziseket fogalmazzak meg.

32 Feischmidt Margit: Megismerés és elismerés: elméletek, módszerek, politikák az etnicitás kutatásában. In Uő. (szerk.): Etnicitás. Különbségteremtő társadalom. Gondolat – MTA Kiebbségkutató Intézet, Budapest, 2010., 7–29.

Lehet más a politikatörténet, avagy hogyan írható meg a kisebbségek politikatörténete másképpen?

Amikor közel egy évtizeddel ezelőtt elkezdtem rendszeresen kutatni a magyar kisebbségek történetét a célkitűzés egy politikatörténeti munka megírása volt. Bár a téma már akkoriban is egyrenépszerűbb volt – nem utolsó sorban a még létező Teleki Intézet és az ott dolgozó Bárdi Nándor körül formálódó közösség kutatásai mutatták ezt –, de még lehetett abban bízni, hogy egy átfogó, inkább hagyományos szemléletű politikatörténeti munka nem csak megírható, hanem újszerűnek is számít majd. Azóta azonban nem csak az idő telt, hanem a témára vonatkozó munkák sokasága jelent meg. Átfogó munkák,33 dokumentumkiadványok,34 diplomáciatörténeti művek,35 életrajzok,36 tematikus folyóiratszámok,37 és rengeteg kisebb témát feldolgozó tanulmány, elkészült vagy készülődisszertáció és kötet a politika, társadalom, eszmetörténet köréből.38 Ezek egy része, mint látható éppen abba a hagyományos politikatörténeti megközelítésbe illeszkedik, amely a kutatás kezdetekoraz én munkámat is meghatározta. Végül 2013-ban megjelent Bárdi Nándor doktori értekezése is a budapesti kormányzatok magyarságpolitikájáról és a kisebbségek ehhez való viszonyáról a a két világháború közt, ami végképp okafogyottá tette az eredetileg tervezett átfogó politikatörténeti munka elkészítését.

Igaz, a saját terveim és megközelítésem is már viszonylag korán jelentős mértékben megváltoztak. Egyre inkább az identitás, az önazonosság problémája kezdett foglalkoztatni. Mi a

33

Pl. A. Sajti Enikő: Impériumváltások, revízió, kisebbség. Magyarok a Délvidéken 1918-1947. Napvilág Kiadó, Budapest, 2004.; Simon Attila: Egy rövid esztendő krónikája. A szlovákiai magyarok 1938-ban. Fórum Intézet, Somorja, 2010.; Uő.: Az elfelejtett aktivisták. Kormánypárti politika az első Csehszlovák Köztársaságban. Fórum Intézet, Somorja, 2013.; Angyal Béla: Érdekvédelem és önszerveződés. Fejezetek a csehszlovákiai magyar pártpolitika történetéből 1918 – 1938., Fórum Intézet – Lilium Aurum, Galánta – Dunaszerdahely, 2002.; Fedinecz Csilla – Vehes Mikola: Kárpátalja 1919–2009... i. m.; Bárdi Nándor: Tény és való. A budapesti kormányzatok és a határon túli magyarok kapcsolattörténete. Kalligram, Pozsony, 2004.; Uő.: Otthon és haza. Tanulmányok a romániai magyarság történetéről. Jyvaskylei Egyetem, 2013.; Földes György: Magyarország, Románia és a nemzeti kérdés, 1956–1989. Napvilág, Budapest, 2007.; Szarka László – Bárdi Nándor – Fedinec Csilla: Kisebbségi magyar közösségek a 20. században. Gondolat – MTA Etnikai és Nemzeti Kisebbségkutató Intézet, Budapest, 2009.; Ablonczy Balázs: A visszatért Észak-Erdély. Jaffa Kiadó, Budapest, 2011., Brenzovics László: Nemzetiségi politika a visszacsatolt Kárpátalján (1939–1944). Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség, Ungvár, 2010.; Eiler Ferenc: Németek, helyi társadalom és hatalom – Harta, 1920–1989. Argumentum, Budapest, 2011.

34 Például Gidó Attila: Úton. Erdélyi zsidó társadalom és nemzetépítési kísérletek (1918–1940). Pro Print, Csíkszereda,2009.; Lucian Năstasa: Antisemitismul universitar in România (1919–1938), Mărturi documentare. ISPMN, Cluj, 2011.; Angyal Béla: Dokumentumok az Országos Keresztényszocialista Párt történetéhez 1919–1936. Fórum Intézet–Lilum Aurum, Somorja – Dunaszerdahely, 2005.; Fedinecz Csilla: Iratok a kárpátaljai magyarság történetéhez 1918–1944. Törvények, rendeletek, kisebbségi progamok, nyilatkozatok. Fórum Intézet – Lilium Aurum, Dunaszerdahely, 2001. Bárdi Nándor összeállításai a Magyar Kisebbség folyóiratban. Pl. A kisebbségi értelmiség önképe a második világháború előtt, Magyar Kisebbség 1998/3–4.; Javaslatok, tervek, dokumentumok azerdélyi kérdés rendezésére, Magyar Kisebség, 1997/1–2.; Az erdélyi kérdés mint közigazgatási probléma, Magyra Kisebbség, 1998/1.; Választások a két világháború közöti romániai magyar kisebbségpolitikában, 2000/4.; Önszerveződés és önreflexió a két világháború közöti magyar kisebbségek történetében, Magyar Kisebbség, 2002/3.

35 L. Balogh Béni: A román-magyar kapcsolatok és a második bécsi döntés. Pro Print, Csíkszereda, 2002.; Uő.: Küzdelem Erdélyért. A magyar-román kapcsolatok és a nemzetiségi kérdés 1940–1944. Akadémiai Kiadó, Budapest,2012.; Holly Case: Between States. The Transylvanian Question and the European Idea during WWII. Stanford University Press, Stanford, 2009.; Sallai Gergely: Az első bécsi döntés. Osiris, Budapest, 2002.

36 Ablonczy Balázs: Teleki Pál. Osiris, Budapest, 2005.; Ormos Mária: Egy magyar médiavezér. Kozma Miklós I-II. Pokoljárás a médiában és a politikában. PolgArt, Budapest, 2000.; Balázs Sándor: Mikó Imre. Élet- és pályakép. Polis, Kolozsvár, 2003.

37 Dél-Felvidék 1938–44., Limes, 2007/2.; Észak-Erdély 1940–1944. Limes, 2006/2.; Magyarságkép a 20. században I-II. Limes 2008/2–3.; Limes: Nemzetiségpolitikák Magyarországon 1918–1944. Limes, 2010/2.; Dél-erdélyi magyarság 1940–44., Limes 2011/2.; Délvidék 1941–44. I-II., Limes 2009/2-3.; Történetírás – kisebbségtörténet. Limes 2012/4. I. kötet; Erdélyi magyarság 1920–1944., Limes 2012/2.

38 A teljesség igénye nélkül emllítem Baumgartner Bernadette, Eiler Ferenc, Pál János, Gaucsik István, Simon Attila, Filep Tamás Gusztáv, Hunyadi Attila, Kovács Éva, Gidó Attila, Thomas von Ahn, Deborah Cornelius, Kulcsár Beáta, Rigó Máté, Ablonczy Balázs alább hivatkozott munkáit.

szerepe az önazonosságnak a politika sikerében vagy kudarcában? Miként próbálják meg meghatározni ezeket a közösségeket az egyes szereplők? Milyen hatással van ez magukra a közösségekre? Hogyan használhatják fel ezt az elitek politikai törekvéseik érdekében? Egyszóval a politikából identitáspolitika lett, de ezzel még nem ért véget a változások sora. Hamarosan rá kellettjönnöm, hogy az észak-erdélyi magyar elit identitáspolitikájának izgalmas, bizonyos elemeiben már-már egy új, külön nemzet születése felé mutató, másik oldalról pedig a nemzeti közösség hagyományos hierarchiáját felülíró története39 korántsem egyedi, sőt. Részben 1918 előtt található meg előképe és előfutára,40 részben pedig nagyon hasonló jelenségekre figyelhetünk fel a két világháború közti Csehszlovákiában,41 a Harmadik Birodalomhoz csatolt Szudéta-vidéken,42 az Olaszországhoz került Dél-Tirolban és Erdélyben, de a román eliten belül.43 Óhatatlanul is felmerülta kérdés: mi áll emögött és miként illeszthető ez össze azzal az általános, a történetírásban ma is népszerű megközelítéssel, ami a kisebbségek történetét két, lényegében homogén nemzet érintkezésének történeteként írja le.

Ám ezzel még nem volt vége a felmerülő kérdéseknek. Részben éppen az egyes nemzetekenbelüli különbségek manifesztációitól elindulva (és itt nagy segítségemre volt a jelenkori szociológia44) kezdtem foglalkozni az etnicitás – vagyis a különbségtétel társadalmi gyakorlata45 – mindennapi dimenziójával és ennek nyomán az is izgatni kezdett, hogy vajon felmérhető-e az identitáspolitika hatása az egyénekre, és fordítva, az egyének megismerhető tapasztalatai miként jelennek meg a közösségi identitás termelésének fenti, identitáspolitikai szintjén. Mindez, miután rábukkantam a viszgálatot lehetővé tevő forrástípusra, ismét új irányba terelte a munkám.

Az remélhetőleg már ebből is látszik, hogy a hagyományos politikatörténeti keret elhagyása – esetleg újraértelmezése – nyomán a tervezett munka bonyolultabb lett és nem egyszerűbb. Ugyanakkor – szerencsémre vagy szerencsétlenségemre – már az elsőként áttekintett források is igazolták, hogy az, amit identitáspolitikai megközelítésnek tartok nem belemagyarázás, hanem a problémának egy a két világháború közt is érvényes látásmódja. A szereplők – a magyar kormány szakértői, szakpolitikusai, a kisebbségi elitek – számára az egyik legnagyobb kihívást az jelentette, hogy az általuk fokozatosan romlónak, gyengülőnek látott magyar nemzeti identitást miként tudnák megerősíteni a kisebbségi magyarok körében. A magyarságpolitika számára a mennyiség mellett legalább olyan fontos volt a minőség, egy Magyarországgal kompatibilis önazonosság fenntartása és ápolása. Ám amíg ez a felfedezés megerősített abban, hogy kiindulópontom érvényesíthető és legitim, nem sokat mondott arról, hogy miként lehetne az időközben feltárt, az egyre burjánzó kérdések nyomán hatalmasra nőtt anyagot elrendezni és érthetővé tenni.

39 Egry Gábor: Az erdélyiség színeváltozása. Napvilág Kiadó, Budapest, 2008.40 Bárdi Nándor: Az erdélyi magyar (és regionális) érdekek megjelenítése az 1910-es években. Az Erdélyi Szövetség

programváltozatai. Magyar Kisebbség, 2003/2–3., 93–105.; Gábor Egry: Minority Elite, Continuity, and Identity Politics in Northern Transylvania: The Case of the Transylvanian Party. In Viktor Karády–Zsuzsanna Borbála Török:Cultural Dimensions of Elite Formation in Transylvania 1770–1950. EDRC, Cluj, 2007., 186– 215.; Gábor Egry: Front-line, no-man's land or fortress? The Hungarian Minority Elite in Romaniabetween National Identity and Regional Self-consciousness (1918–1944). Auxiliary Historical Disciplines, Vi. 2010., 166–188.; Egry Gábor: Regionalizmus, erdélyiség, szupremácia. Az Erdélyi Szövetség és Erdély jövője, 1913–1918. Századok, 2013/1 3–32.

41 Mary Heimann: Czechoslovakia, the State that Failed. Yale University Press, New Haven–London, 2009.; James Mace Ward: Priest, Politician, Collaborator: Jozef Tiso and the Making of Fascist Slovakia. Cornell Univeristy Pres, 2013.

42 Mark Cornwall: Devil's Wall. The Nationalist Youth Mission of Heinz Rutha. Harvard University Press, Cambridge, Mass. – London, 2012.; Caitlin E. Murdoch: Society, Culture, and Territory in the Saxon-Bohemian Borderlands, 1870–1946., The University of Michigan Press, Ann Arbor, 2010.

43 Gábor Egry: A Crossroad of Parallels. In Anders E. Blomqvist – Constatin Iordachi – Balázs Trencsényi (szerk.): Hungary and Romania Beyond National Narratives. Comparisons and Entanglements. Peter Lang, Oxford – Frankfurt, 2013., 239–276.; Irina Livezeanu: Culutral Politics in Greater Romania... i. m.; Francois Bocholier: ; K. Lengyel Zsolt: A kompromisszum keresése. Pro Print, Cskíszereda, 2007.; Sabina Fati: Transilvania. O provincie in cautare unui centru. Centru si periferie in discursul al elitelor din Transilvania. EDRC, Cluj-Napoca, 2007.

44 Jon. E. Fox: Vándorló nemzet(i) identitások. In Feischmidt Margit (szerk.): Erély-(de)konstrukciók. PTE Média és Kommunikációtudományi Tanszék, Pécs, 2004., 103–123; Rogers Brubaker – Feischmidt Margit – Jon E. Fox – Liana Grancea: Mindennapi etnicitás egy erdélyi városban. L'Harmattan, Budapest, 2011.

45 Feischmidt Margit: Megismerés és elismerés... i. m..

Az elkövetkezőkben ennek tisztázására teszek kísérletet, vagy legalábbis egy első lépést, Éppen a kérdések szerteágazó jellege és az elemzési egységek, társadalmi szintek keveredése miatt a lehetséges elméleti és módszertani megközelítések közül egyáltalán nem könnyű kiválasztani a célnak megfelelőeket és ezeket olyan módon összeilleszteni, hogy koherens keretet biztosítsanak. Éppen ezért az elkövetkezőkben nem mindig bizonyosságról lesz szó, olykor dilemmákról és kérdésekről azt illetően, hogy lehet-e vagy érdemes-e minden lehetséges megközelítésből meríteni.

Mi a kisebbségtörténet?

Mivel munkám témája a magyar kisebbségek története, válasszuk kiindulópontnak magának a kisebbségtörténet fogalmának a problémáját. Nem mintha egyszerű lenne választ adni arra a kérdésre vajon mi is a kisebbségtörténet, vagy konkrétabban mi a magyar kisebbségek története?46 Noha a kisebbség fogalma objektívnek látszik (ám még sem az), korántsem ilyen egyértelmű, hogy a nemzeti kisebbségként azonosított csoportnak van-e ebben a minőségében saját története, illetve mi is ez a történet pontosan. Ha a magyar kisebbségekről van szó, óhatatlanul is felmerül, hogy ez vajon része Magyarország történetének, netalán az egyes utódállamok történetének keretébe illesztendő? Arról is nem is szólva, hogy bármelyiket is választjuk e két lehetőség közül, annak óhatatlanul lesz valamiféle értékválasztás jellege is. Az önálló kisebbségtörténet hangsúlyozása szembeállítható a nemzet egységének eszméjével – és ezzel egyúttal számos két világháború közti szereplő felfogásával is. Ha Magyarország, vagy tágabban a magyar nemzeti történelem részének tekintjük, akkor viszont nem csak a kutatás tárgyának szereplői által hangoztatott nézetekhez kerülhetünk vészesen közel, hanem igazodunk egy magának a magyar kisebbségek történetének az újrafelfedezése során elfogadott előfeltevéshez is. Hiszen a kisebbségekről ismét beszélni, történetüket megírni a rendszerváltás táján mindenek előtt magyarországi szemszögből volt fontos, nem utolsó sorban azért, mert a magyarság egységét lehetett ezzel is kifejezésre juttatni.

Ha mindegyik megközelítést legitimnek fogadjuk el, vagy legalábbis nem vetjük el eleve egyiket sem, akkor viszont az a kérdés merül fel, hogy miként kötődnek egymáshoz ezek a lehetséges megközelítések és történeti perspektívák? A magyar kisebbségek 20. századi történetéről szóló kézikönyv előszavában ugyan említik,47 hogy a téma összefügg nemzetközi változásokkal, a Magyarországgal szomszédos országok bel- és külpolitikájával, a kisebbségek szerepével és pozícióival, ez azonban önmagában nem teszi szükségszerűvé a kisebbségek önálló történetének megírását. Másfelől pedig egyáltalán nem szükségszerű az sem, hogy ez a történet magába foglalja például a társadalmi változásokat, esetleg egy tágabb értelemben vett társadalomtörténetet is.

Fontos látni azt is, hogy a kisebbségtörténet, illetve a magyar kisebbségek történetének leggyakoribb – bár sok esetben az egyes témák léptékénél fogva csak implicit – kerete egy kétpólusú, két nemzet találkozásán alapuló megközelítés. Ez – a kisebbséggel szemben álló többségi nemzethez való viszony előtérbe állításával és azon keresztül – még akkor is egységesként jeleníti meg a nemzetet, ha egyébként maga a kutatás valóban csak a kisebbségre magára korlátozódik és annak köztes helyzetéből indul ki.48

Ezen sokszor az sem segít, ha a kisebbség létrejöttének időbeliségét is figyelembe vesszük. A nemzetté válás során kialakuló nemzeti kisebbségeket a nemzeti történetírások többnyire sikerrel jelenítik meg egy egységes nemzet részeként (erre jó példa az erdélyi románok esete49), ismét csak létrehozva egy kétosztatú mezőt, melyben a kisebbség szerepe leginkább az, hogy a másik nemzetetreprezentálja. De hasonló helyzethez vezethet az is, amikor egy csoportból csak azt követően lesz kisebbség, hogy a nemzetté válás már bekövetkezett. A magyar kisebbségek esetében bevett eljárás

46 Egry Gábor: Létezik-e kisebbségtörténet? Korunk, 2009. május.47 Szarka László – Bárdi Nándor – Fedinec Csilla (szerk.): i. m. 9.48 Ez a probléma egyébként része annak a tágabb kérdéskörnek, hogy miként lehet úgy csoportokról írni, hogy közben

a kutatás tárgyát ne reifikáljuk és esszencializáljuk. Az etnicitás és identitás kapcsán erre lásd Rogers Brubaker – Frederic Cooper: Beyond Identity... i. m. 1–46.; Rogers Brubaker: Csoportok nélküli etnicitás. Beszélő, 2001/6-7. Peter Stachel: Identitás. A kortárs társadalom- és kultúratudományok egy központi fogalmának genezise, inflálódása és problémái. Regio, 2007/4. 3–33.

49 Lucian Boia: Történelem és mítosz a román nemzeti tudatban. Kriterion, Bukarest, 1998.

ezeket kényszerkisebbségként meghatározni. Ez a fogalom (vagyis annak hangsúlyozása, hogy a magyar kisebbségeket közösségként a békeszerződések hozták létre, és csak ennek hatására kezdődik önszerveződésük) nem veszi figyelembe a korábbi, regionális szerveződéseket, ott, ahol voltak ilyenek, sőt arról sem vesz tudomást, hogy ennek a regionalizmusnak lehetett a politikán túli,társadalmi, kulturális, értékrendbeli alapja is. A magyarság innen nézve 1918 végén homogén egységként fogható fel, amit csak az ország felbomlása indít el a szétfejlődés útján. Ez azonban nemcsak az esetleges előtörténetet zárja ki a probléma vizsgálatából, hanem egy olyan lehetséges összehasonlítási szempontot is, aminek akár magyarázó ereje is lehet, például az egyes kisebbségi magyar elitek 1938 és 1944 közötti sikerességére vonatkozóan.

Nem is szólva arról, hogy amennyiben arra kérdezünk rá, mi is egyesíti ezeket a nemzeteket,akkor politikai, gazdasági, jogi, kulturális, oktatási, állami intézmények híján – ne feledjük a nemzeti kisebbség többnyire nem saját nemzetállamában él – leginkább az egység igényét adhatjuk válaszképp. Ezt az igényt pedig azok az elitek képviselik, akik Hroch több lépcsős (ABC) modelljében50 kidolgozzák a nemzet eszméjét és később elterjesztik, hogy azt a tömegek mozgósítására is alkalmassá téve végül valóban megteremtsék a nemzeti közösséget. Ám amíg a Hroch számára elsősorban modellként szolgáló soknemzetiségű államkereteken belül létrejövő nemzeteket ezek az állami keretek végső soron mégis csak egybefogják, a több államban élő nemzeti kisebbségek esetében ez igen csak esetleges. Intézményrendszer hiányában elsősorban kapcsolathálók révén szerveződik az érintkezés és ezek révén próbálják meg meghúzni a nemzet közös határait is. De vajon az elitek érintkezése mennyire képes működőképes társadalmi egységet teremteni?

Egy másik lehetőség a lokális viszonyok bemutatása. A helyi nemzetiségi közösségek története megfelelő módon értelmezve helyettesítheti a nemzet egységes történetét, elfedheti az egység hiányát, ehhez azonban mégis csak azt kell feltételeznünk, hogy a helyi események mozgatórugója a nemzet maga. Ez azonban meglehetősen merész elképzelés, de enélkül azzal a nem kis problémával kellene szembesülni, hogy miként lehet specifikus, helyi történetekből egységes nemzeti elbeszélést létre hozni anélkül, hogy a szelekció végleg eltüntetné a lokalitást, az egyediséget.

Ez utóbbi probléma arra is jó példa, hogy a történetíró kisebbségtörténet esetében is szerepetkap az általa vizsgált közösség elhatárolásában, sőt megteremtésében is. Ezt illusztrálja – a kisebbségi társadalomtörténet fentebb említett kérdéshez visszatérve – az a kérdés, hogy vajon minek tekintsük a többségi vidékekre vándorló kisebbségi munkásokat: a munkaerő-vándorlás mindennapos jelenségében résztvevőknek, a nemzeti közösségből kiszakadó veszélyeztetett nemzettagoknak vagy éppen egy elnemzetietlenítő állampolitika tárgyainak? Elég világos, hogy a válasz más-más csoportokat képez és másként határozza meg a kisebbségtörténet hatókörét. Az elsőlehetőség azt feltételezi, hogy egységes munkaerőpiacot kell vizsgálni és ezen belül a nemzeti különbségeknek nincs értelme, vagy csupán másodlagos jelentőségűek lesznek, a kisebbségi csoportebben az összefüggésben nem értelmezhető, esetleg nem is létezik. A második és a harmadik viszont éppen a már említett kettősségen alapul, csak más-más nézőpontból. A veszélyeztetett nemzettagra hivatkozva a nemzeti közösség összetartása kerül előtérbe, az elnemzetietlenítés viszont a többségi politikát emeli ki. De mindkét esetben világos, hogy nem a gazdasági vagy társadalmi folyamatok, hanem a kisebbség-többség megoszlás az értelmezés kulcsa. Mivel azonban mindhárom értelmezés legitim lehet, a választás egyúttal a kisebbségi közösségről is szól.

Viszonyrendszerek

Hogyan lehet kikeveredni a kisebbségtörténet fogalmának meghatározásával járó problémákútvesztőjéből? Egyfelől – erről később részletesen is szólok – a szereplők maguk is arra törekedtek, hogy meghatározzák a kisebbség fogalmát általában, és konkrétan is meghúzzák a magyar

50 Miroslav Hroch: A nemzeti mozgalomtól a nemzet teljes kifejlődéséig: a nemzetépítés folyamata Európában. Regio, 2000/3., 3–24.; Oana Sinziana Paltineanu: Miroslav Hroch's model of small nation-formation and Begriffsgeschichte. Nationalities Papers 2010/6., 813-827.

kisebbségek határait. Éppen ez a definíciós törekvés és kényszer lehet a kutatás tárgya, ezzel részben legalább mentesítve a történészt attól, hogy előre létre kelljen hoznia a vizsgálata tárgyát képező csoportot.51 Másfelől, ha nincs is egyértelmű definíciónk, de tudjuk, hogy a kisebbség alapvetően egy viszony eredményeként válik láthatóvá – a kisebbség és a többség kettőssége révén –, akkor megkísérelhetjük a csoportot láthatóvá tevő, határait kijelölő viszonyok felől megragadni azt. Ha sikerül az egész viszonyrendszert felfejteni, akkor akár arra is lehet esélyünk, hogy a csoportot, illetve közösséget az egyszerű kettősségből kiragadva, a maga sokrétű határaival jelenítsük meg. És persze arról sem feledkezhetünk meg, hogy ez a megközelítés kiküszöbölheti a csoportok határainak bizonytalanságából adód problémákat is. Hiszen ha ezek nem szükségszerűen szilárdak és mozdíthatatlanok,52 akkor a különböző viszonyok kapcsán különböző módon meghúzott különböző határok láthatóvá tétele éppen bizonytalanságukat, helyzetekhez kötöttségüket teszi érzékelhetővé.

Elöljáróban még érdemes kitérni két – később részletesen is bemutatott – problémára. Először is, mint fentebb láttuk a csoport nem feltétlenül adott, hanem definíció kérdése és ez igaz relációkra, vagy akár az egész viszonyrendszerre is. Ha tehát korábban a csoport meghatározhatóságát illetően kételyeket hangoztattam, akkor ezeknek itt is helye lehet. De amíg a csoport egyszeri definiálása meglehetősen komplex elhatárolást kívánna, az egyes viszonyok esetében csupán egy bináris különbségtételt kell feltárni, viszont ezek összessége már elég komplex lehet ahhoz, hogy a csoportot is jól körülírja. Másodszor a relációk esetében is igaz, hogy azok meghatározására, az elhatárolásra magára különböző aktorok és intézmények kapnak lehetőséget. Ez pedig azzal jár, hogy mindenek előtt az ő látószögüket kell megismerni, mintegy belülről kifelé tekinteni a csoport határaira, nem pedig kívülről felülírni azt a történész utólagos konstrukciójával. Ez a nézőpont viszont meglehetősen különbözik a klasszikus nemzeti elbeszélésmód által kijelölt nézőponttól, ami hajalmos a nemzet határát adottnak és ismertnek tekinteni és ennek keretei közt értelmezni a csportokat.

Mint láttuk a hagyományos kisebbség–többség szembeállítás is kétpólusú és nemzeteket állítszembe. Bár korábban ezt kritikával illettem, mivel könnyen sematizál egy komplex világot és érzéketlen a lépték iránt, nem haszontalan, sőt, bizonyos értelemben megkerülhetetlen. Ahhoz, hogyez a kettősség elveszítse leegyszerűsítő jellegét leginkább azt kell meghaladnunk, hogy a kisebbség-többség viszonyba foglalt határvonalat szilárdnak, mindig is mindenhol jelen lévőnek és érvényesnek, alig átjárhatónak, és monolitnak lássuk, ami csak a nemzeti küzdelem frontvonala lehet, ezzel befelé is a homogén közösségek létét sugallva. Ha azonban a kisebbséget a többségtől elválasztó vonalra határként tekintünk anélkül, hogy fizikai jelleget tulajdonítanánk neki,53 alkalmazhatóvá válnak a határvidékek (Borderland) kutatásának tanulságai. Eszerint a határ nem csupán elválaszt, hanem érintkezési lehetőséget és felületet termet, ahol megindul a különböző típusú javak és emberek áramlása, éppen azért, mert a határ jelenléte érzékelhetővé teszi a különbségeket és egyúttal megteremti a lehetőséget az érintkezésre. Másfelől a határ többnyire távoli vidék, periféria, ami kicsit misztikus és ahol mindig történik valami.54

Ebből azonban az is következik, hogy a határ más, a határ nem csak kifelé választhat el, hanem befelé is különbözővé tehet, bár ennek természetesen egyéb tényezői is lehetnek. A határ mentén élők (és itt még egyszer jelezném, hogy az etnikai határ nem feltétlenül azonos a hagyományos fizikai vagy országhatárral) különbözhetnek a többiektől és ezzel megjelenik egy újabb viszony kialakításának a lehetősége is. Bár a határ a nemzet kikristályosodásának is a színtere,55 mégis – az etnikai és a fizikai választóvonal – bizonyos értelemben közösség- és akár

51 Ez a megközelítés egyébként rokon Rogers Brubaker elméletével: Lásd Rogers Brubaker: Csoportok nélküli etnicitás. Beszélő, 2000/7.

52 Uo.53 Ezt teszi a történeti Szatmár megyére vonatkozóan Anders Blomqvist is disszertációjában. Economic Nationalizing

in the Ethnic Borderland.PhD dissertation. Södertörn University College. 2012.54 Edwin Ardener: 'Remote areas' some theoretical considerations. In Anthony Jackson (szerk.): Anthropology at

Home. 38–54.55 Peter Sahlin: Boundaries: The Making of France and Spain in the Pyrennees. University of California Press, Berkley

– Los Angeles, 1989.

régióteremtő is, ahogy ezt Elena Mannová bemutatja a két világháború közti Dél-Szlovákia példáján. Ott ahol korábban nem volt egységesen látott régió, az államhatár és az etnikai különbségek léte valamilyen szempontból képes volt azt kialakítani.56

Ugyanígy kettősség – és ezzel egy viszony alapja lehet – a centrum és a periféria különbségtétele. A két világháború között ez minden olyan régió esetében fennállt, ahol magyar kisebbségek nagy számban éltek. Ez az újabb viszony, kiegészülve a régiók etnikai színezetével ugyancsak lökést adhatott a különbségek megjelenésének, érzékelésének, akár a regionalizmusnak is.57

Az persze már az eddigiekből is világos, hogy a kettősségeket valamiképp mégis csak rendszerbe kellene fogni ahhoz, hogy a kisebbségek esetében átfogó vagy legalábbis átfogóbb történetről beszélhessünk. Bizonyos szempontból erre tesz kísérletet Roger Brubaker triadikus koncepciója,58 ami az anyaországok, a nemzetiesítő államok és a nemzeti kisebbségek hármas viszonyrendszerét vázolja fel. Brubaker is külön kiemeli, hogy az egyes entitások valójában nem egységesek, azokat érdemes különböző pozíciók és alapállások dinamikus politikai mezőiként felfogni. Magukon a mezőkön belül is küzdelem folyik azért, hogy a másik két mezőt miként értelmezzék (például az államot, amelyben a kisebbség él elnyomónak lássák vagy sem) és részben ennek a küzdelemnek az eredménye az egyes entitásokon belül megjelenő önértelmezés is. Kifejezetten felhívja a figyelmet arra, hogy a dinamikusan változó mezők közt szintén dinamikusan változó relacionális kapcsolat áll fenn, bár ő ez alatt éppen a viszonyuk változását és nem a lehetséges kettősségeket érti. Hangsúlyozza azt is, hogy a hármas viszonyrendszer célja a leegyszerűsítő kettős szembeállítás meghaladása, a kisebbségek önálló szereplőként való megragadása. Mindazon által úgy tűnik – legalábbis az általa felhozott példákból – hogy ez a hármasság még sem teljesen egyenrangú szereplők hármassága. Bár a nemzeti kisebbségnek ebben a modellben lehetősége nyílik arra, hogy befolyásolja a saját nemzetén belüli folyamtok alakulását, de azok tartalmára kevés befolyása nyílik. Brubaker példájában a horvátországi szerbek például az erősödő horvát nacionalizmus nemzetiesítő törekvései nyomán, nem pedig Szerbia unszolására lépnek fel saját követeléseikkel és ezzel megváltoztatják a már létező horvát-szerb szembenállást, de magát a kettősséget még sem haladják meg: szerbek és horvátok állnak a választóvonal két oldalán és a konfliktus alapvetően kétoldalú marad.

Azt gondolom, hogy a modell ebben a formában óhatatlanul oda vezet, hogy a nemzeti kisebbségeket alárendelje a két nemzeti központnak. A kapcsolatuk lényege ugyanis a két nemzet közti határvonal, annak értelmezése és viszonyuk jellege. A mezőkön belüli küzdelem is erről szól, nem pedig a saját csoport meghatározásáról, ami alapvetően adott - nemzeti. Ennek megfelelően a kisebbség kiszolgáltatott lesz mind a nemzetiesítő államnak – hiszen annak nemzetiesítő jellegű politikája lépéskényszerbe hozhatja –, mind az anyaországnak, ami szintén hasonló módon befolyásolhatja. Ráadásul sokszor erőforrások tekintetében is rá van utalva valamelyik félre.

Ez önmagában is problematikus, de a triadiukus viszonnyal kapcoslatos kérdéseknek ezzel nincs vége. Az általam feltárt és feldolgozott anyag, ami jórészt megfelel a más, hasonló esetekkel foglalkozó szakirodalom eredményeinek is, kifejezetten azt sugallja, hogy a két világháború közti időszakra vonatkozóan nem feledkezhetünk meg a nemzetiesítő állam többségi nemzetén belüli esetleges törésvonalakról sem. Az a tény, hogy az egyes régiókban mindegyik nemzetiség körében erős, politikailag is artikulált regionalista törekvések jelentkeztek a saját nemzeti központtal szemben és ezek a törekvések valamiképp erőforrásként használták fel a másik nemzetiség jelenlétét lehetővé teszi, sőt talán kikényszeríti, hogy a hármas viszonyrendszert négyes viszonyrendszerré alakítsuk. Ennek csúcsain az anyaállam, nemzetiesítő állam, a kisebbségi elit és atöbbségi regionális elit áll. Az utóbbi kettő határai viszont nem ritkán elmosódhatnak és olykor

56 Elena Mannová: Southern Slovakia as an Imagined Territory. Steven G Ellis – Raingard Eßer – Jean-François Berdah – Miloš Řezník (szerk.): Frontiers, Regions and Identities in Europe, Pisa University Press, Pisa , 2009., 185–204.

57 Klasszikus példája ennek: Michael Hechter: Internal Colonialism: The Celtic Fringe in British National Development, 1536–1966.. University of California Press, Berkley–Los Angeles, 1977.

58 Rogers Brubaker: Nemzeti kisebbségek, nemzetiesítő államok és anyaországok az új Európában. REGIO, 2006/3., 3–29.

közösen, kicsit bizonytalan körvonalakkal bíró regionális elitként jelenhetnek meg. Mint látható, nem ragaszkodom ahhoz, hogy Brubakerhez hasonlóan módon mezőkét fogjam fel az egyes pólusokat, de ezzel nem szeretném azt sugallni, hogy belül egységesek lennének. Egyszerűen a kettős viszonyok révén is megragadhatónak tartom a belső dinamikát is, ami egyébként a csoportkonstrukciók és határmegvonások helyzethez kötöttségében is jelentkezik.

Még egy fontos következménye van a modell kiegészítésének. Ezen a módon sokkal könnyebben alkalmazhatóvá, illetve tetten érhetővé válik a nemzeti történetek kettősségének meghaladására szintén alkalmas összefonódó történelem (entangled history) koncepciója is. Mivel aaz egyik fontos kérdés, amit vizsgálni szeretnék a csoportkonstrukcióké és a határmegvonásoké, az összefonódás azt jelenti, hogy a szereplők olyan csoportokat jelenítenek meg, melyek tagjai a nemzeti csoportok vonatkoztatási rendszerében külön közösségekbe tartoznak. Például, amikor a régi magyar nemességel bíró Alexandru Vaida-Voevod miniszterelnök egy parlamenti vitában kijelentette, hogy őt a regátiak nem szabadították fel 1918-ban, hiszen egész életében szabad volt a 14. századból származó nemességének köszönhetően,59 ezzel egyértelműen meghatározott egy olyan csoportot, ami szemben állt a regáti románokkal, viszont magában foglalta a magyar nemességgel bírókat, így a magyarokat is. Amennyiben és amennyire ez a csoport tetten érhető társadalomtörténeti realitásként is (és mint azt máshol megpróbáltam bemutatni, valóban megragadható),60 máris láthatóvá válik az összefonódott történelem egyik változata.

Ezzel kapcsolatban két dolgot kell még megjegyezni. Egyfelől az összefonódás nem csupán csoportkonstrukciót jelent, hanem ennél szélesebben értelmezhető és értelmezendő, például a társadalmi cselekvések terén is. Ez utóbbi azonban nem egyenlő az interetnikus érintkezéssel, a magyar-román, magyar-német, német-román stb. interakciókkal. Másfelől az összefonódás nem pusztán az elit sajátossága, hanem a társadalom több szintjén is megragadható, egészen az egyéni önazonosságig.

Identitás, politika

Éppen ez, az önazonosság, annak alakulása és alakítására irányuló törekvések munkám egyik fő kérdése, mind a közösségek, mind tagjaik, illetve az egyének szintjén.61 Ennek meg vannaka maga veszélyei is, hiszen az identitás sokak szerint mára túlzottan is kedvelt, elhasznált fogalommá lett.62 Kritikusai szerint a fogalom univerzális magyarázattá vált szinte mindenre, és használata olyannyira magától értetődő, hogy alkalmazása legtöbbször valójában éppen az értelmezés hiányát mutatja meg. Ráadásul nem csupán reflektálatlan marad, hanem állandó és kötelező jelzői révén – cseppfolyós, bizonytalan, rugalmas, sokszínű stb. – éppen egyre esszencialistább jellegét leplezik. Az identitás sokat hangoztatott egyéni és konstruált jellege jobbára látszólagos, a fogalom ténylegesen esszencialista és csoportokhoz kötődő módon jelenik meg a társadalomtudományi munkákban is.63

59 MNLOL P 1077, Keleti Akció, 3. k. 282.60 Egry Gábor: Keresztező párhuzamosok. Etnicitás és középosztályi kultúra a két világháború közti Erdélyben. In

Bartha Eszter – Varga Zsuzsanna: Határokon túl. Tanulmányok Mark Pittaway emlékére. Budapest, 2012., 282–302.61 Itt tudatos a különbségtétel csoporttagok és egyének közt. Bár első látásra a kettő azonos kellene legyen a homogén

identitással jellemezhető csoportok létének megkérdőjelezése (Rogers Brubaker: Csoportok nélküli etnicitás i. m.; Tara Zahra: Imagined Noncommunities. National Indifference as a Categoy of Analysis. Slavic Review 69. 2010 Nr. 1. p. 93–119.) tükrében a csoporttagok és a csoporttagsághoz kötődő önazonosság értelmezhetősége is megkérdőjeleződik. Ugyanakkor az általam vizsgált szereplők számára ez a dilemma nem létezett, ők saját cselekvésük során éppen a csoporttagságból levezetett önazonosságot tekintették mércének identitáspolitikai céljaik kapcsán., így aztán az sem lenne jogos, ha ezt az értelmezést teljesen elhagynánk. Amúgy is a csoporttagság léte vagy nem léte dilemmáját jórészt feloldja, ha a problémát módszertani, illetve ismeretelméleti kérdésként kezeljük. Az önmagában vizsgált egyéni önazonosságból is megrajzolható az esetleges csoporthovatartozás és az ehhez a csoporthoz kapcsolódó identitás is.

62 Rogers Brubaker – Frederic Cooper: Beyond Identity i. m.; Peter Stachel: i. m.63 Peter Stachel: i. m.; Kiváló példája ennek Dusan Kovac: Die Frage der Loyalität der Sloawken zur ersten

Tschechoslowakischen Republik. In: Martin Schulze-Wessel (szerk.): Loyalitäten in der Tschechoslowakischen Republik 1918–1938. Politische, nationale und kulturelle Zugehörigkeiten. Oldenbourg Verlag, Mßnchen, 2004., 61–68.

Felmerül persze, mit is jelent pontosan, hogy az identitás esszencialista fogalommá lesz és egyáltalán miért jelent ez problémát. Az önazonosság esszencialista értelmezése azt jelenti, hogy aztadottnak, az egyénen bizonyos értelemben kívül állónak, valamiféle lényeg, szubsztancia kifejezésének és éppen ezért magját tekintve megváltoztathatatlannak látjuk. Ebben az értelemeben az nem is a társadalmi környezet, a szocializációs folyamatok és az értékválasztások következménye, hanem olyan szilárd tényező, amely mindezeknek ellenáll. Ezen a ponton kapcsolódik az egyéni önazonosság a csoportidentitáshoz. Amennyiben az egyént elsősorban csoporttagságán keresztül ragadjuk meg és ezt a minőségét is adottnak, tőle lényegében függetlennek tekintjük máris előttünk áll az esszencialista csoportidentitás. Eszerint egy bizonyos csoporthoz tartozni a csoport tagjai által osztott, közös, de tőlük és cselekvésüktől független jellemzők meglétét jelenti. Ez a tagok esetében megváltoztathatatlan, míg mások számára nem vagycsak kivételesen elérhető.

Az önazonosság ilyen jellegű értelmezésével kapcsolatban két problémát érdemes kiemelni. Egyfelől sok sze,pontból ellentmond az empirikus vizsgálatoknak. Elég csak Eugene Weber klasszikus művére utalni, melyben feltárta, hogyan kellett a 19. században szisztematikus állami politikával franciákká nevelni a francia identitás ideáltípusában nagyon kevésé osztozó paraszti tömegeket.64 Pedig Franciaország már akkortájt is a nemzetállam ideáltípusát jelentette, a vélt franciák mégis távol álltak attól, hogy franciának gondolják magukat. Legalább ilyen fontos azonban az esszencialista identitásfogalom ismeretelméleti kritikája. Eszerint a homogén csoport létének előzetes elfogadásával, a nemzet, illetve az önazonosság ehhez kapcsolódó kategóriáinak tudományos elemzésre használt alkalmazásával maga a tudományos értelmezés válik lehetetlenné, hiszen a vizsgálódó eleve azoknak a kategóriáknak a segítségével próbálja meg értelmezni tárgyát, amelyek ezt a társadalmi jelenséget megteremtik.65 Így viszont maga is csak újraalkotja azt, beleilleszkedik egy olyan világba, melyben ezek a kategóriák és az általuk meghatározott csoportok magától értetődő módon léteznek anélkül, hogy képes lenne mögéjük nézni, megérteni létrejöttüket és azt, miként alakítják a társadalmat. A csoportidentitás ebben az esteben úgy válik értelmezőjévé és magyarázójává társadalmi jelenségeknek, hogy valójában nem határoztuk meg annak tartalmát, és nem fejtettük fel annak működését, hanem egyszerűen elfogadtuk, hogy az önazonosság magyarázó erővel bír, anélkül, hogy tudnánk miként és miért?

Ez persze nem azt jelenti, hogy csoportidentitást akár leíró, akár elemzési kategóriaként el kellene vetni. Akármit gondolunk is a csoport és az egyéni identitás mibenlétéről, az nehezen tagadható, hogy az egyének hajlamosak magukat csoportok tagjának tekinteni és ezeket a csoportokat valamiféle közös jellemzők révén is meghatározni. Éppen ezért a csoportok meghatározásának módja, a hozzájuk kapcsolódó önazonosság terjesztésére irányuló cselekvés, az egyének viszonya mindehhez, saját képzeteik identitásukról, az intézmények, melyek révén elhatárolják magukat másoktól és megélik csoporttagságukat mind lehetőséget kínálnak arra, hogy anélkül vizsgáljuk az identitást, hogy a fentebb vázolt csapdába esnénk. Az identitást annak termelésén, a konstrukciós folyamaton keresztül közelítjük meg, tartalmát is ennek révén tesszük láthatóvá, nem pedig adottságként, vagy egyéni tulajdonságként, noha ez ternészetesen nem zárja kiazt, hogy ez az önaonosság akár ilyen módon is létezzen, azt emberek így éljék meg.

Munkámban kiemelt szerepet kap a nemzet és a nemzeti önazonosság. A nemzet létrejöttének konstruktivista vagy részben konstruktivista értelmezése66 egy bizonyos pontig beilleszthető az előzőekben vázolt megközelítésbe is. Az identitás általános fogalma ebben az esetben a nemzeti önazonosság egyedi jelenségének felel meg, a kérdés pedig az, hogy miként alakul ki a nemzet, mint közös identitású egyének csoportja. Az esszencialista válasz szerint ez valójában mindig is adott volt, legfeljebb idővel új és új formát öltött, a konstruktivista álláspont

64 Eugene Weber: Peasants into Frenchmen... i. m.65 Rogers Brubaker: Csoportok nélküli etnicitás i. m., Roger Brubaker – Feischmidt Margit – Jon E. Fox – Liana

Grancea: i. m. 66 A nemzetfogalom változatairól, a primordializmus, konstriktivizmus, etnoszimbolizmus és társaik problémájáról

lásd Bretter Zoltán – Deák Ágnes szöveggyűjteményét (Eszmék a politikában. Nacionalizmus. Tanulmány Kiadó, Pécs, 1995.), valamint Kántor Zoltánét: Nacionalizmuselméletek. Szöveggyűjtemény, Rejtjel, Budapest, 2004. Különösen Daniele Conversi: A nacionalizmuselmélet három irányzata.

ezzel szemben arra kíváncsi, miként teremtették meg, építették fel azt értelmiségi vagy elitcsoportok. A nacionalizmus elméletek klasszikusai67 legalább részben elfogadják azt az álláspontot, hogy a modern nemzeti tudat, melynek fontos jellemzője, hogy a táradalom homogenizálásával jár együtt, a 19. században a modernizációval összefonódó nemzetépítés révén válik tömegessé. Miroslav Hroch ABC modellje szerint ennek – a nemzeti mozgalmaknak – három fázisa van, kezdetben egy szűk, értelmiségi csoport megalkotja a nemzetfogalmat, ezt követően egyletek, a sajtó, politikai pártok révén a nemzeteszme terjesztésébe kezd és végül ha sikeres elérni,hogy a nemzet jegyében képes legyen tudatos, nacionalizált tömegeket mozgósítani.68

Közelebbről megvizsgálva ezt a folyamatot látszik, hogy az eliteknek tulajdonított nemzetépítő aktivitás lényegében megfelel az identitáspolitikának. Ennek célja olyan közösségi azonosságtudat megteremtése és terjesztése, ami a közösség tagjait megkülönbözteti környezetüktőlés másoktól, egyúttal pedig összeköti a közösség többi tagjával. A nemzeti identitás esetében – tekintettel arra, hogy a nemzet szükségszerűen politikai tartalmú közösség is69 – ez ráadásul lehetővé teszi azt is, hogy Chantal Mouffe politikafogalmát is alkalmazzuk. Eszerint „a politika a politikai közösség létrehozásáról szól, és nem olyasmiről, ami ezen a közösségen belül történik”.70 Ezt a megfogalmazást figyelembe véve nyugodtan kijelenthető, hogy a magyar kisebbségek politikatörténete nem más, mint az elhatárolásukra tett kísérletek története, noha ternészetesen más értelmezésű politikatörténetük is megírható.

Az identitáspolitika tehát nem egyéb, mint ez a közösségformáló folyamat, annak minden lehetséges eszközével együtt. Ezek az eszközök igen csak változatosak és bemutatásuk, vizsgálatuk leaglább részben része az én munkámnak is. A teljesség igénye nélkül ide tartozik az iskolarendszer és a tananyag, a nemzeti kultúra intézményrendszere és termékei, a nemzeti nyelv és az ennek használatára lehetőséget adó közterek, a tömegkultúra és a tömegtájékoztatás, a tárgyi kultúra, a sport, a fogyasztás, a politikai intézményrendszer vagy éppen az állampolgárok hivatalos és nem hivatalos etnikai alapú kategorizálása, például a népszámlálások során.71 Tartalmát pedig az a diskurzus jelenti, melynek célja az adott csoport definíciója, tulajdonságainak meghatározása és a csoport és tagjai elhelyezése térben és időben. Ezt a diskurzust többnyire, de nem kizárólag az elit dolgozza ki és terjeszti, de részben éppen az intézményrendszer révén más társadalmi csoportok és rétegek is bekapcsolódhatnak. Ezeknek a csoportoknak az egymáshoz való viszonya is izgalmas kutatási kérdés lehet.

Az előzőekben vázolt módon értelmezett identitás fontos jellemzője, hogy nem önmagában áll, hanem a belső jellemzők megfogalmazása mellett a külvilághoz és a saját csoportot határló csoportokhoz való viszonyt is értelmezi. Ennek megfelelően a csoportidentitások konstrukcióinak lényegi és elmaradhatatlan eleme a „mi” és „ők” viszony is. Sőt, ez olyan jelentőségű az önazonosság kialakításában, hogy még a csoporttulajdonságok meghatározásában is szerepet kap. Az önazonosság relacionális vetületének lényege, hogy határozottan megkülönbözteti a saját csoport és az azt határló többi csoport tagjait. A saját csoportot a többiektől eltérő, megkülönböztetőjellegzetességek révén ragadja meg, egyúttal azt is felvázolva, hogy mi az ami viszont a többiekre jellemző és a saját csoportra nem. Fontos ezen túl még az is, hogy ezek a viszonyrendszerek nem

67 Ernest Gellner: A nemzetek és a nacionalizmus. Napvilág Kiadó, Budapest 2009.; Eric Hobsbawm: Etnikai identitás és nacionalizmus. In Kántor Zoltán (szerk.): Nacionalizmuselméletek... i. m., 19–28.; Eric Hobsbawm – Terrence Ranger: Introduction. In: Uők:. The Invention of Tradition. Cambridge University Press, Cambridge, 1992.; Benedict Anderson: Elképzelt közösségek. Gondolatok a nacionalizmus eredetéről. L'Harmattan, Budapest, 2006.; Miroslav Hroch: A nemzeti mozgalmak i. m.;

68 Miroslav Hroch: A nemzeti mozgalomtól... i. m. Bár egyes szerzők, mindenek előtt az etnoszimbolizmust képviselő Anthony Smith azzal érvel, hogy a modern nemzetek kialakulásában fontos szerepet játszottak a megelőző időszakban kialakult etnikai csoportok is, ez – tekintettel arra, hogy a modern nemzettudat eltérő jelegét Smith sem vitatja – az identitáspolitika mint az önazonosság megteremtése lényegét nem érinti.

69 Bakk Miklós: Politikai közöség és identitás. Korunk – Komp Press, Kolozsvár, 2008.70 Idézi Nira Yuval-Davies: Nem és nemzet. Új Mandátum, Budapest, 2005. 92.71 David I. Ketzer – Dominique Arel: Census, identity formation and political power. In Uők. (eds.): Census and

Identity. The Politics of Race, Etnicity and Language in National Censuses. Cambrigde, Cambridge University Press, 2002., 1–42.; Seres Attila – Egry Gábor: Magyar levéltári források az 1930. évi román népszámlálás eredményeinek értelmezéséhez. Nemzeti Kisebbségkutató Intézet, Kolozsvár, 2011.

esetlesek, hanem állandóak, hiszen egy-egy csoportot a térben többnyire állandó külső csoportok határolnak. Abban a pillanatban, hogy a nemzet létét történelme révén visszavetítik a múltba és ezzel időbeli dimenziót kap, szomszédaihoz való viszonya is konstitutív szerepet nyer a nemzet meghatározásában. Ezek a viszonyok tehát fontosabbak, mint az estleges, vagy sporadikus érintkezések, már csak azért is, mert éppen itt képzelhető el a nemzetek közti konfliktus is.

A csoportidentitásnak és az identitáspolitikának ez az elittől lefelé terjedő modellje persze szintén nem minden problémától mentes. Részben joggal vethető fel, hogy konstruktivista alapvetése ellenére tautologikus, lényegében feltételezi, hogy a dolgok természetes rendje a homogén nemzet kialakítása,72 másfelől – és az én munkám szempontjából ez a lényegesebb ellenvetés – egyirányú, nem igen hagy teret az egyéni agánsségnek sem a csoport, sem az egyéni identitás formálásában. Előbb vagy utóbb mindenkiből úgyis ugyanolyan csoporttag lesz, mert a modernizáció törvényszerűen azzá teszi.

Egyéni identitás, mindennapi etnicitás, nemzeti érzéketlenség

Az egyéni identitás vizsgálata persze messze nem olyan egyszerű, mint a csoportidentitás diszkurzív vetületének elemzése. Ha az egyazon csoport tagjainak tartott egyének egyéni önazonosságát valóban nem tekintjük homogének, akkor elvben mindegyiküket külön kellene vizsgálni, ami könnyen belátható módon lehetetlen. De még ha azt az egyszerűbbnek tűnő lehetőséget választanánk, hogy a csoportidentitás konstrukciónak a lecsapódását keresnénk kiragadott példákon keresztül, amiket aztán megpróbálhatunk tipizálni, akkor is szembe kell nézni atörténeti forrásanyag sajátosságaiból fakadó módszertani problémákkal. Ezekről később még lesz szó, addig az egyéni identitás kapcsán még egy lényeges kérdéssel számot kell vetnünk.

Kiindulásképp érdemes megfontolni Rogers Brubaker kritikáját az etnicitás „csoportista” (groupist) felfogására vonatkozóan.73 Brubaker meghatározása szerint a csoportizmus az a felfogás, miszerint az etnikai csoportok világosan elhatárolhatóak, tagjaik homogének és maga a csoport az egyénekhez hasonlóan jól meghatározott érdekekkel bírna és cselekvőképes lenne. Ebből következően a csoporttagokat is elsősorban ez a minőségük jellemzi, és ezt minden pillanatban sajátjuknak érzik, cselekvésüket is ez határozza meg. Ennek megfelelően a csoportot leíró kategóriák lesznek az elemzés kategóriáivá, vagyis a kutatók adottnak veszik a nemzetet és aztán a nemzet fogalmával próbálják meg értelmezni a társadalmi jelenségeket.

Azt Brubaker sem vitatja, hogy a nemzet és a hozzá hasonló közösségek tagjaik és mindennapi megfigyelőik számára is valóságnak tűnnek, ezt azonban mindenek előtt annak tulajdonítja, hogy meghatározott személyek (akiket ő etnikai vállalkozóknak nevez) vagy csoportok számára fontos cél így láttatni a világot. Ez azonban szerinte még nem jelenti azt, hogy a nemzet abban a formában, ahogy azt a dolgok sugallják, valóban létezik. Sokkal inkább érdemes azt társadalmi cselekvések, egyéni interakciók összefüggésében vizsgálni, azt a kérdést feltéve, hogy azegyének cselekvésük során miként teremtik meg és alkalmazzák azokat a fogalmakat és kategóriákat, melyek a csoportokat homogén közegként jelenítik meg. A nemzetet az elemzéshez használt kategória helyett a társadalmi gyakorlatok során megfigyelhető kategóriának kell tekinteni és ebben a minőségében vizsgálni.

Ebből az is következik, hogy nem feltételezhetjük, hogy az egyén nemzeti önazonossága eleve adott lenne, csak azt vehetjük szemügyre, hogy miként jelentkezik ez a társadalmi interakciók és az egyéni cselekvés során – vagy Brubaker szavaival élve hogyan történik. Ennek a megközelítésnek előnye, hogy lehetőséget nyújt az önazonosság vizsgálatára a mindennapok szintjén is, hiszen nem pusztán azt feltételezi, hogy az ünnepélyes, ritualizált cselekvések – általában ezek a nemzeti önazonosság leginkább látható kifejezésmódjai – sem feltétlenül mozgósítanak mindenkit, akit egyébként a nemzethez tartozónak vélnek, hanem azt a feltevést is megengedi, hogy a nemzeti kategória az élet más színterein is jelentést nyerhet, csak nem biztos, hogy valóban nyer is. Amíg tehát a hagyományos – modernizációs, nemzetépítésen alapuló –

72 Tara Zahra: Imagined Noncommunities... i. m.73 Rogers Brubaker: Csoportok nélküli etnicitás. i. m.

elképzelések szerint előbb-utóbb az élet minden színtere nemzeti tartalommal telítődött és kialakultak a jól elkülönülő nemzeti csoportok, Brubaker amellett érvel, hogy a nemzeti kategóriája soha nem eleve adott, az társadalmi cselekvés eredménye minden egyes olyan szituációban, ahol végül tetten érhető lesz.

Fontos látni, hogy ez a két megközelítés nem szükségszerűen zárja ki egymást, sokkal inkább két – alkalom adtán egymást is kiegészítő nézőpontot – jelentenek, akár módszertani értelmeben is. A hagyományos, modernizációs látószög megfelel a történetírás átfogó struktúrákat előtérbe helyező felfogásának, míg Brubaker elképzelése ezzel szemben a léptékváltást jelenti. Lényeges következménye koncepciójának, hogy a közösségként cselekvő csoporttól és annak vezetőitől az egyénekhez rendeli az ágensséget és egyúttal a nemzetépítő eliten túl is definíciós hatalommal ruház fel mindenkit. A közösség meghatározásának két alapvető dimenziója van. Az egyik a csoporttulajdonságok definiálása, a másik a határmegvonásé, vagyis annak eldöntése, hogy kicsoda tartozik a csoporthoz és kicsoda nem. Az egyének cselekvéseinek, nemzeti, etnikai tartalmuknak a felmérése elsősorban, de nem kizárólag az utóbbi vonatkozásában alkalmazható. Az egyéni interakciók során, mindennapi szituációkban kifejezésre juttatott, vagy éppen elrejtett etnicitás alapvetően különbséget, tehát választóvonalat jelöl vagy tüntet el. Ahol feltűnik, ott húzódik a csoport határa is. Persze számos szituációban arra is következhetünk, hogy mit is jelent pontosan az etnicitás, mi a tartalma és ez betekintést enged a tulajdonságok körébe is.

Brubaker és három szerzőtársa Kolozsváron végzett kutatásaik során demonstrálták megközelítésük módszertani potenciálját és persze korlátait is. Interjúkkal, megfigyeléssel képesek voltak felmérni és tipologizálni, hogy miként jelenhet meg a szereplők nemzeti identitása mindennapi kontextusban (elrejtés vagy tabuizálás, viccelődés, konfliktus, etnikailag megjelölt kategóriák közti választás),74 és azt is meggyőzően demonstrálták, hogy a városi politika szintjén zajló permanens nemzeti mozgósítás nem befolyásolta lényegesen a mindennapi interakciók etnikai jellegét és megítélését. Szintén figyelemre méltó ahogy felmérték a Kolozsvárott kialakuló etnikailag is elkülönülő világokat, melyek lehetővé teszik, hogy a magyarok lényegében magyar közegben éljék mindennapjaikat.75

Mindezzel együtt éppen a kolozsvári kutatások mutatták meg a módszer korlátait is. Az általam vizsgált problémák szemszögéből nézve mindenek előtt azt lehet felvetni, hogy a nacionalista politika diszkurzív szintje – a politika, – és a mindennapok találkozásainak elkülönítésetúlságosan sikeres volt. A végső kép olyan mértékű távolságot sugall, amelynek tükrében lényegében nincs hatással egymásra a két szint,76 az emberek mindennapjaikat a politikától nem befolyásolva élik és a politika sem mindennapi tapasztalatokra épít. Hogy aztán mégis miért lehetséges, hogy a mindennapjaikban távolságtartó polgárok politikai cselekvésre mozgósíthatóak a nacionalista diskurzus segítségével már egy másik, a szerzők által végül nem elemzett kérdés.

Bár Brubaker megközelítése kifejezetten jelenorientált és módszerei nehezen alkalmazhatónak tűnnek történeti forrásanyag értelmezésére, mégis befolyást gyakoroltak a történetikutatásokra is. A nemzeti érzéketlenség (national indifference) elképzelését Pieter M. Judson és TaraZahra dolgozta ki,77 mindenek előtt annak megértésére, hogy a nemzeti történetírások domináns beállítása és a kortárs diskurzusok állításai ellenére miért találkozhatunk tömegesen bizonytalan, többes vagy változó identitású csoportokkal a 19- és 20- századi Közép- és Kelet-Európában. A nemzeti érzéketlenség tehát inkább történeti jelenség – Zahra összefoglalása szerint a 20. század

74 Rogers Brubaker – Fesichmidt Margit – Jon E. Fox – Liana Grancea i. m.; Feischmidt Margit: Megismerés és elismerés... i. m.

75 Ez részben azért lényeges, mert tovább vezet a banális nacionalizmus és a mindennapi, részben nem tudatos, részbentárgyiasult nacionalizmus problémája felé. Mindez szintén része – ha nem is fókusza – kutatásaimnak is. Michael Billig: Banal Nationalism. Sage, London, 1995. Tim Edensor: National Identity, Popular Culture and Everyday Life.Berg, Oxford, 2002.; Jon E. Fox – Cynthia Miller-Idriss: Everyday nationhood. Ethnicities, 2008. nr. 4. 536–563.

76 Tara Zahra: Imagined Noncommunities. i. m.77 Pieter M. Judson, The Guardians of the Nation. Activists on the Language Frontiers of Imperial Austria, Harvard

University Press, Cambridge, Mass., 2006., Tara Zahra, Kidnapped Souls. Kidnapped Souls. National Indifference and the Battle for Children in the Bohemian Lands, 1900-1948, Ithaca – London, 2008.; Tara Zahra: Imagined Noncommunities. i. m.

közepéig követhető nyomon78 – és mindenek előtt akként ragadható meg, hogy az emberek nem úgycselekszenek, ahogy azt a nemzeti aktivisták elvárnék vagy előírnák. Például megtanulnak csehül ésnémetül is, a gyerekeiket más nyelvű iskolába küldik, nem magát nemzetiként megjelenítő pártra szavaznak. A nemzeti érzéketlenség jegyében elsősorban az egykori Habsburg Birodalom területeit vizsgálták, de született ilyen jellegű munka a lengyel-ukrán határvidékről, a fasiszta Olaszországhozkerült Dél-Tirolról, vagy éppen a dualizmus kori Bihar vármegyéről.79 Tara Zahra pedig egyenesen azt javasolta, hogy a képzelt közösségek mintájára elemzési kategóriává kellene tenni a képzelt nemközösségeket is, hiszen a nemzeti érzéketlenség is a nemzeti aktivisták által megteremtett és életben tartott gyakorlati kategória volt a világ osztályozására.80

Ez a megközelítés tehát Brubakerére megy vissza annyiban, amennyiben elveti azt, hogy a nemzeti csoportokat diszkrét, jól elkülönülő entitásoknak tekintsék és a nemzeti érzéketlenséget éppen az egyéni önazonosság rögzítetlenségéből, helyzethez kötöttségéből vezeti le, viszont ennek során érdekes módon ugyancsak kettősséget hoz létre, igaz egy másik típusú kettősséget. Nem a fent és a lent különül el a nemzeti és nem-nemzeti kategória mentén, hanem az egyes lokális közösségek és a külvilág. Az esetek többségében az egyes helyi kontextusokban idegen, kívülről érkező ún. aktivisták azok, akik a nemzeti érzéketlenséget megjelölik és szóvá teszik, az ő elvárásaik nem teljesülnek.81 Csakhogy a nemzeti érzéketlenség Zahra által javasolt fogalma nem veszi számításba annak a lehetőségét, hogy a nem várt módon történő viselkedés nem feltétlenül a nemzeti kategória elutasítását jelenti, elképzelhető, hogy csupán az ahhoz kapcsolt attribútumok és elvárások elvetéséről van szó. Vagyis a nemzeti önazonossággal valóban nem rendelkező szereplők ugyanolyan önazonossággal bírónak tűnnek, mint azok, akik hajlandók magukat nemzeti kategóriákban is elhelyezni, csak ezt egy adott helyen és helyzetben másként értelmezik, mint az aktivisták. Ezt a problémát az sem oldja meg, hogy Zahra és társai egyébként nem csak a nemzeti, hanem az egyéb kollektív identitások érvényességét, pontosabban reifikálhatóságát és így elemzési kategóriaként való alkalmazhatóságát is megkérdőjelezik.82

A mindennapi etnicitás és a nemzeti érzéketlenség módszertani problémái közül az utóbbi oldható fel könnyebben. Komolyan véve Brubaker elképzelését a cselekvés által történő etnicitás alapvető jellegéről, továbbá tekintetbe véve a nem-nemzeti és a nem úgy nemzeti különbségét a emzeti érzéketlenséget is jellemző bináris oppozíció egyáltalán nem feloldhatatlan. Ha az interakciók változatos értelmezéseit nem kizárólag az eleve adott nemzeti értelmezéshez való viszonyuk tükrében (vajon elutasítja vagy elfogadja azt?) ragadjuk meg, hanem az egyes értelmezéseket egymáshoz is viszonyítjuk, akkor felvázolható egy a teljes érzéketlenségtől a teljes azonosulásig terjedő spektrum, amelyben egy-egy interakció kapcsán mindenki egy vagy több pozíciót foglalhat el , akár egyazon időben is. Bár ezek egy adott nézőpontból és annak nemzetértelmezéséből szemlélve kódolhatóak egyszerűen csak elutasításként vagy elfogadásként is,ez a kortársi interpretáció semmire sem kötelezi az utólagos értelmezőt.

Igaz, ezeknek az általunk megismerhető eseményeknek a többsége azért ismerhető meg ma is, mert valaki valamikor nemzeti kontextusba helyezte azt. Vagyis a vegytiszta érzéketlenség 78 Tara Zahra: Imagined Noncommunities. i. m. 79 A már említett munkák mellett Jeremy King: Budweisers into Czechs and Germans: A Local History of Bohemian

Politics, 1848-1948, Princeton University Press, Princeton, 2002.; Kate Brown: A Biography of a No-place. From Ethnic Borderland to Soviet Heratland. Harvard University Press, Cambrdige, Mass. 2005., ; Roberta Pergher: Staging the Nation in Fascist Italy's „New Provinces”. Austrian History Yearbook 2012., 98–115., Rok Stergar: National Indifference in the Heyday of Nationalist Mobilization? Ljubljana Military Veterans and the Language of Command. Austrian History Yearbook 2012., 45–58.; Robert Nemes: Obstacles to Nationalization on the Hungarian-Romanian Language Frontier. Austrian History Yearbook, 2012. 28–44.; Dominique Reill: A Mission of Mediation: Dalmatia's Multi-National regionalism from the 1830s-60s. In Laurence Cole (szerk.): Different Paths to the Nation.Regional and National Identities in Central Europe and Italy 1830–1870., Palgrave and Macmillan, Basingstoke, 2007. 16–36.; Uő.: Differentiation or Indifference? Changing Perpsectives on National Identification in the Austrian Half of the Habsburg Monarchy. In Maarten van Ginderachten–Marnix Beyen (szerk.): Nationhood from Below. Europe in the Long Nineteenth Century. Palgrave and Macmillan, Houdnmills, Basingstoke, 2012. 96–119.

80 Tara Zahra: Imagined Noncommunities. i. m. 81 Uo. Zahra kifejezetten azt állítja, hogy a képzelt „nemközösséget” a nacionalisták hozzák létre azzal, hogy

nemzetietlenként jelülik meg azt, aki nem felel meg az elvárásaiknak.82 Uo. 111.

megismerésére – néhány esettől eltekintve83 – nem sok esély nyílik. Ebből azonban előnyt is kovácsolhatunk, hiszen adott egy viszonyítási pont, egy olyan értelmezés, ami az adott eseményt már felruházta nemzeti tartalommal. Minden más, további értelmezés elrendezhető ekörül, majd ezt követően egymáshoz való viszonyukban is, csupán azt kell elkerülni, hogy oppozícióba helyezzük őket. Ebben a koordináta rendszerben pedig akár még a teljes nemzeti érzéketlenséget is felfedezhetjük. Sőt, minél gazdagabb az értelmezések sora, minél tágabb az értelmezési mező, annálnagyobb esély nyílik arra is, hogy tipizáljuk és ilyen módon rendszerezzük az értelmezéseket.

Némileg bonyolultabb a fenti – részben diszkurzív – szint és a lenti, mindennapi szint közti kettősség meghaladása. Persze a teljes feloldás helyett amúgy is elsősorban ezek összefüggésére, kölcsönhatásukra lennék kíváncsi. Mindenek előtt fontos feladat a szereplők azonosítása és annak eldöntése, hogy értelmezéseik mennyiben felelnek meg a diskurzusnak, legalábbis ami az interakciók során felmerülő különbségek okait illeti. Önmagában is izgalmas kérdés, hogy vajon a diskurzus termelői milyen személyes élményekre támaszkodnak ennek során, de ugyancsak lényeges az is, hogy a diskurzushoz való viszonyulás jellegzetességei mögött kitapinthatóak-e szociodemográfiai jellemzők. Amennyiben lehetőség nyílik a különböző társadalmi környezetben élők önképének és csoportképének részleteit vagy teljességét megismerni, akkor az is megvizsgálható, hogy vajon a diszkurzív önképek közül mivel azonosulnak és mivel nem? Ez persze felveti a lojalitás és az önazonosság különbségének problémáját is, ami egyébként szintén tetten érhető a forrásokban is.84 Ugyanakkor nem csak az önazonosság, hanem a lojalitás kapcsán is felvethető, hogy egyáltalán nem szükségszerűen állandó és rögzített jelenség és fogalom, éppenséggel, hasonlóan az etnicitáshoz, nagyon is helyzetfüggő lehet. Bizonyos helyzetekben pedigaz is megfigyelhepő, hogy a lojalitás csak az önazonosság lecsapódása vagy éppen egyik komponense.

Segíthet az is, ha magukat az interakciókat tudjuk tipizálni, gyakoriságukat felmérni. A forrásokban megjelenő események döntő többsége nemzetileg jelölt (vagyis valaki ilyennek minősíti), éppen ezért értelmezhetőek a nemzetről szóló diskurzus tükrében is. A fordított viszony pedig összekapcsolható azzal, hogy az egyes gyakoribb vagy ritkább eseménytípusok milyen módon és mértékben jelennek meg a diskurzusban. Részben ezzel függ össze a mozgósítóképesség kérdése is. A sikeres mozgósítás a diskurzus révén valamilyen cél érdekében megengedi annak feltételezését, hogy a tömegek bizonyos mértékig magukra ismernek a diskurzusban és erre reagálva csatlakoznak. Az persze a legtöbb esetben kérdéses marad, mi is a mozgósítás sikerének mércéje.85

Mindazonáltal szembe kell nézni egy komoly módszertani problémával, ami a megismerehtőség korláta is lesz. A vonatkozó fejezetben részletesebben is szó lesz arról, hogy az egyéni etnicitás megismerésére felhasznált források – bármilyen széles körből gyűjtöttem össze ezeket – jellegükből adódóan nem lehetnek statisztikai értelemben reprezentatívak, vagyis közvetlenül nem alakalmasak arra, hogy ezek alapján a társadalom vagy a kisebségi csoport egészére jellemző jellegezetsségekről beszéljünk, sem arra, hogy az egyes jelenségek elterjetdségét szá,szerűen is megbecsüljük. Mégis, az a tény, hogy ezek a források a két világháború közti Románia minden megyéjében megtalálatóak, az ezekből kirajzolódó jelenségek, még ha eltérő módon is, egyaránt megfigyelhetőek falusi és városi, munkás és paraszt, középosztályi és elit közegben megengedi azt a következtetést, hogy az etnicitás későbbiekben bemutatott jellegzeteségei nem kötődtek különleges, speciális körülményekhez és nem csupán kivételes eseteket jelentettek, hanem az ország minden részén fellelhetőek. Bár azt nem lehet eldönteni, hogy

83 Egry Gábor: Keresztező párhuzamosok... i. m. Egyébiránt az sem biztos, hogy a nemzeti kategóriája elképzelhető a nem nemzeti nélkül, pusztán önmagában.

84 Peter Haslinger – Joachim von Puttkamer: Staatsmacht, Minderheit, Loaylität – konzeptionelle Grundlagen am Beispiel Ostmittel- und Südosteuropa in der Zwischenkriesszeit. In Peter Haslinger, Joachim von Puttkamer (hrsg.): Staat, Loyalität und Minderheiten in Ostmittel- und Südosteuropa 1918–1941. Oldenborug Verlag, München, 2007. 1–16.

85 A mozgósítás kapcsán lásd Gábor Egry: Crowding Out. Experiences of Difference, Discourses of Identity and Political Mobilization in Interwar Transylania. Studia Universitatis Cibiniensis, Series Historica IX., 2012., 161–182.

a társadalmi interkciók pontosan mekkora részét jelentették, arra alkalmas a forrásanyag, hogy az eseteket tipizáljuk, besoroljuk.

Politikatörténet másképp: identitáspolitika és mindennapi etnicitás

Milyen politikatörténet születhet tehát a fentiek tükrében és milyen források alapján? Magától értetődően nem hagyományos, de a számos átfedés ellenére azt sem állítom, hogy a könyvem tárgya már nem is politikatörténet, hanem csupán a politika társadalomtörténete lenne.86 Kiindulópontom továbbra is hagyományos: a politikának szereplői vannak, ezek az aktorok megismerhetőek és céljaik mellett beállítódásaik, motivációik is felfedhetőek. Ennek megfelelően a csoportokat is az egyének felől közelítem meg, de nem pusztán érdekek vagy eszmék által összekötött egyének összességeként (bár ilyen jellegű elemzésre is sor kerül), hanem a politikai cselekvés tárgyaként és alanyaként. A már idézett meghatározást alapul véve éppen ez, a kizárások és befogadások rendszere és dinamikája, diskurzusa és gyakorlata jelenti a politikát mindaddíg, amíg magának a közösségnek a meghatározása a tét. A határmegvonás viszont óhatatlanul is olyan viszonyok megragadása felé tereli a munkát, mint a közelség és távolság, a határon innen vagy a határon túl lét, a közösség egysége vagy megosztottsága.87

Ennek során az egyik kérdés óhatatlanul maga a közösségdefiníció és ennek diszkurzív vetülete. Mi a csoport, mik a jellemzői, hogyan határozhatóak meg a tagjai, hogyan formalizálható és rögzíthető tagság és kizárás és hol húzódnak a határai. Ez a diskurzus persze – már-már közhelyesen – sokszínű és dinamikus, a csoport meghatározásának nincs rögzített, állandó tartalma, legfeljebb domináns értelmezése és többnyire ez is változik a körülményeknek megfelelően. Hordozói szövegek (nyilvános és részben magán jellegűek) és cselekvések, főként olyan rítusok, melyek a csoportkohéziót szolgálják, a közösséget juttatják kifejezésre. Ezek vagy közvetlenül vagyközvetett módon – pl. tudósítások révén – elérhetőek a kutató számára, értelmezésük és kontextualizálásuk a feladat. Ehhez persze magát a diskurzust kell felbontani, meghatározni annak magját és a kevésbé fontos, variábilis elemeket,88 amihez elengedhetetlen ezek átfogó elemzése.

Az ilyen jellegű csoportmeghatározások és csoportképek egyik jellegzetessége a toposzok éssztereotípiák gyakori használata. Az esszencializálás egyik következményeként a vélt csoporttulajdonságokat minden csoporttagra nézve érvényesnek tartják, ez a típusú általánosítás pedig az auto- és heterosztereotípiák melegágya. Így aztán az imagológiák gyakran baltával faragottnak tűnnek. Ugyanakkor megkerülhetetlen kérdés az is, miként termelik és terjesztik ezeket,milyen intézmények révén juttatják el a célcsoporthoz?

Az identitáspolitika azonban ennél sokkal praktikusabb – és nagyon is tudatos – cselekvés islehet. A diskurzusból kirajzolódó célfüggvénynek megfelelő egyéni önazonosság megteremtése és/vagy fenntartása evidens célja minden ilyen tevékenységnek. Erre vonatkozóan kiváló – bár némileg töredezett – forrásanyag áll rendelkezésre. Szakpolitikusok, értelmiségiek, közéleti szereplők szűkebb csoportja a két világháború között tudatosan törekedett arra, hogy megőrizze a kisebbségi magyarok magyarságtudatát olyan formában, ami biztosítja hűségüket és lojalitásukat Magyarországhoz. Azzal számoltak, hogy ennek során nem csupán az utódállamok elnemzetietlenítő vagy asszimilációs törekvéseivel kell szembeszállniuk, hanem ellensúlyozniuk kell a spontán szétfejlődést is. Ehhez rendelkezésükre állt a budapesti kormányzatok segítsége is, elsősorban azért, mert éppen annak keretei közt látták el ezt a feladatukat. Mindenesetre terveik kialakítása, intézményeik felépítése során meglepő őszinteséggel taglalták az ientitáspolitikával kapcsolatos dilemmáikat és rajzolták fel mind az általuk kívánatosnak gondolt, mind a általuk észlelt önazonosságtípusokat és mintákat. Hátrahagyott iratanyaguk elemzése ilyen szempontból igen tanulságos képet nyújt.

86 Erre lásd Kövér György: A politikatörténet visszavétele. Aetas, 2009/4. 144–155.; Sipos Balázs: Van-e a politikának társadalomtörténete? A politológia, a szociológia és a történetírás viszonya. Aetas, 2009/4. 156–166.

87 Ennek példájaként, a megközelítésben rejlő lehetőséget is illusztrálandó lásd: Egry Gábor: Erdély-képek és Erdély-mítoszok. In Romsics Ignác (szerk.): A magyar jobboldali hagyomány. Osiris, Budapest, 2009.

88 Michael Freeden: Ideologies and Political Theories: a Conceptual Approach. Oxford University Press, Oxford–NewYork, 1996.

Emögött persze ismét csak felismerhetőek pragmatikus okok is. A két világháború közti politika célja a területi revízió volt és ezt csak akkor tartották elérhetőnek, ha a magyarság megmarad olyan magyarnak, amilyen 1918 előtt volt. Ehhez kapcsolódott az a szándék is, hogy minél szorosabb ellenőrzés alá vonják a kisebbségi magyarság szervezeteit, intézményeit. Akárhonnan nézzük is a nemzeti intézmények létrehozása, működtetése és konzerválása is része a határmegvonás gyakorlatának, sőt az identitáspolitikának is, hiszen az elkülönítés és a kategorizációeszközeként is használható. Egy magyarnak tartott egyesület tagjaként tevékenykedni vagy magyar pártra szavazni automatikusan magyarrá tehetett valakit.89 Igaz, ezzel kapcsolatban feltétlenül elemezni kell az identitás és a lojalitás viszonyát, eltéréseiket és átfedéseiket90 is. És persze a revízióés a csoportok határainak témájához tartoznak a különböző mentális térképek, az a mód, ahogyan a teret egy képzetrendszerben benépesítették etnikai csoportokkal, nemzetivé tették és akként láttatták.91 Ugyanakkor a praktikus és pragmatikus elemek ismét csak visszavezetnek a diskurzushoz, például a propaganda formájában. Ez egyszerre intézményes kérdés és intézményesülés, tartalma azonban a diskurzus részeként maga a csoport – néha csak egyik lehetséges – meghatározása.92

Már esett szó az intézményesítés fontosságáról a határmegvonás részeként. Legalább ilyen lényeges azonban ezek szerepe a közösség feletti ellenőrzés lehetőségének megteremtésében, különösen az államhatárokon túl. A magyar törvények hatályán kívül óhatatlanul felerősödnek ezek ellenőrző funkciói is, amit a szokásos gyakorlatokon túl leginkább a nemzeti intézmények erkölcsi magasabbrendűségének képzete és az ehhez kapcsolódó elvárások, vagyis az egyéni kötelesség rendszere valósított meg.

Ugyanakkor ez nem ment konfliktusoktól mentesen, és ezek az egyéni konfliktusok már a mindennapi etnicitás keretei közt is értelmezhetőek. Módszertani szempontból ez a legizgalmasabb részkérdés, hiszen ebben az esetben egy a kortárs problémák vizsgálatára kidolgozott szociológiai és antropológiai módszertan megfelelőjét kell megtalálni történeti források elemzésére. Az elég világos, hogy a két világháború közti időszakra vonatkozóan reprezentatív felmérések nem állnak a rendelkezésünkre, és arra sem számíthatunk, hogy interjúkat készítsünk. A megfigyelésnek is csak az korlátozott módjával élhetünk, amikor már elkészült és megváltoztathatatlan beszámolókat olvasunk különböző interakciókról. Az a forrástípus, ami a leginkább megfelel a kívánalmaknak – több szereplő szemszögéből, narratív módon beszélje el a kérdéses esetet – a különböző hatósági eljárások anyaga, elsősorban a kihallgatások, meghallgatások jegyzőkönyvei. Ezek felhasználására korábban már volt példa,93 bár egyik esetben sem ilyen komplex és kiterjedt módon és a mindennapietnicitás módszertanának nyomán haladva.94

A megközelítés lényege, hogy ezek ez esetek már eleve nemzetileg jelölt események, így a résztvevőknek és a megfigyelőknek az interakcióknak ehhez a vonatkozásához is viszonyulnia kell, ide értve azt is, ha nem viszonyulnak hozzá, amit a közömbösség fogalma alá sorolhatunk. A vizsgálati szituációban ráadásul részletes beszámolót kellett adniuk a történtekről, tehát nem csupánaz utólagos értelmezés, hanem az egyidejű cselekvés is kitapintható. Sőt, amennyiben elhúzódó vizsgálatról van szó, még az idővel változó hozzáállás és értelmezés is feltárható. Emellett az anyagok tartalmazzák az elbeszélők főbb jellemzőit is, így a hivatalos kategorizálás, továbbá a

89 Seres Attila – Egry Gábor: Magyar levéltári források az 1930. évi... i. m.90 Joachim von Puttkamer – Peter Haslinger: i. m.91 Lásd Keményfi Róbert: A magyar nemzeti tér megszerkesztése. Debrecen, 2006.; Larry Wolff: Inventing Eastern

Europe. The Map of Civilization on the Mind of the Enlightenment. Stanford University Press, Stanford, 1994.92 Nagy Zsolt: Grand Delusions: Interwar Hungarian Cultural Diplomacy. PhD dissertation, University of North

Carolina, Chapell Hill, 201293 Pieter M. Judson: The Guardians of the Nation i. m. 177–218.; Holly Case: A City Between States. The

Transylvanian City Cluj-Kolozsvár-Klausenburg in the Spring of 1942. A dissertation submitted to the Deparment ofHistory and Committee Graduate Studies of Stanford University in partial fulfillment of of the requirements for the degree of Doctor of Philosophy in history and humanities, 2004.; Holly Case: Between States... i. m..; Leslie M. Waters: Resurrecting the Nation: Felvidék and the Hungarian Territorial Revisionist Project, 1938-1945. PhD Dissertation, UCLA, 2012. Uő.: Learning and Unlearning Nationality:Hungarian National Education in Reannexed Felvidék, 1938–1944; Hungarian Historical Review; 2013/3., 538–565

94 Gábor Egry: Between Past and Present... i. m.

társadalmi helyzet és az etnicitás összefüggéseibe is bepillantást engednek. A vallomások maguk is az események elbeszélései, és ezek óhatatlanul tükrözik az elbeszélők hozzáállását. Az esetek többsége banális, de legalábbis a mindennapok körébe tartozik – vagyis nem ünnepélyes, kiemelt, ritualizált. A nemzeti, etnikus momentum elfogadása, átértelmezése, elutasítása, egyúttal a mindennapokban megjelenő etnikus jelleghez való viszonyt is kifejezésre juttatja. Ugyanakkor alkalmas arra is, hogy az etnicitás helyzetfüggőségét is bemutassa, hiszen a jobbára korlátozott számú résztvevők idővel eltérő módon reagálhatnak hasonló eseményekre.

Mindazon által ezek az esetek még akkor is a határtermelést jelzik, ha azok etnikai tartalmát a résztvevők többsége elutasítja. Elvégre legalább egyvalaki számára egy ilyen találkozás a különbségek kifejezésre juttatásával járt és az etnicitás a különbségek kifejezésre juttatásával kezdődik,95 amit kiegészít ezeknek a különbségeknek az esszencializálása, vagyis a másik vélt csoporttulajdonságaiból vezetik le azokat. Ez egyúttal fontos része a diszkurzív és a mindennapi szint kapcsolatának is, hiszen a csoporttulajdonságok leginkább az előbbiben jelennek meg, de ezekszerint megkísérelhetjük az esszencializálást megragadni a mindennapi találkozások során is. Ugyanakkor lényeges megemlíteni, hogy amennyiben az etnicitás értelmezése nem egységes, az is előfordulhat, hogy a határt a szereplők máshol húzzák meg, ezzel más és más csoportokat megjelenítve. Ha például egy találkozás során valaki a magyarok és a románok, másvalaki viszont aregátiak és az erdélyiek közti különbséget juttatja érvényre és kifejezésre, akkor akár még az összefonódó történelemnek a csoportok szintjén már említett esetét is tetten érhetjük a mindennapokban is.

Végül a viszonyokról és a viszonyrendszerekről kell szólni. Mind a diskurzusok, mind az interakciók valamilyen viszonyt is megjelölnek, két – az interakciók esetében akár több – szereplővel és ezekben általában megfigyelhető mind a diszkurzív mind a cselekvő határtermelés ésa különbségek esszencializálása. Ha ezeket a viszonyokat – magyar-román, magyar-szlovák, magyar-cseh(szlovák), magyar-német, csehszlovákiai magyar-magyarországi magyar, erdélyi magyar-magyarországi magyar, erdélyi román-regáti román, szlovák-cseh(szlovák) stb. – megpróbáljuk összerakni, akkor egy bonyolult, de nem áttekinthetetlen viszonyrendszert kapunk, melyben az identitáspolitikák – diskurzusok és gyakorlatok, mindennapi cselevések – különböző, koránt sem szilárd határokkal jellemezhető csoportokat jelöl ki. Az így kijelölt tér magjában – legalábbis munkám magyar látószögéből – különböző magyar közösségek helyezkednek el és ők érintkeznek a többiekkel, akik persze ettől függetlenül is valamilyen viszonyban lehetne egymással. Fontos, hogy mindegyik csoport és minden egyén ágenséggel bír, valamilyen mértékig hatalma van a csoportok meghatározása és a határok megvonása felett, ez azonban egyik esetben sem kizárólagos. Ennek feltárására szükség van az egyes esetek – részben aszimmetrikus – összehasonlítására is. Aszimmetrikus az összehasonlítás, mivel a magyar kisebbségek illetve Magyarország nézőpontja kap kiemelt szerepet, és aszimmetrikus azért is, mert összefonódó viszonyok láncolata is kirajzolódik.

Éppen ebből ered az identitáspolitika dinamikája, helyzethez kötött jellege, egyúttal pedig ezrajzol ki a nemzet mellett más csoportokat is. Ezek közül a leglényegesebb egy-egy régió – Erdély és Szlovákia – melyek bizonyos értelemben a helyüket keresik a vizsgát negyed század folyamán. Így aztán az anyag a regionális és nemzeti önazonosság viszonyát illetően is sokat mondó. A centrum és periféria, a határvidékek és a központok problémája mellett érdemes itt figyelembe venni azt is, hogy a régiók lakóinak kohézióját, a régiós szolidaritást éppen a területi kiterjedés és a lakók nagy száma miatt többnyire szimbolikus módon, önazonosságot erősítve is megpróbálják erősíteni.96 Ez a folyamat sok szempontból analóg a nemzet elhatárolásával, képviselői pedig többnyire nemzeti csoportokba is besorolják magukat, részben mivel sokszor nemzeti választóvonalak is átszelik ezeket a régiókat. Mindez pedig olyan kérdéseket is felvet, hogy miként alakulhat a nemzeti csoport hierarchiája ennek a dinamikus viszonyrendszernek a hatására, illetve

95 Feischmidt Margit: Megismerés és elismerés... i. m.96 Miroslav Hroch: Reflections on the Role of History in (Re)constructing Regional Identity. In Steven G Ellis –

Raingard Eßer – Jean-François Berdah – Miloš Řezník (szerk.): Frontiers, Regions and Identities in Europe, Pisa University Press, Pisa, 2009., 1–14.

potenciális nemzetként tekinthetünk-e a regionális elitcsoportok szervezte regionális közösségekre?Végül még egy, inkább praktikus megjegyzést érdemes megtenni a bevezetés

lezárásaképpen. Az eddigiekből akár úgy tűnhet az olvasó számára, hogy munkám – legalábbis az első része – önmagában álló diskurzussal kíván foglalkozni, azt szeretné bemutatni és elemezni, anélkül, hogy társadalmi viszonyokkal foglalkozna. Amit a következőkben identitásdiskurzusnak hívok, nem egyszerűen csak beszédmód és képzetrendszer, hanem ternészetéből adódóan egy a szereplők által többnyire létezőnek érzett és létezőnek tekintett csoport általuk érzékelt vagy éppen általuk eléendőnek tartott világának reprezentációja is volt, és számomra elsősorban ebben a minőségében érdekes. Társadalom, valóság és megjelenítése elválaszthatatlanul fodnak össze és a szereplők nem is próbálnak különbséget tenni köztük. A politikai diskurzus bizonyos értelemben, részben a szereplők számára is, egyfajta köztes szerepet tölt be, méghozzá sok esteben tudatosan.

Az utólagos elemzés értelmeszerűen rákényszerül szétválasztásukra, de ez semmiképp sem azt jelenti, hogy a diskurzus önmagában állna, és ne kapcsolódna valamilpp magához a társadalmi jelenséghez. Ugyanakkor számomra itt és most mégis elsősorban a diszkurzív megjelenítés bír jelentőséggel, mivel ez az identitáspolitika része és eszköze, és ez az, ami magába foglalta társadalom leírásának egyéb eredményeit is. Nem állítom tehát azt, hogy a politikai diskurzus maga a közösség, nem állítom, hogy csupán ez az identitáspolitika eszköze, de témám és kérdéseim óhatatlanul is ezt állítják viszgálódásaim középpontjába.

I. rész

Identitások

Barátok közt? Identitásdiskurzusok, külső vonatkoztatási csoportok, sztereotípiák ésviszonyrendszerek

A két világháború közti identitáspolitika számba vételét érdemes az egymásról – tehát a különböző csoportokról, nemzetekről – kialakított képpel kezdeni. A csoport meghatározásához – ami az identitás diszkurzív szintjének elkerülhetetlen része – óhatatlanul szükséges nem csak kijelölni annak határait, eldönteni ki tartozik ide és ki oda, hanem meghatározni mindazon tulajdonságokat, melyek jellemzőek „ránk” és „rájuk” és ezzel maguk is megerősítik vagy éppen gyengítik a csoport határait. Ennek folyamán persze az is „kiderül” mi az ami „minket” vagy éppen „őket” nem igazán jellemzi, így teremtve különbséget és a különbségek révén elhatárolva a csoportot.

A nemzetkarakterológia, ami a 19. századtól kezdve igen népszerű felfogás volt,97 lényegesen összetettebb az egyszerű sztereotípiák gyűjteményénél és ezek esszencialista csoportjellemzővé transzformálásánál. A nemzeti karakter forrása annak egykori kutatói szerint messze nem szükségszerűen a nemzet ősi lényege volt és maga a jellem sem csak annak kifejeződése lehetett, a történelmi sorsközösség népszerű fogalma kifejezetten hangsúlyozta a meglelni vélt nemzeti jellem történeti elemeit, a különböző külső és belső kölcsönhatások lenyomatát a népi kultúra és a nyelv szövetén, a korszellem hatását és persze a természetföldrajzi körülmények emberföldrajzi következményeit.98 Ezeknek ráadásul nem csupán különbséget teremtő, hanem az egyes nemzetek „jellemét”, kultúráját és szokásait hasonló irányba befolyásoló következményeit is előszeretettel vették számba. Igaz, sokszor ez is arra szolgált, hogy a transzferekfellelésével végső soron lényegi és akár összebékíthetetlen különbségeket fedezzenek fel a szomszédos vagy egy földrajzi régióban élő csoportok között.99

Ez, az egyébként a korszak tudományosságának színvonalán álló, sokszor kifejezetten differenciált megközelítés az identitáspolitikában, illetve annak diszkurzív szintjén jobbára mégis főként auto- és heterosztereotípiákká egyszerűsödött le. Ez részben összefüggött azzal, hogy a vizsgált időszakban a 19. század pozitivista majd szellemtörténeti felfogását egyre inkább felváltotta az etnikai ontológia eszméje, ami a nemzeti közösség perenniális lényegének megjelenését kereste ugyanazokban a változatos jelenségekben, melyeket a szellemtörténet még kölcsönhatások és a korszellem következményének látott.100 De legalább ennyire fontos volt az a tény, hogy maga az identitás diszkurzív formája sem igazán alkalmas rá, hogy a tudományos irodalom finom megkülönböztetéseit és alapos elemzéseit figyelembe vegye. Az identitás ugyanis ebben az esetben mindenek előtt egy csoport homogén, mindenkire jellemző jegyeinek azonosítását és ezek révén a többiektől való elhatárolását jelenti, olyan módon, hogy a cselekvők tulajdonképpenmagától értetődő, közös, mindenki számára nyilvánvaló tudásként hivatkoznak rá. Az eredmény ígyaztán nem is igen lehet más, mint kidolgozottabb vagy nagyon is egyszerű sztereotípiák sora. Ami egyébként akár tudományosnak tekintett szövegekben is visszaigazolható volt, lásd például a már említett Szekfű miként rajzolja meg a magyarok és nem magyarok jellegzetességet a Három nemzedékben,101 hogy aztán ehhez kapcsolja azt is miért probléma a zsidóság vélt társadalmi szerepe. Ez nem csak azt illusztrálja, miként lehet egyszerű karakter-sztereotípiákba foglalni évszázadok során kialakult társadalmi jellegzetességeket, hanem azt is, hogy az ilyen, csoportjellemzőket hirdető sztereotípiák elengedhetetlen része annak feltételezése is, hogy ezek tényleg egy egységes csoport írnak le. Mint például az egységesnek látott és láttatott zsidóság,

97 Trencsényi Balázs: A nép lelke. Nemzetkarakterológiai viták Közép- és Kelet-Európában, Argumentum, Budapest, 2011,

98 Trencsényi Balázs: A nép lelke. i. m.; Ablonczy Balázs: Teleki Pál. Osiris, Budapest, 2005. 335–345.; Diana Mishkova: Régi regionalizmusok, új transznacionalizmusok. Pillantás a Balkánról. 2000, 2013. december, 14–23.; lásd pl. Szekfű Gyula: A magyar bortermelő lelki alkata. Történelmi tanulmány. Budapest, 1922, illetve a Mi a magyar? kötetet (Magyar Szemle Társaság, Budapest, 1939) ugyan csak Szekfű szerkesztésében.

99 Diana Mishkova: Régi regionalizmusok, új transznacionalizmusok... i. m. 16–17.100 Trencsényi Balázs: A nép lelke... i. m.; Erős Vilmos: A szellemtörténet. Valóság, 2008/12.

http://www.valosagonline.hu/index.php?oldal=cikk&cazon=1038&lap=0 (Letöltve 2014. február 11.)101 Szekfű Gyula: Három nemzedék és ami utána következik. Magyar Királyi Egyetemi Nyomda, Budapest, 1934.

melynek minden tagja részese ugyanazon karakterjegyeknek és viselkedését, társadalmi pályáját is ezek határozzák meg.

Ez a fejezet tehát arra tesz kísérletet, hogy ezeket a nem ritkán egyszerű, sarkos és elnagyolt nemzeti karakterjegyeket és a belőlük kirajzolódó képet vegye szemügyre. Abból indulok ki, hogy asaját csoportról és a másokról kialakított és a nyilvánosságban domináns kép a két közösség közti határ meghúzása és fenntartása, továbbá a csoportjellemzők közkeletűvé tétele révén az identitáspolitikában is kiemelt szerepet kap. Ugyanakkor éppen homogenizáló és leegyszerűsítő jellege miatt maga is hozzájárul az identitás reifikálásához, esszenciális érzetének megteremtéséhez.Mivel sokszor kézenfekvőnek és „köztudomásúnak” tűnik (részben nem függetlenül éppen az ezt megalapozó sztereotipikus és toposzokból építkező diskurzustól) esetenként mozgósításra is kiválóan alkalmas lehet.

Mindezzel együtt a következőkben nem az ilyen jellegű megnyilatkozások teljességét veszem számba, hanem csupán azokat az elemeket, melyek az identitáspolitikában is szerephez jutottak, a bevezetőben már kifejtett értelemben. A közösség felé és a közösség számára a politikai mezőben felmutatott önazonosság és másokról alkotott kép gyakori elemei ezek, hiszen ezek váltak vagy válhattak közkeletűvé az idők folyamán, ilyen módon megerősítve az identitáspoltikai diskurzust is. Ez persze többet jelentett, mint a puszta karaktersztereotípiákat, például az üveges- vagy drótostót, esetleg a román pásztor és pópa képét. A történelem és a jelen értelmezése révén meglehetősen összetett kép is kialakulhatott egymásról, ami egyúttal az identitáspolitikai szereplőknek is lehetőséget nyújtott arra, hogy egyes elemeket kiemelve, másokat háttérbe szorítva, esetleg az idők során új tulajdonságokat felfedezve megváltoztassák „mi” és „ők” képét is.

Ugyanakkor munkám nem egyszerűen a szokásos „mi” és „ők” megoszlás szerint, vagy a karakterizációt pusztán mindkét oldalról számba véve kívánja felmérni a két világháború közötti identitáspolitika ezen részét. Még csak nem is olyan módon, hogy a másikról alkotott képben is a saját csoportra jellemző tulajdonságokat próbálom tetten érni. Bár a középpontba Budapestet állítom és vele a budapesti politika képét kisebbségi magyarokról, románokról, csehekről és szlovákokról, arra teszek kísérletet, hogy bemutassam a kétoldalú karakterizációk mögött tetten érhető összefonódó viszonyrendszert is. Ezen belül pedig azokat a nemzet alatti csoportokat, melyek képe szívósan jelen volt a nemzetről való beszédben is, olykor magával a nemzeti csoport képével versengve. Arra vagyok tehát kíváncsi elsősorban, hogy az identitáspolitikai diskurzusok révén felrajzolt csoportok közti határok miként mozdulhattak és mozdultak el és ennek következtében miként vetültek egymásra, esetleg olvadtak egybe és persze váltak szét az egyébként a diskurzusban leginkább egységesnek látott csoportok.

Határon innen és túl

Egy csoport meghatározásának első lépése határainak megvonása. Noha a gyakorlatban ez általábanazt jelenti, hogy mielőtt a csoportot és annak tagjait egyáltalán felruházhatnánk bármilyen tulajdonsággal, el kell döntenünk kik tartoznak hozzá, az identitásdiskurzusok esetében ezek a lépések szükségszerűen nem válnak szét. Az önjellemzés és mások meghatározása egyúttal a határtermelésnek is része, a különbségek maguk is kijelölik a választóvonalat mi és ők között. Ez azonban semmiképpen sem jelenti azt, hogy az elhatárolás csak ilyen módon mehetne végbe, sőt, a csoport határai többnyire explicit módon megjelennek az identitásdiskurzusban is.

Határ alatt persze ebben az esetben nem csupán a köznapi értelemben vett, államhatárt, látható földrajzi választóvonalat, esetleg közigazgatási egységek érintkezési vonalát értjük. A határ lényege a két oldala közti különbség és ennek megjelenése, tapasztalhatóvá válása. Ennek megfelelően a határ társadalmi jelenség és tapasztalat, ráadásul nem is szükségszerűen folytonos és térben megjeleníthető. Ezzel együtt és részben ennek ellenére a csoportidentitás diszkurzív megjelenítése főként folytonos és egybefüggő határokat próbál meghúzni, ezeket ráadásul – éppen acsoport rögzített jellegéből adódóan – állandónak szeretné láttatni, ezzel is segítve a csoport stabilitását, esetenként pedig történeti érvekkel alátámasztva annak különböző igényeit.102

102 Éger György: Térségi és etnikai elemzések: alapfogalmak, értelmezési keretek. In Éger György – Josef Langer

A határ sokrétű természete azonban nem jelenti azt, hogy annak hagyományos felfogása ne juthatott volna szerephez az identitásdiskurzusban is. Nem csak a szomszédos csoportoktól való elhatárolás formájában, hanem klasszikus területi referenciaként, hiszen a nemzet a nacionalizmus legtöbb formájában azonosítható lesz valamely hozzá tartozó területtel is. Nem volt ez másként a magyarok esetében sem, az ország – a Magyar Királyság – és a nemzet azonosítása már a modern nacionalizmus előtt megkezdődött. A 19. századi nemzeti mozgalom ezt átvette, azonban az emancipáció – vagyis a korszak politikai beszédmódja szerint a jogkiterjesztés – révén a nemzet tagjainak sorát is kibővítette a korábban nem nemesi jogállásúak körével, miközben az országot immár csak részben kötötte annak nemesi közösségéhez, akik azt birtokolhatják. A nemzet és területének azonosítására azonban továbbra is kiválóan alkalmas volt az ezeréves történelem, ami magában foglalta azt az elképzelést is, hogy a magyarok küldetése és sorsa a Kárpát-medencéhez kapcsolódik. Mivel pedig a Kárpát-medence a felemelkedő földrajztudomány és geopolitika mércéjével mérve is „egyedi” volt, „tökéletes” egység, így a nemzet határai az országhatár formájában természetes adottságnak tűnhettek.103

Ennek a határvonalnak a szimbolikus erejét és fontosságát, egyúttal azonban ellentmondásaitis illusztrálja az állampolgárság jogi formájának kialakulása is. Az 1879. évi L. törvény természetesen a korszak jogi gondolkodásának megfelelően nem teremtett egyértelmű összefüggést nemzeti hovatartozás és állampolgári minőség között. A törvény Tisza Kálmán által jegyzett indoklása azonban határozottan megfogalmazta a kettős állampolgárság elképzelhetetlen voltát: „A kettős állampolgárság elavult fogalom, s ha érvényben volna is, oly visszásságokra és bonyodalmakra vezetne, hogy azt meg kellene szüntetni”,104 miközben az állampolgárság megszerzését fő szabályként letelepedéshez kötötte, ezzel is világossá téve az államterület fontosságát. Csakhogy hamar kiderült az is, hogy a nemzet-állam-terület hármasság összekapcsolása korántsem ilyen egyszerű. Amikor Kossuth Lajos elvesztette volna magyar állampolgárságát, akkor országos mozgalom indult „megmentésére”, hiszen a nemzet hőséről elképzelhetetlennek tűnt, hogy ne legyen állampolgára is a hazának.

A nemzet térbeli határai tehát már ekkor sem voltak teljesen egyértelműek, és ez megmutatkozott a különböző országhatáron kívül élő csoportok – főként persze migránsok – gondozására indított akciókban,105 vagy a csángó kérdéshez való viszonyban is.106 Ugyanakkor ez a problémakör szorosan összefonódott a magyar birodalmi gondolattal, miközben annak korlátai közvetlen hatással voltak a kormányzati fellépésre – például a csángók esetében a vonatkozó akció visszafogásában. Az említett birodalmi gondolat viszont olykor a nemzeti területet kiterjesztéséig is eljutott, új természetes határokat (például Balkán-hegység) keresve a víziókban megnövekedett súlyú Magyarországnak.107

A határok azonban befelé is módosultak, pontosabban egyszerre váltak bizonytalanabbá és szilárdultak meg. Az már a reformkorban is nyilvánvaló volt a magyar politikai elit számára, hogy az ország lakossága nyelvileg megosztott, kezdetben azonban többségük elképzelhetetlennek tartotta, hogy a nem magyar anyanyelvű lakosok, ha egyszer egyenjogú polgár lesz belőlük, ne

(szerk.): Határ, régió, etnikumok Közép-Európában. Osiris – MTA Kisebbségkutató Intézet, Budapest, 2001., 19–52., Yrjö-Paavo Häyrynen: A határ mint pszichológiai tényező Európában. A szimbolikus interakció határai, zónái ésfolyosói. In Éger György–Josef Langer: Határ, régió, etnikumok... i. m. 93–117.

103 Krasznai Zoltán: Földrajztudomány, oktatás és propaganda. A nemzeti terület reprezentációja a két világháború közötti Magyarországon. IDResearch Kft.-Publikon Kiadó, Pécs, 2012. 24–65.

104 Indoklás a „magyar állampolgárság megszerzéséről és elvesztéséről” szóló törvényjavaslathoz. Képviselőházi irományok, 1878-81. IX. kötet, 223. indoklás a 37. paragrafushoz.

105 A Bosznia-Hercegovinai magyarok gondozására lásd Makkai Béla: Bosznia-Hercegovina mint magyar kivándorlási,avagy expanziós célterület. Pro Minoritate, 2013/tavasz 135-146. Uő.: A magyar kormányzat "Bosniai actio"-ja (1909-1919), Századok, 1996/2 (130), 346–381., a romániai magyarok gondozására lásd Uő.: A kivándorolt magyarság anyaországi támogatása a múlt század elején – Ploieşti példáján. Századok, 136, 2002/1, 3–30.

106 Seres Attila: Moldvai csángók és erdélyi románok a magyar kormányok politikájában a 19-20. század fordulóján. In:Egry Gábor – Feitl István (szerk.): A Kárpát-medencei népek együttélése a 19-20. században. Napvilág Kiadó, Budapest, 2005, 457–476.; Hatos Pál: Szempontok a csángókutatás kulturális kontextusainak értelmezéséhez, Pro Minoritate, 2002/tél, 5–17.

107 Romsics Ignác: A magyar birodalmi gondolat. In Uő.: Múltról a mának. Tanulmányok és esszék a magyar történelemről. Osiris, Budapest, 2004, 122–158.

magyarosodnának el. Az 1848-49-es polgárháborús események, a nemzetiségi vezetők jelentős részének és követőiknek felsorakozása a dinasztia mögött arra ösztönözte a kiegyezést megkötő elitet, hogy más módon próbálja megnyerni a nem magyar lakosságot. Az egységes, de nyelvileg megosztott és nyelvhasználatához, kultúrája ápolásához jogokat szerző kisebbségekből és a magyarokból álló politikai nemzet eszméje egyensúlyt keresett a nyelvi és érzelmi magyarosodás ésa nemzetiségi öntudat közt.108

Ezt az egyensúlyt azonban a magyar nemzetiségi politika végül soha nem találta meg. A nacionalizmusok erősödése éppúgy jellemezte a nemzetiségeket, mint a magyar politikát, miközbena magyarosító politika gyakorlati része hosszú ideig igen csak soványnak bizonyult az erősödő retorikai konfliktushoz képest. A századfordulóra azonban kirajzolódtak korszakunkat is jelentős mértékben meghatározó választóvonalak, nem utolsó sorban azért, mert a kisebbségi elit nacionalista szemléletű csoportja a korábbi időszak passzivitásával szemben felvállalta az aktív politikai fellépést is. Az ekkoriban megszilárdult diszkurzív viszonyrendszer már a két világháború közti identitásdiskurzust is jelentős mértékben befolyásolta. A magyar politika a Lex Apponyi vagy a horvát vasúti pragmatika révén is megmutatta, hogy a polgári hűség és a magyar nyelvtudás helyett az érzelmi magyarosodást és a magyar önazonosság elfogadását, elsajátítását várta el a nemzetiségektől. Történelmük legyen a magyar történelem, kultúrájuk elsősorban magyar kultúra. Emellett anyanyelvüket megőrizhetik, de a magyar nyelv elsőbbsége magától értetődő maradt. Annál is inkább, mivel a magyar nyelvet egyúttal a többségi nemzetnél kulturálisan elmaradottabbnak tekintett nemzetiségek felemelése eszközének is látták.109

A magyar történelem és a magyarsággal való érzelmi azonosulás igénye (amit a magyar állameszme elfogadásaként fogalmaztak meg) összekapcsolódott, hiszen a történelemből vélték kiolvashatónak az autosztereotípiák talán legfontosabbikát, a magyarság államalkotó képességének hitét. A magyar állam úgymond ezeréves fennállását a magyar nemességnek és ezen keresztül a nemzet inherens jellemvonásának tulajdonították. A körkörös érvelés leginkább azzal vált feloldhatóvá, hogy a magyar állam létét és formáját is természetes adottságnak és szükségszerűségnek tekintették. Ebből is következett, hogy a nemzetiségek számára sem lehetett más választás, mint elfogadni az állameszmét – ami ekkoriban már egyértelműen etnikai jegyeket társított a politikai nemzet fogalmához is.110

Az állameszme és vele a nemzet ennek megfelelően szorosan kapcsolódott a magyar történelem nemzeti reprezentációjához is.111 A nemzeti lét hagyományát és állandóságét nyújtotta azállam vélt folyamatossága, a nemesség – vagyis a rendi natio hungarica – stabilitása és szerepe a nemzeti történelem nagy elbeszélésben, és a nemzeti panteon nagy alakjai, akikeknek nagy része valamiképp mind kapcsolódott ehhez a csoporthoz és annak harcos hagyományához. Mert a nemzeti történelem ebben a formában egyúttal az államiság fenntartásáért és a nemzet

108 A reformkori nemzetiségpolitikai elképzeléseket vázolja Lackó Mihály: Széchenyi és Kossuth vitája. Gondolat Kiadó, Budapest, 1977., 200–248., Lásd még Gergely András: Kossuth nemzetiségi politikája 1847–1853. Tiszatáj, 2002/9., 78–84., különösen 78–80. A dualizmus kori nemzetiségi politikára lásd Szász Zoltán: Politikai élet és nemzetiségi kérdés a dalizmus korában (1867–1918). In Erdély története. Főszerk. Köpeczi Béla, III. kötet, szerk. Szász Zoltán, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1986, 1624–1700.; Uő.: Deák, a kiegyezés és a nemzetiségek. In: Emlékkönyv Csetri Elek nyolcvanadik születésnapjára. Szerk.: Pál Judit és Sipos Gábor. Kolozsvár 2004, 484–492.; Uő.: Tisza István első kormányának román nemzetiségi politikája. Történelmi Szemle 1968/3. 254–293.; Uő.: A magyar kormány tervei a nemzetiségi pénzintézetek állami ellenőrzésére (1901–1904). Századok, 1966/1., 118–137.Lásd még Gángó Gábor: Eötvös József Ausztria nemzetiségeinek egyenjogúsításáról című röpirata és 1848/49 nemzetiségi mozgalmainak néhány aspektusa, Századok, 132, 1998/2., 371–396.; Niederhauser Emil: A nemzeti megújulási mozgalmak Kelet-Európában. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1977.; Hanák Péter: A nemzeti és az állampatrióta értékrend frontális ütközése a Monarchiában. In: Hanák Péter: A Kert és a Műhely. Gondolat Kiadó, Budapest, 1988, 112–129.

109 Joachim von Puttkamer: Schulalltag und nationale Integration im Ungarn. Slowaken, Rumänen und Siebenbürger Sachsen in der Asueinandersetzung mit der ungarischen Staatsidee 1867–1918. Oldenbourg Verlag, München, 2003. Nicoleta Hegedűs: The Hungarian School and Language as Seen by the Transylvanian Romanians in the Dualist Period. Studia Universitatis Babeş-Bolyai – Historia. Special Issue/2012, 57–66.

110 Joachim von Puttkamer: Schulalltag und nationale Integration... i. m. 448–450.111 Erős Vilmos: A magyar történetírás a dalizmus korában. Valóság, 2012/2., 22–40.; Romsics Ignác: Clio bűvöletében.

Magyar történetírás a 19-20. században – nemzetközi kitekintéssel. Osiris, Budapest, 2011, 77–166.

szabadságáért folytatott küzdelem volt, ez legitimálta a nemesség privilégiumait is. A panteon persze nem csak őket foglalta magába, hanem azokat az uralkodókat is, akik az állam létrejöttében, megerősödésében és hatalmi helyzetének fenntartásában nagy szerepet kaptak, míg azok az uralkodók és tanácsadóik, akik a nemesség és vele értelemszerűen az államfenntartó csoport jogait kurtították volna meg, kevésbé lelkes méltatásra számíthattak. Kivéve azokat az esteket, amikor uralmuk valamely magyar tulajdonság kidomborítására is alkalmat adott, mindenek előtt az önzetlen hősiesség, hűség és a katonai erények villogtatásara, mint a diéta felajánlása Mária Terézia birtokainak megvédésére, vagy a magyar huszárok haditettei. Ezt a történelmet aztán a milleniumi ünnepség végleg a nemzeti önkép súlypontjává tette, szimbolikusan pedig a köztéri szobrok és emlékhelyek írták bele a fizikai a térbe is.

Ennek területi vonatkozásai persze sokszor éppenséggel inkább elmosták, mint kijelölték a nemzeti határokat, hiszen a nemzetiségi pártok fellépésével szemben az ezeréves határon belüli, politikai értelemben vett magyar nemzet egysége olykor egyértelműen fikciónak látszott. Mégis, a heterosztereotípiák rendszere bizonyos mértékig továbbra is fenntartotta a külső, az országhatár érvényességét a nemzetek határaként akkor is, amikor a nemzetiségi politikusokat „izgatóknak”, „pánszlávnak” vagy „dákoromán irredentának” minősítette.112 Ezzel ugyanis implikálták, hogy a nemzetiségi tömegek nem követik a főként külföldről instruált politikusokat, és ha nem agitálnák őket, akkor a konfliktusok is megszűnnének.113

De éppen a vezetők és vezetettek közti határvonal finom meghúzásával mindez ebben a formában meg is erősítette a magyar küldetés és államalkotó képesség eszméjét. Ez egyúttal azt is jelzi, hogy az egyszerre szilárd és bizonytalan földrajzi határ mellett társadalmi választóvonalak is kijelölhették a nemzeti csoportokat. Az államalkotó képességet igazolta a nemzetiségek társadalmi szerepének és szerkezetének különbsége, amit civilizációs eltérésként értékeltek és amiből kialakult egy, a külső megfigyelők által útirajzaikban részben visszagazolt etnikai hierarchia is.114 Ennek legfelső szintjén a magyarok álltak (illetve Erdélyben és a felvidéki városokban a német anyanyelvűszászok és németek), köszönhetően társadalmi szerkezetüknek (nemesség, kiterjedt városi polgárság), foglalkozási szerkezetüknek (szabad pályákon mozgók, értelmiségiek, állami alkalmazottak, vállalkozók), a városi lakosság nagy súlyának, iskolázottságuknak és életmódjuknak (ruházkodás, technikai modernizáció). A városokban zajló asszimiláció csak megerősítette a magyarok civilizációs fölényének képzetét,115 míg a szlovákok és a románok alapvetően kevéssé művelt, egyénileg jó lelkű parasztnépként jelent meg, az etnikai hierarchia alján. Mindez olyan erőteljesen bele ivódott a századfordulós magyar közbeszédbe és olyan mértékben befolyásolta a közgondolkodást is, hogy az első világháborút lezáró békekonferencián a magyar delegáció 112 Szarka László: Szlovák nemzeti fejlődés – magyar nemzetiségi politika 1867–1918. Kalligram, Pozsony, 1995,;

Jancsó Benedek: A dákoromán irredenta törekvések története, Budapest, 1920. ifj. Bertényi Iván: Kérlelhetetlenül. Báró Bánffy Dezső nemzetiségi politikája. Pro Minoritate, 2003/tavasz, 69–104.

113 Ezt kiegészítette még az is, hogy mind a szlovák, mind román értelmiség, illetve nemesség körében voltak magyarbarát személyiségek, akik a nyilvánosságban is vitatták a nemzetiségi politikusok felfogását. Lásd pl. Ovidiu Emil Iudean: Between National Solidarity and Local Interests The Pro-governmental Political Orientation of the Romanians in Hungary (the End of the 19th Century the Beginning of the 20th Century). In K. Bratanis – D. Dranidis – P. Koktsidis – L. Lazouras – E. Nikolaidou (szerk.): Infusing Reserach and Knowledge in South East Europe. 7th Annual South East European Doctoral Student Conference, South East European Reserach Center, Thessaloniki, 2012, 873–887.;Ovidiu Emil Iudean – Alexandru Onojescu: Politics, nationalism, and parliamentarism. The Romanian representatives in the Budapest Parliament (1861–1918). Transilvanian Review, 2013/4.; Szendrei Ákos: A Román Nemzeti Párt választási szereplése és tevékenysége 1905-1910. Múltunk, 2006/2.,54 – 92.; Uő: Jelöltek, kerületek, választások. A Román Nemzeti Párt szereplése a képviselő-választásokon (1905, 1906, 1910). In Egry Gábor Feitl István (szerk.): A Kárpát-medencei népek... i. m. 257–275.; Halász Iván: Tzv. Lojálni Slováci v dualistického uhorsku. (a dobri Slováci, a úrádni Tóti, uhorski vlastenci, madaroni a ti druhi). In Stefan Sutaj – Szarka László (szerk.): Regionális és nemzeti identitásformák a 18 – 20. századi magyar és szlovák történelemben. Universum, Presov, 2007., 91–103.

114 Mihaela Mehedinți: Identifying the Other: Transylvanian Ethnicities in the First Half of the 19th Century as Viewed by Foreign Travellers. In Marius Jucan–Sorin Mitu–Cosmin Braga (szerk.): Western Civilization, Politics, Ideologies, Dystopias. Transylvanian Review, 2013, Supplementum 3. 249–259. Az utazók azonban a németeket helyezték legfelülre, a magyarokat és székelyeket középre, a románokat legalulra.

115 Szarka László: Magyarosodás és magyarosítás a kiegyezés korában. In Uő.: Duna-táji dilemmák. Nemzeti kisebbségek – kisebbségi politika a 20. századi Kelet- és Közép-Európában. Ister Kiadó, Budapest, 1998. 33–73.

érvelésének egyik sarokköve lett.116

A kisebbségek megítélésében és így a határok megvonásában is érvényesült azonban egyfajta kettősség. A diskurzus egyik változata elsősorban a tömegek jóravaló voltát és vezetőik rossz szándékát emelte ki, de nem kellett sokat keresgélni, ha valaki olyan megnyilatkozásokat akart hallani, melyek viszont a nemzetiségeket egységesen veszélynek láttatták a magyarokra nézve. Különösen a századfordulót követően erősödtek fel azok a hangok, melyek a kialakuló nemzetiségi – mindenek előtt román – középosztályban már nemzeti közössége olyan vezetőjét látta, ami képes lehet középbirtokos réteget teremteni a magyar parasztok és birtokosok rovására.117 Ez viszont a másik diskurzus-változathoz képest egyértelműen a határok elmozdítását is jelentette, aimmár a magyarságot képviselte a nemzetiségek machinációinak áldozatul esett parasztság, a középosztály részben a kisebbség reprezentánsa lett, miközben megjelent a társadalmilag egységes, a népből felemelkedett középosztály által vezetett nemzeti közösség képe is. Ez a nemzeti közösség eszerint arra is képes volt, hogy az állam nélkül, sőt az állam ellenében, csak a társadalom révén megszervezze önmagát, a magyarokat is veszélyeztetve, ezzel egyszersmind példát is kínálva a magyarságnak.118

A magyar nemzeti közösséget határoló csoportok, dacára annak, hogy a nemzeti terület határa az országhatár volt, alapvetően Magyarországon belül foglaltak helyet és hozzájuk viszonyítva karakterizálták a magyarságot is. A szomszédos országok lakói meglehetősen távolra kerültek ebben a viszonyrendszerben, olyannyira, hogy egy-két sztereotípián kívül igazán koherens nemzetkaraktert már nem rendeltek hozzájuk, sőt, volt olyan vélemény is, hogy például a csehekről a magyar tankönyvek szándékosan nem ejtettek egyetlen szót sem, ezzel is eltitkolva a csehek és szlovákok azonosságát.119 A közéleti diskurzusban is legfeljebb veszélyforrásként azonosítva kaptakszerepet. Ez volt a helyzet a csehekkel és romániai románokkal is. Mindez ráadásul kölcsönös volt, a csehek magyarokról alkotott képe éppen úgy a szlovák nemzeti mozgalom csehszlovakista csoportjának (hlaszisták) magyarságképének függvényében formálódott, mint a korabeli Románia közbeszédéé. Ezt aztán Masaryk az első világháború idején megjelent írásaiban foglalta össze „tudományos” igénnyel, a magyarokat oligarchikus, arisztokratikus, barbár népként jellemezve. A magyar állameszme eszerint valójában magyarosító nacionalizmus, hasonló a porosz junkerek világnézetéhez.120

Románia esetében megfigyelhető egyfajta kettősség is, a népes magyar bevándorló közösséget alapvetően szorgos, munkás, a románoknál bizonyos szempontból talán civilizáltabb csoportnak látták, a magyarországi viszonyokról és így közvetve a magyarokról is azonban már az erdélyi román politikusok sérelmi beszédmódját adaptálva, ahhoz alkalmazkodva szóltak.121 Mindeznyilvánvalóan összefügg azzal, hogy az előbbi csoportról széles körű mindennapi tapasztalatok is rendelkezésre álltak, az utóbbiról viszont nem. Hasonlóképp a nemzeti sérelmek türkében ítélték meg a magyarokat a cseh nyilvánosságban is.122

Ugyanakkor a nemzeti közösséget belül is határok és választóvonalak szabdalták, noha ez az„ők”-csoportokra vonatkoztatott önmeghatározás során nem volt mindig látható. De éppen a nemzetiségek két különböző megítéléséből – izgatók által feltüzelt jószándékú, egyszerű parasztok,

116 Lásd például Apponyi Albert gróf delegációvezető szóbeli válasza a magyar békedelegációnak átadott békefeltételekre. In Zeidler Miklós (szerk.): Trianon. 121–128.

117 Egry Gábor: Egy önlegitimáló politikai és történeti narratíva kérdőjelei (1863-2003). nemzetiségi bankok,

nemzetiségi mozgalmak a századforduló Erdélyében. Múltunk, 2006/3., 4–34.; Bárdi Nándor: Otthon és haza. Tanulmányok a romániai magyarság történetéből. Pro Print, Csíkszereda, 2013.

118 Egry Gábor: Erdélyiség, regionalizmus, szupremácia. Az Erdélyi Szövetség és Erdély jövője 1913 – 1918. Századok, 2013/1. 3- 32.; Teleky Dezső verespataki főszolgabíró levele Apáthy Istvánhoz, Verespatak, 1914. VI: 15.; OSZK Kézirattár, Apáthy István hagyatéka, Quart. Hung. 2456.

119 Štefan Janšák: Le Tchéques an Slovaquie. In: Etienne Boisserie – Clara Royer (szerk.): Mirroir Brisés: Recits regionaux et imaginaires crisés sur le territoire Slovaque. Institute D'Études Slaves, Paris, 2011., 87.

120 Szarka László: Emberarcú nacionalizmus. T. G. Masaryk kisebbségpolitikájának változásai. In Uő.: Duna-táji dilemmák... i. m. 170–181., 174–175.

121 Makkai Béla: A magyar-román szomszédságkép alakulása Ó-Romániában a 19-20. század fordulóján. Magyar Kisebbség, 2009/3-4., 214–235., 215., 221–222.

122 Joachim von Puttkamer: Schulalltag und nationale Integration... i. m. 453.

illetve a magyar népet szívós munkával visszaszorító, új középosztálya által vezetett nemzeti mozgalom – tapintható ki, hogy a magyar közösségen belüli regionális csoportok közti különbségekis egyre komolyabb szerephez jutottak az identitásdiskurzusban is. Noha természetesen voltak egyedi kivételek, általánosságban mégis elmondható, hogy például a románok megítélésében a második nézetet elsősorban erdélyi közszereplők osztották.123 Emögött azonban nem csak egyszerű szemléleti különbség sejlik fel, hanem annál jóval több, a magyar nemzeten belüli regionális önazonosság változat is. Ez pedig – és még jó néhány hasonló jelenség – a belső, magyar–magyar határok létére is utal.

Ezek persze nem mindig és nem hasonló intenzitással váltak láthatóvá, ha pedig összehasonlítjuk az 1919-től Románia és Csehszlovákia uralma alatt álló területeket, akkor az is világos lesz, hogy a regionális azonosságok területi vonatkozásai is nagyon eltérőek lehettek. Mindenek előtt azonban azt érdemes megemlíteni, hogy maga a magyar nemzet fogalma sem volt eleve adott, miként a magyar fogalmának meghatározása, ezen belül pedig a csoporttulajdonságok köre sem. Éppen ezért a tizenkilencedik század úgy is felfogható, mint egyfajta küzdelem a nemzetitulajdonságok és vele a nemzet meghatározásáért különböző regionális csoportok, elitek részéről.124 Ennek során törekedtek rá, hogy a magyarság kanonizált jellemvonásai közé minél több kerüljön beazok közül, melyeket saját regionális csoportjukra nézve meghatározónak tartottak, illetve az is tárgya volt ennek a folyamatnak, hogy melyik regionális csoport figurái lehetnek a magyarság jellegzetes képviselőivé. Természetesen nagyon különböző lehetőségei és helyzete volt az erdélyi magyar elitnek, akik nem csupán sajátos csoporttudattal, hanem az erdélyi államiság hagyományaival is rendelkeztek és akik már a század közepén megkezdték az erdélyi regionális kulturális intézmények (például az Erdélyi Múzeum Egylet) szervezését. Később pedig ennek keretei közt, részben a muzealizáció révén keresték az autentikus magyar csoportot, például Kalotaszegen.125

Mindebben persze segítségükre volt az is, hogy az erdélyi történeti panteon szereplői és tetteik helyet kaptak a magyar nemzeti történelemben is, ráadásul a 16-17. századra vonatkozóan éppen őket látták az államiság fenntartóinak. Így aztán az erdélyi történelem léte a magyar történelmen belül határozottan erősítette a helyzetüket, az olyan események, mint a kolozsvári Mátyás szobor felavatása pedig legalábbis kettős értelműek voltak: a csupán magyar identifikáció mellett akár erdélyi és magyar azonosulást is megjeleníthettek.126

Ugyanakkor Erdély még tovább is tagolható volt, sajátos rendi berendezkedése és ehhez igazodó közigazgatása keretei közt lehetőség nyílt egyéb regionális azonosságok megjelenítésére is.Ezek közül az alakuló nemzeti identitásdiskurzusokban azok jutottak leginkább érvényre, amelyek esetében a folklór, a közigazgatás, a katonai szervezet és az egyházi szervezet sajátos jellege leginkább egybe esett. A szász önazonosság a 20. század közepéig markánsan különbözött a magyarországi majd romániai németségen belül,127 a fogarasi (boérek), Hátszeg vidéki (magyar nemesek), naszódi románok (határőrök) privilegizált csoportjai közt a regionális identifikáció a nemzetit is meghatározta.128 A székely írástudók körében pedig már a 18. századtól épült egy olyan csoportmitológia, amit aztán a következő évszázadban sikerült kifelé is elfogadtatni a székelységre általánosan jellemzőként. Ennek kulcsát az jelentette, hogy a székelyek Attila leszármazottai, a magyarok egyik legharcosabb és a nemzet határait védő csoportja, akik egyúttal a nemzet autentikusmegjelenítői is.129

123 Egry Gábor: Erdélyiség, regionalizmus, szupremácia... i. m.124 T. Szabó Levente: Erdélyiség képzetek (és regionális történetek) a 19. század közepén. In Uő.: A tér képei. Tér,

irodalom, társadalom. Komp-Press–Korunk. Kolozsvár, 2008., 13–98.125 Uo.126 Uo. 127 Marylin Mcarthur: Zum Identitätswandel der Siebenbürger Sachsen. Eine kulturantropologische Studie. Böhlau,

Köln-Wien, 1990. ; Egry Gábor: Nemzeti védgát vagy szolíd haszonszerzés? Az erdélyi szászok pénzintézeti rendszere és a nemzeti mozgalom kapcsolata 1935–1914., Pro Print, Csíkszereda, 2009.

128 Sorin Mitu: Local Identities from Transylvania in the Modern Epoch. In Marius Jucan–Sorin Mitu–Cosmin Braga (szerk.): Western Civilization, Politics, Ideologies, Dystopias... i. m. 237–248.

129 Hermann Gusztáv Mihály: Náció és nemzet. Székely rendi nacionalizmus és magyar nemzettudat 1848-ig. Pro Print,Csíkszereda, 2003. 175–198.; A székely mítológia terjesztésében kiemelkedő szerepe volt Orbán Balázsnak. Lásd A

Erdély tehát adott területi és részben közjogi referencia volt egy regionális és magyar identitásdiskurzus számára, a Székelyföld és a székely nemzet pedig hasonlóan régtől fogva adott rendi és közigazgatási keret. Ezzel szemben a későbbi Szlovenszko esetében hasonló egység nem létezett.130 Ez azonban nem jelentette azt, hogy az itt fellelhető regionális csoportok reprezentációja kapcsán nem merült fel, hogy akár ezek is lehetnének a magyarság meghatározó képviselői. Csupánaz Erdélyben már a századforduló után a nyilvános térben is megjelenő regionális identitáspolitika hiányzott, jórészt az ottanihoz hasonló intézményi keretek és hagyományok hiánya miatt. A kisebb régiók reprezentációja azonban hamar utat talált az irodalomba, legyen szó akár a palócokról, akár asárosi „gavallérokról” és a „tót atyafiak” képének megalkotása is ehhez a folyamathoz kapcsolódik.131 A régió magyarjai mindenek előtt nemesek, akik személyükben szerethetők, jó kedélyűek, mulatozók, de inkább egy elmúlóban lévő világot képviselnek. Nem a mai Szlovákiából megformált régió, hanem kisebb térségük (Sáros, Szepes, Nógrád) megjelenítői, akik olykor maguk is befogadták az így megrajzolt képet önazonosságukba.132

Ugyanakkor ezen a vidéken a városi önazonosságok is komoly szerephez jutottak, nem kis részben azért, mert a városi társadalom minden rendi hagyományával együtt is jelentős mértékben eltért a magyar nemzeti önképet domináló nemesi-megyei világtól, továbbá mivel a városok lakosságának többsége nyelvileg sem volt magyar. Egyes helyeken – például Pozsonyban – még az első világháború idején is ez volt a helyzet. Itt, akár a hagyományokra építve, akár mint Pozsony esetében a határ menti elhelyezkedés, a Monarchia központjának közelsége segítségével erős és a magyar nemzeti önazonossághoz csak részben alkalmazkodó, helyi önazonosságok alakulhattak ki, olykor az etnikai hierarchiát is átalakítva.133 Ezeket persze be lehetett illeszteni a nemzeti identitásdiskurzusba is, de reprezentációjuk óhatatlanul is annak rovására történt, például a város nyilvános terében.134

Mindezek közös jellemzője volt, hogy a magyar nemzet mentális térképén periférikus helyzetben voltak, és egyúttal a közéletben is ilyen szerepet játszottak képviselőik. A magyar nemzeti táj ekkor már az Alföld volt, az ország földrajzi középpontja és ehhez képest határozták meg a többi régiót. A különbség persze éppen ezért nem csak a központhoz való viszony volt, hanem a táj és vele lakói jellegzetességei is határt teremtettek: a tág, átlátható, hatalmas teret nyújtó Alföld került szembe a hegyes, szabdalt, kis világokat és lakóikat rejtő Erdéllyel és az északi országrész hegyes-völgyes vidékével.135 A periféria természetesen távolságot, a távolság és vele a határmentiség pedig egyszerre megismerendő és eseménydús világot jelentett.136 Ugyanakkor éppen

Székelyföld leírása.130 Kiss Gy. Csaba: Regionális magyar identitása XIX. század végén - Felső-Magyarország, Felföld, Felvidék Mikszáth

műveiben. In Stefan Sutaj – Szarka László (szerk.): Regionális és nemzeti... i. m. 73-96.131 Uo., illetve T. Szabó Levente: Erdélyiség-képzetek... i. m.132 Nedőfy Árpád: Forró siker jegyében zajlott le az eperjesi jótékony célú kultúrestély. Eperjes, október 31. Prágai

Magyar Hírlap, 1930. november 2. 10.; Ablonczy Balázs: Virtuális vármegye. Sáros, 1820 – 1940. Nemzetiségközi kapcsolatok az emlékiratok türkében. In Uő.: Nyombiztosítás. Letűnt magyarok. Kisebbség- és művelődéstörténeti tanulmányok. Kalligram, Pozsony, 2001. 15 – 35.; Uő:: „Lesz még kikelet a Szepesség felett”. Kormányzati befolyás és a menekült hálózatok társadalma a két világháború közti Magyarországon. In Uő.: Nyombiztosítás... i. m. 122–158., 128–130., 136–138., 141–146.

133 Catherine Horel: Preßburg – Pozsony – Bratislava, un ville multiculturelle (1880–1919). In Etienne Boisserie – Calara Royer: Mirroir Brisés... i. m., 235–251.,

134 Ablonczy Balázs: Multikulturalitás és egymás mellett élés Selmecbányán a XIX-XX. században. In Uő.: Nyombiztosítás... i. m. 36–50.; Eleonóra Babejová: Fin-de Siécle Pressburg. Conflict and Cultural Coexistence in Bratislava 1897 – 1914. East European Monogrpahs, Boulder, 2003.; 14–15., 85–90., 153–166.; Lubomír Lipták: Transformations politiques des monuments ou monuments les changements politiques In Étienne Boisserie – Clara Royer: Miroirs Brisés. Récits régionaux et imaginaires croisés sur le territoire Slovaque., Paris, Institute d'études Slavs, 2011. 53–82.

135 A nemzeti tájról: Albert Réka: Egy életre kelt nemzeti sztereotípia emlékezete. In Czoch Gábor – Fedinec Csilla: Az emlékezet konstrukciói. Példák a 19-20. századi magyar történelemből. Teleki László Alapítvány, Budapest, 2006, 123–140.; Uő.: Kísérlet egy esszencialista képzet antropológiai megközelítésére. Korall, 37. 2010/2., 26–40.; T. Szabó Levente: „Erdély népei”. A tér ideológiai és Erdély képei az intézményesülő erdélyi turisztikai mozgalomban.In Uő: A tér képei... i. m. 100–198., 141–145.

136 Edwin Ardener: 'Remote areas' some theoretical considerations. In Anthropolgy at home. 38–54. Lásd még Kürti László: The Remote Bordeland. Transylvania in the Hungaian Imagination. State Unieversity of New York Press,

ez segített abban is, hogy belülről, vagyis a központ felől nézve részben visszaigazolódjanak a regionális önazonosság-képzetek elemei, már persze ott, ahol beszélhetünk ilyenről. Hiszen az északi országrészek esetében inkább arról volt szó, hogy a részben nélkülük megalkotott regionális reprezentációt sajtjukként fogadták el az ottaniak. Ezzel szemben Erdélyben valóban helyben alakult ki az identitásdiskurzus számos olyan eleme, amit aztán Magyarország felől nézve is igazoltak láttak: az ottaniak romlatlan jellege, tisztasága, a nemzeti érzések erősebb volta például ezek közé tartozott.137

Végül mindez könnyen feloldódhatott egy olyan diskurzusban, amelyik a regionális önazonosságot játékba hozva érvelt amellett, hogy a regionális vagy éppen helyi eliteknek joguk van céljaik megvalósításához a központ feltétlen segítségére, annak beleszólása nélkül. Ez az érvelés mód jellemezte az Erdélyi Szövetséget éppúgy, mint a pozsonyi egyetem létesítéséről folyó vitában a városi vezetők érveit is.138 Ilyen módon a régió és lakói (nem csak a magyarok) még akkoris elhatároltattak a közös nemzettől, ha egyébként éppen a nemzeti önazonosság volt a legfontosabbmagának a régiónak a meghatározásában is: a szlovákok, románok vagy éppen magyarok (székelyek) leginkább nemzeti tere, bölcsője.139 De pontosan a régió vitatott jellege tette lehetővé, hogy lakóik a nemzeti küzdelem élharcosaiként megkülönböztessék magukat azoktól, akik a biztonságos távolban éltek.

Persze nem csak a magyar identitásdiskurzus és még csak nem is annak regionális változataireflektáltak egyedül a magyar nemzet mibenlétére, a magyarok legfontosabb jellegzetességeire. A magyarok kívülről nézve is léteztek és a cseh, román vagy éppen szlovák identitásdiskurzus számára ők jelentették azt az „ők” csoportot, amelyhez képest ezeknek a közösségeknek az identitása megjeleníthető volt. Ám éppen úgy, ahogy a magyar önmeghatározásban a Kárpát-medencén kívüli románok és csehek csak jelentéktelen szerepet játszottak a cseh és romániai román diskurzusban kezdetben a magyarok is csak másodlagos szerepet kaptak. Éppen ezért a magyarok képe jórészt annak megfelelően alakult, ahogy a magyarországiak alakították azt.

Ez a kép viszont érthető módon sokat átvett a magyar autosztereotípiákból, igaz nem egy esetben átértelmezve, negatív színben láttatva azokat. Az átvétel nem csupán azért lehetett természetes, mert mind a szlovák, mind a román diskurzus a magyarra reflektálva alakult, hanem azért is, mert képviselőik jórészt az ezt közvetítő intézmények révén szocializálódtak, sőt, sokszor társadalmi helyzetük is a magyar nemességhez kötötte őket.140 Mindenesetre ennek jelentős szerepe lehetett abban is, hogy az egyes nemzetiségek saját identitásdiskurzusa a magyarokat mégis nagyon hasonló módon rajzolta meg.141 Ez mindenek előtt azt jelentette, hogy nagyjából elfogadták a magyar önkép által meghúzott társadalmi választóvonalat, ami azonban azzal is járt, hogy a hatalmi viszonyokat könnyen nemzeti ellentétté és elnyomásként értelmezhették. Így aztán a domináns felfogás szerint a magyarok alapvetően nemesi nemzet voltak, a nemesség azonban ebben a konstrukcióban egyre inkább összeolvadt az arisztokráciával és szűk körű, önkényes oligarchiaként próbálták megragadni azt.142 Ez az oligarchikus jelleg egyébként a román magyarságképben egyúttal a középkori magyar királyság bukásának fő okaként jelent meg, érdekes módon ellenpontozva a magyar történelmi felfogást is, úgy, hogy közben el is fogadta azt

Albany, 2001.137 Egry Gábor: Erdély-képek és mítoszok. In Romsics Ignác (szerk.): A jobboldali hagyomány. Osiris, Budapest,

2009., 506–533., 508–510.138 Egry Gábor: Erdélyiség, regionalizmus, szupremácia... i. m.; Eleonóra Babejová: Fin-de Siécle Pressburg... i. m.

153–190.139 Sorin Mitu: Transylvanian Romanians and Transylvania's Provincial Identity in the 19th Century. Studia Universitatis

Babeş-Bolyai – Historia, Spescial Issue 2012, 57–66.140 Például Alexandru Vaida-Voevodot. Lásd L. Balogh Béni: Alexandru Vaida-Voevod és a magyar-román együttélés.

In Pritz Pál – Horváth Jenő (szerk.): Emlékirat és történelem. A VII: Hungarológiai Kongresszus (Kolozsvár, Cluj-Napoca, 2011. augusztus 22–27.) azonos című paneljének anyaga. Magyar Történelmi Társulat, Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság, Budapest, 2012., 60–81., 63–64.

141 Nicoleta Hegedus: Imaginea maghiarilor în cultura Românească din Transilvania (1867–1918). Teza de doctorat, Universitatea Babeş-Bolyai, Cluj/Napoca, 2010.

142 Uo. illetve Miroslav Michela: A nemzeti elnyomás tézisének instrumentalizálása Szlovákiában 1918 és 1945 között. Limes, 2008/2., Magyarságkép a 20. században. Szerk. Pritz Pál. 273–284.

Történelemkép és aktuális nemzetkarakter más módon is összekapcsolódott, ismét csak a magyar önkép formálódását felidézve. Például a középkori magyar bárók kevélységét, hatalmaskodását ázsiai eredetüknek tudták be, és közben ezeket a tulajdonságokat kivétel nélkül jellemzőnek vélték magyar kortársaikra is. Ezt az arisztokratikus egoizmust gondolták felfedezni a nemzeti egoizmusban is, amit a magyar sovinizmus fő forrásának értékeltek. A magyar politikát pedig Tisza Kálmántól kezdve csak fokozódó soviniszta törekvések sorának látták, ami azonban ilyen formában szervesen összefüggött a magyar nemzeti jellemmel is.143 Csakúgy, mint dinasztiaellenes fellépésük, amit határozottan szembe állítottak a románok dinasztiahűségével.144

Ennek megfelelően a magyar nemzeti panteonból pont azért emeltek ki pozitív alakokat is, mert azok éppen nem magyar módra tevékenykedtek: Szent István centralizált államot hozott létre, Zrínyi Miklós küzdött a török ellen, Széchenyi István önzetlenül és áldozatkészen tett nemzete felemeléséért, Deák és Eötvös pedig igazi liberális politikusként a nemzetiségekkel való megegyezésre törekedett, nem elnyomásukra. Nagyon is különböztek a tipikus szemtelen hivatalnoktól, a felfuvalkodott katonatisztektől, a soviniszta értelmiségiektől, a hiú városlakóktól.145

Ebből az is sejthető, hogy a magyar társadalmat is másként látták. Mindenek előtt a városokról és a polgárokról alkotott kép volt különböző, a várost inkább erkölcsi problémának látták, mint a jövő talpkövének, tele hiú városiakkal, könnyűvérű fővárosi nőkkel. Elvitatták a magyarok civilizációs felsőbbrendűségét is, és nem csupán történelmi és kulturális érvekkel, mint a román nyelv római eredete, a magyar nyelv barbár, ázsiai jellege. A magyarokat általában is úgy látták, mint akik csak a politika és a hatalom iránt érdeklődnek, a gazdasági pályákat elhanyagolják,éppen nemzeti jellemükből eredően.146

A magyarokkal szemben a szlovákok hajlamosak voltak elfogadni a szlovákságról alkotott kép pozitív elemeit, viszont a civilizációs fölény tézisét ők is elvetették. Ehhez két fontos elemet használtak fel, a Nagy-Morva Birodalom emlékét és a kereszténység felvételét még jóval a magyarok előtt. Ez lényegében azt volt hivatott igazolni, hogy a szlávok az ország északi részének (sőt a Kárpát-medencének) az őslakosai, és a nyugati civilizációt is hamarabb elfogadták, mint a barbár ázsiaiak. Ez nagyjából megfelelt a románok történeti felfogásának, akik változó módon a rómaiakban, dákokban vagy a két nép összeolvadásából létrejött népességben látták őseiket, és akik azt hangsúlyozták, hogy ők a latinitás örökösei és folytatói. Ennek a latin népességnek a bölcsője Erdély, ami így nem csak a románok igazi hazája, hanem az ókori civilizáció örököse is. Ezt az eredetfelfogást egészítette ki a 18. századi személyiségekkel kezdődő kézzelfogható panteon is. Amíg a görög-katolikus püspökök és egyháziak sora a román kultúra újraélesztéséért és a latin gyökerek feltárásáért kapott helyet soraikban, addig Horea, Cloşca és Avram Iancu a magyarokéhozfoghatónak beállított román harci erények mellett a magyarok – illetve a magyar oligarchia – elleni küzdelmet is jelképezte. Egyúttal pedig azt a dinasztiahűséget is, amit ismét csak szembe helyezhettek a magyarok illojalitásával, dinasztiaellenes küzdelmeivel.147

A nemzeti történelem ezen változata azonban csak néhány szálon kapcsolódott ahhoz a történelemhez, ami közben a románok történelmeként formálódott, nem is szólva a csehek és szlovákok történelmének sajátos viszonyáról. Mindez, hasonlóan az erdélyi magyar regionális történetekhez már ekkor és később is lehetőséget nyújtott regionális, a nemzetitől eltérő, akár azzal szembeállított identitásdiskurzusokra is.

Amíg a magyarokról alkotott kép jórészt megegyezett szlovák és román, továbbá részben ezek közvetítésével cseh és romániai diskurzusok esetében, addig az utóbbiak által megrajzolt

143 Nicoleta Hegedus: Imaginea maghiarilor... i. m.; Sorin Mitu: Transilvania mea. Istorii, mentalități, identități. Polirom, Iași, 2006, 239–245.

144 Uo., illetve Bericht Vaidas Dezember 1908. In Keith Hitchins: The Nationality problem in Austria-Hungary. The Reports of Alexandru Vaida to Archduke Franz ferdinand's Chnacellery. Brill, Leiden, 1974. XXII. dok.

145 Nicoleta Hegedus: Imaginea maghiarilor... i. m.146 Uo.147 Maria Bucur: Birth of a Nation: Commemorations of December 1, 1918 and National Identity in Twentieth Century

Romania. In Maria Bucur – Nancy M. Wingfeld (szerk.): Staging the Past: The Politics of Commemoration in Habsburg Central Europe, 1848 to the Present. Purdue University Press, West Lafayette, 2001., 286–323.; Bericht Vaidas Dezember 1908. i. m.;

szlovák- és román-kép egy ponton lényeges eltérést mutatott. A románok erdélyi románokról alkotott képe a történeti egység mellett nagyjából elfogadta azok önképét és referenciáit, amennyiben mégis azok elmaradottságát, nyomorúságos viszonyait emelte ki, akkor ezt jórészt a magyar elnyomásnak tulajdoníthatta. De általánosan megfogalmazott szerepük a román nemzet nemzeti jellegének fenntartásában nem kérdőjeleződött meg. Ezzel szemben a csehek a szlovákokat nagyon hasonlóan látták a magyarokhoz, még ha szomorú, elmaradott, de éppen ezért nemzetileg érintetlen jellegüket ők is elsősorban a magyar elnyomásnak tulajdonították.

Mindezzel együtt sem a szlovák, sem a magyarországi román önazonosság nem nélkülözte amár korábban is említett regionális variációkat, melyek nem ritkán a politikai opciókban is kifejezésre jutottak. A már említett fogarasi, hátszegi, naszódi mellett kiemelhető a Bánság románjai– főként az egykori határőrök – körében egy viszonylag kiterjedt katonai elit is létrejött, és itt néhány város román lakossága is jelentős volt.148 Az sem véletlen, hogy itt érhető a leginkább tetten az uralkodó személye iránti hűség és lojalitás nyilvános megjelenítése is.149 Ugyanakkor a Bánságonbelül, részben ezzel összefüggő sajátos bánsági önazonosság is tetten érhető volt. Akár a nemesi polgárosodás révén attraktívvá váló magyarosodás keretei közt kialakuló városi világokban,150 akár a határőrségből, a már említett dinasztikus lojalitásból és a telepes népesség kedvező jogállásból és nyelvi sokszínűségéből kialakuló Landespatriotismus.

De nem a Bánság volt az egyetlen, ahol hasonló folyamatok figyelhetőek meg. Az Erdélyi Érchegység nyugati lábánál, Bihar és az egykori Zaránd megye területén, Belényes központtal egy másik sajátos kisrégió alakult ki, aminek mindennapi életében jellegzetes nemzeti indifferencia is jelentkezett.151 Máramarosban néhány román nemesi család az amúgy is specifikus helyi világot jelentő megye152 irányításába is beleszólt, sőt a magyar liberális politikai elitbe is bebocsátást nyertek, például a Mihaliak. De sajátos jegyeket mutatott a közeli, egykori Kővár-vidék román társadalma is.153 Az ország északi részén mindenek előtt kelet és nyugat különbsége jelentkezett. Kelet-Szlovákiában a századfordulón már regionális identitásépítés folyt, a kelet-szlovák vagy szlovják azonosság megerősítésére. Ennek képviselői és megfigyelői – köztük Teleki Pál és Jászi Oszkár is – a magyar állam iránt lojális regionális nemzeti csoportot képzeltek el, amelyik katolikus, a magyar kultúrába ágyazott.154 Ezzel együtt általában is elmondható, hogy hatékony intézményrendszer és jelentős számú nemzetépítő aktivista híján a szlovákok esetében számos, a földrajzi viszonyok által is tagolt kisebb csoport volt megragadható.

Ha mindehhez hozzá vesszük például azt, hogy a nemzetiségi identitásdiskurzusok magyarok iránt kritikus elemei közül nem egy megegyezett a kortárs magyar társadalmi kritika felfogásával, még inkább látható, hogy a sztereotípiák és toposzok átvétele és felhasználása, a különböző belső határvonalak léte arra is lehetőséget adott, hogy a szereplők alkalmanként,

148 Irina Marin: The Formation and Allegiance of the Romanian Military Elite Originating from the Banat Military Border. PhD Thesis, University College London, 2009. http://discovery.ucl.ac.uk/18562/1/18562.pdf (letöltve 2014. március 10.)

149 Alexandru Vaida Voevod a bánsági sajátos dinasztiahűség jegyében részletezi a karánsebesi Ferenc József-szobor felavatása körüli állítólagos eseményeket. A szobrot a volt határőrezred adományaiból emelték, avatására a környezőfalvakből ezrek vonultak volna fel a Gotterhaltét énekelve. A hatóságok azonban a beszámoló szerint megtiltották a demonstrációt és Coriolan Brediceanu nemzeti párti politikus végül otthon maradásra bírta a volt határőröket, akiket felháborított a szobor magyar felirata „I. Ferencz Józsefnek hű határőrei”. Bericht Vaidas Dezember 1908. i. m. 45–46. Mindenesetre a szobor ezzel együtt is kifejezte a népi érzéseket, mert 1919-ben a lakosság nem engedte, hogy azúj hatalom lebontsa.

150 Borsi-Kálmán Béla: Öt nemzedék és ami előtte következik... A temesvári levente-pör 1919–1920. Noran, Budapest, 2006. 141–274.; ifj. Bertényi Iván: Politikai nemzet a Bánságban: A dualizmus kori Torontál megyei országgyűlési képviselők etnikai hátteréről. In: Gebei Sándor, ifj Bertényi Iván, Rainer M János (szerk.): "...nem leleplezni, hanemmegismerni és megérteni": Tanulmányok a 60 éves Romsics Ignác tiszteletére. Líceum Kiadó, Eger, 2011., 349–365.

151 Robert Nemes: Obstacles to Nationalization on the Hungarian-Romanian Language Frontier... i. m.152 Cieger András: Érdekek és stratégiák: a helyi politikai elit érdekérvényesítési lehetőségei a kárpátaljai régió

vármegyéiben a dualizmus időszakában. Korall, 2003/3., 87–106.153 Szentgyörgyi Mária: Kővár vidékének társadalma. Értekezések a történeti tdományok körbeől. Új sorozat, 56.

Akadémiai Kiadó, Budapest, 1972., 95–102., 146–174.154 Ablonczy Balázs: Renegátok. A magyar revíziós politika szlovák ágensei a két világháború között. In Uő.:

Nyombiztosítás... i. m. 69–87.; 79.

helyzettől és céljaiktól függően áthelyezzék a nemzeti határokat. Ezt segítette a „természetes” állam- és vele nemzeti határ és a formálódó etnokulturális nemzetfogalom által kijelölt nemzeti határ különbségéből adódó feszültség, egyúttal azonban mozgástér is. Az autentikus, tiszta magyarok, románok, szlovákok pozíciója pedig a regionális identitásdiskurzusokat támaszthatta alá.Mindez nem is maradt hatástalan egy olyan időszakban, amikor az első világháborút követő változások alapjaiban rendezték át az eddig bemutatott viszonyrendszert.

Kis országok, nagy nemzetek

Az első világháborút követő rendezés nem járt hasonló mértékű változással az auto- és heterosztereotípiák tartalmát tekintve. Igazán jelentős elmozdulás két tekintetben történt: a nemzeti tér földrajzi kiterjedése és határai meghúzása kapcsán, valamint a különböző, látható és identitáspolitikailag aktív elittel rendelkező csoportok számában. Ez utóbbi persze csak még bonyolultabbá tette a már addig is kacifántos viszonyrendszert. Nem csak a korábbi regionális törekvések váltak jobban láthatóvá, de az addig távoli csoportok és elitjeik tevékenysége is megkerülhetetlenné vált Budapestről nézve is. Prága és a csehek, Bukarest és az ókirályságbeli elit immár nem csak a szlovákok és magyarországi románok támogatója volt, hanem jelentős létszámú kisebbségi magyar közösségek életét is befolyásolta – ide értve az identitáspolitikát is.

Az új határok szinte kézzelfoghatóan jelenítették meg ezt a problémát gyakorlati tapasztalatként is. A nemzeti tér hirtelen összeszűkült, magyarok sora határon túlra került. Bár velükkorábban sem feltétlenül ápoltak szoros kapcsolatot és sokszor egzotikus idegennek tűntek a régi ország más részein lakók szemében,155 az új határ és az általa megvalósult korlátozások mégis új minőséget jelentettek. Identitáspolitikai szempontból pedig azt, hogy a magyarországi nemzetépítés hatóköréből ezek a csoportok kikerülnek.

Ez ugyanakkor azt is jelentette, hogy az immár Csehszlovákiához és Romániához tartozó területek korábban is meglévő, a disurzusban is kitapintható, egyúttal gazdasági–társadalmi vagy közigazgatási értelmeben is érzékelhető periféria helyzete intézményesült és lényegében megváltoztathatatlan adottsággá vált. A revíziós propagandán alapuló magyarországi felfogásban, mivel annak képviselői végső soron az integrális revíziót képviselték, ezek a kisebbségi magyar közösségek elnyomott, üldözött, kiszolgáltatott, tulajdonképpen tehetetlen csoportokként jelentek meg, akiknek a sorsa megpecsételődött, ha kisebbségi sorban maradnak. Sorsuk jobbra fordulása a revíziótól függött, a revízió viszont Magyarországtól. Ebben a formában tehát Magyarország sajátosés tehetetlen, az anyaországtól függő meghosszabbításaként láttatták őket, amit lényegében visszaigazolt a többségi elit is, amikor a kisebbségi magyar pártjok vezetőit előszeretettel állította be irredentának, szervezeteiket pedig – nem minden tárgyi alap nélkül156 – Budapest pénzelte intézményeknek.

Ez egyúttal megerősítette periférikus helyzetüket is saját nemzetükön belül – hiszen annak külső határára helyezték őket –, és az új államok keretében is, mind földrajzilag, mind társadalmi értelemben. Legalábbis ami az új etnikai hierarchia felépítésének kísérletét, egyúttal pedig intézmények és pozíciók nemzetiesítését jelentette. Ugyanakkor a földrajzi helyzet, az átalakuló társadalmi viszonyok egyfajta kettős periféria helyzetet hozott létre, a határ mentén és részben a kisebbségek által lakott területeken.157 Az új államok központjától szinte minden szempontból ezek a vidékek helyezkedtek el a legtávolabb, ami jól látható azáltal is, hogy az államszervezet képviselői ezeket érezték a leginkább idegennek, saját szemszögükből legkevésbé nemzetinek, olyannyira, hogy sokszor még az itt élő románok és szlovákok nemzeti identitását is kérdésesnek

155 Keresztúri Dezső: Az ifjúság Erdély-képe. Magyar Szemle, 1934. október, 272–284.156 Angyal Béla: Érdekvédelem és önszerveződés. Fejezetek a csehszlovákiai magyar pártpolitika történetéből. Fórum

Kisebbségkutató Intézet – Lilum Aurom, Somorja – Dunaszerdahely, 2002., Bárdi Nándor: A Keleti Akció. A romániai magyar intézmények anyaországi támogatása az 1920-as években. I–II. Regio. 1995. 3. sz. 89–134., 4. sz. 3–28.

157 Elena Mannová: Dél-Szlovákia mint képzelt terület. In Vajda Barnabás (szerk.): Államhatár és identitás. Komárom/Komrano. Selye János Egyetem, Komárom, 2011., 7–30.

tartották.158

Mindez azonban messze nem volt ilyen egyszerű ha nem Budapestről, Prágából vagy Bukarestből szemlélték a helyzetet, hanem Pozsonyból, Komáromból Kolozsvárról vagy Temesvárról. Egyfelől az említett kettős periféria helyzet nem csak a kisebbségiekre volt jellemző, hanem az ezen a területen élő többségiekre is. Ezzel viszont az új nemzetállami központok felé meghúzott határ is új jelentést és értelmet kaphatott, etnikai-nemzeti választóvonalból regionálissá lehetett. A nemzeti mellett vagy esetleg helyett így a regionalista identitáspolitika is támaszt kaphatott, akár a nemzeti alternatívájaként is. Másfelől az új államhatárok óhatatlanul sem csak ki-, hanem átrajzolták az így már az identitásdiskurzusban is sokkal erőteljesebb kontúrt kapott régiókat. Csehszlovákiában végső soron az új államhatár alakította ki a „Felvidék” végleges körvonalait, leválasztva róla többek között eredeti, déli peremét is.159 A határ mentén emelett, ebben a keretben alakult ki lassan egy korábban nem létezett régió, amit etnikai kevertsége és egyúttal Prágából és Pozsonyból nézve veszélyeztetett volta különböztetett meg az ország többir részétől.160 Erdély viszont, aminek fogalma végső soron legalább annyira jól körülhatárolt volt, mint a világháború előtti Magyarországé és nem foglalta magába csak a Romániához került területek egy részét „kibővült” a Bánság és a részek, valamint Máramaros területeivel is.161

Mindez természetszerűen komplikált a viszonyokat, az identitásdiskurzus önmeghatározását és másságról alkotott képét is, mindenek előtt azzal, hogy a csoportokat elválasztó határokat nem hogy szilárdabbá, hanem inkább képlékenyebbé tette, továbbá lehetőséget teremtett arra is, hogy bizonyos csoportok regionális szinten is újrafogalmazzák magukat. Mindez ráadásul a nemzetállamikormányok és központok identitáspolitikai törekvéseinek ütközőpontján történt, úgy, hogy ezek nem ritkán más célt tűztek ki Szlovenszkón és Erdélyben. Nem csoda tehát az sem, hogy a bonyolult viszonyrendszer a kisebbségi és többségi regionális csoportok számára is lehetőséget adott az aktívabb fellépésre, miközben persze az egyes, így meghatározni szándékozott csoportokonbelül sem sikerült megakadályozni az alternatív önmeghatározások és velük olykor identitáspolitikák megjelenését.

A jelentős változások tükrében azonban éppenséggel meglepő lehet, hogy a korábbról származó sztereotípiák – akár a saját csoportra, akár a külső csoportokra vonatkoztak – mennyire szilárdak maradtak. Igazán jelntékeny változást csak az jelentett, hogy kire is vonatkoztassák ezeket– azaz, hol húzzák meg a csoporthatárokat, miként kezeljék a köztes helyzetbe került vagy ott hirtelen megkerülhetetlenné lett csoportokat, mint a kisebbségi magyarok, vagy a regionális nemzetek, például szlovákok, ruszinok, esetleg a többségi nemzetek regionális, de elkülönülten is megjelenő részei és azok reprezentánsai. Vajon mennyiben lehet őket külön „ők”-csoportként kezelni, különösen abban az esetben, ha maguk is kialakították saját identitásdiskurzusukat? És ha igen, akkor hol is húzódnak a nemzet határai?

Budapestről nézve már csak azért is maradt minden a régiben, mert az identitáspolitikai diskuruzus szétválaszthatatlanul összefonódott a revíziós propagandával. Az utóbbi nem csak az iskolába hatolt be, méghozzá úgy, hogy az ünnep- és emléknapokon túl, a mindennapokat, sőt a szórakozást is áthatotta (például revíziós tárgyú színdarabokkal),162 hanem a mindennapi, banális

158 Egry Gábor: Navigating the Straits. Changing Borders, Changing Rules and Practices of Ethnicity and Loyalty in Romania after 1918. Hungarian Historical Review, 2013/3. 449–476.; Uő: A Crossroad of Parallels. In

159 Miroslav Michela: A „nemzeti elnyomás” tézisének instrumentalizálása Szlovákiában... i. m.160 Elena Mannová: Dél-Szlovákia mint képzelt terület... i. m.161 Barabás Béla, aradi képviselő, aki korábban a magyar közösügyi delegációnak is tagja volt így fogalmazta ezt meg

már 1922-ben: „Erdély eddig történelmi határ volt a magyarság szemében, ma azonban a változott viszonyok folytánez a határ jelentékenyen kibővült. S a kapcsolt részekkel nem csak új területtel, de új emberekkel is gyarapodott, akik ha eddig Erdélyről volt szó, vagy népeiről ebbe semmi beleszólásuk, beavatkozási joguk nem volt. Ám de az idők változtak, s így ma, ha az erdélyi magyarság nagy érdekei s különösen mint nemzeti kisebbség, vagyis mint nemzetközi jogalany kerülnek szóba, akkor a csatolt területek magyarjai s elsősorban az a nagy intelligencia, amelyet Arad, Temesvár, Lugos, Nagyvárad, Szatmár, Nagykároly és a kisebb városok magyarsága képvisel, olyan nagy erkölcsi súllyal bír, amely képes lesz elsimítani a központban szereplőknek személyes vonatkozású ellentétét, helyi érdekű acsarkodását.” Az egységes magyarság. Ellenzék, 43. évf. 1922. 222. sz.; Egry Gábor: Erdély-képek és mítoszok... i. m.

162 Kunt Gergely: Irredenta kultusz és háborús propaganda az iskolai ünnepeken, 1939–1944. Korall, 33. 2008/3. 41–

helyzeteket is. Főként a propaganda tárgyiasult, apró elemei szolgáltak arra, hogy a nemzet közös veszteségét és meghaladhatatlan fájdalmát a legváratlanabb helyzetekben is felidézzék: gyufásdobozokon, hamutartókkal, étlapokon.163 Már pedig a revíziós propaganda alapvetése lényegében ugyanaz maradt, amit a magyar fél a békekonferencián is elővezetett, pontosabban annak leegyszerűsített, sztereotipizált változata: a magyarok államalkotó hivatása a Kárpát-medencében, ami maga a tökéletes magyar nemzeti terület, kiegészítve a többi nemzet kulturális elmaradottságának eszméjével, amit a számos teintetben valóban elmaradott hazai nemzetiségekről kiterjesztettek a például a Kárátokon túli Ókirályságra is..164 Mindez aztán kiegészült a csehek és románok machinációinak, hazugságainak ecsetelésével, olyan módon, ami ezeket a vélt sérelmeket finoman,165 de jól érezhetően nemzetkarakterológiaivá alakította. Így aztán a román perfídia és a cseh gyávaság és hazudozás egyúttal a magyarok nagylelkűségét, hősiességét és dinasztiahűségét (!)ellenpontozva az idenitásdiskurzushoz is kapcsolódott.

Ebből már az is látható, hogy a lényegében csak pozitív elemekből ősszeállt magyarságkép (hiszen még a hibák is a magyarok jóhiszeműségét igazolták) szinte teljesen negatív románság- és cseh képekkel állt párban. A nagylelkű magyar nemzetiségi politika és a Hármasszövetség ellenére arománok Magyarország ellenségei oldalára álltak, a csehek pedig elárulták a dinasztiát a fronton és a hátországban, vezetőik külföldön áskálódtak a Monarchia ellen. Csehszlovákia kizárólag a propagandának köszönhet létét – állították.166 Mindez egyébként azzal is szorosan összefüggött, hogy mindkét esetben elvitatták a magyarokra viszont jellemzőnek tartott katonai erények meglétét is.167

Bizonyos értelemben mindkét csoport új „ők”-csoportnak számított, hiszen Romániát immárfőként a regáti román elittel azonosították, Csehszlovákiát pedig a csehekkel, vagyis a korábbi referencia csoportok ebben az esetben beolvadtak a nemzetállamon keresztül megrajzolt új nemzetképbe. A csehek különösen rosszul jártak, mivel – vélhetően részben éppen sajátos történelmük, vagyis magyar szemmel történelemnélküliségük miatt – még a románoknál is negatívabb képet festettek róluk.168 Mivel azonban Csehszlovákiától azt nem lehetett elvitatni, hogy modern, közép-európai állam, demokratikus politikai rendszerrel, így a civilizációs fölény helyett azállami berendezkedés hazugnak, látszatnak minősítése és a cseh és magyar társadalom különbségei kerültek előtérbe, ezzel ismét csak szorosan az identitásdiskurzushoz kapcsolva a csehekről alkotott képet. Ehhez olyan ellentétpárokat használtak, mint az antiklerikális cseh nevelés és a vallásos magyarság,169 csehek türelmetlen sovinizmusa, szemben a türelmes magyar nacionalizmussal,170 a nemzetiségeket is befogadó, magyarok és kisebbségek közös élményeiből kinőtt magyar kultúra szemben a csehek homogén, plebejus kultúrnacionalizmusával, cseh centralizáció szemben a magyar önkormányzatisággal,171 a hirdetett demokrácia helyett kialakított imperializmus, ami korrupt, zsarnoki, erőszakos módszerekkel, tehát az erkölcsöt levetkőzve tör mindenki elcsehesítésére.172 Mindezt végül a két nemzeti társadalom alapvető különbségére vezették vissza. Acsehek eszerint arisztokrácia és nemesség nélkül, kispolgári alapon plebejus és burzsoá nemzetet

61.; Karola Néni: Mikulás-esti álom. Erdélyi kisleány Mikulás-estéje Szabad Magyarországon (1927). In Zeidler Miklós (szerk.): Trianon... i. m. 369–373.

163 Zeidler Miklós: A revíziós gondolat. Osiris, Budapest, 2001, 159–190.; Uő.: Revíziós tervek és irredenta kultusz. In Romsics Ignác (szerk.): A jobboldali hagyomány... i. m. 476–503.

164 Hatására kiváló példa a Rothermere-féle revíziós javaslatokra érkezett olvasói reakciók sora a sajtóban. Ezek legnagyobb része elképzelhetetlennek tartotta az etnikai és nem integrális revíziót. Lásd zeidler Miklós (szerk.:) Trianon... i. m.

165 Ablonczy Balázs: Trianon legendák. Újraközli Zeidler Miklós (szerk.): Trianon... i. m. 888–904.166 Balla Antal: A csehszlovák állam. Magyar Szemle, 1929. január 46–49.167 Julier Ferenc: A cseh katona. Magyar Szemle, 1939. április. 366–370.; Czuczor [Dobossy] László: Csehek és

magyarok. In: Borsody István (szerk.): Magyarok Csehszlovákiában (1918–1938). Az Ország Útja, Budapest, 1938.,197–204., 199.

168 Ablonczy Balázs: A csehszlovák minta. A masaryki demokrácia és szimpatizánsai a két világháború közti Magyarországon. In Uő.: Nyombiztosítás... i. m. 177–198.; 177–178.

169 Jelentés a Felvidékről (Pechány Adolf) 39/1926, MNLOL K28 168. cs. 300. t. ME 1926-P-125, 5–8. f.170 Balla Antal: A csehszlovák állam... i. m.171 Ottlik László: Magyar nemzet–cseh birodalom. Magyar Szemle, 1928. február, 112–121.; 114., 116–117.172 Balla Antal: A csehszlovák állam... i. m.

hoztak létre, ami a demokratikus-egalitárius kultúra homogenitására épül, míg a magyarok arisztokratikus-liberális középosztályi mintája a felemelkedőket hagyományaikkal együtt olvasztanáössze egy széles közösségbe.173

A csehek esetében tehát továbbra is egy a magyarral végső soron azonos szinten álló nemzet képét rajzolták fel, ami azonban éppen azokat a tulajdonságokat (szekularizmus, progresszió, elvontvilágszemlélet) testesíti meg, amelyeket a magyar összeomlás történetében a nemzet bukását elősegítő erők is képviseltek. Románia kapcsán viszont továbbra is lehetőség volt arra, hogy az országot elmaradottnak, korruptnak, részben civilizálatlannak fessék le. Románia a Balkán volt, és így betolakodó is az eredendően európai és nyugati magyar nemzeti térben. Ennek a különbségnek akifejezésére nem csak az olyan egyértelmű kijelentések adtak lehetőséget, mint Bethlen Istváné, aki még 1933-ban is primitív paraszttársadalomnak minősítette a románokat, vagy Szekfű Gyuláé, aki atörténelem egyik legbarbárabb, elnemzetietlenítő rendszereként hivatkozott az új államra.174 Az is megtörténhetett, hogy az erdélyi román nyilvánosságban megjelent panaszokat, vagy erdélyi román politikusok nyilatkozatait idézve jelentsék ki: a regátiak gyarmatosítók és betolakodók, akik az erdélyi románokat is elnyomják. Különösen, mivel az utóbbiak amúgy is magasabb kulturális szinten álltak, köszönhetően a magyar államnak.175 Tevékenységüket önkény, korrupció és állami tehetetlenség jellemzi – már persze ha nem a kisebbségek elnyomásáról van szó, mert abban annyira hatékonyak, hogy a magyarországi nyilvánosságban szinte csak ilyen hírek jelennek meg.176

Még a csehek és románok machinációi sem voltak összemérhetőek egymással. Amíg a csehek modern propaganda révén és elsősorban hazugsággal érték el céljukat, addig románok esetében bizantinus manipulációk, intrikák hatását emelte ki a propaganda – nyilvánvalóan meg is bélyegezve ezzel a regáti elitet.177 Ez Budapestről oligarchikus, bizantinus csoportnak tűnt, ami ravasz és álságos diplomáciával és a keleti társadalmak erkölcsi gátlástalanságával (például kéjnők felhasználásával) kerekedett Magyarország fölé. Ezzel szemben a csehek elvetemültségének arca is volt, maga Beneš, akit szinte minden magyar határ meghúzásáért felelőssé tettek (Beneš és társai úgymond könnyen hozzáférhettek a határokról döntő bizottsági tagokhoz), és akinek intrikus, manipulatív természetét a csehszlovák belpolitika eseményei kapcsán is gyakran hangoztatták.178

Igaz, ha nem is túl hangosan, de voltak olyan hangok is, különösen Csehszlovákia vonatkozásában, melyek pont fordítva értelmezték az ellentétpárokat. Főként a baloldalon és a polgári radikálisok örökösei közt sokan a csehszlovák demokráciát a feudális és oligarchikus Magyarországgal szemben példának szerették volna látni, a csehszlovák politikusokban, mindenek előtt Masaryk elnökben, demokratikus partnert véltek felfedezni. Kulturális fölényről nem álmodoztak és a csehek modernitását, antiklerikalizmusát, szekularizált világát nagyon is követendőnek vélték állam és egyház magyarországi összefonódásával szemben. Bár a kisebbségi politika bírálata sokszor az ő esetükben sem maradt el, lényegében elvetették a domináns identitáspolitika rajzolta közösségképeket.179 Erre egy bizonyos fokig Románia esetében is lehetőség volt, az országot és vele a románságot egyfajta valós vagy potenciális parasztdemokráciának tekintették, ami a kívánatos harmadik út modelljének is óhatatlanul részese, egyúttal a közép-európai együttműködés tagja lesz. Ennek keretében pedig néhányan azt is

173 Ottlik László: Magyar nemzet – cseh birodalom... i. m. 116–118.; Czuczor [Dobossy] László: Csehek és magyarok...i. m. 200.

174 Bethlen Isván: Az erdélyi kérdés. In Uő.: Válogatott politikai írások és beszédek. Szerk. Romsics Ignác, Osiris, Budapest, 2000, 289–315., 298.; Bethlen István gróf beszédei és írásai. Genius Könyvkiadó Rt., Budapest, 1933. I. kötet 236.; Szekfű Gyula: Az erdélyi probléma. Napkelet, 1925 (3. évf.) 453–466. 453.

175 A magyar békedelegáció XXII: sz. jegyzéke. In Zeidler Miklós (szerk.): Trianon... i. m. 136–145.; 140.176 Lásd pl. Trianon kiskátéja (1930). 30 pont. Eredeti kiadása Igazságot Magyarországnak! Trianon kegyetlen

tévedései, 4. átdolg. Kiadás, Pesti Hírlap kiadása, Budapest, 1931. 150–159. Közli Zeidler Miklós (szerk.): Trianon... i. m. 414.; Szász Zsombor: Az erdélyi románság regionalista törekvései. Magyar Szemle, 1931. december,348–359.

177 Ablonczy Balázs: Trianon legendák... i. m.; 178 Trianon kiskátéja... i. m. 412. 11. és 13. pont.; Steier Lajos: Beneš és a tótok. Magyar Szemle, 1927. július, 259–261.179 A csehszlovák berendezkedéssel szimpatizáló irányzatokra részletesen lásd: Ablonczy Balázs: A csehszlovák

minta... i. m.

kiemelték, hogy a román nemzet komoly haladást ért el a két világháború között,180 ami azonban aztis jelentette, hogy a korszak végére végképp megszűnni látszott a tudatlanságuk miatt félrevezethető, de egyébként lojális román parasztok és az őket „izgató” elit közti különbségtétel lehetősége.

A nemzetek közti határt azonban csak látszólag volt könnyű meghúzni, nem utolsó sorban azért, mert a cseh(szlovák) vagy éppen román identitásdiskurzus sem mindig ott jelölte ki a választóvonalat, ahol magyarországi párja tette volna. Ez mindenek előtt a köztes helyzetbe került csoportok esetében volt gyakori, ezen belül is elsősorban a szlovákok kapcsán. Hiszen szemben a csehszlovakista állásponttal és a hivatalos csehszlovák állami ideológiával, a magyar identitásdiskurzus nem a csehszlovák nemzethez, hanem a cseh és szlovák nemzetekhez képest határozta meg a magyarságot. Vagyis Magyarország felől ennek kapcsán is tovább élhetett a régi kép, sőt a csehekkel szembeni önmeghatározás fel is erősítette annak egyes elemeit. A szlovákokról alkotott sztereotípiák tehát jórészt megmaradtak, tulajdonképpen csak az első bécsi döntés után döbbentek rá sokan, hogy a jóságos, jóravaló, Magyarország iránt hűséges, bár természetesen kicsit iskolázatlan, és politikában járatlan, arra éretlen, sőt megbízhatatlan181 „tótok” képe mennyire nem felel meg a valóságnak. A korszakban végig úgy tekintettek a szlovákok tömegeire, és úgy beszéltekróluk, mint akik az ezeréves együttélés nyomán lényegében magyar hazafivá, a csehek által felszámolásra ítélt magyar kultúra részesévé váltak és ezért könnyen mozgósíthatóak akár a revízióscélok mellett is.182 A szlovákok autonomista törekvéseit is ennek jeleként értelmezték, Szlovákiáról pedig csak a csehek által megszállt területként beszéltek.183

Mindezek tükrében talán az sem meglepő, ha a sztereotípiák és az identitásdiskurzusban megjelenő ön- és magyarságkép a cseh(szlovák) és román esetben is meglehetősen szilárdnak bizonyultak. Az önkép esetében ez semmiképpen sem váratlan, a magyarságkép kapcsán azonban feltűnő, hogy a két évtizedes kisebbségi politika és kézzelfogható tapasztalat ellenére a diskurzus lényegi elemei alig módosultak.

A cseh identitásdiskurzus esetét még tovább bonyolítja, hogy az államideológia szerint nem is a cseh, hanem a csehszlovák nemzetet kellett elhatárolnia, egy nemzet két ágát, amelyik csak fejlődési fokában és hagyományaiban különbözött egymástól. A csehek a szlovákok megmentői voltak a magyar elnyomástól, egyúttal pedig az a fejlett nemzet, ami felemeli a kicsit elmaradott, paraszti rokonságot, aminek még államalkotó ösztöne sincs,184 az előrehaladott csehek szintjére. Kineveli értelmiségét, betanítja közalkalmazottait és közben ráébreszti a csehszlovák nemzet létére is, vagy esetleg segíti, hogy nemzettudata olyan kiteljesedett legyen, mint cseh testvéreié.185 Ennek egyik fontos lépése lesz, hogy az autonomista politikai erők tudományos alapokat nélkülöző, 180 Németh László: Magyarok Romániában. Az útirajz és a vita. Mentor, Marosvásárhely, 2001. Péterfy Gábor: Szabó

Dezső és Féja Géza Trianon-reflexiója és külpolitikai nézetei. L'Harmattan, Budapest, 2011.; Ravasz László: Erdély,Magyar Szemle, 1940. október, 225–230.

181 A sztereotípiák erejét mutatja, hogy miként jellemezte Esterházy János 1938-ban Hlinka Szlovák Néppártjának egyik vezetőjét, Karel Sidort: „Sidort rendes, becsületes embernek ismeri de teljesen nem építhetnek rá, mert tót lévén ijedős, nem is személyesen, hanem pártja esetleges cserbenhagyásától félve. Félelme nem indokolatlan, a tótok egyenként lehetnek tisztességesek és becsületesek, de egyenként és összességében megbízhatatlanok.” Petravich György pozsonyi konzul jelentése 1938. március 13. MNLOL K64 79. cs. 1938. 65. tétel. Közli Dusan Seges – Maros Henter – Valerián Bystricky (szerk.): Slovensko a Slovenská otázka v polskych a madarskych diplomatickych dokumentoch v rokoh 1938 – 1939.

182 Pechány Adolf: A szlovák kérdés. Előadás a Magyar Külügyi Társaságban. 1925. február 23-a előtt. MNLOL K28 4.s. 10. t. 1925–P–136, 2–12. f.

183 Miroslav Michela: Emlékezet, politika, Trianon. A legújabb kori szlovák–magyar kapcsolatok „új kezdetének” kontextualizálása. Regio, 2007/4. 81–92., 87.

184 Anton Štefánek: A szlovákság és a csehszlovákkérdés. In Rudolf Chmel (szerk.): A szlovákkérdés a XX. században. Kalligram, Pozsony, 1996. 42–51.

185 Peter Haslinger: Nation und Territorium im tschechischen politischen Diskurs. Oldenbourg Verlag, München, 2012; Szarka László: Emberarcú nacionalizmus... i. m.; Štefan Janšák: Le Tchéques an Slovaquie... i. m.; Anton Štefánek: A szlovákság és a csehszlovákkérdés... i. m.; Uő: Csehszlovákia és az autonómia. In Rudolf Chmel: A szlovákkérdés... i. m. 64–88.; Milan Hodza: Az egységes politikai nemzetnek nem centralizmus vagy autonomizmus hanem regionalizmus kell. In Rudolf Chmel (szerk.): A szlovákkérdés... i. m. 201–207.; Uő.: Mivel járul hozzá Szlovákia a közös csehszlovák haza javához? In Rudolf Chmel (szerk.):A szlovákkérdés... i. m. 208–221.

„együgyű falusi szájjártatásnak” megfelelő autonómia küzdelme helyett végre tudományos alapokrahelyezik nemzetszemléletüket. Ezzel pedig be is látják majd a csehszlovák nemzet létének szükségszerűségét.186

Ebből is látszik azonban, hogy a cseh önmeghatározás szerint a cseh nemzet nemzeti érzése teljesen kiteljesedett – ha tetszik a leghaladóbb – volt. Ez azonban nem a magyarok arisztokratikus és oligarchikus, a nemzetiségi elnyomásban testet öltő nemzeti érzésének felelt meg,187 hanem egy mindenkit befogadó, demokratikus eszmének – amit ráadásul a huszita háborúk időszakára vezettekvissza és esszenciálisan cseh tulajdonságnak látták.188 A csehek az új idők igazi képviselői voltak, azaulikus, Habsburg-párti arisztokráciával szemben megszerveződött polgári nemzet, ami sikeresen valóra váltotta nem csak önmaga megszervezését, létre hozva a nemzet szervezeti egységét már a Monarchiában, hanem kiharcolta nemzeti államát is, ami egyúttal a humanizmus és demokrácia ritka képviselője Közép- és Kelet-Európában.189 Ennek során azonban a szerveződés mellett komolykatonai erényeket is felmutatott, a Cseh Légiók története és mítosza szerint döntően járultak hozzá ha nem is a háború kimenetléhez, de legalább a bolsevik forradalom feltartóztatásához.190 Ugyanakkor, a korszellemnek megfelelően a két világháború közt már a pacifizmus jegyében léptekfel,191 egyébként is a csehek fejlettsége, humanizmusa és demokratikus szelleme a haladás élmezőnyében helyezte el őket. Ennek egyik jele, hogy a csehek, szemben például a szlovákokkal – tudományos alapon küzdöttek nemzetükért.192

Mindez egy hangsúlyosan republikánus, elvileg állampolgári identifikációs lehetőséggé állt össze. Ez magában foglalta a haladás és demokrácia képviseletét, a tudatos állampolgári aktivitást mindezek jegyében a klerikális befolyás elvetését. Ez lett az állampolgári nevelés kulcsa is.193 Ugyanakkor – dacára például Masaryk ötletének egy új, nem cseh és szlovák jellegű közös köztársasági himnusz megírására – alapvetően mégis a csehszlovák, etnokulturális jegyeket mutató államnemzet nemzetállamának megőrzéséről szólt, annak stabilizálását szolgálta, akár a szlovák, akár a kisebbségi törekvések ellenében.

Magyarságképük szintén a már korábban említett toposzokra és sztereotípiákra épült, ezek sokszor szinte tükörképei voltak a magyar identitásdiskurzus csehekről alkotott képnek. Így például a magyar elnyomás és imperializmus tézisének is meg volt a pandant-ja a magyar diskurzusban, míg a csehek a magyarokat tartották gyáva katonáknak,194 miközben, végső soron nem meglepő módon, mindkét nemzet ugyanannak a népnek, a szlovákoknak az elnyomójaként és egyúttal felemelőjeként, civilizálójaként jelent meg. De éppen ez jelentette a legfontosabb társadalmi különbséget is csehek (vagy csehszlovákok) és magyarok közt. Az egységes, kispolgári cseh nemzettel a cseh önképben is egy nemesi eredetű és arisztokratikus magyar nemzet állt szemben, csak éppen arisztokratikus jellege oligarchikus uralmat, az asszimiláció történelmi kényszerét takarta. És a teljesítményhiányt, elvégre a „történelmi magyar nemzet” tulajdonképpen csupán az

186 Anton Štefánek: Csehszlovákia és az autonómia... i. m. 66.187 Szarka László: Emberarcú nacionalizmus... i. m. 174–175.; Ján Halla: Az államfordulat Szlovákiában. In: Rudolf

Chmel: A szlovákkérdés... i. m. 52–57.188 Melissa Feinberg: Elusive Equality. Gender, Citiznship and the Limits of Democracy in Czechoslovakia, 1918–

1950. University of Pittsburgh Press, Pitssburgh, 2006. 15–16.; Andrea Orzoff: The Battle for the Castle. The Myth of Czechoslovakia in Europe, 1914–1948. Oxofrd University Press, Oxford, 2009, 11–14.

189 Anton Štefánek: A szlovákság és a csehszlovákkérdés... i. m.190 Robert B. Pynsent: A Literary Representation of the 'Czechoslovak Legions' in Russia. In Mark Cornwall – R. J. W.

Evans (szerk.): Czechoslovakia in a Nationalist and Fascist Europe 1918–1948. The British Academy, Oxford University Press, Oxford, 2007. 63–88.

191 Milan Hodza: Mivel járul hozzá Szlovákia... i. m. 214–215.192 Anton Štefánek: Csehszlovákia és az autonómia... i. m. 66.193 Slávka Otcenásová: Kto je Cehoslovák? Formovánie kolektívnej identity v mdezovojnovych Ceskoslovenskych

ucebniciach dejepisu (1918–1938). Eruditio-Educatio, 2012/2. 3–14.; Mindezzel együtt a csehszlovák demokráciafelfogás jelentős változásokon is átment, ez azonban sokkal inkább megmutatkozott a belső vitákban, mint az identitásdiskurzusban, pláne annak az „ők”-csoportokat meghatározó részében. Melissa Feinberg: Elusive Equality... i. m.

194 Czuczor [Dobossy] László: Csehek és magyarok... i. m. 199. A csehek szerinte a 'honvéd' szót is rossz katona értelemben használták.

arisztokráciából és a dzsentriből (valamint az opportunista magyarón szlovákokból) állt.195 Ez tehát megint éppen a tökéletes ellentéte volt a népi és kispolgári cseheknek, ami abban is jelentkezett, hogy eszerint a magyar nemzet elzárkózott a demokratikus eszméktől.

Az persze nem volt egyértelmű, pontosan mit is jelentett a magyar nemzet és a magyarság. Magyarország a csehszlovák diskurzusban és propagandában (ide értve nem egy szlovák nemzeti megnyilatkozást is196) persze egyértelműen megtestesítette ezt a negatív képet, és az ellenforradalmirendszer türkében ez nem is volt különösebben nehéz feladat.197 Az azonban messze nem volt ilyen egyértelmű, hova is tartozik a Csehszlovákiában élő kisebbségi magyarság. Politikai reprezentánsaikat – legalábbis a kisebbségi pártok vezetőit – persze szintén ide lehetett sorolni, már csak azért is, mert a csehszlovák rendőrség tisztában volt vele, hogy szervezeteiket Budapestről finanszírozzák és részben instruálják.198 A kisebbségi magyarok jelentős csoportjai azonban vagy más pártok mögött álltak (az első választásokon például a magyar–német szociáldemokraták, később a kommunisták), vagy pedig akár csehszlovák pártok magyar, ún. aktivista szervezeteiben működtek.199 A nemzeti közösség már korábban is gyakori kettéválasztása tehát továbbra is működőképes lehetett, az elittel szemben a tömeget és annak demokratikus érzéseit új nemzettudatként is értelmezni lehett. Nem utolsó sorban ez állt Csehszlovákia magyarországi szimpatizánsainak érzései mögött is. Az elit ebben a megközelítésben valójában csak önmagát képviselte, a nemzet viszont éppen a demokratikus viszonyok közt teljesedhetett ki.

A román részről kirajzolódó ön- és magyarságképet, az identitásdiskurzus toposzait és sztereotípiáit nagyjából ugyanaz a sajátos viszonyrendszer határozta meg, mint amit Csehszlovákia és a csehszlovák államideológia esetében megfigyelhettünk. A magyarságképnek valamit kezdenie kellett a kisebbségi magyarokkal, reflektálnia kellett az erdélyi románok helyzetére és történetére ésegyúttal meg kellett határoznia az immár teljessé vált román nemzet mibenlétét is.

Mind az egyesülés perspektívájából következően, mind pedig a közvetlen regáti és magyar érintkezések hiánya miatt a román politikai gondolkodás és diskurzus magyarságképét jelentős mértékben meghatározták a vélt vagy valós történelmi és jelenkori sérelmek. Ez hasonló volt a csehs(szlovák) diskurzusnak az elnyomást hangoztató elemeihez, és túl is mutatott önnön politikai értékén és hasznán. A sérelmek identifikációs jelentőségűvé váltak és nemzetkarakterológiába mentek át. A magyarok ők-csoportként álltak szemben a románokkal, akik a magyarok vélt tulajdonságaira reflektálva határozhatták meg saját magukat. Ennek a gondolatkörnek a középpontjában, a csehszlovák identitásdiskurzusnak megfelelően azok a megállapítások álltak, melyek szerint a magyarok, illetve uralkodó elitjük oligarchikus, feudális csoport.

Különösen érzékletesen mutatja be ezt a gondolatkört Alexandru Vaida-Voevod, többszörös miniszterelnök eszmefuttatása a magyar oligarchiáról.200 Az etnikai eredetében sokszínű magyar oligarchia szerinte Kossuth sovinizmusa nyomán vált magyar nacionalistává. 1867 után politikáját az oligarchikus érdekeken alapuló, haladónak álcázott központosítás jellemezte, ennek jegyében minden progresszív törvényt képesek voltak annak szellemével ellentétesen alkalmazni. A 19. század végén szerinte csak a bíróságok működtek európai módon, köszönhetően a bírói karnak, no meg a hangsúlyozottan „román származék” Szilágyi Dezső reformjainak. Mindezek mellett úgy véli, hogy Magyarország agrárországként amúgy is kiváló terep a konzervatív gondolkodás

195 Ján Halla: Az államfordulat Szlovákiában... i. m. 54.196 Pl. Daniel Rapant: Magyarosítás, Trianon, revízió és demokrácia. In: Rudolf Chmel: A szlovákkérdés... i. m. 106–

123.197 Andrea Orzoff: The Battle for the Castle... i. m. 136–173.198 Angyal Béla: Érdekvédelem és önszerveződés... i. m.199 Jobbágy István: Etnikai (kisebbségi) pártok i. m., 369–370., 378–381.; Lásd még Simon Attila: Elfeledett

aktivisták. Kormánypárti politika az első Csehszlovák Köztársaságban. Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja, 2013.

200 Alexandru Vaida-Voevod: Memorii. II. Editura Dacia, Cluj-Napoca, 1995 264-265. Meg kell azonban jegyezni, hogy az orvos végzettségű Vaida-Voevod egy olyan biologizáló közösségfelogás híve volt, amely nem volt ilyen mértékben jellemző a korszak első részében. A rá jellemző esszencializmus ekkor még kivételes, noha főbb megállapításait kevesen vitatták. Annál is inkább, mert szükség esetén a századelő magyar progressziójának szövegeivel is igazolhatták azokat. Egyébként emlékiratai ezen pontján az ókirályságbeli nemzeti-liberális párti oligarchia jellemzéséhez használja fel a magyarról írottakat.

számára. (A mezőgazdasági munka türelemre, várakozásra, változatlanságra szocializál. A feudális létből a szabadság és a technikai haladás, valamint az ezekkel járó lelki emancipáció emelheti ki az embert.) Ebből a konzervativizmusból fakadnak szerinte az atavisztikus magyar tulajdonságok is: erős individualizmus, az egyéni szuverenitást biztosító egyéni tulajdon iránti vágy.

A magyar oligarchia problémája nem csak általános formában jelent meg a korszak gondolkodásában, hanem nagyon is konkrét, politikai jelentőségű helyzetekben is, de jobbára ugyanolyan tartalommal. A magyarok lényegében ezer év óta szakadatlanul oligarchikus, feudális gondolkodást és rendszert képviselnek,201 céljuk általában a nemzetiségek, vagy éppen konkrétan a román lakosság elnemzetlenítése és egy nemzetiségi birtokos réteg kialakulásának megakadályozása.202 Ehhez kapcsolódott a székelyek román eredetének tézise, vagy a Lex Apponyi bírálata is.203

Ennek a kérdésnek a kapcsán is kirajzolódik a román önkép, szembe állítva a magyarral. Az érvek ultima ratioja például azzal kapcsolatban, hogy Nagy-Románia iskoláiban elrománosítanák a kisebbségieket nagyon egyszerű: a románság kiemelkedően toleráns szelleme, amit igazol az is, hogy a történelemben mindig csak mártír volt, soha sem agresszor, minden ehhez hasonló feltételezést visszautasít.204 Nem ez volt az első és egyetlen alkalom, amikor ez az érv is előkerült. Közel egy évtizeddel korábban például, a Viitorul „Állampolitika és a kisebbségek szerepe” című cikkében is azt olvashatjuk: Románia állampolitikája a valóságban folytatása a román nép hagyományainak: az egyetértés politikája az együtt lakó idegen nemzetiségekkel. Éppen ezért egyébként a kisebbségek szabadságát és fejlődését is biztosító kisebbségi szerződésekre sem lett volna szükség. Sőt, Románia azért szegült szembe azok aláírásával, mert a románok természete – „türelmes, szabadelvű és civilizált nép vagyunk” – amúgy is biztosítja azokat a jogokat, amiket a szerződések előírnak és amelyek egyáltalán nem voltak jellemzőek a dualizmus korának Erdélyében.205 Mindezt pedig ismét szembe lehetett állítani a magyar egoizmussal, ami a békét veszélyeztető revíziós törekvésekben is testet öltött.206

A magyarságkép ezen eleme kapcsán aztán tetten érhető a kisebbségi nemzeti közösségnek acsehszlovák esetben már bemutatott kettéválasztása is. A kisebbségi politikai vezetőket a régi, oligarchikus hagyomány képviselőinek állították be, nem utolsó sorban azért, mert maguk is a régi magyar politikai elithez kapcsolódtak, kezdeti román remények ellenére.207 Mivel azonban magánakMagyarországnak a politikai elitjét is ide sorolták, a kisebbségi elit és a szintén nem demokratikus ellenforradalmi Magyarország azonosítása is megtörténhetett. Ennek példája lehet Bethlen György, az Országos Magyar Párt elnöke és Nicolae Titulescu összecsapása képviselőházban, 1935. december 3-án. A külügyminiszter a magyar kisebbség panaszait előadó képviselőnek azt válaszolta, hogy bármennyire tagadja is, a magyarok valójában privilégiumokat akarnak maguknak, ezúttal nemzetközileg szavatolt privilégiumokat. Ezért tesznek panaszt minden egyedi jogsértés

201 Románia népszövetségi képviseletének emlékirata „Magyar kisebbség Erdélyben” címmel. Genf, 1921. nov. 9. IoanScurtu – Liviu Boar: Minoritățile naționale în România 1918-1925. Arhivele Statului România, București, 1995., 79.dok. 312-343.

202 Nicolae Titulescu beszéde a Népszövetség Tanácsának ülésén. Genf, 1925. szept. 5. In: Nicolae Titulescu: Documente diplomatice. București, 1967., 94. dok. 171-186.

203 Irina Livezeanu: Cultural Politics in Greater Romania.... i. m., 140. ;Le Regime Scolaire des Minorités en Roumanie, Bukarest, 1932. jan. 21. In: Ioan Scurtu (szerk.): Minorităţile naţionale din România. 1931-1938. Documente. Arhivele Naţionale, Bucureşti, 1999., 5. dok. 102-132.

204 Uo. 114-115.205 Viitorul: Állampolitika és a kisebbségek szerepe. Magyar Kisebbség, II. évf. 4. szám (1923. február 15.) 142-144.206 România şi revizuirea tratatelor. Moniturul Oficial, Bucureşti, é. n. [1934] 45-54.207 Nem csak Maurer Béla vagy Fáy István közismert képviselői szerepe lehet erre példa, hanem Garbai Sándor

ajánlata a román titkosrendőrségnek a lojális, antirevizionista kisebbségi magyar munkásmozgalom megszervezésére. Lásd a Lucian Leuştean által közölt jelentést: România şi Ungaria în cadrul „Noii Europe” (1920-1923), Polirom, Iași, 2003., 209-219. Lásd továbbá Octavian Goga utalását Jászi Oszkárnak arra, hogy a polgári radikálisokhoz kötődő Paál Árpádot elfogadná a magyarság politikai vezetőjének. Litván György: Jászi Oszkár romániai naplójegyzeteiből. Századok, 1985/5-6., 1234–1271., 1256.; illetve Gheorghe Tatarescu közeledési kíséreltét az OMP-hez 1924-ben, amikor nyilvánosan azt hangoztatta, hogy akkor lenne lehetőség a kormány és a magyarok közti megegyezésre, ha a párt oligarchikus vezetőit leváltanák. Bárdi Nándor: Otthon és haza... i. m. 128–130.

után általános érvényűnek beállítva azt. Ő pedig hiába törekedett megegyezésre velük, mivel abban a hitben élnek, hogy az ezeréves Magyarország újjá fog születni, ezért nem is akarnak egyenlőek lenni a románokkal. Minderre csak egy új, a dominancia szellemétől mentes generáció jelenthet megoldást.208

Ahogy a magyarokról nem mindig lehetett eldönteni, hogy vajon az országhatár jelenti-e a választóvonalat vagy valami más, úgy az erdélyi románok esetében is óhatatlanul felmerült ez a kérdés. Ugyanakkor helyük a román identitásdiskurzusban messze nem volt annyira egyértelmű, mint a szlovákoké a csehszlovák államideológián alapuló változatban, paradox módon éppen azért nem, mert fel sem merült, hogy esetleg ne lennének részesei a román nemzetnek. Nem kellett tehát könnyen kikezdhetőnek bizonyuló nemzetkoncepciókkal foglalkozni. Viszont ez azt is jelentette, hogy a csehek és szlovákok viszonyában egyértelműnek tekintett hierarchia, a kisebb testvért felemelő nagyobbik testvér képe sem feltétlenül érvényesíthető, már csak azért sem, mert Erdély nem csupán a román etnogenezis mitikus világa volt a nemzeti képzelet számára, hanem azért is, mert a modern román nemzeti kultúra kialakulása és a római kontinuitás eszméjének propagálása is innen indult útjára.209 Az utazók által nem látott erdélyiek a világháború előtt is nemzetinek tekintetterények igazi megtestesítői voltak, meg nem alkuvás, idealizmus, erkölcs, férfiasság képviselői.210

A civilizációs és jellembéli fölény tehát csak korlátozottan jöhetett szóba az erdélyi románokmegrajzolásakor, ugyanakkor az első perctől kezdve meghatározó politikai küzdelmek és a regionalista törekvések közepette211 az egységes román önmeghatározás sem bizonyult könnyűnek. Ezzel együtt a román diskurzuson belül az erdélyi románok ők-csoportként való megragadása inkább csak reakció volt az erdélyi román szereplők öndefiníciós kísérleteire, miközben az új nemzetkarakterológiai elképelések, mindenek előtt a transzcendens teóriák sokszor ismét csak Erdélyben lelték fel a nemzeti jellem forrását.212

Ez azonban nem azt jelentette, hogy végül ne alakult volna ki egy auto- és heterosztereotípia-rendszer ebben a kérdésben is. Ennek elemei lehettek vélt jellembeli különbségek, mint megfontoltság, lassúság, esetleg szisztematikus problémakezelés Erdélyben, gyorsaság, impulzivitás, kísérletezés a Regátban. Lényeges különbségnek tekinthették az erdélyi románok jelentős részének görög katolikus vallását is. A legfontosabb elem azonban, ami a cseh identitásdiskurzusban egyértelműen megragadható civilizációs fölényt helyettesítette a román-román viszonyban az elmagyarosítás és a felszabadítás tézise volt. Eszerint az erdélyi románok román jellege a magyar elnyomás miatt mégis csak veszélybe került, és csak a regátiak szabadították meg őket ettől a háborús győzelemmel.213 Ezzel végső soron mégis csak sikerült fölénybe kerülniük, dacára annak, hogy a nemzeti önképben az erdélyiek szerepe továbbra is meghatározó lehetett.

Mindezt áttekintve látható, hogy a különböző csoporthatárokat meghúzó és a csoporttagok karakterét is megrajzoló identitásdiskurzusok látszólagos egyértelműsége mögött komoly bizonytalanság rejlett, akár az öndefiníciót, akár a külső csoportok meghatározását vesszük számba.Ezzel szemben a jellemvonások listája – legalábbis ami a széles kört elérő diskurzust illeti – inkább stabilnak látszik. Annyira, hogy az egyes, egymással feleselő képzetrendszerek gyakran át is vették a másik önképének elemeit, hogy aztán újraértelmezve, egy másik kontextusban pozitív vonásból negatívat csináljanak és fordítva.214 Mindehhez járult annak a lehetősége is, hogy ezeket a

208 Nicolae Titulescu válasza gr. Bethlen Györgynek. Bukarest, 1935. december 3. Ioan Scurtu (szerk.): Minorităţile naţionale … i. m. 56. dok. 371-372.; A sajtó tudósításaiból válogatást közölt: Magyar Kisebbség XIV. évf. 24. sz. (1935. dec. 16.) 791-792. (rontott oldalszámozás)

209 I. Tóth Zoltán: Az erdélyi román nacionalizmus első százada 1697–1792. Pro Print, Csíkszereda, 1998.210 Zahorán Csaba: Nagy-Románia és a regionalizmus. Sextil Puscariu cikksorozata az erdélyi kérdésről. Kommentár,

2011/3. http://kommentar.info.hu/iras/2011_3/nagy-romania_es_regionalizmus#up30 (letöltve 2014. február 18.)211 Irina Livezeanu: Cultural Politics in Greater Romania: i. m.212 Így Lucian Blaga mioritikus táj elmélete. Trencsényi Balázs: A nép lelke... i. m. 207–215.213 Zahorán Csaba: Nagy-Románia és a regionalizmus... i. m. 214 Így lehetett például a magyar oligarchikus, arisztokratikus világból és képviselőiből úri erények csoportja:

ragyogás, nagyvonalúság, uralkodás. Sturm László: Szempontok Szvatkó Pál mnkáságának értelmezéséhez. Kortárs,2012. május. www.kortarsonline.hu/2012/05/szempontok-szvatko-pal-munkassaganak-eretlemzesehez/10594 (letöltve 2013. november 15.)

megfordított értelművé tett jellemzőket elmozdítsák, más, akár a saját nemzethez tartozó csoportokra vonatkoztassák.

Ebből viszont meglepően dinamikus képzetrendszerek és vele csoportmeghatározások alakultak ki. Bár a határokat látszólag merev nemzeti oppozíciók jelölték ki és a cseh-magyar, illetve román-magyar választóvonal felerősítése ebben a formában az országhatárt is legitimálta az etnikai földrajzi viszonyok ellenében is, éppen az átfedések és átkötődések tették lehetővé és egyúttal egy bizonyos fokig szükségszerűvé is azt, hogy a külső és a „mi”-csoportok képeit felbontsák és ilyen módon valójában több, különböző nemzetet határoztak meg magyarként, románként cseh(szlovákként), olykor akár egymás ellenében is.

Az egyik, minden esetben megtalálható felosztás horizontálisan történt, az elit és a nép különbségét helyezte előtérbe. Ezt a mintát követte a magyar oligarchia és a demokratikus nép köztikülönbségtétel, a cseh elnyomók (imperialisták) és a szlovák elnyomottak, vagy a balkáni elit és az általa gyarmatosított Erdély közti különbségtétel. Mindez ráadásul nem csak kívülről történhetett, pontosabban a külső meghatározást az adott nemzeten belül is átvehették. Így lehetett a kritikusai szerint éppen cseh agrárpárt hirdette agrárdemokráciát zászlajára író, Balthazár Dezső tiszántúli református püspököt is vezetői közt tudó mozgalom a Magyar Szemle körüli konzervatívok támadásának célpontja, pontosan a csehek által a magyar „ők”-csoport meghatározására használt elemek átvétele miatt saját magyarországi társadalomkritikájuk számára. Hiszen ezek tették lehetővé azt is, hogy a cseh agrárpárti miniszter rájuk hivatkozva beszéljen arról, hogy a magyar demokrácia létrejötte majd az irredenta végét is elhozza.215 Bukarestből nézve pedig ennek a felosztásnak felelt meg az oligarchikus magyarok és a nép, főként a parasztság közti különbségtétel,amit akár Octavian Goga,216 akár Iuliu Maniu is előszeretettel alkalmazott.

A másik választóvonal viszont alapvetően vertikális volt, nem egyes rétegek különbségére épült, hanem teljes csoportokat tekintett valamilyen formában másnak, akár idegennek is. A szlovákvagy csehszlovák nemzet vitája mellett ide tartozott a magyarok és pusztán csak Magyarország megkülönböztetésen, illetve a románok és az autentikus románok (sőt olykor fajilag elkorcsosult románok) ellentéte Erdély és a Regát között. Persze ez a kétféle különbségtétel leginkább keveredettegymással, pontosabban egyszerre vagy éppen az adott helyzettől függően volt alkalmazható, de minden esetben kirajzolt bizonyos sajátos, területileg is meghatározható csoportokat nemzeten belülvagy éppen a nemzettől leszakadóban.

Ez azonban már átvezet a regionalizmus később ismertetendő kérdéséhez. Ennek bemutatásához azonban még arra is szükség van, hogy a statikus csoporthatárok után a csoportok egymáshoz való viszonyának az identitásdiskurzusban megjelenített változásaira, a viszonyrendszerdinamikus elemére is vessünk egy pillantást.

Távol és közel

Az eddigiekből kiderült, hogy a különböző nemzeti és regionális csoportok közti határok meghúzása után valamilyen értelemben mindegyik nemzet és annak elkülöníthető részei is perifériára kerültek. Vagy saját nemzeti közösségükön belül számítottak peremhelyzetben lévőnek, vagy a másik nemzeti önképben betöltött nem túl jelentős szerepük miatt. A különböző határok révén kirajzolódó csoportok közti viszonyrendszert tehát már kezdettől fogva a perifériákra jellemző távolság határozta meg, és ennek a távolságnak a mértéke a diskurzusban megjelenített, a csoportok közt tételezett különbségtől is jelentős mértékben függött. Ez a távolság – mivel nem elsősorban földrajzi jelleget kapott, hanem sokkal inkább társadalmi, műveltségbeli, civilizációsat – egyúttal a „mi”- és az „ők”-csoportok hierarchiáit is kirajzolták. Természetesen különböző módon.

Magyarországról nézve a környező, nem csak az állam- hanem a kisebbségi magyarságot is magában foglaló nemzeti határokon túl elhelyezkedő csoportok és a magyar nemzet viszonya egy síkságból kiemelkedő hegyre emlékeztetett. A magyarok műveltebbek, voltak, történelmük igazolta államalkotó képességeiket, dicsőségükhöz egyik szomszédos nemzeté sem volt fogható – talán a

215 Steier Lajos: Cseh-tót kérdések. Magyar Szemle, 1929. november, 256–263., 260–262.216 Litván György: Jászi Oszkár romániai naplójegyzeteiből... i. m. 1256.

horvátok kivételével. A szlovákok és románok azonban mindenképp kulturálisan elmaradottabbak, nemzeti értelemben kevesebbre hivatottak voltak és maradtak. A csehek ugyan ezeknél műveltebb és fejlettebb nemzetként jelentek meg, de számos fontos téren – államalkotás, katonai erények – nem értek fel a magyarokhoz.217

Csehszlovákiából nézve viszont határozottan kirajzolódott egy nyugatról keletre lefutó civilizációs lejtő.218 Ennek legtetején a progressziót megtestesítő, az autoriter rendszerek közegében is demokráciát működtető, egész történelmükkel ezt a demokratikus elkötelezettséget igazoló csehek álltak. A szlovákok ugyan eszerint egy nemzetet alkottak velük, de még arra vártak, hogy civilizálják őket.219 A magyarok – pontosabban a magyarokkal azonosított Magyarország és főként elitje – ugyan kulturálisan a szlovákok felett álltak, de oligarchikus és feudális rendszerük, a kiterjedt szegénység és az „ázsiai” politika miatt jóval a csehek alatt helyezkedtek el. Végül a magyaroktól keletre és lejjebb ott volt Románia is a maga távoli, egzotikus, keleties vidékével, ami azonban bizonyos szempontból mégis Magyarország és így az oligarchikus magyarok felett állhatott. Ám éppen azért, mert a cseh identitásdiskurzusban a románok lényegében semmilyen szerepet nem játszottak a róluk kialakított kép csak szórványosan jelentkezett, a viszonyrendszerbe még leginkább a külpolitikai diskurzus révén – Csehszlovákia szövetségeseként, a békebontó magyarok ellenfeleiként kéredzkedett be. Ez azonban más minőséget jelentett, mint a magyarokról megrajzolt kép.

Románia felől nézve viszont egészen sajátos hierarchia bontakozott ki. A csehszlovák vagy amagyar estben a magasabbrendűség alátámasztására felvonultatott és alkalmazott tényezőket ebben az esetben csak korlátozottan lehetett igénybe venni, nem utolsó sorban azért, mert a román önkép sem volt mentes az önstigmatizálástól.220 Ennek jegyében – sokszor az idegen etnikumokkal való keveredésre visszavezetve – még az Ókirályságon belüli választóvonalak is megjelentek etnikailag esszencializált formában. Így aztán a románok magasabb rendű civilizációját sokkal inkább a múltban lelhették fel. A világháború utáni rendezés, a románok egyesülése tulajdonképpen az egykori nagyság helyreállítását jelentette, a rómaiak magasabb rendű világának fénye vetült rá. Ez és a kereszténység jól kontrasztba állítható volt a magyarok „ázsiai feudalizmusával”, ami részben meg is fordította a hierarchiát. A csehek és szlovákok azonban a román identitásdiskurzusban éppenúgy marginális szerepet kaptak, mint ők maguk a csehekében, így aztán a nyugat-keleti civilizációs lejtő sem fordult meg, helyette inkább egy civilizációs „luk” keletkezett Európa közepén a magyarok ázsiai, oligarchikus, elnyomó és szociálisan igazságtalan rendszere miatt.

Ezzel együtt a viszonyrendszerben kirajzolódó hierarchiát végső soron a tipikus nyugat-európai orientalizmus,221 balkanizmus,222 és részben önstigmatizáló, ezzel az előbbi hierarchiákat is elfogadó kulturális bovarizmus223 dominálta. Mindez azonban – nem utolsó sorban az országok köztátfedést hozó kisebbségi magyar csoportok révén – komoly változáson ment át a két világháború között. Ezt a dinamikát az egyes csoportok közti távolság – szimbolikus, társadalmi, gazdasági,

217 Érzékletesen ragadta meg ezt a civilizációsan egyenlő és mégis távoli cseh-magyar viszonyt a csehszlovákiai Szvatkó Pál, amikor arról írt, hogy a két nép a dunai szellem két legtávolabbi pontján helyezkedik el. Sturm László: Szempontok Szvatkó Pál... i. m.

218 Ennek mai értelmezésére lásd Melegh Attila: On the East/West Slope. Globalization, Nationalism, Racism and Discourses on Central and Eastern Europe. CEU Press, New York – Budapest, 2006. Lásd még Gagyi Ágnes: A Kelet-Nyugat lejtő. Korunk, 2009. február http://epa.oszk.hu/00400/00458/00146/gagyia.html (letöltve 2014. március 29.)

219 Érzékletesen jelzi ezt a felfogást az a megfogalmazás, hogy Szlovákia keletről nyugatra került 1918-ban. Štefan Osusky: Szlovákia helye az új Európában. In Rudolf Chmel: A szlovákkérdés... i. m. 124–130., 125.

220 Borsi-Kálmán Béla: Regátiak”, „erdélyiek” és „magyarok” Ion Gheorghe Duca, Constanin Argetoianu, Armand Călinescu, Grigore Gafencu, valamint Alexandru Vaida Voevod emlékirataiban. In Pritz Pál – Horváth Jenő (szerk.): Emlékirat és történelem. Magyar Történelmi Társulat, Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság, Budapest, 2012.,36–60.; Sorin Antohi: Romania and the Balkans: From Geocultural Bovarism to Ethnic Onthology, Tr@nsit online 21 (2002), http://www.iwm.at (accessed 20 August 2009)

221 Larry Wolff: Inventing Eastern Europe. The Map of Civilization on the Mind of the Enlightenment. Stanford University Press, Stanford, 1994.

222 Maria Todorova: Introduction. Learning Memory, Remembering Identity. In Uő. (szerk.): Balkan Identities. Nation and Memory. New York University Press, New York, 2004., 1–24.

223 Sorin Antohi: Romania and the Balkans... i. m.

nyelvi, fejlettségbeli stb. – növekedése és csökkenése mutatta meg a leglátványosabban.Az identitáspolitika diszkurzív vetületében azonban nem általában a különböző folyamatok

kaptak szerepet, hanem csupán azok egy része és ezek is az identitáspolitikának megfelelő módon. Nem arról van persze szó, hogy mindez kitalált, valós alappal nem rendelkező folyamatokat és jelenségeket emelt volna be az identitás diskurzusba. Inkább az történt, hogy az elvileg elfogulatlan és a tényeket feltáró tudomány eredményei szolgáltak nem is ritkán olyan nemzeti célt, ami révén helyet kaptak a saját csoportról és az azt határló csoportokról való beszédben is. Nem csak az egyébként nagyon is nemzeti tudománynak tekintett történelem vagy irodalom került ebbe a sorba, hanem az alakuló társadalomtudományok, a statisztika és demográfia, sőt a természettudományok közül a biológia is – főként a genetika, eugenika és a fajbiológia formájában.224 Ezek persze nem mindenhol bírtak azonos súllyal a tudományok között, hiszen például az eugenika Magyarországon,Csehszlovákiában és Nyugat-Európában inkább marginális jelentőségű maradt, Romániában viszonta modernizációs diskurzust alapvetően befolyásolta.225 Mindezek azonban külön-külön és együtt is azt ígérték, hogy bizonytalanságtól mentesen, tudományos alapon, megkérdőjelezhetetlen valóságként tudják bemutatni a nemzetet és jellemzőit is. Ennek megfelelően aztán a tudományos munka is része lett nem csupán a nemzetek közti versenynek és küzdelemnek, hanem a nemzeti önkép és a külső csoportok képe megrajzolásának

Egyébként ezeknek a munkáknak, illetve az ezeket nem ritkán helyettesítő szociografikus esszéknek már a látószöge is meghatározó volt és könnyen alkalmassá tette őket a csoport meghatározására is. A nemzet ugyanis számukra egyfajta episztemológiai rendszer volt226 (ma ezt módszertani nacionalizmusnak neveznénk), kutatásaik és azok értelmezése során eleve adottnak vették, hogy léteznek olyan fogalmak, mint magyar, szlovák, cseh, csehszlovák vagy éppen román társadalom, ami egyúttal megfelel a nemzetnek is, és amelyeket ennek megfelelően külön-külön és önállóan meg lehet ismerni és a többitől elkülönült entitásként leírhatóak. Így aztán már maga a feltett és tanulmányozni szándékozott kérdés is implikálta, hogy elkülönült közösségekkel van dolgunk, melyek esetleges érintkezése – például a vegyes házasság – probléma lehet, nem pedig a dolgok normális rendje. Ehhez járult még a kutatók, főként a társadalomkutatók nem ritka küldetéstudata, ami a megismerést csupán a közösség felemeléséért végzett munka – ez lett volna a kutató igazi küldetése – részének és első lépcsőjének tekintette. A megismerés és a cselekvés a feltárt viszonyok megjavítására szorosan összekapcsolódott, lehetővé téve ismét, hogy a tudományos vizsgálódás a nemzet, mint jobb helyzetbe hozandó csoportot eleve adottnak tekintse.

Az persze már nem volt ilyen egyértelmű mit kezdjenek akkor az új kisebbségi magyar csoportokkal, hiszen ezek részesei lehettek egy magyar nemzetnek, de társadalomként már nem kapcsolódtak ahhoz, ellenben, éppen a nemzetállam logikája miatt, könnyen az utódállamokhoz kapcsolódó társadalomként ragadhatták meg őket. Végül épp a nemzet kiemelt episztemológiai szerepe miatt külön kisebbségi társadalmakként kezelték őket, csakhogy egy idő után megjelentek mellettük az elvileg többségi és mégis elkülönülő társadalomként is körülrajzolt regionális csoport

224 A társadalomtudományokra és statisztikára lásd David I. Ketzer – Dominique Arel: Census, identity formation and political power i. m.; az eugenikára Marius Turda–Paul J. Wiedling: (szerk.): Blood and Homeland. Eugenics And Racial Nationalism in Central And Southeast Europe, 1900-1940., CEU Press, New York – Budapest, 2007.; Marius Turda: Eugenics and Nation in Early 20th Century Hungary. Palgrave and Macmillan, London, 2014.; Uő: The Nation as an Object. Race, Blood, adn Biopolitics in Interwar Romania. Slavic Review, 2007/3., 417–441.; Bokor Zsuzsa: Testtörténetek. A nemzet és a nemi betegségek medikalizálása a két világháború közötti Kolozsváron. Nemzeti Kisebbségkutató Intézet, Kolozsvár, 2013.; Méhely Múltunk; A román szociológia nemzeti jellegére lásd Antonio Momoc: Capcanele politice a sociologiei interbelice. Şcoala Gustiană între carlism şi legionarism. Curtea Veche, Bucureşti, 2012.; Alina Branda: Științele sociale şi „ştiință Națiunii”, Sfera Politicii 175. 2013/3. 91–100. http://www.sferapoliticii.ro/sfera/175/art09-Branda.php (letöltve 2014. március 1.); Antonio Momoc: Știinţă şi politică în sistemul sociologic gustian. Proiectul de societate al şcolii Sociologice de la Bucureşti, Sfera Politicii 175., 2013/3., 101–107. http://www.sferapoliticii.ro/sfera/175/art10-Momoc.php (letöltve 2014. március 1.); a romániai magyar demográfiai diskurzusról Kiss Tamás: Adminisztratív tekintet. Az erdélyi magyar demográfiai diskurzus elemzéséhez. Nemzeti Kisebbségkutató Intézet, Kolozsvár, 2010. 19–23.

225 Kiss Tamás: Adminisztratív tekintet... i. m. 22.; Maria Bucur: Eugenie şi modernizare în România interbelică. Polirom, Iaşi, 2005.

226 Ion Matei Costinescu: The Nation as an Epistemic Regime: On the Bucharest Sociological School, State Consolidation and Interethnic Relations. Sfera Politicii 175. 2013/3., 70–77.

is. Mindenesetre az így vizsgált és létrehozott társadalmak állapota és felrajzolt belső folyamataik jelentős mértékben befolyásolták a csoportokról alkotott képet is.

Igaz, általában is elmondható, hogy az új határok mindenképp távolságot teremtettek ott, ahol korábban nem volt akadály az érintkezésben. Bár bizonyos érintkezési lehetőségek fennmaradtak, mindenek előtt a különböző kishatárforgalmi lehetőségek révén, továbbá a csempészet segítségével, ezek hiába érintettek olykor tízezreket is, hatásuk mégis korlátozott maradt. Társadalmi szinten természetesen nem lehetett eltekinteni az egyéb, sokszor jóval nagyobb súlyú jelenségek földrajzi átstrukturálódásától (például a házassági piac), diszkurzívan pedig mindenek előtt azért nem volt nagyobb hatása az ebben a formában megvalósult határon átnyúló érintkezésnek, mert az vagy túlzottan ellentmondott a határok teljes zártságát sejtető propagandának, vagy pedig úgy kezelték, mint az állam érdekeit veszélyeztető jelenséget, esetleg propaganda forrását és ezért nem csak nem „reklámozták”, hanem egyenesen meg is akarták szüntetni, főként az utódállamok részéről.227 A magyar revíziós propaganda számára az új, igazságtalan határ csak letörendő bilincs, fojtó abroncs lehetett, nem tömegesen átjárható jelenség. A szomszédos, egyébként a magyar revíziót elutasító államok paradox módon ugyanebben voltak érdekeltek, részben a propaganda, részben a magyar kisebbségek számára nyújtott budapesti támogatás korlátozása miatt.

A határok jelentette távolság, pontosabban az eltávolodás képzete azonban más módon, szimbolikussá formált praktikus dolgok révén sokkal inkább jelen volt az identitásdiskurzusban is. Főként a kisebbségi magyarokat körülvevő világ nemzeti jellegének megváltozása és ennek kézzelfogható, tárgyi jegyei kaptak szerepet ebben. Az idegen város és földrajzi nevek a postai küldeményeken, vagy az anyanyelvi elnevezések használatának korlátozása időről időre a magyar nyelvű szövegekben, a cégtáblák és természetesen a városok etnikai összetételének változása mind azt a képzetet erősítették, hogy a kisebbségi magyarok olyan környezetben élnek, amely természetellenes nemzeti hovatartozásuk nyilvános megjelenítésének korlátozása miatt.228 De sokszor olyan apró vagy aprónak látszó dolgok is kézzelfoghatóvá tették a távolságot, melyekre nem is gondolnánk. Így például a liptói juhtúró átnevezése hortobágyi juhtúróvá („régen liptói most hortobágyi juhtúró)229 nem csak a mentális térkép átalakulását jelezte, hanem a régi mentális térkép kiemelt helyeitől számítva jelentősen megnőtt távolságot is. Másfelől viszont az ilyen apró részletek, köztük a régi autentikus táj áthelyezése a Hortobágyra, azt is sejtetik, hogy a köznapi viszonyokat a propaganda ellenére mégis csak elérte a felejtés. A liptói túró megjelölés itt már legalább annyira a márkára emlékeztet és azzal azonosít, mint amennyire a régi mentális térképet idézi fel.

Ezt a távolságot és folyamatos távolodást Magyarországtól csak még inkább aláhúzta a revíziós propaganda, amely képben és szövegben is folyamatosan az egyes városok magyar jellegét hangsúlyozta, mind az őket reprezentáló szimbólumokkal, mind az1910-es etnikai megoszlás állandó feltüntetésével.230 Ez az általános keret egyébként annyira erőteljesen befolyásolta a helyi diskurzusokat is, hogy a húszas évek elején még viszonylag erős, az újonnan meghúzott határra reflektáló sajátos változat(ok)at a harmincas évek végére lényegében felváltotta az általános és

227 Bencsik Péter: A magyar útiokmányok története 1867–1945. Tipico Design Kft., Budapest, 2003.; Uő.: Útiokmányok, utazási lehetőségek és határforgalom a 20. századi Magyarországon. Regio, 2002/2., 31–50.; Kovács Éva: Határváltó diskurzusok. Komárom (1918–22, 1938) In Vajda Barnabás (szerk.): Államhatár és identitás – Komárom/Komarno. Selye János Egyetem Tanárképző Kara, Komárom, 2011. 95–128.; Uő.: A határ és a „házasságipiac” Komáromban 1900–1940. In Vajda Barnabás (szerk.): Államhatár és identitás... i. m. 59 – 94.; Hornyák Árpád: A kettősbirtokosság intézménye a magyar-jugoszláv határon a két világháború között. In Uő: Találkozások-ütközések. Fejezetek a 20. századi magyar–szerb kapcsolatok történetéből. Bocz Nyomdaipari Kft., Pécs, 2010., 61–73.; Szűts István Gergely: Határváltások a Bódva- völgyében (Jablonca és Derenk kapcsolathálóinak vizsgálata 1920 és 1945 között). Néprajzi Látóhatár, 2006/1-2. sz. 23-39.

228 Szekfű Gyula: Az erdélyi probléma. Napkelet, 1925. 453 – 466., 453.229 Ez a felirat látható egy a Fővám téri Vásárcsarnokról 1930 körül készült képen. A képet a fortepan.hu tette közzé,

egyik utánközlését lásd: http://baindegoulash.blogspot.fr/2014/03/un-samedi-matin-ne-pas-manquer.html (letöltve 2014. március 4.)

230 Ilyen városokat megmutató képekre lásd Zeidler Miklós (szerk.): Trianon... i. m. illusztrációit.

differenciálatlan revíziós diskurzus.231

De távolságot teremtett a határ azzal is, hogy az új államok új szabályai eltérő és elkülönülő rituális gyakorlatokat erősítettek meg a nemzeti önazonosság megjelenítésére. A korábbi nemzeti ünnepek körének nyilvános korlátozása, ezek visszaszorulása egyházi és privát közegbe fontos különbséget teremtett Magyarország és a kisebbségi magyarok közt, akik erre részben új, sajátos, azadott helyzetben nyilvánosan is felvállalható, regionális történelmi elemeket nemzetivé stilizáló gyakorlatokkal reagáltak.232 Ezen nem segített az sem, hogy a magyarországi revíziós kultusz és annak térbeli megjelenítése233 a teljes magyar nemzet egységes szenvedését állította előtérbe, például az olyan emlékművek révén, mint a trianoni kálvária, melynek stációit egyes fontos városokalkották. A cél egyértelműen az volt, hogy ezt végig járva a magyarországi is sajátjaként átélje a kisebbségi magyarok szenvedését, egyúttal pedig jelezze a helyzet szükségszerű jobbra fordulását.

A kultúra különbségei amúgy is komoly problémát jelentettek. Ami korábban csupán tolerálható eltérésnek tűnhetett, esetleg egyedi regionális íznek, főként az irodalomban. A két világháború közt éppen a kisebbségi magyar közösségek irodalma kapcsán kirobbant viták mutattákmeg, hogy az új helyzetben minden eltérés – persze sokszor nem függetlenül annak regionalista alapú indoklásától – nagyon könnyen a nemzetet fenyegető veszedelemként jelent meg.234 Paradox módon minden ilyen vita – szinte kimenetelétől függetlenül – erősítette meg a távolság és távolodásérzését, hiszen már a különbség és elkülönülés lehetőségének felvetése és beemelése a diskurzusba legitimálta legalább a problémát.235 Különösen, mivel ezek a viták rendszerint azzal étek véget, hogy a magyar irodalom egységének deklarálása mellett fenntartották a különbség jogát, nem egyszer olyan kérdésekben is, mint például a Magyarországon inkább vitatott megítélésű Ady és irodalmi követőinek kultusza.236 Ennek jelentőségét az adta, hogy Berzeviczy Albert, az akadémia elnöke kifejezetten óvott Ady kultuszától, mivel attól félt, hogy ezzel a dualizmus kori Magyarországra vonatkozó kritikáját is elfogadják a kisebbségi magyar közösségek hangadói, ami viszont szerinte a kisebbségiek „lelki” elszakadását – vagyis egy új identitás kialakulását jelentené.

Az identitásdiskurzus számára azonban legalább ennyire fontos volt a gazdasági, társadalmi,kulturális folyamatok értelmezése és beépítése a nemzetről alkotott képbe. Budapestről, és részben akisebbségi magyar csoportokon belülről nézve is a legfontosabb problémát a demográfiai változások, a társadalomszerkezet átalakulása és az ezzel szorosan összefüggő vagyonvesztés jelentette. A demográfiai helyzetet, a magyarság és a többi csoport létszámának változását kezdettől fogva kitüntetett figyelemmel kísérték. Ez részben összefüggött a Magyarországra érkező menekültek hullámával is, ami közvetlen tapasztalatként, illetve a vagonlakók nyomorának képei révén nem csak érzelmileg tudatosíthatta a változásokat, hanem az első perctől kezdve az elvesztett területek visszaszerzésének akadályát látták benne.237

231 Kovács Éva: Határváltó diskurzusok... i. m.232 Miroslav Michela: „A Home Should Be Home to All Its Sons”. Cultural Representations of the Saint Stepehen in

Slovakia During the Interwar Period. In Adam Hudek (szerk.): Overcoming the Old Borders. Beyond the Paradigm of Slovak National History. Institute of History of Slovak Academy of Sciences, Bratislava, 2013., 97–110.; Lubomir Lipták: Transformations politiques... i. m.

233 Pótó János: Az emlékeztetés helyei. Emlékművek és politika. Osiris, Budapest, 2013.; Szűts István Gergely: Öndefiníciós kísérletek a trianoni határon. Irredenta kultusz a két világháború közti Sátoraljaújhelyen. Századvég, 2007/4., 41–70.

234 Pomogáts Béla: A transzilvánizmus. Az Erdélyi Helikon ideológiája. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1984.; Cseke Péter: Paradigmaváltó erdélyi törekvések. Kisebbségi létértelemzések. Kriterion, Kolozsvár, 2003.

235 Az egyik legismertebb ilyen vitára, az ún. schisma-pörre lásd Hatos Pál: „Mikor Magyarország Erdély volt....” Ravasz László erdélyiségének rétegei. Kommentár, 2011/4., 34-56.; Ravasz László: Irodalmi schisma. Könyvbarátok Lapja, 1928/2.

236 Rövid összefoglalására és további irodalomra lásd Dávid Gyula: „Schisma-pör”. Adatbank-ro Romániai Magyar Lexikon. http://lexikon.adatbank.ro/tematikus/szocikk.php?id=122 (letöltve 2014. március 3.)

237 A menekültekre általában lásd István I. Mócsy: The Effects of World War I. The Uprooted: Hungarian Refugees and Their Impact on Hungary's Domestic Politics, 1918-1921. East European Monographs CXLVII., Social Science Monographs, Brooklyn College Sudies on Society in Change No. 31., Atlantic Research and Publications, Boulder. Co., 1983; Esettanulmányok közül Szűts István Gergely: Barakkok és tisztviselővillák. A trianoni menekülteket befogadó telepek helyzete Miskolcon az 1920-as években. Kisebbségkutatás 18. évf. 2009/3. 435-452.; Uő.: „A szükséglakások felét menekültek kapják…” Érdekkonfliktusok és előítéletek az 1920-as évek első felének

De a demográfiai változásokra irányuló figyelem hátterében ott volt a népszámlálások tizenkilencedik században kilakault értelmezésének továbbélése is.238 Eszerint mindenkiről megállapítható, hogy melyik nemzethez tartozik és ezt az objektív jellemzőjét a népszámlálásokon megfelelő módszerrel számba is lehet venni. Ennek következtében viszont a népszámlálások egyre inkább olyan eseménnyé alakultak, melyek nemzetek jövőjét döntötte el. Az első világháború után is természetes volt, hogy így tekintettek ezekre az aktusokra, lényegében az ekkor keletkezett adatok igazolták vissza az identitáspolitika sikerét vagy jelezték kudarcát. Ha nőtt egy nemzetiség száma, az sikernek számított, ha csökkent – különösen a várakozásknál nagyobb mértékben csökkent – akkor viszont kudarcot jelzett – még ha ezt a kudarcot sokszor az új államok elnyomásával és a népszámlálási adatok manipulálásával, vagy a lebonyolítás visszásságaival magyarázták is. Már pedig a népszámlálások tükrében mindegyik kisebbségi magyar csoport zsugorodott, ami éppen ellentétes volt Magyarország demográfiai dinamikával. És ugyancsak ellentétes volt a többségi nemzetek létszámának növekedésével, miközben ezeknek a népszámlálásoknak az adatai már olyan nemzetiségeket, mindenek előtt a zsidókat is megjelenítettek, körülhatároltak, melyek 1918 előtt hivatalosan nem is léteztek.239

Ugyanakkor a népszámlálási adatok és mellettük a hivatalos vagy magángyűjtésű statisztikák jelentették a forrását szinte minden egyéb társadalmi folyamatra vonatkozó ismeretnek is. Ezekből Budapestről és a kisebbségi magyar közösségeken belülről nézve is a Magyarország és akisebbségi magyarok közti távolság növekedése rajzolódott ki, részben hasonló módon, ám az új társadalomszerkezetről alkotott képet tekintve mégis nagyon komoly különbségekkel. (Ami persze nem jelenti azt, hogy ez a különbség tényleg ennyire jelentős lett volna, de az identitásdiskurzus szemszögéből ez mindegy.) A társadalmi változások kulcsa ebben a megközelítésben a középosztálystátuszvesztése (Erdélyben),240 illetve elmenekülése vagy „becsehelése”, ami a hagyományos nemzetfenntartó osztály helyzetének megrendülését vagy akár annak eltűnését is jelentette. A státuszvesztés elsősorban a foglalkozási szerkezet változását, a közigazgatási és szabad pályákról inkább kispolgári foglalkozások felé fordulást, vagy más esetben az állam szférából a magánszférába húzódást jelentette. Így például Asztalos Miklós beszámolója szerint székelyudvarhelyi ismerősei a harmincas évek közepén már gombkereskedéssel foglalkoztak,241 míga korábban törvényszéki bíró Vékás Lajos a Minerva Rt. pénzügyi vezetője lett.242 A jelentős kivándorlás és a státuszvesztés ellenére azonban az erdélyi magyarokat mégis olyan teljes társadalomként rajzolták meg, amelyben továbbra is van eredeti vagy potenciális középosztály, ami a közösség megszervezésére is képes lehet. A státuszvesztés elsősorban a korábbi helyzethez és a feltörekvő, nem magyar középosztályi csoportokhoz képest értelmeződött, továbbá a földbirtokreform és az állami pénz és hitelpolitika révén bekövetkezett vagyonvesztéssel függött össze.243

Csehszlovákiában ezzel szemben a széles értelemben vett középosztály elmenekülését, állásvesztését vagy asszimilációját, tehát lényegében felszámolódását emelték ki az ezzel foglalkozó tanulmányok, esszék és különböző nyilvános megnyilatkozások is. Ennek megfelelően az új magyar közösséget nem egyszerűen rosszabb helyzetben lévőnek ábrázolták, hanem alapvető átalakuláson átesettnek. Ennek lényege a régi elit és középosztály megszűnése volt, melynek helyére kezdetben nem lépett senki ebben a felfogásban, majd később egy új intelligenciának kellett

lakásügyeiben Miskolcon. Korall (40.) 2010/4., 114-133.; Uő.: Sikerek, kompromisszumok és kudarcok a felvidéki menekültek integrációs folyamataiban. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 2010/4., 3-24.

238 Erre bővebben lásd a II. rész első fejezetét.239 A népszámlálások eredményeire lásd Szarka László–Bárdi Nándor–Fedinec Csilla: Kisebbségi magyar közösségek a

20. században. MTA Kisebbségkutató Intézet – Gondolat, Budapest, 2009....; A népszámlálásokkal kapcsolatos problémákra Seres Attila – Egry Gábor: Magyar levéltári források az 1930. évi román népszámlálás eredményeinek értelmezéséhez. Nemzeti Kisebbségkutató Intézet, Kolozsvár, 2011., Politikai 'vitákra' lásd Pakots Károly interpellációit a csehszlovák és rmán népszámlálás kapcsán.

240 Egry Gábor: Erdély képek és mítoszok... i. m.241 Asztalos Miklós: Erdélyi mozaik. Magyar Szemle, 1933. november, 232–240., 239–240.242 Bárdi Nándor: Otthon és haza... Csíkszereda, i. m., 325–326.243 A földbirtokreform nemzeti vonatkozásait szintén széles körben tárgyalták a korszakban. Lásd erre. Móricz Miklós:

Az erdélyi föld sorsa. (Az 1921. évi román földreform). Erdélyi Férfiak Egyesülete, Budapest, 1932.

pótolnia azt. A pótlás persze nem az elveszett társadalmi pozíciók visszaszerzését jelentette, hanem a nemzetépítő szerep felvállalását mások részéről és más eszközökkel.244

Viszont mindez hasonlóképpen hatott mindkét kisebbségi csoport képének más elemeire, főként a közösség általános jellemzőinek megrajzolására. Eszerint az új helyzetben, köztisztviselői és közalkalmazotti csoportok nélkül, vagy a nemzeti intelligencia visszaszorulásával, a munkásság „marxista” szerveződésével a magyarság alapvetően paraszti jellegű csoporttá vált, ami a városokban háttérbe szorulva egyre inkább falusias jelleget öltött.

A távolság tehát nem csupán statikus állapotot, hanem távolodást is jelentett, annál is inkábbmert a változás maga hirtelen és sokkszerű is lehetett, legalábbis visszatekintve.245 A dinamika az első időszakban egyértelműen a kisebbségi magyarok csoportjainak lemaradása volt. Nemzeti életüket kevésbé élhették meg, oktatásuk beszűkült, intézményeik száma visszaesett, középosztályuk helyzete romlott, vagy ez a réteg akár egészen el is tűnt a diskurzus szerint. Ezzel szemben a húszas évek végétől kezdve a két közösség dinamikája megfordult, noha távolodásuk képzete fennmaradt. Bár a kisebbségi magyarok helyzetét továbbra is a nemzeti lét kereteinek beszűküléseként láttatták – sőt ebből a szempontból a helyzetet még rosszabbnak is ábrázolták, minta megelőző időszakban, ezt azonban egyre inkább egy nagy megújulás eszméjével kötötték össze, mind Csehszlovákia, mind Románia esetében. Eszerint éppen a középosztály helyzetének megrendülése, illetve annak eltűnése kényszerítette ki azt az új társadalmi szerveződést, ami egy szociálisan igazságosabb, egységesebb, a társadalmi különbségeket elválasztó elemként megszüntető, csak a közösségért való közös munkában eltérő feladatként és felelősségként fenntartómodellt hozott létre. Ez az organikus nemzeti egységet megtestesítő, a nemzet gerincét jelentő népetnemzeti feladataira ráébresztő és annak teljesítése érdekében fel is emelő új közösségszervezés egyúttal a korszak új európai tendenciáit is kifejezte és ebben megelőzte Magyarországot is. A kisebbségek tehát immár nem visszafelé távolodtak Magyarországtól, hanem elé kerültek az elkerülhetetlen nemzeti megújulás útján.246

Erre egyébként a kisebbségi identitásdiskurzusban annál inkább szükség lehetett, mert a gyakorlati tapasztalatok nagyon is megerősítették nem csak a különbségek létét, hanem, ami talán még fontosabb, Budapest hegemóniáját a kisebbségek felett. Tanulságos és szimbolikus értékű ebből a szempontból Sziklay Ferenc esete Pataky Tibor államtitkárral, aki a jeles kultúraszervezőt megalázó módon fogadta hivatalában, de szintén sokat mondó az is, hogy a komáromi szlovák-magyar tárgyalásokon a csehszlovákiai Egységes Magyar Párt és a frissen alakult Magyar Nemzeti Tanács küldöttsége nem kapott szerepet, a magyar delegáció nem tartott igényt a munkájukra, RévaiIstván demográfus kivételével.247

Az általában vett társadalmi viszonyok és társadalomszerkezet mellett ugyancsak a távolságot növelte – legalábbis a harmincas évek végéig – a zsidók problémája és a magyarországi ún. zsidókérdés. A problémakör ugyan jóval összetettebb volt a magyarországi, politikai és jogi szintre emelt antiszemitizmus hatásánál, de a magyarországi diskurzusban leginkább ez csapódott le, akkor is a kisebbségi magyarok képviselői részéről. Bár a zsidóság etnikumként való elkülönítése majd jogi diszkriminációja az első világháború végén már a politikai gondolkodás

244 Bólya Lajos: A felvidéki magyarság társadalmi rajza. In Csatár István–Ölvedi János (szerk.): A visszatért Felvidék adattára. Mohr Ottó és tsa Rákóczi Könyvkiadó vállalata, Budapest, 1939., 97–104., 99–101.; Ezzel együtt a csehszlovákiai magyar pártok vezetői és a hozzájuk kapcsolódó személyek nem jelentéktelen része valójában az állítólag megszűnt régi – középosztályi és birtokos – csoportot képviselte. Már korábban is aktívak voltak akár az országos, akár a megyei politikában, gazdasági életben igaz esetenként nem a Szabadelvű, majd a Munkapártban és a Függetlenségi Pártokban, hanem például a későbbi Szlovenszkó területén viszonylag erős katolikus Néppártban.

245 Szvatkó Pál: A változás élménye. Nyugat, 1936. 2. sz. 96–108.246 Egry Gábor: Erdély képek és mítoszok... i. m.; László Dezső: A kisebbségi élet ajándékai. Erdélyi Fiatalok, 1931.;

Németh László: Magyarok Romániában... i. m.; Makkai Sándor: A magunk revíziója. In Uő: Egyedül. Tanulmányok.Erdélyi Szépmíves Céh, Kolozsvár 1931. 207–256.; Thomas von Ahn: „Új Szellem Szlovenszkón”. Betekintések Szvatkó Pál csehszlovákiai magyar „kultúrpolitikai szemléjébe”. Pro Minoritate, 2009/4., 55–80.; Weis István: A Felvidék lelke, Magyar Szemle, 1938/11., november, 201–207.

247 Koudela Pál: Kassai polgárság 1918 előtt és után. PhD disszertáció, Budapesti Corvinus Egyetem, 2005, 103–105.;Simon Attila: Egy rövid esztendő... i. m. 208.

főáramába tartozott Magyarországon,248 a magyar kisebbségi közösségek vonatkozásában ez a kérdés ekkor még inkább hallgatás tárgya volt. Éppen a minél több magyar „megtartása” miatt a zsidók nemzetiségként történő meghatározása nem igen merült fel, sőt, például a népszámlálási kampányok idején a budapesti kormányok is védték a jogukat ahhoz, hogy magyarnak vallják magukat.249 Ennek ellenére a kérdés óhatatlanul visszaszivárgott, például kisebbségi magyar politikai vezetők révén, akik alkalomadtán kénytelenek voltak magyarországi lapoknak adott interjúban is hangsúlyozni, hogy a kisebbségi magyarság körében nem érvényesíthető az a fajta diszkriminatív, elkülönítő politika, ami Magyarországon „természetes”.250 Ez egyébként néha azért is meglepő lehetett, mert az illető politikusok olykor a dualizmus idején még – keresztény és antikapitalista – antiszemita elveket is magukévá tevő pártokban működtek, mint a Katolikus Néppárt.

Ez a különbség – ha tetszik távolság – lényegében a harmincas évek végéig fennmaradt, vagyis igazából sem Magyarországon, sem a kisebbségi közösségekben nem vált elsőrangú kérdéssé a zsidók szerepe, helye és viszonya a kisebbségi magyarsághoz. Annak ellenére sem, hogy azért főként Erdélyben már a harmincas éveke elején megjelent egy egyre erősebb diszkurzív irány, ami a zsidók elkülönítésére, lényegében etnikai kizárásukra épült.251 A harmincas évek végére azonban mindez megváltozott, részben az adott államok saját politikája, részben a magyarországi fejlemények és a revízió közelebb kerülése miatt. Ennek nyomán aztán a visszakerült területeken már alig hallatszottak hangok a szidótörvények érvényesítése ellen, sőt a korábbi kisebbségi magyarok képviselőinek jelentős része – köztük mindenek előtt a politikában is jelentős szerepez jutott személyek, mint Jaross Andor, vagy az Erdélyi Párt vezetői – határozottabb vagy némileg visszafogottabb módon, vallási, szociális vagy éppen faji alapú antiszemitizmust hirdettek.252 Ez viszont azt jelentette, hogy a kisebbségi magyar csoportok és Magyarország közti távolság ismét csökkent, hiszen a zsidók immár közös „ők”-csoportként szerepeltek az identitásdiskurzusban, nem utolsó sorban pedig a zsidók etnikai alapú kizárása egyszerre igazolhatta a kisebbségiek és a magyarországiak előrelépését az organikus nemzeti megújulás útján.

Amíg Magyarországról a kisebbségi magyar csoportok és Magyarország – ezzel pedig implicit módon az ország által továbbra is megtestesített magyar nemzet – közti távolság növekedése volt az elsősorban észlelt jelenség, addig Prágából és Bukarestből (és kisebb részben Pozsonyból és Kolozsvárról) a kép összetettebb volt, nem utolsó sorban a már említett kettéválasztási gyakorlatok miatt. Ennek megfelelően a statikus magyarságkép fő elemének, az ázsiai, elnyomó oligarchia képzetének fenntartásával és kiterjesztésével a régi elitjétől, úgymond, megszabadulni képtelen kisebbségi csoportokra továbbra is ki lehetett emelni Magyarország és a kisebbségek azonosságát. Ezzel szemben állt viszont az a gyakorlat, ami a kisebbségi népre – munkásokra, parasztokra stb. – hivatkozott az őket „félrevezető” vezetőikkel szemben. Ez a diszkurzív megoldás megjelent Romániában is, különösen fontos azonban Csehszlovákiában lett, ahol az ún. aktivisták révén kisebbségi magyar képviselői is voltak. Néha egyenesen odáig mentek, hogy ők építik az új, demokratikus magyar nemzetet a demokratikus Csehszlovákiában, ezzel nem csak tagadva Magyarország és a nemzet szoros kapcsolatát, hanem egyenesen a lehető

248 Bihari Péter: Lövészárkok a hátországban. Középosztály, zsidókérdés, antiszemitizmus az első világháború Magyarországán. Napvilág Kiadó, Budapest, 2008.; K. Farkas Claudia: Jogok nélkül. A zsidó lét Magyarországon 1920–1944. Napvilág, Budapest, 2010.; Kovács M. Mária: Törvénytől sújtva. A numerus clausus Magyarországon 1920–1945. Napvilág, Budapest, 2012.; Gyurgyák János: A zsidókérdés Magyarországon. Osiris, Budapest, 2001.; Gidó Attila: Úton. Erdélyi zsidó társadalomépítési kísérletek 1918 – 1940., Pro Print, Csíkszereda, 2008.

249 Die Volkszählung in der Tschechoslowakei. Erklärungen des Grafen Bethlen. Glasul Minorităților. 1931/2, 58–60.250 Ahogy elszakított véreink látnak bennünket. Interjú Szüllő Gézával. Pesti Napló, 1925. április 15., 7.251 Horváth Sz. Ferenc: Elutasítás és alkalmazkodás között. A romániai magyar kisebbségi politikai stratégiái 1930–

1940. Pro Print, Csíkszereda, 2007.252 Sinkó Ferenc: Az Egyesült Magyar Párt egyéves története. In: Csatári István – Ölvedi János: A visszatért Felvidék...

i. m. 277.; Sipos Péter: Imrdéy Béla és a Magyar Megújulás Pártja. Akadémiai Kidó, Budapest, 1970., 70–78., Filep Tamás Gusztáv: A felvidéki szellemről. (Közelítések). Limes, 2007/2, 109–132., 117–118.; Horváth Sz. Ferenc: Utak, tévutak, zsákutcák: Paál Árpád két világháború közti politikai nézeteiről. Ablonczy Balázs – Fedinecz Csilla (szerk.): Folyamatok a változásban. A hatalomváltások társadalmi hatásai Közép-Európában a XX. században. TLA,Budapest, 2005. 117–160.

legtávolabbra helyezve ezeket egymástól. Érvelésüknek,253 amit a következő fejezetben részletesen is ismertetek, a társadalmi változások adták az alapját, az ő demokratikusabb magyarságuk azonban mindenek előtt a klasszikus haladás eszme jegyében fölszabadult társadalmi csoportok előtérbe kerülését jelentette, nem az összes réteg harmonikus egységét.

Mindez azonban nem maradt meg ilyen elvont szinten, a magyarországi elmaradottság és nyomor képét segítségül hívva a praktikus, életmódbeli változásokat vagy akár a társadalmi változásokat is fel lehetett használni annak alátámasztására, hogy a kisebbségi magyarok nem csupán távolabb kerültek Magyarországtól, hanem eközben közeledtek Csehszlovákiához is. Az életmódbeli modernizáció, az átalakuló fogyasztás (lásd a Bata cipős ifjúság híres képét) és ennek mindennapi gyakorlatai, szociális ellátási rendszerek minősége és kierjedt volta vagy éppen az iskoláztatás alkalomadtán előhívhatóak voltak annak igazolására is, hogy a csehszlovákiai magyarok élete jobb, lehetőségei számosabbak, mint magyarországi társaiké. Erre annál inkább lehetősé nyílt, minél inkább átalakult a városok etnikai arculata és lakosságuk többsége cseh és szlovák lett, a magyar nemzetiségűek aránya pedig meglehetősen alacsonyra csökkent.254 A magyarok ugyanis ennek révén kívülről nézve egyre inkább valóban vidékies, kisvárosi-falusi csoportnak tűntek és az említett haladás pont ezeknek a rétegeknek lehetett releváns.

Mindezt alátámasztja Románia esete, ahol nem csupán a haladás és demokratikus fejlettség látható jegyei hiányoztak ahhoz, hogy egy hasonló a román csoporthoz közelítő, Magyarországtól pedig távolító diskurzus teret nyerjen, hanem a városok etnikai arculatának gyors átalakulása is. Így aztán itt a társadalmi változások értelmezése elsősorban a már említett etnicizált demográfiai diskurzushoz illeszkedett, ennek keretében pedig a városok, a harmincas évektől pedig már a teljes gazdasági élet etnikai jellegének megváltoztatásáról szólt. Ebben a zsidók mellett a magyarok is kiemelt helyet kaptak. Ennek megfelelően aztán a nem románok pozícióvesztésének képzete sem románok és a kisebbségi csoportok közeledését mutatta meg, hanem egy folyamatos konfliktus egyes állomásait villantotta fel, miközben a kisebbség-többség távolság is állandó maradt. A középosztályi világ esetleges lefelé nivellálódását pedig szintén nehéz volt közeledésként megragadni.

Mindezzel együtt, vagy éppen ennek következtében a harmincas évekre kialakult egy sajátosdiszkurzív keret, amit főként a fiatal generáció képviselői fogadtak el és ami úgy ábrázolta románokés magyarok viszonyát közelebbiként, hogy nem a köztük lévő határok eltűnését implikálta, hanem mindkét csoport nemzeti megújulását állította párhuzamba. Azt érzékeltették, hogy mivel a megújulás szükségszerű, annak nyomán olyan nemzeti létforma jön létre, ami az ellentéteket is meghaladottá teszi.255 Ez viszont egyszerre implikálta a két csoport közti végtelen távolságot – hiszen lényegében két teljesen befelé forduló közösséget jelentett – és teljes közelséget, meglehetősen furcsa paradoxont hozva létre ezzel.

Az ifjúság közelsége a többségi ifjúsághoz Szlovákiában is megjelent a szlovák diskurzusban, azonban itt a helyzet sokkal összetettebb volt, mivel a Romániában lényegében általános módon érvényes organikus nacionalista referencia keret itt csak egyike volt a használt diszkurzív kereteknek. Az állameszmét támogató, annak identitásdiskurzusához illeszkedő lapok elsősorban azt emelték ki, hogy az új kisebbségi generáció a Csehszlovák állam demokratikus szellemének köszönhetően demokratikus szellemű csoportként került közelebb a cseh(szlovákok)hoz, hiszen már nem fertőzte meg a magyarországi irredenta és oligarchikus szellem.256 Nem lehet azonban véletlen, hogy éppen a Szlovák Nemzeti Párt organikus nemzeteszmét képviselő, bizonyos szempontból a Gusti-iskolával is összevethető szellemiségű új generációjának lapja, a Nástup volt az, amelyik alkalmanként arról cikkezett, hogy a magyar ifjúságés a szlovák ifjúság között baráti közeledés jöhet létre éppen ilyen nacionalista alapon.257

Persze az „ők”-csoportként megjelenített közösségek egysége Magyarország felől nézve semvolt mindig egyértelmű, pontosabban a kettéválasztás révén ebben az esetben is eltérő távolság volt 253 Simon Attila: Elfeledett aktivisták... i. m. 117–124., 137–165.254 Simon Attila: Egy rövid esztendő krónikája... i. m. 21–22.255 Egry Gábor: Erdély képek és mítoszok... i. m.256 Národny Listy, 1935. november 19.; 1936. január 13.257 Egységes autonomista frontért. Nástup, 1935. december 21.; 1935. november 1.;

megteremhető az utódállamoktól, illetve azok nem magyar nemzetiségű lakóinak egy csoportjától. Ez azonban Csehszlovákia esetében – részben éppen azért, mert a magyarországi szlovákdiskurzus rendkívül statikus maradt és csak a régi sztereotípiákat alkalmazta – nem járt a távolság növekedésével vagy csökkenésével, hanem állandó közelséget feltételezett az alapvetően magyarhű „tótok” (továbbá egyes csoportjaik pl. a kelet-szlovákok) és Magyarország között. Románia esetében azonban kimutatható a távolodás, ami a diskurzusban is kitapintható, noha nem volt igazánmarkáns – főként politikai okokból. Arról már volt szó, hogy a románság és Románia képe jelentős részben egybe esett és főként a hagyományos orientalista nézőponton alapult. Ezt a részben stigmatizáló beszédmódot azonban szükség esetén lokalizálni lehetett az Ókirályságra, ezzel valamiféle indirekt közelséget teremtve erdélyi románok és magyarok közt.

Paradox módon azonban éppen akkor bántak óvatosan ezzel a lehetőséggel, amíg a magyar politika reményt látott a regionalista román erők megnyerésére. Ezért aztán a román regionalizmust nem is nagyon propagálták Magyarországon, nehogy képviselőit ellenfeleik nemzetárulónak bélyegezzék állítólagos magyar szimpátiáik miatt. Amikor aztán az ezzel kapcsolatos várakozásokról kiderült, hogy nem túl megalapozottak, tehát az erdélyi románok is távolabbra kerültek a magyaroktól, akkor már nem igen volt értelme az egyébként a belső, román identitásdiskurzusban továbbra is fenntartott különbségtételnek sem. Helyette viszont megjelent a társadalmi megújulás útján járó Románia képzete, ami ennek révén Magyarország elé is kerülhetett.258 Távolabbra a magyarországi magyaroktól viszont akár közelebb is a megújulását hirdető kisebbségi magyarsághoz.

A különböző „ők”-csoportokat a kisebbségi magyarok felől nézve amúgy sem az állandóság,hanem a dinamikus változás volt a legfontosabb jellemzőjük a két évtized során. Ez a diksurzus számos elemét tekintve már a visszacsatolások előtt is kitapintható volt, teljes erővel azonban majd csak 1938 és 1940 után jelentkezett, noha értelemszerűen ekkor már egy egységképzet keretei közé bújtatva. Azt is láthattuk, hogy a Magyarországtól való távolodás elképzelését lényegében a magyarországi identitásdiskurzus is elfogadta, így aztán mindkét önképben ez jelentkezett, amit nem csak a már említett viták, hanem a felvidéki és erdélyi szellem létérről beszélő szövegek is megerősítettek. A kisebbségi magyarok egyébként belülről nézve is hasonló utat jártak be Magyarországhoz viszonyítva. Kezdetben a nemzeti életüket ért veszteség miatt távolodtak tőle, sőt,a legtöbb megnyilatkozás szerint egyenesen kritikus helyzetbe kerültek. Aztán következett egy önösszeszedő szakasz és végül – ismét csak nem függetlenül a kisebbségi közösségeken belüli generációk viszonyától259 – olyan nemzeti megújulás kezdődött körükben, ami immár Magyarország elé helyezte őket.

A harmincas évekre amúgy is inkább az időbeli pozíció határozta meg a magyar kisebbségekés Magyarország viszonyát, pontosabban ennek révén sikerült valamennyire feloldani a gyakorlati különbségek és az identitáspolitikában is domináns nemzeti egység képzete közti feszültséget. Elvégre a szükségszerű megújulás eszméje magában foglalta azt is, hogy az aktuális távolság nem végleges, és valamikor bizonyosan el fog tűnni. Másfelől pedig ennek tükrében az sem számított a korábbihoz hasonló problémának, hogy a kisebbségi magyarok nemzeti léte a dualizmus korához képest továbbra is korlátozott maradt, hiszen a megújulás után már más eszközökkel és intézményekkel is élhettek autentikus nemzeti létet.

Ezzel együtt 1938 és 1940 után a különbségek nem maradtak észrevétlenek, sőt arra is lehetőség nyílt, hogy a magyarországi magyarság új ők-csoportként jelenjen meg az identitásdiskurzusban is. Ez Erdélyben domináns elemmé is vált, a visszacsatolt csehszlovákiai területeken azonban – vagyis immár a Felvidéken – a felvidékiség eszméje csak korlátozottan jutott érvényre és az erre vonatkozó diskurzus hamarosan intézményi hátterét is elveszítette, ennek okairól későb még lesz szó.260 A távolság okai közt nem csak a két évtized elnemzetlenítő hatását – pontosabban a kisebbségi elnyomattatás negatív következményeit – vették számba. Az eltérő 258 Németh László: Magyarok Romániában... i. m.; Ravasz László: Erdély, Magyar Szemle, 1940. október, 235–240.259 Bárdi Nándor: Otthon és haza... i. m. 471–516.260 Egry Gábor: Az erdélyiség „színeváltozása”... i. m.; Szarka László: „Nádi élet”, „eltűnt gondolatok”. Szlovákiai

magyar önértelmezések az első bécsi döntés idején. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 2007/3, 51–63.; Filep Tamás Gusztáv: A „felvidéki szellemről”... i. m.

társadalmi folyamatok mellett részben a csehszlovák és román közeg demokratikusabb volta is megjelent, mint ami fontos hatást gyakorolt a kisebbségi magyarokra és ezzel távolabb kerültek a még mindig igazságtalan Magyarországtól.261

Végül a regionalista identitásdiskurzusok áttekintését megelőzően érdemes még szót ejteni arról is, hogy a regionális többségi csoportok esetében miként jelentkezett a távolság és közelség problémája mind a kisebbségi magyarokhoz, mind Magyarországhoz, valamint saját nemzeti csoportjukhoz viszonyítva. A szlovák identitásdiskurzus mintegy rögzítette a magyarok távolságát, részben az ezeréves elnyomás tézisét instrumentalizálva,262 részben a magyarónok elítélése révén. A szlovákoknak nem csak a történelme nem lehetett közös a magyarokkal, de a társadalmi érintkezés közösen elsajátított gyakorlatai és a mindennapok kultúrája sem köthette össze őket.263 Ebben megfelelt a csehszlovák változatnak (és részben a magyarok csehekről alkotott képnek is), sőt, éppen ez a rögzített távolság tette lehetővé a regionalista identitáspolitika legitimitásának megkérdőjelezését is, akár történeti referenciák segítségével is.

A csehekkel kapcsolatban azonban a távolság és közelség kérdése messze nem volt ilyen egyszerű. Ez a probléma a csehszlovák nemzet létezéséről szóló vita egyik megkerülhetetlen eleme volt. Bár a csehszlovakista diskurzus kikerülhetetlenül közelebb helyezte el a szlovákokat és cseheket, mint az autonomisták, a távolság okai és mibenléte tekintetében megosztott volt. A csehszlovák nemzeten belül a szlovákok mindenképp felemelendő csoportnak számítottak, középosztályuk éppen cseh segítséggel jönne léte, akik így közelebb kerülnek a csehekhez, ugyanakkor autenticitásuk miatt mégis van mivel hozzájárulniuk a közös nemzethez. Az azonban már nem volt mindegy, hogy a végcél a közös csehszlovák etnikai nemzet, vagy két közeli és rokon nemzet államnemzete,264 hiszen ez utóbbi „megoldás” végső kimenetelében is implikált valamekkora távolságot. A távolság azonban az önálló szlovák nemzet létezését hirdető autonomisták esetében sem volt teljességgel rögzített, hiszen a szlovákok modernizációja számukra is elkerülhetetlen volt, ez pedig ebben az értelemben mindenképp közelebb hozta volna őket a csehekhez. Ugyanakkor számos kérdésben komoly távolságot feltételeztek, így a vallásosság és antiklerikalizmus ellentéte kapcsán, vagy, főként az első évtizedben, akár a közös magyar–szlovák történelem óhatatlan hatásai miatt. Végül szlovák autonomista változatban is megszületett az új, organikus, autentikus nemzeti létforma eszméje, ami harmonikus közösségben fogja át az összes szlovákot.265 S bár magyarok és szlovákok párhuzamos nemzeti közösségeinek romániaihoz hasonlóvíziója a diskurzusban nem vált dominánssá, azért nyomát lelhetjük ennek is. Elvileg ennél változatnál is könnyebben alkalmazható lett volna egy transzetnikus autonomista diskurzus, ami Szlovákia nemzetiségeinek érdekazonosságát és közös történeti hagyományait emeli ki a cseh betolakodókkal szemben, különösen mivel a magyar pártok közül a keresztényszocalisták maguk is építettek erre az „őslakos” eszme formájában.266 Azonban a szlovák nacionalista identitásdiskurzus végső soron képtelen volt pozitív értelemben vett ők-csoporttá tenni a magyarokat, így a szlovák autonomista identitás alapvetően nemzeti jellegű maradt, közelséget ebben a viszonyrendszerben legfeljebb politikai érdek jelentett. Sőt, éppen az ellenkezőjére akadt néha példa, vagyis arra, hogy acseheket, a szlovákok aktuális elnyomóit, azonosították a magyarokkal, a szlovákok régi elnyomóval.267

A helyzet hasonló volt Romániában is. Itt ugyan az erdélyi-regáti ellentét az első perctől kezdve meghatározó szerepet kapott a politikában és számos változatának felépült egy Erdélyt az Ókirályságtól különböző mértékben távolító identitásdiskurzusa, de a magyarokhoz és főként Magyarországhoz való viszonyt illetően, ide értve a távolságot is, meglehetősen ambivalens maradt.

261 Egry Gábor: Erdély képek és mítoszok... i. m.; Thomas von Ahn: Új Szellem Szlovenszkón... i. m. 60.262 Miroslav Michela: A „nemeti elnyomás”... i. m.263 Elena Mannová: „... de most már jó szlovák”. A nemzeti identitás variációi két dél-szlovákiai kisváros egyesületi

életében, 1918-1938. Regio, 2000/4., 93–103.264 Peter Haslinger: Nation und Territorium... i. m. 324–327.265 Jozef Tiso: A Szlovák Néppárt ideológiája. In Rudolf Chmel: A szlovákkérdés... i. m. 89–105.266 Erről részletesebben később, Angyal Béla: Érdekvédelem vagy önszerveződés?...267 Anton Haju a Slovák vezércikkében, 1935. szept. 21-én arról értekezett, hogy Karol Sidor elítélésével a cseh (!)

bíróságok a régi magyar szlovákellenes bírósági gyakorlatot vették át.

Végül is diszkurzív szinten alapvetően a magyar oligarchia és a népből érkezett vezetők által megjelenített erdélyi román nép ellentéte maradt meghatározó, ami magyarok és románok távolságát is megszabta. A vallási, nyelvi és kulturális különbség, a sajátos történelmi narratíva eleve kétségessé tette a közelséget, legfeljebb a transzilvanizmus formájában lett volna erre esély. Ugyanakkor az erdélyi román identitásdiskurzusban 1918 után végső soron egy a magyarok korábbiszerepéhez hasonló ők-csoport jelent meg a regáti oligarchia formájában. Ettől a csoporttól pedig szintén távolabbra helyzeték magukat és az évek folyamán ez a távolság sem csökkent.

Az ők-csoportok ilyen konfigurációja azonban számos lehetőséget ejtett magában. Egyfelől adott volt a történelmi közelség és távolság felvonultatásának lehetősége. Bár a magyarokat elnyomóként jelenítették meg, azért a magyar oligarchia mégis csak kulturáltabb és értékesebb lehetett, mint a regátiak, akik egészen más minőséget képviseltek, mint például az államférfi Tisza István.268 Ezzel hirtelen közelebb hozva magukhoz a magyarokat és eltávolítva a regátiakat. Ugyanakkor az oligarchia olyan jellemző jegy volt, aminek segítségével mindkét csoporttól egyszerre különböztethették meg a demokratikus és egységes erdélyi románokat, ezzel viszont szinte összeolvasztották a magyarokat és regátiakat. Végül arra is lehetőség nyílt, hogy a regátiakat azzal távolítsák el maguktól, hogy nem ismerik a régió viszonyait, ezért például nem is képesek megoldani a kisebbségi kérdést. Ha ehhez még azt is hozzá tették, mint egy ízben Maniu, hogy ő ismeri a magyarokat, akik nem irredenták, bármit is mondanak Bukarestben, máris kész volt a három csoport távolságának egy újabb konfigurációja, ezúttal a magyarok és erdélyi románok közelségét szembe szegezve a regátiak idegenségével. Mindez aztán sokkal dinamikusabban változtathatónak és szituatívnak bizonyult, mint a szlovák–cseh–magyar esetben.

Regionális nemzetek?

Az eddigiekből látható, hogy a nagy, egységesnek láttatott nemzeti csoportok közti határok és egyúttal a köztük lévő távolság is sokkal szilárdabb és állandóbb volt, mint az „alcsoportokéi”, legyen szó akár a kisebbségi magyarok és a többségi nemzetek választóvonalairól, akár a többségi regionális csoportok és a nemzet viszonyáról. Igaz azonban az is, hogy ezek az „alcsoportok” megkerülhetetlenek voltak a nemzetek egymáshoz való viszonyának meghatározásában is, így aztána felőlük meghatározott ők-csoportok és távolságok dinamikája az összképet is befolyásolhatta. Ennek tükrében talán az sem véletlen, hogy ha a nemzetek egymásra utaltságát képviselők nem a makro-regionális és geopolitikai realitásokra (főként a német és szláv/orosz/szovjet tömb közti kényes helyzetre) alapoztak, akkor leginkább ezekre az „alcsoportokra” hivatkozva jelentkeztek a közeledést, együttélését, sorsközösséget hangsúlyozó elképzelésekkel. Ami persze nem jelenti azt, hogy ezek az irányzatok egyúttal ne lettek volna a váratlan kisebbségi helyzet szinte szükségszerű velejárói is.

Mindezzel együtt a látszólag szilárd, ám bizonyos tekintetben mégis mozdítható csoporthatárok és a dinamikusan változó távolságok meghatározta viszonyrendszerben, ahol a központ egyszerre lehetett távol és közel, éppen ezek a bizonytalan határok nyújtottak teret reionáliscsoportok kikristályosodásának. Nem csupán olyan módon, hogy kívülről azonosították őket és beszéltek róluk, hanem úgy is, hogy az adott csoport képviseletére is jelentkeztek és kialakult a csoportról egy azonosítható, a csoportot önmagából és környezetéhez való viszonyában is meghatározni kívánó identitásdiskurzus is.269 Végső soron tehát nem csak belülről törekszenek a regionális csoport megteremtésére, hanem kívülről is elismerik létét valamilyen mértékig és módon.

Bár a vizsgált időszakban ezek a regionális csoportok nem mindig egyformán voltak láthatóak, illetve nem mindig azonos módon láttatták magukat identitáspolitikai tartalmú diskurzusaikban, ezek hasonlósága mégis lehetővé teszi, hogy ne kronologikusan, hanem inkább tematikusan, a strukturális jellegű analógiák, hasonlóságok és különbségek felől közelítsük meg őket. Lényegében ugyanannak a jelenségnek az arcaiként, melyek nem ad hoc módon és esetlegesenjöttek létre, hanem sokkal inkább strukturálisan meghatározottak – részben a már bemutatott

268 Alexandru Vaida Voevod: Memorii... i.m. 264–265.269 Ez nagyjából megfelel az öntematizáció fogalmának. Lásd Thomas von Ahn: „Új Szellem Szlovenszkón”... i. m. 56.

határmeghúzási gyakorlatok és távolságkonstruálási metódusok, részbe a később tárgyalandó etnicitás által.

Ennek megfelelően ezek a regionalizmusok és az általuk képviselt régiók legfeljebb csak részlegesen funkcionálisak és intézményesek. Sokkal inkább a regionalizmus szimbolikus és emocionális dimenzióját juttatják kifejezésre, vagyis azt, hogy a régió olyan terület, melynek lakói már nem ismerik egymást és kötődésük az adott területhez és egymáshoz főként szimbolikus módonés eszközökkel juttatható kifejezésre. Ebben a tekintetben analóg a nemzeti identitással is, és persze annak megfelelően rugalmas, hiszen a régió reprezentációjára számos eszközt és tényezőt fel lehet használni.270 Mindezek tükrében az is érthető, miért és miként kapcsolódik a regionalizmus az identitáspolitikához is.

Ez az identitásdiskurzus több egyedi esetekben kifejezésre juttatott regionalista nézeteknél, programoknál, legalább részben átfogó képpé szerveződik a régióról és lakóiról és konzekvens módon a régió és a nemzet(ek) kettősségében fogalmazza meg az előbbit. Éppen ezért érdemes ezekelemzését a szorosan hozzájuk tartozó történeti konstrukció felől megkísérelni, mivel a történelem anemzeti identitásdiskurzusok esetében is kulcsszerepet kapott, így a puszta decentralizációs programnál többet képviselő regionalista konstrukciók esetében is megkerülhetetlen lehetett egy a nemzetit részben felülíró, esetleg kiegészítő, ám mindenképp sajátos történelem felvázolása. Ezek a történeti konstrukciók persze nem csak és nem elsősorban szaktudományosnak szánt elbeszélést jelentettek, hanem olyan elemek kombinációit, melyek a közéleti diskurzusban széles körben alkalmazhatóak voltak, egyúttal pedig nem elsősorban a múltról, hanem mindenek előtt a jelenről szóltak, csupán a múlt értelmezésének segítségével.271 Mindezek következtében a történeti konstrukciók ki is bővültek általánosabb közösségképpé, aminek a létrehozott regionalista történeti elbeszélés csak egy fontos részét és kiindulópontját képezte.

Persze ezek létrejötte nem volt teljesen önkényes, még ha az adott formában és ezzel a funkcióval elég egyértelműen a hagyományok feltalálása körébe tartoztak is.272 Éppen ezért a négy eset (itt most nem foglalkozom a szlovákiai és romániai németek hasonló konstrukcióival) közt fontos különbségek is mutatkoztak. Az erdélyi magyar regionalista történeti konstrukciók az egyébként ezekhez sok szállal kapcsolódó magyar nemzeti történeti elbeszélés erejéből merítve tulajdonképpen „magabiztosnak” tekinthetőek, legalábbis a múltra vonatkozóan nem kellett egzisztenciális problémákra (volt-e Erdély/erdélyiek korábban vagy sem?) nem kellett reflektálniuk.Az erdélyi román történeti konstrukció azonban – noha ennek is voltak a nemzeti történelemmel kompatibilis elemei – inkább reaktív jellegű volt, az Ókirályság diskurzusának történelemképével éspersze a magyar történeti konstrukcióval próbált meg szembe állítani egy sajátosan erdélyi román változatot,273 ami a jelenben is alátámaszthatta az erdélyi románok egyediségét mindkét ők-csoporttal szemben. A legembrionálisabb 1918-1920-ban természetesen a csehszlovákiai magyar regionalista diskurzus volt, mindenek előtt azért mert amíg a román és erdélyi magyar regionalizmus korábban is létezett,274 addig ez a jelenség éppen Csehszlovákia létrejötte nyomán jelentkezett a korábban kisebb, egyenként Budapesthez kötődő földrajzi térségekből álló

270 Éger György: Térségi és etnikai elemzések... i. m. 20–24.; Miroslav Hroch: Reflections on the Role of History in (Re)constructing Regional Identity. In Steven G Ellis – Raingard Eßer – Jean-François Berdah – Miloš Řezník (szerk.): Frontiers, Regions and Identities in Europe, Pisa University Press, Pisa , 2009., 1-14.

271 Jó példa erre, miként értékelte Szekfű Gyula Gyárfás Elemér, a romániai Országos Magyar Párt, a Bankszindikátus és a Katolikus Státusz egyik vezetőjének erdélyi történelmi összefoglalóját. Szekfű szakmai szempontból elhibázottnak tartotta annak szemléletét, de elfogadta, hogy a kisebbségi magyarságnak mégis szüksége van egy ilyen történelmszemléletű munkára. Szekfű Gyula: Az erdélyi probléma... i. m.

272 Eric Hobsbawm–Terence Ranger: Introduction. In Uők. (szerk.): The Invention of Tradition. Cambridge University Press, Cambrdige, 1992. 1–14.

273 Maria Bucur: Birth of a Nation... i. m.274 Bárdi Nándor: Az erdélyi magyar (és regionális) érdekek megjelenítése az 1910-es években. Az Erdélyi Szövetség

programváltozatai. Magyar Kisebbség, 2003/2–3., 93–105.; Az Erdélyi Szövetség munkaterve. Magyar Kisebbség, 2003/2–3., 106–114.; K. Lengyel Zsolt: Auf der Suche nach dem Kompromiss. Ursprünge und Gestalten des frühen Transylvanismus. München, Verlag Ungarisches Institut, 1993., 33–61.; Sabina Fati: Transilvania. O provincie in cautare unui centru.... i. m.; Egry Gábor: Erdélyiség, regionalizmus, szupremácia. Századok, 2013/1., 3–32.

országrészben.275 Így aztán a lassan formálódó regionális történeti koncepció is inkább a magyar történeti konstrukció területhez kötött kompilációja lett, ami azonban egy pontotn túl a hangsúlyokat is eltolta az államközpontú politikatörténet mellett teret adott a kultúr- és művelődéstörténetnek is, például Jókai vagy Czuczor Gergely alakjában. Ezzel együtt ez az immár szlovenszkói magyar történeti konstrukció számos ponton átfedésben volt a szlovák autonomisták és regionalisták vegyes jellegű, egyszerre pozitív és reaktív konstrukciójával. Ez a magyar és cseh felfogással szemben alakult ki, azzal a céllal, hogy legitimálja a szlovákok nemzeti aspirációit mindkét „elnyomó” ellenében, de például a katolicizmus hagyománya miatt nem lényegtelen kérdésekben egybe is esett a szlovenszkói magyar felfogással is.

A szlovák regionalista koncepció és annak történeti legitimációja annyiban szintén fokozatosan alakult csak ki, hogy a szinte kezdettől fogva autonomista, Andrej Hlinka vezette Szlovák Néppárt diskurzusában a harmincas évek végére szilárdult meg az az új közösségkép – erről bővebben a következő fejezetben – ami végül is magának a szlovák nemzeti történelemnek a végcéljaként jelenhetett meg már a Jozef Tiso vezette szlovák állam idején. Mint látni fogjuk ez szorosan összefüggött a történelemfelfogással is. Mindenesetre a szlovákok regionalista – illetve ebben az értelemben már nemzeti – történelmének konstrukciójában megkerülhetetlen volt a magyar királyság 1918-ig tartó története. Az ezeréves együttélés magyar részről is kedvelt toposza kezdetben még nem feltétlenül párosult az ezeréves elnyomás tézisével, inkább a magyarok és szlovákok korábbi egymásra utaltságát emlegették.276 Ez alapozta meg azt is, hogy Csehszlovákia első éveiben még nem feltétlenül negatívan ítélték meg a korábbi időszak jelenségeit, például az asszimilációt, és kifejezetten a magyarokkal eltöltött időszakra vezették vissza a szlovákok sajátos karakterét és szokásait, sőt esetenként nemzeti voltát.277

A másik fontos konstitutív nemzeti jellegzetességet a katolicizmus jelentette, ami egyúttal arra is lehetőséget adott, hogy Cirill és Metód révén a szlovákok elsőbbségét hangsúlyozzák a kereszténység felvételében mind a magyarokkal, mind a csehekkel szemben. A Nagymorva Birodalom emlékével kiegészülve mindez a nyugati civilizációhoz tartozás és főként az „államalkotó képesség” eszméje miatt volt lényeges, jelezte, hogy az egyébként paraszti nemzetkéntkezelt szlovákok nemzetállamiságra is jogosultak.278 Ezt aztán alátámaszthatták olyan elemek is, melyek a magyar(-szlovák közös) történelemnek adtak olyan értelmezést, ami a szlovákok korai államiságát is igazolta, például az a feltételezés, hogy a Salamonnal végül szembe szálló Géza király még nyitrai hercegként valójában egy szlovák államot irányított volna.279

Jól látható, hogy ez a kezdeti konstrukció egyszerre szolgálta az önmegkülönböztetést a csehekkel és magyarokkal szemben, az utóbbiakat azonban egy bizonyos pontig még erőforrásként is felhasználta az előbbiekkel szemben. A harmincas évek elejére azonban változás következett be, mindenek előtt az „ezeréves elnyomás” tézise, ami korábban inkább a csehszlovák haladáselvű konstrukciók része volt, szervesült a regionalista diskurzusban is.280 Szerepe azonban ekkor már nem csak a magyaroktól való megkülönböztetés volt, hanem a csehektől való elkülönítés is, hiszen az aktuális helyzetet lényegében ugyanúgy ítélték meg, folytatódó, csak immár cseh elnyomásként.

Ennek megfelelően a magyar időszak megítélésénél sokkal bonyolultabb volt a közelmúlt beillesztése a történeti konstrukcióba. Annál is inkább, mivel a prevrat (vagyis Csehszlovákia létrejötte) hivatalos értelmezése szorosan összefüggött a csehszlovakista állami ideológiával, és ezen belül az önálló szlovák nemzetnek nem igen jutott hely. Így aztán az események hiába kaptak

275 Pl. Elena Mannová: Southern Slovakia as an Imagined Territory... i. m. 185–204.276 A katolikus pap Hlinka 1918 májusában még arról beszélt, hogy a „magyarokkal kötött ezeréves házasság nem

sikerült”, ami semmiképp sem a történeti kapcsolat dramatizálására és lekicsinylésére utalt. Október 19-én az képviselőházban Ferdinand Juriga ugyan a szlovák nemzet önállóságát bizonygatta, de szólt a szlovákok és magyarok egymásra utaltságáról is. Miroslav Michela: A „nemzeti elnyomás” tézisének... i. m. 275.

277 Daniel Rapant: Az elnemzetietlenedett szlovákok. In Rudolf Chmel: A szlovákkérdés a XX. században. 39–41.; Anton Štefánek: A szlovákság és a szlovákkérdés. Uo. 42–51., 43.

278 Miroslav Michela: A „nemzeti elnyomás” tézisének... i. m. 278.279 Josef Tiso: A Szlovák Néppárt ideológiája... i. m. 92.280 Miroslav Michela: Az „nemzeti elnyomás” tézisének... i. m.; Josef Tiso: A Szlovák Néppárt ideológiája... i. m.;

Daniel Rapant: Magyarosítás, Trianon, revízió és demokrácia. In Rdolf Chmel: A szlovákkérdés... i. m. 106 – 123., 107–111.

pozitív színezetet a magyaroktól való elszakadás miatt, a Csehszlovák állam ideiglenességének és Pittsburgi Nyilatkozatnak kialakuló mítosza281 csehellenes élt is adott az események emlékezetének.Közben persze a magyar–szlovák közös történelem elemei sem tűntek el, viszont egyre inkább saját, szlovák történelmi jellegzetességként értelmezték azokat. Így a török elleni harcot (a kereszténység védőbástyája szerepet), vagy akár az1931-es koleralázadást is.282

Mindez nem csak írásban kapott szerepet, hanem egy sor emlékhelyben és rituáléban is. A régi, a magyarokat és cseheket megelőző szlovák civilizáltság – kereszténység és államalkotó képesség – megjelenítői Cirill és Metód voltak, és Pribina, akinek ünnepeit a Szlovák Népárt és a Matica Slovenská is megszervezte. Az államfordulat és a magyaroktól való elszakadás emlékét elvileg október 28-a őrizte, bár helyben vélhetően a tanácsköztársaság elleni harcokban elesettek emlékezete volt működőképes.283 A katolicizmus, akár a csehekkel szembeállítva, olyan rituálékban kapott szerepet, mint Érsekújvár török uralom alóli felszabadításának 250. évfordulója, amikor Karle Sidor is beszédet mondott.284 Összességében egyértelműen kirajzolódnak egy szlovák nemzetkultusz elemei is, az önalávető, türelmes szlovákságról, ami végül lerázza magáról az elnyomást és újra érvényre akarja juttatni régi civilizációját.

Ez persze arra is lehetőséget adott, hogy egy versengő történelemfelfogás és mitológia kialakulására is. A magyar honfoglalás előtti szláv történelmi figurák és államalakulatok vitatott jellege inkább csak abban mutatkozott meg, hogy az ünnepségek különböző politikai erők demonstrációivá válhattak, és a hivatalosnak szánt megemlékezésekről például kihagyták Hlinkát, aki azonban a tömeg segítségével mégis szóhoz jutott.285 A prevrat értelmezése feletti vitát jelezte a Seton-Watson szobor sorsa is. Ezt éppen Ruzemberokban (Rózshegy) állították fel 1937. október 28-án, ott, ahol Hlinka is plébános volt. Üzenete is egyértelmű lehetett: a szlovákok felszabadulása a csehek és a nagyvilág érdeme. Nem véletlen tehát, hogy 1938 októberében az új szlovák autonóm kormány el is távolította.286

A harmincas évektől kezdve azonban ez a történeti konstrukció új értelmet is nyert. Már nemcsupán konstruktivista értelemben volt azonos a nemzettel, vagyis úgy, hogy a történetírás egyik funkciója éppen a nemzet meghatározása volt, hanem annak inkább metafizikus vagy pszichében, nemzetkarakerben tetten érhető jellegű lényegét juttatta kifejezésre a történelmi események, intézmények révén és eszerint a felofgás szerint magát a nemzetet is csak a történelem révén lehetett megismerni.287 Ebből következően mindaz, amit a történelem szlovák nemzeti jellegzetességként megmutatott egyúttal örök és állandó maradt. Elmaradottsága pedig egy ponton hátrányból előnnyé válhatott, mivel a cseheket éppen fejlettségük akadályozhatta meg abban, hogy megfeleljenek az új koreszméknek.288 A harmincas évek végére pedig az egész kiegészült egyfajta teleologikus nemzeti küldetéseszmével is. Eszerint a szlovákok történelmi küldetése a szlovák állammegalakítása és ennek révén az autentikus szlovák nemzeti lét megteremtése. Ez a képzelt szlovákság maga eredendően keresztény és főként katolikus volt,289 vallásossága és az élet és nemzet ebből fakadó magasztos felfogása pedig nemzeti szellemének elválaszthatatlan része.290 Államalkotó képességük legfontosabb tulajdonságaikon alapul: engedelmesség, ösztön és értelme összhangja, a szellem és természet erőinek kiegyenlítése, lelkiismeretesség és felelősségtudat –

281 A Túrócszentmártoni Nyilatkozat kapcsán a Szlovák Néppárt politikusai azt állították, hogy a szlovákok Csehszlovákia melletti elköteleződése csak tíz évre szólt. A Pittsburgi Nyilatkozatot pedig a szlovák autonómiára tett, közjogi érvényű nyilatkozatként kezelték.

282 Lubomir Lipták: Transformations politiques des monuments... i. m. 63.; Štefan Osusky: Szlovákia helye az új Európában. In Rudolf Chmel: A szlovákkérdés... i. m. 124–130.

283 Lubomir Lipták: Transformations politiques des monuments... i. m. 66.284 Érsekújvár, Prágai Magyar Hírlap, 1934.285 Ez 1933. augusztus 15-én történt. Steier Lajos: Bethlen István és a tót kérdés. Magyar Szemle, 1934. október, 150–

166., 155.286 Lubomir Lipták: Transformations politiques des monuments... i. m. 62.287 Josef Tiso: A Szlovák Néppárt ideológiája... i. m. 89–90.288 Štefan Osusky: Szlovákia helye.. i.m. 125.289 Josef Tiso: Andrej Hlinka öröksége. In Rudlf Chmel: A szlovákkérdés... i. m. 279–288., 281–282.290 Ladislav Hanus: A szlovák államiság. In Rudolf Chmel: A szlovákkérdés... i. m. 313–321., 315.

mindenek előtt a nemzet iránt, elvhűség, kitartás, szorgalom.291 Ugyanakkor a szlovákok megtestesítették a korábbi individualista renddel szembeállított, új, közösségelvű nemzet típusát is. Amíg Csehszlovákiában a szabadság állt szemben a renddel és a tekintéllyel, és ez elkerülhetetlenülbomláshoz vezetett, addig Szlovákia a tekintély alapján állt – vagyis csak a közjóval korlátozott, a kötelességekkel egyensúlyban lévő szabadságot fogadja el.292 Ehhez viszont a társadalomnak minden rétegét, és nem csupán a parasztságot a nemzeti gondolat hordozójává kell enni.293

Ennek a szlovák nemzetnek és szlovák államnak a megtestesítője Andrej Hlinka lett, aki ilyen módon a nemzeti panteonnak is része lehetett. A személye körüli kultusz már életében is transzcendens módon összekapcsolta a nemzettel, melynek egyedüli jogosult képviselőjeként láttatta és ő persze el is fogadta ezt a szerepet. Hlinka megtestesítette a vallásosságot, az alázatot, a szenvedést (börtönben is volt 1918 előtt), a csernovai sortűz294 révén egységbe forrt a magyarok önkényének áldozatául esett szlováksággal, 1919-ben pedig fellépett a szlovákok jogos követeléseiért. Tulajdonképpen ellenfelei is így tekintettek rá, a szimbolikus megsemmisítésre tett kísérletek éppen azt próbálták meg elérni, hogy Hlinkát az örök elnyomó magyarokkal asszociálják.295 Ezzel együtt az új szlovák állam könnyedén építette fel kultuszát és kapcsolta össze a nemzettel is, egyszerre jelenítve meg önmagát csehekkel és magyarokkal szemben.

A szlovákkal szemben az erdélyi román regionalista identitáspolitikához tartozó történeti konstrukció kontinuus nemzeti történelemre épült, vagyis nem csupán a magyar honfoglalást megelőzően is létezett román (illetve dák, dák-római, római) államiság és kultúra igazolta a nemzet államalkotó képességét, hanem a sajátos, a magyarokétól különböző vallás és a 18. századtól egyre aktívabb nemzeti intelligencia és elit léte is. Mindez aztán az 1784–1785-ös Horea-féle lázadás, az 1848–1849-es, Avram Iancu vezette érchegységbeli ellenállás révén kiegészült az erdélyi románok szabadságvágyának és aktív szabadságharcának képzetével is. Az egészet megkoronázta 1918 és a gyulafehérvári gyűlés, ami tulajdonképpen a dualizmus kori román politika küzdelmek logikus és igazságos betetőzése is volt.296

Ez azonban elkülönült az Ókirályság saját emlékezetpolitikai törekvéseitől, melyek a román fejedelemségek, majd az egyesülés és a királyság történetét állították középpontba. Ez pedig mindenek előtt a fejedelemségek egyesülésének majd függetlenségének, végül a felszabadító háborúknak a történetét helyezte előtérbe. Noha ez a két vonal akár össze is egyeztethető lehetett, azidentitáspolitikában mégis különböző törekvések szolgálatába állították őket. Lényegében két különromán történelem jelent meg a közbeszédben és az emlékezés rituáléi is külön közösségeket mozdítottak meg.297 Ehhez ráadásul jelentős részben elkülönülő panteonok is tartoztak, ezeket csupán Mihai Viteazul (Vitéz Mihály) személye kötötte össze, aki hivatalos megemlékezések része volt Bukarestben, az első világháborús hősök emléknapján is, miközben Gyulafehérvárhoz is kötődött, hiszen ez volt úgymond az általa első ízben egyesített román állam fővárosa.298 Azonban még ehhez is ellentétes törekvések kötődtek, hiszen az erdélyiek az ő személye segítségével tehettekkísérletet a közös történelem „elsajátítására”.

Az igazi különbség a szlovák és erdélyi román regionalista konstrukciók közt azonban 1918

291 Uo. 316.292 Uo. 320.293 Uo. 318.294 A csernovai katolikus templom felszentelésére érkező tömeget a csendőrök halálos áldozatokat követelő sortűzzel

oszlatták szét, amikor a megjelentek nem voltak hajlandóak beengedni az egyházi felsőbb hatóságok által kirendelt papot, hanem ragaszkodtak hozzá, hogy plébánosuk, Hlinka szentelje fel az épületet.

295 MNLOL K64 13. cs. 7/b tétel, Pozsony, 1922. augusztus 12. 222res/pol/1922; Petravich György konzul jelentése, 1938. június 14.; In Dusan Seges – Maros Herter – Valerián Bystricky (szerk.): Slovensko á Slovenská Otázka v polskych a madarskych diplomatickych dokumentoch v rokoch 1938 – 1939. 62. dokumentum, 223–226.

296 Vasile Dobrescu: Tradiție şi naționalism în discursul politic al lui Iuliu Maniu. Annales Universitatis Apulensis, Series Historica, 7, 2003., 351–358., 352.; Maria Bucur: Birth of a Nation... i. m.

297 Maria Bucur: Birth of a Nation... i. m. 293–294.; Ovidiu Buruiana: The National Liberal Party and the National Peasant Assembly of Alba Iulia (May 1928) (I), Revista Arhivelor, 84. 2007/3-4., 203-223., 214–215.; Maria Bucur: Heroes and Victims.. i. m. 110.; részletesebben lásd Gábor Egry: An Obscure Object of Desire.

298 Maria Bucur: The Birth of a Nation... i. m. 299–300.; Uő.: Heroes and Victims... i. m. 106.

megítélésében és beillesztésében mutatkozott. Az első világháború végének jelentősége és értelmezése itt is vitatott maradt az egész vizsgált időszakban, a gyulafehérvári nagygyűlés majd a Maniu vezette és RNP politikusok dominálta Kormányzótanács (Consiliul Dirigent) működése a valódi önállóság tapasztalatát és bizonyos tekintetben forradalmi hagyományát biztosította az erdélyi román regionalistáknak.299 Gyulafehérvár pedig arra is alkalmas volt, hogy egy sajátos erdélyi mitológia és identitásdiskurzus központi elemévé váljon, olyannyira, hogy még a regáti politikusok is kísérletet tegyenek annak szimbolikus megszerzésére.

A vita tétje, mint már említettem, az volt, hogy az erdélyieket vajon felszabadították a regátiak vagy pedig saját maguk szabadultak meg a magyar elnyomástól egy nemzeti forradalmi és demokratikus aktus révén. Ebben a vitában a szabadság egy idő után már nem csupán a magyar uralom utáni helyzetet jelentette, hanem, szembe állítva a Regát esszenciális szolgaságával és oligarchikus rendjével, az erdélyi románok inherens tulajdonságává vált. Olyan mértékben, hogy erdélyi román közszereplők alkalmanként addig merészkedtek, hogy kijelentsék: ők valójában egész életükben szabadok voltak, sőt az őseik is sokkal szabadabbak, mint a regátiak.300

Már ez a momentum is jelzi, hogy a történeti konstrukció milyen gyorsan kiszélesedett átfogó karakterizációvá, önképpé és ők-csoportok meghatározásává. Gyulafehérvár immár nem csupán a történelem betetőzése volt (majd pedig a Regáttal szembeni fellépés igazolója), hanem az a pillanat, amikor a nemzet és Erdély végre transzcendens módon végre egységbe forrt. És nem csak a nemzet és Erdély, hanem az egységet létrehozó, az ősi földet Gyulafehérvárott megrengető301 Maniu is transzcendens kapcsolatba került velük. Mindezt kifejezte a nagygyűlésen tett és örökké kötelező eskü is.302

Az így kirajzolódó román nemzet legfontosabb jellegzetessége a parasztok és a parasztságból kinőtt középosztály egysége volt. Alapját a szabad, vagyis bátor, öntudatos, kötelességtudó, jogaikért harcba szálló románok jelentették. A regáti parasztság bekapcsolásával még Erdély keretei közül is kiléptek egy új nemzet megteremtéséért, de ezek ekkor is alapvetően erdélyi tulajdonságok maradtak. A nemzeti egységet Gyulafehérvár demonstrálta, ahol az is kiderült, hogy Maniu a nemzet elhivatott vezetője. Ettől fogva Gyulafehérvár minden megismétlése (1920-ban, 1928-ban és a tervek szerint 1938-ban)303 csupán csak ennek az eredeti köteléknek a megerősítését szolgálta, illetve az új generációkat kapcsolta be a közösség organikus egységébe.304 Ezt a közösséget Maniu egyik közeli harcostársa, Mihai Popovici szerint nem társadalmi, hanem politikai szolidaritás jellemezte. Eszerint az új nemzetállamokban az egyes társadalmi csoportok érdekeit nemzeti alapon harmonizálni kell, az egyének érdekeit ebben a keretben lehet összhangba hozni a kollektivitáséval, mindebben pedig a pártok játszanak kiemelkedő szerepet.305

Ugyanakkor Maniu szerepe a mítoszban jól mutatja annak változását is. Eredeti társai közül sokan fokozatosan kikoptak mellőle, egyesek (Octavian Goga, Vasile Goldis) Aleandru Avarescu marsall Néppártjába (Partidul Popular, PP) távoztak még a húszas években, mások (pl. Vaida Voevod) radikális nacionalista programmal váltak ki a pártból a harmincas évek közepén. Maniu ígyvégkép egyedül maradt iránymutatóként és Erdély megtestesítőjeként. Ez a kapcsolat saját értelmezésében is egyre inkább transzcendens és állandó jelleget öltött, ő maga fejezte ki tettei és gondolatai révén Erdély és a román nemzet esszenciáját is.306 Mégis, az a közösség, amit Maniu képviselt egyszerre volt organikus és polgári, alkotmányos jogállami, amiben vélhetően nagy szerepet játszott Maniu szocializációja is a dualista Magyarországon.307 A demokratikus közösség,

299 Gábor Egry: An Obscure Object.. i. m.300 Vaida Voevod válaszolta ezt Dr. Nicolae Lupu képviselőnek 1932-ben, egy parlamenti vitában, amikor az utóbbi

felvetette, hogy a liberálisok szabadították fel az erdélyieket. Vaida itt persze arra is utalt, hogy calédjának a 14. századra visszamenő magyar nemessége volt. MNLOL P1077 3. köt. 282.

301 De ce trebuie să revină Iuliu Maniu? Chemarea Tinerimei Române, 1931. december 15. 302 Gábor Egry: An Obscure Object... i. m. 102–105.303 Francios Bocholier: Iuliu Maniu nemzedéke és az impériumváltás In: Ablonczy Balázs – Fedinec Csilla (szerk.):

Folyamatok a változásban... i. m. 99-116.304 Gábor Egry: An Obscure Object... i. m. 102–105.305 Vasile Dobrescu: i. m. 351.306 Gábor Egry: An Obscure Object... i. m. 114. 307 A magyar közjogi hagyomány és érvelés nyomai még szlovák néppárti politikusoknál is fellelhetőek, például

noha alapvetően nemzeti szabadságot és a társadalmi elnyomástól való mentességet értett ez alatt, csak alkotmányosan és parlamentáris keretek között működhetett. Ezt látta a korábbi román küzdelmek értelmének és hagyományának is.308 A jogállami gyakorlat persze a regáti önkénnyel és balkanizmussal szemben is tételeződött, ismét csak a mi- és ők-csoportok meghatározásának megfelelően, de a diktatúra elutasítása annyira fontos volt számára, hogy Maniu még az erdélyi parasztivadék Miron Cristeát is megfeddte, amiért elvállalta a királyi diktatúra miniszterelnöki posztját. Érvelése jellemző és mutatja, milyen mértékben esszencializálta ezeket a vélt erdélyi román jellemvonásokat. Szerinte erdélyi román jobbágyivadék nem vállalhatja a demokrácia megszüntetését, éppen erdélyi volta miatt. Ráadásul ez a szerepvállalás Cristea Gyulafehérvárott tett, ezek szerint még húsz évvel később is érvényes esküjével is ellentétes.309 Mindenesetre Maniu végül eljutott oda, hogy a Nemzeti Parasztpárt küldetése nem más, mint megteremteni azt a politikairendszert, amit az egész nemzet támogat, ami kifejezi annak jellegzetességeit és olyan eszközöket teremt, melyek „a román nemzet létének, gondolkodásának és tulajdonságainak” adekvát kifejezői, miközben az egész nemzet teljesíti nemzeti kötelességét.310

Politikai programjának regionalista része viszont messze nem volt olyan kiforrott, mint a kvázi-államiságot követelő Szlovák Néppát esetében. Az erdélyi román regionalisták valójában a teljes nemzet képviselőiként próbálták felmutatni magukat azzal, hogy az erdélyi románokat láttatták igazi románokként. Ennek megfelelően autonomizmusukat decentralizációs igények váltották fel, és kormányra kerülve is megelégedtek a dekoncentrált intézmények megerősítésével, továbbá az egyes történelmi tartományokért felelős tárca nélküli miniszterek kinevezésével. Identitáspolitikájuk azonban egyértelműen az erdélyi románok sajátos jellegére épült, a regátiakat pedig etnicizált formában bélyegezték idegennek.311

Ez a fajta bújtatott regionalizmus, ami inkább a nemzeten belüli autenticitás megszerzéséért folyó küzdelmet jelentette, mint nyílt regionalista programot az erdélyi magyar irányzatot is jellemezte, már annak kezdeti formájában is. Az Erdélyi Szövetség programja ugyan sajátos helyzetet követelt a régiónak, de ezt elsősorban társadalomszervezéssel, a politikai küzdelmek felfüggesztésével és az államszervezeten belüli pozíciókkal képzelte el, valamint egy nagyszabású társadalmi és gazdasági reformprogram megvalósításával.312 Eközben azonban élt azzal a lehetőséggel is, hogy elkülönítse Erdélyt és az erdélyieket. Részben mint a magyarság védőit, sőt 1916 után mártírjait, részben mint Magyarország jövendő központját, nemzeti megújulásának mintáját és gazdasági centrumát – Belgiumát.313

1918 után a regionalizmus értelemszerűen új értelmet kapott, bár ez nem szükségszerűen vezetett a történeti konstrukció megváltoztatásához, hiszen a nemzeti történelem függetlenségi olvasata eleve Erdély központú narratívát jelentet. Eszerint Erdély évszázadokon át a magyar államiság fenntartója volt, az igazi magyar tartomány, melynek legjobb politikusai sikeresen egyensúlyoztak két birodalom közt megőrizve mindazt a magyar államiságból, amit lehetett. A

Ferdinand Durcansky – meglehet, öntudatlanul – Deák Ferenc közismert érvelését visszhangozta (amit a nemzettől erővel elvesznek azt visszaszerezheti, amiről önként lemond, azt már soha), amikor arról beszélt, hogy a szlovákok nem veszíthették el a joguk az autonómiára, mert soha nem mondtak le róla explicit módon. Ferdinand Durcansky: Az autonómia nemzeti igény. In Rudolf Chmel: A szlovákkérdés... i. m. 157–169., 164. A magyar közjogi hagyományok és municipiális berendezkedés hagyományának hatását az erdélyi román politikai kultúrára és gyakorlatra kiemelte Vaida Voevod is egy Ion Bratianuval folytatott beszélgetésében. Vaida Voevod Maniuhoz, Párizs, 1919. május 6. ANIC Fond Vaida Voevod, dosar 47.

308 Vasile Dobrescu: i. m. 352.309 Gábor Egry: An Osbcure Object.. i. m. 103.; Iuliu Maniu állítólagos levele Miron Cristeahoz of 1938. február 16.,

ANIC, DGP, dosar 67/1926, 74-77. f., 75. Maniu viszonya a parlamentarizmushoz egyébként bizonyos szempontból nagyon hasonlít Teleki Pál viszonyához, aki ugyan maga is organikus nacionalista nézeteket vallott, de a parlament intézményének megszüntetését elképzelhetetlennek tartotta, olyan erősnek látta annak szerepét a nemzeti hagyományban.

310 Vasile Dobrescu: i. m. 356.311 Gábor Egry: A Crossroad of Parallels... i. m.312 Bárdi Nándor: Az erdélyi magyar (és regionális) érdekek... i. m.; K. Lengyel Zsolt: Auf der Suche... i. m. 32 – 67.;

Egry Gábor: Erdélyiség, regionalizmus, szupremácia... i. m.313 Egry Gábor: Erdélyiség, regionalizmus, szupremácia... i. m.

klasszikus transzilvanizmuson belül Kós Károly végül ennél jóval messzebb ment a történelem értelmezésében. Azt feltételezte, hogy az erdélyi történelem mindhárom nemzetet sajátos, egyedi, ésaz egyes korszakokban a lehetőségekhez képest demokratikus szellemmel ruházta fel. Vagyis Erdélyben mindig is külön erdélyi nemzetek éltek, szellemük egymással rokon volt és csak másodsorban voltak magyarok, románok és szászok.314

Kós azonban inkább magányos figura maradt, még ha a többi nemzetiségre vonatkozó téziseit olykor felhasználta az identitáspolitika főárama is. Ezzel szemben a hagyományos függetlenségi elbeszélést könnyen úgy lehetett alakítani, hogy a Magyarországtól való távolságot is kifejezze. Gyárfás Elemér összefoglalója arra a következtetésre jutott, hogy Erdély mindig akkor volt a legboldogabb, ha távol került Magyarországtól és akkor a legszerencsétlenebb, ha túl közel, hiszen Magyarország problémái végül Erdélyen csapódtak le – akár még a Trianoni Béke esetében is.315 Ezzel együtt a külön erdélyi történeti konstrukció továbbra is magyar nemzeti konstrukció maradt. Mégis, a nemzeti szemszögből is legitim külön panteon és az Erdélyi Fejedelemség hagyománya lehetővé tette, hogy ez a narratíva az önmagukat Magyarország nélkül újraszervező erdélyi magyarok életképességét támassza alá. A szlovák vagy román változathoz hasonló összetett, a saját csoportot átfogó módon karakterizáló identitásdiskurzus azonban nem ebből, hanem a párhuzamosan alakuló, részben teológiai alapozású megközelítésből alakult ki.

Ez a megközelítés két ponton értelmezte újra szinte radikálisan az erdélyi történelmet. Egyfelől a politikatörténetet tulajdonképpen lényegtelennek minősítette azzal, hogy az erdélyiek soha nem voltak politikaalakítók, ezért az életük apró dolgainak szentelték maguk, ugyanakkor nagyon is tudatában voltak, hogy saját munkájuk mennyire fontos a közösség számára, éppen azért, mert akik a nagy kérdéseket eldöntik nem az ő sorsukkal törődnek. Így aztán ők a legtudatosabb magyarok, akik életükben „tisztán látták mit jelent magyarnak lenni”.316 Ez az okfejtés a múltba is visszavetíti az erdélyiek jelenbeli megfosztottságát, ezzel lényegi, karakterformáló tényezővé alakítva azt. Ebből sikerül levezetni a tudatos közösségi cselekvést, a nemzettudat jellegzetességeit és az egység szükségszerűségét. Ilyen formán mindez együtt válik a csoport tagjainak karakterjegyévé és lesz az erdélyi magyar lényege, esszenciája, ami azt is jelenti, hogy az erdélyieknek a sikeres nemzeti léthez nincs is szükségük az államra, pusztán arra, hogy a közösségért cselekedjenek. Mindez egyúttal lelki egységük fontos tényezőjévé is lesz.

A másik fontos átértelmezést a történelem teológiai olvasata jelentette. Ennek legismertebb képviselői Tavaszy Sándor református püspökhelyettes és Makkai Sándor református püspök voltak.Olvasatukban a történelem, benne a magyarság kisebbségi sorba kerülése nem emberi akarat eredménye, hanem Isten által megszabott küldetés. Ennek következtében a történelem elsődlegesen nem az események révén határozza meg a közösségek jellegét, inkább arra szolgál, hogy a történelemből megismerhető legyen a nemzetek karaktere és küldetése, vagyis a nemzet önmaga.317 Ha ez sikerült, akkor nyílik lehetőség rá, hogy a nemzet végre felnőjön az isteni akarathoz, felvállalja küldetését és ennek megfelelően szervezze meg önmagát.318

Ebből következően az erdélyi magyarság sorsa nem lehetett más, mint küldetés a nemzet érdekében, a nemzet lényegének felismerése, ennek révén pedig a megújulás. Egy új, jobb, nemzeti sorsában, közösség iránti kötelezettségei teljesítésében egyenlőbb, az egyéni szabadságot a

314 Kós Károly: Erdély – kultúrtörténeti vázlat. Erdélyi Szépmíves Céh, 1930.315 Szekfű Gyula: Az erdélyi probléma... i.m.316 Imre Sándor: Töredékes gondolatok az erdélyi szellemről. Pásztortűz, 1926. 488-490.317 Tavaszy Sándor: Történelműnk új értékelése. In Uő.: Világnézeti kérdések. Az „Út” kiadása. Turda-Torda, 1925.

68–72.; Uő.: Erdélyi szellemi életünk két döntő kérdése. Lapkiadó Nyomdai Műintézet Rt., Cluj–Kolozsvár, 1928.; Makkai Sándor: A magunk revíziója. i. m. 207–256.

318 „Az így értelmezett etikai szabadság fogalom oldja meg számunkra a nemzeti kisebbségi élet etikáját. A nemzeti kisebbségi életnek azzal kell kezdődnie, hogy saját történetében fel kell ismernie önmagát. Meg kell látnia azt az eszményi nemzeti életet, mint ideális lehetőséget, amely számára Isten által van kiábrázolva, kiszabva és megállapítva. Fel kell ismernie tiszta szemmel és világos öntudattal nemzeti erkölcsi rendeltetését, mint egy fölébe boruló képet, amelynek mintájára kell művelnie és alakítania a nyers állapotban adott faji és népi erőket és lehetőségeket. Az egész nemzeti kisebbségi életnek eszerint a kép szerint kell alakulnia, minden akaratnak ehhez kell alkalmazkodnia és ennek kell engedelmeskednie, mert ez a kép az Isten akaratának kifejezője.” Tavaszy Sándor:Erdélyi szellemi életünk... i. m. 6.

közösségnek alárendelő magyarság megteremtése. Az önszervezés azonban a politikai regionalizmus kudarcát is jelentette, tulajdonképpen az erdélyi román felemás regionalizmus kisebbségi megfelelője volt. Ezt vállalta fel az az új generáció is, amely aztán harmincas évek közepétől fokozatosan átvette az intézményes irányító pozíciókat és 1940 után az Erdélyi Pártban is vezető szerepet töltött be és meghatározta annak identitásdiskurzusát.319

Noha az Erdélyi Párt az erdélyi román regionalistákhoz hasonlóan inkább az autentictás pozíciójáért küzdött és az Erdélyi Szövetséghez hasonlóan elsősorban társadalomszervező erőként próbált intézményes elkülönülést teremteni Magyarországtól, identitásdiskurzusa az erdélyi és magyarországi magyarok különbségére épült – még akkor is, ha a nemzeti egység keretei között kellett meghatároznia az erdélyi magyarokat. Ez az új helyzet azonban az erdélyiek részéről egy sokkal szűkebb önmeghatározást követelt meg, a magyarországiak pedig részben ehhez viszonyultak saját felfogásuk kialakítása során.

Ha röviden össze akarjuk foglalni ennek a sajátos erdélyiség-eszmének a tartalmát, akkor mindenek előtt azt kell kiemelni, hogy az egyesíteni próbálta a transzilvanizmus hagyományos, történeti alapú elkülönülő Erdély-eszméjét és a két világháború közti társadalmi változásokra épülő közösségképet. Ennek megfelelően széles körű történelmi hivatkozási rendszert mozgósított, Szent Lászlótól Bethlen Gáboron, Wesselényi Miklóson át Apáczai Csere Jánosig. Hangsúlyozta Erdély 16-17. századi nemzeti hivatását és kiemelte a tartomány jelentőségét a magyarság számára. A dualizmus korát a nemzeti hivatástévesztés időszakaként bélyegezte meg, legfőbb jellemzőjeként a nem magyar elemek társadalmi térnyerését jelölve meg. Közben az állam elhanyagolta a magyar nemzeti társadalom megerősítését és a magyar nemzeti célok elérése érdekében kizárólag az saját eszközeire támaszkodott.

Ehhez képest a kisebbségi korszakot – amit lényegében egy teljesen megújult erdélyi magyar közösség kialakulása időszakának tekintettek – nagyfokú társadalmi átrendeződés jellemezte. Ez elvezetett egy egyenlőbb, demokratikusabb, testvéribb magyar közösség kialakulásához, egy harmonikusan szervezett, organikus nemzet létrejöttéhez, ami saját népi tartalékait felemelve megerősödhet és elfoglalhatja helyét abban az Európában, amit egyébként éppen ilyen módon újjászületett nemzetek fognak kitölteni. Az erdélyi magyar átalakulás európai kerete egyúttal azt is egyértelművé tette – amint arra erdélyi politikusok és közéleti szereplők gyakran hivatkoztak is –, hogy az erdélyi magyarság immár jóval előrébb jár a szükségszerű és a nemzet jövőjének biztosítása érdekében elengedhetetlen átalakulásban, mint az anyaországi.

Ami ennek a szenvedésben edzett magyarságnak a tulajdonságait illeti, általánosságban azt képviselték, hogy az erdélyi magyarság „magyarabb magyar”, közelebb áll az igazi, a népből fakadó értékekhez és a történelmi hagyományokhoz is és persze a román állami elnemzetietlenítő politikájának nyomása alatt rá kellett ébrednie nem csak egymásra utaltságára, de egyúttal saját magyarságát is sokszorosan kellett átélnie. Ezen túl úgy vélték, hogy a kisebbségi sors nyomán a kisebbségi magyarságot az áldozat- és felelősségvállalás és a kötelességtudat jellemzi. Ezek azok azértékek, amelyek lehetővé tették a harmonikus nemzeti közösség megteremtését, hiszen az egyének ezeket elfogadva váltak képessé arra, hogy saját egyéni helyzetüket meghaladva egyéni érdekeiket alárendeljék a közösségi érdekeknek. Ennek jegyében hajlandó a munkás és a paraszt félre tenni az osztályellentéteket és ennek jegyében vállalja a középosztálybeli és a népből kiemelkedő értelmiségi a nép szolgálatát,320 úgy is, hogy elviseli a falusi élet megpróbáltatásait.321

Mindezzel együtt Magyarország és Erdély viszonyát a visszacsatolás után is a távolság és a 319 Egry Gábor: Az erdélyiség „színeváltozása”... i. m.320 A falu megismerését a románi falukutató iskola is ösztönözte. Bárdi Nándor: Egy magyar girondista Erdélyben. In

Mikó Imre: Az erdélyi falu és a nemzetiségi kérdés. Csíkszereda, 1998. Pro Print Kiadó 5–33. A népszolgálati eszme kialakulására és gyökereire lásd: Bárdi Nándor: A múlt, mint tapasztalat. A kisebbségből többségbe került erdélyi magyar politika szemléletváltása, 1940–1944. In Czoch Gábor – Fedinecz Csilla (szerk.): Az emlékezet konstrukciói. Budapest, 2006, Teleki László Alapítvány 237–292. különösen 244–248. és Uő.: A romániai magyar elit generációs csoportjainak viszonyrendszere (1918–1989). In Bárdi Nándor – Simon Attila (szerk.): Integrációs stratégiák a magyar kisebbségek történetében. Somorja, 2006, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 41–60. különösen 49–50.

321 A magyarországi politikusok közül ennek a képnek a lényeges elemeit elfogadta például Teleki Pál. Beszéd a képviselőházban 1940. szeptember 3. In Teleki Pál: Válogatott politikai írások és beszédek. Szerkesztette Ablonczy Balázs. Budapest, 2000, Osiris 422., 435. ill. Uő: Erdélyi feladatok. Ellenzék, 1940. szeptember 21.

közelség, az elképzelt nemzeti egység és a ténylegesen létező – ezúttal már nem közjogi értelembenvett – határok kettőssége határozta meg. A helyzetet különösen paradoxá tette, hogy minél távolabb került egymástól a két entitás fizikailag vagy a mindennapokban, annál közelebb kerülhetett emocionálisan, a szenvedésben egyesülve, vagy szimbolikusan, egy idealizált összetartozás-tudat révén elképzelve a másik közösségrészt, illetve minél közelebb került egymáshoz, akár egyénileg akár a visszacsatolással annál távolabb kerülhetett egymástól a két közösséget vélt tulajdonságai révén megragadva és szembe állítva.

Ennek a feszültségnek a feloldására Magyarországról leginkább a nemzeti hivatás eszméje kínálkozott. A magyarság Kárpát-medencei hivatását az erdélyi közélet szereplői is elfogadták, a legtöbb esetben különösebb rezervációk nélkül. A közös sors és a Kárpát-medence ilyen módon elfogadtatott magasabb rendű közössége, noha egyáltalán nem tisztázta a két magy (rész)közösség egymáshoz való viszonyát, mindkét oldalról egyesítő jellegű elem volt. Ugyanígy a magyar nemzetiközösséghez tartozást erősítette a románok jelenléte és mindenek előtt a magyar-román viszony folytonos harcként való felfogása. A románokkal szemben nem létezett erdélyi magyar és nem erdélyi magyar (sőt az erdélyieknek éppen azt kellett igazolniuk, hogy a győzelem közös nemzeti cél), a nemzeti harc erdélyi frontján a magyarok minden magyarért küzdöttek. Ami pedig a praktikus politikai problémát illeti, vagyis egy saját magát külön intézmények révén megszervező elit létét és beillesztését egy alapvetően egységesnek elképzelt nemzeti állam keretei közé, ez 1940-ig inkább csak elméleti jellegű volt, 1940 után pedig még egy darabig jegelhetőnek tűnt, legalább azerdélyi kérdés végeleges rendezéséig.

Az erdélyi magyarok felől nézve az egység már messze nem volt ilyen egyértelmű. Bár a románokkal szembeni magyar összetartás eszméjét elfogadták és hangoztatták, egyidejűleg saját elkülönülésüket is megkísérelték alátámasztani az erdélyiség koncepciójával. Végül egy igen sajátosformulával próbálták feloldani az ellentmondást, a múltban és a jövőben létező, a jelenben azonban szükségszerűen nem létező egység koncepciójával. Ez lényegében azon az elképzelésen alapult, hogy az erdélyi magyarság átesett egy „forradalom nélküli forradalmon”, vagyis véghez vitte azt a szociális átalakulást, ami Magyarországon még várat magára. Éppen ezért Erdély és az ország többi részének egységesítése csak akkor képzelhető el – vagyis akkor nem veszélyeztetné Erdély társadalmi vívmányait – ha előbb Magyarország is átesik ezen a társadalmi átalakuláson. Addig azonban Erdély feladata éppen viszonylagos különállásának megőrzése,322 illetve az úttörő és a misszionárius szerepének felvállalása. Az erdélyi magyarság feladata saját társadalmi átalakulásának eredményeit eljuttatni minden magyarhoz. Erdély – amelynek magyarsága szenvedésével érdemelte ki az új társadalmi rendet – így lett az egész magyarság megváltója, megváltoztatva a nemzeten belüli hagyományos hierarchiát, saját csoportját – erkölcsi értelemben – a legmagasabb szintre helyezve.

Az első világháborút követő két évtized változásai adták az alapját a szlovákiai magyar kisebbségi regionalista diskurzusnak is. Ez azonban mégis jelentős mértékben különbözött az erdélyi magyar – és persze a román és szlovák – konstrukcióktól, mivel hiányzott az az 1918 előtti vagy 1918 előtti időszakra vonatkozó sajátos történeti hagyomány, ami lehetővé tette volna, hogy a két évtized változásairól alkotott képet retrospektív módon is rögzítsék és ezzel állandó, esszenciáliskarakterjegyként fogják fel. A szlovákiai magyar kisebbségi történet így alapvetően a nemzeti történetből kiemelt részelemek jellemezték, a változásokat pedig társadalompszichológai és szociológiai keretben jelenítették meg. Ennek politikai szempontból az volt az előnye, hogy a hagyományos értelemben vett történeti keretet nem csak szlovákiai (1938 után felvidéki) magyar regionalista törekvések mellett lehetett felvonultatni, hanem transzetnikus autonómia koncepciók mellett is. Az elsősorban az Országos Keresztányszocialista Párt által képviselt őslakos eszmének kiválóan megfelelt a régió történetének az a szemlélete, ami a magyarok és szlovákok együttélését, a békés szlovákok és a nagyvonalú magyarok partneri viszonyát, a magyarok jóindulatú vezető szerepét emelte ki, különös tekintettel a nemesség multietnikus származására. Ez ugyanis

322 Nem ennyire normatív módon, de hasonló időszerkezetben fogta fel az erdélyi és a magyarországi irodalom különbségét Pongrác Kálmán: Kisebbségi irodalmunk szelleme. Magyar Szemle, 1931. július 251–261.

ellensúlyozni látszott az erőszakos asszimilációról és magyar elnyomásról szóló cseh(szlovák) és szlovák tételeket is.

Ami a hagyományos történeti felfogásból átvett elemeket illeti, itt mindenekelőtt a városok hagyományai jelent meg – nem függetlenül attól, hogy például Pozsonyban vagy Kassán meglehetősen erős lokális önazonosság is kitapintható volt.323 Ezen túl pedig a 16-18. századi rendi szabadságharcok és ellenállási mozgalmak hagyományai. Nem véletlenül, hiszen szinte minden esetben volt olyan Szlovenszkóban lokalizálható esemény, ami segített az adott történelmi események kisajátításában. Kassa városa esetén II. Rákóczi Ferenc sírja, Bocskai és Bethlen Gábor tartózkodása, az itt megtartott országgyűlések, az országrész keleti részén az egykori Rákóczi-birtokok sora és persze a különböző fegyveres összetűzések emléke lehetővé tette, hogy mindezt a felvidéki magyar hagyomány lényegeként jelenítsék meg. A nemzeti történelem specifikusan felvidéki részeként. A 16-18. századi rendi szabadságküzdelmek révén a szlovákiai konstrukció hasonlított az erdélyihez, habár korábbi államiság híján arra kevésbé volt alkalmas, hogy valóban külön nemzeti történelmet alapozzon meg.

Arra viszont lehetőséget kínált, legalábbis magyar szemszögből, hogy a közös, „őslakos” történeti koncepcióhoz nyújtson segítséget. A szabadságküzdelmek multietnikus jellegének hangsúlyozása, Rákóczi szlovák és rutén népének hűsége megteremthette a magyar és szlovák történelem egységét is. Emellett a közös törökellenes harc a két keresztény – tehát nem progresszív, antiklerikális – nemzet egységét emelte ki.324

Mindezzel együtt a szlovenszkói magyar történelem jórészt a magyar nemzeti történeti konstrukció része maradt. A regionalizmus más módon jelentkezett. Egyfelől a kulturális személyiségeket állították az emlékezet előterébe. Jókai, Czuczor Gergely, Petőfi325 alakjai ugyan összekapcsolták ezt a hagyományt a magyar nemzeti hagyomány egyik legfontosabb időszakával, a modern nemzeti tudat megteremtésével, de személyükben mégis kevésbé a politikai, inkább az akár etnikai határokat is áttörő kulturális hagyomány fontosságát érzékeltették. Ezt jól kiegészítette az, ahogy ennek a kisebbségi csoportnak a történelme végső soron a húsz év társadalmi változásai történeteként alakult ki, méghozzá a hagyományos értelemben vett politikától (vagyis pártpolitikától) mentes történetként, vagy a hagyományos pártpolitika maghaladása történeteként, nem függetlenül attól a tételtől, hogy a kisebbségi magyarok hagyományos politizáló csoportja 1918 után elmenekült vagy cserben hagyta a közösséget.326

Ez a történeti konstrukció viszont már funkcióját tekintve is hasonló volt az erdélyi kisebbségi magyar történeti konstrukció második, harmincas évektől teret nyert változatához, hiszenaz autenticitás jegyében egyre inkább a megújulást, a Magyarországhoz képest előrehaladott nemzeti önszerveződést jelezte. Ez persze azt is jelentette, hogy a kisebbségi korszak értelme itt sem volt más, mint a nemzeti lét adekvát formájának megtalálása és így a nemzeti jellem felszínre hozatala és átformálása. A történelem tehát itt már egyértelműen nem az államalkotáson és a nemzetpolitikai dimenzióján keresztül határozta meg a közösséget, hanem annak népi voltában. A négy különböző regionalista csoportkonstrukció közül végül a szlovenszkói magyar bizonyult a legtisztábban Volksgeschichtén alapulónak.327

323 Eleonóra Babejová: Fin-de-siécle Presburg... i. m.; Catherine Horel: Preßburg – Pozsony – Bratislava... i. m.; Koudela Pál: Kassi polgárság... i. m.; Sziklay Ferenc: Kassa: In Szlovenszkói városképek. Tátra almanach. 1938.

324 Érsekújvár., Rákóczi évforduló.325 Az érsekújvári diákkongresszus helyreállította a magyar ifjúság nemzeti egységét. Prágai magyar Hírlap, 1929.

szeptember 8.; Szabó Dezső cserben hagyta a diákkongresszust, A Nap 1929. szeptemebr 8.; Jókai ünnep, Petőfi ünnep

326 Darvas János: A felvidéki magyarság politikai története a csehszlovák megszállás alatt. In Csatári István – Ölvedi János: A visszatért Felvidék i. m. 39-65.

327 Manfred Hetling: Volk und Volksgeschichte in Europa. In Manfred Hetling (hrsg.): Volksgeschichten in Europa der Zwischenkriegszeit. Vandenhoeck & Ruprecht, Göttingen, 2003. 7–37. Wili Oberkrone: Entwicklungen und Varianten der deutschen Volksgeschichte (1900–1960.) In Manfred Hetling (hrsg.): i. m.. 65–95.; Romsics Gergely: Nép, nemzet, birodalom. A Habsburg Birodalom emlékezete a német, osztrák és magyar történetpolitikai gondolkodásban.. L’Harmattan, Budapest, 2010. 29–47. Romsics Gergely összegzése szerint a Volksgeschichte irányzatát megalapozó konzervatív forradalom lényege a történelemtől független, minden más néptől megkülönböztető jelleg keresése és a nép (Volk) ezzel összefüggő kultusza. (29.) A történelemtől független

Ez azonban nem jelenti azt, hogy ez a megközelítés ne lett volna bizonyos mértékig jelen ezeknek a végső soron az állam ellenében és egyúttal államiság nélkül megszerveződő regionális csoportok mindegyike esetében. A hangsúlyok persze jól láthatóan függtek az adott közjogi helyzettől is. A szlovákok esetében a nemzeti lét és a nemzetállam iránti igény összefüggése sohasem volt kétséges, csupán az államiság jellege volt bizonytalan. Végül a szlovák állam azonbanalapvetően népi államként határozta meg magát, lényegében a német Volksgeschichte szellemében.328 Az erdélyi magyar elit viszont 1940 után ismét nagyobb hangsúlyt fektetett az államiság fontosságára és hagyományára, ekkor valamiféle egyensúlyt kerestek a magyar állam egysége és az erdélyiek sajátosságigénye között, és ebben az egyensúlyban szerepet kapott az erdélyi szellem is. Ugyanezt a dilemmát próbálták feloldani az erdélyi román regionalisták is különböző konstrukcióik révén. Ebből a két esetből az is látható, hogy amennyiben a regionalizmus végül valamilyen okból nem jut el az önálló közjogi állás programjáig, akkor egyfelől az intézményi elkülönülés változatos megoldásaiba próbálják rejteni a politikai különállás igényét, másfelől viszont szükségszerűen versenybe kell szállniuk az autentikus nemzeti pozícióért, hiszen csak ezzel tudják alátámasztani igényüket a vezetésre, ami egyúttal sajátosságaik érvényesülését is jelentheti. Az intézményes és szimbolikus erőforrásokban szegény szlovenszkói majd felvidéki magyarság még eddig sem jutott el, az autentictás problémája azonban 1938-tól folyamatosan foglalkoztatta egykori reprezentánsait. Mindez az erdélyi és felvidéki szellem formájában jelent meg az identitásdiskurzusban, s ez szorosan összefüggött a két kisebbségi magyar közösség megszervezésének víziójával is.

abszolútum keresése az egységet magában foglaló fogalmakat – rend, nép, nem, faj stb.– helyezi a középpontba (33.), történetüket pedig a saját ideáját önmagában hordó és annak kiteljesedésére törő nép önmegvalósításaként beszélik el. Az állam is a népiségből nő ki, és azon mérettetik meg mennyire felel meg a népi lényegnek. A történettudomány célja nem egyéb, mint a népi lényeg feltárása. (43.) Az egyén csak része annak a népi egésznek, melynek küldetése saját jellegzetességéből fakadó küldetése beteljesítése és ezzel egyediségének kifejezésre juttatása. Bár a kollektív néptest nem írható le fogalmilag, intuitívan felfogható azok számára, akik képesek lényegükkel azonosulni vele. (46-47.)

328 Ladislav Hanus: A szlovák államiság... i. m.

Magyarok egymás közt: közösségkép, népszolgálat és az új generáció

Az egykori csehszlovákiai és románaiai magyarság legnagyobb része 1938 novembere, és 1940 szeptembere után ismét Magyarországon élt. Bár a korszak sérelmi diskurzusában kisebbségi magyarok szinte egyneművé váltak, csupán állandó szenvedésükön és sérelmeiken, az őket ért igazságtalanságokon keresztül jelentek meg, két nagyon különböző utódállam valósága – nem is szólva az első világháborút megelőző időszakról – különbözőképpen hatott rájuk is. Eltérő műveltség, eltérő foglalkozási szerkezet, eltérő jövedelmi viszonyok, eltérő politikai kultúra, eltérő értékrend érhető tetten, ez utóbbi leglátványosabban talán a csehszlovák baloldali és aktivista pártokfolyamatos jelentős támogatottságában egy pártok mentén szinte pilléresedő csehszlovák társadalomban329 szemben az erdélyi baloldal visszafogott sikereivel.

Ennek ellenére a „hazatérő” magyarok reprezentánsai szinte visszhangozták egymást akkor, amikor saját, egymástól is különböző csoportjukat jellemezték és hozományukat ecsetelték. Jaross Andor, az egyébként szervezetileg csak 1937-ben (!) létrejött Egyesült Magyar Párt elnöke adta meg a felvidéki magyarokat „hivatalos” jellemezését a párt reprezentatív kiadványának bevezetőjében.330 A felvidéki magyarságot eszerint húsz esztendőn keresztül egységben tartotta, akcióképessé tette a nemzeti öntudat, megtanultak valóban magyarnak lenni, ahogy azt is megértették, hogy megmaradásuk kulcsa az „öntudatos, fegyelmezett nemzeti munka”. Ehhez minden magyarnak egységes keretben kell(ett) működnie, ahol nincsenek társadalmi válaszfalak. Munkájuk célja a nép felemelése, nemzeti öntudatra ébresztése és megszervezése. A kisebbségi életből, szenvedéseik révén, megtisztult nemzeti öntudatot, népi és szociális szemléletet hoztak magukkal, ezt viszont minden magyar figyelmébe ajánlják: „s olvassa ki minden magyar ezekből a sorokból azt, amit mi felvidékiek már megtanultunk, hogy az új magyar élethez csakis önmagunk megismerésén és szellemiségünk átalakításán keresztül vezet az út”.

„Kollégája”, Teleki Béla, az Erdélyi Párt elnöke alakuló nagygyűlésükön foglalta össze az erdélyi magyarok jellegzetességeit.331 Eszerint a párt nem egyéb, mint Erdély magyarságának egységes szervezete. Ez a közösség a kisebbségi sorban túljutott azokon a társadalmi változásokon, melyek Európában éppen ekkoriban tetőztek: „a közösségi érzés és a közösségért végzett munka fokozása, a társadalmi ellentétek és válaszfalak lebontása”. Immár túl ezen az egyébként forradalmi jelentőségű átalakuláson képesek mindezzel hozzájárulni Magyarország fejlődéséhez is Az így kialakuló új társadalom „sarokpontja” a saját érdekét a közösség érdekének alárendelő, az utóbbiért fáradhatatlanul dolgozó egyén.

Bár Teleki utal a korszellemre is, a szövegekből kirajzolódó önkép jelentős részben saját „termék” volt. A korszellemnek azonban bizonyosan szerepe volt abban, hogy a külső megfigyelők tekintélyes része lényegében kritika nélkül elfogadta a felvidéki és erdélyi magyarok saját képviselőik által sugallt meghatározását. Ravasz László a Magyar Szemle reprezentatív Erdély számában ecsetelte, hogyan forrt magyar egységbe az elszegényedő arisztokrácia és a lecsúszó középosztály a nemzet erős és ép gerincét adó földműves néppel, ennek során miként született erkölcsileg újjá a magyarság, hogyan „készült Erdélyben az új magyar: a pozitív magyar”. Természetesen ő sem mulasztotta el hangsúlyozni, hogyan segítik majd az erdélyiek Magyarország megújulását is.332 Nem sokkal korábban Imrédy Béla, ekkor már csak volt miniszterelnök egy képviselőházi beszédében, saját társadalmi programját alátámasztandó említette egyetértőleg, hogy egy meg nem nevezett korábban csehszlovákiai közszereplő is megdöbbenéssel beszélt a kisebbségimagyarság körében már régen eltűnt, Magyarországot azonban továbbra is felszabdaló társadalmi válaszfalakról.333 Ráadásul Imrédy nem is először beszélt ebben a szellemben. Második

329

Simon Attila: Egy rövid esztendő I. m. 330 Jaross Andor: Bevezető. In Csatár István–Ölvedi János (szerk.): A visszatért Felvidék adattára... i. m. 7–8.331 Teleki Béla: Új magyar élet felé, Ellenzék, 1941. május 20. 1-2.332 Ravasz László: Erdély. Magyar Szemle, 1940/10. október 225-230., 227-229.333 Imrédy Béla beszéde az appropriációs vitában, 1939. november 30. Képviselőházi Napló (KN), 1939. III. köt. 533–

kormányának programját bemutatva is említette, hogy a kisebbségi magyarok körében a „cseh nyomás” megteremtette a „népi összetartást”, és kifejezetten példaként ajánlotta a felvidéki szellemet.334

Noha a visszatérőket kritizáló hangok is hallhatóak voltak, az identitáspolitikai szempontból fontos szereplők és orgánumaik lényegében elfogadták a kisebbségi elitek sugározta önképet. Mivelez azt is magában foglalta, hogy a kisebbségi magyarok egységes közösségként különböznek a magyarországiaktól és ez érvényre jut „közszellemükben”, ilyen módon pedig önazonosságukban is, a nemzeti egység problémáját a kisebbségi léthelyzet következtében kialakult „felvidéki szellem”tételezésével, illetve az „erdélyi szellem és magyar lélek” kettősségével próbálták kezelni, ez utóbbiesetében annak évszázadokra visszanyúló gyökerei is kiemelve. A kisebbségi „szellem” diszkurzívan megjelent az egyéni tulajdonságok között is, a munkát, a közösségért vállalt felelősséget, az ehhez kapcsolódó áldozatkészséget megjelenítve, mindezt pedig a megelőző liberális korszak antitéziseként beállítva, egyúttal annak szabadságeszméjét is átértelmezve.335 Lényegét tekintve ez is a kisebbségi magyar közösségek azonosságát sugallta, hozományuk mindkétesetben ugyanaz volt: egységes nemzettársadalom az új Európa szellemében. De a távolság és közelség tengelyén időben még nem kerültek egymás és Magyarország mellé, a közjogi határ eltűnése nem eredményezte a közösségeket elválasztó különbségek, a társadalmi határ eltűnését is, ezzel továbbra is kiemelve egység és megosztottság problémáját.

Ebben a fejezetben elsősorban nem a külső viszonyokon alapuló relacionális önmeghatározást, a „mi” és „ők”-csoportok kapcsolatát szeretném feltárni, ezt reményeim szerint már megtettem az előző részben. A fejezet fő kérdése ezúttal az lesz, hogy a külső csoportokkal – ide értve a magyarországi magyarokat is – különböző viszonyban álló kisebbségi magyarokat ebbena minőségükben és ennek megfelelően elkülönített csoportként felfogó identitáspolitika milyen tartalommal próbálta megtölteni a „mi” fogalmát. Mit gondoltak a közösségről, annak működéséről,múltjáról, jelenéről és a kívánatos jövőről, továbbá hogyan láttak, milyen tulajdonságokkal ruháztákfel a tagokat? Ez persze óhatatlanul ismét felveti a viszonyítást más csoportokhoz is, ez azonban legfeljebb másodlagos jelentőségű és mindenek előtt a saját nemzeten belüli viszonyrendszert, továbbá az egyes csoportra vonatkozó képzetek eredetét foglalja magába.

A saját nemzeten belüli viszonyrendszerrel kapcsolatban már láthattuk, hogy 1918-1919 nem volt minden tekintetben törésvonal. Bár a nemzetállam összezsugorodása kétségtelenül fontos változást jelentett, az identitásdiksurzusban megjelenített önazaonosság már korábban is töredezett volt (pontosabban soha nem egységesült teljes mértékben), helyenként erős regionális törekvések jelentkeztek (Erdély), máshol pedig a korábbi, kisebb területhez kötődő azonosságok éltek túl meglepő erősséggel (Sáros, Szepesség).336 Noha ezek közül legfeljebb a regionális identitáspolitikai törekvések esetében mutathatóak ki a domináns magyar identitáson túlmutató, azt felülíró elemek, létük jelzi, hogy a két világháború közt nem csak a magyar nemzeti önazonosság kanonizált hagyománya állt az identitáspolitika szereplőinek rendelkezésére.

Ezek a törekvések azonban nem csak a hagyományaik felől lehetnek figyelemre méltóak. A

548.334 Magyar kormányprogramok 1867–2002. 1. kötet, 1867–1945. Magyar Hivatalos Közlönykiadó, Budapest, 2004.

Imrédy Béla második kormánya 684–703. (a továbbiakban Imrédy második kormányprogram). A felvidéki szellemre vonatkozóan Filep Tamás Gusztáv: A „felvidéki szellemről”... i. m.; Uő.: Felföldi közírók a magyarországiállapotokról 1938 után. In: Integrációs stratégiák a magyar kisebbségek történetében. Szerk.: Bárdi Nándor–Simon Attila. Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja, 2006, 139–154.

335 Révay István: A felvidéki magyar társadalom. In Csatár István, Ölvedi János (szerk.): A visszatért Felvidék. i. m. 73–74., Egry Gábor: Az erdélyiség „színeváltozása”. Kísérlet az Erdélyi Párt ideológiájának és identitáspolitikájának elemzésére, 1940-1944. Napvilág Kiadó, Budapest, 2008. 119–125.; Bárdi Nándor: A többségből kisebbségbe került In

336 Ablonczy Balázs: Virtuális vármegye, Sáros 1820–1940. Nemzetiségközi kapcsolatok az emlékiratok tükrében. In Uő.: Nyombiztosítás. Letűnt magyarok. Kisebbség- és művelődéstörténeti tanulmányok. Kalligram, Pozsony, 2011. 15–35.; Multikulturalitás és egymás mellett élés Selmecbányán a XIX-XX. században. In Uő. Nyombiztosítás, i. m. 36–50.; T. Szabó Levente: Erdélyiség képzetek (és regionális történetek) a 19. század közepén, in Uő.: A tér képei: Tér, irodalom, társadalom: Tanulmányok. Komp Press, Kolozsvár, 2008, 13–99. és Uő.: “Erdély népei”: A tér ideológiái és Erdély képei az intézményesülő erdélyi turisztikai mozgalomban. In A tér képei. i. m. 100–196., Egry Gábor: Erdélyiség, regionalizmus, szupremácia. Századok, 2013/1. 3–35.

regionális önazonosságok identitáspolitikai felhasználása – és esetünkben mind Erdély mind a szlovákiai magyarok kapcsán beszélhetünk erről – szinte természetes velejárója a központ és a távoli periféria közti versengésnek és küzdelemnek. Bár a régiók esetében nem szükségszerű hogy lakóik sajátos önazonossággal rendelkezzenek, területet sem szükségszerűen határolják történeti vagy akár természetes határvonalak.337 A lényeg, hogy létrehozhatóak belülről is, lakóik révén és persze kívülről is, „objektíven”, elhatárolással,338 miközben a központ és a régió egyenlőtlen helyzete teszi lehetővé, hogy akár az előbbi ellenében is mozgósítsák a lakókat. Ebben pedig nem kis szerepet kaphat az identitáspolitika, például a regionális történelem.339

Bár ebből a nézőpontból azok a szereplők és az ő diskurzusaik és intézményeik kerülnek a vizsgálat előterébe, akiknek lehetőségük volt az identitáspolitikát tényleges cselekvésként is gyakorolni, tehát akik széles nyilvánosság előtt és számára megjeleníthették, intézményesíthették éstartalmilag is meghatározhatták azt, a két világháború közti időszak történetében megkerülhetetlen az első kisebbségi generáció színre lépése is. A magyar kisebbségek történetét elsősorban Bárdi Nándor értelmezte egymást követő generációk viszonyrendszereként, rámutatva az eltérő szocializáció, az eltérő sorsélmények és persze a korszellem hatása alatt kialakult nagyon különböző közösségképekre is.340 Ez az értelmezés megkerülhetetlen, viszont érdemes tovább finomítani. Egyfelől elengedhetetlen a magyar kisebbségeken túlmutató összehasonlító perspektíva,341 másfelől – és ebben az esetben ez a fontosabb kérdés – érdemes rákérdezni a generációs modell sugallta egymásutániságra is. Vajon az újnak tűnő eszmék tényleg újak voltak, vagy esetleg lehettek olyan szereplők is a korábbi és egy ideig még kulcspozícióban lévő generációban, akik maguk is hasonló elképzeléseket képviseltek és támogattak? Mi lehetett a viszonya az új generáció világnézetének a dualizmus korának nem domináns társadalomfelfogásaihoz, szolgálhattak-e azok egyes elemei előképként és hagyományként? Azt remélem, hogy éppen a csehszlovákiai és romániai fejlemények összehasonlítása, az eltérő történeti,társadalmi és eszmetörténeti körülmények számbavétele segíthet annak felmérésében, hogy az egyes elemek milyen módon kerültek be a második világháború előestéjén már egyértelműen domináns közösségképekbe, illetve hogy éppen ennek segítségével miként lehetett bevonni olyan identitáspolitikai szereplőket is, akik amúgy nem tartoztak az új generációhoz. Ez nem jelenti a generációs törésvonal elhanyagolását, már csak azért sem, mert mint láttuk és látni fogjuk az identitáspolitika domináns szereplőinek egyik legfőbb problémáját az jelentette, miként tarthatják meg magyarnak a nem Magyarországon felnövő korosztályokat.

Kataklizma és új kezdet? A régi keretek összeomlása 1919-ben

Az ezer éves államiság és a magyar állam története köré szerveződő identitáspolitika szemszögéből az állami keretek szétesése, majd a történelminek nevezett ország összezsugorodása kétségtelenül komoly problémát és kihívást jelentett. Az új fejlemények a nemzeti identitásdiskurzus szinte minden elemét megkérdőjelezték, a történelmi hivatástól a kizárólagos államalkotó képességen át a magyarság befogadó jellegéig. Ez azonban csak a probléma egyik és identitáspolitikai szempontból nem is feltétlenül a legjelentősebb része volt, hiszen elképzelhető egy

337 Miroslav Hroch: Reflections on the Role of History... i. m. 4.338 Steven G. Ellis – Raingard Eßer: Introduction: Frontiers and Regions in Comparative Perspective, in Steven G Ellis

– Raingard Eßer – Jean-François Berdah – Miloš Řezník (szerk.): Frontiers, Regions and Identities in Europe, i. m. XIII-XXII., XIV.

339 Miroslav Hroch: Reflections on the Role of History i. m. 4–5.340 Bárdi Nándor: A romániai magyar elit generációs csoportjainak integrációs viszonyrendszere (1918–1989) In

Integrációs stratégiák a magyar kisebbségek történetében. Szerk. Bárdi Nándor, Simon Attila (szerk.): Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 2006, 41–68., Uő.: Generation Groups in the History of Hungarian Minority Elites,Regio 8. 2005, 109–124., továbbá: Horváth Sz. Ferenc: A romániai magyar kisebbségi elit politikai stratégiái (1931–1940). Pro Print Kiadó, Csíkszereda, 2007.,

341 Franz Sz. Horváth: Minorities into Majorities. Sudeten German and Transylvanian Hungarian Political Elites as Actors of Revisionism before and during the Second World War. In Marin Cattaruzza – Stefan Dyroff – Dieter Langewiesche (szerk.): Territorial Revisionism and the Allies of Germany in the Second World War. Berghahn Books, Oxford, New York, 2013, 30–55., 39–40.

régi kereteket továbbra is természetesnek és magától értetődőnek feltüntető megközelítés, miként azt részben a revíziós propaganda példája vagy a 19. századi lengyel nacionalizmus főárama mutatja.342 A változások másfelől azért vezethetek el új identitáspolitikai törekvésekhez, mert alapjaiban változtatták meg azt az intézményes és kulturális teret, melyben korábban a nemzeti identitás öntudatlan újratermelése is zajlott. Mint arra többen is felhívják a figyelmet a nemzeti öntudat termelése sokszor nem tudatos folyamat, hanem csupán arról szól, hogy az egyes szereplők egyszerűen elvégzik a dolgukat az adott társadalomban. Az intézmények által előírt szabályok és minták követése, a normák elfogadása elvezethet oda, hogy akaratlanul is bekövetkezik a nemzeti identifikáció.343 Emellett nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt sem, hogy a nacionalizmus és a nemzeti azonosulás szerteágazó módon fellelhető a mindennapokban, sokszor ismét csak öntudatlanmódon. A természetesség, a magától értetődő módon jelenvaló „nemzeti”, legyen az zászlók kitűzése, nemzetiként is értett egyházi vagy egyéb ünnepi rítusok, sport, könyvek egy könyvesboltban, a domináns zene és szórakozási formák mind alkalmasak lehetnek arra, hogy ezt az öntudatlan újratermelődést segítsék.344 Fontosságukról ebben a tekintetben leginkább akkor szerzünk tudomást, amikor hirtelen megkérdőjeleződnek vagy akár el is tűnnek, akár azért mert az adott nemzet számára nemzeti értelemmel bíró jelenségek köre változik meg, akár azért mert egy másik nemzeti lép a helyükre vagy legalábbis megjelenik az adott környezetben.

1918-1919-ben mindez nyilvánvalóan bekövetkezett és még ha ez helyszínről-helyszínre eltérő mértékben és módon is történt, ahhoz elegendő volt, hogy a változást nyilvánvalóvá tegye. A korábban nem tudatosult nemzeti kontextus helyébe lépő új nem csak visszamenőleg tehette nyilvánvalóvá a megelőző helyzet fontosságát a nemzeti identifikációban, hanem egyúttal folyamatosan emlékeztetett az új, immáron a magyar nemzeti identifikáció öntudatlan újratermelését nem feltétlenül segítő állapotra, és ezzel a nem magyar intézmények, jelenségek, személyek jelenlétére. Az eredmény, Szilágyi N. Sándor szavaival fókuszált identitás lehetett, szemben a változástól nem vagy kevésbé érintett magyarországiak diffúz identitásával.345

Nem maradt mentes ettől a folyamattól Budapest, illetve Magyarország sem, mindenek előtt az emigrálók és a menekültek miatt. Amíg azonban a kormányzatban szerephez jutott, a magyarságpolitikát is jelentős mértékben befolyásoló csoport – pl. Bethlen István, Teleki Pál, Jancsó Benedek – elsősorban az nyilvánvalóan identitáspolitikai célú és az öntudatlan újratermelődést is segítő intézményes közeg megteremtésének lehetőségeivel foglalkozott elsősorban,346 addig a menekültek tömegei számára a második, magától értetődő vagy mindennapi aspektus is fontos lehetett. Legalábbis nincs okunk feltételezni, hogy a lokális körülmények és környezet, az otthon megéltek ne lennének részei ennek az öntudatlan újratermelést segítő közegnekés a mindennapi nacionalizmusnak. A nemzeti önazonosság identifikációként amúgy sem lehetne általános és mindenhol egyforma, hiszen a mindennapok fogalmának szerves része a helyi, a lokális, az öntudatlan újratermelésnek ennek keretei közt kell megtörténnie, ez a konkrét hely és valóság szolgálhat annak referenciájául. Bizonyos értelemben ennek eredménye volt Erdély egzotizálása is.347 Ennek megfelelően joggal feltehető, hogy a menekültség élményében és a 342 Zeidler Miklós: A revíziós gondolat, Osiris, Budapest, 2001, 88–124., 155–190., Uő.: A revizionizmus hatása a

magyar nemzeti identitásra, in Stefan Sutaj – Szarka László (szerk.):Regionális és nemzeti identitásformák a 18 – 20. századi magyar és szlovák történelemben. Universum, Presiv, 2007, 110–118.

343 Umut Özkirimli: Contemporary Debates on Nationalism. A Critical Engagement. Palgrave, Macmillan, Basingstoke,2005, 164–165,

344 Michael Billig: Banal nationalism. London: SAGE, 1995.; Tim Edensor: National identity, popular culture and everyday life. Berg, Oxford, 2002.; lásd még Jon E. Fox – Cynthia Miller-Idriss: Everyday nationhood. Ethnicities, 2008/4., 536-563.; Lásd még Feischmdit Margit: Nemzetdiskurzusok a mindennapokban és a nacionalizmus populáris kultúrája. Előszó. In: Feischmidt Margit- Glózer Rita-Ilyés Zoltán-Kazsnár Veronika-Zakariás Ildikó: Nemzet a mindennapokban. Az újnacionalizmus populáris kultúrája. L'Harmattan – MTA Társadalomkutató Központ, Budapest, 2014., 7–50., 13–15.

345 Szilágyi N. Sándor: Szempontok a nemzettudat lélektanához. In Uő.: Mi-egy-más. Közéleti írások. Kalota Kiadó, Kolozsvár, 2003., 97–117., kritikájára Mester Béla: Többség, kisebbség, filozófia. Magyar Kisebbség, 1998/3–4. http://www.jakabffy.ro/magyarkisebbseg/index.php?action=cimek&cikk=m980305.htm (letöltve 2014. március 11.)

346 Bárdi Nándor: A Keleti Akció; A Keleti Akció II.. i. m.; Otthon és haza. i. m. 321–404.347 Egry Gábor: Erdély képek és Erdély mítoszok. In Romsics Ignác (szerk.): A magyar jobboldali hagyomány. Osiris,

2009. 518–544., Keresztúry Dezső: Az ifjúság Erdély-képe... i. m.

menekültek radikalizálódásában a szociális talajvesztés mellett348 ez a fajta otthonosság-vesztés is jelentkezik. Ez egyúttal a távolsági nacionalizmus egy sajátos fajtáját is jelenti, hiszen ebben az esetben a befogadó közeg elvileg megfelel a bevándorlók etnikai hovatartozásának és a kibocsátó közeg az, amelynek változása végül is útnak indította őket, így a ragaszkodás az utóbbihoz az elveszetthez való ragaszkodás lesz.349

Új és régi arcok

Az 1918-1919 események nyomán bekövetkező változásokat egy-két évtized távolából nagyon különböző módon látták Erdély és Csehszlovákia esetében, Az erdélyi magyar közeggel kapcsolatban azt hangsúlyozták, hogy a politikai vezetés a régi magyar politikusok körének kezébenmaradt, ami egyenlő volt a munkapárti vagy 48-as függetlenségi dzsentri, középosztályi és részben arisztokrata hátterű politikusokkal.350 Ezt aztán taktikai politizálással, a korteskedés kiemelt szerepével és különböző pátpolitikai paktumokkal lehetett azonosítani. Ezzel szemben a Csehszlovákiához került területek magyarságát éppen az jellemezte a két évtized múltán visszatekintők szemében, hogy a nemzetet szervező középosztálya nem egyszerűen meggyengült, hanem szinte teljesen kivándorolt, miközben az arisztokrácia saját hasznát keresve inkább kompromisszumot kötött, a dzsentri pedig ugyancsak eltűnt.351

Közelről szemlélve azonban mintha nem lenne akkora különbség Románia és Csehszlovákiaközött. Romániában az első évek versengése után 1921 végén létrejött, szándéka szerint egyetlen és egységes magyar párt vezetői közt valóban a dualizmus korában már komoly szerepet játszott figurák találhatóak. Például Jósika Samu báró a főrendiház alelnöke volt, Ugron István pártelnök diplomata, nagykövet, Bernády György Marosvásárhely polgármestere, majd képviselő és Maros-Torda megye főispánja, Jakabffy Elemér munkapárti képviselő, Bethlen György pártelnök szintén képviselő, Gyárfás Elemér Kis-Küküllő vármegye főispánja és a sor még sokáig folytatható lenne a megyei vezetőségek tagjaival is. Jancsó állítása tehát igaznak tűnik, de akkor mit kezdjünk a Csehszlovákiában kialakuló magyar politikai szervezetekkel? Noha sem az országos Keresztényszocialista Párt, sem a Kisgazdapárt (később Magyar Néppárt) elnökei nem voltak kiemelkedő politikusok 1918 előtt, a két párt vezetőségében, továbbá az összefogásukra létrehozott szervezetek vezető testületeinek soraiban hemzsegtek a már akkor is aktívan politizáló figurák. Ha csak a két párt által közös erőfeszítéssel megalakított Magyar Népszövetség alapító gyűlésén résztvevőket vesszük szemügyre, akkor találunk a soraikban négy volt főispánt (Kürthy Lajos Komárom vm., Bittó Dénes Pozsony vm., Majláth István és Rudnyay Béla Bars vm.) és számos volttörvényhatósági bizottsági tagot.352 A Külügyminisztériumban a Népszövetség megalakulásáról szóló jelentés hátoldalára gondos kezek meg is jegyezték, hogy az alelnökké választott Jánossy Lajos evangélikus esperes volt 48-as párti, társalelnökei közül Bittó volt alkotmánypárti, míg Körmendy-Ékes Lajos, aki ekkor az OKP nemzetgyűlési képviselője Prágában, volt katolikus néppárti.353 A két magyar párt közös irodájának vezetésével megbízott Petrogalli Oszkár pedig a

348 István I Mócsy: The Uprooted... i. m. Ablonczy Balázs: Sérelem, jogfolytonosság, frusztráció. Alsó-Fehér vármegye menekült törvényhatósága Budapesten, 1918–1921, In: uő.: Nyombiztosítás i. m. 159–176.

349 Benedict Anderson: Távolsági nacionalizmus. A világkapitalizmus és az identitási politika kibontakozása. 2000, 1994/6., 17–22.

350 Jancsó Benedek: Az erdélyi magyarság és a Maniu-kormány. Magyar Szemle, 1929/1, január 40–45. 41–42.351 Bólya Lajos: A felvidéki magyarság társadalmi rajza. In Csatár István – Ölvedi Ignác: A visszatért Felvidék... i. m.

97 – 104., 99–101.; Jócsik Lajos: A szlovenszkói magyar középosztály I-II., Korunk, 1933 január-február, http://www.korunk.org/?q=node/8&ev=1933&honap=1&cikk=5866 és http://www.korunk.org/?q=node/8&ev=1933&honap=2&cikk=5895 (letöltve 2013. szeptember 9.); Ablonczy Balázs: Őrzők: A többes identitás startégiái. In Uő.: Nyombiztosítás i. m. 51–68.

352 A Magyar Népszövetség. Komáromi Lapok, 1920. július 7. 1-3. In Angyal Béla (szerk.): Dokumentumok az Országos Keresztényszocialista Párt történetéhez (1918-1935). Fórum Kisebbségkutató Intézet -Lilium Aurum, Somorja -Dunszerdahely, 2003., 22. dokumentum 106–113., 107–108.

353 Magyar Országos Levéltár Nemzeti Levéltára (MNLOL), Külügyminisztérium rezervált iratai K64 1. cs. 7. t. ad 274/res/1920 319. f.

koalíció idején Besztercebánya képviselője volt.354

Persze felmerülhet, hogy Csehszlovákiában másodvonalbeli, vármegyei szintű politikusok jutottak szerephez, míg Erdélyben nem, de ez a felvetés részben nem felel meg a valóságnak, részben pedig értelmetlen.355 A dualizmus korában, nem lévén tömegpártok a vármegyei politikusokszerepe legalább olyan fontos és lényeges volt, mint az országosaké, a vármegyei igazgatás megszerzése, a választók mozgósítása jelentős részben tőlük függött és a központnak is csak korlátozott beleszólást engedtek az ügyeikbe. A karrierek természetesen Budapestre vezettek, de helyben a helyi politikusok jelentették az elitet. Az sem igaz, hogy az OMP vezetői első vonalbeli politikusok lettek volna. Társadalmi pozíciójukat tekintve talán felette álltak csehszlovákiai kollégáiknak, bár ez is kérdéses, de politikai szerepük meglehetősen korlátozott maradt 1918 előtt, és a valóban kiemelkedő dualizmus kori politikai szereplők éppen ekkor települtek Budapestre.

A különbség mindenek előtt szimbolikus volt. Erdély már 1918 előtt is létezett a magyar mentális térképen, egységes imaginárius régió volt, aminek képviseletére a századelőn egyre többenjelentettek be nagyon is valós igényt. Olyannyira, hogy az erdélyi politika fogalma is elfogadottá vált és ennek részeként kialakult egy viszonylag kiterjedt, társadalmilag beágyazott erdélyi társadalmi-politikai hálózat is.356 Ennek legfontosabb szakértői és politikusai 1918 után Budapesten tevékenykedtek a kormányzat Erdélyért felelős szakpolitikusaiként, Bethlen István pedig egyenesenminiszterelnök lett. Ezzel szemben a Csehszlovákiához került területeken ilyen jellegű, regionális politikai kezdeményezés nem alakult ki. A kisebbségi politikát megkezdő régi politikusok korábban valóban megyei politikusok voltak, akik Budapestnek mint központnak alárendelten működtek, erőforrásaik messze elmaradtak a kiterjedt társadalmi és egyházi kapcsolatokra építő erdélyiekétől. Ebből a pozícióból sokkal nehezebb volt mozgósítani és fellépni az egész szlovákiai magyarság nevében is csakúgy, mint egy olyan közösségről beszélni, aminek minden ottani magyar a tagja.

A fentebb említett széttagoltság és a hagyományos pártok bukása 1918 végén minden bizonnyal szerepet játszott abban, hogy a politikai szerveződés új alapokon indult meg Csehszlovákiában. Az Országos Keresztényszocialista Párt Pozsonyban majd Kassán jórészt a Katolikus Néppárt bázisán és annak társadalmi szervezeteit is integrálva alakult meg.357 Ennek a pártnak a vezetésében valóban olyan személyek kerültek fontos pozícióba, akik korábban nem tartoztak a helyi politikai elitbe, például Varjú József főtitkár vagy éppen a pártelnök Lelley Jenő, aki korábban ügyvéd volt Nyitrán és úgy tűnik, hogy csak az 1918 végi forradalom révén, a Nemzeti Tanácson keresztül került előtérbe, mint Jánoky-Madocsány Gyula korábbi főispán és a Keresztényszocialista Párt elnökének utóda a város élén.358 Ez utóbbi mozzanat arra is felhívja a figyelmet, hogy a politikai szerkezet megváltozásában nem csak az uralomváltás, hanem már a forradalom is fontos szerepet játszott. Nem független ettől az sem, hogy az OKP legnagyobb riválisa, a Magyar Kisgazdapárt a Nagyatádi-féle kisgazdapárt komáromi vezetőinek kezdeményezésére alakul meg, illetve Gömörben a helyi gazdakörök révén.359 A forradalom jelentőségére utal a politikai mező átalakulásában az is, hogy az első csehszlovákiai választások alkalmával, 1920-ban a magyarok körében a szociáldemokraták voltak a legnagyobb riválisaik.360

Ez a fajta kihívás Erdélyben sem maradt el, hiszen a paszivitás feladását, a politikai tevékenység kezdetét Kós Károly, Paál Árpád és Zágoni István Kiáltó szó című röpirata jelezte

354 Filep Tamás Gusztáv: Darabontok ellen. Petrogalli Oszkár a magyarországi és csehszlovákiai ellenzéki politikában. In Bárdi Nándor – Tóth Ágnes (szerk.): Egyén és közösség. Tanulmányok. Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, Zenta, 2012., 43–72.

355 Bárdi Nándor: Otthon és haza... i. m. 124–125. érinti a két politikusi garnitúra különbségét, ő elsősorban a személyi kontinuitást említi, a korabeli szövegekhez igazodva.

356 Egry Gábor: Regionalizmus, erdélyiség, szupremácia i. m.357 Angyal Béla: Érdekvédelem és önszerveződés. Fejezetek a csehszlovákiai magyar pártpolitika történetéből. Fórum

Kisebbségkutató Intézet – Lilum Aurom, Somorja – Dunaszerdahely, 2002., 43.358 Kiss Balázs: Államfordulat Nyitrán 1918-1923. Kisebbségkutatás, 2008/2,

http://epa.oszk.hu/00400/00462/00038/1565.htm#sdfootnote12anc (letöltve 2013. szeptember 10.)359 Darvas János: A felvidéki magyarság politikai története... i. m., 44–45.360 Angyal Béla: Érdekvédelem i. m. 61–62., Simon Attila: A magyar szociáldemokrácia útkeresése a húszas évek

Csehszlovákiájában, Múltunk, LVIII, 2013/1., 36–64.; Jobbágy István: i. m.

1921-ben.361 Ők hárman mindezt saját szakállukra, Budapest ellenében tették, noha mindannyian kötődtek a fent már említett erdélyi személyi hálózathoz, illetve az annak keretet adó Erdélyi Szövetséghez,362. Ajánlatuk csak részben szólt Románia vezetőinek, akiknek lojalitást ajánlottak kisebbségi jogokért, autonómiáért cserébe. Erdély magyarságát és többi nemzetét is megszólították, nemzeti alapú társadalomszervezést, egyfajta reformprogramot javasolva. Hiszen a kisebbségi magyarok immár magukra vannak utalva – állították –, csak saját erejükre számíthatnak, különösen miután „nemzetközileg elismert külön nemzetté lettek”.363 Viszont a történelem szerintük már megmutatta, hogy erdélyi magyarként, önállóan mire is képesek. Erejük tehát elég ahhoz, hogy felépítsék nemzeti autonómiájukat is.364 Kós társai részletesebben is kifejtették miben is állna az autonómia. A magyarok szuverenitásáét egy népgyűlés, esetleg Magyar Nemzeti Szövetség gyakorolná, hatásköre kiterjedne a nemzeti ön- és közigazgatásra, jogi és gazdasági ügyekre, sőt „közrendészetre” is. Továbbá az iskolarendszerre, ezzel kapcsolatban Zágoni egyenesen azt állította,hogy Bukarestnek nem kötelessége egyetlen magyar iskolát sem fenntartani, csupán meg kell adnia az iskoláztatás szabadságát a magyarságnak.365

Ez a lényegében mindenre kiterjedő, egységes társadalomszervezést jelentett, bizonyos értelemben a politikán kívül és azon túl és a szerzők politikai előéletének tükrében a társadalmi különbségek és távolságok csökkentésének szándékát is takarta. A korábban nem vagy alulreprezentált csoportok, munkások és parasztok beemelését a nemzeti közösségbe. Habár román és német politika partnereket nem igen találtak,366 megalapították a Magyar Néppártot, amit a régi magyar politikai pártokkal és azok Erdélyben maradt, a magyar kormány számára posszibilis vezetőivel szemben próbáltak elhelyezni. A párt azonban – részben budapesti nyomásra, részben az egység igénye miatt – 1922 végén összeolvadt a másik szerveződő alakulattal, a Magyar Nemzeti Párttal és megalakult az Országos Magyar Párt, 1938-as feloszlatásáig szinte megszakítás nélkül az egyedüli, Budapest által legitimként elfogadott kisebbségi politikai szervezet.367 Ennek közösségvíziója pedig, mint látni fogjuk, kezdetben távolabb állt Kósék elképzelésétől.

Nemzeti egységek

Egészen másként alakultak a dolgok Csehszlovákiában, ahol az OKP és a Kisgazdapárt, majd az utóbbinak a Magyar Jogpárttal történt egyesülése után létrejövő Magyar Néppárt 1936-ig külön tevékenykedtek és ekkor is csak nagyon határozott budapesti nyomásra voltak hajlandóak összeolvadni. A különállás gyökerei a pártok politikai előzményeiben, az általuk képviselt nézetekben és emellett közösségvíziójukban is megjelentek. Mivel a két párt a magyar kisebbségi politika nagyjából egyenrangú szereplője lett, továbbá szervezett módon felosztották nyilvánosságotés részben egyéb intézményekhez is hozzáfértek ez a közösségvízió tényleges identitáspolitikai jelentőséget is kapott – ellentétben Kósék két, rövid életű és főként az (irodalmias) nyilvánosságbanláthatóvá vált kísérletével.

Ezzel együtt mindkét párt elképzelésének kulcsfogalma a kisebbségi és egyúttal nemzeti

361 Közli Zeidler Miklós (szerk.): Trianon. Nemzet és emlékezet. Osiris, Budapest, 2003, 498–502.362 Zsolt K. Lengyel: Auf der Suche nach dem Kompromiß. Ursprünge und Gestalten der frühen Transilvanismus.

Verlag Ungarisches Institut, München, 1993. (Studia Hungarica 41.) 38–61.363 Noha ekkor még számíthattak intellektuális partnerekre, lásd K. Lengyel Zsolt: A korai transzilvanizmus Románia-

képéről. In Uő.: A kompromisszum keresése. Tanulmányok a korai transzilvanizmus történetéből. Pro Pirnt, Csíkszereda, 2007. 109–138., 121.

364 Zeidler Miklós (szerk.): Trianon. Nemzet és emlékezet. Osiris, Budapest, 2003, 498–502.365 K. Lengyel Zsolt: A korai transzilvanizmus Románia-képéről. i. m. 119.366 Noha ekkor még számíthattak intellektuális partnerekre, lásd K. Lengyel Zsolt: A hamis alternatíva. A két

világháború közötti Románia román-magyar-német kapcsolatainak Cultura-modelljéjez. In Uő.: A kompromisszum keresése i. m. 151–178.

367 Bárdi Nándor: Otthon és haza. i. m. 123–127., Grandpierre Emil: Az erdélyi magyarság politikai küzdelmei az egységes Magyar Párt megalakulásáig. Magyar Szemle, 1928/2, február, 130–136. Kósék egy rövid időre még egyszer megalakították a Néppártot 1926-1927-ben, aztán azonban a szervezet elhalt. Lásd György Béla: Reformmozgalom a romániai Országos Magyar Pártban (1926–1927). Magyar Kisebbség, VIII. 2003/1. 123–145., Uő.: Hatalom és társadalom kisebbségben. Párt és belső ellenzéke (1926–1927). Regio, 15. 2004/4, 83–98.

egység volt, hasonlóan az erdélyi diskurzushoz is. A lényeg persze ezúttal is a részletekben rejlett ésamint hamarosan kiderült a két irányzat által elképzelt egység tartalmilag eléggé különbözött ahhoz,hogy fontos szerepet játsszon a Budapest által folyamatosan szorgalmazott egyesülési kísérletek zátonyra futtatásában is. A különbség a felszínen inkább világnézetinek tűnhetett, egy keresztényszociális párt és egy inkább polgári agrárpárt véleménykülönbségének, amit a nyilvánosság talán leginkább a zsidókhoz való viszony eltérésén keresztül észlelhetett.368 Alaposabbelemzés azonban ennél komolyabb ellentéteket is megmutat, pontosabban betekintést nyújt a világnézeti különbség mögött lakozó társadalomkép jellegzetességeibe.

Mielőtt azonban bemutatnám a két társadalomkép és közösségfelfogás jellegzetességeit érdemes egy pillantást vetni Magyarországra is. Az egység ugyanis arrafelé is divatos jelszó és törekvés lett – mindenek előtt a forradalmi megrázkódtatások által feltárt társadalmi ellentétek meghaladásaként, bizonyos szemszögből elfojtásaként. Emellett azonban megjelentek ennél átgondoltabb, programszerű új közösségfelfogások is, ami kifejezetten új nacionalizmusként mutatkozott meg.

Az előbbi irányzatot szépen illusztrálja Bethlen István, akiről már említettem, hogy az Erdélyi Szövetség tagjaként elvileg amúgy is az egységes nemzeti társadalom megszervezését hangoztató program képviselője volt. Azért csupán elvileg, mert a szövetségen belül ő volt a „konzervatív”, aki inkább fékezte a reformjavaslatokat, mintsem ösztönözte volna azok megvalósítását.369 Habár az első világháború végi összeomlás kataklizmája nyilván az ő nézeteit is árnyalta, egész konszolidációs politikája azt sugallja, hogy továbbra is inkább a lassú változások és nem a lendületes reformprogramok híve maradt. Ennek tükrében érdemes értelmezni a nemzeti egységről szóló kijelentéseit is.

Mindenek előtt a nemzeti egység Bethlen nyilvánosan hangoztatott felfogásában a forradalmak okozta szétesés, a társadalmi osztályok egymás ellen fordulásának ellentéte. Jellemző aNemzeti Egység Pártjának 1919. februári alakulásakor mondott beszéde, amelyben azt fejtegette, hogy a nemzeti érzés a nemzet tagjainak és csoportjaiknak egymás iránti szeretete.370 A cél pedig az lenne, hogy az alsóbb és a felsőbb rétegek „közös harmóniába” olvadjanak, csak ez emelheti fel a népet a „szükséges magasságba”. Ehhez a munkásságot is emancipálni kell, ennek alapja már megszerzett műveltségük, viszont nekik is el kell fogadniuk, hogy osztályuk érdekeit alárendeljék a nemzeti érdeknek.

Bár a beszédre nyilvánvalóan rányomta bélyegét az adott politikai helyzet, az alapvető közösségvíziót Bethlen elég komolyan vette ahhoz, hogy a következő évtizedben lényegében változatlan fenntartsa. A harmonikus társadalmi egység vezérgondolat volt első kormánya programjának bemutatásakor, 1921-ben, két évvel később az indemnitási törvényjavaslat vitájában vagy éppen 1926-ban, amikor Debrecenben tartott beszédet.371 Tartalmát persze alaposabban is kibontotta és az is nyilvánvaló, hogy a politikai helyzet változása maga is befolyásolta azt. Ezzel együtt vagy éppen ezért a kirajzolódó társadalomkép elégé leegyszerűsített. A munkásság mellett a parasztok (kisgazdaosztály), az intelligencia (néha középosztály) és a polgári osztályok alkotják a nemzetet, az ő harmóniájukat kell megteremteni, mérsékelt reformokkal. A legfontosabb mindegyikük közül az intelligencia, ami egyenesen vezető szerepre hivatott Bethlen elképzelései szerint.372 Bár említést tesz róla, hogy a parasztság – pontosabban a kisgazdaosztály – szintén fontosa nemzet szempontjából, nem megy el addig, hogy a nemzeti lényeg, szubsztancia letéteményesének lássa. A legközelebb ehhez a felfogáshoz talán akkor kerül, amikor arról értekezik, hogy a forradalmak még a falu békéjét és egységét is szétdúlták.373 Azt viszont

368 Angyal Béla: Érdekvédelem és önszerveződés. i. m. ???369 Bárdi Nándor: Az erdélyi magyar (és regionális) érdekek megjelenítése az 1910-es években. Magyra Kisebbség,

VIII. 2003/3-4, 93–105., Romsics Ignác: Gróf Bethlen István politikai pályája 1901–1921., Magvető, Budapest, 1987, 115–121.

370 Gróf Bethlen István beszédei és írásai. Első kötet. Válogatott beszédei. Genius Könyvkiadó Rt., Budapest, 1933., 1. r. 152–153.

371 Sorrrendben lásd Uo. 159., 294–295., 2. r. 156–157.372 Uo. 1. r. 159.373 Uo. 2. r. 23–24.

határozottan képviselte, hogy minden társadalmi osztálynak tudatosan a nemzetért kell munkálkodnia.374

Ez a vízió Bethlen megfogalmazása szerint a nemzeti demokrácia eszméjével is azonos. Ennek lényege, hogy minden társadalmi osztály egyenlő mértékben befolyásolja a közügyeket, természetesen a nemzet iránti felelősségének tudatában.375 Ahhoz azonban, hogy mindez megvalósuljon komolyabb változásokra is szükség van – mondja Bethlen. A nemzetnek – nem kimondva, de azért sejthetően ezen belül elsősorban a középosztálynak – önvizsgálatot kell tartania.A bukásban szerinte komoly szerepet játszottak a magyarok „fajhibái”, ezen belül a középosztály lecsúszása. Ezt azonban csak részben tulajdonítja a zsidóság térnyerésének, ezért is veti fel az önkritika és a hibák kiküszöbölésének szükségességét. Mások rétegek esetében viszont nem önvizsgálatra, hanem tudatos kultúrmunkára van szükség annak érdekében, hogy ne szédüljenek meg ismét különböző eszméktől. Cserébe a kisgazdáknak földreformot a munkásoknak kissé homályos fogalommal „gondoskodást” ígért.

Fontos tovább a közösségvízió szempontjából az is, milyen szervezeti-szerkezeti elképzeléseket vázol fel. A középosztály helyzetét ugyan állami segítséggel szándékozott megerősíteni, de ezzel egy időben arról is beszélt, hogy a dualista korszak hibái közül kiemelkedik az a téves elképzelés, miszerint a nemzeti életet az államnak kellene megszerveznie. Ezzel szemben Bethlen tevékeny, kezdeményező, a közösségért munkálkodó, önmagát az állam nélkül is megszervező társadalmi közeget képzelt el, a középosztály és az intelligencia megerősítése is éppenerre szolgálna. Ebből persze következik, hogy az egységnek csak részben lehet kerete az állam. Amit azonban helyette felvázol némileg meglepő. Kezdetben talán csak a rivális pártok retorikai meggyengítése érdekében kritizálta a pártok közti megosztottságot (noha ez az Erdélyi Szövetség diskurzusának is fontos eleme volt), 1924-ben azonban már arról beszélt, hogy az Egységes Párt valójában a nemzeti összefogás igazi mintája, ez a nemzeti demokrácia megteremtésének modellje és módja. Ez a párt tehát már nem része a pártpolitikai megosztottságnak, kiemelkedik abból és a nemzet igazi – talán még nem egészen tudatos – irányának képviselője. „Akkor [a forradalmak után – E.G.] érkezett el az ideje annak, hogy a magyar demokrácia megkezdje a szervezkedést, amely már a háború előtt is folyt és amely a kisgazdatársadalmat állította ennek a gondolatnak a szolgálatába. Gondoskodni kellett arról, hogy ezek a tömegek, a kisgazdatársadalom, a magyar intelligencia, a magyar polgári osztály együttesen törekedjenek megvalósítani azokat a nagy és fontos célokat, amelyeket zászlajukra kitűztek. Ez az egységes párt megszületésének filozófiája. Ez az érelme az egységes párt gondolatának, amellyel egyfelől a magyar társadalmat akarjuk megvédeni a további forradalmaktól és felfordulásoktól, a másik oldalon pedig biztosítani akarjuk azt a fokozatos, demokratikus fejlődést, amelyre ennek a nemzetnek feltétlenül szüksége van, ha a kor gondolatának és szükségleteinek megfelelően akarja az ország intézményét berendezni”.376 Ha ehhez gondolatmenethez hozzávesszük a nemzeti demokrácia bethleni meghatározását, benne a középosztály szükségszerű és természetes vezető szerepét, világos, hogy nem versengő pártról, hanem a nemzeti lét szükségszerű berendezkedését kifejező szervezetről beszélt.

Ez a felfogás nyilvánvalóan sokat köszönhet az Erdélyi Szövetség nemzeti demokrácián alapuló, az állammal szemben a társadalmat előtérbe állító, széleskörű társadalmi reformokat javasoló elképzeléseinek is. Itt is hangsúlyos a társadalmi egység, a közös és harmonikus munka, a kritikára építő program, feltűnnek az organikus nacionalizmus jegyei is. Ezzel együtt világosan látszik Bethlen mérsékeltebb karaktere is. Ugyanakkor élesen megkülönbözteti magát a radikálisabbközösségvízióktól, mind az antiszemitizmust tekintve, mind a szabadság és közösség viszonyát illetően. Az utóbbi kapcsán különösen fontos az a felfogása, miszerint a szabadság alapvető érték, enélkül nem juthatna előre a versenyben az aki jobb és így haladás sem lenne, de a haladáshoz szükséges az erkölcsi szabályként értelmezhető „nemzeti princípiumok”-hoz való igazodás erkölcsi kötelességének betartása is.

374 Uo. 319. Néha ugyan a nemzet gerincének is nevezte őket, de az adott kontextusban ez inkább retorikai fogásnak tűnik.Lásd Uo. 158.

375 Uo. 159376 Uo. 1. r. 320.

Az új nacionalizmus közösségvíziója leginkább a fajvédők – pl. Gömbös Gyula, Bajcsy -Zsilinszky Endre, Lendvai István, Szabó Dezső – és a keresztény pártok szociális eszmerendszerében öltött testet. Az egység, sőt az egységes társadalom eszméje a fajvédők nézeteinbelül is kiemelt szerephez jutott, és ők is kárhoztatták a pártpolitikát. Igaz, amíg Bethlen legfeljebb következtetni engedett arra, hogy az Egységes Párt talán több mint egyszerű párt, a fajvédők számára a pártok léte eleve anomáliának számított.377 Az egységes közösség azonban esetükben jóval többet jelentett Bethlen harmonikus, de lényegét tekintve hierarchikus egységénél. Céljuk volt„a szabad és egységes nemzeti társadalom szerves felépítése a keresztény vallás örök életű erkölcsének és szellemének és fajtestvéri kötelékének megszilárdításával, a magyart a magyartól elválasztó osztályellentétek tudatos lerombolásával”.378 Itt már nem egyszerűen a nemzeti szeretet és a nemzeti érdekre való ráismerés vezet el az egységhez, amelyben mindenki betölti a neki rendeltszerepet, hanem a nemzeti lényeg közössége és a társadalmi különbségek tudatos lerombolása. Nemcsupán az osztály, hanem a világnézeti, kulturális, felekezeti különbségeké is. Az állam felfogásuk szerint nem egyszerűen keretet ad a társadalomnak, ellenkezőleg, csak az állam képes egységbe szervezni a társadalmat.379

A társadalmi csoportok, osztályok viszonyát is másként képzelték el. A munkásokat ők is megszabadították volna a káros irányzatok befolyásától, viszont nem a középosztályban, hanem a parasztságban és a kisgazdák csoportjában látták a nemzetfenntartó osztályt és erőt.380 A paraszt számukra a magyarság maga, ősi tulajdonságai, érzései, szelleme őrzője, ezért is szándékozhatott Gömbös egyenesen új történelmi osztályt teremteni belőlük.381 Ehhez persze ki kell művelni, rá kell ébreszteni saját fajiságára – vagyis magyar jellegére. Annál inkább szükségesnek tűnt mindez, mert a középosztály nem volt elég erős a zsidósággal szemben – szólt az ítélet.382 Amiből szinte kényszerítő módon következett, hogy a magyar faji szellemű államban a középosztálynak fel kell hagynia az állami pályákkal és az üzleti életben, a szabad pályákon kell megtalálnia a helyét.383

Szemben Bethlen elnagyolt közösségképével és még mindig inkább liberális szabadságfelfogásával a fajvédők közt a közösség tagjainak kívánatos tulajdonságai is meghatározásra kerültek: „a kötelesség, önzetlenség, önfegyelem és önfeláldozás emelkedett keresztény etikájára van szükségünk” – mondta Bajcsy-Zsilinszky.384 Az egész társadalmat ennek jegyében, a liberalizmust tagadva szervezték volna át. A tőkét korlátozták volna, megkövetelték volna, hogy a nemzet szolgálatában álljon, a magántulajdont is csak ekkor tartották volna tiszteletben. Mindenkinek létminimumot ígértek és munkához való jogot, cserébe viszont kötelezővé is tették volna az utóbbit.385 Az így átszervezett, faji szellemére ráébresztett, annak megfelelően felépített nemzet lehetett képes világtörténeti küldetésének megvalósítására is. Ehhez azonban meg kellett szüntetni az idegenek befolyását is, az antikapitalizmussal összefonódó antiliberalizmus logikusan jelentett markáns és aktív antiszemitizmust is, újabb nem lényeges ponton különbözve ezzel a bethleni főáramú identitáspolitikától.

Bethlen és a fajvédők, mindenek előtt Gömbös kiválasztása persze némileg önkényes és főként azzal indokolható, hogy a két miniszterelnök két évtized kormányzatainak eszméit, felfogását is meghatározta. Bethlen, mint látni fogjuk, akár az identitáspolitika részleteibe menően, Gömbös főként eszméivel és azzal, hogy önmaga vált szimbólumává egy késbb is rá hivatkozó közösségvíziónak is. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a magyarországi politikai eszmék piacán, a húszas évek elején, majd a harmincas évek végén a kormánypolitikát is befolyásolni képes módon ne lett volna még más, a közösségvíziót is befolyásoló gondolatkör. Az antiliberális, szociális

377 Gyurgyák János: „Ezzé lett magyar hazátok...” A magyar nemzeteszme és nacionalizmus története. Osiris, Budapest,20007. 246–247.

378 Uo. 247.379 Vonyó József: Gömbös kormánypártjának ideológiája. Századok, 145. 2011/1, 3–38., 5-11.380 Gyurgyák János: „Ezzé lett...” i. m. 236.381 Vonyó József: Gömbös kormánypártjának... i. m. 5–11.382 Gyurgyák János: „Ezzé lett...” i. m. 228.383 Uo. 249–250.384 Uo. 247.385 Uo. 248.

tartalmú katolikus reformmozgalom, a keresztényszocializmus képviselői mind a világháborút közvetlenül követő években, mind a harmincas évek második felétől jelentős szerepet játszottak. A előbbi csoportban Prohászka Ottokár és Bangha Béla nevét érdemes megemlíteni, az utóbbi csoport elősorban fiatal katolikus értlemiségiekből állt, a kormányzati politikában a legnagyobb szerephez Kovrig Béla jutott, ő pedig szoros kapcsolatban állt Teleki Pállal is. A második csoport főként a Qaudragesimo Anno hatására lépett fel, értelemszerűen reflektálva az enciklikában ajánlott hivatásrendiség kérdésére is. Ennek ellenére a két kör szellemi kapcsolatát jelzi, hogy lapjuk, a Korunk Szava Prohászka számában Kovrig kifejezetten példaként és előfutárukként hivatkozott Prohászka társadalmi tanítására is.386 Viszont a harmincas évek végi kör egy részének másfajta affinitását illusztrálja az, hogy egy csoportjuk 1935-ben Gömbös reformjai mellett szállt síkra, tőle remélve a földreformot, társadalmi reformot, modern társadalmi rendet és „népies, szociális Magyarországot”.387

Prohászka és követői gondolkodásának vezérfonala az antikapitalizmus volt. A tőkét a zsidósággal azonosították ezért antiszemita nézeteket is hangoztattak, de a zsidóság kizárását a magyar keresztény társadalomból alapvetően vallási és a vallással összefüggőnek látott életmódbeli okokból szorgalmazták. A zsidók Prohászka szemében azért jelentettek veszélyt szemében, mert a lecsúszó dzsentri helyét ők és nem a magyar parasztságból felnövő középosztály foglalta el. Ennek ellensúlyozására nemzeti és erkölcsi megújulást hirdettek, társadalmi víziójuk pedig a tőke korlátozására, a mnkások érdekeinek védelmére épült, természetesen osztályharc nélkül, az érdekek harmonizálása révén. Ugyanakkor az ország összeomlása miatt kifejezetten a liberalizmust, kozmopolitizmust és a zsidókat, mint idegeneket kárhoztatták.388

A harmincas évek fiatal értelmiségi csoportja részben ezeket az eszméket próbálta megújítani és adaptálni. A Quadragesimo Anno pápai enciklika nyomán a harmonikus társadalmat kezdetben a hivatásrendiség formájában látták megteremhetőnek, a liberalizmussal és marxizmussalellenében „az idnividualizmus és szocializmus előnyeit” azok hátrányai nélkül szerették volna egyesíteni, és erre a katolicizmust látták a legalkalmasabbnak. Szociálpolitikai törekvéseik – ezen a téren különösen Kovrig volt aktív – a szociális problémák megoldása révén a nemzet gerincét adó tömegek felemelését és ezzel a nemzeti megújulást célozták, és ez volt a vezérfonala a visszacsatolt területeken végrehajtott akcióiknak is.389

Látható, hogy ezek az elképzelések könnyen összecsúszhattak, különösen egy olyan közegben, amelyben nem kristálytiszta és szigorúan definiált fogalmak, hanem a nemzeti egységhezhasonló sokféleképpen érthető fordulatok domináltak. Ráadásul a társadalmi víziók közti különbségtétel sem volt egyszerű annak, aki nem mélyedt el alaposan az ideológiai szövegekben. Egy-egy elem kiemelése, egyúttal pontos meghatározásának elmaradása a retorikai és nem elemző jellegű szövegekben – például az egységes nemzet képe – könnyen oda vezethetett, hogy a célközönség egyazon elképzelésként, vagy egymás variációiként azonosítja őket, különösen, ha a megnyilatkozók politikai pozíciója sem volt egyértelmű.

Az egységeszme a kisebbségi közegben sem maradt visszhangtalan. Ennek részben politikai okai voltak, a magyar kormány egy darabig arra számított, hogy ha Romániában létrejön egy egységes kisebbségi szervezet, az bejelentheti az igényét a kisebbségi szerződésben foglalt jogok gyakorlására, akár az autonómiáig menően is. Csehszlovákiában, a kisebbségi szerződés ilyen módon értelmezhető rendelkezésének hiányában hasonló igényt nehezebben lehetett támasztani, itt ellenben a körvonalazódó politikai megosztottság meghaladásának eszközeként jöhetett számításba az egység ideája. Ennek megfelelően alakult meg Komáromban 1920 júliusában a Magyar

386 Petrás Éva: A Vatikán és a magyar katolikus értelmiség. A magyar katolikus értelmiség útja a kereszténydemokrácia felé. In Feitl István (szerk.): Nyitott/zárt. Politikai és kulturális orientáció 1914–1949.; 77–92.; 86.

387 Uo. 90.388 Gyurgyák János: Ezzé lett magyra hazátok... i. m. 150 – 153.; Gergely Jenő: A keresztényszocializmus

Magyarországon 1903–1923., Akadémiai Kiadó, 1977.; Spannenbrger Norbert: A politikai katolicizmus. In RomsicsIgnác (szerk.) A magyar jobboldali hagyomány... i. m. 186–213.; Paul A. Hanebrink: In Defense of Chrsistian Hungary. Religion, Nationalism, Antisemitism 1890–1944., Cornell University Press, Ithaca–London, 2007.; 77–109.

389 Petrás Éva: i. m. 87–89.; Paul A. Hanebrink: i. m. 137–163.

Népszövetség.390 Romániában 1921-ben próbálkoztak meg a Magyar Szövetség létrehozásával. A két szervezet sorsa is hasonlóan alakult, a romániait hamarosan betiltották, arra hivatkozva, hogy kisebbségi szervezet működését az ország törvényei nem engedélyezik, csupán pártokét, a Csehszlovákiait pedig évekig nem engedélyezték.391 Ez nyilvánvalóan azt jelentette, hogy a politika mellett az identitáspolitika fő szereplői is a pártok lettek, bár ez a tény önmagában jelentős különbséget inkább Csehszlovákiában hozott, hiszen Erdélyben a Magyar Szövetség utóda egy egységes magyar kisebbségi párt lett, nagyjából ugyanazokkal a vezetőkkel és működtetőkkel. Csehszlovákiában ellenben – noha a Népszövetség a két párt közös vállalkozásának indult – a későbbi tapasztalatok fényében az sejthető, hogy pusztán a közös fellépés nem lett volna elegendő az egyesülés eléréséhez.

Mindezzel együtt nem haszontalan egy pillantást vetni a két szervezet alakulásakor sugallt közösségképre sem, amit valahol a budapesti identitáspolitikai elvárások és a helyi törekvések közti kompromisszumként értelmezhetünk. A Magyar Szövetség, mint már említettem, szándéka szerint akisebbséget megillető önszerveződés és autonómia jogának gyakorlására alakult, közjogi szerveződésként,392 habár ez utóbbi puszta igénybejelentés maradt. Mindazonáltal elsődleges célja az egységes kisebbségi szerveződés kereteinek megteremtése volt, vagyis a kisebbségi közösség szervezeti egységét hangoztatta. Ez nem feltétlenül jelent olyan típusú társadalmi egységet, mint a fajvédők vagy Prohászkáék esetében láttuk, de feltétlenül megkívánja a (párt)politikai különbségek háttérbe szorítását. Ezzel együtt a Szövetség intézményfenntartói kompetenciákra is bejelentette az igényét, lényegében az élet minden területén. Ez nem csak azt jelentette, hogy a magyarságot képviselni kívánta Románia felé, hanem azt is, hogy népirodái révén a mindennapokban is segített volna eligazodni. Ezek nem csak az ügyintézésben, érdekvédelemben segítettek volna, hanem szakelőadásokkal, szaktanácsadóikkal a mindennapokban is.393 Mindenesetre a közösségi képviseletiránti igény annyiban mindenképpen sikeres volt, hogy a román hatóságok a Szövetség feloszlatásának indoklásaként azt hangoztatták, hogy az valóságos kormányként működött, szakosztályai és az ezekből összeálló közgyűlés az élet minden ágát felölelték, népirodái révén adót szedett volna, külön bíróságot is felállított esküt nem tett bírákból és még igazolványokat is kiadott, ezekkel Magyarországon igazolták volna magukat a Szövetség tagjai – vagyis igényeik szerint az erdélyi magyarok.394

A betiltás ellenére ezt az egységeszmét és vele a közösségszervezés igényét a két párt ebben a kérdésben egyetértő képviselői később átmentették az Országos Magyar Pártba is. „Mikor egy egész népkisebbségi nemzet pártformációt választ a maga politikai törekvéseinek a fönntartására és előre vitelére, akkor ez azt jelenti, hogy az a párt tulajdonképpen több a pártnál, mert az egy egész népnek a kifejezése. Tehát amit szokványos pártpolitika úgynevezett sakkhúzásként, mintegy politikai versenyfutásként és hatalmi játékként megengedhet magának, azt nem engedheti meg egy ilyen nemzeti alakulás. Annak minden mozdulatától népérdekek sorsa függ, tehát mozdulatait nem korlátozhatják a közönséges értelemben vett politikai szenvedélyei és hatalomért való kockáztatásai. Egy népkisebbségnek mint párt, annak a népkisebbségnek az egész életakarását, egész jövendő sorsát kell, hogy éreztesse, s nem hatalmi versengés a feladata, hanem a mindenkori hatalom folytonos meggyőzése a maga népének az igazságairól. […] A Magyar Párt tehát a népkisebbségi eszme küzdőtáborában a népérdekek folytonos és következetes szolgálatában nemcsak a maga népére, hanem minden más népre nézve szükségessé és hasznossá tud válni.”395 – írta az ekkor még Zágoni István szerkesztette Keleti Újság, ami idővel az OMP félhivatalos orgánumává vált.

390 A Magyar Népszövetség i. m. 391 Bárdi Nándor: Otthon és haza. i. m. Grandpierre Emil: Az erdélyi magyarság politikai i. m., Angyal Béla:

Érdekvédelem és önszerveződés392 Bárdi Nándor: Otthon és haza i. m. 125.; id. báró Szentkereszthy Béla beszéde a Magyar Szövetség hármszéki

szervezetének megalakulása alkalmából. Arhivele Nationale Directia Judeteana Covasna. (ANDJ CV) Fond Nr. 48.393 Bárdi Nándor: Otthon és haza i. m. 106.394 Uo. 126. o. 76. lj.395 A Magyar Párt országos megalakulása. Keleti Újság (KÚ) 1922. december 28. Idézi Bárdi Nándor: Otthon és haza.

i. m. 128.

Nem kizárt, hogy miután a ezekben az alapelvekben mind Budapest, mind a két erdélyi irányzat egyetértett az írásos alapszabályokat az egy évvel korábban alakult csehszlovákiai Magyar Népszövetségtől kölcsönözték, vagy pedig mindkét esetben Budapest volt az ötletadó. A csehszlovákiai Népszövetség alapszabályának 5. paragrafusa leszögezte, hogy a szervezet a magyarság „faji, nyelvi, kulturális és gazdasági” fennmaradása érdekében különböző intézményeket, iskolákat, óvodákat, népirodákat (!), múzeumokat, népkönyvtárakat, különböző intézeteket, szövetkezeteket, internátusokat, ösztöndíjakat, pénzintézeteket, szövetkezeteket, könyvkiadót, egyesületeket, irodalmi és művészeti, tudományos és ismeretterjesztő társaságot, művészeti, népjóléti, szociális intézményeket hoz létre. Védi a szlovákiai magyarság „faji összetartozását, a magyarság egyetemének, részeinek, valamint egyes tagjainak jogos érdekeit” felkarolja, sérelmeiket felvállalja és orvoslásukra minden törvényes eszközzel közben jár.396

A kísérlet tehát a teljes nemzeti társadalom megszervezésére irányult, ezen belül azonban nem tisztázták egyértelműen a viszonyokat. Mindenesetre ennek víziónak megfelelően koreografálták a szövetség alakuló gyűlését is. Amit a Komáromi Lapok a „magyarság sokáig felejthetetlen ünnepnapjá”-nak nevezett.397 Már esett arról szó, hogy a gyűlés lebonyolításában és azúj szervezet vezetésében mindkét, Budapest által is elfogadott magyar kisebbségi párt398 szerepet vállalt. A gyűlés résztvevői azonban nem csak a pártokat reprezentálták, hanem szándékuk szerint az egész magyar társadalmat. Miként a Komáromi Lapok írta „nem csak a helybeliek, de az egész magyarság vezetői megjelentek”. A híradásokban megjelentetett kép azt sugallta, hogy valóban minden magyar társadalmi csoport részvételével és képviseletében alakult meg a Magyar Népszövetség. Feltűnt, lényegében korábbi pártállásukra tekintet nélkül, az egyébként más összefüggésben letűntnek, elveszettnek leírt régi megyei és politikai elit, az éppen megbízásukat töltő csehszlovák nemzetgyűlési képviselők és szenátorok, a két párt országos és helyi képviselői, mint Varjú József, OKP titkár, Kána Richárd nyugalmazott polgármester (OKP), Füssy Kálmán, Mohácsy János pártelnök, Lukovich Ferenc párttitkár (Országos Kisgazda és Földmíves Párt). Képviseltette magát a pozsonyi egyetem jogi kara a dékán révén, Komárom városa és tanácsa a polgármester vezetése alatt, csakúgy mint a megyei tisztikar. A törvényszéket, a járásbíróságot, az államügyészséget, az iskolák tantestületeit vezetőik és tagjaik képviselték, és számos egyesület is delegációt küldött. Mellettük delegációk „képviselték” Kassát, Pozsonyt, Nyitrát, Trencsént, Lévát, Losoncot, Érsekújvárt, Selmecbányát. Nem maradhattak el a protestáns egyházak sem.399

Ugyancsak a teljes körű nemzeti egységet jelezte, és nem csupán társadalmi, hanem földrajziértelemben is, a szervezet ekkor megválasztott vezetősége. Elnök lett Kürthy István, társelnök Bittó Dénes (Pozsony) és Körmendy-Ékes Lajos (Kassa), alelnök Jánossy Lajos evangélikus esperes (Komárom), főtitkár Alapy Gyula, a komáromi Jókai Egyesület főtitkára, titkár Gosztonyi Nándor, főgimnáziumi tanár. A két jogtanácsos mellett pénztáros lett Gaál Gyula nyugalmazott polgármester,ellenőr Vankó István, nyugalmazott takarékpénztár-igazgató, jegyzők dr. Baranyay László és Inántzy Géza lapszerkesztők. Az elnöki tanácsban huszonketten képviselték Komárom megyét, hárman Bars megyét, négyen Pozsonyt és Pozsony megyét, négyen Nyitra megyét (köztük Lelley Jenő az OKP elnöke, nemzetgyűlési képviselő), egy főTrencsén megyét, két fő Zólyom megyét (köztük Petrogalli Oszkár), egy-egy fő Turóc, Liptó és Árva megyét, két fő Hont megyét, három fő Nógrád megyét, három fő Kassát és Abaúj-Torna megyét, két fő Gömör megyét, Sáros megye képviselőjét pedig még nem tudták megválasztani.400

Némileg máshova helyezte a hangsúlyt a szervezet szerepét illetően Kürthy István, a megválasztott elnök. Ő bemutatkozó beszédében mindenek előtt azt emelte ki, hogy a csehszlovákiai magyarságra „szent kötelesség hárul”, ha már ezer éven át integráns része volt az „államalkotó összmagyarságnak”: „Magyarnak maradni nyelvben, szívben, lélekben és a jövő

396 Magyar Népszövetség Alapszabálya, MNLOL K64 1. cs. 7. t. ad 274/res/1920, 314–319. f.397 A Magyar Népszövetség i. m.398 Azét használom ezt a nyakatekertnek tűnő fordulatot, mert ekkor és később is működtek más, kifejezetten

kisebbségi magyar vagy a kisebbségi magyarok körében is népszerű pártok. Ezektől elvitatni ezt a jellegzetességet nem lenne helyénvaló.

399 A Magyar Népszövetség i. m. 107–108.400 Uo. 111.

generációt és ilyennek nevelni”. Ugyanakkor ezt követően arra hivatkozott, hogy mindehhez a kisebbségi szerződések alapján joguk van, a Magyar Népszövetség csak ezt a jogot kívánja gyakorolni, elsősorban ellenőrizni az államot, teljesíti-e kötelezettségeit, szükség estén kikényszeríteni azokat. Csak ezután tárt rá arra, hogy a magyarságnak a „szó szoros értelmében az utolsó emberig” egységbe kell tömörülnie. Viszont a szervezetet már úgy jellemezte, mint ami pártpolitikától mentes, vallási, osztály és társadalmi különbségeket meghaladó lesz. Ennek jegyébentámogatják és védik a magyarság létező és jövendő intézményeit és el akarják érni, hogy az ifjúságot magyar és keresztény szellemben neveljék.401

Végül érdemes még megemlíteni, hogy nyilvánvalóan nem függetlenül a keresztényszocialistákból kinőtt OKP jelentős befolyásától, az egész rendezvény vallásos allúziókkal telt meg. Kürthy beszéde is erősen rájátszott ezekre, nyomában pedig a Komáromi Lapok vezércikke is.402 AmikorKürthy azt mondta, hogy a jelenlévők mellett minden magyar „a magyarság hangos hitvalló […] tántoríthatatlan apostola kell” legyen egyértelműen a (korai) kereszténységet invokálta, ennek feleltette meg a kisebbségi önszerveződést, így erkölcsi kötelességgé emelve a részvételt. Nyilván ebből következett a csak félig kimondott felelősség is. Akinek ez nem lett volna elegendő a felismeréshez, azt eligazított a már említett vezércikk. Ez – a naptár szerint biztosan csupán átvitt értelemben – a magyarság pünkösdjének minősítette az eseményt, melyen „az összesereglettek az apostolok és tanítványok, hogy betöltse lelkeiket a magyarok Szent Lelke, hittel, reménységgel, akarással és a hozzá való erővel”. A spirituális közösséget a cikk szerint minden szlovákiai magyar megélte, ezzel le is omlott köztük minden választóvonal, a 4000 tag hamarosan 100 000 lesz – írták. Vagyis a közösségi egységet alapvetően erkölcsi kötelességként és levetkőzhetetlen spirituális kapocsként próbálták megjeleníteni, és kevésbé reális társadalom képzeteként.

Mint azonban már említettem, mindkét Szövetség hamarosan befejezte működését, helyüket a pártok vették át. Csehszlovákiában elsőként a keresztényszocialisták kezdtek szervezkedésbe és kezdettől fogva igen markáns társadalomfelfogást képviseltek. Ennek tengelyében természetesen ugyancsak az egység állt, ám ennek értelmezése némileg eltért mind a Magyar Népszövetség kisebbségi magyar egységétől, mind a magyarországi kormányzat – jelesül Bethlen – víziójától, s bár számos elemében hasonlított az új nacionalizmusra, nem lényegtelen pontokon azzal sem volt összeegyeztethető. Az ungvári keresztényszocialisták megjelentette füzet részletezte az induláskor elfogadott programjukat,403 ami mindenek előtt társadalmi kérdésekkel foglalkozott. Ez talán nem isvolt olyan meglepő, figyelembe véve Csehszlovákia születését, a Csehszlovák állam alapító mítoszát és társadalmi, emberi haladást előtérbe helyező, szocialisztikusnak számító szellemiségét,404 valamint azt a tényt, hogy a keresztényszocialisták mégis csak az 1918 végi forradalom révén kerültek kulcspozícióba. Ennek megfelelően a program a kereszténység megerősítése, a keresztény szellemű társadalmi csoportok számának és teljesítményének megfelelő befolyása biztosítása mellett a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenetet is meghirdette. Ebben a programban is megjelent az ifjúság és annak „öntudatos, keresztényszocialista nevelése”. Emellett pedig a „szlovenszkói” nemzetiségek közti megértést hirdette, közös munkát a társadalom jóléte, kultúrájuk felvirágzása és az emberek békéje érdekében.

Hasonló képet sugall a párt kassai szervezetének megalakításáról szóló tudósítás is.405 Erre az eseményre 1919. november 23-án került sor. A párt hivatalos lapjaként működő Népakarat cikke mindjárt indításképp kiemeli, hogy a gyűlésen megjelent hatalmas tömegben minden társadalmi réteg képviseltette magát. A megnyitó beszédből viszont inkább a munkásságot emelték ki azzal, hogy a szociáldemokrácia által megszédített munkások kiábrándulásáról és keresztényszocialista

401 Uo. 109–110.402 Bevett szokás volt a korszakban, hogy a tudósítás nyomán hangszerelték a vezércikket is. Ráadásul a sajtó amúgy is

szoros politikai ellenőrzés alatt működött. Lásd Kovács Éva: Határváltó diskurzusok: Komárom (1918–1922, 1938),in Vajda Barnabás (szerk.): Államhatár és identitás – Komárom/Komrano. Selye János Egyetem, Komárno, 96–128.

403 Angyal Béla (szerk): Dokumentumok az OKP i. m. 13. dok. 66–67. 404 Andrea Orzoff: Battle for the Castle... i. m.; Melissa Feinberg: Elusive Equality... i. m.405 A kassai ker. szoc. párt megalakulása, Népakarat, 1919. december 7. In Angyal Béla (szerk.): Dokumenumok az

OKP .... i. m. 10. dok. 57–61.

fordulatáról mondottakat közölték. Fleischmann Gyula, aki az OKP-ban később is fontos szerepet játszott, a munkásság mellett már az egész keresztény többségről és társadalomról szólt, ami az OKP megalakításával végre kikerül a kisebbségek uralma alól. A párt ebben az értelemben tehát párt marad, viszont minden keresztény szellemiségű ember egységes közösségbe szervezésére törekszik, akik enélkül „irgalmatlanul elpusztulnának”. Ez a közösség a szocialista alkotó munka jegyében fog működni, minden keresztény ember – férfi, nő, fizikai munkás, falusi, városi – itt találja meg a boldogulását, ami nem csak antikapitalizmust jelent, hanem az osztályharc elvetését, az osztálykülönbségek megszüntetését: „olyképpen, hogy a társadalom minden tagja zárt sorokban egyesül egy táborban és dolgozni fog”. A szocialista állam a végcél, de ez még évtizedekre vagy akár évszázadokra van, addig nem lehet tévútra vinni az emberiséget. A társadalom csak megfelelő erkölccsel létezik, ezt pedig a kereszténység kínálja internacionális hitként. Ezt az „internacionális” jelleget erősítette az is, hogy az ülésen magyar sérelmekről nem esett szó és a programot szlovákul is felolvasták.

Ez utóbbi amúgy is lényeges kérdés maradt az elkövetkező évtizedekben is. Úgy tűnik azonban, hogy ekkor még az sem tisztázódott csehszlovákiai és így kisebbségi párt-e az OKP? A szónokok alapvetően magyar politikai referenciákat használtak – pl. a „Kúnbélákat” emlegették – ésa jövendő államkeretekről sem esett szó. Ez vélhetően nem csupán azzal függ össze, hogy a határok kérdését ekkor még akár rendezetlennek is lehetett látni, sokkal inkább arra utal, hogy Kassán a cseh- és szlovák jelenlét ekkor még nem volt kellő intenzitású tapasztalat ahhoz, hogy kénytelenek legyenek ezzel is foglalkozni. Ezt esetleg erősíthette az is, hogy társadalmi programjuk sok eleme nem állt távol a születő Csehszlovákia állami felfogásától sem, bár a legényegesebb ponton, a vallásés a kereszténység megítélésben különbözött attól. Az viszont jól látható, hogy a korai keresztényszocialista közösségvíziók társadalomszervezési elképelései főként a magyarországi keresztény és szociális közösségvíziókhoz, ezzel pedig inkább az új nacionalizmushoz álltak közel, de annak a fajvédők által leginkább kiemelt megkülönböztető elemét, a „faji” szellem döntő jelentőségét és így a nemzeti alapú társadalomszervezést nem tartalmazták és az antiszemitizmus is sokkal kisebb hangsúlyt kapott. Sőt, a pártpolitikán is csak annyiban léptek túl, hogy a keresztény közösség átfogó és harmonikus megszervezését tűzték ki célul, de nem az egész társadalomét. Így persze az államnak sem tulajdoníthattak olyan jelentőséget, mint az új nacionalizmus fajvédő vonulata. Ezzel együtt Bethlen nézeteitől még távolabb álltak, lényegében csak a társadalmi szervezkedés fontosságában és a forradalmak megítélésében értettek egyet ezzel, a programjuk alapvetően szociális kérdésekkel foglalkozott.406

Ez a távolság érezhető abból is, hogy a magyar kormányhoz ekkoriban eljutott jelentések néha egyenesen a magyarországi keresztény pártok és a kisgazdák meghosszabbításaként látták a két magyar pártot, akik ennek megfelelően inkább világnézeti küzdelmekbe bonyolódnak egymással, nem pedig a kisebbségi pártegységre törekednek, hogy ennek megteremtése után azzal foglalkozzanak, ami a dolguk lenne: az irredentával.407

Az OKP a következő évben sorra került választások idejére viszont már határozottan nemzeti irányba mozdult ehhez a pozícióhoz képesr. Ez főként azt jelentette, hogy a keresztény társadalmon belül nagyobb hangsúlyt kaptak a nemzeti különbségek, sőt megjelent a külön magyar, szlovák és német keresztény társadalom eszméje, melyeket párhuzamosan szervezhetnek meg és az OKP aztán ezeket a pillérszerű közösségeket fogná. A párt lehet mind a nemzetek mind az osztályokközti harmónia megteremtője és letéteményese – érvelt a Nyitramegyei Szemle egyik cikke –, szerintük ezt igazolja az is, hogy a magyar nyelvű pártsajtóban nem jelenhet meg támadás egyetlen nemzet vagy osztály ellen sem. Bár nemzeti érdekeik különböznek, de mivel mindannyian közös alapon állnak – meglepő módon itt nem a kereszténységet, hanem a békeszerződést és az alkotmányt említik – ezért azok még sem ellentétesek.408 Nem a nemzeti elvet tagadó, hanem a

406 Angyal Béla: Érdekvédelem és önszerveződés . i. m. 43.407 Malcomes Béla memoranduma 1920. július 21., In Angyal Béla (szerk.): Dokumentumok az OKP i. m. 23. dok.

114–121., Matuska Péter jelentése a Külügmyinizstérumnak csehszlovákiai útjáról, 1920. november 25. In Uo. 28. dok. 136–143.

408 Keresztény blokk. Szlovák keresztényszociális párt. Nyitramegyei Szemle 1920. Október 3. In Angyla Béla (szerk.):Dokumentumok az OKP … i. m. 24. dok. 122–124.

„nemzetek testvéri szövetségén alapuló” internacionálé ez – zárták az írást. Bár nem mondták ki, deéppen a békeszerződésre és az alkotmányra való utalás jelezte, hogy a testvéri egyetértés mindenek előtt a csehszlovák állam szlovákiai politikájával és ennek következményeivel szemben egyesíti a többi nemzetiséget – a magyar kormányzat által is támogatott ún. „őslakos eszme” jegyében,

Ha a változás okait keressük két fontos tényező jöhet szóba. Mindenek előtt a magyar kormány törekvése arra, hogy az általa jelentős összegekkel támogatott párt(ok) politikáját is befolyásolja.409 Bár a budapesti kormányzat és tágabb értelemben a magyarországi politika szlovákiai politikáját ekkor még leginkább a kakofónia jellemezte, a különböző akciótervek, katonaitervezgetések, felkelőszervezetek létrehozása közben világos lehetett, hogy a kormányzat anyagi segítsége nélkül a kisebbségi pártoknak kevés esélyük van a sikerre. Budapest legfontosabb elvárása az volt, hogy a magyar szervezetek és intézmények ébren tartsák a magyarsághoz és így Magyarországhoz tartozás tudatát az elvesztett területek magyar lakóiban. Ennek érdekében 1920-ban Kürthy Lajost meg is bízták azzal, hogy „ a Felvidék lakosságában az anyaországhoz való ragaszkodás ébrentartására és erősítésére irányuló társadalmi mozgalmak tekintetében [...] az említett célt szolgáló különféle társadalmi szervezetek és a kormány között a közvetítést eszközölje.”410

Vélhetően szerepet játszott azonban a változásban a politikai versenyhelyzet is. A választásokon az OKP már hangsúlyozottan a magyar kisebbség pártjaként is kívánt indulni, eredetileg úgy nézett ki egyedüliként, kisgazda politikusokat is listájukra véve. A szerveződő kisgazdapárt azonban végül az utolsó pillanatban megkapta az engedélyt az indulásra, így váratlanulkonkurenciát teremtett a keresztényszocialistáknak. A kisgazdák közösségvíziója két lényeges ponton különbözött a keresztényszocialistákétól. Sokkal hangsúlyosabb szerepet kapott benne a magyar nemzeti közösség megszervezése, a nemzeti kultúra fenntartása és a, második különbségként, a parasztság, a falu. Az utóbbira úgy tekintettek, mint a nemzet gerincét adó csoportra, akiket a nemzeti művelődés révén kell képessé tenni arra, hogy ellenálljanak a többségi nyomásnak. Ők is szükségesnek látták a politika tömegesítését – ezt szembe is állították a régi típusú, úri huncutságként jellemzett politikával – és úgy vélték, hogy ezt is a parasztság kiművelésével lehetne elérni, így ez a társadalmi csoport is rádöbbenne nemzeti kötelességére.411 Ennek megfelelően a szociális és gazdasági kérdéseket is elsősorban a falu érdekei felől közelítettékmeg, ugyanakkor nem éltek az antiszemitizmussal. Ráadásul bázisuk felekezeti tekintetben is különbözött az OKP-tól, sokkal nagyobb mértékben volt protestáns.

Az OKP-nak azzal is szembe kellett néznie, hogy éles versenyben állnak a Csehszlovák Szociáldemokrata Párttól elkülönülő magyar szociáldemokratákkal és persze magukkal a csehszlovák és szlovák pártokkal is, utóbbiak közül a szintén katolikus és részben néppáti eredetű Szlovák Néppárttal, melyet Andrej Hlinka vezetett.412 Ebben a helyzetben a kisgazdákkal való szövetség majd versengés éppen úgy a magyar jellegű nemzeti önmegkülönböztetés felé vihette őket, mint az „internacionalista” szociáldemokratákkal és az antiklerikális csehekkel szembeni önmegkülönböztetés szándéka. Ezzel szemben a Szlovák Néppárttól éppen a három nemzetiség egyenrangú és keresztényszocialista alapú, de nem antinacionalista – Lelley Jenő pártelnök szóhasználatában nemzetietlen internacionalista – hanem „keresztény internacionalista” közösségének eszméjével próbálták megkülönböztetni magukat. A keresztény internacionalizmust Lelley szerint az különbözteti meg a nacionalizmustól, hogy az egyetemes keresztényi elvek és értékek jegyében nem csak minden nemzet számára megadja az alkotás lehetőségét, de ez a tevékenység a nemzetek összességének javára történik. Ennek jegyében utasította vissza azt is, hogykizárólag magyar nemzeti alapú politikai szerveződés részesévé tegye az OKP-t, noha ezért a

409 Angyal Béla: Érdekvédelem és önszerveződés… i. m. 44–46., 83–112.; Uő.: A csehszlovákiai magyarság anyaországi támogatása a két világháború között, Regio, 2000, 133–178.; Uő: Magyar szervezetek és mozgalmak Csehszlovákiában 1918-1921. 1-2., Fórum Társadalomtudományi Szemle, 2. 2000/1, 2000/2.

410 Angyal Béla: Érdekvédelem és önszerveződés... i. m. 69.411 A ruszinszkói magyar pártok kongresszusa. Komáromi Lapok, 1923. május 10., In Angyal Béla: Dokumentumok az

OKP … i. m. 46. dok., 219–220.412 1920 júniusában arra kértek pénzt Budapesttől, hogy a cseh pártok és a magyar szociáldemokraták agitációját

ellensúlyozni tudják. Angyal Béla: Érdekvédelem és önszerveződés... i. m. 76.

kisgazdapártiak egyenesen internacionalizmussal, a magyarság megtagadásával vádolták.413

Mindenesetre a következő években az OKP-ban ez a közösségfelfogás vált domináns elképzeléssé. A párt viszonylag nyugalmas körülmények közt megrendezett második kongresszusáról szóló tudósításból és a rá következő vezetőségi ülésen elhangzott beszédekből is eza közösségkép rajzolódott ki. A pártlap, a Népakarat cikke kiemelte,414 hogy a zsúfolásig töltött teremben „lélekmelengető szellem” uralkodott. „Felekezeti, nemzetiségi és osztálykülönbség nélkültestvéri egyetértésben egymás után vonult fel Szlovenszkó és Ruszinszkó őslakosságának minden rétege”, a felekezeti ellentétet senki sem érezte, három egyenrangú nyelven szóltak egymáshoz és a kongresszushoz és a polgárság és a munkásság képviselői megértő együttműködésről beszéltek.

Amíg a lapszám „tudósítása” inkább az „őslakók” belső egységét és harmóniáját emelte ki – habár a parasztság mintha kisebb súllyal szerepelt volna ebben az egyébként Bethlenéhez hasonlóansematikus képletben, mint a polgárság és a munkásság –, addig Lelley Jenő pártelnök a vezetőségi ülésen415 nagyobb teret szentelt annak mi is az, ami végső soron összeköti az őslakókat: a küzdelem a cseh gyarmatosítás ellen. Ezzel mindhárom szlovákiai nemzetiség számára a cseheket tette meg elsődleges outgroupnak, bizonyos értelemeben elfedve azt, hogy a kongreszuson immár nem került szóba a közös – keresztény – társadalomszervezés kérdése. Pontosabban ez csak annyiban jelentkezett, hogy a cseh gyarmatosítókat és imperialistákat természetesen azonosítani lehetett azzala kaptalista renddel, amit az OKP meghaladni szeretett volna. Így aztán implicit módon a keresztény szellemű közösségszervezés programja is közös maradhatott. Emellett explicit módon a magyarok és a szlovákok 1000 éves együttélésére is hivatkozott, de ezt nem elsősorban közös történelemként tette, hanem arra építve, hogy ha a szlovákok ennyi idő után is megmaradhattak szlováknak a magyarok sem várnak el tőlük mást, csak azt, hogy 1000 év múlva is magyarok legyenek. Ez így együtt nem csupán a Magyarországon is domináns diskurzus elemeinek átvétele volt, hanem határozott elmozdulás az OKP magyar nemzeti pozicionálása felé, még akkor is ha a sérelmeket közösnek tüntette fel (például azzal a fordulattal, hogy a magyarok elnemzetlenítését támogatni egyenlő a szlovákok elnemzetlenítésének támogatásával) és az autonómiát mindegyik szlovákiai nemzetiség autonómiájaként ragadta meg. Hangsúlyeltolódást jelzett az egységes magyarnemzet eszméje felé az is, hogy bár továbbra is hangsúlyozta, hogy politikájuk nem államellenes, hiszen részei az államnak, de immár kiemelte, hogy a Magyarországhoz fűződő érzelmi kapocs olyan természetes érzése a kisebbségi magyarságnak, ami örökké létezni fog. Szerinte éppen az lenne minden erkölcsi normával ellentétes, ha arra kényszerítenék őket, hogy ezt megtagadják.

Az új helyzetben, sokkal nagyobb súlyt helyezve a kisebbségi magyar önmeghatározásra nagyobb jelentőséget kapott az is, miként határozzák meg az egyén nemzetiségét. Az elsődleges kritérium szemmel láthatóan a nyelv volt, összhangban a hagyományos magyarországi felfogással és persze a keresztényszociális társadalomképpel, ami végső soron még mindig feltételezte, hogy Szlovenszkó különböző nemzetiségű lakói keresztényként azonosak, társadalmi értelemben is. A Keresztény blokk kapcsán már 1920-ban is szlovák és német ajkú polgártársakként emlegették a németeket és szlovákokat, a Népakarat tudósítása pedig egyértelműen nyelvük alapján különböztette meg a megjelenteket, akiket minden egyéb téren egyetlen, egységes és harmonikus közösségbe tartozónak láttatott. Ezen túlmenően csak a zsidók esetében élnek elhatárolással, akiket Lelley ekkor már opportunizmus vádjával illetett, mivel úgymond a csehek kedvét keresik és nem segítik a magyar kultúra megőrzését.

Összességében tehát úgy tűnik, hogy a magyar kisebbségi pártok által megjelenített kisebbségi magyar közösségek képe nem csupán egymástól különbözött, hanem a magyarországi főáramtól és egyúttal a magyarországi elvárásoktól is. Az utóbbiak elsősorban arra vonatkoztak, hogy ne csupán a pártok legyenek lojálisak Budapesthez és politikájához, hanem segítsék is megtartani a kisebbség „magyar szellemét”, vagyis azt a fajta magyar identitást, amit Budapest

413 Az ellenzéki pártok együttműködéséről, Híradó, 1921. július 10. 2–3. In Angyal Béla: Dokmentumok az OKP... i. m.39. dok. 198–203., 199., 201–202.

414 A keresztényszocialista párt második országos kongresszusa Pozsonyban. Népakarat, 1923. november 11., In AngyalBéla (szerk.): Dokumentumok az OKP... i. m. 48. dok. 228–233.

415 Dr. Lelley Jenő beszéde a pártvezetőség ülésén a keresztényszocialista párt jövő feladatairól. Népakarat, 1923. nov. 11., Uo. 50 . dok. 243-

megfelelőnek látott. Bár a nemzeti egység és ezen belül a társadalmi válaszfalak lebontása vagy legalábbis a társadalmi osztályok közös munkája a nemzetért általános eleme volt mindegyik elképzelésnek, ennek tartalma nagyon különböző lehetett. Romániában az Országos Magyar Párt a felszínen legalábbis egyesítette a két irányzatot, és elvileg megkezdhette a közösség megszervezésétis, ennek azonban, mint még látni fogjuk, az volt az ára, hogy társadalomképe és társadalomszervezési gyakorlata meglehetősen felületes maradt. Csehszlovákiában viszont éppen eltérő közösségképük volt az egyik tényező, ami az egyesülést nagyon megnehezítette. Még ha a kisebbségi egység és pártpolitika meghaladását hangoztatták, akkor is leginkább a magyarországi pártspektrum egyes elemeit képviselték. Társadalmi reformelképzeléseik inkább az új nacionalizmus felfogásával rokonították őket, de a fajvédők államcentrikus nézetei nélkül, ugyanakkor jól érezhetően különböző társadalmi csoportokat tekintett elsődlegesnek a két párt. Az OKP inkább a munkások és a tőke ellentéteit emelte ki, a kisgazdák számára a parasztság jelentette a nemzet gerincét. Az OKP emellett a nemzeti társadalomszervezés elvét sem fogadta el egyértelműen, ebből következően egyszerre akarta megszervezni a keresztény résztársadalmat és a nemzeti kisebbség teljességét, lényegében egyenrangú identifikációként ajánlva nemzetit és világnézetit. Emellett a szocializmus lebegtetésével egy ideig egészen sajátos rendszerkritikus és egyúttal a csehszlovák államideológiához is illeszthető lojális pozíciót foglalt el.

Irányváltások

A fentiek remélhetőleg jól mutatják, hogy a csehszlovákiai pártok különállása mögött valóban komoly világnézeti különbségek tapinthatóak ki, melyek túl mutatnak még a programok eltérésén is. Az általuk elképzelt közösség, melynek megszervezéséhez is hozzáláttak, meglehetősenkülönböző önazonosságot kínált tagjai számára. Ugyanakkor a budapesti nyomás és a politikai realitások – egyik pártnak sem volt önmagában elég ereje és súlya – közelebb is hozta őket egymáshoz, amire a nemzeti egység és a kisebbségi közösség egységbe szervezése szükségszerűségének kölcsönösen elfogadott eszméje is lehetőséget adott. Ez nem csak a közös vezérlőbizottság megalakításában mutatkozott meg, hanem ennél is lényegesebb volt a sajtó feletti befolyás a Prágai Magyar Hírlap kiadásával és a helyi lapok orientálásával a sajtóiroda révén.416 Ez lényegében azt jelentette, hogy az egyébként továbbra is rivalizáló pártoknak egy közös orgánuma volt, ebben pedig mindkét közösségkép helyet kapott, egyúttal a szokásosnál talán nagyobb teret adva a szerkesztőknek az identitáspolitika tartalmára nézvést.

Ezzel együtt Budapest nem szűnt meg sürgetni a pártok közös választási szereplését és egyesülését, miközben hamarosan kiderült, hogy egy-egy pillanatban mind az OKP vezetője, LelleyJenő, mind a kisgazdapárt vezére, Szent-Iványi József túlzottan közel került Csehszlovákia elfogadásához, ami összeegyeztethetetlennek tűnt a Magyarországról elvárt identitással. A helyzet végül csak Budapest beavatkozásával oldódott meg, ám az események ismét csak felszínre hozták a közösségképek különbségét és ezen keresztül az identitáspolitika fontosságát.

Az 1925-ös nemzetgyűlési választásokra készülve Szent-Iványi Petrogallival, a közös vezérlőbizottság elnökével együtt kísérletet tett a pártok egyesítésére. Ennek alapja kisgazdák által képviselt magyar nemzeti egység lett volna, azt vetették fel, hogy az OKP szlovák és német tagozatai váljanak ki a pártból. Bár időközben, alább részletezendő módon, az OKP-ban elnökváltáskövetkezett be, az új elnök Szüllő Géza sem lelkesedett az egyesülés ötletéért, mindenek előtt azért nem, mert megoldatlan volt a szudétanémet pártokkal történő közös listás választási szereplés kérdése. Szent-Iványiék azonban folytatták a politikai manővert és a kis, urbánus, izraeliták közt is népszerű Magyar Jogpárttal egyesülve megalakították a Magyar Nemzeti Pártot.417

Az új párt alapvetően a nemzeti kisebbségi társadalom megszervezésének jegyében jött létre,Az alapítást bejelentő vezércikk a Prágai Magyar Hírlapban a magyarsághoz szóló felhívás formájátkapta, sürgette, hogy alakítsák meg a minden magyar befogadására képes pártot, ami képes minden

416 Angyal Béla: Érdekvédelem vagy önszerveződés i. m. ???; MNLOL ; Pro Minoritate417 Uo. 123–124., Angyal Béla: A csehszlovákiai magyar pártok viszonya a prágai kormányzatokhoz és a szlovák

autonomista törekvésekhez. In: Bárdi Nándor – Simon Attila (szerk.): Integrációs stratégiák... i. m. 321–343.

magyar szellemi és anyagi javait és érdekeit megvédeni, osztály- és felekezeti különbség nélkül.418 Szent-Ivány ezt meglehetősen átfogó közösségkoncepcióval próbálta megalapozni, amit nem csak a magyarokra, sőt nem csak a kisebbségekre vonatkozóan tartott érvényesnek, hanem minden nemzetre kiterjesztette.

Abból indult ki, hogy a kisebbségi magyarságot ugyan sikerült megszervezni, de a gazdaságiés kulturális munka nem elég a sikerekhez. Ennek egyik oka szerinte is a társadalom szervezetlensége volt a dualizmus idején. Igaz, ezt ő inkább a kiegyezés rendszerének tulajdonította,mint az állam tétlenségének vagy a középosztály bukásának. Eszerint 1918 előtt különféle magasabb érdekek nem engedték a nemzeti társadalom szervezeteinek kiépítését. A kiegyezés miatt az ifjúság és a nép nemzeti alapon való megszervezése nem volt lehetséges. A hatvanhetes alapú fejlődés nagyon fontos volt, de éppen ezért nem jött létre a „nemzet ütőere”, a társadalom nemzeti szervezete – nyilatkozta a Híradó pozsonyi lapnak.419 A feladat tehát a nemzeti közösség megszervezése, mivel a küzdelem csak nemzeti alapon folyhat, „csak egy politikának van létjogosultsága”, amelyik képes a nemzetet teljesen összefogni. Széttagoltságnak, pártpolitikának természetesen nincs helye a nemzetek körében. A külön megszervezett nemzetek teremtik meg az összeköttetést a demokráciában, mivel mindenki megvédi a magáét és tartózkodik más nemzetek jogainak megsértésétől. Mivel a magyarság – munkások, tisztviselők, nyugdíjasok – hét év alatt egységes és egyenlő lett a szegénységben, csak a falu gazdasági és kulturális felemelése révén juthat előre. Falu és város „magyar egységére” a magyar kulturális fölényt megvédendő van szükség - mondta. Ennek keretei közt nem a foglalkozási tagozódás fontos, hanem a nemzetiségek, minden őslakos közös sorsa és összefogása.420

Jól látható, hogy a nemzeti párt közösségképnek hangsúlyai eltolódtak. Egyértelműbb lett a magyar nemzeti jelleg, és bár a parasztság és a falu felemelésének kiemelt jelentősége megmaradt, nagyobb szerepet kapott a teljes társadalmi egység eszméje, miközben a parasztok esszenciális magyarságának képzete ekkor még nem jelenik meg. A program szakpolitika részletek helyett a közösség megszervezését, a hiányzó nemzeti társadalmi szerveződés létrehozását célozza. Éppen ezért viszont abból indult ki, hogy a magyarságot előbb rá kell ébreszteni a nemzeti gondolatra, a tömegekkel meg kell értetni magyar voltukat, hogy képessé legyenek a nemzetért való önzetlen munkára. Ehhez gazdasági alapokra van szükség és alkalmazkodni kell a néplélekhez is, éppen abban a tekintetben, hogy magyar öntudatuk még csak kialakulóban van. Mivel a nemzeti öntudat a művelődés révén erősíthető meg és ehhez gazdasági alapokra van szükség a cél nem a „közjogi ellenzékiség”, hanem a gazdasági munka feltételeinek megteremtése.421

Paradox módon ez utóbbi kijelentés éppenséggel nem a cseh kormány politikája elleni küzdelem egyébként továbbra is hangoztatott programját szolgálta, hanem éppen az ún. aktivizmus, a kormánytámogató politika előkészítését. Szent-Iványi ugyanis 1925-en szudétanémet pártokkal közös listán indult, közös parlamenti klubot alakítottak és ezek német pártok később beléptek a kormánykoalícióba is. Szent-Iványi megfelelő feltételek teljesítése esetén maga is hajlandó lett volna erre.422 Ezzel egy időben viszont az MNP komoly szervezőmunkába kezdett, ami szintén a nemzeti egység jegyében zajlott. Új szakosztályokat hoztak létre a közalkalmazottaknak, munkásoknak, ipari- és kereskedelmi vállalkozóknak és alkalmazottaknak, sőt egyházpolitikai szakosztály is létre jött. Lapot vettek Kassán és szatelitpártot alapítottak Magyar Nemzeti Munkáspárt névvel Losoncon.423

Időközben az OKP-n belül is jelentős változások zajlottak. A pártot megosztó törésvonalak nyomán Lelley Jenő helyzete megrendült. Elsősorban Budapest szemében vált gyanússá, amikor olyan jelzések érkeztek, hogy Milan Hodzával, a Köztársasági Agrárpárt egyik – szlovák – vezetőjével lépett kapcsolatba. Ebben vélhetően az is szerepet játszott, hogy a párt munkás és

418 Angyal Béla: érdekvédelem és önszerveződés... i. m. 123.419 Szent-Ivány József a magyarság egységéről. Híradó, 1925. április 12. 420 Szent-Ivány József beszéde a Magyar Nemzeti Párt választási gyűlésén, 1925. november 14., Pozsony. Prágai

Magyar Hírlap, 1925. november 15.421 Szent-Ivány József újévi nyilatkozata, 1926. január 1. Híradó, 1926. január 1.422 Angyal Béla: A „magyarországi” és a „magyar” i. m. 423 Angyal Béla: Érdekvédelem és önszerveződés... i. m. 134.

részben paraszti tömegbázisa nem volt olyan rossz véleménnyel a csehszlovák politika egyes szociális aspektusairól, mint a hagyományos magyar elitnek a pártban megtalálható csoportjai. A párt kiterjedt szervezkedése a szlovákok körében szintén problémát jelenthetett Budapestről nézve, mivel rendre ezen futott zátonyra a két párt egyesítésének kísérlete. Emellett kezdettől fogva létezettegy belső ellentét a párt keleti és nyugati csoportja közt.424 Végül részben a kisgazdák felől érkező nyomás a pártegyesítésre, de elsősorban Budapest fellépése pártszakadáshoz, Lelleyék kizárásához vezetett, az új elnököt pedig lényegében a magyar kormány delegálta Szüllő Géza egykori katolikusnéppárti politikus személyében.

Lelley és hívei a konfliktus során végig arról beszéltek, hogy ellenfeleik a régi világ képviselői. Nem csupán a régi magyar elit tagjai, hanem szabadgondolkodók is, vagyis egyenesen a párt születésekor annak legnagyobb ellenfeleként lefestett liberálisok és szociáldemokraták soraiba helyezték őket. Ilyen körülmények közt természetesen magukat tartották a nép képviselőinek is, akiket csak machinációkkal lehetett megbuktatni.425 A „régi világgal” való kapcsolatot a másik csoport egy bizonyos mértékig nem is tagadta. Szüllő gyakran hivatkozott évtizedes – dualista – parlamenti és politikai tapasztalatára, igen pozitív színben tüntette fel a világháború előtti Magyarország kulturális szintjét, teljesítményét,426 noha egyes – igazából nem túl kritikus – elemeket maga is hangoztatott, például azt, hogy akkoriban a politika úri huncutság volt, azóta viszont tömegmozgalom lett.427

Tanulságos, hogy részben Lelleyék önképével szemben, részben a húszas évek elején megjelenítetthez képest milyen közösségképet sugárzott az új vezetés, mindenek előtt Szüllő. Lelleyt elsősorban azért bírálta, mert nem volt képes erkölcsileg felemelkedni egy olyan párt vezetéséhez, amelyben az elnyomás ellen védekező kisebbségek tömörülnek. Nála szinte már társadalomszervező erőnek látszik a párt, amikor azt mondja, hogy Lelleynek rendelkezésére állt a lelkészkedő papság, a magyar földbirtokosok, a magyar nép és a magyar munkás, de ő képtelen voltkezdeni valamit ezzel az erővel. Főként azért, mert nem lépett túl a korteskedésen, vagyis Szüllő is felhasználja a pártpolitika és a közösségszervezés, a nemzetért végzett munka ellentétét, igaz csak implicit módon. Szükségszerűnek látja, hogy a kisebbségek társadalmi értelemben is elkülönülten szervezzék meg önmagukat. Igaz, az egység sugalmazásán túl ez a társadalomkép továbbra is meglehetősen elnagyolt. Bírálta Lelleyt a Csehszlovákiához való viszonya, vélt megértése miatt is. Ennek során azonban az is nyilvánvalóvá vált, hogy Szüllő alapvetően a magyarországi intranzigens identitáspolitika jegyében lép fel. Azt állítja, hogy Lelleynek kizárólag a párttagok és támogatók akaratát kellett volna kifejeznie, tehát minden lehetséges fórumon intranzigens módon hangoztatni a kisebbségek ésa katolikusok sérelmeit az imperialista és katolikusellenes, racionalista állammal szemben. Kisebbségi párt vezetőjeként amúgy sem lenne szabad mást tennie, mint rendíthetetlenül képviselni a kisebbség számára fontos erkölcsi elveket. Végül megkérdőjelezi Lelley viszonyát a többi nemzetiséghez és a magyarsághoz is. Keresztény internacionalizmusa, melyet Lelley magasabb rendűnek tartott a nacionalizmusnál, tévedés – mondja Szüllő. A vallás internacionalizmusának nema nemzeti érzés, hanem a vallástalanság az ellentéte, ha lenézi a nacionalizmust, az azt jelenti, hogy a „hazafiság nála nem mindet betöltő fogalom”.428

Miközben a bírálat implicit módon elfogadott egy sor tételt az OKP és a kisgazdák/MNP közösségképeiből, a leglátványosabb változást a magyar nemzeti és kisebbségi jelleg hangsúlyos megerősödése jelentette. Bár ez sokszor indirekt módon történt, a társadalmi vízió háttérbe szorításával és a kisebbségi sérelmek előtérbe helyezésével, ez mégis befolyásolta a közösségképet és az identitáspolitikát is. Méghozzá nagyon is tudatosan, hiszen Szüllő célja beismerten az volt,

424 Uo. 112–113.425 Az Országos Keresztényszocialista Pártvezetőségi ülés lefolyása. Népakarat, 1925. augusztus. 30., In Angyal Béla

(szerk.): Dokumentumok az OKP... i. m. 64. dok. 313–314.; A kongresszus határozatai. Népakarat, 1925. október 4. In Uo. 65. dok. 315–318.

426 Szüllő Géza: „Nekünk a cseh elnyomás ellen és nem egymás ellen kell harcolnunk”. Prágai Magyar Hírlap, 1926. szeptember 28.

427 Szüllő Géza dr. a magyarság és szlovákság ezeréves együttéléséről és az autonómiáról. Híradó, 1927. október 11. 2.428 Lelley lemondása a magyarság érdeke. Híradó, 1925. május 7.

hogy a kisebbségi magyarság ne legyen elégedett a sorsával, ezért is vetette el Szent-Iványi aktivista kísérletét.

Mindenesetre ezt tükrözte már első kongresszusi beszéde is.429 Ezt a kisebbségi jogok és sérelmek dominálták, feladatként is a kisebbségi jogok kivívását határozta meg, társadalmi problémák leginkább ugyancsak ilyen formában jelentek meg. Így beszélt sérelmes vasúti, ipar- és gazdaságpolitikáról, melyek persze nem csak a magyarokat, hanem minden más őslakost is hátrányosan érintettek. Ezzel együtt a beszéd még a keresztényszocializmust is átértelmezte a korábbi közösségképhez képest a keresztény internacionalizmus felett gyakorolt kritika mentén. A keresztényszocializmus célja Szüllő szerint, hogy megvédjék „fajukat”. Végül ő is kiállt a magyarság szervezeti egysége mellett.

Különösen jól kitapintható volt az „őslakosok” képviseletének igénye mellett a magyar nemzeti hangsúly a párt történelemképében. Bár rendszeresen hivatkoztak az ezeréves együttélésre, az ennek során kialakult kötelékekre, ez nehezen leplezhette ennek a történelemfelfogásnak a magyarcentrikus jellegét, különösen mivel ez megfelelt a magyarországi identitásdiskurzusnak is. Nem csak akkor, amikor a dualista magyar nemzetiségi politika cseh és szlovák részről gyakran elhangzó bírálatát utasították vissza, például azzal, hogy ha ez a politika valóban elnyomó lett volna, akkor a szlovák politikusok nem lehetnének olyan műveltek, amilyenek,430 hanem akkor is, amikor történelmi eseményeket, figurákat idézett fel. A megidézett történelmi személyiségek közt szerepelt Kossuth mint „Szlovenszkó legnagyobb szülötte”,431 Rákóczi, akiért természetesen együtt ontották vérük szlovákok, magyarok és németek, és a kuruc brigadérosok.432 De legalább ilyen sokatelárult erről a történelem- és vele a közösségképről, amikor a párt újonnan alapított lapja hosszú cikkben emlékezett meg a 907-ben lezajlott pozsonyi csatáról és ebben megjelenhetett, hogy a szlovák nép ekkor még nem élt a Kárpát-medencében.433

Az OKP által sugallt közösségkép magyar nemzeti hangsúlyának megerősödése és a társadalmi elemek eltűnése – pontosabban sematikusabbá válása – mellett az egyébként politikai okokból célszerűnek tartott és Budapest által is felkarolt magyar-szlovák együttműködést az identitáspolitikában leginkább a közös „ellenség” és szenvedés, a cseh outgroup hangsúlyos megjelenítésével lehetett elérni. Ez a téma már korábban is jelen volt, részben éppen a párt szlovák részének megnyilvánulásaiban,434 de most jóval erőteljesebbé vált. Korábban a csehektől elszenvedett szlovák nyelvi sérelmek, a vágyott pozíciók elorzása és a vallásellenesség volt a téma, ettől kezdve viszont a csehek immár nem csak idegen nemzetiségűek voltak, esetleg gyarmatosítók és a vallásra veszélyes progresszívek, hanem lényegében a keresztényszocializmus teljes antitéziseként jelenítették meg őket.435 Szüllő beszédeinek nagyon gyakori eleme volt a csehek ostorozása. Ennek során materializmusukat, az ebből fakadó egoizmust, erőszakosságot, vallástalanságot, üzleties gondolkodást támadta, úgy is mint a cseh nemzet alapvető, esszenciális tulajdonságait. Ezzel szembeállította az „őslakók” keresztény hitét, miszticizmusát, gyengédségét, amit a csehek gyökerestül akarnak kiirtani.436 Céljuk szerinte már nem is az asszimiláció, hanem a nemzeti önazonosság teljes felszámolása, még csehek se legyenek a szlovákiaiakból.437

Ez lehetővé tette azt is, hogy a magyar nemzeti sérelmeket ellentmondásmentesen helyezzékelőtérbe, hiszen ezek egyúttal világnézeti sérelemmé váltak, vagyis a párt magyar önképének megerősítését is elleplezhették, hiszen a nem magyar keresztényszocialistákat sem zárták ki a sérelmet szenvedők sorából. A közösség és vele az identitás ettől még ellentmondásos maradt, de arra alkalmas volt, hogy ne teljesen külön nemzeti csoportokat jelenítsen meg. Fleischmann Gyula,

429 A keresztényszocialista párt kassai országos kongresszusa. Prágai Magyar Hírlap, 1925. október 6. In Angyal Béla: Dokumentumok az OKP... i. m.

430 Szüllő Géza: „Nekünk a cseh elnyomás ellen...” i. m.431 A komáromi magyarság közös választási nagygyűlése, Prágai Magyar Hírlap, 1927. november 8. 3–4.432 Sziklay Ferenc: Kassa. In Szvatkó Pál (szerk.): Szlovenszkói városképek. Tátra Almanach, 1938433 1020 esztendő. Árpád fejedelem pozsonyi győzelmének évfordulójára. Magyar Néplap, 1927. július 3.434 A Ker. Szoc. Párt szlovák osztályának memoranduma. Népakarat, 1921. október 2. 435 Szüllő Géza dr. nagy beszéde Léván és Nyitrán, Híradó, 1925. november 11.436 Uo. 437 Szüllő Géza: „Nekünk a cseh elnyomás ellen...” i. m.

aki 1919-ben még egy lényegében társadalmi kérdéseket előtérbe helyező alakuló gyűlés egyik vezető szónoka volt, most egészen más hangnemben szólalt meg.438 A három szlovákiai kis nemzet történelmi jogon küzd nemzeti jogaiért – mondta –, és nem véletlenül választották közös küzdelmükkeretéül az OKP-t, hiszen ez az ideológiai áramlat jeleníti meg azokat az erkölcsi értékeket, melyeket a bolsevizmus és imperializmus meg akar semmisíteni. Küzdenek a nemzeti imperializmus – ez nyilvánvalóan a csehekre vonatkozik – ellen, de ugyanígy fellépnek a nagytőke diktatúrája ellen is. A nagytőke viszont ismét csak azonos lesz a csehekkel, amikor Fleischmann megjegyzi, hogy a demokrácia – vagyis a köztársaság büszkén vállalt önértelmezése – csupán a tőke eszköze, ami a magántulajdont is hatalmi eszköznek véli. A keresztény politika viszont nem alkalmi érdekegyezésre épül, hanem a keresztény hit és nemzeti érzés elválaszthatatlanságára.

Ennek jegyében az OKP és részben az MNP is megmaradt világnézeti közösségnek is, a későbbiekben sorra meghiúsult pártegyesítési kísérletek elutasításának egyik oka minden esetben azvolt, hogy amíg az MNP úgymond liberális módon minden magyart össze akar fogni, addig a keresztényszocialisták eleve antiliberálisok és így nem lehetnek részesei ennek az egységnek, nem is beszélve arról, hogy a zsidókkal szemben is gyanakvóak.439 Az OKP világnézeti közössége azonban elsősorban magyar identitáspolitikát takart, ez kifejezetten jól látszott akkor, amikor Szüllőelvetette, hogy megszavazza a csehszlovákiai magyar és szlovák gazdákat is segítő vámokat, azzal az indoklással, hogy ez Magyarországra nézve káros lenne érdekeit sértené, a szlovákiai magyarság viszont Magyarországhoz kapcsolódik és nem sértheti meg annak érdekeit.440

A másik oldalon viszont Szent-Iványi folyamatosan a gazdatársadalmat tette meg a magyarság legfontosabb részének, az ő elégedettségüket a jólét alapjának.441 Követelései elsősorbangazdasági jellegűek voltak, ezek nemzeti voltát az adta, hogy a „sötétségből kiemelt” falu, „az ősföld népe” adja a „degenerálódásra hajlamos” emberiség szükséges vérfrissítését. Ez nemzetileg is kiemelkedő fontosságú, „nem tudom eléggé hangsúlyozni milyen nagy jelentősége van a mi magyar nemzeti életünkre a falu szellemi gazdasági felemelésének” – mondta, kiegészítve azzal, hogy még fokozottabban kell „teljesíteni a magyar falu népe iránti kötelesség[et]”. Ennek ellenére programja inkább pragmatikus maradt, mint azt a vámkérdésben az OKP-vel és Szüllővel kialakult konfliktus is mutatja.

Ez az epizód, pontosabban az aktivista kísérlet és Lelley utódlása jelzi, hogy a közösségképek és vele az identitáspolitikai pozíció továbbra sem voltak egyértelműek. A kezdettől fogva magyar nemzeti alapú önszerveződést és intézményépítést hirdető Szent-Ivány mégis amellettérvelt, hogy a kisebbségnek lehet Magyarországtól külön érdeke, vagyis közelebb került az aktivistamagyar pártok és pártszervezetek később részletesen ismertetett identitásfelfogásához, míg a kezdetben a nemzeti jelleget kevésbé kiemelő, a világnézetit annál inkább előtérbe állító OKP a vezetőváltás nyomán alapvetően magyar pártként és közösségként jelent meg, noha eközben sikeresen megtartotta viszonylag jelentős szlovák támogatóit is.

Nem valószínű, hogy csupán véletlen egybeesésként került volna sor a romániai OMP válságára a csehszlovákiai pártválságokkal és irányváltással egy időben. A vita politikai tétje ott is az volt, hogy milyen viszonyt alakítsanak ki a többségi politikai erőkkel és a kormánnyal,442 de sokat mondó, hogy Erdélyben azért is avatkozott beBudapest, hogy identitáspolitikai fordulatra késztesse az OMP vezetőit. Ez a különbség nyilván nem volt független a két országért felelős budapesti szakértők személyétől sem. Mint már említettem, a „Keleti Akció” vezető személyiségei közt sokan az Erdélyi Szövetségből érkeztek, vagy legalábbis kapcsolatban álltak ezzel körrel, mint

438 Uo. 325–326.439 A Magyar Nemzeti Párt a többségben. Komáromi Lapok, 1926. október 9. Idézi Angyal Béla: Érdekvédelem és

önszerveződés... i. m. 141.440 Dr. Szüllő Géza országos elnökünk nagy jelentőségű nyilatkozata. A Nép, VII. évf. 32. sz. 1927.; Angyal Béla: A

„magyarországi” és a „magyar”... i. m. 129.441 Szent-Iványi József a losonci pártveztőségi ülésen kijelölte a Magyar Nemzeti Párt politikájának célkitűzéseit.

Prágai Magyar Hírlap, 1928. október 5. 442 Az eseményeket részletesen ismerteti Bárdi Nándor: Az ismeretlen vízmosás és a régi országút. Stratégiai útkeresés

a romániai Országos Magyar Pártban 1923-1924. In: Fedinec Csilla, Bárdi Nándor, (szerk.): Etnopolitika. A közösségi és magánérdek viszonya Közép- és Kelet-Európában. TLA, Budapest, 2003, 153-195.

Jancsó Benedek. Ez a hagyomány a szakpolitikusok közösség és társadalomfelfogására is rányomta bélyegét. Jancsó a magyarság megerősítését egy a nyugati kultúrkörbe tartozó országban már a század elején is a demokratikus tendenciáktól várta az általa „szigorú logikai” szükségszerűségnek látott román nemzeti mozgalommal szemben. Demokratikus tendencia alatt elsősorban nem politikai jogokat és gyakorlásukat értette, hanem a magyar nép anyagi, kulturális és intézményes felemelését, megerősítését az erdélyi magyar arisztokrácia és birtokos nemesség osztályérdekeivel szembe állítva. Mindezt a kormányon és az eliten kérte számon, ezzel komoly társadalomszervező törekvéseket sejtetve.443 Ennek tükrében nem csoda, hogy később a budapesti magyarságpolitika kulcsfigurájaként a kisebbségi magyar politizálás tartalmi kérdéseibe is erőteljesen bele kívánt szólni.444

Korábban már volt szó róla, hogy szemben Csehszlovákiával, Romániában a Budapest által elfogadott és a magyarok többségét mozgósítani képes pártnak nem volt politikailag szervezett konkurenciája.445 Ennek megfelelően könnyebben jelenthette be igényét az egész közösség képviseletére is, akár a Magyar Szövetség utódaként. Ez elvileg azt jelentette volna, hogy az identitásdiskurzusban is hangsúlyozott egységes szervezés jegyében az Országos Magyar Párt, mint a magyar nemzeti autonómia letéteményese446 társadalomszervező feladatot vállal, biztosítja egy olyan intézményi háló kialakítását, amelyen belül a magyarok gazdasági, kulturális, oktatási értelemben mozoghatnak. Bethlen György pártelnök ezt így fogalmazta meg: „a párt kisebbségi életünkben nem azt jelenti, amit többségi életben a párt elnevezés. Nem árnyalatoknak adunk kifejezést, hanem az összes árnyalatnak. Mi […] mindazokkal a kérdésekkel [foglalkozunk] amelyek a kisebbségi magyarság egyetemének létérdekei érintik. A párt lobogója alatt szövetség vagyunk […] amely igyekszik összhangba hozni mindazt a munkát, amely a kisebbségi élet terén kisebbségi jövőnket biztosító szándékkal végzik (sic!).”447 Ennek jegyében az OMP nem csak területi alapon próbálta megszervezni magát, hanem szakosztályokat is létrehozott, Ezek elvileg inkább szakértői és tanácsadó szerepet játszottak, mivel azonban tagjaik egyúttal a helyi és országospártszervek vezetőségében, továbbá különböző társadalmi és gazdasági szervezetekben is szerepet vállaltak, bizonyos áttételekkel elképelhető volt valódi szakpolitikát alakító szerepük is. Emellett az OMP és más intézmények közt fontos személyi kapcsolatok is fennálltak, melyek éppen a koordinációt voltak hivatottak segíteni. Így az OMP az egyházakkal közösen alakított ki oktatási stratégiát, az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület – elnöke Bethlen György, előbb a párt alelnöke majd elnöke – keretében pedig szövetkezeti stratégiát. De szoros kapcsolatban állt a dalkörökkel – aDalosszövetség elnöke Inczédy-Joksmann Ödön a párt egyik alelnöke volt –, vagy éppen a felekezeti nőszervezetekkel is.448

Ezzel együtt ez sokkal inkább koordináló szerepkört jelentett, nem pedig a célul kitűzött társadalomszervezést, ugyanúgy, mint korábban az Erdélyi Szövetség esetében. Ha a magyar közéleti szereplők jelentős része számára egyértelmű is volt, hogy miért is szükséges az egység – a magyarság a magyar nemzet része, Romániában tehát külön entitás – tartalmát és formáját kevésbé övezte egyetértés. Egyfelől maga a fogalom is több értelmezéssel bírt, a szervezeti mellett jelentett politikai, lelki és társadalmi egységet is. A politikai egységet leggyakrabban a különböző renegátok (román pártokba belépők, állami szolgálatban álló tanítók, más magyar pártokat alapítók) ellenében hangoztatták.449 A lelki egység pedig az egységes szervezetrendszer szükségszerűségét alapozta megazzal, hogy transzcendálta azt. Másfelől az OMP fennen hangoztatott társadalomszervező

443 Lásd Jancsó levelét Torma Miklóshoz, idézi Miskolczy Ambrus: A 18. századi erdélyi népességszámok történetének historiográfiájából. Múltunk 2013/1, 6–35., 16–17.

444 Bárdi Nándor: Otthon és haza... i. m. 448.445 Uo. 477–479.446 Uo. 485.447 Idézi György Béla: A romániai Országos Magyar Párt története, PhD disszertáció, ELTE BTK, 2006. 167.448 Részletes áttekintést ad erről Bárdi Nándor: Otthon és haza.... i. m. 499–509.449 A számtalan ilyen témájú cikk közül lásd például Megint demokrácia. Ellenzék, 43. évf. 45, 1922. február 26. 1–2.;

A magyar pártok vezérlőbizottságának új határozata. Ellenzék, 43. évf. 49. 1922. március 3.; Iskola. Tanítók a parlamentben. Ellenzék. 43. évf. 45. 1922. február 26. 5–6.; Iskola. Az iskolákért – a magyar társadalomhoz. Ellenzék. 43. évf. 45. 1922. február 26. 5.; Semper idem: Választás után. Székely Napló, LVII. évf. 77. 1927.július 10.;

feladatának teljesítését folyton kritikák érték. Krenner Miklóstól az új generációhoz tartozó Albrecht Dezsőig és Vita Sándorig,450 a nagyszebeni városi szervezet vezetőségétől a megyesi tagozati elöljárókig451 terjedt azok sora, akik szerint a párt képtelen eleget tenni vállalt feladatának. A pártszervek gyengék, nincs tudatos szervezési program, új irányítási mód, új társadalomszervezésszükséges – hangzottak a bírálatok.

A bírálatok és az OMP politikája az egység és a teljesség kettősségeként is felfogható – miként Bárdi Nándor is teszi. Eszerint az egység a magyarság egysége lenne a külső erőkkel szemben az adott keretek közt, tehát védekező módon, míg a teljesség, ami minden magyar összefogása, csak akkor érhető el, ha sikerül kiépíteni a mindenkit átfogó szervezetet.452 A továbbiakjobb megértéséhez érdemes visszatérni a társadalom és állam megosztottságának problémájához. Mint láttuk a két fogalom viszonya meghatározó jelentőségre tett szert 1918 után, Magyarországon és Csehszlovákiában is. Az államot „elveszítve” a korábban nem kellőképp megszervezett társadalom megszervezése tűnt a legfontosabb feladatnak, sokan azonban Erdélyben messzebb mentek annál, hogy ezt egyszerű gyakorlati kérdésnek tekintsék. Imre Sándor már idézett cikke az erdélyi szellemről453 a társadalomszervezés iránti igényt, a társadalmi egységet az erdélyi magyarság esszenciális karakterjegyének állítja be. Imre abból indul ki, hogy az erdélyiek soha sem dönthettek a nagy, politikai kérdésekről (azok korábban is Budapesten dőltek el), ezért az életük apró dolgainak szentelték maguk. Ugyanakkor nagyon is tudatában vannak, hogy saját munkájuk mennyire fontos a közösség számára, éppen azért, mert akik a nagy kérdéseket eldöntik nem az ő sorsukkal törődnek. Éppen ezért ők a legtudatosabb magyarok, akik életükben „tisztán látták mit jelent magyarnak lenni”. A magyarság megszervezése éppen azt segítené, hogy belsőleg, lelkileg megerősödjenek.

Ez az okfejtés állam és társadalom viszonya felől nézve több okból is figyelemre méltó. A szöveg egyfelől a múltba is visszavetíti az erdélyiek jelenbeli megfosztottságát, ezzel lényegi, karakterformáló tényezővé alakítva azt. Ebből sikerül levezetni a tudatos közösségi cselekvést, a nemzettudat jellegzetességeit és az egység szükségszerűségét. Ilyen formán mindez együtt válik a csoport tagjainak karakterjegyévé és lesz az erdélyi magyar lényege, esszenciája, ami azt is jelenti, hogy az erdélyieknek a sikeres nemzeti léthez nincs is szükségük az államra, pusztán arra, hogy a közösségért cselekedjenek, lelki egységben.

Ez utóbbi a harmincas évek elejétől egyre fontosabb lett a közszereplők megnyilatkozásaiban is, nem meglepő módon persze gyakran a református egyházhoz kötődő személyiségek részéről. Vásárhelyi János püspökhelyettes 1928-ban – választási kampány előtt – azt hangoztatta, hogy a magyarságnak joga van egy egységes „nemzeti organizációra”, amit éppen az OMP jelképez. 1933-ban – szintén kampány idején – már azt állította, hogy az OMP a magyarságélő lelkiismerete, a pártelnök, Bethlen György, egyébként egyházkerületi főgondnok személyisége pedig képes rá, hogy a pártot „az egész nemzet számára [..] is a lelkiismeret pártjává tegye”. S miután azt is kijelentette, hogy minden magyar lelkiismerete megköveteli, hogy nemzete ügyét mindennél fontosabbnak tartsa, a pártnak – legalábbis metaforikusan – minden magyar szerves részévé lett.454 Ugyanitt Bethlen György azt hangoztatta, hogy a „Magyar Párt hasonló a családhoz, a tágabb vérközösséghez, természeti tény, természetes képződmény, amelybe minden magyar még akkor is beletartozik, ha talán ki akarna szakadni” onnan, ezzel jelezve, hogy a lelki egység mellett a magyarságot egyre inkább organikus nemzetnek fogta fel.

A lelki egység a kirajzolódó magyar közösségnek csupán egyik fontos jellemzője volt, egy másik, gyakran emlegetett vonása a társadalmi válaszfalak lebomlása, korábbi úr és paraszt, középosztálybeli és munkás közelebb kerülése, nem csak lelkileg, hanem mind anyagi, mind politikai értelemben, egy egységes kisebbségi társadalomban, melyben leomlanak a korábbi válaszfalak. Ez a kialakuló népszolgálati eszmének is szerves része volt, hiba lenne azonban

450 György Béla: i. m. 159.451 Uo. 151. illetve A magyar párt. Medgyesi Lapok II. évf. 48. 1935. december 25.452 A kettősségre lásd Bárdi Nándor: Otthon és haza... i. m. 472–473., 558–559.453 Imre Sándor: Töredékes gondolatok az erdélyi szellemről... i. m.454 Vásárhelyi János a magyar egységről. Ellenzék, 49. évf. 1928. december 3. 3.; Vásárhelyi János beszéde Kolozsvárt

a magyar választók gyűlésén, Bethlen György után. ANIC Cluj (ANIC CJ) fond 1283. dosar 15. f. 1.

elfelejtkezni arról, hogy a társadalmi egység (és vele a demokrácia) értelmezése is lényeges változásokon ment keresztül a két világháború között. Kezdetben elsősorban inkább annak konstatálását jelentette, hogy a hagyományos középosztály és a földbirtokosok státuszvesztése ebben a tekintetben közelebb hozta egymáshoz a magyarság különböző csoportjait, valamint annak regisztrálását, hogy a kivándorlás nyomán a közösségszervezéshez mindenkire szükség lehet. Nem feltétlenül jelentette viszont a tömeg minden más társadalmi osztályt kizáró uralmát. A hangsúly az alkalmas személyek felemelésén volt és persze azon, hogy illusztrálják: a korábban jómódban élő magyar vezetők anyagi értelemben is sokat vesztettek. Például Bethlen Györgytől egy újságcikk szerint elvették hat szobás kolozsvári lakását, be kellett érnie két szobával, és kénytelen volt a cselédlépcsőn (!) járni.455 A lelki egység előtérbe kerülésével a társadalmi egység értelmezése is változott. Egyre szélesebb körre, már nem csak a vezetőkre terjedt ki a kötelesség, a lelkiismerettől hajtott nemzeti cselekvés követelménye és a társadalom képe is mind organikusabbá lett. (A MagyarPárt család, természeti képződmény.) Egyúttal a párt büszkén utasította vissza, hogy partikuláris érdekekért (nyugdíj, italmérés joga stb.) lépne fel, helyette azt hangoztatta, hogy „az egész romániaimagyarság nagy érdekeinek szolgálatáért” küzd, a diszkriminatív gazdaság- és iskolapolitika ellen, az egyházakért és az oktatásért.456 Éppen ezért volt erkölcsi kötelesség a pártot támogatása.

Ha azonban a húszas évek közepére tekintünk, azt láthatjuk, hogy az évtized végére meglehetősen kidolgozottnak tűnő, a később még tárgyalandó népszolgálati eszme egyes elemeit hangsúlyosan megjelenítő politikai diskurzus helyett inkább csak egységretorikáról beszélhetünk, részben éppen ennek szóltak a különböző kritikák is. A változtatásra irányuló nyomás talán meglepőmódon Budapestről jött. Jancsó Benedek már 1924-ben felhívta a figyelmet arra, hogy az erdélyi magyarság esetében a nép megszervezése a legkomolyabb hiányosság, nélküle legfeljebb a korábbi,korteskedésre koncentráló pártszervezet képzelhető el. (Érdemes felidézni, miként ítélték el Csehszlovákiában a magyra kisebbségi politikusok a dualizmus kori üres korteskedést.) Jancsó kifejezetten azzal vádolta az erdélyi vezetőket, hogy nem is képesek felismerni a nép megszervezésének jelentőségét. Igazán megtenni sem akarják, hiába a szászok példája, ami mutatja,hogy magának a politikai sikernek is csak ez a szervezettség lehet az alapja. Ezen a téren mutatkozópasszivitásukkal szembe állította a katolikus Népszövetség munkáját.457 Az utóbbi azért volt különösen érdekes, mert fő szervezője Zombory László, a királyi család és a liberális párt egyik bizalmas volt, akit ezért magyar politikai körökben nem ritkán erső gyanakvással szemléltek.458

Az év folyamán Jancsó javaslatot is küldött az ún. asztaltársaságnak Kolozsvárra, amiben a magyar kisebbségi társadalom tanulmányozásának alapelveit vázolta fel. Kiindulópontja szerint a társadalomszervezés lehetetlen a kisebbségi közösség ismerete nélkül, ennek érdekében kell nagyszabású „tanulmányi akciót”, vagyis rendszeres tudományos felmérést kezdeni. Ezen túl felhívta a figyelmüket a kolozsvári magyar egyetemisták – ők a román tanítási nyelvű intézményt látogatták – és a munkásság megszervezésének és felkarolásának fontosságára. Ösztönzésére Gyallay Pap Domokos Nagyszebenben tanulmányozta a szászok társadalomszervezését és aztán ebből a kezdeményezésből nőtt ki az asztaltársaság tanulmányi programja.459. Ennek bírálatában Jancsó kifejezetten kívánatosnak minősítette, hogy az erdélyi magyar értelmiség menjen a nép közé,mivel a tömeg adja a politikai, gazdasági és kulturális védekezés alapját. éppen ezért a „nadrágos elemmel” szembeni bizalmatlanságot meg kell szüntetni. Ugyanakkor Jancsó mindezt, mármint az egységet és a társadalmi válaszfalak lebontását a demokráciával is azonosította, érezhetően a Tormához írott levélben megfogalmazott nézeteit fenntartva. „Az erdélyi magyarság ügye elveszett,ha nem írja zászlajára a szó nemesebb és valódibb értelmében vett demokráciát. A románok erejét isez az egység adta 1918 előtt.”460 Mindenesetre Jancsó a kisebbségi egység részének látta az

455 Zágoni István: A magyar párt megbontását tartotta élete nagy sikerének Tancred Constantinescu. Újság, XXIX. évf. 156. 1927. július 15. 2.

456 Kisküküllő vármegye magyar választóihoz! (1937) ANIC CJ fond 1283. dosar 15. f. 9.457 Jancsó Benedek jelentése a Katolikus Népszövetség 1924. október 24-25-én Aradon tartott kongresszusáról. MOL

K28 153. csomó 258. t. 179. f.458 Bárdi Nándor: Otthon és haza... i. m. 106., 159.459 Jancsó Benedek Pataky Tiborhoz, Budapest, 1926. augusztus 21. MOL K437 1927. 2t. 8. cs. 65-68. f.460 Dátum nélküli emlékirat az asztaltársaság tanulmányi programjáról. Uo. 51-64.

Erdélyen kívül élő magyarokat is, úgy vélte, hogy Gyallay Domokos és az általa szerkesztett Magyar Nép című folyóirat köre alkalmas lehet a bukovinai, moldvai és bukaresti magyarok megszervezésére is.461

Legalább ilyen jelentős volt Bánffy Miklós hazaköltözése 1926-ban. Ez vélhetően Bethlen István tudtával történt, Bethlen pedig meglehetősen aktívan részt vett a magyarságpolitika alakításában is, részben éppen régi kapcsolatain keresztül. Mivel Bánffy megjelenése az egység és teljesség dilemmáján belül az utóbbi, a társadalomszervezés irányába történő elmozdulást jelentette,nem elképzelhetetlen, hogy hazatérése összefüggött a Jancsó nyomására végbement belső eszmei ésgyakorlati irányváltással is. Bánffy látványos intézményépítő munkába kezdett, noha ez elsősorban kulturális téren bontakozott ki.462 Ugyanakkor az OMP közösségszervező munkájának gyengeségét, közösségképének felületességét mutathatja, hogy nem sokkal később a korábbi Magyar Néppárt vezetői, Kós Károly és Kecskeméthy István szakításig vitték az ellentéteket, ismét régi társadalmi programjukkal előállva.

Jól látható tehát, hogy a húszas évek közepére kialakult helyzetben a romániai és csehszlovákiai magyar kisebbségi közösségek elitjei viszonylag nagy mozgástérre tettek szert. Az anyagi függés ellenére nem kellett és nyilván nem is lehetett tartalmilag mindenben igazodniuk a budapesti elképzelésekhez, amiben a strukturális adottságok mellett minden bizonnyal szerepet játszott az is, hogy ezek meglehetősen vázaltosak és elnagyoltak voltak, értelmezésük pedig sokszoraz adott ország magyar kisebbségével foglalkozó szakértőktől és szakpolitikusoktól függött. A legfontosabb elemek (nemzeti egység, társadalmi válaszfalak problémája) ugyan megegyeztek a magyarországi kormányzati diskurzusban és a kisebbségi identitáspolitikában, de ezek csak tág keretet adtak. Így természetesen vitathatatlan tétel volt a kisebbségi (vagyis nemzeti) egység kérdése, de mint látható a pártpolitika Magyarországon szintén bevett kárhoztatása ellenére nem volt szükségszerű, hogy a világnézeti, értékrendbeli különbségeket szervezetileg és diszkruzívan is felülírják. Ugyancsak akadt mozgástér a Magyarországhoz való viszonyban. Éppen Szüllő Géza fordulata és vele szemben Szent-Iványi „aktivista” kísérlete jelzi, hogy a Magyarországhoz való hűséget, illetve szoros kötődést is többféleképp lehetett értelmezni. Szent-Iványi inkább emocionális kötődést tételezett, Szüllő viszont gyakorlatit is, amikor azt mondta, hogy a csehszlovákiai magyarok jóléte Magyarország jólététől függ.463 Érezhető, hogy ez a két felfogás nagyon különböző közösségeket láttat. Mindenesetre a kibontakozó közösségképek egyszerre voltak befogadóak (minden magyar része a nemzeti kisebbségnek) és kizáróak is, hiszen egy-egy politikai szervezet támogatásához kötötték a tagságot, az ettől eltérő viselkedést renegát magatartásnak, árulásnak, a magyar nemzeti érzés elhagyásának minősítették, ezzel mégis csak kemény normatív korlátokat állítva.

Ezzel együtt a nemzeti egység igényének állandó hangoztatása, illetve az, hogy ezt nem ritkán nem is kívánalomként, hanem beteljesült helyzetként próbálták láttatni identitáspolitikai jelentőségű volt. Ez alapozta meg, hogy az egyébként sokféleképp felfogott egységet minden szereplő azonos módon vetítse ki az egyéni magatartás szintjére: a válaszfalak leomlásának tapasztalatából fakadó közös munka kötelessége a nemzeti önszerveződés érdekében. Azt azonban még nem döntötték el, hogy ez az önszerveződés vajon a párt(ok) keretében vagy azok mellett is történjen.

Magyarországról nézve a nemzetállami keret elvesztéséből adódó változás egyelőre inkább veszélyként és lehetőségként fogalmazódott meg. A magyarokat magyarnak megtartani kiindulópontja az volt, hogy még létezik egy közös identitás és ennek konzerválása lenne a célja az identitáspolitikának, ehhez kell megtalálni az eszközöket és a megfelelő személyeket. Egyéni kezdeményezésre ezen túl is léphettek, de ez nem vált általánossá, különösen mivel a két országért más-más felfogású szakpolitikusok feleltek. Ami egyébként szintén növelte az ottani elitek mozgásterét.

461 Jancsó Benedek Pataky Tiborhoz, Budapest, 1926. augusztus 21. MOL K437 1927. 2t. 8. cs. 65-68. f.462 Bárdi Nádor: Otthon és haza...i. m. 472–473.463 Szülő Géza nyilatkozata a budapesti Újság számára. In Dokumentumok az OKP történetéhez i. m. 73. dok. 347–347.

Új generációk...

A kisebbségi identitáspolitika közösségképeinek átalakulásában a látszólagos nyugalom helyett hamarosan újabb törés következett be. Ezúttal a generációs probléma vált nyilvánvalóvá. Már kezdettől fogva komoly aggodalmat keltett mind Budapesten, mind a kisebbségi elitek körében, hogy mi történik majd az új államok iskolarendszereiből kikerülő fiatalokkal, vajon megőrzik-e magyar önazonosságukat olyan módon, miként az Magyarországon elvárnák? Ennek elhárítására alkalmasnak tűnő, magyar irányítású iskolarendszer felállítására eleve csak Romániában nyílt esély, ahol a Kormányzótanács egy évig tartó uralma idején viszonylag engedékeny iskolapolitikát folytatott és lehetővé tette, hogy a román tannyelvűvé alakított állami iskolák mellett vagy helyett egyházi iskolák nyíljanak. Ennek során 403 új elemi, 33 polgári, 7 felsőkereskedelmi iskolát, valamint 7 líceumot, 4 tanítóképzőt és 1 polgári felső tanítóképzőt létesítettek az egyházak.464 Bár az Avarescu-, majd a Brătianu kormányok idején ez a folyamat visszafordult, még a húszas évek végén is a magyar tanulók mintegy fele ilyen intézményben végezte tanulmányait. Középiskolai téren a helyzet még jobbnak bizonyult, a diákok kb. 90%-a magyar középiskolát látogatott. Viszont az Angelescu-féle oktatási törvényben bevezetett bakkalaureátust (egységes középiskolai záróvizsgát) arányaiban jóval kevesebb magyar diák tette le sikeresen, mint román társaik.465

Egyetemi szinten ellenben a helyzet súlyosnak bizonyult. A kolozsvári román tannyelvű egyetem megnyitását követően az egyházak közös tanárképző főiskolájának hamar véget ért epizódját kivéve nem volt magyar nyelvű felsőoktatási intézmény.466 Ez elsőként azokat a generációkat érintette, akik javarészt magyar iskolában végeztek és esélyük sem volt bepótolni román nyelvtudásuk hiányosságait, de a bakkalaureátus bevezetése miatt hasonló gondokkal küszködtek az utánuk jövők is. Bár kezdetben sokan követték az 1919-ben Budapestre menekült kolozsvári univerzitás példáját egyénileg is,467 a diplomák honosításának problémája miatt közülük kevesen térek vissza Romániába, amit Budapesten úgy értelmeztek, hogy nem tudják reprodukálni anemzetet vezető középosztályt, aminek fontosságát Bethlen oly sokszor említette beszédeiben.468 Akik aztán a kormány szándékainak megfelelően végül Romániában kezdték meg az egyetemet szembesülhettek a felsőoktatási intézményekben kialakult nacionalista, antiszemita szellemmel is, ami a későbbi vasgárda gyökereit is táplálta.469 Ugyanakkor szembesülhettek azzal a félhivatalosan szerveződő, majd a húszas évektől egyre erősödő mozgalommal is, ami Dimitire Gusti szociológus-politikus vezetésével az egyetemistákat kísérlete meg összefogni a falvak megismerésére és civilizálására, és az ezzel árhuzamosan működő vasgárdista falumunkával is.470

464 Bárdi Nándor: Otthon és haza... i. m.465 Attila Gidó: School Market and the Educational Institutions in Transylvania, Partium and Banat Between 1919 and

1948. Cluj-Napoca, ISPMN, 2011, 16–22., 33–44.466 Lucian Nastasa: Antisemtismul universitar in Romania (1919 – 1939). Studiu introductiv. In: Lucian Nastasa (ed.):

Antisemtismul universitar in Romania (1919 – 1939). Marturi documentare. Institutul Pentru Studierea Problemelor Minoritatilor Nationale – Kriterion, Cluj-Napoca, 2012. pp. 13–98., különösen 35–36., 59–60.

467 Zoltán Pálffy: The Dislocated Transylvanian Student Body and the Process of Hungarian Nation-Building after 1918. In: Balázs Trencsényi – Dragos Petrescu – Cristina Petrescu – Constantin Iordachi – Zoltán Kántor (eds.): Nation-Building and Contested Identities: Romanian and Hungarian Case Studies, Regio Books – Editura Polirom, Budapest – Iasi, 2001., 3. 4. táblázat, 187–189.;

468 Pl. MNLOL K437 1922 1. tétel 1922-2-1040, f. 1-3., MNLOL K28 83. cs. 134. t. 1923-T-127 f. 3–4. 469 Irina Lviezeanu: Cultural Politics in Greater Romania: Regionalism, Nation Building, and Ethnic Struggle, 1918-

1930. Cornell University Press, Ithaca, N.Y. 1995; Lucian Nastasa: Anti-Semitism at Universities in Romania (1919–1939). In: Viktor Karády–Péter Tibor Nagy (eds.): The Numerus Clausus in Hungary. Studies on the First Anti-Jewish Law and Aacademic Anti-Semitism in Modern Central Europe. Pasts. Inc., Central European Univeristy,Budapest, 2012, (Research Reports on Central European History 1.) 219–243.; általános eszmetörténeti keretre lásd Trencsényi Balázs: A nép lelke. Nemzetkarakterológiai viták Kelet-Európában. Eszmetörténeti könyvtár. 14. Argumentum, Bibó István Szellemi Műhely, Budapest, 2011.

470 Antoni Momoc: Capcanele politice a sociologiei interbelice.... i. m.;, Sandulescu, Valentin: Fascism and its Quest for the “New Man”. The Case of the Romanian Legionary Movement. Studia Hebraica. 2004. 4. 349–369.; Sandulescu, Valentin: On Ideological Characteristics of the Romanian Legionary Movement: a Syntetic Account. Studia Universitatis Petru Maior (Historia). Vol. 5. 2005. 141–154.

A helyzet magyarországi szemmel talán még rosszabb volt Csehszlovákiában. Itt az egyházi oktatás eleve sokkal szűkebb körű volt, az alapvetően szekuláris és a vallással szemben szkeptikus állam a későbbiekben sem szívesen engedte annak jelentős bővítését, ráadásul a legnagyobb, katolikus egyház vezetése is szlovák püspökök kezébe került, akiktől nem vártak komoly segítséget a magyar elit soraiban. Ezzel együt az itteni magyar diákok döntő többsége az elemi oktatás szintjénfelekezeti iskolába járt, persze nem kevesen látogattak állami, vagy pedig jól felszerelt, de szlovák nyelvű magániskolákat, amiket a Slovenská Liga alapított állami támogatással.471 Az oktatás nyelve alapfokon a nagy többség számára magyar maradt, főként falusi környezetben, sőt az első évtized visszaesését követően a harmincas években jelentősen nőtt a magyar tannyelvű iskolába járó magyar dikok száma és aránya az összes iskolaköteles korú gyerek között.472 Itt éppenséggel a középiskolai oktatás bizonyult szűk keresztmetszetnek, az állami középiskolákban sokkal kevesebben tanultak magyar nyelven, mint a világháborút megelőzően. Magyar nyelvű felsőoktatás pedig – a tanítóképzés kivételével – itt sem volt.473

A magyarságpolitika szereplői mindkét ország esetében problematikusnak látták az oktatás tartalmát is. Ez még a romániai magánintézményekben is így volt, tekintettel a tantervek központi ellenőrzésére, az állami iskolákat pedig az asszimiláció csatornáinak tekintették. A két ország esetében ez azonban két különböző dolgot jelentett. Romániában a tananyag és vele a nemzeti szocializáció az állampolgári burok alatt nagyon határozott román nemzeti tartalmat kapott, ami, tekintettel a magyar és román történeti elbeszélések kibékíthetetlennek tűnő ellentétére és az oktatási nyelv elrománosítására végkifejletében etnikai asszimilációt sejtetett. Ezzel szemben Csehszlovákiában nem az egyébként szintén magyarellenes elemeket tartalmazó, egy nem létező csehszlovák történelmet leíró történelmi elbeszélés jelentette az igazi kérdést, noha időről-időre azt is bírálták.474 Sokkal inkább abban látták a veszélyt, hogy a republikánus szellemű, magát haladónak, modernnek láttató, a régi Magyarországot pedig ennek jegyében elmaradottként megbélyegző, fejlett, iparosodott, művelt Csehszlovákia, ami ellentétben a hasonló magyarságképi elemeket szintén felsorakoztató, viszont falusias, sok szempontból elmaradott Romániával valóban az európai modernitás országának tűnhet, képes lesz érzelmileg is kötődést kiváltani a kisebbségi polgáraiból. Az így létrejövő aktivista magyarság aztán eltávolodik Magyarországtól is. Ez különösen annak tükrében tűnhetett reaálisnak, hogy az államot és az annak tulajdonított szellemiséget megjelenítő, szimbolikus figuraként is megkerülhetetlen Masaryk köztársasági elnök475 tagadhatatlanul képes volt lelkesedést kiváltani a kisebbségiek sokaságából is.476 Azok pedig, akik végül, miután Csehszlovákia is megtagadta 1928-ban a Magyarországon szerzett diplomák honosítását, Prágába, Brnoba vagy Pozsonyba mentek egyetemre ritkán kerültek a romániaihoz hasonló nacionalista, éppen ezért akár a magyar önazonosságot is megerősítő környezetbe. A csehszlovák köztársaság uralkodó szelleme egészen más volt – a polgári demokráciát, a humanizmust, a haladást, a szocializmust hangsúlyozta és a nemzeti kisebbségek iránti megértés hangjai is erősek voltak.477

471 Simon Attila: Egy rövid esztendő... i. m., Uő.: Telepesek és telepesfalvak Dél-Szlovákiában i. m.; Gyönyör József: Terhes örökség. A magyarság lélekszámának és sorsának alakulása Csehszlovákiában. Madách-Posonium, Poszony, 1994., 139–192.; Berecz Kálmán: Csehszlovákia „kisebbségi” iskolapolitikája. Magyar Kisebbség, 1932/9. 260–265.; A felvidéki magyarság húsz éve (1918 – 1938). Szerkesztette a Magyar Statisztikai Társaság Államudományi Intézete. Magyar Királyi Egyetemi Nyomda, Budapest, 1938, 54–62.; Sziklay Ferenc (összeáll.): Összehasonlító statisztikai kimutatás Szlovenszkó azon községeiről melyekben magyar többség vagy legalább 20 főnyi magyar kisebbség van, valamin ezen községek iskolaügyi helyzetéről. Kézirat gynaánt. „Universum” Košice, é. n.

472 Gyönyör József: i. m. 148–154.473 A felvidéki magyarság húsz éve i. m. 54–62.474 Simon Attila: Egy rövid esztendő... i. m., lásd továbbá Utószó a magyar elemi iskolás tankönyvhöz melyben 161

oldalon 1761 sajtóhiba van. Párgai Magyar Hírlap, 1930. november 5. 475 Andrea Orzoff: The Battle for the Castle.... ???476 Lásd A Nap, 1930. október 14., 1–2.; Híradó, 1930. okt. 12. 1–2. Mayaryk pozsonyi látogatásáról a II. Cehszlovák

jogászkongresszus megnyítása alkalmából; Agócs Attila: Hulita Vilmos a füleki gyár változó életlehetőségekhez alkalmazkodni tudó igazgatója. Neograd. A Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XXXII. 2008. 16.; Zuzana Motajová: „Apuskánk” születésnapjai. A személyi kultusz a két viháború közti Csehszlovákiában. Sic itur ad astra. 2006/3-4. 303–316.

477 Peter Haslinger: Nation und Territorium i. m.

Említést érdemel még ennek a vélt veszélynek társadalmi dimenziója is. A romániai magyarság új generációjából azok, akik végül bekapcsolódtak a politikába és aktívan befolyásolták azt részben hagyományos magyar középosztályi környezetből érkezek, még ha ez néha a Székelyföld provinciálisabbnak tartott világát jelentette, másfelől pedig ismét csak főként a Székelyföld falvaiból, az ottani intelligencia soraiból. Ezzel szemben a Csehszlovákiában hasonló pályát befutó magyar fiatalok jelentősebb hányada alsó középosztályi közegből vagy sokszor a tisztviselői létből ilyen körülmények közé került családokból származott, Erdélyhez képest kevesen voltak köztük a hagyományos középosztályból kikerülők.478 Ennek megfelelően az erdélyi csoport(ok) mindenképpen könnyebben integrálhatónak tűnhettek, hiszen családi kapcsolataik révénrészesei voltak a kisebbségi elitnek, míg azok, akik Csehszlovákiában jelentek meg a színen kívülállók voltak ebben az értelemben is. A társadalmi beágyazottság kérdése azonban az előbbi személyi kör kapcsán is megjelent. Az egyetemisták teljes csoportját OMP-hez kötődő tudomány- és oktatásszervezők körében már úgy látták, mint akik nem vállalják fel az egyetemi végzettséggel járó középosztályi szerepet a nemzet életében.479 Ez utóbbi egyébként nem kevesebbet jelentett, mint megőrizni minden egyes magyar vállalatot és intézményt, minden egyes magyar állást.480

...Csehszlovákiában...

A veszélyérzet egyszerre jelentkezett Budapesten és a kisebbségi elitek körében is. Előbb Csehszlovákiában vált témává az ifjúság és annak nézetei, majd Romániában is elkövetkezett ez a pillanat. A csehszlovákiai magyar fiatalok kezdetben a cserkészet révén kezdtek generációvá szerveződni. Középiskolai tanárok, többek közt Hornyák Odiló vezetésével megszerveződő csapatok előbb laza szervezetben működtek együtt, majd a csehszlovákiai cserkészszövetség magyar alosztálya keretében, és itt tapasztalták meg az osztály- és társadalmi különbségeket áthidaló nemzeti összetartozás érzését is. Ez mindenképp komoly generációs élményt jelenthetett számukra, hiszen 1922-ben mintegy 3700 magyar anyanyelvű középiskolás közül 689-en vettek részt a cserkészek munkájában.481 A közösségteremtés legfontosabb orgánuma a Scherer Lajos által szerkesztett Mi Lapunk volt, de nem csak a cserkészet hivtalos közleményei, és beszámolók jelenhettek meg benne, hanem programadó cikkek is.482 A lap Magyarországról is támogatásban részesült a magyarországi cserkésszervezetek, közvetve Teleki Pál révén.483

1925-ben kezdődött a magyar diákok tömeges megjelenése a pozsonyi, brnoi és prágai egyetemeken. Itt szembesültek nem csak a diaszpóraléttel, hanem a német és cseh diákok hagományos, kiemelekdő szervezttségével is. Ezek a diákszervezetek menzákat, diákotthonokat működtettek, ösztöndíjakat gondoztak és egyúttal nemzeti keretbe szervezték a hallgatókat, miközben a magyar egyetemisták sokszor nagyon nehéz körülmények közt végezték tnulmányaikat.484 Itt kezdődött az önszerveződésük is 1925-ben, egy öregcserkészcsapat létrehozásával. Ennek vitaestjein jutottak arra a következtetésre, hogy a nemzet egységét csak a nemzeti érzés és az eygségre irányuló akarat teremtheti meg. Részben Szabó Dezső és Móricz Zsigmond munkáinak befolyása alatt a faluban vélték megtalálni az eredeti magyart és annak felemelésén, öntudatra ébresztésén keresztül a nemzeti egység lehetőségét. Ennek eszközét a falujárásban, a falvak viszoinyainak megismerésében és a népnevelésben találták meg.485

Tekintettel arra, hogy közösségképük a leginkább a Szent-Iványi József vezette Magyar

478 Bárdi Nándor: Otthon és haza... i. m. Deboah Cornelius: Deborah S. Cornelius: In Search of the Nation. The New Generation of Hungarian Youth in Czechoslovakia 1925–1934. Boulder, Colorado, 1998. 20.; Turczel Lajos: Érsekújvár és a Sarló. Irodalmi Szemle, 1988/6. 623-635. http://www.watson.sk/index.php?option=com_content&view=article&id=601:turczel-lajos-ersekujvar-es-a-sarlo&catid=47:regionalna-histora--helytoertenet&Itemid=65 (letöltve 2014. április 5.)

479 MNLOL Keleti Akció P 1077 I. köt. 328–329.480 Bárdi Nándor: Otthon és haza... i. m. 481 Deborah S. Cornelius: In Search of the Nation... i. m. 103–121.482 Uo. 121–123.483 Bartók Poszonyi konzul feljegyzése a Mi Lapunkról. MNLOL K64 37. cs. 7. t. 1930. 131/res/1930 f. 47–48.484 Deborah S. Cornelius: In Search of the Nation... i. m. 141–145.485 Uo. 156–159., 169–174., A regösjárás módszerét átvette Karácsony Sándor is. Uo. 5–6.

Nemzeti Párt közösségképéhez állt közel talán nem meglepő, hogy első táborukat is az ő birtokán, Liptószentivánon tarthatták és tartották. Ez volt az első maguk rendezte esemény, ahol a cserkészmozgalmat, a felnőttéválást és a nemzeti identitást együtt élhették meg a tábori rituálék sorozataként. Így cserélték le az első tábortűz alkalmával a hagyományos cserkészsapkát a magyar nemzeti jelképnek számító, egyúttal azonban a függetlenségi hagyományt is megjelenítő Bocskai-sapkára.486 Ezt követően indult meg a regösjárás és a kövekező évben már a szlovákiai körútról visszatérő Móricz Zsigmond dícséri őket írásaiban. Végül 1928-ban megelakul a Sarló mozgalom.

A Sarló nem volt egyedüli magyar egyetemi és főiskolás szervezet.. A Csehszlovákiai Magyar Akadémikusok Szövetsége (CsMASZ) minden egyetemista és főiskolai hallgató szervezeteként működtt, a Magyar Akadémikusok Keresztény Köre (MAKK) általában egyetemenként szerveződött, és Brnoban működött a Corvinia kör is. A középiskolák mellett tevékenykedő katolikus cserkészcsapatok, diákkörök is kialakították a Prohásza Körök szervezetét, Pfeiffer Miklós kanonok vezetésével. Ennek ellenére, nyilván nem függetlenül kezdeményező szerepüktől és a meglehetősen nagy és pozitív nyilvánosságtól, amit Budapesten is kiváltott a mozgalom, talán a Sarló kapta a legnagyobb publicitást. Kezdetben pozitív, 1929 -től már inkább negatív értelmeben.

Ez az év kulcsfontosságúnak bizonyult identitáspolitikai szempontból is. A Sarló baloldali, az idősebb generáció szemében egyenesen marxistának tűnő irányba mutató lépéseket tett, vezetője Balogh Edgár egy programadó cikkében a nemzeti egységet már a dolgozó osztályok – munkások, kisiparosok és kiskereskedők, falusi agrárnépesség és kisgazdák – összefogása révén akarta megteremteni, kizárva abból az ún. haszontalan osztályokat. Az ebből táplálkozó ellenérzést láthatóan nem enyhítette a szociáldemokrata és kommunista munkásmozgalom Balogh által megfogalmazott kritikája sem, miszerint ezek elvágják a magyar munkást a magyar nemzettől. Az sem hozott megnyugvást, hogy a szervezet lapjában Kodolányi János példamutatónak minősítette a Sarló működését, különösen annak tükrében, hogy szerinte Erdélyben sem látni hasonlót, nemhogy Jugoszláviában.487

A gyanakvás intézményesen elérte a magyar kormányt is, miközben a nem sarlós irányt követő diákokkal kitört konfliktusok nyomán összehívták a CsMASZ kongresszusát. Szekfű Gyula kritikus cikke még betudható volt egy szuverén gondolkodó önálló lépésnek, bár furcsa lehetett, hogy éppen ő nem sokkal korábban, a turáni-szláv parasztállam eszméjét kritizáló cikkében olyan példaként hivatkozott a csehszlovákiai magyar cserkészek falujáró munkájára, ami magyarországi kortársaiknak is megmutatja, miként kellene közeledniük a vezetésre hivatott középosztálybelieknek a földművesekhez, miként emelhetnék ezek szellemi és anyagi színvonalát.488 Az év folyamán sorra kerülő érsekújvári diákkongresszus küldötteinek megválasztását azonban már a külügyminisztérium is olyan fontos ügynek tartotta, hogy a nem sokkal korábban állomáshelyére érkezett Bartók László konzul jelentéseiben folyamatosan beszámolt annak lefolyásról, illetve a Sarló helyzetéről.489 Ezekből világosan kiderül, hogy a kormány örült volna, ha a „nemzeti alapon álló ifjúság” sikeres bizalmatlansági indítvánnyal buktatja meg a pozsonyi MAKK radikálisnak tartott vezetőségét.

Mint az az érsekújvári kongresszuson világos lett a konfliktus némileg összetettebb volt a régi és új generáció ellentéténél. Az előcsatározások és a kongresszus lefolyása jó képet ad az események identitáspolitikai jelentőségéről is. Ez az aspektus akkor vált igazán láthatóvá, amikor a Sarló Komáromba érkező tagjai tavasszal nem tudták megtartani tervezett rendezvényüket, mert az összes elérhető helyiséget lefoglalta Alapy Gyula, az OKP tartománygyűlési képviselője, városi múzeumigazgató és levéltáros.490 Alapy nem elégedett meg ezzel a gesztussal, kifogásait nyilvánosság elé is vitte a Prágai Magyar Hírlap vezércikkében.491 Ennek időzítése és címe is

486 Uo. 159–163.487 Uo. 229–230.488 Szekfű Gyula: Turáni-szláv parasztállam. Magyar Szemle, 1929/1, január 30–37., 30., Deborah S. Cornelius: In

Serach of the Nation... i. m. 5–6.489 Bartók konzul jelentése, Pozsony, 1929. június 14. MNLOL K64 42. cs. 7. t. 7/44, 106/pol/1929490 Devorah S. Cornelius: In Search of the Nation... i. m. 218.491 Alapy Gyula: Mit várunk a magyar ifjúságtól? Prágai Magyar Hírlap, 1929. március 16. 1.

megletősen egyértelmű, sokat mondó és nehezen félreérthető volt. Március 16-án, a „máciusi ifjakat” felidéző forradalom ünnepének másnapján közölte a lap, a címben feltett kérdés pedig kezdettől egyértelművé tette a pozíciókat: az ifjúságtól a régi generáció elvár valamit, amit nekik teljesíteniük kell. Elvárásuk röviden összefoglalva az volt, hogy olyan módon legyenek magyarok, olyan identitást alakítsanak ki a maguk számára, mint az idősebbek. Érdemes azonban részletesebben is szemügyre venni Alapy tételeit, hiszen kirajzolják az általa láttatott magyar önazonosság mindkét oldalát, az autentikusat és a deviánsat is.

Alapy cikkében úgy véli, hogy a fiatalok az idősebbeket csak azért támadták meg, hogy „a progreszív haladás kétes értékű eredményeit csempésszék a köztudatba”. Csehszlovákiai körülmények közt ez nem csak azt jelentette, hogy a fiatalok eszmeileg különböznek, hanem azt is, hogy nemzetileg is gyanúsak, hiszen éppen a progresszív haladás volt az állam önértelmezésének egyik kulcsa, hasonlóan az 1918-as magyarországi forradalom nem túl jó szemmel nézett vezetőihez. Miután a bírálatot ilyen egyszerűen elintézte – az csak nemzetidegenektől eredhet –, rátért az elvárásokra is: az igazán nemzeti érzésű fiatal nem adja fel nemzeti öntudatát pillanatnyi előnyökért, viszont nem is mond le a közalkalmazotti karrierről, csupán azért, mert az állam nem adsok teret a kisebbségeknek és elvárja az azonosulást. Ehelyett, éppúgy, mint a csehek a Monarchiában, állami szolgálatban is megtartja nemzeti öntudatát. Ezt nem vetkezi le más, „idegen bálványokért” sem – célzott ezzel ismét a baloldali eszmékre, meglehetősen elnagyoltan.

A nemzeti önudatot a lelki alkat „elmaradhatatlan és nélkülözhetetlen kiegészítő részének” minősítette, eszerint ez tartja össze az azonos fajhoz tartozó népeket, és ennek megfelelően a nemzeti öntudat nem elcserélhető áru. A nemzeti öntudat szerinte a történelem ismeretében rejtezik és azzal együtt teljesedik ki, a hagyományok teljeségének elsajátításáva.,Amenyiben ez sikerül a fiataloknak, akkor juthatnak el a „magyar öntudat betetőzéséig”. De emellett természetesen a kisebbségi kérdést is meg kell ismerniük.

Jól látható, hogy Alapy nagyon hagyományos, történeti-kulturális alapú, szellemi jelenségnek írja le a nemzeti önudatot, ami – noha az ilyen irányú nyílt kritikát kerüli – nehezen illeszthető össze az ifjúsági mozgalmak parasztcentrikus, az eredeti magyar ébresztését szorgalmazóprogramjával. Ennek megfelelően a több és nemzetibb munka követelményével összefüggésben sehol sem szól a falusiak vagy akár a munkások neveléséről, noha a fejlett szociális érzéket és az osztály, világnézet és politikai különbséget felülíró sorsközösséget és egységet nem hagyja ki a felsorolásból. A teljes magyar nemzeti egységet pedig a politikai szétválasztás ellenére a nemzeti történelemben, egységben és a nemzet kizárólagosságában véli megtalálni, ismét csak az esszencialista nézetektől eltérő módon.

Alapy felfogásában a magyar ifjúság feladata kettős: hinni a magyar jövőben és a magyar egységben, valamint tenni érte. Ez a történelmi felelősségük is. A magyar egység azonban nem csakaz amúgy a közösségen belül Alapy által is tételezett társadalmi egységet jelenti, hanem a magyarság egységét, a magyar kultúra egyetemességét és szétválaszthatatlanságát és az „ábrándos” regionális identitás elutasítását. A magyar ifjúság „ne higgyen a szlovenszkói mentalitásban, csak egy van: magyar mentalitás” – mondja. Mindezek mellett elvárja még azt is, hogy az ifjúság vallásos legyen, élje át a nemzet fájdalmát és tegyen ennek feloldásáért, legyen kritikus nemzeti önismerete, műveltsége pedig szorítkozzon a klasszikusokra, „ne kötelezze el magát a mulandó naturalizmus mellett az irodalomban”.

Az előzetes konfliktusok és várakozások ellenére a szeptember elején ülésező érsekújvári diákkongresszus, legalább ideiglenesen kiegyezéssel ért véget. Az ülést Törköly József az MNP szenátora vezette, Holota János városbíró (polgármester), szintén az MNP politikusa és Richter János MNP szenátor is részt vett, ezzel is demonstrálva az esemény jelentőségét. (Grosschmied Géza OKP szenátor, aki a diákok ügyeivel foglalkozó bizottság elnöke volt egészségi okokra hivatkozva nem jelent meg, de nem zárható ki az sem, hogy a szlovák választói csoportok megnyerésében folyamatosan reménykedő, az őslakos eszmét propagáló OKP politikusaként nem látta tanácsosnak egy ennyire egyértelműen magyar nemzeti hangsúlyúnak ígérkező rendezvényen személyesen is megjelenni.) A zárónapot követően a Párgai Magyar Hírlap vezércikket közölt Diákbéke címmel. Ebben tudatták, hogy az előző hónapok ellentéte csupán félreértés volt,

egyszerűen nem értették meg a „haladók” szándékait. Tévedés volt azt gondolni, hogy lenne, aki magyar nemzeti érzés nélkül akarna magyar maradni, ami már eleve képtelenség. Szerintük kiderült, hogy csak kívülállók akartak zavart kelteni a kongresszust megelőzően.492

Bár a vezércikk mindenekelőtt a felek megegyezését emelte ki, tanulságos az is, ami a kongresszuson történt és elhangzott. A Prágai Magyar Hírlap több részes tudósítása már az első alkalommal is az egységre helyezte a hangsúlyt. Éppen úgy, ahogy azt az OKP vagy MNP kongresszusok esetében tették. Az esemény „társasági” és programon kívüli részét is úgy ábrázolták, ami a társadalmi ellentétek eltűnését, a nemzeti egységet mutatta az olvasónak. Nem csak a delegáltak széles köre, ezen belül erdélyi, magyarországi és jugoszláviai küldöttek jelenléte sugallta mindezt, hanem azok társadalmi összetétele is, továbbá az olyan finomságok, mint annak említése, hogy a kongresszus társasági részén már az első este együtt járták a csárdást a különböző hátterű és eltérő nézeteket képviselő érsekújváriak és a delegáltak.493 Mindenesetre a tudósítás a politikusok bevezetőiből is az egységre vonatkozó kötelességet emelte ki, illetve ezen túl a nemzeti társadalommá szerveződés programját. Szerintük a fiatal generáció ebben játszik kulcsszerepet, az őhozzáállásukon, nemzeti érzésükön múlik az egész kisebbségi magyarság jövője. Törköly „egy olasz politikusnak” (vélhetően Mussolininak) tulajdonított idézettel illusztrálta a célt: „ahhoz, hogy a nemzetek életképesek legyenek szükséges, hogy a nemzeti érzés és gondolat olyan társadalmi szervezeteket teremtsen, amelyek nem csak akarnak, de tudnak is cselekedni, s amelyek az ifjúságtól kezdve az öreg korig beállítják az egyént a nemzet szolgálatába”. Szerinte a szlovákiai magyarokat is ez a közös nemzeti munka foghatja össze és ez lehet képes arra, hogy a társadalmi ellentétek centrifugális hatásait ellensúlyozza.

Nagyon lényeges, hogy a beszéd miként határozza meg egyén és közösség viszonyát, egy olyan kérdést, ami a korábbi közösségvíziókban meglehetősen elnagyolt maradt. Törköly szerint „a magyar nemzeti gondolat azt jelenti, hogy minden gondolat, alkotás és munka, minden kötelességteljesítés a nemzetért van, s azok eredményében az egyesek csak azért részesülnek, mert anemzet fiai. E nélkül a magyarság részére nincs életlehetőség, nincs boldogság”. Ez jelentős lépés az egyéni érdek és vele a szabadság (az egyéni munka eredményének élvezete) közösségi érdek alá rendelése irányába. Törköly szerint mindenesetre ebből ered a magyarok készsége a nemzeti, vagyisa nemzeti élet teljességét építő munkára is, ami a „legnagyobb nemzetfenntartó erő”.

A gondolatmenet szerint a magyar fiatalság jövőjét is a nemzeti munka jelenti, ennek „fanatikusává kell lenniük”. A marxista internacionalizmus, a kozmopolitizmus halálos, de meg kellismerniük, hogy védekezni tudjanak ellene. Ezzel együtt a magyar ifjúság helyzete rendkívül nehéz,nincs olyan gazdasági szektor, állami szervezet, ahol elhelyezkedhetnének. A magyar nagy- és középbirtok megszűnt, az állami hivatalokban nem kapnak állást. Éppen ezért csak „cselekvő, szervező, alkotó, teremtő munka menti meg [a fiatal] számára és a magyarság számára a jövőt”. A tanulás lehetősége mellett azt is biztosítani kell számukra, hogy „itt, ahová rendelte őket az Úr Isten,meg is találják az életlehetőséget”. Ezt az egész magyar nemzeti társadalomnak kell megoldania, amennyiben a fiatal generáció vállalja a kötelességteljesítést, akkor az idősebbek segítenek ebben. Akötelesség egységében találkozva nem lesz köztük harc.

Az egyén és közösség viszonya mellett két fontos új elemet kell kiemelni Törköly közösségképéből. Bár ezek közül a kötelesség eszméje már korábban is megjelent a diskurzusban, ilyen részletesen ritkán fejették ki a tartalmát. Most kiderült, hogy a kötelesség tualjdonképpen a munka, önfeláldozás, a nemzeti sors elfogadása és ez vezethet el ahhoz az egységhez, melyben mindenki megtalálja a helyét. Ez annál inkább megkerülhetetlen, mert – és ez a második fontos új elem – a kisebbségi sors vállalása valójában isteni rendelés.

Holota János is azt hangsúlyozta, hogy a kongresszusnak meg kell teremtenie az egységet, mivel annak résztvevői jelentik „az egész kisebbségi magyarság élő lelkiismeretét”. Az ő felelősségük a jövő magyar vezetőiként megtalálni a megoldást az ellentéteikre, enélkül elszakadnak a kisebbségi magyarságtól. A kisebbségi sors kihívásai, nyomorúsága a világnézeti

492 Diákbéke. Prágai Magyar Hírlap, 1929. szeptember 10.493 Az érsekújvári diákkongresszus. Prágai Magyar Hírlap, 1929. szeptember 7. 1., 3.

ellentéteket is felül kell írja.494

A tudósítás úgy festi le az eseményeket, hogy a két politikus megnyitó jellegű beszédét követően Balogh Edgárnak a kongresszus következő részében elhangzott felszólalása hozta meg az egymásra borulást. Balogh, amikor még Törköly és Holota után közvetlenül beszélt csak arról értekezett, hogy kötelességük volt felvetni a súlyos szociális problémákat, ha a magyar jövő érdekében cselekedni akartak. A következő ülésen már részletesebben ecsetelte mit is jelent a Sarló számára a magyarság. Büszkén kijelentette, hogy az ő regőseik kezdték meg a nép számára érthető és befogadható magyar kultúra terjesztését a nép körében. Petőfi, Czuczor Gergely, Benedek Elek műveit 250 faludélutánon adták elő. De rájuk, az ifjúságra is azok a szerzők hatnak, akik társadalmi programot is adnak, ezek a művek erősítik meg azt a vágyukat, hogy segítsék a nehéz sorsú magyarságot. „Ez a legszentebb magyar kötelesség, mely a magyarnak született, a magyar kultúrát ápolja fanatikus szeretettel, s mely komoly szociális munkát kíván végezni a magyarság érdekében, ezt az ifjúságot nem lehet magyartalansággal vádolni”- fejezte be. A tudósítás szerint erre minden következő felszólaló közölte, hogy amennyiben a Sarló így gondolkodik, akkor félreértették őket és az ifjúság egysége ezen az alapon természetes.495 Egy későbbi vitában Balogh még azt is mondta, hogy valóban vannak akik magyarul beszélnek, de nem magyarok, ám a Sarló soraiban nincsenek ilyenek. Sőt, a sarlósok segítik a szlovák középiskolába járó magyarokat magyarságuk ápolásában. Ő csak azt kéri, hogy akik a Sarlóval szimpatizálnak, ne a szervezettel azonosítsák maguk, hanem „azokkal az égető magyar problémákkal, melyeket felvetettek”.496 Ezzel a fellépéssel Balogh – legalábbis a tudósító szerint – a kongresszus sztárja lett , aki előbb Czuczor Gergely szobránál mondott „formás, határozott” beszédet, majd a szereplését lemondó Szabó Dezsőt is nagy sikerű előadással helyettesítette.

Nehéz eldönteni, hogy a „diákbéke” vajon valóban egyetértést jelentett, vagy inkább a mindenki által használt képzetek és fogalmak elnagyoltságán, többes jelentési lehetőségén alapult éspersze a PMH arra irányuló szándékán, hogy mindenáron egységet lásson az ifjúság és a kisebbségi magyarság közt. Az biztos, hogy Balogh nem használta azt a marxistának látszó fogalmi rendszert, ami az év elején a konfliktushoz vezetett. Ezt még a kommunista párti, a Sarlót általában támogató A Nap tudósítása sem említi.497 Ehelyett a kötelesség, a nemzetért végzett szociális munka és a népművelés állt beszédei előterében, ezt ajánlotta a szociális kérdések megoldásául is. Úgy tűnik ez akkor elegendő volt a megegyezésre, ami nem is meglepő, ha felidézzük, hogy már a két párt identitásdiskurzusa is eleve jórészt az egység belső tartalmának meghatározatlanság arévén volt összeegyeztethető. Itt most a szintén nagyon határozott társadalmi víziót ajánló Sarló vezetője élt azzal, hogy az általános egyetértés mögött ne feszegesse a tényleges különbségeket, jelezve ezzel azt is, hogy az egységet előtérbe állító magyar kisebbségi identitásdiskurzusnak ez a hallgatás volt akulcseleme. Mindenesetre a konfliktus hamarosan újra fellángolt és végül teljes szakításhoz vezetetta Sarlón belül, valamint a Sarlót a kommunista párt felé kormányzók és a magyar kisebbségi elit között. Az ifjúság problémája és vele a magyar kisebbségi közösség szervezésének kérdése azonbannapirenden maradt.

… és Erdélyben

Az érsekújvári kongresszuson részt vett az erdélyi magyar ifjúság képviseletében Albrecht Dezső is, Albrecht Lajos bánffyhunyadi bankigazgató, OMP politikus, korábban a Kós Károly-féle Magyar Néppárt egyik szervezője és vezetője fia is. Két felszólalásban kiemelte, hogy Erdélyben a csehszlovákiai magyar ifjúság mozgalmaitól inspirálódnak. A gombaszögi táborok – ez a Sarló rendszeres tábora volt – „alkotó magyar szelleme” megtermékenyíti az ő gondolkodásuk és cselekvésük is, csak ennek hatására alakult ki Erdélyben is falumozgalom.498 Éppen az ő erdélyi

494 Uo. 3.495 Az érsekújvári diákkongresszus a magyar ifjúság nemzeti egységét... Prágai Magyar Hírlap 1929. szeptember 8.496 Uo.497 Szabó Dezső cserbenhagyta a diákkongreszust! A Nap, 1929. szeptember 8.498 Az érsekújvári diákkongresszus i. m. 4. Az erdélyi falukutatás Albrecht által megjelöltnél összetettebb forrásairól a

következő részben lesz szó.

lelkesedésük miatt találta elkeserítőnek, hogy érkezésekor széthúzásról beszéltek, így annál felemelőbb érzés látni az egységet - mondta. Javasolta továbbá, hogy építsék ki az erdélyi és csehszlovákiai magyar diákok együttműködését is.499

Albrecht szavai ellenére Budapesten és Kolozsvárt ekkor már az erdélyi fiatalokat is gyanakvással figyelték. Bár az nem merült fel velük kapcsolatban, hogy a Sarlóhoz hasonló mértékben eltávolodnának attól, amit a politikai és közéleti elitben magyar önazonosságnak és magyar politikai magatartásnak tartottak, az kétségesnek tűnt, hogy milyen mértékben őrizték meg magyarságuk egy évtized román uralom alatt. Ebben vélhetően az is szerepet játszott, hogy a Sarlóval a következő időszakban is szoros kapcsolatokat tartottak fenn és pozitívan tárgyalták lapjukban.500 A helyzetet a Népies Irodalmi Társaság és ennek kolozsvári képviselői is mérlegelték. A legfontosabb kérdésnek a román oktatási rendszer hatását tartották, de később már azt is elengedhetetlennek vélték identitáspolitikájuk számára, hogy a fiatalok hosszabb időt töltsenek Magyarországon is.501

Kolozsvárt úgy vélték, hogy a nemzeti szempontból kiemelkedő történelem és földrajz oktatását a román iskolarendszer tönkretette, ezért nem csupán azok száma nőtt meg, akik képesek voltak román nyelven végezni tanulmányaikat, hanem az ő nemzeti önértelmezésük sem maradt meg a korábbi generációkhoz tartozók által elfogadott és érvényesített keretek között. Az elemi iskolai oktatás kapcsán a román nyelv tanítása miatt kialakuló mindkét nyelvre érvényes analfabetizmust említették, történeti ismereteket illetően azt, hogy összekeverik Bocskait, Bethlen Gábort, a Rákócziakat, Pázmány Pétert, továbbá arra panaszkodtak, hogy a fiatalok nem ismerik Magyarország földrajzát. Mindezeket a hiányosságokat az egyetem sem pótolja, részben a megfelelő erőforrások hiánya miatt, ezért a magyar középiskolai oktatók felkészültsége lassan nem éri el a háború előtti érettségiken megkövetelt színvonalat, a nemzeti középosztály pedig – orvosok, jogászok, gyógyszerészek – „kellő nemzeti szellemű műveltség és öntudat nélkül kellene átvegyék az erdélyi magyarság irányítását”.502

A kolozsvári egyetemisták számára egyetemen kívül megszervezett oktatás tapasztalatai semvoltak biztatóak. A hallgatók történelmi tudása erős nemzeti érzésük ellenére regényekre korlátozódott, kezdetben nem érdeklődtek az erdélyi művelődéstörténet iránt sem.503 A könyvtárban nem olvasták a történelmi, irodalomtörténeti, jogi szakmunkákat, sőt a Franklin Társulat Magyar Klasszikusok című regénysorozatát sem, csak modern regényirodalmat vettek kézbe – visszhangozta a csehszlovákiai Alapy egyik kifogását a kolozsvári György Lajos.504 Ez persze részben azzal is összefüggött, hogy helyzetük és megélhetésük bizonytalan volt, az egyetem után nem várta őket biztos állás a szokásos karrierpályáikon, amit a kolozsváriak azzal akartak orvosolni,hogy valamiképp gazdasági pályák felé vezetnék őket.505

Az általános kép tehát lehangoló volt. Bár örömtelinek tartották, hogy az egyetemekre járók szorgalmasan végzik tanulmányaikat, az új román oktatási rendszer és a történelmi középosztály helyébe lépő alsó középosztály nevelésének és értékrendjének hatásait rendkívül negatív színben tüntették fel. „Megdöbbentő tünetei mutatkoznak annak a körülménynek, hogy ez a nemzedék sem olyan érzületi nevelést, sem olyan tárgyi műveltséget nem kapott, amiből magyar életirányt, magyarmunkaprogramot állíthatna föl a maga számára. Egyik rideg önérzéssel tűzi ki életcélját, másik gyöngült faji öntudattal hajlik meg az idegen hatások előtt, egyik ködös ideálokat kerget s ezek kedvéért lekicsinyli nemzeti életének kereteit, a másik félénken hallgatja el érzelmeit s fájdalmas mosollyal mond le érdekeinek védelméről. Van aztán egy kisebb rész, amely lázasan keresi az erdélyi magyar élet lehetőségét, de ennek is csak érzései, ösztönös fellobbanásai vannak. Ez a réteg

499 Az érsekújvári diákkongresszus a magyar ifjúság... i. m. 500 MNLOL K63 42. cs. 7. t. 7/44, Bartók jelentése, Pozsony, 1930. november 14. 324/pol/1930; Deborh S. Cornelius:

In Search of the Nation: 249., 269–272.501 György Lajos: A magyar tudományosság és a magyar tanárképzés 1927. évi helyzete és a jövő feladatai Erdélyben.

Magyar Kisebbség, Új sorozat VI. évf. 2000. 2. (20.) sz. 131–148. 143–144.502 Uo. 132–134.503 MNLOL Keleti Akció P1077 1. k. 300–301.504 Uo. 332–335.505 Uo. 323.

sem tudja, hogy hol kezdje meg önmaga nemzeti irányú nevelését, annál kevésbé azt, hogy hol és hogyan kapcsolódjék bele a nemzeti munkába” – írták.506 Minden hasonlóság ellenére jól észrevehető viszont egy lényeges különbség is Csehszlovákia és Románia között: Az előbbi esetében az identitásvesztés veszélye elsősorban a nemzeti eszme elvetését, egy attól idegen, sőt annak antitéziseként felfogott azonosság elfogadását jelentette. Ehhez képest Romániában inkább a magyarságtudat lokálissá válását és a hagyományos tartalmak elvesztését tekintették valós problémának. Az persze mindenképp figyelemre méltó adalék és jól jellemzi a régi elit eszmevilágát, hogy az irodalmi fogyasztást és ízlést milyen egyöntetűen tekintették gondok forrásának mindkét ország esetében.

Mindenesetre 1930 januárjában megjelent az Erdélyi Fiatalok első száma, ami Albrecht nemzedékének zászlóbontásaként is értelmezhető volt. A lapban a szerzők az öregek, az OMP vezetői ellenében pozícionálták magukat és saját társadalomkutatási és közösségszervező programothirdettek a népszolgálat jegyében.507 Ezzel együtt a retorikai konfliktus hamar feloldódott. Mivel Budapesten is osztották a kolozsvári aggodalmakat 1930 végére lényegében megszületett egy generációs és intézményes kompromisszum. Ennek részleteit a következő részekben ismertetem, itt elég annyi, hogy a fiatalok, akiknek az elképzelései immár nem is álltak olyan távol az OMP körül formálódó identitáspolitikai és közösségszervező elképzelésektől, lehetőséget kaptak rá, hogy a kolozsvári „öregek” szelekcióját követően budapesti kormánytámogatással tanulmányokat végezzenek Magyarországon és nyugaton, majd visszatérve fokozatosan beépültek a meglévő keretek közé és az évtized végére átvették a a politikai és társadalmi szervezetek vezetését, sőt 1940után ideológiatermelő helyzetbe kerültek az Erdélyi Párton belül.508

Az OMP identitáspolitikai irányváltására utalt a korábban már említett budapesti beavatkozás nyomán lassan formálódó társadalom- és közösségvízió is. Sulyok István, újságíró és politikus már 1926-ban javaslatot tett az EMKE átszervezésére, statisztikai, bibliográfiai, néppedagógiai, szociológiai szakosztály kialakítására. Ezt a csehszlovákiai hangokhoz és Jancsó Elemérhez hasonlóan azzal indokolta, hogy a nemzeti kisebbség önszerveződésének alapja annak minél alaposabb megismerése volt, ezek együtt szolgálták volna a sikeres önszerveződés tudásbázisát. A szociológiai szakosztály vezetőjének önmagát szánta, a szervezeti működés céljánakpedig a kisebbségi élet „teljesen feltáratlan” szociológiáját tekintette. Sokat mondó az is, amit indoklásképpen az OMP-ről ír. Eszerint a kisebbségi pártok kérdésére még senki nem figyelt fel, holott az OMP-nek is a legkülönfélébb gazdasági és társadalmi érdekeket kellene egy pártban egyesítenie. Ehhez megfelelő szabályzat és szervezet kellene, az OMP azonban csupán lemásolta más pártok alapszabályait. „Pedig egészen bizonyos, hogy ha ez a szabályzat számolna azzal, hogy tulajdonképpen nem politikai párt, hanem [nemzet – áthúzva az eredetiben] valamennyi társadalmi osztályt felölelő nemzeti egység kifejezője akar lenni, úgy egészen bizonyos, hogy fokozottabb mértékben tudna megfeleleni mindennapi problémáinknak.”509 A javaslat végső célja szász-német mintára egy Kulturamt létrehozása volt,510 identitáspolitikai szempontból azonban a legfontosabb az, hogy milyen egyértelmű kívánalomként jelenik meg, hogy a politikai párt lépjen túl ezen a működési módon és váljon a teljes kisebbségi társadalom szervezőjévé, a harmonikus működés kialakítójává.

Sulyok – aki később Paál Árpáddal és Gyárfás Elemérrel együtt a katolikus sajtóban a népközösségi, völkisch eszmék hívéül szegődött – 1931-ben Kisebbségi élet szociológiai oldala című tanulmányában fogalmazta meg az egységes, összezárkózó kisebbségi társadalom elméleti

506 Uo. 327–329.507 Lásd Csapody Miklós: Egy nemzdék iskolája. Erdélyi Fiatalok 1930-1940. Korona Kiadó, Budapest, 2011.; Cseke

Péter: Paradigmaváltó erdélyi törekvések, Horváth Sz Ferenc: Elutasítás és alkalmazkodás.... i. m.508 MNLOL Keleti Akció P1077 13. k. 30–39. A teljesség igénye nélkül néhány „nagy név” a harmincas évek

Budapestet is megjárt generációjából: Bíró Sándor, Mikó Imre, Albrecht Dezső, Szabó T. Attila, Mester Miklós, VitaSándor, Pataky József, Gagyi László, Gy. Szabó Béla, Henter Kálmán, Szilágyi Olivér, Nagy Ödön, Debreczeni László, Domokos Pál Péter, Vita Zsigmond, Jancsó Elemér.

509 MNLOL K437 Társadalmi Egyesületek Szervezetének Központja 1927. 8. t. 8. cs. 39–45.510 Kulturamt, Richard Csaki hivatkozás!

alapvetését.511 Szerinte a nemzetek alapja erkölcsi szolidaritás, ami történelmileg alakult ki a nyelvi,kulturális, faji és a jövőre vonatkozó célok közösségeként. A nemzet és vele a nemzeti kisebbség organikus, „tagjai egyéniségét egészen felöleli”, vagyis minden téren a legszorosabb közösségbe vonja. Így aztán tagjaik igényeinek kielégítéséről is minden téren gondoskodni akarnak, és a társadalmi önszervezés révén még az állami háttér nélkül is képesek lehetnek erre.512

Ez nagyon közel állt a fiatal generáció által orgánumaikban is hirdetett népszolgálati eszmére hivatkozó, részben arra épülő közösségképhez. A népszolgálati eszme végső soron teológiai ihletésű és teológiai gondolkodók által képviselt eszme volt, az egyházi intézmények jelentették megismerésének természetes közegét. Nem csoda tehát, ha ennek a generációnak közéleti fellépése kezdetén legfontosabb igazodási pontja Makkai Sándor református püspök volt, akinek Magunk revíziója című művét a transzszilvanizmus képviselői is a magukénak érezték.513

Makkai munkája azonban mindenekelőtt a belőle kirajzolódó népszolgáló közösségkép miattlényeges. Kiindulópontja a múlt újraértelmezése, de végső célja a közösség – a társadalom – felé fordulás, a történelemben sem keres egyebet, mint a nemzeti lényeget514 és a magyar nemzet összetartó erejét. A múlt vagy mindent rossznak vagy mindent jónak látó értelmezése szerinte csak arra jó, hogy mindenki másra hárítsa a felelősséget a bekövetkezett katasztrófáért, de ezzel csupán elfedik a nemzet hibáit és jó tulajdonságait is. A valódi történelem megismerése ezzel szemben feltárná a nemzeti lényeget.515

A lényeg felismerése tenné lehetővé az építő kisebbségi munkát is. A magyar kisebbség ugyan a „politikai impériumot” elvesztette, de megőrizheti a lelkit, vagyis ha megőrzi tartását és jellegzetességeit, akkor az öncélú élet516 alapján állva képes lehet végre létre hozni a „szervezett, életképes és ennél fogva meg nem semmisülő társadalmi egységet”.517 Ennek az egységnek gátja az egyéni hiúság és önzés, minden ember érthető vágya, hogy saját magát különbnek tartsa másoknál. Azonban a kisebbségi lét körülményei közepette mindenkinek meg kell értenie, hogy a nemzeti lényeget tekintve a föld népe azonos a városiakkal, az úr a paraszttal és a munkással. Ezen belül viszont a parasztság az, ami a magyar kisebbség legnagyobb részét alkotja, a nemzeti lényeget is feléjük fordulva lehet ismét megtalálni, a belőlük jövő vagy feléjük forduló értelmiség feladata szolgálni őket.518 Nagy arányú társadalmi mobilitásra, átrendeződésre azonban, Makkai szerint, nincs szükség, ehelyett a „magyar népnek, amely most csak tömeg, élő organizmussá szervezése”519

a cél. Ezen belül viszont mindenkinek meg van a helye, ezért a nemzeti közösségbe be kell vonni a nemzeti hivatását felismerő munkásságot is. Makkai úgy véli, hogy a demokrácia lényege sem más, mint az, hogy a nemzet alkotóelemei felismerik kölcsönös függésüket és kialakítják harmonikus működésüket.520 Ehhez nincs szükség hatalomra, sőt, az nem is segíthet a feladat megoldásban, csakaz önszerveződés.521

Makkai hatását az új generációra kiválóan illusztrálja a fiatalok által indított generációs

511 Bárdi Nándor: Otthon és haza... i. m. 524–525.512 Uo.513 Makkai Sándor: A magunk revíziója. In Uő: Egyedül. Tanulmányok. Erdélyi Szépmíves Céh, Kolozsvár 1931. 207–256. Bár az eszme Tavaszy Sándor és Imre Lajos munkáiban korábban jelentkezik, Makkai előtérbe állítását indokolja, hogy a Magunk revíziója lesz a generációs programadó írások vonatkoztatási pontja, ennek fordulatait használják, Makkai írásából lesz vita, Makkai kivándorlása késztet lázadásra. Nem arról van szó, hogy Tavaszy ne lenne fontos szereplője a népszolgálat eszmetörténetének, hanem arról, hogy Makkai szimbolikus és az ő szövegét érzi magáénak a generáció annyira, hogy folyton ezzel igazolja magát. Tavaszy Sándorra és a német teológusok hatására lásd Balázs Sándor: Tavaszy Sándor filozófiája. Kriterion, Bukarest, 1982. ill. Tonk Márton: Idealizmus és egzisztenciafilozófia Tavaszy Sándor gondolkodásában. Pro Philosophia, Kolozsvár–Szeged, 2005.; Bizonyos értelmeben Makkai későbbi sorsa is a népszolgálat metamorfózisát példázza, lásd erre K. Lengyel Zsolt: A regionális öntudatosságtól a nemzeti önállóságig – és vissza. Makkai Sándor transzszilvanizmusáról. Korunk, 1997. 8. 110–121. 514 Makkai Sándor i. m. 222.515 Uo. 223.516 Uo. 226.517 Uo. 233.518 Uo. 238–240.519 Uo. 242.520 Uo.; Lásd ehhez Megint demokrácia i. m.521 Makkai Sándor i. m. 247.

fórum, az Erdélyi Fiatalok első számában megjelent egyik programadó cikk.522 Már a cím is szándékos utalás Makkai Egyedül. Bethlen Gábor lelki arca című művére,523 a szöveg pedig árulkodik róla, hogy szerzője a Magunk revíziója hatása alatt írta. László Dezső szerint a fiatalság feladata küldetésük felismerése, ami nem egyéb, mint a múlt őszinte megismerésére alapozva a jelen önáltatástól mentes elfogadása és a jövő lehetőségeinek felmérése. A jövőt az biztosítja, hogy „a múltat ismerve tudj[ák], hogy a sajátos jellegét minden tekintetben felismerő, tápláló és kifejező faj előtt biztos jövendő áll. Ez egyetemes élettörvény”. Küldetésük tehát nem egyéb mint a kisebbségi sors vállalása, „a sors első pillére a szolgálat”. Ehhez pedig el kell jutniuk minden magyarhoz, minden intézménybe, a gazdasági életbe, „szerves kapcsolatban kell állniok az erdélyi magyar test minden szervével, életkérdésével, társadalmi osztályával”. Mindenek előtt pedig a faluval.

A nép persze, noha a nemzet lényegének letéteményese, nem azonos a nemzettel. Csak akkor lesz azzá, ha sikerül nemzetté nevelni.524 A nemzet nem politikai egység, hanem lelki, és csak akkor jöhet létre, ha az értelmiség képes csökkenteni a távolságot a néptől, méghozzá a közös sors vállalásával.525 A sikerhez persze ennél is több kell, szervező munka, az intézmények összefogása ésa közös sors szolgálatába állítása. Vagy ahogy az Erdélyi Fiatalokból kivált Hitel526 programadói fogalmaztak, részben túl is menve Márton Áron nemzetnevelési programján, ami a meglévő intézmények összefogását szorgalmazta: új nemzettársadalom.527

Mielőtt inspirációjuk további lehetséges forrásait is számba vennénk, érdemes megállni egy pillanatra a népszolgálati eszme politikai kifutásánál. Azt már láttuk, hogy ennek az új generációhozkapcsolódó képviselői végül valamiféle kompromisszum révén kulcspozícióba kerülhettek a harminca sévek kisebbségi közéletében. Ha ennek a kompromisszumnak az eszmei, ideológiai alapjait keressük, érdemes felhívni a figyemet a magyar protestantizmus huszadik század eleji szellemi fordulataira is,528 különösen annak tükrében, hogy a népszolgálat megalapozói és képviselői közt milye fontos szerepet játszottak a protestánsok. A századelő magyar protestantizmusának főárama az ún., kultúrprotestantizmuson nyugodott, ez pedig azt feltételezte, hogy a reformáció és az emberi haladás szorosan összefügg egymással, a protestantizmus feladata és szerepe ennek kibontakoztatása. Ennek persze része a nemzeti kibontaoztatása is.529 Tisza István megfogalmazásában pedig a reformáció egyúttal demokratikus, nemzeti és népies és erre ösztönöztea katolocizmust is. Ez vezet majd el egy vallási ellentét nélküli világhoz, melyben egy ideális világnézet híveit a szeretet és nem az osztálygyűlölet révén egyesítik a népet.530 De az erről folyó viták során mind radikális megközelítésben (Szabó Dezső), mind konzervatív-liberális oldalról (Gratz Gusztáv) megfogalmazódott a protestantizmus és szocializmus összekapcsolásának igénye, sőt a papképézés feltötlése a szociális munka tartalmával is (Móricz Zsigmond).531

522 László Dezső: Az erdélyi magyar ifjúság lelki arca. Erdélyi Fiatalok 1930/1. 3–5.523 Makkai Sándor: Egyedül. Bethlen Gábor lelki arca. In Uő: Egyedül. Tanulmányok. Erdélyi Szépmíves Céh,

Kolozsvár 1931. 1–75.524 Márton Áron: Népnevelésünk feladatai. Hitel, 1937/3. 189–196.525 Nagy Ödön református lelkész és néprajzkutató ezt úgy fogalmazta meg, hogy a „magyar testvériség eltéphetetlen

szálainak” kialakulásához vezet a sorsvállalás, mivel a nemzet nem az állam, valamelyik politikai rendszer, hanem a magyar parasztság, munkásság és mindazok, akik azokért küzdenek. MOL Keleti Akció P1077 13. k. 101.

526 Bár a két lap körül szerveződők viszonya nem volt konfliktusoktól mentes, a népszolgálati eszme és közéleti szerepvállalás szempontjából indokolt őket egy generációként kezelni. Mindezzel együtt érdemes megjegyezni, hogy a Hitel – a katolikus Venczel József programadó cikke szerint – a 19. századi liberalizmus katolikus kritikáján alapult, azt szellemi és társadalmi értelemben bomlasztónak tartotta. Szemben az Erdélyi Fiatalok hangadóival elitisták (az EF körével ellentétben felülről lefelé kívánták a közösséget megszervezni) és bizonyos mértékig xenofóbok is voltak. Sőt, amint azt Makkai László megfogalmazta a új ember és új világ eljövetelét is várják a társadalmi reformtól. Horváth Sz. Ferenc i. m. 143–144.

527 Részletesen lásd Zsuzsanna Borbála Török: Planning the National Minority: Strategies f the Journal Hitel in Romania, 1935–1944. Nationalism and Ethnic Politics. 2001. 2. 57–75.

528 Hatos Pál: A A magyar protestantizmus eszmei fordulata a 20. század elején. In: Uő.: Választott népek és a vereség kultúrája. Esszék a modern eszmetörténet vallásos kontextusainak köréből. Ráció Kiadó, Budapest, 2013., 98–136.

529 Uo. 105–107.530 Uo. 109–110.531 Uo. 111–112.

Ám a vallás és haladás azonosításával, ebből következően pedig az utóbbi haszontalanná válásának tételével szemben már ekkor megfogalmazódott az alternatíva, amit éppen a Tavaszy tanáraként is szerepet kapott Böhm Károly tanítványa, a kolozsváron tanító, egybként kezdetben még a liberális felfogást hirdető Ravasz László, majd az ő tanítványai, Révész Imre és Makkai képviseltek.532 A protestantizmus az ő szemükben már nem a haladás miatt és révén válik fontossá, hanem az egyén is Isten viszonya felől nézve. Felfogásuk a liberális individualizmust megkérdőjelezve mindenek előtt az abszolút isteni szuverenitásnak mindenkor alávetett embert állítja középpontba. Emellett pedig azt akarja elérni, hogy a protestantizmus ismét vallás legyen, Isten jelenlétének megélése, amit a haladás és a liberalizmus intézményei önmagukban nem biztosítanak.533

Érdemes ezzel kapcoslatban felfigyelni arra, hogy a két felfogás bizonyos elemei kitapinthatóak az erdélyi magyar közösségkép alakulására hatást gyakorló szereplők két csoportjában. A demokratikus, haladáselvű de nemzeti koncpeció Jancsó és az Erdélyi Szövetség elképzeléseivel rokon, míg az individualizmust elvető, egyúttal a predesztinációt kiemelő felfogás a népszolgálat küldetéseszméjében is felismerhető. „Reakciós” jellege,534 vagyis az, hogy a liberális individualizmussal szemben egy közösségi felfogást képvisel szintén fellelhető a népszolgálat eszmerendszerében. Ugyanakkor az is látható, hogy az ország felbomlása, a kisebbségi sors jóval közelebb hozta egymáshoz a két elképzelés híveit, éppen közösségképeik azonosíthatósága révén, és ez tette lehetővé a kompromisszumot is.

Felmerül persze a kérdés, hogy a új generáció a népszolgálati eszme erdélyi képviselői mellett honnan inspirálódhatott még? A magyarországi népi írók szerepe egyértelmű, az erdélyiek saját lapjaikban követték munkáikat, referáltak vitáikról vagy éppen az ellenük indított bírsági eljárásokról számoltak be.535 Az is világos, hogy a németországi konzervatív forradalom eszméi mellett (Makkai történelemképe például egyértelműen rokona a Volksgeschichte megközelítésének),536 az erdélyi német közösség is mintául szolgált számukra, nem csak az annak megújítására irányuló új típusú Nachbarschaft mozgalom vagy a nemzeti szocialista tájékozódású Erneuerungsbewegung,537 hanem a Németországból szervezett ifjúsági akciók is. (Pl. a Wandervogel mozgalom.) A németek lakta vidékeken és a szatmári svábok között rendszeresen megjelenő német fiatalok részben fenyegetést jelenthettek, mint a magyarországi népi írók számára,ugyanakkor példát is mutattak.538 Tudományos tevékenységük pedig – noha nem kis részben Magyarországi közvetítéssel539 – határozottan épített a korszak német tudományosságának megközelítéseire.

Inspiráló hatással lehetett nézeteikre a korszak romániai közélete is, melyet akár a román pártok újságjai, akár a román politikusok írásait, beszédeit rendszeresen szemléző, azokkal gyakran vitatkozó magyar lapok révén könnyen követhettek. A húszas évek végétől a román nacionalizmus

532 Uo. 119–120.533 Uo. 122–126.534 Uo. 122.535 MOL Keleti Akció P1077 13. k. 64.; 100. Szabó Dezsőt osztályellenes izgatás miatt 1 havi fogházra, Féja Gézát

ugyanezért és a magyar állam és nemzet megbecsülése ellen elkövetett bűncselekményért öt havi fogházra, Kovács Imrét pedig három havi fogházra ítélte a budapesti törvényszék. Erdélyi Fiatalok, VIII. évf., 1937, 3. szám, (3. negyed), p. 23.

536 Romsics Gergely: Nép, nemzet, birodalom. A Habsburg Birodalom emlékezete a német, osztrák és magyar történetpolitikai gondolkodásban.. L’Harmattan, Budapest, 2010. 29–47. Lásd még Manfred Hetling: Volk und Volksgeschichte in Europa. In Manfred Hetling (hrsg.): Volksgeschichten in Europa der Zwischenkriegszeit. Vandenhoeck & Ruprecht, Göttingen, 2003. 7–37. Wili Oberkrone: Entwicklungen und Varianten der deutschen Volksgeschichte (1900–1960.) In Manfred Hetling (hrsg.): i. m.. 65–95.

537 Nyilván nem véletlen, hogy az erélyi szász városokban működő OMP tagozatok is gyakran bírálták a párt gyenge szervezettségét. Lád Még Mikó Imre: Az erdélyi magyarság társadalmi helyzete. In Erdélyi sorskérdések. Erdélyi Szemle kiadása, Kolozsvár, 1935. 4-5.; Márkó József: A romániai német ifjúság munkatáborai. Erdélyi Fiatalok, 1935. őszi szám, 102–103.

538 A németországi németek akcióira lásd Bamugartner Bernadette: A szatmári svábok és a német népi mozgalom Romániában 1918–1940. Múltunk, 2010/2., 152–186.

539 MNLOL P1077

átalakuláson ment keresztül és ez nem csupán a fő politikai erőktől jobbra éreztette hatását,540 sőt. A húszas évek végére a Nemzeti Parasztpárt lapjaiban már olyan, organikus nemzeteszmét propagáltak, ami nem csupán azt posztulálta, hogy a „politikai állam azonos a nemzetállammal”, hanem azt is, hogy „a kormányzók érdekei azonosak a sokaság érdekeivel” és mindezt Maniu, nemzet és állam egysége polgári vallásának papja testesíti meg.541 Néhány évvel később már maga Maniu állította egy Miron Cristea pátriárkához írott levelében, hogy az erdélyi románokat sajátos lelki kötelék fogja össze, ami egyúttal közös nemzeti lényegük kifejezője is,542 hogy aztán 1939-benkijelentse, egyedül ő, aki a nemzet lelkét érti és felfogja, képviseli a román nemzetet.543

A Nemzeti Parasztpárt kormányaiban vállalt szerepet oktatási miniszterként Dimitrie Gusti, a monografikus szociológiai iskola megteremtője is, akinek tevékenysége és eszméi szintén nyomothagytak a népszolgálati eszmét magáévá tevő új generáció gondolkodásán. Nem véletlen, hogy végül a falumunkát szolgáló munkatáborok modelljei közül a Vasgárdával szemben a hivatalos, Dimitrie Gusti nevéhez kötődőt vették át, ezt tanulmányozták személyesen is.544 Gusti a harmincas években II. Károly védnökségével és a király vasgárdával szembeni politikai játszmája révén terjeszthette ki falukutató szociológiai iskolájának tevékenységét,545 eszmevilága és a monografikus szociológiai iskola hitvallása ismét csak érintkezett a népszolgálat ideájával. Gusti, hasonlóan a református teológusokhoz Németországban tanult, később azonban a francia szociológiai iskolát is megismerte. Már 1910-ben megfogalmazta, hogy a szociológia művelőjének biztosítania kell a tudást a politikusok számára, akik viszont egy etikai alapozású társadalmi ideál megvalósítására használják fel.546 A világháború végén meghirdetett társadalmi programja nem pusztán organikus nemzetképe miatt rokonítható a népszolgálati eszmével, hanem konkrét célkitűzései alapján is. Gusti a parasztságban lelte fel a nemzet legfontosabb részét, az ő felemelésüket tekintette a politika legfontosabb célkitűzésének – anélkül azonban, hogy társadalmi mobilitást, városiasodást javasolt volna. Éppen ellenkezőleg, a falu felemelése a falu megőrzésével kellett végbe menjen.547 A parasztság saját közegében való felemelése pedig a városi formálódó új középosztály, az egyetemista fiatalok morális kötelessége, mint azt akár a monografikus szociológiai iskola alapvetése, akár a kötelező társadalmi szolgálat (Serviciul Social) Gusti szövegezte törvénye kimondta.548 Másfelől azonban Gusti úgy vélte, hogy noha az állam az első világháború vége óta már nem más, mint a nemzet megnyilvánulási formája,549 a parasztság felemelése a társadalom feladata és kötelezettsége és nem csak az államé.550 Megfogalmazta továbbá azt az igényét is, hogy a politikai pártok közül a kifejezetten pozitívnak tartott nemzeti pártok képesek legyenek a nemzeti eszme jegyében egyesíteni minden társadalmi osztályt.551

Gusti világában a nemzet ugyanúgy a valóság középpontjában állt, mint a népszolgálat számára és csak ezt a közösséget látta alkalmasnak arra, hogy saját értékvilágot teremtve önállóan álló társadalmi egységként létezzen a világban, együtt a többi, hasonlóképpen egyedi nemzeti egységgel.552 Kifejtette, hogy nemzet és nép, nem azonos kategóriák, az előbbi akkor jön létre, ha azutóbbi közös akarattal kitűzi a nemzetté válás célját. Emellett a nemzet kialakulásában szerepet

540 Lásd Trencsényi Balázs: i. m. 203–297.541 De ce trebuie să revină Iuliu Maniu? Chemarea Tinerimei Române, VI. 35. sz. 1931. december 15. 1.542 Iuliu Maniu Miron Cristeához. 1938. február 16. Arhivele Nationale Istorice Centrale (ANIC) Fond Directia

Generala a Politiei (DGP), dosar 67/1926. f. 74-77.,543 Discursul dlui Maniu rostit la 24 Ianuarie 1939. la Vinţu de Jos cu ocazia sărbătoriei Dsale. ANIC DGP 67/1926. f.

87-88.544 Magyar fiúk a stăneşti tanfolyamon. Erdélyi Fiatalok, 1937. 2. 22–23.; Váró György: A román falumunka. Erdélyi

Fiatalok, 1936. tavasz. 25–29.; szl. [Szencei László]: D. Gusti professzor negyedszázados tanári jubileuma. Erdélyi Fiatalok, 1937. 1. 9.

545 Antoni Momoc: Capcanele politice a sociologiei interbelice. Şcoala Gustiană între carlism şi legionarism. Curtea Veche, Bucureşti, 2012. 133-202.

546 Uo. 68.547 Uo. 171.548 Uo. 177–178.549 Dimitrie Gusti: Stiinţa naţiunii. Sociologie Românească, 1937. február-március, 49.550 Antonio Momoc i. m. 149.551 Uo. 69.552 Dimitrie Gusti: Stiinţa naţiunii i. m. 49.

játszik kapcsolatuk egy adott, kijelölt földrajzi térrel, sajátos pszichológiájuk, amit persze a nemzet történelmi tapasztalatai is formálnak. 553 A nemzetet csak úgy lehet felemelni, ha mindezen elemeit megismerve alakítják ki a parasztság autentikus létformáját. Ez a megismerés és cselekvés mindenki számára kötelesség.554 Ennek középpontjában a falusi kultúrház áll, melynek vezetése a falu értelmiségére hárul, feladata pedig a parasztság biológiai, erkölcsi, gazdasági és szellemi rehabilitációja, a nemzeti lényegből következő autentikus formában.555 Ebben kötelező a városi fiatalok részvétele is.556

Gusti elképzelései a személyes részvételen túl ennek az egész generációnak a saját közösség átalakítására vonatkozó programját is befolyásolták. A valóság megismerése, mint a politikai cselekvés alapja kulcsfontosságú volt a terveikben és Gusti módszertanát magukévá téve vetették el a korábbi társadalomtudományi megközelítéseket is.557

Mindazonáltal Gusti mozgalma nyitott volt más eszmék képviselői iránt is, és követői sorában ott találjuk a Vasgárda számos prominensét is.558 Őket is könnyen megnyerte a parasztság felemelésének célkitűzése és Gusti nemzetszemléletében is könnyen találtak fogódzókat a maguk számára, miközben maga Gusti is szívesen látta őket, amíg tartózkodtak a nyílt pártpolitikától.559 A román fiatalságnak ezzel az új generációjával a magyar fiatalok az egyetemen közvetlenül is érintkeztek. Az ún. 1923-as generáció legtöbb tagját jellemezte az organikus nacionalizmus és az antiszemitizmus. Már a húszas években erőszakos akciókkal vétették észre magukat, az egyetemen pedig beszámolók szerint gyakran vitáztak magyar társaikkal. Ilyenkor társadalomképük is kirajzolódott az oligarchikus Magyarországnak címzett bírálataikból.560 A húszas évek végétől egy egyre növekvő részük a Szent Mihály Arkangyal Légióban (közkeletű nevén a Vasgárdában) kerestea megújulás lehetőségét, egy erősen vallásos (ortodox), misztikus elemekkel tűzdelt, a parasztságot, mint a nemzet lényegének letéteményesét és az új ember megszületését célzó ideológia jegyében.561 S habár a harmincas évekre a nemzetet felmagasztaló, a nemzet organikus egységében a nemzeten belüli válaszfalak megszűnését hirdető eszmék általában jellemzőek voltak a fiatalokra,562 a Vasgárda erőszakos akciói, tüntetései, antiszemitizmusa majd pedig munkatáborai ennek a szervezetnek is publicitást biztosítottak a magyar sajtóban.563 Mindezek a hatások oda vezettek, hogy ha nem is a többség, de néhányan, például a katolikus szociális enciklikák értelmező közzétételében is szerepet vállaló Henter Kálmán, a Vasgárdát akár a magyarországi ifjúság megszervezésére is mintaként ajánlották.564 Sokan pedig fenntartások nélkül elfogadták, hogy Románia követendő modellt kínál a nemzeti közösség társadalmi válaszfalakat ledöntő megszerezésére.565

Az affinitás egyik oka a közös generációs háttér mellett minden bizonnyal a közös társadalmi háttér volt. A Vasgárda tagjainak legnagyobb része ugyanúgy középosztálybeli családból 553 Uo. 52.554 Dimitrie Gusti: Bazele ştiinţifice ale serviciului social. Sociologie Românească, 1939. január-március, 3.555 Uo. 3–4.556 Uo. 7.557 Szabó T. Attila: A transylván magyar társadalomkutatás. Hitel, 1938, 1. sz., 1–22., részletesebben lásd Balázs Sándor:

Szociológia és nemzeti önismeret. (A Gusti-iskola és a romániai magyar szociográfia.) Kritikai tanulmány. Kriterion, Bukarest, 1979. és Gáll Ernő: A romániai szociológiai gondolkodás. Kriterion, Bukarest, 1973.

558 A Vasgárda eszméit elemezte Armin Heinen: Die Legion Erzengel Michae in Rumänien. Soziale Bewegung und politische Organisation. Oldenbourg Verlag, München, 1986.; Valentin Sandulescu: Fascism and its Quest for the “New Man”. i. m.; Uő: On Ideological Characteristics of the Romanian Legionary Movement... i. m..; Az ún. 1923-as generációt vizsgálta Irina Livezeanu: Cultural Politics in Greater Romania. i. m.

559 Antonio Momoc i. m. 120–129., 248–318.; Zoltán Rostás: Strada Latina nr. 8. Monografişti şi echipieri gustieni la Fundaţia Culturală Regală „Principele Carol”. Curtea Veche, Bucureşti, 2009, 310. Néhány később prominens kommunista is szerepet vállalt a monogafiks kutatásban, pl. Miron Constantinescu.

560 MNLOL Keleti Akció P1077 13. k. 63–64.561 Zelea-Codreanu gondolkodására lásd Armin Heinen: i. m. 134–140.562 Noi... Chemarea Tinerimei Române. IV. évf. 1. 1929. március 3.563 Juhász István: Új értelmű román nacionalizmus. Hitel, 1937. 4. 321–327. Újraközölve: Záhony Éva (szerk.): Hitel –

Kolozsvár, 1935–1944. Tanulmányok, repertórium. Bethlen Gábor Könyvkiadó, Budapest, 1991. 358–375. 374. (A továbbiakban az utóbbira hivatkozom.)

564 MNLOL Keleti Akció P1077 13. k. 87.565 MNLOL Keleti Akció P1077 13. k. 43–121.

származott, mint a magyar fiatal generáció legnagyobb része.566 Igaz, mozgalmuk Erdélyben kezdetben nem volt kifejezetten erős, a harmincas évek második felére azonban kiterjedt az itteni megyékre is.567 Ráadásul egyik kezdeményezésük, a falusi munkatáborok megszervezése egybe vágott azzal, amit a magyar fiatalok is kezdeményeztek – részben éppen romániai példa alapján. Mindazonáltal a Vasgárda – illetve vezetője Corneliu Zelea-Codreanu – ideológiája legalább annyira különbözött a népszolgálati eszmétől, mint amennyire hasonlított hozzá. A kultúra és azon keresztül megújuló nemzet elképzelése például megegyezett, ahogy a nemzet felismerésre váró isteni küldetésének eszméje is.568 Lényeges különbség volt ellenben az új ember (aki nem volt azonos a népszolgálat kötelességére a saját közösség múltjával szembe nézve ráébredő emberrel) megszületésének célja és a vezérelv. Noha a népszolgálati eszme sem elsősorban a társadalmi mobilitás eszméjére, sokkal inkább a nemzet szolgálatában elrendelt szerep betöltésének kötelességére épült, a Vasgárda világa ennél még elitistább és a vezér személyétől függően hierarchikusabb volt.

A népszolgálat nemzetkoncepciójának közeli megfelelői közül ki kell még emelni Nichifor Crăinic etnokratikus felfogását is. Részben a vallás előtérbe állítása miatt, részben mivel Crăinic maga is nagy hatást gyakorolt a román új generációra.569 A vallás fontosságát eszméinek rendszerében Crăinic nézeteinek ismertetője meg is jegyezte, igaz mindjárt fel is hívta a figyelmet a nyugati és keleti keresztény vallások közti szubtilis különbségre. Az ortodoxia eszerint Istent misztikum révén közelíti meg és a nemzet újjászületését ennek révén reméli, nyugati keresztények viszont tudatos áldozatvállalásra épülő küldetéskeresés révén.570 Közösségszervezését tekintve ez a megközelítés is eltért a népszolgáló közösségekétől, amennyiben Crăinic fasiszta, hivatásrendi államot épített volna, míg a magyar új generáció a meglévő intézmények újjászervezésében látta a harmonikus társadalmi működés megteremtésének lehetőségét.571

Összességében elmondható, hogy a korszak romániai szellemi élete és eszmei közege megtermékenyítően hathatott a népszolgálati eszmére és bátoríthatta annak képviselőit. Noha nem állítható, hogy a fenti koncepciók közül bármelyik azonos lenne a népszolgálattal (Gusti nemzetkoncepciója még mindig túl progresszista és konstruktivista Saint-Simon, Auguste Comte és Ernest Renan hatása alatt,572 Crăinic ortodox miszticizmusa messze esik akár a protestáns, akár a katolikus világlátástól, sokkal inkább a korszak ortodox keresztény alapú megújuláseszméivel rokon,573 a Vasgárda új embere, erőszakkultusza és vezérelven alapuló szervezete is idegen a népszolgálat teológiai és etikai alapjaitól), ezek jelenléte minden bizonnyal hatott a kisebbségiekre is. És nem pusztán a filológiailag vagy történetileg kimutatható érintkezések révén, hanem egyfajta korszellemként is. Ez az időszak amúgy is egész Európában a hasonló eszmék és a radikalizálódás kora és a fentebb ismertetett elképzelések illeszkedtek ebbe a trendbe. Részben éppen ez okozta azt is, hogy a korársak szemében kifejezetten kompatibilis és egymással összefüggő, összeegyeztethető irányzatoknak tűnhetek, nem pedig egymástól élesen elkülönülőeknek. A Vasgárda vagy Crăinic ismert híveinek jelenléte Gusti mozgalmában, a hivatalos Romániát is képviselő Gusti toleranciája feléjük, és a monografikus iskola falukutató kampányaiban óhatatlanul előtérbe kerülő közös elemeik kölcsönösen megerősítették és legitimálták azt a nemzet- és azt a szerepfelfogást, ami a népszolgálati eszmének is sajátja volt. Ahhoz, hogy ez ösztönzőleg hasson a népszolgálat magyar

566 Armin Heinen: i. m. 385–394.567 Uo. 403–414.568 Armin Heinen: i. m. 134–140. Valentin Sandulescu: On Ideological Characteristics i. m.569 Antonio Momoc: i. m. 120–129570 Juhász István: i. m. 368–369.571 Meg kell még említeni az antiszemitizmus problémáját is. A fiatal generáció nem egy tagja (Tompa Miklós, Nagy

Ödön, később László Dezső, Albrecht Dezső) és a régiek (pl. Debeczeni László) esetében lelhetőek fel ilyen tartalmú szövegek. Ezek olykor inkább a hagyományos, vagy éppen egyházi alapú antiszemitizmushoz sorolhatóak, más esetben azonban modernebb elemek is tetten érhetőek bennük. Ezek esetében azonban szinte lehetetlen eldönteni, hogy mennyiben a kisebbségi közeg termékei, illetve mennyire tükrözik a magyarországi közbeszédet és a markánsan antiszemita román közeget.

572 Antonio Momoc i. m. 43–66., Dimitrie Gusti: Stiinţa naţiunii i. m. 51. 573 Keith Hitchins: Radikális gondolkodás Délkelet-Európában. Egy új generáció szembesül Európával. Múltunk;

2009/2., 36–63. Trencsényi Balázs: A nép lelke... i. m.

híveire nem kellett mindenben elfogadni a román szellemi élet irányzatait, hiszen saját nézeteik enélkül is jól illeszkedtek a román eszemék sok szempontból folyamatos spekturmához.

A nemzeti egység(ek) felé

Amíg Erdélyben generációs kompromisszumra került sor, addig Csehszlovákiában nem tartott túl soká a diákbéke. Vélhetően már az is jelzés értékű volt, hogy a Cserkészszövetség magyaralosztályának vezetői szeptemberben az érsekújvári megegyezés ellenére elindították „Tábortűz” című lapjukat, aminek alapítását – a „Mi Lapunk” helyett – még júliusban elhatározták. A pozsonyi konzul a következő márciusban sikerrel járt közben Budapesten, hogy Scherertől, akiről egyébként forrásai azt állították, hogy szabadkőműves és 1919-ben együttműködött a kommunistákkal, vonják meg a magyarországi támogatást.574 De nem csak a politika gyanakvása nem szűnt meg a Sarló iránt(noha az év végén éppenséggel azt regisztrálták a konzulátuson, hogy a Sarló beszüntette „elnemzetlenítő akcióit”575), a diákok körében sem állt helyre teljesen az egység. A konzultáusra a „nemzeti érzelmű ifjúság” már 1929 novemberében terjedelmes vádiratot küldött a Sarlósokról. Ennek célja a Sarló állítólagos kétszínűségének leleplezése volt.576

A „bűnlajstrom” igen tekintélyes és nagyon részletes listáját adja a Sarló kapcsán felmerült identitáspolitikai szempontoknak is. Az ismeretlen szerző szerint a sarlósoknak csupán egyharmaduk volt valóban cserkész – ezzel vélhetően azt jelezte, hogy valójában nem a magyar nemzeti és valláserkölcsi szempontból megbízható szervezetben szocializálódtak. Programjuk ugyan alapvetően elfogadható, de egészen mást mondanak egymás közt és zárt ajtók mögött, továbbá azok sem ébresztenek bizalmat, akik a Sarló mögött állnak. Bár a tagság nagy része jóhiszemű és magyar érzésű, a vezetőség titkos összejöveteleken dolgozza ki valódi terveit – hangzik egy újabb vád, ami rímel a titkos összeesküvések kommunistákkal kapcsolatban népszerű, de a kommunista párt működését engedélyező Csehszlovákiában alaptalan sztereotípiájára. A további vádpontok szerint a Sarló vezetése, ha nem is egységes, alapvetően bal felé tájékozódik, Balogh Edgár kiváló szervezőképessége tartja őket össze, egyikük, Brogyányi Kálmán pedig „esedékes magyar forradalomról beszél”. A magyar kisebbséggel foglalkoznak, de céljuk nem visszakerülni Magyarországhoz, sőt, még támadják is az ország berendezkedését. Ehelyett egy közép-európai közösség megszületését és a baloldal hatalomra kerülését várják. Mivel ez utóbbi várakozás lényegében azonos volt a csehszlovák és az aktivista magyar állásponttal, nem meglepő, hogy a következő vádpont arra hívja fel a figyelmet, hogy zsidó és emigráns írókkal, cseh körökkel állnak összeköttetésben, és a kormány támogatását élvező magyar újságok is ezért védik őket. A szerző szerint a sarlósok jól teszik, hogy foglalkoznak a szociális problémákkal, a parasztság helyzetével de ezt megteszik más, a „szélsőbal irányzatoknak” nem behódoló magyar ifjúsági szervezetek is. Azonban a Sarló működésében az a legveszélyesebb, hogy az évekkel korábban már napirendre került „kisebbségi mentalitás”, vagyis Magyarország és a kisebbségi magyarok különbsége mellett immár a generációk közti különbséget is kiélezik, és az addig egységes diákságot is megbontják, ami a feljelentő szerint öngyilkosság. Az érsekújvári kiegyezés szerinte csak színlelés volt. Látható tehát, hogy a Sarló ellenfelei szerint olyan ifjúsági önazonosságot propagált, ami elvezet egy teljesen különálló magyar identitás kialakulásához. Mindez nem csak a Sarlót helyezi el a palettán, hanem ellenfeleit – köztük a kisebbségi elitet és a magyarországi aktorokat is.

Még egy fontos tanulsága van a jelentésnek, amit a Sarló későbbi sorsa is megerősít. Erdélyben a formálódó népszolgálati eszme és az ezt megalapozó organikus-esszencialista nemzetfelfogás lényegében egybe esett a többségi közegre jellemző szemlélettel és koncepcióval, még akkor is, ha a kisebbségi magyar szereplők a magyarokról, a román gondolkodók és politikusok a románokról alakították ki ugyanazt a felfogást. Ez azonban – tekintettel a befelé

574 MNLOL K64 37. cs. 7. t. 1930, 131/res/1930 47–48. f. Bartók konzul feljegyzése a Mi Lapunkról, d. n., érkezett 1930. III/4.

575 MNLOL K63 42. cs. 7.t 7/44, Bartók konzul jelentése, Pozsony, 1930. november 14. 324/pol/1930576 MNLOL K63 42. cs. 7. t. 7/44 207/pol/1929, Bartók konzul jelentésének melléklete, Pozsony, 1929. november 20.

fordulás képzetére – nem szükségszerűen jelentett konfliktuális helyzetet, sőt a másik oldalon észlelhető, a saját elképzelésekhez hasonló nézetek kifejezetten alkalmasak voltak arra, hogy megerősítsék a kisebbségi magyar szereplőket elképzeléseik helyességében, mint azt a következő részben látni is fogjuk. Így aztán a többségi szellemi közeg ilyen értelemben inkább megerősítette a magyar identitáspolitikát. Ezzel szemben Csehszlovákiában az állam önképe és a cseh(szlovák) irányzatok közösségképe eltávolított a kisebbségi magyar párti és magyarországi szereplők által magyarnak tekintett felfogástól. Bár Csehszlovákia alapvetően nemzetállamként működött és a csehpolitikai szereplők döntő többsége így is fogta fel azt,577 az emberi progresszió, a humánus szocializmus eszméi, az antiklerikalizmus és demokratikus republikanizmus felfogása megteremtette egy olyan köztes identitáspolitikai pozíció lehetőségét is, ami eltávolított az intézményesült magyar identitáspolitikától és egy másik magyarságfelfogáshoz vezet.

Érdekes módon azonban az egyébként sokkal intoleránsabb román változat szolgálhatott végül olyan példaként a kisebbségi szereplők számára, amit adott esetben Magyarországgal szemben is legitim módon mozgósítani lehetett, míg a korabeli magyar valóságot lényegében tagadó csehszlovák demokratikus republikanizmust nem. Ebben kétségtelenül szerepet játszott az is,hogy ez a tagadás határozta meg a magyar aktivista pártok felfogását is, tehát a politikai riválisokat erősíthette, valamint az is – és ez legalább ilyen fontos lehetett –, hogy maga a demokratikus republikánus koncepció jórészt Magyarország ellenpontjaként, antitéziseként került megjelenítésre. Ha ehhez hozzávesszük, hogy Magyarországon a köztársasági eszmét amúgy is 1918-cal, a polgári radikálisokkal és a baloldallal azonosították, jól látszik, hogy ez nem csak identitáspolitikai ajánlatként, hanem politikai pozícióként is összeegyeztethetetlen volt a budapesti és jórészt a csehszlovákiai magyar politikával. Még akkor is, ha Szent-Ivány aktivista kísérlete is tartalmazott hasonló elemeket, az azonban mégis csak elsősorban pragmatikus megfontolásokon nyugodott, és nem mellékesen még az sem vívott ki maradéktalan elismerést Budapesten.

A Sarló és vele az új generáció problémája tehát már 1930-ban ismét napirendre került. Szimbolikusan két esemény jelezte ezt, a Sarló küldöttségének nagy visszhangot kiváltó látogatása Masaryk elnöknél januárban és az elnök részéről az ún. Masaryk Akadémia megalakítása, valamint a koszorú-affér. Az előbbi az a veszélyt hordozta magában, hogy úgymond nem megfelelő kezekbe kerülve reális alternatívát kínál a kisebbségi magyar szervezetek és velük Budapest önazonosság-építő törekvéseinek,578 az utóbbi pedig – azzal, hogy Petőfi budapesti emlékművére egy nem csak magyar, hanem a szomszédos népek nemzeti színeivel díszített koszorút akartak elhelyezni, ezzel a Duna-menti konföderáció és a kis népek testvériségének eszméjét kifejezni – parlamenti szinten vezetett botrányhoz.579 (Ráadásul a nyilván saját bőrét is féltő konzul szerint az elkövetők csalárd módon szereztek tőle vízumot.)

Budapest felől nézve a Sarló valószínűleg még veszélyesebb lett, amikor kiderült, hogy a Masaryk audiencia nagyon pozitív visszhangot váltott ki diplomáciai körökben is. Bartók konzul már januárban jelentette, hogy a pozsonyi konzuli testületből sokan érdeklődtek Balogh Edgár ekkor elhangzott beszéde miatt. Főként két passzusa keltett feltűnést: „nem csak megmaradni, de fejlődni is akarunk az új körülmények közt”, és „az ön történelmi munkásságának logikus folytatását érezzük magunkban”. Ráadásul a francia konzul a pozsonyi egyetemisták és főiskolások Népszövetségi Ligájának öt órai teájára is meghívatta magát, és az ott hallott magyar – sarlós – felszólalások meggyőzték arról, hogy az új magyar generáció „a megbékélés alapján áll”, ezért továbbra is fegyelmi kívánta tevékenységüket.580 Az világos, hogy a jelentéstevő magyar diplomata számára mindez a magyar külpolitika revíziós törekvéseinek aláásásával fenyegetett, hiszen azt sugallta a nyugati diplomáciai képviseleteknek, hogy a kisebbségi probléma messze nem olyan súlyos, mint azt Magyarország beállítja. Emellett azonban – és talán nem véletlen, hogy a konzuli testület tagjai is erre figyeltek fel leginkább – határozott azonosulást sugallt nem csak Csehszlovákiával, az állammal, hanem magával az alapítóval és annak eszméivel – melyek, mint 577 Peter Haslinger: Nation und Territorium... i. m.578 Angyal Béla: Érdekvédelem és önszerveződés... . i. m. 174–175.579 Simon Attila: Egy rövid esztendő... i. m.; Deborah S. Cornelius: In Search of the Nation.... i. m. 254–259., 267–269.580 Bartók jelentése, Pozsony 1930. január 24. MNLOL K63 42. cs. 7. t. 7/44, 30/pol/1930; Bartók jelentése, Poszony,

1930. februrár 7., Uo. 43/pol/1930

arról már többször volt szó, a tág értelemben vett magyar politikai gondolkodás és identitáspolitika számára valódi ellenpontot jelentettek. Ez az azonosulás csak megerősítette a meglévő gyanakvást és azt jelezte, hogy a Sarló valójában nem „magyar”. Igaz, arra utaló jelek is vannak, hogy a magyarpártok vezetői a nem sarlós ifjúság nemzethűségében sem lehettek biztosak. Legalábbis csehszlovákszemmel a Prohászka Körök is eltávolodni látszottak a revízió eszméjétől és közeledtek a csehekhezés az ezeket szervező Pfeiffer Miklóssal kapcsolatban is felmerült a gyakran bevetett vád, hogy túl közel állt volna 1918-1919 eszméihez.581

Az „ifjúsági probléma” mellett a közösségszervezés kérdése vált a harmincas évek elejének fő témájává. Úgy tűnik, hogy ezen a téren a fiatal generáció felől érkező impulzusok, a megelőző időszak viszonylagos sikertelensége, vagy csupán mérsékelt sikerei582 és a különböző, elsősorban német példák ösztönözték változtatásra a csehszlovákiai magyar elitet. Ez a változás, mint azt korábban láthattuk, nem volt ellentétes a budapesti identitáspolitikában megfogalmazott közösségképpel sem. Budapest ösztönző vagy fékező szerepe ekkor még nem egyértelmű, de a különböző elképzeléseket rendre elküldik Magyarországi jóváhagyásra is. A miniszterelnökségre már 1928-ban eljutott egy hosszú memorandum a szepességi németek önszerveződéséről, ami nagyon részletesen bemutatta, miként alakították ki szervezeteiket az uralomváltást követően. Mivela Szepesi Német Párt (Zipser Deutsche Partei) a magyar ellenzéki pártok szövetségének tagja volt, rendszerint az MNP-vel közös listán indult, így ezt részben „magyar” önszerveződésnek tüntette fel.A magyar persze itt elsősorban a magyarországi kultúrához és a szepesi magyarhoni patriotizmushoz való ragaszkodást jelentette.583

A szepesi németeknél sokkal jelentősebb szudétanémet kisebbség viszont már az első évektől kezdve példaként szolgált a magyar kisebbségi politikusok számára – legalábbis a tervek és a retorika szintjén. Már a csehszlovákiai kisebbségek Karlovy Vary találkozóján (névleg a Union of Democratic Control nemzetközi szervezet csehszlovákiai részlegének alakuló ülésén) kísérlet történt a magyar és szudétanémet szervezetek közti együttműködés megteremtésére,584 majd a magyar pártok központi irodájának is több ízben közösségszervező szerepet szántak, szintén német mintát követve. Ezt a szerepet azonban több kísérlet ellenére sem sikerült a húszas években betöltenie.

A szudétanémetek példájára hivatkozott az a tervezet is, amit 1930 tavaszán juttatott el a prágai magyar követségre Szvatkó Pál újságíró, a Prágai Magyar Hírlap munkatársa. A tervezet tulajdonképpen a két magyar kisebbségi párt 1930. februári megállapodásának gyakorlati megvalósítását jelentette. Ekkor Szent-Iványi és Szüllő Budapesten tartott megbeszélést Apor Gáborral, a külügyminisztérium politikai osztályának vezetőjével, a külügyminiszter helyettesével. A tárgyaláson politikai kérdések mellett abban is megállapodtak, hogy a „kulturális és gazdasági szervezést közösen végzik”.585 Szvatkót ezután ajánlotta Szüllő az újjászervezendő központi iroda igazgatójának és így született meg a tervezet, amit Masirevich Szilárd követ melegen ajánlott elfogadásra.

Szvatkó rövid és hosszú távú programot is ajánlott.586 Inspiráló példák közt természetesen megnevezte a szudétanémet pártokat és azok adminisztratív szervét, a Deutschpolitisches Arbeitsamtot. De megemlítette azt is, hogy ihletője volt a világháború előtti cseh önszerveződés is,

581 Angyal Béla: Érdekvédelem és önszerveződés.... i. m. 282. 604. végjegyzet.582 A gazdasági szervezetekre lásd Gaucsik István: A magyar gazdasági szervezetek gazdasági integrációja. In Bárdi

Nándor – Simon Attila (szerk.): Integrációs startégiák … i. m. 219–240.; Uő.: Gazdaság és politika vonzásában. Adalékok Tarján Ödön pályaképéhez. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 2010/1., 49–60.; Uő.: A Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű Rt. a gazdasági elitek példáján. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 13. évf. 2011/2. 102–139., különösen 124–139.

583 A szepességi németség megszervezése és a Zipser Deustche Partei működése, MNLOL K64 27. s. 7. t. 74–88. f. 258/res/1928. A Magyarországra menekült szepeseikről ad képet Ablonczy Balázs: „Lesz még kikelet a Szepesség felett”. Kormányzati befolyás és a menekült hálózatok társadalma a két világháború közötti Magyarországon. In Uő.: Nyombiztosítás. 122–158.

584 Angyal Béla: Érdekvédelem és önszerveződés... i. m. 71.585 Uo. 170.586 A szlovenszkói ellenzéki pártok központi irodájának tervezete. MNLOL K64 37. cs. 7. t. 1930, 82–94. f.,

246/res/1930

különösen miután Emanuel Rádl jogászprofesszor, a csehszlovák nemzetiségi politika kitartó bírálója587 személyes találkozókon maga is felhívta a figyelmet saját monarchiabeli példájukra. Rádlugyanis hiába kért adatokat a kisebbségekről, megfelelő koordináló és adatgyűjtő szerv nélkül partnerei ezzel nem szolgálhattak. Szvatkó rövid távú programja éppen egy ilyen intézmény kiépítése lett volna, ami azonban mégis csak túlnőtt volna ezen a feladaton, hiszen az ötletadó a kisebbségi magyarok panaszainak rendezését is az iroda segítségével képzelte el, továbbá figyelemmel kísérte volna az „ifjúság és a kultúra problémáit”. Végül maga is célzott rá, hogy az adatgyűjtő – tehát Sulyok erdélyi programjának megfelelően a kisebbséget alaposan feltérképező, azt megismerő – szervezet csak megalapozója azoknak az intézményeknek, amelyek a kisebbséget megszervezik és összefogják.

A tervezet, érthető módon legnagyobb terjedelemben a felállítandó iroda anyaggyűjtő és feltáró feladataival foglakozik. Ennek célja lenne minden adatot összegyűjteni a kisebbségekről, rögzíteni a fontos eseményeket, kapcsolatokat építeni külföldön, szakszerű módon megalapozni a magyar politikusok, intézmények és újságírók munkáját, számon tartani és ösztönözni a kisebbségi önszerveződést, előkészíteni a politikai és kulturális akciókat (népszámlálás, ifjúsági mozgalom, választások), kataszterbe foglalni a csehszlovákiai magyar anyagi és szellemi javakat, „fokozatosan kiépíteni a magyar kisebbség autonóm nemzeti szerveit mindenütt, ahol azt a törvény megengedi”.

Az iroda következő feladata belső felvilágosító munka lenne. Szvatkó szerint képesnek kell lennie tájékoztatást adni minden kisebbségi ügyben, akárki forduljon is hozzá. Tanácsot kell adnia az irodát megkeresőknek, még akár az elhelyezkedés, munkakeresés kérdésében is. Közbenjárást is vállalnia kell kül- és belföldön egyaránt. Széles körű tájékoztatási kampányokkal világosítaná fel a kisebbségi magyarokat a különböző jogszabályok, kormányzati vagy pártlépések kisebbségpolitikaijelentőségéről. Mindezek mellett ki kell építsen egy jogi, egy gazdasági és egy kulturális tanácsadói osztályt is. A kulturális – írja Szvatkó – már létezik Kassán, ezt Sziklay Ferenc vezeti,588 a gazdaságit Böhm Rezső OKP szenátor vezetné Pozsonyban, végül a jogi osztályt egy később kiválasztandó fiatal jogász, lehetőleg Közép-Szlovákiában, Losoncon.

A távlati program lényegében teljes körű kisebbségi közösségszervezést takart, Szvatkó szavaival „általános, rendszeres nemzetorganizációs munkát”. Az iroda feladata lenne ennek során akisebbségi intézmények együttműködésének megszervezése, az autonóm szerveződés előkészítése, amit javaslata szerint szervezeti átcsoportosítással és az iroda ellenőrzési jogkörének megteremtésével lehetne megoldani. Ide tartozna az ifjúsági mozgalmak kiépítése, rendszeresítése és alapos megszervezése, az irodalmi, zenei, művészeti önképzés és magánoktatás elősegítése, az egyletek kiépítése és összefogása, gazdasági szervezetek centralizálása, irányítása, kooperációjuk megteremtése, nemzeti alapon történő gazdaságszervezés, kultúrmozgalmak elindítása végül az önsegélyezés, adakozás és az önadóztatás problémájának megoldása. Mindezekről azonban elismeri, hogy csupán távlati célok lehetnek.

Végül azt is részletezi a javaslat, miként kezdődhetne el a szervező munka, amiben a két magyar pártnak szánt kulcsszerepet. Azt tervezte, hogy egy szlovákiai körút során választja ki a bizalmi embereket, akik egy-egy kisrégióban szerveznék meg az iroda sejtjeit. Ezek párttitkárok, orvosok, ügyvédek, papok, gyárosok, iparosok, kereskedők, gazdák, diákok lehetnének és adatokat gyűjtetnének a központnak saját vidékükről. A bizalmiak listáját a pártok állítanák össze, hiszen azok úgyis mindenhol rendelkeznek megbízható szervezőkkel. Harminc-negyven ilyen bizalmi válogatná ki a területére eső tíz-tizenöt albizalmit, akik lefednék a körzeteket és nekilátnának az adatgyűjtésnek.

Bár soha nem valósult meg, Szvatkó víziója nagyon tanulságos, különösen összevetve az erdélyi népszolgálati eszmén nyugvó törekvésekkel. Noha mindkét vízió a nemzeti kisebbségi közösség egységének jegyében fogant és közös alapja mindkét elképzelésnek a kisebbség állapotának tudományos igényű felmérése, Szvatkó javaslatában nem merül fel a befelé forduló, az erkölcsi kötelesség felismerése és elfogadása révén összetartott közösség víziója. Bár láthatóan ő is a középosztály társadalomszervező erejében bízik (lásd a bizalmik remélt foglalkozási megoszlását)

587 Andrea Orzoff: The Battle for the Castle... i. m., Peter Haslinger: Nation und Territorium... i.m.588 Ehhez lásd Koudela Pál: A kassai polgárság... i. m.

nem jelöl ki explicit módon örök érvényű társadalmi feladatokat és főleg nem beszél a parasztság nemzetfenntartó szerepéről, nemzeti lényeget őrző jellegéről. Ha lehet ilyet mondani, a terv egy nemzeti alapon pilléresedő csehszlovák társadalom képét vetíti előre,589 ami azonban az egyes pilléreket illetően messze nem olyan organikus előfeltevéseken nyugszik, mint a népszolgálati eszme.

Az akár a legjobban kidolgozott tervek megvalósításával mindegyre jelentkező problémát valószínűleg inkább a minta, pontosabban annak reprezentációja okozta. Szvatkó logikusan nyúlt a világháború előtti cseh-német pilléresedésből590 kinőtt szudétanémet modellhez és mint láttuk Rádl is annak cseh oldalára hívta fel a figyelmét. A gond inkább ott lehetett, hogy bármilyen sűrű polgári intézményi, egyleti hálót is jelentett ez az örökség és a nyilvánosságban ezeket a struktúrákat bármennyire is csak cseh vagy német intézményként, tehát kizárólag nemzeti szerveződésként jelenítették meg a nemzeti aktivisták, a valóság ennél jóval összetettebb volt. A mindennapokban a dualizmus idején legalább olyan fontos szerepet kaptak a nemzetileg indifferens, kétéltű stb, viselkedésformák.591 A modell amit követni szerettek volna tehát sokkal inkább volt idealizált, diszkurzív reprezentáció mint valóságos, ezt azonban kívülről, a helyi viszonyok alapos ismerete nélkül nehezen lehetett átlátni, különösen, mivel a magyar politikának és identitáspolitikának is érdeke volt, hogy a szudétanémeteket a sikeres kisebbségi szerveződés mintájaként állítsa be, ezzel tulajdonképpen saját törekvéseit legitimálva. Az eredmény nem igen lehetett más, mint folyamatos félsiker, hiszen a nem létező modellt – különösen a magyar kisebbség rendelkezésére álló, a szudétanémetekénél korlátozottabb erőforrásokkal – bizonyosan nem lehetett kiépíteni. Így viszont logikusan került elő időről-időre az addig végrehajtott közösségszervezés félsikere, sikertelensége és ismét csak logikusan következett egy újabb, ezúttal még erőteljesebb vagy némileg más irányú erőfeszítés.

Emellett Erdély és Csehszlovákia kapcsán még egy tényező játszhatott szerepet a német modell adaptálásának szándékában. Mint láttuk, az erdélyi szász és romániai német mintát Budapestről is a magyar elit figyelmébe ajánlották, és ők kísérletet is tettek a tapasztalatok adaptálásra. A szász településeken vélhetően sokkal kevésbé volt jellemző a retorikai elkülönülés és a mindennapi érintkezés sőt az etnikai határok átjárásának kettőssége, mint a cseh tartományokban,592 éppen ezért itt a követni kívánt modell reprezentációja alapvetően megfelelt a terepen található realitásoknak. Mivel pedig a megfigyelők számára az erdélyi szász és a szudétanémet is német volt, egyszerű jelentésátvitellel könnyen feltételezhető volt, hogy mindkét eset nagyjából ugyanazt a realitást fedi. Így aztán az erdélyi tapasztalatok a csehszlovákiai sikert is szükségszerűvé tették.

Mindenesetre Szvatkó hamarosan személyesen is megtapasztalhatta, hogy az általa elképzelt, befogadó, mindenkire kiterjedő közösségépítés nem biztos, hogy elfogadható Budapestnek és a magyar pártoknak, különösen nem a Sarló és az ifjúsági mozgalmak körüli feszültségek közepette. Amikor megjelent Új Munka című folyóiratának első és egyetlen száma593 Masirevich követ felháborodottan tollat ragadott és levelet írt Apor Gábornak.594 „Az Új Munka elsőszámát áttekintve megállapítottam, hogy itt sajnálatos kisiklással van dolgunk” – adta meg az alaphangot. A lap minden szempontból elfogadhatatlan – folytatta –, és belekötött a vörös betűkkel nyomtatott címekbe, az ízléstelen versekbe, az „irodalmi szovjet propagandába”, melyek közül szerinte a kisebbségi irodalomnak egyikre sincs szüksége.

Csakhogy a levélben nem egyszerűen Masirevich hirtelen felfedezett kritikusi énje szólal meg, hanem a budapesti identitáspolitika és annak minden problémája. Ahogy Masirevich írja: „Kirívó példája ez annak, mennyire bajos és körülményes az otthoni befolyásnak az itteni

589 A pilléresedésre lásd Arend Lijphart: Democrația în societățile plurale. Polirom, Iași, 2002.590 Ennek kialakulására és feleősödésére az első világháború alatt lásd Pieter M. Judson: Guradians of the Nation... i.

m.; Tara Zahra: Kidnapped Souls... i. m., Jeremy King: Budweisers into Czechs and Germans. A Local History of Bohemian Politics 1848–1948. Princeton University Press, Princeton, 2002

591 Uo. ill Austrian History Yearbook, tematikus száma (2012) a nemzeti közömbösségről (national indifference).592 Egry Gábor: Agitátorok, szervezők, aktivisták, avagy hogyan épül a nemzet? Múltunk, 2008/2., 246-254.593 Thomas von Ahn: Új Szellem Szlovenszkón... i. m.594 Masirevich követ levele Apor Gábornak, Prága, 1931. április 23., MNLOL K64 42. cs. 7. t. 357res/pol 1931, Titkos!

magyarság körében való érvényesítése, s mekkora a tájékozatlanság az itteni magyar ellenzék körében is egyes személyek megbízhatóságát illetően.” Mind a főszerkesztő Szvatkó, mind a főmunkatárs Győry Dezső a Prágai Magyar Hírlapnál dolgozik és „teljesen megbízhatónak és támogatásra méltónak állították be” őket, miközben az Új Munka ennek ellenkezőjét sugallja. Szvatkó állítólag ugyan javulást ígért a második számtól (ami soha nem jelent meg), az eset azonban tanulságos. Hiszen Masirevich – mint írja – már egy évvel korban jelezte, hogy a kisebbségi magyar kultúra olyan egységes ellenőrzésére lenne szükség, ami „autoritatíve irányítaná” is azt. Ez pedig biztosan nem alakult még ki, mert sem Szüllő, sem Böhm Rezső szenátor nem tudta honnan származik a pénz, amiből az Új Munkát kiadták, noha az elvileg az ellenzéki pártoktól érkezett. Ha ez igaz – folytatta a követ –, akkor magyarországi források is vannak a lap mögött, ami még rosszabb, hiszen ebben az esetben olyan lapot támogatnak Budapestről, ami nem felel meg a magyar kormány világnézetének. Vagyis, összességében lényegében lehetetlent kívánva, Masirevich teljes budapesti ellenőrzés alá vonta volna a csehszlovákiai magyar szellemi életet.

Masirevich nem állt egyedül ezzel a kritikával, Szüllő Géza a Prágai Magyar Hírlap szindikátusát vezető, nemzeti párti Tarján Ödönt595 és a lap egyes munkatársait, köztük a főszerkesztő, szintén a Nemzeti Pártot támogató Dzurányi Lászlót vette célba.596 Éppen ez volt az egyik vádpont, nevezetesen, hogy Dzurányi a lap szuverén irányítása helyett Tarján Ödön szolgálatába állítja azt. Tarján pedig, mivel szabadkőműves és pacifista a magyar nemzeti érzés visszafogása és a katolikus vallás visszaszorítása érdekében küzd, vagyis természetes ellensége a keresztényszocialista pártnak, ami Szüllő vezetése alatt „erősen sovén, nemzeti, intranzigens és revízió melletti”.597 Szüllő a memorandumban arról is tudósítja Budapestet, hogy a lap irányvonala ellen már nem csupán a katolikus papság tiltakozik, hanem az „egész polgári közönség”, mivel az a „harmincévesek mozgalma révén […] radikális, kommunista, szélsőséges lett”. Ezt többek közt azzal próbálja igazolni, hogy a Hírlap Miguel Unamunot dicsőíti, és a szabadkőművesek diadalát zengi.598

Ennél sokkal konkrétabb panaszai voltak a pártvezetőnek az ún. „harmincasok mozgalmával” kapcsolatban. Ezeket vélhetően megosztotta a párgai követség ügyvivőjével is, aki április 10-én kelt, Apor Gábornak címzett levelében hosszasan részletezte a mozgalom jelentőségét.599 Mindenek előtt azonban arra figyelmeztette Aport, hogy biztosan lesznek olyanok, akik panaszkodnak a mozgalomra, főként az öregek, őket jó lenne megnyugtatni, hogy a „harmincasok” nem vágynak az ő dicsőségükre és kenyerükre.

Az ügyvivő szerint a „harmincasok”-ból, akik már nem nemzeti szellemben fejezték be középiskolai tanulmányaikat olyan csoportot kellene teremteni, amelyik fenntartja a szlovákiai magyarság nemzeti szellemét. Erre leginkább azért lenne szükség, mert az „öregek” lassan eltűnnekés nincs utánpótlásuk. Éppen ezért a „harmincasok”-at is csak kellő vezetés alatt lehet helyzetbe hozni, úgy azonban „nagyon hasznos munkát végezhetnének”. Ugyanakkor érdemes kivárni vajon képesek-e saját erejükből is megszerveződni, mert amennyiben ez nem sikerülne, akkor felesleges támogatni őket.

Ezzel együtt nem sok konkrétumot tudott mondani róluk, a levél szerint a mozgalom ekkor még csupán szerveződött. Indulásukat májusra időzítették, alapgondolatuk „a csehszlovákiai intellektuel fiatalok összefogása politikai pártállásra tekintet nélkül, kizárólag nemzeti alapon”, cáljuk a kulturális és társadalmi kérdések megvitatásával segíteni a kisebbségi magyarságot. Vezetőjüknek Csáky Mihályt nyerték meg, akinek szepesszombati kastélyában lesz az alakuló összejövetel. Szándékuk az is, hogy a Sarlón belül szakadást idézzenek előazzal, hogy magukhoz vonzzák a „nemzetibb és tradicionálisabb” elemeket, remélve, hogy a Sarló ettől fel is bomlik.

Az ügyvivő Szüllő támadására is „számított”, mivel a keresztényszocialisták meglátása

595 Gaucsik István: Gazdaság és politika vonzásában i. m.596 Memorandum a Prágai Magyar Hírlapról. Szüllő Géza a szerző, de aláírás nélkül. MNLOL K64 47. cs. 7. t.

362/res/1931 597 Uo. 3–4.598 Uo. 6.599 Párgai magyar ügyvivő levele Apor Gábor bárónak, Prága, 1931. április 10., MNLOL K64 42. cs. 7. t. 320/res/1931

szerint jóval kevésbé megértőek a fiatalokkal, mint Szent-Iványiék, és szerintük elegendő lenne, ha a fiatalok egyszerűen követnék az ő útmutatásuk és szerepfelfogásuk – ami, ha visszaemlékszünk rímel Alapy cikkére is. Szüllő valóban megkísérelte a mozgalom denunciálást, fentebb idézett memorandumában Dzurányit és Tarjánt a „harmincévesek kultuszával vádolta”, azzal gyanúsítva őket, hogy ez is része annak a mőverüknek, amivel a pártokat alárendelnék egy felettük álló szervezetnek. Szüllő szerint Csáky Mihályt akarják „trónra ültetni”, fotót is közöltek róla a Hírlapban, és azt híresztelik, hogy Budapest kívánsága Csáky vezető szerepe.600

A mozgalom maga elég rejtélyes, különösen annak türkében, hogy sem a magyar kisebbségi elitben otthonosan mozgó Szüllő, sem az ügyvivő nem ismerte személyesen a kiszemelt vezetőt, Csákyt. Az egyértelműnek tűnik, hogy az ötlet nem csak a Sarló meggyengítését, hanem a pártokon belül generációváltást is segítette volna. Azt nehéz eldönteni, hogy vajon az MNP és az OKP lappangó ellentétei kerültek-e felszínre, vagy valóban magánakcióról volt-e szó. Az biztos, hogy az ügyvivő tájékozatlansága nem utal budapesti támogatásra. Így könnyen elképzelhető, hogy valóban „puccskísérlet” történt, ami a generációs ellentéteket és a Sarló problémát meglovagolva próbálta meg félreállítani a pártvezetőségeket, különösel mivel Szüllő helyzete az OKP élén ekkor már amúgy sem volt szilárd.601

Bizonyosnak látszik viszont mindebből az identitáspolitikai krízishelyzet, hiszen a generációs kérdést láthatóan egyáltalán nem sikerült megoldani. Továbbá a pártok ugyan folyton hivatkoztak sikeres társadalomszervező szerepükre, különösen amikor pénzügyi támogatást kellett kérni Budapesttől,602 de ez kiáltó ellentmondásban volt az újabb és újabb önszerveződési tervekkel. Ezekből, bizonyára ne függetlenül a gazdasági világválság hatásától, most már szinte félévente előkerült egy, így például Nitsch Andor, a három évvel korábban még saját társadalomszervező szerepét példaértékűnek és kivételesen sikeresnek beállító Szepesi Német Párt vezetője és nemzetgyűlési képviselője is előállt eggyel.603 Nitsch mindenek előtt a választók elégedetlenségét említette, akik a válság idején kézzelfogható eredményeket akarnak képviselőiktől. Ha nem orvosolják a problémáikat, „kaphatók rá, hogy idegen fajhoz csatlakozzanak”. Bár a kisebbségi magyar pártok radikális ellenzéki politikájukat nem adhatják fel, a bajok orvoslásáról sem mondhatnak le. MIvel Csehszlovákia társadalmi élete amúgy is pártalapon nyugszik – érvelt – a szisztematikus munkaprogramot is a két párt révén és keretében kell megvalósítani. A fiataloknak munkát kell adni, a parlamenti munka mellett tervszerű gazdasági és kulturális szervezés, a nép felvilágosítása szükséges – írta.

Ami az „ifjúsági problémát” illeti, vélhetően ezt is orvosolni szándékoztak a Budapestről kikényszerített vezetőváltásokkal. Szüllőt már 1932 elején Esterházy János váltotta az OKP élén, aki maga is a harmincasok generációjába tartozott, noha a Csáky Mihály mögé szerveződő csoportnak nem biztos, hogy tagja volt. Viszont elnöksége kezdetétől kiemelt jelentőséget tulajdonított a fiatalok megszervezésének. Előbb arra tett kísérletet, hogy szervezett formában bevonja őket a párt munkájába és vezetésébe is.604 (Korábban az is felmerült, hogy az MNP-vel közösen szervezzék meg a fiatalokat.)605 Végül minden bizonnyal ennek generációs átrendezésnek arészeként került sor a Szvatkó Pál vezette Új Szellem című folyóirat elindítására is, 1937-ben. Szvatkó – aki Sziklay Ferenc ellenében lett főszerkesztő, részben azért, mert az utóbbi nem vállalta,hogy alárendelje a folyóiratot az immár Egységes Magyar Pártnak – nagy hangsúlyt helyezett a voltSarlósok bevonására is. Ők ugyan már nem a legfiatalabb generációnak számítottak, de lényegében

600 Memorandum a Prágai Magyar Hírlapról. Szüllő Géza a szerző, de aláírás nélkül. MNLOL K64 47. cs. 7. t. 362/res/1931, 6.

601 Angyal Béla: Édekvédelem és önszerveződés... i. m. 176–178.602 Uo. 178–179.603 Nitsch Andor javaslata az ellenzéki pártok új stratégiájára, 1931. december, MNLOL K64 42. cs. 7. t.

875/respol/1931. Ugyancsak társadalomszervezési tervvel állt elő Böhm Rezső OKP szenátor. Angyal Béla: érdekvédelem és önszerveződés... i. m. 214.

604 A kassai rendőrigazgatóság jelentése a tartományi hivatalhoz, Kassa 1935. június 4. Angyal Béla (szerk.): Dokumentumok az Okp történetéhez... i. m. 100. dok. 442–445., 443.

605 A csehszlovák Minisztertanács Elnöksége titkárságának rövid összefoglalója részletes jelentésből, Prága, 1933. március 31. Uo. 96. dok. 429–430.

megfeleltek az Erdélyi Fiatalok Romániában ekkor helyzetbe kerülő körének.606

Az MNP-ben kicsit tovább tartott Szent-Ivány háttérbe szorítása, de 1933-ban Jaross Andort választották a párt ügyvezető elnökének, aki tulajdonképpen egy másfeledik generációba tartozott. Jaross 1925 óta alelnök, 1930 óta tartománygyűlési képviselő volt. 1932 elején kezdett a nemzeti párti ifjúsági csoportok szervezéséhez, ami mozgósítás és közösségszervezés mellett minden bizonnyal a generációs problémák kezelésének egyik eszközeként is szolgált. Vélhetően ez volt az akísérlet, amit a csehszlovák szervek az OKP-val közös akciónak tartottak. Tanulságos miként is nézett ki ez a szervezet. Jaross és Koczor Gyula tartományi képviselő irányították a mozgalmat. Az egyes községekben megalakított ifjúsági szervezetnek minden 21 és 40 év közötti párttag tagja lehetett, vezetőjüket azonban a pártszervezet jelölte ki, a tagok leginkább a munkacsoport foglalkozásain vettek részt. Ezeken készítették fel őket a magyar nemzeti munkára, vagy Jaross megfogalmazásában nevelték a közéletre és az új nemzeti szellemiségre. „A Fiatal Magyarok Munkacsoportjában modern harmóniában egyesül minden foglalkozású és osztályú magyar, mert célunk éppen a nevelés révén ezt a szellemiséget meggyökereztetni, mert a jövő osztálytalan társadalmában fogja megmenteni és felemelni a nemzeti gondolatot, mely előtt minden tényezőnek meg kell hajolnia”. Szándéka szerint munkás, földműves és iparos egyesült a csoportokban a marxista és osztálygyűlöletre építő politika ellen lépnek fel, „a földműves, az iparos és az értelmiség kézfogásán pozdorjává törik minden elnemzetlenítő törekvés, jöjjön az balról vagy jobbról”. A mozgalmat azonban félkatonai jegyei miatt 1933-ban be is tiltották.607

Ez egyébként a mozgalom lényegére mutat rá. Szemben az erdélyi népszolgálati eszmével, vagy a korai Sarló és a Prohászka Körök felfogásával a nemzeti párti közösségszervezés teljesen hierarchikus és a pártnak minden szempontból alárendelt volt. Talán ez tántorította el végül az OKP-t is a részvételtől. Célja elsősorban a mozgósítás és ezen keresztül a közösségérzet megteremtése, ezt szolgálta a hűségeskü a pártra vagy az egységes nyakkendőviselet és a katonás demonstrációk is. A mögötte felsejlő társadalomkép a maga leegyszerűsített munkás-földműves-értelmiségi hármasságával tűnik ki, feltűnő azonban az utalás a jövő osztály nélküli társadalmára, ami mindenképpen különbözik a korábbi egységeszmék harmonikus társadalmától, hiszen az utóbbinem felszámolni szeretné az osztályokat, hanem a nemzetért végzett munka kötelességében egyesíteni. Korábban az MNP programja sem ilyen módon értelmezte az egységet, hiszen a parasztság kitüntetett szerepéről beszélt. Ugyanakkor látványosan hiányzik a közösségvízió és a közösségen belüli szerepek mögül az a valláserkölcsi jellegű alapozás, ami Erdélyben egyértelműenjelen volt, illetve korábban felsejlett Csehszlovákiában is a keresztényszocialista internacionálé eszméje és a keresztényszocializmus mögött. Jaross szervezetében a hierarchiát sem a munka határozta meg, vagy éppen a történelmi hivatás, az eleve adott volt a párthierarchia formájában. Így aztán szó sincs egymás felé fordulásról, szolgálatról.

A Sarló ekkor már válságban volt, 1933-ban ketté is szakadt. Tagjainak egy része részben a helyzetébe gyorsan belenyugvó, a politika felsőbbségét elfogadó Szvatkó segítségével integrálódott a magyar pártok és intézményrendszer peremén, olyan típusú kompromisszumra azonban, mint Erdélyben az Erdélyi Fiatalok bevonásával és vezető pozícióba juttatásával Csehszlovákiában nem került sor. Itt a magyarországi politika pozíciói sokkal erősebbek voltak, így a kérdést is sokkal egyszerűbben eldönthették.

Egységpártok

Ez a magyarországi politika azonban komoly átalakuláson ment keresztül a harmincas évek elején és ez a váltás bizonyosan nem maradt hatástalan Csehszlovákiában és Erdélyben sem. A kézzelfogható változások mellett, mint Szent-Ivány és Szüllő háttérbe szorítása, Bethlen György pozíciójának fokozatos aláásása, a kisebbségi pártok és a magyarországi kormánypárt(ok) ideológiája és közösségképe is közelebb került a kisebbségi szervezetekéhez.

Az 1932-ben miniszterelnöki megbízást nyert Gömbös már a húszas évek eleji fajvédő

606 Thomas von Ahn: Új Szellem Szlovenszkón... i. m. 60., 62–64.607 Uo. 187-189., idézet a 189. oldalon.

eszméknek is első számú képviselője volt, még akkor is, ha maga valódi ideológiatermelő szerepet sem akkor, sem kormányra kerülése után nem töltött be.608 Bár a kormányprogramnak szánt Nemzeti munkaterv sokak szemében ködös általánosságok gyűjteménye volt, alapos elemzése világossá teszi, hogy az az explicit antiszemitizmus kivételével megegyezett a hagyományos fajvédő programmal.609 Ezt egészítette ki a kultúrpolitikai rész, ami ismeretközvetítés helyett a nevelést állította előtérbe. „Valláserkölcsi meggyőződés”, „nemzethűség kialakítása” lett az oktatás célja, az érettségin pedig a tanulók nemzeti világnézetét kellett felmérni. A végcél egységes magyar világnézet kialakítása volt, aminek magját az „ősi eredetű népi kultúra fejlesztése adja”. Ez segíthetia munkaterv szerint az egyén azonosulását a nemzettel és a nemzet érdekeivel.610

A program mögött egy olyan ideológia és közösségkép állt, ami a nemzet küldetéséből és egységéből kiindulva fogalmazta meg a „nemzeti öncélúság” sokat emlegetett célkitűzését. Ennek megfelelően a társadalom számukra nem alrendszerek sokaságából állt, hanem esszenciális karakterű ezért nagyjából állandó csoportokból és tagjaikból, akiket harmonikus rendbe kellett szervezni, ezzel is elősegítve a „lelkes harmóniáján” alapuló diktatúra létrejöttét. Éppen ezért a gazdasági program sem pusztán gazdasági nacionalista jellegű volt,611 hanem társadalomalakító igényű, ahogy a szociális program is az egységes nemzeti társadalom kialakításában találta meg a szociális kérdések megoldásának alapfeltételét és módját is.612

A később újjászervezett, sokat mondóan Nemzeti Egység Pártjára keresztelt kormánypárt társadalom és közösségképe, legalábbis ahogy az a különböző, korántsem rendszeres szövegekből rekonstruálható, a nemzeti érdek mindenek fölötti voltából indul ki. A dualizmus korának liberalizmusát is azért kárhoztatta, mert az az egyéni érdeket helyezte előtérbe, ezzel rombolva a nemzetet is. A cél azonban nem egyszerűen egyéni szabadság és közösség viszonyának jogi kiegyensúlyozása vagy esetleg megfordítása volt, noha ez is szerepelt a célkitűzések között. Természetesen mindenkinek el kellett fogadni a nemzetért végzett munka kötelességét és ezt teljesítenie is kellett.613 Csakhogy ez nem pusztán az egyéntől és a neveléstől, vagyis a nemzettel való megfelelő azonosulástól függött, a program értelmében ennek feltétele volt a megfelelő nemzetszervezés is.

A társadalom gerincét Gömbös számára továbbra is a parasztság és a nemzetfenntartó középosztály jelentette.614 Ahhoz azonban, hogy a nemzet megfelelő módon képes legyen cselekedni, szükséges az ellentétek kiiktatása. Ez a tőke korlátozását, a munka és vele a munkások bizonyos igényeinek kielégítését jelentette, persze a kötelességből eredő nemzeti munka alapkövetelménye mellett, valamint egy olyan közösségszervezet, ami biztosítja a harmonikus működést. Erre Gömbös és a Nemzeti Egység Pártja felfogásában az állam volt hivatott, az autonómiák, társadalmi szervezetek visszaszorításával, esetleg korporatív szervezetek révén. Ugyanakkor az állam mellett kulcsszerepet kapott a párt is, nem hiába kapott új nevet. Ez már nem a hatalmi elit egységét jelenítette meg, mint az Egységes Párt, hanem az egész társadalomét és szándéka szerint így segítette hozzá a nemzetet az új rendhez és az ebből fakadó új élethez.615 A nemzeti egység egyúttal a „a politikai egység szükségszerű előfeltételét: a lelki, kulturális és munkaközösséget is jelenti”, a nemzet tagjai pedig ennek nyomán magukénak tekintik a nemzet közös céljait, ezzel létrehozva „ az egész nemzet egyetlen, megbonthatatlan munkaközösségét”.616

608 Vonyó József: Gömbös kormánypártjának... i. m. 13–14.609 Uo. 4–13.610 Uo. 10–11.611 A gazdasági acionalizmusra lásd: Helga Schultz: Introduction: The Double Edged Sword of Economic Nationalism.

In Helga Schultz–Eduard Kubu (hrsg.): History, and Culture of Economic Nationalism in East Central Europe. BWV Verlag, Berlin, 2006., 9–26. , Gömbösre gazdaséági nacionalizmusára Pogány Ágnes: Wirtschaftsnationalismus in Ungarn im 19. und 20. Jahrhundert. In Ágnes Pogány – Eduard Kubu – Jan Kofman: Für eine nationale wirtschaft. Ungarn, die Tschechoslowakei und Polen vom Ausgang des 19. Jahrhunderts bis zum Zweiten Weltkrieg. BWV, Berlin, 2006., 11–72.

612 Vonyó József: Gömbös kormánypártjának... i. m. 21.613 Uo. 27.614 Uo. 18.615 Uo. 19–20.616 Uo. 20–21.

Mindebből egyébként jól látszik, hogy a nemzeti egység számukra a nemzeti érzés lelki egységét, a kulturális egység közösségét és a nemzetért való közös munka egységét jelenti, amihez azonban elengedhetetlen az azonosság, az identitás egysége is. Csak ez képes elfogadtatni a kötelességteljesítést és a nemzeti munka szükségszerűségét.

Mindehhez centralizált, felülről irányított intézményeket láttak szükségesnek, ami jól rímelt a teljes egyéni alárendelődés eszméjére is. Mivel pedig az egyén jóléte eszerint amúgy is csak a nemzet jóléte révén elérhető, így a liberalizmussal is könnyen leszámolhattak. Nem csak az egyén, hanem a különböző csoportok számára is a nemzeti szervezetbe való teljes beolvadást tartották egyedül elképzelhetőnek.617 A kialakuló harmonikus közösség azonban nem volt elképzelhető az új nemzet és az új magyar megteremtése nélkül. Ez nem csak az új generációra vonatkozott – noha Gömbös szoros kapcsolatot próbált tartani az egyetemi fiatalok szervezetivel, például a Turullal,618 hanem minden magyarra, akit Gömbös identitáspolitikája révén át kívánt nevelni.619

A szervezett nemzeti egység kialakulását egyúttal egy világtendencia és a korszellem részének tekintették. Nem csak Olasz- és Németországot, hanem Törökországot, Ausztriát, Lengyelországot említették példaként, amikor arról beszéltek, hogy a „nemzetközi eszmék pusztítása után” a nemzetek csak úgy maradhatnak meg, ha a nemzeti eszme jegyében megszervezik önmaguk. Ez az egész világon bekövetkezik majd – vélték –, így Magyarország élenjáró lehet, ehhez azonban új életformát és vele intézményrendszert kell kiépíteni.620

Ezzel együtt a párt nem a náci vagy az olasz fasiszta rendszer szolgai másolását hirdette, a magyar nemzeti önszerveződést kifejezetten egyedinek és a magyar sajátosságokból kinövőnek állította be. Csakhogy éppen ezt a nemzeti sajátosságból kinövő egységes nemzeti önszerveződést tekintete a jelenség – így a náci és fasiszta berendezkedés – lényegének is, vagyis korántsem állt olyan messze ezektől, mint a verbális elhatárolódás sugallja. Mindez azért érdemes már most megemlíteni, mert mint láthattuk és látni fogjuk a német modelltől való önmegkülönböztetés nem volt idegen a kisebbségi magyar törekvésektől sem.

Gömbösnek végül nem sikerült létrehoznia az államon és párton keresztül egységbe szervezett nemzetet, de ebben elsősorban halála akadályozta meg. Az őt követő Darányi Kálmán jóval kevésbé ideologikus politikus volt, és eredetileg annak tűnhetett Darányi utóda, Imrédy Béla is, aki a Magyar Nemzeti Bank elnöki székéből került a kormányfői posztra. Gazdaságpolitikai törekvései ugyan már korábban is a NEP programjához közeledni látszottak,621 és hamarosan kiderült róla, hogy nagyon is határozott elképzelései vannak a nemzeti közösség megszervezéséről is. Igaz, ezek gyökere már nem Gömbös fajvédő eszmeköre volt, annál sokkal szélesebb körből merített, a katolikus szociális tanítástól a náci gyakorlatig. Ugyanakkor folytatta is Gömbös útját a nemzeti megújulás és az új magyarság megteremtése felé, noha bizonyos értelemben korszerűbb volt Gömbösnél és vélhetően nagyobb hatással volt a sokat emlegetett kisebbségi magyarságra is.622

Miben is állt tehát Imrédy közösségfelfogása? Amint azt többször kifejtette, a nemzet tökéletesedésének útja az önkritika.623 Ez vezet el oda, hogy a magánérdek helyett a közérdeket

617 Uo. 22.; A párt szervezésére kiadott utasítások kifejezetten arra ösztökélték a helyi és megyei tagozatvezetőket, hogy minden az adott körzetben lévő egyletet, polgári szerveződést vonjanak vezetésük alá és illesszék be a párt keretei közé. Lásd Vonyó József: Gömbös Gyula, Napvilág, Budapest, 2014.

618 Ladányi Andor: A zsidótörvények előtörténetéhez. Antiszemitizmus, zsidókérdés 1932–1937., Múltunk, 2012/2., 187–207.; Kerepeszki Róbert: A budaörsi csata emlékezete és a királykérdés a két világháború közötti egyetemi ifjúsági mozgalmak politikai gondolkodásában. Múltunk, 2011/3. 36–63.; Szécsényi András: Végváry József pályája a Turul Szövetségtől az ÁVH-ig. Múltunk, 2011/3., 7–35.

619 Vonyó József: Gömbös kormánypártjának... i. m. 37.620 Uo. 18–19.621 Ladányi Andor: i. m. 622 Az alapokat már a Nemzeti Bank elnökeként lerakta, lásd Ungváry Krisztián: Szociálpolitika, modernitás és

antiszemitizmus Imrédy Béla politikájában. In: A jobboldali hagyomány. Szerk.: Romsics Ignác. Osiris, Budapest, 2009, 305–340., különösen 322–324. Kormányprogramjait lásd Magyar kormányprogramok 1867–2002. 1. kötet, 1867–1945. Magyar Hivatalos Közlönykiadó, Budapest, 2004. – Imrédy Béla első kormánya 655–683. (a továbbiakban első kormányprogram), illetve Imrédy Béla második kormánya 684–703. (a továbbiakban második kormányprogram). Képviselőként fontos 1939. november 30-i, az appropriációs vitában elmondott beszéde. Képviselőházi Napló (KN), 1939 III. kötet 533–548.

623 Imrédy Béla beszéde az appropriációs vitában, 1939. november 30. KN, 1939. III. köt. 533–548.

helyezzék előtérbe, még a gazdaságban is, ami az autoriter rendszerek sikerének fő oka is. A nemzetegységének alapja csak a lelkek egysége lehet, és bár ez realisztikusan csupán a nemzet 80-90%-át jelentheti, de a helyzet szerinte Magyarországon ennél sokkal rosszabb, a politikai küzdelem itt az egység útjában áll.624 Ami egyén, társadalom és állam viszonyát illeti, víziója egy tagolt, hierarchikus közösség, amelyben mindenki – vezetettek és vezetők – feladata adott, és ahol mindenkivel törődik a közösség. „Mindenkinek azt a helyet kell elfoglalnia, amelyet tehetségei, kvalitásai, a nemzet érdekében végzett munkája az ő számára előírnak, amelyre a nemzet érdekébenpredesztinálva van.”625 Ez természetesen jelenthetett valamiféle mobilitást is és kifejezetten magába foglalta a közéleti rítusok és szokások (pl. címek használata) válaszfalainak lebontását, de azt nem, hogy a történelmi középosztály lemondana a vezetésről. Annak megtartásához elegendő, ha a kiválasztásuk immár örök értékek – igaz, szép, jó – alapján történik.626 És mivel a történelmi osztályok fiai az „anyatejjel magukba szívták” a kultúrát, a vezetői tapasztalatokat elegendő, ha eltanulják az „ösztönös magyar ítélőképességet”, hogy a nemzet elfogadja vezetésüket. Szerves társadalmi tagoltság, szerves időbeli változás, a jövőért a jelenben hozott áldozat, ez lenne Imrédy szerint a jobboldali gondolat.627 A szabadságot és közösséget össze kell egyeztetni, ami az előbbiről való részbeni lemondást, az egyéni kötelesség felmagasztalását jelenti. A nemzet tagjainak csak akkor jár segítség, ha ők is teljesítik kötelességüket.628

Imrédy gyakorlati elképzelésekkel is szolgált arra, miként lehetne mindezt kifejezésre juttatni az állam működésében is. A mobilitást, a kötelességteljesítést és egyúttal az elhivatott vezetést a hivatásrendek bevezetésével látta biztosíthatónak.629 A közösségi érdek egyéni érdek elé helyezésére a középosztálybeli fiatalok kötelező munkaszolgálata nevelhetne rá, ennek keretében ismerhetnék meg a munkás- és parasztéletet is.630 A közigazgatásnak mindenkivel szemben jóakaratot kell tanúsítania, és ez ismét csak a nép életének ismeretén alapulna. Ezt szolgálná a szabadidő megfelelő eltöltése, a sport vagy a katonaság keretei között megvalósuló társadalmi érintkezés is, és ebből nőhetne ki a kellő tisztelet mindenki számára.631 Ezzel együtt néhány dolgot, mindenekelőtt a szociális igazgatást egyáltalán nem tartotta megszervezhetőnek az állam keretei között, csak a társadalom és az állam együttműködésével.632

Látható tehát, hogy alapeszméiket tekintve ezek a közösségképek közel álltak egymáshoz, de azért nem lényegtelen különbségek is találhatóak köztük. Az egyik a társadalmi csoportok viszonya egymáshoz, vagyis az, hogy legyen-e kiemelt szerepe a középosztálynak. Ugyan a válasz mindkét esetben inkább igenlő, Gömbös és a NEP elképzelésében ez inkább implicit módon volt jelen – vagyis nehezen képzelhető el, hogy más csoport játssza el a nekik szánt társadalmi szerepet – és ezt részben ellensúlyozza a parasztság nemzeti jelentősége. Imrédy számára viszont a vezető szerep természetes adottság, a csoport tagjainak csupán igazodniuk kell a korszellemhez, hogy ezt betölthessék. Másik finom különbség az állam és társadalom közösségszervező szerepe és viszonyuk kérdésben tapintható ki. Gömbös és a NEP esetében az állam központi jelentőségű, a társadalom pedig inkább hátráltatja annak nemzetszervező munkáját. Imrédy sem gondol az állam háttérbe szorítására, de úgy látja, hogy vannak olyan területek, ahol a társadalom sikeresebben szerveződhet meg. Ennek megfelelően például a visszacsatolt területek szociális állapotfelmérését és gondozását nem is állami, hanem társadalmi szervezet révén kísérelte megoldani, így született a felesége vezetése alatt álló Magyar a Magyarért Mozgalom.633 A két közösségvízió persze

624 Uo.625 Uo. 626 Uo. A társadalmi lét esztéticizálása és ezzel a giccs felemelése inherens része volt a náci Németország politikájának

is. Lásd Modris Eksteins: Rites of Spring. The Great War and the Birth of the Modern Age. Houghton Mifflin Comp., Boston–New York, 303–304., lásd továbbá Walter Benjamin:

627 KN, 1939 533–548. 628 Első kormányprogram, 1938. május 14.629 KN, 1939 533–548.630 Első kormányprogram.631 KN, 1939, 533–548.632 Uo.633 Hámori Péter: Kísérlet a visszacsatolt felvidéki területek társadalmi és szociális integrálására: A Magyar a

Magyarért Mozgalom története (1938–1940). Századok, 2001. 135. évf. 3. sz. 569–624.

legfontosabb vonásait tekintve megegyezik, egység jellemzi, ami valójában nem egységet jelent, hanem azt, hogy rendelkezésre állnak azok a társadalmat behálózó intézmények, melyek kikényszeríthetővé teszik a nemzet iránti kötelesség teljesítését és megfelelő irányt szabnak a nemzeti munkának. Ebből következően egyén és nemzet viszonya is hasonló mindkét esetben, és a lényeg – szemben más, organikus jegyeket mutató nemzetfelfogásokkal – nem a közösségi érdek előtérbe állítása, még csak nem is a közösségi érdek meghatározásának mechanizmusa – ez mindkétesetben leginkább a vezetésre hivatottak feladata –, hanem a nemzeti érdek abszolutizálása. Ennek jegyében viszont nem is az ellentétes érdekek kompromisszumos kiegyenlítésére törekszenek. Ebből fakad aztán a mindkét elképzelésben központi szerephez jutó értékek sora: kötelességteljesítés, áldozatvállalás és a munka.

A már ismertetett, Erdélyben lassan domináns helyzetbe kerülő népszolgálati eszmétől ez a felfogás nem lényegtelen pontokon különbözött. A népszolgálat keretében az állammal szemben a társadalmat helyezik előtérbe, éppen azért mert képviselői szerint a dualizmus kudarca az állam elégtelen közösségszervező képességét mutatta meg, továbbá mivel kisebbségi helyzetben az államtól nem is várják el közösségük megszervezését. A hierarchia esetükben elvi és elvben teljesítményhez kötött, nem társadalmi pozícióhoz, noha természetesen a népszolgálat eszméje sem tudja megkerülni azt a problémát, hogy ahhoz, hogy valaki felismerje a népszolgálat erkölcsi kötelességét és szükségszerűségét elég műveltnek kellett lennie, tehát elsősorban így is a középosztály juthat vezető pozícióba. Maga a népszolgálat gesztusa viszont éppen ennek a hierarchikus viszonynak az eltüntetését vagy jelentéktelenné tételét, lebontását jelentené.

Különösen fontos a népszolgálat vallásos alapja. Érdemes emlékeztetni arra, hogy a népszolgálati eszme eredetét a századelő német protestáns teológiájában érdemes keresnünk. Innen elsősorban Tavaszy Sándor634 és Imre Lajos közvetítésével kerül át az erdélyi református egyházba, intézményi pozícióját tekintve első szimbolikus jelentőségű képviselője pedig Makkai Sándor református püspök lett. A katolikusoknál pedig már Zombory László tevékenysége is sejteti a lehetséges forrásokat, de mindenek előtt a szociális enciklikák tanítása révén válik mozgatóerővé. Márton Áron püspöki kinevezésekor már ennek az eszmének a híve és ennek jegyben lát munkához.A vallásos alapozásból fakadt az az elgondolás is, hogy a kisebbségi lét Isten rendelése a magyarságszámára és a kisebbségi lét révén megtalálva a nemzeti önszervezés lehetőségét és kötelességét igazulhatnak meg és juthatnak ki a nemzeti purgatóriumból. Ez nagyon erős morális elkötelezettséget is jelentett a népszolgálat társadalmi tartalma, a nép felemelése és nevelése mellett.A nevelés tartalma jórészt nyilván megegyezett a Magyarországon hódító eszmékével, persze a fentebb jelzett különbségekkel együtt. Önkritika, nemzeti munka, áldozatvállalás, kötelesség – ezek a népszolgálat eszméi is, nem függetlenül attól, hogy társadalomképe ugyanúgy nem csak a közösség egészét tekintve organikus és esszencialista, de a részcsoportokat – munkások, parasztok, középosztály – illetően is. Ebben az esetben is ezek változatlanul való megtartásával tesznek kísérletet a harmonikus szervezet létrehozására, eltekintve a középosztályból, melynek azon tagjait, akik végül is nem vezetői lesznek a közösségnek, foglalkozásváltásra – gazdasági foglalkozások keresésére – ösztönözné. Ezzel együtt ez a nézetrendszer is antiliberális és antiindividualista, aminek képviselői gyakran hangot is adtak.

Mindez azért is lényeges, mert az utólagos elemző számára talán egyértelmű finom különbségek korántsem biztos, hogy ennyire nyilvánvalóak voltak a korabeli célközönség számára is. A politikai diskurzus amúgy is egyszerűsítésekre hajlamos szövegei, különösen mivel kereteik – nemzeti egység, kötelesség, munka, harmonikus társadalom – megegyeztek, fogyasztóik számára is könnyen azonosnak vagy legalábbis egy tőről fakadónak tűnhettek. Nem függetlenül attól, hogy bizonyosan egyetértettek abban, hogy mindegyikük a korszellem kifejezője, és ilyen módon annak az elkerülhetetlen átalakulásnak a magyar formáját testesítik meg, amelyre Német- és Olaszországban már sor került. Így aztán nem csak egymást legitimálták minden különbségük ellenére, hanem akár egymás sötét oldalát is. Még akkor is, ha amúgy mindegyikük hangsúlyozta,

634 Tavaszy Sándorra és a német teológusok hatására lásd Balázs Sándor: Tavaszy Sándor filozófiája. Kriterion, Bukarest, 1982. ill. Tonk Márton: Idealizmus és egzisztenciafilozófia Tavaszy Sándor gondolkodásában. Pro Philosophia, Kolozsvár–Szeged, 2005.

hogy mechanikus átvételről más nemzetektől nem lehet szó.Erdélyben persze akadt egy csoport, amely akár még erre, a német eszmék és gyakorlat

fontos elemeinek átültetésére is hajlandó lett volna,635 és – remélhetőleg a társadalomképek leszármazás- és kapcsolattörténetének eddigi ismertetése tükrében nem meglepő módon – köztük nem kevesen a századelő progresszív irányzataiból jöttek. Paál Árpád és Gyárfás Elemér az Erdélyi Szövetségben tevékenykedtek, Sulyok István pedig, mint láttuk az OMP társadalompolitikáját próbálta meg – a budapesti ösztönzéstől nem függetlenül – új vágányra terelni. A harmincas évek elején aztán addigi elképzeléseik kudarcát és egyúttal a náci Németország megerősödését és revíziós sikereit látva nem csak német szövetségben, hanem a német közösségszervezési modellek átvételében is gondolkodni kezdtek. Ez túlment a völkisch elképzelések adaptálásán, amire Magyarországon is történt kísérlet,636 egy ponton a vezérelven szervezett kisebbségi népcsoport programja került napirendre, anélkül, hogy ennek képviselői végül érvényre juttatták volna akaratukat.

Vezetőváltások Csehszlovákiában

Már volt róla szó, hogy a harmincas évek elején Budapestről kezdeményezett és levezényelt vezetőváltásokra került sor a két csehszlovákiai kisebbségi magyar párt élén. Ezek egyúttal a közösségkép és az identitáspolitika változását is magukkal hozták. Az OKP esetében ezt megelőzte, hogy a párt vezető figuráinak jelentős része elégedetlen volt a kijelölt elnökkel, Esterházy Jánossal. Főként attól féltek, hogy Esterházy vezetésével, akinek nézetei nem voltak túlzottan ismertek, a pártvégképp elveszti szociális karakterét, amit már Szüllő intranzigens magyar nemzeti politikája is kikezdett. Böhm Rezső például azt írta Budapestre Esterházy jelöléséről, hogy a válságban nem lehet grófot elnökké tenni, ezt nem fogadnák el az elszegényedő tömegek.637 A katolikus egyháziak ekkor már Szüllővel kapcsolatban is kifogásolták, hogy a pártegyesítés érdekében túl közel került a zsidókhoz, liberálisokhoz és szabadkőművesekhez – vagyis a Magyar Nemzeti Párthoz.638 Mivel az eredendően keresztényszociális indíttatású csoport ezeket a csoportokat azok vélt társadalmi és gazdasági szerepe, tevékenységük és progresszív, antiklerikális nézeteik miatt tartotta elfogadhatatlannak, az eset ismét csak a párt politikájának szociális dimenziójának fontosságára mutat rá.

Ez a választóvonal a Szüllő lemondása utáni első vezetőségi ülésen is világossá vált, itt Petrásek Ágoston és Franciscy Lajos katolikus papok vezetésével az ellenzék az MNP-től való elszakadást kérte, mivel a másik párt szerintük nem nemzeti, sem szociális. Emellett viszont a munkások, kisgazdák, kisiparosok bevonását kérték a párt vezetésébe, ismét csak a szociális problémák és a közösségkép fontosságára utalva. Ezt megerősíti az is, hogy az ülésen Petrásek bekiabált: „inkább visszahívjuk Lelleyt”. Mások pedig azt vetették a vezetőség szemére, hogy Lelley egykori 318 000 szavazójából sokat elvesztettek. Végül Lelley megmaradt hívei is a katolikus klérus elnökjelöltjét, Franciscy Lajost támogatták, akárcsak a pozsonyi munkásszakszervezet 1500 tagja.639 Böhm Rezső nem sokkal később arról számolt be Budapestnek, hogy Szüllő politikája miatt a papság évek óta nem támogatja aktívan a pártot. Bár nem mondta ki egyértelműen, a gazdasági válság súlyos hatásait taglaló beszámolóból nehéz lehetett más következtetésre jutni, mint arra, hogy Szüllő intranzigenciája, annak elutasítása, hogy a Csehszlovák államon belül kezeljék ezeket a kérdéseket, nem tartható tovább.

Esterházy vagy segítői szemmel láthatóan megértették a helyzet súlyosságát, ezt igazolja első pártelnöki beszéde is 1932. december 12-én. Két héttel korábban, a vezetőséget megválasztó kongresszust levezető Grosschmied Géza még csak az egységről, a pártpolitika meghaladásáról és az önszervezésről beszélt, ez utóbbival szerinte sokkal jobban ki lehetne használni a kisebbség erejét és tenni lehetne „nemzeti létünk és gazdasági helyzetünk” megmentésére. Ennek ellenére azt 635 Horváth Sz. Ferenc: Elutasítás és alkalmazkodás... i. m., Uő.: Utak, tévutak, zsákutcák... i. m.636 Romsics Gergely: Nép, nemzet, birodalom... i. m.; Trecsényi Balázs: A nép lelke... i. m.637 Angyal Béla: Érdekvédelem és önszerveződés... i. m. 185–186.638 Angyal Béla (szerk.): Dokumentumok az OKP... i. m. 88. dok. 399–401.639 Uo. 91. dok. 408–411.

ígérte, hogy a párt fenntartja „szélső ellenzéki” álláspontját, hiszen Szlovákia és Ruszinszkó sérelmeit még nem orvosolták.640 Ez még teljes mértékben Szüllő irányvonala volt.

Esterházy azonban más hangot ütött meg,641 ami alaposabb elemzés után úgy tűnik, hogy az eredeti, majd a Lelley-féle társadalom- és gazdaságpolitikai elképeléseket Szüllő „szélső ellenzéki”,vagyis magyar nemzeti irányával próbálta összebékíteni, és közben a korábbinál sokkal hangsúlyosabb katolikus, vallásos hangot ütött meg, talán nem függetlenül a politikai szövetségesnek megnyerni szándékozott Szlovák Nemzeti Párt hasonló diskurzusától. Már a tudósítás címe is jelezte ennek identitáspolitikai jelentőségét is: nemzeti öntudat és keresztény felfogás. Beszéde felütése is egyfajta fohász volt az Úrhoz, hogy ne hagyja elveszni a hitükért és nemzetiségükért „súlyos küzdelmet folytató őslakókat”, ilyet korábban se Lelley, se Szüllő nem tett.De legalább ilyen fontos jelzés volt, hogy szociális programja forrásaként a szociális enciklikákra hivatkozott, ami taktikailag sem lehetett rossz lépés, hiszen mind Szüllő, mind az Esterházyt gyanakodva figyelő katolikus papi kör a világháború előtt kezdte pályáját. Az 1931-es Quadragesimo Anno tehát úgy kölcsönzött tekintélyt a pártelnöknek és úgy láttatta az új idők emberének, hogy nem kellett a szociális gondolat elhanyagolásával vádolnia elődjét, aki nyilván nem cselekedhetett az akkor még ki sem adott enciklika szellemében, miközben papi ellenlábasaivalszemben is fel tudta vonultatni a pápa tekintélyét és velük szemben is az új idők emberének tűnhetett.

A fenti értelemben vett finom egyensúlyozás végig vonul Esterházy beszédén, ami végül egymindkét elődjéhez képest más jellegű közösség képét vázolja fel. Az nem meglepő, hogy ellenfélként jelöli meg a szociáldemokratákat, kommunistákat, a vallástalanságot és vallásellenességet. A keresztény erkölcsi alap részeként beszél az áldozatkészségről, önzetlenségről,becsületről és megfontoltságról és visszatér Lelley Szüllő által megbélyegzett keresztény internacionalizmusához is anélkül, hogy így nevezné. Szerinte csak a keresztény felfogás biztosítja, hogy minden nemzet teljes mértékben megélhesse nemzeti voltát, sajátosságait, de ez ne a másik nemzet ellenében történjen. Ugyancsak a régi programhoz való visszatérést sugallta, hogy az anyaság szentségéről szólva a nőket vissza kívánta helyezni „arra a piedesztálra, amelyről az egyenjogúsítás lerántotta”, vagyis a háztartásba.642

Ezzel szemben inkább Szüllő korábbi elképzeléseit visszhangozta akkor, amikor arról beszélt, hogy elvi és erkölcsi okból nem vállalhatják a kormány támogatását, még ha ez azzal is jár, hogy kevesebbet tehetnek a magyarok gazdasági és szociális problémáinak megoldására, mint szeretnék. Ugyancsak Szüllő köszönt vissza a program erőteljesen magyar nemzeti hangsúlyában, abban a célkitűzésben, hogy megőrizték a magyarok történelmükre büszke magyarságát. De a tőke jellemzésében, a kapitalizmus kinövéseinek lenyesésében, egyáltalán az igen részletes társadalmi ésgazdasági programban megint inkább az OKP eredeti és persze a világválság közepette nagyon is időszerűnek tűnő elképzelései bukkantak fel. Különösen nagy hangsúlyt fektetett a munkások kérdésére, szakszervezeteket, „megalázó” munkanélküli segély helyett munkát, becsületes munkáértbecsületes bért ígért, a földműveseknek pedig a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet munkajogának kiterjesztését rájuk is.643 Számos konkrét programpont pedig egyszerűen csak ellentmondott Szüllő vezérelvének arról, hogy a magyarokat elégedetlennek kell megtartani Csehszlovákiában.

Mindez közösségképpé az önszervezés, a nemzeti munka és áldozatvállalás révén állt össze. Mivel a kormánytámogatást nem vállalhatják – érvelt – csak azt ígérhetik meg, amit saját erőből, kitartással, lelkesedéssel képesek megteremteni, megszervezni. Ugyanakkor ez messze állt a népszolgálat elveitől, itt a tömegdemokráciával szembeni ellenérzések domináltak. Azt tekintette céljának, hogy „mindenkit illessen meg az, ami tehetségénél, tudásánál, képesítésénél,

640 Egyhangúlag választotta meg vezetőségét az országos Kersztényszocialisat Párt, Prágai Magyar Hírlap, 1932. december 1. Uo. 93. dok. 417–421.

641 Esterházy: Fő feladatunk a nemzeti önudat s a keresztény felfogás erősítése, Prágai Magyra Hírlap 1932. december 12. Uo. 95. dok. 425–428.

642 Ez egyébként nem feltétlenül csak „reakciós” igény volt, a gazdasági válság hatására ebbe az irányba mozdult a csehszlovák szociálpolitikai és társadalmi gondolkodás főráama is. Melissa Feinber: Elusive Equality... i. m.

643 Ironikus módon ez bizonyos értelmeben a békeszerződés elfogadását is igényelte, hiszen Magyarországon ez a jogi dokumentum tartalmazta az ILO-ra vonatkozó rendelkezéseket.

műveltségénél fogva jár neki”. A párt viszont eltávolodott a politika puszta eszközének szerepétől, sőt a társadalomszervezésnél is emelkedettebb szerephez jutott, szinte vallásos allúziókat kapott: „Szeretem a Pártot, szeretem ezt az Isten áldotta földet, őslakosaival együtt és ezzel a hittel, reménnyel, szeretettel és Isten szent nevével fogom munkámat önérzetesen végezni” – mondta, sajátosan kiterjesztve az Isten iránti szeretet és a vallásos hit érvényét a politikai szervezetre is.

Az egység a következő években is elsődleges témája maradt a két magyar kisebbségi pártnak, különösen miután az aktivista pártok kísérletet tettek rá, hogy az 1935-ös választásokon magyar jelöltek elindításával szerezzenek magyar szavazatokat.644 A szociáldemokraták Schulz Ignácot, az agrárpárt Csomor Istvánt,645 mindketten tartománygyűlési képviselők, indította és juttatta mandátumhoz. Ennek tükrében nem meglepő, ha már a kormányprogram vitájában is az egység volt az egyik fő téma.

Mielőtt azonban rátérnék a parlamenti beszédek ismertetésére érdemes megjegyezni, hogy ezek rendszerint túlmutattak az adott pillanaton és kereteken, különösen azért, mert a képviselők anyanyelvükön szólalhattak fel és beszédeiket utólag fordították le az azokat eredeti nyelven is tartalmazó parlamenti napló számára. Így azonban a magyarul elhangzó szövegek valójában nem azegész háznak szóltak, csupán a magyarul értő tagoknak, ami a magyar képviselők mellett a szlovák és ruszin képviselőket jelentette. Viszont a parlamenti beszédekre nem vonatkozott a cenzúra, ezeket a lapok csonkítatlanul közölhették, így aztán olyasmit is meg lehetett fogalmazni, amit esetleg egy újságcikkben már nem. A magyar nyelvű parlamenti beszéd tehát korlátozott parlamenti vita mellett elsősorban az önmeghatározás és a társadalmi közeggel való – egyirányú – kommunikáció eszköze volt, éppen ezért feltételezhető, hogy a vonatkozó szövegek is ilyen megfontolások nyomán születtek meg.

Szent-Ivány kezdte a hozzászólások sorát.646 Hangsúlyozta, hogy a magyar kisebbség nagy többsége osztálykülönbség nélkül támogatta a két magyar kisebbségi pártot és ez a csehszlovák internacionalista -vagyis magyar szavazókat is megnyerni óhajtó – pártok vereségét jelenti. Egyúttalazt is jelzi a nemzeti eszme megújulásának korszakában, hogy a csehszlovákiai magyarság felnőtt a korszellemhez, ráébredt, hogy ez biztosítja a megmaradásukat. Az „éterikus nemzeti” gondolat az „agrár és marxista vallásokkal küzdött” – folytatta –, jelezve, hogy tőle sem idegen a nemzeti eszmetranszcendálása. Győzelmük a nyilvánvaló bizonyítéka annak, hogy a magyarok megújulása végbement: „ahhoz a zászlóhoz csatlakoz[tak], amire csak annyit írtunk: magyar akarok maradni, magyar életet akarok élni! Győzött, mert a magújhodó magyar nemzeti eszmének új a hangja és ez amagyar nacionalizmusnak a régitől eltérő értelmet ad. Ez a nacionalizmus össze van forrva a nemzet minden tagjának sorsával, kenyerével”. A siker szerinte mindenek előtt a középosztály, az értelmiség önmagára ébredéséből fakadt, hiszen a városokban nőtt leginkább a Magyar Nemzeti Párt támogatottsága. Ez a középosztály és értelmiség hivatott később a nemzeti elit kiképzésére és a nemzet vezetésére.

Jól látható, hogy Szent-Ivány immár szinte maradéktalanul alkalmazkodott Budapesthez. Ez a közösségfelfogás nem is elsősorban a közösség megszervezéséről szól, hiszen magától értetődőnek veszi, hogy a nemzet csak egységesen létezhet és minden más ebből nő ki. Ezt maga is jelentős változásnak tekinti az előző időszakhoz képest, egyúttal pedig a korszellemnek való megfelelésnek. Társadalmi víziója egyértelműen a középosztály elhivatottságán és vezető szerepén alapul, egyúttal azonban felelősséget is ró rájuk. Mindez nem meglepő például Jaross párt- és ifjúságszervező lépései tükrében, és nyilvánvalóan a NEP ideológiájára hajaz.

644 A neoaktivizmusra lásd: Simon Attila: Elfeledett aktivisták... i. m. 645 Csomor igen negatív megítélését a magyar kisebbségi pártokon belül jól jellemzi a tartománygyűlési

tevékenységéről született beszámolók hangneme. Ezek gyakran gúnyolódtak műveletlenségén, például azon, hogyantorzította el az általa használt idegen szavakat. Csomor István a maradékbirtokos Tiborc viharos szócsatába keveredett a magyarság képviselőivel a pozsonyi tartománygyűlésen. Prágai Magyar Hírlap, 1930. november 7., 5–6., Csomorra és Schulczra lásd Simon Attila: Aktivista életpályák a két világháború közti Csehszlovákiában. Egy szegényparaszt és egy szakszervezetis karrierje. In Bárdi Nándor – Tóth ágnes (szerk.): Egyén és közösség. Tanulmányok. Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, Zenta, 2012., 73–96.

646 Szent-Ivány József a kormányprogram vitájában, 1935. június 24. http://www.psp.cz/eknih/1935ns/ps/stenprot/004schuz/prilohy/priloh02.htm (letöltve 2013. szeptember 19.)

Jaross másnap folytatta a felszólalók sorát.647 Az alaphang ugyanaz maradt, de ő sokkal részletesebben beszélt az egység lényegéről, azt is érzékeltetve, hogy bizony ő a kor gyermeke és nem Szent-Ivány. Ő is az aktivisták felett aratott győzelmet említett először, a kisebbségi magyar pártok eredményét azonban olyan módon értékelte, amiből egyértelműen következett, hogy azok azonosak a nemzettel: erejük „egy nép, egy nemzet élni akarásnak vetülete”. Azt juttatják kifejezésre, hogy ennyi szenvedés sem tudja megtörni a magyarság lelkiségét. A pártja által állítólagképviselt magyar burzsoáziát emlegető közbekiabálásra egyértelművé tette, hogy az egész kisebbség és nem csak egy osztály képviselőjének tekinti magát, és erre a párt eredménye jogosítja fel. Így aztán a munkásság nevében is szól, mert szerinte a kisebbségi magyar munkást már nem lehet leválasztani a magyarságról.

Ugyanő szólalt fel a költségvetés vitájában is, fél évvel később.648 Ekkor arról beszélt, hogy a nemzeti kisebbség teljes egysége nem áll szemben a demokráciával, az ugyan totalitás, de nem azonos a fasizmus totális rendszerével. Ez csak védekező totalitás. Később szólt arról is, hogy a magyarok körében kiveszett az osztálygyűlölet, mivel az osztályelnyomók immár nem magyarok. Így magyar „osztálysors” sincs, csak egységes kisebbségi sors. Hiszen a magyar úr is „Tiborc életszinvonalán” él. Ez átalakuló lelkiséget hozott, a magyar testvériségét. Végül megfogalmazza a befelé forduló, minden területre kiterjedő nemzeti egység és elkülönülés elvét is: „A magyar etnikum legyen szent minden más nemzet előtt, mi sem kívánunk beleavatkozni más nemzet életébe. Vissza kell adni a magyar kisebbségnek azt, amit nemzeti vagyonban elvesztett a köztársaság életében. Nem azoknak, akiktől elvették, hanem azoknak, akiknek ígérték: a magyar parasztnak és a magyar munkásnak. Ma ők a magyar élet hordozói”.

Bár a Jaross és részben Esterházy által vázolt közösségkép nem azonos a német népcsoportszervezettel, mégis észre kell venni a hasonlóságot a völkisch elképzelésekkel is. Annál is inkább, hiszen Csehszlovákiában is megjelent, majd a harmincas évek közepén egyre nagyobb teret nyert ez a felfogás a németek körében. Olyannyira, hogy a Szepesi Német Párt helyzetét is veszélyeztette.649 A két új pártvezető azonban ennél közelebbről is ismerhette a gondolatkört. Amikor a harmincas évek elején rendszeres résztvevői lettek az Európai Nemzetiségi Kongresszusnak, a kérdés éppen napirenden volt. A kongresszus több határozata hangsúlyozta a népközösségi eszme érvényességét, ami államok feletti népközösségek megszervezését is lehetővé ette.650 Igaz, az elképzelés kritikája is szóba került Paul Schiemann balti német politikus részéről, aki hangsúlyozta, hogy a népiségre hivatkozva nem lehet megkérdőjelezni az erkölcsi törvényeket, ahogy az sem elfogadható, ha a népi összeköttetést eleve minden más társadalmi kapcsolat fölé emelik.651 Ennek tükrében természetesen nem állítható teljes bizonyossággal, hogy a népiség eszméje közvetlenül befolyásolta az újabb identitáspolitikai törekvéseket, de nem is zárható ki. Ugyanakkor sokkal egyértelműbb a magyarországi hatás, mindenek előtt a kormányzati retorika és törekvések befolyása, amit – mint még látni fogjuk – az aktivista magyar politikusok is felvetettek.

Ugyancsak felmerül a kérdés, hogy hasonlóan Romániához vajon volt-e olyan kimutatható helyi eszmeáramlat ami befolyásolta a kisebbségi magyar elképeléseket? Természetesen a köztársasági eszme és önértelmezés már vázolt hatásán túl. A lassan formálódó magyar közösségképhez hasonlót leginkább a szlovák politikában lelhetünk fel, a kölcsönhatás megítélése azonban nem egyszerű. A szlovák politikát a két világháború közt a csehszlovakisták és autonomisták vitája osztotta meg.652 Az előbbiek az egységes csehszlovák nemzetállam hívei voltak,az utóbbiak pedig a szlovákok autonómiájáért léptek fel. Számukra természetes volt, hogy a szlovákokat önálló nemzetnek látták, míg a csehszlovakisták megosztottak voltak abban a

647 Jaross Andor a kormányprogram vitájában, 1935. június 25. http://www.psp.cz/eknih/1935ns/ps/stenprot/005schuz/prilohy/priloh01.htm (letöltve 2013. szeptember 19.)

648 Jaross Andor a költségvetés vitájában, 1935. december 6. http://www.psp.cz/eknih/1935ns/ps/stenprot/017schuz/prilohy/priloh04.htm (letöltve 2013. szeptember 19.)

649 Angyal Béla: Érdekvédelem és önszerveződés... i. m. 219 –220.650 Eiler Ferenc: Kisebbségvédelem és revízió. Magyar törekvések az Európai Nemzetiségi Kongresszuson (1925–

1939). Gondolat–MTA Kisebbségkutató Intézet, Budapest, 2007, 120–121.651 Uo. 135., 39. j.652 Peter Haslinger: Naion und Territorium... i. m. 324–325.

tekintetben, hogy egy nemzet két törzséről van-e szó, vagy a csehszlovák nemzet majd csak kialakul, ha sikerül a szlovákokat megszabadítani mindattól, amit az évszázados elnyomás és az elmaradottság kitermelt.653 Ezzel együtt az egységállami gondolat és vele az csehszlovák nemzet eszméje végig egy kettősségen nyugodott, ennek következtében végső sorban soha nem dőlt el miben is állna a két néptörzs közös nemzetének jellegzetessége. A nyelv például biztosan nem tartozott ide, hiszen még a nyelvtörvény is szigorúan elkülönítette a „csehszlovák” nyelv két variánsa használatának területi hatályát, miközben azok teljes egyenlőségét vezette be. Az államnemzetet is folyton a két elkülönült csoport összegeként határozták meg anélkül, hogy az egység jegyeit valaha meghatározták volna.654

Bár a szlovákok és csehek létező különbségét a csehszlovakisták is elismerték, legfeljebb nem tekintették azokat nemzeti jellegűnek és mielőbbi felszámolásukra törekedtek, nyilvánvaló, hogy a szlovák nemzetet és vele a szlovákok közösségét elsősorban az autonomisták – mindenek előtt a Hlinka vezette Szlovák Néppárt, később Hlinka Szlovák Néppártja – hívei és képviselői próbálták intenzíven meghatározni. Ez nem csak saját politikai irányzatuk megalapozásához és legitimálásához kellett, már a korai ideológiai jellegű szövegek is túlléptek ezen és komplex közösségképet vázoltak. Ezekből nőtt aztán ki a szlovák állam állam ideológiája is.

A csehszlovakista-autonomista vita alapja a szlovák nemzet meghatározása volt. Mint már említettem többnyire a csehszlovakisták is elismerték, hogy a történelmi viszonyok hatása alatt a szlovákok különböznek a csehektől.655 Ebből persze ők azt a következtetést vonták le, hogy az az elmaradottságot amúgy is felszámoló Csehszlovákiában a modernizáció révén kialakul a csehszlovák nemzet is. De ugyanez az alapvetés, vagyis a történelmileg kialakult különbségek elismerése alkalmas volt az önálló szlovák nemzeti lét elismertetése iránti igény alátámasztására is.656 Adott volt persze egy másik lehetőség is, a szlovákok történeti egyediségének tétele. Eszerint aszlovákok a szlávokon belül már a 9. században olyan sajátos jegyeket mutattak fel, melyek azóta ismegmaradtak és amelyek elkülönítik őket a csehektől. Mivel a nemzet történelme meghatározza a nemzet egyediségét és ezzel magát a nemzetet is, így elvitathatatlan a szlovák nemzet létezése. Az állam sem más, mint a nemzeti történelemből megismert egyediségnek megfelelő berendezkedés – hangzott a Makkaira emlékeztető tézis.657 Ezt az érvet aztán megtoldhatták azzal, hogy minden nemzetnek küldetése van és ezt a küldetést csak akkor teljesítheti be, ha rendelkezik az ehhez szükséges terület felett.658

A csehekétől eltérő, magyar befolyás alatti történelem a helyzettől és céltól függően szolgálhatta a magyaroktól vagy a csehektől való elkülönülés célját is anélkül, hogy az a Magyarországon sokat hangoztatott, a békeszerződés igazságtalan és hamis voltát pellengérre állító ezer éves együttélés tézisét visszhangozta volna. A magyarosítás, az elnyomás amit túl kellett élni nyilvánvalóan a magyarokat sem tüntette fel jó színben, de alkalomadtán a közös áldozatokról való megemlékezés központi tilalma a csehek „leleplezésére” kínált lehetőséget. Érsekújvár török uralom alóli felszabadításának 250. évfordulójának megünneplését nem engedélyezték. A Szlovák Néppárt lapjában Karel Sidor közölt egy cikket, amelyben kifogásolta, hogy nem kerülhetett sor a nagyszabású megemlékezésre, holott szlovákok éppúgy harcoltak a török ellen, mint a magyarok, lengyelek és osztrákok, a szlovák történelemnek éppen olyan jeles emléknapja ez. Csakhogy a csehszlovák beállítottságú hatóságok éppen azért nem engedélyezték a megemlékezést, mert azt gondolják, hogy a szlovákoknak nincs történelme.659

A nemzet felfogásuk szerint alapvetően természetes közösség, fontosabb az egyénnél.660 653 Uo. 326–329.654 Uo. 330.655 Anton štefánek: A szlovákság és a csehszlovákkérdés. In Rudolf Chmel (szrk.): A szlovákkérdés a XX. században,

Kalligram, Pozsony, 1996, 42–51., 43.656 Matuš černák: Szlovákia kulturális helyzete Csehszlovákiában. In Rudolf Chmel (szerk.): A szlovákkérdés... i. m.

145–156., 147.657 Jozef Tiso: A Szlovák Néppárt ideológiája. In Rudolf Chmel (szerk.): A szlovákkérdés... i. m. 89–105., 90.658 Ferdinand Ďurčansky: Az autonómia mint nemzeti igény. In Rudolf Chmel (szerk.): A szlovákkérdés... 157–169.,

163.659 Slovák, 1935. augusztus 20.660 Jozef Tiso: A Szlovák Néppárt ideológiája... i. m. 96., 100.

Csak az egyén áldozata révén maradhat fenn, miközben az egyén sem érvényesülhet működő közösség nélkül. Ez utóbbi azt is jelenti, hogy a közösségen belül egyik osztály sem dominálhat, másfelől viszont egyetlen osztály sem hiányozhat az egészséges nemzetből. A közösség maga harmonikus, a politika feladata gondoskodni a nemzet minden összetevőjéről.661 Ehhez hozzátartozik az amúgy elkerülhetetlen egyenlőtlenségek kezelése, a szociális viszonyokkal való törődés, ami erkölcsi nevelést is jelent, mert a tömegek csak így képesek felnőni a feladatukhoz.662 A szociális felemelkedés teszi képessé a népet a kultúra befogadására és létrehozására is.663 Mindez egyúttal a demokrácia alapja is, hiszen a nevelés hiányában a materializmus és osztályharc dominálna, ami a tömegeket masszává teszi ahelyett, hogy a közösségi embert, a közösségért tevő, áldozatot vállaló egyént teremtené meg. 664

A politika dolga azonban az is, hogy létrehozza a nemzeti keretet, az államot, ami egyúttal azt is jelenti, hogy a politika nem lehet megosztó, nem szolgálhat egyéni érdeket.665 Ahhoz azonban,hogy az egyéni érdek semmiképpen se kerekedhessen a közösségi érdek fölé, továbbá a nemzeti önzés ne fajuljon sovinizmussá, szükség van egy magasabb korlátozó erőre, a vallási érzésre, ami emelkedettségével biztosítja, hogy a nacionalizmus csupán a nemzetért végzett munka mozgatóereje és mércéje marad, nem pedig romboló erő.666 „A nemzet szeretetének szabályozója a vallás, amely tapintatos módon köti össze a partikuláris individualizmust a kollektív internacionalizmussal a természetfeletti szférában. […] A vallás hatása alatt álló nacionalizmus – az 'Istenért – a nemzetért' jelszó – leginkább biztosítja a nemzet szeretetének legintenzívebb érvényesítését […] anélkül, hogy ez az erőkifejtés más nemzetek féltékenységét idézné elő[...]. A pacifista nacionalizmus egyenlő a vallás által irányított nacionalizmussal[...].”667 Ez a gondolat aztán kiegészült azzal az állítással, hogy a kereszténység és a szlovák nacionalizmus elválaszthatatlanul összenőtt a történelem folyamán, többek közt azért, mert a kereszténység felvételével ők voltak az első szláv nemzet, amelyik bekapcsolódott Európába és a kereszténység őrizte meg a szlovákokat ezer éven keresztül.668

Ez a közösségfelfogás számos ponton hasonlított vagy éppen megfelelt a magyar kisebbségi pártok formálódó közösségképnek. A harmonikus közösség képe és vele a társadalmi osztályok esszencialista, azokat adott formájukban meghaladhatatlannak tekintő felfogása éppen úgy tetten érhető a magyar kisebbségi párti diskurzusban, mint az egyén alárendelése a közösségi érdeknek és az ezt kifejező áldozat- és felelősségvállalás, valamint a nemzeti munka eszméje. Még akkor is, ha részkérdésekben különbségeket is találhatunk, a politikai szövegek kimunkáltsága mellett a két elképzelés mindenképpen egymást erősítette, legitimálta. Külön érdekesség az, amit Tiso a kereszténység és a nacionalizmus viszonyáról mond, hiszen itt lehetetlen nem felismerni Lelley keresztény internacionalizmusát is. Ami talán nem is olyan meglepő, hiszen mind Tiso, mind LelleyNyitrán élte meg az 1918 végi forradalmat és mindketten szerephez jutottak a Nemzeti Tanácsban is.669 Az sem elképzelhetetlen, hogy a Szüllőt váltó és ebben a kérdésben elődje nézeteit felülbíráló Esterházy hasonló megnyilatkozásait részben éppen Tiso felfogása bátorította, hiszen ez mindkét közösség számára a harmonikus nemzeti együttélés lehetőségét sugallta egy autonóm Szlovákiában.

Különösen érdekes ebben az eszmerendszerben, hogy Tiso 1930-ban egy ellenzéki párt ideológiájaként és 1939-ben egy új, rendkívül autoriter állam alapvetéseként lényegében változtatás nélkül vezethette elő. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a generációs váltás a harmincas évek során ne lett volna hatással a szlovák autonomisták diksurzusára is. Hlinka szinte már romantikus

661 Uo. 100.662 Uo. 100., 102–103., Jozef Tišo: Andrej Hlinka öröksége. In Rudolf Chmel (szerk.): A szlovákkérdés... 279–288.,

284.663 Matuš černák: Szlovákia kulturális helyezete... i. m. 146–147.664 Jozef Tiso: A Szlovák Néppárt ideológiája... i. m. 102–103., Uő.: Andrej Hlinka öröksége... i. m. 285.665 Jozef Tiso: A Szlovák Néppárt ideológiája... i. m. 90.; Uő.: Andrej Hlinka örösége... i. m. 283.; Ferdinand

Ďurčansky: Az autonómia... i. m. 165.666 Jozef Tiso: A Szlovák Néppárt ideológiája... i. m. 96.667 Jozef Tiso:: Uo., lásd még James Mace Ward: Priest, Politician, Collaborator. Jozef Tiso and the Making of Fascist

Slovakia. Cornell University Press, Ithaca–London, 2013. 141–142.668 Andrej Hlinka örösége... i. m. 283.669 Kiss Balázs: Államfordulat Nyitrán... i. m.

katolikus nacionalizmusa és Tiso világháború előtti keresztényszociális gyökerű nézetei670 mellett a Szlovák Néppárt új generációja inkább szinkronban volt a magyar kisebbségi pártok körül formálódó ifjúsági szerveződésekkel.671 Lapjuk, a Nástup időnként arra is kísérletet tett, hogy szlovák-magyar autonomista ifjúsági kooperáció lehetőségét is megpendítse. Azt nehéz eldönteni, hogy a lapban monogrammal megjelent, magyaroknak tulajdonított cikkek valóban magyar szerzőtől származtak-e, viszont biztos, hogy illeszkedtek a szerkesztők világképéhez. Így az az írás is amit egy lévai magyarnak tulajdonítottak, és ami dr. Kozma Ferenc ugyancsak a Nástupban egy hónappal korábban megjelent gondolatait is visszhangozta. A cikk szerint K. R. örült a Nástup felvetésének, ami szerinte természetes, hiszen a magyar és szlovák ifjúság ugyanúgy 1919 után eszmélt fel, mentalitásuk hasonló. A fiatal magyarok elfogadják a szlovákok primus inter pares szerepét, csak az öregek nem képesek erre. A szervezéshez azonban lelkes, kitartó vezérekre van szükség a falvakban is, ahol a cseh fasiszták még a magyar községekben is sikeresebbek náluk – fejezte be az állítólagos szerző az inkább szlovák szemszögből született írást.

A néppárti fiatal generáció, Alexander Mach, Karel Sidor, Jozef Kirschbaum, Ferdinand Ďurčansky, vagy az általuk vezetett Nástup mindenesetre érezhetően más nyelven szóltak, amit már a második világháborút követő időszak újabb nacionalista eszméi termékenyítettek meg, részben ezért tekintették őket a párt radikálisainak.672 A Tiso keresztényszociális eredetű antiszemitizmusátólmarkánsan elütő, nyílt, mozgósító antiszemitizmus mellett673 ez legjobban talán az egyén és közösség viszonyát, illetve a közös vezetését érintő elképeléseikben volt megragadható. Ezzel kapcsolatban, szemben a Tiso-féle demokráciafogalommal, körükben már felbukkant az egyszemélyi, autoritatív vezetés eszméje,674 a párt és a nemzet egyértelmű megfeleltetése,675 és közülük került ki a Hlinka-gárda vezetése is. Másfelől persze ez a kör sem volt egységes, a nemzetiszocializmus felé orientálódók mellett voltak, akik markáns antiszemitizmusuk mellett inkább a katolikus hivatásrendi elképzelésekkel szimpatizáltak, mint Sidor. Összességében azonban jól reprezentálták azt a szellemi fordulatot, ami a magyar kisebbség körében is mutatkozott, azzal a nem jelentéktelen különbséggel, hogy a magyar közegben a korábbi haladáselvű gondolkodás és a népi, organikus nacionalizmus szintézisére is kísérlet történt, igaz elsősorban az intellektuális szférában.676

Demokrácia-értelmezések és az aktivisták

Mindebből az is látható, hogy a harmincas évek közepére a kisebbségi önértelmezés és közösségkép fontos része lett a demokrácia értelmezése. Mint arról már volt szó, a Csehszlovák Köztársaság demokratikus önképe kihívást jelentett a magyar és magyarországi identitáspolitika számára. Hivatalosan elfogadni nem igen lehetett – hiszen ez egyúttal a Trianoni békét is legitimálhatta volna –, de azt is be kellett látni, hogy mindez nem csak propagandaként, hanem gyakorlatával is hatással volt a magyarságra is.677 Erről tanúskodott az új generáció önképe is, majd a Sarló pályája, noha éppen az ő ellenfeleik adták jelét annak, hogy számukra esetleg még is fontosabb a revízió mint a demokrácia.

Persze a demokrácia kérdése tágabb értelemben is politikai problémát jelentett, hiszen amíg sikeresen fenntarthatónak bizonyult a csehszlovák demokratikus mintaállam képe, amit a kétes belső viszonyokat felmutató Magyarország ellenpontozott, addig a revízió útjában is akadályt

670 Thomas Anselm Lorman: The Christian Social Roots of Jozef Tiso's Radicalism. In: Rebecca Haynes–Martin Rady (szerk.): In the Shadow of Hitler. Personalities of the Right in Central and Eastern Europe, I. B. Tauris, London – New York, 2011, 245–260.

671 Egységes autonomista frontért. Nástup, 1935. december 21.; 1935. november 1.;672 Thomas Anselm Lorman: The Christian Social Roots… i. m., 254.673 James Mace Ward: Priest, Politician, Collaborator... i. m. 148.674 Jozef Kirschbaum: Harc az autoritatív rendszerért. In Rudolf Chmel (szerk.): 289–292.675 Petravich pozsonyi konzul jelentése, Pozsony, 1938. március 31., Dušan Segeš–Maroš Herter–Valerián Bystricky

(szerk.): Slovensko a Slovenská otážka v polskych a máĎarských diplomatickych dokumentoch v rokoch 1938–1939. 16. dok. 101–103.

676 Erre lásd: Filep Tamás Gusztv: A felvidéki szellemről. Közelítések... i. m.677 Simon Attila: Egy rövid esztendő... i. m. 65–66.

jelentett. Mint láthattuk éppen ezért a csehszlovák berendezkedés demokratikus jellegének megkérdőjelezése már korán részévé lett a magyar identitáspolitikai diskurzusnak is. Kezdetben azonban ez elsősorban a konstrukció hazug voltának leleplezését jelentette, vagyis azt, hogy az egész csupán megtévesztés, éppenséggel a kisebbségek helyzete és a velük szemben folytatott gátlástalan politika mutatja meg Csehszlovákia igazi arcát. Ez ráadásul valóban komoly problémát jelentett, maga a cseh elit sem igazán tudott mit kezdeni azzal, hogy demokratikus nemzetállamot építve kétségtelenül privilegizálja a csehszlovák nemzetet a kisebbségek rovására.678

A magyar részről felvonultatott kritika lényege az volt, hogy a kormányzás gyakorlata teljesen ellentmond a fennen hangoztatott masaryki elveknek. Nemhogy elvetné a másik nemzet iránti gyűlöletet, de egyenesen sovinizmus, türelmetlen asszimilációs szándék hajtja. Az állam nem a társadalmi harmóniát teremti meg, mint azt Masaryk szeretné, hanem a széteséstől való félelmükben erőszak apparátussal próbálják egyben tartani az országot. A közigazgatási autonómia (egyébként magyar hagyomány) helyett pedig túlzott centralizáció tapasztalható, és ez a közigazgatás korrupt, zsarnoki, erőszakos, vagyonokat sajátít ki, pénzen vásárol híveket, statisztikáthamisít. „Csehszlovákia minden idők legkorcsabb politikai képződménye, léte minden morális és természeti törvényt megcáfol, amit az államok keletkezéséről tudunk” – hangzott a végső ítélet.679

A harmincas évek közepére azonban a kissé propagandisztikus, leleplező megközelítést érezhetően felváltotta a demokrácia tartalma feletti vita, ami összefüggésben állt a változó magyar közösségképpel is. Immár nem csupán azt vitatták, hogy Csehszlovákia gyakorlata megfelel-e a demokráciával szemben támasztható követelményeknek, hanem azt is, hogy vajon ez a berendezkedés valóban demokrácia-e, nem is feltétlenül Csehszlovákiában megvalósult, hanem elképzelt, ideáltipikus formájában. Természetesen a kérdésnek számos leágazása létezett, hiszen ettől kezdve sokféle összehasonlítás révén lehetett minősíteni az országot. Például a náci Németországgal összevetve, vagy éppen az onnan érkező fenyegetéssel szemben szükséges védekezés miatt az „autoritatív demokrácia” olyan kísérletként volt felfogható, amely a demokrácia lényegét őrzi meg a keretek autoriter módosításával (rendeleti kormányzás, pártok feloszlatását lehetővé tevő törvények, a hadsereg szerepnek növekedése stb.), így „Clemenceau demokráciáját” építve „Wilson demokráciája” helyett.680 Ugyanakkor a magyar kisebbségi önszerveződés és az egységes párt- és egyéb szervezeti keretek megteremtésének igénye mindenképpen felvetette a kérdést, hogy miként is viszonyul ez a kisebbségi közösségkép a tágabb értelemben vett demokráciához.

Mint láttuk Erdélyben a kérdés viszonylag egyszerűen megoldható volt, nem lévén igazi alternatíva681 az OMP-vel és a vele kompromisszumot kötő fiatal generációs csoporttal szemben, akik végül is a saját, népszolgálati demokrácia értelmezésüket juttatták érvényre. Ez mint láthattuk azt értette demokrácia alatt, hogy a nemzet megszervezi önmagát és kialakítja a mindenkit átfogó harmonikus együttműködést. Ez együtt jár a válaszfalak leomlásával, egy demokratikus értékrenddel is. Vagyis – némileg leegyszerűsítve – a plebejus értékrend és a közösségért végzett, a kötelességteljesítést jelentő munka elismerése és egyenlősége jelentette a demokráciát. A vásárhelyi találkozó határozata 1937-ben ezt úgy fogalmazta meg, hogy a demokrácia az összes erkölcsi, szellemi és anyagi javak a társadalom számára való igazságos és helyes felhasználásában foglalhatóössze.682 Ez ugyan nem volt azonos a Jancsó Benedek által már a húszas évek közepén javasolt demokrácia-fogalommal, de a két felfogás összekapcsolható volt. Jancsó szemében a demokrácia szász mintára volt felépíthető, és a középosztály és az elit népművelő, népnevelő és a népet anyagi

678 Peter Haslinger: Nation und Territorium... i. m.679 Balla Antal: A csehszlovák állam. Magyar Szemle, 1929/1 január 46–49.; Filep Tamás Gusztáv: Kormánypárton

vagy ellenzékben? A pozsonyi magyar polgár és az 1925-ös választások. In Uő.: A humanista voksa. Írások a csehszlovákiai magyar kisebbség történetének köréből 1918–1945., Kalligram, Pozsony, 2007., 26–55., 25–27.

680 xxx: A csehszlovák beloplitika féléve. Magyar Szemle, 1934/1. január, 70–78.681 Mind a szociáldemokrata párt, mind a kommunisták, illetve hozzájuk közel álló csoportok jelentősége sokkal kisebb

volt az OMP jelentőségénél és a magyar szervezetkénél. Ez nem jelenti azt, hogy ezek eszmetörténeti szempontból ne lennének fontosak, de identitáspolitikai szerepük igen mérsékelt maradt. Bárdi Nándor: Otthon és haza... i. m. 515–516., 562–563.

682 Bárdi Nándor: Otthon és haza... i. m. 534.

értelemeben is felemelő tevékenységén alapult, így vezetett el a teljes önszervezésig, ami erkölcsileg, műveltségben és gazdaságilag is megalapozta a közösség megmaradását.683 Ezzel együttmég itt is időről-időre viták robbantak ki olyan kérdésekről, melyek a kérdés lényegét érintették684 és csupán a királyi diktatúra majd az Erdélyi Párt szervezeti egysége és részben hatalmi helyzete tette szinte kizárólagossá ezt az értelmezést.

Csehszlovákiában viszont az első választáson nem is a kisebbségi magyar pártok, hanem a magyar–német szociáldemokraták kapták a legtöbb magyar szavazatot.685 Ők 1925-ig szervezetileg is önállóak voltak és nem az államalkotó szociáldemokraták csehszlovakista alapján álltak. Nem sikerült azonban egyenrangú partnerként elfogadtatni magukat a szociáldemokratákkal, miközben a baloldal kiválása, a kommunista párt megalakulása őket is sújtotta, így a következő választásokon már hiába próbálkoztak a parlamentbe kerüléssel. Programjuk a szocializmus felépítése és a nemzeti egyenjogúság és önrendelkezés volt. Magyarországra gyanakvással tekintettek, de a kardcsörtetőnek tartott benesi külpolitikát is bírálták. A csehszlovák berendezkedést pedig a magyarpártokhoz hasonlóan alapelvei megtagadása miatt kritizálták. Általában internacionalista, a brünni program alapján álló és minden reakció ellen küzdő pártként tekintettek magukra.686 Nézeteik egyébként magyar kisebbségi pártok néhány figurája számára tárgyalási alapot képeztek volna, amennyiben az emigránsokkal ápolt kapocslatokat lazítják és egyúttal a személyek helyett az „októberi eszméket” helyezik előtérbe.687

Mellettük, pontosabban utánuk még számos aktivista formáció tett kísérletet magyar szavazók megnyerésére a csehszlovák pártok részére, inkább kevesebb, mint több sikerrel. A Csánki-féle földművespárt mellett Lelley is tett erre kísérletet, ahogy a kisgazdák szakadárjai is Mohácsy János vezetésével. Mellettük pedig a kommunista párt számíthatott a magyarokra mind szervezetiben, mind szavazóként, a választások során rendre elnyerve a magyar választók igen jelentős részének támogatását. A kommunisták azonban ellenzéki párt voltak, még ha az államot támogatták is. Aktivistaként tehát azok jutottak nagyobb szerephez, akik a nagy pártok mellett kiválva kezdtek politikai karriert. Csomor István gazdálkodó agrárpárti és Schulz Ignác nyomdatulajdonos szociáldemokrata688 személyében 1935-től nemzetgyűlési képviselőt is adtak pártjaiknak. Mivel hosszú idő óta először került sor arra, hogy a kormánypártok soraiban is legyenek magyar képviselők ezt a ciklust fontos viták jellemezték, melyek betekintést adnak abba is, miként képzelték el az aktivisták a magyarságot és miként tekintettek Magyarországra, illetve a magyar kisebbségi pártokra?

Innen nézve talán még izgalmasabb, miként értelmezik az aktivizmust és miként határozzák meg annak viszonyát a magyar kisebbségi pártokhoz. A legfontosabb talán az a megállapítás, hogy akét magyar kisebbségi párt valójában nem képviseli a magyarság egészét, ezért nem is sajátíthatják ki annak képviseletét.689 Ennek tükrében még érthetőbb, miért helyeztek az OKP és az MNP képviselői akkora súlyt saját győzelmük emlegetésére. A képviselet hiánya azonban az aktivisták szemszögéből nem csak azt jelentette, hogy ők is jelentős számú szavazatot kaptak, hanem azt is, hogy a kisebbségi magyar pártok valójában csak egy szűk uralkodó osztály érdekeit képviselik, a népet nem. Mivel a magyarság nem csak grófokból áll, valójában az aktivisták reprezentálják a

683 Uo. 294–295.684 Horváth Sz. Ferenc: Elutasítás és alkalmazkodás... i. m. 169–183.685 Simon Attila: A magyar szociáldemokrácia útkeresése... i. m. 50–51.; Jobbágy István: i. m.686 Uo. 61.687 Filep Tamás Gusztáv: Kormányon vagy ellenzékben?... i. m. 688 Uo.: 61. 70. lj.689 Schulcz Ignác beszéde a kormányprogram vitájában, 1935. június 26.

http://www.psp.cz/eknih/1935ns/ps/stenprot/006schuz/prilohy/priloh08.htm (letöltve 2013. szeptember 20.), CsomorIgnác beszéde a kormányprogram vitájában, 1935. június 26. http://www.psp.cz/eknih/1935ns/ps/stenprot/006schuz/prilohy/priloh08.htm (letöltve 2013. szeptember 20.), Uő. a költségvetés vitájában, 1936. december 1., http://www.psp.cz/eknih/1935ns/ps/stenprot/068schuz/prilohy/priloh10.htm (letöltve 2013. szeptember 20.), SchulczIgnác a költségvetés vitájában, 1935. december 7. http://www.psp.cz/eknih/1935ns/ps/stenprot/018schuz/prilohy/priloh02.htm (letöltve 2013. szeptember 20.)

demokratikus magyarokat,690 és amikor ellenfeleik beszélnek nemzeti egységről, akkor igazából Gömbös nemzeti öncélúságára gondolnak, ami az aktivisták szerint a grófok és földbirtokosok öncélúsága.691 De tényleges képviselet hiányával függ össze az is, hogy kisebbségi magyar pártok nem a nép tényleges problémáit kérik számon, hanem sérelmeket gyártanak, illetve olyanok sérelmeit hangoztatják, akik közülük valók és már régen egzisztenciát teremtettek Magyarországon,az ottani kormány segítségével. Éppen ezért sérelmeik is csak osztálysérelmek.692

Ez a történelmi osztály, amit ezek szerint a kisebbségi magyar pártok képviselnek, nem csak a régi világhoz ragaszkodik és nem csupán elnyomni akarja a magyar népet, hanem egyúttal erkölcstelen is. Méghozzá nem csak a jelenben, hanem történetileg. Lám az az Esterházy kéri számon Csomor Istvánon maradékbirtokát,693 akinek Csomor szerint inkább az Esterházy Antal általelárult Rákóczi Ferenc birtokaiból családjának jutott birtoktestekkel kellene elszámolnia. „Az árulók sohasem paraszti kunyhókban, hanem főúri kastélyokban születtek” – vonta le a következtetést Csomor.694 De természetesen az aktivisták szerint ez a kétes morális állapot a jelenre nézve is fennállt, amit számos jelenséggel és eseménnyel lehetett igazolni. Például a magyar ellenzéki pártok képviselői nem álltak fel az ülésterembe lépő Masaryk tiszteltére, ami az aktivista szónok szerint nem csak ízléstelenség, de szemben is áll a magyarok körében az elnök iránt érezhető szeretettel.695 Az OKP maradékbirtokosai – mert ilyenekről is beszámolhattak – meg se művelik a földjüket, hanem bérbe adják, és nem falubéli magyaroknak, akik bérbe vennék, hanem kívülállóknak.696 Ha pedig mégis magyarok kapják a bérletet, akkor megkövetelik tőlük, hogy belépjenek az OKP-ba.697 Egy másik példa szerint a magyar kisebbségi párti vezetők irányította árvízmentesítő társulat vezetői 16-an háromszor annyi jövedelmet húznak, mint harminchárom munkásuk együtt, és a társulattól olyanok is jelentős havi jövedelemhez jutnak, akik nem ott dolgoznak vagy egyenesen Magyarországon élnek. Mindez a bírálók szerint érdekes fényt vet arra, hogy a magyar pártok munkahelyeket követelnek az ifjúságnak.698 A legsúlyosabb megjegyzés azonban minden bizonnyal az volt, hogy a magyar kisebbségi pártok vezetőinek politikája, áskálódása Csehszlovákia ellen, nem „gerinces, becsületes magyar kisebbségi politika”,699 hiszen eza magyar úriember történetileg kialakult autosztereotípiájénak tagadását jelentette.

Ezek az erkölcstelen urak, akik amúgy is csak saját történelmi osztályukat képviselik és persze Magyarországot, ahol ez az osztály még mindig hatalmon volt, szemben a republikánus és demokratikus Csehszlovákiával nyilvánvalóan nem lehettek demokratikusak. Így az általuk hangoztatott nemzeti egység is csak belső diktatúrát jelenthetett. Gömbös nemzeti öncélúsága, amit állítólag visszhangoztak amúgy is a szociáldemokrácia „likvidálásáról szól” – mondta Schulcz.700 A sokat hangoztatott munkát sem látták az aktivista képviselők. Helyette lózungokat, sérelmek gyártását, Magyarország érdekeinek védelmét a csehszlovákiai magyarok érdekei helyett, destruálást tapasztaltak.

Talán még ennek a progresszív és baloldali történelem- és társadalomképen alapló teljes elutasításnak a tükrében is meglepő azonban, miként is látták az aktivisták saját magukat. Az perszetermészetes, hogy aktivizmusuk nem csupán reálpolitikát és egyúttal nem csupán a köztársaság elfogadását jelentette, a törvények betartását és az állampolgári kötelezettségek teljesítését, Csehszlovákia létének elfogadását, hanem érzelmi azonosulást a demokratikus renddel, ami szerintük egyedül garantálhatja a kisebbségek megmaradását. Ezt jelzik a Masarykra vonatkozó

690 Csomor Ignác beszéde a kormányprogram vitájában, 1935. június 26. 691 Schulcz Ignác beszéde a kormányprogram vitájában, 1935. június 26.692 Schulcz Ignác a költségvetés vitájában, 1935. december 7.693 Maradékbirtokhoz a földreform során kisajátított, de később szét nem osztott állományból lehetett hozzá jutni,

rendszerint jutányos áron. Simon Attila: Telepesek és telepesfalvak Dél-Szlovákiában. Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja, 2009.

694 Csomor Ignác a költségvetés vitájában, 1936. december 1. 695 Schulcz Ignác beszéde a kormányprogram vitájában, 1935. június 26. 696 Csomor Ignác a költségvetés vitájában, 1936. december 1.697 Schulcz Ignác a költségvetés vitájában, 1935. december 7.698 Uo.699 Schulcz Ignác beszéde a kormányprogram vitájában, 1935. június 26.700 Uo.

kitételek, vagy Hodža megidézése tekintélyként.701 Csakhogy ők ezen is túl mentek akkor, amikor a magyarság megújulását is maguknak tulajdonították. „Egy új magyarság jelentkezik a csehszlovák republikában egy új magyarság jelentkezik a politikai élet porondján” – mondta Schulcz, míg Csomor arról beszélt, hogy Hodža szerint a „magyar földművesek és munkások képviselői jobb államférfiaknak bizonyultak, mint a történelmi osztályok képviselői”.702 A demokratikus, nem csupán lojális, hanem odaadó, republikánus érzelmű, népből érkezett de nem magyarországi nacionalista magyarság volt tehát az önkép és identitáspolitikai cél is, ami azonban megőrzi magyarkultúráját is, sőt erre csak Csehszlovákiában lehet képes.703 Amikor pedig Stunda István aktivista politikus azt fejtegette, hogy „a magyar nép ebben a köztársaságban lett nemzetté és a magyar nemzeti élet, nemzeti sors mintegy Istentől elrendelt hordozójává” – azt is kifejezésre juttatta, hogy az aktivizmus közösségfelfogása hozhatja majd el Magyarország számára is az igazi nemzeti létet.704

Visszatekintve talán nem is az az igaz kérdés, hogy ez a felfogás mennyiben volt az ekkor már felbomlott Sarló, illetve az új generáció öröksége, mennyiben a Magyarországról állandó gyanakvással figyelt polgári radikális, szociáldemokrata és kommunista emigránsok hatása, és mennyiben a domináns csehszlovák republikanizmus lenyomata. Sokkal izgalmasabb probléma, hogy mennyiben volt életképes ez a közösségvízió a korzsak Csehszlovákiájában? Elvileg mindenképp, hiszen ez is egyfajta lehetséges csoportazonosság, és ennek az intézményes újratermelése is megoldhatónak tűnt az állami támogatás révén. Csakhogy óhatatlanul felmerül az a kérdés is, hogy vajon Csehszlovákia és a cseh(szlovák) identitásdiskurzus tényleg kínált-e alkalmat egy új típusú de a magyarok által mégis magyarnak elfogadott önazonosság kialakítására? Elvégre acseh felfogásnak és vele a magyar aktivistáknak már a kiindulópontja is egy olyan történelemszemlélet volt, ami nagyban eltért a korszak magyarországi történelemképétől – az uralkodó osztályok és a nép ellentétére épült. Persze éppen Magyarországon mutatkozott meg, igaz, már a második világháborút követően, egy másik politikai rendszerben, hogy végső soron ebből is lehetséges koherens nemzeti történeti elbeszélést formálni. Csakhogy a korszak csehszlovákiai iskolarendszerében nem az osztályalapú és a magyar nemzeti, függetlenségi történeti elbeszélés kombinációja dominált, hanem egy még ettől is eltérő történelemfelfogás uralkodott, ami lényegében a cseh történelmi koncepciót vetítette ki, és szisztematikusan lebontotta a hagyományos magyar elbeszélést.705 Ennek tükrében már sokkal kérdésesebb, hogy mit is jelentett volna ez az új magyarság, hol húzódott volna például a csehektől azt elválasztó határvonal?

Legalább ennyire problémás volt a kultúra kérdése, megint csak nem elméletben, hanem a gyakorlatban. A csehszlovák hatóságok ugyanis nagyon nagy mértékben korlátozták az országba érkező magyar nyelvű sajtót, könyveket és a művészek mozgását, ráadásul a tartalmi cenzúra sokkalerősebb volt a magyarországi főáramú nemzeti kultúrával szemben. Amit progresszívnek, ellenzékinek, antirevizionistának láttak, azt könnyebben beengedték.706 Így aztán – a rádióadásoktól eltekintve707 – a kulturális fogyasztás lehetősége Csehszlovákiában nagy mértékben eltért a magyarországitól, ráadásul ellenkező állami preferenciákkal. Ez persze egy bizonyos pontig talán önmagától is bekövetkezett volna, hiszen a csehszlovák iskolarendszer elég komoly lehetőségeket

701 Csomor Ignác a költségvetés vitájában, 1936. december 1.702 Schulcz Ignác beszéde a kormányprogram vitájában, 1935. június 26.; Csomor Ignác beszéde a kormányprogram

vitájában, 1935. június 26. 703 Schulcz Ignác a költségvetés vitájában, 1935. december 7.704 Simon Attila: Egy rövid esztendő... i. m. 80., 86.705 Simon Attila: Egy rövid esztendő... i. m; Fizély Imre: Magyar iskoláink. In Borsody István: Magyarok

Csehszlovákiában (1918–1938). Az Ország Útja, Budapest, 1938, 108–118.; Sinkó Ferenc: A főiskolások. In Uo. 166–177.

706 Ablonczy Balázs: A csehszlovák minta. A masaryki demokrácia és szimpatizánsai a két viláháború közti Magyarországon. In Uő. Nyombiztosítás... i. m. 177–198.

707 Glatz Ferenc: Kultúrpolitik,a hivatalos ideológia és a rádió (1927 – 1937). In: Tanulmányok a Magyra Rádió történetéből 1925 – 1975. Tömegkommunikációs Kutatóközpont, Budapest, 1975., 49–102.; Stier Miklós: Rádió és politika az 1930-as években. In : Tanulmányok a Magyar Rádió történetéből. i. m. 103–148.; Ormos Mária: Egy magyar médiavezér. Kozma Miklós I-II. Pokoljárás a médiában és a politikában. PolgArt, Budapest, 2000.

biztosított a szülőknek az iskola ellenőrzésében,708 ami egyfelől eleve sajátos, demokratikus tapasztalat volt, másfelől nyilvánvalóan eltéríthette az iskolai oktatás tartalmát is a magyarországitól. De mindezzel együtt a csehszlovák oktatási rendszer a hagyományos magyar önazonosság kulcsképzeteit nem csak aláásta, hanem gyakran annak ellenében kínált azonosulást. Ha ehhez még azt is hozzá vesszük, hogy a csehszlovák önkép, amit a republikánus magyarok lelkesen elfogadni szándékoztak milyen mértékben antitézisként határozta meg Magyarországot, nehezen hihető, hogy az eredmény magyar vagy csehszlovákiai magyar identitás lehetett volna, mármagán az elnevezésen túl. Gyökeresen új, a csehszlovák önazonossághoz sok szempontból közel álló identifikációs lehetőség formálódott. Ez egyébként nagyjából egybe vág azzal, hogy a csehszlovák állam által elvárt lojalitás valójában nem csupán politikai és állampolgári, hanem részben kulturális is volt.709

Ennek tükrében talán az is érthető, hogy a magyar kisebbségi pártok komolyan foglalkoztak azzal, hogy a demokráciának olyan meghatározását adják, ami a közösségi önszerveződést és az ennek keretet adó politikai, szervezeti egységet is elfogadhatóvá teszi Ennek során nem csupán a csehszlovák demokráciától kellett megkülönböztetni magukat – ezzel bizonyos értelemben annak demokratikus jellegét is megkérdőjelezve –, hanem az oligarchikus, osztályuralmon alapuló régi világtól és a felemelkedő totális rendszerektől, pontosabban ezek jobboldali képviselőitől is, hiszen a két kisebbségi magyar párt antikommunizmusa adott volt. Ez utóbbi már azért is fontos feladat volt, mert az aktivisták, illetve a kommunisták sokszor sikeresen mozgósítottak magyarokat antifasiszta célok érdekében, a német fenyegetés ellen, a köztársaságot a demokrácia védőbástyájaként meghatározva. Ehhez esetenként még a magyar kisebbségi pártok szervezeteit is csatlakozásra bírták.710

Az első lépés a tömegdemokrácia demokratikus voltának megkérdőjelezése volt. Ennek jegyében születtek az olyan kijelentések, mint „ellenállni az áldemokrácia csábításának”, vagy „demokraták vagyunk, de egészséges értelemben”.711 Eszerint a csehszlovák demokrácia valójában a törtetők, erőszakosok és a hangoskodók demokráciája volt. Ezt egészítette ki, hogy a felső tízezer és a nyomorgó tömegek közti kiáltó különbségeket is ellentétesnek láttatták a demokráciával, vagyis a megvalósult demokráciát a részérdekek képviselőjének minősítették, egyúttal megfordítva a magyarokra alkalmazott sztereotípiákat is. Ehhez a felfogáshoz kapcsolódott az is, hogy a pártokatkárhoztatták, amiért mindegyik saját szája íze szerint értelmezi a demokrácia fogalmát, miközben az„népuralom – becsületes, igazságos, tényleges népi uralom”.712 Ez utóbbi megfogalmazás kiemelte továbbá a demokrácia erkölcsi vetületét is, annak „humanisztikus igazságát”, ezért sem fogadható elszerintük, hogy bármelyik nép a többségre hivatkozva uralmat gyakoroljon a másik felett. Ugyanakkor ez, mint az kiderül például Szvatkó programadó cikkéből is,713 az egységes nemzetállami berendezkedés keretei közt még demokratikus körülmények megléte esetén is lehetetlennek tűnt. A probléma gyökere ugyanis nem a jogok és intézmények léte, hanem a kisebbségi közösség kisebbrendűségi érzése, versenyképtelensége. Ezért aztán a magyarok akkor is alkalmazkodnának a többség részéről feltételezett elvárásokhoz, ha egyébként lennének iskoláik, haa hivatalnokoknak nem kellene félteniük az állásukat. Csak akkor lehetséges magyarként létezni, azaz akkor élhet „önérzetesen és veszélytelenül […] saját formái és lehetőségei közt, ha nincs kitéve nyomásnak és ha kap valamit az nem kegy, aminek lelki ára van, hanem természetesség” –

708 Fizály Imre: Magyar iskoláink... i. m.709 Elisabeth Bakke: The Making of Czechoslovakism in the First Czechoslovak Republic. In Martin Schulze-Wessel

(szerk.): Loyaltitäten in der Tschechoslovakischen Republik 1918–1938. Politische, nationale und kulturelle Zugehörigkeiten. Oldenbourg, München, 2004, 23–44., 43–44. Ezzel együtt a már említett felfogás, miszerint a kisebbségi magyarok demokratikus közössége az igazi nemzet egy darabig áthidalhatta ezt az ellentmondást, hiszen feltételezhető volt, hogy valamikor majd Magyarország is követi a kisebbségi magyarokat ezen az úton.

710 Simon Attila: Egy rövid esztendő... i. m. 86., 156., Bizalmi férfi jelentése 1937. december 12., BM VII. res. 14.204/1937, MNLOL K28 17 cs. 59. t. 330. f.; MNLOL K28 22. s. 60. t. 1937-P-15405 13. f.; 16–19. f.

711 Esterházy: Fő feleadatunk a nemzeti öntudat... i. m. 428.712 Jaross Andor a költségvetés vitájában 1935. december 6.713 Szvatkó Pál: A svájci példa. A három magyar kanton. Kalligram, 1993/3., eredetileg Új Szellem, 1937. december

20. 9–11.

szólt a következtetés.714

Ebből meglehetősen logikusan következik, hogy a demokrácia mindenek előtt a közösség megszervezésén múlik. Ez lehet kantonszervezet, amit Szvatkó javasolt az egyébként félhivatalos Új Szellemben, de az a fajta, a pilléresedésre emlékeztető önszerveződés is, amit a politikusok hangoztattak, illetve időről-időre elkezdtek a magyar párt keretei közt. Ehhez kellett az egységes szerveződés, ami így a pártokból egységes magyar és demokratikus keretet csinálhatott.715 A demokrácia azonban ezen belül nem feltétlenül vagy nem elsősorban a döntésekben való részvétel jelentette, hanem „a nevelés, a leszegényedés és a körülmények kényszerítő hatása alatt […] fejlődik ki a kisebbségen belül a szolidaritás, az egymást segítés, az igazságosság, azaz a demokrácia tudata.”716 Ez utóbbi meghatározás – Duka-Zólyomi Norberté, aki a pozsonyi MAKK elnökeként részese volt a húszas évek végi ifjúsági konfliktusnak is – rímel a politikai diskurzus demokrácia fogalmára is. És a szolidaritáson keresztül természetesen szorosan kapcsolódott a szociális eszméhez is. Ezt, vagyis a „demokrácia szociális oldalát” Csehszlovákián is számon lehetett kérni. „Ebben az országban abszolúte hiányzik a demokrácia, a szociális érzés”, a kormány ehelyett félelmében erőszakszervezetekre költi a pénzt. Ezzel ismét elértünk a kiindulópontra, a demokrácia hiányára, amivel szemben a kisebbség berendezkedése jelentette a valódi demokráciát. Sőt, Csehszlovákia innen nézve akár diktatúra is lehetett.717

Mivel azonban a Csehszlovák berendezkedés kritikája átfedést mutatott a totális mozgalmak részéről érkező kritikákkal, továbbá a magyar politikai erők körében sem volt egyetértés a náci elképzelésekhez való viszonyról, az új magyar kisebbségi demokrácia és a szintén szervezett egységet hirdető fasizmus viszonyát sem lehetett megkerülni. A gyakori tautologikus érvelés mellett, eszerint a kisebbség nem lehet híve a totális eszméknek, hiszen „éltető eleme a demokrácia”, az egyik fő érv a két jelenség elkülönítésére az volt, hogy a kisebbségi egység csak védekező jellegű.718 Emellett fel lehetett vetni azt is, hogy a kisebbségi egység politikai szükségszerűség, hiszen csak így lehet esélyük céljaik elérésére az adott intézményi és politikai keretek között. Amennyiben megosztottak lennének követeléseik teljesítését megtagadhatnák arra hivatkozva, hogy vannak köztük olyanok, akik nem támogatják azokat. Az érvelés szerint ebből következik, hogy az egység nem azonos a fasizmussal, ha ez így lenne, akkor csak a fasizmus lehetne célravezető a kisebbségek számára.719

A kisebbségi közösség önszerveződése tehát lényegében magától értetődően demokratikus volt a két – 1936-tól már csak egy – kisebbségi magyar párt diskurzusában. Ez a demokrácia azonban sajátos viszonyban állt a létező, parlamentáris demokratikus rendszerrel, csakúgy, mint a nem demokratikus parlamentarizmussal, illetve a nem parlamentáris rendszerekkel. A demokrácián közösségi és nem egyéni jelenséget értettek, és így azt szembe is állították az individualizmusból levezetett liberalizmussal. A tömeg mozgósítása és a választás helyett a népművelés, közösségi életet és a közösséget magát előre vivő értékek elsajátítása, a közösségért végzett munka elfogadásavolt a kulcs, hiszen ennek révén jöhetett létre az az egység, ami egységként is demokratikusabb lehetett, mint a megosztottságra épülő parlamentarizmus. Világos, hogy ebben a gondolatrendszerben a nemzet és vele a nacionalizmus megkérdőjelezhetetlenné vált, immár nem ideológia, hanem eleve elrendelt sajátossága lesz az egész közösségnek, hiszen csak így biztosítható, hogy belülről megkérdőjelezhetetlen legyen, ezzel is megalapozva a pártpolitika elutasítását. A demokráciát tehát a részvétel a közösségért folyó munkában és a közösség harmonikus berendezkedése, és demokrácia szociális oldala jelenti. Ez utóbbi pedig a közösséget alkotó csoportok esszencialista szemléletén alapul, hiszen közülük mindegyiket elengedhetetlennek és adott formájában öröknek láttatja a meglehetősen sematikus társadalomkép. Bár történt utalás a

714 Érdemes megfigyelni azt is, hogy Szvatkó cikke bizonyos értelmeben Makkai Nem lehetjének mérsékelt, ha lehet így fogalmazni republikánus-demokratikus megfogalmazásaként is olvasható.

715 Thomas von Ahn: Új Szellem Szlovenszkóm... i. m. 61.716 Szvatkó Pál: A svájci példa... i. m. Lásd még: G. Kovács László: Az Új Szellem avagy a csehszlovákiai magyar

„egységfront” megteremtésének kísérlete. Kalligram, 1993/3., 25–31.717 Esterházy János beszéde a költségvetés vitájában, 1937. december 1.718 Jaross Andor beszéde a költségvetés vitájában, 1935. december 6.719 Thomas von Ahn: Új Szellem Szlovenszkón... i. m. 77–78., 21. jegyzet

döntésekben való részvételre is, ezt a kantonizációs vagy autonómiatervektől eltekintve, azok hiányában nem részletezték. Úgy tűnik, hogy a felelősség- és áldozatvállalás nyomán végzett nemzeti munka és vele az intézményekben való részvétel kielégíti ezt is, ennek révén artikulálódhatnak azok az érdekek, melyek nem politikaiak.

Utak Magyarországra

Látható tehát, hogy a harmincas években az önszervező, befelé forduló, szervezetileg, értékeiben és a társadalmi választóvonalakat illetően egységes, harmonikusan szervezett közösség magyar elképzelése messze nem állt önmagában a csehszlovákiai palettán. A tényleges társadalomszervezés és főleg az egység azonban mind a magyar, mind a szlovák esetben megkérdőjelezhető volt. Az 1935-ös választások azt mutatták, hogy mind a kommunisták, mind csehszlovakista pártok és azok magyar szervezetei jelentékeny támogatásra számíthatnak, ezt jelezték egyébként a parlament már megidézett vitái is.720 A különböző politikai manőverek, a nemzetközi helyzet alakulása, a spanyol polgárháború vagy a hitleri Németország egyre inkább Csehszlovákiára vetülő árnya mellett és nyomán a belső törésvonalak is egyre mélyebbnek tűntek. ASzudétanémet Párt választási sikere felbátorította a többi nem csehszlovakista pártot is, Masaryk utódlása a cseh politikán belüli ellentéteket is exponálta, a köztársaság helyzete egyre nehezebbnek tűnt. A politikusok a manőverezés mellett a tartós stabilizáció lehetőségét is keresték, a kisebbségi kérdés megoldását illetően a jogszabályok betartásától és a jogkiterjesztéstől a nemzetiségi statútumtervén át az autonómia követelésekig terjedtek a javaslatok, ezek azonban végül nem materializálódtak.721 Az 1938-as helyi választások tehát olyan légkörben zajlottak, ami eleve kedvezett a konfrontatív kampánynak. Ezt felerősítette az anschluss, ami Csehszlovákia helyzeténekmegrendülésével járt.

A kampány ennek megfelelően egyfajta társadalmi drámává változott, vagyis olyan helyzet állt elő, amikor a feszültségek végül felülírják vagy elnyomják a közösséget etnikai határokon át is egyesítő társadalmi kapcsolatokat és struktúrákat, illetve a létező, nem etnikus választóvonalakat is és az egyén korlátozott számú lehetőség közti választásra kényszerül, ezzel kifejezésre juttatva végső azonosulását.722 A mi és ők kettősségére épülő identitáspolitika is alkalmas lehet ilyen helyzetlétrehozására, amennyiben a közönség elfogadja, hogy egy adott (nem feltétlenül csak politikai értelemben vett) választás valóban az önazonosság kifejezésére szolgál, vagy az adott helyzetben ez szükségszerű. Csehszlovákiában lényegében az egész 1938-as év folyamán ez történt, fokozódó sikerrel.723 A helyi választásokat az ellenzék és a kormánypártok is saját országos politikai irányvonaluk megerősítéseként szerették volna látni, attól az ország egészének jövőjét tették függővé így az ellenzéki pártok a nemzeti egység jegyében kérték a szavazók támogatását, jórészt valaki ellenében, ezzel is igazolandó, hogy nemzeti közösségük mögöttük áll.724

A Szlovák Néppárt kampánya azt hangoztatta, hogy Európában elérkezett a nemzeti egység kora. Ezt mutatja a Szudétanémet Párt sikere is, akiknek azonnal autonómiát és munkahelyeket ígértek Prágából. De a kampányanyagok szerint azért is szükséges az egység – vagyis a Szlovák Néppárt támogatása –, mert a szlovákokat mindenfelől ellenségek veszik körül: csehek, ateisták, antiklerikálisok, judeo-bolsevikok. Mindegyikükben közös a vallásellenesség, a keresztények lenézése, sértegetése, megalázása, a katolikus iskolák ellehetetlenítése, a szabad szerelem, a keresztény család felszámolása. Bár ezek elvileg nem etnikus jegyek, a kampány világossá tette, 720 James Mace Ward: Priest, Politician, Collaborator... i. m. 137–138., 143.721 Uo. 138–143., Simon Attila: Egy rövid esztendő... i. m.722 Victor W. Turner: Schism and Continuity in an African Society: A Study of Ndembu Village Life. Manchester

University Press, Manchester, 1957, 93.; Uő.: Dramas, Fields, and Metaphors: Symbolic Action in Human Society. Cornell University Press, Ithaca–London,1974.

723 Olyannyira sikerült kiélezni a helyzetet, hogy a határvonal is élet-halál kérdéssé vált, a bécsi döntés után több településen tömegesen jajveszékeltek az utcán a helybeliek, hogy éhen fognak halni és elvesznek, mert Csehszlovákia területén maradtak. Ilyés Zoltán: Az 1938-as határváltozás és a felső-Bódva-völgyi németség (Mecenzéf, Stósz). In Pásztor Cecília: (szerk.): „Ahol a határ elválaszt”. Trianon és következményei a Kárpát-medencében, Balassagyarmat–Várpalota, 2002, 275–288.; 286. 25. lj.

724 Simon Attila: Egy rövid esztendő... i. m. 101–102.

hogy miként a kereszténység összeforrt a szlovák nemzettel, úgy a keresztényellenesség is cseh, zsidó és csak emellett általában ateista tulajdonság.725

Az immár Egyesült Magyar Pártként fellépő magyar kisebbségi párt is hasonló stratégiát alkalmazott, azzal a különbséggel, hogy a kampány a frissen egyesült párt működőképességének demonstrálása mellett a közösség egységének megteremtésére is lehetőséget adott választási gyűlések, rituálék révén. Esterházy már a parlamenti klub február eleji ülésén kijelentette, hogy „minden magyarnak színt kell vallania”, a népi gondolat jegyében szerveződő közösségben már nem lehetnek olyan magyarok, akik „nemzetközi cégér alatt működő pártprogramokat szolgálnak”.726 A tömeggyűlések sorát április elején kezdték volna el, a szervezők életközeli módon hangsúlyozták, hogy mindenkit mozgósítani kell, akár szekéren vagy biciklivel. A kormány által elrendelt gyűléstilalom miatt ezekre a rendezvényekre nem került sor, a kampány azonban az egység jegyében zajlott, jelszava: „Egy Isten, egy sors, egy akarat, egy tábor!”727

A párt választási felhívása nemzeti kötelességnek nevezte mind azt, hogy a párt vezetői harcba hívják a magyarokat, mind a párt támogatását. Az egyes nemzetek egységesülését Csehszlovákiában a kor domináns jelenségének nevezte, a magyarokat osztálykülönbség nélkül hívta a párt táborába, hűségükért hűséget ígért cserébe. Az EMP-t egyedül lehetséges választásként mutatta be, de nem racionális indokok alapján, hanem egyedül az összetartozás miatt: „Magyarok! Földművesek! Munkások! Iparosok! Közalkalmazottak és diplomás Magyarok! Nincs más út előttetek mint a mi utunk: a nemzet útja. A közös vér, a közös sors, a közös történelmi tudat dobolja lelkiismeretünkbe: egységes politikai szervezetbe minden magyart!” A felhívás tagadta, hogy aki magyar lehet semleges is, esetleg félénk, tévelygő vagy más szervezet tagja, érdektelen, alvó lelkiismeretű. Még nekik is érezniük kell a felelősséget a nemzetért, az ő helyük is az EMP-ben van – szólt a szöveg. A választás célja az, hogy végre csak az beszélhessen a magyarság nevében aki az egységes magyar nemzetközösséget jelentő szervezet részese – szólt a felhívás, megerősítve, hogy akampány egyik célja éppen a hiányzó szervezettség megteremtése volt.728 Tevőlegesen pedig ezt segítette az újonnan belépők és a belépést elutasítók listáinak elkészítése is.729 A párt a kampányban egy „felvidéki himnuszt” is bevetett, egy húszas évekbeli költeményt, a címe „Itt magyarnak lenni”.730 A megzenésített verset énekelték a gyűléseken és a kampányzárón is, sőt, amikor ez alkalommal a rendőrség félbe akarta szakítani az éneket, a jelenlévők nem hagyták magukat.731

A tevőleges, szervezeti egység megteremtésére is lépések történtek a kampány idején. A felhívás és a párt diskurzusa is már egyételűvé tette, hogy az EMP azonos a szervezett nemzetközösséggel. Ennek jegyében sok községben került sor a rivális pártok tagjainak beléptetésére, mindenek előtt azért, hogy egységes magyar listát indítsanak.732 Bár a párt programja ekkor sem beszélt magyar autonómiáról, helyette politikai okokból, az ún. autonomista blokk létrehozása érdekében Szlovákia autonómiáját támogatta, Jaross egy kampánygyűlésen már a teljes leválás programját hirdette meg. A magyarokat magyarok igazgassák, magyarok bíráskodjanak felettük, magyar rendőrök ügyeljenek a biztonságra, magyarok legyenek a fináncok és magyarok műveljék a magyar földet.733

A választás a szlovák néppártnak inkább félsikert hozott, mivel az választási blokkba tömörült csehszlovakista pártokat nem sikerült legyőznie. Az EMP viszont megerősödött amit hatalmas győzelemként és a magyar egység visszaigazolásaként, létrejötteként propagált. Ezzel együtt a magyar választók kb. 25%-a még mindig az aktivistákat és a kommunistákat támogatta. A magyar egység szempontjából viszont mindenképp lényeges volt, hogy az egyébként szavazataik

725 James Ramon Felak: „At the Price of the Republic”. Hlinka's Slovak Poeple's Party, 1929–1938. Pittsburgh University Press, Pittsburgh, 1994. 186–188.

726 Simon Attila: Egy rövid esztendő... i. m. 93.727 Uo. 110.728 Uo. 110–112.729 Uo. 112.730 Uo. 115.731 Uo. 120.732 Uo. 115.733 Uo. 141.

számát kis mértékben még növelni is képes szociáldemokraták ezúttal a jelentős számú munkásság által is lakott városokban visszaszorultak, a kommunisták szavazatai pedig szinte megfeleződtek, jelezve, hogy az EMP valóban képes volt az általa megcélzott munkásságot megszólítani.734

Mindenesetre az egész évet a magyar nemzeti önazonosság erősödő megnyilvánulásai jellemezték. Növekedett a magyar iskolák tanulói létszáma, a Léván augusztus közepén megrendezett szabadtéri játékokon több ezres nézőközönség látta a János vitéz mindhárom előadását, köztük aktivisták is, például Csomor István vagy az egykor Lelleyvel maradt egykori OKP tisztviselő, Szappanos Lajos is,735 és tömegek látogatták a komáromi Dalosünnepet, a főrévi EMP ünnepséget vagy a kassai magyar napot is.736 Ennek tulajdonították a pártba való tömeges belépést is. A közösségszervezés pedig nyáron újabb lendületet vett. A párt jogvédő irodája újságokban közzétett felhívások révén sürgette magyar nemzeti elven szerveződő szakmai szervezetek létrehozását. Így került sor a magyar közalkalmazottak, gépkocsivezetők, kerékpárosok,tűzoltók sőt frontharcosok egyesületeinek megalakítására. Ugyanakkor a közösségszervezés középpontjában immár vitathatatlanul a párt állt. A közalkalmazott egyesület ügyvezető elnöke Holota János lett, elnöki tanácsában pedig EMP politikusok is helyet kaptak, például Aixinger László pártigazgató, Tost László Kassáról vagy Korláth Endre ruszinszkói nemzetgyűlési képviselő.737

Az igazi lavina mindazonáltal München után és a közeli revízió perspektívája hatására indultel. Az EMP által megalakított Magyar Nemzeti Tanács a „magyar egység” megtestesítőjeként lépett fel, ide aktivisták is tömegesen léptek be. Mivel Hodža bukása után az agrárpárti aktivizmus lényegében megszűnt ezért nyugat-szlovákiai szervezetük csatlakozott a Magyar Nemzeti Tanácshoz. Az addig elkötelezetten aktivista Magyarság hirtelen a nemzeti összetartozásról kezdett cikkeket közölni. A szociáldemokratáknál hasonló folyamatok zajlottak. Bár lapjuk, a Csehszlovákiai Népszava kitartott irányvonala mellett, szervezeteik az MNT irányába indultak el, így Kassán október 10-én csatlakoztak. A párt Országos Magyar Szervezőbizottsága október 18-án feloszlott, kimondta belépésüket az EMP-ba. A kommunisták szervezetileg ugyan ellenálltak a belépésnek, de miután a szlovák kormány betiltotta a pártot, tagságuk többnyire az EMP mögé állt.738 Egészen sajátos jelenség volt, hogy a szlovák kormány zsidóellenes intézkedéseinek hatása alatt pozsonyi zsidó fiatalok egy csoportja magyar zászlókkal tüntetett a Carlton Hotel előtt a város Magyarországhoz csatolását kérve. Arra hivatkoztak, hogy a magyar zsidótörvényeket úgy sem tartják be, Magyarország valójában liberális ország.739

A párt tehát joggal mondhatta, hogy létrehozta a csehszlovákiai magyar kisebbség egységét, igaz, már csak akkor, amikor ennek a közösségnek éppen csehszlovákiai és kisebbségi jellege ért lényegében véget. A társadalomszervezésben még mindig voltak hiányosságok, de kívülről nézve azegység teljesnek tűnt. Viszont a magyarországi fogadtatásból ízelítőt adhatott, hogy a komáromi tárgyalásokon a csehszlovákiai magyarok képviselőit a magyar delegáció sem kezelte partnerként, kivéve az elismert demográfus Révay Istvánt, akinek azonban főként ilyen jellegű ismereteire volt szükségük.740 Ezt egy darabig ellensúlyozhatta az Országgyűlésbe bevonuló behívott képviselők lelkes ünneplése, de az EMP – és így önértelmezése szerint a volt csehszlovákiai magyar kisebbségiközösség Magyarországhoz került nagyobb részének – sorsa korántsem volt egyértelmű.

Erdélyben is a fontos változások éve volt 1938. II. Károly király machinációi, a Vasgárda erősödése és a kormány viszonylagos sikertelensége az erőszak megfékezésében lassan elvezettek oda, hogy a király diktatúra bevezetése révén megkísérelte az állam teljesen átalakítását.741 Ennek

734 Uo. 120–127.735 Uo. 138. 736 Uo. 160.737 Uo. 140.738 Uo. 216–217.739 Uo. 223.740 Uo. 208.741 Hans-Christian Maner: Parlamentarismus im Rumänien (1930–1940). Demokratie im autoritären Umfeld.

Oldenbourg Verlag, München, 1997.

során feloszlatta a pártokat, így az Országos Magyar Pártot is, és létrehozta a Nemzeti Megújulás Frontját (Frontul Renaşterii Naționale), a diktatúra mindenkit egyesíteni szándékozó egységes pártját.

Az OMP-n belül már korábban is belső fordulat érlelődött, Bethlen György helyzete meggyengült, ezt nem utolsó sorban az mutatta, hogy a közösségszerezésben kulcsfontosságú Erdélyi Magyar Gazdasági Egylet elnökségét át kellett adnia Szász Pálnak, és magyar körökben folyamatosan arról pletykáltak, hogy hamarosan leváltják vagy új magyar párt alakul. Közben folytatódott a fiatalok térnyerése is, elsősorban a szakosztályokban és szakértőként, de például MikóImre ekkor már a párt bukaresti irodáját vezette. A párt 1938 elején, hosszú belső küzdelmek után végül elfogadta, hogy antiszemita porgram alapján választási szövetségre lép az Octavian Goga vezette antiszemita kormánypárttal,742 igaz a király méra döntés másnapján menesztette Gogát és bevezette a diktatúrát, vagyis tevőleges együttműködésre nem került sor.. Ezzel együtt az antiszemita program támogatása egyértelmű törést jelentett, a párt krízisét is mutatta.

A királyi diktatúra a magyar kisebbség körében is egyre elterjedtebb társadalomszervező elképzelésekhez és identitáspolitikához hasonló állam- és társadalomszervezetet vázolt fel egész Románia számára, ezen belül azonban nem jelölte ki a nem zsidó kisebbségek helyét. Értelemszerűen a magyarok helyzete sem volt világos, csak annyi volt biztos, hogy a pártok 1938. március 31-étől hatályos feloszlatása az Országos Magyar Pártra is vonatkozik.743 Ráadásul kezdetben az új rendszer széleskörű rendelet alkotási jogokat biztosított a hadsereg hadtestparancsnokságainak is, amit a kolozsvári arra használt ki, hogy 1938. február 23-án szigorú rendelkezéseket bocsásson ki, megtiltva a vacsorák rendezését, szigorúan előírva a román nyelv használatát a közhivatalokban vagy éppen a tömegközlekedésben (állomásnevek közlése).744 Mégis,a király kezdettől fogva kísérletet tett a helyzet valamiféle rendezésére,745 amire az is lehetőséget kínált, hogy az autoriter rendszerben megszűnt a politikai verseny és így a politikai erők sem folytatták nyilvános versenyfutásukat a kisebbségi kérdésben.746 Az sem volt mellékes, hogy a kormányzat úgy értékelte az első magyar kezdeményezéseket, még 1938 márciusában (Teleki Ádámés Bánffy Miklós, a magyar egyházfők és Szász Pál memorandumait), mint amelyek egy új, mérsékelt, Romániába való beilleszkedést megcélzó irányvonal jelei.747

Kezdetben a helyzet nem tűnt kedvezőnek, a februárban kibocsátott új alkotmány kifejezetten hangoztatta a román nemzet elsőbbségét a kisebbségekkel szemben. Az új közigazgatási törvény pedig olyan közigazgatási beosztást hozott létre, mely biztosította, hogy a 10 tartomány mindegyikében román többség legyen. (Sőt, Háromszéket egyenesen Kárpátokon túli megyékkel vonták össze egy tartományba.) 1938. december 16-án megalakult az új rendszer tömegszervezete, a Nemzeti Újjászületés Frontja anélkül, hogy az új szervezeten belül a kisebbségek helyzete rendezett lett volna. Mindazonáltal hamar megtörténtek az első lépések a kisebbségi kérdés intézésre is. 1938. május 1-jén a Kisebbségi Ügyosztály a kultuszminisztérium keretéből a miniszterelnökséghez került és főkormánybiztosság rangjára emelték. Augusztus elején

742 Horváth Sz. Ferenc: Elutasítás és alkalmazkodás... i. m. 184 – 201.; 195–196.743 Horváth Sz. Ferenc: I. m. 215.744 Mikó Imre: Huszonkét év... i. m. 205. Az OMP pártirodáit bezárták. Kolozsvár rendőrkvesztora két hónappal később

megerősítette, hogy a hatóságok büntetni fogják még azt is, ha egy vendéglőben, ahol nagyobb számú román nemzetiségű vendég tartózkodik magyar nótákat játszanak, ha valaki a telefonba először nem románul szól bele vagy éppen nyilvános helyen nem románul köszön a vendégeknek. Horvát dr. rendőrkvesztor nyilatkozata. Ellenzék, LX. 92. sz. 1938. április 22. 2.

745 Armand Călinescu naplójegyzeteiben beszámol róla, hogy a király már az 1938. március 6-i kormányülésen is a kisebbségi kérdés megoldásának lehetőségét latolgatta, miután Nicolae Iorga felvetette, hogy a nemzeti kisebbségek nem támogatják a kormányt. Egy évvel később Călinescu – ekkor már miniszterelnök – audiencián vett részt az uralkodónál, akivel arról beszéltek, hogy a kisebbségi kérdés megoldatlansága Németországnak lehetőséget ad Románia destabilizálására. Éppen ezért a lehetséges lépések között szerepelt a kisebbségekkel való jó viszony, kíméletes bánásmód. Armand Călinescu: Însemnari politice, 1916–1939. Ed. Îngrijită şi prefaţată de Dr. Al. Gh. Savu, Hmanitas, Bucureşti, 1990. 382., 417.

746 Mikó Imre: Huszonkét év... i. m. 207–208.747 Programe si organizatii politice ale minoritatilor din Romania pana la constitutia din 27 februarie 1938. Arhivele

Nationale Istorice Centrale Bucuresti (ANIC) Fond Presedintia Consiliului de Ministri (PCM), dosar 45/1938. 74. f.

pedig megjelent a már említett kisebbségi statútum is.748

Ez a dokumentum – annak ellenére, hogy alkalmazása sokszor a helyi hatóságok jóindulatától függött749 – elvileg 20 éve nehezen érvényesíthető jogokat biztosított és régóta megoldatlan sérelmeket orvosolt, mint a névelemzés gyakorlata a beiskolázásoknál vagy az államsegély hiánya a kisebbségi egyházak papjainak és tanszemélyzetének. S noha az utólagos értékelések szerint kibocsátása megkésett volt, az elkövetkező időszakban mégis fontos hivatkozási alapot képezett és a magyar kisebbség képviselői és a kormányzat közti egyeztetések is ezen alapultak.750

A kapcsolatfelvétel már 1938 áprilisában megtörtént, ekkor Alexandru Vaida-Voevod azt kérte, hogy az egyházak egy emlékiratban fejtsék ki kéréseiket és sérelmeiket. Nyár végétől aztán Gyárfás Elemér, korábbi szenátor és a Katolikus Státus világi elnöke került előtérbe, részben arra hivatkozva, hogy az OMP utolsó legitim módon megválasztott elnöke, Bethlen György, aki magát a kisebbség jogszerű vezetőjének tartotta, külföldön tartózkodik, részben azonban arra célozva, hogy Bethlen távollétében annak politikai ellenfelei, Bánffy György és az EMGE elnöke, Szász Pál esetleg elfogadhatatlan engedmények árán jutnának megállapodásra a román féllel.751

A tárgyalások, melyekbe később – kezdetben egymástól függetlenül – bekapcsolódott mind a Bethlen, mind a Bánffy vezette csoport részben a kisebbségi követelések teljesítéséről, részben pedig a magyarságnak a Nemzeti Újjászületés Frontjába való betagozódásáról szóltak. Az utóbbi tekintetében a Front elkülönített részeként, Bánffy elnökletével és a fiatal generáció számos képviselőjének (Mikó Imre, Albrecht Dezső, Venczel József, László Dezső , Kéki Béla stb.) valamint a társadalomszervezés eszméje régi képviselőjének, Kós Károlynak, vagy éppen tamási Áronnak a közreműködésével megalakult Magyar Népközösség létrehozása (1939. február 11.) jelentette a megoldást.752 Az előbbieket illetően már maga a szervezet megalakulása is összefüggött egy sor kisebbségi panasszal és az orvoslásukra tett kísérletekkel. A kormányzat már 1938 nyarán emlékiratot kapott Bánffy Miklóstól a magyar kisebbségi panaszokról (ezek egy része visszaköszönt a kisebbségi statútum pontjai között), mint az egyházi iskolák működésnek biztosítása, magyar tannyelvű állami iskolák kérdése, arányos képviselet a közigazgatásban.753 A Front megalakulását követően Dragomir néhány magyar politikus belépése fejében ajánlatot tett az iskolai beiratkozás kérdésnek rendezésére, iskolák államsegélyének költségvetési biztosítására, magyar tagozatok létrehozására, az elbocsátott hivatalnokok nyugdíjának folyósítására és a hatóságok toleránsabb viselkedésére.754 Részben erre válaszul a magyar fél – Bethlen, Bánffy és a fiatal generáció képviselői – egy sokkal átfogóbb kívánságlistát állítottak össze 1939 januárjában. Jó részük teljesítését – noha inkább csak általánosságokban – a kormány részéről Dragomir és Armand Călinescu belügyminiszter meg is ígérte és ezt követően jött létre a Magyar Népközösség.755 Az MNK az 1939. májusi választásokon kilenc képviselőt és két szenátort juttatott a törvényhozó testületbe.

A Népközösség politikai tevékenységének legfontosabb részét a kijárás és az ügyintézés tette ki, hiszen a szó korábbi értelmében vett, nyilvános politikai élet megszűnt. Ennek megfelelően a képviselők, szenátorok és a Front vezetőségének tagjai mindenek előtt a miniszterekkel és vezető tisztviselőkkel érintkezve próbálták előadni a sérelmeket és a kívánságokat. 1939. április 19-én Bánffy és Szász Pál juttattak el egy a helyi hatóságok sérelmes működését taglaló szöveget a

748 Horváth Sz. Ferenc: Elutasítás és alkalmazkodás i. m. 216–217.749 Ez azonban az egész két világháború közti időszakra vonatkozóan elmondható, és nem csak a jogbiztosító, hanem a

jogkorlátozó rendelkezések tekintetében is.750 Horváth Sz. Ferenc: Elutasítás és alkalmazkodás i. m. 217–218.751 Horváth Sz. Ferenc: Elutasítás és alkalmazkodás i. m. 219–220. Bánffy és Bethlen ellentétére lásd Bárdi Nándor:

Die minderheitspolitischen Strategien der ungarischen Bevölkerung in Rumänien zwischen den beiden Weltkriegen. Südost-Forschungen, 1999. 267-311.

752 A tárgyalásokat, valamint Bethlen, Bánffy, a magyar és a román kormányzat, mindenek előtt Silviu Dragomir kisebbségi főkormánybiztos, majd miniszter taktikázását részletesen ismerteti Horváth Sz. Ferenc: Elutasítás és alkalmazkodás i. m. 223–229.

753 Uo. 222.754 Uo. 224. 53. lj.755 Uo. 227–230.

miniszterelnöknek (Călinescu). 1939. szeptember 21-én ugyancsak Bánffy egy nagy emlékiratban taglalta a kisebbségi kéréseket és sérelmeket, amit 1940. január 6-án megismételt, tekintettel arra, hogy már egy év telt el a Népközösség megalakulása óta. Mindezek mellett rendszeresek voltak a megbeszélések is a magyar közösség képviselői és a kormányzat szakpolitikusai, tisztviselői között.756

A kijáró szerep mellett azonban a MNK kísérletet tett a valódi társadalomszervezésre is. Feladata „a romániai magyarság egyetemének általános nemzeti képviselete és népi munkaközössége” és „kulturális, gazdasági és szociális téren a Romániában élő magyarok egységes képviselete, érdekeinek megóvása és előmozdítása. Ennélfogva feladata keresztény szellemben ápolni a magyar kultúrát, megvédeni és kielégíteni a magyar nép gazdasági érdekeit és szociális szükségleteit”.757 Ennek jegyében a Nemzeti Újjászületés Frontjának modelljét követve, sőt azt megis haladva minden magyar tömörítését tűzték ki célul. Ennek keretét a Puskás Lajos ösztönzésére megalakult tízes szervezet adta. A cserkészvezető Puskás a szász szomszédságok mintájára minden településen tíz családból álló tizedeket állított fel, ezeket főtizedesek alá vonta és ezekből jött létre aMagyar Népközösség települési szervezete. A tizedek egyszerre szolgáltak szolidaritási egységként, mozgósítás kereteként, a tagok ellenőrzésére és persze információáramlásra. A tagdíjakból segélyeket fizettek, a szervezet jogsegélyt biztosított tagjainak, de közbenjártak állásszerzés miatt is. A szervezet átfogó kiépítésére nem került sor, de sokfelé megalakult és 1940 közepére már 140 000 tagja volt. A legerősebb szervezetet Kolozsváron sikerült létrehozni, működött a Székelyföld városaiban és a Bánságban is.758

Az MNK megyei és települési szervezetei legtöbbször az OMP helyi szervezeteiből jöttek létre, igaz gyakran azok második vonalbeli politikusainak részvételével. Ezek mellett a társadalomszervezés átfogó jellegű problémáival szakosztályok foglalkoztak ezek valódi szervező munkát is végeztek. A közművelődési szakosztály (elnöke Jósika János) a kulturális egyesületeket (Kemény János), a Dalosszövetséget és a Zenekonzervatóriumot (Inczédy-Jocksman Ödön) irányította, az irodalmi életet (Tamási Áron), a színházakat (Jelen Gyula) a sportot (Máriaffi Lajos) felügyelte. A gazdasági szakosztály vezetője Szász Pál volt. Itt az ipari ügyekkel Teleki Ádám, a kereskedelmi ügyekkel Teleki Ernő volt foglalkozott. A társadalmi szakosztályt Kós Károly elnökölte, aki a vásárhelyi találkozón fontos szerepet betöltő Hitel csoport tagjaival működött együtt. Társadalomszervezés Albrecht Dezső, közművelődés Kéki Béla, gazdaság Demeter Béla, jogi ügyek Asztalos Sándor, statisztika Vita Sándor. A szervezet jogtanácsosa Tusa Gábor, bukaresti irodavezetője Mikó Imre volt. Jól látható, hogy a társadalomszervezésben végleg a fiatal generáció került kulcspozícióba. A szervezett emellett támogatták az egyházak és főként azok vezetői is.759

Románia esetében 1940 hozta el a várt legalább részleges revíziót, Észak-Erdély behívott képviselői, köztük az OMP és az MNK egykori vezetői is lelkes ünneplésben részesültek az Országgyűlésben. Vélhetően Teleki Pál ösztönzésére hamarosan megalakították az Erdélyi Pártot, ami alapvetően a kisebbségi pártok és az MNK társadalomszervező igényét és szerepét próbálta tovább vinni Magyarország keretei közt. Az Egységes Magyar Párt sorsa pedig jól mutatta, milyen csapdákat érdemes elkerülniük.

(Holt) lelkek és szellemek

Az Egységes Magyar Párt 1938. november 2-a után két részre válva folytatta működését. A Szlovákiában maradt rész vezetője Esterházy volt, Jaross a magyarországi pártszervezeteket egyesítette elnöksége alatt. A politikusok és tisztségviselők jelentős része Magyarországra távozott, még Szent-Ivány is, akinek pedig Liptóban volt birtoka. A párt nemzetgyűlési és tartománygyűlési képviselőiből és pótképviselőiből lettek a behívott országgyűlési képviselők, akik december 6-án foglalták el a helyüket az ülésteremben. Bár pártjuk elkülönült a NEP-től, kormánytámogató

756 Uo. 231–232.757 Mikó Imre: Huszonkét év… i. m. 226.758 Bárdi Nándor: Otthon és haza... i. m. 497., A bánsági szerveztre lásd ANSJ TM ???759 Uo. 497–498.

álláspontot foglaltak el. A kormánytámogatás jelentőségét növelte, hogy éppen a behívásról szóló javaslat szavazása előtt kerül sor Imrédy leszavazására, ezzel a kormány bukására is. Egyes visszaemlékezések szerint Esterházy és Szüllő arról győzködte az EMP képviselőit, hogy ne támogassák Imrédy esetleges újabb kormányalakítását, de sikertelenül. Így aztán rövid időre kulcspozícióba kerültek, a második Imrédy kormány még a 17 felvidéki képviselővel együtt is csak a képviselők pontosan felét tudhatta maga mögött. Jaross azonban nem elsősorban közösségi érdekérvényesítésre használta fel a helyzetet, inkább Imrédy Magyar Élet Mozgalmának is alelnöke és egyik energikus szervezője lett.760 Imrédy végső bukását követően a párt beolvadt a kormánypártba, jól szervezett hálózata az immár Magyar Élet Pártja nevet viselő alakulatot szolgálta, majd a részben emiatt is sértett Jaross követte a volt miniszterelnököt a Magyar Megújulás Pártjába is.761

Az 1940 szeptemberében Magyarországhoz került észak-erdélyi magyarok politikai szervezeteként fellépő Erdélyi Párt viszont nem volt egyenes folytatása a Magyar Népközösségnek. A visszacsatolását követően az MNK, a korábbi OMP, sőt akár a GYOSZ szervezeteinek bázisán alakultak meg az első pártszervek. Miként az EMP képviselőinek bevonulásakor, úgy az erdélyi behívott képviselők megjelenésekor is a kormánypárt szakadása jelentette a legnagyobb problémát. Ezúttal ugyan a többség számszerűen nem volt veszélyben, de Imrédynek a kormánypártban maradthívei folytonos fenyegetést jelentettek a miniszterelnökre. Imrédy maga – Jarosst és egy másik felvidéki behívott képviselőt, az érsekújvári diákkongresszuson is szerepet játszó gazdát, Pintér Bélát mozgósítva – hamarosan szervezkedni kezdett Észak-Erdélyben és a középosztály, az OMP ésaz MNK helyi vezetői egyre nagyobb számban sorakoztak fel pártja mögé.762 Erre is reagálhatott Teleki Pál, amikor november végén Erdélyi Párt megszervezésére ösztönözte a behívott képviselőket.763 A klubpártból hamarosan tömegpárttá átalakuló szervezet a pártok 1944. augusztusi feloszlatásáig működött, a kormányt támogató, 1942-elejétől azzal pártszövetségben együttműködő,a kormányba egy minisztert is (Bánffy Dániel, földművelésügy) delegáló politikai erőként. Szemben az EMP-tal, az EP elérte, hogy a partiumi megyéket kivéve a kormánypárt ne szerveződjön meg. Egyúttal sikerült Imrédy pártjának szervezkedését is blokkolni, olykor annak vezetőit visszacsábítani.764

Ennek megfelelően a felvidéki Egységes Magyar Párt társadalomszervező szerepe és igénye hamar véget ért. Bár 1939 végén még dicsekedhettek azzal, hogy a hat kinevezett főispán közül 5 felvidéki, a közigazgatás hatékonyan szorította háttrébe őket már addig is, amíg a párt egyáltalán fennállt. Társadalomszervező szerepüket a már említett Magyar a Magyarért Mozgalom és az ezzel párhuzamosan kiépülő szociális igazgatási szervek veszélyeztették.765 Az ellentéteket csak növelte az ejtőernyős jelenség, a felvidékiek kiszorítása a hivatalokból, tanári állásokból, az igazolási eljárások és a csehszlovák szociális jogalkotás eredményeinek kétséges sorsa.766 Az EMP története tehát 1940-ben befejeződött, képviselői és a köré szerveződő közösségszervező célokat kitűző és ahhoz ideológiát teremtő kör is szerteszakadt.767

Hasonló problémákkal Észak-Erdélyben is szembe kellett nézni, az EP azonban részben a

760 Sinkó Ferenc: Az Egyesült Magyar Párt... i. m. 277.; Sipos Péter: Imrdéy Béla és a Magyar Megújulás Pártja, Akadémiai Kidó, Budapest, 1970., 70–78., Filep Tamás Gusztáv: A felvidéki szellemről. (Közelítések). Limes, 2007/2, 109–132., 117–118.

761 Sipos Péter: Imrédy Béla és a Magyar Megújulás Pártja... i. m. 190–191.762 Egry Gábor: Az erdélyiség „színeváltozása”... i. m. 32 – 33., 35–36.763 Uo., illetve Ablonczy Balázs: Teleki Pál nemztről és társadalomról – visszacsatolások előtt és után. In Fedinec

Csilla: Nemzet a társadalomban. TLA, Budapest, 2005.764 MNLOL P 1350 Magyar Megújulás Pártja, 10 t. 466-467. f., MNLOL P 1356 Teleki Béla iratai, 765 Hámori Péter: Kísérlet a visszacsatolt felvidéki területek... i. m., Uő.: A magyar kormány szociálpolitikája a

visszacsatolt Felvidéken és Észak-Erdélyben. In Bárdi Nándor–Simon Attila (szerk): Integrációs stratégiák... i. m. 167–188.; Magyar a magyarért a Felvidékért. Beszámoló. Magyar a Magyarért Munkabizottság jelentése, Budapest, 1939.

766 Lásd pl. Sziklay Ferenc esetét Koudela Pál: Kassai polgárság... i. m.; Az igazolási eljárásokra lásd Leslie M. Waters: Learning and Unlearning Nationality:Hungarian National Education in Reannexed Felvidék, 1938–1944; Hungarian Historical Review, 2013/3., 538–565.

767 Filep Tamás Gusztáv: A felvidéki szellemről... i. m. 114.

kormánypárttal kötött, bár nem mindig olajozottan működő egyezség révén elérte, hogy társadalomszervezésben is megőrizze fontos szerepét. Ebben nem kis szerepet játszott az is, hogy Teleki Pál is egyfajta kísérleti laboratóriumot látott a területben, ahol az egységesítés mellett saját társadalmi reformelképzeléseit is érvényre juttathatja.768 Ezzel együtt az erdélyiek és Magyarország egyesítése sem történt meg olyan feszültségek nélkül, melyek a dél-szlovákiai helyzetet jellemezték. Kiszorulás a hivatali pozíciókból, az ejtőernyős jelenség, a magyarországiak lenéző fellépése és vélt vagy valós beavatkozásuk az erdélyi ügyekbe időről-időre konfliktusokhoz vezettek.769 Mindazonáltal az Erdélyi Párt, amiből hamar kiszorultak a nagy öregek mint Bethlen György vagy Bánffy Miklós, néhány disszidens ellenére négy évig többé-kevésbé joggal hivatkozott arra, hogy képviseli az erdélyi magyarságot és ilyen módon az identitáspolitikai diskurzust is jórészt sikerrel monopolizálta, természetesen azon az áron, hogy bizonyos eltéréseket tolerálnia kellett megszólalói között. Ez leginkább a zsidókérdésben volt látványos.770

Mindenesetre nem csak a visszacsatolt területeken kialakult feszültségek és a politikai helyzet járult hozzá, hogy a kisebbségi magyar pártok identitásdiskurzusa nem merült alá a visszacsatolás eufóriájában, ami azt is jelentette, hogy szintén megkísérelték fenntartani a közösséget, aminek egyedüli megszervezőiként és képviselőiként láttatták magukat. Amikor ezt a két csoportot jellemezni próbálták, részben önmagukban, részben Magyarországgal való viszonyában is kísérletet tettek meghatározásukra. Ilyenkor mind az erdélyi, mind szlovákiai közösség esetében a kisebbségi korszakban elért nemzeti egység jelentette a legfontosabb, megkülnböztető jellegzetességet. Ez részben kényszerű egység volt, amit a kisebbségi korszak megfosztottsága hozott magával, részben azonban több is annál, annak felismerése, hogy a közösséget nem csak az államnak kell megszerveznie, az önszerveződés szükséges és elengedhetetlen Magyarországon is, különösen mivel éppen a társadalmi szerveződés hiánya volt azország szétesésének egyik oka.771 Ennek megfelelően az egységnek nincs a szó hagyományos értelmében vett politikai tartalma sem, az csupán a kisebbségi léthelyzet velejárója, hiszen a kisebbségi érdekérvényesítés csak politikai eszközökkel történhet és az általános megfosztottság miatt az élet minden területe politika.772 Így aztán a választás is csak arról szól, hogy a választó hitettesz magyarsága mellett.773

Ahhoz azonban, hogy ez az egység érvényes legyen, mindenek előtt el kell fogadni, hogy a nemzeti kisebbségként megfogalmazható érdekek és kívánságok felülírják az egyéb társadalmi helyzetből fakadó érdekeket. A magyar kötelességnek le kell győznie az esetleges ellentéteket is.774 Ez azonban azt is megköveteli, hogy a párt több legyen egyszerű politikai képviseletnél, társadalomszervező erővé kell válnia. Az intézményes feltételek mellett azonban ehhez szociális szellemre is szükség van, amit csak megerősít a kisebbségi sors és a vele bekövetkezett társadalmi változások: az egyes osztályok közti anyagi és fogyasztásbeli különbségek eltűnése és ezzel az általános nivellálódás.775

Míg az erdélyi és szlovákiai önkép ebben nagyjából megegyezett, abban már nem volt ilyen egyetértés, hogy vajon az egység eleve adott volt vagy pedig létre kellett hozni. Amíg az EMP

768 Egry Gábor: Az erdélyiség „színeváltozása”... i. m.769 Ablonczy Balázs: Védkunyhó; Uő. A visszatért Erdély, Jaffa Kiadó, Budapest, 2011.; Oláh Sándor: Kivizsgálás.

Írások az állam és a társadalom viszonyáról a Székelyföldön. Pro Print, Csíkszereda, 2008., 184–209.; Uő.: Gyakrolati gondolkodásmód és megmerevedett etatizmus (1940 – 1944). Korall, 2004/4., 98–112.; Sárándi Tamás: Fejezetek az észak-erdélyi katonai közigazgatás történetéből. Limes, 2012/2., 65–86.; Csilléry Edit: Észak-Erdély polgári közigazgatása 1940–1944. Limes, 2012/2., 87–100., 92–93.

770 Egry Gábor: Az erdélyiség színeváltozása... i. m. 67–76., 156–170.; Horváth Sz. Ferenc: Népcsoportpolitika, szociális kompenzáció, zsidókérdés. A Holokauszt Észak-Erdélyben. Múltunk 2006/3., 102–143.; Holly Case: Between States. The Transylvanian Question and the European Idea during WWII. Stanford University Press, Stanford 2009.

771 Egry Gábor: Az erdélyiség „színeváltozása”... i. m. 772 Bólya Lajos: A felvidéki magyarság társadalmi rajza. In Csatár István – Ölvedi János (szerk.): A visszatért

Felvidék... i. m. 97–104., 102–103.773 Sinkó Ferenc: Az Egyesült Magyar Párt... i. m. 274.774 Uo.775 Szarka László: „Nádi élet”, „eltűnt gondolatok”. i. m., 55–57., Egry Gábor: Az erdélyiség „színeváltozása”... i. m.

retrospektív története – nyilvánvalóan önmaga legitimálását célozva – azt állította, hogy húsz éven keresztül a párt valóban képviselte a nemzeti egységet, és szót sem ejtett még arról sem, hogy 1936 előtt nem is egy, hanem két kisebbségi magyar párt működött, addig mások éppenséggel azt állították, hogy az egység csak lassan alakult ki és csapódott le. Ugyanígy Erdélyben is főként a két évtized tapasztalataként, így tulajdonképpen az idők során kialakított állapotként értelmezték a közösség egységét.776

Hasonlóképpen beszéltek a két évtized eredményeként a speciálisan kisebbségi tulajdonságokról is. Ezek egyik fontos eleme a valóság megismerésének igénye, az önkritika és az aprómunka777 – mind Csehszlovákiában, mind Erdélyben – ami egyúttal implicit kritikája a dualizmus kori nagy vízióknak is. Az aprómunka felértékelődése – amit már a népszolgálat elvi megalapozói is hangoztattak a húszas évek első felében – szorosan összefüggött a közösségi szellemmel és a szociális szellemmel is, hiszen ez képezte a nemzeti munka alapját. Emellett Csehszlovákiában kiemelték a politikai iskolázottságot is, ami jelzi a Romániában messze nem csehszlovák minőségű parlamentarizmus tapasztalatának fontosságát is. Ez része volt a sokat emlegetett demokratikus szellemnek is, ami azonban – mint láttuk – jóval többet, esetenként pedig egészen mást jelentett, például a nemzeti összetartozás tudatát az „értékesebb elemekben” fent és lent vagy éppenséggel a vezetők iránti minél teljesebb bizalom és a vezetettek fegyelme nyomán közöttük kialakuló bensőséges, bizalmas, testvéri viszonyt kapcsolták össze a demokratikus szellemmel.778 Mindenesetre az EMP magyarországi pártprogramjának is része lett a demokratikus és szociális jogok megőrzése is,779 míg Erdélyben ezzel szemben a demokratikus szellem mindenek előtt társadalmi válaszfalak leomlását és a nép felemelését jelentette, ismét csak rámutatva a működő parlamentáris demokrácia fontosságára a kisebbségiek számára is..

Még lényegesebb különbségek mutatkoznak, ha a közösségképek belső tagoltságára, az egyes csoportok funkcióira kérdezünk rá. Itt azonban már nem csupán Románia és Csehszlovákia közt tapintható ki választóvonal, hanem az egyes csoportokra vonatkozó elképzeléseken belül is. Azmindegyik esetben igaz, hogy a társadalom felosztása sematikus és maguk a csoportok esszencialisták. Ez leginkább abból látszik, hogy szövegek rendszerint problémának látják az egyes csoportok lemorzsolódását, az átáramlást más csoportokba és ezzel szemben azok megőrzését tekintik fő feladatnak. A társadalomszerkezet változását tehát még a magyar közösségen belül sem látják elfogadhatónak, helyette az adott szerkezet harmonikus működtetését tűzik ki célul és ezt azonosítják a társadalmi reformmal, vagy éppenséggel akár forradalommal.780 Ebből az is következik, hogy maga a társadalmi helyzet és a csoport- vagy osztályhovatartozás is csak a nemzeti önazonosság kiegészítőjeként jelenik meg, a harmonikus társadalom nemzeti munkájában amunkás vagy a paraszt csak magyarként értelmezhető, nem is lehet másként, más formában magyar,hiszen nemzeti küldetése ehhez a csoporthoz és foglalkozáshoz köti.

A társadalomképekben mindkét helyen és minden megközelítésben kulcskérdés a középosztály. Ennek szerepét azonban némileg különböző módon ítélték meg a két közegben. Csehszlovákiában a középosztály távozása, megalkuvása és a nemzeti ügytől való elfordulása szinteáltalános kritika tárgya lett, éppen azért, mert a legtöbben úgy tartották, hogy az ő feladatuk a nemzet megszervezése és vezetése.781 Ezzel együtt nem kevesen kiemelték azt is, hogy

776 Sinkó Ferenc: Az Egyesült Magyar Párt... i. m. 274., Szarka László: „Nádi élet”, „eltúnt gondolatok”... i. m. 55–57., Filep Tamás Gusztáv: A felvidéki szellemről. (Közelítések)... i. m. 111., Egry Gábor: Az erdélyiség „színváltozása”... i. m.; Bárdi Nándor: A múlt, mint tapasztalat...

777 Darvas János: A felvidéki magyarság politikai története a csehszlovák megszállás alatt. In Csatáry István – Őlvedi János (szerk.): A visszatért Felvidék... i. m. 39 – 65., 65. ; Szarka László: „Nádi élet”, „eltűnt gondolatok”... i. m. 55–57., Filep Tamás Gusztáv: A felvidéki szellem (Közelítések)... i. m., Egry Gábor: Az erdélyiség „színeváltozása”... i. m.

778 Révay István: A felvidéki magyar társadalom... i. m. 73–74.; Darvas János: A felvidéki magyarság... i. m. 64–65.779 Filep Tamás Gusztáv: A felvidéki szellem (Közelítések)... i. m. 113.780 Egry Gábor: Az erélyiség „színeváltozása”... i. m.; 781 Bólya Lajos: A felvidéki magyarság társadalmi rajza i. m. 99-101.; Jócsik Lajos: Idegen igában. Húsz év cseh

uralom alatt. Atheneum, Budapest 1940., 211.; Ölvedi János: A szlovenszkói magyarság társadalmi rajza. In FazekasJózsef: Vagyunk és leszünk. A szlovenszkói magyarság társadalmi rajza, 1918–1945. Kalligram, Pozsony, 1993. 5–28., 22.

Csehszlovákiában éppen a középosztály visszahúzódása, szerepétől való elfordulása miatt az ifjúságés az új generáció feladata lett végrehajtani a fordulatot, továbbá elvállalni a nemzet legfontosabb tartalékát jelentő parasztság nemzeti nevelését is, hogy az végül kitermelje az új, feladatát betöltő középosztályt.782 Az erdélyi önképben is a középosztálynak jutott a harmonikus nemzeti közösség megteremtésének feladta, jórészt a népnevelés révén, ami egyúttal egyéni áldozathozatalt is jelentett. Ez a középosztály azonban a vérveszteségek ellenére még működött és legalább részben betöltötte a feladatát. Vezető szerepe pedig éppen a nép felé fordulásból és a népszolgálatból fakadt.Ezzel szemben a felvidéki szövegek egy jelentős része, és éppen az Egyesült Magyar Párthoz köthetők, alapvetően hierarchikus társadalmat képzeltek el, melyben a vezetés ráadásul elhivatottsága miatt lesz a középosztályé. A közösség gerince azonban az a falusi nép, amely maga is őrzi a nemzeti lényeget – csakúgy, mint Erdélyben.

Igaz, Erdélyben is volt egy jól körülhatárolt csoport, akik már a harmincas évek eleje óta a völkisch eszmék és a népcsoportszervezet jegyében képzelték el a magyar kisebbség jövőjét is, előbb a zsidósággal szemben, majd akár a vezér-elvet is elfogadva. Csakhogy ez a csoport a Sulyok István halálával már korábban meggyengült, majd a bécsi döntéssel szétszakadt: Gyárfás Elemér a Magyar Népközösség vezetőjeként Dél-Erdélyben működött tovább, Paál Árpád Észak-Erdélyben ugyan behívott képviselő lett, de komoly szerepet az Erdélyi Pártban már nem játszott.783 Így ez a társadalomkép, ami az EMP-ben a vezetők szintjén is képviselve volt az Erdélyi Pártban periférikusmaradt, mindenek előtt azért, mert a népszolgálat etikai alapozása mellett a szigorúan hierarchikus közösség és benne a középosztályi vezetőszerep felfogása nem nyerhetett teret, noha lényegét tekintve a népszolgálat is a középosztályra ruházta a népnevelés felelősségét és vele a vezetést.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy a csoport elhatárolása terén ne vált volna fontos momentummá a zsidóság kizárása és az antiszemitizmus. Ez nem volt eleve adott része az alakuló közösségképnek, sőt, az első időszakban kifejezetten eltávolította mind a csehszlovákiai, mind a romániai magyar közösséget a numerus clausus Magyarországától, még akkor is ha a forradalmak emigránsaival szemben is gyanakvóak voltak és Csehszlovákiában az OKP az antikapitalista antiszemitizmust sem nélkülözte, sőt ez önértelmezése fontos része volt.784 A különböző zsidó csoportokkal és identitáspolitikai törekvésekkel szemben mindkét közösség elitje némileg értetlenülállt, hamar megjelent a magyarságról való opportunista leválás tézise is.785 Ezzel együtt, különösen amikor úgy látták, hogy kisebbségi jogi tétje van, mindkét országban megkísérelték a magyarság részeként megmutatni a zsidóságot. Erre elsősorban a népszámlálások alkalmával került sor, de a választások is ide tartoztak.786 Azt pedig sokáig természetesnek vették, hogy a zsidók a magyar kultúra fenntartásának aktív részesei.787

Az Egységes Magyar Párt és az Erdélyi Párt programjai azonban, részben igazodva a magyarországi politikához, részben azonban saját elképzelésekre építve, illetve az organikus nemzeti közösség eszméjét logikusan tovább gondolva alapvetően a zsidóság kizárásáról szóltak, határozottabb vagy mérsékeltebb formában.788 A leválás, sőt árulás tézise mellett ezt általában a társadalmi reform szükségszerűségével és meglehetősen hagyományos antiszemita toposzokkal

782 Szarka László: „Nádi élet”, „eltűnt gondolatok”... i. m. 57.783 Horváth Sz. Ferenc: Elutasítás és alkalmazkodás... i. m.; Uő: Az egyensúly embere,. Katolikus válságtudat és

vezetésvágy Gyárfás Elemér politikai gondolkodásában. In Bárdi Nándor–Tóth Ágnes (szerk.): Egyén és közösség...i. m. 97–126.; Uő: Utak, tévutak, zsákutcák... i. m.;.Uő.: Minorities into Majorities... i. m.

784 Szüllő azonban kifejezetten bírálta Magyarországot a numerus clausus miatt. Ahogy elszakított véreink látnak bennünket. Pesti Napló, 1925. április 15. 7.

785 Horváth Sz. Ferenc: Elutasítás és alkalmazkodás... i. m., Ölvedi János: A szlovenszkói magyarság társadalmi rajza.... i. m. 17–18.

786 Seres Attila – Egry Gábor: Magyar levéltéri források 1930-as romániai népszámlálás... i. m.; Popély Gyula: ÍAz 1930. évi csehszlovák népszámlálás végrehajtása. In Juhász Gyula (főszerk.), Kiss Gy. Csaba (fel. szerk.): Magyarságkutatás (1988). A Magyarságkutató Csoport évkönyve, Budapest, 1989., 145–176.

787 Kovács Éva: Felemás asszimiláció. A kassai zsidóság a két világháború között (1918 – 1938). Fórum Kisebbségkutató Intézet – Lilum Aurum, Somorja – Dunaszerdahely, 2004.

788 Filep Tamás Gusztáv: A felvidéki szellem... i. m. 118.; Uő.: Felföldi közírók a magyarországi állapotokról 1938 után. In Bárdi Nándor – Simon Attila (szerk.): Integrációs stratégiák... i. m. 139 – 153., 144–145.; Egry Gábor: Az erdélyiség „színeváltozása”... i. m. 66–77.

igazolták. Ez nem jelentett általános és faji antiszemitizmust, de a disszonáns hangok inkább hallhatóak voltak a volt csehszlovákiai elit körében, akik nem csak szervezetileg váltak szét. Akár az egykori baloldali új generáció, akár ellenfeleik közt szép számmal találhatóak, akik számára a zsidósággal kapcsolatos hivatalos nézetek nem voltak elfogadhatóak, nem is beszélve Szüllőről, aki politikusként is tiltakozott a zsidótörvények ellen, annak ellenére, hogy pártelnökként maga is használt antiszemita érveket az MNP-vel szemben. Ha nem is nyilvánosan, de többen egyetértettek vele a zsidótörvények kapcsán.789 Az Erdélyi Párt és benne az új generáció képviselői már csak 1944 tragikus tavaszán és nyarán mutatták a megosztottság jeleit, amikor embereket kellett menteni.

A zsidók mellett azonban a Magyarországhoz való viszony sem volt egyértelmű a visszatérést követően. A közjogi egyesítés magától értetődőnek tűnt, de a magyarországi és a kisebbségi társadalmak közti távolság meglehetősen kézzelfogható volt.790 Ezt a már említett konfliktusok csak még kézzelfoghatóbbá tették. Ugyanakkor a különbség, mint az előző fejezetben láthattuk, már régóta a kisebbségi közösségkép része volt, így a hazatérés egyúttal kikényszerítette areflexiót erre is. Noha szervezetileg – mint láttuk – különböző válaszok születtek Észak-Erdélyben és a visszacsatolt Felvidéken, a közösségképeket tekintve lényegében ugyanazt tapasztalhatjuk. Bár a magyarországi közeg a Csehszlovákiából visszakerült magyarok kapcsán hangoztatott demokratikus szellemet és szociális megújulást nem ritkán a nagyon negatívan megítélt cseh demokrácia nyomán bekövetkezett elfajulásnak tekintette, a kisebbségiek képviselői saját magukat – és amint láttuk ez nem volt új keletű – könnyen a magyarországi jobboldali reformprogrammal állították párhuzamba. Ugyanakkor számukra a társadalmi megújulás és megújítás igénye más forrásokból táplálkozott, mint a magyarországi elképelések, hiszen ezt egyértelműen a kisebbségi kor eredményének tekintették. A kérdés inkább az volt, hogy felszámolják-e a közösséget, amit önképük szerint a „felvidéki” és az „erdélyi” szellem jellemzett, vagy fenntartsák.

A válasz bizonyos értelemben politikai volt, a pártok létezéséig azok identitáspolitikájában az elkülönülés dominált, ezt pedig azzal támasztották alá, hogy a felvidéki és erdélyi szellemmel jellemzett közösség értékei megtermékenyítik a még a reformok előtt álló Magyarországot, ezért beolvasztásuk nem csak értelmetlen, de káros is lenne. Illetve már csak azért is hiba lenne egyszerűen beolvasztani őket, mert mindazt amit megtapasztaltak és elértek súlyos áldozatok árán érték el.791 A tényleges egység tehát a jövőbe tolódott, és egy új nemzet egységét jelentette, noha ez a gondolat ilyen explicit formában csak Erdélyben jelent meg, főként az EMP korai beolvadása miatt. Ugyanakkor az egységet sajátos módon, párhuzamos de lényegében azonos fejlődésként visszavetítették az egész két világháború közti időszakra. Ennek megfelelően mindazt amit elértek pérhuzamba állították az úgymond Szegedről elindult, majd Gömbös, Darányi, Imrédy és Teleki Páláltal a jobboldali gondolat jegyében végrehajtott társadalmi reformmal.792

Ezzel együtt sem volt egészen biztos, hogy ez a párhuzamos fejlődés egyúttal ugyanaz lett volna Magyarországon és a kisebbségi magyarok körében, általában a különbség motívuma is elég hangsúlyosan jelentkezik. Csehszlovákiában ráadásul mindezt az egyenes vonalú változás mellett a megnyilatkozások egy részében sajátos dinamika egészíti ki, hiszen a társadalomképük szerint a

789 Ahogy elszakított véreink látnak bennünket... i. m.; Filep Tamás Gusztáv: A felvidéki szellem... i. m. 119–120. Ironikus módon egykori ellenfele, a korábban általa éppen zsidó és szabadkőműves jellegűként megbélyegzett MNP vezére, Szent-Ivány viszont beállt a párt hivatalos irányvonala mögé.

790 Borsody István: Magyarország és csehszlovákiai magyarság. In Uő. (szerk.): Magyarok Csehszlovákiában... i. m. 211–219., 214–215.

791 Egry Gábor: Az erdélyiség „színeváltozása”... i. m. ???; Bevezető. Csatár István – Ölvedi János (szerk.): A visszaért Felvidék... i. m. 7–8. „A húszéves tragédia ilyenformán a szörnyű anyagi-szellemi vérveszteség mellett értékeket is adott a magyarságnak: a népben kiváló képességeket fejlesztett ki, gazdag élettapasztalatok szerzésére adott alkalmat, maguk iránti tárgyilagosságra, önbírálatra, valóságlátásra nevelt. A Jaross Andor vezérlete alatt visszatért északi magyarság fölfokozott nemzeti öntudatával kifejlett szociális felelősségérzetével, gazdag külföldi élettapasztalataival és reális életlátásával új színt és értékeket képvisel a nemzet és az ország életében. A tragikus húsz év pozitív tanulsága az, hogy a kifejlődött értékeket, jó tulajdonságokat és eredményeket meg kell őriznünk az egész nemzet számára a jövőre is, a negatív tanulság pedig az, hogy soha semmi körülmények közt nem szabad megismételnünk a hibákat, amelyeket a csehek elkövettek”. Darvas János: A felvidéki magyarság politikai története... i. m. 65.

792 Sinkó Ferenc: Az Egyesült Magyar Párt egyéves... i. m. 285–286.

magyarság először elveszítette a középosztályt és az államot, vagyis a nemzetet szervező erőket, ezzel nyilván eltávolodott Magyarországtól. A korszak közepe felé egy új generáció hozta el a fordulatot és kezdődött meg az önszerveződés, ami ismét közelebb hozta őket Magyarországhoz. Pontosabban egy jövőbeli Magyarországhoz, mivel az önszerveződés révén megújult közösség már más jellegű, más alapokon nyugszik, nem lehet az a fajta konstruált, intézmények által termelt magyarság, ami Magyarországon jellemző. Mivel a csehszlovák intézmények más tudatot terjesztenek,793 így az itteniek magyarsága csak a nemzet lényegének, legmélyebb esszenciájának felismeréséből táplálkozhat és sikerük abban áll, hogy erre rávezethetik nemzettársaikat is. Öntudatlanul talán ennek intuitív felismerése is szerepet kapott abban, hogy a csehszlovákiai magyarságot úgy közelítették Magyarországhoz, hogy egyszerre a lehető legtávolabbra is kerültek tőle, egyúttal azonban a lehető legközelebb a másik nagy kisebbségi közösséghez, az erdélyiekhez. Az „északi székelyek” képzete, tekintettel a székely sztereotípiákra és mítoszokra egyesíti magában a nemzet legősibb rétegének képzetét, a magára hagyottságot és a szívósságot is.794

Az ilyen jellegű önképre szükség is lehetett, hiszen a visszacsatolt területeken talált viszonyokat, a magyarországitól teljesen eltérő közszellemet könnyű volt károsnak, veszélyesnek, a nemzeti szellem elkorcsosulásának látni, úgy, ahogy azt a Magyar a Magyarért Mozgalom szociálpolitikai megbízottainak jelentései tették. Az ő szemükben a középosztály megroppanása, a hivatalnokok behódolása és fiatalok baloldalinak látott elkötelezettsége inkább probléma volt, mint erény.795

Ezzel a dinamikával szemben Erdély esetében a sajátosságok állandóságként, történeti gyökerekből táplálkozóként jelenhettek meg. Az erdélyi hagyományok miatt a regionalizmusként megjelenő különbségek nem csak legitimnek, hanem szinte már szükségszerűnek tűntek, így itt éppenséggel az időbeli távolság nőtt meg Magyarország és Erdély közt: az erdélyiek messze előre szaladtak azon az úton, amelyen Magyarország is járt. Mindez nem jelenti azt, hogy Csehszlovákiában ne került volna elő hasonló érvelési mód. Szüllő és a felvidéki értelmiség egy alkotmányos elveket előtérbe helyező csoportja a felvidéki szellem történeti eredetét emelte ki, a felvidéki városok nemesi-polgári-honorácior hagyományában, a függetlenségi harcokban és a nyugat iránti nyitottságban lelte fel a jelenség gyökereit.796 Nem mellesleg és nem meglepő módon ez nagyon hasonló volt ahhoz, ahogy a korszak ismert konzervatív társadalomtudósa, Weis István értelmezte a jelenséget.797

A recepcióhoz azonban az is hozzá tartozott, hogy végül melyik politikai személyiség és pártmellett kötöttek ki a csehszlovákiai és erdélyi politikusok és közéleti személyiségek. A visszacsatoltszlovákiai területekről érkezők fragmentálódása mellett a közösségkép szempontjából a leginkább figyelemre méltó a fejezet elején megidézett helyzet, Imrédy Béla hivatkozása a felvidéki szellemre saját reformjai előképeként és mintájaként. Az is láttuk, hogy Jaross személyében maga a pártelnök és vele néhány behívott képviselő is követte Imrédyt új pártja megalakításakor, szakítva a korábban még a töretlen jobboldali reformhagyomány folytatójaként említett Telekivel, és Jaross a Sztójay-kormányban is miniszterséget vállalt. Ezzel szemben az Erdélyi Párt nagy többsége megmaradt a kormánypárt szövetségese Teleki halála után is, igaz 1944 márciusa után immár egy táborba kerülveImrédyvel és Jarossal.

Bár a különbségek egyik forrása nyilvánvalóan a hatalmi viszonyokban rejlett, a közösségképek áttekintése segítheti az eltérő pályák megértését – annál is inkább, mivel Imrédy az erdélyi középosztályra is nagy hatást gyakorolt. Bár mind az erdélyiek képviselte, mind a Csehszlovákiában domináns és 1937-1938-ra szervezetileg is létrejött közösségfelfogás hasonló alapokon nyugszik és hasonló tulajdonságokat, értékeket tulajdonít a saját csoportnak, a társadalom szervezete – eleve adott hierarchia vagy harmonikus közösség a középosztály népszolgálatán alapulva – és vele az állam és társadalom viszonyának megítélése – jelentősebb, de nem kizárólagos

793 Sinkó Ferenc: A főiskolások. In Borsody István (szerk.): Magyarok Csehszlovékiában... i. m. 166–177.794 Darvas János: A felvidéki magyarság politikai története... i. m. 64.795 Hámori Péter: Kísérlet a visszacsatolt felvidéki területek... i. m. 587.796 Filep Tamás Gusztáv: A felvidéki szellem... i. m. 119–120.797 Weis István: A Felvidék lelke, Magyar Szemle, 1938/11, november, 201–207. Lásd még Gogolák Lajos: A felvidéki

lélek kialakulása, Magyar Szemle, 1929/9., szeptember, 5–14.

állami szerep Imrédy esetében, a társadalom és az állam egyenlő súlya a nemzet megszervezésében Teleki felfogásában, valamint ebből következően a népközösségi eszméhez való viszony – lényegében egybe esik a két csoport magyarországi politikai választásával is. A helyzet azonban megfordítva is érdekes, hiszen nem csak Imrédy, hanem Teleki is egyfajta társadalmi laboratóriumként tekintett a visszacsatolt területekre és a visszatért erdélyieket vélhetően saját közösségfelfogásának legjobb megtestesítőit látta,798 akár csak Imrédy a csehszlovákiai magyar kisebbséget. Ennek tükrében tehát azt is mondhatjuk, hogy mindkét politikus a visszatérőkben találta meg saját igazi pártját és ez legalább részben a politikai események során is kifejezésre jutott.

Új kisebbségi magyar identitás és identitáspolitika felé?

Beszélhetünk-e arról, hogy a két világháború közt kialakult két, addig nem vagy nem ebben a formában létező közösség, melynek reprezentánsai sajátos csoportidentitás megjelenítőinek tartották magukat? Ezt a logikus kérdést egyelőre csak részben tudom megválaszolni, hiszen ez a fejezet és az előző alapvetően az identitáspolitika diszkurzív szintjét vizsgálta, kevésbé foglalkozott azzal, hogy a mindennapokban milyen folyamatok zajlanak. Ezzel együtt nem érdektelen ebből a részleges nézőpontból már most áttekinteni a kérdést.

Mindenek előtt érdemes leszögezni, hogy a két világháború közti kisebbségi identitáspolitika központja Budapest volt, ehhez képest minden más viszonyrendszer másodlagosnak bizonyult. Ez azonban nem feltétlenül az identitáspolitika tartalmának meghatározását jelentette, hanem az erőforrások feletti rendelkezést és bizonyos megváltoztathatatlan keretek, nevezetesen a revíziónak megfelelő nemzeti egység eszméjének fenntartása, kijelölését. Ez utóbbinak ugyan akadtak kihívói, de ők ritkán kerültek olyan helyzetbe, hogy identitáspolitikai értelemben is alternatívát jelentsenek. Viszont amikor igen, akkor közösségképük összevetése és annak recepciója segíthet a magyarországi és a domináns kisebbségi magyar identitáspolitika értelmezésében is.

A kihívás helyett a kisebbségi magyar identitáspolitikák inkább, a velük párhuzamosan aktívregionalista törekvésekkel megegyező módon, a központ és a periféria viszonyának újratárgyalását, megváltoztatását szerették volna elérni – többnyire a saját javukra. Az egységesnek láttatott nemzeten belül kerestek helyet és teret a letagadhatatlan különbségeknek. Ez legalább annyit jelentett, hogy adott esetben ne kelljen teljes mértékben alkalmazkodniuk a magyarországi önazonosság tartalmaihoz, bár ennek a törekvésnek a sikere – identitáspolitikai téren – alapvetően a politikai lehetőségektől függött. Mindenesetre megkísérelték megtalálni és mozgósítani azokat a szimbolikus erőforrásokat, melyek valamilyen formában legitimálták a külön csoportazonosság elemeit – ha csupán a magyarságon belül is. Az autenticitás forrása lehetett történelmi, a koreszméknek való megfelelés, például a harmonikusan megszervezett, a népre épülő nemzeti közösség, az ennek megteremtésére irányuló nemzeti küldetés vagy éppen az áldozati helyzet, a kisebbségi sérelmek és szenvedés révén kitermelődött és ezért értékes tulajdonságok sora, de akár valamilyen egyetemes érték is, például a keresztény internacionalizmus eszméje keretében annak feltételezése, hogy a nemzetek léte és harmóniája isteni rendelés. A központhoz való viszony pedig szimbolikus, idő-, társadalmi és olykor térbeli dimenzióban is megjelent. Jellemző módon az egységet a közjogi keretek mellett elsősorban időben tudták elhelyezni és megjelölni – szinte minden esetben a jövőbe tolva azt. A térbeli és társadalmi egység legfeljebb a regionalista törekvések keretében az „őslakók” vagy az „erdélyiek” sors- és kulturális közösségeként jelentkezett, az identitásdiskurzusok kulcseleme éppen a Magyarországtól való elszakítottság és ennek következményei volt és a visszacsatolás utáni önképek és ezúttal már magyarországi sérelmi diskurzusok ezt bizonyos mértékig fenn is tartották.

Persze azt sem lehet állítani, hogy a magyarországi elvárások identitáspolitikai tartalma könnyen azonosítható lett volna. Általában azért, mert a közéletben 1918 után számos nemzetértelmezés és nacionalizmus változat nyert teret és ezek igen különböző forrásokból építkezve változatos módon képzelték el a magyar nemzetet. Még megegyező kereteik – nemzeti

798 Egry Gábor: Az erdélyiség „színeváltozása”... i. m.

egység, valamiféle társadalmi harmónia, a középosztály kiemelt nemzeti szerepe – mellett is mást-mást gondoltak az állam és a társadalom szerepéről, a munkások helyzetéről, a tőkéről, a zsidókról és még sorolhatnánk. De a konkrét magyarországi identitáspolitikai elképelések sem voltak egyértelműek. Nem csak a szakpolitikusi gárda országonként leosztott felelőssége miatt állt elő ez ahelyzet, hogy a csehszlovák viszonylatban nem feltétlenül ugyanazt képviselték, mint Románia vonakozásában, hanem az új politikai helyzetben szinte lehetetlen volt olyan koherens közösségvíziót felvázolni, ami megfelelt a Magyarország-centrikus nemzeti egység politikai igényének.

Érdemes ebből a szempontból alaposabban szemügyre venni Jancsó Benedek már idézett megfogalmazását,799 mivel jól illusztrálja a nemzeti egység és a nemzetfogalom többértelmű jellegét. Jancsó kétféle integritást, nemzetit és területit említ. Az utóbbi visszaszerzésének előfeltételét látja az előbbi, tehát a kulturális egység fenntartásában és miután úgy véli, hogy a területi integritás visszaszerzése csak váratlan világesemény nyomán várható a kulturális tűnik a kettő közül fontosabbnak, a nemzeti önazonosság jellegadó elemének. Ugyanakkor a kulturális egység általa használt fogalma meglehetősen sajátos. Egyfelől esszencialista jegyekkel bír, legalábbis ezt sugallja, amikor arról beszél, hogy a magyarságot megfosztják kultúrájától, ami ezek szerint feltélenül állandó kellene legyen: Részben viszont a fogalom konstruktivista és participatorikus, hiszen Jancsó a kisebbségi magyarok kapcsán kultúrájuk kifejtésének lehetőségéről, vagy gazdasági életfeltételeikről beszél, tehát úgy tűnik, hogy a kulturális egység is cselekvésen keresztül valósulna meg. A gazdasági életfeltételek fogalma is hasonlóképp kettős jellegű, hiszen a művelődés anyagi feltétleeinek megteremtése mellett azt is magában foglalhatja, hogy a közösségnek közös – nemzeti – gazdasága legyen. De ugyancsak kettős tartalmú a haza fogalma, amit egyfelől eszmei-szimbolikus értelemben határoz meg, Renan mintájára, majd mégis arról beszél, hogy a területi integritás visszaszerzése miatt fontos a kulturális integritás megőrzése, ezzel pedig legalább az eszmei-szimbolikus dimenzióval azonos szintre emeli a területet is a maga földrajzi valójában. Sőt, kettősség érvényesül az identitáspolitika dimenziójában is, hiszen Jancsó szemében legalább annyira lényeges a magyarországi közösség megtartása magyarnak – vagyis a kisebbségekkel szolidaritásra képes, őket támogató közösségnek – mint a kisebbségek megőrzése.

Az ilyen jellegű kettősségek persze minden politikaként értelmezett nacionalizmus karakterjegyei. Esetünkben fontosságát az adja, hogy jelzi a szakpolitikaként felfogott identitáspolitika számára – ennek volt kulcsfigurája Jancsó –, sem volt magától értetődő mit és miként ajánljon magyar nemzeti identitásként. A keretek azonban, az ugyanolyan magyarnak megtartani revíziós parancsa, óhatatlanul is egy esszencialista, a változásokat gyanakvással figyelő, az állandóságot preferáló felfogás felé mozdították el a kisebbségi identitáspolitikát. Ennek persze intézményi alapjai is voltak. Mivel az önazonosság újratermelésének intézményei hiányosak voltak,és az adott államok saját identitáspolitikája nyomán megjelenő azonosságváltozatok – a kisebbségi és budapesti szereplők szemében is – legjobb esetben is csak hibrid identitások voltak, ezért a kisebbségi és magyarországi közös elemét egyre inkább a nemzetiség „mélyrétegeiben” kellett keresni. Ezt természetesen nem volt független az önképekben megjelenő társadalmi változásoktól sem, a nacionalizmus „működtetésében” a középosztály süllyedése vagy dezertálása miatt bekövetkezett diszfunkciótól.

Ebből az is látszik, hogy a kisebbségi identitáspolitika alapvetően középosztály-centrikus nemzetfogalmon alapult. A konstruált, kulturálisan termelt nemzetet a középosztály kultúrájaként fogta fel, míg az organikus és esszencialista nemzetet a középosztály működtette közösségként értelmezte. Ennek a középosztály-központúságnak a mértékét és mélységét talán a legjobban az érzékelteti, ha a Csehszlovákiában kialakult aktivista nemzetfogalom felől vizsgáljuk meg. Mint láttuk az aktivisták alapvetően elfogadták a csehszlovák önértelmezést és ehhez kapcsolódóan a csehszlovák Magyarország képet is. Ugyanakkor a magyar nemzet értelmezésükben éppen Csehszlovákiában jött létre, a dualista Magyarország társadalmi viszonyainak felszámolása révén. Akisebbségi magyar pártok vezetői természetesen tagadták az aktivista politikusok magyarságát,

799 Jancsó Benedek: A magyar társadalom és az idegen uralom alá került magyar kisebbség sorsa. Magyar Szemle, 1927/9., szeptember, 50–57.

illetve nemzetfogalmuk érvényességét. Az ismert elvárások fényben ez elsőre logikusnak tűnik, hiszen a csehszlovákiai szocializáció egyik kifejezett célja volt, hogy a kisebbségi magyarok ne a magyar hagyományokat sajátítsák el és a csehszlovák állami szervek jelentős mértékben szűkítették a hozzáférést a magyarországi kulturális terméshez is a könyvek kitiltása, színházi és zenei turnék engedélyezésének megtagadása révén. Másfelől azonban a csehszlovákiai aktivista közegben nem a cseh kultúra fordításon keresztüli elsajátítását várták el, ott olyan művész személyiségek mozogtak, mint Kassák Lajos, az agrárpárti Hulita Vilmos, akit 1938 után Magyarországon is kitüntettek Füleken Ady-kört indított,800 a szociáldemokratáknak és a kommunistáknak saját lapjuk és kulturálisegyletei voltak és közben a köztársaság komoly népművelő intézményrendszert tartott fenn éppen a munkásság és parasztság művelődésének elősegítése. Volt tehát közös halmaza vagy metszete a csehszlovákiai, aktivista közegnek és a magyarországi kultúrának, és volt olyan része, ami összevethető volt a magyarországi nem középosztályi kultúrával, bár persze ahhoz hasonlóan távol lehetett a középosztályi kulturális sztenderdtől. Ha tehát ezt a csoportot, illetve egészen pontosan annak vezetőit és identitáspolitikájukat még sem fogadták el magyarnak, az a nyilvánvaló politikai okok mögött azt is jelzi, hogy részben középosztály, illetve elitellenességük és a nem sztenderd, de tagadhatatlanul magyar nemzeti kultúra jelentette a kizárás alapját.

Ebből következik, hogy Romániában, ahol hasonló hatású, a csehszlovákiai aktivistáknak megfelelő mozgalmak és pártok nem szerveződtek meg, viszonylag intakt maradhatott a középosztály és nemzet implicit azonosítása. Csehszlovákiában azonban ez az jelentette, hogy létezik egy köztes, lehetséges pozíció, ami távlatilag talán valóban elvezethet egy nem magyar vagyújabb magyar identifikációs változathoz, de az adott pillanatban ténylegesen a csehszlovák – elvilegállampolgári – és a magyar etnikai önazonosság között helyezkedett el. Az is nyilvánvaló ugyanakkor, hogy a középosztály-centrikus nemzetfogalom és az aktivista változat elutasítása tükrében a nép- és nemzetnevelés és az egységes közösség programjának többnyire nem egy új nemzeti kultúra és vele egy esetleg eltérő nemzeti identifikáció létrehozása volt a célja, hanem a középosztály saját kulturális sztenderdjének újratermelésében betöltött szerepének kiterjesztése, illetve tehermentesítésük annak fenntartásában, de a társadalmi víziók alapján bizonyosan nem középosztályosítás, inkább parasztpolgárosítás.

Az esszencialista nacionalizmus és identitáspolitika azonban mint láttuk nem csak kisebbségi közegben, hanem Magyarországon is domináns volt. Ez azonban bizonyosan nem csak az állami keretek széteséséből táplálkozott, hanem a korszellem megjelenése is volt. A korszellem hatása persze a kisebbségi magyar pártok identitáspolitikája kapcsán is nyilvánvaló, és nem csupán az organikus nacionalista, esetleg völkisch koncepcióké. Igaz, Romániában a pártok mindegyike a nacionalizmus valamilyen, többnyire egyre integránsabb változatát képviselte már a harmincas években is, így itt a kisebbségi magyar identitáspolitika magyar tartalma jelentette a legfontosabb különbséget a többségi változatokkal szemben. Ugyanakkor a csehszlovák államideológia látszólagos változatlansága mögött is volt változás. A nők helyzetének megítéléséből vagy a nemzeti demokrácia fogalmának változásából jól látszik, hogy a csehszlovák politika és közélet saját, a felvilágosodásra hivatkozó, állampolgári jegyeket hangsúlyozó közösségképében is jelentős elmozdulás történt egy organikus és integráns vízió felé.801

Ezzel együtt a kisebbségi magyar pártok identitáspolitikája esetében a legnyilvánvalóbb hasonlóságok és egyezések az első világháború után erőre kapó organikus nacionalizmusokkal mutathatóak ki. Felmerül tehát a kérdés, mi is volt az általuk képviselt közösségi vízió és önazonosság viszonya nem csak ezekhez általában, hanem két legmarkánsabb képviselőjükhöz, a fasizmushoz és a náci Németországhoz, már azon túl, hogy az 1944-ig tartó időszakban valamikor maguk is hivatkoztak rájuk hasonló, de nem azonos közösségszervezési törekvésként. A magyar kisebbségekkel foglalkozó szerzők általában arra helyezik a hangsúlyt, hogy a kisebbségi pártok vezetői rendre elhatárolódtak a náci berendezkedés modelljétől, általában ódzkodtak az állam

800 Agócs Attila: Hulita Vilmos... i. m.801 Melissa Feinberg: Elusive Equality. Gender, Citizenhsip and the Limits of Democracy in Czechoslovakia, 1918 –

1950. University of Pittsburgh Press, Pittsburgh, 2006, ???; Tara Zahra: Kidnapped Souls... i. m. 106 – 108., 139–141.

előtérbe állításától, illetve sokuk számos kérdésben nem fogadta el a zsidóság kizárását, vagy egyébradikális disszimilációs nézeteket. Emellett rendre megemlítik a kisebbségi identitáspolitikák keresztény alapjait, mint ami nem összeegyeztethető elsősorban a nácizmussal, továbbá a kisebbségi szereplők önjellemzését maguk és közösségeik demokratikus voltáról. A végső konklúzió tehát általában az, hogy mivel nem azonosak sem a fasiszta eszmerendszerrel, sem a nácizmussal, így közük sincs ezekhez.

Bár a sok kisebbségi magyar történeti szereplőhöz kapcsolódó korábbi stigmatizáló politikai gyakorlat türkében ez érthető, valójában ez az érvelés mégis csak arra épül, hogy a nácizmus és a fasizmus egészen egyedi és csak teljesen azonos nézetrendszereket lehet velük megfeleltetni. Ez természetesen implicit módon azt is jelenti, hogy minden egyes magát fasisztának vagy nemzetiszocialistának minősítő mozgalom, a Vasgárdától Oswald Mosley brit fasisztáiig egyedei eset és nincs köztük kapcsolat, különösen akkor, ha valamelyik közülük hazai eredetű és nem mutatható ki, hogy náci vagy fasiszta külső hatásra, ösztönzésre jöttek volna létre. Ez azonban episztemológiai képtelenség, ha így fogjuk fel az eszmék és ideológiák világát, akkor nem beszélhetünk rokon ideológiákról, ideológia-családokról, jobb- és baloldalról, hatásokról és kölcsönhatásról, minden egyes eszmét vagy ideológiát csak saját magában értelmezhetünk. Éppen ezért a fasizmuskutatás komoly erőfeszítéseket tett arra, hogy feltárja az ideológia lényegi magját ésolyan meghatározását adja, ami a látványos különbségek mellett képes megragadni az egyes mozgalmak közös jellegzetességét, magját.802 Roger Griffin a fasizmusfogalom kultúrán keresztül való megragadhatósága mellett érvel és palingenetikus (változatlan formában való újjászületést hirdető) és népi ultranacionalizmusként határozza meg. Eszerint a fasizmus (és vele a nácizmus) egy olyan eszme, aminek magját az a hit vagy mítosz alkotja, hogy a degenerálódás korát, a liberális világrendet követően a nemzet megújulva és megifjodva születik újjá. Griffin szándéka szerint ez a meghatározása képes arra, hogy az egyébként az egyes társadalmak saját viszonyaiból kinőtt, szervezetükben és hatásukban is különböző fasiszta mozgalmakat egy fogalom segítségével mégis egyesítse, azok közös magját megragadja, ezért is nevezi generikus fasizmusnak.803

Griffin tézise természetesen vitatható.804 Arra azonban mindenképp alkalmas, hogy rámutasson: mind a két világháború közti Magyarországon, mind a magyar kisebbségi pártokon belül és körül olyan ideológiák és identitáspolitikák váltak dominánssá, melyek fontos elemeiket, olykor magjukat tekintve megfelelnek a generikus fasizmusnak (pl. a fajvédők, Gömbös, Imrédy) de legalábbis kompatibilisek azzal, még akkor is ha képviselőik magukat nem tartották fasiztának vagy nácinak. Ez részben nyilvánvalóan lehet csupán optikai csalódás vagy a fogalmak tisztázatlan tartalmának következménye, hiszen a nemzeti újjászületés vágya és célja kézenfekvő volt Trianon után, illetve kisebbségi helyzetben. Az előzőekben bemutatott nézetek azonban ennél jóval nagyobbmértékben felelnek meg a Griffin által azonosított generikus fasiszta mag tartalmának. Az összeomlás előtti világot a kisebbségi magyar pártok a korszak végén már egyöntetűen a liberalizmus kudarcaként értelmezték és ebből messze menő következtetéseket is levontak arra nézve, hogy az újjászervezett nemzet nem lehet liberális és individualista. A megújhodást részben a generációváltás eszméje képviselte, de olyan közösségvízió is volt, amelyben a megújhodás generációtól függetlenül megtörténhetett az új nemzeti ideálok elfogadásával. Végül mindegyik elképzelés egyértelműen tartalmazott népi nacionalista elemeket.

Az óvatosság ezzel együtt természetesen indokolt, az eddigieknél célzottabb és alaposabb elemzések nélkül csak annyit mondhatunk, hogy a fentek meggyőzően illusztrálják miért és miként lehetett a kisebbségi magyar pártok identitáspolitikája a korszellem eredménye és kifejezője. Ebből a szempontból nézve nem is az eszmei azonosság vagy különbség jelenti a fő kérdést, hanem az

802 Daniel Urpsurng: Faschismus in Ostmittel- und Südosteruopa. Theorien, Ansätze, Fragestellungen. In Mariana Hausleitner – Harald Roth (szerk.): Der Einfluss von Faschimus und Nationalsozialismus auf Minderheiten in Ostmittel- und Südosteuropa. IKGS Verlag, München, 2006, 9–52.

803 Roger Griffin: The primacy of culture: the current growth (or manufacture) of consensus within fascist studies. Journal of Contemporary History, 2002/1., 21–43.

804 Lásd például David D. Roberts – Alexander De Grand – Mark Antliff – Thomas Linehan: Comments On Roger Griffin 'The Primacy of Culture: The Current Growth (or Manufacture) of Consensus within Fascist Studies'. Journalof Contemporary History, 2002/2., 259–274.

affinitás és azonosíthatóság, egymással is szorosa összefüggő fogalmai. Mihael Freeden különíti el morfológiai diksurzus-elemzésében a magfogalmakat (core concpets), melyek meghatározóak egy diskurzus tartalma szempontjából és a másodlagosakat, melyek ezekkel különböző konfigurációkban adják ki az egyes ideológia irányzatok diszkurzív kereteit.805 Az affinitás lényege ebben az értelmeben nem más, mint az, hogy a diskurzusok magfogalmai (core concepts) megfeleltethetőek egymásnak, és esetenként az ezeknek alárendelt fogalmakkal együtt létrejövő konfigurációk is azonsíthatóak egymással. Ennek azonban, éppen az elemzett esetek tükrében, egyik lehetséges változata valójában nem az azonosságon, hanem inkább az azonosíthatóságon alapul. Azon a lehetőségen, hogy eltekintsenek a nyilván többféleképpen is értelmezhető, többféle tartalommal felruházható magfogalom pontos tartalmától és jelentésétől, és a lehetséges morfológiaialakzatokhoz szükséges másodlagos fogalmakat is szelektíven használják, az azonosíthatósághoz szükségeseket kiemelik, a többit háttérbe szorítják. Mint láthattuk ilyen magfogalomként alkalmazták az egységet, a demokráciát, később pedig a kötelességet és a felelősségvállalást is, miközben ezek tartalma közelebbről megvizsgálva már nem feltétlenül volt azonos minden esetben.Ezek azonban valamilyen formában a totalitárius jobboldal ideológiáiban is kulcszerepet kaptak, ígyaztán erre is megnyílt az azonosíthatóság lehetősége, még ha ez törvényszerűen a fogalmak tartamának torzításával is járt. Másfelől viszont éppen Balogh Edgár szeerolése az érsekújvári diákkongresszuson mutatta meg, hogy az azonosíthatóság működött a baloldal és a kisebbségi pártok között is, amennyiben a megfelelő magfogalmat és alárendelt fogalmat kellő homályossággalhasználták.

Mindez persze arra is rámutat, hogy a húszas és harmincas évek világában ezeknek az eszmei irányzatoknak az azonosítása a fasizmussal ellenfeleik és kritikusaik részéről messze nem volt olyan valóságtól elrugaszkodott, mint azt a mai értelmezők láttatni szeretik.806 Ha a fasizmust nem egyedi és nagyon jól meghatározott jelenségnek tekintjük, hanem a különböző változatai közösjellemzői felől akarjuk meghatározni, akkor az is világossá válik, hogy nem csak sokféle fasizmusról beszélhetünk,807 hanem a fasizmus különböző változatai egy sor másik eszmeáramlattal és ideológiával érintkeztek vagy kerültek átfedésbe. Ezt a kortársak nem is tagadták, sőt, sokszor kifejezetten büszkén hivatkoztak rá, kiváltképp amikor saját közösségeiket a korszellem megtestesülésének láttatták. Ezen túl pedig a kisebbségi identitáspolitikák és önazonosság-diskurzusok megítélése szempontjából külön figyelemre méltó ezek sorsa miután az adott csoportokújra többségi helyzetbe kerültek.808 Ez a váltás ugyanis jól mutatja, hogy sokak számára az általuk képviselt eszmék lényege a saját nemzet vélt érdekeinek érvényre juttatása volt más nemzetek rovására is, habár nem mindenki esetében bármi áron.

A romániai és csehszlovákiai magyar identitáspolitikai diskurzusok hasonlóságai után érdemes vetni egy pillantást a különbségekre, továbbá mindarra, amit az összehasonlításuk maguknak az identitáspolitikáknak a természetéről elárul. Többen feltették már a kérdést különbözőformában, hogy vajon létre jött-e a két világháború közt a felvidéki szellem, vagy a felvidéki magyarok közössége, amit általában kényszerközösségként határoznak meg.809 (Az erdélyi esetben ez a kérdés ritkább, vélhetően a transzilvanizmus történelmi legitimitása miatt.) Bár átfogó választ legfeljebb a következő részek végén ígérhetek, azt gondolom, hogy diszkurzív módon mindkét közösség létezett, tehát minden lehetséges viszonyrendszerben elkülönültek és elkülönítették magukat, méghozzá olyan csoportként, melyre külön entitsként is hivatkoztak és amelynek képviseletét többen is „vállalták”. A kérdés persze általában arra vonatkozik, hogy a csoport tagjai szemében és számára létre jött-e és a csoporttagok vajon azonosultak-e azzal az identitással, ami elvileg a csoportot jellemezte. Azegyéni identifikációra vonatkozó kérdés módszertani és elméleti buktatóival később foglalkozom részletesebben. Azt azonban már itt érdemes előre bocsátani, hogy valójában ezek csoporttagok még a diszkurzív szinten sem voltak állandóak és mindig azonosak. Ez

805 Michael Freeden: i. m.806 Ide néhány hivatkozás???807 Daniel Urpsung: Faschismus in Ostmittel- und Südosteruopa... i. m.808 Bárdi Nándor:A múlt mint tapasztalat... i. m., Egry Gábor: Az erdélyiség „színeváltozása”... i. m., Filep Tamás

Gusztáv: A felvidéki szellem (Közelítések)... i. m.809 Szarka László: „Nádi élet”, „eltűnt gondolatok”... i. m. Simon Attila: Egy rövid esztendő... i. m.

részben abból adódott, hogy az identitáspolitikai diskurzus nagyon hasonló jellegzetességeket mutataz egyéni identifikációhoz: helyzetfüggő, változó, még ha ebben az esetben változásával sokszor csupán a politikai helyzethez igazodik is. Gondoljunk csak a regionális és nemzeti diskurzusok egybeesésére vagy éppen váltakozására, vagy a centrum és periféria viszony megfordítására tett kísérletekre, melyek ugyanazt a nemzetet is eltérő módon határozhatták meg az igazi, autentikus élcsapattól kezdve az egységesnek láttatott teljes közösségig, vagy éppen a nemzet központját uraló „idegeneket” szimbolikusan kizárva a civilizált régiólakók és a parasztok közös nemzetéből.

Ezt az eredendő bizonytalanságot erősítette fel a használt fogalmak szándékos vagy szándékolatlan bizonytalansága, az egyértelmű definíciók hiánya. Ez nyitotta meg azt a teret, amelyben a valóság sokfélesége is megjelenhetett és mégis valamiféle rendszernek tűnhetett, olyan módon, hogy a valóság és reprezentációja megfelelni látszottak egymásnak. Éppen ezért a nem vagy felületesen meghatározott fogalmak integrálóak is lehettek, és ezek is nagyban hozzájárulnak aszituativitáshoz, akár a fogalmak meghatározásával, akár ennek elmaradásával.

Az identitáspolitikai diskurzus nem pusztán üres és lebegő jelenség, hanem valóban reprezentál és teremt. Erről remélhetőleg több is kiderül majd a következő részből, az eddigiek alapján leginkább azt lehet hangsúlyozni ezzel kapcsolatban, hogy a diskurzus valódi identitáspolitikai jelentőségéhez kell egy komolyabb intézményes keret és tér, továbbá azt, hogy bizonyos rivális identitáspolitikai diskurzusok vagy változatok szemmel láthatóan akkor tűnnek el, ha elbeszélhetetlenné válnak mert megszűnik az a tér és struktúra, ami intézményesen megjeleníti ésújratermeli őket. Ez történt a csehszlovákiai aktivistákkal, de ugyanúgy járt a „felvidéki szellem” identitáspolitikai diskurzusa a párt beolvadásával és az ezt képviselő csoport fragmentálódásával. Ezzel szemben az erdélyiség identitáspolitikai változata számos metamorfózis mellett is (ezek olykor a korábbi, immár elbeszélhetetlen változatot cserélték le egy újabb, ahhoz kapcsolódó változatra) megmaradt és hatásos lehetett 1944-ig, sőt tovább is, mivel rendelkezett olyan intézményes és vele társadalmi háttérrel, ami ezt biztosította. Másfelől viszont a megszűnő változatokhoz kapcsolódó csoportok ha bekapcsolódtak is egy másik csoportba, nem váltak szükségszerűen ugyanolyanná, sokkal inkább az adott csoportnak tulajdonított identitás egyik lehetséges értelmezését képviselték. Ez történt például az EMP-be, MNT-be belépő aktivistákkal, akik akár kitüntetést is kaphattak nemzeti teljesítményükért de gyanúsak is maradhattak, vagy említhető ebből a szempontból a partiumi és bánsági magyarok „beolvasztása” az erdélyi magyarok kiterjesztett csoportjába.

Ha tehát arra vagyunk kíváncsiak, létezett-e erdélyi és csehszlovákiai magyarság mint csoport és velük erdélyi és felvidéki szellem mint valamiféle identitás vagy azt megalapozó csoportjellemző, akkor az utóbbi közeg esetében inkább arról beszélhetünk, hogy a csoport, minden lehetséges elpzmény ellenére végül az első világháború után jön létre, az erdélyi magyarok csoportja viszont – noha a csoport határai itt is megváltoztak 1918-at követően – ténylegesen meglehetősen régen létezett már. Ez a különbség megmutatkozott a társadalmi szervezettségben, a magukénak vallott történeti hagyományokban, egy viszonylag jól hálózatosodott csoportelit létében is. Ez csupa olyan jellemzőjük volt, ami Csehszlovákia esetében még 1938-ban is csak részlegesen volt adott, Miközben a kisebbségi helyzet majd a visszacsatolás mégis szinte kikényszerítette azt az identitásdiskurzust, ami külön csoportként hivatkozott a csehszlovákiai magyarságra.

A fogalmak bizonytalansága és a szituatív jelleg miatt az identitáspolitikai diskurzus jól használható volt a befogadás és kirekesztés, az elhatárolás különböző módjainak és változatainak kifejezésre juttatására is. Ennek mindkét kisebbségi közösség esetében két aspektusa különíthető el, a saját nemzeti központtal szembeni és a másik nemzetekhez fűződő viszony. Ezek azonban egyszerre részei az identitáspolitikai diskurzusnak, nem külön-külön, éppen ezért a csoport léte vagy nem léte nem kizárólag ettől függ. Általánosságban azt mondhatjuk, hogy a kisebbségi csoportokat diszkruzív reprezentációjuk során a külső elhatároló csoportokkal szemben a saját nemzeti közösség reprezentánsaként szubszidiarisztikus nacionalizmus jellemzi, vagyis a nemzetépítés és a nemzeti önmegvalósítás önálló, a központtól független képviselőnek látják és láttatják magukat, akiket a terepismeret és a létező interetnikus kapcsolataik jogosítanak fel arra,

hogy az egyébként közösnek felfogott nemzetépítést önállóan véghez vigyék.810 A központtal szemben viszont a regionális alapú, sajátos nemzetépítés jegyeit mutatják, ami olykor egészen a nemzeti jellegű csoportképzésig is eljut. A szlovák autonomista diskurzus esetében ez a regionalizmus kevéssé érezhető, hiszen annak kerete már az önálló szlovák nemzet léte. Annál inkább tetten érhető az erdélyi magyar identitáspolitikai diskurzus esetében és az erdélyi román-regáti román viszonyrendszerben, végül fontos elemei bukkannak fel a csehszlovákiai/felvidéki magyar-magyarországi magyar viszonylatban is, mindenek előtt a felvidéki szellem és a különbségek megjelenítése formájában. Igazán látványosan persze Erdélyben mutatkozik meg ez a jelenség, ahol a román elit diskurzusa etnicizálja a regáti-erdélyi különbségeket, egészen addig a pontig, ahol a regáti román elitet etnikai idegenként jelölik meg, míg az észak-erdélyi magyar párt elsősorban követelései révén mutatta meg a regionalizmusnak ezt az arcát, például a külön rádió vagy tudományos akadémiai igényével, hiszen ezek a klasszikus nemzetépítő projektek részei. Mindez azonban ismét mutatja, hogy a társadalmi háttér és beágazottság, a szervezettség és a hagyományok milyen fontos szerepet játszanak nem csupán az ilyen törekvések sikerében, hanem már artikulálódásukban és strukturáltságukban is. Az erdélyi magyar látens nemzetépítés kiállta az egyesítés próbáját is, míg a csehszlovákiai végül intellektuális irányzatokká esett szét, intézményes tartalom és politikai képviselet nélkül.

Az összehasonlítás még két további lényeges aspektusra mutat rá. Az első az identitáspolitikai diskurzust termelők és fenntartók társadalmi pozíciójának jelentősége. Amíg a középosztályból érkező erdélyi új generáció egy kompromisszum révén lehetőséget kapott rá, hogy meghatározza a csoportazonosság új, de mindenki által elfogadott tartalmát, addig a részben kívülről jövő, részben „rossz helyről”, vagyis a magyarral dichotomikus ellentétben álló csehszlovák állami ideológiából és a magyar progresszió hagyományából inspirálódó új csehszlovákiai generáció tagjai közül azok, akik végül visszatérnek a nemzeti egység keretei közé inkább annak perifériáján kapnak helyet, fragmentálódód csoportként lépnek fel, semmiképpen semolyan generációs csoportként, amely egységesen befolyásolná az identitáspolitika tartalmát. Jórészt a Szvatkó szerkesztette orgánumok szerzőiként működnek, miközben az Erdélyi Fiatalok és a belőlekivált Hitel meghatározó személyiségei egészen a politikai szerveződés csúcsáig jutnak. Ugyanakkor, éppen a fogalmak képlékenysége és meghatározatlansága révén még ebben a közegben is volt lehetőség arra, hogy létrejöjjön a kompromisszum, amit az egyébként intranzigens baloldaliként ismert Balogh Edgár érsekújvári szereplése illusztrál a legjobban. Ott és abban a pillanatban képes volt olyan módon felhasználni nemzeti identitásdiskurzus elemeit, ami mind a Sarlót, mind a Sarló identitáspolitikai törekvései által megcélzott csoportokat természetes módon láttatta a nemzeti egység részének.

Végül érdemes megemlíteni azt is, hogy, legalábbis a csehszlovákiai és romániai esetek összehasonlítása alapjén, némileg paradox módon a többségi közeg progresszív, toleráns, demokrácia-orientált és nagyvonalú diskurzusa nem erősítette fel a kisebbségek hasonló identitáspolitikai törekvéseit. Viszont az organikus nacionalizmus különböző többségi diskurzusai erősebb visszhangra találtak a kisebbségek körében, és nem a konfrontáció jól ismert, bezárkózást ösztönző hatásmechanizmusa révén, hanem oly módon, hogy kölcsönösen legitimálták egymást a korszellem, illetve a nemzetek természeti törvényként láttatott létezése nevében. Így aztán Csehszlovákiában éppen az alapvetően mérsékelt és részben emancipatorikus többségi felfogás vált a magyar identitáspolitika ellenpontjává és fontos ők-csoportjává, míg az egyébként szerkezetéből adódóan sokkal homogenizálóbb szlovák nemzeti párti diskurzust párhuzamos és a magyart visszaigazoló jelenségnek tartották.

Mindez természetesen csupán az identitáspolitika egyik dimenziója és korántsem biztos, hogy a szándékoltnak megfelelő eredményt hozott az identitáspolitika alakítói és gyakorlói által elképzelt közösséghez tartozók körében. Ez azonban már a könyv következő részének tárgya.

810 Egry Gábor: Egy régió, két nemzet, négy elit, avagy miért nem lett Erdélyből Transzilvánia. In: Czoch Gábor – Henry de Montety (szerk.): Szolgálhat-e mintaként a francia-német kibékülés? Magyarország történelme az európai építkezés fényében. Gondolat, Budapest, 2010. 79–98., Szüllő Géza:

II. rész

Szakpolitikák és kategóriák

Határőrök, határátlépők, úti élmények. Fiatal kisebbségi magyarok találkozásai Magyarországgal a 30-as években

A monumentális alkotások, gyönyörű középületek,a felséges templomok dicső múltról meséltek nekem,

fennen hirdetve a magyar ész zsenialitását.Lelkemben templomi ünnepélyes csenddel jártam be

a magyar tudományosság és törvényhozáshatalmas csarnokait[...]. Zokogó szívvel

fátyolos szemmel mondtam búcsút a Szabadság tér négy mártírszobrának.811

(Jánosy Zoltán)

Angol és amerikai barátaim tanítottak rá,mint náluk általánosan elismert igazságra:

ha egy város kultúráját gyökerében akarod megismerni nézd meg a WC-ket és fürdőszobákat.

Nos hát ezen a téren bizony Magyarországközintézményei közül némelyek

– remélem nem a többség –sok kívánni valót hagy hátra...

sőt, a legsötétebb Balkán kritikáját is joggal hívhatják ki maguk ellen.812

(Szentiványi Sándor)

Az előző rész két fejezetében azt mutattam be, hogy az első világháború elé visszanyúló előzményekre építve a két világháború közt milyen identitásdiskurzusok dominálták a cseh(szlovák)-szlovák-magyar-erdélyi-román viszonyrendszert. Ennek során arra is kísérletet tettem, hogy bemutassam a magyar nemzetre és az egyes kisebbségi közösségekre vonatkozó közösségképek alakulását és ezek politika- és identitáspolitika történetét. A két problémakör természetesen szorosan összefügg, hiszen végső soron kirajzolódik belőlük az a nemzetkép és identitás, amit a politikai szereplők képviseltek, amit a közösségnek tulajdonítottak.

Bár a szövegek és a belőlük kirajzolódó nemzetképek bizonyosan ismerősek, nem szabad elfelejteni, hogy mindeddig csupán a közösségek reprezentációjával találkoztunk, ráadásul hangsúlyosan identitáspolitikai célú reprezentációjával. Az identitáspolitikai diskurzus természetesen épülhet egyéni és társadalmi tapasztalatra, tükröződhet benne tényleges társadalmi és közvélekedés, vagyis önmagában diszkurzív jellegéből még nem következik, hogy pusztán lebegne a valóság felett. És nem csupán azért, mert maga a diskurzus teremti is a valóságot, vagyis azt a referenciakeretet, melyben akár egyénileg is önmagunkra ismerhetünk, ha otthonosan mozgunk benne. De ettől még az identitáspolitikai diskurzus csupán konstrukció, bizonyos értelmeben ajánlata csoportidentitásról és nem azonos a csoporttagok önazonosságával. noha természetesen a csoporttagok számára éppen ez a diszkurzív keret kínálhat identifikációs lehetőséget. Vagyis mindazamiről eddig szó volt csupán egyik része és szintje az identitáspolitikának.

A következő két részben mutatom be az identitáspolitika praxisát és az egyéni identifikációs gyakorlatokat és lehetőségeket. A második rész két fejezete négy esettanulmányon keresztül

811

MOL Keleti Akció P1077 8. k. 41., János(s)y Zoltán, református lelkész, 1932-ben végzett a kolozsvári teológián.812 Uo. 49.; Szentiványi Sándor (1902–1983) unitárius lelkész, teológus. A kolozsvári teológia elvégzését követően a

Harvardon tanult, majd 1926-tól Kolozsvárt lelkész. 1934-től az unitárius teológia tanára, 1939-től Budapesten él, vallástanár majd vezető lelkész. 1944 decemberétől az Ideiglenes Nemzetgyűlés, majd az országgyűlés tagja, 1945-1947 között a Polgári Demokrata Párt elnöke. 1946-ban az Egyesült Államokba emigrál. Lásd Vida István (szerk.): Az Ideiglenes Nemzetgyűlés Almanachja 1944-1945., Magyar Országgyűlés, Budapest, 1994., 441–442.

világítja meg, hogy az előző fejezetekben bemutatott identitásokat (vagyis a csoportidentitásról alkotott diszkurzív konstrukciók és nem a csoporttagok önazonossága) miként próbálták az állami és nem állami ágensek érvényre juttatni az egyéni önazonosság vonatkozásában is. Ez a négy esettanulmány – kisebbségi fitalaok élményei Magyarországon, az 1930. évi csehszlovák és román népszámlálás, az irredenta fogalma a román állambiztonság körében, az 1934-35-ös kisebbségi közalkalmazotti nyelvvizsgák – különböző helyzeteket és viszonyrendszereket mutat be. Ezek állandó szereplője az állam és az állami bürokrácia egyes szereplői, továbbá azok az egyének, akiket az esetek során szembesítenek az önazonosság választással, olykor annak kényszerével is. Emellett két esetben – a Magyarországon tanuló kisebbségi fiatalok és az 1930. évi népszámlálások kapcsán – szerepet kapnak nem állami identitáspolitikai aktorok is, akik részben az állammal versengve, részben viszont ahhoz igazodva, azzal szövetkezve próbálják saját céljaikat is elérni. Ezzel együtt ennek a résznek a fő kérdése az identitáspolitika szakpolitikai dimenziója, az állami apparátusok működése ebből a szempontból, vagyis a diszkurzív és egyéni szint közti világ bemutatása.

Mindegyik eset kulcsa az egyén és szembesítése valamiféle, az önazonosságra vonatkozó elvárással. Bár maga a választási helyzet sokszor nagyon leegyszerűsített, a lehetséges válaszok és reakciók – mint azt látni fogjuk – még a legkiélezettebb helyzetben is sokfélék voltak. Ez azt is jelenti, hogy az esetek során nem csak az identitáspolitika szakpolitikai dimenziójának egy része tárul fel, hanem részben az is, hogy miként kapcsolja össze ez a szakpolitika a diszkurzust az egyénnel és az egyén identifikációs gyakorlataival. Célom a következő két fejezetben tehát nem egyéb, mint bemutatni, hogy az állam felől miként jelentkezik az etnicitás az egyéni és közösségi terekben és helyzetekben és a különböző identitáspolitikák milyen egyéni önazonosulásokat váltanak ki.

A két világháború közti időszakot – főként annak a Rothermere-kampány (1927) utáni periódusát – jellemző intenzív magyarországi revíziós propaganda és a már Trianon után is erőteljesiskolai nevelés körülményei közepette nehéz elképzelni, hogy Budapest, vagy még inkább a magyarországi társadalom és az Erdélyből érkezők találkozásai a lelkes egymásra találásnál sokkal komplexebb következményekkel jártak. Elvégre mi sem egyszerűbb és logikusabb, mint feltételezni, hogy az erdélyiek mindenhol együttérzést, támogatást, odafigyelést tapasztalhattak. Magyarországon a diákok minden reggel, tanítás előtt elmondták a „Magyar Hiszekegy” című revíziós költeményt, a szenvedő Magyarország ábrázolása – köztéri szobrokon, képeslapokon, gyufásdobozokon, hogy csak néhány lehetőséget említsünk – minden nap emlékeztetett az elszakított területekre és az ott élő, szenvedő magyarokra és nem igen akadt politikai erő, amely legalább a magyarok lakta területek hazatérését ne tartotta volna a lehető legigazságosabb rendezésnek.813 Ennek megfelelően – gondolhatnánk – a magyarországi társadalom az elfogadás gesztusaival viszonyult azokhoz, akikkel alkalma adódott találkozni és minden körülmények között a nemzet összetartozását és egységét próbálta kifejezésre juttatni.

Ha azonban a revíziós nemzeti retorikától és a magyar nemzet ehhez szorosan kapcsolódó, a nemzeti egységet lényegében homogenitásként posztuláló „makrofogalmától” eltávolodva alkalmunk adódik egyes találkozásokat is megvizsgálni korántsem biztos, hogy a kép ilyen egyértelműnek bizonyul. Ez a fejezet éppen arra tesz kísérletet, hogy az egyéni élményekről szóló beszámolókat segítségül hívva rámutasson az egységeszme vékony burka alatt meglévő feszültségekre, ellentmondásokra, problémákra, inkonzisztenciákra. Nem csak olyan értelemben, hogy a realistább kisebbségiek az egymásra találás olykor pátoszba fulladó érzése mellett hajlandóak voltak elismerni gyakorlati problémák létét is, ahogy az a mottóul választott beszámoló-részletekből világosan látható. Az ilyen, társadalomtudományi szemszögből inkább banális, bár sokszor kétségtelenül szórakoztató észrevételeknél sokkal érdekesebb a probléma ideológiai vonatkozása, vagyis az, ahogy a találkozások gyakorlati élményei és tapasztalatai azok szereplőit arra kényszerítik, hogy újragondolják saját nemzeti érzésüket, a magyar nemzethez tartozás tartalmát és ilyen módon – akár közvetve, akár közvetlenül magát a nemzet fogalmát is. Számomra

813 Kunt Gergely: Irredenta kultusz és háborús propaganda... i. m.

tehát mindenek előtt azok a tapasztalatok érdekesek, melyek során egy ideologikus, nem egy esetben erősen sztereotíp, az együvé tartozást előtérbe helyező nemzetfogalmon alapuló előzetes kép konfrontálódott az egyén mindennapi tapasztalataival, melyek – érthető okokból – korábban nem voltak adottak. Az így kialakuló, sokszor feszültségektől sem mentes helyzet eredménye lehetett az a fajta önreflexió, ami az egyén önképének változása vagy éppen megszilárdulása mellettazon csoportok percepcióját is átalakíthatta, melyekhez tartozónak tekintette magát, legyen szó akára magyar nemzetről, akár az erdélyi magyarságról. Egy-egy ilyen szituáció az előzetesen meglévő és elvárásként rögzült erős összetartozás-érzés következményeként óhatatlanul is felvetette annak kérdését, hogy a többi szereplő vajon miként látja az érkező kisebbségit, miként értelmezi jelenlétét Magyarországon, miként ragadja mag az kisebbségi magyarságot, mint csoportot és vajon hogyan illeszti be a magyar nemzet – egyébként hagyományosan Magyarországhoz kötődő – egységébe?

Hiba lenne természetesen azt várni, hogy minden ilyen eset ugyanarra az eredményre vezetett és ugyanolyan következményekkel járt. Az azonban joggal feltételezhető, hogy a probléma majdnem minden esetben felmerült, éppen a magyarországi társadalom és a szomszédos államok területén kialakuló magyar közösségek és tagjaik közti távolság miatt. A kisebbségek relatív elszigeteltsége a távolság és a határátlépés korlátozottsága (pl. útlevél – és vízumkényszer, bürokratikus procedúrák) miatt, részben ebből adódóan kialakuló és sok esetben kifejezetten kommerciális célokra814 használt sztereotipizált képük és a revíziós diskurzus erősen leegyszerűsített, az egységet és a szenvedést előtérbe állító nemzetképe815 nyomán a magyarországi Erdély-kép torzult el viszonylag könnyen. A másik oldalon, vagyis az kisebbségi magyarok körébensem igen alakulhatott ki egyéb, mint egy leegyszerűsített és sztereotíp Magyarország kép. A korlátozott információszerzési lehetőségek mellett ebben szerepe volt részben a többségi politikai diskurzus szerves részét képező magyarságképnek,816 melynek gyakran hangoztatott negatív elemeitérzelmileg is könnyebb volt elutasítani, mint mérlegelni és persze annak is, hogy a felnövekvő generációk – amelyekhez a tanulmány szereplői is tartoztak – már egy más tartalmat közvetítő oktatási rendszer keretei között szocializálódtak. Ez a fiatal magyar értelmiség Romániában immár egyházi iskolákban végezte középfokú tanulmányait, többnyire a kolozsvári – „románosított” – egyetemet vagy valamelyik magyar egyház teológiai főiskoláját végezte el, szocializációja eltért mind a korábbi nemzedékektől, mind magyarországi kortársaitól és perspektívái is ehhez az intézményrendszerhez kötötték.817 Csehszlovákiában ellenben főként az állami oktatás keretei közt szocializálódtak, nemzeti identifikáció lehetőségét és módját párhuzamos intézmények és mozgalmak (ifjúsági körök, cserkészet, Sarló stb.) kínálták.

Mindenesetre találkozásuk a magyarországi „valósággal” és a magyarországiakkal, noha a csalódástól és elutasítástól, a gyanakváson, a „realitások” rezignált elfogadásán a teljes azonosulásig számos viszonyulást és attitűdöt idézhetett elő nem mellőzött egyetlen, nagyon lényeges elemet: saját világuk és Magyarország valamiféle entitásként – csoportként, földrajzi, szociológiai, érzelmi stb. egységként történő konceptualizálását. Ez az elkülönítő mozzanat egyúttalazt is jelentette, hogy az egyes entitásokról elkülönült képet alkotva lényegében határt is húztak közéjük, illetve – szükségszerűen azonosulva ezek közül valamelyikkel – maguk és mások közé. Eza fajta határtermelés – akár kisebbségi magyarok és Magyarország között is – nem ismeretlen a társadalomtudományok számára. A rendszerváltást követő időszakra vonatkozóan tanulmányok soravizsgálta a problémát, vendégmunkásokra, határátlépőkre, utazókra vonatkozóan,818 és rámutatott 814 Frisnyák Zsuzsa: Az "Erdély-üzlet" működése Magyarországon : az Erdélyi Szépmíves Céh. Századok, 1992/2.

173–201.815 Zeidler Miklós: A revíziós gondolat. Osiris, Budapest, 2001. Uő.: A revizionizmus hatása a magyar nemzeti

identitásra. In štefan šutaj – Szarka László: Regionális és nemzeti identitásformák a 18-20. századi magyar történelemben. Universum, Prešov, 2007.

816 Egry Gábor: Sérelmek, félelmek és kisállami szuverenitásdogma. A román külpolitikai gondolkodás magyarságképe a két világháború között. Limes, 2008. 2. 81–92.

817 Bárdi Nándor: A romániai magyar elit generációs csoportjainak integrációs viszonyrendszere (1918-1989) In: Integrációs stratégiák a magyar kisebbségek történetében. Szerk. Bárdi Nándor, Simon Attila, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 2006, 41-68. Horváth Sz. Ferenc: Elutasítás és alkalmazkodás között. A romániai magyar kisebbségi elit politikai stratégiái (1931–1940). Pro Print Kiadó, Csíkszereda, 2007.

818 Feischmidt Margit: A határ és a román stigma. In: Kovács Nóra – Osvát Anna – Szarka László (szerk): Tér és terep.

arra, hogyan hoznak létre nem teljesült elvárások és az ideologikus csoportképekkel nem összeegyeztethető mindennapi tapasztalatok önkéntes elkülönülést, miként vezetnek el oda, hogy például az erdélyiek egyre erőteljesebben külön – és sok tekintetben a nemzetnek megfelelő – csoportként értelmezik az erdélyi magyarságot. Lényegében ezt a megközelítést érvényesíti az én tanulmányom is, illetve ennek az érvényességére kérdez rá egy korábbi korszakban, reményei szerint kiegészítve a történeti megalapozással mindeddig kevéssé rendelkező kortársa anyagot hasznosító kutatások eredményeit.

Az inspiráló előzmények között meg kell említeni azt a többnyire Rogers Brubakerre819 hivatkozó történettudományi megközelítést is, ami a nacionalizmust és a nemzetet mindenek előtt közéleti szereplők és csoportjaik határokat meghatározó és konceptualizáló diskurzusai felől próbálja megragadni.820 Noha az én tanulmányom éppen arra kérdez rá, aminek a részletes vizsgálata ezekből a munkákból sokszor kimarad az egyéni tapasztalatokra és viszonyulásokra, alapvetően ugyanazt a problémát próbálom megvilágítani: a nagy, diszkurzív csoportmeghatározások érvényességének korlátait egyénileg és a mindennapokban és enenk a korlátozott érvényességnek a hatását.

Fontos kérdés, hogy az alább elsősorban elemzett, meglehetősen sajátos körülmények közöttkeletkezett forrásanyag mennyire tekinthető érvényesnek társadalmi értelemben, vagyis mennyiben reprezentálja az általános tapasztalatokat és vélekedéseket, akár az erdélyiek akár a magyarországiak oldaláról. Elsősorban olyan egyéni beszámolókat használtam, melyeket szervezett magyarországi részképzésen részt vett fiatal értelmiségiek készítettek a szervezők kérésére. Egy részüket csak közvetett formában ismerjük, egy-egy összefoglaló elemzés révén, más részükből szemelvények is fennmaradtak. Végül harmadik részük már sokkal céltudatosabban készült, egy 1938-ban összeállított, öt kérdésből álló,821 141 főnek megküldött kérdőívre beérkezett 20 választ teljes terjedelmében használhattam fel, ahogy egy meg nem nevezett erdélyi magyar ifjú levelét is.822 Mindezek az anyagok átfogják az 1932-től 1938-ig terjedő időszakot.

Ugyanakkor vizsgált periódus első részére vonatkozó információk értékelésekor nem tekinthetünk el attól, hogy azokat egyetlen személy, Barabás Endre szűrőjén keresztül ismerjük. Az általa a kormány (pontosabban a kormányzat magyar kisebbségekkel foglalkozó tisztviselői) számára készített elemzések, illetve az ezekben közölt szemelvények alapján sejthető, hogy szándéka eleve a kisebbségi magyar ifjúság egyfajta, meghatározott képének prezentálása volt, bele értve a Magyarországról kialakított képüket is. Nyilvánvaló, hogy ezzel az általa vezetett intézménylétét és működését is igazolni akarta és természetesen megtartani, vagy akár még növelni is az annak juttatott erőforrásokat. Mindezek alapján jelentéseit és értékeléseit feltétlenül fenntartásokkal érdemes kezelni, amelyek jellemzően egyoldalúbban mutatják be a helyzetet a ténylegesnél.

Nem feltételezhetjük az egyéni megnyilatkozások általános érvényességét a másik oldalról

Tanulmányok az etnicitás és az identitás kérdésköréből, III. Akadémiai Kiadó: Budapest, 2005. 43–58.; Jon. E. Fox: Vándorló nemzeti identitások. In Feischmidt Margit: Erély-(de)konstrukciók). PTE Média és Kommunikációtudományi Tanszék, Pécs, 2004. 103–123; Eredményeik és interpretációik fogadtatása során természetesen nem maradt el a jelenség túlértékelésére vagy „túlinterpretálására” vonatkozó kritika, magam azonbannem csak hasonló következtetésekre jutottam teljesen más jellegű történeti anyag elemzése és értelmezése során, hanem éppen ezekből a munkákból inspirálódtam.

819 Rogers Brubaker: Nemzeti kisebbségek, nemzetiesítő államok és anyaországok az új Európában. Regio, 2006/3, 3–29.

820 Megint csak azokat emelve ki, melyek valamilyen formában inspiráltak munkám során: Zsuzsanna Borbála Török: Planning the National Minority... i. m.; Kinga Sata-Koretta: The Idea of the „Nation” in Transylvanism. In: Trencsényi, Balázs et al. (Eds.), Naion-building and Contested Identities... i. m., 42–60.; Uő. Transylvanianism as a Minority Ideology. Study of the Hungarian Minority in Romania in the early 1920s. MA Thesis, CEU, Budapest; Pieter M. Judson: The Guardians of the Nation. Harvard University Press, Cambridge, Mass. 2006.

821 A kérdések: 1. Mik a benyomásai, tapasztalatai a magyar közéletről, hivatalnokok eljárásáról, hírlap, irodalom, művészet stb. stb.? 2. Tapasztalt-e jellegzetesebb eltérést a magyar és a román közélet között és különösen mit észlelt? 3. Saját szakmájában mit tapasztalt? Mik általános dicsérő és bíráló megjegyzései? 4. Megerősödött-e magyarságában vagy vannak elkeserítő tapasztalatai? 5. Szükségesnek tart-e valamilyen új eljárást, hogy az elszakadott területek ifjúságát közelebb hozzuk a magyar nemzeti eszméhez? A Külföldiek Otthona feladatát miben látja? Mit javasol? MOL Keleti Akció P1077 13. k. 43.

822 MOL Keleti Akció P1077 7. k. 517–520.

sem. A tapasztalataikról beszámolók ugyan változatos társadalmi háttérrel rendelkeztek és sokféle szociológiai környezetből érkeztek, de kiválasztásuk révén – a budapesti utazáshoz ajánlásra volt szükségük és előfeltétel volt, hogy értelmiségi foglalkozásúak, tanítók, tanárok, orvosok stb. vagy legalább egyetemisták legyenek – nyilvánvalóan nem jelentik a romániai magyarság reprezentatív mintáját. Az is feltételezhető, hogy éppen foglalkozásuk és a szakmai szocializációjuk során megismert elvárások ideologikus jellege miatt (pl. a tanár, illetve tanító a „nemzet napszámosa”) Magyarország képük, viszonyuk a nemzeti identifikációhoz eleve ideologikusabb lehetett, mint sok alacsonyabb státuszú kortársuknak. Másfelől azonban – és kiválasztásuk is ezt szolgálta – a fogadó intézmény részéről elvárt szerepük éppen az volt hogy a későbbiek során a kisebbségi magyarság körében is érvényre juttassák immár megfelelően átformált Magyarország-képüket és nemzetértelmezésüket. S mivel legtöbbjük valóban a kisebbségi intézményrendszer különböző pozícióiban folytatta munkáját, nem egy közülük pedig a kisebbségi sajtóban is rendszeresen publikált, mindaz, amit tapasztalataik nyomán megfogalmaztak később könnyen válhatott egy általánosabb érvényű identitásdiskurzus részévé is. S bár nem elképzelhetetlen, hogy válaszaikat és beszámolóikat befolyásolták azok az elvárások, melyeket vendéglátóik részéről érzékeltek és ezért esetleg negatívabb képet festettek a ténylegesnél, azt nem feltételezhetjük, hogy élményeik alapvetően nem voltak valóságosak.

Magyarországi utazásuk legfontosabb kerete – a tanulás mellett – a nemzeti önazonosság „állagmegóvása” volt. Látni fogjuk, hogy azok, akik lehetővé tették számukra a magyarországi tartózkodást és ehhez az általánosnál kedvezőbb feltételeket kínáltak azzal az elvárással tették ezt, hogy így a magyar művelt középosztály fenntartásához járulnak hozzá. Ez a csoport pedig – mint azaz előző részből is kiderül – az identitáspolitikai diskurzusok mindegyikében a nemzeti önazonosság fenntartásának kulcselemét jelentette. Éppen ezért a fiatalok tapasztalataihoz hasonlóan fontos volt a szervezők, akik mindennek lehetőségét megteremtették hogyan látták résztvevőket és tágabb csoportjukat és pontosan milyen szándékkal kínálták fel nekik ezt a lehetőséget. Mindez tehát része az identitáspolitikának is, méghozzá sajátos módon elsősorban annak legfelső és köztes, szakpolitikai szintjét érintve. Ebben az értelemben a szakpolitikai szint legkézzelfoghatóbb cselekvését mutatom be, ami egyúttal érdekes fényt vethet az identifikáció dinamikájára is. Bár a Csehszlovákiából Magyarországra érkezők tapasztalatiról csak elszórt és esetleges anyag áll rendelkezésre, mégis azt választottam, hogy legalább a szakpolitikai felől megkísérlem összehasonlítani a probléma azon aspektusait, melyek a megmaradt források segítségével vizsgálhatóak. Mivel a csehszlovákiai magyar fiataloknak felállított Hunfalvy Internátus és az azt üzemeltető Felvidéki Egyesületek Szövetsége, továbbá a Felvidéki Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége anyagából szinte semmit nem tudhatunk meg a működtetők világáról és működésről, csak a hallgatókról és az intézmény tevékenységéről maradtakfenn dokumentumok, azok is nagyon töredékesen,823 így az előbbi tekintetben főként a romániai magyar fiatalokkal foglalkozó szervezeteket tudom majd bemutatni.

Propaganda, kémkedés, „guruló pengők” és nemzetnevelés: a Népies Irodalmi Társaság, Felvidéki Egyesületek Szövetsége824

A Népies Irodalmi Társaságot a hangzatos elnevezés ellenére nem éppen az irodalom iránti érdeklődés hívta életre. Sem kritikai, sem művészetpártolói tevékenységet nem fejtett ki az évek során (vagy legalábbis közvetlenül nem) és tagjainak sem volt sok köze ehhez a világhoz. Az eredetileg Bocskay Szövetség néven megszervezett intézményt olyan – ahogy ekkor nevezték az előbb román megszállás alá került majd jelentős részben Romániához csatolt részeket – a „keleti területekről” származó vagy elmenekült hivatalnokok, tisztviselők, értelmiségiek alkották, akik már 1918-at megelőzően is az erdélyi magyar közélet ismert szereplői voltak és mindent megtettek,

823 Az anyagot szinte teljesen felhasználta Ablonczy Balázs: „Lesz még kikelet a Szepesség felett”... i. m., 123–128.824 A szervezet alapítására és tevékenységére alapvető jelentőségű, noha mindenek előtt a fennmaradt, terjedelmes

forrásanyag kivonatolásával készült Bárdi Nándor: A Keleti Akció. A romániai magyar intézmények anyaországi támogatása az 1920-as években. I–II. Regio. 1995. 3. sz. 89–134., 4. sz. 3–28.

hogy az új helyzetben is fenntartsák a magyar kormányzat és közigazgatás kapcsolatait az országrésszel. Ennek keretében üzeneteket közvetítettek, információkat gyűjtöttek, sőt népszövetségi beadványokat készítettek. A kezdetben más szervezetekkel is versengő Bocskay Szövetség a magyarországi támogatásokat és elvárásokat közvetítő intézményrendszer konszolidálása során lett a magyar kormányzat egyedüli félhivatalos szerve az immár Romániához csatolt területeken élő magyarok és szervezeteik felé. Új nevét azután kapta, hogy a román hatóságok érdeklődni kezdtek a Bocskay Szövetség iránt.825

Ezt követően egyidejűleg vált a magyar kormányzati akarat közvetítőjévé, vállalt szerepet a különböző döntések végrehajtásában és egyúttal képviselte Budapesten az Erdélyben megfogalmazott igényeket. Mindezeken túl szerepet kapott a Magyarországra menekült erdélyiek szervezeteinek összefogásában, az egyetemeken tanuló diákok megszervezésében, tevékenysége kiterjedt a propagandára, főként külföldön és persze belföldön is. Igazi súlyát – a kiterjedt magyarországi és erdélyi kapcsolatrendszer mellett az adta, hogy a különböző pénzügyi támogatások egy jelentős része a Népies Irodalmi Társaságon keresztül jutott el a magyar kisebbségi szervezetekhez – egyházakhoz, bankokhoz, a magyar politikai párthoz, a segélyezett tisztviselőkhöz, a sajtóhoz, a jótékony egyesületekhez, hogy csak néhányat említsünk.826

A szervezet érdekérvényesítő képességét nem csak az adta, hogy tagjai valós helyismerettel bírtak Erdélyben. Legalább ilyen fontos volt, hogy közülük nem egy személy közéleti pályafutásának egy jelentős szakasza összefonódott az 1921-től egy évtizeden át a miniszterelnöki posztot betöltő Bethlen István karrierjének azzal az időszakával, amikor a magyar politikai élet gyorsan emelkedő figurája erdélyi regionális politikusként alapozta meg hírnevét.827 A Tisza István és később az általa megszervezett Nemzeti Munkapárt erdélyi ellenfelei – különösen a koalíció 1910-es bukását követően – mindinkább Bethlen körül csoportosultak, aki igyekezett is felnőni az új szerephez. A politikailag jelentős mértékben meggyengült ellenzék számára a kitörési lehetőségetegy látszólag minden politikai erő irányába nyitott új társadalmi szervezet, az Erdélyi Szövetség létrehozása kínálta.828 A ténylegesen Tisza politikai ellenfeleiből álló szövetség tagjai között nem csak Bethlen Istvánt találhatjuk meg, hanem a NIT elnökeként funkcionáló Zilahi Sebess Dénest vagy a társaság intézőbizottsági tagját, Papp Józsefet.829 Voltak persze olyanok is a NIT-en belül – mint éppen a társaság elnöke, Jancsó Benedek – akik más módon voltak részesei ennek a személyi hálónak. Jancsó már Bánffy Dezső miniszterelnöksége idején a miniszterelnökségen kialakított nemzetiségi osztályt vezette és az „erdélyi kérdés” valamint a „román irredenta” elismert szekértőjének számított. Helyettese, Barabás Endre, a székelykeresztúri tanítóképző egykori igazgatója ugyancsak „szakértő” volt, a századfordulón egyike azoknak az erdélyi értelmiségieknek,akik a nemzetiségek és a magyarság küzdelmét élet-halál harcnak felfogva agitáltak a kormányzat gazdasági és adminisztratív akció érdekében.830

Egyébként ennek a régi személyi hálónak a jelentőségére és erejére nem csak a meglévő kapcsolatok utalnak, hanem a régebbi tagok „örökségéhez” való viszony is. A NIT vezetősége például kifejezetten ápolta Désy Zoltán függetlenségi párti képviselő kultuszát, sőt a Budapesten általuk fenntartott internátusban a tagoknak – diákoknak – évente Désy-vacsorát szerveztek és halottak napján megkoszorúzták a sírját. (1930-ban bekövetkezett halála után ez történt Jancsó Benedek nyughelyével is.)831 Désy nem egyszerűen egy volt az 1910-ben megfogyatkozott

825 Bárdi, A Keleti Akció I. i. m. 826 A szervezet anyagában található, sajnos csak összefoglaló jellegű kimutatásokat közli Bárdi A Keleti Akció II. i. m.827 Erre lásd Romsics Ignác: Bethlen István politikai pályája ...828 Bárdi Nándor: Az erdélyi magyar (és regionális) érdekek megjelenítése az 1910-es években. Az Erdélyi Szövetség

programváltozatai. Magyar Kisebbség 2003. 2-3. 93-114. 829 Az Erdélyi Szövetség tagjainak névsora megtalálható Apáthy Istvánnak az 1917 utáni helyzetre vonatkozó kézírásos

kiegészítéseivel: Az erdélyi szövetségnek 1914. június 7-én Marosvásárhelyt megállapított szervezete, munkaterve és megválasztott vezető tanácsa. Kolozsvár, Gombos Ferencz "Lyceum" könyvsajtó nyomása 1917. OSZK Kézirattár, Apáthy István hagyatéka, Quart. Hung. 2456.

830 Előadását a nemzetiségi bankok székelyföldi „terjeszkedéséről” lásd Barabás Endre: A nemzetiségi bankok székelyföldi actioja. Közgazdasági Szemle XXVIII. évf., 1904. 815–825

831 MOL Keleti Akció P1077 1. k. 217.; 1941-ben 60 pengőt adtak a szokásos koszorúkra Désy és Jancsó sírjára, MOL Keleti Akció P1077 21. k. 1941. október 24-i intézőbizottsági ülés, 593. sz. előterjesztés, 144.; 1943. február 26-án

függetlenségi képviselők közül, és nem is csak az, aki 1910-ben és 1913-ban Bethlen Istvánnal vállvetve küzdött azért, hogy megakadályozza a munkapártiak hatalomátvételét Maros-Torda vármegyében. Ő volt az, aki 1912-ben egy parlamenti beszédben kijelentette: a Nemzeti Munkapárt lopott pénzen került be a parlamentbe, az 1910-ben pénzügyminiszter, 1912-ben már miniszterelnökLukács László Európa legnagyobb panamistája. Az incidens, ami egy Désy felmentésével végződöttrágalmazási per után Lukács lemondását hozta, éppúgy hozzá járult Désy nimbuszához, mint későbbi kultuszához a tény, hogy 1915-ben önkéntesként halt meg az orosz fronton.832

Más jellegű, de érzékletes példa a személyi kapcsolatok erejére báró Petrichevich Horváth Emil – az 1920-as évek elején az Országos Menekültügyi Hivatal elnökének esete. A szintén az Erdélyi Szövetség kapcsolati hálójához tartozó bárót egy berettyóújfalusi gazda perelte be egy még 1921. februári incidens miatt. A felperes állítása szerint atyjától ekkor 700 métermázsa csöves tengerit vitt el az OMH megbízottja és annak ellenértékét nem neki, hanem Horváth Emilnek adta át. Horváth Emil a másodfokú tárgyaláson azzal védekezett, hogy tudomása szerint a termények kifizetésére azért nem került sor, mert a felperes apja jelentős összeggel tartozott a hivatalnak. Az így hozzá került összeget pedig egy „hazafias egyesület” számlájára fizette be. Miután a követelést az egyébként számára kedvező ítéletet követően a NIT fizette ki (a szervezet jogtanácsosa azt javasolta az intézőbizottságnak, hogy a felperes hangos pereskedési stílusa miatt veszélybe kerülő hazafias érdekekre tekintettel egyezzenek meg peren kívül) jogosnak tűnik a feltételezés, hogy Horváth Emil az OMH pénzéből az erdélyi barátai által vezetett NIT jogelődjét finanszírozta.833

A meglévő kapcsolati háló – a tagok jól azonosítható szemlélete mellett834 – két szempontbólis rendkívül fontos volt a NIT működésében. Az erdélyi kisebbségi életben továbbra is fontos pozíciókat betöltő egykori társakon keresztül nem csak az anyagi támogatások koordinálása lehetett egyszerűbb, hanem a szervezet másik fontos feladata is könnyebben megvalósítható volt: minél szélesebb körű információgyűjtés a Romániához került területek magyarságáról. A NIT statisztikákat készített a kisebbséginek tekintett és az állami oktatásról, a népszámlálási adatokról, a szövetkezeti mozgalomról, tanulmányok születtek a szórványokról, hatalmas sajtókivágat-gyűjteményt hoztak létre, rendszeresen beszámoltak a román parlament vitáiról. Olyannyira, hogy az első évtizedet összegző, 1933 februárjában kelt jelentésében Sebess Dénes egyenesen azt állította: a „Keleti Szervezet látja el a keleti társadalmat, főképpen az egyházakat adatokkal. Az agrárpetíciók, a tisztviselői sérelmek, a hitelszervezet hiányai stb. mind a Keleti Szervezettől nyerték szellemi támogatásukat ezen a téren is. A kisebbségi lapok főképpen az általunk alapított Magyar Kisebbség folyóirat gazdag anyaggyűjteménye korántsem a keleti országrészek adatanyaga!”835

Mint említettem sokkal kevesebb tudható NIT csehszlovákiai megfelelőjéről. Pontosabban a Hunfalvy Inernátust fenntartó Felvidéki Egyesületek Szövetsége (FESZ) valójában csupán az utóda volt a NIT-tel egy időben és hasonló célra alapított Rákóczi Szövetségnek, amelyet befolyásos vezetője, Rakovszky Iván távozása után lassan felszámoltak.836 A Rákóczi Szövetség még tényleg a NIT-hez hasonlóan működött, de megszűnését követően a finanszírozást a Társadalmi Egyesületek Szövetségének Központja és az egyébként szintén az erdélyi hálózathoz tartozó Papp Antal államtitkár intézte.837 Csupán feladatai egy részét hagyományozta a FESZ-re, így a NIT átfogó szervező, finanszírozó, információgyűjtő és szakpolitikai alakító tevékenységéből csupán a dokumentációs feladatokat őrizte meg, ezt is elődjénél kisebb volumenben. Így például sajtószemléit már nem is kellett benyújtani a Miniszterelnökségre, míg a NIT hasonló anyagait

döntött az intézőbizottság Désy arcképének megvásárlásáról 20 pengőért. MOL Keleti Akció P1077 27. k. 83. sz. előterjesztés, 115.

832 Gerő András: A Désy-Lukács-ügy. In Uő: Utódok kora. Történeti tanulmányok, esszék. Új Mandátum, Budapest, 1996. 46–59. és legújabban Cieger András: „A mi politikánkban egyik botrány a másikat követi”. A korrupciós ügyek szerepe a magyar politikai életben. Múltunk, 2008. 1. 4–28.

833 MOL Keleti Akció P1077 4. k. 147–149.834 Az Erdélyi Szövetség világképére lásd Egy Gábor: Regionalizmus, erdélyiség, szupremácia. Az Erdélyi Szövetség

és Erdély jövője, 1913–1918., Századok, 2013/1, 3–35.835 MOL Keleti Akció P1077 1. k. 1–2.836 Angyal Béla: Érdekvédelem és önszerveződés... i. m. 81., 89–90.837 Uo. 102–103.

rendszeresen megkapták a nemzetiségi és kisebbségi ügyosztályon. A FESZ fő feladata immár a Népszövetségi Ligák Uniójában való részvétel, továbbá az szövetség tagszervezeteinek ellenőrzése, segélyezése, társadalmi események szervezése és a Csehszlovákiából érkező egyetemisták számára fenntartott internátus működtetése volt.838

A FESZ tehát, melynek vezetői a NIT-hez hasonlóan szintén az elvesztett területekhez kötődtek, Rakovszky távozása után már a hierarchia alacsonyabb szintjén helyezkedett el, mint a NIT. Ennél azonban nyilvánvalóan sokkal fontosabb volt a szövetség korlátozott hatása tekintetébenaz, hogy a működtetők lényegében semmilyen befolyással nem bírtak a döntésekre, csupán végrehajtók voltak, akik legfeljebb saját érdekeiket tudták érvényesíteni, például elkerülni a betagozódást a Magyar Nemzeti Szövetségbe, vagy megválasztatni saját jelöltjüket a lemondott Vaskó Endre elnök utódának a kormányzat pártfogoltjával szemben.839 Ez azonban legalább annyiramutatta a szervezet csekély jelentőségét mint irányítói manőverező képességét. Igaz, a csehszlovákiai irányú szakpolitika amúgy sem volt annyira egységes, mint a romániai, hiszen például Pechány Adolf, a magyarországi „tótajkúak” kormánybiztosa is folyamatosan végzett információgyűjtő tevékenységet és javaslatokkal bombázta a miniszterelnökséget is.

Ezzel együtt harmincas évek legvégén a FESZ megkísérelt kilépni ebből a korlátozott szerepből és 1938 márciusában ún. társadalomszervezési javaslattal élt.840 Mint korábban láttuk ez az időszak Csehszlovákiában is a hasonló ötletek évada volt, a FESZ azonban nem az ottani, hanem a magyarországi, de „felvidéki” társadalmat akarta egységbe szervezni, hogy a „szűkebb értelmű lokálpatriotizmuson túl” a tagokat a felvidékiségben egyesítsék, a csehszlovákiai kapcsolatokkal rendelkezők gyerekeit a felvidéki eszmények és szellem jegyében neveljék és végül a „felvidéki gondolattal” az egyetemes nemzeti érdekeket szolgálják a „felvidékiek” körében. A cél érdekében ifjúsági egyesületet, megerősített Hölgybizottságot hoztak létre és szokás szerint különböző eseményeket rendeztek. Végül ezt a célt szolgálta volna az ún. Felvidéki Ház alapítása is.841 A javaslatból, ami azért jelzi, hogy a felvidékiség, a külön regionális magyar szellem eszméje meglehetősen széles körben elfogadott volt, végül nem lett semmi, bár a visszacsatolás után a minisztériumban valakinek a kezébe került, aki vélhetően nem nézte meg a dátumot és ezért véleményt kértek róla a miniszterelnökségen dolgozó, egykor Csehszlovákiából kitoloncolt volt OKP politikustól, Körmendy-Ékes Lajostól. Ő felvilágosította az illetékeseket, akik ezek szerint nem zárkóztak el eleve egy ilyen, az adott helyzetben immár lényegét tekintve mégis csak regionalista elképzelés megfontolásától, hogy a javaslat már tárgytalan, de finoman jelezte, hogy a FESZ megfelelő vezetéssel természetesen alkalmas lehet más jellegű társadalomszervező akciókra is.

A húszas évek elején még az OKP-ban politizáló, majd állampolgárságának „megvonása” miatt kiutasított Körmendy-Ékes megjegyzése azt sejteti, hogy a FESZ ekkor valamivel nagyobb befolyással bírhatott, már csak azért is, mert a visszacsatolás után megválasztott vezetőség társadalmi értelemben nem csak a Magyarországra települt „felvidékieket” képviselte, hanem bevont néhány személyiséget a visszacsatolt területekről is. Így Holota Jánost, Szent-Ivány Józsefet és R. Vozáry Aladár kárpátaljai képviselőt, aki a csehszlovák parlamentnek is tagja volt.842 Ezzel együtt a tisztikar inkább reprezentációs célokat szolgált, erre utal a 17 (!) alelnök, akik egytől-egyig az elitbe tartoztak. Az említett képviselők mellett volt köztük nyugalmazott kúriai bíró, egyetemi tanár, államtitkár, a kormányfőtanácsos (például Pechány Adolf), vagy a képviselőház háznagya is. A választmányi tagok közt feltűnik Flachbart Ernő, aki a Prágai Magyar Hírlap főszerkestője volt, amíg a Tuka-per idején menekült el Csehszlovákiából. Ekkor már régóta a miniszterelnökségen dolgozott, Körmendy-Ékessel együtt. Ugyancsak választmányi tag volt Moravek Endre a Vallás és Közoktatásügyi Minisztérium miniszteri titkára, a Magyra Szemle egyik kisebbségi és felvidéki

838 MNLOL K28 37 . cs. 77. t. 1927-T-713839 Ablonczy Balázs: „Lesz még kikelet”... i. m. 125.840 MNLOL K28 37. cs. 77. t. 1940-T-14458841 Lásd még Ablonczy Balázs: „Lesz még kikelet”... i. m. 123–128.842 MNLOL K28 37 cs. 77. t. 1939-Sz. n.; Vozáryra lásd Filep Tamás Gusztáv: R. Vozáry Aladár és a zsidók. In Uő.: A

humanista voksa. Írások a csehszlovákiai magyar kisebbség köréből 1918-1945., Kalligram, Pozsony, 2007. 222-258.

szakértője. Ugyanakkor a FESZ ügyvezetősége a régi maradt, ami éppenséggel arra utal, hogy a reprezentatív vezetőség még nem jelentett a NIT-éhez hasonló befolyást.

Mindenesetre a NIT aktív – felettébb bizalmasan kezelt – információgyűjtésnek és kapcsolatépítésnek a tükrében a két szervezet magyarországi tevékenysége is más színben tűnik fel. A NIT Budapesten és két vidéki egyetemi városban – Szegeden és Debrecenben – tartott fenn internátusokat Erdélyből érkezett vagy erdélyi származású egyetemi és főiskolai hallgatók számára. Bár kétségtelen, hogy ezek az intézmények jelentős számú fiatalt segítettek hozzá diplomájuk megszerzéséhez (a végleges statisztika szerint 1921 és 1931 között 547 tagjuk volt, Budapesten, a Bethlen István Internátusban 256, Szegeden, a Bocskay Internátusban 227, Debrecenben, a Székely Társaság Fiókinternátusában 64) legalább ilyen fontos lehetett az is, hogy a hazatérők információs hálózatot, intézményi pozíciókat biztosíthattak a NIT tevékenységéhez és emellett képviselhették azerdélyi magyar közéletben a Magyarországon magukévá tett ideológiát, beleértve a nemzetfelfogást is. Közvetve erről tanúskodik az is, hogy a NIT mai szemmel is modernnek tűnő módon törekedett internátusi tagjainak utánkövetésére, és próbált napra kész nyilvántartást vezetni arról hol és milyen munkakörben helyezkedtek el.843

A kapcsolattartás és információgyűjtés hozzájárult a szervezet működésének átalakításhoz a harmincas évek elején. A magyarországi internátusok nyári szünetre hazatérő tagjai iránt a Sziguranca különös érdeklődést mutatott,844 sokan – köztük olyanok is, akik a NIT vezetők értékelése szerint könnyelműen viselkedtek – kihallgatáson vagy fogdában találták magukat. Emellett általában is problémát jelentett, hogy a magyarországi diplomákat honosítani kellett, ami sokszor hosszas utánajárás és anyagi áldozatok ellenére is nehezen ment. Ezek után vagy esetleg erre hivatkozva sokan nem is akartak hazatérni,845 ami arra késztette a vezetőséget, hogy az egész internátusi rendszert is újragondolja. Ennek keretében a vidéki diákotthonokat felszámolták és helyettük Budapesten alakítottak ki egy új intézményt846, ami a Külföldiek Kollégiuma, később Otthona nevet kapta. Ennek feladata immár nem a szállás és kiegészítő képzés biztosítása volt a magyarországi egyetemeken tanulók számára, hanem a részképzésekre (orvostanhallgatók esetében klinikai gyakorlati képzésre) érkezők elhelyezése, valamint nyári tanfolyamok szervezése tanítóknak és tanároknak.847

A gyakorlati problémák – diploma-honosítás, Sziguranca figyelme – mellett az átszervezésben szerepet játszott az újonnan felnövekvő romániai magyar generációkról kialakított, ideologikusan átszűrt kép is. Ez már a hazatérés problémájának értékelésében is tetten érhető lehetett, amikor a társaság vezetői azt fejtegették, hogy a Magyarországon maradó fiatalok itt a szellemi proletárok számát növelik, míg ugyanezzel a lépésükkel gyengítik az Erdélyben vezetésre hivatott értelmiségi középosztályt.848 Ezért aztán – legalábbis elvileg – az új intézmény már csak három hónapos bentlakást és pénzbeli segélyt nyújtott azoknak, akik diplomával igazolták, hogy Romániában már elvégeztek egy felsőoktatási intézményt és magyar tudományos intézményekben akarnak kiegészítő tanulmányokat folytatni, vagy akik „a magyar lelki és kulturális közösség érzésének ébrentartása és fejlesztése érdekében” a magyar kulturális életet szeretnék megismerni, beilleszkedni, vezető személyiségeivel kapcsolatokat kiépíteni, hogy „lelkük és szellemük magyar öntudata a magyar környezetben és kultúrában megedződjön, fajsúlyban megnövekedjen”, akik az utódállamokban élő magyar kollégáikkal szeretnének kapcsolatokat kialakítani, hogy a „magyar

843 MNLOL Keleti Akció P1077 3. k. 79–97. 1932 júniusában 107 személyről tudtak, akik Romániában helyezkedtek el, 2 főről, akik Csehszlovákiában, 4 főről, akik külföldön, 191 főről, akik Magyarországon, 118 fő tartózkodási helye volt ismeretlen és meghalt 12.

844 Természetesen a csehszlovák hatóságok is gyanakodtak, de a FESZ tevékenysége messze nem volt olyan jelentős, mint a NIT-é, vélhetően ezért sem maradt fenn sok anyag ilyen jellegű munkájukról. MNLOL K437 TESZK 1922. ? cs. 3. t. 1922-3-986

845 MNLOL Keleti Akció P1077 1. k. 211–212.; Egyébként a Magyarországon tanuló és szervezkedésben való részvétellel gyanúsított romániai magyar diákok listáján feltűnően kevesen szerepelnek a Bethlen István Internátus ismert tagjai közül. Arhivele Nationale Sectia Judeteana Cluj (ANSJ CJ) Inspectoratul de Politie Cluj, inventar 399. dosar 182. 108–110. f., MNLOL P 1077 III. 80–96.

846 A Népies Irodalmi Társaság Székházában, a Vilmos császár (ma Bajcsy-Zsilinszky) út 35 szám alatt.847 Lásd pl. MNLOL Keleti Akció P1077 3. k. 106–107.848 Uo.

kulturális és lelki kapcsolat” erősödjön, és akik az elszakított magyarság körében és szolgálatában kívánják leélni életüket és írásban kötelezik magukat arra, hogy a három hónap elteltével visszatérnek oda.849

Kevesebbet tudunk a Hunfalvy Internátus történetéről és működéséről, így például arról sincsenek információink történt-e bármikor komoly kísérlet arra, hogy a Külföldiek Kollégiumához hasonló elitnevelő szerepet vállaljon, bár a NIT tett egy kísérletet arra, hogy a Külföldiek Kollégiumának programját kiterjessze a „felvidékiekre” is. Alapításakor a Hunfalvy Internátus inkább a korábbi Bethlen István internátushoz hasonló intézmény volt. Tagjai Budapesten tanuló, valamilyen módon Csehszlovákiához kötődő hallgatók lehettek. Tanulmányaik végeztével elvileg hazatértek volna, de sorsukról kevés adat maradt fenn. Csehszlovákia 1928-ban döntött arról, hogy a magyarországi oklevelek nosztrifikálását megtagadja, addig elvileg a hazatérésnek nem elvi, hanem főként bürokratikus akadályai voltak, hiszen az egyöntetű diplomahonosítási tilalom hiánya még nem jelentette azt, hogy a végzettséget honosítják is. Mindenesetre a Hunfalvy Internátus tagjainak összetétele a nosztrifikációs tilalom előtt és a visszacsatolás előtti évben nagyon hasonló volt, az intézményi beszámolók pedig alapvetően azt sugallják, hogy a FESZ működtette bentlakás végig megmaradt eredeti célkitűzésénél, ami azért több volt egy egyszerű diákotthonnál. A hallgatók szlovák nyelvoktatáson vettek részt, az internátus könyvtárában pedig szakkönyvek és egyéb – identitáspolitikai célokat is szolgáló művek – szolgálták épülésüket. Rekrutációjuk azonbanvégig más volt, mint amit a Külföldiek Kollégiumában bevezettek: a Felvidékről származó, „erkölcsi és nemzethűségi tekintetben megbízható, szegénysorsú ifjak” kérhették felvételüket. A jobban tanulók és elsősorban csehszlovák állampolgárságú hallgatók juthattak be az internátusba.850

A korábban mondottak alapján nyilvánvaló, hogy a Külföldiek Kollégiumának szervezői és vezetői egy új kisebbségi vezető réteget szerettek volna kinevelni, olyat, ami lojális Magyarország és a vele többé-kevésbé azonosított magyar nemzet vélt nagy céljaihoz.851 Ezt az új célkitűzést a felnövekvő ifjúságról kialakított kép alapozta meg, ami nem csak a Magyarországra érkezőkkel kapcsolatos tapasztalatokon, hanem a NIT tekintélyes kolozsvári, még az 1918 előtti tudományos értelmiséghez tartozó kapcsolatainak véleményén is nyugodott. A magyarországi internátusi rendszer átalakítását már 1930 nyarán javasolta a hosszú és hangzatos nevű Kolozsvári Egyetemi ésFőiskolai Hallgatók Tanulmányi Felügyelőbizottsága.852

A testület, amit 1929-ben alapított György Lajos, a Marianum tanára, a Báthory-Apor szeminárium igazgatója, majd 1931-től az Erdélyi Múzeum Egyesület titkára, 1930. július 4-i ülésén tekintette át nem csak a Kolozsvárott megindult egyetemen kívüli oktatás eredményeit és tanulságait, hanem az ifjúság szellemi helyzetét is.853 György már 1927-ben arra tett javaslatot, hogya román oktatási rendszert ellensúlyozandó indítsanak nagyszabású képzési akciót a Kolozsvárott tanuló egyetemistáknak,854 és ennek keretében nem csak a Kolozsvárt 1929-ben már működő egyetemen kívüli kiegészítő képzés, hanem a magyarországi részképzés szükségét hangsúlyozta, annak érdekében, hogy az új magyar tanári és tudósgenerációkat felvértezzék nemzeti szellemmel és a magyar kisebbségnek modern és magyar szellemű vezetőivé váljanak.855 1930-ban aztán társaival – az egyházak képviselőivel, a kolozsvári magyar diákotthonok vezetőivel és középiskolai,valamint egyetemi tanárokkal, közéleti szereplőkkel, továbbá az OMP-t képviselő Inczédy-Joksmann Ödön ügyvezető alelnökkel – együtt, nem csak azt állapíthatta meg, hogy a nemzeti tudományos nevelés mennyire szükséges, hanem azt is, hogy az ifjúság szellemének befolyásolásához elengedhetetlen lenne megismerniük Magyarországot, egy féléves részképzés keretében. Annál is inkább, mert erre erős vágyat mutatnak és akiknek sikerült is eljutniuk oda, azoknemzetileg megerősödve tértek vissza.856

849 Uo.850 MNLOL K28 37. cs. 77. t. 1927-T-716; 851 MNLOL Keleti Akció P1077 6. k. 2.852 MNLOL Keleti Akció P1077 1. k 327.853 MNLOL Keleti Akció P1077 1. k. 295–340. 854 György Lajos: A magyar tudományosság és a magyar tanárképzés… i. m.855 Uo. 143–144.856 MNLOL Keleti Akció P1077 327.

A Külföldiek Kollégiuma lényegében ezt javaslatot intézményesítette, olyannyira, hogy a tagokat György Lajos ajánlására vették fel a budapesti intézménybe. Az sem véletlen, hogy a tanárok és tanítók számára szervezett nyári tanfolyamok programjába is számos, a magyar nemzeti és kulturális közösséghez tartozás igényét erősítő részt iktattak be. Az 1933-as nyári tanfolyam kezdetén, egy misét követően de még a hivatalos megnyitó előtt a résztvevők sétát tettek a NIT Vilmos császár (ma Bajcsy-Zsilinszky) úti épületétől, megtekintve a Szabadság téri irredenta emlékműveket, a Batthyány-örökmécsest és a Kossuth téren látható szobrokat. Ezek után az első héten felkeresték a Hősök terét, a Városliget építészeti emlékeit, és a képviselőház egy ülését. A nyolc hetes tanfolyam további részében a hallgatók számára szervezett programok sorában találunk több művészettörténeti sétát (többek között a mai Olasz Intézet, a Műegyetem, a Gellért Szálló, Parlament, Postatakarékpénztár, a mai Néprajzi Múzeum, MTA székház megtekintése), esztergomi, szegedi, balatoni, debreceni, soproni kirándulást, valamint látogatást a Nemzeti, Közlekedési, Iparművészeti stb. múzeumokba.857

A Külföldiek Kollégiuma tehát – alapítóinak szándéka szerint – a magyar-magyar határ és határátlépés egyik intézményeként működött. Olyan szervezetként, ahol a két csoport tagjai találkoznak és a találkozások révén az egyik csoporthoz tartozók vélelmezetten problémás önazonossága megváltozik, közelebb kerül az ideálisnak tartott mintához. Mindezek tükrében nem igazán meglepő, hogy az erdélyi magyar ifjúságot nemzeti érzésében és elkötelezettségében veszélyeztetve látó budapesti és kolozsvári értelmiségiek, tisztviselők és politikusok ádáz figyelemmel kísérték a magyarországi tartózkodás hatását a résztvevők nemzeti tudtára. Ennek tudható be Barabás Endre intenzív kérdezősködése, vagy az 1938-ban már utóda, az egykor szintén kollégiumi tag, a fiatal generációhoz tartozó Mester Miklós által összeállított kérdőív. Elsődleges céljuk ugyanis nem volt más, mint az elnemzetietlenítés veszélyének kitett – de legalábbis ilyennek gondolt – fiatal generációk megmentése a nemzet számára, akik aztán a magyarországi szellemi irányzatokhoz igazodva válnak a kisebbség új vezetőivé.858

„Erdélyi fiatalok”: vezetésre törő új nemzedék, népszolgálat és beilleszkedés

Kiket is akartak tehát megmenteni az erdélyi nemzeti küzdelem frontján egyelőre még kulcspozícióban lévő idősebb generációkhoz tartozók? A két világháború közötti erdélyi (és nem csak erdélyi) magyar kisebbségekre vonatkozó visszaemlékezések, történeti és irodalomtörténeti munkák egyöntetűen úgy tartják, hogy az első kisebbségi évtized végére egy új generáció jelent meg a színen.859 Többnyire két olyan elemet emelnek ki, ami ezeket csoportokat jelentős mértékbenmegkülönbözteti elődeiktől. Az egyik a generációs szakadék, vagyis az a tény, hogy a nagymértékű kivándorlás és a háború miatt (1918 után mintegy 350 000-ren telepedtek Magyarországra a szomszédos államokhoz került területekről, közülük közel 200 000-ren a „keleti területekről”860) a hagyományos, háború előtti elit és a század második évtizedében születettek közötti generációs csoport nem szerveződött meg és/vagy nem vállalt szerepet a kisebbségi közösségek életében. Ez nyomon követhető a politikai szervezetek vezetőinek összetételében, az egyházak és iskolák vagy akár a gazdasági intézmények vezetőinek körét elemezve.861 A másik lényeges tényező, hogy szemben az új államhatalom berendezkedésének első éveivel, amikor a magyar fiatalok egy jelentősrésze magyarországi egyetemeken folytatta tanulmányait (és jelentős részük nem is tért haza) a 20-

857 A részletes program megtalálható MNLOL Keleti Akció P1077 4. k. 36–43.858 Erre felhívja a figyelmet Török Zsuzsanna is. Zsuzsanna Borbála Török: Planning the National Minority i. m. 59–

63. Lásd még MNLOL Keleti Akció P1077 6. k. 2.859 A teljesség igénye nélkül Bárdi Nándor: A kisebbségi magyar elit generációs csoportjainak viszonyrendszere... i. m.,

Horváth Sz. Ferenc: Elutasítás és alkalmazkodás között.... i. m. Cseke Péter: Paradigmaváltó törekvések, Kriterion, Kolozsvár, 2003.; Csapody Miklós: Egy nemzedék iskolája – Az erdélyi fiatalok (1929–1933). Korona Kiadó, 2009.

860 István I. Mócsy: The Uprooted... i. m.; Fráter Olivér: Kivándorlás és menekültügyi kérdés a székelyudvarhelyi egyházközség számadatai tükrében (1908-1936). Magyar Kisebbség Új sorozat, VII. évf. 2002. 1. (23.) 206.

861 Néhány példát hoz erre Egry Gábor: Minority Elite … i. m. Tanulságos a magyar kormány kezdeményezésére 1930 májusában létrehozott, de működését soha meg nem kezdő Erdélyi Magyar Földhitelintézet Rt. vezetőséének összetétele is. A 24 igazgatósági vagy felügyelőbizottsági tag között kevés kivételtől eltekintve az első világháború előtti elithez tartozó személyeket találhatunk. MNLOL Keleti Akció P10772. k. 726–729.

as évek végére egyre többen választottak Romániában működő felsőoktatási intézményeket felsőfokú tanulmányaik számára.862

Ez a generáció ráadásul már jórészt az új romániai oktatási rendszer körülményei között szocializálódott. A romániai oktatási reformok és az ókirályságbeli rendszer kiterjesztése Erdélyre863

jelentős változásokkal járt. A liberális kormányok majdhogynem „örökös” oktatási minisztere, Constantin Angelescu nevéhez fűződő rendelkezések, a román nyelvi és román nyelvű oktatás részarányának fokozatos emelése az állami iskolákban, a „nemzeti” tárgyak tartalmának átalakítása,864 az egyházi és magánoktatás szigorúbb állami felügyelet alá vonása nem maradtak hatás nélkül a kisebbségi generációk esetében sem. Nem csupán azok száma nőtt meg, akik képesekvoltak román nyelven végezni tanulmányaikat, de nemzeti önértelmezésük sem maradt meg a korábbi generációkhoz tartozók által elfogadott és érvényesített keretek között.

Nem könnyű felmérni ennek a tartalmi változásnak a mélységét és irányát, de különböző beszámolókból, értékelésekből, statisztikákból kirajzolódnak a legfontosabb elemei, mindenek előtt az új generáció nemzeti tudatának változását némi gyanakvással figyelő, egyúttal az identitáspolitikára befolyással bíró idősebbek szemszögéből. Az elemi iskolai oktatás kapcsán azt hangsúlyozták, hogy a román nyelv oktatása miatt a gyerekek valójában egyik nyelven sem tudnak írni-olvasni.865 Későbbi tanulmányaik során sem kapnak egységes képet a magyar történelemről, összekeverik Bocskait, Bethlen Gábort, a Rákócziakat, Pázmány Pétert. Fogalmuk sincs Magyarország – sem a történeti, sem az éppen aktuális határai közötti – földrajzáról, csak annyit tudnak, hogy „van a Tiszán túl egy kicsi, lapályos ország, egy nagy folyó, a Tisza, s egy Budapest nevű főváros”.866 Mindezeket a hiányosságokat az egyetem sem pótolja, részben a megfelelő erőforrások hiánya miatt – a kolozsvári magyar tanszék mindössze egyetlen tanárt jelent, aki képtelen kellő mértékben foglalkozni a tanárjelöltekkel, részben pedig – koncedálta nem csekély nacionalista empátiáról tanúságot téve György Lajos –, ez nem is várható el a román oktatástól. Viszont ennek következtében – figyelmeztetett – a magyar középiskolai oktatók felkészültsége lassan nem éri el a háború előtti érettségiken megkövetelt színvonalat, a nemzeti középosztály pedig– orvosok, jogászok, gyógyszerészek – „kellő nemzeti szellemű műveltség és öntudat nélkül kelleneátvegyék az erdélyi magyarság irányítását”, holott nem is tudják mik lennének szakmájuk magyar nemzeti vonatkozásai.867

György Lajos némileg általános és erősen ideologikusnak tűnő megállapításait azonban nemsokkal később gyakorlati tapasztalatok is alátámasztani látszottak, a Kolozsvárt az 1929/1930-as tanév során megtartott egyetemen kívüli kurzusok – szemináriumok a Báthory-Apor szemináriumban, a református és az unitárius kollégiumok internátusaiban868 – tanulságai. 1930 nyarán az egyes tanárok beszámolóiból – legalábbis a nemzeti szempontból fontos tantárgyak kapcsán – nagyon hasonló kép rajzolódott ki. Bíró Vencel, aki történelmet oktatott heti egy alkalommal, fontosnak tartotta kiemelni, hogy bár hallgatói – mintegy 25 kitartó egyetemista – nemzeti érzése „erősnek mutatkozott”, történelmi olvasottságuk a történelmi regényekre korlátozódott.869 Kelemen Lajos, az Erdélyi Múzeum levéltárosa, aki erdélyi művelődéstörténetet adott elő, azt tapasztalta, hogy hallgatóinak, akik az elmúlt 2-3 évben végeztek középiskolában, a kurzus kezdetén se ismeretei nem voltak a „sajátos magyar művelődés” emlékeiről, se érdeklődést nem mutattak, igaz, ez a későbbiekben megváltozott.870

862 A Magyarországon tanuló erdélyiekre lásd Pálffy Zoltán. The Dislocated Transylvanian Sudent Body... i. m., 179–198.

863 Az oktatáspolitikára lásd Irina Livezeanu: Cultural Politics in Greater Romania: Regionalism, Nation Building and Ethnic Struggle. Cornell University Press, 1995. illetve Gidó Attila: School Market... i. m.

864 Erről György Lajos már 1927-ben úgy vélekedett, hogy nemzeti szempontból kiemelt jelentőségű magyar töténelem és földrajz oktatást a román iskolapolitika tönkretette. György Lajos: A magyar tudományosság i. m. 132–133.

865 Uo. 866 Uo.867 Uo. 133–134.868 Bárdi: A Keleti Akció II. i. m.869 MNLOL Keleti Akció P1077 1. k. 300–301.870 Uo. 301.

Az 1929-ben György Lajos vezetése alá került és egyfajta központi magyar könyvtárrá alakított Lyceum-könyvtár statisztikáit is beszédesnek találták a fiatalokat értékelők.871 1929/1930-as tanévre 370 magyar egyetemi hallgató iratkozott be. A kérőlapok elemzése alapján a könyvtárat vezető György Lajos arra jutott, hogy a fiatalok elsősorban a vizsgákhoz szükséges könyveket tanulmányozták, ezen túlmenő tudományos érdeklődést csak kevesen mutattak. Sőt, még azt is megjegyezte, hogy a magyar szakmunkákat és a magyar szaknyelv elsajátításához beszerzett köteteket alig vették kézbe. További megállapítása jelentésének, hogy a fiatalok nem olvasták a magyar irodalom és történelem alapműveit sem. A Hóman-Szekfűt és a Franklin Társaság kiadásában megjelent Magyar Klasszikusok 40 kötetét alig valaki kérte el. Ezzel szemben a modernmagyar regényeket rongyosra olvasták, bár a modern költészet szintén nem keltett különösebb érdeklődést.872

Voltak azonban más olyan tényezők is, melyek meghatározták a fiatal generációk helyzetét. Az egyik ilyen a magát magyarnak tartó középosztály fokozatos, bár sokszor csupán relatív státuszvesztése volt. Azok, akik ehhez a történetileg kialakult csoporthoz tartoztak és nem vándoroltak ki Magyarországra 1920-at követően fokozatosan egyre kevesebb lehetőséggel számolhattak mind saját maguk, mind gyerekeik számára. Ügyvédnek, orvosnak vagy köztisztviselőnek készülő, érettségizett, tehát „úriember” fiatalokból gombügynök, cukrász, mészáros lett,873 és akik meg tudtak maradni a szabad pályákon, azok is kénytelenek voltak az egyreerősödő, ráadásul nemzeti küzdelemként is értelmezett konkurenciával szembesülni. Mindezt tetézte a földbirtokreform, ami a magyar középosztály és arisztokrácia anyagi lehetőségeit szintén szűkítette. Ennek nem csupán a nemzeti műveltséghez való hozzáférés lehetőségeinek beszűkülése lett a következménye, hanem az is, hogy az felsőoktatásnak nehezebb anyagi körülmények között vágtak neki a fiatalok, akár azért, mert szüleik generációja szenvedett el jelentős veszteségeket, akárazért mert – részben betöltve a kivándoroltak által hagyott űrt, részben igazodva a Romániában a 20-as években zajló nagyszabású társadalmi folyamatokhoz – olyan társadalmi csoportokból kerültek ki, melyek soraiból korábban jóval kevesebben szereztek felsőfokú végzettséget és így családjaik anyagi helyzete és kulturális tőkéje sem volt mérhető a korábbi generációk középosztálybeli tagjaihoz.

Ennek következtében az egyetemista ifjúság szegényebb lett és új, vagy az idősebb generációk részéről újnak érzett szokásokat vett fel. Az 1929/1930-as tanév tapasztalatait összegző internátusi igazgatók, akik beszámoltak az intézményeikben elhelyezést nyert egyetemisták tevékenységéről, egyöntetűen kiemelték az őket jellemző anyagi nehézségeket.874 Gönczy Lajos, a református diákotthon igazgatója fontosnak tartotta megjegyezni, hogy a náluk lakó 26 tanárjelölt közül 14-en kényszerültek magántanítványokat vállalni. Ami az anyagi és munkalehetőségeket illeti, a jövő sem tűnt túlzottan fényesnek. Legalábbis az idősebb generáció tagjai – például Kristóf György a kolozsvári egyetem magyar irodalom professzora – már 1930-ban úgy látták, hogy a kisebbségi társadalom intézményeiben meglévő állásokat hamarosan betöltik az egyre népesebb létszámú egyetemista generációk és újra előáll a kíméletlen harc a pozíciókért.875 A megoldást részben abban látták, hogy az állami szolgálat felé tereljék a magyar fiatalokat876, részben abban, hogy akár a segélyek megfelelő elosztásával is irányítva pályaválasztásukat sikerül elérni ne csak a tanári foglalkozást válasszák.877

Ami az új szokásokat illeti, Bíró Vencel arra panaszkodott, hogy a diákokat nem köti le az

871 György Lajos: A kolozsvári Lyceum római katolikus könyvtár története. Argumentum, Budapest, 1994., 82–91.; MNLOL Keleti Akció P1077 1. k. 332–337.

872 MNLOL Keleti Akció P1077 1. k. 332–335. 873 Asztalos Miklós: Erdélyi mozaik. In Magyar Szemle, 1933. november, 232–240. 874 MNLOL Keleti Akció P1077 1. k. 318–321.875 Uo. 321–323.876 Jellemző, hogy ezt ekkor – a parasztpáti kormányok idején – egyáltalán nem tartották lehetetlen vállalkozásnak, úgy

vélték, hogy a kormánnyal el lehetne érni valamiféle informális megállapodást!877 A konzervatív társadalomképre jellemző Inczédy-Joksmann Ödön OMP alelnök és a Dalosszövetség elnökének

véleménye, aki szerint az OMP feladata elfogadtatni a fiatalokkal, hogy ne csak egyetemi pályákon keressék a boldogulást. Szerinte egyébként a magyar kisebbségi iskolapolitika amúgy is arra tart, hogy kevesebb lesz az egyetemre járó fiatal, ami végső soron rendezi a kérdést. MNLOL Keleti Akció P1077 1. k. 323.

egyetemi munka, inkább különböző rendezvényekre járnak, mondván vidékre kerülve már úgy sem lesz lehetőségük erre. A társadalmi egyesületekben végzett hasznos munka helyett pedig vacsorák, bálok, mulatságok keltik fel az érdeklődésüket, ennek következtében aztán a következő napokon sem képesek komoly teljesítményre. Bár valláserkölcsi életüket és hozzáállásukat kielégítőnek érezte, kiemelte túlzott önérzetüket és önzésüket, amit az egyházak és az OMP által biztosított sok segélyre vezetett vissza.878 Inczédy-Joksmann Ödön nyomban kontrázott is, példát kínálva a túlzottan önérzetes, a jó modorral összeegyeztethetetlen viselkedésre, amikor elmesélte, hogy egy vasárnapi körmeneten figyelmeztetett néhány tiszteletlenül viselkedő ifjút, akik azóta nem köszönnek neki!879

Mindezt mérlegelve a Kolozsvári Magyar Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Tanulmányi Felügyelőbizottsága, különösen nemzeti tekintetből meglehetősen lehangoló képet festett a fiatal erdélyi magyar értelmiségről, és joggal feltételezhetjük, hogy budapesti elvbarátaik éppen ez alapján ítélték szükségesnek a változásokat az erdélyi fiatal értelmiség magyarországi kezelését illetően. Bár örömtelinek tartották, hogy az egyetemekre járók szorgalmasan végzik tanulmányaikat, az új román oktatási rendszer és a történelmi középosztály helyébe lépő alsó középosztály nevelésének és értékrendjének hatásait rendkívül negatív színben tüntették fel. „Megdöbbentő tünetei mutatkoznak annak a körülménynek, hogy ez a nemzedék sem olyan érzületinevelést, sem olyan tárgyi műveltséget nem kapott, amiből magyar életirányt, magyar munkaprogramot állíthatna föl a maga számára. Egyik rideg önérzéssel tűzi ki életcélját, másik gyöngült faji öntudattal hajlik meg az idegen hatások előtt, egyik ködös ideálokat kerget s ezek kedvéért lekicsinyli nemzeti életének kereteit, a másik félénken hallgatja el érzelmeit s fájdalmas mosollyal mond le érdekeinek védelméről. Van aztán egy kisebb rész, amely lázasan keresi az erdélyi magyar élet lehetőségét, de ennek is csak érzései, ösztönös fellobbanásai vannak. Ez a rétegsem tudja, hogy hol kezdje meg önmaga nemzeti irányú nevelését, annál kevésbé azt, hogy hol és hogyan kapcsolódjék bele a nemzeti munkába.”880

Bár a fentebbi megállapítások általános érvényessége kapcsán számos indokolt fenntartás lehetséges, különösen ami az ideologikus megközelítést illeti, annyi bizonyos, hogy a NIT által a nemzeti nevelés célcsoportjaként meghatározott fiatal generációk a legkevésbé sem voltak egységesek. Ennek tükrében némileg meglepő, hogy a történeti irodalom mindeddig legfeljebb két, könnyen azonosítható csoportra koncentrált, a baloldaliakra és a vezető szerepre 1930 elején igényét bejelentő – majd néhány évvel később felbomló – ún. Erdélyi Fiatalokra881 illetve az 1935-ben induló, lényegében azonos generációs csoporthoz tartozó, az Erdélyi Fiatalokkal sok személyi átfedést mutató Hitel-körre. A NIT tevékenysége szempontjából az utóbbi csoportoknak volt különös jelentősége, tagjainak nevei ott sorjáznak Külföldiek Kollégiuma tagjainak névsoraiban, jelezve, hogy a nemzeti nevelés elsődleges célcsoportja éppen ők lettek.882

Ehhez képest meglepő, hogy az Erdély Fiataloknak az azonos című lap megjelentetésével 1930 januárjában jelentkező csoportja – énképük és az azt elfogadó szakirodalom szerint is – lényegében a régi generációk leváltására és a sérelmi politika helyett a valódi kisebbségi társadalomszervező munkára szándékozott összpontosítani. Ebben – mármint a társadalomszervező munka elsődlegességében – egyetértett velük az egyébként részben éppen az Erdélyi Fiatalokkal szembeni kihívásként 1935-ben alakult Hitel köre is.883 Annál inkább érdekes ez a felfogás, mivel a

878 Uo. 318–320.879 Uo. 320.880 Uo. 327–329.881 Cseke Péter: Paradigmaváltó erdélyi törekvések... i. m.. Bárdi Nándor: A magyar kisebbségi elitek generációs... i.

m.; Csapody Miklós: Egy nemzedék iskolája. Erdélyi Fiatalok... i. m.; Balázs Sándor (Mikó Imre. Élet és pályakép...i. m.) értékelése határozottan visszafogottabb, Mikó Imre életútja tükrében inkább a generációs törés „természetes” alapjait mutatja be és a folyamatosságra is hangsúlyt helyez. Horváth Sz. Ferenc: Elutasítás és alkalmazkodás i. m. 143–149.

882 MNLOL Keleti Akció P1077 13. k. 30–39. A teljesség igénye nélkül néhány „nagy név” a harmincas évek Külföldiek Kollégiumát is megjárt generációjából: Bíró Sándor, Mikó Imre, Albrecht Dezső, Szabó T. Attila, Mester Miklós, Vita Sándor, Pataky József, Gagyi László, Gy. Szabó Béla, Henter Kálmán, Szilágyi Olivér, Nagy Ödön, Debreczeni László, Domokos Pál Péter, Vita Zsigmond, Jancsó Elemér.

883 A Hitel alakulását és az Erdélyi Fiatalokhoz való viszonyát, valamint helyét a harmincas évek közepének erdélyi

csoport vezető személyiségei maguk is a hagyományos középosztályhoz tartozó családokból érkeztek, esetükben valódi társadalmi változásról nehezen lehetett szó. De nem utal kétoldalú, kölcsönös ellentétekre a csoport recepciója sem. Nem csak az meglepő, hogy egy állítólag a régi elitellen szerveződött csoporttal szemben az általa veszélyeztetett, erőforrásokkal és döntési pozíciókkal rendelkezők nem lépnek fel, sőt még igazi nyilvános vitába sem keverednek velük. Legalább ennyire árulkodó az a tény, hogy a csoport vezető figurái hamarosan élvezhetik a csak a régi generációkhoz tartozók támogatásával megszerezhető előnyöket, többek között éppen a NIT és a Külföldiek Kollégiuma erőforrásait. Végül sokat mondó magának az Erdélyi Fiatalok folyóiratnaka fogadtatása a hagyományos kolozsvári elitet képviselő tanulmányi felügyelőbizottság részéről. A testület tagjai a lapot nem tartották tartalmi szempontból kiemelkedőnek – viszont megjegyezték, hogy azt az ifjúság egy magát vezetésre hivatottnak tartó csoportja indította –, de hasznosnak értékelték, mivel lehetőséget kínált a fiatalok gondolkodásának megismerésére.884

Nem kizárt, de nem is igazolható, hogy a gyanakvás és irányváltás kapcsolatban állt a Sarló, tágabban pedig a csehszlovákiai „ifjúsági problémával”. A két ország felsőoktatási intézményeiben tanulók társadalmi összetétele sok tekintetben hasonló lehetett és az erdélyiek, mint láttuk élénken érdeklődtek a csehszlovákiai magyar ifjúsági mozgalmak iránt. A különbséget az jelentette, hogy Kolozsvárott a fiatalok szerveződő csoportja még sok szálon kötődött a régi középosztályi miliőhöz és hálózatokhoz és egyúttal kísérletet lehetett tenni az ellenőrzésükre is, hiszen helyben adott volt ehhez az intézményes és emberi háttér és erőforrás. Ezzel szemben Csehszlovákiában a prágai vagy brnoi egyetemek mellett a fentebb említettekhez hasonló kezdeményezésekre nem volt esély, a fiatalok végső soron csak önszerveződés révén teremthetik meg bármilyen egyetemen kívüli képzés kereteit.

Az Erdélyi Fiatalok majd a Hitel-kör tagjai az utókor által szinte kritikátlanul átvett885 önképük szerint mindenek előtt a társadalmi szolidaritás terén hoztak újat és kerültek szembe a régi generációkkal. Szemben a hagyományos középosztály és arisztokrácia felfogásával elsősorban a magyarság népi – vagyis munkás és paraszt tömegeiben – látták a nemzet igazi tartalékát és ezen csoportok anyagi és szellemi felemelését tekintették az elsődleges feladatuknak. Ehhez azonban – értékelésük szerint – nem elegendő a meddő politikai fellépés, hanem mindenek előtt valódi társadalmi szerveződésekre van szükség. Olyan intézményekre, amelyek a régi társadalmi korlátokat lebontva mindenkit egyként bevonnak a kisebbségi életbe és munkába. A magyar kisebbség elitjének éppen ezért falvak felé kell fordulnia, meg kell ismernie azok életét és problémáit és azokat kell megoldania. Ez a fordulat elvezethetne egyfajta a magyar-román közeledéshez is, hiszen a társadalmi és gazdasági problémák nem igen ismernek osztálykülönbséget, noha a magyarság egységes társadalommá szervezésének eszméje – ami különösen hangsúlyos eleme volt a Hitel ideológiájának – ezt a közeledést sokkal inkább egyenrangú, de befelé forduló közösségek közti viszonyként engedi értelmezni, mint egyenjogú állampolgárok nemzeti határokat nem ismerő közös érdekküzdelmeként.886

A fiatal generációnak ez a csoportja – megismerve a marxista baloldal eszméit is – kétségtelenül inspirálódott a korszak Dimitrie Gusti körül szerveződő román szociológiai és szociográfiai iskolájából, és a szélesebb értelemben vett romániai ideológiai környezetből is.887

magyar politikai-ideológiai irányzatai között bemutatja Horváth Sz. Ferenc: Elutasítás és alkalmazkodás i. m. 143–149.

884 MNLOL Keleti Akció, P1077 1. k. 326.885 Az Erdélyi Fiatalok majd a részben rivális részben azonban annak tagjaiból szerveződő Hitel-kör kanonizációs

folyamata az erdélyi magyar panteon részeként egyébként felettébb tanulságos kutatási téma. Lásd Csapody Miklós: Egy nemzedék iskolája. i. m. 338–396.

886 Lásd erre összefoglalóan: Bárdi Nándor: Egy magyar girondista Erdélyben. In Mikó Imre: Az erdélyi falu és a nemzetiségi kérdés. Pro Print Kiadó, Csíkszereda, 1998. Horváth Sz. Ferenc: Elutasítás és alkalmazkodás i. m. ill Zsuzsanna Török: Planning the Nation i. m.

887 Erre lásd James P. Niessen: Romanian Nationalism: An Ideology of Integration and Mobilization. In: Peter F. Sugar (szerk.): Eastern European Nationalism in 20th Century. University of Washington Press, Seattle, 1995. 273–304.; Leon Volovici: Nationalist Ideology and Antisemitism: The Case of Romanian Intellectuals in the 1930s. Translated from the Romanian by Charles Kormos Published for the Vidal Sassoon International Center for the Study of Antisemitism, Hebrew University of Jerusalem, Pergamon Press, Oxford, 1991; Irina Livezeanu: Cultural Politics i.

(Lásd még erre az előző rész második fejezetét is.) Társadalmi és nem feltétlenül politikai értelemben demokratikus retorikája és fellépése arra is alkalmas volt, hogy a hagyományos elit csoportjaival szemben fogalmazza meg öntudatát. Ez a két tényező együtt egy sajátos közösségfelfogást alakított ki, amely egyszerre volt hangsúlyosan nemzeti (hiszen a problémákat elsődlegesen a nemzeti közösség kohéziója érdekében, az egység megteremtéséért kell megoldani) és demokratikus abban a korszakban használt értelemben, hogy a hátrányos helyzetben lévő társadalmi csoportok felemeléséért való aktív cselekvést hirdette és azok beemelését egy harmonikus közösség keretei közé. Ez azonban korántsem szükségszerűen jelentett sem liberalizmust sem a liberális demokrácia intézményeinek az elfogadását. Talán ezt vette észre Bíró Vencel is magyar történeti szemináriuma hallgatóinál, amikor kiemelte, hogy a reformkortól kezdődő nemzeti fellendülés és [kiemelés tőlem – E. G.] demokratikus fejlődés közel állt a gondolkodásukhoz.888

Bármennyire újszerű is volt ez a felfogás, nem pusztán a hagyományos elit csoportjainak kissé lekezelő reakciója utal arra, hogy talán még sem annyira azok ellenében fogalmazódott meg. Egyes fontos eszmék és gyakorlati törekvések, melyeket a későbbi irodalom elsődlegesen ehhez a csoporthoz köt (népszolgálat, osztálykülönbség nélküli nemzeti közösség eszméje, falukutatás) éppenséggel sem igazán újak nem voltak, és nem is korlátozódtak erre a generációs csoportra. Az előző fejezetben már láthattuk, miként alakult a közösségi egység eszméjének története, hogyan kapcsolódott ehhez ennek a generációnak az eszmevilága. Bizonyos elemek korai és a politikán túli elfogadottságára pedig álljon itt példaként a Székelység című, Marosvásárhelyt megjelenő lap két cikke 1920 augusztusából, melyek mintegy az immár államjogi értelemben is új helyzettel való számvetés jegyében jelentek meg.889 A politika című írás890 szerint a kisebbségi közösség végre megszabadulhat a politika béklyóitól, ami korábban minden teremtő erőt elfojtott. A gyenge kisebbség nem engedheti meg magának a megosztottság és a politizálás passzióját. Helyette nehéz munkára van szükség, ami ugyan nem hoz méltóságot, csak szenvedést és a kötelességek teljesítésétkövetően jelentkező jó érzést. Egy héttel később egy Új csapáson címmel közölt cikk891 lényegében ezt a gondolatmenetet folytatta. Az írás kifejezésre juttatta azt a várakozást, hogy a kisebbségi életben új értékek erősödnek majd meg a korlátozott érvényesülési lehetőségek nyomán. A külső nyomás majd szoros egységbe kovácsolja a magyar kisebbséget, részben azzal, hogy akik nem igazán magyarok, azok leválnak róla. A pártoskodás helyett kialakuló egységes érzület egyik alapja éppen az lesz, hogy a közösségben kevesen maradnak és így jobban megismerik egymást. Az irodalom levetkőzi kozmopolitizmusát és újra nemzetivé lesz, a szolidaritás pedig megerősödik, ezzel aztán a szociális problémák is könnyebben megoldhatóak lesznek. Mivel pedig a hagyományos középosztályi pályák elzáródnak az ezekre irányuló „túltermelés” helyett végre a gazdasági pályák felé fordul a magyarság.

Az egységeszme Budapesten is széles körben elfogadott volt, és az egységeszmén alapuló népszolgálat társadalmi stratégiává emelését szorgalmazta Kristóf György is, részben a magyar fiatalok számára nyitva álló értelmiségi munkalehetőségek szűkösségének ellensúlyozására. Persze még így is túlzás lenne azt állítani, hogy ezeknek a kérdéseknek az új generációra jellemző értelmezése teljesen elfogadott lett volna. DE összességében az előző részből is kiderült, hogy a húszas évek közepén Budapesten is az egységes kisebbségi társadalom megszervezésének eszméjét karolta fel a NIT és erre ösztönözte a kolozsváriakat is. Lényegében ebbe illeszkedett az egyetemen kívüli képzés és a Külföldiek Kollégiuma programja is.

Az Erdélyi Fiatalok konkrét terveit illetően meg kell jegyzeni, hogy György Lajos 1927-es javaslataiban a falukutatás helyett még elsősorban a néprajzi, nyelvészeti kutatások fontosságát hangsúlyozta, igaz azok kiterjesztését szorgalmazta nem csak egész Erdélyre, hanem a bukovinai és

m.888 MNLOL Keleti Akció P1077 1. k. 300.889 A lap nem volt különösebben jelentős és nem jeleskedett az új eszmeáramlatok terjesztésében. Viszont éppen ezért

lehet jelzésértékű az, ahogy az új helyzetet kezelte.890 A politika. Székelyföld XXII. 111. sz. 1920. augusztus 17. 891 Új csapáson. Székelyföld XXII. 116. sz. 1920. augusztus 24.

a moldvai csángókra is.892 Ezzel együtt az általa szervezett kolozsvári egyetemen kívüli képzésnek része volt Gyallay-Pap Domokos író, a Magyar Nép című – Szekfű Gyula által a nép felé fordulása miatt különösen dicsért lap893 – szerkesztőjének „népkulturális szemináriuma”. Gyallay a régi generációhoz tartozott (1880-ban született), de részese volt az asztaltársaság már említett tanlmányi törekvéseinek is, és az ő kurzusa mozgatta meg a legtöbb diákot, a beszámoló szerint kb. 60 rendszeres hallgatója volt.894 Saját szavai alapján a 21 alkalmat felölelő sorozat lehetőséget kínált arra, hogy felismertesse az ifjúsággal: tudatosan kell készülniük a magyar nép vezetésére, az ő feladatuk lesz a falvak népének kulturális felemelése. Ehhez ismerniük kell a falvak társadalmi-gazdasági-nemzetiségi viszonyait is. A falvak nyomorának megszüntetéséért folyatott küzdelem pedig a jövendő értelmiségi középosztály egyéni érdeke is, hiszen csak így tehetnek szert biztos megélhetésre. Mivel a nevelés állami intézményrendszere már nem használható fel a magyar nemzeti célok érdekében, az iskolán kívüli ismeretterjesztés eszközeihez kell folyamodni. Néplap, népkönyvtár, előadások, rádió és vetítés szerepeltek az általa tárgyalt lehetőségek között. Mindez, ahogy fogalmazott „egyetemes magyar és nem osztályérdek”. Mindezek után – legalábbis a tanulmányi felügyelőbizottság jelentése szerint – a falukutatás is Gyallay-Pap és a közösségszervezésre ekkor már szintén komplex programot kidolgozó Sulyok István ösztönzésére indult meg, bár az Erdélyi Fiatalok hamarosan önállóan is megjelent a színen. Sulyok saját maga állította össze az első majd egy évre rá a második falukutató kérdőívet (amit egyébként a felügyelőbizottság is véleményezett!895) egy pályázatot pedig Bánffy Ferenc báró írt ki ebben a témában.896

Túlzás lenne tehát azt állítani, hogy az új generációk – még ha egyes csoportjaik nem egyszer ezt is hangsúlyozták – határozottan a hagyományos elit csoportjaival szemben szerveződtekvolna meg. Bár tagjaik körében kétségtelenül népszerűbbé váltak egy új értékrend elemei, ez részben éppen a korábbi elithez tartozó személyek felügyelete alatt és irányításával történt, részben egyszerűen csak nem azok akarata ellenére. Ez megfigyelhető volt egyébként a „nemzeti tudományok” hiányos ismereteinek ellensúlyozására irányuló akciók esetében is. Már György Lajos1927-es javaslatai is határozottan arra törekedtek, hogy a magyar nemzeti tudományosságon belül a sajátosan erdélyi „feladatokat” is meg tudja határozni. A kolozsvári egyetemen kívüli képzés tantárgyainak tartalma pedig – legalábbis az előadók beszámolói szerint – hasonlóképpen próbálta megtalálni az egyensúlyt az erdélyi múlt és kultúra és a magyar nemzeti ideológia között. Bíró Vencel magyar történeti szemináriumán elsősorban Erdély történelmét oktatta, mivel a hallgatók elsősorban ez iránt mutattak érdeklődést, igaz ezt némileg ellensúlyozta, hogy erdélyi történelem kurzus során „Erdély és az anyaország szoros összefüggése és együttműködése kiemelést nyert.”897 Persze amikor Xántus János földrajzóráin a Kárpát-medencét mint a magyarság egységes, természetes lakóhelyét jellemezte, akkor ezzel a nemzeti egységet is hangsúlyozta, viszont azok, akik részt vettek Balogh Artúr kisebbségi jogi kurzusán – ennek célja az volt, hogy az ismeretekkel együtt a kisebbségi léthez szükséges öntudatot is kifejlessze – nyilván könnyen belátták, hogy ez sajátosan erdélyi szükséglet.898

Összességében inkább az tűnik valószínűnek, hogy az új kisebbségi vezető réteg nemzeti tudata iránti aggodalom nem a hagyományos nemzeti eszmét képviselő elitcsoportokkal szembeni kihívás miatt jelentkezett, bár kétségtelenül a nemzeti identitás mintájának vélt vagy valós változásaokozta. Azokat, akiket végül kiválasztottak a Külföldiek Kollégiuma tagságára inkább azért találhatták alkalmasnak erre, mert közéleti aktivitásuk, gondolataik nem csak tehetségről 892 György Lajos: A magyar tudományosság i. m. 137–139.893 Szekfű Gyula: Három nemzedék i. m. 460., 464.894 MNLOL Keleti Akció P1077 1. k. 308–309.895 Uo. 332.896 Mikó Imre már idézett munkája, ami az Erdélyi Fiatalok falukutató mozgalmának eredményeit is illusztrálta éppen

Bánffy Ferenc támogatásával valósult meg. A falukutatás nemzeti jelentőségét mutatja az a tény, hogy 1930-ban Jósika János báró képviselő támogatta a sváb falvak szociográfiai felmérésének munkáltait. A szatmári svábok német identitásával kapcsolatos román és szász törekvések a magyar és a német elit közti heves küzdelem tárgyát képezték ebben az időszakban. Uo. 327.

897 MNLOL Keleti Akció P1077 1. k. 301.898 Uo. 304.

árulkodtak, hanem legalább ennyire a kisebbségi közösség iránti olyan elkötelezettségről, ami nem tűnt a hagyományos felfogással szemben állónak. Ez nem jelenti azt, hogy önképük és énképük szükségszerűen megegyezett volna a régi generációkhoz tartozókéval vagy a magyarországiakéval. Erdélyi, kisebbségi öntudatuk, a nép felé fordulás eszméje és a már megvalósultnak tartott társadalmi változások – a „demokratikusabb” közösséghez tartozás – olyan fontos elemekként rögzültek, melyek hozzájárultak ahhoz, hogy a magyarországi „szakértők” is kiemelt figyelemmel kísérték az Erdélyből érkező fiatal értelmiségiek magyarországi tapasztalatait, illetve ezek az elemek maguk is befolyásolták az egyes szereplők találkozásélményeit.

A Külföldiek Kollégiuma: a határőrök és az átkelők

A Népies Irodalmi Társaság által megszervezett, a kolozsvári tudományos, egyházi és politikai elit által javasoltakhoz többé-kevésbé igazodó új intézmény, a Külföldiek Kollégiuma tehátnem egyszerűen a szakmai munka és továbblépés feltételeit volt hivatott megteremteni. Legalább ilyen lényeges volt megalkotói és működtetői számára egy olyan intézményes lehetőség kialakítása és működtetése, ami a két viszonylag távoli és tovább távolodónak látott899 közösség közti átjárást szabályozott formában tette lehetővé. A Külföldiek Kollégiumának feladata nem egyszerűen a kapcsolatok kiépítése volt erdélyiek és magyarországiak között, hanem olyan szabályozott kapcsolatok megteremtése az erdélyi fiatal generációk vélt jellegzetességeinek tükrében, amelyek segítségével a kiválasztott – tehát a jövőben vélhetően identitáspolitikai szempontból fontos pozícióba kerülő – erdélyieket egy meghatározott irányba, a magyar nemzet lelki és kulturális egységének irányába lehet befolyásolni.

Ezt a célkitűzést juttatja kifejezésre meglehetősen egyértelműen a kollégium vezetőjének a Népies Irodalmi Társaság 1933-1934-es tevékenységéről szóló jelentéséhez mellékelt feljegyzése a Külföldiek Kollégiumának céljáról.900 Ebben az összefoglaló jellegű írásában Barabás Endre nem csak a célokat mutatta be, hanem az intézmény működési mechanizmusainak jelentőségét is azok elérése érdekében. „Az erdélyi magyar kisebbség jelenlegi és jövendő középosztályának és a dolog természete és a történelem tanúsága szerint is egyedül hivatott vezető osztályának minél teljesebb kiképzése, továbbképzése elsőrendű nemzeti érdek, olyan amelynek megfelelő megvalósításától függ a magyar kisebbségnek nem csak boldogulása, hanem egyenesen fennmaradása is” – adta meg az alaphangot a következő fejtegetésekhez. Ezt követően kijelentette, hogy maga a továbbképzés kettős célt szolgál, egyfelől az erdélyi magyar kisebbségen belüli munka révén megerősíteni a „meglévő nemzeti erőket”, másfelől pedig egy „harcos nemzedék” kinevelését, amelyik rendelkezvén a megfelelő tudományos alapokkal fölényből veheti fel a harcot a többségi középosztállyal. A két cél azonban semmiképpen sem elválasztható – folytatta Barabás – hiszen a végső cél ugyanaz: „az erdélyi magyar kisebbség nemzeti öntudatának, történelmi hivatása felismerésének, anyagi, szellemi (és a lehetőség szerint politikai) téren való érvényesülésének biztosítása és fejlesztése.”901

A Kollégium ehhez két különböző célcsoportra koncentrált. Az idősebb generációk közül azokra, akik az oktatási-nevelési rendszerben már megvetették a lábukat, tanítók vagy tanárok, hiszen ők érintkeznek naponta a felnövekvő nemzedékekkel és egyúttal rendelkezésükre áll az a nyári szabadidő, amit a nemzeti munka feladatainak és módszereinek megismerésére fordíthatnak. A fiatalok közül azok a már egyetemi-főiskolai oklevelet szerzett személyek jöhetnek számításba, akik tevékenységük nemzeti irányú kiterjesztésére „nem csak készek, hanem szellemi, erkölcsi és

899 A távolság problémájának elméleti kérdéseire lásd László Kürti: The Remote Borderland. Transylvania in the Hungarian Imagination. State Univerity of New York Press, Albany, 2001, valamint Edwin Ardener: Remote areas. Some theoretical considerations. In Anthony Jackson (ed.): Anthropology at Home. London, Tavistock, 1987. 38–54. Kürti ugyan kísérletet tesz a probléma történeti bemutatására, ám az ilyen jellegű anyag kezelése és értelmezése munkájában alapvetően hibás, kezdve a fasizmus kiterjesztő értelmezésétől a történelmi tények ismeretének hiányáig. Történetileg vázolja a távolság kérdését Egry Gábor: Erdély-képek és mítoszok i. m.

900 MNLOL Keleti Akció P1077 5. k. 338–345.901 Uo. 338.

jellembeli képességeik alapján alkalmasak is.”902

A kétféle személyi kör kétféle programot kíván meg – folytatja Barabás Endre. A tanárok elsősorban nyári tanfolyamokon vehetnek részt, míg a felsőoktatás hallgatói éppen ellenkezőleg, a magyarországi egyetemek előadásainak idején kaphatják meg a legtöbb számukra szükséges ismeretet. A nyári tanfolyamokon az előre megalkotott program alapján viszonylag könnyen érvényesíthető a nemzeti tudat erősítésére vonatkozó törekvés, ám az egyetemi hallgatók esetében –tekintettel arra, hogy maguk a felsőoktatási intézmények ilyen téren csak kevéssé tevékenyek – kiegészítő kurzusokat kell szervezni, vagy pedig kézikönyveket összeállítani.903 Az már az eddigiekből is világos, hogy a képzés szervezői nem igazán bíztak abban, hogy a kisebbségi magyarközösségek értelmisége és középosztálya saját maga is a budapesti elvárásoknak megfelelő tartalommal azonosítaná a szükséges lépések irányát és annak eszközeit vagy egyáltalán képes lehetvalamiféle egységes koncepcióhoz igazodó fellépésre a nemzeti tudat „ápolásában”. Részben ezért hangsúlyozza a feljegyzés azt is, hogy a képzési programban részt vevők rendszeresen adjanak számot a kisebbségi tapasztalatokról, a közösségre vonatkozó saját felfogásukról. Ez nem csak azt tenné lehetővé, hogy megismerjék – szükség esetén irányítsák [kiemelés tőlem – E. G.] – a jövő kisebbségi elitjének gondolkodását, hanem arra is lehetőséget adna, hogy a magyar kormányzat figyelmét addig esetleg elkerült folyamatokra is felhívják a figyelmet, lehetővé téve azt is, hogy Magyarország – valamilyen módon – a „szükséges védekező, felvilágosító vagy irányadó” munkát is elkezdje.

A végső cél félreérthetetlenül identitáspolitikai jellegű: „A továbbképzés alapgondolata a kisebbségi öntudat minél teljesebbé fejlesztése, az összetartozás érzésének, a fegyelmezett együtt munkálkodás kötelességének kifejlesztése, amivel azt kell elérni, hogy a kisebbségi helyzetbe kényszerült magyar ismerje meg a magyarság rendeltetését Európa ezen részén s a világ történetében is a múltban, valamint a jövőben és érezze és értékelje a jövendőben. Ez által legyen öntudatos magyar, aki bármi körülmények között büszke magyarságára, kész a magyarság érdekeinek előmozdítására, védelmére, kész azért áldozatot hozni (anyagit is) s egyéni érvényesülését a kisebbségi alapon keresi.”904 Az ehhez szükségesnek vélt oktatási program tartalmazta a modern pedagógia, a magyar történelem, az egyetemes történelem megismerését (az utóbbit hangsúlyosan magyar szempontból), etnográfiai ismeretek elsajátítását és a magyar (kiemelten kalotaszegi és székely) népművészet megismerését, a kisebbségi létből eredő feladatok megismerését és az iskolán kívüli népnevelés eszközeinek és módszereinek elsajátítását. A tantervi vázlat negyedik pontjához (etnográfia és népművészet) fűzött megjegyzés nem csak azt árulja el, hogy a javaslat jelentős mértékben György Lajos 1927-ben papírra vetett elképzelésein alapult, hanem egyúttal az egész oktatási programnak tulajdonított gyakorlati politikai jelentőséget is megmutatja. A feljegyzés szerzője ugyanis fontosnak tartotta jelezni, hogy az etnográfia – aminek helyét egy ilyen nemzeti irányultságú tanfolyam keretei között esetleg sokan megkérdőjeleznék – elsőrendű fontosságú, mivel az a magyar néplélek megismerésének eszköze (!), ami annál is lényegesebb, mert az utódállamok iskoláiban tanított egészen más jellegű díszítő munka elterjedése a nép körében érveket szolgáltathat az egyes kormányoknak a lakosság magyar eredete kétségbe vonásához és ezzel a revízió esélyeit is csökkentené a kisebbségi jogok érvényesítése mellett.905

A sikeres képzés után – melynek része lett a politika kisebbségi érdekérvényesítésben játszott fontos szerepéről és az aktuális politikai kérdések taglalása, valamint a nemzeti öntudat megerősítése érdekében a magyar kultúra értékeinek bemutatása is – a hallgatóknak kötelessége továbbadni az ismereteket. A tanárok és tanítók feladata mindenek előtt szakmai egyesületek kereteiközött, valamint az iskolákat fenntartó egyházak által szervezett előadásokon továbbadni az ismereteiket. A koncepció megfogalmazói egyúttal azt is szükségesnek tartották, hogy ezeken az összejöveteleken a kisebbségi közösség tanítói, tanárai maguk is megfogalmazzák szerintük mire

902 Uo. 339.903 Uo. 340.904 Uo. 340–341.905 Uo. 341. A folklór tanulmányozása a néplélek megismerésére szolgáló eszközként lényeges eleme volt György

Lajos 1927-es javaslatainak is. György Lajos: A magyar tudományosság i. m.

lenne szükség a sikeresebb munkájukhoz és ezt felterjesszék a Népies Irodalmi Társasághoz.906 Az egyetemi hallgatók számára pedig a legfontosabb kötelezettség – önálló forrásfeldolgozáson alapulótudományos pályájuk megkezdését követően – a román tudomány által vallott tévképzetek alapos, szakszerű cáfolata.907

Nem csak a Külföldiek Kollégiumának célkitűzései utalnak arra, hogy az intézmény egyfajtaszabályozott határátkelő akart lenni Erdély és Magyarország között, a lehető legnagyobb mértékbenbefolyásolva a „határátlépők” gondolkodását, hogy aztán a kisebbségi közösségen belüli szerepüket kihasználva a Magyarországon magukévá tett nemzetfelfogást immár szélesebb körben is érvényre juttassák. A tagok – vagyis az „utazók” – kiválasztásának módszere is arra irányult, hogy az előzetes célkitűzéseknek leginkább megfelelő személyek kapjanak lehetőséget a magyarországi tartózkodásra. Ha a Népies Irodalmi Társaság alkalmazottait – metaforikus értelemben - „határőröknek” tekintjük, akkor a NIT erdélyi megbízottai és kapcsolattartói tulajdonképpen a „konzuli tisztviselők” szerepkörét látták el. A tanári továbbképző tanfolyamra csak az egyházi elöljárók vagy felsőbb hatóságok ajánlásával lehetett bejutni míg az egyetemi továbbképzések idejére kollégiumi tagságot szerezni csaknem kizárólag a kolozsvári egyetemen kívüli képzések kapcsán kulcspozícióban lévő György Lajos ajánlásával lehetett.908

Ez azonban még csupán a szelekció első lépése volt, az „útlevél” kibocsátását a Népies Irodalmi Társaság még egy hosszú – 21 pontból álló – kérdőív kitöltésétől is függővé tette. Ennek kérdései azt szolgálták, hogy a budapesti szervezők jobban megismerjék az érkezők társadalmi hátterét, addigi életútját, világképét és így már előzetesen meg tudják ítélni hozzáállásukat, nemzetfelfogásukat.909 Az első öt kérdés elsősorban a tervezett tanulmányok indokoltságát és indoklását firtatta, a referencia adására képes személyek után érdeklődött és kötelezte a jelentkezőt, hogy írásban vállalja a három hónap letelte utáni hazatérést. A további információk – melyeket egy részletes önéletrajz keretében kellett megadni – gyakorlatilag a jelentkezők teljes társadalmi hátterének felmérésére alkalmasak voltak. A személyi adatok mellett (anyakönyvezett név, születési adatok, születéskori vallás, lakhely, munkahely, jelenlegi vallás) a Külföldiek Kollégiumának vezetősége kíváncsi volt a testvérek, a szülők, a nagyszülők személyi adataira; az elvégzett elemi ésközépiskolákra, valamint arra, kik voltak a tanítói és hitoktatói, középiskolai osztályfőnökei és igazgatói; hol és mikor tett érettségi vizsgát, ki volt a bizottság elnöke, és milyen eredményt ért el; hova járt egyetemre;910 hol és melyik alakulatnál katonáskodott, milyen rangot ért el; mikor és milyen összegű tanulmányi ösztöndíjat nyert el; mikor, hol és mennyi ideig tartózkodott külföldön, Magyarországot is bele értve; publikációinak jegyzékére; a családjában vagy saját életében történt közérdekű eseményekre; a jelentkező jelenlegi és múltbéli célkitűzéseire és arra, mi a célja a három hónapos tanulmányi lehetőséggel? A lehetőséget csak mindezek mérlegelése után adták meg az egyes kérelmezőknek, nyilvánvalóan feltéve a kérdést ki és miért lehetne alkalmas a Népies Irodalmi Társaság által megfogalmazott célok segítésére és ki nem?911

Ha a jelentkezőt az alapos környezettanulmányt követően pozitívan ítélték meg, a Külföldiek Kollégiuma biztosította lehetőségek egyúttal arra is szolgáltak, hogy annak működtetői a„lelki és kulturális egység” tekintetében is tevékenykedjenek. Az egyetemi részképzésre érkezők esetében ez természetesen sokkal közvetettebb módon történt, hiszen az ő programjukat mindenek előtt a fogadó intézmény és kutatási programjuk határozta meg (különösen orvosok esetében az is előfordult, hogy például klinikai gyakorlatot valamelyik vidéki egyetemen végzett egy-egy hallgató). Ezekben az esetekben is sor került azonban a hallgatók és kollégium igazgatója, később,

906 MNLOL Keleti Akció P1077 5. k. 344–345.907 Uo. 343. Ez egyébként megint csak szerves része volt György Lajos 1927-es javaslatainak.908 Uo. 343–345. Kivételek természetesen akadtak, egyfelől később előfordult, hogy a nyári tanfolyamra érkezőket is

György Lajos ajánlotta – igaz valószínűleg az egyházak megbízásából, hiszen Kolozsvárott mindhárom magyar történelmi egyház megbízottjaként szervezte az egyetemi hallgatók képzését –, másfelől olyan eset is akadt, amikor a korábban kollégiumi tag, majd a NIT apparátusába bekerülő Mester Miklós ajánlott tagságra egy Eötvös Collegistaegyetemistát.

909 A kérdőív megtalálható MNLOL Keleti Akció P1077 3. k. 122–122/a.910 Mellékelni kellett még a diploma lelkész által hitelesített fordítását és az esetleges tudori disszertáció 1-2 példányát.911 MNLOL Keleti Akció P1077 6. k. 202.

Barabás Endre távozása után a Népies Irodalmi Társaság Intézőbizottsága valamelyik tagja rendszeres beszélgetéseire. Bár ezek tartalmára viszonylag kevés adatunk van és az is világos, hogy sok esetben az mindenek előtt a hallgatók beszámolóját jelentette saját munkájukról, legalább Barabásról tudható, hogy számára ez egyúttal lehetőség is volt partnerei befolyásolására. Néhány beszámolórészletből kiderül, hogy a kisebbségi lét értelméről beszélt a hallgatókkal, felhívta a figyelmüket arra, hogy csak a realitások alapján állva elvégzett kitartó munka és az összetartás vezethet sikerhez.912 A beszélgetések jellegére utalhat, hogy az utólagos beszámolók megemlékeznek Barabás „izzásáról” és aggódásáról a kisebbségi magyarságért,913 felelevenítik „atyai gondoskodását”, voltak akik kemény, ám megalapozott bírálataira és „nagy tudáson alapuló érvelésére” emlékeztek,914 megint mások pedig korrekt vitáikra.915 Közös mindhárom beszámolórészletben annak elismerése, hogy a beszélgetések határozottan megváltoztatták a tagok felfogását a kisebbségi életről, ezek nyomán ismerték fel a kisebbségi közösségépítő és népnevelő munka fontosságát. Bár természetesen joggal merülhetnek fel kételyek azzal kapcsolatban, hogy vajon Barabás nem csak a rá nézve kedvező részleteket idézte-e a saját maga összeállította feljegyzésben, az mindenesetre elég egyértelműnek tűnik, hogy a beszélgetések egyik funkciója részéről a magyarországi tapasztalatok feldolgozása és a tagok befolyásolása volt a Népies Irodalmi Társaság részéről megfogalmazott elvi alapokhoz igazodva. Ez mindenképpen azt jelentette, hogy a tagok találkozásélményeit – „a határátlépés” aktusait – ellenőrzés alatt tartották, legalábbis azok utólagos értelmezésére vonatkozóan.

A nyári tanfolyamokra érkezők esetében még ennél is komolyabb befolyással volt a társaság arra, mit és milyen mélységig láthattak a fogadó országból. Az 1933-as tanfolyam korábban már említett programja916 alapján meglehetősen jó képet kaphatunk arról, milyen tevékenységet és milyen céllal írtak elő a nyolc hetes rendezvény résztvevőinek. A program tanulmányi része 38 alkalommal irányzott elő előadásokat, összesen 46,5 órányi időtartamban. Az előadások tematikája azonban csak részben tükrözte a Népies Irodalmi Társaság komplex célkitűzéseit, sokkal inkább igazodott a fiatal erdélyi magyar generációk hiányos pedagógiai és nemzeti műveltségéről megfogalmazottakhoz, egyúttal érvényre juttatva az erdélyi – főként székely – sajátosságok hangsúlyozásának elvét is. A leghosszabb idő Asztalos Miklósnak állt a rendelkezésére, aki a magyar nemzet történelmét próbálta bemutatni hallgatóinak, 7 alkalommal összesen 10 órányi időt felhasználva. Szeremley Ákos – a NIT intézőbizottsági tagja – a székelyek „történetét” ismertette 5 alkalommal, 6 órában. Rajtuk kívül még Szilády Zoltán bolgár-magyar-székely kapcsolatokat felvázoló kétszer egyórás előadása tartozott a „történeti” témák közé. A többi téma lényegében azonos teret kapott a nyolc hét folyamán. Pedagógiai előadásokat tartott Imre Sándor 4 alkalommal 4 óra időtartam) és György Lajos (1 óra), a nemzetközi kisebbségvédelem problémáját Nagy Iván minisztériumi tisztviselő (5 alkalommal 5,5 óra) és Tamás András, a Revíziós Liga genfi kiküldötte, korábban maga is a Bethlen István Internátus diákja (1 alkalommal 2 óra hosszan), a kisebbségi életgyakorlati kérdései címmel Grandpierre Emil közigazgatási bíró (1925-ös emigrációjáig az Országos Magyar Párt egyik vezetője, ügyvezető alelnöke) 5 alkalommal 1 óra hosszat bővítette hallgatói ismereteit végül a kultúrpolitika és a szellemi kapcsolatok tárgyában Kornis Gyula (filozófus, politikus, államtitkár, képviselő, később képviselőházi elnök) 3 alkalommal egy órát, György Lajos 2 alkalommal 1,5 órán át kérte a hallgatók figyelmét. Némileg önállóan állt Balla Péter (a kollégium egyik korábbi tagja és informátora, a moldvai és bukovinai magyarok iránt érdeklődő kutató) előadása a magyar népdalról, Paál Eleké a magyar helyesírásról és Tiboldi József polgári iskolai tanár a falusi énekkarok szervezéséről 1, illetve 2-2 órában.

Ha tehát a gyakorlati szervezőmunka, vagy akár a pedagógia felől nézzük a tanfolyam tanulmányi programját, akkor sokkal inkább a hiányosságok tűnnek fel. Az órák elsősorban a nemzeti történelem és „történelem” ismeretének hiányait akarták pótolni és ezzel nyilvánvalóan a nemzeti tudatot megerősíteni. Lényegében ugyanez lehetett a feladta a kisebbségi jogokról és a 912 MNLOL Keleti Akció P1077 8. k. 48. Kiss Gábor beszáolórészlete913 Uo. 51. o. Csekme István beszámolórészlete914 Uo. 52. Lukácsy István beszámolórészlete915 Uo. 48. Kiss Gábor beszámolórészlete916 MNLOL Keleti Akció P1077 4. k. 35–43.

kisebbségi szerveződésről tartott óráknak is,917 bár ezek emellett gyakorlati ügyekben is segítséget jelenthettek. Noha Kornis Gyula és György Lajos komoly kultúrpolitikusnak számítottak a maguk közegében, nehezen elképzelhető, hogy a tanítókat és tanárokat valóban segítő gyakorlati kérdéseket taglaltak volna a rájuk általában jellemző magas absztrakciós szintű problémamegközelítés helyett, ami amúgy is jóval inkább megfelelt a tanfolyam identitásformáló célkitűzéseinek. Gyakorlati segítséget tehát legfeljebb a pedagógiai órák formájában, valamint a falusi énekkarok megszervezésének problémája terén kaptak a hallgatók, no meg a magyar helyesírásra vonatkozóan, ami persze egyúttal a NIT-hez tartozók gyanakvását is jelezte a nemzeti tudatot is veszélyeztető „nyelvromlás” mértékére vonatkozóan.

A tanfolyam többi része is meglehetősen egyértelműen azt a célt szolgálta, hogy a résztvevők a magyar kultúra értékeit, eredményeit és persze nagyságát megismerve úgymond erősödjenek nemzeti tudatukban, noha néha engedményeket is tettek a könnyedebb szórakozásoknak, mint a Párisi Nagyáruházban, a Vásárcsarnokban és a vámmentes kikötőben vagyaz Angol Parkban tett látogatáskor, esetleg a budai hegyekben tett rendszeres kirándulások alkalmával. A korábban már említett séták és vidéki kirándulások mellett meglátogattak még néhány szakmai műhelyt és közgyűjteményt is, mint Fővárosi Pedagógiai Könyvtár, a Fővárosi Pszichológiai Laboratórium, de eljutottak Botanikus Kertbe, a Hopp Ferenc-féle kelet-ázsiai gyűjteménybe, a Szépművészeti Múzeum modern és régi festők gyűjteményeibe, az Állatkertbe, sőtmég a gödöllői méhészeti, baromfi- és burgonya-telepre is. Ezt összekötötték az ugyanott zajló cserkész világtalálkozó megtekintésével is.

A résztvevők tehát mindenképpen gazdagabbak lehettek történelmi ismeretekkel – legalábbis azzal, amit a szervezők annak tekintettek –, kultúrpolitikai ideológiával – feltétlenül a nemzeti egység jegyében – és rengeteg kulturális élménnyel egy igaz nagyvárosból. Mindez – a NIT szándékai szerint – úgy kellett rögzüljön a résztvevőkben, hogy a magyar kultúra nagyságát, erejét, felsőbbrendűségét sugallja ezzel az odatartozás iránti vágyat felkeltve, az azonosulás igényét erősítve. A programelemek ilyen formában szervesen összefüggtek és sokkal inkább szolgálták a tagok azonosságtudatának formálását és alakítását, mint gyakorlati ismereteik bővítését. Úgy tűnik, hogy a NIT, bár vezetői retorikájukban a kisebbségi munkára és szervezkedésre legalább akkora hangsúlyt fektettek – elsődlegesen mégis csak a nemzeti identitás problémáival foglalkozott és a helyes identitás kialakítását tartotta a legfontosabbnak.918

Jóval lapidárisabb programot és nevelést kaptak azok, akik a Hunfalvy Internátusban töltöttek el valamennyi időt. Az ottani helyzet sokkal inkább a Külföldiek Kollégiuma előtti helyzethez hasonlít, amikor már szintén célkitűzés volt a jövő magyar vezető intelligenciájának nevelése, ezt azonban még sokkal szűkebb értelemben vették. Adottnak vélték, hogy a magyar egyetemen végzők nemzetileg megbízhatóak, ellenben – részben a világháború előtti időszak kritikájaként is – úgy vélték, hogy a revízió esetén visszaszerzett területek adminisztrálásához az adott kisebbségek nyelvét és viszonyait ismerő közigazgatásra lesz szükség.919 Ennek megfelelően aBethlen István Internátusban román, a Hunfalvy Internátusban szlovák nyelvtanfolyamon kellett részt vennie a hallgatóknak, és ezen túl vagy a Hunfalvyban ennek keretében előadásokat hallgattakmeg és tartottak az adott ország politikai helyzetéről is. Az 1935–1936-os tanévben például az egyikdiák a csehszlovákiai magyar szellemű közművelődés intézményeiről és azok „ellenlábasáról, a Masaryk-akadémiáról” tartott előadást. Emellett megismerkedtek a magyar irredenta érveivel és a csehszlovák, szlovák ellenérvekkel is.920 A Bethlen István Internátusban később kisebbségjogi szemináriumot is tartottak.921

917 A kolozsvári tanulmányi felügyelőbizottság így ítélte meg Balogh Artúr hasonló tartalmú kolozsvári előadásait. MOL Keleti Akció P1077 1. k. 303.

918 Némileg ellentmond ennek Dávid Gabriella tanítónő véleménye, aki nem nyári tanfolyamon tartózkodott a kollégiumban és úgy érezte, hogy szakmai-tanulmányi téren magára hagyták. Kész, kidolgozott tanulmányi programot javasolt a huzamosabb tartózkodók számára is. MNLOL Keleti Akció P1077 13. 81.

919 MNLOL, Bárdi Nándor: Otthon és haza.... i. m.920 MNLOL K28 37. cs. 77. t. 1939-T-17091 16. f.921 MNLOL K28 37. cs. 77. t. 1939-T-17091; K28 83. cs. 134. t. 1927-T-337

A nyelvoktatást egyébként személyesen Bethlen István rendelte el.922 Ugyanakkor az nem tűnt túl hatékonynak, mind a Bethlen István Internátusban, mind a Hunfalvy Internátusban kevesen tanultak meg románul és szlovákul, az utóbbi esetben Pechány Adolf élesen kritizálta az órákat tartóPodhradszky György módszereit is.923 Ő azzal is elégedetlen volt, hogy a szlovák órákon a csehszlovák politikai helyzetet nem jól kiválasztott szlovák napilapok cikkein keresztül világítja meg a tanár, ezzel segítve a haladó résztvevők nyelvtanulását is. Amúgy az intézmény könyvtáránakhasználati mutatói is arra utalnak, hogy a hallgatók elsősorban egyetemi tanulmányaikhoz kerestek segítséget és még ehhez sem túl intenzíven. Az 1926-1927-es tanévben 58 hallgató összesen 46 alkalommal kölcsönzött könyvet, miközben a könyvtár állománya 72 kötettel, köztük 8 tankönyvvelgyarapodott. 13 évvel később, az 1938-1939-es tanév összesen 54 hallgatója esetében 52 kölcsönzésre került sor.924

A internátusi programok még egy eleméről kell szólni, ami nem csupán identitáspolitikai szempontból, hanem a kisebbségi elit és a fiatal generáció közti kompromisszum részeként is kiemelkedő fontosságú lehetett. A Külföldiek Kollégiumának vezetői hangsúlyt fektettek arra, hogy az első csoportba tartozó, jövőbeli vezet szerepre aspiráló fiatalokat bevezessék a magyarországi elit világába is. A társadalmi kapcsolatok kiépítésére kiváló példa az Erdélyi Magyar Képzőművészek Kiállítása 1939 januárjában. Ezt a Magyar-Székely Egyesület nevében Mester Miklós és János Áron szervezték, akik egyúttal a Népies Irodalmi Társaság tisztviselői is voltak. A rendezvényt támogatta több minisztérium is. A kiállítás a Nemzeti Szalon reprezentatív helyiségeiben helyezték el és itt került sor egy zárt körű kísérő rendezvényre is. Zsindely Ferencné Tüdős Kinga (az oktatásügyi minisztérium ismert államtitkárának felesége, a nemzeti jellegű divat egyik ismert tervezője) négy erdélyi kultúrdélutánt szervezett, ezeken az erdélyi „fiatal magyar nemzedék legkiválóbbjai” adtak elő a magyar kisebbség politikai, kulturális, gazdasági, szociális helyzetéről. Megjelent többek között József királyi herceg és Anna királyi hercegasszony, Tasnádi Nagy András igazságügy-miniszter, Ravasz László református püspök.925 De hasonló célt szolgált azis, mikor 1933. február 3-án Szabó T. Attila tartott előadást a Külügyi Társaság Kisebségi Szakosztályának ülésén. Mester Miklós beszámolója.926

Ehhez hasonló kísérletet nem ismerünk a Hunfalvy Internátus történetéből, ez azonban nem azt jelenti, hogy annak vezetői ne próbálkoztak volna meg hallgatóik és a budapesti társaság kapcsolatának megteremtésével. A kezdeményezés célja is más volt, mindenek előtt saját fenntartóiknak, a FESZ tagjainak demonstrálták az intézmény jó működését és egyúttal keresethez kívánták juttatni hallgatóikat. Így került sor például a művészeti hallgatók kiállítására is, 1927. április 4–7-én. A kiállított alkotások közül a kultuszminisztérium, báró Radványszky Albert, KertészK. Róbert, Ijjártó Zoltán és Szent-Iványi Béla vásároltak 663 pengő értékben.927 S bár ennek a potenciális pártfogói csoportnak a társadalmi pozíciója sem volt megvetendő, nyilvánvalóan nem értfel az erdélyi fiatalokkal kapcsolatba hozott kör pozícióival. A cél azonban, mint említettem sokkal inkább az amúgy is gyakorlatiasabb irányba orientálódó hallgatók magyarországi pályájának egyengetése volt, így alakulhatott ki 1939-re a Weiss Manfréd csepeli üzemében Dobos György voltinternátusi tag segítségével egy „Hunfalvy különítmény”.928

Kiknek is adatott meg a lehetőség, hogy ilyen módon alanyai legyenek a magyarországi identitáspolitikai kezdeményezéseknek és egyúttal szervezett vagy kevésbé szervezett formában tapasztalatokat szerezhessenek Magyarországról? A Külföldiek Kollégiumában az ingyenes szállás és az esetleges pénzbeli juttatás (20-tól akár 200 pengőig havonta) nem csak „nemzeti tudatukban megerősítendő” személyeket indított felvételi kérelemre. Például 1932. november 1-től 1933. március 31-ig terjedő időt Kristóf Sarolta, a már említett Kristóf György egyetemi tanár, a tanulmányi felügyelőbizottság oszlopos tagjának lánya töltötte Budapesten, élvezve a kollégium

922 MNLOL K437 1922 2. t. 1922-2-1040923 MNLOL P1077 I. k. 218.; MNLOL K28 37. cs. 77. t. 1939-T-17091 42–44. f.924 MNLOL K28 37. cs. 77. t. 1927-T-716, 1941-P-17770925 MNLOL K28 83. csomó 134. tétel 1939-T-15453 10-11. f.926 MNLOL Keleti Akció P1077 5. k. 49.927 MNLOL K28 37. cs. 77. t. 1927-T-716928 MNLOL K28 37. cs. 77. t. 1941-P-17770

vendégszeretetét,929 jelezve, hogy a személyi kapcsolatháló egyéni előnyök érdekében történő igénybevétele a nemzeti retorika ellenére is bevett gyakorlat volt. Ahogy az is valószínű, hogy a Kristóf tanítvány Blédy Géza, romanista, később aradi gimnáziumi tanár esetében sem volt szükség nemzeti tudatának aládúcolására.930

Ezzel együtt az 1932 és 1938 között azonosítható tagok listája meglehetősen tanulságos a kollégium – illetve megbízottjai – kapcsolathálója, szelekciós elvei szempontjából. Noha a névsor931

valószínűleg nem teljes, legalábbis a Népies Irodalmi Társaság egyéb irataiból rendre felbukkannak abban nem szereplő nevek, terjedelme alapján – 155 fő adatait, lakóhelyét, foglalkozását tartalmazza – mégis betekintést kínál a szigorúan válogatott kollégiumi tagok, nyári tanfolyamokon résztvevők és magyarországi részképzésre járók összetételébe.

A névsorban szereplők közül 23 fő (mintegy 15%) volt nő. Közülük 13-an pedagógusok voltak, két fő egyházi szociális intézményeknél dolgozott, egy személy pedig unitárius segédlelkészként szolgált Fogarason, jelezve, hogy a nők mindenek előtt az egyházak révén kerülhettek a kollégiumba, egyúttal érzékeltetve, hogy a kisebbségi intézményrendszeren belül is mindenek előtt ezek a pályák álltak nyitva számukra, amennyiben tanulásra adták a fejüket. Négyenművészeti képzésen vettek részt, a többiek között akadt orvos és kertészeti iskolai növendék is. A 132 férfi tag közül 52 fő (közel 40%) foglalkozása volt tanár, 28 fő (21%) jogász, 14-14 (10,5%) orvos és művész, 5 lelkész (közel 4%) és 19 egyéb foglalkozású, köztük repülőgépmérnök, rádió-technikus, kereskedelmi akadémiát végzett fiatal, közgazdászhallgató, vegyészmérnök. A férfiak foglalkozási szerkezete tehát – megint csak nem meglepő módon – jóval kiegyensúlyozottabb volt, bár az egyházakhoz kötődő személyek súlya ezen a csoporton belül is meglehetősen magas. Összességében a tanárok és egyházi alkalmazottak jelentették a legfontosabb célcsoportot, ami egyúttal azt is jelenti, hogy – figyelembe véve a tanári kenyérkeresettel rendelkező, de tudományos pályára készülő személyeket is (pl. a már említett Szabó T. Attila vagy Béldy Géza) – vendégeinek mintegy 35-40%-a a nyári tanfolyamok résztvevői közül kerülhetett ki.

Ezt a meglehetősen elnagyolt képet árnyalja a kollégiumban megfordult személyek összetételének vizsgálata különböző társadalomföldrajzi szempontok alapján. 21 fő (14%) érkezett falvakból, 60 fő (39%) kisvárosból és a többi 72 fő (47%) nagyvárosból.932 A falvakból érkezettek között nem volt jogász (ami tulajdonképpen érthető), ezzel szemben volt 3 művész és két orvos. A többség természetesen tanító volt, de arányuk lényegében megegyezett a teljes csoportra jellemzővel. A kisvárosi tagok esetében 29 fő volt tanár, 14 jogász, 7 művész, 4 orvos, 3 lelkész, megint csak nem mutatva nagy eltérést az összes ismert tagra jellemző arányoktól. A nagyvárosokból kikerültek esetében a 26 tanár – az arányokat tekintve – már lényegesen kevesebb, mint a teljes csoport esetében, de a 14 jogász vagy a 8 orvos nem jelentett kiugró részvételt ezen foglalkozási csoportok részéről, nem is szólva az egyetlen lelkészről. Ezzel szemben a 8 művész és az egyéb kategóriába tartozó 15 személy jelzi, hogy az ilyen jellegű településeken sokkal jellemzőbb foglalkozásbeli változatosság érvényre jutott a kollégiumba bekerülök esetében is.

A tagok lakóhelyének területi megoszlása már jóval komolyabb különbségeket mutat. A 153 azonosítható lakóhellyel rendelkező személy közül 83-an érkeztek Közép-Erdélyből (nagyjából a Nagybánya-Zilah vonaltól délre a Nagyenyed-Marosludas-Szászrégen vonaltól északra eső területek), ezen belül pedig 46-an(!) Kolozsvárról. 45 fő lakott a Székelyföldön, ebből 13-an Marosvásárhelyt. Dél-Erdélyből mindössze 11-en érkeztek, ezen belül 3-an Brassóból, 8-an pedig a Partiumból és a Bánságból, közülük 2-2 nagyváradi és aradi. Végül 5-en érkeztek az Ókirályságból,Bukarestből is.933 Ez az arány egyértelműen eltér a magyar lakosság földrajzi megoszlásától, hiszen a amíg az 1930-ban köel másfél millió lelket kitevő magyar nemzetiségűeknek kb. 1/3 élt a Székelyföldön, csak kb. 20%-a az említett közép-erdélyi területeken és újabb 30%-a a Bánságban és

929 Születési ideje (1911) és helye (Szászváros) alapján valószínű, hogy a nem sokkal később szintén kollégiumi tag Kristóf Ödön is a professzor gyereke volt.

930 MNLOL Keleti Akció P1077 3. k. 109.931 MNLOL Keleti Akció P1077 13. k. 31. után külön oldalszámozással932 Két fő esetében lakóhelyük nem azonosítható. Nagyvárosnak tekintettem Brassót, Nagyváradot, Aradot, Kolozsvárt,

Bukarestet és Marosvásárhelyt (noha az utóbbi esetében ez – különösen kulturális szempontból – némileg kérdéses).933 Egy kollégiumi tag – nem tudni milyen módon – Pozsonyból került az intézménybe.

a Partiumban. Vagyis amíg a Székelyföldről érkezettek nagyjából arányosan jelentek meg a Külföldiek Kollégiumának tagjai között, addig a Partium és a Bánság rendkívüli mértékben alulreprezentált volt, ellenben Közép-Erdély felülreprezentált, még Kolozsvár nélkül is. Mindez – bár nyilvánvalóan összefügg az egyes régiók tipikus foglalkozásszerkezetével, illetve valószínűleg amagyar nyelvű egyházi iskolák területi megoszlásával is – elsősorban mégis a személyi és intézményi hálók és a kulturális központok fontosságára utal. Kolozsvár súlyát a tagok kibocsátásában az ottani egyetem jelentős létszámú magyar diáksága magyarázza, részben pedig az éppen a harmincas évek elején újjáéledő hagyományos magyar intézmények jelenléte (pl. Erdélyi Múzeum Egyesület), nem is szólva a magyar középiskolákról és azok tanári karáról. Lényegében ehhez a kolozsvári kulturális centrumhoz kapcsolódtak a közeli kisebb városok (Szamosújvár, Dés, Zilah) középiskolái is. Feltűnő azonban Nagyenyed kibocsátó jelentősége is 10 fővel, ami a jelentőstradíciókkal bíró Bethlen-kollégium mellett a Hangya-szövetkezetek központjának jelenlétével is magyarázható. A székelyföldi kisvárosok közül két olyan említhető meg jelentős kibocsátóként, amelyben tanítóképző működött, Székelyudvarhely és Kézidvásárhely, míg a közigazgatási szempontból az utóbbinál feltétlenül jelentősebb megyeszékhelyekről – Csíkszereda és Sepsiszentgyörgy – alig néhányan jutottak el Budapestre a Külföldiek Kollégiumának segítségével. Feltűnő ugyanakkor, hogy olyan kulturális központok, mint Nagyvárad vagy Temesvár alig vagy egyáltalán nem jelennek meg a tagok lakóhelyeként és Brassó vagy Arad is csupán középiskolai tanárokkal képviseltette magát.

Összességében, ha a földrajzi tényezőket és a foglalkozási megoszlást összevetjük egymással már némileg árnyaltabb képet kapunk a Külföldiek Kollégiumának tagságáról. A tipikus Székelyföldről érkező kisvárosi és mindenek előtt tanár (esetleg lelkész), tehát az egyházi intézményeken keresztül érkezik (27 tanár a 45 főből, ezen belül 17-en kisvárosból). Ezzel szembenKözép-Erdélyből több szabad pályákon elhelyezkedett értelmiségi lett a kollégium tagja (36 fő 33-mal szemben), mint tanár és lelkész és itt a legmagasabb (14 fő) az egyéb kategóriába tartozók száma. Ha a kibocsátó települések nemzetiségi arányait is figyelembe vesszük akkor is érzékelhető a különbség. A 65 tanárból 26 érkezett jelentős magyar többségű településről, kivétel nélkül a Székelyföldről. Ezzel szemben a 34 vegyes településen élő tanárból 16-an Kolozsvárott tevékenykedtek, vagyis egy komoly magyar kulturális centrumban, ahol – akár a Székelyföldhöz, akár egyes szórványterületekhez képest – jelentős erőforrásokhoz tudtak hozzáférni és jellemzően inkább középiskolákban tanítottak. Mindenesetre nyilvánvaló, hogy a Külföldiek Kollégiuma – noha az egész kisebbséget átfogó munka jelszavával született meg – maga is kénytelen volt alkalmazkodni a körülményekhez. Az egyetemi hallgatók kolozsvári koncentrációja, az ottani tradicionális magyar intézmények súlyával és az ezekben pozícióikat megőrző régi generációhoz tartozók kapcsolati hálójával együtt minden bizonnyal elkerülhetetlenné tette az erről a vidékről kikerülők túlsúlyát a kollégiumi tagok között. Ezzel szemben a Székelyföld inkább az egyházi személyiségek és intézmények által ajánlott tanárok kiindulópontja volt, két meglehetősen különböző csoportot képezve a kollégiumi tagokon belül. Ez nyilvánvalóan különbséget jelentett a kulturális tőkével való ellátottság terén is. A Székelyföld kisvárosai ezen a téren nehezen voltak összehasonlíthatóak Kolozsvárral.934 Viszont éppen innen nézve feltűnő a sokkal városiasabb partiumi és bánsági településekről érkezők hiánya a tagok között. Elképzelhető persze, hogy ez már a Külföldiek Kollégiumának Erdély képére jellemző vonások miatt alakult így: Kolozsvár volt a megtartandó magyar kultúrcentrum, környéke az a vidék, ahol a falvak lakossága sokak szerint elveszni látszott, éppen ezért a nemzeti munkának is itt kellett koncentrálódnia. A nemzeti munka másik területe pedig értelemszerűen lett a Székelyföld, úgy is mint a magyar kisebbség szinte már mitikus demográfiai tartaléka, amelynek népfeleslege egyesek szerint még a regáti nagyvárosok

934 Egy a NIT anyagában őrzött, úti tapasztalatokon és erdélyi magyar közéleti személyiségekkel folytatott beszélgetéseken alapuló összefoglaló jelentés az erdélyi magyarság kulturális és iskolai helyzetéről meglehetősen sötét képet festett a vidéki kisebb városok kulturális életéről. A nagy hagyományú középiskolákról megfogalmazódott, hogy nem képesek kulturális kisugárzásukkal emelni a városok színvonalát, éppen ellenkezőleg, azok hanyatló szelleme őket is befolyása alá keríti. Ebben a jelentésben is feltűntek a könyvtárak ellátottságával kapcsolatos problémák, Vörösmarty, Jókai, Gárdonyi, Herczeg Ferenc művei hiányoztak például a marosvásárhelyi református kollégium könyvtárából. MNLOL Keleti Akció P1077 5. k. 349., 351.

etnikai arculatát is átalakítani látszott és úgy is, mint a román nemzetiségi politika fő „hadműveleti területe”, kultúrzónával, névelemzési politikával, a székelyek román eredetére hivatkozó erőszakos disszimilációs kísérletekkel vagy éppen csendőri erőszakkal. Erre is tekintettel – még a meglévő egyéb adottságok hatását számításba véve is – logikus lehetett ezekre a területekre koncentrálni az erőforrásokat és azokat juttatni „útlevélhez” és „vízumhoz”, akik azt ígérték, hogy később ezen a vidéken vetik magukat a küzdelembe.

Ettől jelentősen eltér a Hunfalvy Internátus ismert állandó tagjainak összetétele, igaz ebben az esetben az ismert tagok kifejezés talán még túlzás is, hiszen egyetlen tanév, az 1926-1927-es összesen 58 kisebbségi hallgatójáról állnak rendelkezésre adatok. Ezzel együtt adataik legalább minimális betekintést biztosan engednek ebbe a csoportba is, különösen ha figyelembe vesszük azt, amit a velük egy időben Budapesten egyetemre járó erdélyiekről tudunk. Ez azért is látszik hasznosnak, mert a hunfalvysták egyetemek és karok szerinti megoszlása éppen ezzel a csoporttal rokonítja őket, akikről Pálffy Zoltán megállapította, hogy a hagyományos, Kolozsvárott érvényes továbbtanulási stratégiák és irányok (jog és államtudomány, bölcsészkar és tanári pálya) helyett Budapesten a modern foglalkozások (orvos, mérnök, közgazdaságtan) fordultak.935 Ez érvényes volta Hunfalvy Internátusba felvettekre is. Köztük csak 1 bölcsész és 6 joghallgató, viszont 14 orvostan-, 10 gépészmérnök-, 1-1 bánya-, és megjelölés nélküli mérnök, 6 nem részletezett műegyetemi, 9 közgazdasági, 4 állatorvosi hallgató, továbbá 6 művészeti és 1-1 sajtófőiskolás és technológus volt. (Ketten egyszerre két szakot is végeztek.) A helyzet némileg megváltozott 1939-re, ekkor már az 54 hallgató között 6 jogász, 8 bölcsész és egy teológus kapott helyet. Mellettük 12 műegyetemi, 8 közgazdasági, 7 orvosi, 5 képző- és iparművészeti, 3 technológusi, 2 állatorvosi és 1-1 zeneakadémiai és középiskolai hallgató volt tagja az intézménynek.936 Főként az orvosi és állatorvosi képzés rovására és a bölcsészek javára történt tehát az elmozdulás, de összességében a modern foglalkozások túlsúlya megmaradt. Mindenesetre úgy tűnik, hogy amennyiben a foglalkozás megválasztása szerepet játszott a képző intézmény kiválasztásában, Erdélyben és Csehszlovákiában is hasonló érvek szólhatta Budapest mellett

Az egyik ezek közül Szlovákiában bizonyosan a hallgatók társadalmi státusza volt. Szembenazzal, amit a Külföldiek Kollégiuma szelektált társaságáról sejtünk vagy tudunk, a Hunfalvy Internátus tagjai 1926-1927-ben a társadalom alsó és alsó-középosztályi csoportjaiból jöttek. Az 58 diák (56 családból, mert két testvérpár is tag volt) esetében az apa foglalkozása szerint 20-an (36%)iparosok vagy földművesek voltak, 22-en (39%) alsó-középosztálybeliek pl. tanító, elbocsátott vasúti tiszt, főszertárnok, villamos kocsimester, főkalauz stb., 12 család középosztálybeli (katonatiszt. iskolaigazgató, szabad foglalkozású), és legfeljebb 2 fő esetében feltehető a felső-középosztályi helyzet.937 Jól látható tehát, hogy a felsőfokú végzettség a legtöbb esetben a társadalmi mobilitást, az elbocsátott tisztviselők esetében a visszakapaszkodást szolgálta, talán éppen ezért sem voltak Budapesten nagy tervek a Csehszlovákiából érkezett hallgatókkal. Különösen, mivel nagy valószínűséggel maga a foglalkozás megválasztása is a társadalmi háttérrel és a csehszlovákiai lehetőségekkel függött össze és éppen azt tükrözte, hogy családjaik alkalmazkodtak a helyzethez, nem a hagyományos magyar társadalomfelfogás jegyében képzelik el a mobilitást, nem közszolgálatban vagy jogi végzettség révén, ami eleve sokkal nehezebb pályának ígérkezett az új államban a magyarok számára.

Ami a földrajzi megoszlásukat illeti, 9 kassai, 6 érsekújvári, 4 beregszászi, 3 munkácsi, 2 ungvári, 2 pozsonyi, 2 nagyszombati diák esetében beszélhetünk valamiféle sűrűsödésről. Eltekintve persze a magyarországi lakóhelyű diákokat (8 fő), akik közül 4-en Budapesten, 2-en valamelyik szomszédos településen laktak. Jól látszik tehát, hogy a Hunfalvy Internátusba inkább Kelet-Szlovákiából és Kárpátaljáról kerültek be diákok. (Összesen 33 fő 56 főből.) Nyugat-Szlovákiából (főként Pozsony és Érsekújvár környéke) 15 fő, a maradék egyéb vidékekről. Különösen érdekes, hogy az egykori Nyitra megye területéről kilenc fő érkezett az internátusba, ugyanannyi , mint Kassáról. Igaz, mivel a felvételinél a rászorultság alapvető követelmény volt, így

935 Pálffy Zoltán: The Dislocated Transylvanian Student Body... i. m. 189–190.936 MNLOL K28 37. cs. 77. t. 1927-T-716, 1941-P-17770937 MNLOL K28 37. cs. 77. t. 1927-T-716

mind a tagok társadalmi háttere, mind területi megoszlása jobban érthető. A szegényebb keletről, illetve nyugaton elsősorban az agárárterületekről érkeztek, még ha esetleg nem is földműves családból.

1939-re ezen a téren is megfigyelhető némi eltolódás, talán nem függetlenül a választott karrierpályák változásától sem. Kelet-Szlovákiából és Kárpátaljáról már csak 20 fő érkezett (40 főből), míg az egykori Nyitra megye megőrizte a súlyát, 6 fővel. Ezzel szemben Nyugat Szlovákia általában is leértékelődött, az egykori Pozsony megyéből már csak 2-en érkeztek, és Trencsénből 1 fő.938 Egyébként az is feltűnő, hogy a Hunfalvy Internátus két névsorában nem található egyetlen olyan személy sem, aki később valamilyen közéleti szerephez jutott volna. Ez jelzi mind azt, hogy az itteni hallgatók társadalmi háttere más volt, mint az erdélyieké, mind pedig azt, hogy vélhetően nem is volt arra irányuló szándék, hogy belőlük neveljék ki az új vezető csoportot, még akkor sem, ha azért az újabb, „birodalmi” szerepre fel is akarták készíteni őket. Ezzel együtt érdekes látni az 1926-1927-es névsorban Dobossy Ferencet és Jócsik Imrét Érsekújvárról, mert testvéreik – Jócsik Lajos, Dobossy László és Imre – fontos szerepet játszottak Sarlóban, majd később szerephez jutottak a magyar kisebbségi pártokhoz kötődő intézmények perifériáján is. Budapesten végzett testvériek „ismeretlensége” mintha csak igazolni akarná, hogy a csehszlovákiai (és a romániai) közéleti szerepvállaláshoz nem a magyar fővároson, hanem az csehszlovákiai egyetemeken keresztül vezetett az út.

Végül, kicsit kitérő jelleggel, érdemes összefoglalni mindazt, amit a források elárulnak a Hunfalvy Internátusban lezajlott csoportképződésről is. Mivel a dokumentumok végképp nem árulnak el semmit a hallgatóik magyarországi tapasztalatairól, így a továbbiakban már nincs lehetőség a Külföldiek Kollégiumával való összehasonlításra, viszont az anyag azért néhány dolgot elárul a magyarországi kisebbségszemléletről és a kialakuló „felvidéki szellem” diskurzus hatásáról is. A Hunfalvy Internátus tagjainak létszáma végig 50-55 fő körül mozgott, kitöltve a meglévő férőhelyeket, közülük 8-10 fő rendszeresen Magyarországról és más utódállamokból érkezett. A maradék 40-45 fő beilleszkedése az egyetemi hallgatók közé nem lehetett túl sikeres. Bár a Felvidéki Egyetemisták és Főiskolai Hallgatók Egyesületének (FEFHE) mindannyian tagjai lehettek, más kapcsolataik már nem tűnnek túl szorosnak. Legalábbis annak tükrében, hogy a karácsonyt mintegy felük rendszeresen az internátusban töltötte az igazgatóval és a FESZ Hölgybizottságának vezetőségével. A húszas években viszont az internátusi év kezdetén „sztrapcska” ünnepséget szerveztek.939

Mindez inkább arra utal, hogy körükben a csoportképződés általános folyamati domináltak. Az alsó és alsó-középosztályi háttérrel érkező, budapesti kapcsolatokkal valószínűleg nem rendelkező tagokat az intézményi tagság és a Magyarország felől megvalósuló kategorizáció – „felvidékiek” – tette csoporttá és később is az itt megszerzett kapcsolati tőke révén érvényesültek azok, akik az országban maradtak. A kategorizáció hatásos voltát mutatja, hogy a „sztrapacska est” révén elfogadják az ehhez kapcsolódó heterosztereotípiákat, igaz autosztereotpiává alakítva azokat. Ezzel pedig egyfajta magyar-tót önazonosság jegyeit is magukra öltik, a felvidékiséget ilyen módon„tót”-ként meghatározva, hiszen a sztrapacska alapvetően a „tót” magyarok felőli megjelölésére szolgál. Ezzel szemben a harmincas évek végén – meglehet a különböző nemzeti és irredenta rendezvényeken való aktív részvétel miatt is – ez a fajta önmegjelölés mintha már nem lenne tetten érthető. Legalábbis erre utal, hogy ebben az éves jelentésben már azt írják róluk: a tanév folyamán „igazi felvidéki szellemben ápolták egymás közt a testvéri jó viszonyt”, együvé tartozásukat pedig inkább egy teadélután fejezte ki.940 A csoportot tehát még mindig kívülről jelölték meg, a magyarországiaktól is elkülönítve, ezúttal azonban már az eddigre kialakult felvidéki szellem diskurzust alkalmazták rájuk, nem pedig a húszas évek sztereotíp „felvidékiségét”, jelezve egyúttal a diskurzusok hatását is a mindennapokban.

938 MNLOL K28 37. cs. 77. t. 1941-P-17770939 MNLOL K28 37. cs. 77. t. 1927-T-716, 1941-P-17770. A Hölgybizottság vezetője Ettl Jánosné 1939-ben részt vette

az ünnepségen.940 MNLOL K28 37. cs. 77. t. 1941-P-17770

Kalandok a határon: találkozások térben és időben

Amint láttuk a Külföldiek Kollégiuma által elképzelt találkozások meglehetősen korlátozott módon kellett volna végbe menjenek és főként minél ellenőrzöttebb módon, hogy a kívánt – korántsem elsősorban szakmai és praktikus – célok megvalósulhassanak. A tanfolyamok esetében ezviszonylag könnyen megvalósítható volt, hiszen a kellően zsúfolt program révén a résztvevők ideje szinte teljes mértékben kitölthető volt, a programot lebonyolítók pedig a megfelelő tartalmáról és interpretációról is gondoskodtak. Ebben az esetben volt adott leginkább a földrajzi tér kihasználásnak megfelelő korlátozása is, hiszen a képzés Budapestre korlátozódott, a vidéki kirándulások pedig szintén szervezettek és irányítottak voltak, az ottani interakciók egy része is előre megtervezett. Bár az eset ilyen jellegű recepciója bizonyára nem volt általános, sokat sejtető Gagyi László beszámolója a hortobágyi kirándulásról. Gagyi – és feljegyzése szerint a Debrecenbenmegismert csehszlovákiai fiatalok – a kifejezetten külföldieknek (!) szervezett kirándulás nemzeti folklór-giccs programját – gulya, díszruhás csikósok, dolmányos cigányok941 – lehangolónak érezték, ami csak egy nyomorban élő, sovány, pusztuló országot, tanyái lehangoló világát mutatja a kívülről érkezőknek.942

Ugyancsak nem lehetett véletlen a cserkész világtalálkozón tett látogatás és valószínűleg az sem ellenkezett a kollégium vezetésének akaratával, hogy ha már – ilyen irányba tett tapogatózásaikellenére – nem tudták kiterjeszteni a programjukat más magyar kisebbségekre, tagjaik legalább a debreceni nyári egyetemen kapcsolatba kerüljenek csehszlovákiai magyar fiatalokkal.943 A lehetőségek korlátozottsága néha a résztvevőknek is feltűnt. Jánosy Zoltán, aki egyébként lenyűgözőnek találta a budapesti városnéző sétákat kifejezetten panaszként fogalmazta meg, hogy nem kapott lehetőséget a magyar falu megismerésére.944 Hasonló észrevételt tett három évvel később Dávid Gabriella is.945 Igaz, nyílt tér az egyéni igények kielégítésére is, 1935-ben például Gagyi László számára engedélyezték a megismerkedést a sárospataki falukutatók munkájával is,946 ez azonban nyilvánvalóan összhangban volt a kollégiumi program ideológiai alapjaival.

A hosszabb időt Magyarországon töltött tagok esetében elvben kevesebb lehetőség nyílhatotta találkozások ellenőrzésére. Ennek ellenére a beszámolók (legalábbis az 1938-ban készültek) viszonylag nagy része hárította el a választ a magyar közélet minősítésére vonatkozó kérdésre azzal az indoklással, hogy szakmai, tanulmányi kötelezettségeik miatt a tagok nem tudtak komolyan foglalkozni közéleti kérdésekkel – vagyis nyilván nem igen vettek részt társadalmi, politikai szerveződések munkájában, rendezvényein.947 Feltűnően sok klinikai gyakorlatát töltő orvos adta ezt a választ, de a komoly tudományos pályára készülők vagy éppen a védőnői tanfolyam résztvevőiközött is akadt ilyen, azt sejtetve, hogy a szakmai programok megkövetelte munka – ha másképp nem az előzetes várakozásokhoz képest – sokkal kevesebb időt hagyott a magyarországi környezetben való elvegyülésre. Ez azonban többnyire nem jelentette a véleményalkotás teljes hiányát, inkább csak azt jelezte, hogy az adott kollégiumi tag válasza inkább általánosságokat fogalmazott meg, nem pedig konkrét példákat. Hozzá kell azonban tenni, hogy az általános érvényű

941 Ennek fontosságát a magyar imázsban jól illusztrálja egyébként a Fitzpatrick's travel talks sorozat harmincas évek bégén készült magyarországi része is. Megtekinthető: http://www.youtube.com/watch?v=GBCs68-BMF8 (letöltve 2013. szeptember 28.)

942 MNLOL Keleti Akció P1077 8. k. 40.943 MNLOL Keleti Akció P1077 8. k. 40.944 Uo. 42. 945 MNLOL Keleti Akció P1077 13. k. 81.946 Uo. 41. A beszámolóban külön hangsúlyozott hála a sárospataki út lehetőségéért egyéni elbírálású engedélyre utal.

A sárospataki falukutatás hallgatók spontán kezdeményezése után Ujszászy Kálmán teológiai akadémiai tanár vezetésével 1932-től a környékbeli falvakra terjedt ki a Sárospataki Református Főiskola Falukutató Szemináriuma Keretében. Deáky Zita – Molnár Melinda: A gödöllői falukutató hagyományok: múlt és jelen. Bulletin of the Szent István Univrsity. Special Issue II. Gödöllő, 2008. 563-573., 567.; Bartha Ákos: Falukutatás és társadalmi önismeret. A Sárospataki Kollégium faluszemináriumának (1931–1951) történeti kontextusai. Hernád Kiadó, Sárospatak, 2013.

947 Dr. Mester Zoltán, MNLOL Keleti Akció P1077 13. k. 44.; Debreceni László Uo. 52.; Dr.Osváth Lajos Uo. 68.; Csiby Ágnes Uo. 75–76.; Kálmán Zoltán Uo. 82.; Marosi Katalin Uo. 85.; Szűcs Katalin Uo. 88.; Dr. Boér László Uo. 91.; Dr. Máthé Elemér 95.; Tompa Miklós 112.;

megállapítások túlsúlya és a részletek ritkasága a többi elkészült beszámolóra is jellemző, és nem csak az 1938-ban készültek esetében.

Mindenesetre az világos, hogy a Magyarországgal való találkozás legfőbb színtere a munkahely vagy egy oktatási intézmény volt, ami sokszor korlátozhatta a szerzett információk érvényességét. Az orvosok főként kollégáik, tanáraik (és két esetben a betegek948) véleményeiről számolhattak be, a tanfolyamok résztvevői szakoktatóik és hallgatótársaik, az egyetemi hallgatók pedig leginkább az egyetemi közegben szerzett tapasztalataikról. Ezt a legtöbb esetben – különösen későbbi életútjuk alapján a közélet iránt már ekkor is aktívan érdeklődő személyek esetében – kiegészült a sajtó és a kultúra alaposabb tanulmányozásával. Figyelemre méltó, hogy az 1938-as kérdőív magyarországi sajtóra vonatkozó kérdésre olyanok is válaszoltak, akik egyébként a közélet értékelését elhárították maguktól,949 bár egyes esetekben ez nyilvánvalóan nem első kézből szerzett információkon lapult. Legalábbis nehezen elképzelhető, hogy Csiby Ágnes védőnő azzal töltötte volna idejét, hogy kiderítse az általa említett 20 lapból melyik öt az ami nem volt zsidó kézen. Sokkal valószínűbb, hogy valamelyik tanára vagy társa osztotta meg vele – rendkívül előzékenyen –ezt a fontos információt.

Ezzel együtt a beszámolókból nem hiányoztak a szélesebb körű tapasztalatok sem, különösen a hosszabb időt (olykor éveket) Magyarországon töltők esetében. Kun Kuti István matematikusnövendék950 beszámolójában számos tapasztalati élményét sorolta fel – igaz nem specifikálta, hogy azok vajon személyesek vagy közvetettek.951 Ezek között szerepeltek a dunaföldvári barlanglakások nyomorúságos körülményeit, csongrádi kubikusok, tiszapetelei nádvágók, budapesti teleplakók nyomorát és – egyedüli, biztosan személyes élményként azonosítható találkozásként – beszélgetéseit alföldi parasztokkal. A védőnők némelyike, például Marosi Katalin vagy Szűcs Katalin kiemelte, hogy a szakmai gyakorlat keretében találkozott a szegények életével, például szegény munkáscsaládokkal.952

Az egyetlen olyan találkozástípus, ami a beszámolók legnagyobb részében megjelenik a közszolgáltatások alkalmazottaival (vasút, városi tömegközlekedés), a rend őreivel és a hivatalnokokkal való szembesülés. Ezek nem egyszer a szó szoros értelmében is az erdélyiek és Magyarország közötti határ létével függenek össze, különösen a hivatalnokok megismrée az ügyintézés során, hiszen a külföldiek kollégiumának lakói – akár huzamosabb ideig tartózkodtak az ország területén, akár csak egy-egy nyári tanfolyamra érkeztek – kénytelenek voltak alávetni magukat a külföldiek tartózkodásával kapcsolatos procedúráknak. Ez pedig értelemszerűen a hivataloknál történő eljárást, megjelenést követelt. A közszolgáltatások közül pedig a MÁV és vonatai töltötték be ezt a szerepet. Az Erdélyből érkezők – a határőrök mellett – elsőként a Magyar Államvasutak személyzetével kerültek kapcsolatba, az ő fellépésük volt az első találkozás mindazzal, amit magyarnak tekinthettek.

Mindenesetre ezek az élmények alapvetően pozitívak voltak. A MÁV kalauzait egyöntetűen rendkívül udvariasnak, készségesnek írták le. Sokat elárul az érkezők addigi tapasztalatiról hogy az utasoknak köszönő személyzet, az állomáson hordárt hívó kalauz pozitív tapasztalatként kerülhet említésre. Ebben persze az is szerepet játszhatott, hogy a vasút is hivatalos, magyar intézménynek volt tekinthető és voltak akik ennek megfelelő elvárásokkal tekintetek alkalmazottaira. „Első magyar benyomásaim, az első hivatalos magyar jó reggelt, mellyel köszöntött a magyar határon a kalauz, felejthetetlenek” - írta Csiby Ágnes beszámolójában.953 Máthé Elemér is „legelső benyomásaként” említette a vonaton tapasztalt udvariasságot a „hivatalnokok” részéről, ő volt az is,

948 Osváth Lajos, MNLOL Keleti Akció P1077 13. k 68., Máthé Elemér Uo. 95.949 Uő. Uo.; Csiby Ágnes Uo. 76.; Debreceni László Uo. 54–55.950 Kun Kuti szászfenesi kőműves volt, akinek falra vésett képletei, számításai felkeltették Antal Márk kolozsvári tanár

figyelmét és ő kijárta, hogy a tehetséges fiatal Budapesten tanulhasson. Antal Márkra lásd: Mikó Imre: Antal Márk és köre. In Uő.: Akik előttem jártak. Kriterion, Bukarest, 1976. 83–89.

951 MNLOL Keleti Akció P1077 13. k. 48. Bár tapasztalatinak hívja ezeket az élményeket, nehezen elképzelhető, miként szerezhetett tapasztalatokat arról, hogy egyes családok jövedelmei között százszoros különbség volt. Ez minden bizonnyal statisztikai adatok vagy pedig valamely (szak)irodalmi adat általánosítása volt.

952 Uo. 85.; Uo. 89.953 Uo. 76.

akit – ahogy írta – meghatott a hordárt hívó kalauz előzékenysége.954 Hasonlóan kedvező tapasztalatokról számoltak be a kollégium tagjai a villamosvezetőkkel

és a rendőrökkel kapcsolatban is. Ezeket is többnyire a meglepetésüket hangsúlyozva említik a beszámolók, megint csak jelezve, hogy számukra ez fajta viszony a polgárokhoz meglehetősen szokatlan volt. Debreczeni László kiemelte, hogy a „rendfenntartás, a közlekedés közegei és alkalmazottai részéről mindenütt udvariasságot, előzékenységet és fegyelmezettséget tapasztalt”.955 Dávid Gabriella számára a „rendőrök, villamos kalauzok kedvessége” azt jelezte, hogy Magyarország a nyugathoz tartozik.956 Máthé Elemér szintén pozitívan értékelte a rendőrök, portások, klinikai alkalmazottak viselkedését.957

Bár a hivatali eljárással, a hivatalnokok hozzáállásával kapcsolatban is a pozitív benyomások voltak túlsúlyban, a magyarországi intézményeknek ez a része már jóval több kritikát is kapott. Azok, akik megemlékeztek a hivatalnokok viselkedéséről, a hivatali eljárás jellegzetességeiről – megint csak nem függetlenül megelőző, romániai tapasztalataikról – mindenek előtt a munka szakszerűségét, átláthatóságát emelték ki. A hivatalok eljárását többnyire hatékonynak és pártatlannak érezték. A hivatalnokokat a döntő többség udvariasnak, készségesnek és segítőkésznek festette le, bár akadt aki kritikusabban szemlélte viselkedésüket. A leggyakoribb bírálat az eljárások bürokratizmusát, formalizmusát, a hivatalnokok kasztszerű viselkedését illette, sőt az is megfogalmazódott, hogy a magyar hivatalnokok egyszerűen gépek, amelyeket a protekció olajoz meg.958 Kun Kuti Márton szerint a „magyar hivatalnok [a románnal összehasonlítva] átlagbanjobbhiszeműbb, udvariasabb, lelkiismeretesebb, kevésbé befolyásolható, viszont bürokratikusabb éshajlandóbb feletteseit magasabb rendű, alantasait alacsonyabb rendű embernek tekinteni”.959 Bolgár Dezső összefoglalóan úgy jellemezte a magyar hivatalnokokat, hogy azok kulturáltak, szolgálatkészek, európai modorúak, éppen ezért nem is lehet őket egy sorba helyezni a románokkal.960 Csiby Ágnes azt tartotta fontosnak elmondani, hogy hat hónap alatt hivatalos szervek részéről egyetlen egyszer sem tapasztalt méltatlan bánásmódot, a magyar posta pontosságát pedig szerinte egyetlen más hasonló intézmény szolgáltatásai sem múlják felül.961 Dávid Gabriella sem vállalkozott a magyarországi hivatalnokok összehasonlítására a romániaiakkal, akik – mint azt érezhetően keserű egyéni élményeit felidézve írta – különösen a nőkkel viselkednek szemtelenül.962 Nagy Ödön néprajzkutató, református segédlelkész kötelességtudó, pontos hivatalnokokkal találkozott, akik a „magyar faj rendszeretetének, fegyelmezettségének” bizonyítékai, de „kissé németesen merevek és bürokratikusak”.963 Nagy József szintén kedvező képet festett a hivatalnokokgyors és pontos ügyintézéséről Egy korábbi vélemény pedig a magyar igazságszolgáltatás gyorsaságát és tárgyilagosságát dicsérte

A kritikusok közül Papp Gábor volt a legvisszafogottabb, aki lakonikusan csak annyit írt a hivatalnokokkal való találkozásairól: „A hivatalnokok eljárására vonatkozólag azokat óhajtom megemlíteni, hogy 1937 őszén román útlevelemmel tartózkodási engedélyt kértem és azóta 1938. július 1-ig az útlevelemről, sem a tartózkodási engedélyemről semmit sem tudok.”964 Négy évvel korábban az egyik hallgató merev, önző, vak, hideg szellemű emberekként jellemezte a köztisztviselőket.965 Azt is kijelentette, hogy noha Romániában még katonáskodott is, igazán megalázva eddig csak Magyarországon érezte magát. Végül megemlíthető még egyszer az a diák, akinek még a vallás- és közoktatásügyi miniszter sem tudta kijárni, hogy néhány napig

954 Uo. 95.955 Uo. 54.956 Uo. 79.957 Uo. 95.958 Uo. 50. Adler Ernő beszámolója szerint protekcióval fél óra alatt megkapta azt a szegénységi bizonyítványt, amit

egyébként 3–4 napig várhatott volna.959 Uo. 46.960 Uo. 63.961 Uo. 76.962 Uo. 79.963 Uo. 99.964 Uo. 106.965 MNLOL Keleti Akció P1077 6. k. 198.

tandíjmentesen látogathasson egy főiskolát.966

A fenti élmények ezzel együtt is inkább hozzájárultak az erdélyiek és a magyarországiak közti határ kijelöléséhez, mintsem eltüntették volna azt. Ez nem pusztán annak volt az eredménye, hogy a hivatalokkal szemben akkor is idegenek voltak, ha magyarul beszélhettek velük. Fontos szerepet játszottak az óhatatlan különbségtételben az otthoni, egészen más jellegű tapasztalatok és főként az, hogy ők maguk és persze a kollégium vezetői is egy ehhez kapcsolódó kettősség révén, a magyarországi és a romániai viszonyok összehasonlításával próbálták meg megragadni és kifejezésre juttatni élményeiket.

Nem kevésbé voltak ambivalensek a munkahelyi vagy a mindennapi találkozások sem, már persze azok, amelyeket a hallgatók érdemesnek tartottak megörökíteni beszámolóikban, illetve amelyeket a korábbi időszakban Barabás Endre saját jelentéseibe is átvett. Értelemszerűen ezek inkább azok voltak, melyek valamilyen sajátos szituációban hirtelen – olykor teljesen váratlanul – az Erdélyből érkezettek és a magyarországiak különbözőségét juttatták kifejezésre. Bár akadt olyan kollégiumi tag, aki a tapasztalatait szigorúan egyéni jellegűnek tartotta és nem volt hajlandó általánosítani,967 a legtöbb esetben vagy az interakció Erdélyből érkező résztvevői, vagy a magyarországiak, vagy pedig mindkét fél csoporttagsághoz kötötte az eseteket, vagyis a megkülönböztetést egy adott – ilyen módon akár éppen abban a pillanatban, magával az aktussal létrehozott – csoport tagjaként tették és az egy adott – szintén akár ott helyben konstruált – csoport tagjára irányult.

Az ilyen tapasztalatok köre meglehetősen változatos volt, és viszonylag nehezen kategorizálhatóak. A pozitívak közé sorolhatóak azok az egyéni – és nagyon általánosan megfogalmazott – élmények, melyek az egyes kollégiumi tagok szakmai közegük általi befogadásáról emlékeznek meg. Az 1938-ban Budapesten tanuló védőnők mindegyike – Dávid Gabriella, Szűcs Katalin, Marosi Katalin – vagy a tanítónők közül Csiby Ágnes is ide tartozott. Az utóbbi egyenesen úgy fogalmazott, hogy Magyarországon végre szabad magyarként élhetett.968 Marosi és Szűcs Katalin számára is mindennapos tapasztalat volt a feléjük áradó szeretet, az utóbbi úgy fogalmazott, hogy érzése szerint kollégáinak és az Országos Stefánia Szövetség vezetésének is melegebben dobogott felé a szíve, amikor kimondták Erdély nevét.969 Az utóbbiak azt is megemlítették, hogy félve érkeztek Magyarországra, nem bíztak benne, hogy megértéssel és barátsággal fogadják őket, hiszen nem voltak ismerősek, idegen világba kerültek. Mindez azonban néhány nap alatt elmúlt és felváltotta az elfogadottság érzése. A korábbi utazók között is volt aki hasonló módon – az erdélyi elhagyatottság és a magyarországi elfogadottság, együttérzés kettősségével – írta le élményeit.970 Mindezeket végső soron – az alaktalanság és elbeszéletlenség mellett – az köti össze, hogy a magyarországi utat a saját közösségből való kilépéssel azonosítják, a jól ismert világ elhagyásával és a megérkezéssel egy ismeretlen és távoli világba, ahol félelmeik szerint nem mozognak otthonosan. A várakozásaikkal ellentétben pozitív tapasztalatok sem szüntették meg az út azonosítását az átkeléssel, pusztán az ismeretlen világ képét rajzolták ellenségesről barátságosra. Végső soron erdélyi tanítónők és védőnők maradtak, akiket ebben a minőségükben illet meg a kiemelt figyelem és akár hibáik elnéző kezelése is. Ezt közvetve igazolja azon orvostanhallgatók esete is, akik szintén jóindulatról és kollegiális kezelésről számoltak be. Csakhogy ők, ellentétben a védő- és tanítónőkkel, ezt nem erdélyi mivoltukkal, hanem a tudományos kollegialitással és szakmai teljesítményeikkel kötötték össze és így nem is az egyik csoportból a másikba történő átkelés vagy átlépés jellegével ruházták fel élményeiket. Sokkal összetettebb, és egyúttal konkrétabb eseteket is tartalmaz a negatív élmények köre. Ezek között is megtalálható a viszonylag kevéssé artikulált csalódás élménye, ezeket többnyire általános érzésként és tapasztalatként, de minden példa nélkül fogalmazták meg a kollégium tagjai. Egy 1935-ös levél szerzője úgy fogalmazott, hogy Magyarországon több negatív élménye volt, mint

966 Uo. 200.967 Debreceni László MNLOL Keleti Akció P1077 13. k. 54.968 Uo. 77.969 Uo. 89.970 Lukácsy István MNLOL Keleti Akció P1077 8. k. 20.

pozitív.971 A korábbi kollégista beszámolók alapján Barabás Endre 1934-es összefoglalója is kiemelte az általános csalódottságot, mint a tagok alapvető élményét,972 noha az általa válogatott szemelvények nem feltétlenül igazolják, hogy ez az érzés annyira általános lett volna, mint a problémák hangsúlyozásával saját intézményének jelentőségét is alátámasztó igazgató sugallta. Így persze az sem meglepő, hogy az általa felsorakoztatott szemelvények is ezt juttatták kifejezésre.973 Egy fontos tekintetben ezek hasonlatosak a pozitív tapasztalatok köréhez. A csalódás is váratlan, egy előzetes kép nem igazolódik a Magyarországra érkező számára.

Ennél azonban sokkal egyedibb esetekről is beszámolnak az 1935-ös nyári tanfolyamról írt beszámolók és az 1938-as kérdőívre érkezett válaszok. Ezek esetében is nagy szerepet játszanak az előzetes várakozások, melyek ezekben az esetekben saját magyarságukhoz, magyarságtudatukhoz kapcsolódnak, ennek elismerését, igazolását és ehhez kapcsolódóan a szolidaritás, sőt az azonosság kinyilvánítását várják a magyarországiaktól. Emlékezetessé is éppen azért lesznek, mert mindennek az elmaradása a meglepetés erejével hat. Feldolgozásuk nem egyforma, akadt, aki általános csoportjellemzőként tekintett ezekre az esetekre, akadt aki inkább egyedi vagy szakmaspecifikus okokat keresett mögöttük.

Alapvetően két nagy csoportba sorolhatóak. Az egyik esetben az erdélyi magyar a magyarországi társadalom információhiányát tette szóvá, a másik esetben pedig különböző, személyes incidensekről számolt be, melyek során úgy érezte, hogy magyarsága megkérdőjeleződik. Az erdélyi magyarokra, Erdélyre, Romániára és a románokra vonatkozó, kellő mennyiségű és mélységű információk hiányával jellemezhető esetek csoportjába tartozik az egyik diák meglepetése, amikor kiderült, hogy magyarországi társai nincsenek tisztában azzal mi is a romániai felsőoktatási intézmények oktatási nyelve,974 vagy azok a panaszok, melyek szerint a magyarországi ifjúság nem igyekszik elég ismeretet szerezni az erdélyi magyarságról.975 Egy másik kollégiumi tagból az váltott ki értetlenséget, hogy a magyarországiak nem tudták milyen nagy létszámú magyarság él Bukarestben, holott azok száma megegyezik az erdélyi szászokéval.976 Bolgár Dezső megállapítása szerint az amúgy is csak a sajtóból tájékozódó magyar közönség legfeljebb annyit tud a romániai magyarság viszonyairól, mint a szudétanémetekről977 és ő is szembesült a romániai felsőoktatási intézmények tanítási nyelvére vonatkozó tévhitekkel, sőt kollégái azt is kétségbe vonták, hogy a magyarság kisebbségben lenne Erdélyben.978 Csatlakozott a véleményéhez Csiby Ágnes, Papp Gábor és Tompa Miklós is.979

Bár az, amit az erdélyiek információhiányként kértek számon alapvetően logikus következménye volt két elkülönült közösségi nyilvánosság létének, a különbség ilyen kifejeződése, előzetes elvárásaik és a Magyarországon domináns revíziós retorika tükrében érthetően okozott csalódást. Ehhez járult még egy fontos tényező (amiről később még bővebben lesz szó) magyarság és Magyarország képe a romániai diskurzusban. Az idealizált előfeltevések részben éppen annak negatív elemeit, mindenek előtt a feudális, oligarchikus, népelnyomó magyarság koncepcióját kellett ellensúlyozzák.980 Az előzetes Magyarország-kép igazolódása nem egyszerűen csak azt jelentette volna, hogy a határt átlépve könnyen és gyorsan történik meg az azonosulás Magyarországgal. Legalább ekkora jelentősége lett volna annak, hogy így az erdélyiek mintegy védettséget szereztek volna a román diskurzussal szemben. Ha Magyarország gyakorlatban nem is lehetett védhatalma az erdélyi magyarságnak, legalább a verbális megalázásnak ezzel a formájával

971 MNLOL Keleti Akció 7. k. 526.972 MNLOL Keleti Akció 6. k. 197.973 Uo. 198–202.974 MNLOL Keleti Akció P1077 3. k. 115.975 Uo. 115–116.976 Uo.977 Bolgár 1938-ban ezzel a szenzáció centrikus újságírást is kritizálta. Ez már az Anschlusst követő időszak, a

szudétanémetek kérdése kiélezésének időszaka volt, a probléma így egy sajátos, világpolitikai nézőpontból jelent meg a lapok hasábjain.

978 MNLOL Keleti Akció P1077 13. k. 65.979 Uo. 77.; 107.; 116; 980 Ez világosan kiderül néhány beszámolóból is. MNLOL Keleti Akció P1077 6. k. 199.; 201.

szemben képes lehetett volna megvédeni őket.981 Saját információhiányuk nyilvánvalóvá válása után azonban legfeljebb a megismerés szándékát tekinthették az azonosulás eszközének, esetleg aktusának. Ők pedig éppen ezzel a szándékkal tartózkodtak Magyarországon, vagyis részükről a közösség felvállalása megtörtént. A magyarországiak esetében tapasztalt ismerethiány viszont csak még inkább illojálisnak, az azonosulás elutasításának tűnt. Az egyéni sérelem tehát a csoportot ért „inzultusból” eredt. Az erdélyi magyar kollégiumi tag a sérelmek felvállalásával magát is azonosította az erdélyi magyarság csoportjával, a sérelem aktusát identitásának megélésére, csoporttudatának kifejezésére használta fel. Ez persze azt is jelentette, hogy azokat, akiktől ezeket a sérelmeket eredeztette nem csupán egy másik csoporthoz tartozóknak kellett felfognia, hanem egyúttal magát az aktust is két csoport közti határ kijelölésének, az erdélyi magyarság elkülönítésének éppen azért, mert a megismerés aktusával kifejezett azonosulás – értelmezésük szerint – egyoldalú maradt.

A második csoportba tartozó incidensek sokkal konkrétabb módon érintették résztvevőiket és ilyen módon is kerültek megörökítésre. Ezek esetében az egyént az őt érintő incidens során az erdélyi magyarság csoportja tagjaként azonosították és emiatt érte – érzése szerint – hátrány vagy inzultus. Bár a negatív hozzáállás a magyarországiak részéről ebben az esetben is magára a csoportra vonatkozott, az adott helyzetben ennek megjelenítőjét érintették következményei. Ezek azonban meglehetősen közvetlenek voltak, szemben az előző típusba tartozó esetekkel, az erdélyiekpedig többnyire éppen úgy két csoport közötti különbség kifejezéseként és a köztük húzódó határ megjelenítéseként élték meg azokat.

Az egyik gyakori eset magyarságuk közvetett vagy közvetlen (nem egy esetben áttételes) kétségbe vonása volt. Bolgár Dezső beszámolója szerint kollégái a klinikán kételkedtek az erdélyiekmagyarságában, Dávid Gabriellát pedig beszámolója szerint azzal vádolták meg, hogy nem is magyar.982 Az utóbbi beszámolóban olvasható az is, hogy Magyarországon „nem is olyan ritka kérdés: tudnak még magyarul?”,983 vagy ahogy Csiby Ágnest szembesült ezzel: „különben intelligens emberek” kérdezték: honnan tudnak ilyen jól magyarul?984 Henter Kálmánnak egy egyetemi docens orvos azt a kérdést szegezte, hogy miért ragaszkodnak annyira a magyarságukhoz, nem lenne-e jobb nekik is ha beolvadnának?985 Boér László tapasztalatai szerint fiatal orvosgyakornokok körében mindennapos vélekedés volt, hogy az erdélyiek elfoglalták a hivatali helyeket a magyarországiak elől, és Bolgár Dezsőtől is gyakran érdeklődtek arról vajon mikor is akar már hazatérni Magyarországról Erdélybe?986 Némileg kevésbé megfogható élményét osztotta meg a kollégium vezetőivel Gagyi László. Ő azt írta le, hogy a nyári tanfolyam visegrádi kirándulásán, amikor magyarországiak és erdélyiek együtt utaztak hajóval a Dunán, a magyarországiak nem csak elhúzódtak az erdélyiektől, magukra hagyva őket, de azt is hallotta, hogy egyesek egyenesen gyűlölik az utóbbiakat.987.

Az Erdélyből érkezők, amellett, hogy eleve korlátozott, szabályozott és ellenőrzött módon találkoztak a magyarországiakkal, ezzel is hangsúlyozva utazásuk határátlépő jellegét, még azzal is kénytelenek voltak szembesülni, hogy a két – előfeltevések szerint összetartozó – csoport között a legváratlanabb helyzetekben és formában mutatkozhatnak meg a határok. Az elfogadás pozitív tapasztalatai éppen úgy kifejezhetnek valamiféle különbséget, mint az elutasítás vagy gyanakvás esetei, nem is szólva az erdélyiek iránti érdeklődés teljes hiányáról. Voltak, akik számára ez – beszámolóik alapján – nem igazán jelentett problémát, ők többnyire a vidéki tanítók, védőnők,

981 Uo. 199. Kifejező, ahogy az ismeretlen szerző szinte szinte vádlón kiabál: „Nem bírtam volna a románok szemébe nézni, amint diadalmas mosolygás kiabálja róluk: hát odaát is csak úgy van, ott is lopnak, panamáznak … Mi nyomoroghatunk, minket megalázhatnak, de te tiszta kell maradjál, a rend, az igazság, az erkölcs országa. […] Érzed ezt Magyarország? Érzitek ti, akik ezt az országot vezetitek, hogy nektek annyival nagyobbnak kell lennetek arégieknél, amennyivel kisebb lett ez az ország? … Egy minta kis ország az elbalkanizálódott Közép-Európában a legerősebb propaganda volna a revízió mellett?”

982 MNLOL Keleti Akció P1077 13. k. 65.; 79.983 Uo. 79.984 Uo. 76.985 Uo. 87.986 Uo. 92.; 65.987 MNLOL Keleti Akció P1077 8. k. 40.

egyházi alkalmazottak közül kerültek ki. Ezzel szemben a határátlépők egy jelentős csoportja, mindenek előtt azok, akik már Erdélyben is tevékeny szerepet játszottak az egyetemekhez kötődő ifjúsági közéletben és a harmincas évek második felében már akár a kisebbségi közösségen belüli vezető szerepre is igényt formáltak nem elégedtek meg a különbségek regisztrálásával vagy azzal, hogy az elfogadás gesztusaival ellensúlyozzák a negatív tapasztalatokat. Ehelyett arra tettek kísérletet, hogy változatos, ám számos lényeges elemében hasonló értelmezéseikkel egységes keretben helyezzék el Magyarország, magyarság, erdélyi magyarok, románok és Románia viszonyát. Ahogy azt egyébként a Külföldiek Kollégiumának vezetői is kérték tőlük.

Egybe érő képek: románok, magyarok – innen és onnan

A Külföldiek Kollégiumának vezetőit, noha abból indultak ki, hogy Erdély és Magyarország, az erdélyi és a magyarországi magyarok között jelentős és egyre növekvő távolság mutatkozik, főként a tagok által Magyarországról és Romániáról kialakult kép érdekelte. A tagok egyedi találkozásélményei viszont egy másik határvonal létezését is nyilvánvalóvá tették erdélyi magyarok és magyarországiak között. Részben ennek következményeként az átfogó érvényűnek szánt magyar-román viszony értelmezések is megjelenítették ezt a különbséget még ha nem is mindig azonos módon és tartalommal Az élmények és a különböző ország- és közösségképek közöttígy mindig megjelenik valamilyen formában harmadik entitásként az erdélyi magyarság is.988

Ezeknek a különböző csoportoknak és csoport-hovatartozásoknak a rendszere azonban némileg bonyolultabb egy egyszerű hármas viszonyrendszernél, amelyben két nagy entitás között találhatunk egy kisebbet. Ennek egyik fontos oka a különböző csoportokról alkotott képek fokozott viszonylagossága, vagyis az, hogy szinte minden esetben egymáshoz viszonyítva konstruálják meg azokat. Az eredeti kérés – legalábbis az 1938-as kérdőív esetében – eleve tartalmazza ezt az elemet, de az egyéni tapasztalatok a magyarországi élmények is ilyen módon kerülnek feldolgozásra (vagyis a romániai és az erdélyi magyar viszonyok alapján ítélik meg és konceptualizálják azokat), sőt az erdélyi magyar utazók még két, őket voltaképpen csak tárgyukként tartalmazó diskurzusra is reflektálnak, a romániai magyarságképre – illetve azon belül a Magyarországképre – és a magyarországi Románia képre is. Mindezek együtt az erdélyi magyar identitásdiskurzusok meglehetősen bonyolult dinamikájú szerkezetét hozták létre.

Előfeltevések

Ennek a bonyolult szerkezetnek, azon belül pedig az itt bemutatott értelmezéseknek az első fontos elemét bizonyos előfeltevések, az egyes csoportokról kialakított előzetes képek jelentették. Azok az utazók, akik a román-magyar államhatárt átlépve egyúttal a magyar-magyar határon is átkelhettek többnyire rendelkeztek bizonyos előzetes képzetekkel arról a világról, amelybe megérkeztek. Valódi úti élmények hiányában ezek természetesen közvetett módon alakultak ki, különböző Magyarország-reprezentációk átvételével vagy elvetésével. Ennek a folyamatnak a soránszinte állandóan tudomást vettek a román közéletben megjelenő magyarságképről és saját magyarság- és Magyarország-képüket ehhez viszonyítva formálták. Ennek a viszonyrendszernek az egyik eleme, a román magyarságkép és az azt kifejezésre juttató közéleti diskurzus nem ment át különösebben jelentős változáson, a másik elem – vagyis az előzetes Magyarország-kép látványos módon megváltozott a vizsgált évtizedben, ami egyúttal a román magyarságképhez való viszonyt is megváltoztatta.

Magát a változás folyamatát jól érzékelteti Bolgár Dezsőnek az 1938-as kérdőívre adott válasza, amelyben azt állította, hogy korábban a román sajtóból csak Magyarország torzképe volt megismerhető, ám azt tapasztalta, hogy a megjelenő cikkek egyre inkább egybe esnek mindazzal, amit a magyar társadalmi és közéleti viszonyok magyarországi bírálói megfogalmaznak és ami egyre inkább elfogadott Magyarországon is.989 Ennek a korábbi és továbbra is érvényes román

988 Ezzel szemben, egyetlen kivétellel teljesen hiányzik az erdélyi románság elkülönült kezelése.989 MNLOL Keleti Akció P1077 13. k. 63.

bírálatnak az alapját az a meglehetősen leegyszerűsített állítás adta, miszerint Magyarország, sőt az erdélyi magyarság is, egy feudális, oligarchikus rendszer terheit nyögi. Mindezt természetesen szembe állítva Románia demokratikusnak minősített berendezkedésével. Megint csak Bolgár Dezsőbeszámolójához fordulva példáért ő leírta, hogy a kolozsvári egyetemen képtelenek voltak érvelni a magyarországi rendszert többek között a „feudális oligarchiát” és az annak szolgálatában álló nyílt szavazási rendszert bíráló, azzal szemben a román általános választójogot magasabb rendűnek beállító román diáktársaikkal, azok annyira jól informáltak voltak a magyarországi ügyekben.990

Az 1930-as évek elején és közepén Magyarországra látogató kollégiumi tagok – vagy legalábbis azok, akiknek beszámolóiból erre vonatkozó részleteket ismerünk – előzetes Magyarország-képüket éppen ennek a román diskurzusnak az ellenében formálták meg, ahogy azt korábban, az azonosulás-igény fontossága kapcsán említettem. Ez több ekkor készült beszámolóból is kiderült. Az egyik kollégista – éppen csalódásának mértékét érzékeltetendő – részletesen is taglalta ezt a folyamatot. Eszerint az Erdélyben élő magyarok mindenek előtt büszkék szeretnének lenni Magyarországra, őrizni akarják annak jó hírét. Ha nem szeretik a futballt, akkor is örülnek a magyar csapat sikereinek, aki pedig úgy tér haza magyarországi útjáról, hogy az ottani viszonyokat kritikusan mutatná be, arról hamar megállapítják, hogy nem jó magyar és zsidókkal paktál. Nem hajlandóak elhinni a román sajtó beszámolóit magyarországi botrányokról sem. Ennek megfelelően nem is hiszik el például a hatalmas társadalmi különbségekről szóló tudósításokat sem.991 Mások is arról számoltak be, hogy az erre vonatkozó híreket, állításokat csak a külföldi sajtó rágalmainak tudták be Magyarországra érkezésük előtt.992

Éppen ebből következett, hogy amikor útnak indultak, akkor a „magyar demokráciát”,993 a „hős, szép, gyönyörű” (és a kisebbségeket végül fegyverrel is felszabadító) Magyarországot,994 a magyar múlthoz és nagysághoz egyedül méltó szociális Kánaánt,995 vagy egy Trianon által testvérré kovácsolt, nyomort nem látott országot remélt találni.996 Ennek megfelelő volt korábban már nagy vonalakban említett csalódásuk is, hiszen a korszak Magyarországán rengeteg, az előzetes várakozásaikkal nehezen összeegyeztethető tapasztalattal gazdagodtak. Maga a csalódás pedig, ahogy korábban már említettem, igen könnyen vált két közösség közti határt hirtelen láthatóvá tevő eseménnyé vagy érzéssé, hiszen lényegében elveszítették védettségüket a Magyarország ellen – és így közvetve ellenük is – irányuló, sokszor verbális agresszióként érzékelt román diskurzussal szemben.

A harmincas évek elején idealizált előfeltevésekkel útnak indulók tapasztalatai minden bizonnyal fontos szerepet játszottak abban, hogy a rendkívül pozitív Magyarország-kép változásokon mehetett keresztül. Ebben persze nem csak valódi úti élmények játszottak szerepet – noha részben éppen azokat sejthetjük például az ország idegenségétől félő védőnők érzései mögött – hanem az is, hogy akár ők, akár más erdélyi fiatal értelmiségiek egyre élénkebb figyelemmel követték a magyarországi társadalmi viszonyokat, a nyomort, műveletlenséget, nagybirtokrendszert stb. elszántan bíráló magyarországi népi mozgalmat. Megint csak érdemes emlékeztetni Bolgár Dezső beszámolójára, hiszen utalása arra, hogy immár talán Magyarországon sem állítják bíróság elé, aki a román lapokban olvasható bírálatokhoz hasonlóakat fogalmaz meg minden bizonnyal Kovács Imrének a Néma forradalom című szociográfiájáért 1937 októberében történt elítélésére utal.997

Ennek megfelelően az 1938-as beszámolók szerzői között immár azok voltak többen, akiknek előzetes képe Magyarországról már nem idealizáltan pozitív, hanem erőteljesen negatív. Ez persze, noha nyilvánvalóan közelebb állt a tényleges viszonyokhoz, megint csak erősen ideologizált

990 Uo. 64.991 MNLOL Keleti Akció P1077 6. k. 199.992 MNLOL Keleti Akció P1077 7. k. 518.993 Uo.994 MNLOL Keleti Akció P1077 8. k. 50. Gagyi László beszáolója995 MNLOL Keleti Akció P1077 13. k. 46. Kun Kuti Márton beszámolója996 Uo. 50. Adler Ernő beszámolója. Adler és Kun Kuti Márton ugyan az 1938-as kérdőívre válaszolt, de már évekkel

korábban a kollégium tagjai lettek, így útra kelésük még a harmincas évek első felére esett.997 Uo. 64.

kép volt és megint csak közvetetten kialakított. Bolgár Dezső azt is leírta, hogy ezeknek az előzetes ismereteknek a forrása Szabó Dezső, Szekfű Gyula és Illyés Gyula munkái voltak.998 Debreczeni László, miután hosszan bírálta a magyarországi viszonyokat, mint amelyek egyáltalán nem teszik lehetővé, hogy a magyar nemzeti érdek érvényesüljön az idegen fajúak érdekeivel szemben lezárásként megjegyezte, hogy ezekkel (az alább részletesebben is ismertetett) problémákkal már utazását megelőzően is tisztában volt.999 Tompa Miklós előzetes képének legfontosabb elemeiként felsorolta a nyomot, a nagybirtok nemzetet sorvasztó hatását, az arisztokrácia merevségét, a zsidókérdést, a protekciót, a korrupt, rossz magyarországi rendszert.1000

A negatív kép persze – szemben a megelőző időszak idealizált elvárásaival – nem vezetett csalódáshoz. Viszont nem is erősítette az összetartozás érzését, hiszen ezzel a Magyarországgal nehezen lehetett azonosulni, nem csak azért, mert képe felettébb hasonló volt az országot szinte stigmatizáló romániai magyarságképhez, hanem azért is mert ezeknek a kollégiumi tagoknak a szemében nem volt igazán magyar. Éppen ezért számukra a találkozás inkább egy előzetesen meglévő különbség megerősítését jelentette, kivéve talán Tompát, aki biztató jeleket vélt felfedezni tartózkodása idején. Egyfelől a „beteg liberális világrend” végét elhozó Anschluss-t, hiszen ezután aNémet Birodalom szomszédságában fekvő (nem mellesleg a népi írók legtöbbje szemében a magyarságra veszélyt jelentő jelentős német kisebbségnek is otthon adó) Magyarország csak akkor maradhat fenn, ha végre kizárólag a magyar népi erők érvényesülnek a közéletben és nem az idegenek. Másfelől pedig Imrédy Béla kormányának megalakulását, mivel annak politikájától éppenezt a fordulatot várta el.1001

A magyar „valóság”

Azt persze statisztikai források és szciológiai felmérések hiányában nehéz lenne megállapítani, hogy az előzőekben jelzett változás az erdélyi magyarság mely csoportjait és milyen mértékben jellemezte. Azt azonban nyugodtan kijelenthetjük, hogy a Külföldiek Kollégiuma tagjaiként Magyarországra érkező erdélyi fiatal értelmiségiek az országot felettébb negatív színben látták és ennek beszámolóikban rendre hangot is adtak. A bírálatok elsődleges célpontja – ami minden esetben szerepet kapott – természetesen a társadalmi egyenlőtlenségek léte és mértéke volt, a másik – az egyszerű incidensek említésétől egészen a probléma konceptualizálásáig terjedően – a magyarországiak magyarságtudatának hiányosságai.

A társadalmi problémák között mindenek előtt a szegénység szerepelt, ezt éppúgy említettékaz egyébként a közélet általánosabb bírálatától tartózkodó védő- és tanítónők, mint a részletes fejtegetésekbe bonyolódó kollégiumi tagok. Ugyanakkor a legtöbb beszámoló főként a parasztság nyomorával azonosította – az alföldi parasztokkal, csongrádi kubikusokkal – ezt a jelenséget.1002 Mindez a beszámolók szerint szoros összefüggésben állt a szigorú társadalmi hierarchiával és a társadalmi elit nemtörődömségével, kifejezésre jutott az eltérő társadalmi csoportokhoz tartozó személyek érintkezését szinte megszüntető „kasztrendszerben”.1003 A nép felemelésért folytatott munkát megfigyeléseik szerint hangzatos szólamok helyettesítették, a politikát pedig széthúzás. Mindezt csak tetézte az Erdélyre – állítólag – nem jellemző vallási, felekezeti ellentét.1004

A harmincas évek első fele és a későbbi időszak között ezen a téren is jelentős változásokat hozott. Bár már az évtized közepén is voltak olyanok, akik átfogóbb keretben értelmezték a társadalmi jelenségeket, ez többnyire nem lépett túl a szociális kérdés súlyosságának és az elavult,

998 Noha Szekfű nem tartozott a népiek közé sőt komoly vitái voltak például Németh Lászlóval, a mozgalom talán legjelentősebb alakjával, a neobarokk rendszert bíráló szövegei messziről nézve jól illettek az egyéb társadalombírálatok sorába. Szekfű Gyula: Három nemzedék és ami utána következik... i. m.

999 MNLOL Keleti Akció 13. k. 59.1000 Uo. 112–113. Egyébként Nagy Ödön részletes Magyarország-bírálata is a népi írók hatását mutatja, ő azonban

előzetes feltevéseit nem ismertette.1001 Uo. 114–115.1002 MNLOL Keleti Akció P1077 7. k. 516.; 8. k. 41., 50.; 13. k. 48–49.1003 MNLOL Keleti Akció P1077 13. k. 64.1004 MNLOL Keleti Akció P1077 13. k. 74.

feudálisnak minősített társadalmi-politikai berendezkedésnek az összekötésén, valamint a nép felemeléséért folytatott munka – egyúttal az ifjúság elsődleges kötelessége – fontosságának hangoztatásán.1005 Ezzel szemben a harmincas évek végén – nyilvánvalóan a népi írók és a magyar radikális vagy szélsőjobboldali reformideológiák hatására – jóval komplexebb – ideologikus – magyarázatok jelentek meg a társadalomértékelésekben.1006 Ezek immár nem csak a nyomort és a vagyoni különbségeket akarták magyarázni, hanem a kultúra, a sajtó állapotát is.1007

Debreczeni László építész a kollégiumi kérdőívre adott válaszában abból indult ki, hogy a problémák fő oka a közélet káros széttagoltsága. Magyarországon mindenki tartozik valamelyik érdekcsoporthoz és ezek egyike sem képes a nemzet érdekében cselekedni, sőt a legjobb nemzeti erők szembe kerülnek egymással. „Bomlasztó és élősdi erők ezt azután alaposan ki is használják és így nagy és egységes társadalmi építő munkáról szó sem lehet”, ahogy „a nemesvérű embertípus” sem fejlődhet ki.1008 Ezek után nem meglepő, hogy nincs egységes magyar célúság és egy központi, mindenki által elfogadott magyar eszme sem, sőt az egységes közélet morál és faji öntudat is hiányzik. Véleménye szerint csoportelkötelezettség volt az oka annak is, hogy egyébként tisztességes, korábban a magyarságért dolgozó személyek is nyilatkoztak és írtak egy olyan törvény ellen, ami végső soron „magyar kenyérnek a magyar száj, magyar munkának a magyar jövő, magyar levegőnk a magyar tüdő számára való” biztosítását szeretné elérni – vagyis a zsidótörvény ellen.1009

Ugyanezért érezte színvonaltalannak a sajtót, ami képtelen a közvéleményt nemesíteni, a magyar lelki erőket társadalmi erővé tenni. A kultúra helyzetét is hasonlóan sötéten látta, mivel a valódi magyar írók háttérbe szorultak, miközben vannak olyanok, akik a magyar olvasókon jól keresnek, holott magyar szempontból alkotásaik nem értékesek. Végső konklúziója szerint „a zsidóság és svábság „irodalma” ijesztő mértékben rákosodik rá az igazi magyar lélek alkotta irodalomra.” Ezek után nem meglepő, hogy a művészet terén is csak azt konstatálta, hogy hiányzik annak magyar szellemű irányítása. Akik ezért felelősek, azok német vagy olasz irányultságúak és nem azért cselekszenek, hogy valódi, organikus magyar művészetet segítsenek érvényesülni.1010

Bírálta továbbá a bürokratikus szellemet, ami szerinte kiszívja a magyarság erejét, megfosztja mozgékonyságát, kezdeményezőkészségét. Ennek egyik oka szerinte az, hogy a feudálismagyarországi rendszerben, ami szinte már „középkori orgia” mindenhol dúl a kontraszelekció. Az alkalmatlan emberek akadályozzák a tehetség érvényesülését, ha pedig még ehhez vérségileg idegenek is, akkor még a magyar tehetségteleneknek sem engednek teret.1011

Hasonló gondolatokat fogalmazott meg Benedek Gyula is.1012 Az ő értékelése szerint a legfontosabb probléma – a hatalmas társadalmi különbségek, a címkórság mellett – hogy az országban hiányzik a faji öntudat, érzelmekben és tettekben is. Magyarország vezetői mindig heterogének voltak, éppen ezért nem magyar, hanem idegen faji, népi érdekek jutnak érvényre. A megújuláshoz ki kell alakítani a magyar öntudatot, kiküszöbölni az idegen vezetőket, akik fertőzik aközösség erejét, gondolkodását, lelkiségét.

Nagy Ödön, református segédlelkész és néprajzkutató beszámolója határozottan a népi írók hatására utalt.1013 Számos olyan problémát nevezett meg, amelyek elsőként a népi írók munkáiban kaptak teret, különösen árulkodó ebből a szempontból az a passzusa, ami a Dunántúl „elnémetesedését” és a magyarság egykézését együtt említi,1014 egyúttal kimondva az ítéletet: a

1005 MNLOL Keleti Akció P1077 7. k. 516–522., 8. k. 49-50.1006 1007 Bár ez nem független attól, hogy az 1938-as kérdőív kifejezetten rákérdezett ezekre a problémákra, a válaszolók

egy jelentős része egyszerűen nem foglalkozott a velük, mások sematikus válaszokat adtak. Vö. MNLOL Keleti Akció P1077 13. k. 79.

1008 MNLOL Keleti Akció P1077 13. k. 52.1009 Uo. 53.1010 Uo. 54–56.1011 Uo. 57–58.1012 Uo. 72–76.1013 Uo. 99–102.1014 Erről a leghatásosabban Illyés Gyula írt „Pusztulás. Uti jegyzetek” című a Nyugat 1933. 17–18. számában

megjelent művében.

Dunántúl is Erdély sorsára fog jutni.1015 Mindenesetre Nagy Ödön is a feudális rendszert, a címkórságot ostorozta, megoldásnak a teljes rendszerváltást látta, ami végre felszámolja az idegen vezető réteget. Csak így alakítható magyarrá a németes irányultságú iskola és kultúrpolitika, csak így lehetnek magyarrá a zsidó kézben lévő hírlapok. A kultúra, főként az irodalom kapcsán heves kirohanást intéz a zsidóság ellen. Kifogásolja, hogy az Erdélyi Szépmíves Céh könyveit a „zsidó Lantos érdekeltsége”, a Révai Kiadó terjeszti,1016 holott az erdélyi irodalom magyar. „Magyar művészetet csak fajilag magyarok alkothatnak a magyar Géniusz kötelező parancsainak betartásával, mert a művészet közönségnevelő eszköz, a kollektív lélek meggazdagítása, építése, a zsidók pedig és magyar szolgáik egy gyökértelen aszfalt-művészetet csirizelnek, amelynek csak a színe magyar.”1017 Ezzel együtt, legalább az irodalom terén biztatónak látta a helyzetet, mivel úgy érezte, hogy a népi irodalom elfogadottá vált.

Végül Tompa Miklós dramaturg-gyakornok véleményét1018 érdemes még kiemelni, mindenek előtt azért, mert az előbb ismertetett inkább szkeptikus véleményekkel szemben Tompa, amint az az előzőekben már említettem, kifejezetten optimista volt. Ami Magyarországot illeti ő is amár szinte sztereotípiának tűnő hatalmas társadalmi egyenlőtlenségeket, a közéleti-politikai megosztottságot emelte ki, ezen túl pedig az idegenek hatását. A sajtót a zsidóság elnemzetietlenítő törekvéseinek szolgájaként látta, a dekadens zsidó irodalmat és a színházakat pedig úgy értékelte, hogy azok korrumpálják az ízlést. Sőt, a zsidók – faji jellegű életmódjukkal – a magyar ízlést is megfertőzték. Ő sem igen látott más megoldást, mint az idegenek kiszorítását a közéletből, ipari és kereskedelmi pályákról és az igazi, népi gyökerű művészet diadalra juttatását. Ez utóbbi arról ismerhető fel, hogy magyar erkölcsi tanulságot hordoz. A már említett okokból Tompa optimistánakmondta magát, és úgy vélte, hogy hamarosan eljön a liberális világot felváltó „keresztény magyar nemzeti szocializmus”.

A társadalmi problémák mellett a másik nagy kérdéskör, amit a jelentések mindegyike említett a magyarországiak magyarságtudatával kapcsolatos kételyek voltak. Implicit vagy explicit módon ezt tették természetesen az idegen elemek befolyását, vezető szerepét kárhoztató vélemények, de ezen kívül más megnyilatkozások is akadtak. Henter Kálmán pszichiáter szerint a magyarországi magyarság lélekben még nem érett meg arra a szerepre, amit Szent István birodalmában magának követel, mivel a magyarok nem érzik saját magyarságuk jelentőségét. Viszonyuk saját nemzeti tudatukhoz túl hűvös, tárgyilagos, nem képesek azt „élmény létként és nemlétként” megélni. Ezt az incidensek sorában már ismertetett esettel támasztott alá, amikor orvos kollégája megkérdezte, miért nem akarnak az erdélyi magyarok beolvadni?1019

Papp Gábor véleménye szerint a magyarságból kiveszett a természetes nemzeti érzés, esetlegnem magyarokkal találkozott Magyarországon. Ezt a véleményét mindenek előtt azért hangoztatta, mert tapasztalatai szerint – ellentétben Erdéllyel – Magyarországon nem tisztelték a nemzeti hagyomány nagy alakjait, például Petőfit sőt a nemzeti ünnepeket sem képesek méltó módon megünnepelni. Március 15-én csak a hivatalnokok ünnepelnek, a gyári munkások és az üzletek eladói dolgoznak. Augusztus 20-án pedig csak azok tartják meg Szent István napját, akik akarják, egyébként az szürke hétköznappá silányult. Végül kifogásolta, hogy amikor felhangzik a Himnusz mindössze az egyenruhás közegek adják meg a kellő tiszteletet, mások nem. Holott Erdélyben, a Székelyföldön, könnyezve éneklik azt.1020

A Magyarország-kép változásának különösen lényeges eleme az, ahogy tapasztalatiból előzetessé vált. Amíg a harmincas évek első felében a kép rugalmasan változhatott az előzeteshez képest, bár ez többnyire két közösség közti különbségek napvilágra kerülését jelentette, addig az évtized végére – legalábbis a kollégisták körében – sokan már nem az élményeik alapján változtatták meg a véleményüket, hanem már eleve egy olyan ideologikus Magyarország-kép birtokában indultak útnak, ami látszólag koherens módon magyarázta a komplex társadalmi

1015 MNLOL Keleti Akció P1077 13. k. 100.1016 Frisnyák Zsuzsa: Az Erdély-üzlet i. m.1017 MNLOL Keleti Akció P1077 13. k. 100.1018 Uo. 112–117.1019 Uo. 86–87.1020 Uo. 103–106.

problémákat. Éppen ezért a tapasztalatok nem is vezettek szükségszerűen annak megváltozásához, sokkal inkább az egyes jelenségeket lehetett úgy értelmezni, hogy illeszkedjenek az előfeltevésekhez. Ez azonban megint csak két különböző csoport létére épült, mivel ez az előfeltevés-rendszer, implicit módon meghatározta az erdélyi magyarok csoportjának jellemzőit is.

Románia és a románok

A Magyarországra látogató erdélyi fiatalok találkozásélményeiben és ezek értelmezéseiben Románia és a románok képe alapvetően közvetett módon alakult ki. A Magyarországra érkezők számára ebben a szituációban nem volt égető fontosságú, hogy egy átfogó Románia-képet jelenítsenek meg, mivel a magyar-magyar határ átlépése mindenek előtt az erdélyi és a magyarországi magyarok közti különbségeket tette láthatóvá. Ugyanakkor ennek részeként egy ponton elkerülhetetlenné vált reflektálniuk arra a Románia és románságképre, amivel Magyarországon szembesültek. Másfelől az a mód, ahogy magyarországi tapasztalataikat konceptualizálták, a magyarországi helyzet összehasonlítása Erdéllyel és Romániával egy másfajta, de hasonlóan közvetett, reflektált Románia-kép megalkotását igényelte. Az első esetben a magyarországiak már említett információhiánya, a második esetben pedig a magyarországi társadalmi viszonyokról kialakított előzetes vagy tapasztalati koncepciók ütköztetése jelentette azt atényezőt, ami meghatározta, hogy Romániát sok szempontból Magyarország (és így Erdély) antitéziseként fogták fel. Ennek eredményeként viszont, egy sok szempontból paradox folyamat eredményeként, számos tekinteteben nem Magyarország, hanem Románia vált példaadóvá a beszámolókban megszólaló kisebbségi magyar fiatalok számára, akik a román nacionalizmust és annak megnyilvánulásait is a magyar nemzeti tudat aktuális állapota elé helyezték.

Azok az erdélyi kollégisták, akik beszámolóikban érintik a magyarországiak románság-képét alapvetően tagadják annak tartalmát. Elbeszélésük szerint egy többnyire felületes és a hagyományos, a magyarok felsőbbrendűségén alapuló felfogással kellett szembesüljenek. Gagyi László említett egy hírlapi cikket, ami általában, érvek nélkül lebecsülte a román életet, majd hozzá tette, hogy a minden alapot nélkülöző cikk szerzője inkább ne szónokoljon kultúrfölényről.1021 Bolgár Dezső véleménye szerint a románok jobban ismerik a magyarokat, mint azok őket. Magyarországon ahelyett, hogy az ország megismerésére törekednének megelégednek azzal, hogy évtizedes retorikai patronokat pufogtassanak Romániáról és a kisantantról. Ugyanő számolt be arról, hogy munkahelyén, a pécsi belgyógyászati klinikán orvostársai nem hitték el, hogy a románokvalaha is kultúrfölénybe kerülhetnek Erdélyben, sőt azt sem, hogy a kolozsvári egyetemen valóban egy olyan alantas nyelven oktatnak, mint a román.1022 Tompa Miklós pedig értetlenséggel írt arról, hogy abban a környezetben, melyben ő mozgott a románokat barbároknak tekintették, alacsonyabb testi és szellemi képességekkel rendelkezőknek.1023

Mindezzel azonban az erdélyiek általában nem értettek egyet, éppen ellenkezőleg a román társadalomban végbe ment nagy, pozitív változásokra hívták fel a figyelmet. Azok, akik beszámoltak a romániai közéletről, társadalomról alkotott véleményükről ezt többnyire a magyarországi viszonyokkal szembeállítva tették. Benedek Gyula átfogóan úgy jellemezte a román nemzetet, mint fiatal, könnyen átalakuló, fejlődő népet, ami nem ismeri a a Magyarországon megszokott társadalmi különbségeket. Romániában a főispán minden további nélkül elbeszélget egyparaszttal is, ami Magyarországon elképzelhetetlen lenne. Mindenkinek a „domnule” (uram) megszólítás dukál, pozícióra való tekintet nélkül.1024 Mások elsősorban a középosztállyal foglalkoztak. Osváth Lajos szerint a román középosztály élt azzal a lehetőséggel, amit az uralomváltással és az ennek révén kitáruló karrierpályákkal kapott. Gyarapszik, szellemileg lelkesedik a nemzeti ügyekért.1025 Nagy Ödön azt tartotta említésre méltónak, hogy az erdélyi románvezető réteg a román parasztság, vagyis a faj felé demokratikus viszonyokat teremtett, ahhoz közel 1021 MNLOL Keleti Akció P1077 8. k. 50–51.1022 MNLOL Keleti Akció P1077 13. k. 63–64.1023 Uo. 116.1024 Uo. 72.1025 Uo. 69.

áll, utánpótlását abból nyeri.1026 Debreczeni László is úgy vélte, hogy a román középosztály nem szenved cím- és rangkórságban, nem feledte el népi gyökereit és segíti a tehetségek felemelkedését is.1027

Különösen érdekes volt az a mód, ahogy a román nacionalizmus harmincas évekbeli formái fokozatosan példaadóvá váltak a Magyarországra látogató erdélyi kollégisták számára. Ebben egyebek mellett szerepet játszott fokozatosan erősödő koncepciójuk a magyarországiak problémás nemzeti tudatáról, szembesülésük a torz Románia-képpel, valamint az, hogy Románia társadalmi rendjét a magyarországi viszonyok ellentéteként sokkal pozitívabbnak fogták fel az utóbbiaknál. Kezdetben inkább olyan vélemények jelentek meg a beszámolókban, melyek a román falukutató-mozgalom, a magyar kisebbségi fiatalok körében is befolyásos ún. Gusti-iskolát példaként ajánlotta a formálódó magyar falukutatók számára. Barabás Endre egyik beszámolója említ egy ifjút, aki a szatmári Panyolán folytatott falukutató munkát megismerve írásban javasolta az Országos Széchenyi Szövetségnek a romániai példák átvételét.1028 Gagyi László emellett arra is felhívta a figyelmet, hogy szemben magyarországi helyzettel, Romániában kiváló jogszabályok alapján jól működő népnevelés folyik.1029

A harmincas évek második felében aztán, dacára a romániai nacionalizmus egyre erősödő kisebbségellenességének és a kisebbségek elleni erőszak mindinkább elfogadottá válásának, amivel az ottani magyar kisebbségi fiatalok is szembesülhettek, a románok már nem csak a nép felemelésétszolgáló módszerekre vonatkozóan jelennek meg példaként, hanem átfogóbban, lényegében a jó, helyes nemzeti tudat reprezentánsai lesznek. Általánosabb formában ez úgy jelent meg a beszámolókban, mint Debreczeni László esetében, aki a magyarországi viszonyokról alkotott képével szembe állítva azt hangsúlyozta, hogy a románok esetében a különböző érdekek és érdekcsoportokhoz tartozás nem írja felül a nemzeti érdek és az „egyetemes román ideológia” elsőbbségét. Ennek következménye, hogy a publicisztikai tevékenység is sokkal komolyabb, a nemzet számára fontos ügyekben (tudomány, művészet, oktatás) erős nemzeti alapon áll a szerzők pártállásától függetlenül. Még azt is megkockáztatta, hogy a baksisrendszer jobb a Magyarországon divatos protekciónál, mivel éppen a nemzetgazdasági erők felhalmozását segíti.1030 Henter Kálmán egyenesen a Vasgárdát ajánlotta példaként, amely megítélése szerint erkölcsi, vallási alapon, türelmes munkával épült be a román kultúrába, vált annak organikus részévé.1031 Papp Gábor pedig, miután az ünnepek kapcsán bírálta a magyarországi viszonyokat, felhívta rá a figyelmet, hogy Romániában bezzeg nem csak méltón megünneplik a számos nemzeti ünnepet, nem csak börtönbe kerül, aki nem adja mg a tiszteletet a himnusznak, de ráadásul mindezt még rákényszerítik az ott élőkisebbségekre is.1032

Így aztán az a felettébb sajátos helyzet állt elő, hogy az egyébként a román nacionalizmus magyarellenességét megtapasztaló kisebbségiek mégis példának állították be azt egyre virulensebb, vagy éppen egészen szélsőséges formájában éppen azon ország számára, amelyre – elvileg – sajátjukként kellett volna tekintsenek. Ez persze nem jelentette a romániai nemzetiségpolitikai gyakorlat elfogadását. A román nacionalizmus értelmezésükben arra szolgált példaként, hogy miként kellene megszervezni egy önmagába zárkózó, egységes, a külvilággal ilyen formában szemben álló közösséget. Ez a közösség ugyan kizárta magából az idegeneket, de más hasonló módon szervezett közösségek létét elfogadta, amennyiben azok sem zavarták őt. Ez azonban nem maradt hatás nélkül a magyarországi magyarok és az erdélyi magyarok közti különbségekre sem, hiszen az utóbbiak, miközben a román nacionalizmusban a nemzet megszervezésének autentikus formáját azonosították és ezzel közelebb kerültek a románokhoz, a magyarországi viszonyokat éppen ezzel ellentétesként leírva megint csak egy határt húztak a két csoport közé.

1026 Uo. 100.1027 Uo. 57.1028 MNLOL Keleti Akció P1077 6. k. 200.1029 MNLOL Keleti Akció P1077 8. k. 18., 51.1030 MNLOL Keleti Akció P1077 13. k. 56–58. Nagy Ödön ehhez hozzá tette, hogy az egész amúgy is a kisebbségek

zsebére megy, a szokásos lopással együtt.1031 Uo. 87.1032 Uo. 103.

Erdélyi magyarok

A Magyarországgal és a magyarországi magyarokkal való találkozások során a legkevésbé egyértelműen az erdélyi magyarság csoportjának kontúrjai jelentek meg. Bár az alapélmény végső soron két elvileg összetartozó, de a találkozások és érintkezések során inkább az elválasztó elemekkel szembesülő csoporthoz tartozó személyeké volt, a pozitív öndefiníciós kényszer – vagyisa csoportjellemzők közvetlen tételezése – meglehetősen csekély mértékben jelentkezett. Elvégre a találkozások eleve implikálták a magyarországiaktól való különbözőség elemeit, és az ezt kiegészítőmás diskurzusok – a magyarországi románság-kép, a romániai magyarság-kép, sőt a román önkép is– szintén lehetőséget adtak hasonló, implicit önmegfogalmazásokra, akár azok elutasítása, akár azokelfogadása révén. Ennek megfelelően a beszámolók viszonylag keveset foglalkoztak az erdélyi magyarság konkrét társadalmi vagy politikai problémáival, ellenben, éppen a helyzet találkozás-jellege és a Magyarország-kép kialakításának kényszere miatt, előtérbe került a „magyar-magyar” viszony, vagyis a két, az adott pillanatban és az adott találkozási helyzetben inkább különbözőnek tűnő csoport és tagjaik viszonya.

Ha az erdélyi magyarság belső viszonyai, társadalma mégis megjelentek a szövegekben, akkor kezdetben inkább a viszonyok kritikája volt a téma. A harmincas évek elején erről nyilatkozó kollégiumi tagok – nyilván nem függetlenül az évtized elejének generációs hatalomátvételi igényétől – a magyarországi viszonyok analógiájára ítélték meg az erdélyieket is. A kritikák részét képezte, hogy Erdélyben is csak terveket szőnek a magyarság megmentésére, mint Magyarországon, a munka azonban elmarad. Nem kerül sor a nép műveltségének népfőiskolák révén történő emelésére, viszont a párt annyit költ választási kampányra, amennyiből már egy statisztikai szervezetet is felépíthettek volna. Ez nem csak fiatal magyar diplomásoknak biztosítana egzisztenciát, de végre felmérhetné a magyarság valódi helyzetét és birtokállományát, egyúttal érveket szolgáltatva a jogaikért küzdők számára.1033 Egy másik kollégista szerint az erdélyi magyar vezető réteg ugyan a magyarországi megfelelője, éppen úgy nincs népi gyökere, mint annak, ugyanúgy sorsukra hagyja a tömegeket.1034

Viszont mindkét beszámoló pozitív fényben látta a jövőt. Az előbbi vélemény megfogalmazója szerint a magyar diplomásokat csak egy létrehozandó magyar népközösség tarthatja el. Ennek a falu szövetkezeti alapú gazdasági megszervezésén kell alapulnia. A pártszervezetet ezzel szemben le kellene építeni, hiszen a pátharcok hatástalanok és időpocsékolóak, viszont a megalakítandó népközösség, élén a jogi osztállyal és a sajtóval, töretlenülfolytatná a harcot a kisebbségi jogokért.1035 A második fiatal pedig arra alapozta reményeit, hogy az ifjúság felismerte a demokrácia szükségét és elkerülhetetlenségét egy kisebbség esetében. Ez egyet jelentett azzal, hogy az erdélyi magyarság kulturális újjáépítésének alapja csak a magyar falu lehetett.1036

Ahogy ennek a társadalomképnek a kulcsa a nemzeti megújulás, a közösség újjáépítése, úgy az erdélyi és magyarországi magyarok viszonyában is ez került előtérbe. Az egyik vélemény szerint a végre nemzeti munkát végző magyarországi és a hasonlóan elkötelezett erdélyi ifjúság kézfogása jelenti a magyarok és a magyarok közös bár mégis külön jövőjét.1037 A két közösség fiatalsága – mindegyik a maga részén – egyidejűleg harcol egy új Magyarországért és az új Erdélyért. Ezt csak annál könnyebbé teszi, hogy mindkét csoportot ugyanazok a társadalmi bajok gyengítik. Ugyanakkor már ekkor megjelent egyfajta erkölcsi fölény képzete is. Gagyi László a budapesti fiatalok magyarságát némileg megkérdőjelezve feltette a szónoki kérdést, vajon mi történne velük, ha egyszer csak kisebbségi sorban találnák magukat.1038

1033 MNLOL Keleti Akció P1077 6. k. 200–201.1034 MNLOL Keleti Akció P1077 7. k. 519.1035 MNLOL Keleti Akció P1077 6. k. 201. Egyébként a program meglehetősen sok elemében tűnik azonosnak a

Gyallay-Pap Domokos egyetemen kívüli szemináriumán előadottakkal.1036 MNLOL Keleti Akció P1077 7. k. 519.1037 Uo.1038 MNLOL Keleti Akció 8. k. 50.

Gagyi mindezt a Budapest és a vidék közti hatalmas különbségek hangsúlyozásával egy időben tette, de azért megértően viszonyulva a nagyváros világához. Ezzel szemben Debreczeni László, szintén egyfajta erkölcsi fölényt kifejezésre juttatva, talán a népi írók és az antiszemita klisék Budapest-képének hatása alatt, úgy fogalmazott a Külföldiek Kollégiuma kérdőívének kérdésére - vajon erősödött-e magyarságában? –, hogy bár az övé, lévén már utazása előtt is kellőenerős magyarságtudata, nem gyengült, de másokat biztosan veszélyeztetne Budapest korábban már jellemzett, idegenek által dominált világa. Mindezek mellett – a kollégium feladatáról szólva – azt is hangsúlyozta, hogy annak feltétlenül erősítenie kell tagjai nemzeti érzését, mert ha azok a magyarországi viszonyokhoz asszimilálódnának, akkor visszatérésük bizonyosan nem lenne kívánatos.1039 Finomabban, de ugyanezt foglalta szavakba Benedek Gyula, amikor arról írt, hogy a magyarországi ifjúság nem elég erős, komoly és önálló a nemzeti célkitűzések megfogalmazása és az értük való harc kapcsán, viszont ezen a téren biztosan tanulhatna az erdélyi ifjúságtól. Végül Papp Gábor azt a meggyőződését juttatta kifejezésre, hogy a kérdőíven megfogalmazottak ellenére nem is az erdélyieket kellene közelebb hozni a nemzeti eszméhez, hanem a magyarországiakat kellene olyan jó magyarrá tenni, mint az erdélyiek.1040

Mások ennél átfogóbban közelítették meg problémát és egy jövendő nemzeti egység alapjaitpróbálták megragadni. Bolgár Dezső arra hívta fel a figyelmet, hogy más nemzetek is megpróbáljáka nemzeti egység szolgálatába állítani a „kisebbségekből sugárzó kohéziós erőket”. Ez azonban ebben az esetben nem könnyű feladat, tekintettel az erdélyi és magyarországi fiatalok közötti nagy különbségekre. A faji és kulturális egység kialakításához tehát terv kell és mindenek előtt annak elfogadása, hogy csak az magyar, aki a nehéz sorsban is annak vallotta magát. Megjegyzése, miszerint szomorú, hogy ez Magyarországon vita tárgya azt is jelzi, hogy szerinte Erdélyben éppen fordított volt a helyzet.1041 Nagy Ödön arról számolt be, hogy magyarországi tartózkodása során sok olyan emberrel találkozott, aki hozzá hasonlóan küzd a jobb magyarságért. Ez a „magyar testvériségeltéphetetlen szálainak” kialakulásához vezetett közöttük, mivel számára a nemzet nem az állam, valamelyik politikai rendszer, hanem a magyar parasztság, munkásság és mindazok, akik azokért küzdenek.1042

Határon innen és túl

A Kisebbségek Kollégiuma, alapítóinak szándéka szerint alapvetően egy identitáspolitikai feladat megoldására jött létre. A magyarországi szakértők és erdélyi kapcsolataik, akik a régi, még aháború előtt szocializálódott és társadalmi pozíciókba került generációkhoz tartoztak úgy értékelték,hogy a felnövekvő erdélyi magyar generációk nemzeti szocializációja problémássá vált a romániai viszonyok közepette. Ennek ellensúlyozására hozták létre a budapesti intézményt. Arra törekedtek, hogy egy gondos kiválasztási folyamat révén mindazokat, akik már meglévő intézményi pozícióik révén befolyással bírnak erre a nemzeti szocializációra a romániai magyar kisebbségen belül vagy pedig tehetségük és ifjúsági közéletbeli szerepvállalásuk alapján feltételezhető róluk, hogy később komolyabb pozíciókhoz juthatnak, hosszabb vagy rövidebb magyarországi tartózkodás során „befolyásolják” és a magyar nemzeti egység hívévé tegyék, valamint az ehhez szükségesnek tartott mértékben megismertessék a magyar kultúrával, tudománnyal és közélettel.

Az előfeltevések tehát az egyik oldalról már eleve két távoli és távolodó, bár bizonyos értelemben összetartozó csoport létéből indultak ki és a kettő közötti határ szabályozott átjárására irányultak. Ennek jegyében nem csak azt próbálták meg meghatározni, hogy az Erdélyből érkezett, már eleve szelektált fiatalok mit és milyen módon, milyen kontextusban láthatnak a magyarországi világból, hanem még a tapasztalatok értelmezését is befolyásolni próbálták. Emellett, részben a nehezen ellenőrizhető folyamatok, részben saját hatékonyságuk mérésére igényt tartottak az „utazók” beszámolóira is, melyek a Magyarországgal és a magyarországi magyarokkal való

1039 MNLOL Keleti Akció 13. k. 59 –60.1040 Uo. 105. Azt is kifejtette, hogy aki Magyarországon jó magyar, az mind a határon túl született.1041 Uo. 63–64.1042 Uo. 101.

találkozásaik értelmezéseit tartalmazták.Ezzel azonban a Kollégium saját határfunkcióját is sikeresen megkettőzte. Bár az előzetes

szándékok szerint a magyarországi igényeket kellett érvényre juttatnia, Barabás Endre a beszélgetései nyomán összeállított jelentésekben, persze nem minden önérdek nélkül, egyre hangsúlyosabban jelenítette meg és képviselte az Erdélyből érkezők véleményét és Magyarország-képét. Mindezt azért, hogy a magyarországi politikát befolyásolja, az erdélyiek igényeinek megfelelően.1043 Ezzel egy időben a kollégisták maguk is egyfajta köztes pozícióba kerültek a két csoport között. Kiválasztásuk arra szolgált, hogy aztán magyarországi érdekeket képviseljenek, ám egyúttal ez azt is jelentette, hogy egy speciális, a szándékok szerint a jövő kisebbségi elitjét is alkotó csoport tagjai is lettek. Közben nem csak az eredeti világukban maradtak járatosak, hanem valamilyen formában, esetleg csak korlátozottan a magyarországiban is. Jól illusztrálja ezt Mikó Imre esete, aki kollégiumi tagsága idején erdélyiként, Budapestről a Magyar Rádió hullámain tarthatott előadást az erdélyieknek (is) a kisebbségi jogokról,1044 amit aztán másnap a Brassói Lapokközölt és kommentált kiemelve Mikó erdélyi voltát.

Az útra kelők azonban jóval összetettebb, sokszorosabb határhelyzetben találták magukat, mint amire egyáltalán gondolhattak volna, ha többségük nem inkább az azonosulás vágyával vágott volna neki a kalandnak. Az eleve adottnak hitt különbségek – ideális Magyarország állt szemben az ő nemzeti elnyomásukkal – mellett szembesülniük kellett azzal, hogy interakcióik során is váratlanul sokszor jutottak kifejezésre a különbségek köztük és a magyarországi magyarok között. Csalódásuk az eredeti elvárásaikhoz képest egészen másnak megtapasztalt Magyarországban, elkeseredésük a magyarországi magyarok információhiánya miatt azonban nem maradt az egyedüli módja és tényezője a határtermelésnek. Különösen azt követően, hogy tapasztalataikat értelmezniük– vagyis elbeszélniük – is kellett. Ennek során akarva-akaratlanul is kénytelenek voltak magukat és azokat, akikkel Magyarországon érintkeztek két külön csoporthoz tartozóként megjelölni és élményeiket ennek megfelelően elrendezni.

Az út és a találkozások értelmezése hamarosan a magyarországi csoportjellemzők meghatározására is kiterjedt, ami egyúttal az utazók saját csoportjaként jelölte meg az ettől különböző erdélyi magyarokat. Ez utóbbi csoport azonban az utazás és határátlépés során nem közvetlen módon került meghatározásra, hanem különböző, elsősorban nem is rájuk vonatkozó diskurzusok révén – ezzel is jelezve sajátos határhelyzetük összetettségét. Az Erdélyből érkezők mindenek előtt a Magyarországra és a magyarokra vonatkozó diskurzusokhoz kellett viszonyuljanak, valamint a Romániáról és a románokról szólóakhoz. Az előbbi esetben azonban reflektálniuk kellett a romániai magyarságképre is, az utóbbi kapcsán pedig szembesülniük kellett a Magyarországon domináns románságképpel is. Lényegében ezeken keresztül konstruálódott aztán az erdélyi magyarság csoportja is.

A Magyarországhoz való viszonyban kezdetben az volt jellemző, hogy főként a megbélyegző jellegű romániai Magyarország-kép ellenhatásaként egy nagyon pozitív és az ottani világot eleve elfogadó viszonyulás jellemezte az utazókat, akik mindenek előtt azonosulni szerettek volna az ottani közösséggel. Ezt aztán sokszor követte a csalódás ami az elutasítás valamilyen formájához is elvezethetett, legtöbbször ahhoz az érzéshez, hogy az erdélyi magyarok valójában magukra maradtak és csak saját maguk lendíthetnek sorsukon, erre Magyarország nem csak képtelen, de lépései sokszor károsak is. A harmincas végén Magyarországra érkezők egy jelentős része már más utat járt be. Egyik csoportjuk, jellemzően inkább tanítónők és egyházi szociális intézmények alkalmazottai, akinek nem voltak Magyarországon rokonai és akár közvetett ismeretei az országról egy ismeretlen és idegen világba indultak. Itt aztán egyszerre szembesültek az elfogadás gesztusaival és azokkal az élményekkel, melyek a különbségeket, a határvonalat juttatták kifejezésre, ám az első esetben is megmaradtak kisebbségi vagy erdélyi magyarnak. Mások, jellemzően inkább magasabban kvalifikált, műveltebb, több információval rendelkező személyek

1043 Ez a szerep, tekintettel Barabás és társai erdélyi származására, kapcsolataira erősen emlékeztet a Bárdi Nándor által kategorizált határon túli magyar szakértői-kijárói szerepre. Bárdi Nándor: Tény és való. A budapesti kormányzatok és a határon túli magyarok kapcsolattörténete. Kalligram, Pozsony, 2004.

1044 Balázs Sándor: Mikó Imre. Élet és pályakép... i. m.

viszont már eleve egy valamilyen formában elutasított Magyarországra indultak, amit sokféle megoldatlan problémával azonosítottak, megérkezve igazolva és „igazolva” látták ezt az elutasítást és visszatérésük után fenntartották az elutasítását az adott, ám lehetségesnek tartották az elfogadást egy későbbi, megfelelő módon megváltozott Magyarország és magyarországiak számára. A viszonytehát az ő esetükben feltételessé vált és a feltételeket immár Magyarországnak kellett teljesítenie ahhoz, hogy a nemzeti egység létre jöhessen.1045 Amíg az első, korai útmodell és a harmadik között részben közvetlen kapcsolatot is sejthetünk – a korábbi időszak csalódásai is ismertté válhattak Erdélyben, befolyásolva ezzel Magyarország képét –, addig a második útmodell az egyéni helyzettől és az általános információhiánnyal állt összefüggésben.

Az említett feltételes elfogadás ugyanakkor együtt járt egy másik – némileg meglepő folyamattal – közelebb kerülésükkel a romániai Magyarország-felfogáshoz. Ők már hajlandóak voltak reálisnak tekinteni a korábban elutasított Magyarország-kritikát és egyúttal elfogadni a román önkép nem egy elemét is. Ezzel egy időben határozottan elutasították a magyarországi románság- és Románia-képet, akár úgy is, mint ami őket is degradálja.1046 A magyarországiakétól markánsan eltérő románság-képük újabb elválasztó elem lett azok felé, egyúttal pedig a magyarországi közösség elé helyzete őket. Elvégre a magyarországi diskurzushoz igazodva az erdélyi magyarok csupán egy barbárok által elnyomott, szerencsétlen, szenvedő csoport lehetett, míg azt elutasítva, egyúttal a romániai viszonyokat példaként beállítva, éppenséggel mintaadó, de legalább közvetítő szerepbe került.

Az azonosulás a román diskurzussal egészen odáig terjedhetett, hogy a román nacionalizmusegyre szélsőségesebb jelenségeit – sőt akár a Vasgárdát is – az igazi nemzeti közösség megvalósításaként állították be, ami megegyezik nem csak az erdélyi magyarság által felvállalandó modellel, hanem a Magyarországon kívánatos változásokkal is. Mivel eszerint a felfogás szerint a különböző, organikusan és saját erejükre támaszkodóan szerveződő nemzetek esetében az idegenek kizárása szükségszerű, ugyanakkor viszont egymás életét nem feltétlenül kell zavarják, ez akár „megbékélési kísérletek” alapjául is szolgálhatott.

Másfelől viszont a Románia esetében azonosítani vélt és bizonyos értelemben modellnek ajánlott népies nacionalizmus új típusú nemzetkoncepciót is megalapozhatott a magyar nemzeti közösség számára. A Nagy Ödön által megfogalmazott nemzetfogalom alapján a nemzeti hovatartozás az organikus népi eszmevilág elfogadását jelentette. Eszerint azonban a magyarországiés az erdélyi magyarok viszonya sem önmagában a nemzeti hovatartozástól függött, hanem ennek a nemzetfelfogásnak az elfogadásától. Így viszont megint csak elképzelhető volt, hogy a magyarországiak távolabb kerüljenek, ha elutasítják azt, viszont a hasonló felfogást akceptáló románok közelebb.

Részben ez vezetett ahhoz is, hogy a zsidókérdés, amit a harmincas évek végének kollégistáiközül már sokan olyan fontosnak éreztek, hogy Magyarország képük egyik kulcselemévé tették, elválasztó elemként jelenjen meg Magyarország és az erdélyi magyarok között. Amíg az erdélyi magyarságot a népi egység ideáltípusának tekinthették (Nagy Ödön egyszerűen kijelentette, hogy azerdélyi zsidó írók – Ligeti Ernő, Kádár Imre – nem magyarok, Nagy József és Bolgár Dezső pedig elfogadta, hogy a zsidóság levált a magyarságról és immár saját faji-nemzeti érdekeit szolgálja1047) addig a magyarországi viszonyokat az idegenek és a liberalizmus, kozmopolitizmus tobzódásaként, ami nem engedi érvényre jutni a magyar népi és nemzeti lelket. Vagyis amíg az erdélyi kultúra „magyar” volt, addig a magyarországi leginkább nem az, hanem „idegen”, megint csak Magyarország elé helyezve ezzel az erdélyi magyarokat.

Jól látható, hogy a magyarországi utazás és a „határátlépés” során nem csak a két magyar csoporthoz tartozók közti különbségek manifesztálódása vezetett határtermeléshez, legalább ilyen fontos volt az Erdélyből érkezők viszonya a románságról és a magyarságról, a Romániáról és a Magyarországról szóló diskurzushoz. Útjuk közben lényegében ezekhez való viszonyukon

1045 Ennek a felfogásnak a diszkurzív megjelenítését és politikai instrumentalizálását elemzi egy későbbi időszakra vonatkozóan Egry Gábor: Az erdélyiség „színeváltozása”.

1046 MNLOL Keleti Akció P1077 8. k. 50.1047 MNLOL Keleti Akció P1077 13. k. 100.; 63.; 108;

keresztül, ezekre reagálva konstruálták meg saját csoportjukat, miközben azok teljes vagy részleges elfogadása vagy elutasítása egyúttal a csoport helyét is máshol határozta meg a magyar-erdélyi magyar-román viszonyrendszerben.

Mindez jól mutatja az egyre inkább uralkodóvá váló diskurzus és a tapasztalatok kölcsönhatását is. Az erdélyiség eleve létező felfogása kínál keretet a tapasztalatok integrálására, továbbá az elvárások és előfeltevések ennek megfelelő megváltoztatására és aztán a tapasztalatok megfelelő elbeszélésére is, ezzel azonban átalakítva az erdélyiség tartalmát is. A kialakuló diskurzuspotenciálisan magában rejti egy elkülönülő nemzeti identitás lehetőségét is, noha egyelőre inkább a feszültségek kezelésére szolgál. Mindenesetre a mai kortárs társadalomtudományi vizsgálatok türkében az előbbi lehetőség sem tűnik a valóságtól elrugaszkodottnak, hiszen a harmincas években megélthez hasonló szituációkból a kétezres években egy önálló magyar nemzeti identifikáció kezdetei rajzolódtak ki.1048

Mindaz persze, amit ebben a fejezetben vizsgálhattam egyének saját, egyedi értelmezése volt egy sajátos szituációban. Voltak közöttük olyan „aktivisták” akik tudatosan törekedtek egy magyarságfogalom és a hozzá tartozó nemzeti tudat érvényre juttatására és elfogadtatására másokkal és erre felhasználták a rendelkezésükre álló intézményrendszert. Voltak olyanok, akik a másik oldalról érkezve egy másik saját csoport, az erdélyi magyarság csoportja újrafogalmazásának igényével tértek vissza utazásukról. Voltak olyanok, akik maguk is egy magyarságkoncepciót és nemzeti tudatot „ajánlottak”, noha az adott szituációban eszközeik annak érvényre juttatásra nem voltak, azzal csak a meglévőt utasíthatták el. Voltak olyanok is, akik mindössze beszámoltak tapasztalataikról, miközben komolyan vették a feladatot és a küldetést, a létében fenyegetett magyarság megőrzését. Éppen azért az sem lehet meglepő, hogy olyan is akadt, aki a nemzet megóvásán fáradozó kollégiumi vezetők fontosnak szánt kérdéseit nem igazán vette komolyan, noha ez láthatóan nem tűnt fel az utóbbiaknak. Szentiványi Sándor, aki a mottóban megidézett beszámolójában a WC-k állapotát kritizálta, a balkáni állapotok említését követően kellően „súlyos”kontextust talált a mellékhelyiségek állapotának: „Sokat beszélünk a magyar kultúrfölényről, de megfeledkezünk arról, hogy a kultúrfölény alulról kezdődik. Amíg alul, az alapnál ilyen árnyfoltok mutatkoznak, addig kivirágzott kulturális haladásunk állandóan az összeomlás, a megsemmisülés veszélyében forog.” Lehet, hogy a nemzetmentés és az irónia kizárják egymást?

1048 Jon E. Fox: Vándorló nemzet(i) identitások... i. m.

Prokrusztész ágyai. Etnikai kategorizáció és nemzetiség-meghatározás

Az eddigiekben áttekintettem, hogy az identitáspolitikai diskurzusokból milyen közösségkép, külső és belső, a nemzeten belüli viszonyrendszer és nemzeti karakterológia rajzolódott ki. Azt is megkíséreltem bemutatni, hogy az identitáspolitika szakpolitikaiként milyen „identitásmérnöki” lépéseket rejtett magában a kisebbségi magyarok kapcsán és ez miként viszonyult a célcsoportba tartozók egyéni tapasztalataihoz. Ebben a fejezetben továbbra is azt a kérdést feszegetem, hogy az állam és képviselői milyen módon látják az egyént, miként működik ebben a viszonyrendszerben az etnikai, nemzeti alapú osztályozás és besorolás és mindebből milyenállami, intézményes, egyéni és csoportos stratégiák, viszonyulások és identifikációk rajzolódnak ki. Tehát mindenek előtt a nemzetiségi politika három szintje közül a középső és a legalsó kerül előtérbe és ezek találkozása a politika tárgyával és alanyával, a kisebbségivel. Ezúttal nem a magyarállam és képviselői, hanem az utódállamok gyakorlata és velük szemben a kisebbségi polgárok reakciói lesznek az elemzés tárgya.

A modern állam számára működésének alapfeltétele polgárainak besorolása különböző kategóriákba. Az állami szerepvállalás már a felvilágosult abszolutizmus idején magával hozta a kormányzottak minél alaposabb ismertének igényét, az állami szakpolitikák gyarapodása a 19. és 20. században pedig már nem csupán a népszámlálások és összeírások periodikus állapotfelmérését,hanem a társadalom részterületeinek alapos ismeretét is igényelték. Ez magától értetődően az államistatisztikai szolgálatok kialakulását és nagyra növését hozta magával, de a statisztikai kategorizáció,aminek persze egyértelmű politikai következményei is lehettek, csupán az osztályozás és besorolás egyik aspektusát jelentette. Az állam és persze a társadalom felől érvényre juttatni szándékozott etnikai kategóriák lehettek politikaiak, például etnikai alapon szerveződő pártok és tagságuk; jogiak, ezen belül önkéntesen alkalmazott vagy kötelező jellegűek, az előzőre jó példa a kisebbségi szerződésekben foglalt kisebbség kategória, ami végső soron önkéntes vállalás kérdése volt, az utóbbira a késő dualizmus kori tartományi „kiegyezések” nemzeti alapon megosztott választási kúriái vagy korszakunkból a zsidótörvények; civil jellegűek, például kulturális egyletek, magániskolák és tagságuk, tanítóik. Mindezt csak bonyolította, hogy ezek az aspektusok, mint azt látni is fogjuk, nem egyszer átfedésbe kerültek vagy összefonódtak egymással is.

Ebből is látható, hogy a jogi besorolás csupán az egyik és nem is a leggyakoribb lehetőség volt, ami azt is jelenti, hogy az állami kategorizáció gyakorlatai sem korlátozódtak pusztán erre az egy területre. Ráadásul a nemzetiség és a politikai összefonódása, a nacionalizmus jelensége időről-időre állambiztonsági kérdéssé és vele a lojalitás és illojalitás forrásává tette a nemzeti besorolást, ezért aztán a kisebbségek azonosítása élet-halál kérdésévé válhatott. Összességében tehát az etnikai,nemzeti osztályozás és besorolás a társadalom ellenőrzésére is szolgált, éppúgy lehetővé tette a jogok megvonását mint azok kiterjesztését és biztosítását.

Mindazonáltal maga a kategorizáció még nem feltétlenül jelenti azt, hogy a besoroltak azonosulnak az osztályozás tartalmával, akár magával a besorolással, akár csak az ahhoz kapcsolt tulajdonságokkal és jegyekkel. Azt, hogy a nemzeti vagy etnikai meghatározás inkább címke vagy valóban van mögötte olyan tartalom, amivel a vélt csoporttagok azonosulnak nem is könnyű eldönteni és a válasz sokszor messze nem olyan egyértelmű, mint azt a nemzetépítő aktivisták szeretnék láttatni. A nemzeti érzéketlenség (national indifference) jelensége vagy csupán az aktivisták által elvárttól különböző identifikációs gyakorlatok könnyen oda vezethetnek, hogy az alkalmazott kategóriák sokkal inkább megmutatják mennyire nem a valóságot írják le.1049

1049

Pieter M. Judson: Guardians of the Nation... i. m.; Tara Zahra: National Indifference as a Category of Analysis... i.

Egy további kérdés magukkal a kategóriákkal kapcsolatban az állam szerepe és hozzáállása. Az etnikai kategorizáció és annak jellege, majd felhasználása értelemszerűen nagy mértékben függ az alkalmazók önértelmezésétől is. Amíg például a Monarchia osztrák felének hatóságai sokszor inkább egyensúlyozni próbáltak a rivális aktivisták értelmezései között,1050 addig a magyarországi közigazgatás önértelmezését egyre inkább a nemzetállami felfogás határozta meg, vagyis az államota nemzeti érdekek érvényesítőjeként értelmezték. Ez volt később jellemző Nagy-Romániára is és a dualizmus kori helyzethez képest – ekkor a cseh tartományok esetében a cseh nemzeti törekvések még megelégedtek volna a nemzetiségi állam koncepciójával is – erre mozdult el a csehszlovák államszemlélet is. Csehszlovákia ennek megfelelően már nemzetállamnak számított és ennek alapján kategorizálta a kisebbségeket, annál is inkább mert a kisebbségi jogok teljessége a besoroláseredményéhez kötődött.1051 Ez azonban nem jelentette azt, hogy az állami kategóriák képesek lettek volna tökéletesen besorolni a lakosságot, noha éppen ez volt a céljuk, nem is szólva arról, amikor maguk a kategóriák váltak vitatottá.1052

Az állam kapcsán azonban nem szabad felételezni, hogy azt egységes akarat és cselekvés jellemzi. Nem csupán a modern állam elmélete és szociológiája hívja fel a figyelmet a különböző szintek és szerepek jelentőségére és eltérő jellegzetességeire, hanem a két világháború közti nemzetiségi politika vizsgálatának is ez az egyik fontos tanulsága.1053 A nemzetiségpolitika viszont elválaszthatatlan az állami kategorizációtól is, hiszen tárgya – a nemzeti kisebbségek –, és alanyai – a nemzeti kisebbségek tagjai – körét a nemzetiségpolitika számára mindenképpen meg kellett határozni.

Értelmezésemben a nemzetiségpolitika három dimenziója különíthető el. Az első azzal foglalkozik, hogy miként is nézzen ki egy állam, amelyben több nemzet vagy nemzetiség él? Centralizált legyen-e vagy decentralizált, netán föderális berendezkedésű? Milyen szerepet kapjanak és milyen helyzetet élvezzenek a kisebbségek, azok, akik nem tartoznak a tituláris nemzethez? Milyen viszonya legyen ennek az államnak a földrajzi térhez, illetve környezetéhez? Összefoglalóan államkoncepciónak, vagy a korszak kedvelt szavával élve: állameszmének hívhatjuk ezeket az elgondolásokat. A következő dimenzió a nemzetiségpolitika elvont, általános szintje, annak kijelölése, hogy mely szakpolitikák, szakkérdések tartoznak a nemzetiségpolitika keretébe, és ezeken a területeken az állam milyen jogokat biztosít a kisebbségeknek. Ezen belül elképzelhető a nemzetiségek kollektív jogalanyisága éppen úgy, mint néhány egyénileg érvényesíthető jog meghatározása. Fontos azonban, hogy mindez valódi jogintézmények, jogi eszközök megteremtésével jár, nem marad meg az államkoncepciók elvontságában. Ebben az értelemben ez a nemzetiségpolitika általános szintje is. Végül nem kerülhető meg az a kérdés sem, hogy a meghatározott jogokat, illetve az állameszmét miként érvényesíti a gyakorlatban – egyedi ügyekben vagy a mindennapokban általában – a köz- és szakigazgatás. Megint csak nem a jogszabályok és rendelkezések mechanikus átültetéséről van szó. Azok érvényesülésének mutatói mellett fontos kérdés lehet a közigazgatás összetétele – vajon tagjai-e nemzetiségiek és milyen arányban? – vagy a mindennapokban kitapintható attitűdök, akár a kisebbségiek felé, akár felőlük. Ezek összefüggését a legegyszerűbb vertikálisan elképzelni, így a legáltalánosabbtól jutunk el a legegyedibb kisebbségpolitikáig. Eszerint az állameszméből következne a nemzetiségi jogok köre és a jogalkotás, ezeket pedig a közigazgatás „fordítja le” a mindennapok nyelvére.

Habár ez az összefüggés kétségtelenül létezik, az elemzés során nem tekinthetünk el két tényezőtől. Először is semmi sem garantálja, hogy az általánostól az egyedi felé haladva az egyes elképzelések átvétele, transzponálása teljes és zökkenőmentes lesz. Egyáltalán nem szükségszerű, hogy az állameszme keretében megfogalmazott elvekhez egyértelműen hozzárendelhetőek a

m.1050 Pieter M. Judson: Guradians of the Nation... i. m., Tara Zahra: Kidnapped Souls... i. m.1051 Peter Haslinger: Nation und Territorium... i. m. ???1052 Chad Bryant: Prague in Black... i. m., Sárándi Tamás: Ítél a nép! Egy „román” ügyvéd esete az észak-erdélyi katonai

közigazgatással. http://itthon.transindex.ro/?cikk=21367 (letöltve 2013. október 1.)1053 Eiler Ferenc: A nemzetiségi kérdés Hartán. Szereplők, motivációik és törekvéseik, Limes, 2010/2., 57–74., Egry

Gábor: Tükörpolitika. Magyarok, románok és nemzetiségpolitika Észak-Erdélyben, 1940–1944. Limes, 2010/2., 97–111., Egry Gábor: Az Antonescu-korszak kisebbségpolitikája Romániában. Limes, 2011/2., 11–27.

nemzetiségek jogai – ilyenkor születnek az új államkoncepciók, mint például a személyi autonómia elve az ausztromarxisták estében. Ha pedig ilyen helyzetben erre az innovációra nem kerül sor, akkor a két aspektus megfeleltetése problémás lehet. Ugyanez igaz a jogszabályok alkalmazására is.Másodszor a nemzetiségpolitika keretéből nem zárható ki sem annak tárgya, sem az arról alkotott kép. A nemzetiségek vezetői, képviselői többnyire maguk is rendelkeznek elképzelésekkel saját jogaikról, kívánatos helyzetükről, és ezt próbálják érvényre juttatni, esetenként korlátozva a nemzetiségi politika gyakorlatát, máskor befolyásolva annak elképzeléseit. Ugyanakkor a politika kidolgozóinak és alkalmazóinak is van elképzelésük a nemzetiségpolitika tárgyáról, a nemzetiségiekről és persze az így kialakított kép befolyásolja a célok kijelölését is. Például amennyiben a kisebbségiekben pusztán veszélyforrást látnak, egy olyan csoportot, amely jogait az állam aláásására használná fel, akkor nem valószínű, hogy bővítenék a kisebbségi jogok körét.1054

Ezen túl persze, egyfajta visszacsatolásként, a nemzetiségpolitika kivitelezőinek tapasztalatai is megjelennek a rendszerben. Gyakran kérik őket tapasztalataik összefoglalására a felsőbb szintekről – hiszen a minisztériumi hivatalnokok számára ilyen jellegű tudásuk felbecsülhetetlen – és persze sokan közülük maguk is hajlamosak arra, hogy általános érvénnyel is összefoglalják gondolataikat. Az egyedi esetek általánosításának és a döntéshozókhoz való visszacsatolásának egyik útja éppen ez. Ugyanakkor a közigazgatási logika maga is hozzájárul ehhez. Időnként, kényesebb ügyekben az igazgatás magasabb szintje elvonja a végső döntés jogát az alsóbb szintű hivatalnokoktól, más esetekben pedig a jogorvoslat miatt kell dűlőre jutniuk ezekben az ügyekben.

Következő esettanulmányaim egyik célja éppen ennek a nagyon komplex jelenségsornak és viszonyrendszernek a bemutatása és elemzése. Megmutatni a kategorizáció mechanizmusait és mozgatórugóit, az egyéni és csoportos befolyásolás és viszonyulás lehetőségeit és stratégiáit, az államigazgatás és a nemzetiségi politika legfelső szintjeinek viszonyát, a diszkurzív szint és az egyéni azonosulás kölcsönhatásait. A nemzeti identifikációt a nacionalizmus állandósítani és rögzíteni szeretné, és a nacionalizmus és nemzet alapvetően politikai jellegéből eredően ezzel egyúttal elválaszthatatlanul a politikához kapcsolva ezeket az eljárásokat is. A kategóriák vitatott jellege tehát nem csupán az egyéni elfogadásból és elutasításból ered, hanem a nacionalizmus elhatárolási törekvéseiből is, hiszen a besorolás egyúttal a saját és a többi közösség határának meghúzását is jelenti. A besorolás az azonosság kifejezésre juttatásának pillanataként is értelmezhető lesz, egyúttal a rögzített, esszencialista identitás és a konstruált identifikáció konfliktusát is napvilágra hozva.

A választott esettanulmányok különböző helyzeteket és nézőpontokat mutatnak meg. A népszámlálás esetén mind a szervezők, mind a nemzeti aktivisták az objektív valóság reprezentálását várták el, bár természetesen ezt egészen másképp érthették. Ebben a viszonyrendszerben az egyén feladata csak annyi volt, hogy kifejezésre juttassa objektív nemzeti önazonosságát, éppen ezért merült fel az a probléma, hogy miként mérhető fel az igazi nemzeti hovatartozás? Én ezzel kapcsolatban elsősorban az egyéni viszonyulásra vagyok kíváncsi, amit a népszámlálással kapcsolatos csehszlovákiai és romániai panaszokon keresztül mutatok be. A következő esettanulmány a nemzeti kategorizáció kevésbé látható, de annál érdekesebb esetét veszi számba, a román állambiztonság gyakorlatát az irredenta személyek és ezen keresztül az irredenta fogalmának meghatározásában. Az etnikai aspektus kikerülhetetlen része volt az ezzel foglalkozó anyagoknak, hiszen az irredentát csak etnikai alapon lehetett értelmezni, ettől azonban még lehetőség nyílt egy cselekvés központú besorolásra is, miközben tartalommal kellett megtölteni a nemzeti hovatartozást és persze az eredendően nemzeti hovatartozáshoz kötődő irredentát is. Másfelől az irredenta mint állambiztonsági probléma az államigazgatás több szintjének egyidejű fellépését igényelte, így bepillantást engedve a különböző szintek viszonyába, esetleges összjátékába is. Viszont ennek kapcsán érhető tetten a legkevésbé az egyéni hozzáállás, hiszen az állambiztonsági módszer leginkább egyoldalú megfigyelést, esetleg fellépést jelentett. Végül a

1054 Ezt a kérdéskört bővebben, politkatudományi megközelítésben tárgyalja Harris Mylonas: The Politics of Nation Building. Making Co-Nationals, Refugees and Minorities. Cambridge University Press, Cambridge – New York, 2012.; 17–52.

Romániában 1934–1935-ben lebonyolított kisebbségi tisztviselői nyelvvizsgák ismét más módon mutatják be a problémát. Ebben az esetben a vizsgázók kategorizációja adott, vagy legalábbis szintelehetetlen ezt elvitatni. Tartalma azonban egyáltalán nem és a vizsgaszituáció minden szereplőnek lehetőséget nyújt annak befolyásolására, amit megkönnyít, hogy a kisebbségi és köztisztviselői helyzet eleve két lehetséges és az állam szemében is elfogadott identifikáció – kisebbségi és szakmai – metszéspontján helyezkedik el. Emellett a nyelvvizsga előtérbe helyezi a lojalitás szintén fontos problémáját is.

Számadások. Népszámlálások Csehszlovákiában és Romániában

A nemzeti mozgalmak megjelenése és erősödése továbbá a pozitivista világ- és tudománykép hatása alatt a statisztika és a népszámlálások különös jelentőségre tettek szert a 19. század folyamán. A statisztikai adatfelvételek készítőinek szándéka nem kevesebb volt, mint a valóság megragadása, az élet objektív tényeinek összegyűjtése és rendszerezése. Az államok uralta területre vonatkozó adatok a legkülönfélébb kérdések kezeléséhez nyújtottak segítséget azzal, hogy a világ megkérdőjelezhetetlennek tűnő képét adták. A nemzeti elitek számára hasonlóképpen fontos volt, hogy megismerjék azt a közösséget, melynek képviseletében felléptek. A soknemzetiségű államokban a megismerés a nemzeti közösség kiterjedésével kezdődött. Noha ezekben az országokban a nemzeti mozgalmak és a nacionalizmus megjelenése óta alig akadt olyan népszámlálás, melynek lebonyolítását és eredményeinek közlését ne kísérte volna hevesebb vagy visszafogottabb politikai és publicisztikai küzdelem azt senki sem tagadta, hogy a népszámlás soránigenis lehetséges a nemzet kiterjedésének pontos meghatározása. Legfeljebb arról folyt a vita, hogy az adott felvétel során alkalmazott módszer alkalmas lehet-e erre?

A statisztikusok maguk is osztoztak ebben az előfeltevésben, a nemzetiséget objektív, az egyéntől független jellemzőnek tekintették, ami tudományos módszerekkel megismerhető. A Nemzetközi Statisztikai Kongresszus 1872-es, szentpétervári ülése abban is egyetértésre jutott, hogy a nemzeti hovatartozást a nyelven keresztül lehet megközelíteni. Leginkább azért ezen a módon, mert a kérdezettek maguk nem is biztos, hogy tisztában vannak nemzeti hovatartozásukkal.1055 Persze azt sem lehetett elfeledni, hogy az egyén nyelve sem feltétlenül volt állandó. Újabb nyelvek megtanulása, a családban nevelkedő gyerekek esetében egy másik nyelv előtérbe kerülése, az élet különböző színterein (otthon, munkahelyen, iskolában stb.) használt nyelvek váltogatása nem könnyítették meg a nemzetiséget objektíven feltárni akarók dolgát.1056 A népszámlálás lényege amúgy is az, hogy az egyes kérdezetteket lekerekített, egydimenziós kategóriákba sorolja valamilyen közös jellemzőjük alapján, annak érdekében, hogy megkülönböztethesse őket.1057 Mivel azonban ez az eljárás szükségszerűen redukcionistának bizonyult, az objektív adatfelvétel igénye és látszata mögött meghatározások sokasága rejtezett annak eldöntésére, hogy ki is tartozik egy adott nemzethez?

Ennek megfelelően a népszámlálást lebonyolítók és az abban érintettek számára tág tér nyílt a folyamat és – szándékuk szerint – az eredmények befolyásolására, csakúgy, mint az eredmények utólagos magyarázatára, megkérdőjelezésére. A népszámlálások politikai küzdelmek színterévé váltak, tétjük pedig nem kisebb volt, mint a nemzet valódi súlyának és kiterjedésének objektív kifejezésre juttatása.1058 Parlamenti beszédek kérték számon az adatfelvétel „objektivitását”, javasolták újabb kérdések felvételét, újságcikkek agitálták a polgárokat, hogy egyik vagy másik nemzethez tartozásukat bátran juttassák kifejezésre, papok prédikálták a híveknek, hogy miként

1055 Dominique Arel: Language categories in censuses: backward- or forward looking? In: David I. Ketzer – Dominique Arel (eds.): Census and Identity. The Politics of Race, Etnicity and Language in National Censuses. Cambrigde, Cambridge University Press, 2002. 92–120., 95.

1056 Uo. 93.1057 David I. Ketzer – Dominique Arel: Census, identity formation and political power. In Uők. (eds.): Census and

Identity. i. m., 1–42., 5– 6.1058 Lásd Pieter M. Judson: The Guardians of the Nation. Activists on the Language Frontiers of Imperial Austria.

Cambridge, Mass., Harvard University Press. 2006. 15.

töltsék ki a népszámlálási ív rovatait.1059 Ez egyúttal definíciók küzdelmét is jelentette. A hivatalos népszámlálási kérdés rögzítette a nemzeti identitás megközelítésének hivatalos módját. Ezzel szemben a nemzeti mozgalmak szakértői vagy éppen a helyi elitek és etnikai vállalkozók is megpróbálták elérni, hogy saját meghatározásuk legyen mérvadó. A küzdelem tétje és díja nem más,mint „egy olyan népszámlálási kategória, ami „tudományosan” legitimálja majd egy „képzelt” társadalmi csoport létezését.”1060

Mindez távolról sem jelentette azt, hogy az egyes szereplők és nemzeti elitek által ajánlott meghatározás feltétlenül állandó maradt. A „nemzetiség” fogalma már kezdettől fogva bizonytalan volt, ahogy egy újságcikk ezt a 19. század végi Rigára vonatkozóan megállapította: „általában is teljes és reménytelen zűrzavar uralkodik a nemzetiség fogalma kapcsán.”1061 A körülmények változása, például a nemzetiségi arányok eltolódása, vagy az egyik nemzetiségnek privilegizált helyzetet biztosító rendi jogállás elemeinek felszámolása igen könnyen vezetett a nemzeti hovatartozás kívánatos kritériumaival kapcsolatos álláspont változásához. A rigai németek szószólóiaz 1860-as évek végén még ragaszkodtak ahhoz, hogy a leggyakrabban használt nyelv és ezen keresztül a kultúra jelzi a nemzeti hovatartozást, míg a lettek képviselői ragaszkodtak hozzá, hogy aleszármazás a nemzeti hovatartozás megfelelőmutatója. A 20. század elején ezzel szemben már az ekkor kisebbségbe került németek is elfogadták, hogy az egyén által meghatározott nemzeti hovatartozás szubjektív kategóriája is alkalmas lehet a nemzeti identitás objektív mérésére.1062 Hasonló folyamatok játszódtak le a cseh korona tartományaiban is az első világháború után,1063 és az egyértelműnek szánt definíciók harca jellemezte a romániai viszonyokat is.

Ezzel együtt Romániában és Csehszlovákiában eltérő megközelítéssel láttak hozzá a népszámlálás előkészítéséhez. A román statisztikusok a nemzetközi statisztikai szervezet ajánlásai ellenére a nemzetiségi hovatartozás és az anyanyelv külön felvételéhez ragaszkodtak, a csehszlovákstatisztikusok ellenben az anyanyelv alapján határozták meg a nemzetiséget – igaz ennek fogalma az előkészítés során jelentős mértékben megváltozott. Kezdetben a gyerekkor óta beszélt nyelvként fogták fel, ám elsősorban politikai hatásra ezt később az osztrák népszámlálások legjobban és leggyakrabban beszélt nyelv (Umgangsprache) fogalmához közelítettek.1064 A román népszámlálók tehát már eleve számoltak azzal, hogy a nemzetiségi hovatartozás és a nyelvhasználat elválhat egymástól, míg a csehszlovák statisztikusok ragaszkodtak az objektívnek tekintett anyanyelvi besorolás alapján megállapított nemzetiséghez.

A különbség látszólag jelentős, de mint azt a később részletezendő panaszok és sérelmes esetek is mutatják, mindkét utódállamban lényegében ugyanaz a három, sajátosnak tekintett helyzet váltotta ki a leginkább a konfliktusokat és problémákat: a zsidók, az általánostól eltérő nyelvet használó görög katolikusok és az asszimilált többségiként azonosított magyar anyanyelvű beszélők kategóriái. Romániában az első probléma kapcsán részben egy politikai kérdés öltött jogi formát is a világháborút követő rendezéssel. A háború előtti Romániában a zsidókat lényegében kizárták az állampolgárság megszerzésének lehetőségéből – dacára az erre vonatkozó nemzetközileg vállalt kötelezettségnek. Még az első világháború végén, a Iaşi-ban ülésező parlament is csak egy

1059 Uo. 119, valamint Seres Attila – Egry Gábor: Magyar levéltári források az 1930. évi román népszámlálás … i. m., 9.irat m. melléklet

1060 Jacqueline Urla: Cultural Politics in an Age of Statistics: Numbers, Nations and the Making of Basque Identity. American Ethnolgist, 20. 818–843. Idézi David I. Ketzer – Dominique Arel: Census, identity formation i. m. 20–21.;Francine Hirsch: The Soviet Union as a Work in Progress: Etnographers and the Category Nationality in the 1926, 1937 and 1939 Cenuses. Slavic Review, 56. (1997) 251–278. Idézi David I. Ketzer – Dominique Arel: Census, identity formation i. m. 23.

1061 Rußlands Nationalitätsprinzip und die slavische Idee. Russisch-Baltische Blätter, Heft 1. 53-75., 53. Idézi Ulrike von Hirschhausen: Die Grenzen der Gemeinsamkeit. Deutsche, Letten, Russen und Juden in Riga 1860–1914. Göttingen, Vandenhoeck & Ruprecht, 2006. Kritische Studien zur Geschichswissenscahft. Bd. 172., 58.

1062 Ulrike von Hirschhausen: Die Grenzen der Gemeinamkeit. i. m. 60–61.1063 Részletesen lásd Tara Zahra: Kidnapped Souls. National Indifference and the Battle for Children in the Bohemian

Lands, 1900-1948. Ithaca – London, Cornell University, Press, 2008. 119–125.1064 Seres Attila: A népszámlálás magyar és román tudományos módszertani megközelítése. In Uő. - Egry Gábor:

Magyar levéltári források az 1930. évi román népszámlálás... i. m. 14–19.; Popély Gyula: Az 1930. évi csehszlovák népszámlálás... i. m. 145–146.

félmegoldást vállalt volna fel, noha saját szövetségesei is a zsidók egyenjogúsítását követelték Romániától.1065 A kisebbségi szerződés azonban kimondta a zsidók állampolgári egyenlőségét is.

A helyzet azonban gyökeresen eltért Erdélyben és Bukovinában és az Ókirályságban, hiszen Ausztria-Magyarországon a zsidók nem csak egyenjogúak voltak de körükben nagy arányú asszimiláció is zajlott. A román kormányok azonban a kisebbségi szerződést arra használták fel, hogy arra hivatkozva kijelentsék: a zsidóság immár jól meghatározott kisebbségi kategória és jogi érvénnyel bír. Ennek megfelelőn már az első, 1920. évi „népszámlálás” utasításai is külön rögzítették, hogy a zsidók nem vallhatják magukat szabadon bármely nemzetiséghez tartozónak, csak zsidónak, ellenkező esetben közokirat-hamisítást követnek el.1066

A zsidóság besorolásának problémája ugyan újdonságot jelentett Csehszlovákiában is, de gyökerei itt is, miként Romániában, az első világháború elé nyúltak vissza. Az osztrák birodalomfél népszámlálásain a nemzetiségi hovatartozást nem rögzítették, csak a leggyakrabban használt nyelvet (Umgangssprache). Ennek megfelelően a zsidóság többsége a cseh tartományokban németként jelent meg a statisztikákban. Csehszlovákiában azonban a zsidókat – 1921-től kezdődően– külön nemzetiségként írták össze, elkülönített adatként rögzítve a nemzeti hovatartozásukat. Mivel a zsidók esetében anyanyelv és nemzetiség megfeleltetése nem volt egyértelmű, ezért 1930-ban a népszámlálási rendelet rögzítette, hogy zsidó nemzetiségi önbevallást megfelelő anyanyelv nélkül is tehet bárki.1067 A népszámlálás ettől kezdve a zsidóságon belül is komoly küzdelmet hozott.A cionisták üdvözölték a külön nemzetiségként történő besorolást, voltak, akik ragaszkodtak volna a német akkulturáció kinyilvánításához, mások viszont egyenesen csehnek tartották a csehül beszélőzsidókat.1068 A következő, 1930-as népszámláláson a küzdelem megismétlődött. Különböző propaganda kiadványok sürgették a zsidókat, hogy szakítsanak a magyarokkal, mások éppen arra biztatták őket, hogy vallják magukat magyarnak. Különösen jól felhasználható volt ebben a küzdelemben néhány magyarországi politikus antiszemita kirohanása. A Bethlen-kormányban tisztséget viselő Gömbös Gyula kijelentései segítségével Bethlen Istvánt és az egész magyarországi berendezkedést lehetett megbélyegezni, különösen azt követően, hogy Bethlen a képviselőházban lényegében megvédte a honvédelmi államtitkár kijelentését.1069

A görög katolikus vallásúak nemzetiségi besorolása Romániában ismét csak jogi dimenziót kapott. Az 1923-ban elfogadott alkotmány 22. cikkelye kimondta, hogy az ortodox és görög katolikus vallások román vallások.1070 Ennek megfelelően az ide tartozó hívők besorolása alkotmányjogi kérdéssé vált, és a jogi fikció korlátozta az egyéni szabadságot. Csehszlovákiában jogi szempontból más volt a helyzet, ám a vallás és etnikum megfeleltetése sokszor itt is kézenfekvő volt. Másfelől persze azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a népszámlálás céljaaz „objektív” helyzet elmérése volt, és olyan közegben, ahol a nemzetiségi hovatartozásnak nem voltak egyértelmű attribútumai, továbbá a lakosság több nyelven is kommunikációképes volt időnként szükséges lehetett egyéb jellemzők alapján megítélni a kérdést. Annál is inkább mert a két világháború közti Csehszlovákiában – részben 1918 előtti előzményekhez kapcsolódva – az állam nem engedte meg a teljesen szabad identitásválasztást. Senki nem lehetett kettős identitású vagy nemzetiség nélküli. A népszámlálásokon a nemzetiségi hovatartozást „objektív” kritériumok alapjánkellett meghatározni és ha a számlálóbiztos úgy látta, hogy a kérdezett önmeghatározása ezeknek nem felel meg, akkor akár hivatalos vizsgálatot is kezdeményezhetett. Ennek során a közigazgatási szervek a kérdezettet ismerők kihallgatása révén állapították meg nemzeti hovatartozását. A közigazgatási bíróság ki is mondta, hogy a szubjektív érzés nem alapozhatja meg senki 1065 Margaret Macmillan: Peacemakers; Constantin Iordachi: The Unyielding Boundaries of Citizenship: The

Emancipation of Non-Citizens in Romania. European Review of History, 2001/2., 157–186.; Uő: Citizenship and National Identity in Romania: A Historical Overview. Regio – Minorities, Politics, Society, 2002.; 3–34.

1066 Ioan Meteş utasítását közli Jakabffy Elemér–Páll György: A bánsági magyarság húsz éve. Stúdium, Budapest, 1939.,115–116.

1067 Popély Gyula: Az 1930. évi csehszlovák népszámlálás... i. m. 150.1068 Tara Zahra: Kidnapped SoulsNational Indifference and the Battle for Children in the Bohemian Lands, 1900-1948.

Ithaca – London, Cornell University, Press, 2008. 119., Kovács Éva: Felemás asszimiláció.... i. m. 27–29.1069 Lásd a Nem lehetsz vitéz, nem vagy magyar: zsidó, zsidó! című röplapot. MNLOL K28 17. cs. 59. t. P-1930-6220 6.

f.; Képviselőházi Napló, 1927. XXXI. köt., 365.,1930. november 19-i ülés.1070 http://www.cdep.ro/pls/legis/legis_pck.htp_act_text?idt=1517 (Letöltve: 2011. február 20.)

nemzetiségét.1071 Az alapelv tehát megegyezett a romániai zsidók és „román” vallásúak esetével, de azzal ellentétben mindenkire kiterjedt. A vizsgálat is szélesebb körű volt és adott volt a közigazgatási bírósági felülvizsgálat lehetősége is. Ezzel együtt a számlálóbiztos által valótlannak tekintett nemzetiségi bevallás Csehszlovákiában is pénzbüntetést maga után vonó cselekedet volt.1072

A formalizált kategorizálás és a népszámlálási manipuláció érdekes – önmagán túl mutató – együttese bontakozik ki a brnoi népszámlálás esetéből. Itt a népszámlálás során 3718 főt soroltak át az íveket feldolgozó hivatalnokok németből cseh vagy zsidó nemzetiségűvé. A Statisztikai Hivatal azonban vizsgálatot kezdett, mivel túl magasnak tűnt számukra az esetek száma. Grafológus segítségével kiderítették, hogy négy fő szisztematikusan meghamisította az eredményeket, az objektív kategorizálásnak nem megfelelő módon soroltak át 1145 németet, ehhez négy számlálóbiztos aláírását is hamisították. További 2337 esetben a számlálóbiztosok követték el a manipulációt. Mint a vizsgálat megállapította bizonyára azért, hogy a németek arányát a város népességén belül 20% alá szorítsák.1073 Ehhez hasonló esetek természetesen máshol is előfordulhattak.

Végül mint említettem a harmadik tipikus esetnek az számított, ha az önbevallást arra hivatkozva nem fogadták el, hogy az illető valójában nem is ahhoz a nemzetiséghez tartozik, önazonossága csak asszimiláció eredménye. A biztos ezirányú fellépése nem szükségszerűen arra irányult, hogy a többségi nemzetbe sorolja a kisebbségieket, egyes esetekben elegendőnek tűnt, ha egy vélelmezett korábbi nemzetiségi állapothoz vezetik őket vissza. Bár az objektív kritériumok létébe vetett hit és az önbevallás büntethetővé tétele maga is kényszerűen magával hozhatta az ilyenjellegű szerepfelfogást, ez valójában a számlálóbiztosoktól függött. Éppen ezért a kisebbségi szerveztek rendszerint megkíséreltek fellépni azért, hogy általuk is megbízhatónak tartott, lehetőleg kisebbségi számlálóbiztosokat alkalmazzanak. Ez úgy tűnik Romániában sikeresebb volt, legalábbisabban az értelemben, hogy arányaiban több magyar számlálóbiztost alkalmaztak, mint Csehszlovákiában, ahol még a biztosok nyelvtudása is kérdéses volt. Ugyanakkor az OMP inkább gyanakvással figyelte a román közigazgatás által felvett magyar számlálóbiztosokat.1074

Mindazonáltal ez a helyzet teszi egyértelművé, hogy a népszámlálás kulcsszereplője a népszámlálási biztos és a munkáját irányító helyi hatóságok. Különösen akkor, amikor lényegében abiztos tölti ki a népszámlálási ívet. Kiválasztásuk meghatározta az egész folyamatot, nem véletlen, hogy a kisebbségi szervezetek rendszerint komoly aggodalommal figyelték őket és közvetlen feletteseiket. Így például az udvari járás vezetőjét Csehszlovákiában, aki sajtóhírek szerint már előrebejelentette, hogy az elmagyarosodott szlovákokat akarja visszahódítani.1075 A biztosok persze sokféleképp reagálhattak a helyzetre, akár úgy is, mint az a népszámlálási biztos, aki Beszarábiábanmindenek előtt a helybeliek nemzeti önazonosságának bizonytalanságát és képlékenységét vélte felfedezni és ennek türkében számolt be a népszámlálás nehézségeiről. De meg is felelhettek annak a szerepnek, amit a kisebbségiek és saját nacionalistáik nekik szántak, sőt akár még azon is túlmehettek. Mint az a népszámlálási biztos, aki a román népszámlálást lebonyolító Statisztikai Hivatal elnökét, Sabin Mănuilát arról győzködte, hogy a népszámlálás kiváló alkalmat ad a kivétel nélkül revizionista erdélyi magyarok pincéiben rejtegetett fegyverek felderítésére is, ehhez csak megfelelő erővel kell felvonulni.1076

Mindezek türkében korántsem meglepő, hogy a népszámlálás előtt jó idővel mindkét országban meglehetősen erőteljes kampány kezdődött a nemzetiségi önbevallás befolyásolása érdekében. Csehszlovákiában részben már a nemzetiség meghatározására szolgáló irányelvek változásához is ez vezetett, egyes cseh lapok ugyanis egyenesen arról írtak, hogy az anyanyelv és nemzetiség összekapcsolása hátrányos a csehszlovákokra, mivel a más nyelven beszélő cseh és

1071 Tara Zahra: Kidnapped Souls. i. m. 121–123.1072 Popély Gyula: Az 1930. évi csehszlovák népszámlálás... i. m. 148–150.1073 Uo. 125.1074 Popély Gyula: Az 1930. évi csehszlovák népszámlálás... i.m 154–155.; Seres Attila: A magyar nemzetiségűek

adatfelvételének problémái. In Uő. - Egry Gábor: Magyar levéltári források... i. m. 19–24., 22.1075 Popély Gyula: Az 1930. évi csehszlovák népszámlálás... i. m. 157.1076 ANIC Fond Mănuila

szlovák öntudatú személyek így elveszhetnek. A zsidóság esetében pedig szintén veszélyt rejt ez a felfogás, mivel így a magyarok száma pont azokon a vidékeken nőhet , ahol ez nem kívánatos. A magyar szervezetek ezzel szemben azzal számoltak, hogy 1921-hez képest jelentős, több tízezer fős gyarapodást mutat ki az adatfelvétel.1077 Romániában viszont a sajátos módszerekkel – részben az 1910-es népszámlálási adatok egyszerű adminisztratív korrekciójával1078 – végrehajtott 1920-as összeírás helyesbítésének lehetőségét látták. Erre egyébként saját népszámlálás szervezésének ötletével már 1927-ben kísérlet történt,1079 és ezúttal is előkészületeket tettek alternatív népszámláláslebonyolítására, nem csak magyar, hanem német és bukovinai lengyel részről is. Ezekre részben 1931-ben és 1932-ben sor is került, a magyar kivételével, amit a csendőrség közbelépése megakadályozott.1080

A kampányok témája Romániában és Csehszlovákiában is hasonló volt: a megszámláltak magyarságának vállalása erkölcsi kötelesség és az egyetlen lehetőség. Mivel mind a román, mind a csehszlovák adatfelvétel kizárta a kettős vagy többes azonosság vállalását – ami akkoriban amúgy sem volt különösebben elfogadott a statisztikusok közt – a helyzet automatikusan az 1938-as helyi választások kapcsán már említett társadalmi dráma kialakításának irányába mutatott, ez tükröződött a propaganda tartalmában és az előkészületek kiterjedtségében – mindegyik oldalról. Csehszlovákiában többségi oldalról elsősorban a zsidóságot vették célba,1081 részben a magyarországi antiszemita megnyilatkozásokat kihasználva.Ezzel egyszerre megmutatva a kisebbségi magyar közeg és a Magyarország közti nem lényegtelen különbséget, egyúttal azonban aktuálisan elfogadva azt az egyébként máskor vitatott koncepciót, miszerint a csehszlovákiai magyarság azonos lenne a magyarországival.

A már említett „Nem lehetsz vitéz, nem vagy magyar: zsidó, zsidó!” című röplap érdekes karrierje jól mutatja azt is, milyen mértékben befolyásolta a népszámlálási propagandát az a magyarkormány, ami egyúttal annak finanszírozásából is részt vállalt.1082 A Budapestre is elkerült röplap ugyanis meglepően fontos referenciaként szolgált a kisebbségi magyar pártok sajtójában – ráadásul elsősorban a politikus szerzők számára. Legalábbis sokat sejtető, hogy R. Vozáry Aladár1083 egy cikkében a munkácsi visszásságokról beszámolva úgy ábrázolta a körútjukról állítólag elkeseredetten visszatérő számlálóbiztosokat, hogy azok a zsidókra panaszkodnának: „a zsidók különösen vitézek, hiába mondják nekik, hogy Gömbös szerint nem lehetnek magyarok, sem vitézek”.1084 A kevéssé valószerű jelenet sokkal inkább a szerző stílusbravúrjának tűnik, mint valóban megesett történetnek és vélhetően inkább azt mutatja, milyen jelentőséget tulajdonított ő maga a magyar kormányig eljutott röplapnak abban a városban, ahol egyébként a magyar kisebbségi pártok nagygyűléssel kampányoltak a népszámlálás előtt.1085

Hasonló propagandaháború folyt Romániában is, bár ennek magyarországi támogatására vonatkozóan eddig nem kerültek elő dokumentumok. Az érvek ezzel együtt sem különböztek jelentősen Csehszlovákiában és Romániában. A kisebbségi magyar pártok politikusai egyszerre

1077 Popély Gyula:Az 1930. évi csehszlovák népszámlálás… i. m. 148.1078 Varga E. Árpád: Népszámlálások a jelenkori Erdély területén. Jegyzetek Erdély és a kapcsolt részek XX. századi

nemzetiségi statisztikájának történetéhez. In: Uő.: Fejezetek a jelenkori Erdély népesedéstörténetéből. Tanulmányok.Püski, Budapest, 1998. 10-62., 21-24.

1079 ANIC1080 Kolozsváron csendőrök fogtak el diákokat számlálóívekkel. Ioan Scurtu – Liviu Boar: i. m. 154–156.; Egy 1932.

február 17-i, cernăuţi-i csendőrségi jelentés beszámol róla, hogy a bukaresti, cernăuţi-i, nagyszebeni és temesvári német tanácsok döntöttek ennek lebonyolításáról. Bukovinában a német diákoknak kötelező volt részt venni a munkában. A jelentés egyébként még megjegyzi, hogy 1931 februárjában a bukovinai lengyel tanács már tartott egy hasonló népszámlálást. ANIC, Fond Direcţia Generală a Poliţiei, dos. 72/1932., fil. 17.

1081 Kovács Éva: Felemás asszimilácó.... i. m., 42–43.1082 MNLOL, K 28, 17. cs.,59. t., P-1930-6220., 6. f., a finanszírozási részvállalásra lásd MNLOL K64 37. cs. 7. t.

802/res.pol/1930; A szlovenszkói ellenzéki pártok központi irodájának tervezete d. n. ˙(1930. árpilis 15-e előtt) Uo. 246/res.pol/1930 12. f.

1083 Személyére lásd Filep Tamás Gusztáv: R. Vozáry Aladár... i. m.1084 R. Vozáry Aladár: „Höfer”- jelentések a népszámlálás munkácsi frontjáról. Prágai Magyar Hírlap, 1930. december

12., 5.1085 Hatalmas népgyűlésen vallottak hitet Munkács polgárai magyarságuk mellett. Párgai Magyar Hírlap, 1930.

november 26., 2.

pragmatikusan és érzelmileg szólították meg a megszámlálandókat: magyarnak vallani magukat szent kötelesség, nem lehet olyan helyzet, körülmény, hogy akár még a közszolgálatban állók is ezt ne tegyék meg. Az elhallgatás egyúttal a közösségből való végleges kirekesztődést, sőt a magyar etnikai jelleg elvesztését jelenti. A népszámlálási önbevallástól függ a kisebbségi jogok érvényesítése, és azt is csak ennek révén lehet megmutatni, hogy a magyar nemzet él és nem törték meg.1086 A propaganda tónusát jól jellemzik az olyan passzusok, mint Törköly József szenátor „Magyarok! Ébredjetek! Vigyázzatok!” című kampánynyitó írásának részletei. Törköly szerint a népszámlálás legfőbb kérdése az, hogy vajon megszűntek-e a magyarok magyarnak lenni, vagy hűségesek maradtak. Ez kizárólag erkölcsi kérdés és egyúttal csupán ettől a döntéstől függ a közösségi hovatartozás is. Aki nem magyarként regisztráltatja magát, az egyszerűen elveszíti magyar jegyeit, még a Miatyánkot sem imádkozhatja el többé magyarul, lelkiismerete ugyanis megakadályozza ebben.1087

Kivételt ez alól csak a prágai magyar diákok felhívása jelentett, ami egyfelől ugyan nyilvánvalóan próbálta kifejezésre juttatni az ekkoriban látványosan manifesztálódó generációs ellentéteket is felülíró összetartozást, másfelől azonban szinte csak ez a szöveg szólította meg azokat is, akik nem az előbbi, propagandisztikus szellemnek megfelelően fogták fel magyarságuk, esetleg emigránsok voltak vagy már a köztársaságban szocializálódtak, vagy aktivista nézeteket vallottak. A diákok felhívták a figyelmet arra, hogy tiszaháti regősvándorlásaik során azt tapasztalták, a falusiak nincsenek tisztában nemzetiség és állampolgárság különbségével. Amíg korábban magyarságukat magyar alattvalói minőségükből eredeztették, most csehszlovák állampolgárságukkal azonosítják nemzetiségükkel. Az igazán érdekes azonban nem is az, hogy ezekszerint a kortárs társadalomkutatás számára is kitapintható volt a nemzeti hovatartozás fogalmi bizonytalansága, hanem az, hogy a falusiak felvilágosítása mellett miként próbálták megnyerni egy másik, csehszlovák szellemű szocializációja miatt kétséges identitásúnak látott csoportot, a diákságot. Azt üzenték nekik, hogy ne felejtsék el Marczali Henrik, Balázs Béla, Fényes Samu, Komlós Aladár, Molnár Ferenc, Vázsonyi Vilmos, Szép Ernő nyelve veszélyben van (ezzel vélhetően a nemzetiségi arányhoz kötődő nyelvhasználati jogokra utaltak), holott bátran vállalhatjákmagyarságukat hiszen Masaryk is azt mondta nekik, hogy soha nem lesz a magyarok ellen.1088 Feltűnő, hogy az ezek szerint a megszólítottak számára önazonosságuk megfogalmazásában meghatározónak tekintett figurák részben a polgári radikális, liberális irányzathoz tartoztak és egyúttal asszimilált zsidók voltak, vagyis az üzenet akár két síkon is értelmezhető: a magyarságnak fontos része az asszimilált zsidóság és a „progresszív” irányzat, szemben azzal, amit a magyarországi és részben kisebbségi magyar identitásdiskurzus sugallt. Ezzel viszont a diákok felhívása éppen a már említett köztes, csehszlovákiai magyar önazonosságot legitimálta a kisebbségi magyar identitáspolitika részeként is. Mindemellett az asszimilált zsidók és progresszív figurák összekapcsolása persze megnyitja a harmadik értelmezési lehetőséget is, hiszen a polgári radikálisok közti zsidó túlsúly amúgy nagyon erős és közismert sztereotípia volt.

Emellett a propagandában nem jelentéktelen szerepet játszott a szituációs felkészítés is, ami nem csupán arra szolgált, hogy eligazítson a népszámlálás gyakorlati teendői közt. Egyes elemei értelemszerűen azt célozták, hogy a magyarként való megszámlálást biztosítsák annak révén is, hogy a megszámlált egész megjelenése és viselkedése mentes legyen minden etnikailag értelmezhető kétértelműségtől. Például magyarként kellett köszönteni a számlálóbiztost, ami eleve olyan helyzetet teremtett, hogy a nemzetiségi bevallást ne kérdőjelezhessék meg a szlovák nyelvhasználatra (Umgangssprache) hivatkozva. Ugyanakkor azt is sejtette, hogy a népszámlálás még sem egészen mindennapi szituáció, éppen ezért kellett külön figyelmeztetni rá a megszámlálandókat, hogy az esetleges kétnyelvűség vagy a szokásos udvariasság itt és most nem elfogadható, az az ismerős közegen kívül egészen más jelentést vehet fel. A számlálóbiztosok

1086 Gidó Attila: Úton. Erdélyi zsidó társadalom- és nemzetépítési kísérlete (1918–1940). Pro Print, Csíkszereda, 2009., 30.; Seres Attila: A magyar nyelvű zsidóság a népszámlálási kimutatásokban. In Uő. – Egyr Gábor: Magyar levéltári források… i. m. 25–29., 27–29.

1087 Prágai Magyar Hírlap, 1930. november 3., 1.1088 A párgai magyar diákság felhívása a szlovenszkói és ruszinszkói magyar anyanyelvű diáksághoz! Prágai Magyar

Hírlap, 1930. november 29. 7.

állítólag panaszkodtak is arra, hogy nem szóltak hozzájuk csak magyarul, sőt a hírlapi beszámolók szerint azt is megjegyezték, hogy a megszámláltak demonstratívan magyar nyelvű és a kisebbségi magyar pártok politikáját támogató lapokat tettek volna az asztalra.1089 A népszámlálás tehát egyre inkább az erős és szimbolikus identifikáció kinyilatkoztatásának lehetőségét kínálta, kevésbé egy tudományos igényű adatfelvételét.

A népszámlálás definíciós küzdelme azonban nem szűkült le a nemzeti hovatartozás objektívkritériumait számon kérő állami aktorokra és nemzeti „aktivistákra”, hanem lehetőséget ad arra is, hogy mindazok, akik a fentebb említett küzdelem tárgyai maguk is kifejezésre juttathassák viszonyukat a nemzethez és ebben az értelemben saját definíciójukat is nemzeti identitásukról. A nemzeti hovatartozásra vonatkozó népszámlálási kérdés óhatatlanul szembesítette az egyént saját besorolásának kérésével. Az „aktivisták” számára a válasz természetesen magától értetődő volt, hiszen azért tartották a nemzetiséget objektíven megragadhatónak, mert úgy gondolták, hogy a nemzeti hovatartozás bizonyos kritériumok alapján nem csupán hozzá rendelhető mindenkihez, hanem abból indultak ki, hogy amennyiben valaki megfelel a kritériumoknak, akkor nemzeti hovatartozása adott és kikényszeríthető. Ez a megközelítés azonban nem egyszer ütközött bele az objektív kritériumok alapján a nemzethez tartozónak minősített egyének sajátos viselkedésébe. Az „aktivisták” által nemzeti érzéketlenségnek minősített, az utóbbi évek szakirodalmában nemzeti indifferenciaként (national indifference) figyelmet kapott jelenség lényege, hogy egy-egy helyzetben, interakció során az egyének nem úgy viselkednek, ahogy nemzeti hovatartozásuk alapján elvárnák tőlük.

Ez azonban nem feltétlenül azonosítható a „romlott” nemzeti identitással. Ahogy Pieter M. Judson fogalmaz: „A kétnyelvűség, a látszólagos nemzeti érzéketlenség, nemzetileg opportunista viselkedés és hasonló jelenségek a többnyelvű régiók helyi kultúráinak alapvető logikáját juttatták kifejezésre”1090 És nem is korlátozódik a többnemzetiségű vidékek lakóira. Ebben a megközelítésben az egyén nemzeti identitása és vele a nemzeti hovatartozás nem állandó és meghatározott, hanem egy-egy szituációhoz kötődve kerül előtérbe vagy szorul hátra. A nemzetileg meghatározott viselkedés sem feltétlenül külső elvárásokhoz, hanem helyben kialakított szokásokhoz, normákhoz igazodik, melyek távolról sem esnek egybe az „aktivisták” elképzeléseivel. Bizonyos értelemben minden olyan szituáció, amelyik összefügg a nemzeti identitással definíciós lehetőség az egyén számára, még hozzá olyan lehetőség, amely nem feltétlenül függ külső hatásoktól. Cselekvésével kifejezésre juttathatja, hogy mikét értelmezi a nemzeti hovatartozást egy olyan szituációban, melyet környezete nemzeti értelemben fontosnak tart.Persze ez nem azt jelenti, hogy cselekvése mindentől elszakítva, légüres térben történne, hiszen számtalan tényező befolyásolhatja és befolyásolja is. Elsősorban arról van szó, hogy lehetősége van az adott körülmények közt egyéni választ adni, egyéni módon reagálni és cselekedni.

A népszámlálás esetében arról beszélhetünk, hogy az egyén a népszámlálási ív kitöltésnek pillanatában szembesül saját önazonosságának problémájával és a felkínált besorolási lehetőségekkel. Ezek a „hivatalos” és formalizált definíciók – akár a népszámlálási kérdésbe és válaszlehetőségekbe foglalt, akár a többi szereplő által sugallt – kerülnek szembe az egyéni önazonossággal. Aleksandr Motyl modelljét kölcsön véve1091 a számlálóbiztos egyúttal az önazonosság „vallatója” lesz és az adott szituációban a kérdezett kísérletet tehet rétegzett önazonossága egyik elemének adekvát kifejezésre juttatására. Minderre persze a népszámlálás politikai aktusának összefüggésrendszerében kerül sor és csak azzal interakcióban értelmezhető. A népszámlálás és a körülötte zajló küzdelem valamiféle dinamikus viszony, a válasz a különböző hatások eredője lesz.

A sérelmek és tanulságok részletes bemutatása előtt még érdemes szemügyre venni az elemzéshez felhasznált sérelmi anyagot is, annál is inkább mert ebben a tekintetben nem jelentéktelen különbség rajzolódik ki Románia és Csehszlovákia között. A romániai dokumentációt

1089 R. Vozáry Aladár: „Höfer”-jelentések… i. m.1090 Pieter M. Judson: The Guardians of the Nation. i. m. 3.1091 Aleksandr J. Motyl: The social construction of social construction. implications for theories of nationalism and

identity formation. Nationalities Papers. The Journal of Nationalism and Ethnicity, 38. (2010) 1. 59–71.

az OMP gyűjtötte össze, elvileg egy a Népszövetséghez benyújtandó petíció megalapozására. Ennekmegfelelően ez nem csak részletesebb, de sokkal többet megmutat a reakciókból is, meddig is mentek el az egyes szereplők a sérelmek orvoslása érdekében? A csehszlovákiai anyagot szintén a magyar kisebbségi pártok gyűjtötték, de az főként újságcikkekből áll, vagyis beépült a népszámlálásalatt és után is zajló kampányba is. Ennek megfelelően itt a hangsúly az anomáliák és sérelmek tömör megjelenítésén volt, az érintettek látható reakciói lényegében minden esetben azonosak: az „elkeresztelési” kísérlet elutasítása, tiltakozás a végsőkig, elvégre a kampány céljával nem igen fért össze az esetleges meghátrálás megjelenítése.1092

Valójában azonban egyik esetben sem tudjuk mennyire teljes az összegyűjtött, illetve közölt sérelmi anyag. Az OMP adatgyűjtői és a magyar kormány megbízottai maguk sem érzeték elegendőnek a felgyűlt dokumentációt egy népszövetségi petícióhoz, főleg a panaszok számát és megalapozottságát (!) illetően voltak kétségeik. Elsősorban a megyei szervezetek pénzhiányára hivatkoztak.1093 Ezzel együtt a konkrét, ezért inkább komolyan vehető és hitelesnek tűnő panaszok területi megoszlása – Szatmár, Kolozsvár, Nagyvárad, Arad, Temesvár – és az ezeken a vidékeken érintett népesség etnikai jellemzői – sváb származás, zsidó és görög katolikus felekezeti hovatartozás – inkább azt sugallja, hogy a problémák nagyjából az utasítások és a jogi környezet alapján eleve várható körben léptek fel, ami persze nem zárja ki, hogy azért sokfelé egyéni akció is történhetett a számlálóbiztosok részéről.

Csehszlovákia esetében a helyzet első ránézésre jelentősen különbözik ettől. A szakirodalomtömeges, nagymértékű visszaéléseket említ, jórészt ennek tulajdonítva a várakozással szemben végül kimutatott jelentős népességfogyást is.1094 Néhány körülmény azonban arra figyelmeztet, hogyérheti még meglepetés a kutatókat. Itt is igaz, hogy amennyiben a sajtóban megjelent sérelmek konkrét jellegét, személyhez köthetőségét is figyelembe vesszük, akkor azok földrajzi eloszlása meglehetősen koncentrált. Megnevezett személyhez köthető nagyobb számú panaszról a Rimaszombati, Léva, Losonci, Vágsellyei, Kassai, Verebélyi járásokból, Kassáról, Érsekújvárról, Nyitráról, Munkácsról van tudomásunk. Feltűnő az Alsó-Garam-mente, Rozsnyó, Csallóköz és mindenek előtt Pozsony hiánya.1095 Ez nem azt jelenti, hogy ezek a települések egyáltalán ne kerülnének elő a sérelmek közt, de vagy az említett esetek száma meglepően alacsony a népességhez és más, sok konkrét sérelemhez kötődő településen tapasztalt esetek számához képest, vagy a sérelmek csak általánosak, ami szintén meglepő annak tükrében, hogy a beszámolók számos,nagyon különböző településről közöltek személyekhez kötött panaszokat. Pozsony tényleg kirívó a maga két (!) konkrét panaszával (ezek közül is az egyik egy egész árvaház „elkeresztelése”, ami jogi szempontból, lévén nemzetiségükről nyilatkozó gondviselőjük az állam, valószínűleg teljesen törvényes volt1096), de lényegében csak általános szinten mozgó problémákat jeleztek Komáromból, Dunaszerdahelyről, Eperjesről, Losoncról(!) is. Ungvárról pedig egyenesen csak annyi jelenhetett meg a „haditudósításban”, hogy ott csupán néhány soviniszta népszámlálóbiztossal volt probléma, de az is hamar megoldódott.1097

A másik figyelmeztető jelenség a sajátos ellentmondás a sérelmek sokaságáról szóló cikkek

1092 Ezzel együtt egy ízben ez is szóba került a sajtóban, de csak azért, hogy ismét kifejthessék a hivatalos álláspontot.1093 Seres Attila: In Uő. – Egry Gábor: Magyar levéltári források…. i. m. 1094 Popély Gyula: Az 1930. évi népszámlálás… i. m.; Kovács Éva: Felemás asszimiláció… i. m. 41.1095 Már az első nap súlyos panaszok merültek fel Kassán egyes népszámlálók ellen. Prágai Magyar Hírlap, 1930.

december 3., 2.; Törvénytelenségek a népszámlálási fronton. Prágai Magyar Hírlap, 1930. december 4., 5.; Törvénytelenségek a népszámlálási fronton. Prágai Magyar Hírlap, 1930. december 5., 5.; Törvénytelenségek a népszámlálási fronton. Prágai Magyar Hírlap, 1930. december 6., 5–6.; Nyugaton és keleten a helyzet változatlan, Prágai Magyar Hírlap, 1930. december 7., 7.; E hét végére befejeződnek a népszámlálási munkálatok. Prágai Magyar Hírlap, 1930. december 10. 2–3.; Terheltként idézik be a vágsellyei járási hivatalba azokat, akik magyarnak vallják magukat. Prágai Magyar Hírlap, 1930. december 11. 1.; Az angol alsóházban interpellációt terjesztettek be a csehszlovákiai népszámlálás miatt. Prágai Magyar Hírlap, 1930. december 12. 1.; R. Vozáry Aladár: „Höfer”-jelentések... i. m.; R. Vozáry Aladár: Súlyos büntetést mértek ki Munkácson a nemzetiségi vallomás miatt. Prágai Magyar Hírlap, 1930. december 17. 4.; Elena Mannová: „....de most már jó szlovák”. A nemzeti identitás variációi két dél-szlovákiai kisváros egyesületi életében. Regio , 2000/4, 93–103.

1096 E hét végére befejeződnek… i. m.1097 Nyugaton és keleten a helyzet változatlan… i. m.

és a panaszoknak a sajtóban jelzett tényleges száma, valamint az egyedi példák meglepő ismétlődése közt. Ahhoz képest, hogy a Prágai Magyar Hírlap cikkei milyen hangnemben kezdték a tudósítást a népszámlálásról – „légiónyi panasz” Nyitrán,1098 „egyre szaporodnak a panaszok”,1099 nagyon súlyos visszaélések Kassa környékén,1100 „sorakoznak a panaszok a magyar pártoknál” Munkácson,1101 – és milyen lelkesen írták, hogy mindenki teljesíti a kötelességét és azonnal jelenti, ha sérelem érte, a számszerű adatok meglepően alacsonyak. A Prágai Magyar Hírlap tudósítója a december 3-i számban arról számolt be, hogy már három telefonos bejelentést kaptak Kassán (ez vélhetően egy nap termése volt), december 6-án, négy nap után nyolcvan panaszt adtak be a főjegyzőhöz, december 10-én már száznál jóval több panaszról írt, hogy aztán némileg meglepő módon december 11-én már több száz panaszról essen szó.1102 Bár az nyilván nem hihető, hogy minden sérelmet jelentettek a magyar pártoknak, a panaszok száma kezdetben ennek az elhallgatásnak a figyelembe vételével is meglehetősen alacsonynak tűnik, nem is szólva a tudósítások hangvételéhez való viszonyukról. Egyik napról a másikra történő megugrásuk pedig inkább gyanús. Az állítólagos hirtelen megugrás december 10-e és 11-e között vélhetően inkább nyelvi ködösítés, a több száz ebben az esetben talán csak kétszáznál többet jelent. Ez nem kevés egyKassa méretű városban, ahol 1930-ban 9091 magyart, 3148 németet és 4387 zsidót írtak össze külföldiek nélkül, de a nemzetiségiként összeírtaknak így is csak 2-3%-át teszi ki. Ennek tükrében akár az is elképzelhető, hogy a magyar pártok által végül a belügyminiszternek egy vita során említett 6000 sérelmes eset (a megszámlált 691 000 magyar nagyjából 1%-a) nem csak az általuk ténylegesen összegyűjtött eseteket foglalta magába, hanem nagyságrendileg a visszaélések számának is megfelelt. Ez ugyan tekintélyes szám, de bizonyosan nem magyarázza a várt és a tényleges népszámlálási eredmény közti különbséget.

Ennél is érdekesebb az, hogy a sérelmeket részletező újságcikkekben – a tömeges visszaélések rutinszerű emlegetése ellenére – igen sok esetet két vagy akár három ízben is részletesen ismertettek. A vágsellyei Petró Ignác sorsáról háromszor tudósítottak, igaz egy ízben Ignác helyett Lajos keresztnévvel szerepeltették.1103 Ez talán még megmagyarázható azzal, hogy az első két tudósítás az összeírást, majd a fellebbezés elbírálását vette számba, de mi a helyzet azokkal,akiknek az eseteit Kassán vagy Munkácson használták fel kétszer a hírlapi tudósításokban? Így a december 7-i lapban megjelent tudósításban szerepel L. M. (Bethlen-körút) december 6-án egyszer már közölt esete. P. G. fodrász ugyanitt közölt sérelme biztosan azonos a december 3-i tudósításban említett névtelen borbélymesterével.1104 Mindegyik esetben feltűnő az, hogy a második tudósítás éppen csak egy kicsit különbözik az elsőtől a szereplők foglalkozását esetleg nevét tekintve, így lesz fodrászból borbély, kereskedőből lakástulajdonos, Ignácból Lajos, ami egy-két nap elteltével már alkalmas lehet rá, hogy a figyelmetlen olvasónak ne tűnjön fel az ismétlődés. Ez ha nem is igazolja, de mindenképpen megerősíti a gyanút, hogy ezek a tudósítások a népszámlálási kampány részeként akár tudatos manipulációt is szolgálhattak. R. Vozáry Aladár ruszinszkói tudósításai is felhasználnak kétszer eseteket a munkácsi visszaélések közül,1105 igaz ezek kapcsán legalább az elmondható, hogy a második tudósítás már az első beszámoló szereplőire kirótt büntetésről szól. Ezzel együtt az első tudósítás hangneme, a tömeges visszaélésre történő gyakori utalás tükrében továbbra is meglepő, hogy ugyanazokat az eseteket választotta ki másodjára is.

Végül van egy harmadik, mondhatjuk „objektív” tényező is, ami a csehszlovákiai visszásságok mértéke kapcsán ugyancsak óvatosságra int. Kovács Éva mutatta ki Kassa – vagyis a tudósítások egyik „frontvárosa” – kapcsán, hogy az itteni zsidóság jelentős mértékben kicserélődött 1098 Terheltként idézik be a vágsellyei… i. m. 1099 E hét végére befejeződnek… i. m. 1100 Nyugaton és keleten a helyzet… i. m. 1101 Törvényellenességek a népszámlálási fronton… 1930. december 4. i. m. 1102 Már az első nap súlyos… i. m.; Nyugaton és keleten a helyzet…. i. m.; E hét végére befejeződnek… i. m.; A kassai

fellebbezéseket a nyelvtörvényre… i. m.1103 Törvénytelenségek a népszámlálási fronton… 1930. december 5. i. m.; E hét végére befejeződik… i. m.; Az angol

alsóházban… i. m.1104 Törvénytelenségek a népszámlálási fronton… i. m.; Már az első nap súlyos… i. m.; Nyugaton és keleten a helyzet…

i. m. 1105 R. Vozáry Aladár: „Höfer” – jelentések... i. m.; Uő.: Súlyos büntetést mártek ki.... i. m.

a két világháború között, és emellett ekkor már megindult az asszimiláció a szlovákság felé. Továbbá a magyarság és zsidóság számát 1921 után is folyamatosan csökkentette kiutasítások sora, amire végül ezres nagyságrendben került sor.1106 Mindezek tükrében azonban már korántsem tűnik szükségesnek, hogy a magyarok számnak csökkenését főként a népszámlálási visszaélésekkel magyarázzuk, és csak másodsorban társadalmi folyamatokkal, bár természetesen a fenti kérdések éspéldák ez ügyben inkább csak a kételyt alapozzák meg és a további vizsgálat szükségességére mutatnak rá.

Bár mint láttuk esetenként a szabad önbevallást jogszabályok vagy jogértelmezés lehetetlenítette el, ez nem jelenti azt, hogy Romániában vagy Csehszlovákiában csak a zsidóknak ésa görög katolikusoknak kellett volna azzal szembe nézniük, hogy nemzetiségi bevallásukat „objektív” kritériumokra hivatkozva megkérdőjelezik. Mind a számlálóbiztosok, mind a különböző nemzeti „aktivisták” résen voltak és megkísérelték korrigálni az egyéni „tévedéseket”. Ennek alapját azonban nem a fentebbiekhez hasonló jogi, hanem jóval kevésbé kézzel fogható kritériumok jelentették. A legfontosabb ezek közül a leszármazás volt, azt feltételezve, hogy a nemzeti hovatartozást nem írja felül az asszimiláció, a „valós” önazonosság újraéleszthető.1107

Az ilyen fellépés azonban többnyire határhelyzetben lévő vagy éppen sajátos csoportokhoz kapcsolódott. Romániában a szatmári svábokat kezdettől fogva visszanémetesítendőnek tartotta az államhatalom1108 és hamarosan megjelentek azok a német aktivisták is, akik hasonló célt tűztek ki maguk elé.1109 Kiválóan illusztrálja ezt az a Szatmár megyei panasz, amely szerint sváb községekben nem a megszámlált, hanem a nagyapja származására kérdeztek rá és ennek megfelelően minősítették németnek, még akkor is, a egyébként magyarnak vallotta volna magát.1110 De az is kiderül a forrásokból, hogy felmerült az örmények disszimilációja is. A származási alapú kategorizáláshoz tartozik a névelemzésnek a panaszokban gyakran említett esete is, hiszen a számlálóbiztosok ilyenkor is az eredeti, valódi állapot helyreállítására törekedtek. Abszurditását viszont jól jelzi ifj. Darabont Kálmán esete, akit örökbe fogadó, tehát nem vér szerinti nevelőapja görög katolikus vallása miatt minősítettek románnak.1111 Mindazonáltal érdemes még egyszer hangsúlyozni, hogy ezekben az esetekben korántsem egyértelmű, meddig terjed a számlálóbiztos egyéni nemzeti buzgalma és hol kezdődik az állami akarat.

Különösen annak tükrében, hogy Csehszlovákiában visszanemzetiesítésre vonatkozó panaszok által érintett esetek inkább a helyi népszámlálási adminisztráció saját akciójának tűnnek. Ezek az ügyek a tudósításokban eleve egy-egy konkrét népszámlálóbiztoshoz kötődnek – szemben azsidók és görög katolikusok bejegyzésével, amiről sokszor azt jelentették, hogy a népszámlálóbiztosok felsőbb utasításra hivatkoztak1112 – és leginkább az „elmagyarosodott” szlovákokat érintették, változatos érveléssel. A születési hely – például Sáros1113 vagy akár maga a város, ahol az összeírás zajlott1114 –, a családnév1115 vagy néha csupán a gyerekek beiskoláztatása1116 alapján hajlamosak voltak elvitatni a magyar önbevallást. De közvetve az érvek közt szerepelt az is,amit a prágai magyar diákok felhívása is említett, az állampolgárság és a nemzetiség azonosítása. Így például több esetben a sérelem úgy szólt, hogy a biztos a Csehszlovákiától kapott nyugdíjra hivatkozva nem rögzítette a magyar nemzetiséget. Másokat pedig magyar önbevallás esetére

1106 Kovács Éva: Felemás asszimiláció... i. m. 43–45.1107 Lásd Seres Attila – Egry Gábor: Magyar levéltári források... i. m. 6/g irat. Továbbá Rogers Brubaker: Nationalism

Reframed. Nationhood and the National Question in the New Europe. Cambridge, Cambridge University Press, 1996., 79.

1108 Arhivele Naţionale Istorice Centrale (ANIC) Bucureşti, Fond Consiliul Dirigent, Secţia Siguranţa Generală, a Poliţiei şi Jendarmeriei, dosar 3/1920. 303. f., Baumgartner Bernadette: Kisebbség a kisebbségben. A Szatmár megyei németek a két világháború között (1918-1940). Kriterion, Kolozsvár, 2012.

1109 Seres Attila – Egry Gábor: Magyar levéltári források... i. m. 6/h irat.1110 Seres Attila – Egry Gábor: Magyar levéltári források... i. m. 6/g irat.1111 Seres Attila – Egry Gábor: Magyar levéltári források... i. m. 6/t-u iratok1112 Törvényellenességek a népszámlálási fronton... 1930. december 4. i.m 1113 Törvénytelenségek a népszámlálási fronton... 1930. december 6. i. m.1114 Terheltként idézik be... i. m.1115 Uo.; E hét végére befejeződnek... i. m. 1116 E hét végére befejeződnek... i. m.

nyugdíjuk elvesztésével fenyegettek meg, vagy magyar útlevél bemutatását kérték tőlük.1117 A visszaélések kapcsán név szerint említett biztosok közt van Jan Doležál és Ryboš Eugen, de általában is az jellemző, hogy a legtöbb konkrétan megnevezett népszámlálási biztos ilyen esetekhez kötődik a tudósításokban. Végül olyan eset is akadt, hogy a népszámlálóbiztos azzal érvelt, aki magyanak vallja magát az háborút akar, ugye a megszámlált nem akar háborút?1118 Ez persze már inkább a magyar revizionizmust kárhoztató csehszlovák diskurzus lecsapódása, ami azonban láthatóan etnikai dimenziót kapott.

A források látószöge viszonylag kevésé enged rálátást azokra a nemzeti „aktivistákra”, akik nem az államhatalom képviseletében jártak el és próbálták meghatározni mások nemzeti hovatartozását. A leggyakrabban a szatmári svábokat „németesítők” tűnnek fel, ők úgy tűnik számlálóbiztosként is tevékenykedtek. Nem esik szó a cionistákról, akik Romániában is egyre erősebben hallatták a hangjukat. Feltűnik viszont egy többnyire elhanyagolt csoport, a cigányok és az ő helyük a nemzeti közösségek között. Az ákosi (Szatmár megye) református lelkész panaszából érdekes kép bontakozik ki.1119 Eszerint a cigányok a református egyház szolgáltatásait veszik igénybe, ezért a lelkész – aki egyébként következetesen cigányként jelöli meg őket – sérelmezi, hogy szerinte románként írták őket össze. Érdemes figyelni a kettősségre: a cigányok külön etnikai csoport, azonban egyetlen kritérium – a magyar vallásként számon tartott református közösséghez kapcsolódás – miatt az állammal szemben magyarként kellene őket megjeleníteni.

A cigányok Csehszlovákiában is megjelennek a panaszok között, habár itt ezek elsősorban a hatóságok fellépéséhez kötődnek. A tudósítások szerint Kassán a cigányokat szlováknak, a Feledi járás községeiben – Dobócán, Rimasimonyiban, Feleden – cigánynak minősítették, noha csak magyarul beszélnek. Az utóbbi esetet illetően azonban némi kételyt támaszthat a tudósítás hitelességével kapcsolatban, hogy a népszámlálási eredmények szerint csak Rimasimonyiban találtak jelentősebb (101 fő, 18%) egyéb nemzetiségű lakót, Feleden csak 41 főt (3%) és Dobócán senkit. Sokkal földhözragadtabb az érsekújvári tudósítás, ami mindenek előtt arról számolt be, hogyaz ottani cigány negyed (Péró) házaiban olyan rettenetes körülmények uralkodtak, hogy a biztosok végül az udvaron felállított asztaloknál végezték el az összeírást – ezzel természetesen megsértve a népszámlálási rendeletet és akár manipulációra is lehetőséget adva.1120

A két csoport közül a romániai dokumentumok nyújtanak bővebb információt az egyéni identifikációs módok vonatkozásában, de a csehszlovákiai tudósítások is szolgálnak érdekes tanulságokkal. Elsősorban persze a jól megformált, világos azonosulási módok rajzolódnak ki, a nemzeti „aktivisták” által kínálttól eltérő formák elmosódottabbak. Mindazonáltal az esetek lehetőséget kínálnak arra, hogy elkülönítsük a tipikus identitáskritériumokat és egyúttal megítéljük a kívülről felkínált minták és a külső elvárások hatását is.

A hivatalos meghatározással szembe szegezett egyéni önazonosság Romániában a leglátványosabban a városi középosztályhoz tartozók esetében mutatkozik meg. Ők azok, akik a leginkább vállalják a konfliktust a hatóságokkal, a hivatalos eljárást, a pénzbüntetés fenyegetését is. Történeteikből világos, hogy a legtöbbjük számára a magyar nyelvtudás, a nyelv mindennapi használata és a magyar iskolázottság a döntő a nemzeti hovatartozás megítélésében.1121 Esetenként ez kiegészül azzal is, hogy románul vagy németül nem is tudnak, besorolásuk ezekbe a csoportokba értelmezhetetlen. Nem jelentéktelen szerephez jut a vallás is, főként a reformátusok nemzeti hovatartozását tartják megkérdőjelezhetetlennek, de a görög katolikusok és római katolikusok közti különbségtétel is nemzeti elkülönülés hordozója lehet.1122 A lényeg minden esetben az, hogy ezt maguk a megszámláltak minősítik nemzeti hovatartozásuk meghatározó tényezőjének, nem pedig azok, akik a nemzetiségi csoportokat kívülről próbálják elhatárolni.

Egészen sajátos eset Havas Lázáré és Kiss Móré. Az előbbi a kormánybiztossal folytatott

1117 Nyugaton és keleten a helyzet.... i. m.; Törvénytelenségek a népszámlálási fronton...1930. December 5. i. m 1118 Terheltnek idézik be... i. m.1119 Seres Attila – Egry Gábor: Magyar levéltári források... i. m. 6/m irat 1120 E hét végére befejeződik... i. m.; Törvénytelenségek a népszámlálási... 1930. december 6. i. m.1121 Lásd pl. Moskovits Simon esetét Seres Attila – Egry Gábor: Magyar levéltári források... i. m. 6/h irat. Oláh Imre a

magyar nyelvtudás alapján minősítette feleségét is magyarnak. Uo. 6/f irat. 1122 Seres Attila – Egry Gábor: Magyar levéltári források... i. m. 6/t-u iratok.

beszélgetése során egy sor definíciós kísérletet vert vissza, betekintést engedve magába a folyamatba is.1123 A kormánybiztos először azzal az indokkal vonta kétségbe magyar nemzetiségét, hogy Sátoraljaújhelyen született és a város Csehszlovákiához tartozik. Az „illetőség” szerinti nemzetiség meghatározást elutasítva Havas közölte, hogy csak az egyik vasútállomást adták „erőszakkal” Csehszlovákiának és a város ma is magyar. Ekkor a kormánybiztos arról érdeklődött mért nem zsidónak tartja magát. Havas a leggyakoribb kritériumra hivatkozott, arra, hogy magyar az anyanyelve. A kormánybiztos újabb kérdésére, miszerint mégis miért nem zsidó újabb kritérium segítségével reagált: „sem zsidó nemzetet, sem zsidó országot nem ismerek.” Eszerint tehát a nemzeti hovatartozást behatárolhatta az illetőség, ami ebben az esetben az állampolgársághoz hasonló szerepet játszott, a nyelv és a nemzetállam léte. Az a tény, hogy ezek nem felétlneül estek egybe teret nyitott az egyéni értelmezés és annak fenntartása előtt.

Kiss Mór esete a nemzeti hovatartozásra vonatkozó objektív tudás lehetőségének elfogadottságára is rávilágít. Amikor a kormánybiztos őt is kérdőre vonta, miért magyarnak és nem zsidónak vallotta magát1124 azt válaszolta, hogy gyerekkorától kezdve katolikus, egész közéleti működése a magyarsághoz köti, továbbá „a római jog és a statisztika egyetemi tanáraként tudományosan is el tudja dönteni” nemzetiségét. Kiss egyúttal egy olyan szempontot is felvet, ami más esetekben is szerepet kap: szerepvállalást a közéletben, magyarként. Nem egy esetben sérelmezik a panaszosok, hogy a magyar párt tisztségviselőit, vezetőit is más nemzetiségűnek minősítik.1125

A városi középosztály öntudatos és jórészt a népszámlálás körüli politikai küzdelemben is preferált definíciós kísérletei mellett jóval elmosódottabb a többi társadalmi csoporthoz tartozók önmeghatározása. A városi kispolgári és alkalmazotti csoportok esetében inkább az önmeghatározásfontossága kérdőjelezhető meg. Habár érthető, hogy a dokumentumokat készítő magyar párti tisztségviselők szinte kizárólag a hatósági nyomásnak tulajdonították azokat az eseteket, amikor valaki nem vállalta a procedúrát vagy megijedt a pénzbüntetés lehetőségétől és elfogadta, hogy a hatóságok felülírják önmeghatározását, ez azonban korántsem vehető biztosra.1126 A népszámlálási íven rögzített nemzetiségi hovatartozás mindennapi jelentősége csekély is lehetett, ennek tükrében az önmeghatározás érvényesítése sem feltétlenül volt fontos. Mások persze elsősorban az egzisztenciális fenyegetések hatására fogadták el a hatósági közbeavatkozást, ám az ő esetükben is felvethető, hogy bizonyos értelemben ez is ítélet a népszámlálási önbevallás fontosságáról. A legjellemzőbb azonban az, hogy a népszámlálásból kimaradók esetében nincs nyoma a tömeges tiltakozásnak, egy-egy bejelentés nyomán kerülnek napirendre ezek az esetek.1127

Érdemes elkülöníteni a harmadik társadalmi közeget, a parasztok csoportját. Egy-egy esetből kitűnik, hogy számukra olykor még az „aktivisták” és az állam lényegében azonos nyelve sem volt érthető. A nemzeti elitek számára magától értetődő szavak jelentése egészen különböző lehetett. Például a „magyar” és a „sváb” a református és a katolikus vallást jelölhette. Az állampolgárság és a nemzetiség közti különbségtételre is figyelmeztetni kellett őket.1128 Nem véletlen, hogy az „elkeresztelés” praktikáiról is ebből a közegből érkeznek a legváltozatosabb bejelentések és az ő reakciójukat befolyásolta leginkább, hogy mások miként viselkednek. Ez nem szükségszerűen jelentett nemzeti érdektelenséget, az azonban bizonyos volt, hogy nem feltétlenül ugyanazokat a kategóriákat használták önmeghatározásuk során, mint az „aktivisták”.

Ezzel szemben Csehszlovákiában a tudósítások sokkal több esetről számolnak be, amikor alsó-középosztályi, munkás vagy paraszt kérdezettek ellenálltak a hatósági nyomásnak és akár a büntetést is vállalták ezért. Mindazonáltal nem egyszerű eldönteni, hogy ez valóban azt jelezte, hogy itt a magyar önmeghatározás ebben a társadalmi közegben is volt annyira fontos, hogy

1123 Seres Attila – Egry Gábor: Magyar levéltári források... i. m. Lásd 9/w irat.1124 Seres Attila – Egry Gábor: Magyar levéltári források... i. m. 6. irat.1125 Lásd pl. Seres Attila – Egry Gábor: Magyar levéltári források... i. m. 6/k irat. Érdemes itt megjegyezni, hogy

lényegében ugyanezek a meghatározási kísérletek érhetőek tetten a csehszlovákiai népszámlálások kapcsán is.1126 Persze ellenpélda is van, Daróczi Gizella állhatatos, már-már megszállott fellépése a számlálóbiztossal szemben.

Seres Attila – Egry Gábor: Magyar levéltári források... i. m. 9/b irat.1127 Seres Attila – Egry Gábor: Magyar levéltári források... i. m. 5. irat1128 Seres Attila – Egry Gábor: Magyar levéltári források... i. m. 9/m irat

kiálljanak érte, vagy inkább a népszámlálás idején is zajló propaganda-kampány része volt, hogy jelezzék: a magyar nemzetiség még sem elsősorban középosztályi jelenség. Ezzel együtt bizonyosantúlzás azt állítani, hogy a visszaélések áldozatai „a magyar lakosság tudatlanabb, illetve leginkább kiszolgáltatott, valamint legkönnyebben megfélemlíthető és befolyásolható rétegeiből kerültek ki”.1129 A tudósítások beszámolnak kisiparos, magántisztviselő, tekintélyes cipőkereskedő, városi tisztviselő, kereskedő, „független, intelligens emberek” esetében történt sérelmekről is.1130

Ami magukat az identifikációs típusokat illeti, jelentős átfedés mutatkozik Románia és Csehszlovákia között. A fő tényező mindkét helyen a nyelv és az kizárólagos magyar nyelvtudás, igaz az utóbbihoz kapcsolódóan az iskoláztatás problémája például pont fordítva jelentkezik. Csehszlovákiában főként a számlálóbiztosok hivatkoztak arra, hogy a családban a gyerekeket nem hajlandóak magyar nemzetiségűként rögzíteni, mivel azok szlovák vagy ruszin iskolába, gimnáziumba járnak.1131 Érdekes eseteket találhatunk a tudósításokban a középosztály alatti, főként falusi magyarság identifikációjára is, pontosabban arra vonatkozóan, hogy miként próbálták tárgyakrévén, tulajdonképpen a banális nacionalizmus eszközeivel igazolni magyar önazonosságukat. Így például Vágsellyén valaki egy százéves, magyar feliratos faragott székkel, más pedig a mennyezet gerendájának feliratával igazolta, hogy már régen csak magyarul beszélnek otthon,1132 vagyis anyanyelvük a népszámláláson érvényes meghatározás szerint is magyar. A banális helyzetek más módon is fontosak lehettek, részben éppen a népszámlálási propaganda által előjelzett módon. Egy esetben arról szólt a népszámlálási tudósítás, hogy egy kassai betűszedő udvariasságból szlovákul köszöntötte a népszámlálási biztost és alkalomadtán kisegítette ezen a nyelven, ezért aztán a biztos nem is fogadta el magyar önbevallását.1133 Munkácson három görög katolikus nő arra panaszkodott, hogy a biztos „oroszul”, vagyis ukránul esetleg ruszinul akart beszélni velük, mert beismerték, hogya piacon néha „oroszul” kommunikálnak, például így kérdezik meg, hogy mennyibe kerül a csirke és a tojás, van-e tej?1134 De egyébként magyarul imádkoznak, ezért magyarok – állt a cikkben. Bár semmi nem szól amellett, hogy megkérdőjelezzük a történeteket, mégis érdemes kiemelni, mennyire úgy rakta őket össze a tudósító, hogy az előzetes propagandának is megfeleljenek. A szlovák köszönés esete illusztrálta a népszámlálási tízparancsolat utasítását, miszerint csak magyarul köszöntsék a népszámlálási biztost, a görög katolikus nő kijelentése, miszerint magyarul imádkozik, ezért magyar pedig Törköly cikkét idézi fel az önazonosságát megtagadó magyarról, akimár nem tud magyarul imádkozni sem, egyúttal a legbenső, legmélyebb, leginkább megváltoztathatatlan hittel azonosítja a nemzeti hovatartozást.

Tanulságos összevetni a Havas Lázár és Kiss Mór esetének megfelelő helyzeteket is, ezek ugyanis nem csupán az egyéni önmeghatározás lehetőségeit és korlátait mutatják meg, hanem a hivatalos csehszlovák kategorizáció határait is kitapinthatóvá teszik. R. Vozáry Aladár közölte egyiktudósításában a másodfokú nemzetiségmeghatározáshoz, tehát a vitás esetek felülvizsgálatához kiadott szempontrendszert és néhány kihallgatott erre adott válaszait.1135 A jegyzői hivatalban egy adatlapra a következőket vették fel: apja, anyja neve; apja, anyja születési helye; milyen nyelven tudtak és beszéltek; milyen nyelvet tanult a szüleitől; milyen iskolába járt; járt-e zsidó iskolába; feleségével, gyermekeivel milyen nyelven beszél; milyen társasága van; társaságban milyen nyelven beszél; hol tanulta nyelvet, melyet anyanyelvének vall? Ezek mellett, nyilvánvalóan a könnyebb válaszadás érdekében felmerültek még olyan kérdések is, mint jár-e színházba? Jól látható, hogy a kérdések a népszámlálási rendelet alapján kísérelték meg számba venni mindazon tényezőket, melyeket az „objektív” nemzetiségmeghatározáshoz elengedhetetlennek láttak, egyúttal hasonlóak a román népszámláláson felmerült kritériumokhoz is.

A közölt válaszokból azonban inkább az rajzolódik ki, hogy az így felállított rendszer minden rugalmassága ellenére is elképesztően merev lehetett a nemzeti önmeghatározás vagy éppen

1129 Popély Gyula: Az 1ö30. Évi csehszlovák népszámlálás... i. m. 154.1130 Terheltnek idézik be... i. m., Törvénytelenségek a népszámlálási fornton... . m. 1131 R. Vozáry Aladár: „Hőfer”–jelentések... i. m.; Már az első nap súlyos panaszok.... i. m.1132 Terheltként idézik be... i. m.1133 Törvénytelenségek a népszámlálási fronton... i. m.1134 R. Vozáry Aladár: „Höfer „–jelentések... i. m.1135 Uo.

indifferencia magától értetődő természetességével szemben. A beidézettek a tudósításban így válaszolnak: apja 45, anyja 44 éve halott, nem tudja milyen nyelven beszéltek; magyarul és zsidóul tanult tőlük, de már csak magyarul tud jól; zsidó iskolába járt, otthon főként magyarul, néha zsidóulbeszél. Mi az, hogy társaság – kérdezte a cikk szerint sok „egyszerűbb” beidézett. Leginkább magyarul, kicsit zsidóul és oroszul beszél, újságot csak magyarul olvas – hangzott egy másik válasz. „Azt tetszik kérdezni, hogy színházba járok-e s milyenbe? Mi az, hogy színház? Nem vagyok én fiatal!” A válaszokból egyértelmű, hogy a megszólaltatottak – és rajtuk keresztül a magyarok – számára a nemzeti hovatartozás egyszerűen csak adott, természetes, ami jelentős eltérésa szintén „tudományos” vagy legalábbis konstruktivista kritériumokat hangoztató erdélyi középosztályi érveléstől.

A másik eset, a soknevű Petró Ignácé vagy Lajosé1136 kevésbé az önmeghatározás és a hivatalos kategorizáció ütközéséről szól, inkább a kölcsönös stigmatizáció hatékonyságáról egy viszonylag egyszerűbb, falusi közegben. Petró községi csősz volt, kínzója járási fogalmazó. A kibontakozó párbeszédből a tudósítás mindkét oldalról az elutasítás módjait rögzítette. A fogalmazó egy ponton kijelentette Petrónak, hogy ha magyar akar lenni menjen a Dunán túlra, mire Petró azzalválaszolt, hogy minek tenné, ő itt született, itt van egy kis birtoka és különben sem ő jött ide – ezzel bizonyosan a Szlovenszkóra érkezett cseh tisztviselőkre utalva, köztük talán magára a járási tisztviselőre is. Mindenesetre ez a történet azért is hihető, mert helyszíne, Vágsellye mellett telepítésre is sor került és ez általában nem javította a magyarok és a többség viszonyát.1137

Ezzel együtt a csehszlovákiai sajtóanyag leginkább azt illusztrálja, hogy az identitáspolitikaidiskurzus és az ennek részét képező népszámlálási kampány, milyen viszonyban állt az egyéni identifikációval. A tudósításokban lefestett helyzetek részben igazodnak az előzetes elvárásokhoz ésfélelmekhez, ami persze egyszerre következik magának a propagandának a jellegéből – vélhetően így válogatták a történeteket –, egyúttal azonban a példák hihetőek is, jelezve, hogy a megszámláltak egy részénél a diskurzus meghallgatásra talált, illetve az megfelelt az általuk értett magyar önazonosságnak. Ez persze nem lehetett független attól sem, hogy a népszámlálási propaganda megkísérelte kiélezni, egzisztenciálissá átlényegíteni az önazonosság kérdését és ezzel mozgósítani a magyar önazonosság megvallása mellett. Ennek türkében viszont némiképp meglepő,hogy szemben a romániai népszámlálással, a csehszlovákiai népszámláláson mindkét oldalról nagy szerepet kaptak a „népi” definíciók, melyek sokszor éppen sajátos, köztes jellegűek voltak, olykor az egyéni „kétéltű” viselkedésből fakadtak, mint a gyerekek szlovák iskolába járása. De érezhetően népi gyökerű definíció a nemzetiség és állampolgárság kölcsönös megfeleltetése, a nyugdíjfolyósítás és nemzetiségi hovatartozás összekapcsolása, vagy a születési hely meghatározó jelentősége, a másik oldalról pedig a banális nacionalizmus sorolható ide a maga természetességével.

Ezzel együtt akadtak, akik nem tudták elfogadni a kérdés élére állítását és megkíséreltek amellett érvelni, hogy a magyarság végső soron nem a népszámlálási önbevallás kérdése. Például a közalkalmazottak kényszerhelyzetben vannak, nem vallhatják magukat magyarnak, hiszen gyakran még a magyar társaságot is kénytelenek kerülni állásuk megtartása érdekében, noha a csehszlovák társaság sem fogadja be őket. Számukra csak az marad, hogy a választásokon, tehát politikai értelemben juttassák kifejezésre nemzeti önazonosságukat.1138 A magyar kisebbségi pártok újsága természetesen azért közölte az erről szóló írást, hogy ismét elmondják: a levél is mutatja mennyire nem számíthatnak objektív népszámlálási eredményre. Másfelől viszont megerősítették, hogy aki nem vállalja a magyarságát a népszámlálási biztos előtt, az megérdemli, hogy kiközösítsék a magyarságból. Ezzel együtt a levél közlése vélhetően mégis csak arra utal, hogy a propagandában ismegjelenített társadalmi dráma nem volt teljes mértékben hatékony.

Az is egyértelmű, hogy nem egy helyen a népszámlálás a gyanakvás légkörében zajlott le. Legalábbis azok, akik egy-egy nemzeti közösség képviseletében léptek fel gyanakodva szemlélték vélt vagy valós ellenfeleik működését. Ugyanakkor az esetek azt is sejtetik, hogy ami kívülről

1136 Az angol alsóházban interpellációt… i. m.1137 Simon Attila: Telepesek és telepesfalvak… i. m. 178., 153–164.1138 Az opportunista levele. Prágai Magyar Hírlap, 1930. december 10., 3.

nemzeti indíttatású manipulációnak tűnt, az a helyi viszonyok ismeretében egészen más értelmet nyerhetett. Innen nézve a népszámlálás mint a nemzet tagjainak objektív számba vétele nagyon is leegyszerűsítő értelmezési sémát jelenthetett egy-egy bonyolult helyi közösség vonatkozásában. Részben erre utalnak azok a romániai esetek – pl. Hegyközcsatár – ahol a magyar párti jelentéstevők a népszámlálás szabálytalanságait látva azonnal az eredmények meghamisítására gyanakodtak, a közzétett adatok ellenben semmi ilyesmiről nem árulkodnak. Ugyancsak érdemes felhívni a figyelmet a korrupciós esetekre is. Ilyenkor könnyen elképzelhető, hogy pusztán a hatósági visszaélés Romániában sem ritka példájával van dolgunk, aminek elsődleges célja nem a népszámlálási adatok manipulálása, hanem az egyéni haszonszerzés.

Az iratokban említett egyik esetet egészen más megvilágításba helyezi a gyanúsított személye, jól illusztrálva mennyire finom összefüggések állhatnak kívülről egyértelműnek tűnő esetek mögött. Az OMP háromszéki tagozata panaszkodott, hogy a gelencei görög katolikus pap, Ioan Botei magához vette a népszámlálási íveket és a falusiak megkérdezése nélkül töltötte ki azokat.1139 Arra számított, hogy Gelencén minden görög katolikust román nemzetiségűnek minősítenek. Az eredmények azonban nem igazolják Szentkereszthy Béla tagozati elnök gyanúját. A magyarázat Botei szerepfelfogásában rejlik. Más dokumentumokból tudható, hogy a lelkész, noharomán nemzeti felfogású volt, egyúttal a falu néptribunjának szerepét is felvállalta és ebben a minőségében egyformán erélyesen ostorozta a román államhatalmat, mint a magyar vállalkozókat. Egy alkalommal fogta magát és beállított a csendőrőrsre, ahol éppen erdőmunkások ellen folyt vizsgálat. Azzal gyanúsították őket, hogy felgyújtották a brigádvezető házát. Botei közölte az udvaron várakozó munkásokkal, hogy nem kötelesek tanúvallomást tenni, majd behatolt az őrsparancsnok irodájába és kijelentette, hogy ő a falu vezetője, ő védi a munkásokat. Ennek azzal is nyomatékot adott, hogy nem sokkal később egy esti mise alkalmával, pisztollyal a kezében prédikálta ki a templomából a csendőröket.1140 Valószínű tehát, hogy Botei a falu – önjelölt – vezetőjeként döntött úgy, hogy ő tudja mindenki nemzetiségi hovatartozását és ennek megfelelően töltötte ki az íveket.

Mint láthattuk a gyanakvás – részben a propaganda és mozgósítás céljával – kezdettől fogva kézzelfogható volt Csehszlovákiában is. A helyzet azonban itt sem mindig volt annyira sötét, mint azt az előzetes, esetenként bizonyosan csak rémhírek sejtették. A végleges eredményeket az előzeteshíresztelésekkel vagy a népszámlálás során felröppen riasztó híradásokkal összevetve látható, hogy a félelmek olykor itt is megalapozatlanok voltak, vagy csak részben váltak valóra. A feledi járás három községének cigány lakosságáról már volt szó az előzőekben, de ugyancsak nem mindenben vált valóra az a híradás, amely szerint az udvardi járásban elrendelték volna, hogy Koltán legfeljebb10%-nyi, Komáromcsehiben és Jászfalun legfeljebb 5%-nyi, Komáromszemere és Baromlak községben pedig még ennél is kevesebb magyart kell összeírni. Ezt a célértéket – ha létezett egyáltalán – csak Baromlakon érték el (4%), míg Komáromcsehin még nőtt is a magyarok aránya. Igaz, ezzel együtt az összes többi híresztelésben érintett településen jelentős mértékben csökkent, helyenként drasztikusan. Visszaélések tehát minden bizonnyal voltak – akár tömegesen is.

Mindenesetre a források és hírlapi tudósítások számos nézőpontból megvilágítják az egyének nemzeti önazonosságának kérdését is. Jelentőségük túlmutat a népszámlálások körüli politikai küzdelmeken, olyan jelenségeket is felvillantanak, melyeket a kutatás a nemzeti indifferencia fogalmával próbál megragadni, illetve megközelíteni. Ugyanakkor önmagukban csak korlátozott képet adnak erről a bonyolult problémáról. Más dokumentumtípusokkal együtt azonban ilyen irányú kutatásokat is megalapozhatnak. Mindezeken túl a dokumentumokból kiolvasható jelenségek hasonlóságai Románia és Csehszlovákia között arra utal, hogy érdemes a kérdést ebben atágabb kontextusban is vizsgálni.

A két országban lezajlott népszámlálás és a hozzájuk kapcsolódó identitáspolitika és identifikáció összehasonlításának legfontosabb tanulsága, hogy Romániában az erős, külső nyomással szemben is végsőkig vállalt magyar önazonosság inkább a középosztály sajátja volt, Csehszlovákiában viszont – nyilván nem függetlenül a társadalmi különbségek nélküli egységes

1139 Seres Attila – Egry Gábor: Magyar levéltári források… i. m. 6/j. Irat.1140 Arhivele Naţională Direcţia Judeţeană Covasna, fond 9. inventar 17. dosar 15. 1–2. f

közösség identitáspolitikát is meghatározó víziójától – a sérelmekről szóló tudósítások az alsó-középosztályi és alsó társadalmi csoportok állhatatosságát mutatták. Ami a mindkét országban disszimilációs szándékkal megcélzott zsidóságot illeti, úgy tűnik a Csehszlovák Köztársaság objektív mércét kereső módszere sokkal nagyobb teret hagyott számukra az önazonosság megvallására, mint a román népszámlálásokon alkalmazott jogi fikcióból adódó kényszer. Amíg például Romániában csak a forrásokból is kirajzolódó meglehetősen komoly erőfeszítések révén lehetett elérni, hogy néhány olyan városban, ahol amúgy is fontos magyarpárti zsidó személyiségek tevékenykedtek a zsidó nemzetségűek aránya „csak” 75%-a legyen az izraelita vallásúaknak (pl. Nagyvárad),1141 addig például Kassán ebben a csoportban a zsidó nemzetiségűek aránya 40% volt az1918 után külföldről bevándorlók nélkül, és még a bevándorlókkal együtt is csak 60,4%.1142

Érdemes végül számba venni a hivatalos kategorizáció és az aktivista ellenkategorizácó során felmerült identifikációs változatokból kirajzolódó nemzetdefiníciókat. Csehszlovákiában az a helyzet állt elő, hogy akár a többségi hovatartozást (csehszlovák, ruszin), akár a zsidó nemzetiséget illetően a népszámlálási biztosok meglepően rugalmas és befogadó meghatározást használtak. Különösen a felülvizsgálati kérdéssor sejteti, hogy szinte minimális affinitással elfogadták bárkinek az odatartozását. Ez persze részben érthető, hiszen a cél minél több ember csehszlovák vagy zsidó besorolása volt. Az ellenkategorizáció látszólag hasonlóan rugalmas, de egyúttal merevnek is kell lennie, hiszen célja nem csak minél több ember besorolása, hanem annak megakadályozása is, hogybárkit is máshová soroljanak. Ebből viszont az következik, hogy bár a magyarsághoz tartozást nem kapcsolják össze egyszerre, egy időben sok kritériummal, hiszen ez végképp merevvé tenné a kategorizálást is, de leszűkítik azt lényegében két összefüggő, kizárólagos jellegűre attribútumra, ami a nyelvhasználat és egyfajta természetes magyarságtudat lesz. A nem magyar nyelvhasználatot konfliktushelyzetben minimálisnak kellett feltüntetni, ahogy a „kétéltű” helyzetek jelentőségét is minimalizálni kellett. Az eredmény a látszólagos befogadás ellenére egy egyre inkább esszencialista, merev nemzetfelfogás volt, ami persze pontosan megfelelt a propaganda által is sugárzott vagy-vagy helyzetnek, ami ezt a merev határt természetesnek láttatta. Viszont jelentős változás volt az első világháború előtti viszonyokhoz képest és közelebb került a magyarországi öndefiníciókhoz is. Romániában viszont – köszönhetően a jogilag megalapozott definíciók merevségének, és annak, hogy a népszámlálás identitáspolitikai célja elsősorban a magyarságtól való disszimiláció és nem a románsághoz való asszimiláció volt – fordítva álltak a dolgok. Az államhasznált merev kategorizálást és a megszámláltak próbáltak minden kis lehetőségbe belekapaszkodni nem román vagy zsidó voltuk igazolására.

Bár első pillantásra úgy tűnik, hogy ez a merev rendszer és a vele járó társadalmi drámává stilizált kampány felszámolta a köztes identifikáció lehetőségét – lásd az „opportunista levelére” adott választ – erre is igaz volt, hogy helyzethez és kontextushoz kötődött. A magyarságból kirekesztett, csak szavazással magyar közhivatalnok hirtelen ismét magyar lehetett, amikor a magyar kisebbségi pártokra szavazott és ennek révén azok a magyarok kimutatott arányánál sokkal több szavazatot szereztek mint például 1938-ban.1143 Ekkor már az őket korábban „kitaszító” politikusok ismét úgy hivatkoztak rájuk, mint a nemzet részére. Mint azt az előző részekben láttuk, 1938 végére a legtöbben valóban be is tagozódtak az Egységes Magyar Pártba,1144 ami azonban leginkább azt igazolja, hogy az ekkor már részben a világtörténelem által írt társadalmi dráma sokkal hatásosabb volt, mint a kisebbségi magyar pártok által önállóan színre vitt párja.

1141 Gidó Attila: Úton... i. m. 30–31.1142 Kovács Éva: Felemás asszimiláció… i. m. 39–40.1143 Simon Attila: Egy rövid esztendő... i. m.1144 Ami nem jelentette azt, hogy néhány hónappal később nemzethűségi eljárások során ne vonták volna ismét kétségbe

magyarságukat. Lásd erre Csilléry Edit: Észak-Erdély polgári közigazgatása (1940–1944). Limes, 2012/2. 87–100., 91–93.; Leslie M. Waters: Resurrecting the Nation: Felvidék and the Hungarian Territorial Revisionist Project, 1938-1945. PhD Dissertation, UCLA, 2012.; Uő.: Learning and Unlearning Nationality:Hungarian National Education in Reannexed Felvidék, 1938–1944. Hungarian Historical Review, 2013/3, 538–565.

Üres halmaz, ami tele van? Az irredenta fogalma a román állambiztonság működésében

Ahogy az Osztrák–Magyar Monarchiára sokáig a népek börtöneként tekintettek és éppen ehhez kötötték szükségszerűnek tűnő felbomlását, úgy az utódállamok majdnem mindegyikét is értékelték ehhez hasonló módon. A gyakori hivatkozás mögött – eszerint a nemzetállamok megteremtése valójában kudarcot vallott, hiszen az utódállamok néha még kevésbé voltak homogének etnikailag, mint a Monarchia – mindig ott volt a kimondott vagy néha kimondatlan állítás, hogy Csehszlovákia, Románia, és a délszláv állam kisebbségeit legalább olyan, ha nem még súlyosabb elnyomás sújtja, mint a dualista államalakulatéit. Ami az egyik oldalról elnyomás, az a másik oldalról szemlélve persze veszély hiszen részben még a fenti érvelés is azt a célt szolgálta, hogy elősegítse a békeszerződések felülvizsgálatát, a revíziót. A kisebbségek tehát az állam biztonságát fenyegető csoportok lettek – vagy maradtak, hiszen sokszor így látták őket a Monarchiaidején is, noha tagságuk közben „kicserélődött”. Ráadásul ez a feltételezés például a különböző magyar kisebbségek esetében nem is volt a valóságtól nagyon elrugaszkodott, legalábbis Budapesten úgy tekintettek az utódállamok magyarjaira, mint akiknek a léte és megtartása alapvető jelentőségű a revízió sikeréhez.1145

Az államot fenyegető veszély természetesen megszülte az igényt – később már inkább kényszert – a kisebbségek megfigyelésére, fokozott ellenőrzésére. Ha sikerül időben tudomást szerezni a terveikről, leleplezni szervezeteiket, akkor a veszély elhárul, az állam területi egysége, kiterjedése fenntartható. A megfigyelés azonban egy idő után törvényszerűen együtt jár a formális kategóriák (kit figyelünk meg, miért figyeljük meg?) létrehozásával és alkalmazásával. Ekkor már nem csak a tényleges cselekedett, hanem a gyanú és a sokszor kevéssé megfogható veszélyesség is érdeklődést kelt, hiszen a megelőzés mindig jobb, mint reagálni az eseményekre. Az állam tehát besorolja polgárait, osztályozza mennyire veszélyesek és ehhez óhatatlanul meghatározza a besoroláshoz használt kategóriák tartalmát is. Egyúttal – és ez a történelem kutatója számára legalább ilyen fontos – rögzíti megfigyelései eredményét, majd ezek alapján döntéseket hoz mi legyen a megfigyeltek sorsa. Az eredmény többnyire egyre táguló aktivitás és egyre több dokumentum, melyek aztán ismét csak az osztályozást segítik vagy éppen tartalmazzák.

Egy-egy fogalom azonban – részben éppen a megfigyelés táguló köre miatt – korántsem egynemű és rögzített jelentésű. Az irredenta alapvetően politika eredetű fogalom, a Risorgimento végéhez kötődött, hogy aztán széles körben felhasználják már az első világháborút megelőzően is. Amagyar-román viszonyban a már sokat emlegetett Jancsó Benedek vezette be, aki a román irredenta törekvésekről írt könyvében lényegében az egész román nemzeti mozgalmat az irredentával azonosította.1146 Ez egyértelműen politikai meghatározás volt, és mint látni fogjuk vagy nem maradt hatástalan a román állami szereplőkre sem, vagy lényegében ugyanaz a logika szülte mint az utóbbiak által alkalmazott definíciót. Az államapparátusnak, ezen belül is az állam biztonságáért felelős szerveknek tehát ezt a politikai tartalmú kategóriát kellett (volna) olyan tartalommal megtölteniük, ami akár egyedi esetekben is lehetővé tette volna, hogy már az előtt felismerjék a veszélyt, hogy az egyáltalán realizálódott volna. Vagy ha ez nem is sikerült, legalább azt lehetővé tette, hogy az irredenta cselekvést azonosítsák az erre hivatottak. Az irredentát olyan társadalmi kategóriává kellett tehát formálni, ami bizonyos jegyeik alapján alkalmas lehetett az irredenták azonosítására anélkül is, hogy konkrét irredenta cselekedet is fűződne hozzájuk.

1145

Erre lásd Bárdi-Fedinec-Szarka: , Bárdi Nándor: Otthon és haza. Bárdi idézi Jancsó Benedeket; Az állami politika kiválasztása és a nemzetközi viszonyok közti összefüggésre: Harris Mylonas: The Politics of Nation Building... i. m., 17–52.

1146 Jancsó Benedek: A román irredentista mozgalmak története. Bocskay Szövetség, Budapest, 1920

A kicsoda, illetve micsoda az irredenta kérdésekre tehát elsősorban nem politikai, hanem társadalmi (a történész számára pedig társadalomtörténeti) választ kellett adni, egyúttal megteremtve egy sajátos társadalmi csoportot is. Ettől kezdve ugyanis az állam és képviselői egyes helyzetekben ennek megfelelően kezelték vagy kezelhették az ide soroltakat (például felbontották a leveleiket, vagy akár letartóztatták őket), az absztrakt kategorizáció életre kelt, társadalmi cselekvésben öltött testet és ennek megfelelően valósággá, átélhetővé tette azt, hogy valaki irredenta. A másik oldalon pedig azzal, hogy bizonyos cselekvéseket, tevékenységet (például színjátszást vagy gazdasági szövetkezést) irredentaként jelölt meg az állam szemében, ismét csak elkülönítette azokat, akik részt vettek ilyen tevékenységben és az egyébként eredendően üres kategóriát emberek százaival, ezreivel vagy akár tízezreivel töltötte meg, akiket aztán immár gyanúselemként lehetett megfigyelni.

A politikai fogalom társadalmivá tételét csak felerősítette az, hogy az állam a maga absztraktformájában csak igen kevéssé volt képes alkalmazni saját irredenta-fogalmát, ezért annak meghatározása sokszor az állami szervektől, sőt nem egy esetben azok egyedi képviselőitől függött.Ők bírtak a kategorizáció hatalmával, ők állították össze a kimutatásokat vagy írták meg az irredenta tevékenységről beszámoló jelentéseket. Ennek során ugyan számot kellett vetniük az általános fogalommal is, tekintettel kellett lenniük az elvárásokra, összességében azonban ők döntötték el, hogy kicsoda és micsoda az irredenta. Ha másként nem úgy, hogy két alapvetően azonos eset közül csak az egyikről számoltak be.

Az irredenta fogalmának története ettől kezdve és ennyiben társadalomtörténet is, egy szándéka szerint jól megragadható, az állam által a megfigyelés során majd később különböző lépésekkel (letartóztatás, per, kiutasítás, hátrány okozása stb.) fenntartott és instrumentalizált választóvonal és az osztályozás, a tagok attribútumainak története. Azonban éppen azért, mert alkalmazása nem egységes jóval többet képes lehet feltárni Nagy-Románia viszonyairól. Az alkalmazás különbsége mögött kitapintható tényezők és ezzel a szilárdnak szánt intézmények és struktúrák bizonytalansága, helyzetfüggősége arra is utal, miként működött egy etnikailag megosztott társadalom. Hiszen az irredenta politikai fogalma elválaszthatatlan a nemzetiségtől vagyetnicitástól és ez a jellegzetessége a kategorizációt is meghatározta. Annyiban, amennyiben irredentának lenni egyet jelentett azzal, hogy valaki hangsúlyosan nem román, az irredentának ítélt cselekedetek is etnikai jelleggel teltek meg. Bizonyos cselevés, viselkedés, fellépés irredentaként egyúttal nem románnak, hanem magyarnak, németnek, bolgárnak stb. minősült, ezzel magát a magyar, német, bolgár fogalmát is befolyásolva. Sőt, mivel az irredenta valamiképp társadalmi cselekvéshez kötődött, hiszen önmagában a nemzeti hovatartozás még nem volt elegendő erre a besorolásra, óhatatlanul felvillantja azt is, miként történik az etnicitás.1147 Pont arra mutat rá, hogy egy nemzeti csoportba tartozni nem feltétlenül adott és rögzített tulajdonság, hanem a cselekvésen keresztül mutatkozik meg. Igaz, ebben az eseteben ehhez hozzá tartozik az is, hogy aki mindezt rögzíti és elbírálja, tehát nemzetinek minősíti, az a hivatalosság, az állam és képviselői, akik még akkor is egyfajta hivatalos tekintetet képviselnek, ha egyébként maguk sokféleképp alkalmazzák az adott kategóriát. Az irredenta és egy etnikai csoport megjelölése ennek segítségével alapvetően az állam találmánya és tevékenysége, még akkor is, ha esetleg ugyanazokat a cselekvéseket sorolja be ide, amit a társadalom általában. Az irredenta tehát az államnak a kisebbségekhez való viszonyáról szól és éppen ez teremti meg azt, de elválaszthatatlan attól is, hogy az állam szervei és képviselői miként viszonyulnak egymáshoz és egyenként a kisebbségekhez.

A következők fejezetben arra a kérdésre keresek választ, hogy Nagy-Romániában mit is jelentett az irredenta, milyen attribútumai voltak? Miként viszonyult hozzá az állam általában és miként a magyarokkal érintkező képviselői? Volt-e jelentős különbség akár az államigazgatás különböző szintjei, akár különböző helyszínei közt? Miként hatottak ezek az irredenta fogalmára és mit árul el mindez az államról és persze az állam és a kisebbségek viszonyáról, továbbá a társadalom működéséről?1148

1147 Rogers Brubaker: Ethnicity without groups, Rogers Brubaker-Feischmidt Margit-Jon E. Fox – Liana Grancea: Nationalist Politics and Everyday Ethnicity in a Transylvanian Town

1148 Kathrin Sorrels egy tanulmányában azt tekintete át, hogy a zsidó etnicitás miként mutatkozott meg a zsidók

A választ az állambiztonsági szervek (a Sziguranca, a rendőrség és a csendőrség, valamint azezeket felügyelő belügyminisztérium – miniszteri kabinet, a rendőrségért felelős államtitkár, a rendőrség országos igazgatósága, megyei szinten a prefektus) anyagaira támaszkodva remélem megtalálni. Az itt készült jelentések, listák, az egyedi irredenta ügyek dokumentumai teszik lehetővé, hogy feltárjam az irredenta fogalmának jelentését és ennek történetét. Egyes dokumentumtípusok statisztikai elemzésekre, kategorizáció révén létre jött csoport társadalmi hátterének, jellegzetességeinek feltárására is alkalmasak, mások a hivatali apparátus belső viszonyainak, a helyi körülményeknek a szerepét mutatják be és a fogalom olykor nagyon különböző jelentéseit illusztrálják. És persze magának az osztályozásnak – vagyis a dokumentumokés az állam szemszögéből az irredenta megteremtésének – folyamatáról lebbentik fel a fátylat. Ennek megfelelően a következőkben előbb arra keresem a választ, hogy a hatóságok által irredentaként nyilván tartott csoport mutat-e sajátos jegyeket, majd azt elemzem mit is takart maga a fogalom, végül pedig megkísérlem elemezni azt is, hogyan működött a fogalom alkalmazása..Kik az irredenták?

Mindenek előtt azt érdemes áttekinteni, hogy a rendelkezésre álló források tükrében mi derülki az irredentaként kategorizáltak összetételéről, társadalmi helyzetéről. Ehhez a mozgósítás esetén internálandóknak a rendőrség által 1933-ban összeállított listáit használtam fel. Mint a vonatkozó utasításokból kiderül,1149 minden megyei állambiztonsági szerv, illetve az ezekhez tartozó csendőri és rendőri alakulatok táblázatba foglalták azok nevét és fontosabb adatait, akiket veszélyes elemként háború esetén ki akartak vonni a közéletből. A két világháború között több ilyen lista is készült, maradt fenn 1936-os, 1938-as, 1939-es sőt még 1940-es is,1150 a legtöbb azonban az 1933-askimutatásokból lelhető fel.1151 Bár ezek sem fednek le minden erdélyi megyét mégis olyan nagy elemszámú sokaságot jelentenek, amely alkalmas lehet a legszorosabb értelemben vett kategorizáció és ezen keresztül a fogalom társadalmi tartalmának elemzésére is. Emellett az egyes listák összehasonlítása segíthet abban is, hogy a fogalom használatának helyi különbségeit, illetve lokális meghatározottságait is feltárjuk.

Mint említettem a fennmaradt listák nem terjednek ki minden megyére. Teljesen hiányzik közülük a három bánsági megye és az öt partiumiból is csak kettőből vannak adatok, Szatmárnémetiből és Zilahról. Nincs kimutatás Beszterce-Naszód, Háromszék, Szamos, és Fogaras megyéből. A meglévők sem egyformák, némelyek csak a megye nagyobb városainak adatait tartalmazzák (pl. Kolozs, Udvarhely, Szeben),1152 mások a falvakból is szolgálnak adatokkal (pl. Maros, Nagy- és Kis-Küküllő). Ugyancsak nem egységes szempontok alapján szolgálnak adatokkal,egyesek csak a legalapvetőbb információkat tartalmazzák (nemzetiség, állampolgárság, lakóhely, listára vétel esetenként címszószerű indoklása) másokból szinte az egész életút kirajzolódik, életkor,születési hely, előző lakhely foglalkozás és a gyanúra okot adó cselekmény vagy viselkedés rövid leírása révén. Ezzel együtt együttesen mindez alkalmas arra, hogy az irredentának minősített személyek foglalkozási és lakóhely szerinti megoszlását elemezzük.

Az eredmények bemutatása elé kívánkozik még néhány módszertani megjegyzés. Ami a kategorizálást illeti, ez az előbb említettek szerint lényegében a kimutatást készítő hatóságtól függött. Ennek megfelelően nem egységes a fogalomhasználat és az is előfordul, hogy az egyik településen irredentának minősített viselkedés máshol más megjelölést kap. (Például ellenséges érzelmeket táplál a román állammal szemben.) Ez a különbség a következő részben maga is

megfigyelése során. Az ő kiindulópontja azonban a zsidókra vonatkozó diskurzus volt, lényegében ennek tükröződését kereste és találta meg az állambiztonság anyagában, ennek megfelelően nem kérdezett rá a különbségekre, helyi viszonyokra. Kate Sorrels: Ethnicity as evidence of subversion. National Stereotypes and the Secret Police Investigation of Jews in Interwar Bessarabia. Transversaal, 2000/2., 3–18.

1149 Arhivele Naţionale Istorice Centrale, Bucureşti (ANIC) Directia Generala a Politiei dosar 5/1933.1150 ANIC, Arhivele Naţionale Secţia Judeţeană Cluj (ANSJ CJ)1151 ANIC Directia Generala a Politiei dosar 5/1933.1152 Három évvel később Szilágy megyében nem tartottak nyilván falun lakó irredentát. ANIC Direcţia Generală a

Poliţiei (DGP) dosar 5/1933 f. 160.

elemzés tárgyát képezi, a statisztikai sokaság elemzéséhez azonban szükség volt ezek összevonására. Mivel azonban a külön kategóriák alkalmazását nem tekinthetjük teljesen tartalom nélkülinek, ezért a vizsgálatot két csoporton végeztem el. Az elsőt „kemény irredentaként” határoztam meg, ide azok tartoznak, akik kapcsán a hatóságok kifejezetten említik az irredentizmust. A másik csoport, a „tág irredenta”, ekkor a kemény irredenta csoportot kiegészítettem azokkal, akiket sovinisztának, románellenesnek vagy hasonlóképp említenek. Mint később látni fogjuk ezek nem mindegyike valóban irredenta, a tényleges szám a kettő között, az utóbbi csoport létszámához közelebb lehet.

A másik fontos kérdés a minta érvényessége. Összességében 1262 fő található az általam felhasznált kimutatásokban, ami a statisztikai elemzéshez már kellően magas elemszám. Joggal feltételezhető az is, hogy ez az Erdélyben nyilvántartott internálandók döntő többségét jelentette. 1936-ban egy összesítés szerint ugyanezekben a megyékben 1130 főt vettek nyilvántartásba, egész Erdélyben, a Bánság és Arad megye nélkül pedig 1392 főt.1153 Úgy tűnik tehát, hogy három évvel korábban is hasonló számú személyt szerepelt a listákon, így a vizsgált sokaság lényegében lefedi a teljes nyilvántartást.1154 Van azonban néhány település, ahol semmilyen lényegi adatot nem adtak meg. Mivel az irredenták kimutatás területileg nem terjed ki a Bánságra, így az adatokat csak a történeti Erdély és a Partium magyar és teljes lakosságának szociodemográfiai adataival vetettem össze.

1. táblázat

Ismert foglalkozású internálandók megoszlása nemzetiség és minősítés alapján

magyar román Német (szász) zsidó egyéb összesen

irredenta 307* 1 35+ 33 1± 377

ellenséges 88 3 29└ 6 5 131

kém 11 2 10 - - 23

kommunista 281 52 20x 69 8∞ 430

egyéb 30 7 6 3 1 47

n. a. 3 1 2 - . 6

összesen 720 66 102 112 15 1015

* Közülük 4 „magyarosított sváb”; + Közülük 27 szász; ± n. a.; x Közülük 17 szász; ∞ Közülük 1 örmény; └ Közülük 23 szász

A vizsgált csoportban (1. táblázat) összesen 440 fő tartozott a kemény irredenták közé és 618 fő a tág értelemben vett irredentához (a táblázat közülük csak az ismert foglalkozásúak számát tünteti fel, mivel a későbbiekben az ő összetételüket elemzem), egyelőre nemzetiségi különbségtételnélkül. Vagyis azonnal látható, hogy még a legtágabban értett irredenták is – a kémek és kémgyanúsak 23 fős csoportját ide számítva – csak a felét tették ki az államra különösen veszélyesnek tartott egyéneknek, a kemény irredenták pedig csupán egyharmadát. Az irredenta fontos, de messze nem kizárólagos veszélyforrás volt, számszerűleg nagyjából azonos a kommunista mozgalommal.1155 Ez egyébként nyilvánvaló egyéb forrásokból is, például emlékiratokból. Armand Călinescu például, aki előbb a Nemzeti Parasztpárt kormányaiban belügyi államtitkárként éppen az állambiztonságot felügyelte, majd a királyi diktatúra idején előbb belügyminiszter, később miniszterelnök lett naplójegyzeteiben lényegében nem is említi a magyar irredenta problémáját, nem így a kommunista mozgalmat. A legtöbbet politikai ellenfelei megfigyeléséről ír.1156 Hasonlóképpen a többi fontos román közéleti figura sem sok teret szentelt a

1153 ANIC DGP dosar 5/1933 f. 1601154 1936-ban csak Háromszéken vettek fel jelentős számú internálandót, 189-et. Uo.1155 Van még egy kisebb létszámú csoport, a különböző, főként orosz menekülteké.1156 Armand Călinescu: Însemnări politice... i. m.

magyar kisebbségnek és a magyarságnak különböző szövegeiben.1157

Áttérve most már az irredenta különböző csoportjainak társadalmi összetételére először a települések szerinti megoszlása vessünk egy pillantást. A tág értelemben vett irredenták közül 383-an olyan városi jellegű településen éltek, ahol 10 főnél több került ebbe a kategóriába, az összes tág értelemben vett irredenta 62%-a. (2. táblázat) Ez jóval magasabb, mint akár a teljes lakosságon, akár a kisebbségeken belül a városi lakosság aránya, vagyis az irredenta elsősorban városi jelenségnek tűnik, azon belül is néhány településhez kötődik szorosabban.

2. táblázat

település irredentafő

magyarokfő

magyarok

aránya%

magyarok és zsidók

száma

magyarok és zsidók

aránya%

magyar,német,zsidó

fő

magyar,német,zsidóarány

%

lakosság irredentákaránya amagyar

lakosságonbelül

%

Kolozsvár 95 47689 47,3 60751 60,2 63251 62,7 100844 0,2Marosvásárhely 16 22387 58,1 27215 70,7 27847 72,3 38517 0,07Brassó 39 23269 39,3 25536 43,1 38550 65,1 59232 0,17Székelyudvarhely 44 8331 83,5 8614 86,3 8798 88,2 9981 0,53Csíkszereda 16 3796 79 4049 84,2 4120 85,7 4807 0,42Gyergyószentmiklós

20 8912 86,1 9505 91,8 9576 92,5 10355 0,22

Máramarossziget 39 5424 19,9 15950 58,5 16111 59,1 27270 0,72Dicsőszentmárton 18 3522 53,6 4052 61,7 4233 64,5 6567 0,51

Torda 30 9943 49,7 10795 53,9 11323 56,6 20023 0,3Erzsébetváros 16 1445 35,6 1536 37,8 2050 50,4 4067 1,11Petrozsény 20 5861 38,1 6918 44,9 7998 51,9 15405 0,34Nagyszeben 17 6521 13,2 7829 15,9 29427 59,6 49345 0,26Medgyes 13 3876 25 4578 29,5 10552 68,1 15505 0,34

A városokban tág értelemben vett irredentaként összeírtak száma a leginkább az 1930-ban magyar nemzetiségűként összeírt lakosság számával van összefüggésben. (A 13 elemű sorozat korrelációja 0.82.) Ez azonban nem jelenti azt, hogy minél magasabb lenne a magyarok aránya egy településen, annál több irredentát tartanának számon. Úgy tűnik, hogy az adott város magyarként nyilvántartott lakóin belül tág értelemben vett irredentaként számba vettek aránya a magyar lakosság arányától már nem függött. Vannak városok, ahol magas magyar lakosságarány mellett is nagyon alacsony az összeírtak száma és aránya (Marosvásárhelyen pl. 0,07%), máshol alacsony lakosságarány mellett is magas. (Erzsébetváros 1,11%, Máramarossziget 0,72%) Egy bizonyos, jelentősebb számú magyarra szükség volt ahhoz, hogy viszonylag sok irredentát tartsanak számon, de nem volt szükségszerű az, hogy a magyar lakosságnak nagyjából ugyanakkora hányada kerüljön nyilvántartásba. Ez vélhetően nem csak azt jelzi, hogy egyértelmű számszerű elvárást felülről nem fogalmaztak meg, hanem a helyi viszonyok fontosságát is sejteti.

Fontos még megemlíteni ebben az összefüggésben azt is, hogy amíg a tág értelemben irredentaként nyilvántartottak száma szorosan összefügg a magyarként nyilvántartott lakosság számával, addig a magyar és zsidó, illetve a teljes kisebbségi lakosság számával már nem mutat összefüggést. (Pontosabban az összes kisebbségi számával a 13 elemű sorozat nagyon gyenge negatív korrelációt mutat.) Úgy tűnik, hogy a szép számú ellenpélda ellenére, az irredenta főként magyarokhoz kötődött, pontosabban minden más nemzetiség körében jóval alacsonyabb volt az így minősítettek aránya.

3. táblázatIsmert foglalkozású irredentaként nyilvántartottak (szűk irredenta) nemzetiségi és foglalkozási

1157 Borsi-Kálmán Béla: „Regátiak”, „erdélyiek” és „magyarok”... i. m. 37–38.

megoszlásamagyar német zsidó román egyéb összesen

munkás 10 1 - - - 11

földműves 6 - - - - 6

Iparos, szakmunkás, kiskereskedő

32 5 - - - 37

Közig., közszolg. 29 4 1 - - 34

Oktatás, egyház 60 4 2 - - 66

Szabad foglalk. 82 4 17 - 1 104

tulajdonos 26 2 - - - 28

Magántisztv. 19 2 1 - - 22

Keresk, vendégl., gyógyszerészet

23 8 9 - - 40

politika 4 - - - - 4

háztartásbeli 16 5 2 1 - 24

n. a. - - 1 - - 1

összesen 307 35 33 1 1 377

4. táblázatIsmert foglalkozású irredentaként nyilvántartottak (tág irredenta) nemzetiségi és foglalkozási

megoszlása

magyar német zsidó román egyéb összesen

munkás 32 2 - 4 4 42

földműves 7 6 - 2 - 15

Iparos, szakmunkás, kiskereskedő

56 15 - 4 1 76

Közig., közszolg. 36 6 1 - - 43

Oktatás, egyház 75 10 3 - - 88

Szabad foglalk. 98 6 21 - 1 126

tulajdonos 32 2 - - - 34

Magántisztviselő 25 5 4 - - 34

Keresk, vendéglátás,gyógyszerészet

34 10 10 - 1 55

politika 4 - - - - 4

háztartásbeli 26 8 2 1 - 37

n. a. - 1 1

összesen 425 70 42 11 7 555

Ami ezeknek a különbözőképp megragadott csoportoknak a társadalmi összetételét illeti, mindenek előtt ismét hangsúlyozni kell, hogy megfelelő statisztikák hiányában csak a magyar és a teljes lakosság adataival tudom összevetni a magyar irredenták adatait. Mivel azonban láttuk, hogy az irredenta amúgy is a magyar lakossághoz kapcsolódik a legszorosabban, az eljárás vélhetően nem fog különösebb értelmezési problémát okozni. Tekintettel arra, hogy az állam biztonságára veszélyes személyek csoportjának nagyjából fele a kommunisták kategóriájába tartozott, nyilván nem meglepő, hogy sem a kemény, sem a tág értelemben vett irredenták csoportjában nem található

számottevő munkás, valamivel meglepőbb, hogy földműves sem.1158 Az ismert foglalkozású keményirredentákon belül (3. táblázat) a 10 magyar munkás (3,25%) és 6 földműves (1,95%) együtt csupána magyar nemzetiségűek 5,2%-át, az ismert foglalkozású tág értelemben vett irredentákon (4. táblázat) belül pedig a 32 magyar nemzetiségű munkás (7,5%) és 7 magyar nemzetiségű földműves (1,6%) együtt 9,1%-ot tett ki. Eközben a történeti Erdély és a Partium magyar nemzetiségű lakosságának 1930-ban 19,6%-a tevékenykedett az iparban, és arányuk a teljes lakosság esetében is 18,2% volt.1159 Az őstermelésből élők aránya pedig még ennél is jóval magasabb volt a teljes népességben, mind a magyarok körében, ez volt a fő foglalkozási kategória. Így nyugodtan kijelenthető, hogy némileg paradox módon a társadalom döntő többségét alkotó csoportokból szintelehetetlen volt az irredenta kategóriájába kerülni. A munkások földműveseknél nagyobb aránya a tág értelemben vett irredenták csoportjában részben azzal magyarázható, hogy bizonyos szubverzívnek tartott esetek besorolása nem egyértelmű, továbbá azzal, hogy mint látni fogjuk 1918–1919-ben lezajlott események nyomán is kerültek a kimutatásba.

Ha az internálandók közt magyar nemzetiségűként megjelöltek csoportja felől vesszük szemügyre ezt a kérdést, akkor némileg más kép rajzolódik ki. A 755 magyar nemzetiségű internálandónak közel 44%-a kommunistaként került a listára, vagyis magyarként mindkét besorolásra komoly esély volt.1160

A már említett alsó-középosztályi vagy kispolgári kategóriában1161 a kemény irredenták közt 32 fő (10,4%) a tág értelemben vett irredenták közt pedig 56 fő(13.2%) található magyarként. Ez nyilvánvalóan nem független attól, hogy ebből a foglalkozási kategóriából 97-en magyarként a kommunisták közt szerepelnek, vagyis az ide soroltak 63%-a még a tág értelemben vett irredenta csoportjába sem fért be. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy ez a társadalmi csoport volt a leginkább alkalmas arra, hogy tagjait bármelyik lehetséges veszélyforrás kategóriájába besorolják. Ugyanakkor az ő listára kerülésük jól láthatóan sokban függött a helyi viszonyoktól is. Az ebbe a foglalkozási kategóriába eső internálandók jellemzően néhány településen bukkannak fel nagy számban. Nagyszebenben 30 fő és ebből csak 6 fő irredenta, Tordán 46 fő és ebből csupán 4 fő irredenta. Ezzel szemben Székelyudvarhelyen 5 főt tartottak nyilván, mindegyiküket irredentaként, Abrudbányán pedig 2 főt, szintén irredentaként. Ez akár arra is utalhat, hogy ahol ezt a társadalmi csoportot általában veszélyesnek találták, ott ez a kommunista mozgalommal függött össze, míg a többi településen a magyar etnikum és esetleg a helyi közéletben betöltött szerep képezte a besorolás alapját, a foglalkozás mellékes volt.

Annál is inkább, mert mindkét irredenta csoportban dominált az értelmiség és/vagy a szabadfoglalkozásokat űzők köre. A kemény irredenta csoportban 60 magyar nemzetiségűként regisztrált egyházi és oktatásban dolgozó 19,5%-ot tett, ki a tág értelemben vett irredenta körében ugyanők 75 fővel 17,7%-ot. A szabad pályán tevékenykedő 82 fő a kemény irredentán beül 26,7%-ot, a tág értelemben vett irredentán belül 98 fő 23%-ot tett ki. A két irredenta meghatározás közti különbség pedig a fordítottja annak, amit a munkások esetében látunk – ismét csak azt sejtetve, hogy a nem kemény irredentaként de nem is kommunistaként megjelöltek egy része valóban nem volt így besorolható. Hogy hányan, az persze nem egyértelmű. Ezzel együtt ez a két kategória, amit némi nagyvonalúsággal az értelmiséggel is azonosíthatunk jól láthatóan az irredenta besorolásúak

1158 Mindkét kategóriával kapcsolatban meg kell említeni, hogy az internálandók listáinak foglalkozási adatait a rendőrség, illetve a csendőrség adta meg. Ennek következtében nem azonosak a népszámlálási statisztika összevont kategóriáival sem. A rendőrség által megjelölt foglalkozások egy részéről nem dönthető el, hogy hova tartozik. Ilyenpéldául a proprietar – birtokos, ami egyaránt jelenthet ingatlan, ipari vagy földbirtokot, ez utóbbi esetben pedig minda birtokát hivatásszerűen művelő, mind az abból csupán jövedelmet húzó személyeket ide sorolhatták, noha az általam használt összevont kategóriába az előbbiek birtoknagyságtól függően akár bele is tartozhatnának. Másfelől azokat, akiket a kimutatások önálló gazdálkodóként jelöltek meg én az alsó-középosztályt nagyjából átfogó külön csoportba soroltam a szolgáltatásokban és a kisiparban működőkkel együtt.

1159 Opra Pál: Erdély lakosságának foglalkozások szerinti megoszlása az 1930-as népszámlálás alapján. Pro Minoritate 2010/2 29–40. Itt persze megint fel kell hívni a figyelmet arra, hogy a népszámlálási statisztikák egységesen ipari foglalkozásúnak tekintették a munkásokat és az önálló kisiparosokat is.

1160 A hasonló esély persze nem azonosat jelent.1161 Ide soroltam a kisiparosokat (cipész, csizmadia, kádár stb.) és szolgáltatásokban dolgozókat, egyes szakmunkás

kategóriákat (pl. műszerész, villanyszerelő) és a már említett önállóan gazdálkodó mezőgazdaságból élőket.

legalább 40%-át tette ki, noha a történeti Erdély és a Partium magyar lakosságán belül ez a foglalkozási csoport csak 13%-ra rúgott.

A két foglalkozási csoport jó közelítéssel a középosztályba is bele tartozik. Ez utóbbi azonban biztosan kiegészíthető még a magántisztviselők és a kereskedelemben, vendéglátásban, szolgáltatásokban tulajdonosként működőkkel. (Pl. étteremtulajdonotok, gyógyszerészek.) Ez a két kategória a magyar nemzetiségű kemény irredentán belül rendre 19 fővel (6.2%) és 23 fővel (7,5%),a tág értelemben vett irredentán belül pedig rendre 34 fővel (8%) és 25 fővel (5.9%) volt jelen. Együttesen pedig 14%-ot tettek ki. Ennek megfelelően a középosztály az irredenta több mint felét adta, és akkor még nem számoltunk a középosztállyal átfedésben lévő foglalkozási kategóriákkal.

Ez utóbbiak közül az állami tisztviselők és alkalmazottak csoportja vélhetően inkább alulról érintkezett a középosztállyal, a tulajdonosok már említett köre pedig felülről. Az előbbiek a keményirredentán belül 29 fővel (9.4%) a tág irredentán belül pedig 36 fővel (8.5%) képviseltették magukat. Az utóbbiak a kemény irredentán belül 26 fővel (8,5%) a tág értelemben vett irredentán belül pedig 32 fővel (7.5%) voltak jelen. Együtt a két átmeneti csoport 16-18%-ot tett ki a különbözőképp meghatározott irredentákon belül.

Jól látható, hogy a középosztály az irredenták között elképesztő mértékben felülreprezentált volt. Az ide soroltak legalább 60%-a valódi középosztálybeli volt, az elittel kiegészítve akár a kétharmadot is elérte a jelenlétük, az alsó-középosztállyal együtt pedig már a 80%-ot közelíti az arányuk. A háztartásbeliekkel és nyugdíjasokkal kiegészítve kijelenthető, hogy az irredenta lényegében azonos volt a magyar középosztállyal és elittel és ilyen módon akár etnikai megjelölésreis alkalmas volt – de egy a szokottnál szűkebb értelemben. Amíg a munkások és parasztok kommunistaként jelentek meg a veszélyforrások közt addig ettől feljebb a társadalmi létrán szinte egyértelművé vált, hogy valakiből csak irredenta lehet. Bár magyar középosztálybelinek lenni nem jelentette egyértelműen az internálandók listájára kerülést irredentaként, ha azonban valakit felvettek akkor szinte biztosan ezzel a megjelöléssel tették.

Árnyalja a képet, ha a listákon szereplők nemek szerinti megoszlását is figyelembe vesszük. Nők viszonylag ritkán kerültek az internálandók közé, összesen 58 főt vettek számba 1933-ban. Ezen belül a 17 máramarosszigeti és a 13 szatmárnémeti tette ki a csoport több mint felét. A másik jellegzetesség, hogy körükben 42-en kommunistaként kerültek a nyilvántartásba és csak 17-en más okból. Kemény irredentaként csak 8-an. 26-an zsidó nemzetiségűként kaptak figyelmet, 4 szász, 1 román és egy ismeretlen nemzetiségű is itt található. Ami a foglalkozási megoszlásukat illeti, némileg elválik egymástól a kommunistaként és a más okból nyilvántartottak köre. Az előbbiek közt 58%, az utóbbiaknak kétharmada háztartásbeli volt. Ha azonban csak azt a két várost vesszük szemügyre, ahol valóban nagy számban regisztráltak nőket (és ahol szinte kizárólag kommunistaként kerültek nők a listára) azt láthatjuk, hogy itt sokkal több munkából élő, szakmával rendelkező nőt vettek számba veszélyforrásként. Ehhez hozzá vehetjük még Marosvásárhelyt is, ahol a 4 kommunistaként nyilván tartott internálandó nő mindegyike dolgozott is.1162 Igaz, elsősorban Máramarosszigeten a dolgozó nők zsidók voltak, bár Szatmárnémetire ez már nem volt igaz.

Mindenesetre elmondható, hogy az irredentaként internálandó nők tipikus példája Bethlen Mária grófnő volt, akit egyébként még bíróság elé is állítottak. A háztartásbeliként vagy vagyona jövedelméből élő irredenta nőkkel szembe helyezhető a jelentős részben munkából élő – viszont nem feltétlenül magyar kommunista nők csoportja. Ezzel együtt irredentának lenni szinte bizonyosan azt is jelentette, hogy az illető férfi, míg a kommunisták közt ez a nemi megfeleltetés egy fokkal kevésbé volt egyértelmű.

Néhány más esetben, ezúttal már egyedi foglalkozásokra koncentrálva is kitapintható, még ha statisztikailag esetleg nem is igazolható egyértelműen az egyedi, vélhetően helyi viszonyok fontossága. Feltűnő például, hogy amíg Székelyudvarhelyen a 48 tág értelemben vett irredenta közt 9 középiskolai tanárt vettek számba (valószínűleg az összes gimnáziumból), addig Kolozsvár 95

1162 A nem kommunisták amúgy sem nagy létszámú csoportján belül pedig a munkával rendelkező nők számát csökkenti a székelyudvarhelyi Jancsó Bözsi Böske postai tisztviselő, akit képmutatóként jelöltek meg az internrálás indoklása rovatban.

irredentája közt csak 4 tanár, köztük Tavaszi Sándor, a református teológia professzora található. Viszont 3 egyetemi tanár és 6 református és katolikus egyházi személy is ide került, míg Udvarhelyen csak 3. Marosvásárhelyen pedig lényegében se középiskolai tanárok (összesen 1 fő), se egyháziak (0 fő) nem kerültek fel a listára. Ugyancsak Székelyudvarhelyen 11 főt részben vagy egészen az Országos Magyar Pártban játszott szerepe miatt vettek fel a listára, köztük a párt teljes vezetőségét. Marosvásárhelyen az egyetlen nyilvánvalóan politikus figura, aki az internálandók között szerepelt, Bernády György volt,1163 aki ekkor már, vagy ekkor éppen nem az OMP tagja volt. (Kolozsvárott nyilvánvalóan az OMP több vezetőjét is számba vették.)

Felidézve, hogy a magyar lakosságnak nem azonos arányú részét vették számba két következtetés kockáztatható meg. Az első, hogy lehetett egy minimális elvárás, aminek meg kellett felni, de amennyiben ezt a kvázi-kvótát már feltöltötték nem kellett mindenkit nyilván tartani, aki amúgy szerepe és állása miatt logikusan kerülhetett volna az internálandók közé. (Mint arról még lesz szó, a legtöbb esetben nem neveztek meg konkrét, az adott személyhez kötődő indokot.) Így amíg Kolozsváron a középiskolai tanárok nélkül is meg volt a kellő mennyiségű irredenta, addig máshol az utóbbiakat is a listára vették. A másik lehetséges következtetés a már sokat emlegetett helyi viszonyokra vonatkozik. Más dokumentumok is az mutatják, hogy a listákat készítő rendőrtisztek felfogása sokat nyomott a latban. A Maros tartomány (Ținutul Mureş) egyesületeiről 1938-ban készült összeírásban1164 például a Fehér megyei egyesületekről a rendőrtisztviselő minden egyes esetben külön mérlegelte vajon veszélyesek-e az államra, irredenták-e? Számos magyarként jellemzett (magyar tagságú és vezetőségű) egyesület kapcsán is tartózkodott ettől a minősítéstől. Ezzel szemben a Maros megyei rendőrparancsnok ekkor már kivétel nélkül minden magyarnak minősített egyesületet is irredentaként kategorizált, azokat is, melyek Fehér megyei megfelelői elkerülték ezt.

Ugyanez lehet a magyarázat az internálandók listájának összeállítására is. Ha például a marosvásárhelyi politikusok, tanárok és egyháziak feltűnő hiányát akarjuk megmagyarázni valószínűleg a Bernády György neve mellé aggatott minősítés a kulcs. Egyedül ő kemény irredenta a felsoroltak közt, mindenki más csak soviniszta. Bernády ekkor már és még nem az OMP tagja, korábban pedig a Nemzeti Liberálisokkal működött együtt, vagyis az 1933-ban hivatalban lévő parasztpárti kormány legnagyobb ellenfeleivel. Mivel számos forrásból úgy tűnik, hogy a politika számára a román ellenzék megfigyelése volt az elsődleges, kínálkozik a feltevés, hogy Bernády éppen azért lesz irredenta, mert ő áll a legközelebb a nyilvántartásba vettek közül a liberálisokhoz.

Nem érdektelenek az átmeneti kategóriák sem. A kisiparosok, szolgáltatásokban dolgozók esetében irredentának minősítettek annak tükrében tűnnek átmenetinek, hogy ezt a csoportot nagy tömegben kommunistának tartották. A munkások – pontosabban a munkásmozgalom – körében is létezett egy átmeneti csoport – a magyar nemzetiségű szociáldemokratáké. Őket kivétel nélkül irredentaként tartották számon, noha feljegyezték szociáldemokrata szerepüket is. Bruder Ferenc, Bartalis Sándor, Kolozsvárott, Visnovszki (vagy Visnyovszki) János Szatmárnémetiben került a listára szociáldemokrataként, de irredentának vagy magyar sovinisztának minősítve. Bruder esetében ez a foglalkozásával is összefügghetett, újságíróként szerepel, a másik kettő azonban szakmunkás. A foglalkozás szerepét sejteti két kivételes példa is, Demeter János és Gaál Gábor, Kolozsvárról. Demeter már ekkor kommunista szimpatizáns, Gaál pedig tagja is a mozgalomnak. Viszont mindketten újságírók, Gaál a marxista szellemiségű Korunk főszerkesztője (ez a lap az, amit 1940-ben be is tiltanak a magyar hatóságok), Demeter pedig a Falvak Népe című, kommunistákhoz közel álló lapot vezeti, sőt, ezért nyilván is tartja a rendőrség,1165 mégis mindketten irredentának lettek besorolva.

1163 Lásd Fodor János: Egy helyi társadalomszervezési kísérlet. Bernády György és a Magyar Polgári Demokratikus Blokk kísérlete. Transindex.ro http://itthon.transindex.ro/?cikk=21305 (letöltve 2014. március 14.)

1164 ANSJ CJ Inspectoratul de Poliţie Cluj1165 Lásd a kézdivásárhelyi rendőrség átiratát a sepsiszentgyörgyi rendőrséghez 1933-ból, amiben a kolozsvári

rendőrfelügyelőség Demetert is megnevező utasítására hivatkozva beszámolnak róla, hogy a Falvak Népéből 293 példányt hoztak a városba, de a Kovács könyvkereskedés nem tudott mit kezdeni a lappal és hiánytalanul visszaküldték. Arhivele Naţionale Secţia Judeţeană Mureş (ANSJ MS) Direcţia Regioanlă MAI MAM inventar 1235., dosar 2910. f. 27.

Még két másik átmeneti kategóriát érdemes számba venni. Egyikbe sem tartoztak sokan, de ezek jól jelzik milyen problémákkal kellett szembesülniük a kimutatásokat készítőknek. A besorolásproblémáiról később, az irredenta fogalom tartalmának vizsgálata során még lesz szó, itt elsősorban az etnikai besorolás bizonytalanságát érintem.

Bár az irredenta mint láttuk elsősorban magyar veszélyforrást jelentett, ez nem jelenti azt, hogy csak magyarok lettek volna irredenták. A szászok és németek esetében (az állam által érvényesíteni kívánt etnikai koncepcióról sokat elmond, hogy a hatóságok külön kezelték őket, sőt még a svábokat is) nem volt automatikus a magyar irredentaként való besorolás – de a német nemzetiségű irredenták társadalmi összetétele is a magyar nemzetiségűekéhez volt hasonló. Ezzel együtt a kemény irredenták közt 5 magyar és 3 német-magyar (!), a tág értelemben vett irredenták közt pedig 6 magyar és 3 német-magyar irredenta (nyilván ugyanazok, akik a kemény irredenta besorolást is kiérdemelték) található. Bizonyos jegyek alapján tehát a hatóságok elfogadták az etnikai hovatartozás és politikai meggyőződés különbségét is. A zsidók esetében erre nem került sor,az irredentaként számba vett zsidó nemzetiségűként besorolt személyek mind magyar irredenták voltak, legfeljebb azt jegyezték meg, hogy zsidó voltuk ellenére teszik ezt.1166 Viszont a zsidók esetében a társadalmi helyzet korántsem járt együtt olyan szorosan a veszélyforrás megjelölésével, mint akár a magyarok, akár a németek esetében. A magyarok közt tipikusan irredenta vagy legalábbis jelentős részben irredenta foglalkozási kategóriákba (ez utóbbiak az alsó-középosztály, kispolgárok, szakmunkások) tartozó zsidók közt sokkal több a kommunistaként feltüntetett. Az alsó-középosztályi csoportban egyenesen csak kommunisták (24 fő) találhatóak, szemben a magyarokra jellemző 63%-os aránnyal. Ennél is érdekesebb a kereskedelem és szolgáltatás, ahol 19 zsidó internálandóból 9 fő kommunista. A magyarok esetében 41 főből 7-en kommunisták. 8 zsidó magántisztviselőből 4, 28 magyar magántisztviselőből csak 3 fő volt kommunistaként nyilvántartva.Nem véletlen, hogy a 104 zsidóként számba vett személy közül 52-en kommunistaként kerültek a listára.

Ez persze egy olyan jelenségre utal, ami a magyar irredenta társadalmi összetételét is meghatározhatta, egyúttal befolyásolta a fogalom jelentését is: a sztereotípiák hatására. Mint láttuk a magyar irredenta a középosztályhoz és az elithez kötődött, és ilyen értelemben akár a magyar nemzetiség fogalmát is átírhatta, hiszen a magyar irredenta egyúttal kikerülhetetlenül kapcsolódott amagyar nemzetiséghez. (Még ha elszórtan izgalmas anomáliákkal is találkozhatunk.) A román közbeszéd azonban a magyarokat kifejezetten az elitjükkel, az ő szóhasználatukban az oligarchiávalazonosította,1167 és néha még azt is megkockáztatták, hogy feltételezzék: a magyar munkások és parasztok – ha másért nem, a földreform miatt – nem támogatják az oligarchikus magyar szervezeteket. Vagyis nagyon úgy tűnik, hogy a hivatalos irredenta kategória, amennyiben egyes személyeket kellett besorolni, bizony leképezte az egyébként sztereotíp közfelfogást. Ugyanez érhető talán tetten a zsidók esetében is, hiszen zsidóság és kommunizmus azonosítása legalább ilyenerős sztereotípia volt.1168

Ez azt is mutatja, hogy az irredenta fogalma társadalmi értelemben bizonyosan korlátos lehetett. Voltak olyan csoportok, melyek soraiból szinte kizárt volt, hogy valakit irredentának minősítsenek, más csoportokból pedig szinte csak ide lehetett bekerülni. Ezzel együtt néha – sokatmondóan – a kategorizálás több tényező összjátékaként született meg. A magyar nemzetiség ésa középosztályi helyzet együttjárására szükség volt, de esetenként egyedi tényezők is szerepet kaptak, mint a szociáldemokraták esetében.

Mi az irredenta?

A fogalom jelentésével kapcsolatos problémák az irredenta csoportjába soroltak társadalmi összetételének vizsgálata kapcsán is felmerültek és az irredenta egyedi meghatározása kapcsán sem beszélhetünk egységes, szoros jelentésről. Másfelől, mint az a listákból is kiderül és a további iratok

1166 Például Petrozsényben Krág Hermann fogászról és Berkovics Náthán jegyzőről. ANIC DGP 5/1933. f. 83-86.1167 Egry Gábor: Sérelmek, félelmek és kisállami szuverenitásdogma... i. m.1168 Kate Sorrels: Ethnicity as evidence.... i. m. 9–11.

megerősítik nem csak az irredenta jelentése bizonytalan esetenként, hanem a szóhasználat sem világos. Az iratok azt sugallják, hogy inkább egy szóbokorral van dolgunk – pontosabban olyan egyébként egymással nyelvészeti szempontból nem összefüggő fogalmakkal, melyek jelentése a kisebbségek nemzeti érzéséhez, nem román voltukhoz kapcsolódik. Ezek azonban a hivatalok szóhasználatában lehetnek szinonimák de utalhatnak valóban különböző jellegű vagy esetleg minőségű cselekedetekre. Ha egyáltalán cselekvésre utalnak.

Az államot veszélyeztető, ezért megfigyelést, cselekvést kívánó természetük egyértelmű, a rendszeres – havi, olykor akár heti – sűrűségű jelentésekből ez világosan kiderül. Ezek az iratok1169 vagy problémákról vagy kérdésekről (chestiunea) beszéltek, és ezek közül az egyik a kisebbségeké volt. A szociális, munkás, egy időben román (!) kérdés vagy probléma mellett említik, külön tételként, ezen belül külön a magyarokat, zsidókat, szászokat, svábokat és a többi kisebbséget, vagy esetleg külön-külön magyar, szász, zsidó kérdésről, problémáról értekeznek. Időről-időre aztán a probléma nem etnikai megjelölést kap, hanem irredentaként címkézik fel, ezzel jelezve, hogy a kettő azért nagyrészt egybe esik.1170 Mindeközben a problémák sora a húszas évek végétől kiegészüla fasiszta kérdéssel, vagyis a legionárius mozgalommal. Az Abrudbánya eseményeit ismertető jelentéseket 1935-ben például a következőképp tagolták. Az antiszemita mozgalom (miscarea antisemita) a szociális kérdések (chestiuni sociale) sorában kapott helyet, az antiszemita propagandaviszont a politikai-irredenta kérdések (chestiuni politico-iridente) megjelölést kapta. Ugyanide sorolták be a szászok mozgalmát (miscarea sasilor) és a németekét (miscarea germanilor) is, természetesen a magyarok mellett.1171

A jelentések sűrűsége azt sugallja, hogy az ellenőrzés, a megfigyelés igénye – nyilvánvalóannem függetlenül a félelmek erősségétől – nagyon határozott volt és kezdettől fogva létezett. Egyúttal azt is sejteti, hogy a hatóságok szemében az irredenta – csakúgy mint a többi probléma – kiterjedt, állandó és nagyon aktív tevékenységet jelentett, amit ráadásul – némileg paradox módon –fel sem lehet számolni. Hiszen amint a helyi hatóságok elmulasztottak részletekkel szolgálni, máris olvashatták feletteseik rosszalló levelét, melyben éberségre szólították fel őket.1172

A fogalom tartalmának az etnikai, nemzeti megfeleltetésen (pontosabban az idegenség jelölésén) túli megismeréséhez ismét érdemes az internálandók listáiból kiindulni, és ezt kiegészíteni egyéb dokumentumokkal, természetesen mind a korábbi, mind a későbbi időszakból. Ez remélhetőleg az időbeli változásra vagy annak hiányára is fényt derít. Mint azt a kemény és a tágértelemben vett irredenta csoportjának kialakítása kapcsán már említettem, a fogalomhasználat messze nem egységes. Sem a kifejezések, sem a körülmények leírásának részletessége nem egyezik a különböző listakészítőknek megfelelően. Ez esetenként a fogalom magától értetődő jellegére utalhat, például Kolozs megyében vagy Máramarosban, ahol a legtömörebben irredentákat vettek fel a listára, minden további részlet nélkül.1173 Máshol azonban nem egyszerűen csak részletesen leírják, hogy valakit miért szerepeltetnek a kimutatásban, de még a hasonló helyzetű egyénekre vagy hasonló esetekre alkalmazott fogalom sem állandó, váltakozik.1174 Vagy akár együtt jelenik meg a soviniszta az irredentával, esetleg szubverzív érzésekről, beállítottságról beszélnek. Mindez inkább a tartalmat illető problémákat sejtet, egyébként akár az egyértelműnek tűnő kolozsvári vagy

1169 ANIC DGP1170 ANIC DGP1171 ANSJ CJ Inspectortaul de Poliţie Cluj, inventar 399. dosar 16. f. 1. Raport informativ lunar, 1935. március 25.1172 Például a Belügyminisztérium Személyügyi és Ellenőrzési Igazgatósága (!) 1925. november 28-i körlevelében

Târnava Mare megye prefektusán kérte számon, hogy az alárendelt szervek nem adnak jól dokumentált válaszokat az esküt nem tett tisztviselők tevékenységére, viselkedésére vonatkozó kérdésekre. Ezért felkérik a prefektust, hogy ezt tudassa minden hatósággal. ANSJ MS Prefectura Târnava Mare, inventar 415., dosar 34/1926, Nr. 1769. 1926. november 28. A probléma később sem szűnt meg, a Severin megyei csendőrség vezetője egy 1943 áprilisában kelt, A magyar probléma 1943. április 1-10-e címet viselő, Bálinc (Balinţ), Szapáryfalva (Ţipari) és Nagybodófalva (Bodo) községekben a magyar irredenta kapcsán az 1943. április 1-i utasításnak megfelelően végzett megfigyelésről beszámoló jelentés margójára kézzel rávezette, hogy „Tíz nap és két ügynök bevetésével igen gyenge eredmények. Csak a csendőri jelentésekből ismert dolgokat sorolják fel, semmi egyéni aktivitás”. Arhivele Naţionale Secţia Judeţeană Timiş (ANSJ TM) fond 193. Legiunea Jandarmilor Severin, 42/1943. f. 65–67.

1173 ANIC DGP 5/1933 f. 13 – 20., f. 60–63.1174 Uo. f.

máramarosszigeti esetek kapcsán isSőt, néha az is feltehető, hogy valójában stilisztikai kérdéssel van dolgunk, mint Déván vagy

Segesvárott. Az előbbi esetben olyan megjegyzéseket olvashatunk, mint „magyar irredenta, lángoló lelkesedést mutat, nagy propagandista, nem békélt meg a jelenlegi helyzettel”, „lelkes magyar irredenta, veszélyes agitátor”, „magyar irredenta és nagy soviniszta, nem békélt meg a jelenlegi helyzettel”, „szimpatizál az irredenta egyesülettel, magyar propagandát terjesztve”. Ezek alapján nehéz lenne eldönteni, mi is volt az a tényeleges cselekedet, ami a listára kerüléshez vezetett és főként mi lehet a különbség a jelzett személyek esete közt.1175 Segesvárott is hasonló volt a helyzet, legalábbis a társadalmi helyzet alapján nem igen lehet különbséget tenni azok közt, akik váltakozva megkapták, hogy „az ország iránt ellenséges érzelmek”, „ellenséges érzelmeket táplál az ország iránt”, „szubverzív érzelmek”, „irredenta magyar, ellenséges érzelmeket táplál az ország iránt”, „szász irredenta, ellenséges érzelmeket táplál az ország iránt”.1176 Mintha csak arról lett volna szó, hogy ne kelljen mindig ugyanazt a rövid, sztereotíp szót vagy kifejezést a papírra vetni. Mindenesetre ez utóbbi esetek a stíluskérdések mellett arra is utalnak, hogy a konkrét cselekedetek mellett az irredentának volt elvont, általános, köztudomású tartalma is, amit nem kellett egyedi esetekkel megerősíteni, ebben az értelemben mindennapos volt. Elvégre jól kitapintható a besorolásokon, hogy az egyedi eset csak megerősíti az általános kategóriát, de nem ez a besorolás alapja, hiszen mások minden konkrét fellépés nélkül is ugyanazt a minősítést megkaphatják.1177

Mielőtt azonban részletesen áttekintenénk a különböző lehetséges jelentéstartalmakat, érdemes még elidőzni a szinonimaként használt társkifejezések kérdésénél. A leggyakoribb ilyen a soviniszta (sovinist). Ez hasonló jelzős szerkezetekben fordul elő, mint az irredenta, például „nagy soviniszta” vagy „soviniszta magyar”, esetleg fordulatokban, mint „irredenta, gyűlöl mindent, ami román”, „soviniszta, ellensége mindennek, ami román”. Mivel gyakran ismét csak nem lehet különbséget tenni a sovinisztaként vagy irredentaként megjelölt személyek közt társadalmi helyzetüket, a nekik felrótt cselekedeteket tekintve, elfogadhatónak tűnik, hogy a sovinisztát az irredenta megfelelőjeként kezeljük. Ismét csak egy segesvári példát hozva, itt a város szász vezetőit sovinisztának minősítik és meg is adják, mit követtek el, míg azokat a szászokat, akikről ilyen konkrét példát nem tudnak felsorolni, irredentának – noha egyébként a fogalom eredeti, politikai tartalmába ez jórészt bele sem férne.

Szintén gyakran előfordul a propagandista (propagandist), itt elsősorban a sovinisztával és az irredentával való együttes előfordulás sugallja, hogy rokon értelmű fogalomként használják. Egyúttal azonban részhalmazként is felbukkanhat, különösen, amikor a magyar propaganda terjesztése lesz az irredenta besorolást alátámasztó cselekedet. (Irredenta és német propagandista”, „irredenta és német-magyar propagandista” „a magyar irredenta propagandistája”1178 stb.) Mindazonáltal a kommunista propagandista gyakran előforduló fogalmával való morfológiai egyezés is azt sugallja, hogy a magyar vagy német propagandistát besoroljuk az irredenta alá. Csakígy, mint időnként felbukkanó párját, az agitátort vagy izgatót. És természetesen megjelenik a revizionista is, mindazonáltal az előbbiekhez képest sokkal kisebb számban.

Végül az utolsó rokon értelmű fogalom a szubverzív, mint korábban láttuk a szubervzív érzelmeket táplálók esetében. Itt már olyan határesetről van szó, ahol nem dönthető el teljesen egyértelműen, hogy a tág értelemben is alkalmazható fogalom az irredentát jelöli, de néhány esetben – különösen annak tükrében, hogy a kommunistákat a kimutatások egyértelműen besorolják, mégis megtehető. Noha természetesen akadtak esetek, amikor valamilyen egyéb elégedetlenség kirobbanása nyomán kapta valaki ezt a minősítést. Mindenesetre az irredenta bizonyosan szubervzívnek minősült, mint az kiderül például a Maros tartomány egyesületeiről készült kimutatásból is. Itt minden egylet esetében feltették a kérdést, folytat-e szubverzív

1175 Uo. f. 83-86. Különösen annak tükrében feltűnő a stilisztikai indíttatás, hogy másokról kézzelfogható a gyanú okot adnak, legyen az egykori hivatásos tiszti pályafutás vagy csupán állandó részvétel az OMP rendezvényein.

1176 Uo. f. 22-31. természetesen itt is tüntettek fel egészen egyértelmű cselekedeteket, például külfölddel fenntartott kapcsolatokat.

1177 A jobb érthetőség kedvéért egy példa Segesvárról: nagy magyar irredenta, gyűlöli a románokat és a román államot, gyakori kapcsolatban áll Magyarországról érkezett személyekkel. Itt egy általános minősítést egészít ki a konkrét ok.

1178 Uo. f. 22-31., f. 50–58.

tevékenységet és a rendőrök az irredenta jelleget ki is hangsúlyozták a válaszaikban.1179

Visszatérve most már az irredenta és szinonimái jelentésére, már az előbbiekből is sejthető, hogy ha nem is élesen, de jól láthatóan elkülönül azok általános és konkrét tartalma, miközben az utóbbin belül is megragadható az egyedi és sokszor egyszeri cselekvés és a folytatólagos, esetleg ismét csak elvont, inkább absztrakt ennek következtében viszont nem olyan jól meghatározott tevékenység is. A legtágabb értelmű mindegyik közül a tömör és velős irredenta, illetve az etnikai jelzővel kiegészített változatai, magyar, szász irredenta, soviniszta. Ezek lényegében köztudomásúnak feltételezik és láttatják a fogalom tartalmát, amit a dokumentumok olvasói mindentovábbi magyarázat nélkül megértenek. Ez egyébként részben valószínűleg megfelel az irredenta társadalmi összetételéből kibontakozó képnek is, legalábbis éppen ezen keresztül határozza azt meg egy 1920 júniusában kelt nagyváradi jelentés.1180 Ez azonban egyáltalán nem jelenti azt is, hogy valóban konkrét cselekedetek társulnának a besoroláshoz, tartalma lehet egyfajta általános beállítódás, vagy pozíció, szerep is. Ehhez azonban már az általános és konkrét tartalmú fogalomhasználat további esetei kínálnak kulcsot.

Az általános tartalmú fogalom használatának további eseteit vizsgálva legalábbis feltárulni látszik egy olyan jelentéstartomány, ami valamiféle magatartást, viselkedést, általános beállítódást sejtet a kategorizálás mögött, aminek megfeleltetése az irredentával ráadásul magától értetődő. Az olyan, már idézett megfogalmazások, mint „ellenséges érzelmeket táplál”, „gyűlöl mindent, ami román”, „ellenséges a román állammal”, „nem békélt meg a jelenlegi helyzettel”, különösen annak tükrében tűnik elnagyolt magyarázatnak, hogy mint látni fogjuk máskor nagyon is kézzel fogható esetek vagy vádak kapcsolódnak össze a besorolással. Így aztán csak sejthető, hogy mit is jelenthet mindez, mindenekelőtt kritikát – sokszor csupán az állam működését illetően. A korrupciót szóvá tevő cikkek például nem egyszer jártak büntetőeljárással, ilyenkor államellenes izgatás is lehetett a vád.1181 De ugyanígy értékelhették egy színdarab előadását is, még akkor is ha az nem is konkrétan Romániát, csupán általában a közigazgatási visszaéléseket állította pellengérre.1182 Így aztán feltehető, hogy a hivatalos eljárást nem eredményező elégedetlenség, kritika, morgás elég volt ahhoz, hogy valaki mégis irredentaként kerüljön egy nyilvántartásba. Minden esetben igaz azonban,hogy ennek etnikai tartalma is volt. Romániában is a politika mindennapjainak része volt a politikai ellenfelek bírálata, a korrupciós vádak, a kormányzat tehetetlenségének hangos ecsetelése, a perek sem korlátozódtak a kisebbségi politikusokra, újságírókra. (Lásd például a Manoilescu-pert 1927-ben.) A bírálat tehát csak akkor tett valakit irredentává, ha nem romántól érkezett, ekkor tételezték fel, hogy alternatívaként nem Nagy-Románia rendbetételét kínálná, vagy maga a bírálat is abból ered, hogy az illető idegen.

Ezzel együtt az általános megjelölés mögött sokszor rengeteg egyedi eset vagy legalábbis folytatólagos fellépés is megragadható. Zoltáni Pál sáromberkei református lelkész esete nem csupán ez utóbbira példa, hanem azt is mutatja, hogy az irredenta kategorizálásnak ez a módja, sőt egész szókészlete kezdettől fogva létezett. Zoltánit 1923-ban a Marosi járás főszolgabírója bizalmasjelentésben mutatta be a megye prefektusának. Megítélése szerint ő a „legnagyobb irredenta az egész járásban, mindent gyűlöl, ami román és gyűlöletet szít a hívei közt”.1183 Zoltáni konkrét tettei ismertetése előtt érdemes felhívni a figyelmet a jellemzés második részére, ami szintén visszatérő eleme az irredenták jellemzésének, mind az internálandók listáin, mind egyedi jelentésekben. Ez persze már utal valamiféle folyamatos cselekvésre, aktivitásra is. Zoltáni esetében a főszolgabíró meg is nevez néhányat, megszegi a törvényeket – például egyházilag megesket olyanokat, akik nem1179 ANSJ CJ Inspectoratul de Poliţie Cluj, inventar 399. dosar 432.1180 A jelentés abból indul ki, hogy a valódi magyarok aránya a városban nem 90%, hanem csak 25%, mivel a zsidók és

a munkások nem igazi magyarok, így nem is irredenták, nem úgy mint a különböző középosztálybeliek és arisztokraták. ANIC DGP 5/1920, f. 41–42.

1181 Arhivele Naţionale Secţia Judeţeană Covasna (ANSJ CV) Tribunalul Sfântu Gheorghe, fond 47. dosar 559. 63. f.1182 A hosszúfalusi csendőrparancsnok egy magyar bál alkalmából előadott „A bölcs polgármester” című darabról

megállapította, hogy az irredenta, mivel rossz színben mutatja be a települési adószedőket, ez pedig alkalmas a román állam tekintélyének aláásására. A jelentésben nem említi, hogy a darab akár csak célozna rá, hogy a helyszín Románia. Arhivele Naţionale Secţia Judeţeană Braşov (ANSJ BV) Legiunea de Jandarmi Braşov, Biroul Poliţiei, inventar 24. 10/1936 f. 48. Nota informativă Nr. 10. 1936. február 26.

1183 ANSJ MS Prefectura Judeţului Mures, inventar 460. dosar 9/1923, f. 18–19. 26/923 conf. 1923. április 20.

kötöttek polgári házasságot – ezzel aláásva Románia autoritását, nem tartott előadást a koronázás alkalmával a nap jelentőségéről és hiába volt a faluban a főszolgabíró szerint jól felszerelt iskola, Zoltáni mégis arra biztatja a híveket, hogy az egyháziba írassák gyerekeiket. Ezért akár arra is képes, hogy a renegátokat kizárja az egyházi földek bérletéből és természetesen nemzetárulónak nevezi az állami iskola magyar személyzetét.

Bár Zoltáni esetében nagyon konkrét cselekvés is felmerül, világos, hogy bizonyos értelemben maga a szerep, amit a közösségben játszik, válik az irredentává minősítés alapjává. Ez nem csak az internálandók listáinak társadalmi összetételével vág egybe, hanem számtalan konkrét személyt illető minősítéssel, vagy általános értékeléssel. A Régeni alsó járás főszolgabírója 1923 februárjában és márciusában több ízben is kifejtette, hogy a nem román értelmiségiek (papok, tanítók, zsidók) irredenta érzelmeket táplálnak és tevékenységük olyan gyűlésekre szorítkozik melyek gazdasági, egyházi vagy kulturális jellegét csak álcának használják valódi szándékaik leplezésére.1184 Ezt a szemléletet mutatja az egyesületekről készült már idézett lista is. Ezen például a marosújvári református legényegylet szubverzívként szerepel, mivel minden kedden este összegyűlnek azzal az ürüggyel, hogy a kézművességről, szellemi munkáról, gazdálkodásról meghallgassák a lelkész előadását. „Azonban gyaníthatóan ennek álcája alatt magyar irredentát csinálnak.”1185

Az intézményes életben való részvétel – ami a listákon is gyakran megjelenik1186 – tehát eleve olyan folytatólagos magatartást jelentett, ami irredentává tehetett. Ezt egyébként világosan megfogalmazta egy 1937-es utasítás is, melyben a kolozsvári rendőrfelügyelőség az alárendelt rendőrkapitányságok vezetőit arra figyelmeztette, hogy a magyaroknak valójában minden egyes szervezete, legyen az politikai, gazdasági, egyházi, kulturális egyetlen célt szolgál – az irredenta propagandát.1187 Láttuk, hogy ez a típusú általánosítás kezdettől fogva létezett, az azonban, hogy ebből felsőbb szinten megfogalmazott hivatalos állásfoglalás és egyúttal a rendőri fellépés vezérfonala lett talán nem ok nélkül köthető a harmincas évek második felének európai politikájához.

Ezzel együtt a folyamatos irredenta cselekvés körébe tartozott egy sor olyan eset is, amikor legfeljebb valamiféle nemzeti különbség kitapinthatóvá, láthatóvá tételéről volt szó. Ezt azonban a hatóságok – és nem egyszer az újságok vagy a feljelentők – sértésnek vagy legalábbis magyar propagandának tekintették. A két leggyakoribb eset a nemzeti színek használata, megjelenítése és a magyar nyelv használata volt. A Brassó megyei csendőrség parancsnoka 1940-ben egészen addig merészkedett, hogy kijelentette: a magyar irredenta egyre aktívabb a megyében, ez leginkább abból látszik, hogy az újonnan épített házakon piros cserép, zöld fal és fehér ablakkeret a magyar nemzeti színeket adja.1188 Azt, hogy a probléma nem egyedi jelzi az az eset is, amikor egy évtizeddel korábban a Sziguranca hajtóvadászatot indított a Magyar Nők Kézimunka Lapja után. Marosvásárhelyen Révész Ernő könyvkereskedő boltjából került ki az a példány, amiben képes cikkillusztrálta miként kell nemzeti színű szalagra hímezni a „Nem, nem, soha!” feliratot. Hiába állítottaRévész, hogy a lapból csak néhány példányt kapott, és azok sincsenek már meg, a rendőrség Temesvártól Brăiláig minden megyei Sziguranca kirendeltséget és minden prefektúrát riadóztatott, egyúttal elrendelte a könyvesboltok átkutatását.1189

Persze a magyar nemzeti színek vélt használata az egyik leggyakoribb egyedi eset is volt, ami alapján valakit besorolhattak vagy akár be is perelhettek irredentaként. A hatóságok szinte vadásztak erre, a piros-fehér-zöld virágcsokrot áruló vak virágárustól a piros-fehér-zöld likőröket felszolgáló pincéren át a piros-fehér-zöld színt kiadó ruhában csárdást járó lányokig.1190 A

1184 ANSJ MS Prefectura Judeţului Mureş, inventar 460. 1/1923, f. 4. 6/1923 conf. 1923. március 3.1185 ANSJ CJ Inspectoratul de Poliţie Cluj, inventar 399. dosar 432. f. 23.1186 Példák!1187 ANSJ CJ Inspectoratul de Poliţie Cluj, inventar 399. dosar 680. f. 209. No. 25505/937, Cluj, 1937. augusztus 7.1188 ANSJ BV Prefectura Judeţului Braşov, Serviciul Administrativ, dosar 57/1941 Proces-Verbal No. 2. 42-940. Secret.

194ö. Január 29.1189 ANIC DGP dosar 8/1923. Az eredmény persze egyenlő volt a semmivel.1190 ANIC Ministerul Justitiei, Direcţia Judiciară, inventar 1117, 85/1932, f. 47–50., 58, ANSJ TM, ANSJ BV Legiunea

de Jandarmi Braşov, inventar 24. 10/1936 f. f. 82. Nota informativa No. 9. 1936. január 15.

nyelvhasználat egyébként többnyire az állam autoritásával függött össze, mint azt az apácai csendőrőrs parancsnokának jelentése is mutatja. 1936 februárjában azt panaszolta, hogy a községházán azokkal is magyarul beszélnek, akik egyébként tudnak románul. „Ezért úgy tűnik, mintha egy magyarországi hivatalban lennénk, nem Románia közepén.”1191 Más esetben a magyar nyelvű postai címzések okoztak problémát. A fogarasi prefektus 1941-ben (!) tett jelentést egy irredenta címzésű küldeményről, ami rendes postai úton eljutott a városba. A Magyar Építőművészet című lap magyarországi feladója a Ferencz József tér 16. szám alá küldte a lapot, és így a prefektus szerint Magyarországhoz tartozónak állította be a várost, mert a háború előtti utcanevet használta.1192

Persze sok más eset is előfordult, a leggyakoribb a külföldiekkel – főkként magyarországi rokonokkal – való kapcsolattartás, a magyar nyelvű éneklés, mulatozás és a magyar ruhákban történő megjelenés került szóba, mint ismétlődő, gyakori irredenta cselekvés. A nagyszentmiklósi csendőrparancsnok már 1922-ben betiltott minden magyar éneket nyilvános helyen és drasztikus fellépéssel fenyegette a rendelkezését megszegőket.1193 Bár ezt a konkrét utasítását vissza kellett vonnia, a gyanakvás megmaradt, a nyilvános helyen felhangzó magyar ének gyakran adott okot feljelentésre vagy legalább egy jelentés megírására.1194 A Bocskai viselete állandó problémát jelentett, csakúgy, mint a magyar népviselet is. A Bocskai-sapkát 1941-ben már úgy jellemezték, hogy irredenta Bocskai-sapka (şapca iredentista sistem Bocskai).1195

Anélkül, hogy az összes lehetséges esetet felsorolnánk még egy érdekes kategóriát érdemes számba venni, azt, amikor az irredenta kategóriába soroláshoz a nem román megjelölésen keresztül vezetett az út. Mivel általában is az irredentát etnikai értelemben idegennel azonosították, így itt elsősorban az jön szóba, amikor a román fogalmának tartalma vált bizonytalanná. Ez többnyire ahhoz kötődött, hogy a különböző országrészek esetében más-más intézmények, szokások és társasági kultúra minősült autentikusnak. Néha még a csárdást is eljárták románok, magyar nóták éneklésére pedig kezdettől fogva számos példa akadt. Így tartóztatta le a fogarasi rendőrség a helyi Román Nemzeti Párt néhány oszlopos tagját irredenta demonstráció miatt még 1922-ben, mivel egyvendéglőben – magyarokkal együtt – magyar nótákat énekeltek.1196 Karánsebesen viszont még 1943-ban sem volt mindenki számára egyértelmű ez a kérdés, a megyei csendőrparancsnok dühödt levélben követelte a város vezetőitől, hogy távolítsák el az egyik épületen látható magyar nyelvű feliratot. A polgármester és a rendőrkapitány indignálódott, szarkazmust sem nélkülöző levelekben világosították fel, hogy az említett épület az egykori határőrbank épülete, felirata – Karanschebescher Sparkasse – pedig német nyelvű. Magyarokhoz soha nem volt köze.1197 Nagyobb léptéken ugyanez történt még 1923-ban, amikor a vezérkar minden Erdélyben működő önkéntes tűzoltóegyletet irredenta szervezetnek minősített és megszüntetésüket, illetve városok esetében a nem románoktól való megtisztításukat rendelte el. Az erdélyi városi vezetők és prefektusok azonbangyakorlatilag fellázadtak. A karánsebesi polgármester dühösen utasította vissza a vádat, hogy a városában évtizedek óta működő egylet, amit akkor alapítottak, amikor ott még csak németek és magyarok laktak, és aminek most is főként német és román, altruista és igaz hazafi tagjai vannak, irredentának bélyegezzék.1198 Végül a vezérkar visszakozott, ennek következtében azonban a tűzoltóságok magyar vezényleti nyelve is megmaradt, időről időre újabb irredenta gyanút okozva.1199 Ez azonban lassan átvezet az utolsó kérdéshez, miként is lett valaki irredenta?

1191 ANSJ BV Legiunea Jandarmi Braşov, inventar 24. 10/1936. f. 42. Nota informativa Nr. 5. 1936. február 21.1192 ANIC Ministerul de Interne, Cabinetul Ministeriului 22/1941 vol. I. f. 56. Nr. 560/1941 Personal-confidential, 1941.

január 16-a. Egyébként az is sokat mondó, hogy a levél eljutott a címzett városba és vélhetően kézbesítették volna, legalábbis ezt sejteti a személyi hagyatékokban fellelhető célba ért levelek meglehetősen vegyes nyelvű címzése.

1193 ANSJ TM Prefectura Timis-Torontal, dosar 106/1922 f. 29-34.1194 ANSJ BV Legiunea de Jandarmi Braşov, inventar 24. 10/1936, f. 44., Nota informativa, Nr. 4. 1936. III. 16.1195 A Bocskaihoz lásd ANSJ TM Legiune Jandarmilor Severin, inventar 828., 29/1941, f. 33. Ordin informativ Nr. 46.

din 22. Mai 1941., illetve ANIC Ministerul de Interne, Cabinetul Ministeriului, 23/1941, f. 2-3., Personal-confidential 1941. január 19.

1196 MNLOL, K28 4. cs. 10. t. 1923-T-85, ‘A romániai magyar kisebbség sérelmei 1922. december. 24-25.1197 ANSJ TM Legiunea Jandarmilor Severin1198 ANSJ TM Prefectura Judeţului Severin, 24/1924. f. 172-173., 176–190.1199 ANSJ TM Prefectura Judeţului Severin, 40/1932. f. 1.

Hogyan lesz az irredenta?

A kissé szellősen megfogalmazott kérdés arra vonatkozik, hogyan alkalmazták a fenti értelmezési lehetőségeket, miként dőlt el, hogy a meglehetősen elnagyolt tartalmú fogalom érvényes-e valakire vagy nem? Emellett az is kérdés, hogy volt-e a fogalomnak csoportszintű jelentése? A válasz csak látszólag egyszerű és nem csupán azért, mert az egyértelmű megfeleltetés lehetőségei a fogalomból következően korlátozottak voltak. Az irredenta fogalmának alkalmazása, túlmutat az egyszerű történésen és annak megfigyelésén, majd osztályozásán, ezzel a „történő” etnicitás újabb, interakcionális dimenzióját is feltárva. Amíg az egyszerű kategorizálás, a nyilvántartásba vétel és az esetleg ebből következő tartós vagy ideiglenes megfigyelés nem szükségszerűen teszi nyilvánvalóvá a megfigyeltek számára, hogy adott esetben ők „nemzetien” vagy ezzel összefüggésben irredentaként viselkedtek – vagyis valaki ilyennek látta őket és ezt rögzítette is –, a regisztráción túl lépő akció – legyen az egyszerű figyelmeztetés, eljárás vagy akár nem a hivatalos szervektől származó feljelentés – már tudomására hozza és állásfoglalásra késztet ezzel kapcsolatban. Vajon amit a hatóság nemzetinek vagy egyenesen irredentának lát, az valóban ilyen tartalmú volt-e, és még ha valóban az is, vajon a hatóságok vagy a feljelentők értelmezése arról, hogy a nemzeti tartalom ténylegesen hogyan viszonyul a román fogalmához megfelel-e a cselekvő szándékának vagy gyakorlatának. De még az egyszerű kategorizáció, az irredenta fogalmának megtöltése tartalommal sem puszta mechanikus cselekvés, pont a fogalom elnagyolt jellege miatt. Mivel annak tartalma messze nem egyértelmű, ez valódi döntési helyzetet jelent az alkalmazó számára is. Mindenkit besoroljon-e akit a fogalom tág értelmezésébe beleeshet, vagy csupán azokat, akik esetében cselekvést is észlelt? Ehhez jön még a fentről és az adott közegből érkező elvárások sora, melyek maguk is az irredenta fogalmának meghatározását jelentik, hiszen éppen azt közvetítik, hogy kit vagy kiket és miért kellene ilyenként kezelni. Az időnként egymással is ütköző elvek, normák, a benyújtandó jelentések sora sokszor inkább kitágította és nem szűkítette a hatalom képviselőinek, sőt a csoportba sorolandóknak a cselekvési lehetőségeit. Ennek megfelelően a hogyan lett az irredenta kérdésre válaszolva legalább annyira fontos az anomália, a látszólag nem irredentaként mégis így számba vett, vagy látszólag irredentaként mégis kimaradt személyek esete, mint az egyértelmű helyzetek sora.

Érdemes ismét az általános képtől és fogalomhasználattól elindulni. A korszakot általában is nagyfokú paranoia, kémhisztéria és a magyarországi irredenta mozgalmaktól való félelem jellemezte. Ennek alapján aztán bárkit gondolkodás nélkül megbélyegeztek, mint például Jászi Oszkárt is, akiről 1919. szeptember elsején egy rendőrségi jelentés mint sovinisztáról beszélt, akinek románellenes érzelmei közismertek.1200 A Sziguranca és a kémelhárítás később is állandóan arról küldött jelentéseket, hogy Erdélyben az Ébredők és a Rongyos Gárda szervezkedik, nagyszabású kémszervezetet épít és a revízióra készül – és a résztvevők pedig a Szent Koronát ábrázoló pecsétgyűrűről és a „Nem, nem, soha!” jelszóról ismerik meg egymást.1201 Akármennyire abszurdnak is tűnik mindez – noha a korszakban elég sok kiérleletlen magánakcióra is sor került – aRomán Nemzeti Párt lapja, a kolozsvári Patria és nyomában az Independance Roumanie 1921 elején terjedelmes írásban ismertette a magyar irredentának adott állítólagos budapesti utasításokat. Eszerint minden vállalkozásban részt kell venniük, meg kell őrizni, sőt gyarapítani a magyar vagyont, bojkottálni kell a román vállalatokat, vezető szerepet kell játszani a gazdasági életben. Továbbá a nemzeti öntudatot egyletek, könyvtárak létesítésével kell fenntartani. Magyar iskolába kell járatni a gyerekeket, magyar ruhában kell járni, minden házban őrizni kell Magyarország térképét és a magyar zászlót. Emellett ki kell használni a belső feszültségeket, együttműködni a szocialistákkal, republikánusokkal, svábokkal, szászokkal, feltüzelni a parasztokat és a vasutasokat, szítani az antiszemitizmust.1202 Állandóan érintkezést kell fenntartani Budapesttel és fegyvereket

1200 ANIC DGP 18/1919, f. 1. 30513/919 1919. szeptember 1.1201 Ioan Scurtu – Liviu Boar: Minoritățile naționale în România 1918-1925. Arhivele Statului România, București,

1995.,1202 Amire a magyarok készülnek. Román lapok rémlátása. Brassói Lapok, XXVII. 29. sz., 1921. február 9.

kell elrejteni. Nem is az a kérdés létezett-e ilyen utasítás – ilyen formában nem valószínű, de külön-külön lényegében mindegyik felmerült vagy a hivatalos magyar politikában, vagy magánkezdeményezésekben1203 –, hanem az az összkép, ami az irredenta román képéről kirajzolódik. Ha felidézzük az előző részeket, látható, hogy a kategorizálás fogalmilag lényegében egybe vágott az idézett cikkekkel.

De sok más dokumentum is igazolja, hogy az irredenta keresése a későbbiek során is együtt járt a paranoia különböző tüneteivel. A Sziguranca körleveleiben gondosan ismertették a legabszurdabbnak tűnő rémhíreket is, például azt, ami szerint Budapestről elrendelték, hogy az Országos Magyar Párt minden tagja köteles legalább egy fegyvert elrejtenie és településenként legalább 10 fegyvert kell felhalmozni.1204 Egy másik alkalommal a Budapesten élő nagyváradiakat leplezték le, mivel rendszeresen összegyűltek az „Újvárosi Kávékörben” és csak a propaganda fokozásáról beszéltek. Éppen ezért határozták el, hogy Fehér Dezső, a Nagyváradi Napló igazgatójaadjon ki egy albumot, a „legelhivatottabb Budapestre menekült erdélyi harcosok fotóival”, Nagyváradi véndiákok címmel.1205 Egy szintén 1936-os körlevél általában kijelentette, hogy habár a romániai kisebbségek a legteljesebb szabadságnak örvendenek Európában, lojalitásuk nem felel meg ennek. Ellenkezőleg, szubverzív eszméket táplálnak és bármilyen államellenes akciót támogatnak.1206

A körlevél ezzel együtt azt is kiemelte, hogy a magyarok estében a parasztok és munkások megnyerhetőek, az irredenta mozgalom vezetőségét „mágnások és nagybirtokosok” adják, sőt Bethlen Györgynek grófi címe van és Bethlen István testvére (! - valójában távoli unokatestvérek voltak), az irredenta legfontosabb eszközei pedig az egyházak és szervezeteik, a Nőszövetségtől a kórusokig. Vagyis – mint azt az irredenták csoportjának társadalmi összetételéből és a fogalom alkalmazásából is láttuk – mindenki gyanús volt, aki a középosztályba tartozott és minden egylet indoklás nélkül irredenta fészeknek minősülhetett. Amint az egyedi esetekben meg is történt, például Abrudbányán, ahol 1939-ben Kibédi Géza református presbitériumi elnököt „hamis ember”-nek minősítették, aki tetteti, hogy a románok barátja lenne és így vették fel az internálandók listájára. Székely János római katolikus pap esetében ezt azzal indokolták, hogy ő finanszírozza a magyar irredentát, és tartja a kapcsolatot a kolozsvári központtal. Tarr Mihály református lelkészt a legfontosabb magyar szónoknak minősítették, a város magyar irredentája középpontjának.1207 Székely Jánost 1941-ben már úgy tartották nyilván, mint aki a háttérből működik, a magyar közösségről pedig megállapították, hogy az egyleteken keresztül tevékenykedik. Főként az egyháziakon keresztül.1208 (Ekkor már létezett a magyarság hivatalos szervezete, a Magyar Népközösség is, Gyárfás Elemér vezetésével.)

Nem mintha a terjedő paranoia különleges jelenség lett volna. Valójában nagyon is része az állambiztonsági működés logikájának, hogy amikor a vezetés meggyőződéssel vallja valamilyen titkos és ellenséges csoportosulás létezését, akkor az ezek felderítésére irányuló kísérletek teljes vagy viszonylagos sikertelensége a gyanú szétterítéséhez vezessen és végül már azok legyenek a leginkább gyanúsak, akik a legkevésbé lehetnének. Ehhez általában hozzájárul a bonyolult hatalmi és intézményi szerkezet különböző pontjain lévő szereplők különböző érdeke is. Közülük néhányan érdekeltek a veszély képzetének fenntartásában, esetenként éppen ezzel ásva alá versenytársaik helyzetét. Paradox módon a legyőzött ellenség, amit ennek ellenére továbbélő, rejtett veszélyforrásként foghatnak fel kiválóan alkalmas lehet arra, hogy belharcokban a riválisokat ezzel megvádolva távolítsák el őket az útból.1209 Romániában, szemben például a Szovjetunióval, ez utóbbira legalábbis az irredentára hivatkozva nem került sor, ami azonban nem csak a különböző

1203 Bárdi Nándor: Otthon és haza.1204 ANIC DGP 122/1936, f. 83.1205 ANSJ MS Direcţia Regională MAI MAM dosar 2917. f. 40. 1935. január 29.1206 Uo. dosar 1865. f. 79. Nr. 138. conf. Pers. 1936. december 28. A Direcţia Generala a Poliţiei 75173/936 nota

informativa átirata.1207 ANSJ CJ Inspectoratul de Poliţie Cluj, inventar 399. dosar 82. f. 9., 12.1208 Uo. Dosar 64. f. 13.1209 Timothy Snyder: Sketches from a Secret War. A Polish Artist's Mission to Liberate Soviet Ukraine. Yale University

Press, New Haven–London, 2007.,126–132.

politikai rendszer eredménye lehetett, hanem azzal is összefügghetett, hogy az irredenta ezzel együttmégis létező jelenség volt.

Ezzel együtt nehéz eldönteni, hogy az általános személetnek megfelelő besoroláson túl valójában mit is tartottak irredentának egy-egy esetben, egyáltalán mit értettek meg abból, amit feltárni véltek, hallottak vagy olvastak. Nem csupán az olyan vicces esetekről van szó, mint a regáti csendőröké Árapatakon, akik megkérdezték a falusiakat, hogy az új unitárius lelkész fogadására állított diadalkapun olvasható „Isten hozott!” felirat mit jelent, mire azt a választ kapták, hogy ez régi magyar harci kiáltás, amit természetesen kellő rémülettel jelentettek is.1210 Botár Gáspár baróti római katolikus paptól például elkobozták sérelmezett beszédének a szövegét, ebben azonban nem szerepeltek az irredentának minősített részek (az állami iskolák megölik a magyar nemzetet, a magyarok alávaló napokat élnek), ezeket csak a fültanúk – ortodox hívek! – említették. A beszédbentalálható allúziós sértéseket viszont észre sem vették, noha elég egyértelműen utaltak a románok alacsonyabb rendűségére.1211 De felidézhetjük a karánsebesi felirat már említett ügyét, vagy Márton Balázs kézdivásárhelyi elemi iskolai igazgató esetét, akiről azt tudakolták a csíki csendőrök, hogy 1932-ben kiránduló diákjaival kitűzette-e Tusnádfürdőn a zsidó Adler Alfrédtól vett irredenta jelvényeket, és visszajuttatták-e ezeket Farkas tusnádfürdői állomásfőnök közvetítésével Adlernek? A válaszból kiderült, hogy Márton már 1928-ban elköltözött a városból, csak a nyarait tölti tusnádi üdülőjében. A másik két személyről Kézidvásárhelyen nem is hallottak.1212 Vagy éppen említhető Glattfelder Gyula csanádi püspök esete is, akit részben azért jelentett fel Timiş-Torontál megye prefektusa, mert 1921-ben nem tartott istentiszteletet a király névnapján, míg az első magyar királyén igen. Amikor ezt a prefektus számon kérte, Glattfelder közölte vele, hogy láthatóan nem ismeri a katolikus vallást. Az ügyet az igazságügyi minisztériumba felterjesztő tisztviselő meg is jegyezte, hogy ez biztosan nem számít sértésnek, a miniszter pedig nem is tartotta szükségesnek a büntetőeljárás elindítását.1213

Ugyanakkor az is egyértelmű, hogy sok esetben egy-egy egyszeri cselekedet elég volt ahhoz, hogy valaki lényegében örökre irredenta maradjon, sőt akár még az internálandók listájára is felkerüljön. És ehhez nem kellett még az sem, hogy valaki ellen eljárás induljon, akár a hűségeskü letételének megtagadása 1919-ben elég lehetett ahhoz, hogy még mindig számon tartsák 1943-ban (!).1214 Persze ennél komolyabb ügyek is gyakran előfordultak, számon tartották ki teljesített szolgálatot a Regátban az első világháborús megszállás idején, ki vett részt románok meghurcolásában, ki volt tagja a magyar nemzeti gárdáknak vagy a Székely Hadosztálynak, ki szervezett lázadást a bevonuló román csapatok ellen, és persze később ki sértegette a pópát, ki tagadta meg, hogy a hadgyakorlaton telefont vezessenek be az iskolába és így tovább.1215

Csakhogy éppen a nyilvántartásba kerülés esetlegessége, az eljárások nem is ritkán felmentővégkimenetele veti fel ismét a kérdést, hogy vajon mennyire tekinthető ez jól megragadható kritériumnak az irredenta fogalma kapcsán? Egyáltalán miből lett ügy és miből nem, ha egyszer mindenki gyanús volt és bárkit be lehetett sorolni pusztán a viselkedése vagy a foglalkozása alapján? Néhány fentebb említett esetből is látszik, hogy a legfontosabb tényező a hivatalnokok és rendőrök jóindulata, esetleg a helyi viszonyok ismerete vagy azok nyomása volt. A hosszúfalusi csendőrparancsnok akár úgy s dönthetett volna, hogy a szász viselet mégis csak irredenta, de mint láthattuk helyben nem a reformátusok, hanem az evangélikusok tűntek veszedelmesebbnek. És talánaz is nyomott valamit a latban, hogy az említett bálon románok s részt vettek. Csakúgy, mint a fogarasi Református Nőegylet bálján, ahol abból kerekedett baj, hogy az olthévizi munkás Kulcsár

1210 Ioan Scurtu-Liviu Boar: Minoritățile naționale în România 1918-1925. Arhivele Statului România, București,

1995., 47. dok. 225-226.1211 Egry Gábor: A megértés határán. Nemzetiségek és mindennapok Háromszéken a két világháború között. Limes,

2012/2. 29–50., 40–41.1212 ANSJ MS Direcţia Regională MAI MAM, dosar 2917. f. 108.1213 ANIC Ministerul Justitiei, Direcţia Judiciară, inventar 1116., 98/1922. f. 15.1214 ANSJ TM Legiune Jandarmilor Severin, inventar 828. 42/1943, f. 426. A facsádi (Făget) magyar közösség

vezetőjéről, Perjési Jánosról jelzik, hogy gyanús elemként tartják nyilván, mert 1918 előtt szolgabíró volt és nem tetthűségesküt.

1215 ANIC DGP 5/1933

Dénes botrányt csapott, amikor mások román dalokat énekeltek. Őt fel is jelentették, de a máshol egyébként eleve gyanúsnak minősülő Nőegyletet nem érte támadás.1216 A román jelenlét fontosságára utal a magyar dalkörök 1932-es nagyenyedi találkozója is. A dalköri mozgalom vezetője Inczédi-Joksmann Ödön, az OMP ügyvezető elnöke és az internálandók listájának is szereplője volt. Augusztus elején 25 magyar férfi- és vegyeskar vett részt a találkozón, ami a rendőrség beszámolója szerint „nem szűkölködött a magyar jellegben”, de még sem sértette a románérzelmeket, ami az általános irredenta-fogalom és az egyedi esetek tükrében igen meglepő állítás. Viszont a programból kiderül, hogy a rendezvény fővédnöke a prefektus volt továbbá Aurel Albini polgármester, és ebbéli minőségükben osztoztak többek között Szász Pállal (szintén internálandó), az OMP megyei és Fogarassy Alberttel, az OMP helyi elnökével. A kórusok pedig az első este szerenádot is adtak, a prefektust képviselő Oniga Ştefannak.1217 Persze ez sem mindig jelentett biztonságot, mint láthattuk Kibédi Géza Abrudbányán hiába „tetszelgett” a románok barátjának szerepében.1218

Néha nyilván az is segített, ha egy rendezvénynek engedélye volt, ez egyébként akár a különböző hatóságok egymás elleni kijátszására is lehetőséget adott. A máramarosszigeti Sziguranca által „teljes mértékben” irredentának tartott Csókos asszony és Marica grófnő előadását 1926. július 9-én először betiltották – a társulat vezetője nem tudott engedélyt felmutatni, csupán azzal érvelt, hogy más városokban is játszottak –, de egy héttel később a darab már rendelkezett a nagyváradi művészeti felügyelőség engedélyével, annak ellenére, hogy időközben a Sziguranca kiderítette, hogy egy 1925. augusztus 21-i körrendelet betiltotta.1219 Az engedély azonban ismét csaksokszor a helyi viszonyok ismeretétől függött, azonban – tekintettel arra, hogy a csendőröket és rendőröket időről-időre áthelyezték az ország más részébe – ez nem ritkán nem a helyi, hanem a magasabb parancsnokok sajátja volt. Apácán 1936-ban az őrsparancsnok be akarta tiltani az ifjúság szokásos farsangi mulatságát, amikor a legények speciális viseletben – ez a csendőr szerint magyar nemzeti színeket adott ki – körbe járták a falut, énekeltek, majd elvonultak a kocsmába, inni, enni, mulatni. Közben pedig, noha a kiskorúakat is magukkal vitték – a lányok és az ifjak el-el mentek „mint a disznók mindenféle disznóságot csinálni”. Felettesei azonban a közeli Barcaföldvár csendőrparancsnokára hallgattak, aki azt javasolta, hogy a régi szokást ne zavarják meg, inkább jelentésék fel utólag ha valaki valamit elkövet.1220 Mint láttuk hasonlóképpen a felsőbb szintű hivatalnokok voltak jobban tisztában a helyi viszonyokkal (pontosabban az azok részét képező magyar katolikus ünnepi renddel) Glattfelder Gyula esetében, és ugyanez történt Hirschler József kolozsvári esperes esetében is, aki ellen szintén nem indult eljárás.1221

Néha inkább csak sejthető, hogy a helyi viszonyok elsősorban a község, város vagy akár a megye elitjének jó társadalmi kapcsolatait jelentették, és ilyenkor az is előfordult, hogy a hatóságok eltussolni igyekeztek azoknak az ügyeit, akiket egyébként irredentaként megfigyelniük kellett volna. Egy-egy pópa panasza, miszerint a helyi csendőrök a magyarokkal fraternizálnak és ezért azok bátran sértegetik őket, vagy éppen egy névnapi ünnepségen történt kisebb botrány eltussolása legalábbis erre mutat. Különösen az utóbbi eset érdekes, hiszen Kémeren a román községi titkár névnapján a csendőrparancsnok, az állatorvos, a jegyző és kisasszonyok mellett a falu két magyar lelkésze, Tóth Márton és Máté Lajos is részt vettek, akik ittasan el is törték a király képének és a nemzet ikonjának üvegezését. A hatóságok azonban nem kezdeményeztek eljárást amikor pedig egynévtelen feljelentés érkezett a zilahi főügyész szépen eltussolta az ügyet és ezért feletteseitől még

1216 ANSJ BV Legiunea de Jandarmi Făgăraş, inventar 476., 18/1938 f. 1., f. 7–11.1217 ANSJ CJ Inspectoratul de Poliţie Cluj, inventar 399. dosar 197., f. 144–145. Inczédi-Joksmann egyébként külön

műsort adott magyar nótákból.1218 ANSJ CJ Inspectoratul de Poliţie Cluj, inventar 399., dosar 82, f. 9–12.1219 ANIC DGP 50/1926, f. 2–4. A darabok irredenta jellegét a magyar viselet, a magyar nóta és a magyar nemzeti

színek alapozták meg. Ez a rendőrök szerint sértette a román nemzeti érzületet, különösen amikor a szinte kizárólagmagyar és zsidó közönség hangos tetszésnyilvánításban tört ki.

1220 ANSJ BV Legiunea de Jandarmi Braşov, inventar 24., 10/1937, f. 37. Nota informativă Nr. 3. 1936. február 18., f. 43. Nr. 6. 1936. február 26. Miután a mulatság botrány nélkül lezajlott mindkét csendőrparancsnok magának tulajdonította a sikert.

1221 ANIC Ministerul Justitiei, Direcţia Judiciară, inventar 1116. 95/1923, f. 42–43.

dicséretet is kapott.1222 A megfigyelők itt inkább a megfigyelteket védték, mint ellenőrizték.Persze néha éppen a közös szórakozásból vagy szenvedélyből lett a baj. Silviu Dragomir

történészprofesszor és Augustin Maior fizikaprofesszor a kolozsvári egyetemről vélhetően nem is azáltaluk úgy tűnik rendszeresen hallgatott budapesti rádióadások miatt tettek feljelenést, hanem azért,mert egy meg nem nevezett református püspök 1932. március 15-i rádióelőadása nyomán a magyar szomszédok talán túlzottan lelkesedtek. Illetve emellett még azért is, mert a szokásos irredenta szövegek mellett a püspök a románokat a Balkán szemetének nevezte, amit már sértőnek tartottak.1223 De még ekkor is csak annyit tettek, hogy megkérték a főügyészt jelezze a kormánynak, hogy a budapesti rádióadás minden héten olyan műsorokat ad, melyek nem csak irredenta tartalmúak, de sértőek is Romániára. Egyúttal egy eddig még nem igen ismert kategória, irredenta, de nem sértő Romániára létét is jelezve. Nagyon úgy tűnik, hogy az egyébként a politikában is aktívDragomir és az inkább a tudománnyal foglalkozó – rádióamatőr – Maior számára az irredenta elsősorban megmaradt politikai fogalomnak, a magyar rádió hallgatása vagy akár kommentálása nem büntetőfeljelentés alapjául, hanem egyszerűen olyan politikai fellépést kívántak, amely megakadályozza, hogy Budapestről sértő tartalmú szöveget sugározzanak.

Ez az a pont, ahol mintegy körbe évre érdemes egy pillantást vetni az elvárások és az ezekre adott reakciók dinamikájára is. Hiszen a helyi viszonyok hatása, figyelembe vétele részben éppen azt jelenti, hogy a fentről vagy akár az adott településről, de egy másik társadalmi csoportból, személyi körből érkező elvárásoknak mennyire tesznek eleget az irredenta kezelésében. Mint láthattuk az általános kép az volt, hogy Romániában az irredenta állandó, nagyszabású és tulajdonképpen felszámolhatatlan probléma.1224 Ehhez képest viszont a jelentések meglepően sokszor tartalmaztak rövid fordulatokat, melyek arról szóltak, hogy az adott településen, körzetben nem történt semmi érdemleges az irredenta kapcsán. Más esetben egyedi megfigyelések során nem sikerült semmi kézzelfoghatót találni, noha mindenki meg volt győződve arról, hogy az adott személy irredenta vezető. Néhány esetben ezt technikai okoknak tulajdonították, például a minőségiügynökökre költhető pénz nem állt rendelkezésre.1225 Máskor – mint a karánsebesi feliratot kifogásoló csendőrparancsnok felettese tette – a beosztottak hülyeségét tartották a sikertelenség okának.1226 A legtöbb helyen pedig megkíséreltek verbálisan alkalmazkodni.

A dési, a szamosújvári és az abrudbányai rendőrkapitányságok azonos szövegű levelet kaptak a kolozsvári rendőrfelügyelőségtől 1937 augusztusában. A kapitányságok rendszeres jelentéseiben ekkor már hónapok óta csupán annyi szerepelt az irredentáról, hogy „a kisebbségek körében semmi fontosabb nem történt, ebben a hónapban propagandájuk ünnepség szervezésére korlátozódott”. A rendőrfelügyelőség felhívta alárendeltjei figyelmét arra, hogy köztudomású az erdélyi magyarok törekvése saját homogenitásuk és nemzeti egységük megőrzésére és ehhez nem csak a politikai, hanem egyéb szervezeteik is hozzájárulnak. Az is közismert – folytatta a levél –, hogy ezek a szerveződések elsődlegesen irredenta propagandát folytatnak. Ezek alapján a jelentésekben látványos ellenmondás tapasztalható, az a gyakori megállapításuk, hogy a kisebbségek körében semmi gyanúsat nem észleltek csak azt jelezheti, hogy nem veszik komolyan afeladatot. Mivel minden magyar szervezet célja a propaganda, az ottani szervezetek sem lehetnek kivételek.1227 A dési rendőrség a következő jelentésétől kezdve meg is változtatta a gyakorlatát. Ettőlkezdve folyton egy másik sablonszöveget írtak: „a kisebbségek most is úgy viselkednek, mint eddig, különösen a magyarok mulatságokat, kultúresteket szerveznek a jól ismert céllal, vagyis a

1222 ANIC Ministerul Justiţiei, Direcţia . Judiciară, inventar 1117. 85/1934. f. 201-206. A társaság egyébként 36 kg bort, 1-1 kg cujkát és likőrt fogyasztott el.

1223 ANIC Ministerul Justitiei, Direcţia Judiciară, inventar 1117. 111/1932, f. 3. Parchetul Tribunalului Cluj, P. Pop prim-procuror, 1932. március 23.

1224 Hasonló következtetésre jutott a zsidókkal kapcsolatban Kate Sorrels is. Kate Sorrels: Ethnicity as evidence... i. m. 14–15.

1225 ANSJ CJ Inspectoratul de Poliţie Cluj, inventar 399. dosar 683., f. 184. 199/1938 conf. Szamosújvárról jelentették, hogy nincs pénzük elsőrangú informátorok megfizetésére, így csak másodkézből való anyaghoz jutnak hozzá.

1226 ANSJ TM Legiunea Jandarmilor Severin, inventar 828., 42/1943, f. 361–362.1227 ANSJ CJ Inspectoratul de Poliţie Cluj, inventar 399. dosar 680., 25505/937, Cluj, 1937. augusztus 7., illetve uo.

dosar 255. f. 168.

kisebbségek összefogására és a propaganda pénzügyi alapjának összegyűjtésére”.1228 Hasonló alkalmazkodási taktikára találhatunk egyedi esetekben is. A dicsőszentmártoni Némethy Albert, az állomási resti bérlője elleni névtelen feljelentés kivizsgálása egy heti szoros megfigyeléssel sem hozott eredményt. Némethy a vele rendszeresen elbeszélgető rendőrügynöknek panaszkodott 366 lejes nyugdíjára, a megélhetési költségekre, az adósságrendezésre, amin több tízezer lejt bukott, de hiába „nagy magyar”, ahogy az ügynök fogalmazott, nyilvánosan semmit sem mondott és nem vett részt a magyarok megbeszélésein, találkozóin sem. Az ügynök beszámolóját a megyei főügyésznek – tőle kapták a névtelen feljelentést – továbbító rendőrparancsnok a lényeget tekintve nem is másította meg. De azért megjegyezte, hogy Némethy magyar soviniszta, éppúgy, mint minden magyar a városban, bár ettől még a névtelen feljelentő által neki felróttak egyszerű, komolytalan botrányokozásnak tűnnek. Mindenesetre megígérte, hogy továbbra is szoros megfigyelés alatt tartják, és amint elkövet valamit a feljelentésben foglaltak közül, fellépnek ellene.1229

Mindkét eset jól mutatja, hogy megfelelő módon lehetőség volt az elvárásokhoz látszólag igazodva valójában kibújni a fentről sugallt fogalomhasználat alól. A dési kapitányság egyenesen mintha gúnyt űzött volna feletteseiből, ha nekik ez kell, hát így fognak jelentéseket írni. De ettől még nem találtak több irredentát és nem jelentettek olyan eseményekről, melyek vélhetően a kisváros megszokott életéhez tartoztak. A dicsőszentmártoni parancsnok pedig éppen az irredenta általános és széles fogalomhasználata és az egyedi vagy konkrét cselevéshez kötődő értelmezés közti különbség kínálta lehetőséget használta ki. Így lett Némethy soviniszta, mint minden magyar, és még sem ugyanolyan irredenta – hiszen konkrétan nem lehetett semmit a számlájára írni. Még a folytatólagos magatartás, viselkedés sem volt igazolható. Ez formálisan ugyan nem mentesíthette a gyanútól, de a rendőrség ténylegesen nem foglalkozott vele többet, vagy legalábbis az amúgy is kevés ügynökük közül nem állítottak rá szorosan már senkit. A további figyelem kimerült abban, hogy megtapadt rajta az irredenta gyanú a nyilvántartásokban.

Üres halmaz vagy tele?

Látható tehát, hogy az irredenta fogalma Nagy-Romániában – meglehetősen állandó módon – egy valójában felszámolhatatlan, folyamatos ellenőrzést kívánó problémát jelentett. Ezek közül azonban nem ez volt a legfontosabb – pontosabban a kommunista mozgalom legalább annyi figyelmet kapott, mint az irredenta és ez utóbbi időről-időre háttérbe szorulhatott más kérdések, politikai jellegűnek minősített problémák (főként a szélsőjobboldal térnyerése) mögött. Emellett a korszak első felében az irredenta probléma egy csoportba tartozott a román regionalizmussal is. Ez többek között azért történhetett, mert az irredenta éppen úgy összefüggött az etnicitással (és a nemzeti hovatartozással), mint a román regionalizmus.1230 Lényegében mindkét problémát a Romániában élő nem román vagy nem megfelelően, nem eléggé román népesség problémájaként kezelték. Bizonyos erdélyi régiók román népességét elnemzetietlenítettnek látták.1231 Ez olykor az irredenta fogalmának használatában is szerepet kapott, hiszen az is alkalmas volt az irredentaként történő besorolásra, ha valamit – mint az önkéntes tűzoltóságokat – pusztán nem románnak tekintettek anélkül, hogy meghatározták volna annak etnikai jellegét.

Az is látszik, hogy az irredenta kezdetben kapcsolódott egy-egy csoport méretéhez és nem nélkülözte a területi dimenziót sem. A jelentésekben és nyilvántartásokban találkozhatunk magyar, német irredentával, időnként bolgárral és ukránnal is, de kisebb és főként reális területi fenyegetést nem jelentő nemzetiségek esetében a fogalmat már nem használják – így nincs tatár, török, görög vagy akár szlovák irredenta sem. Kivételt a zsidók képeznek, az ő esetükben alkalmazzák a fogalmat – de minden esetben magyar irredentaként jelennek meg. Csak a második világháború előestéjére fejlődnek ki az olyan keresztezett fogalmak, melyek már „judeo-maghiar” irredentaként,

1228 ANSJ CJ Inspectortaul de Poliţie, Cluj, inventar 399. dosar 680., f. 462.1229 ANSJ MS Direcţia Regională MAI MAM, inventar 1235., Comisariatul de Poliţie Târnaveni, dosar 1., f. 1–2.1230 Erre lásd Gábor Egry: Crowding out. Experiences of difference, Discourses of Identity and Political Mobilization in

Interwar Transylania. Studia Universitatis Cibiniensis, Series Historica IX., 2012., 161–182. 1231 ANIC DGP 5/1920, f. 43–44.

vagy „leginkább irredenta-zsidó-magyar újság”-ként („cele mai irrdentisto-evreo-maghiar ziar”1232) jellemeznek valakit vagy valamit. Addig azonban és részben még azután is a zsidók esetében a magyar irredentát sokszor anomáliaként említették, akár csak a németek esetében.

Az irredenta tehát ebben az értelemben nagyon is kemény etnikai tartalommal bírt, a nemzeti hovatartozás meghatározó szerepet játszott, nehezen átléphető határnak tekintették – még akkor is, ha egyébként egyes etnikai kategóriák inkább jogi, mint kulturális és nyelvi alapokon nyugodtak.1233 De erre a kemény etnikai tartalomra utal a fogalom konkrétabb tartalmának az a része is, ami viselethez, nemzeti színekhez, magyar nyelvű dalokhoz, szokásokhoz, vagy akár a nemzeti kultúrához és egyházakhoz köti az irredenta meghatározását. Mindez az etnicitást rögzített, állandó és csak egyféleképpen értelmezhető módon fogja fel, legyen az akár a látens, mindennapi,1234 akár a kivételes, egyedi. A lényeg, hogy aki piros, fehér és zöld színeket használ, az biztosan azért teszi, mert magyarságát akarja kifejezésre juttatni, aki csárdást táncol, az is ezt szeretné megtenni, aki megnézi a Marica grófnőt az is ezzel a szándékkal teszi. A kultúra és annak fenntartása eleve csak irredentaként értelmezhető, viszont a kultúra maga az etnicitás, megteremtve a kölcsönösen egyértelmű hozzárendelést

Ezzel együtt az irredenta etnikai értelemben mégis a nemzeti közösség újraértelmezését, új határok megvonását jelentette. Társadalmi értelemben ugyanis az irredenta csupán a középosztályt és az elitet foglalta magába teljesen és ezen kívül még az alsó középosztály egy részét. (Persze itt most el kell tekinteni a szociáldemokraták sajátos esetétől.) Mindez nem csupán a román politika magyarságfogalmával esett egybe, hanem szinte kezdettől fogva jelen volt az állambiztonság működésében is. Az igazi magyarok, akik képesek voltak az irredentára, nem foglalták magukba a munkásokat és a zsidókat, annál inkább a tisztviselőket, jogászokat, joghallgatókat, orvosokat, a „régi arisztokrata családokból való dámákat”, az egyházi gimnazistákat és iparosokat.1235 Tulajdonképpen az irredenta a tömegeket manipuláló középosztály, ami mindent megtesz pozíciói megtartása érdekében, ami azonban azt is jelenti, hogy az irredenta etnikai tartalma is elsősorban rájuk jellemző és kevésbé a többi társadalmi csoportra.

Az irredenta ilyen értelemben vett konzervativizmusát – az államrend társadalmi tartalmát egyáltalán nem veszélyezteti, sőt tökéletesen megfelel annak – világítja meg annak gender aspektusa is. Különösen az irredentaként és kommunistaként nyilván tartott nők számának és foglalkozási megoszlásának különbsége sejteti, hogy az irredenta politikai kategóriaként lényegébenkizárta a nőket, ezzel azt is elvitatva, hogy politikai szerepet játszhatnának. Aki mégis bekerült, inkább a hagyományos női elit szerepnek köszönhette, de helyzetét tekintve megmaradt háztartásbelinek. Ezzel szemben a kommunista mozgalom a munkájukból élő és egyúttal kommunistaként a politikába is belépő nőket is szép számban tartalmazott, ami akár ahhoz is adaléklehet, hogy miért tűnt az irredentánál is veszélyesebbnek az amúgy létszámát tekintve annál nem erősebb mozgalom.

Ezzel együtt az irredenta az iratokban nyilvántartott csoportként inkább koncentrikus körökhöz vagy a hagyma héjaihoz hasonlítható. Az internálandók csoportját a legveszélyesebbek körének tekintve látható, hogy rájuk maradéktalanul igaz ez a meghatározás. Ez azonban nem csupán egyedi esetekben nem gátolja a hatóságokat abban, hogy eljárást indítsanak akár munkások, akár parasztok ellen, hanem a kisebb téttel bíró nyilvántartásokban is megjelennek ezek a kategóriák. Elsősorban a parasztok, de a munkások is. (Sőt, egy ízben még a szocialista-irredenta fogalmának lehetősége is felvillant.1236) A Brassó megyei irredenták listáján 1936-ban már 15 földműves szerepelt, ebből 10 Krizba (Crizbav) községben, és rajtuk kívül 30 másik gyanús személy.1237 Ezzel együtt a középosztályi dominancia még ezen a körön belül is világos és a besoroltak foglalkozásuk szerint is megfelelnek az irredentáról alkotott általános képnek.

Az irredenta fogalmának egyedi alkalmazása más tekintetben sem felelt meg minden

1232 Radu Fulger feljelentése a Temesvári Hírlap vezetői ellen. 1935. ANIC DGP 49/1921 vol. I., f. 164.1233 Seres Attila – Egry Gábor: Magyar levéltári … i. m.1234 Erre vonatkozóan lásd Michael Billig: Banal Nationalism... i. m. Tim Edensor: i. m.1235 ANIC DGP 5/1920, f. 41 – 42. A nagyváradi Sziguranca jelentése 1920. júniusából1236 ANIC DGP 4/1920, f. 64.1237 ANSJ BV Legiunea de Jandarmi Braşov, inventar 24. 10/1936. f. 148–155.

körülmények között az általános fogalomnak. Amikor valakinek a viselkedéséről, cselekedeteiről kellett eldönteni, hogy irredenta-e vagy sem, akkor a helyi viszonyokból és a magyarok ismeretéből adódóan rés támadt a fogalom és annak alkalmazhatósága között. Ezt csupán önkényesen lehetett kitölteni, ami egyszerre nyitott tág teret az alkalmazók számára és meg is kötötte a kezük. Ráadásul a fogalmat alkalmazók sem azonos módon viszonyultak mindenkihez, nem egy esetben céljuk inkább az volt, hogy ne fedezzék fel az irredentákat, mint sem azok megtalálása és megfigyelés alá vonása. Az államhatalom különböző szintjei és szervei közti viszonyok, a különböző helyi kapcsolathálók, kapcsolati tőke, a többségi társadalomba való beágyazottság, netalán a korrupció olyan tényezők voltak, melyek komoly hatást gyakoroltak az egyedi kategorizációs esetekre.

A fogalom amúgy is túl tág volt ahhoz, hogy ne maradjon végül lényegében tisztázatlan és így bárkit és senkit sem lehetett irredentának minősíteni. Részben valószínűleg ezzel függ össze az is, hogy az általában vett irredenta megjelölésnek, vagyis amikor nem konkrét, esetleg eljáráshoz vezető cselekedettel szembesültek a hatóságok, meglepően ritkán volt komoly következménye. Ritkán, legalábbis ahhoz képest, milyen hatalmas mennyiségű iratot termelt erről a közigazgatás és az állambiztonság és hány emberről jegyezték fel legalább egyszer valamilyen összefüggésben ezt aminősítést. Önmagában, konkrét cselekedet nélkül a minősítés nem igen járt hátránnyal. A már említett Révész Ernő, akiről a Sziguranca végig dossziét is vezetett például rendszeres üzleti kapcsolatban állt a prefektúrával, ahonnan rendszeresen ki is fizették a leszállított papír és irodaszerárát.1238 A hatóságok még az Antonescu-rezsim idején sem alapozhattak kizárólag erre az általános minősítésre büntetőeljárást.1239 Sőt, az is megtörtént, hogy már irredentaként elbocsátott közalkalmazottat vettek vissza állásába.1240 Persze ez nem jelentette azt, hogy más estekben ne alkalmatlankodtak volna, már jóval korábban is, például vonakodtak kiadni a rádióengedélyeket, még akkor is, ha egyébként a kérelmező ellen pusztán magyarsága szólt.1241

Ezzel együtt a fentről érkező, vagy helyben megfogalmazott elvárások fokozatosan utat törtek maguknak, a hatóságok legalább retorikájukban alkalmazkodtak ahhoz az igényhez, hogy mindenhol észleljék az irredentákat és az irredentát. Ennek néha nagyon is ironikus következményeilehettek. Így például hirtelen politikai váltás esetén maga a belügyminiszter utasította a megyei vezetőket, ne jelentsenek annyi képtelenséget a németekről.1242

Bár az előbbi eset a fogalom elkerülhetetlenül politikai jellegét mutatja meg, a társadalom formálása szempontjából annak etnikai, nemzeti tartalma legalább olyan fontos volt. Láthattuk, hogy az irredenta egyfelől újradefiniálta a magyarság tartalmát, másfelől kiemelten nemzetinek minősített bizonyos tárgyakat, eseményeket, gyakorlatokat, cselekvéseket. Bár ezek egy részét mások és más körülmények között nyilván ugyanígy nemzeti tartalommal ruházhatták és ruházták fel, nehéz elképzelni, hogy az állam képviselőinek aktivitása ne befolyásolta volna szélesebb körbenezek szemléletét. Részben felhívta a figyelmet ezekre, részben állásfoglalásra késztethetett, részben pedig az azonosulás lehetőségét is megnyitotta, vagyis új, kiterjesztett értelmet adhatott az egyes gyakorlatoknak, tárgyaknak. Egyúttal pedig hozzájárulhatott ahhoz, hogy az etnicitás a mindennapok gyakorlataiban is egyre fontosabb szerephez jusson. Mivel azonban az irredenta fogalmának etnikai tartalma meglehetősen merev volt, ez egyúttal azt is jelentette, hogy az állam fellépése az etnikai kategóriák tartalmának rögzítésére és egyneműsítésére is irányult.

1238 ANSJ MS Prefectura Judeţului Mureş, inventar 314. 451. 1703. sz. alatt1239 I. Peschir a Timis-Torontál megyei csendőrparancsnok 1942. augusztus 27-én közölte beosztottaival, hogy

szemptember 15-ig készítsék el a Hangya szövetkezet betiltátst lehetővé tevő dokumentációt, minden tagjáról igazolják irredena tevékenységét. Bár a Hangyát az állambiztonság iredenta szervezeként tartotta számon és tagszervezeteit is megfigyelte, Peschir akciója kudarcba fulladt, bsoztottai semmilyen bizonyítékot nem találtak. ANSJ TM Legiunea Jandarmi Timiş-Torontal, inventar 620. dosar 8., f. 58.

1240 Olga Bejincă tanítónőt 1941-ben elbocsátották állásából, mert magyar nyelvű énekeket tartalmazó könyvet találtak nála. Egy évvel később egy másik községben viszont állást kapott az iskolában, noha férjét vasgárdistaként tartották számon, apját pedig szintén magyar irredentaként, aki nem tett esküt 1919-ben, igaz ellene még semmlyen bizonyítékot nem találtak. ANSJ TM Legiunea de Jandarmi Timiş-Torontal, inventar 620. dosar 84. f. 11–13.

1241 ANSJ MS Direcţia Regională MAI MAM, inventar 1235., dosar 2898., f. 145–146. Nagy Mihály rádióengedély-kérelmének ügye. Ez azonban valóban inkább vonakodást jelentett, Erdélyben a rádióengedélyek birtoklóinak döntő többsége kiesbbségi volt még az 1940-es évek elején is.

1242 ANIC Ministerul de Interne, Cabinetul Minsteriului, 11/1941 vol. II., f. 17.

Ez egyáltalán nem volt független attól sem, hogy az irredenta fogalmában lojalitás és etnicitás is elválaszthatatlanul összefonódott. Mivel az irredenta fogalma tág értelemben nem volt egyéb, mint a nemzeti kultúra és a nemzeti önazonosság fenntartásának kísérlete és az állam már eztis gyanakodva kezelte, ez kizárta azt is, hogy a magyarsággal azonosított középosztály egyúttal lojális lehessen. Lojalitását csak ezekről a gyakorlatokról való lemondás igazolhatta volna, ami azonban a nemzeti kultúra újratermelésének végét is jelentette. (Mivel az irredenta csak kis mértékben foglalta magába a munkások és parasztok csoportját, így az ő esetükben nyilván ez a kérdés sem merült fel ugyanolyan élességgel.) Ez azonban azt is jelenti, hogy a román állam számára a kisebbségi probléma csak akkor oldódott volna meg, ha a kisebbségi középosztály megszűnik kisebbségi lenni. A képlet megegyezik azzal, ami az észak-erdélyi magyar nemzetiségi politikát jellemezte: a modernizáció teremtette struktúrák és nemzeti intézmények felszámolása elégítené ki az állam biztonság iránti igényét, igazolná a kisebbség lojalitását. Ezzel azonban meg isszűnne a modern értelemben vett nemzeti kisebbség, ami maradna az egy sajátos folklórt képviselő, nyelvileg különböző csoport.1243 Más tekintetben pedig szintén analóg azzal, amit a csehszlovákiai diskurzusok elemzésekor láthattunk. Az aktivista diskurzusból kirajzolódó magyarságfelfogás és főként annak „ellenkulturális”, a magyarországi kulturális kánont felülíró, republikánus, munkás és népi tartalma lényegében megfelel ennek a megközelítésnek is.

Ez megmutatja azt is, hogy tekintettel a csehszlovákiai aktivista mozgalmakhoz hasonló törekvések viszonylag csekély befolyására1244 az irredenta kategóriájából valójában csak egyetlen módon lehetett végleg kikerülni: románná válva.1245 Mindenki más potenciálisan részese maradt egytartalmát tekintve továbbra is üres halmaznak, hiszen ha mindenki irredenta, akkor maga a besorolás veszti értelmét és jelentését, lévén alkalmatlan arra, hogy különbséget tegyen, valóban osztályozzon. Legfeljebb arra lesz jó, hogy egyre abszurdabb helyzeteket szüljön. Ivanek Boleslav eibenthali (Severin megye) cseh tanító is csak így kerülhetett az internálandók listájára 1939 nyarán,cseh irredentaként.1246

1243 Egry Gábor: Tükörpolitika... i. m.1244 Beke Ibolya: A romániai magyar kisebbség szervezeteinek választási-politikai stratégiái a két világháború között. In

Egry Gábor – Feitl István (szerk.): A Kárpát-medencei népek... i. m. 330–356., 346., 349–353.1245 Erre példát kínál a 2. bécsi döntés utáni dél-erdélyi tisztviselői kar. Míg számuk a megyei tisztviselők között még

néhány évvel korábban is jelentős közép- és alsó szinten, valamint a városokban lényegében arányos létszámban találhatóak kisebbségiek, 1940 őszére a magyarok szinte eltűnnek. Târnava Mare megyében már csak 3 főt tüntet felegy kimutatás, közülük azonban egy már “román, volt magyar”, egy másik pedig “románosított magyar” megjelöléssel szerepel. Mindenki más elmenekült vagy eltávolították. ANSJ BV Prefectura Judeţului Braşov, inventar 347, 56/1940

1246 ANSJ TM Legiunea de Jandarmi Severin, inventar 828. dosar

Szentségtörő szövetségek? Lojalitás, szolidaritás, nemzeti identifikáció és az állam Nagy-Romániában

A Népszövetség hivatalnokai 1935-ben már bizonyosan hozzászoktak a romániai magyar kisebbséget érintő petíciókhoz. Noha ezeknek nem volt sok haszna a kisebbségi sérelmek orvoslása tekintetében,1247 de legalább olyan lehetőségnek tűntek, aminek segítségével fel lehet hívni a nemzetközi közösség figyelmét a problémákra. Így aztán vélhetően senki nem lepődött meg, amikor1935-ben és 1936-ban újabb petíciók érkeztek Romániából. Ezek tárgya több ezer kisebbségi tisztviselő állítólagos jogellenes és diszkriminatív elbocsátása volt kötelező román nyelvvizsgák nyomán.1248

Az erdélyi magyar sajtóban 1934 őszén jelentek meg a tudósítások a tömeges elbocsátásokról.1249 Ezeket Budapesten összegyűjtötték a Népies Irodalmi Társaságban és innen utattaláltak a romániai magyar kisebbség helyzetét és történetét ismertető tudományos igényűnek szánt munkákba is.1250 Ezek a magyarok helyzetét általában sérelmek soraként ábrázolták, a homogén nemzetállam álma jegyében végrehajtott tudatos és folytonos állami üldöztetés következményeként.A cikkek és a benyújtott petíciók nem nélkülözték az iróniát és némiképp paradox jellegük is volt, legalábbis annak tükrében, hogy a magyarországi közbeszédet már a húszas évek elejétől uralta az utódállami közigazgatás teljes nemzetiesítésének toposza. Eszerint az utódállamok lényegében minden magyar közalkalmazottat és köztisztviselőt hamar eltávolítottak és ezek Magyarországon, a létminimum környékén vagy az alatt éltek. Az Országis Menekültügyi Hivatal (OMH) megdöbbentő adatot közölve 197 000 Romániából 1918 és 1924 között Magyarországra menekült személyről tudott. Közülük több mint 20 000 főt állami, megyei, városi tisztviselőként vagy közalkalmazottként, továbbá állami közszolgáltató vállalatok alkalmazottjaiként regisztráltak.1251 Éppen a magyar közalkalmazottak szinte teljes korai elbocsátására vonatkozó állítások miatt tűnhetett volna ez az újabb panasz valószínűtlennek bárkinek, aki ismerős volt a magyar kisebbségi sérelmek világban.

Mégis, az 1934–1935-ös kisebbségi tisztviselői nyelvvizsgák sokkal többet árulnak el Nagy-1247

A romániai magyar kisebbség 1939-ig összesen 47 petíciót nyújtott be. Ebből 25 érkezett 1934 előtt, 9 ebben az évben és 5 darab 1935-ben. Zeidler Miklós: A Nemzetek Szövetsége és a magyar kisebbségi petíciók. In Bárdi Nándor, Fedinecz Csilla: Etnopolitika. A közösségi, magán- és nemzetközi érdekek viszonyrendszere. Közép-Európában. TLA, Budapest, 2003. 59–84., 79–80. Lásd még Eiler Ferenc: A népszövetségi nemzetközi kisebbségvédelmi rendszer működése az első években. In Bárdi Nándor, Fedinecz Csilla, Szarka László: Kisebbségi magyar közösségek a 20. században. Gondolat – MTA ENKI, Budapest, 2009.

1248 Lásd a Népszövetségi Levéltár (Genf) C.337.1937.I dokumentumát. Köszöm Zeidler Miklósnak, hogy saját gyűjtését rendelkezésemre bocsátotta.

1249 Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára (MNLOL) keleti Akció, P1077, vol. 9. p. 862–877.1250 Lásd Mikó Imre: Huszonkét év. Az erdélyi magyarság politikai története 1918. december 1-től 1940. augusztus 30-

ig. Stúdium, Budapest, 1941. 16-17., 170., 174.; Bíró Sándor: Kisebbségben és többségben. Románok és magyarok 1867-1940. Pro-Print könyvkiadó, Csíkszereda, 2002 300–305. Az utóbbi a harmincas évek végén, negyvenes évek elején készült annak az anyagnak a felhasználásával, amit a magyar kormányzati szervek a magyar érvek alátámasztására gyűjtöttek az Erdély hovatartozásáról szóló vitában, de csak évtizedekkel később publikálták. Lásd még Nagy László: A kisebbségek alkotmányjogi helyzete Nagyromániában. Minerva Irodalmi és Nyomdai Műintézet R.-T, Erdélyi Tudományos Intézet, Kolozsvár, 1944., 187–188.

1251 István I. Mócsy: The Effects of World War I. The Uprooted:... i. m., 13., 53–54.; Az adat érdekessége, hogy a hivatalos statisztikák szerint lényegében mindenkinek el kellett volna menekülnie. Az 1910-es népszámlálás éadati szerint a Királyhágón túl és a Bánságban az állami, megyei és városi igazgatásban, az igazságszolgáltatásban és a közoktatásban kevesebb mint 18000 magyar nemzetiségű alkalmazott volt. (A Magyar Szent Korona országainak 1910. évi népszámlálása. IV. rész. Magyar Statisztikai Közlemények 56. kötet, Budapest, 1915. 722. oldaltól.) Ha ide vesszük a Romániához került partiumi és máramarosi területeket, akkor a 20000 fő lényegében teljes meneküléstjelentett volna. Ennek azonban a helyben maradt tisztviselőkről szóló adatok ellentmondanak.

Romániáról és a magyar kisebbségről, mint a propaganda nem túl meglepő kétszínűségét. A nyelvvizsgák jócskán túlmutatnak Románia és a magyarok leegyszerűsítő felfogásán, miszerint az államot egységes szereplőként csak a nemzetiesítés1252 szándéka hajtotta miközben a magyarok ugyanilyen egyöntetűen szenvedtek ettől a politikától. A vizsgák betekintést engednek az egyéni identifikációs stratégiákba és módozatokba, a lojalitás és a nemzeti önazonosság különböző felfogásaiba és ezzel ezek artikulációjának és kialakításának folyamatába is. Már a korszak nyilvános diskurzusának is ezek voltak a fő elemei, noha még a bináris szembenálláshoz igazítva. Ennek megfelelően ezeket eleve adottnak, rögzítettnek tekintették, majd egyszerűen hozzárendelték az egyénhez, aki ennek megfelelően vagy nem formálja azt cselekvő módon, legfeljebb adott lehetőségekből választva performálja ezt, vagy, mint a lojalitás esetében, ismét csak valamilyen egynemű és formális – nyelvtudási – kritériummal azonosították.1253

De nem csak ezeknek a fogalmaknak a valójában nagyon is vitatott jellege teszi érdekessé a nyelvvizsgák ügyét. Maga a vizsgaszituáció, a népszámláláshoz hasonlóan az önazonosság vallatásaként is felfogható,1254 olyan helyzetként, amikor burkoltan vagy nyíltan rákérdeznek valakinek az önazonosságára, ezzel kikényszerítve az identifikáció valamilyen formáját is.1255 Csakhogy a nyelvvizsgák összefüggésében megjelnő kérdés atipikus volt, nem arról szólt kicsoda román és kicsoda kisebbségi, hanem arról, hogy miként szolgálhatja valaki nem románként Nagy-Romániát? Az állam eleve kijelölte azokat a közalkalmazottait, akiket a kisebbségiek csoportjába sorolt és arra kényszerítette őket, hogy valamiként mutassák ki lojalitásukat Románia, közvetve pedig illojalitásukat más országok felé. Ebben a helyzetben az állam képviselőinek hozzáállása legjobb esetben bizonytalan volt azt illetően, hogy milyen tesztnek vessék alá a vizsgázókat. Ivel a korszak szokásainak megfelelően a vizsgatémákat a vizsgáztatók teljesen szabadon választották ki, így lehetőségük volt arra, hogy a vizsgázókat lojalitásuk határozottabb és egyértelműbben etnicizált kinyilvánítására ösztökéljék, de arra is, hogy ilyen értelemben semleges témával az etnicitást háttérbe szorítsák. Közben persze a jelöltek számára is adott volt a lehetőség, hogy megválasszák stratégiájuk és szövegeik a vélt elvárásokhoz igazítsák, de azt is megtehették, hogy “igazi” önazonosságukat mutassák meg. Ebből a szemszögből nézve a vizsgák olyan egyedi pillanatot jelentettek, amikor a vizsgázók rákényszerültek arra, hogy viszonyuljanak etnicitáshoz és lojalitáshoz általában és persze saját etnicitásukhoz és lojalitásukhoz konkrétan, de úgy, hogy enneksorán reflektálnak az állam etnikus felfogására is. Ez termékeny talajt jelentett az etnicitást meghatározó és átértelmező egyéni cselekvés számára, vagy Brubaker kifejezésével élve, az etnicitás megtörténésére.1256

Éppen az egyetlen esemény, illetve elő- és utóélete során láthatóvá vált megközelítések és viszonyulások sokfélesége teszi kiváló elemzési anyaggá a nyelvvizsgákat azok számára, akik nemzetiség, identitás és lojalitás különböző felfogásaira kíváncsiak. Arra is lehetőség nyílik, hogy megismerjük az állam és az érintett csoportok számára fontos etnicitáshoz való viszony alakításánakkülönböző stratégiáit. Ebben az alfejezetben tehát elsődlegesen az identifikáció társadalmi összefüggései és jellege a fő kérdés. Bár a vizsgahelyzet egyszeri, a felmutatott identitások sokszor

1252 Rogers Brubaker: Nationalizing States, National Minorities and External National Homelands in the New Europe. In Rogers Brubaker: Nationalism Reframed. Nationhood and the National Question in the New Europe. Cambridge University Press, Cambridge-New York, 1996. 55–76.

1253 A lojalitás fogalmának újraértelmezését lásd Peter Haslinger – Joachim von Puttkamer: Staatsmacht, Minderheit, Loaylität – konzeptionelle Grundlagen am Beispiel Ostmittel- und Südosteuropa in der Zwischenkriesszeit. In Peter halsinger, Joachim von Puttkamer (eds.): Staat, Loyalität und Minderheiten in Ostmittel- und Südosteuropa 1918 – 1941. Oldenborug Verlag, München, 2007. 1–16.

1254 Alexander J. Motyl: The Social Construction of Social Construction: implications for theories of nationalism and identity formation. i. m.

1255 Rogers Brubaker–Frederick Cooper: Beyond Identity. Theory and Society 29 (2000): 1-47. Bár Motyl az identitás olyan felfogására épít, amit Brubkaer és Cooper idézett cikke elutasít, de „vallatásos” modellje mégis nagyon közel áll az utóbbiak által felvázolt identifikáció fogalmához. Végső soron mindkét felfogás szerint az önazonosság és annak rétegei, elemei olyan helyzetek során manifesztálódnak, amikor mindez fontossá válik vagy szükséges lehet az, hogy kifejezésre juttassák. Az így megjelenő identitás viszont nem rögzített és állandó, hanem mindig függ magától a helyzettől.

1256 Rogers Brubaker: Ethnicity without groups. European Journal of Sociology. 43. (2002) Nr. 2. 163–189.

nem pillanatnyiak, hanem az idők során társadalmilag beágyazottak és többféle tényező által meghatározottak is lehettek. Mindazonáltal tovább is szeretnék lépni, a vizsgák és utóéletük segítségével megkísérlem megmutatni az államszervezet belső választóvonalait, azt, hogy az állam képviselői miként léptek fel sokszor nagyon különböző megfontolások alapján és ez miként vezethetett egészen más valóságos kisebbségpolitikához, mint amiről a kisebbségi közlemények vagy a román kormány publikációi szóltak?

Nagy-Románia szolgái

A romániai kisebbségi közalkalmazottak helyzete a két világháború közt folyamatos panaszok tárgya volt mind Magyarországról, mind a kisebbségi magyar szervezetek részéről. Közvetlenül az első világháború után a magyar hatóságok tömeges kivándorlást, köztük igen sok közalkalmazottat regisztráltak, ennek nyomán azt hangoztatták, hogy Románia tudatosan eltávolítja a kisebbségi tisztviselőket és közalkalmazottakat. Ügyük nem csupán a propaganda számára hasznos volta miatt maradhatott sokáig napirenden, hanem azért is, mert nem csekély befolyást gyakorlatok a magyarországi politikára is.1257 Bármilyen önös érdekből tették, a kérdést gyakran napirendre tűzték, leginkább a kisebbségi és menekült köztisztviselők nyomorúságos helyzetét ábrázolva.1258 A panaszok leginkább arról szóltak, hogy miután a román uralom alá került területekről távozott a tisztviselők első hulláma, az új állami hatóságok egymást követő hullámokban szabadultak meg a maradóktól, és ennek legfőbb eszköze volt a tisztviselők nyelvvizsgája.1259 Egyes források egészen addig elmentek, hogy a harmincas évek elején már csak kb. ezerötszáz magyar köztisztviselő maradt volna Romániában,1260 és végül sikerült teljesen kiszorítani a magyarokat a közigazgatásból.1261

Nagy-Románia négy részből állt össze, ezek mindegyikének eltérő közigazgatási hagyományai és politikai-adminisztratív kultúrája volt.1262 Ez nyomot hagyott a közigazgatás rendszerén, és főként annak gyakorlatán. Ebben a mozaikban Erdély a központi közigazgatás feladatait is ellátó, egyúttal jelentős helyi önigazgatást gyakorló municipiális autonómia hagyományát képviselte. A dualista Magyarország román köztisztviselőinek kis csoportja és az erdélyi román elit maga is osztozott ebben az örökségben,1263 és bizonyos mértékig képviselte azt a politikában és a közigazgatás szerveiben is. Közben azonban nem csak Bukarest központosító tendenciáival és a regáti tisztviselők ezt kísérő beáramlásával kellett megküzdeniük, hanem át kellett venni az újonnan megszerzett területek igazgatását is a magyar szervektől.

Ebben a tekintetben az első évek valóban gyors változásokat hoztak, és sok magyar tisztviselő távozott Magyarországra. Ennek azonban nem csak az volt az oka, hogy nem kívántak megalkudni Románia valóságával. A tartomány új urai kezdettől fogva szerettek volna helyet csinálni román tisztviselőknek, a változások mégis sokkal kevésbé radikálisak és jelentősek voltak, mint azt általában feltételezik. Ráadásul a regisztrált emigráció nem jelentéktelen részét már az első világháború végének forradalmi eseményei okozták.1264 Ennek nyomán két tényező is segítette a 1257 István I Mócsy: The Uprooted… i. m. 1258 Ablonczy Balázs, Sérelem, jogfolytonosság, fursztráció. Alsó-Fehér vármegye menekült törvényhatósága

Budapesten. In Ablonczy Balázs, Nyombiztosítás. Letűnt magyarok. (Pozsony: Kalligram, 2011) 159–175.1259 Nagy László: A kisebbségek alkotmányjogi helyzete; Biró Sándor: Kisebbségben és többségben.; Jakabffy-Elemér–

Páll György: A bánsági magyarság húsz éve. Stúdium, Budapest, 1938.; A jellemző érveket jól mutatja néhény Beke Ibolya (i. m. 339–340. 31. és 32. lj.) által idézett esett.

1260 Bíró Sándor: Kisebbségben és többségben… i. m. 304. Bíró Mikó Imre egy tanulmányára hivatkozik Az erdélyi magyarság sorsa a világháború után. In Gáldi László – Deér József: Magyarok és románok II. Budapest, 1944., 208-250

1261 Uo. 305., 307.1262 Irina Livezeanu: Cultural Politics in Greater Romania: Regionalism, Nation Building and Ethnic Struggle 1918-

1930. Cornell University Press, Ithaca-London, 1995., Andrei Florin Sora: Servir l’état Roumain, Le corps préfectoral, 1866–1944. Editura Universității din Bucureşti, 2011.

1263 Alexandru Vaida Voevod to Iuliu Maniu, Paris, May 5, 1919. Arhivele Nationale Istorice Centrale, Bucharest (ANIC) Fond Vaida Voevod, dosar ?

1264 Például a magyar-román lakosságú Torda-Aranyos megyében 1920 elejére 90 községi jegyző közül csak ketten maradtak a helyükön. A legtöben már 1918 végén elhagyni kényszerültek helyüket tekintet nélkül saját és a lakosság

helyükön maradt tisztviselőket: az alkalmas román személyzet hiánya és az őket alkalmanként fenntartó társadalmi hálózatok. Ennek megfelelően még akár az új hatóságok által megkövetelt esküelutasítása sem jelentett azonnali elbocsátást – bármilyen gyakran említik is ezt a sérelmet a magyarforrások. Így Krassó-Szörény megyében, ahol meglehetősen kiterjedt, az egykori határőr ezredekbőlkinőtt román és német középosztály élt, a megyei igazgatás, a községi szerveket nem számolva 165 főt alkalmazott 1920 és 1925 között. Közülük 75 nem román volt és 33 pályafutása még 1919, vagyis a román uralom előtt kezdődött. Legtöbbjük, különösen a magyar nemzetiségűek nem is tettek azonnal esküt.1265 Dicsőszentmártonban, Kis-Küküllő megye székhelyén a vármegye főjegyzője, a legmagasabb rangú helyén maradt tisztviselő beosztottai nevében is kifejezetten visszautasította az eskütételt. Ezzel együtt mindannyian helyükön maradhattak, mivel nem volt megfelelő utánpótlás. A skála másik végén, Szolnok-Dobokában viszont az eskü megtagadása után azonnal elbocsátották a megyei tisztviselőket, mivel itt rendelkezésre állt nagyobb létszámú és iskolázott román jelentkező, akik betölthették az üres posztokat.1266 Mindez jól mutatja milyen általános szabályhoz igazodott mind a kisebbségi tisztviselők, mind az új közigazgatás magatartása és sorsa: ahol az új adminisztrátoroknak elegendő emberi erőforrás állt rendelkezésére, ott sokkal határozottabban felléptek a közigazgatás gyors románosításéért. Ettől igazából csak a német nemzetiségű tisztviselők esetében tértek el, akik megőrizték helyüket, mivel képviselőik 1919 januárjában, Medgyesen támogatásukról biztosították Erdély Románihoz csatolását. Brassó megyében például, ahol mindhárom etnikai csoportot viszonylag nagy létszámú, iskolázott és tehetős középosztály képviselte a közigazgatásban még 1923-ban is több kisebbségi tisztviselő működött, mint román.1267 Nagy-Küküllőben a prefektus román párttársai nyomására sem volt hajlandó megkezdeni a német tisztviselők lecserélését 1919–1920-ban.1268 Néhány esetben nyíltan iselismerték, hogy az új berendezkedésnek nem álltak rendelkezésére kellően képzett alkalmazottak, különösen azokon a területeken, ahol szaktudásra is szükség lehetett. Ilyenkor feljebbvalóik megvédték azokat is, akiket román politikusok illojalitással vagy egyenesen ellenséges magatartással vádoltak.1269 Sőt, ebben a korai időszakban arra is volt nem egy példa, hogy kisebbségi tisztviselőket előnyben részesítettek olyan román tisztviselőkkel szemben, akik posztjukat nem egészen szabályosan szerezték meg és a megfelelő képzettséggel sem rendelkeztek. Például görög katolikus papot csendőri közreműködéssel távolítottak el, hogy beiktassák a magyar nemzetiségű, 1918 előtt is szolgáló jegyzőt.1270

A húszas évek közepétől egy évtizeden át viszonylagos stabilitás jellemezte a közigazgatást és kisebbségi tisztviselőit. Ekkorra fogadták el az egységesítést szolgáló közigazgatási törvényt, az ugyancsak életbe léptetett köztisztviselői statútum pedig szabályozta a közszolgálatba lépés feltételeit és rögzítette a közalkalmazottak és köztisztviselők fontos jogait, így elmozdíthatatlanságukat és nyugdíjjogosultságuk feltételeit. A kisebbségi nyelvvizsgák első hullámára is 1924–1925-ben került sor.1271 Ez alkalommal a vizsgáztatók igen nagyvonalúak voltak, a vizsgázóknak csak töredéke volt sikertelen, noha a követelmények bizonytalansága, látszólagos

nemzetiségére. Egry Gábor: Közvetlen demokrácia, nemzeti forradalom. Hatalomváltás, átmenet és a helyi nemzeti tanácsok Erdélyben, 1918-1919. Múltunk, 2010/3.; 92–108.. Az erőszakra általában lásd Eichenberg, Julia–Newman, John Paul: Introduction: Aftershocks: Violence in Dissolving Empires after the First World War, Contemporary European History, 19. (2010) 3. 183-194

1265 Arhivele Naționale Secția Judțeană Timiş (ANSJ TM), fond 223, Prefectură Județului Severin, dosar 49/1923. A megye román középosztályára és eredetére lásd Irina Marin: The Formation and Allegiance of the Romanian Military Elite … i. m.

1266 ANIC Consiliul Dirigent Administrația Județeană şi Comunală, dosar 79/1919, 104–116.; dosar 65/1919, 87–89.1267 Arhivele Naționale Secția Județeană Braşov (ANSJ BV), fond 2, Prefectură Județului Braşov, inventar 347.

Serviciul Administrativ, dosar 1/1923. f. 1–70. See also ANIC CD Secția Județeană şi Comunală, dosar 72/1919, f. 12–20.

1268 ANIC Consiliul Dirigent Administrația Județeană şi Comunală II. dosar 72/1919, 1–20.1269 ANSJ TM Prefecturã Județului Severin, fond 223. Prefectură Județului Severin, dosar 19/1919.1270 Egry Gábor: Közvetlen demokrécia, nemzeti forradalom... i. m.1271 Andrei Florin Sora: Servir L'État Roumain 130–152., Uo.: Étre fonctionnaire „minoritaire” en Roumanie. Ideologie

de la nation et pratiqus d'état (1918–1940). In Irina Vainovski-Mihai (ed.): New Europe College Ștefan Odobljea Program Yearbook 2009–2010. 210.

szigorúsága már ekkor is elbizonytalanítóan hatott.1272

A stabilitás azt is jelentette, hogy a kisebbségi tisztviselők száma és pozícióik is viszonylag állandó maradt. Szinte nem találunk kisebbségit a központi és regionális minisztériumi szervekben és csak a teljes népességen belüli arányuknál kisebb arányban voltak jelen a megyei igazgatás magasabb szintjén, ahol főként nélkülözhetetlen szakemberek és német tisztviselők működtek. Sokkal nagyobb számban alkalmazták őket középszintű megyei pozíciókban, főként a postánál és a vasútnál. Az utóbbi esetében például 1118 állomásfőnökből 319 kisebbségi volt még 1934 januárjában is. 1273 Viszonylag nagy számban találunk kisebbségieket a községi jegyzők közt, kivévea speciális nemzetiesítő politikának alávetett, ún. kultúrzónás székelyföldi megyéket.1274 Mindezzel együtt a kisebbségiek alkalmazásának fő szféráját a városi és községi adminisztráció és a közszolgáltatások alsóbb szintjei jelentették, például a közúti felügyelőség vagy a közlekedési vállalatok.

Átfogó statisztika hiányában – ilyet a központi igazgatás sem készített – csak egyes megyékről szolgálhatok részletes adatokkal. Az előbb említett túlnyomóan románok lakta (Krassó-) Szörény megyében1275 1934 januárjában 64 községi jegyzőből 23 kisebbségi volt, vagyis 36%, sokkal magasabb, mint a kisebbségiek aránya a megye lakói közt. A községi igazgatásban szintén népességarányuk felett képviseltették maguk mintegy 30%-nyi kisebbségi tisztviselővel, noha falusi lakosságnak csak kevesebb, mint 20%-át tették ki.1276 Bihar megyében 1934 őszén 350 főnek kellett nyelvvizsgát tennie, nem számítva a megyeszékhelyet, Nagyváradot.1277 Temes-Torontál megyében 496 vizsgáztattak újra (!) 1935-ben, rajtuk kívül szolgálatban álltak még azok, akik sikeresen helytálltak már az első alkalommal is.1278 További megyék egyes tisztviselői típusait is megvizsgálva (Nagy-Küküllő 1937, Bihar 1937, Kolozs, Torda 1935, Szilágy 1935, 1937)1279 az adatok azt sugallják, hogy a harmincas évek közepén a kisebbségi tisztviselők Erdélyben még mindig a lakosságon belüli arányuknál nagyobb mértékben voltak jelen a közigazgatásban, a postán és a vasútnál. A legkisebb lehetséges számuk (nem számítva a közszolgáltatásban dolgozókat és extrapolálva a legalacsonyabb ismert arányukat valamelyik megye igazgatásában) 4000 fő lehetett de számuk elérhette a 8-10000 főt is, megint csak a vasúti és postai alkalmazottak nélkül.1280 Tekintettel az ebben a körben alkalmazottak számára (egy kimutatás szerint 1929-ben egész Romániában 110 000 fő, egy másik szerint 1937-ben 65 000 fő)1281 úgy tűnik, hogy legalább Erdélyben a kisebbségieket a harmincas évek utolsó harmadáig biztosan népességarányuknál nagyobb arányban alkalmazták a közösségi szektorban. Mindazonáltal konkrét helyi súlyuk és jelenlétük mindíg a sajátos viszonyoktól függött, miként ez jellemző volt a román közigazgatás

1272 Andrei Florin Sora: Étre fonctionnaire „minoritaire” en Roumanie 210.; Andreas Möckel: Umkämpfte Volkskirche: leben und Wirken des evangelisch-sächischen Pfarrers Konrad Möckel (1892–1965). Böhlau Verlag, Köln-Weimar-Wien 2011. 36–38.

1273 Andrei Florin Sora: Étre fonctionnaire „minoritaire” en Roumanie 222.1274 A székelyföldi speciális románosításra lásd Irina Livezeanu: Cultural Politics… i. m.. Ez a különbség tetten érhető

egy 1936-ban készült kimutatásban is, amit az OMP megbízásából gyűjtött adatokra alapoztak. Dr. Kovács Árpád: Amegyei közigazgatási tisztviselők nemzeti megoszlása Erdélyben az 1936. év végén. Magyar Kisebbség, 1937. 326–333. Ebben a teljes erdélyi területre nézve 13,54%-os magyar nemzetiségi arányszámot regisztráltak a községi jegyzők között, a Székelyföldön azonban jóval nagyobb volt az eltérés a tényleges nemzetiségi aránytól.

1275 A megyét 1925-ben szétválasztották, majd később ismét összevonták Severin megye néven.1276 ANSJ TM fond 223. Pref. Jud. Severin 34/1934. f. 140-142.1277 ANIC Ministerul de Interne, inventar 754. 175/1935, f. 9–15.1278 ANSJ TM fond 543, Prefectură Județului Timiş-Torontal, dosar 34/1935, f. 3.1279 Arhivele Naționale Secția Judțeană Mureş (ANSJ MS) Prefectură Târnava Mare, inventar 415, dosar 3/1938, f. 17–

18.; ANIC Ministerul de Interne Inv. 754. 27/1937, 10-18., 53-54.; dosar 175/1935, f. 88.; dosar 176/1935, f. 82–83.;Arhivele Naționale Secția Judțeană Cluj,

1280 Ezeket a számokat közvetve megerősíti az 1940 után Romániából – vagyis főként Dél-Erdélyből – elmenekült személyek foglalkozási statisztikája is. Egy 1944 elején készült összeírás szerint a magyarok által jóval kisebb arányban lakott területekről 1572 olyan menekült érkezett, aki korábban közszolgálatan dolgozott (ebből 1284 tisztviselő, 234 segédszemélyzet), lényegében kivétel nélkül magyar nemzetiségűek. 3954 fő (ebből 892 tisztviselő, 2716 segédszemélyzet és munkás) a közlekedési szektorban dolgozott elmenekülése előtt. A romániai menekültek főbb adatai az 1944. februári összeírás alapján. Statisztikai Szemle, 1944/9–12., 394–411., 6. táblázat, 406., 7. táblázat, 408.

1281 Andrei Florin Sora: Étre fonctionaire… i. m.

kezdetétől.A Bihar, (Krassó-)Szörény és Temes-Torntál megyei, sokszor csak részlisták révén lehetőség

nyílik arra is, hogy a kisebbségi tisztviselők társadalmi jellemzőiről is mondjunk valamit. A román és kisebbségi tisztviselők közt a legfontosabb különbség szolgálati idejükben és végzettségükben mutatkozott. Az 1-4 elemi osztályt végzettek aránya egyaránt 30% volt, de amíg a román tisztviselőknek 29%-a rendelkezett 5-8. osztályos végzettséggel, a kisebbségiek közt ez a csoport csak 14%-ot tett ki. Így aztán nem meglepő, hogy a középfokú végzettségű (érettségi, bakkalaureátus) vagy szakképzettséggel bírók (jegyzői iskola, tanítóképző, kereskedelmi iskola stb.)aránya majdnem a duplája (46%) volt a kisebbségiek körében, mint a román tisztviselők közt (26%). A felsőfokú végzettségűek aránya viszont ismét azonos volt, 9% mindkét csoportban.

Tekintettel arra, hogy a kisebbségieknek, főként a magyaroknak kisebb része tette le a bakkalaureátust vagy végzett el egy szakosított középiskolát, mint a románoknak1282 ez a különbség is mutatja a két csoport esetében jellemző szolgálati idő eltérését. A kisebbségieket hosszabb ideje alkalmazták, ők inkább a bakkalaureátus bevezetése (1925) előtt végeztek, mint azt az erre vonatkozó adatok is megerősítik. Miközben a román közalkalmazottaknak több mint a fele 10 évnélrövidebb szolgálati időt tudott felmutatni, addig a kisebbségiek több mint 50%-a esetében ez 10 évnél hosszabb volt. Ezzel együtt a medián és átlagos szolgálati idő értéke megyéről-megyére erősen váltakozott, megint csak a helyi viszonyok fontosságára irányítva a figyelmet. (Krassó)- Szörényben a falusi közegben alkalmazott kisebbségi tisztviselők 78%-a 11 évnél régebben működött és a csoport a 61,5%-ának karrierje még a dualista Magyarországon kezdődött. Csakhogy itt a román köztisztviselők csoportja is meglehetősen hosszú szolgálati idővel rendelkezett. 59%-uk 10 évnél régebben kezdte karrierjét, és ennek a körnek 37%-a már 1919 előtt is alkalmazásban állt.1283 A spektrum másik végén Bihar megye található, ahol a falusi közegben alkalmazott kisebbségi tisztviselőknek csak 43%-a szolgált 10 évnél régebben és mindössze 5-en kezdték pályájukat 1919 előtt. Ennek megfelelően a kisebbségi tisztviselőknek 36%-a “újonc” volt, 5 évnél rövidebb szolgálati idővel.1284 Itt azonban a románok csoportjában is más jellegzetességeket láthatunk, mint (Krassó-)Szörényben, 60%-uk szolgálati ideje 6 és 10 év közé esett.

Mindez arra utal, hogy mindkét etnikai csoport tagjait érintették az egyes megyék sajátos viszonyai és a köztisztviselői posztok – legalább a középszintűekkel bezárólag – elérhetőek voltak akisebbségi jelentkezők számára is, vagyis a közszolgálat meglepően perspektivikus karrierlehetőséget nyújtott. Másfelől persze ott, ahol a helyi társadalmi hálózatok esetleg már 1919 előtt átnyúltak az etnikai csoportok határain ezek elég erősek lehettek ahhoz, hogy segítsék tagjaik pozícióik megőrzésében minden lehetséges konkurenssel szemben. Ezzel együtt a megyék közt mutatkozó különbségek azt sejtetik, hogy a román jelölteknek általában mégis jobb esélye lehetett amegürült helyek betöltésére, vagyis a “konzervatív”, a tisztviselői kar stabilitásán nyugvó alkalmazási gyakorlat paradox módon sokszor a kisebbségeket segíthette.

Általában elmondható, hogy a kisebbségieket elsősorban a megyei igazgatás közép- és alsó szintjein alkalmazták (jegyzők, aljegyzők, altisztek stb.). Régebbi generációik általában jobban képzettek voltak, mint a román alkalmazottak, de ami az újonnan belépőket illeti már nem mutatkozott jelentős különbség, még ha a román alkalmazottak egy kicsit jobban képzettek voltak is, főképp akkor, ha a magyarokkal vetjük őket össze. A megyék igazgatásában találhatunk speciálisszakképzettségű kisebbségieket magasabb szinten is és igen szép számmal alkalmazták őket egyes városok adminisztrációjának felső-közép szintjén is.1285 Mindazonáltal arányos vagy akár felülreprezentált jelenlétük nem azt jelentette, hogy a kisebbségiek által lakott vidékeken alkalmazták volna őket. A jegyzők és aljegyzők gyakran román községekben kaptak állást, ami sokuk későbbi nyelvvizsgaeredményének tükrében azt is jelzi, hogy a jó nyelvtudás hiánya nem feltétlenül lehetett komoly akadálya tevékenységüknek. Ami a köztisztviselők fluktuációját illeti a szolgálati idő megoszlása és főként a harmincas évek közepén 5 évnél rövidebb szolgálati idővel

1282 Attila Gidó: School market… i. m.1283 ANSJ TM fond 223. Pref. Jud. Severin 34/1934. f. 140-146.1284 ANIC Ministerul de Interne Inv. 754. 27/1937, 10-18. 1285 ANSJ TM fond 543, Prefectură Județului Timiş-Torontal, dosar 34/1935, f. 3.

alkalmazott román személyzet aránya arra utal, hogy ha volt is erőltetett románosítás, az nem kezdődött el a harmincas évek elejénél hamarabb.

Nyelv, lojalitás, identifikáció

A nyelvvizsga eljárása meglehetősen egyszerű volt. A megye prefektusa – kormány által kinevezett első tisztviselője – berendelte a kisebbségi alkalmazottakat és összehívott egy bizottságot, amit ő maga elnökölt. Mellette rendszerint egy román tannyelvű középiskola igazgatójaés román nyelvtanára volt a testület tagja. A bizottság döntött az írásbeli és szóbeli tételekről, ezeketáltalában a vizsgázók végzettségéhez és pozíciójához igazították.

A konkrét vizsgatémákról a vizsga napján döntöttek. Három nagyobb típust különböztethetünk meg, általános jellegűt határozott nemzeti tartalommal, szakmai jellegűt és magánjellegű témát. Az első típus általában földrajzi, történelmi vagy kulturális kérdésekre vonatkozott, egyértelmű helyzetet teremtve a jelölt számára, mivel nemzeti kérdésekről kellett beszélniük (vagy Motyl szavaival erről vallatták őket). Lehetőségük volt előadni a kanonizált felofgást is, de el is térhettek attól és ebben az esetben ők maguk határozták meg az eltérés mértékét. Ez a helyzet bizonyosan nem volt szokatlan a vizsgázók számára, különösen amennyiben 1919 után léptek szolgálatba, mivel az alkalmazáshoz szükséges képesítővizsgák rendszerint ilyen kérdésekből álltak.1286 Ezzel együtt a nyelvvizsga mindenképp más helyzetet jelentett, hiszen itt mindenek előtt a nyelvi kifejezés és nem a tartalom volt az elsődleges.1287

A második típusba tartozó kérdés vagy szigorúan szakmai jellegű volt (például a vizsgázó egy munkanapjának leírása, a községi igazgatás jogainak és kötelességeinek ismertetése) de érinthette a köztisztviselők elvárt társadalmi szerepét is, különösen a falvakon, ahol az államot a modernizáció és haladás fő hajtóerejének látták. Ez a kérdés minden bizonnyal memutatta az állam ön képét is és olyan szituációt teremtett, melyben a vizsgázók ezeknek az elvárásoknak és kötelességeknek a (virtuális) teljesítése révén is megjeleníthették lojalitásuk. A vizsgaszövegek sorában igen sok tartozott ebbe a körbe, a községi jegyzőnek az alkoholizmus elleni küzdelemeben játszott szerepétől a románok és kisebbségiek békés együttélésében betöltött szerepéig.1288 Mégis feltűnő, hogy az utóbbi, inkább nemzeti jellegű kérdés sokkal gyakoribb volt Erdélyben, mint Besszarábiában, egy másik soknemzetiségű régióban.

A harmadik típus, a magánjellegű kérdés általános és konkrét változatban is előfordult. Az előbbit rendszerint falusi tisztviselők kapták, az utóbbit városiak, ezzel implicit módon különbséget téve az állam képviselői által a két külön térben betöltött szerep között. Amíg a falusi tisztviselőket a modernizáció úttörőiként fogták fel, addig a városiaktól elsősorban azt várták, hogy példás városi középosztályi életet éljenek, alkalmazkodjanak annak normáihoz. Így aztán gyakran kérdezték őket a legutoljára olvasott regény tartalmáról, vagy arról miként töltötték az utolsó szabadságukat, míg a falusi alkalmazottaktól sokszor életük általános ismertetését vagy életútjukból néhány meghatározó esemény előadását kérték.1289

Miként idézték elő ezek a különböző kérdések a vizsgázók identifikációját? A vizsgakérdésből és helyzetből bizonyosan következtettek az elvárásokra, és a vizsgázó dönthetett, hogy miként formálja meg a szövegét és ennek révén saját személyét. Vajon csupán szakmai szerepét jelenítse meg vagy beszéljen nemzeti tartalmú kérdésekről is? Például a nemzeti államról és annak történeti és kulturális gyökereiről, ezzel is kimutatva a kötelességtudáson túlmutató azonosulását. Valószínűleg a vizsgát javítók lehetséges elvárásaival, még akkor is elkerülhetetlen volt számot vetni, ha egyébként a születő szövegek tartalma nem befolyásolta a minősítést. Ezzel együtt bizonyosan hiba lenne úgy kezelni a szövegeket, mint amelyek csak rejtett, eltorzított, a vélt elvárásokhoz igazított identifikációt mutatnak meg. Először is a kérdések megoszlása azt mutatja, hogy a legtöbb prefektus vagy bizottság nem várta el a vizsgán a Románival való azonosulás, a 1286 ANSJ BV fond 2, Pprefectura Judetului Brasov, Sevriciul Administrativ, inventar 374, dosar 1/19341287 ANIC Ministerul de Interne, inventar 754, dosar 175/19351288 Uo. Trei Scaune, Tighina, ANIC Ministerul de Interne, inventar 754, dosar 176/1935, f. 71.1289 ANSJ TM fond 69, Prefectura Judetului Timis-Torontal, dosar 34/1935, ANIC Ministerul de Interne, inventar 754,

dosar 175/1935, f. 126. Néhány címet láss még Andrei Florin Sora: Etre fonctinnaire „minoritaire” p. 216.

lojalitás hangsúlyosan nemzeti formáját, például a román nacionalizmus tételeit hangoztatva. Másodszor, mivel nem volt explicit elvárás a nyilvános azonosulás a román nacionalizmussal, számos lehetséges stratégia kínálkozott arra, hogy a vizsgázók alkalmazkodjanak a vizsgától ezzel együtt mégis nehezen elválasztható lehetséges és vélt elvárásokhoz.

Ennek tükrében nem meglepő, hogy a legtöbb vizsgázó elsősorban szakmai azonosságát és aköztisztviselői karban mint szakmai testületben való tagságát juttatta kifejezésre. Persze ezen az általános kereten belül is jelentős tér nyílt arra, hogy kifejezzék milyen rendkívül lojálisak és milyen erőteljesen kötődnek a közigazgatáshoz. Bevett gyakorlat volt kiemelni a hosszú és kötelességtudó szolgálatot,1290 vagy hangsúlyozni kompetens szakember voltukat, aki természetesennélkülözhetetlen a jövőben is. Az állammal történő szakmai azonosulásnak igen érdekes változata jelenik meg David Eugen esszéjében.1291 Ő 1926 óta tevékenykedett, ekkor végezte el a jegyzői iskolát. A nyelvvizsgán eredetileg átengedték, de 1935 elején újra kellett vizsgáznia. Ekkor arra kérték, hogy írjon életének fontos eseményeiről. Gyerekkora legfontosabb élményeként arról számolt be, hogy anyja egy másik falu óvodájába adta, ahol egy rokona vigyázott rá, és ezzel az anyja gyakorlatilag el is tűnt az életéből. Az árvaság történetét kiegészíti és egyúttal ellenpontozza legnagyobb sikerének története, ami nem más, mint a jegyzői iskola befejezése. Erről úgy beszél, mint legmélyebb vágya beteljesüléséről, amit csak rendkívüli küzdelem árán érhetett el. Erdélyből aregáti Curtea de Argeş jegyzői iskolájába ment, ahol alig akarták felvenni az iskolába és ahol szinte nyomorban élt. De végül megszerezte a diplomáját és új helyet teremtett magának a falusi világban.

Egészen meglepő, hogy a szöveg az azonosulás és kötődés milyen mélységét tárja fel, messze túl a kötelességtudó közalkalmazott szokásos elkötelezettségén. Végső soron azt mondja önmagáról, hogy a kisebbségi árva végül Nagy-Románia tisztviselőjeként lelt új családra és otthonra. Bár a fogalmazásában kifejezésre jutó túlzott odaadás inkább kivétel, mint szabály, a fő téma a többi szöveg esetén is hasonló: a lojalitás kimutatása professzionalizmus, szorgalom, pártatlanság és persze a köztisztviselők szolgálaton kívüli társadalmi szerepének elfogadása révén, legyen az a szerep akár a kívánatos polgári lét modellje vagy a falusaik tanítója.

Éppen ez, vagyis a vizsgakérdések inkább szakmai megfogalmazása és ezzel a szakmai azonosulás előtérbe kerülése teszi nehezebbé, hogy az identifikáció etnikai, nemzeti aspektusát is vizsgáljuk. Ahhoz, hogy ezt valóban érvényes módon elemezzük jelentős számú szövegre van szükség egy olyan témáról, ami lehetővé teszi, de nem feltétlenül kényszeríti ki a nemzeti identifikáció megjelenítését, lehetőleg különböző hátterű vizsgázóktól. Bármilyen érdekes is lehet egy jegyzők által írt fogalmazás valamelyik román történelmi témáról, nem sokat mondana arról, hogy más szakmai és társadalmi csoportokból érkezve miként közelítik meg a kérdést. És bármilyenizgalmas lehet egy kifejezetten nemzeti kérdésre adott válaszok sora, maga a helyzet szinte bizonyosan láthatatlanná tenné a nemzetileg nem vagy kevésbé elkötelezett azonosulási lehetőségeket is.

A nyelvvizsgák anyagában egy olyan feladatot találtam, ami megfelel ezeknek a kritériumoknak, a Nagy-Küküllő megyei ismétlővizsgát.1292 Ez alkalommal különböző végzettségű megyei és városi tisztviselők vizsgáztak elég nagy számban. 45 fogalmazás született “Megyénk székhelye” címmel, a vizsgáztatók szándéka szerint Segesvárról. A város története a szászokhoz kötődött, lakossága pedig multietnikus volt, ami lehetővé tette, hogy a vizsgázók hivatkozzanak történelemre, kultúrára, vallásra – ezek mindegyike fontos lehetett a nemzeti önértelmezés számára.Így aztán a szövegek alkalmasak lehetnek arra is, hogy felmérjük miként reagáltak a köztisztviselőkés közalkalmazottak az ilyen jellegű “vallatásra”, ami nem volt egyértelműen nemzeti tartalmú, de lehetőséget adott rá, hogy az egyéni azonosság nemzeti elemeit is kifejezésre juttassák akár a szakmai helyett, akár mellette.

A tipikus felfogás és az ettől való eltérések jellegzetességeinek feltárására 16 jellegzetes témát és azok legjellemzőbb elemeit különítettem el1293 Ezek segítségével próbáltam azonosítani a 1290 ANIC Ministerul de Interne, inventar 754, dosar 175/1935, f. 100.1291 Uo. f. 129.1292 Uo. dosar 175/1935, f. 1293 1. Megye említése 2.A város említése, jellemzése 3. Lakók száma, jellemzésük 4. A város elhelyezkedése és

természeti környezet 5. Lakosság etnikai megoszlása 6. Jellegzetes vagy szép épületek 7. Iskolák 8. Tanulók 9.

fogalmazások tipikus témáit és azt, hogy miként kapcsolódtak egymáshoz. Afogalmazás, amiben a leggyakrabban említett témák lennének, a város nevével kezdődne (39 alkalom) amit követne annakáltalános jellemzése, szép (26), különösen a folyó és a környező hegyek miatt (23 és 25). Megemlítené az itt élő nemzetiségeket, mindenek előtt a románokat, szászokat és magyarokat (32), ezt követné a város gazdaságának felületes, sztereotíp ismertetése, megemlítve mindhárom szektort,legtöbb esetben a kereskedelmet (26) konkrétan pedig a textilipart (17). A fogalmazásnak meg kellene emlékeznie az prefektúra épületéről, mint ami fontos és szép (20), az ortodox székesegyházról (21) Nicolae királyi herceg középiskoláról (20). Mindezt kiegészítené a közintézmények listaszerű említése: prefektúra (14), megyei bíróság (13), adóhivatal (12). A legtöbb fogalmazásban ez utóbbiakat csak felületesen említi, vagy általánosságban, részletek nélkül,vagy az intézményeket csak felsorolva.

A fenti, soha meg nem írt általános fogalmazás jól mutatja, hogy a vizsgázók milyen mértékben ragaszkodtak a szakmai önazonossághoz és azonosuláshoz, amit a tétel címe is lehetővé tett. A várost a szöveg sztereotíp módon jeleníti meg, a jelen fejlődését és az állami jelenlétet, szerepvállalást kiemelve. Az állami intézmények és épületek dominanciája a felsoroltak között (az ortodox székesegyház is államinak számított, mivel az egyházat az alkotmány államegyháznak minősítette, lelkészeit közalkalmazottnak) ismét csak a szakmai önazonosság fontosságára mutat. A vizsgázók egyértelműen a közalkalmazott és így az állam szemszögéből írták le a várost. A kényes témák hiánya (a történelmet csak 7 alkalommal említik) vagy a tények semleges prezentálása (a lakosság nemzetiségi megoszlását 26 alkalommal a tényleges arányok nélkül, a románokat első helyen felsorolva említik) arra utal, hogy a vizsgázók kerülték azokat a témákat, amelyeket románellenes érzelmek és illojalitás kifejezéseként értelmezhettek a vizsgáztatók.1294 Mindenesetre atipikus fogalmazás tükrében a város olyan közösség volt, amely egységesen lépett fel és haladt előrea fejlődés útján, amelyben a nemzeti különbség elfogadott, de leginkább csak az iskolákban (különböző szász iskolákat 20 esetben említettek) és az egyházak között. Más, a különbségeket esetleg kifejezésre juttató elemek (például kulturális élet vagy egyletek) említésétől egyértelműen tartózkodtak. Ugyanakkor arra sem volt szükség, hogy kifejezetten román nemzeti szemszögből írják le a várost, elég volt azt ebből a szakmai nézőpontból ábrázolni, már csak azért is, mert ez jól tükrözte az állam önképét is.

A tipikus fogalmazástól való eltérésnek három jellegzetes típusa lelhető fel. Az első a vizsgázó feljebbvalói iránti odaadását hangsúlyozta a prefektus vagy a polgármester (ekkor mindkettő parlamenti képviselő is) említésével (1, illetve 7 esetben), rendszerint igen pozitív összefüggésben. Például a város fejlődését az ő bölcs vezetésüknek tulajdonították, néha román nemzetiségük is megemlítve (városunk első román polgármesetere). A második típusú eltérés többnyire a vizsgázó saját nemzeti érzésének kifejezését jelentette, vagy a románnak tartott intézmények negligálásával (például az ortodox katedrálist nem említve, bár ezekben a ogalmazásokban többynire egyik templomot sem említették, vagy a Nicoale királyi herceg líceumotkihagyva) vagy a szász intézményekről beszélve (például a Teutsch-gimnázium),1295 esetleg a város “eretnek” történetét előadva. Az utóbbit illetően a város szász alapítóinak említése, vagy egy magyar király megjelölése alapítóként magával hozta a piros ceruzás megjegyzést a margón. Az előbbi változatot „elkövető” vizsgázók közt nem mutatható ki valamilyen közös jellegzetesség végzettségüket, nemzetiségüket, életkorukat vagy pozíciójukat tekintve. A második változat, a történelmi referenciák kapcsán viszont a legdacosabban nem román történelmi referenciák általábanviszonylag iskolázott, de nem túl hosszú szolgálati idejű magyar köztisztviselők tollából

Templomok 10. Turisztikai nevezetességek 11. Közlekedés 12. Gazdaság, lakók foglalkozása 13. Közterek 14. Város- ill. megyei vezetés 15. Történelem 16. Közintézmények. Ezek mindegyike legalább egy ízben szerepel a fogalmazásokban.

1294 A szövegek a javításokkal együtt maradtak fenn. Ezek mutatják, hogy a vizsgáztatók észlelték és megjegyezték a saját nemzeti nézőpontjuktól való eltérés minden formáját, például azt, ha valaki megemlítette, hogy a város lakónaktöbbsége szász, de senkit nem buktattak meg ezekért.

1295 ANIC Ministerul de Interne, inventar 754. dosar 175/1935, f. 226. Ebben az esetben a vizsgázó Münchenben is tanult.

származtak.1296 Ezt persze ellenpontozza, hogy rövidebb ideje alkalmazott magyar nemzetiségű vizsgázóktól fellelhetőek a román nacionalista nézeteket hangoztató szövegek is.1297

A harmadik típusú eltérés a legizgalmasabb, mivel ez mutatja meg a vizsgázók társadalmi különbségének jelentőségét az identifikáció során. Míg a jobb iskolázottságú, közép- vagy felső szintű hivatalnokok esetében feltételezhető, hogy az általános mintához igazodó szöveg tudatosan született, a szakmai lojalitás szabályai szerint kifejezésre juttatva önazonosságukat, addig némely fogalmazásban naiv őszinteség bukkan fel. Az egyik medgyesi vizsgázó meglehetősen rossz románsággal egyenesen a medgyesi vágóhidat írta le, nyilvánvalóan ez volt az egyetlen téma, amiről tudott románul kommunikálni. Egy másik medgyesi altiszt szintén egyedi fogalmazást adott be. Nem a város általános leírását nyújtva, hanem a vizsganapján Medgyesről a prefektúráig megtettútját elbeszélve egy olyan városon keresztül, ahol jól láthatóan leginkább a büntetőbíróságot ismerte. Útleírás ez a vizsganapról, így nagyon is őszintén hangzik, miként csodálta a korábban nemlátott új épületeket, köztük a katedrálist, amiről megjegyzi, hogy nagyobb és szebb, mint bármelyik medgyesi templom. De elbűvölte a városi buszközlekedés is. Az egész szövegből süt a modern városban idegen ember rácsodálkozása, aki azonban ezt nem társítja etnikai képzetekkel.1298

Jóval homogénebb a közalkalmazottaknak az a csoportja, akik az előző szabadságuk eltöltéséről írva a köztisztviselői társadalmi szerepmodell egyes elemeit is kifejezésre juttatták. A 24fogalmazást1299 a temesvári városháza, illetve a Temes-Torontál megyei közigazgatás alsó-közép szintű tisztviselői írták, köztük hat női alkalmazott. Szolgálati helyüket tekintve döntően temesváriak, csak három tisztviselő működött járási hivatalokban. Származásukról, iskolázottságukról nem tudunk sokat, de az a tény, hogy fogalmazást kelet írniuk és nem diktálást komolyabb (legalább alsó középiskolai és valamilyen szakiskolai) végzettségre utal, beosztásuk amúgy is megkövetelte az írásbeliségben való jártasságot. Anyagi helyzetük változatos volt, a vizsgázók közül nem kevesen arról írtak, hogy pénzük nem lévén otthon vagy falusi rokonaiknál töltötték a szabadságot, mások viszont képesek voltak középosztályi utazást is megengedni maguknak.

Az úti célokból világosan kirajzolódik ennek a csoportnak a sajátos mentális térképe. Mindössze egyetlen külföldi útra került sor, Dalmáciába, az is a temesvári Haggadah zsidó sportklub szervezett kirándulása volt.1300 A maradék huszonhárom esetben az úti cél Románia határain belül feküdt. Az ebbe a csoportba tartozó köztisztviselők világa azonban valójában még Romániánál is jóval szűkebb volt. Tizenhárom úti cél (volt, aki több helyszínt is meglátogatott) a Bánságban vagy közvetlen közelében (Arad megyében) feküdt, három Erdélyben, kettő a tengerparton (Balcsik), kettő Bukarestben és egy Havasalföldön (Szinaia). A maradékot az otthon töltött szabadság teszi ki, tíz fő töltött valamennyi időt ilyen módon is. A leggyakoribb szabadidős tevékenység pedig a korszak normáinak megfelelően fürdőzés volt, tizenegy alkalommal.

A csoport mentális térképe tehát lényegében a Bánságot foglalta magába, minden, ami ennekhatárain kívül feküdt távoli volt és felkeresése komoly vállalkozást jelentett. Ez nyilván összefüggött az ide tartozó tisztviselők anyagi és társadalmi helyzetével is, és ezt valószínűleg családi hátterük is befolyásolta. (Például a falusi rokonokkal rendelkezők esetében.) Ez a Bánság nagyon bensőséges, parochiális világot jelentett, mint az kiderül az itteni úti célokból is. Az igazán nevezetes desztinációk közül Herkulesfürdő szerepel a fogalmazásokban egy alkalommal és Máriaradna katolikus búcsúja egy másik esetben. Bár Báziás gyakoran jelenik meg a fogalmazások lapjain, mivel ez a település Temesvár házi fürdőhelyeként működött így említése sokkal inkább a temesvári világhoz tartozást és ezzel annak bensőséges jellegét érzékelteti. Emellett Boksánbánya, Karánsebes, Oravicabánya, Orsova, Lippafürdő említése mind ezt a bensőséges, kicsit zárt jelleget erősítik.

Mindenesetre a Bánság központi jellege a mentális térképen olykor a Bánságon kívüli úti célegzotizálásában is megmutatkozott. Ennek egyik módja az orientalizmus volt, egy Balcsikban időző1296 Uo. f. 215., 217.1297 Uo. f. 255.1298 Uo. f. 225. A szerző vámtisztviselő volt, hat elemi osztállyal..1299 ANSJ TM fond 543, Prefectura Judetului Timis-Torontal, dosar 34/1935 177 – 190. f., dosar 35/1935 103–136. f.1300 Uo. dosar 34/1935 185–186.

tisztviselő érezhető lenézéssel írt az egész nap a török kávéjuk mellett időző helybéliekről, akik lusták és büdösek – nem mellesleg pedig bolgárok és törökök, vagyis mind számára, mind a vizsgáztatók számára etnikai idegenek. Ennek a konkrét elbeszélésnek az egzotizálási kísérletét az is alátámasztotta, hogy szabadságát egy hosszú, már-már expedíciószámba menő utazás részeként írta le. Temesvárról indulva előbb hajóra szállt Turnu Severinben, majd egy délután Bukarestet is megnézte és csak négy nap múltán ért az egyébként egy napi utazással elérhető Balcsikba. A másik ilyen egzotizálási lehetőség a valódi világváros idegenségének felmutatásában rejlett. Egy tisztviselő Bukarestet jellemezte az általa korábban sehol sem látott forgalommal, a megállás nélkül száguldó autókkal, ami számukra annyira szokatlan volt, hogy nem mertek lelépni a járdásról sem. Ezt a benyomását csak megerősítette a későbbi városnézés, a különböző stílusú és méretű épületek hatása.1301

A másik, szinte már egzotikus, de legalábbis nagyon távoli jelenség a fogalmazásokban a természet. 11 fogalmazás említi valamilyen formában a természetet, mint szabadidős élmény forrását, némelyik panteisztikus hangnemben, templomhoz hasonlítva azt. Közös ezekben a szövegekben, hogy a természet különleges szépség és nyugalom forrása, ami segíti a szellemi és fizikai töltekezést, de ami egyúttal elég egyértelműen idegen a városi ember számára. Így aztán a természettel a vizsgázók nem azonosulnak, hanem lényegében saját városi azonosságukat jelenítik meg ezen keresztül is. Ez a városi világ azonban az ő fogalmazásaikban nem hasonlít Segesvár állami hajtóerővel zajló modernizációjára, a gazdasági és technológiai modernizáció a fejlődés értlemében szinte alig jelenik meg, egyetlen esetet kivéve. Ez azonban nyilvánvalóan egyedi lehetett, a városi elektromos üzem munkatársa szabadságát a resicai acélművek tanulmányozására használta fel.1302 Ezzel szemben Temesvár városi voltát a szabadidő eltöltése adja, a rendszeres séta a parkban, a mozi, a strand a színház és egy esetben a rádióhallgatás. Ez ugyan már modern fogyasztási mintákat sejtet, de az otthon töltött szabadság igazi színtere az erőteljesen hagyományosotthon, a kézimunka, újságolvasás, kertművelés vagy a gyerekekkel eltöltött idő.

A szövegekből kirajzolódó identifikáció fontos eleme még ebben az esetben is a köztisztviselői azonosság. Igaz, ezúttal ez csak másodlagos a középosztályi szerep felvállalása mellett, de szemmel láthatóan néhány vizsgázó nagyon fontosnak érezte azt, hogy kifejezésre juttassa ezt is. Így aztán megemlítették, hogy a szabadidejüket is munkával töltötték, hogy a szabadság azért volt fontos számukra, mert ennek révén ismét aktívan és ambíciókkal telve állhattakmunkába. A köztisztviselői azonosságot sejtette az is, ha a vizsgázó valamely hivatali formulával kezdte a fogalmazást (például „alulírott X. Y., élve a köztisztviselők statútumában biztosított jogommal szabadságot kértem a prefektustól”),1303 bár ilyen esetben nyilván a nyelvtudás sajátosságai is szerepet játszhattak a választásban. Persze az is a köztisztviselői identifikáció része, amikor a bukaresti úti beszámolóban minduntalan feltűnnek a minisztériumok épületei, sőt a köztisztviselők palotája is.1304

Ez azonban csak másodlagos elem, pontosabban maga az így megjelenő köztisztviselői önazonosság szerves része a szövegeket uraló középosztályi azonosságnak, ami az ehhez tartozó szerep és normák elfogadását jelenti. Ebben a keretben is kiemelt hangsúlyt kaphat az állam iránti megjelölt lojalitás, de ez messze nem szükségszerű. Mindenekelőtt azért, mert jól láthatóan maga ezaz alsó-középszintű, alsó-középosztályi szerep és státusz lényegében azonos a lojalitással is. A szabadságokból kibontakozó kép alapján a köztisztviselők világa városi, nyugalmas, stabil és erkölcsileg telített. A köztisztviselő családban él, gyerekei iskolába járnak, családja rendszeresen megjelenik a város közterein, művelődik, méghozzá magasabb szinten, gondoskodik tulajdonáról ésvagyonáról és amennyiben utazik, akkor társadalmi pozíciójának megfelelően teszi azt. A köztisztviselő tehát a társadalmi rend stabil építőköve, ezzel pedig eleve lojális az államhoz, amit szolgál, ezért nem is kell különösebben hangsúlyoznia hűségét és odaadását. A kibontakozó kép – ha kevésbé regényes és emocionális módon – lényegében megfelel David Eugen történetének, a

1301 Uo. dosar 35/1935, 10 –104. f., 107–108. f.1302 Uo. 125–126. f.1303 Uo. dosar 34/1935, 177–180. f.1304 Uo. dosar 35/1935, 103–104. f.

román köztisztviselőként családját megtaláló árváról.Ebben a világban etnicitásnak alig jut hely, ha kötődést keresünk, az érezhetően regionális

jellegű. Mint láttuk az etnikai másság szinte egyedüli megjelenítése orientalista, ami nem egy etnikummal, hanem a városi, modern középrétegekkel szemben jelöl ki egy más jellegű etnikai csoportot. Ahol pedig akár szerepet is kaphatna az etnikai határok átjárásának története, a vizsgázó egy másik lehetőséget, egy középosztályi integráció történetet választott. A Bukarestbe utazó köztisztviselő hölgy és lánya a vonaton megismerkedik egy ismert bukaresti családdal, akik aztán pártfogásukba veszik a városban. A segítségükkel szereznek olcsó szállást, sőt ők azok, akik megmentik őket az autók folyamatos áradatától. Beültetik őket egy taxiba és városnézést tartanak. Aszövegben egyetlen pontont sem jelenik meg etnikai különbség, az lényegében a temesvári középosztályi nők befogadásáról szól Bukarestben, amit ők maguk is honorálnak, például Maria Tanase fellépését hallgatják este. Persze ez a történet is magába foglalja a lojalitást, csakúgy, mint az a megjegyzés, hogy az Ada Kalehen töltött két hét után a vizsgázó rájött, nem érdemes külföldre utazni, Romániában is minden szépség fellelhető.1305

Általában úgy tűnik, hogy a vizsgákon viszonylag könnyen és kényelmesen adódott kéeznfekvő identifikcáióként a köztisztviselők szakmai azonossága, ami markáns lojalitást jelentett,de nem szükségszerűen járt együtt a román nacionalista diskurzus elfogadásával. Az egész procedúra efelé terelte a vizsgázókat, és többségük ezt választotta még akkor is, amikor más lehetőségek is megnyíltak. Ez valószínűleg nem volt független attól, hogy a kínált megoldás meglehetősen stabil egyensúlyt jelentett a lojalitás három komponense és az ahhoz képest sokkal rögzítettebbnek tartott nemzeti identitás között.1306 Ez a három komponens egy emocionális-etikai, ami az egyéni és kollektív cselekvést és működési lehetőségeket fogja át, a közösséget és a kölcsönösséget helyezi középpontba; egy az állam elismerését, támogatását kifejező komponens, ami ennek az elfogadásnak a gyakorlatait teszi kifejezhetővé és előhívhatóvá, amit kiegészít ezek ellenőrizhetősége és szankcionálásuk; és egy diszkurzív komponens, ami éppen a rögzített identitáspozíciók mellett is cselekvési teret biztosíthat. A köztisztviselői azonosság ebben a hármasságban olyan beállítást kínált, ami nem csupán a második elem tekintetében lehetett működőképes, elvégre a köztisztviselők éppen ennek az azonosságnak a révén azonosultak az állammal, hanem az elsőt és a harmadikat illetően is. Maga a köztisztviselői közösség látszott alkalmasnak arra, hogy annak csoportszolidaritása révén, a kölcsönösségre alapozva integrálja a lojális kisebbségieket, miközben a köztisztviselői azonosság diszkurzív megjelenítése anélkül is alkalmas lehetett a diszkurzív lojalitás kifejezésére, hogy ehhez minden szempontból szakítani kellett volna az etnikai-nemzeti identitásdiskurzussal is, noha a vizsgákat motiváló politikai törekvések éppen ezt tűzték ki célul.

Világosan látszik a vizsgák anyagában a városi és falusi tisztviselők közti különbség is. Az előbbieknek a középosztályi életforma példájaként kellett élniük, az utóbbiaktól azt várták el, hogy a falut felemelő állam úttörői legyenek. Ebben a világban a város volt a modernitás és haladás színtere, ez persze ismét csak az államnak volt köszönhető, és a város nemzetiségei békében éltek egymás mellett az állampolgári jogok egyenlőségét élvezve – ami ugyancsak az állam önképét reprodukálta.

Szentségtörő szövetségek? A nyelvvizsgák utóélete

A megyei apparátus 1935 elején éppen a sikertelen vizsgázók elbocsátására készült. Elvben a bukás azt jelentette, hogy valaki 5-ösnél rosszabb jegyet kapott egy tízes skálán a két jegy (írásbeli és szóbeli) átlagaként. Néhány esetben még az 5-ös minősítést is bukásnak tekintették.1307 Alegtöbb prefektus humánus módon akarta végrehajtani az elbocsátásokat, felkínálva a nyugdíjazás menekülő útját vagy legalább a végkielégítést. A bomba 1935. január közepén robbant, ekkor

1305 Uo. dosar 35/1935, 103–104. f., 129–130. f.1306 Peter Halinger – Joachim von Puttkamer: i. m. 2. 1307 ANIC Ministerul de Interne, inventar 754. dosar 175/1935, f. 7-15., 26., f. 47. Szilágy megyében csak az 5,5-ös

eredményt tekintették átmenő jegynek.

kapták meg Bukarestből Dumitru Iuca belügyi államtitkár távirati utasítását. Iuca a minisztertanács utasítását közölte, eszerint aki 5-öst vagy rosszabb jegyet kapott azonnal fegyelmi bizottsági tárgyalás útján elbocsátandó és elveszíti nyugdíjjogosultságát is. Csak a 6-osnál jobb jegyet kapók tekinthetők sikeresnek, aki 5-ösnél nagyobb de legfeljebb 6-os eredményt ért el, azt újra kell vizsgáztatni.1308

A hírt megdöbbenés fogadta és meglepő reakciókhoz vezetett. Ezek legtöbbje a rendelkezés módosítását célozta, vagy pedig a központi akarat érvényesülését akadályozta. A legtöbb prefektus, noha ők is politikusok voltak a kormányzó Nemzeti Liberális Párt színeiben, kisebbségi beosztottjaipártját fogta és meglepően elszántan küzdött Iucával.

Mielőtt rátérek a különböző ellenállási módokra, stratégiákra érdemes emlékeztetni miről is szólt a nyelvvizsga. A megjelenteket hivatalosan is nem románként tartották számon, így kötelesek voltak igazolni a hivatalos nyelv megfelelő ismeretét. Mindezt egy évtizednyi nyelvvizsga-szélcsend után. Mindazonáltal már a harmincas évek elején baljós jelek mutatkoztak, a Vasgárda erősödésével1309 vagy az Alexandru Vaida Voevod által felkarolt numerus valachicus javaslat formájában. A korábbi miniszterelnök 1934-ben kezdett kampányba a román nemzetiségűek meghatározott arányszámban történő kötelező alkalmazása érdekében mind a gazdaságban, mind a közszférában. Ez értelemszerűen a kisebbségiek jelenlétének korlátozását jelentette.1310 A nyelvvizsga is ennek a növekvő, a nemzeti liberálisok ifjabb generációját is elérő nacionalista hullámnak az eredménye volt.1311

Így amikor a prefektusok harcba kezdtek Bukaresttel sem a közvéleménytől, sem a kisebbségektől nem számíthattak komoly támogatásra. Az utóbbiak ekkor már a népszövetségi petícióikhoz gyűjtöttek anyagot. Ezzel együtt igen sokrétű stratégiát alkalmaztak, hogy kivédjék a felülről érkező nyomást. Az első ezek közül a rendelkezések teljesítésének egyszerű visszautasítása volt, ezt tette Fogaras prefektusa.1312 Ez nyilvánvalóan csendes szabotázsként indult, de amikor Iuca államtitkársága május 28-án érdeklődött, hogyan haladnak a kirúgásokkal, a prefektus irányt váltott.Jelentősen megkésett választ készített, csak július 12-én küldte el. Ebben egyszerűen kijelentette, hogy még nem kezdte meg az elbocsátásokat, mert nincs megfelelő utánpótlás és így az intézkedés azonnal ellehetetlenítené a közigazgatás működését. Némileg célzatosan azt is megjegyezte, hogy amint Bukarest végre engedélyezi új köztisztviselők felvételét ő is hozzákezd a kirúgásokhoz. Némely társa kevésbé nyíltan dacolt Bukaresttel, például Szilágy prefektusa. Ő azt jelentette, hogy még nem tudta eltávolítani a bukott alkalmazottait, mert nem talált megfelelő pótlást a helyükre.1313

Nem sok prefektus volt elég bátor ahhoz, hogy ilyen nyílt kihívást intézzen feljebbvalójához, így leggyakrabban inkább érvelni próbáltak általános szinten és lobbiztak néhány köztisztviselő vagy egyes tisztviselői csoportok érdekében. Közben persze csendben megkísérelték elszabotálni vagy legalább szándékosan késleltetni a kirúgásokat. Ami az érvelés stratégiáját illeti, példaértékű a bihari prefektus, aki így komoly engedményeket tudott elérni. Taktikáját az egymást követő utasítások közti látható ellentmondásra alapozta. Miként azt egy a belügyminisztériumhoz intézett jelentésben1314 is megjegyezte, Iuca eredetileg azt az utasítást adta, hogy a bukott vizsgázókat fegyelmi bizottság elé kell állítani és így kell őket elbocsátani. Aztán egy hónappal később, március 18-án egy újabb utasítás már arról szólt, hogy a fegyelmi bizottságok nem kaphatnak szerepet az elbocsátásokban, mert azok önkényesen újravizsgáztatják az érintetteket és ennek eredménye alapján visszahelyezik őket az állásukba. A változtatást jogi értelemben is megalapozandó a minisztérium felhívta a figyelmet a Legfelső Semmítőszék III. Kamarájának egy

1308 Uo. f. 3.1309 Irina Livezeanu: Cultural Struggle; Armin Heinen: Die Legion Erzengel Michael1310 Dietmar Müller: Staatsbürger auf Widerruf. Muslime und Juden als Alteritätspartner im rumänischen und

serbischen Nationscode. Ethnonationale Staatsbürgerschaftskonzepte 1878-1941. Harrasowitz Verlag, Wiesbaden, 2005; Hans-Christian Maner: Parlamentarimus im autoritären Umfeld (1930–1940)... i. m.

1311 Andrei Florin Sora: Étre fonctionnaire „minoritaire” en Roumanie 219.1312 ANIC Ministerul de Interne inventar 754, dosar 176/1935, f. 33. A bukások aránya nem volt kiemelkedő a

megyében, 13 községi jegyzőből és alkalmazottból csak négyen voltak sikertelenek. Uo. Dosar 176/1935, f. 70–73.1313 Ibid dosar 176/1934, f. 82.1314 Ibid dosar 175/1935, f. 137–138.

vonatkozó ítéletére is. A prefektus viszont nem csak arra szorítkozott, hogy felhívja a figyelmet az utasítások említett ellentmondására és azzal sem elégedett meg, hogy jelezze, már 34 esetet elbírált a fegyelmi bizottság, hanem jogi érveket is felvonultatott. Példéul vitatta, hogy a Legfelső Semmítőszék egyik kamarája által hozott ítélet valóban precedens értékű lenne, amikor szerinte ez csak a teljes semmítőszék ítéletei esetében igaz. Arra is rámutatott, hogy a köztisztviselők statútumának 5. paragrafusa értelmében az elbocsátás folyamán kötelező a fegyelmi bizottság részvétele. A helyzet elég súlyosnak tűnt ahhoz, hogy a minisztérium alkudozni kezdjen és küldöttetmenesszen Nagyváradra. Április elején végül megállapodtak, miután a minisztérium jogi véleményeis elismerte, hogy a prefektus érvei helytállóak.1315 Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy mindazok esetében, akiket időközben fegyelmi bizottság elé állítottak (számuk ekkor már 53 volt) a bizottság döntése marad érvényben, tekintet nélkül a második miniszteri utasításra.

Persze nem nehéz a bihari esetben felfedezni a szándékos késlekedés vagy szabotálás jeleit sem. A második utasítást nem teljesítve a prefektus elég időt kapott arra, hogy a végső megállapodásig eltelt két hét alatt mindenkit fegyelmi bizottság elé állítson. Ezzel 24 beosztottját mentette meg a kirúgástól.1316 Más módja is volt a döntés késleltetésnek. Torda megye prefektusa például a március 18-i rendelkezés kézhezvételét követően csak április 10-én válaszolt Bukarestnek.Levelében azt kérte, hogy küldjék el neki a Semmítőszék ítéletét, mert annak nem lelték nyomát a megyében és így nem tudják elkezdeni a kirúgásokat.1317 Fellépés elég sikeres lehetett ahhoz, hogy aprefektus megismételje az állítást és a kérést július 15-én is, ezúttal kiegészítve azzal a még kevésbéhihető állítással, hogy az egész megyében nincs egyetlen példány a köztisztviselők statútumából sem. A minisztérium nem volt különösebben gyors a rekacióval, csak szeptemberben rendelték el, hogy végre küldjék el az ítélet egy példányát Tordára.1318 De legalább hozzászokhattak ehhez az igényhez, és talán nem lepődtek meg, amikor Szilágy prefektusa ugyanezzel fordult hozzájuk októberben. Az azonban mégis meglepetésükre szolgálhatott, amikor a november végén arról értesültek a Szilágy megyei prefektustól, hogy „félreértett” valamit a minisztérium utasításában és azt hitte, hogy időközben egy újabb ítélet is született1319

Arad város a halogató taktika és a jogi érvelési stratégia okos kevercsét vetette be, és közbenfelhasználta az egyébként nem túl kirerjedt városi autonómia nyújtotta lehetőségeket is. A választottönkormányzatot helyettesítő ún. interimár bizottság, ami szintén főként nemzeti liberális politikusokból állt augusztusban értesítette a prefektust, hogy az előző interimár bizottság már minden egyes esetet fegyelmi bizottság elé utalt és ott meg is születtek a határozatok, mire a miniszteri rendelkezést megkapták. Ennek nyomán aztán a város jogi szolgálata kifinomult érveléssel olyan véleményt készített, ami gyakorlatilag a rendelkezés megtagadását jelentette.1320

Az is gyakori volt, hogy az egyes ügyeket más hatóságokhoz utalták, akinek rendszeres késlekedéséért a prefektus már nem viselt felelősséget. Temes-Torontál vezetője június 7-én számoltbe 104 vizsgázó sorsáról Temesvárról és a megyei igazgatásból. Közülük csak 23 volt az ő beosztottja. Így aztán anélkül jelenthette ki, hogy 71 esetben Temesvár polgármestere megtette a szükséges lépéseket, hogy megmondta volna mi történt pontosan az érintettekkel. Tíz állatorvos kapcsán pedig a mezőgazdasági minisztérium illetékességét vetette fel, ahol állítólag feburár óta nem történt előrelépés az ügyben.1321 Az eddigiek türkében talán nem meglepő, hogy amikor a prefektus szeptemberben ismét jelentést tett még mindig a polgármestert okolta azért, mert a városi tisztviselőkkel nem történt semmi.1322

Másik lehetőség volt tudatosan eltérni az utasítástól, abban bízva, hogy a Bukarestben gyűlő papírhegyben úgy sem tűnik fel egy kisebb, de azért nem jelentéktelen eltérés. Különösen, ha egyébként az illető megyei adminisztráció amúgy követni látszott az utasításokat. Kis-Küküllő

1315 Uo. f. 154–159.1316 Uo. f. 154.1317 Uo. f. 150.1318 Ibid dosar 176/1935, f. 75.1319 Uo. 132–134.1320 Uo. f. 111–121.1321 Uo. f. 195., dosar 176/1935, f. 47.1322 Ibid f. 110.

prefektusa júniusban rendelkezett arról, hogy mindenkit el kell bocsátani, aki 5-ösnél rosszabb jegyet kapott. Az utasítást megküldte a minisztériumnak is, ahol azt anélkül iktatták, hogy bárkinek feltűnt volna, hogy ellentétes a minisztériumi rendelkezéssel.1323

Még azok a prefektusok is, akik inkább különösebb ellenállás nélkül végrehajtották az utasítást megkíséreltek lobbizni némely beosztottjuk mellett, egyedi engedményeket kicsikarva, vagy újravizsgáztatásukat engedélyeztetve, vagy nyugdíjjogosultságuk érvényesítése érdekében.1324 De úgy tűnik az egyedi esetek mellett sokkal szervezettebb kísérletek is voltak. Az egyik lehetőség az volt, hogy valamiképp érvénytelenítsék a vizsgák és a miniszteri utasítás alapján hozott döntéseket. Fentebb láthattuk, hogy a fegyelmi bizottságok fontos szerepet játszottak ebben azzal, hogy önkényesen újravizsgáztatták a bukottakat.1325 Amikor a belügyminisztérium megkísérelte elzárni ezt az utat egy másik felsőbb szintű testület került előtérbe, a helyi és nemzeti Revíziós Bizottság (Comitetul de Revizuire). Ezek tömegesen fogadtak be fellebbezéseket és felülbírálták a miniszteri utasítást, nem egyszer a fegyelmi bizottságok érveléshez hasonló módon.1326

Lehetőséget kínált a negatív következmények csökkentésére a sikertelen vizsgázók nyugdíjazása is. Általában ehhez is a prefektus társtettessége kellett. Először azért, mert a nyugdíjazási kérelem okaként általában nem a sikertelen vizsgát, hanem valamilyen betegséget jelöltek meg, ami azonban tekintettel a körülményekre (nem sokkal korábban az illető még szolgálatra alkalmasnak érezte magát) nehezen lehetett valós. Másodszor azért, mert a prefektusnak lehetősége volt a nyugdíjazásról döntő szerv befolyásolására, és más módon is kijátszhatta a rendszert. A nyugdíjazási szabályok áthágásának leglátványosabb esete Dominik Römer községi jegyzőé lehetett, Temes-Torontálból. Römer megbukott az újravizsgáztatásán is. Június 13-án nyugdíjazását kérte, amit a prefektus már június 14-én engedélyezett! De Bukarest közbelépett és hosszas huza-vona nyomán elérte, hogy a prefektus december 18-án visszavonja határozatát. Csakhogy a páros nem adta fel, a prefektus 1936. január 13-án újabb határozatot hozott Römer nyugdíjazásáról fizikai alkalmatlanság címén. Ebben megemlítette saját június 14-i határozatát, de hallgatott annak visszavonásáról. Römer az új határozattal ismét nyugdíja megállapításáért folyamodott és az eljárás újrakezdődött. Amikor az illetékes szerv megkérdezte a prefektust Römer nyugdíjazásáról, ő megerősítette az első – jogilag érvénytelen – határozatára alapozott második határozat tartalmát és érvényességét és nem szólt annak visszavonásáról.1327

De nem csak azok kerültek bajba, akik megbuktak a nyelvvizsgán, hanem azok is, akik azt hitték, hogy sikerrel vették az akadályt. Az ő ügyük kezelése általában megerősíti a prefektusok korábban már látott jóindulatát is. A meglehetősen nagyvonalú újravizsgáztatáson túl (ennek részleteit lésd később) az ő esetükben is sor került a szabályok kijátszására. A leglátványosabb esetre Háromszék megyében került sor. A prefektus itt kezdetben érvelni próbált és kísérletet tett Iuca meggyőzősére arról, hogy igazságtalan lenne elbocsátani azokat, akik abban a hitben voltak, hogy sikeresen letették a vizsgát. Annál inkább, mert a bizottság maga is annak tudatában vizsgáztatta őket, hogy az 5-ös jegy már átmenő jegy, ennek megfelelően azt valóban csak akkor osztották ki, ha a vizsgázó megérdemelte.1328 Bukarest azonban rendíthetetlen maradt, ezért a prefektus rákényszerült az újabb vizsgáztatásra, azt viszont sikerült elérnie, hogy a megbukott jegyzőket is ismét levizsgáztathassák.1329 Az események ekkor vettek különös fordulatot. Három jegyző esetében, Fülöp Maxim, Bagoly Alexandru és Pál Tiberiu újra összehívta az eredeti vizsgabizottságot. Ők megvizsgálták az előző vizsgáról készült jegyzeteiket és “rájöttek”, hogy eredetileg sem 5-öst, hanem 7-est akartak adni nekik. Így aztán nem is vesztegették az idejük az újabb vizsgáztatással, ehelyett újabb jegyzőkönyvet írtak és ezt küldték el a minisztériumnak egy körmönfont levél kíséretében, ami első olvasásra azt sejtette, hogy újravizsgáztatták a bukott tisztviselőket. A minisztérium hagyta, hogy félrevezessék, és elhitte, hogy valóban sor került a

1323 Uo. dosar 176/1935. f. 14.1324 Uo. f. 6–7., 27., 111., 130, 149.1325 Uo. dosar 175/1935, f. 134.1326 Uo. f. 82., 110.1327 ANSJ TM fond 69. Prefectură Județului Timiş-Torontal inventar 171, dosar 32/1935 f. 140–159.1328 ANIC Ministerul de Interne, inventar 754, dosar 175/1935, f. 26.,1329 Uo. f. 37., f. 86.

második vizsgára is.1330 Maga Iuca írta meg a fegyelmi bizottságnak, hogy az említett jegyzők sikeresen letették az újabb vizsgát!1331

De az újabb vizsgák általában is könnyűek voltak. Mind a feladatok, mind azok értékelése erre utal. Ami az előbbit illeti, ezek még az eredeti vizsgafeladatoknál is könnyebbnek tűnnek,1332 egészen odáig menve, hogy Kolozs megyében azokat teljesen a vizsgázók személyére szabták. Gondos Eugen (Jenő) a városháza mérnöke arról beszélhetett, hogy miért fontos az erdélyi erdők újratelepítése, Lakatos ştefan (István) szintén mérnök a legújabb kolozsvári építkezésekről és a következő tervekről beszélt, míg dr. Ioja Grigore (Gergely), Borsa járási titkár feladata az volt, hogyírja le Borsa közigazgatási körzetét.1333

Az értékelés a kérdésekhez hasonlóan engedékenynek bizonyult. Szamos megyében 20 vizsgázóból 19 volt sikeres,1334 Szatmár prefektusát később azzal vádolta az utóda, hogy nagyon lágyszívű volt, szinte mindenkit átengedett.1335 Amikor a minisztérium a megürült községi jegyzői helyekről érdeklődött Kolozs megye prefektusa azt válaszolta, hogy senki sem bukott meg.1336 A legegyértelműbben azonban a Temes-Torontál megyei vizsgák anyaga igazolja, hogy az újabb vizsgák elbírálása mennyire engedékeny lehetett. Itt az eredmények közt meglehetősen sok esetben feltűnik, hogy a vizsgáztatók mindenképp olyan jegyet akarták adni, amivel a vizsgázó még éppen átment volna. Így aztán igen gyakran adtak meglepően magas szóbeli jegyet olyan tisztviselőknek, akik amúgy gyalázatos írásbeli vizsgát tettek. Sok esetben még 3-as írásbelit is ellensúlyozott a 10-es, tehát tökéletes (!) szóbeli vizsga. Az 1935 májusában vizsgázó 256 városi alkalmazott közül 56-an kaptak olyan, meglepően magas szóbeli jegyet rosszul sikerült írásbelit követően, ami általában éppen elég volt a szükséges 6,5-ös átlag eléréséhez is. Közülük 31 fő 8-ast kapott 5-ös írásbeli után, 17 fő 9-est 4-es után, 5 fő 10-est 3-as után. Hárman 9-est kaptak 5-ös írásbeli után és két megbukott vizsgázó is 9-est kapott 3-as után.1337 A falusi tisztviselők közül (nem számítva a jegyzőket és aljegyzőket) 79 közül 21-en jártak hasonló cipőben. Tizenhatan 8-ast kaptak 5-ös után, öten pedig 9-est 5-ös után.1338

Az alacsonyabb követelményekre utal az összkép is. Az újravizsgáztatottaknak korábban 5,5-öt vagy 6-ost kellett elérniük, most a városi alkalmazottak 29%-a (74 fő) bukott meg, 35%-uk (91 fő) 6,5-öt kapott, míg a maradék 36% jelentősen jobb jegyet szerzett, mint 1934 szeptemberében. 71% tehát igen jelentős mértékben javítani tudott alig néhány hónap elteltével. A falusi tisztviselők közül csak 15% (12 fő) bukott meg, 38% (30 fő) kapott 6,5-öt a mardék 47% pedig jelentősen jobb jegyet, mint 1934 szeptemberében, míg ha az eredeti értékelési kritériumokat alkalmazták volna, akkor az átlagos jegynek közelebb kellene lennie 5,75-höz.1339 Ez egyúttal azt is mutatja, hogy hiába feltételezhető a vizsgázókról, hogy román nyelvi környezetben élve valóban jobban képesek szóban kommunikálni, mint írásban a felülértékelés tényleg szignifikáns volt. Végüla vizsgázók sorsára vonatkozó végső ajánlások is a jóindulatú hozzáállást igazolják. A 46 megbukott német közalkalmazottból 24 esetében azt javasolták, hogy maradjanak alkalmazásban, 8 esetében nyugdíjazást ajánlottak és csak 14 esetben került szóba eltávolításuk.1340

Első pillantásra ez a végkifejlet vegyesnek tűnik. Iuca utasítását nem vonták vissza és a hivatalos politika a következő években is a kisebbség köztisztviselők eltávolítása maradt. Az is látszik, hogy az 1934 szeptemberében még megmenekültek egy része, hivatalosan az újravizsgáztatottak kb. 30%-a végül távozni kényszerült. Mindazonáltal végül nem mindegyiküket rúgták ki és a kisebbségi tisztviselők megyei kimutatásai még jóval később is azt mutatják, hogy akár már az első vizsgán ténylegesen megbukottak egy jelentős része is szolgálatban maradt. 1330 Uo. f. 84–87.1331 Uo. f. 96.1332 Uo. f. 126–127.1333 Uo. f. 142.1334 ANIC Ministerul de Interne, inventar 754, dosar 175/1935, Uo. f. 126–127.1335 Uo. dosar 176/1935, f. 54.1336 Uo. f. 35–36. See also: Andrei Florin Sora:Étre fonctionnaire „minoritaire” p. 216.1337 ANSJ TM fond 69, Prefectura Timis-Torontal, inventar 171, dosar 35/1935, f. 16–26.1338 Uo. dosar 36/1935, f. 75–78.1339 Az egész megyében az újravizsgáztatottak 28%-a bukott meg. Uo. dosar 34/1975, f. 60.1340 Uo. f. 46.

Biharban 1934 szeptemberében 81 falusi tisztviselő bukott meg, közülük 45-en még 1937-ben is alkalmazásban álltak. Nem kevesen közülük 5-ösnél rosszabb jegyet kaptak első vizsgájukon.1341 Ezen kívül az újabb vizsgán megbukottak egy részét is sikerült különböző trükkökkel megmenteni. Így aztán elfogadhatónak tűnik, hogy a végül kirúgott kisebbségi tisztviselők aránya maximum 20%lehetett, a legvalószínűbb azonban 15%.1342 A prefektusok vagy sikeresen kijátszották a rendszert, vagy engedményeket kaptak Iucától. Végül a sikeres vizsgaeredményt illetően 1935 utolsó napján maga Iuca is engedett, 6-os jegyben határozva meg azt.1343

Ez talán nem történhetett volna meg, ha nem lettek volna olyan magasabb beosztású tisztviselők is, akik szimpatizáltak a prefektusokkal. Alexandru Pretorian főfelügyelő 1936-ban is azországot járta, hogy befejezze a még mindig elintézetlen újravizsgáztatást. Temesvárott ő is a helyi tisztviselőkhöz hasonlóan engedékenynek bizonyult. Könnyedén adott olyan szóbeli jegyet, amivel ellensúlyozhatta a rossz, akár 2-es írásbeli eredményt is. De Pretorian egyértelműen az alacsonyabb beosztású közalkalmazottaknak kedvezett, az ő esetükben mindig azzal indokolta a döntését, hogy iskolázottságuk és kulturális szintjük miatt amúgy sem várható tőlük, hogy jól írjanak, munkájuk során pedig úgy is csak szóban kell kommunikálniuk. A magasabb beosztású vizsgázók rossz románnyelvtudásról úgy vélekedett, hogy az nem felel meg társadalmi státuszuknak és szerepüknek, ami igen csak jól illeszkedik a vizsgá korábban már bemutatott társadalmi kontextusához, a köztisztviselőktől megkövetelt szerepfelfogáshoz is.1344 Mindenesetre a prefektusok küzdelmét az tette igazán ironikussá, hogy sikerük révén Románia joggal utasíthatta vissza a Népszövetséghez benyújtott magyar petíció vádjait, mint megalapozatlan vagy túlzó állításokat.1345

A vizsgák utóéletének legfontosabb tanulsága a köztisztviselők testületén belül megmutatkozó szolidaritás erőssége, tekintet nélkül azok nemzetiségére. A vizsgakérdések és fogalmazások is a szakmai identifikáció elsődlegességre utalnak. Ez tette a kisebbségi tisztviselőket, akik elvont kisebbségiként gyanúsak voltak, értékessé, akikért érdemes küzdeni is.A szakmai szolidaritás nem csak a nyelvvizsgák alkalmával juthatott kifejezésre. Egy háromszéki eset még azt is érzékletesen megmutatja, hogy a kisebbségi tisztviselők kívülről tulajdonított identitása milyen mértékben függött a attól a helyzettől, amelyben az felmerült. Uzon községben a görög katolikus és ortodox lelkészek 1931-ban levélben panaszolták be a helyi Református Nőegyletet a prefektusnál. Mindenek előtt azt tették szóvá, hogy az ő híveik közt is térítenek, méghozzá a “soviniszta” magyar nemzetiségű jegyzők segítségével, akik csak magyaroknak – vagyis értelemszerűen a reformátusoknak is – adnak segélyt télen.1346 Ezért a Nőegylet betiltását kérték és megjegyezték, hogy elkeserítő látni miként magyarosítják híveiket a “román kenyeret evő” magyarok. A prefektus tanácsot kért a járási főszolgabírótól, aki kifejtette, hogy a nőegylet alapszabályait a belügyminisztérium jóváhagyta, ezért a megyei hatóságok nem léphetnek fel ellenük a kívánt módon. A jegyzőkre vonatkozó állításokat pedig szinte már sértetten utasította vissza, kijelentve, hogy azok csakis bizonyítékokkal alátámasztva érnének valamit, egyébként pedigelfogadhatatlan, hogy civilek ilyen súlyos vádakat fogalmazzanak meg a köztisztviselőkkel kapcsolatban anélkül, hogy bizonyítékaik lennének.1347

A történet ott vesz különös fordulatot, hogy ugyanez a főszolgabíró nem sokkal korábban egy más természetű iratot is eljuttatott a prefektushoz, aki éppen beszámolót készített a minisztériumnak az 1930-as évről. A járás vezetője ebben az esetben nemzeti aktivistaként lépett felés ebben a minőségében egészen más hangnemet ütött meg a magyar köztisztviselőkkel szemben is.Panaszkodott a román kultúra visszaszorulására, az ortodox és görög katolikus templomok nyomorúságos állapotára és arra, hogy a magyar nemzetiségű köztisztviselők teljességgel alkalmatlanok feladataik elvégzésére, és persze megemlítette az erőszakos református prozelitizmust is. Még azt is javasolta, hogy a választott tisztviselőket kinevezett, román

1341 ANIC Ministerul de Interne Inv. 754, dosar 27/1937, 10-18 1342 ANSJ CJ Szilágy kimutatás1343 Uo. dosar 176/1935, f. 144.1344 ANSJ TM fond 69, Prefectura Timis-Torontal, inventar 171, dosar 34/1935, f. 90–92., dosar 36/1935, f. 6–15.1345 Lásd C.337.1937.I Népszövetségi levéltár, Genf1346 ANDJ CV fond 9., inventar 17. dosar 23. 2. f.1347 Uo. 1. f.

nemzetiségűekkel kellene felcserélni.1348 Mindezt alig néhány hónap eltéréssel. A tanulság tehát az, hogy még a román nacionalista gondolkodásmód mellett is működött a köztisztviselői kar elkülönülésének igénye, a civilek beavatkozásának elhárítása és ez felülírhatta a nemzeti szolidaritást is. A nyelvvizsgák ehhez képest annyiban mutatnak mást, hogy 1934–1935-ben nem csak a köztisztviselői karon kívülről, hanem a feljebbvalóiktól érkező nyomás ellenében is összezártak, a civil-köztisztviselői választóvonal mellett a politikai-közigazgatási választóvonal fontosságát jelezve.

A prefektusok fellépése azt is mutatja, mennyire pontatlan Romániát monolit egységként kezelni, olyan szervezetként, amit kizárólag nemzetiesítő célok mozgattak. Éppen ellenkezőleg, lehetetlen megérteni, hogy ezt a valóban létező nemzetiesítő szándékot miként és miért úgy hajtották végre, blokkolták vagy akár szabotálták, ha nem vesszük figyelembe a helyi kontextust és az államigazgatás különböző szintjeinek eltérő logikáját.

A kisebbségi tisztviselők csoportja mind a nemzeti kisebbség, mind a nemzetiesítő állam felől nézve peremcsoportnak számított, ami áttörte ezek intézményes és szimbolikus határát. Egy olyan közigazgatási rendszerben működtek, amit román nemzeti jellegűnek láttak, noha hivatalosan nem tartoztak ehhez a csoporthoz. A magyar kisebbségi tisztviselők csoportja nem igen jelenhetett meg a nyilvános diskruzusban, főként a revíziós propaganda jól beágyazott toposzai miatt, miszerintmár Trianon után közvetlenül megszabadultak tőlük az utódállamok. Mivel román közigazgatásnak alárendelve tevékenykedtek azt a szerepet sem játszhatták el a nemzeti közegben, amit általában elvártak a köztisztviselőktől és a nyilvánosságban is főként akkor jelentek meg, ha már közalkalmazotti létük került veszélybe.

Ez a hozzáállás, a magyar nemzetiségű köztisztviselők átsorolása a másik, az ők-csoportba egyébként kitapintható volt a mindennapokban is. Tanulásgos eset Kelemn Lajosé, aki a háromszékiPáké községben a húszas évek elején okozott folyamatosan botrányt a fellépésével. Kelemen, akit minden bizonnyal személyes sértettség és családi sérelmek is motiváltak hosszú időn keresztül zaklatta a község vezetőit – a magyar nemzetiségű polgármestert, a tanácstagokat és az állami iskola magyar igazgató-tanítóját. Valahányszor a hatóságok egy helyi rendelkezés végrehajtására érkeztek ő kifejezésre juttatta, hogy nem tekinti magára nézve irányadónak az “oláh” községi vezetés rendelkezéseit. A bírót, aki 1918 végén hűségesküt tett és azóta is vezette a falut, csak “oláh” bírónak, a tanácsot csak “oláh” tanácsnak bélyegezte. Amikor pedig a községi vezetés éppen egy belügyminiszteri utasítást tett közé, ami engedélyezte, hogy a községi hirdetményeket a román nyelven írt bevezető formula – „Közhírré tétetik” – után magyarul publikálják, akkor gúnyosan bekiabált, hogy írjanak csak minent románul , hívják össze a falut és ők majd meghallgatják a román szöveget.1349 Jellemző az is, hogy a falu vezetői nem akarták elfogadni a Kelemen által nekik szánt szerepet – románok lettek, mert Romániát szolgálják – de érezhették Kelemen “érveinek” erejét, mert amikor a községi bíró megelégelte a zaklatást először le akart mondani, csupán a szomszédos falu csendőrei vették rá, hogy inkább jelentse fel Kelement – nemzetellenes izgatásért. Mivel a nemzet, amit Kelemen állítólag megsértett a román volt, így a tisztviselők végső soron elfogadták Kelemen kategorizálását is, elvégre a rajtuk esett sérelem valamiképp román sérelemmé lett.1350

A vizsgák megszervezése és az ebből az alkalomból megmutatkozó domináns identifikáció nagyrészt megfelelt ennek képlékeny és kényes helyzetnek. A vizsgatémák főként a szakmai működéshez kapcsolódtak, továbbá a köztisztviselők tágabb értelemben vett társadalmi szerepéhez, a modernizáló állam és a városi középosztályi normák képviselőiként. Ezek közvetlenül nem érintették a vizsgázók nemzetiségét és nem is vitatták azt, de a kérdés óhatatlanul is előkerült a viszga során. Ezzel együtt a leggyakoribb elvárás az volt, hogy a köztisztviselők hozzáértő szakmabeliként jelenítsék meg önmaguk, akik nem csak lojálisak, hanem elkötelezettek is a köztisztviselők társadalmi szerepe és az állam civilizáló küldetése iránt.

1348 ANDJ CV fond 9., inventar 2/a, dosar 40., 41–42. f.1349 ANDJ CV fond 47., dosar 194. 2–4. f.1350 Uo. 9–10. f.

A legtöbb vizsgázó el is fogadta ezt az identifikációt és gyakran hangsúlyozta lojalitását irodája falain túl is, például azzal, hogy Balcsikot vagy más román üdülőhelyeket soroltak fel úti célként és nem említették a külföldi utazást, máskor pedig kihagyták Budapestet az általuk hallgatott rádióállomások közül.1351 A szövegekből kibontakozó világ Románia közigazgatási rendszere körül forgott és lojalitásuk is az ebben a keretben megfogalmazott célok, valamint az állami önkép lelkes elfogadása révén juttatták kifejezésre. A kisebbségi tisztviselők fiatalabb nemzedéke alkalmanként a román nacionalista diskurzus elemeinek elfogadására is képes volt, ellentmondva a magyar vagy német változatnak.1352

Nemzetiségüket és nemzeti identifikációjukat tekintve a kisebbségi tisztviselők sajátos csoportként viselkedtek. Nemzetiségüket hivatalosan meghatározták és ezen változtatni lényegében lehetetlen volt. A mód, ahogy ezt kifejezésre juttatták mégis nagyon különbözött attól, ahogy az autentikus magyarság vagy németség diskurzusa szólt. Innen nézve identitásuk kérdéses maradt, kivéve egyetlen esetet: amint elbocsátásuk fenyegetett hirtelen ismét, feltétel nélkül tagok lettek az immár az ős sorsuk miatt is létében fenyegetett nemzeti közösségben. Ebben az értelemben nemzeti hovatartozásuk szélsőségesen szituatív volt, nagyon sajátos körülményektől függött. Mint korábban láthattuk, hasonló volt a helyzet Csehszlovákiában is. Itt nem csak a népszámlálás alkalmával kerültszóba, hogy a magyar nemzetiségüket a népszámlálási biztosok előtt nem vállaló köztisztviselők valójában nem magyarok. Máskor is – például választások előtt – napirendre került, hogy miként is tekintsenek a kisebbségi magyar pártok és támogatóik azokra, akik nem őket támogatnák – különböző okokból. Az „álmagyarok”, a „félmagyarok”, a „színtelen-magyarok” valamilyen módoneltértek a kisebbségi magyar diskurzus révén megszabott normáktól, többnyire éppen az államhoz való viszonyuk révén. Az „álmagyarok” csak magyarul korteskedtek (erre Romániában is volt példa), a „félmagyarok” ugyan magyarul beszéltek, de „lélekben” csehszlovákok voltak – ide tartozhattak az aktivisták, de akár a népszámlálás alkalmával erkölcsileg elítélt közalkalmazottak is. Az utóbbiak persze a „színtelenek” közé is befértek, őket az jellemezte, hogy nyelvben és „lélekben” is magyarok, de például a pártonkívüliséget hangoztatva, a pártoskodást elítélve, politikamentességet hirdetve ezt szeretnék elrejteni, így végső soron kilépnek a magyarság soraiból.1353

A domináns módon szakmai identifikáció furcsa kombinációja, aminek része volt a hivatalosan meghatározott és rögzített nemzetiség és esetenként a román nemzeti diskurzushoz az adott kisebbségi diskurzusnál jóval közelebb álló képzetek elfogadása, az állam és a kisebbségi tisztviselők közös gyermeke volt. Alapját a sajátos státuszú szakmai testületen belül érvényes szolidaritás képezte és éppen ez a furcsának ható közösen létrehozott identifikáció termelte újra a szakmai szolidaritást. Noha csak ritkán foglaltak el magasabb pozíciót, a kisebbségiek mégis jól integrálódtak a közszolgálatba és számíthattak román feljebbvalóik és kollégáik támogatására is.1354 Ez az integráció a nemzeti csoport peremén zajlott le és magán a peremhelyzeten keresztül jöhetett létre, a kialakuló finom egyensúly nagymértékben függött attól, hogy a csoport ne kerüljön a közfigyelem előterébe. Amint a közvélemény felfigyelt rájuk a nemzetiesítés szándéka győzött és még feljebbvalóik szolidaritása sem védte meg őket teljes mértékben. De a prefektusok harca kisebbségi tisztviselőikért mutatja, hogy egy hosszú évtizedig Nagy-Románia szolgálata talán még sem jelentett egyet azal a nemzeti eretnekséggel, aminek sokak számára tűnhet ma, visszatekintve.

Az itt bemutatott esetekből kiderül, hogy az állami kategorizálás és az egyéni identifikáció érintkezése sajátos, egyszerre kitüntetett és mindennapi helyzetet hozhat létre. Elvileg, szándéka szerint a kategorizálás csak megjeleneítené és rögzítené a természetes, nem kiemelt, mindennapi helyzetet, maga az aktus azonban minden esetben manifeszté teszi az egyébként nem szükségszerűen látható, érzékelhető vagy érzékelt besorolást. A kategória tartalma pedig óhatatlanulis bizonytalan és változó és meghatározása soha sem egyoldalú. A katgorizálás révén láthatóvá tett

1351 ANTSJ TM fond 69, Perectura Judetului Timis-Torontal, inventar 171. dosar 35/1935, f. 104–201.1352 ANSJ BV, fond 2, Prefectura Judetului Brasov, Serviciul Administrativ, inventar 347, dosar 1/19341353 A színtelenek, Prágai Magyar Hírlap, 1932. január 14. 1.1354 A nyelvvizsgákon kívül eső példákra vonatkozóan lásd Egry Gábor: A megértés határán.... i. m.

önazonosság és identifikáció leginkább a különböző nemzeti csoportok peremén és határa mentén található csoportok esetében vált egyidejűleg különbözőképp meghatározottá. A népszámlálás sorána kisebbség és többség közti határ és a különböző bizonytalanul megragadható csoportok hovatartozása volt a tét, az irredenta fogalma végül a magyar kisebbségi csoportnak csupán a csúcsán állókat azonosította magával a nemzeti közösséggel, a kisebbségi nyelvvizsgák során pedig egy egyébként diszkurzívan nem is létező csoport vált láthatóvá és egyúttal kisebbségivé, méghozzáminden oldalról elismerten, még akkor is, ha körükben a nemzeti és egyéb identifikáció tartalma igen változatos lehetett. De lényegében ide tartoznak a Külföldiek Kollégiumába érkezett romániai magyar fiatalok is, hiszen ők a gondos szelekció mellett pont az ellenőrzött határátlépés révén váltak peremcsoporttá.

A hivatalos kategóriát az állami aktorok és a kategorizáltak interakciója révén töltötték meg tartalommal. A folyamat dinamikáját rendre befolyásolta, hogy az állam felől ez a definíció elvileg rögzített és egynemű lett volna. Ezt azonban nem csak a másik oldalról érkező akció és reakció módosíthatta, hanem az állami szereplők heterogenitása is. A klasszikus megbízó-megbízott (principal-agent) probléma egyik esete forog fenn,1355 amikor az állam képviselőinek gyakorlata nem feltétlenül esik egybe megbízóik – ebben az esetben a politikai vezetés – szándékaival, így aztán a nemzetiségi politika, vagy az állambiztonsági fellépés tényleges kimenetele is más lesz és nem csak időben, hanem térben is változatos formát ölthet. Így aztán az egyes kategóriák tartalma helyben, minden egyes interakcióban külön-külön dőlt el.

Az eredmény ennek ellenére viszonylag konzisztens vagy legalábbis jól tipizálható sajátos magyarságok és kisebbségiségek megjelenése lett. Ezek általában eltértek a domináns identitásdiskurzustól, illetve a népszámlálások esetében erősen redukálták a nemzeti hovatartozás tartalmát, noha ezzel összefüggésben adott esetben viszonylag szilárd és nehezen átjárható határt is húzhattak a saját csoport körül. Ez azonban tényleg nagyban függött az egyes szituációktól, legalább ilyen valószínű volt az, hogy a peremcsoport meghatározása révén az egész közösség határa porózusabb lett, a nemzeti hovatartozás tartalma fellazult, elfogadott módon heterogénné váltnem csak egyénileg, hanem diszkruzívan is. A diskurzus ilyen értelemben vett tartamát többnyire főként a diskurzustermelők céljai határozták meg, vagyis az, hogy adott esetben egy csoportot a közösség részeként akartak-e látni vagy inkább nem. Ez azt is jelentette, hogy ugyanaz a kör egyik esetben kívülre kerülhetett, más esetben viszont belülre – például a kisebbségi tisztviselők. Az ő esetükben a nemzeti közösség és a peremcsoport viszonya aszimmetrikus volt, elismerésük a kisebbségi csoporttól függött, még akkor is, ha a másik oldalról az állam továbbra is ennek a csoportnak tagjaiként tartotta őket nyilván.

Más csoportok esetében viszont a saját nemzeti közösséghez való viszony nem elismerésként, hanem az autentictiásért folytatott versengésként jelentkezett. A Külföldiek Kollégiumának tagjai képesnek bizonyultak arra, hogy saját, a magyarországi és részben a romániaimagyar identitáspolitikai szereplők által deviációként látott identifikációs változatukat autentikusnak ismertessék el és ezzel megfordítsák vagy legalább egyenlőbbé tegyék a viszonyt központ és periféria közt. Ehhez azonban kifejezetten magyar nemzeti társadalmi és szimbolikus tőkére is szükségük volt, ami sok esetben nem adatott meg az esettanulmányok más szereplőinek. Ugyanakkor még az ő esetükben is fontos tényező volt a peremhelyzet és a másik világ közelsége, amit erőforrássá tudtak tenni a központtal szemben és ez lényegében megfelelt annak, ahogy a többivizsgált esetben a résztvevők alakították az etnikai kategóriák tartalmát.

1355 Harris Mylonas: The Politics of Nation-Building... i. m. 193–195.

III. rész

Mindennapok

A megértés határán, Mindennapi etnicitás a két világháború között

Az előző részekben arra tettem kísérletet, hogy előbb diszkurzív szinten felvázoljam az identitáspolitikában meghatározó viszonyrendszereket és közösségképet, majd – egyfajta középszintként is – bemutassam a magyar, román és részben csehszlovák állami identitáspolitikai gyakorlatokat, a kategorizáció jellegzetességeit és ezzekkel kapcsolatban az egyéni viszonyulás lehetőségeit is. Az utóbbi három tárgykör kapcsán már esett szó egyéni találkozásokról és tapasztalatokról és ennek részeként határtermelésről, de mindezek (vagyis kicsit talán elnagyolt fogalommal a mindennapi etnicitás) átfogó bemutatására ebben a fejezetben kerül sor. A kérdést földrajzi tekintetben elsősorban Erdélyre vonatkozóan vizsgálom, az elemzés alapjául szolgáló anyag zöme innen származik. Néhány tekintetben azonban – a meglévő szakirodalom segítségével –megkísérlem összehasonlítani a romániai helyzetet Csehszlovákiával, azt remélve, hogy ennek segítségével az etnicitás és határtermelés gyakorlatainak társadalmi kontextusát mélyebben is bemutathatom.

A mindennapi etnicitás fogalmát a következőkben a banális nacionalizmus1356 és Brubaker „történő” etnicitás-értelmezésére,1357 valamint a kettőt ötvöző elméleti megközelítésre építve1358 használom. A banális nacionalizmus megközelítése mindenek előtt arra a sokszor öntudatlan, magától értetődőnek vett tárgyi közegre és mindennapi (pontosabban nem közéleti) cselekvésekre kíváncsi, amely anélkül kínálja a nemzeti hovatartozás állandóságának érzését, hogy ezt demonstrálni kellene. Ebben a kontextusban a nemzeti önazonosság magától értetődő, mert mindenhol jelen van, de olyan módon, hogy jelenléte természetesnek tűnik. Vagyis a dolgok és cselekvések nemzeti jellege és jelentése nem manifesztált és demonstratív, hanem tetszés szerint előhívható, mégis alapvetően látens, és éppen ebből táplálkozik a természetesség érzése. Ilyen például a nemzeti gasztronómia eszméje, a különböző, nemzetiként látott tárgyak köre, a nemzeti viselet. Ezek, pontosabban az a tény, hogy nemzeti jellegük és jelentésük csak rejtett, nagyban hozzá járul magának a nemzetnek esszencializálásához és reifikálásához is.1359

Brubaker és társai megközelítése ezzel szemben nem a tárgyi világ statikus rendjére kérdez rá, hanem a cselekvő egyén és az etnicitás viszonyára. Pontosabban arra, hogy az etnicitás miként jön létre azzal, hogy valaki cselekszik és ezzel kifejezésre juttat vagy akár létrehoz valamiféle különbséget. Már az identitás fogalmának brubakeri kritikája is arra épült, hogy az identitás, mint jól körülírható, még ha egyébként változó, személyes kognitív attribútum helyett elsősorban annak kifejezésre juttatását, vagyis az identifikáció gyakorlatait kellene bemutatni.1360 Azzal érvelt emellett, hogy ha az identitás valóban rugalmas, helyzetfüggő, változó, miként azt az ezzel foglalkozó szakirodalomban közhely, akkor ténylegesen meg sem ragadható úgy, ahogy azt az erre vonatkozó munkák megkísérlik. Ezek valójában továbbra is egy reifikált és végső soron a megfelelőcsoport felől meghatározott identitásfogalommal dolgoznak, és ez csak akkor haladható meg, ha az identitás helyett annak kifejezésre juttatását, tehát az egyéni cselekvést állítják a középpontba. Hasonló érveléssel vetette el az etnicitás „csoportista” fogalmát és javasolta, hogy az etnicitást ne attribútumnak, hanem eseménynek tekintsék, amit csak az egyéni cselekvés révén – amikor éppen

1356

Michael Billig: Banal Nationalism. Sage, London, 1995.; Tim Edensor: National Identity, Popular Culture and Everyday Life. Berg, Oxford - Ney York, 20021357 Rogers Brubaker: Csoportok nélküli etnicitás, Beszélő, 2000/7. Rogers Brubaker–Feischmidt Margit–Jon E. Fox–

Liana Grancea: Nacionalista politika és mindennapi etnicitás egy erdélyi városban, L'Harmattan, Budapest, 2011. 1358 Jon E. Fox–Cynthia Miller-Idriss: „Everyday nationhood”... i. m.1359 Jon E. Fox–Cynthia Miller-Idriss: „Everyday nationhood” i. m.1360 Rogers Brubaker–Frederick Cooper: Beyond Identity. Theory and Society 29 (2000): 1–47.

„történik” – lehet megragadni.1361 Mivel a különböző „etnikai vállalkozók” az etnicitást ezzel éppen ellentétes módon, állandó és megváltoztathatatlan különbségnek szeretnék láttatni, ez egyúttal azt isjelenti, hogy nem csak a nagy rituálék, hanem a mindennapok kapcsán is feltehető a kérdés arra vonatkozóan, miként is jelentkezik az etnicitás az interakciók révén és interakciókon belül?

A gyakorlatba átültetve a mindennapi etnicitás fogalmát, az ezredforduló körüli Kolozsvárt vizsgálva az etnicitás megjelenésének négy típusát különítették el: az etnicitás révén történő ugratást vagy gúnyolódást, az etnicitásról történő hallgatást vagy tabusítást, az etnicitással összefüggő, vagy éppen arra vonatkozó konfliktust és a nemzetileg megjelölt kategóriák közti választást.1362 Ezek azok az „események”, melyek során a vizsgált közegben az etnicitás jelentkezett. Részben a kolozsvári kutatások tapasztalataira építve a mindennapi etnicitáshoz köthető cselekvések másik tipológiáját adta Jon Fox és Cynthia Miller-Idriss. Ők a nemzetről és a nemzet révén történő beszédet, a nemzeti fogyasztást, a nemzethez tartozás performálását (annak kifejezésre juttatását valamilyen cselekvés révén) és ismét csak a nemzetileg jelölt kategóriák közti választást különítették el. Bár a két tipológia látszólag csak egy ponton egyezik meg, valójában nemellentmondanak egymásnak, hanem kiegészítik egymást. Amíg a kolozsvári vizsgálatból kialakított osztályozás a cselekvés (vagyis az éppen „történő” etnicitás) kétoldalú, vagy interakcionális jellegétés így részben intencionalitását helyezi előtérbe, addig Foxék kategóriái úgy helyezik a történés tartalmára a hangsúlyt, hogy az etnicitás akár interakción kívül, egyoldalú cselekvés révén is értelmezhetővé válik. Részben ezért hangsúlyozzák, hogy szándékuk szerint a rejtett, látens, öntudatlan etnicitás dimenzióját is fel szeretnék tárni. Emellett, némileg leegyszerűsítve, azt is mondhatjuk, hogy az előbbi tipológia mindenek előtt azt értékeli hogyan történik az etnicitás, az utóbbi pedig azt, hogy minek a révén jut kifejezésre. Az előbbi tehát alapvetően cselekvéshez kötött, az utóbbi viszont alkalmas arra is, hogy a tárgyi világot és a nem interakcionális gyakorlatokat is besorolja.

Az általam feltárt források értelmezésére és rendszerezésére mindkettő alkalmas, de Brubaker és társai által alkalmazott tipológia esetében nem jelentéktelen, az anyag jellegéből adódó torzulással is számolni kell. A hatóságok és a közvélemény számára elsősorban a konfliktusok váltak láthatóvá, így értelemszerűen ezek hagytak több nyomot maguk után. A hallgatás jobbára indirekten jelenik meg, a már lezajlott és regisztrált esemény utólagos elhallgatása, vagy akár tabuizálása formájában. Hasonló jelenség figyelhető meg az ugratás és gúnyolódás esetében is. Amennyiben ebből konfliktus lett akkor nyomot is hagyott maga tán, amennyiben nem, úgy ma márfeltárhatatlan. Ehhez jön még az a körülmény is, hogy a külső szereplők a gúnnyal kísért sértéseket nem ritkán hajlamosak voltak egy adott társadalmi közeg szokásos velejárójának tekinteni, ekként pedig éppen az etnicitás megjelenését kétségbe vonni.1363 Ez viszont azt is jelenti, hogy az etnicitás felett kitört konfliktusok egy része sem feltétlenül lehet ma már látható a kutató számára. Mindezek tükrében Fox és Miller-Idriss osztályozása alapján kezdem el az anyagok rendszerezését, és ezek kiegészítésére alkalmazom Brubaker kutatócsoportjának tipológiáját is.

Beszélő nemzetek

A nemzetről és a nemzet révén való beszéd nem jelent többet, mint azt, hogy különböző helyzetekben a beszélők akár látens, öntudatlan vagy adottnak tekintett és így soha meg nem kérdőjelezett keretként, akár tudatos érvelési stratégiaként nemzeti referenciákat alkalmaznak.1364 Ebben az alfejezetben a mindennapi helyzetekkel és az „egyszerű emberekkel” foglalkozom, ennek megfelelően kifejezetten nem a kitüntetett alkalmak és helyzetek tipikus vagy atipikus beszédmódját, a rituálékhoz kapcsolódó szövegeket és vele az identitáspolitikai diskurzust vizsgálom. Ezt később, a nemzet manifesztálása, performálása kapcsán érintem. Itt most arra vagyok kíváncsi, hogy tényleg mindennapi közegben, amikor a nemzeti referenciák és értelmezési

1361 Rogers Brubaker: Csoportok nélküli etnicitás... i. m.1362 Feischmidt Margit: Megismerés és elismerés... i. m. 13.1363 Egry Gábor: A megértés határán... i. m. 1364 Jon E. Fox–Cynthia Miller-Idriss: Everyday Ethnicity... i. m.

keret nem válik előzetesen láthatóvá, vagy akár elvárássá miként kerül elő, miként és miért használják a nemzet révén vagy nemzet által való beszédet. Ez a használat jelentheti, hogy a nemzeti, vagy etnikus megnyilatkozások bevett, szinte automatikus, mindenképpen magától értetődő elemek máskor pedig azt, hogy tudatos legitimáló beszédmódként, érvelési stratégiaként alkalmazzák azokat.

Erre értelemszerűen sokféle viszonyrendszerben, sokféle interakció során kerülhet sor. Ebből következően a feltárt esetek nem csak egyszerű emberek magánjellegű találkozásait, hanem különböző állami intézmények szerepét is érzékeltetik, pontosabban azok képviselőinek az előző részekben már vázolt bonyolult összefüggésrendszerben alakuló viszonyulását mutatják meg. Az interakciók során az etnicitás, a nemzeti beszédmód megmutatásában – részben a források jellegéből, a konfliktusok nagy súlyából adódóan – legalább olyan jelentőségre tett szert az értelmezés, mint maga a cselekvés. A bárki által nemzetinek értett beszédből ismerhető fel a vélt különbség és ezen keresztül az etnicitás, az értelmezés nyomán szólalnak meg mások is és értelmezik újra a beszédet és a beszédhelyzetet. Az etnicitás tehát nem csak egyszerűen ott van vagyés láthatóvá válik, hanem láthatóvá tételéhez cselekvés szükséges, „történése” elszakíthatatlan magától az interakciótól és annak értelmezésétől.1365

A különböző résztvevők és szereplők, a sokféle értelmező és újraértelmező jelenléte és cselekvése azzal jár, hogy az etnicitást nem csak eseményként, egyszeri és egyedi – még ha minták, szabályok, esetleg normák szerint ismétlődő – jelenségként ragadhatjuk meg, hanem a társadalmi struktúrákhoz való viszonyában is. Ez persze nem azt jelenti, hogy az egyébként „történésében” létező és megragadható etnicitás ebben a formában szilárd, állandó struktúraként is jelen lenne a társadalmi viszonyokban. Az azonban feltételezhető, hogy az etnicitás nem csupán öntudatlan keret és nem csupán rögzített kognitív eszköz, ami segít a világot osztályozni. Az értelmezés és újraértelmezés dinamikája, a különböző aktorok társadalmi szerepének és helyzetének változása és állandósága éppen a látszólag egyértelmű osztályozást tehetik rugalmasabbá. Ennek nyomán aztán a„történő” etnicitást az egyes szereplőknek a történéshez való viszonya, az etnikus esemény ismétlődése, megszűnése vagy újraértelmezése, a különböző intézmények képviselőinek az értelmezések során játszott szerepe és annak esetleges változása nyomán új formákba és mintázatokba rendezheti és ezeket teheti az etnicitás látszólag szilárd megjelenésévé a társadalomban. Ettől persze az etnicitás pontszerű, eseményjellege nem változik, de az sem tagadható, hogy az etnicitásnak fontos dimenziója az is, miként próbálják azt magától értetődővé és mindenhol jelenlévő struktúrává tenni.

Szabadon beszélő egyének...

A mindennapi etnciitás első típusának, a nemzetről és a nemzet révén való beszédnek két fő típusa tapintható ki a forrásokban. Az első a nemzeti érvelés eseteit fogja át, a második a sértés és inzultus körét. Bár ez a kettő, alkalmanként, összeér, éppen a konfliktus léte vagy nem léte elég jól megalapozza besorolásukat. Az első csoportban, a beszélő és a szöveg címzettje szerint a leggyakoribb eset az, amikor magánszemélyek vagy valamely, nem ritkán hivatás alapján szerveződő csoportjuk valamelyik hatósággal, hivatallal szemben alkalmazza a nemzeti beszédmódot. Céljuk többnyire előnyszerzés, ehhez próbálnak érveket találni akár saját nemzeti aktivista múltjukban és jelenükben, akár valaki más nemzeti alapú denunciálásával.

Elmondható, hogy hasonló helyzetben a szereplők meglepő kreativitásról tesznek tanúbizonyságot. Nem az előny fajtája és jellege az, ami igazán változatos, hanem a nemzeti alapú érvek és azok alkalmazásának módja. Ezzel együtt ez a típusú érvelés alapvetően arra épít, hogy egy nemzeti csoportot ebben a minőségében korábban elnyomtak, ám a megváltozott viszonyok közepette – akár románként Nagy-Romániában, akár magyarként Észak-Erdélyben – joguk van a

1365 Egry Gábor: Between Past and Present. The Notion of Eeveryday Ethnicity and National Indifference in Historical research: A Case Study from Interwar Trasylvania. In: Sorin Sipos – Gabriel Moisa –Mircea Brie – Florin Sfrengeu – Ion Gumenai (szerk.): The Historian’s Atelier: Sources, methods, interpretations. Academia Romana – Centrul de Studii Transilvane, Cluj-Napoca, 2012., 156–167.

korábbi sérelmek jóvátételére.1366 Ez nem csupán a közéleti beszédnek volt hangsúlyos eleme, hanem az említett egyéni vagy csoportos érvelésnek is. Ráadásul annyira magától értetődővé vált, hogy nem csak az uralomváltásokat követő első időszakban volt jellemző, hanem akár évtizedek múltán is. Bár az érvelés kifinomultsága és kidolgozottsága különbözött a megnyilvánulók iskolázottságától, foglalkozásától és társadalmi helyzetétől függően, az alaptéma minden esetben ugyanaz volt.

Néhány példa jól érzékelteti a társadalmi helyzettől függő különbségeket és az érvelés lényegi azonosságát is. Bozovici (Bozovics), lényegében teljesen román anyanyelvűek által lakott község lakói 1919 júniusában kérelemmel fordultak Caras-Severin (Krassó-Szörény) megye néhánynappal korábban kinevezett, román prefektusához:1367

„Annak tudatában, hogy a teremtő akaratából már évszázadok óta létező román nemzeti ideál most valóra vált, és erre az egész román nemzet lelke csak büszke lehet, mi, alulírottak, Bozovici minden lakójának nevében, egyhangúlag kérjük a méltóságod (ilustrisimei D-voastra) vezette szerveket, és egy román érdekében kérjük, reméljük, hogy kérésünket teljesítik.”1368

A kérés, amit láthatóan eleve a domináns nacionalista retorika kedvelt formuláiba öltöztettek, arra vonatkozott, hogy Gheorghe Mihailoviciot, aki Bozovici-ról származott, 1908-ban kiváló eredménnyel tett tanítói vizsgát, és akit a magyar hatóságok román nacionalistának minősítettek, nevezzék ki községi tanítóvá. Mihailoviciot, aki a kérelem szerint 11 évet tanított állami iskolában és most hazatért, a magyar hatóságok éppen nemzeti aktivitása miatt üldözték. De a kérelem szerint nem csak a múltban számított igazi románnak, hanem a jövőben is az lesz. Az aláírók legalábbis úgy fogalmaztak, hogy tudják, Mihailovici szereti nemzetét és „szent egyházunkat”, emellett ismeri a zenét, az énekeket, kórustag, és segíti az egyházi kórust is. Kinevezése nem csupán megérdemelt jutalom lenne múltbéli szenvedéseiért, hanem azt is jelentené,hogy betöltheti küldetését.

Habár a kérelmezők ezt megpróbálták leplezni, láthatóan nem egyszerűen arról volt szó, hogy próbáltak kijárni valamit Mihailovici számára. Céljuk inkább az volt, hogy a hazatért, és vélhetően egyházi alkalmazásban álló tanító számára állami állást és ezzel fizetést járjanak ki úgy, hogy egyúttal egyházi feladatait is megtartsa, immár állami pénzen. Jól kitapintható, hogy 1919 nemzeti-szociális forradalmának napjaiban1369 milyen könnyen összekapcsolható volt a nemzeti érvelésmód több szintje is. A község automatikusan olvadt bele az évszázados ideálját valóra váltó nemzetbe, Mihailovici pedig a korábbi harcokban vállalt részvétele által válik jogosulttá a kívánt állásra. Az egyház (bizonyára a román ortodox) és a nemzet szeretete és szolgálata is szinte eggyé válik, nyilván ezzel is legitimálva a kérésben rejlő ravaszságot.

Ezzel együtt – éppen 1918–1919 napjainak nemzeti-demokratikus hangsúlyai miatt – feltűnő, hogy a kérelem egy ponton nagyon is a régi világhoz igazodik. A prefektus megszólítása nem egyszerűen csak a „méltóságos főispán úr” címzés megfelelője, hanem a szóhasználat ráadásul sajátos magyarországi románságot takar. Ez a nemzet egyenlő közösségénél hierarchikusabb viszonyokat felelevenítő, meglehet supán kulturális referencia, ami éppen a nemzeti ideálok megvalósulását megelőző világot idézi meg, valamiképp azzal is közösséget vállal, mintha az az ecsetelt üldöztetések ellenére sem vált volna vállalhatatlanná. Ez utalhat a nemzeti érvelés instrumentális és nem feltétlenül átélt, interiorizált jellegére is.

Ez még egy ponton merülhet fel a tárgyalt kérelemmel kapcsolatban. A kérvényezők nem határozták meg, hogy Mihailovici hol is töltött 11 évet állami iskolai tanítóként. Bár a kérés alapkontextusából az következne, hogy Romániában – elvégre a magyar hatóságok üldözték – a kérés valódi célja – az egyházi állás állami finanszírozásúvá konvertálása – megengedi azt az értelmezést is, hogy valamiért a magyar hatóságok valójában korábbi egyházi alkalmazását

1366 Észak-Erdélyre vonatkozóan lásd Bárdi Nándor: A kisebbségből többségbe került... i. m. és konkrét esetekre SárándiTamás: Kisebbségpolitika a közigazgatási gyakorlatban a katonai közigazgatás idején. Limes, 2010/2., 75–96.; Uő.: Fejezetek az észak-erdélyi katonai közigazgatás történetéből, Limes, 2012/2, 65–86.

1367 Jakabffy Elemér – Páll György: A bánségi magyarság húsz éve... i. m. 61.1368 ANSJ TM Fond 223. Prefectură Județului Severin, inventar 1347, dosar 38/1919, f. 42–45.1369 Egry Gábor: Nemzeti demokrácia… i. m.; Uő.: Crowding Out… i. m.

akadályozták/nem támogatták anyagilag. Emellett szólna, hogy a romániai alkalmazás jól beleilleneaz üldöztetéséről sugallt képbe, tehát érdemes lett volna megemlíteni a kérvényben is. Továbbá amenyniben Romániában tanítóskodott, akkor 1916-ban esetleg besorozták volna a román hadseregbe és ezzel újabb jó pontot szerezhetett volna, a kérelem azonban ezt sem említi. Nincs tehát kizárva, hogy Mihalovici üldöztetése abból állt, hogy nem tudott egyházi alkalmazásba állni Bozovici-on.

A személyes üldöztetés, érthető módon, még néhány évvel később is megfelelő érvnek tűnt különböző előnyök elérésére. A temesvári városi rendőrség altisztjei 1922 februárjában a belügyminisztérium egyik főigazgatójához intéztek kérelmet, közbenjárását remélve magasabb fizetés és jobb, az évszaknak megfelelő ruhák kiutalására.1370 A praktikus érvek mellett ők is felhasználták a nemzeti beszédmódot, bár esetükben a múltbéli üldöztetés mellett nem a jövőbeli szolgálat, hanem az üldöztetés után várt megszabadulást kísérő csalódás kapott szerepet a konstrukcióban. Az egyik kérvényben csak nagyon visszafogottan:

„Mióta a román rendőrség megalakult annak kötelékében vannak, átvették a hatalmat a magyaroktól és remélték, hogy becsületesen élhetnek majd az állami fizetésből. De ez nem bizonyult elégnek, a nagy drágaság miatt 580 leiből egy 4-5 fős család meg nem élhet”.1371

Egy másik esetében, 13 magasabb beosztású rendőr aláírásával, már sokkal határozottabban:„Mi, […] akiket a magyar időkben sokáig elnyomtak és mindenféleképpen kijátszottak, de

nemzeti érzésünk és a nemzet iránti szeretetünket ezzel sem tudták kiszakítani lelkünkből, lelkünkben fájdalommal és Istenben bízva vártuk a megszabadulás napját.

Végülláttuk elérkezni ezt az őseink által is várt és kívánt napot és nagy örömet éreztünk és azt hittük, hogy ettől kezdve csak jó történik velünk. De nem úgy történt, miként mi hittük, évtizedek óta szolgálva és annyi fáradság és számtalan kellemetlenség után is hittel szolgálva szegények maradtunk és helyzetünk nem javult...”.1372

Jól látható, hogy a magyarok általi elnyomás toposza ebben a szövegben is érintetlen maradt, ezzel egyértelművé téve a beszélők nemzeti hovatartozását, sőt ennek a nemzeti hovatartozásnak az egyik fontos elemét, az elnyomott helyzetet is. A másik fontos elem, a nemzeti felszabadulás és egység révén elérkező jobb jövő azonban csalódásba fordult, és éppen a nemzeti hovatartozás részeként láttatott elnyomatás tükrében lesz nem csak egyszerűen csalódás, hanem megcsalatás. Olyan jogos elvárás, aminek teljesülnie kellett volna, hiszen része volt a nagy nemzeti álomnak az is, hogy a felszabadulással megszűnik szegénységük is. (Mivel a szegénység a hagyományos nemzeti diskurzusban a nemzeti alapú elnyomás miatt volt lehetséges.) Éppen ez adjaaz érvelés súlyát, teszi azt alkalmazói szerint visszautasíthatatlanná.

Az egyéni előnyök mögül azonban ebben az esetben is felbukkannak azok a részletek, melyek arra utalnak, hogy a nemzeti beszédmód nem szükségszerűen átélt, hanem elsősorban instrumentalizált. Az aláírók ugyanis, egy másik, a bürokratikus szervezetek logikájához illeszkedő érvelési módot is alkalmazva, gondosan megjelölték, hogy milyen hosszú időt töltöttek a rendőrség kötelékében, és ez 10-től 45 (!) évig terjedt. Tekintettel arra, hogy a kérvényt 1922 februárjában írták, ez azt is jelenti, hogy a legrégebben szolgáló aláíró már 1877-től, és a legrövidebb szolgálati idejű is 1912-től működött Temesvárott. Mindez sok mindenre utalhat, de nem teszi túl hihetővé az elnyomásra vonatkozó passzusokat. Nyilván ez magyarázza azt is, hogy szemben a Mihailovici érdekében beadott kérvénnyel itt nem is említenek konkrét sérelmet, az elnyomás ecsetelése általános, és megmarad annak szokásos retorikai és stilisztikai fordulatai közt.

Mindebből persze nem egyértelmű, hogy mit is jelent az általános nemzeti beszédmódnak ellentmondó egyéni élettörténet(ek) jelenléte a szövegben. Egyfelől látszik, hogy éppen a nemzeti beszédmód miatt az egyéni életút részletei vagy háttérbe szorulnak, vagy szinte teljesen eltűnnek, azegyén tehát a nemzeti történet révén beszéli el sajátját is. De éppen az esetleges ellenmondások miatt ez nem egyénített nemzeti történetet jelent, ahol a beszélő a nemzeti történet toposzait saját példájával illusztrálja. Ezekben az esetekben sokkal inkább az történik, hogy a nemzeti történetben

1370 ANIC CD, II. Secția Siguanța Generală, dosar 1/1922., f. 29–31.1371 Uo. f. 31.1372 Uo. f. 29.

feloldódik az egyéni történet, illetve bizonyos értelemben elbeszélhetetlenné is lesz és a nemzeti történet válik az egyén történetévé. Ugyanakkor az ennek sokszor ellentmondó egyéni történet óhatatlanul is felbukkan, vagy a kihagyásokban, vagy az ellentmondásokban. Mindez akár fel is erősítheti az egyéni csalódás érzését is, hiszen a nemzeti beszédmód alkalmazása olykor az egyéni élettörténettől markánsan különböző élettörténet implicit megjelenítését, lényegében retrospektív új élettörténet kialakítását kívánta, a keletkező feszültség pedig a csalódás elbeszélésében lehetett legalább részben levezethető.

Mint említettem a nemzeti beszédmód révén elérni kívánt előnyök néha egészen meglepőek,és a nemzeti beszédmód tárgya vagy ürügye is sokszor kreativitásról és ezzel magának a nemzetről vagy nemzet révén való beszédnek a rugalmasságáról, adaptálhatóságáról árulkodik. Az előzőre jó példa Vişag (Viszág, Caraş-Severin megye) lakónak kérése 1934-ből egy új, a faluban székelő körjegyzőség kialakítására. Miután megemlítették, hogy Vişag kétezer lakossal a megye egyik legnagyobb községe azzal folytatták, hogy lakói „nem akarják, hogy továbbra is úgy üldözzék őket, mint a magyar időkben, hiszen ma már visszatértünk az anyaországba, nem akarnak szenvedni, úgy,hogy minket, románokat arra kényszerítsenek, hogy útra keljünk a sváb községben székelő jegyzőségre”.1373 Az ürügyként való felhasználást példázza Alexandru Olteanu beadványa 1920-ból.1374 Olteanu nem vett át egy idézést egy becsületsértési perben. Ezt azzal indokolta, hogy a Szebeni Járásbíróság idézésén ’Magyar Királyi Járásbíróság’ feliratú pecsét volt és magyar nyelven írták. Ez számára, román állampolgárként sértő, román hatóságok nem adhatnának ki ilyen iratokat, és neki nem kötelessége ismernie a magyar nyelvet. Még azt is kérte az igazságügyi minisztérium kolozsvári főtitkárságtól, hogy vizsgálják ki az esetet.

Természetesen az idő múlásával egyre nehezebben lehetett fenntartani a régi sérelmek emlékének intenzitását, a másik oldalon pedig a Nagy-Romániát illető csalódás fenyegette a nemzeti érvelés sajátos, múltra hivatkozó, jelent legitimáló kettős szerkezetét. Ez egyfelől magának az érvelésnek a kiüresedésével fenyegetett, mint a Someş (Szamos megye) román tanítók Dejen (Dés) tartott éves közgyűlésén, 1937-ben.1375 Itt Ilie Bize tanfelügyelő „belülről jövő, lelkes” beszédében főként a tanítók népnevelő munkájáról beszélt. Mindehhez azonban bevezetésként előadta, milyen küzdelmet kellett vívnia a román tanítónak a magyar uralom idején, ezzel ösztönözte volna a megjelenteket arra, hogy most is vállalják a nehézségeket a román parasztság felemelése érdekében. A nemzeti érvelés persze nyilván legitimálta magát a hivatáscsoportot, de legfeljebb retorikai szerepe lehetett, megteremteni a hangulati keretet a „jelenlegi nehéz idők” ecseteléséhez. Ugyanakkor már ebben a szövegben is megjelenik az a mód, ahogy a nemzeti érveléskettős szerkezete a harmincas évekre átalakult, az aktuális idegenek veszélyként való megjelenítése révén.

Ez persze azt jelentette, hogy a kezdeti időszaknak a nehéz múlt-szép jövő felosztásra épülő,majd a rá következő periódusnak a nehéz múlt-csalódást keltő jelen kettősségét alkalmazó érvelési típusával szemben, amelyben a beszélő végül is személyében és saját történetével teremt(ene) kapcsolatot a két dimenzió közt a nemzeti érvelésnek egy olyan fajtája nyert teret, amelyben a múlt már csak távoli referencia. Ez csak példázza a nemzetet fenyegető nagyon is aktuális veszedelmet, amit még mindig azok az etnikai csoportok testesítetek meg, akikhez a korábbi elnyomást is hozzárendelhetik. Ezzel viszont a kettősség valójában felbomlott és az érvelésmód meglehetősen paradox módon valójában a folyamatos elnyomás felfogására épült.

Egy nagyváradi özvegy, Miriam Ludovica 1933 szeptemberében levelet írt az igazságügyi minisztériumhoz.1376 Ebben beszámolt fia börtönben elkövetett öngyilkosságáról, amivel úgymond özvegy évei egyetlen örömétől fosztották meg. Levelében így írta le milyen tragédiát is jelent számára fia halála:

„Miniszter úr, miként fentebb is említettem nem sok örömöm volt az életben, különösen amikor magyar uralom alatt voltunk a háborúig, akkor nem volt részem másban, mint

1373 ANSJ TM Fond 223. Prefectură Județului Severin, inv. 1347, dosar 130/1934, f. 36–37.1374 ANIC Min. Just. Dir. Jud. Inv. 1116. dosar 156/1920, f. 64.1375 ANSJ CJ, Inspectoratul de Poliție Cluj, fond 209., inv. 399., dosar 680, f. 234.1376 ANIC Min. Just. Dir. Jud. Inv. 1117. dosar 61/1933, f. 100–101.

keserűségben és a hatóságok rendeleteiben, és akkor ma, amikor mindannyian román unalom alatt élünk, amit oly nagyon vártunk, oly nagy szeretettel, szenvedhetek és szenvedni fogok egyetlen fiam, Antoniu különösen fájdalmas körülmények közt történt elvesztése miatt.”

A nemzeti érvelésmód korábbi elnyomást felvonultató része tehát itt még érintetlen, sőt, annak kettős szerkezete is kitapintható. Ezzel együtt a levél lényegi része még sem ez, hanem az, ahogy az özvegy a fiát mentő körülményeket ecseteli. Eszerint Antoniunak 1932–1933 hideg és hosszú telén nem volt munkája. Mivel Nagyváradot

„különféle erkölcsű és különféle csoportba tartozó emberek lakják, a nagyon szelíd és barátságos fiú ismeretséget kötött néhány kisebbségi, zsidó és magyar fiatallal. Ezek elámították és társaságukba fogadták anélkül, hogy erről tudtam volna.”

Lopni kezdett egy zsidótól, a pénzből pedig Antoniu is kapott. Amikor lelepleződtek, a „kisebbségi fiatalok” eltűntek Nagyváradról, csak Antoniut tudták elfogni.

Mivel a fiút felmenteni már nem lehetett a levél inkább egy bánatos anya igazságkereséseként értelmezhető. De éppen ennek tükrében izgalmas, miként alkalmazza a szerző a nemzeti érvelést és miként viszi azt át a jelenbe: fiát valójában kisebbségiek veszejtették el, ők vitték bűnbe és, amikor lebuktak, ők hagyták martalékul önmaguk helyett. Bár itt még nem beszélhetünk arról, hogy a kisebbségiek elnyomnák a románokat, az azért világos, hogy jelenlétük alevélíró szerint még ekkor is veszélyt rejt magában. Sőt, az a mód, ahogy saját fiát részletesen jellemzi, míg társait csak általános kategóriákkal írja le, nem csak eltávolítja őt és fiát is az igazi bűnösöktől, hanem ezen túl a bűnt lényegében nem személyekhez, hanem a kisebbségiekhez mint csoporthoz rendeli hozzá – megtéve az első lépést az esszencializálásuk felé.

Egy lépéssel tovább mentek a nădragi vasgyár munkásai 1940-ben.1377 Igaz, ezt a szöveget valójában a Garda Partidului Națiunii (a királyi diktatúra 1940. június 22-én alapított egységpártjának katonai szárnya) ellenőre írta a munkások panaszai alapján. Mindenesetre így foglalta össze a tapasztalatait:

„ Huszonkét évvel az egyesülés után a román munkás saját országban üldözöttnek érzi magát és ki van szolgáltatva a magyarok gúnyolódásának. Az üzemvezető Gabriel Bitai magyar, nincs felsőfokú végzettsége, és mindig feldühödik a románokra, ha panaszkodnak neki. A kb. 25 üzemegységben egyetlen román részlegvezető sincs, pedig mindenhol vannak román szakemberek, évtizedes tapasztalattal, de őket folyton eltávolítják arról a helyről, ahol már vezethetnének egy üzemegységet, akár jobban is, mint a kisebbségiek.Kiss Carol részlegvezető 1918-ban Magyarországra dezertált, a Tiszánál a kommunistákkal harcolt a románok ellen, majd néhány év múlva hazatért és a tiszai érdemeiért kapta a részlegvezetői posztot.”

A románok kisebbségek általi elnyomása, vagyis az egykor meghaladottnak látott helyzet visszatérése, sőt folyamatossága itt már egészen általános képként szerepel, viszont a múltbeli sérelmek vagy puszta retorikai fordulatként jelennek meg, tényleges funkció nélkül – „huszonkét évvel az egyesülés után” frázis – vagy nagyon is konkrét egyéni cselekedetek képében a helyzet tarthatatlanságát illusztrálják. A románok – és a jelentésben említett konkrét szakmunkások, mesterek – igényének jogosságát támasztja tehát alá a nemzeti érvelési stratégia, és ebben az esetben már nem is igen találunk olyan elemet a szövegben, ami arra utalna, hogy ne lenne őszinte maga az érvelés. Persze az augusztus 15-én kelt jelentés nyilván nem vonatkoztatható el a magyar– román viszálytól, az éppen csak megkezdett Turnu Severin-i tárgyalásoktól sem,1378 és a nemzeti érvelésmód alkalmazhatósága is kapcsolatban állt a politikai diskurzus nacionalizálódásával.

Ugyanakkor a románok elnyomásának aktualizálása részben feloldott egy korábban megkerülhetetlen dilemmát, és részben persze újratermelte azt. Az a fenti példákból is világos, hogya nemzeti beszéd sokszor nem felelhetett meg az egyéni élettörténetnek. Bár a beszélők erről láthatóan inkább szerettek volna nem szólni, az elnyomásnak a nemzeti diskurzusból átvett toposza mellett időről-időre felbukkantak azok az önéletrajzi elemek, melyek ellentmondtak ennek.

1377 ANSJ TM Fond 223. Prefectură Județului Severin, inventar 1347. dosar 29/1940, f. 60–61.1378 Erre lásd L. Balogh Béni: A magyar-román kapcsolatok és a 2. bécsi döntés 1939 – 1940. Pro Print, Csíkszereda,

2002.

Egészen sajátos példája ennek Dionisie P. Decei, görög katolikus esperes önéletírása.1379 A kéziratban megmaradt szöveg a hagyaték örökösei szerint a harmincas években keletkezett, de csak a 60-as években került a marosvásárhelyi levéltárba. Az anyag begyűjtője Deceit a Maros megyei román kultúra és közélet igazi nemzeti harcosaként jellemezte. A visszaemlékező valóban görög katolikus esperes volt, Mezőbándon (Bandul de Câmpie) szolgált, egy időben helyettes vikárius is volt. A szöveg fő vonulata pedig valóban a dualizmus kori magyar elnyomás és a román lelkészek és értelmiségiek harca ez ellen.

Az önéletrajz tényei, eseményei azonban helyenként elég egyértelműen ellentmondanak annak, hogy Decei 1918 előtti életének legfőbb problémája magyarok és románok konfliktusa lett volna és ő ennek megfelelően nemzeti aktivistaként élte volna az életét. Decei görög katolikus volt és egy időben Orláton (Orlat, Szeben vármegye) szolgált. Visszaemlékezése szerint a községi jegyző szerette volna elvenni a húgát, ebben pedig segítségére volt az ortodox lelkész, a jegyző unokatestvére is. Mivel Decei nem egyezett bele a házasságba a román nemzetiségű jegyző és az ortodox pap egy Decei által lényegében elismert sikkasztásét feljelentette őt a feletteseinél.1380 Vagyis az egykori határőr-mezővárosban éppenséggel a másik román felekezethez tartozó helyi elittel került konfliktusba és ők állították félre, nem teljesen megalapozatlanul.

Amikor a visszaemlékezés egy pontján arról beszél, hogy később erkölcsileg rehabilitálták, akkor sem hangsúlyozza azokat az elemeket, melyek érezhetően ellentmondanak saját nemzeti aktivista szerepének. Deceit ugyanis az őt korábban tisztségéből elmozdító és papi jogait felfüggesztő balázsfalvi érsekség nem rehabilitálta, hanem egyszerűen átadta az újonnan alapított, és a román politikai nyilvánosságban egyértelműen csak magyarosító célokkal azonosított hajdúdorogi egyházmegyének. Ennek az egyházmegyének a marosi vikariátusában lett esperes és lelkész, amit valószínűleg még közel három évtized távolából sem lehetett volna a román nemzeti érdekekért folytatott küzdelemként előadni.

Végül ugyancsak árulkodó Decei 1916-ban történt letartóztatásának és fogságának története.A román hadüzenetet követően őt is Kolozsvárra vitték és két hétig fogvatartották. Az elbeszélésbenpróbálja hangsúlyozni a fogság szenvedéseit, bár kérdéses, hogy mennyire érezhette valaki kínzásnak azt, hogy reggel kilenckor átvitték az ügyészégre, majd délben visszakísérték. Az már inkább sérelmes lehetett, hogy közben az utcán járókelők inzultálták. Ettől azonban még a letartóztatás valós volt, nem is az esetleg nem túl nehéz börtönviszonyok utalnak arra, hogy a Decei által is hangsúlyozott nemzeti választóvonal valójában nem feltétlenül volt olyan mély, mint azt a nemzeti beszédmód jegyében ő maga is sugallta. Ugyanis beszámolója szerint letartóztatása után protekciót keresett és talált – nem is akárkinél. Egyikük Maros-Torda főispánja volt, akivel Decei beszámolója szerint gyakori marosvásárhelyi látogatásai alkalmával találkozott, másikuk Sándor József belügyminiszter, akinek birtoka Mezőbánd szomszédságában feküdt, és akinek Decei néha vendége volt. Az elnyomott nemzeti aktivista tehát – miután a „magyarosító” egyházmegyében vállalt szolgálatot – az elnyomó állam magas rangú tisztviselőivel tartott rendszeres kapcsolatot, a főispán esetében egyenesen addig menően, hogy visszaemlékezéseiben csak Jóskaként említi, azt sugallva, hogy valószínűleg tegeződtek. Ők pedig letartóztatása után jót is álltak érte, a veszélyes aktivistáért, akit ki is engedtek.

Decei önéletírása jó példája annak, miért nehéz a nemzeti érvelésmód alkalmazása a fentebbi példákban bemutatott egyedi és alkalmai érvelési stratégián túl. Egy egyszeri aktus vagy gesztus alátámasztására elegendő megidézni a diskurzus bevett elemeit és sugallni, hogy az egyéni életút teljesen megfelel ennek az általános sémának, és amint láttuk, még így is könnyen előbukkanhatnak az esetleg ennek ellentmondó életrajzi elemek. Egy egész életutat a nemzeti elbeszélés tökéletes leképeződéseként megkonstruálni sokszor csak az egyén teljes eltüntetésével ésfelszámolásával lehet, erre pedig csak kevesen hajlandóak és képesek, így pedig óhatatlanul felszínre törnek azok az életrajzi elemek, melyek aláássák a nemzeti beszéd kínálta keret

1379 Dionisie P. Decei: Curriculum vitae şi altceva. ANSJ MS, Colecţie Manuscrise, inventar 75. dosar 158.1380 Decei azt állítja, hogy ő tulajdonképpen elvállalta, hogy az elődje által törvénytelenül felhalmozott adósságokat nem

jelenti be egyházi elöljáróinál, hanem fokozatosan törleszti azokat. Vagyis ő csak fedezte a sikkasztást, amiért feljelentették.

érvényességét is.Mindenesetre az elnyomattatás aktualitásként való megjelenítése a nemzeti beszédben

tulajdonképpen eltüntette az egyéni életút és a nemzeti elbeszélés kettősségét és feszültségét, hiszenaz ellentmondás így a beszélő által aktuálisként leírt helyzetben is fennállt. Ha tehát ilyen körülmények közt, még a királyi diktatúra idején is (!) lehetséges volt, hogy a románokat elnyomják, akkor nyilván semmilyen életrajzi elem nem lehetett alkalmas arra, hogy kétségbe vonják bárki elnyomott voltát 1918 előtt. Ami persze nem jelentette azt, hogy az 1918 előtti közéletiszerepvállalást ne lehetett volna továbbra is bárki fejére olvasni. És persze ettől a felvetés nem lett kevésbé paradox, sőt. Hiszen immár nem a múltbeli személyes helyzetet és tapasztalatokat kellett volna megfelelően adaptálni, hanem a jelent kellett akár radikálisan átértelmezni ahhoz, hogy a románok elnyomásáról lehessen beszélni.

Ugyanakkor a nemzeti beszédmódnak ez a változata akár a történelmi referenciáktól való szinte teljes megszabadulást is lehetővé tette. A magyar elnyomás történeti konstrukciójára nem feltétlenül volt szükség ahhoz, hogy a jelen paradox és éppen ezért önmagában is fájdalmas viszonyait felmutassák. Az Ozun (Uzon, Trei Scaune/Háromszék megye) községben tevékenykedő román papok 1931. március 30-án kelt, már említett beadványa a megye prefektusához1381 kiválóan példázza ezt a lehetőséget:

„Ezen a magyar vidéken az egyesülés óta is intenzíven működtek és működnek ma is magyar részről a román állam alkalmazottai éppen a román érdekek ellenében. Ami a legszomorúbb, hogy a legveszedelmesebb közülük a magyar községi jegyzők csoportja, akik segédkezet nyújtanak a magyar (református) papoknak, hogy a legjobb eredménnyel működjenek.Megtörtént esetekből is látszik, hogy a jegyzők befolyása a szegény lakosokra igen nagy, mivel azok azt hiszik, hogy ha a jegyző úr minden téren segíti őket, akkor sokkal jobb, ha magyarokká lesznek, mivel a soviniszta jegyző csak magyarokat támogat (lásd a komollói és szentivánlaborfalvi esetet).Gyűlést tartottak Komolló és Szentiváblaborfalva községben a Református Nőegylet szervezésében, ez azonban nem egyéb, mint soviniszta fészek, ahol propagandát csinálnak azért, hogy a románokat megtérítsék saját nemzetük számára.Ebből következik, prefektus úr, hogy számunkra nemzeti veszedelem, hogy ezen a vidéken idegen köztisztviselők dolgoznak nemzetünk körében, ezért kérjük, hogy segítsen nekünk megakadályozni, hogy manapság ilyen esetek történhessenek Nagy-Romániában – vagyis román vallásról református vallásra térjenek át egyes, román kenyeret evő jegyzők hatására.”

Jól látható, hogy ebben az esetben a nemzeti beszédmód szinte teljesen mellőzi a történeti referenciákat, az 1918 előtti magyar elnyomás pedig fel sem merül benne. Ehelyett a román nemzetállam román és kisebbségi tisztviselőinek idegen jellege képez olyan ellenpontos szerkezetet, ami megjeleníti a különbségeket és ezen keresztül az etnicitást is. Az esszencializálás azzal megy végbe, hogy az államot azonosítja a nemzettel, annak szolgálatára elhivatott szervezetnek láttatja. Ez nem csupán azt jelenti, hogy lényegi azonosságot hoz létre a nemzet fogalmán és kategóriáján keresztül egyén és csoport (pontosabban az azzal szintén azonosított állam) között, hanem azt is, hogy lényegében fogalmilag kizárja a nem román közalkalmazottak alkalmazhatóságát. Ezt a következtetést aztán a beadvány ki is mondja, amikor azt kéri a prefektustól, hogy gondoskodjon román jegyzők alkalmazásáról, akik immár a románok nemzeti létét segítenék. Ezt elvileg felerősíthetné vallás és nemzetiség azonosítása is, de a prozelitizmus leírtesetei tükrében a vallási hovatartozás éppen nem esszenciális, hanem nagyon is instrumentális. Vagyis a vallás elhagyásával a nemzetiség is elhagyhatóvá lesz, a határok pedig átjárhatóvá válnak.

Mindenesetre világos, hogy a történeti elemeket használó és azokat mellőző beszédmódok főként különböző helyzetekben és közegekben lehettek alkalmasak az etnicitás kifejezésre juttatására. Az előbbi típus a múltbeli elnyomás megidézésével jeleníti meg az etnicitáshoz nélkülözhetetlen különbséget anélkül, hogy azt a jelenben is szükségszerűen érzékelné. Ez tehát mindenek előtt a saját etnicitás kifejezésre juttatását segíti, akkor is, ha nincs kézzel fogható különbség az adott helyen és időben, az adott kontextusban, például románok beszélnek

1381 ANSJ CV fond 9. Prefectură Județului Trei Scaune, inv. 17. dosar 23. f. 2.

románokhoz. Az utóbbi típus viszont részben éppen azért nélkülözheti a történeti referenciákat, merta különbség adott, kézzelfoghatónak tűnik és elmondható történeti hivatkozások nélkül is. Az etnicitás itt relacionálisan történik, nem pedig egyéni cselekvés révén. Ez nem azt jelenti, hogy ezekben a szövegekben ne jelenhetnének meg történeti toposzok, de nincs olyan szerepük a különbség megjelenítésében és strukturálásában, mint az előbbi esetekben.

Végül érdemes megemlíteni a nemzetről és nemzet révén való beszédnek azt a változatát is, amelyik az etnicitás alapjául szolgáló különbséget nem a bevett románok-kisebbségiek kettősség formájában mutatja meg, hanem románok és románok közt húz etnicizálható és etnicizált határvonalat. Ennek diszkruzív vonatkozásait már láthattuk korábban, ám mindez nagyon is tetten érhető volt a mindennapokban és mindennapi gyakorlatokban is.1382 Részben Decei említett életrajzais tartalmaz ilyen elemeket, például meglehetősen heves lefolyású választási küzdelmeket regáti és erdélyi pártok között. Ezek különösen azért érdekesek az etnicitás szemponjából, mert a politikai mozgósítás a jelentős mértékben írástudatlan, főként egy csatornán informálódó választók körében, az egyébként is elitcsoportként és nem beágyazott szervezetként működő pártok részéről óhatatlanulszemélyes karizmán és a mi-ők ellentétre épülő társadalmi drámák során keresztül zajlott.1383

Az ilyen jellegű identifikáció erősségét és jellegzetességét, az erre épülő alternatív nemzeti beszédmód mindennapi elfogadottságát jól illusztrálja néhány mócvidéki nemzeti parasztpárti aktivista kegyelmi kérvénye 1932-ből.1384 Dobra Nicolae és Petre Ioan, Albac-i (Albák, Turda-Arieş megye) lakosokat egy Câmpeniben (Topánfalva, Turda-Arieş megye) lezajlott erőszakos incidens nyomán tartóztatták le és ítélték el. A két fiatalember a Nemzet Parasztpárt félkatonai jegyeket is mutató ifjúsági szervezete a „Voinici” (Vitézek) új tagjainak eskütételén vett részt. Közel ezren gyűltek össze a városkában, ahol az ünnepséget követően menetoszlopban masíroztak az utcákon, amíg fel nem tűnt e nemzeti liberálisok csoportja. Az összetűzés során a város korábbi, nemzeti liberális polgármestere, Ion Andreica revolverrel védte magát. Az óhatatlanul bekövetkező büntetőeljárás során Andreicát felmentették, Dobrát és Petrét perbe fogták. Ők ezt követően fordultak az igazságügyi minisztériumhoz, hogy járjon közbe érdekükben. Kérésüket arra alapozták,hogy egész életükben az országot fosztogató tolvajok és banditák ellen küzdöttek, ami, tekintettel életkorukra nem jelenthetett mást, mint a nemzeti parasztpárti diskurzusban gyarmatosító, tolvaj, idegen oligarchaként lefestett nemzeti liberálisokat. A szöveg maga is jelzi, hogy a közjóért folytatott, védelmükre megidézett küzdelem valójában nem más, mint a Nemzeti Parasztpártért valóharc, és így azonosulás a párttal is: „azért büntetnek meg minket, mert a múltban és most is védjük szeretett Nemzeti Parasztpártunk”. Különösen érdekes, hogy utólag valaki a Nemzet Parasztpárt neve elé betoldotta a „királyunk” szót is. Nyilván szerette volna jelezni, hogy legalább az uralkodó személye iránti lojalitás az egész román nemzethez köti a vádlottakat. Mindenesetre azt elárulja ez az apró részlet, hogy a két fiatalemberből egyedül a Nemzeti Parasztpárt váltott ki azonosulást. Ezt erősítette a szövegnek az a része is, ami leírta miként üldözték őket a nemzeti liberálisokat kiszolgáló hatóságok 1928. május 6-a, az NPP gyulafehérvári kongresszusa után,1385 ahol egyébként együtt követelték, hogy a tolvajok kerüljenek börtönbe, a becsületes emberek pedig legyenek szabadok. Végül a kérvényt a „Nemzeti Parasztpárt harcosai, Horea dédunokái” fordulattal zárják.

Az világos, hogy a petíció szerzői számára az elsődleges közösség a Nemzeti Parasztpárt, és ez a román nemzettel mindenek előtt a mócok történelmén keresztül válik azonossá. Ez a történeti referencia csak közvetve idézi meg a magyar elnyomást, hiszen Horea és társai persze az ellen küzdöttek, de a fő választóvonal a tolvajok és banditák – tehát a regátiak és kiszolgálóik – és a Nemzeti Parasztpárt között húzódik. Az előbbiek így át is veszik a magyarok helyét elnyomóként, ezzel magát a különbséget is áthelyezve románok és románok viszonyára. Bár ez valószínűleg nem volt minden hasonló esetben igaz, de ez a konkrét szöveg még az autenticitásért folytatott versengésmodelljébe sem illeszkedik, a kérvényezők semmiféle közösséget nem vállalnak a liberálisokkal,

1382 A világháborús hősi halottakra való emlékezés helyi intézményesülése és a központi elvárások közti különbségekre lásd: Maria Bucur: Heroes and Victims... i. m.

1383 Hans-Christian Maner, Parlamentarismus in Rumanieni. m., 52 – 53., 506–511.; Egry Gábor: Crowidng Out... i. m.

1384 ANIC Min. Just. Direcţia Judiciara, inv. 1117, dosar 102/1932, f. 3–4., 7–8. 1385 Erre nézve lásd Egry Gábor: An obscure object of desire... i. m. 105.

sőt Nagy-Romániával is alig. Így aztán az sem kérdéses ki az igazi román.

...és intézményesítetten beszélők

Mindeddig azonban csak olyan eseteket láthattunk, amikor magánszemélyek, vagy azok egy csoportja alkalmazta a nemzetről vagy nemzet révén történő beszédet különböző helyzetekben. Bár különböző törvényszerűségek egyértelműek – például nemzeti aktivista intézmények vagy foglalkozási csoportok esetében könnyen tetten érhető a jelenség – maga az esemény, a „történés” még sem automatikus vagy kondicionált. Kifejezetten sokszor felismerhetőek azok az elemek, amelyek arra utalnak, hogy tudatos választással van dolgunk, ennek következtében pedig az is elmondható, hogy nem feltétlenül, sőt talán nem elsősorban a nemzetről való beszéd aktusa jelenti arejtett, magától értetődő keretet, hanem inkább a szöveg építőkövei, a toposzok, ismétlődő és bevett,nem megkérdőjelezett tartalmi elemek. Ennek megfelelően azt sem állíthatjuk, hogy a nemzetről és a nemzet révén való beszéd intézményesített lett volna.

Ehhez képest jelentős változást hozott a területi revízió. A Magyarországhoz került területeken a magyar közigazgatás kiterjedt nemzethűségi vizsgálatokat folytatott le, ennek során minden közalkalmazottnak igazolnia kellett, hogy „nemzethűsége” az idegen uralom idején is megfelelő volt.1386 De ugyanígy igazolni kellett a magyar érzelmeket és nemzethű magatartást nyugdíjigények érvényesítéséhez, sőt az immár kisebbségi román vagy szlovák tisztviselők is csak úgy érvényesíthették egyébként jogilag megalapozott járadékigényeiket, ha igazolták, hogy korábban magyarbarát közigazgatási gyakorlatot folytattak.1387 Ez azonban komoly változást jelentett a korábbi időszakhoz képest, hiszen végleg intézményesítette a nemzetről és nemzet révén való beszédet, sőt lényegében kötelezővé tette azt. Mindenkinek, aki magyarnak minősült rendelkeznie kellett egy olyan élettörténettel, ami megfelelően igazolta magyarságát, ezt természetesen főként a kisebbségi korszakban elszenvedett üldöztetések felmutatásával és egyúttal aszemélyes helytállás dokumentálásával lehetett véghez vinni. Az egyén tehát alapvetően kisebbségi voltában és a többségi nemzethez való viszonyában jelent meg és hivatalos elvárássá lett, hogy így megjelenítse saját etnicitását. Ez vonatkozott a korábbi többségiekre is, akiknek azonban elsősorbanazt kellett bemutatniuk, hogy nem úgy viselkedtek, ahogy azt az elvárásszerű magyar nemzeti beszéd megjelenítette, tehát például a magyarok ügyeit szimpátiával és nem ellenségesen intézték,1388 következésképp etnicitásuk valójában nem felelt meg a magyar elbeszélésekben rögzített többségi etnicitásnak. Ez a helyzet hasonló a kisebbségi nyelvvizsgák kapcsán bemutatott helyzethez, és nyilván az sem véletlen, hogy egy analóg helyzetben lévő csoporttal kapcsolatban termelődik ki. Ugyanakkor itt a hivatalos elvárásnak megfelelő magyar nemzeti beszédmód olyan korlátot jelentett, hogy ez a típusú, ismét csak kisebbségi és nem többségi etnicitás nehezen volt megfeleltethető a román vagy szlovák nemzeti csoportnak, inkább egy új, nyelvileg és folkorisztikusan eltérő magyarságot reprezentált.1389

A nemzeti beszédmód intézményesítése Romániában is megtörtént, igaz eltérő módon. Itt nem a köztisztviselők igazolási eljárásai, hanem az Észak-Erdélyből érkezők, főként de nem kizárólag menekültek kihallgatásai teremtették meg ennek keretét. A román hatóságok lényegében minden érkezőt kifaggattak tapasztalataikról és főként sérelmeikre voltak kíváncsiak. Ezeket gondosan összegyűjtötték, rendszerezték és propaganda-akciók vagy diplomáciai panaszok alapjaként használták fel. A cél kezdettől fogva meghatározta a megnyilatkozások tartalmát, a közéleti diskurzus pedig hamar átvette az ezekből lepárolt toposzokat. A lényeg, hogy a helyzet nagyon hasonló volt Magyarországhoz, a románoktól elvárták, hogy saját menekülésük történetét a

1386 Az eljárásokra lásd: Sárándi Tamás: Fejezetek az észak-erdélyi katonai közigazgatás történetéből... i. m.; Csilléry Edit: Észak-Erdély polgári közigazgatása i. m..; Leslie Marie Waters: Resurrecting the Nation… i. m.; Uő.: Learningand Unlearning Nationality: Hungarian National Education in Reannexed Felvidék, 1938–1944 Hungarian Historical Review, 2013/3, 538–565.

1387 Csilléry Edit: Észak-Erdély polgári közigazgatása... i. m. 95–97.1388 Leslie Marie Waters: Resurrecting the Nation... i. m. 199.1389 Ennek nemzetiségi politikai és konceptuális dimenziójára lásd: Egry Gábor: Tükörpolitika... i. m., különösen 106–

109.

magyaroktól elszenvedett sérelmek soraként beszéljék el, ezzel rögzítve az etnikai különbséget és a magyar-román kettősséget. Mindez egyúttal akár a régi, 1918 előtti elnyomás felidézésére, tehát a korábbi beszédmód felelevenítsére is alkalmas lehetett volna, a közvetlen cél, propaganda és a sérelmek bemutatása az ügyek kivizsgálásával foglalkozó német–olasz tiszti bizottságnak azonban az új sérelmek taglalását kívánta meg.1390 Mindenesetre árulkodó az elvárások erősségét és részben az elbeszélésekben megmutatkozó alkalmazkodást illetően is egyes típustörténetek (pl. igába fogott,barázdát szántó román leventék/sorkatonák) gyakori előfordulása, annak ellenére, hogy a magyar hatóságok ezzel kapcsolatos, az iratanyag tükrében meglehetősen őszinte vizsgálatai nem tudtak ezek nyomára akadni.1391

Az új helyzetben tehát elvárás és szinte kényszer volt a nemzetről és a nemzet révén való beszéd. Ez nem csak a hatóságokkal szemben érvényesült, hiszen a denunciálásnak, illetve a nemzetietlenség vádjával szembeni védekezésnek is egyik legegyszerűbb módja volt elmesélni valakiről, hogy miként nem cselekedett a vádló sem nemzeti hovatartozásának megfelelően. A másik lehetőséget az jelentette, hogy egy már megbízhatónak minősített – lehetőleg magyar – tanú igazolta a megfelelő magaviseletet a kisebbségi korszakban.1392 Ezekből az összecsapásokból kirajzolódik az is, milyen korábbi cselekvést és tulajdonságokat társítottak ekkor a magyar etnicitással. Magyar politikai pártokban való részvétel, közéleti szereplés, otthoni és nyilvános magyar nyelvhasználat, magyarokkal kötött házasság, a gyerekek magyar nyelvű iskoláztatása, magyar nyelvű és magyar szellemiségűnek tartott újságok olvasása voltak a legfontosabb jelei a nemzethűségnek, de gyakorlatilag bármi nemzeti jelentőségűvé válhatott az igazoló bizottságok előtt.1393

Az irredenta kapcsán már láthattuk, hogy a hatóságok szemében szinte kezdettől fogva bármi nemzeti jelentőséget és tartalmat kaphatott. Ez ekkor már úgy tűnik egyéni szinten is érvényesült és intézményesült. A vádak és viszontvádak jól mutatják, hogy a legegyszerűbb esetek, cselekedetek is átértelmezhetőek lettek az etnicitás, a nemzeti különbségtétel felől. Subik Gyula igazolási eljárása során az egyik feljelentő azért minősítette nemzetietlennek Subikot, akinek fivére a vitézi rendnek is tagja volt, mert feketén húst áruló magyarokat jelentett fel a hatóságoknál. Mivel a hatóságok a végletesen etnicizált értelmezésben nem egyszerűn a törvényesség fenntartói, hanem a cseh(szlovák) nemzet képviselői voltak, így Subik lépése is igazolhatta kétes magyarságát: „Ha Subik úr egy parányit is magyar […] magyar embert nem jelent fel ezért”.1394 Subik maga is csak azzal védekezett, hogy a bizottság egyik tagját vádolta meg nemzetietlen magatartással: „Ne ítéljen én felettem az a Biskoroványi igazoló bizottsági tag úr, aki gyermekét magyar iskola helyett szinténszlovák iskolába járatta és ezzel ártatlan gyermekének a lelkét a csehszlovák szellemmel megfertőzte”.1395 A bizottság azonban tagja mellé állt, méghozzá hamisítatlan nemzeti beszédmóddal:

„Nem kell hangsúlyoznom, hogy a valóban tiszteletre méltó és kivételesen gerinces, hazafias magatartást tanúsító áldozatkész magyar közéleti férfiút ért minősíthetetlen és hazug támadás, egy olyan ember részéről, aki a csehekkel való összeköttetését vagyon szerzésre használta fel s mindennek volt mondható, csak magyarnak nem s akinek egészében hazafiatlan magatartására nézve, még súlyos adatok állnak a bizottság rendelkezésére, nem maradhat megtorlás nélkül s akár büntetőper, akár a kihágási úton való felelősségre vonás tárgyában, kérem Nagyméltóságod rendelkezését és felhatalmazását”.1396

Az eredmény is ugyanaz lett, mint az irredenta kategória végletekig történő kiüresítésének. 1390 A tiszti bizottságra vonatkozóan lásd Holly Case: Between States... i. m. ; Ottmar Trasca: Relațiile româno-maghiare

şi situația minorităților în anul 1942. Ancheta comisiei germano-italiene Hencke-Roggeri. In Sorina Paula Bolovan –Ioan Bolovan – Rudolf Gräf – Corneliu Pădurean: Mişcări de populație şi aspecte demografice în România în prima jumatate al secolului XX. Presa Universitară Clujeană, Cluj-Napoca, 2007., 255–287., újabban Sárándi Tamás: kézirat

1391 Egry Gábor: Az Antonescu-korszak nemzetiségpolitikája Romániában. Limes, 2011/2, 11–28.; 17–18.1392 Leslie Marie Waters: Resurrecting the Nation... i. m. 200–201.1393 Uo. 202–204.1394 Uo. 209–210.1395 Uo. 210.1396 Uo. 211.

A meghúzni kívánt határok nem hogy szilárdabbak, világosabbak lettek volna, hanem egyre bizonytalanabbá váltak. Bár a kritériumok rendszere ránézésre világosnak tűnhetett, éppenséggel túlsok volt a kivétel, túl kevéssé konzekvens a követelmények alkalmazása, túl életszerűtlen a megkövetelt magatartás. Így aztán az etnicitás a nemzetről és nemzet révén való beszéd segítségével éppen intézményesítése folytán, részben azért, mert immár kötelezővé és elengedhetetlenné lett, mosta el a korábban világosnak tűnő etnikai határvonalakat.

Nemzettel szóló hivatalok

Az eddigiekben egyéneknek hivatalokhoz és részben egymáshoz intézett nemzetről vagy nemzet által szóló beszédét mutattam be. A nemzetről való beszéd szempontjából azonban nem beszélhetünk privilegizált helyzetről, a hivatalok – pontosabban képviselőik – számára is adott, sokszor kézenfekvő lehet ez a fajta megszólalás, mint azt a nemzethűségi igazoló eljárások esete részben már meg is mutatta. És persze az előző fejezetekben bemutatott különböző esettanulmányok is jelzik, hogy az utódállami hivatalok, híven nemzetiesítő szerepükhöz, valóban nem ritkán folyamodtak a nemzetről és nemzet által való beszéd eszközéhez. Talán ez a legismertebb része a két világháború közti történetnek, hiszen a nemzetiségi politika problémáját nem lehet bemutatni a hivatalok és az azokat felügyelő, irányító, működtető, a nemzeti beszédet kiemelten hasznosító politika nélkül. Éppen ezért itt nem is átfogó képet szeretnék adni a jelenségről, inkább néhány az etnicitás mindennapi dimenziója szempontjából is fontos elemét igyekszem felvillantani.

Mindenek előtt a nemzeti beszéd a hatóságok részéről egyénekre vonatkozóan vagy egyénekkel szemben nem elsősorban érvelési módot jelentett. Ebben a formájában már sokkal inkább tetten érhető a látens vagy szinte öntudatlan keret és értelmezési mód, hiszen az ilyen jellegűszövegek létrejöttét részben az kondicionálta, vagy éppen tette szükségszerűvé, hogy a politikai cél,amit a hatóság szolgált, maga is ezen a módon fogalmazódott meg és így annak végrehajtása is elkerülhetetlenül ezt a formát öltötte. Ugyanakkor, ha nem is érvelési módként, de legitimációs forrásként azért használták a nemzetről való beszédet a hivatalok is. Rendszerszerűen akkor, amikorkétes gyakorlatokat kellett igazolniuk, egyébként pedig szinte bármikor felhasználható volt egyedi lépések vagy elmaradásuk alátámasztására. A nemzeti érdek mindent és mindennek az ellenkezőjét igazolhatott.

Ezzel együtt az általános nemzetiesítő politikai kereten túl a nemzeti beszéd nem értelmezhető egyszerűen csak egy homogén államigazgatás termékének, nagyon is ennek az államnak az egyes képviselőihez kötődött. Ez először is azt jelenti, hogy a korábban már említett problémák – vajon egy politika konkrét végrehajtása mennyiben felel meg az eredeti intencióknak és a politika elképzelt tartalmának – ebben az esetben is érvényesek. A felső és a középső szint akár egészen eltérő módon is beszélhet nemzetről vagy a nemzet révén, mint azt egyébként számos eset igazolja mind Magyarországon, mind Erdélyben.1397

A nemzetiségpolitika különböző szintjei és szereplői egy sajátos terepen is összefonódtak egymással, a bíróság tárgyalóteremében, ahol a nemzetről és nemzet révén való beszéd különböző, magán és hivatali, változatai is plasztikusan megjelennek. A korszakban egyéni panaszra vagy hivatalból eljárva az ügyészség nemzetgyalázási és államellenes izgatási perek sokaságát indította.1398 A perek lefolyása is mutatja, hogy a kormányzat szoros ellenőrzés alatt kívánta tartani nemzetiségpolitikai gyakorlatot, az ügyészség minden esetről jelentést tett a Miniszterelnökség Nemzetiségi Ügyosztályának1399 és a kormány akár le is állíthatta a pert a vádhatóságon keresztül. Tanulságosak az egyes esetek az állam- és nemzeteszme közigazgatási értelmezése szempontjából is. Nem egy esetben a vád okfejtése világossá teszi, miként kapcsolták össze az állam képviselői az egyéni sérelmeket a magyar nemzettel és az állammal. Veturia Muntean esetében azt sérelmezte a

1397 Egry Gábor: Tükörpolitika... i. m. 106–108.; Uő.: Az Antonescu-korszak nemzetiségpolitikája.... i. m. 19–23.1398 Holly Case 56 ilyen pert nézett át 1940 ősze és 1942 tavasza közöti időszakból. Holly Case: A City Between States...

i. m. 127–158.1399 Uo. 130.

vád, hogy egy lakás után érdeklődő zászlóst látva kijelentette, miszerint elképzelhetetlen, hogy szobáját kiadja egy magyarnak, nem is szólva egy magyar katonatisztről. A magyarok ellopták Erdélyt a románoktól és most még a lakásában is parancsolgatni akarnak. Az ügyész nem is a hivatalos személyt ért sértést szerette volna megtorolni, hanem azt, hogy a vádlott Magyarország ezeréves Erdélyre vonatkozó jogának érvényesítését lopásnak tarja. Szóvá tette továbbá azt is, hogy„bűzlő magyarokat” emlegetett, ami szintén sértő, hiszen magyarok alatt a magyar nemzet értendő, a magyar államot pedig a magyar nemzet alkotta meg.1400 Hasonló érveléssel fogták perbe Paul Traiant, aki a kertjében dolgozva jelentette ki, hogy itt – vagyis a kertben – még a magyar törvények sem kényszeríthetik semmire. Az ügyész ezúttal azzal érvelt, hogy a magyar nemzet és állam eszméjét részben a törvények fejezik ki, ezért azok gyalázása államellenes.1401

Ha figyelembe vesszük még azokat az eseteket is, amikor a vád olyan kijelentéseket sérelmezett, melyek a közellátást vagy a jogbiztonságot negatív színben tüntették fel, esetleg még össze is hasonlították azt a román uralom vádlott által pozitív módon láttatott időszakával,1402 akkor világos, hogy az állameszme bizonyos elemei milyen fontos szerepet kaptak a gyakorlati nemzetiségpolitikában is. A magyar küldetés kétségbe vonása, vagy a magyar állam működésének becsmérlése – implicit módon tehát az államalkotó képesség megkérdőjelezése – az állammal szorosan összefonódónak látott nemzetett sértette meg, és fordítva. Ez az állam magyar volt és a kisebbségek lojalitása ennek elismerését is magában foglalta. Másfelől persze itt is tetten érhetőek apolitikai intézmények, illetve a társadalom szintjei közti különbségek. A központi szakigazgatás ellenőrizni próbálta a helyi közegek tevékenységét, alkalomadtán akár felül is írva az ezt megalapozó állameszme értelmezést, vagyis leállítva a különböző pereket.

Olykor egészen konkrét formában is fellelhető ezekben az ügyekben az állameszme, az elvi nemzetiségi politika fontossága, az ezt képviselő központi szakigazgatás és az alárendelt szervek felfogásának ütközése, sőt, az egyszerű nép megnyerése szándékának fentebb részletezett bonyolultviszonyrendszere is. Bár ez az eset nem Erdélyben, hanem a ma Dél-Szlovákia területén történt, szinte tankönyvi példát kínál Lipták Ferencné kassai lakos ügye. A vádlott állítólag azt monda a gyerekeit rendre intő Matusek Irénnek, hogy csak ugatni tud, nem beszélni (ez alatt a magyar nyelvű beszédet értette). Az ügyészég szerint ezzel megvalósította a magyar nemzet elleni izgatást, mivel a nemzet anyanyelvét „legféltettebb kincsét” gyalázva megsértette a közösséget is. A Miniszterelnökség illetékes tisztviselője a vádirat indoklásából ezeknek a passzusoknak elhagyását javasolta, mivel szerinte anyanyelve csak egyéneknek van és nem a nemzetnek, továbbá „a magyar nemzetnek a magyar anyanyelvű néppel való azonosítása nemzetiségpolitikai szempontból sem kívánatos és tételes közjogunkkal sincsen összhangban”.1403 Vagyis a nemzetet nem a nyelve határozza meg, a nemzetiségpolitika célja éppen az, hogy a nem magyar anyanyelvűek is a nemzet – vélhetően a néppel nem azonos politikai nemzet – részei legyenek.

Az irredenta fogalma kapcsán láthattuk, hogy ehhez hasonló jelenség figyelhető meg a két világháború közti Romániában is, sőt alkalomadtán Csehszlovákiában is kiderült, hogy ha esetleg csak praktikus okokból is, de másként beszélt (volna) a központ és másként a helyi államhatalom. Ami érdekes ezekben az esetekben, hogy nem tűnik eleve elrendeltnek melyik szinten toleránsabb és melyik szinten keményebb a nemzeti beszéd. Az irredenta kapcsán már volt szó arról, hogy a felsőbb szint rótta meg beosztott szerveit, mivel azok a jelentéseikben nem az elvárt nyelven szóltaka magyarok irredenta tevékenységéről. A helyi rendőrök egyszerűen nem is említették a magyarok irredenta aktivitását, míg feletteseik mindenben és mindenkiben, folyamatosan irredentát láttak és azt várták volna el, hogy erről olvasnak jelentéseket. Ebben az eseten a felsőbb szervek szinte a helyi rendőrség szájába akarták rágni azok jelentéseinek szövegét. Igaz, más esetben viszont éppen azt vettették beosztottjaik szemére, hogy túloznak a német kisebbséggel kapcsolatban.1404

Csehszlovákiában, 1919-ben a teljhatalmú szlovák minisztérium katolikus referense a magyar zászló eltávolításához kötötte a komárnoi (Komárom) katolikus egyházközségnek 1400 Uo. 133–134.1401 Uo. 146.1402 Lásd pl. Nagy Mária ügyét. Uo. 141–142.1403 MOL K28 30. cs. 73. t. 4-7. f.1404 Lásd erről az irredenta fogalmával foglalkozó fejezetet.

nyújtandó támogatást. A megyét vezető zsupán azonban arra hívta fel a figyelmet, hogy a békekötésig nem lenne szerencsés a magyar nemzeti jelkép eltávolítása, mert a lakosság fellázadna.1405 Bár a három eset látszólag teljesen különböző helyzetet mutat, valójában nincs nagy különbség köztük. A lényeg, hogy a központ politikai célkitűzése és a helyi végrehajtók értelmezéseközt komoly különbség mutatkozik és a bármilyen okból türelmesebb nemzetiségi politikát szorgalmazók ehhez más nyelvet rendelnek a kisebbségiekről és többségiekről szólva is, mint a keményebb fellépés hívei. Eltérést csak az okoz, hogy Észak-Erdélyben a magyar kormány lépett fel mérséklően alárendelt közegei gyakorlatával szemben is, elsősorban elvi és politikai okokból, míg Romániában és Csehszlovákiában a helyi közegek tapasztalták meg a központi irányvonal gyakorlati korlátait és az ebből kialakított modus vivendihez igazították a nemzetről való beszédet is. Ez viszont azt is jelenti, hogy a hivatalok nemzeti beszéde is egyéni cselekvés és beszéd. Ez ugyan sajátos helyzetben jelentkezik, magán- és közélet határán, privát és hivatalos metszéspontjában, de egy bizonyos mértékig értelmezhető a mindennapi etnicitás részeként is.

Másodszor, abból, hogy nem absztrakt hivatalok, hanem azok egyedi képviselő cselekszenekés beszélnek következik az is, hogy a nemzetről és nemzet révén való beszéd nem csak kifelé, hanem az államon belül is tetten érhető. A hivatalok és képviselőik egymás közt is gyakran használják, annál is inkább, mert a beszédhez kapcsolódó cselekvésben sokszor hatalmi logika érvényesül. A hivatal nevében fellépők valójában nem vagy nem csak a hivatal érdekeit képviselik, hanem saját maguk és szűkebb környezetük érdekeit. Ez tehát megint csak hasonlít az egyéni beszédnek arra az esetére, amikor a nemzetről vagy nemzet révén való megnyilatkozást érvelési módként vagy legitimációs lehetőségként használnak fel. Persze ahhoz viszonyítva nem lényegtelenkülönbséget is találhatunk, hiszen a hatalmi viszonyok ebben az esetben intézményesültek, az államszerkezet, a szervezeti logika, az ebből eredő gyakori illetékességi harc és ennek kvázi-törvényszerűségei is meghatározták a nemzetről és nemzet révén való beszédet. Annál is inkább, mivel az államot többnyire azonosították a nemzettel és az utóbbi érdekeinek képviseletét várták el tőle. Másfelől persze az államszerkezetnek meg voltak a maga nagyon nehezen megváltoztatható belső erőviszonyai, amin még nemzeti érveléssel sem lehetett egykönnyen változtatni. Hatékonyságés nemzeti beszéd még távolabbra került egymástól, mint a magánszemélyek esetében. Ezt legfeljebb az leplezhette el, hogy gyakran a hatalmi és illetékességi konfliktusokat is nemzeti érvelésmóddal vívták meg, a végén tehát mindenképp a nemzetről vagy nemzet révén való beszéd „aratott sikert”.

Nem meglepő, hogy ez a fajta, finomabb vagy akár látványosabb hatalmi küzdelem különösen jellemző volt az első évekre, hiszen az államigazgatás meggyengülése, helyenként összeomlása közepette az átmenet és a berendezkedő új államigazgatások sokszor meglehetősen képlékeny helyzetekkel szembesültek. Nem beszélve arról, hogy a megszállt, majd elcsatolt területeken hosszú ideig a magyar jogszabályok, esetenként a közigazgatási szervezet maradtak érvényben kisebb módosításokkal, miközben a közigazgatás máshonnan érkező aktorai ebben nem feltétlenül ismerték ki magukat. Ehhez járult még a hadsereg szerepe a civil közigazgatás mellett. Bizonyos mértékig tehát akár vákuumról és egyidejűleg a különböző szervezetek túltengéséről is beszélhetünk, és hasonló helyzetben nem meglepő, ha a szereplők szeretnének túlterjeszkedni eredeti illetékességükön.

Az uralomváltás amúgy is a nemzeti beszéd virágzását hozta, elvégre a „magyaroktól” vették át a közigazgatást az utódállamok. Ebben a helyzetben könnyű volt akár a hivatalos szerveknek való ellenállást, akár az egyéni illetékességi igények kiterjesztését nemzeti beszéd révénelőadni. Érdemes felidézni Alexandru Olteanu és a magyar hivatali pecsét korábban már említett esetét.1406 Az ellene indult perben nem volt hajlandó átvenni az idzést, arra hivatkozva, hogy az a magyar időket idézi, ami románként őt sérti. Az ő esete különösen azért érdekes, mert a hatóság egyértelműen csak személyes érdekének tulajdonította fellépését. Az igazságügyi minisztérium illetékes tisztviselője azzal reagált, hogy sajnálatos Olteanu viselkedése, mivel szóbeli rágalmazási

1405 Elena Mannová: „Sie wollen keine Loyalität lernen!“Identitätsdiskurse und lokale Lebenswelten in der Südslowakei1918–1938. In: Joachim von Puttkamer – Peter Haslinger: Staat, Loyalität und Minderheiten i. m., 45–67., 55.

1406 ANIC Min. Just. Dir. Jud. Inv. 1116. dosar 156/1920.

ügye alól akar azzal kibújni, hogy nemzeti érzése sérelmét felhánytorgatva nem veszi át az idézést és a valójában román hatóságok által megsértett román pózába vágja magát. Pedig az idézést kibocsátó bíró legalább olyan jó román, mint ő – fejezi be a hivatalnok, jelezve, hogy mindezek ellenére bizonyos fokig mégis csak legitimnek érzi Olteanu érvelési módját és ezzel a nemzet révén történő beszédet is.

Olteanu fellépése természetesen a leggyakoribb típushoz hasonlít, amikor román tisztviselőknem román tisztviselők alkalmasságát vonták kétségbe, lényegében csupán nemzeti hovatartozásuk miatt. Különösen érdekes Cornel Grofşorean főszolgabíró Heinrich Antal vagy Anton Heinrich elleni panasza. Heinrich a reşițai (Resica, Reschitza, Caraş-Severin megye) postahivtal főnöke volt, az új járási vezető panaszának címzettje a megye alprefektusa. Beadványa valójában védekezéskéntés ellenpanaszként készült, mivel 1919. december 26-án Velcselán (vagy Velcelean) Anna postáskisasszony bejelentést tett, hogy a főszolgabíró és társai hangosan gorombáskodtak vele, miután egy hívást kértek a megyeszékhelyre.1407 A kivizsgálás során Grofşorean azzal próbálta hitelteleníteni vádlóit, hogy komplett vádiratot nyújtott be ellenük.1408

Szinte minden vádpontja valamiképpen arról szólt, hogy a postán dolgozók nem románok ésígy nem elég nemzetiek, sőt veszélyt jelentenek az országra nézve. Eszerint Heinrich már az impréiumváltás pillanatától kezdve ellenséges magatartást tanúsított és ezt átültette az alkalmazottaiba is. A Velcselán által panaszolt esetben ugyan nem ő, hanem valaki más használta a kurva szót, de maga is nagyon haragos volt a lassú kapcsolás miatt, mivel értesítenie kellett volna a városban tartózkodó pénzügyminisztert a prefektus várható érkezéséről. Egyébként pedig nem is Velcselán volt a sértés célpontja, hanem munkatársa, Emilia Papp (vagy Pop), aki a káromkodó szerint nem tett esküt, hanem helyette Budapestre utazott. Persze Velcselánról sem volt jobb véleménnyel, „neve román, de érzése magyar”. Szerinte azonban a postahivatalban is fejétől bűzlik a hal és a gondok oka a postaigazgató. A fogadalmat nem írta alá és példáját követték a beosztottjai,„még a románok is, például Velcelean kisasszony, akik máig tagadják, hogy románok lennének”. A hadsereg bevonulásakor nem lobogózta fel a posta épületét, a csendőrségnek kellett kitűznie a román trikolórt. A hadsereg sürgetésére sem volt hajlandó román feliratot elhelyeni az épületen. Még mindig „Magyar Királyi Posta” fejléces papíron levelez. Egy darabig nem tudta miért engedheti meg magának mindezt – folytatta a főszolgabíró – de a sajtóban olvasva Cornea temesvári postaigazgató viselt dolgairól rájött, hogy nyilván ő az, aki megengedi, bátorítja.1409

A panaszt így fejezi be:„Alprefektus úr! Salvam aminam (sic!) meam! - és fenntartom, hogy szomorú tünet, hogy ilyen rablók, mint Heinrich úr ma is olyan jelentős hivatalok élén állhatnak, mint a posta Recitán (sic!), egy 23 000 lakosú városban. És az is szomorú, hogy a román nemzet ilyen szélhámos halálos ellenségei merészeltek fellépni a román állam és az állambiztonság ellen.”

Minden együtt van tehát a nemzeti beszédből, az ellenséges kisebbségi, a román öntudatukatfeledett hölgyek, akik magyarul beszélnek a telefonban, az új állami szimbólumok negligálása és a panaszos szerint mindezek mögött ráadásul a kétes üzelmeket folytató román postaigazgató. Talán az sem meglepő, hogy a postai dolgozók sem tartózkodtak a nemzetről és nemzet révén való beszédfelhasználásától, hiszen az adott keretek közül gyakran nem lehet kilépni, így maga a vád is kikényszeríti a hasonló védekezést. Továbbá az ilyen jellegű állításokat sokszor úgy a legkönnyebb kivédeni, ha terjesztőjüket sikerül dehonesztálni valamilyen módon. Ennek megfelelően a postai alkalmazottak maguk is bejelentették, hogy a főszolgabíró és környezete bizony magyarul szokott kapcsolást kérni és magyarul beszélnek a telefonban. Ennek ellenére azért azt is hangsúlyozták, hogy éppen az új közigazgatási személyzet kedvéért helyeztek telefonos szolgálatba románul is beszélő alkalmazottakat – ami persze egyúttal a nyelvtudással kapcsolatos vádakat is cáfolta. Az „ázsiai kurvának” nevezett Emilia Pappról kiderült, hogy a Vălcani (Valkány, Timiş-Torontal megye) ortodox pap lánya és csak áthelyezését kérte Aradra. A fogadalom, a feliratok és a zászlók kapcsán pedig minden esetben hivatkozhattak arra, hogy kezdetben postai feletteseik nem

1407 ANSJ TM fond 223. Pref. Jud. Severin, inv. 1347., dosar 19/1919, f. 6.1408 Uo. f. 12–13.1409 Uo.

engedélyezték ezeket, ám amint engedélyt kaptak, máris lépéseket tettek. Sőt, Heinrich még azt is kiemelte, hogy saját kezdeményezésére indított román nyelvtanfolyamot a postán. Végül az amúgy a főszolgabíró által is megidézett, az esetre reagáló Cornea postaigazgató azt is leszögezte, hogy még évekig nem lesz elég szakképzett román nemzetiségű postás, főleg nem postatisztek, így a kisebbségi alkalmazottaknak helyükön kell maradniuk.1410

Ezzel együtt, talán a nemzeti beszéd ereje miatt, még a tagadhatatlanul nem román Heinrich is megkísérelt elhatárolódni a neki tulajdonított – magyar – etnicitástól. Ő azonban nem románságával érvelt, hanem egy másik fajta lojalitást, a bánsági Landespatriotismust1411 használta fel:

„Végül jelentem, hogy alulírott, mint azt neve s helyben ismert családi viszonyai bizonyítják sohasem volt 'dühös magyar soviniszta', ellenkezőleg német szülőktől származva németségemet sohasem tagadtam meg sem családi életemben, sem külsőségekben”.

Ezt igazolta az is, hogy felszólítások ellenére sem magyarosította a nevét. Ennek tükrében – folytatta – az is érthető, hogy 1919. június 1–én nem lett egyetlen éjszaka alatt „dühös román hazafi”. De „új hazámnak akarok hű polgára lenni, szülőföldemen akarok továbbra munkálkodni, denem politizálni”, tisztviselőként tisztességes munkát végezni – zárta a védekezését.

Az esetből nem csupán Heinrich identifikációja kapcsán világos, hogy a nemzeti hovatartozás még azokban az esetekben is lehetett esetleges, illetve egyéni megfontolásoktól függő, melyek egyébként egyértelműnek tűnhettek. A nemzetről és nemzet révén való beszéd azt is jelentette, hogy a szokványos, köztudomású, bevett tulajdonságok és kategóriák segítségével besoroltak valakit. Ez azonban éppen ebben a térben, ahol a nemzetről és nemzet révén való beszéd amúgy is kiemelt szerepet kaphatott legalább annyira nem volt egyértelmű, mint az államszervezeten kívül. A postáskisasszonyokat Grofşorean renegátnak látta, ez azonban nem volt problémamentesen beilleszthető a magyar és román etnicitás kettősségébe. Ezzel szemben Emilia Papp esetében egy másik tulajdonsága alapján „meggyőzően” lehetett románsága mellett érvelni, bár ettől még postai gyakorlata – mindenek előtt mindennapi nyelvhasználata – vélhetően ellentmondott ennek. Az iratokból legalábbis elég valószínű, hogy a postán valóban a magyar volt az általánosan használt nyelv, Velcselán Anna még azt is elmondta, hogy hamar elfelejti, amit románul hall. Végül Heinrich egy az etnicitás keretei közt nehezen értelmezhető önazonosságot felmutatva próbálta kikerülni a csapdát, hogy felvállalja a nemzetről való beszédben megbélyegzett,ezért veszélyes önazonosságot. Mindezt annak ellenére, hogy felettesei egyébként megvédték a támadástól.

Az ilyen típusú – részben definíciós célú – konfliktusok esetén a nemzetről vagy nemzet révén való beszéd később is adekvátnak bizonyulhatott. Ezzel együtt nem csupán személyek közti ellentétet hozhatott napvilágra, vagy keretezhetett, hanem intézmények közti, hatásköri villongást isbele lehetett csomagolni. Ilyenek esetekben egyébként a nemzet révén való beszéd sokszor teljesen hatástalan maradt, hiszen a fő kérdés az egyik szereplő számára nem a dolgok természetesnek tartottnemzeti rendjének érvényre juttatása volt, hanem az államon belüli hatalmi viszonyok és hierarchia fenntartása, ami akár fontosabbnak is bizonyulhatott a nemzeti érdeknél. Erre kiváló példa Mureş-Turda megye alprefektusának esete a belügyminisztériummal a vasútállomások helységneveinek románosítása ügyében.

A megyében a települések hivatalos neveit már 1920-ban románosították, sőt még arra is ügyeltek, hogy a nem román eredetre utaló román névváltozatokat is lecseréljék.1412 A helységnevektehát – egyébként a dualizmus kori vonatkozó magyar szabályozás szellemében – nemzeti üggyé váltak, azoknak a románok jelenlétét és uralmát, sőt kontinuitását kellett megmutatnia. A vasúton azonban nem cserélték le az állomások névtábláit, így sajátos kettősség uralkodott a megyében is. 1923-ban az új alprefektus – aki a magyar nyelv még mindig kiterjedt formális és informális hivatali használatát is szerette volna egy csapásra megszüntetni és a hivatali helyiségek nem román

1410 Uo. f. 7–8., f. 14–15.; f. 17–18.1411 Ifj. Bertényi Iván: Politikai nemzet a Bánságban… i. m.1412 ANIC CD Administrația Județeană şi Comunală dosar 27/1920. 99–105.

feliratainak is azonnal hadat üzent1413 – rendeletben kötelezte az állami vasúttársaságot az általa közölt román helységnevek kitáblázására, a szokásos nemzeti érveléssel alátámasztva a követelést.

A vasút azonban nem egyszerűen elfektette a kérést, hanem annak elhárítására segítségül hívta a kormányt is. Pedig már az is megalázó lehetett a beosztottjaihoz intézett levelei alapján határozott és hatalmának tudatában lévő személyiségnek tűnő alprefektusnak, hogy a vasút a kérvényét különböző igazgatóságok között utaztatta, sürgetését pedig folyton elhárították. A végső csapást azonban az jelenthette, amikor nyolc hónap várakozás után megkapta CFR válaszát: az ügy nem a CFR, hanem a belügyminisztérium illetékessége. Mivel a vasúti helynevek és táblák lecserélése országos jelentőségű ügy, azt egységes módon, egy szakértői bizottság javaslata alapján kellene végrehajtani, hiszen ha megyénként cserélik le az állomásneveket, akkor könnyen előfordulhat, hogy az országban több teljesen megegyező nevű állomás lesz. Ezt igazolja a vasút regionális igazgatója szerint az is, hogy az általa megkérdezett papok is panaszkodnak a könnyen összekeverhető nevekre. Mindenesetre az alprefektusnak egyelőre tudomásul kellett vennie, hogy nincs hatásköre a kormány közvetlen felügyelete alatt álló állami vasúttársaságot utasítani.1414

Jól látható, hogy ebben az esetben a nemzeti érvelés haszontalan maradt. A vasút a prefektuskérését először csak hárította, amikor azonban az erősködött, akkor hatalmi kérdést csinált abból, hogy ne utasíthassák a megyei közigazgatás vezetői. A belügyminisztérium pedig felsorakozott mellettük, sőt azt is jelezte, hogy a román nyelvű feliratok ügye alapvetően a központi igazgatás hatásköre, és ezt nemzeti érveléssel sem hajlandó kiengedni a kezéből. Lényegében a nemzetről vagy nemzet révén történő beszéd magától értetődő voltát szüntette meg és alávettette azt a bürokratikus és hatalmi beszédmódnak, ami egyébként nyilvánvalóan ugyanannyira magától értetődő keretet jelenthetett ebben a közegben, mint a nemzetről való beszéd.

Végül érdemes megemlékezni a nemzetről vagy nemzet révén történő beszédnek arról a változatáról is, amikor azt nem a hatóságok használják fel, hanem azok kritikájának képezi szinte természetes nyelvét. Ez persze a politikai diskurzusban is bevett eljárás volt, de magánszemélyek is sikerrel alkalmazhatták a hatóságokkal szemben. Ennek a kritikának az erejét éppen az adta, hogy megfordult állam és egyén viszonya, a definiálás hatalma az utóbbihoz került. Ehhez azonban előzetesen el kellett fogadni magát a nemzetről vagy nemzet révén való beszédet természetes, magától értetődő keretként.

Ha ez megtörtént, akkor kerülhetett sor arra, hogy elvitassák az államtól a nemzeti jelleget vagy annak autenticitását. Mivel a bíráló többnyire nem egy másik etnikumhoz tartozott, hanem többséginek vallotta magát, egyúttal nyilvánvalóan magát minősített autentikusnak. A gelințai (Gelence, Trei Scaune megye) Ioan Botei görög katolikus lelkész nem is egy esetben lépett fel hasonló módon a hatóságokkal szemben. Boteit ugyan környezete román nacionalistának tartotta, azOMP megyei elnöke egyenesen attól tartott, hogy meghamisítja az 1930-as népszámlálás eredményét,1415 ezzel együtt egyfajta néptribun szerepet próbált eljátszani a faluban.1416 Ennek során került sor arra az incidensre, amit a helyi csendőrök felháborodottan jelentettek a prefektusnak, egyúttal a pap megbüntetését, eltávolítását követelve.

A panasz alátámasztására akkurátusan felsorolt esetek közül érdemes megemlíteni, hogy a csendőrök éppen a Sára Miklós (Nicolae Şara) erdészeti brigádvezető háza és személye elleni támadás ügyében folytattak vizsgálatot, amikor a lelkész megjelent az őr udvarán, előbb az őrsparancsnoknak és a brigádvezetőnek elmondta, hogy ő lelkészi minőségében védeni kívánja a vádlottakat, majd az udvaron tartózkodókkal közölte, hogy nem kötelesek megjelenni az őrsön. Három nappal később a román templomban, prédikáció után beszédet tartott, amelyben kijelentette, hogy az állami közegek – köztük a csendőrök – a faluban propagandát fejtenek ki a románság ellen, nem teljesítik kötelességüket, sőt talán még négy fegyverével is fenyegetőzött. Végül április 14-én avizsgálat alá vont erdőmunkásokkal együtt behatolt a községházára, ahol nyilatkozatokat vett fel arról, hogy a vádlottak nem bűnösek, az erdészet által felvett jegyzőkönyvek hamisak.

1413 ANSJ MS fond Prefectura Județului Mures, inventar 460, dosar 41/1923, 12. f.; 14. f.1414 Uo. 20–22. f.1415 Seres Attila – Egry Gábor: Magyar levéltári források... i. m.1416 Egry Gábor: A megértés határán... i. m. 36.

Botei tehát maga is kihasználta a lelkészi poszt és a nemzeti hovatartozás automatikus összekapcsolását, ám ebben az esetben, az államot képviselők elvárásaival ellentétben, nem azért lépet fel, hogy egy büntetőügyet nemzeti alapon értelmezzen, éppen ellenkezőleg. Ő maga értelmezte át mások adott pozícióját és lényegében olyan helyzetet teremtett, melyben az önazonosság tipikus, egyénileg is felvállalt kategóriái részben érvényüket vesztették, a román állami közegek hirtelen az ellenkező oldalon találták magukat. Erre aztán ők maguk is úgy reagáltak, hogy a román papot átsorolták a másik oldalra és államellenes izgatónak minősítették, akia magyarokat bujtogatja. A dolgok „rendje” csak a felsőbb hatóságok előtt állt helyre. A prefektúra megállapította, hogy a jelentésben foglaltak nem képezik büntetőügy tárgyát, a lelkész lecsendesítésére pedig inkább felsőbb egyházi hatóságának igénybe vételét javasolták.1417

Az tehát világos, hogy bármennyire kézenfekvő is volt a nemzetről vagy nemzet révén való beszédmód az államigazgatáson belül, ha azt az egyéni célok felől vizsgáljuk hatékonysága korlátozott maradt. Legfontosabb korlátja maga az államigazgatás és részben az állam önérdeke volt: működését nem veszélyeztethette, egy bizonyos szintnél lejjebb nem szállíthatta le semmi. Ez az érv, mint korábban láthattuk, nem csak 1919-ben volt hatékony a frissen átvett posta regionális igazgatója részéről, hanem 1935-ben, a megyei prefektusok és a belügyminisztérium vitájában is. Ez persze nem azt jelenti, hogy a nemzeti érvelés mindig visszapattant a szakmai megfontolásokról,már csak azért sem, mert egy idő után a szakmai megfontolások is nemzetiesedhettek és így ezek tartalma is megváltozott. Az azonban világos, hogy a szakmai és bizonyos mértékig a hivatásrendi megfontolások (erről lásd később) igenis korlátozták a nemzeti beszédmód érvényességét is. Legitim módon vitatható volt ennek érvényessége, akár természetes volta is.

Ugyancsak komoly korlátot jelentett az államszervezet hierarchiája és hatalmi viszonyai. Ennek logikája sokszor nagyon nyersen érvényesült. A belügyminisztérium akarata legyőzhette a megyéét, felülírhatta a helyi, akár a hatóságok nevében fellépő aktivisták érvelését, és persze az ő ellenlábasaikét is. Ez utóbbi már inkább egyfajta kiegyensúlyozó vagy döntőbírói szerep volt, amikor lényegében arról dönthetett a minisztérium mit is tekint autentikusan nemzetinek. Erre jó példa az erdélyi helységnevek románosítása nyomán kialakult konfliktus, ami azt is plasztikusan megmutatja, hogyan jelentkezett a nemzeti beszédmódon belül az autenticitásért folytatott verseny.

Josif Popovici képviselő 1923. december 6–án interpellált ez ügyben a belügyminiszterhez.1418 Eszerint a helységátnevezés „fertőző betegsége” Berlinből Bécsen, Budapesten, Belgrádon, Szófián és Konstantinápolyon keresztül Bukarestbe érkezett és tanyát vert abelügyminisztérium Községi Igazgatóságán. A települések átkeresztelését egy fiatal jogász végezte, aki nem ismerte a történelmet, sem a településnevek rendszerét és a képviselő szerint kellő ítélőképességgel sem rendelkezett. Az új elnevezések éppen ezért eltüntetik a történelmi hagyományokat, felrúgják a román nyelv ortográfiáját és logikáját. Ezért kezdeményezi, hogy a minisztérium hozzon létre egy szakbizottságot a településnevek rendezésére. Példákkal is bemutatta, mért ellenzi az eddigi gyakorlatot, amit „nagy sietséggel eretnekek csinálnak”. Kritikája szerint egyes változtatásoknak semmi logikája nincs. Például Pietroasă-ból Pietroşi, Pecenişca-ból Peceniță, Clocovici-ból Clocoteşti. Máskor idegen hatásra változtattak az elnevezésen: pl. Mârcuia-ból Mercuia, Domân-ból Doman. Olykor a névadó nem ismeri a létező román elnevezést: pl. Ferdinandsberg esetében. Alkalmanként nagy nehézséggel lefordítja a magyar nevet: pl. Istvánfalvából Stefăneşti, Zoltánfalvából Zorile, Gyulatelepből Iulia. Máskor latin ambícióktól vezetve történelmi neveket ad mai helységeknek: Berzovia Jidovin helyett, Sarmizegetusa Grădişteahelyett, Tapia Lugojel helyett. Aztán gúnyt űz a régi román nevekből: pl. Becicherecul Mic és Pescărețul Mic. Önkényesen átnevezte Jánosföldét Ionelre, Nagybodafalvát Cutinára, Szapáryfalvát Păsulra és Tiparra. Ezek az új és értelmetlen nevek csak összezavarják a közigazgatást és ennek tükrében végképp nem érthető, hogy miért őrizte meg Naidorfként Neudorf nevét és miért csinált Orțisoara-t és Merțisoara-t Orczyfalvából és Mercyfalvából.

Látható, hogy Popovici nem egyszerűen praktikus alapon bírálja az új elnevezéseket, noha ez sem hiányzik az érvei közül. Valójában a román nevek hivatalossá tételét sem kifogásolja, csak

1417 Uo.1418 ANIC Presedinția Consiliului de Miniştri (PCM), dosar 1/1923, 111–112. f.

azt, hogy a meglévő román elnevezéseket lecserélik, vagy ahol nincs általánosan használt román név, ott nehezen elfogadható módon adnak egyet. Lényegében a meglévő és használatos román nevek megtartását szorgalmazza szemben a hamisnak tartott historizálással, az idegen eredetre utalójelek eltüntetésével, vagyis lényegében azt javasolja, hogy a létező és nyilvánvalóan nemzeti tradíciót ne írja felül egy ehhez képest mesterséges, ezért a szemében hiteltelen változat. Popovici isnemzetről és a nemzet révén beszél, csak másként határozza meg azt.

Autenticitásért folytatott küzdelem tehát ez is, és a minisztérium végül reagált is. De nem egészen úgy, ahogy azt az interpelláló remélte. Először is csak két és fél év múlva került sor arra, hogy a kormány létrehozzon egy bizottságot különböző minisztériumok delegáltjaival, Simion Mehedinți és Ovidiu Densuşianu vezetésével, Vintila Mihăilescuval a tagok között. Feladatuk azonban csak a már lezajlott át- és elnevezések revíziója volt, nem az elnevezések megállapítása. A kormány ugyan elfogadta, hogy az egyesítés során az önkényes földrajzi névadás nem vette tekintetbe a nyelvhasználatot, és kifejezetten önkényes elnevezésekhez vezetett.1419 Ezzel együtt az eltelt idő és a felülvizsgálat eredménye (például a Popovici által kifogásolt településnevek egy részemegmaradt) arra utal, hogy a kormány célja inkább az volt, hogy saját döntőbírói pozícióját erősítsemeg, ehhez pedig egy kevésbé radikális felülvizsgálat volt kézenfekvő.

Az intézmények, illetve képviselőik nemzeti beszédmódjának van egy nagyon érdekes esete is, amikor a nemzetről és nemzet révén való beszéd cselekvő szereplője és nem maga a beszédmód számít tabunak. Ez bizonyos értelemben a hatalmi és szervezeti logika hatásának, az illetékességi küzdelemnek az egyik esete, hiszen ilyenkor az történik, hogy a nemzetről beszélő vagy nemzet révén megszólaló szervezet pozíciója megkérdőjelezhetetlen, nyílt illetékességi harcra nem kerülhetsor. A leggyakrabban a hadsereg, pontosabban a vezérkar (Marele Stat Major) volt ebben a helyzetben. A katonák saját információikra hivatkozva nem egyszerűen tájékoztatást adtak a polgárihatóságoknak a veszélyes irredenta, államellenes tevékenységről és szervezetekről, hanem olykor utasításokat is. Különösen az első időszakban ezek szinte már fantomokkal hadakoztak, olykor teljességgel irreálisak voltak. A polgári hatóságok azonban nem ellenkeztek a hadsereggel, a belügyminisztérium hivatali úton tudatta az alárendelt szervekkel a vezérkar utasításait, hanem egyszerűen elszabotálták azokat.1420

Ez azonban nem azt jelentette, hogy a hadsereg nemzeti beszédmódja diadalmaskodott volnaaz esetleges versenyben, egyszerűen hatalmi pozíciójuk miatt számított tabunak fellépni velük szemben. Ez akkor is igaz volt egyébként, amikor a katonák éppenséggel megszegték a nemzeti beszédmód bevett szabályait. Például akkor, amikor a különböző iratokban magyar földrajzi neveket használtak, mivel a katonai térképeken azok így szerepeltek1421 nem akadt senki, aki Alexandru Olteanuhoz hasonlóan bepanaszolta volna őket, esetleg elutasította volna a parancs teljesítését, pusztán azért, mert a nevezet helységek „nem léteznek”, pedig ez a közigazgatás bürokratikus logikájában még igaz is lett volna.

Ezzel együtt, volt olyan pont, amit még a hadsereg sem léphetett át, mert a helyi szervek végül szabályosan fellázadtak. A legjobb példa erre az önkéntes tűzoltóságok feloszlatásának esete. A vezérkar 1924-ben körlevélben utasította az erdélyi hatóságokat minden önkéntes tűzoltóegylet feloszlatására. Érvelésük hamisítatlanul nemzeti – és intézményes volt. Eszerint ez az egyesületi forma nagyon népszerű volt Erdélyben, de hiába működtették az egyleteket a helybéliek, azok csak nagyon ritkán nyújtottak jótékony segítséget. Ezen túl a magyar uralom idején a magyar propagandaszolgálatában álltak, a román falvakban a románokat kizárták a tagságból is. 1919 és 1921 között tovább működhettek, Szatmárnémeti (Satu Mare, Satu Mare megye) kivételével. Itt 1921 szeptemberében úgymond jól ismert irredenták alapították újra az önkéntes tűzoltóságot. Példájukat nyomban követték a környező magyar falvakban is, az egész határ mentén. A románok kizárásának legendája és a szervezkedés a határ közeli falvakban a vezérkar szemében egyértelműen bizonyította, hogy a tűzoltók az irredenta fedőszervei. Ezt szerintük az is alátámasztotta, hogy az 1419 ANIC PCM dosar 1/1926, 7. f.1420 ANSJ MS Fond Prefectura Județului Mureş-Turda, inventar 460, dosar 9/1923, 7–8. f. A belügyminisztérium átküldi

a vezérkar utasítását minden megyéhez, hogy az ország északi és észak-nyugati részén ne alkalmazzanak idegen eredetű közigazgatási alkalmazottakat. Az utasítást természetesen nem teljesítették.

1421 ???? Katonák magyar földrjazi nevek használata!

egyesületek meglátásuk szerint a falvakban úgy sem működhettek hatásosan, hiszen nem rendelkeztek a megfelelő felszereléssel.1422

Mint az az irredenta fogalmának alakulásáról szóló fejezetből is nyilvánvaló, ha pusztán csak egy újabb veszélyes szervezet „felfedezéséről” lett volna szó, talán nem is történik semmi különös, még akkor sem, ha feloszlatásukat is parancsba adják. Az önkéntes tűzoltók azonban minden településen túlságosan fontos intézmény voltak ahhoz, hogy megszüntessék őket. Erdély tehát gyakorlatilag egyöntetűen lázadt fel, hasonlóan az 1934–1935-ös nyelvvizsgák esetéhez. Végül vissza is vonták az intézkedést, de a rendelet nyelvezete külön is hullámokat vert, különösen Caransebeşen. Ide a prefektúra egy kicsit rövidített változatot küldött a vezérkari utasításból, kihagyva az újjáalakított szatmári tűzoltóságra vonatkozó részt, de meghagyva a tűzoltók haszontalanságát és irredenta aktivitását taglaló passzusokat. Így a polgármesternek úgy tűnt, hogy a vezérkar minden tűzoltóegyletet magyarok fészkének tekint. Hosszú, sok oldalas, rendkívül indulatos válaszában az egykori határőr katonák és tisztek1423 büszkeségét szegezte szembe a hivatalbutaságával. Leszögezte, hogy a tűzoltók nem lehetnek irredenták, különösen mivel a városban az egylet alapításakor nem is éltek magyarok, csak németek és románok. A következő ötven évben is ez a két csoport dominálta a tűzoltóságot. A tipikus nemzeti érvelés – vagyis saját autentikus románságának megerősítése – mellett azonban azt is visszautasította, hogy a tűzoltók haszontalanoklennének. Sőt, némileg váratlan fordulattal Heinrich Antal Landespatriotismusához hasonló állampolgári elkötelezettséget invokált, amikor a tűzoltókat a legnagyszerűbb altruizmus és legerősebb patriotizmus képviselőinek nevezte1424: „a haza minden hű fiának ott a helye a tűzoltók közt, tekintet nélkül anyanyelvére!”

A polgármester reakciója ugyan hivatalos volt, de nem csak a nemzetről és nemzet révén való beszéd az, ami a mindennapi etnicitáshoz kapcsolja. Bár egyik dimenziója félreérthetetlenül az autenticitás pozíciójának megszerzése, a román nemzeti csoportra vonatkozó saját definíció érvényre juttatása, érvkészletének csak egyik része a nemzeti érvelés. A másik látványosan a városi közeg mindennapjaira épül, a civil szerveződés fontosságára, az önszerveződésre, ami az etnikai határokat is átlépi. S bár a válasz taktikusan a tűzoltóegylet román–német jellegét hangsúlyozta, a valóságban még egy évtizeddel később is a magyar volt az egyleten belül informálisan, sőt alkalmanként formális helyzetekben is használt nyelv. Miként a brassói tűzoltóság kötelékében még1940-ben is jócskán találhatunk német és magyar tűzoltókat, vezető pozícióban is.1425

Egészen sajátos esete a hivatalok nemzetről és a nemzet révén való beszéde korlátainak az, amikor a nemzeti érvelésmóddal és az ebből következő normákkal és szolidaritással egy másik, alternatív szolidaritást és normát helyeznek szembe. Különösen akkor izgalmas ez a változat, amikor ugyanaz a személy maga is alkalmazza a nemzeti érvelést más helyzetben, hiszen választása, a nemzeti érvelés elutasítása sejteti annak érvényessége korlátait is. Az ozuni (Uzon) román papoknak a községi jegyző és a Református Nőegylet ellen benyújtott, korábban már említettpanasza erre is példával szolgál. A panaszt a prefektus véleményeztette a járás főszolgabírájával, akia megye vezetőjének 1930-as évről szóló jelentéséhez is részjelentést készített.1426 A részjelentésbena főszolgabíró megelégedéssel írt az iskolák állapotáról és arról, hogy a lakosság lelkesen küldi a gyerekeit tanulni. Egyenesen úgy fogalmaz, hogy az egész országban – a szomszédos szász községek után – itt a legmagasabb a kulturális színvonal. És mégis, folytatja, ez a kultúra sajnos nem román kultúra, semmi közös nincsen benne, sőt, egyenesen ellenséges. A románok nem képesek jelenlétüket éreztetni, csak kisebbségként élnek „a román föld eme megyéjében”. Ennek

1422 ANSJ TM fond 223, Prefectură Judeţului Severin, dosar 24/1924, f. 172–173. Az Ókirályságban a tűzoltóság a hadsereg alárendeltségében működött, részben ez okozta a gyanakvást és félreértést.

1423 Lásd Irina Marin: The Formation and Allegiance of the Romanian Military Elite … i. m.1424 ANSJ TM fond 223, Prefectură Judeţului Severin, dosar 24/1924, f. 190–1911425 ANSJTM, fond 223, Prefectură Judeţului Severin, dosar 40/1932, f. 1.; Uo. dosar 41/1934 1. f.; ANSJ BV Fond

Prefectura Județului Brasov, Serviciul Administrativ, dosar 551/1940, 125–126. f. A 12 fős városi tűzoltóság 5 magyar, 3 német és 4 román tűzoltóból állt, míg az összes 263 városi alkalmazottból 203 fő volt románként nyilvántartva.

1426 ANSJ CV fond 9. inventar 2/a., pachetul 40., 41–42. f.

oka a demokrácia és a főszolgabíró szerint akkor éppen túlzásba vitt önkormányzat.1427 Javaslata egyszerű és maradéktalanul a nemzeti érvelés szavaival szól:

„Abszolút elengedhetetlen, hogy az állam segítse a kisebbségi megyék románjait, mivel ellenkező esetben ahelyett, hogy visszaszereznénk az elnemzetlenített székelyföldi románokat,asszisztálni fogunk ahhoz a csodához, hogy Nagy-Romániában a románok tömegesen elhagyják vallásuk és nemzetiségük. Konkrét adatokkal is szolgálhatok ez ügyben, például a Chiciş-i (Kökös, Trei Scaune megye) jegyzőt valósággal megrohanták az ortodox románok, hogy kitöltse a református vallásra való áttéréshez a dokumentumokat.”1428

Jól látható, hogy a főszolgabíró a prefektus politikai beszámolójához adatokat és véleményt szolgáltató szövegben nem egyszerűen a nemzetről és a nemzet révén beszél, hanem pontosan ugyanúgy teszi ezt, mint a panaszt tevő román papok, ugyanazokat az eseteket veti fel és ugyanazokat az érveket, toposzokat használja. Ennek tükrében igazán meglepő miként reagált a panaszra. Eszerint a jegyző kinevezése kapcsán nincs mit vizsgálnia a prefektusnak, a Református Nőegylet ügyében pedig nem szolgátak bizonyítékkal – noha, mint láthattuk a főszolgabíró maga is osztotta azt, ahogy a helyzetet látták. A panaszosok bizonytalan állítások alapján kérik az egylet betiltását, amikor annak alapszabályát a kultuszminisztérium 1927-ben jóváhagyta és az egylet azóta legálisan működik, nem lehet ok nélkül betiltani. A jegyzők kapcsán egyébként – folytatja a főszolgabíró – nagyon súlyos vádakat fogalmaznak meg anélkül, hogy pontosítanák vagy bizonyítékkal szolgálnának. Szerinte nem megengedhető, hogy a civilek alaptalanul vádolják a köztisztviselőket.1429

A főszolgabíró tehát alapvetően elutasította, hogy a civilek a közigazgatást támadják, és ezt még akkor is megengedhetetlennek tartotta, ha azt egyébként az általa is használt és komolyan vett nemzeti érvekkel tették, és olyan ügyeket is taglaltak, amiket ő maga is felvetett más körülmények között. Ez egyfelől nyilván a két fél hatalmi viszonyát rögzítette, másfelől azonban – éppen a főszolgabíró véleményének tükrében – azt jelzi, hogy hasonlóan a kisebbségi nyelvvizsgák már bemutatott esetéhez, a köztisztviselői testületen belül érvényesült egy alternatív szolidaritás is, ezt akár az egyébként legitimnek és hatásosnak tartott nemzeti érveléssel szemben is hajlandóak voltak fenntartani.

Mi az tehát, ami kirajzolódik az etnictásról a nemzetről vagy nemzet révén történő beszéd esetei alapján? Mindenek előtt említsük meg azt, ami nyilvánvaló, részben az etnicitás itt használt fogalma következtében: a nemzetről vagy nemzet révén történő beszéd részben magának a nemzetnek a meghatározását szolgálja, egy adott helyzetben és esetleg pillanatban. Mindez azonbana tipikus nemzeti beszédmód eddig látott esetei alapján azzal a céllal történik, hogy az így manifesztált különbséget rögzített és állandó jellegű választóvonalként állandósítsák. Ez a definíciós játék, vagy akár küzdelem jórészt az elvárások és az ezeknek való megfelelés terében zajlik, a résztvevők szándéka szerint egy viszonylag egyszerű modellben: ha valaki megfelel az elvárásoknak, ebből meghatározott beszéd és viselkedés következik, minden más éppen a megfelelést érvényteleníti.

Mindebből persze az is következik, hogy a nemzeti érvelés mögött többnyire áll egy előfeltevés. A beszélő vagy azért alkalmazza ezt, mert szeretné, hogy akihez szól kénytelen legyen abeszédmódból következő normáknak megfelelően cselekedni, vagy azért, mert úgy véli ez felel mega másik elvárásainak. Ez nem azt jelentette, hogy az ilyen jellegű beszéd és a beszéd révén vagy beszédhez kapcsolódóan megvalósuló cselekvés során minden determinált volt, sőt. Mint láthattuk anemzetről és nemzet révén való beszéd csak látszólag volt homogén, valójában belülről és kívülről is vitatható maradt. Így az elvárások teljesülése is attól függött, hogy végső soron az interakciók

1427 A szövegben „autodeterminarea” szerepel, ami önrendelkezést jelent és jelentett az első világháború végén Wilson 14 pontjával kapcsolatban is ezt a kifejezést használták.

1428 A népszámlálási adatok alapján egyébként arra következtethetünk, hogy mind Kökösön, mind az uzoni papok panaszában említett Komollón az 1910-ben magyar anyanyelvűként regisztrált ortodox vallásúakat 1920-ban román nemzetiségűnek vették fel és ők tértek át 1930-ra reformátusnak, sőt unitáriusnak, egyúttal magyar nemzetiséget regisztrálva a népszámláláson is. Még az is elképelhető, hogy az áttérés a népszámlálással is összefüggött, mivel a jelentés 1931 elején született, a papok panasza 1931 márciusában, a népszámlálásra pedig 1930 végén került sor.

1429 ANSJ CV fond 9. inventar 17, dosar 23. 1. f.

többi résztvevője elfogadta-e a nemzetről és nemzet révén való beszéd adott változatát.Arról sem feledkezhetünk meg, hogy az elvárások beteljesületlensége mögött állhatott még

egy tényező: a félreértés azzal kapcsolatban, hogy valaki nemzetről vagy nemzet révén beszél. Ez persze elsősorban reaktív jellegű interakciókat takart, vagyis olyan eseteket, amikor külső szemlélők véltek nemzeti beszédnek egy szöveget és ennek megfelelően reagáltak, és csak később derült ki, hogy az esetleg nem úgy nemzeti, ahogy azt gondolták. A legegyszerűbb esetet természetesen a nyelvtudás hiánya jelentette, ilyenkor valaki sokszor vagy egyáltalán nem értette, amit hall, vagy csupán egyes szavakra reagált. Ezeknek pedig rögzített jelentést és szerepet tulajdonított, mint például a magyar nyelvű káromkodások, főként a „baszd meg” esetében,1430 de ugyanez történt az „oláh” etnikai megnevezéssel is, mivel azt a mindennapokban gyakran sértő módon használták.1431 A sértésekről és gúnyolódásról még lesz szó, itt most annyi elegendő, hogy egyáltalán nem volt ritka az az eset, amikor valaki nyelvtudása hiánya miatt vélt nemzeti hovatartozására vonatkozó sértésnek valamit. Sokszor a nyelvtudás hiánya állt amögött is, hogy a hatóság képviselői nemzeti érveléssel, de ténybelileg megalapozatlanul kezdeményeztek fellépést valaminek a nemzetiesítése érdekében. Ez néha egészen komikus helyzetekhez vezetett, mint a Severin megyei csendőrparancsnok esetében.

George Istrati 1943. augusztus 3-án átiratban kérte a karánsebesi polgármesteri hivatalt és a rendőrséget, hogy sürgősen intézkedjenek egy felirat eltávolítása érdekében. Mint írta a Regele Carol I. utca 24 szám alatt, az Orsovai út sarkán található a határőrbank épülete. Ennek homlokzatán magyar felirat látható: "Karansebescher Sparkasse". A tűrhetetlen állapotot azonnal szüntessék meg – követelte. A megszólítottak a dolog lényegét tekintve azonos választ adtak, a rendőrfőnök némileg részletesebb, augusztus 8-án kelt levélben fejtette ki álláspontját. „Van szerencsém közölni, hogy a volt határőrbank épületén, a Regele Mihai I. utcában semmiféle magyarfelirat nincs” – kezdte a beszámolót. A dél-nyugati homlokzaton olvasható „Karansebescher Sparkasse Actiengesellschaft” felirat német és nem magyar nyelvű. Úgy tűnik a csendőrparancsnok informátora, akitől a bejelentés érkezett sajnos egyik nyelvet sem ismeri. Azt már nem tette hozzá, hogy ezek szerint a parancsnok sem. Nem tudni Istrati miként reagált, felettesei azonban nem lehettek elragadtatva. A rendőrfőnök jelentésére valaki kézzel rávezette: „megérdemli, hogy hülyének nevezzék. Ez az eredménye a több tízezer leibe kerülő informátoraink tevékenységének”.1432

Az is gyakori volt azonban, hogy az érintettek ugyan tudtak a másik nyelven, de a szöveg finomságait már nem értették meg. Sokszor így került sor eljárásra „irredenta” dalok elénekléséért, vagy „irredenta” versek elszavalásért. A Bădeni (Bágyon, Turda megye) községben 1934 októberében járőröző csendőrök például határozottan állították, hogy a bíróság elé citált Asztalos Toma és társai azt énekelték a kocsmában: „Román állam rabjai nem leszünk”. Mivel az inkrimináltdalban valóban szerepelt egy strófa azzal a szöveggel, hogy „Kossuth lova megérdemli a zabot / kétszer járta körbe Magyarországot / ha még egyszer körüljárhatta volna / most a fiuk román rabja nem volna”, így ők legalább nem érthetetlen módon állították, hogy a részegen éneklő társaság irredenta lenne.1433 A Botár Sándor baraolti (Barót, Trei Scaune megye) római katolikus pap elleni bejelentést kivizsgálók azonban már egyértelműen nem értették meg, hogy a pap lázítónak tartott Petőfi-emlékbeszédében mi is irányult valójában a románok ellen.1434 A vádak olyan kijelentéseket tekintettek sérelmesnek, melyek a vád alapját képező beszéd elkobzott szövege alapján nehezen

1430 Egry Gábor: „Bozgorok”.Verbális sértés, gúny, inzultus a mindennapi magyar –román kapcsolatokban a két világháború közti Romániában. In Gebei Sándor – ifj. Bertényi Iván – Rainer M. János: „... nem leleplezni, hanem megismerni és megérteni” Tanulmányok a 60 éves Romsics Ignác tiszteletére. Lyceum Kiadó, Eger, 2011, 366–372. A „baszd meg” fontosságára lásd Szilágyi N. Sándor: Bozgor. In:Uő.: Mi–egy–más: közéleti írások. Kalota Kiadó, Kolozsvár, 2003., 503–505. http://adatbank.transindex.ro/html/alcim_pdf457.pdf (letöltve 2010. december 12.)

1431 Egry Gábor: A megértés határán... i. m.1432 ANSJTM Legiunea Jandarmilor Severin, fond 193. inventar 828. dosar 42/1942. f. 361-363.1433 ANSJ CV fond Tribunalul Turda, inventar 198, dosar 26. 28. f. A vád egyik tanúja, a kocsmáros felsége viszont

egyértelműen nem tudott mit kezdeni a szöveggel, a dal három strófáját három külön dalnak hitte, „Árpád apánk”, „Kossuth lova” és „Kinek nincsen kint ugató kutyája” címmel.

1434 ANSJ Covasna, fond 47. dosar 62. 2–4. f. Botár beszéde szerint egyesek a prefektust azzal keresték meg, hogy törölje el az egyházi iskolák céljaira fizetendő adót.

voltak ilyennek tekinthetőek. Például a vádirat szerint Botár azt mondta volna, hogy az állami iskolák megölik a magyar kultúrát és a magyarok Romániában alávaló napokat élnek (zilele josnice). Ezzel szemben a beszéd – melynek tárgya szerzője szerint: „ráhangolni népünket az iskolák fenntartására” – az állami iskolákat nem is említette, igaz azt kijelentette, hogy „iskoláinkonáll vagy bukik a magyar kultúra és a magyar faj”. Mindezt azzal összefüggésben dörögte a híveknek, hogy szerinte magyar emberek szeretnék elérni az iskolai adó eltörlését és ezzel ellehetetleníteni az iskolák fenntartását.1435

Mindez persze azt is jelenthetné, hogy a vádirat összeállítói csak tovább gondolták a lelkész által elmondottakat és levonták a konzekvenciákat. Mindezt azonban tanúk (ortodox hívek) vallomásaira alapozták és nem a beszéd szövegére. Sőt, a beszédben a valódi – igaz, allúziós technikára épülő – sértést sem vették észre. Holott kevés, a századfordulós magyar nemzetiségpolitikai diskurzuson szocializálódott ember számára lehetett nehéz megérteni Botár következő metaforikus okfejtését: tanulni azért kell egy nemzetnek, mert a tanult emberek jobb minőségű árukat vásárolnak, finomabb ízléssel finomabb iparra vágynak és ezzel jövedelmezőbb foglalkozású embereket tartanak el. Iskola nélkül tehát még a nemzeti ipar is lezüllik, olyannyira, hogy aki cipésznek készül, nemhogy foltozóvarga lenne, hanem végül csak bocskorkészítő.1436

Természetesen fontos kérdés, hogy vajon a nemzeti beszéd őszinte vagy sem, esetleg csak szokásszerű, vagyis bevett és reflektálatlanul használt módja a cselekvésnek és a különbségtételnek.Ugyanakkor mindezek a lehetőségek – etnikus, nem etnikus, a normáktól eltérő, tehát másként etnikus – beszéd dinamikája együtt lesz az, ami definálja és újradefiniálja az etnicitást egy egy adot pillanatban. Ennek a definiciós folyamatnak a kimenetele nem teljesen nyitott, de nem is egyértelmű, az etnicitás nem erőltethető rá kívülről vagy belülről sem. Viszont láthatóan vannak – és a későbbiekben még lesznek – olyan elemek és bevett beszédmódok, melyek egy bizonyos mértékig rögzítettek, széles körben felhasználtak, akár tudatosan, akár szokásszerűen történik ez.

Mindenesetre elmondható, hogy a nemzetről és a nemzet révén való beszéd nem csak természetes keretet jelentett, hanem tudatos használata révén is segítette a világ egyfajta strukturálását. Ez a különbségeknek nem csak megjelenítését jelentette, hanem a természetessé tétel révén rögzítésüket is. Nyilvánvalóan magából a különbségből is következett vagy következhetett egy meghatározott hatalmi viszony és rend, ezt pedig egyszerre felhasználta és formálta a nemzetrőlés nemzet révén való beszéd változatossága és változatos felhasználása. Ez azonban azzal is járt, hogy az egyén etnicitása – nemzeti besorolása – nem volt egyértelmű – hiszen a hatalmi viszonyok megváltoztatása az etnicitás átértelmezése révén a kívülről tulajdonított identitást is megváltoztathatta, mint a kétféle román csoport esetében láthattuk. De ezen túl nem csupán a besorolás, hanem a nemzeti kategória tartalma sem volt biztos, mint azt az autenticitás körüli versengés is mutatja. Ez akár odáig is elmehetett, hogy az állam iránti lojalitást is megszüntette.

A nemzeti ebben a beszédmódban, egy másik nemzettel szemben értelmezve leginkább fenyegetést és fenyegetettséget jelentett. Odáig menően, hogy amint azt a nyelvtudás hiánya kapcsán láthattuk, alapvetően az adott tér nyelvi megosztottsága is elegendő lehetett a fenyegetettség érzésének kiváltásához, amint azt a nyelvhasználat kapcsán még látni fogjuk. Az idegenség azonban nem csak etnikai vagy nyelvi kategória lehetett, hanem társadalmi és kontextuális idegenség is. Ennek a nemzeti beszédmódhoz kapcsolódó és egy másik, szintén nemzeti beszédmód révén nem kiigazítható változatát jelentették a tabusított beszélők, mint a hadsereg képviselői. Az ő idegenségük éppen elszigetelésükben mutatkozott meg, abban, hogy beszédjükből nem következett az, amit elvártak, hiszen mindez teljesen idegen volt az adott társadalmi közegtől. Ha valami megváltozott a korszak végére, az éppen ez volt: többé már nem voltak ilyen jellegű tabuk, a nemzeti beszédmódból bármi következhetett.

1435 ANDJ Covasna, fond 47., dosar 62., 3–4. Az egész beszédből valószínűnek látszik az is, hogy a község lakói sem igazán voltak elégedettel az egyházi iskola fenntartására kirótt teherrel.

1436 Uo. 4. f. Az egyéni lecsúszás és az asszimiláció ilyen összekapcsolása nem egyedi. A századfordulón elhangzottak olyan érvek, miszerint a hitelét törleszteni nem tudó magyar gazda románná válik, mert kénytelen alább adni igényeit, előbb bor helyett pálinkát iszik, aztán cipő helyett beéri bocskorral, magyar ruha helyett igénytelen románnal és végül át is tér görög keleti vallásra.

Sértetten és inzultálva

Bár a nemzetről és nemzet révén való beszéd fentebb ismertetett esetei kapcsán sem állítható, hogy alkalmanként ne a köznapi értelemben vett mindennapok részét képezték volna, a sértések és inzultusok ebben a tekintetben mindenképp egy másik kategóriába tartoznak. Ezek az esetek leggyakrabban nem a tudatos, hanem az önkéntelen nyelvhasználatot, etnicitáshoz kapcsolódó megbélyegzést villantanak fel. Az itt tetten érhető beszédmód tehát sokkal kevésbé reflektált, mint például az érvelési módok etnicizált nyelve. Ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy maga az etnicitás nyelvi megjelenítése szándéktalan lenne, sokkal inkább arról van szó, hogy mélyen rögzült fordulatok és a mögöttük meghúzódó szintén rögzült auto- és heteorsztereotípiák formálják az eseteket. Pontosan ez az ismétlődő, sztereotíp jelleg mutatja meg az ilyen helyzeteket többynire jellemző önkéntelenséget. Szinte már nem is a másikról való vélelmezett tudás, hanem csupán reflexszerű beszédaktus az, ami itt tetten érhető. És mivel a sztereotípiák kölcsönösek, így esetenként maga az etnicitás megtörténte egyszerre látszik természetesnek és valamiféle örökké ismétlődő rituálé részének. A sztereotípiák kölcsönössége ugyanis nem csupán azt jelenti, hogy mindenki ismeri saját auto- és heteorsztereotípiáit, hanem azt is, hogy a másikéval is tisztában van valamilyen mértékben. Ennek következtében viszont bizonyos nyelvi elemeket szinte bármilyen helyzetben az etnikai sztereotípiák alkalmazásaként azonosít, és ennek megfelelően reagál, elindítvaaz etnicitás spirálját, amikor a többi résztvevő is kénytelen viszonyulni az így előhívott etnicitáshoz.1437

Ami a sértések és inzultusok a társadalmi közegét illeti, éppen ezek révén kaphatunk leginkább képet arról, miként is történt az etnicitás az alsóbb társadalmi csoportok körében. Bár az inzultus, sértés, verbális konfliktus nem volt teljesen ismeretlen más közegben sem, azok az ügyek ritkán jutottak el a rendőrségre és az ügyészségre, ha mégis, akkor pedig amúgy is az egyszerű verbális összetűzésen túl mutató tartalmat és jelentőséget próbáltak adni nekik. Ebben a körben viszont valóban a mindennapi élet tipikus színhelyein és az alsó társadalmi rétegekhez tartozókat magában foglaló körben megtörtént esetek váltak láthatóvá. Az utcán, a piacon, a kocsmában, a falusi vigasságban, a lépcsőházban, az almásban, a gyárban, a vonaton egyaránt sor kerülhetett ilyenesetre.1438 Ezen a téren nem volt különbség Csehszlovákia, Románia és Magyarország (sőt, az 1920 és 1938 közti Magyarország1439) között sem, az esetek nagyon hasonlóak mindenhol.

Lényegében két alapvető típus különíthető el. Az első esetben egy már eleve meglévő, vagy éppen akkor kialakult, de alapvetően nem etnikai tartalmú konfliktus színeződik át a felek vélt vagy valós különböző etnicitását kifejezésre juttató verbális inzultussal vagy annak érzetével. A konfliktus a legtöbb esetben kifejezetten materiális, kézzelfogható anyagi javakért folytatott versengés vagy tulajdon feletti vita volt. Ennek az típusnak az etnicitás szempontjából izgalmas alapesete az, amikor az anyagi jellegű vita nem konkrét javak felett és konkrét személyek közt folyik, hanem a korábbihoz képest romló anyagi helyzetet egy másik etnikai csoport hatalmának, uralomra kerülésének tulajdonítanak és a felelősnek vélt csoporthoz tartozó személyeket szembesítik ezzel. Ez persze kötődhet valamilyen konkrét összetűtéshez is, mint például Hrdina Julianna esetében. A füleki Kainráth Ferenc fűszeres alkalmazottja egy a főnöke konyhájában zajló beszélgetésbe kotyogott bele szerencsétlen módon. Klész János pék sokallotta a 20 pengőt egy pár cipőért. Hradina a beszélgetés során megjegyezte, hogy „a csehek idejében” olcsóbb volt a cipő, a jelenlévő Gordos János kőművesmester viszont sértegetni kezdte, („Most van a szlovákoknak anyjuk picsája, nem cipő” amire Hrdina azzal vágott vissza, hogy bezzeg a magyaroknak sincs

1437 Egry Gábor: A megértés határán.... i. m.; Egry Gábor: Bozgorok... i. m.1438 Holly Case: A City Between States...i. m. 130–135.; Elena Mannová: Sie wollen keine Loyalität lernen...“ i. m. 63 –

64. Uő. „Ő most már jó szlovák...” i. m.; ANSJ CJ fond Tribunalul Turda, inventar 198. dosar 163. f. 22-35. Uo. inventar 359, dosar 309. 11–13. f.; ANSJ Cj fond 140, Tribunalul Cluj, anul 1922 dosar 31. 7-8. f.;ANSJ BV Legiunea Jandarmii Braşov, Biroul Poliției, dosar 10/1936 2. f.; MNLOL K28 30 cs. 73. t. ME-1940-G-15.018 4–6.;Uo. 1940-G-16777 4–5.; Uo. 1940-G-15081; Uo. 1940-G-15207; ANIC Min. Just. Dir. Jud. Inv. 1116, dosar 95/1923;

1439 MNLOL K28 31. cs. 73. t. 1940-G-17139 4–5. f. Pribil János alsó-ausztriai születésű cseh származású, újpesti lakatos ügye 1937-1938-ból.

semmijük, mezítláb jöttek 1938-ban.1440 De ugyanígy elképzelhető volt, hogy ez az anyagi jellegű ellentét csupán általános formát

öltsön. Így jegyezte fel az egyik bánsági birtokos, hogy a környékbeli falvakban mindenki vissza sírja a magyar uralmat, a regátiak annyit lopnak,1441 és lényegében anyagi helyzetének rosszabbra fordulásával indokolta Stjeviár József is, hogy miért emlékszik nosztalgiával Csehszlovákiára.1442

A másik alapesetben többnyire hirtelen, az csupán az adott helyzetben és körülmények közt kirobbant, egyébként ebben a környezetben nem ritka összetűzés etnicizálódótt a sztereotípiákra épülő sértések révén. Ennek során szinte kivétel nélkül szerepet játszott az alkohol is, ami aztán az eljárás alá vont személyek esetében gyakori védekezés is volt.1443 Lényegében úgy fordítható le mindez, hogy bármilyen okból kirobbant veszekedés könnyen megbélyegzőnek szánt és az etnicitást implikáló sértésekbe torkollt.

Ez azt is jelenti, hogy sokszor valójában nem egy-egy megnyilatkozás tartalma, hanem csupán a hallgatók valamelyike által kulcsszónak vélt és etnikai megbélyegzéshez társított, ezért sértőnek gondolt szó, kifejezés vált a konfliktus okává. Mindez gyakran társul a már a nemzeti beszédmód más esetei kapcsán is említett hiányos és korlátozott idegen nyelvtudással. A legtipikusabb kiváltója ezeknek az összetűzéseknek maga a népnév, lehetőleg annak korábbi formája (oláh, tót) ami nem ritkán – jobbára a közéleti beszéd hatására – sértőnek hangzik, hiszen mindennapi használata gyakran szorosan összekapcsolódik az etnikai sztereotípiákkal. (Pl. büdös, mocskos oláh.) Ebben az esetben nem is az az érdekes, hogy a továbbra is mindennapos sértő fordulatok (lásd pl. Gordos János előbb idézett megszólalását a tót anyja picsájáról, ami egyértelműen egy ma is létező szólásbokorhoz kapcsolódik) kiváltják a konfliktust, hanem az, amikor éppen a hasonló sértések gyakorisága miatt maga a népnév válik sértővé. Olyannyira, hogy bizonyos kontextusokban, jelzőként maga a népnév vált lealacsonyítóvá. (Pl. oláh törvények, oláh parlament.)1444

Ez azonban fordítva is működhetett, elsősorban a népnévhez gyakran kapcsolódó káromkodások, jelzők kelhettek önálló életre. Ezeket meghallani, különösen a másik nyelven nem vagy alig tudók számára a népnév nélkül is nemzeti megbélyegzést jelenthetett. Amikor pedig összecsaptak az ünnepségen vagy a kocsmában, akkor szinte mindig elhangzott egy „büdös, mocskos oláh!”, vagy egy „baszom az oláhok Krisztusát!” is.1445

Persze, mint azt például a bágyoni nótázók esete is mutatja, egy idő után már a népnév új formája is sértővé lehetett („román rabja nem volna”), igaz ebben az esteben az is figyelemre méltó,hogy az eljárást megindító csendőrök a népnév alatt valójában az országot értették. Már pedig az országnév maga is a sértőnek értett kifejezések közé tartozott, azt feltételezve, hogy a kisebbségiek csak negatív módon említhetik azt. Ennek lehetett alapja, hiszen valóban előfordult az új államok lekicsinylő emlegetése, ahogy az is, hogy egy összetűzés során obszcén módon említették fel Csehszlovákiát vagy Romániát. A 12 éves Varga Laci például egy öreg móccal kapott össze azon, hogy Nagy-Romániában magyar fiú is szedhet-e gallyakat a községi almáskertben, vagy csak a románok? Amikor az öreg kétségbe vonta ezt a jogát Laci nemes egyszerűséggel közölte: „teszek Nagy-Romániára”.1446

Persze a sztereotipizálás és az ehhez kapcsolható megbélyegzés ennél szélesebb körre is kiterjedt. A regáti románok balkáninak minősítése azért, mert úgymond nem tartották be a civilizált együttélés normáit (például engedély nélkül beköttették a lovaik az istállóba) éppúgy része volt ennek, mint a tipikus ételek révén történő stigmatizálás (puliszkazabáló).1447 A tótok lehettek lusták 1440 MNLOL K28 30. cs. 73. t. 1940-G-15081 5–6. f.1441 Egry Gábor: Crowding out... i. m. Szerinte a falusi polgármesterek is azzal indokolták szemérmetlen korrupciójuk,

hogy ha a regátiaknak lehet, akkor nekik is.1442 MNLOL K28 30. cs. 73. t. 1940-G-15207 Stjeviár a „cseh hősök” sírjához ment a temetőben, itt talákozott Markó

Istvánnal és Belenya Istvánnal. Amikor számon kérték rajta, hogy miért keresi fel a csehek emlékművét, azt felelte, hogy a csehek kenyeret adtak neki, a piszok magyarok meg semmit.

1443 Holly Case: A City Between States... i. m. 130–142.; Egry Gábor: A megértés határán.... i. m.1444 Egry Gábor: A megértés határán... i. m.; Uő.: Bozgorok... i. m. 1445 Uo.1446 Egry Gábor: Bozgorok... i. m.1447 MOL K437 1922 2. t.1922-2-480 ; ANIC ANIC DGP dos. 56/1921 173. f

vagy buták, egyúttal istenfélők és egyszerűek a csehek pedig mindenek előtt gyávák, akik még a katonatiszteken esett sérelmekért sem kérnek lovagias elégtételt.1448 Ezek nyilvánvalóan arra szolgáltak, hogy vagy egzotikusnak és ezzel idegennek láttassák a másikat, vagy értéktelenebbnek, így állítva fel hierarchiát mi és ők között.

Egyúttal viszont azt is jelezték, hogy az identitásdiskurzusok sztereotípia-rendszere nagyon is jelen volt a mindennapi etnicitás körében is. Mint látható a hierarchia megteremtésében ezúttal is fontos szerep jutott a megbélyegző, stigmatizáló heterosztereotípiáknak. Ezek az egyébként sokszormáig élő képzetek szisztematikusan összerakva egészen döbbenetes erővel voltak képesek alsó- és felsőbbrendűség keretében elhelyezni az etnikai csoportokat. Kiválóan illusztrálja ezt egy a román rendőrség által 1942-ben elfogott, a német katonák közt terjesztett gúnyvers.1449 Ez a negyven soros,Ismered ezt az országot? című szöveg minden lehetséges sztereotípiát felsorol Romániáról, azzal kezdve, hogy itt találkozik Ázsia és Európa. Romániában mindenki lóg az iskolából; zsidók és románok egyként ellenzik a kultúrát; a pásztorok tetvészkednek a kalyibáikban; az erdőben medvével verekszenek; jóval több a zsidó mint a román; mindenki vegetárius, mivel kicsi és nagy csak fokhagymát eszik; szombaton a zsidók vidám énekkel és kivilágítással köszöntik Talmanest; a könyvek szinte elmenekülnek a szobából; a verebek a kútban rohadnak; a kutyák elszaladnak, mielőtt megennék őket; folyton esik; mindenki báránybőr kucsmát hord és rongyokat kötnek a lábukra; a gyerekek dohányoznak és koldulnak; mindenki mocsokban él; nincs fegyelem és rend; a cigányok az emberek feneke alól is lopnak; ember és állat is puliszkát eszik. (Jellemző etnikai sztereotípia az is, hogy a rendőrség a zsidóknak tulajdonította az egyébként szász dialektusban írt (!) és antiszemita jellegű kitételekben bővelkedő verset.)

A kép látszólag egyértelmű, Románia valóban Ázsia, még csak nem is a Balkán. Ez az egynemű kép azonban megbontható volt. Az egyébként kívülről egységesnek tételezett etnikai csoporton belül a stigmák lokalizálhatóak lehettek, egy-egy régió vagy rész sztereotipikus tulajdonságaivá válhattak. Ez azt is jelentette, hogy a mások által alkalmazott heteorsztereotípiák érvénye alól egy részcsoport tagjai kivonták magukat, egyúttal azonban éppen ezek segítségével bélyegeztek meg más részcsoportokat. Ennek a belső választóvonalnak az etnicizált jellegét éppen az mutatja meg, hogy megjelenítésére felhasználják ezeket a kívülről ismert és átvett etnikai heteroszteretípiákat is. A nagybányai románokat balkanizáló regáti tisztek és tisztviselők képe, a lugosi Sziguranca főnököt puliszkazabálónak nevező tanító egyedi esetei mellett mindez átszivároghatott a performatív gyakorlatok közé is. Hunedoara és Solnoc-Dăbăca megyékben a rendőrség szerint gúnydalok születtek a regátiakról és ezeket hóra közben énekelték. Szövegük nyilvánvalóan nem volt különösebben bonyolult, de egyértelművé tette, hogy az éneklők és a Regát között határ húzódik, és az utóbbit azonosította Romániával, a román uralmat pedig a drágaság fő okának mutatta.1450 Az azonban egyik esetben sem egyértelmű, hogy a stigmák áthelyezése mit is jelent pontosan. A regátiak etnikai idegenként való azonosítását, ami szintén része volt a regionalista diskurzusnak, vagy csupán a saját csoport magasabbrendűségének igazolását.

Mindezzel együtt is feltehető, hogy a stigmák áthelyezése, illetve a különbségek ennek révén történő etnicizálása összefüggött az etnicitás társadalmi dinamikájával is. A két világháború közt az erdélyi és szlovákiai társadalom olyan csoportok megjelenésével és tartós jelenlétével szembesült, akikkel korában csak elszórtan voltak kapcsolatai, illetve azok szerkezete alapvetően különbözött az erdélyi világtól. A korábban kevésbé ismert regátiak vagy csehek 1918 előtt, amikor a régiók lakói inkább a kivándorlók révén kerültek velük kapcsolatba, saját otthonukban érthető és legitim módon foglalhattak el jobb helyet a hierarchiában és érvényesíthették normáikat az érkezőkkel szemben. Az új helyzetben nem csak ennek legitimitása kérdőjeleződött meg, megjelenésük immár Erdélyben és Szlovenszkóban egyúttal azt is jelentette, hogy főként az állami

1448 Elena Mannová: ; Peter Haslinger; Simon Attila: ; MNLOL K28 17. cs. 59. t. 1929-P-3321449 ANSJ CJ Inspectoratul de Poliție Cluj, fond 209, inventar 399, dosar 83, 215. f.1450 ANIC DGP 56/1921 57–59. Foaie verde țipirig/ Am plecat cu boii in târg/ Iam vândut cu una mie/ S-am cumpărat

pălărie/ … Dumnezeul ei de Românie. Zöld a fa levele/Ökröket vittem a vásárba/ egy ezresért adtam el/ s kalapot vettem érte... A románok kutya úristenit! Cu o vacă si trei oi/ Am plecat in târg la noi/le-am vândut sa nu mai fie/ si am luat o pălărie/ .. Sfinții ei de Românie. Egy tehénnel s három juhval/vásárba mentem minálunk/ eldatam őket, hogy ne legyenek nekem/s egy kalapot vettem értük... Hinnye a románok szentjeit.

pozíciók megszerzésével hatalmi helyzetbe is kerültek. Ebben a minőségükben ráadásul a korábban etnikailag is megkülönböztethető és megkülönböztetett magyarokat váltották fel. Az eleve etnikailag jelölt társadalmi pozíciók elfoglalása mellett az is szerepet játszhatott a különbségek etnicizálásában és ennek részeként a stigmák átvitelében, hogy a korábbi szórványos kapcsolatok miatt róluk kialakított hézagos kép miatt az immár tapasztalható, jól érzékelhető különbségek megjelenítésére is csak korlátozottan állt rendelkezésre a megfelelő sztereotípiák és toposzok készlete. Ebben a helyzetben a korábbról ismert és az adott csoportra vonatkozó magyar heteosztereotípiák elemeinek átvitele akár megoldást is jelenthetett, legalábbis a „népi” közegben, ahol a diskurzusoknak az első részben bemutatott különbségtételei kevésbé érhetőek tetten. Mindez elsősorban Romániára igaz, Csehszlovákiában a helyzet jóval bonyolultabb lehetett, részben a pártelvű pilléresedés, részben a nem markánsan etnikus identitásdiskurzusok kínálta átmenetek miatt.

Az viszont nyilvánvaló, hogy a sztereotípiák mögött hierarchiák húzódnak meg és a mindennapi etnicitás sokszor éppen ezeknek a hierarchiáknak a megjelenítésére szolgál. A két világháború közti időszakot az jellemzi, hogy a megelőző korszak ilyen szempontból is szilárd hierarchikus viszonya felborulnak, de az állami szuverenitás változása és vele az intézményes hierarchiák átalakulása nem mindig felel meg a hétköznapi hierarchiáknak. Különösen azokban a viszonyrendszerekben tűnik viszonylag gyakorinak az etnicitás sértés vagy inzultus révén történő megjelenése, amelyek az etnikus beszédben másféle hierarchikus viszonyt feltételeznek, mint intézményesen. Ennek megfelelően a cigányság ilyen tekintetben is perifériára szorul, egyértelműena legkevesebbre tartott és a leginkább stigmatizált csoport, akikkel – ha csak nem népszámlálásról volt szó – senki sem akart azonosulni.1451 A németek ugyanakkor megőrizték a korábban is meglévő fölényüket, ami azonban a népcsoport gleichschaltolásával egy időben új, „birodalmi német” autosztereotípiákhoz vezetett, amik felerősítették a heterosztereotípiák stigmatizáló jellegét. A német középiskolások rendszeresen gúnyolták román társaikat, a német községekben rendre elterjedtek hírek arról, hogy Erdély autonóm lesz vagy a Harmadik Birodalomhoz kerül, Románia pedig csak az Ókirályságot tarthatja meg.1452

Ebben az összefüggésben már nem csak a német–román, hanem a német–magyar reláció is erősen egyenlőtlen lett, az egész erdélyi etnikai hierarchia csúcsára a németek kerültek, a románok pedig igen mélyre szálltak. Jól érzékelteti ezt egy rendőségi információ arról, miként vélekedtek a Waffen SS-be besorozott népi németek 1943-ban. Eszerint azt mondják, hogy csak fél évre távoznak Németországba, és ha majd hazajönnek megmutatják az oláhoknak (a jelentésben a valah kifejezést használják, jelezve, hogy a német beszélők is a lekicsinylő formát használták), hogy akkor látják viszont Kolozsvárt, amikor a cigány sertéstarját eszik.1453

Az igazi bonyodalmat azonban egyértelműen az intézményes hierarchia változásai okozták,

1451 Például Noul Săsesc (Neudorf, Szászújfalu, Târnava Mare megye) lakói közül valaki arra panaszkodott 1941-ben a csendőrségnél, hogy a falu vezetői németek, akik csak a németeknek adnak kukoricát. A vizsgálat megállapította, hogy ez nem igaz, az egyedüli problémát az jelentette, hogy „a román lakosság nagyrészt cigányokból áll, akik mezőgazdasági munkások, és szegények”.

1452 ANSJ CJ Inspectoratul de Politie Cluj, inventar 399, dosar 346, 404. f. Nota Informativa 334, 1943. január 7., beszámol a szászesebesi városi jégpályán lezajlott incidensről. Egy német diák visszautasította a rmánok segítségnyújtását, azzal, hogy „ezek a buta oláhok nem hagynak nekem békét”. ANSJ TM fond 223. Prefectura Județului Severin inventar 1347, dosar 29/1939, 83. f. beszámol a német fiatalokkal lezajlott incidensről. Uo. Fond 161 Legiunea Jandarmilor Timiş-Torontal, inventar 620, dosar 59., 6. f. Egyes sváb községekben azt beszélik, hogy a háború végén a Bánságot Németországhoz, Erdélyt Magyarországhoz csatolják, cserébe Magyarország egyes részei Németországhoz kerülnek. Uo. Fond 193 Legiunea Jandarmilor Severin, inventar 828, dosar 3/1938, 2. f. Borlova polgármestere, az Avarescu párt elnöke szerint íhitler utasítására Erdélyből és a Bánságból elviszik a románokat a Regátba. ANSJ BV fond 3 Prefectura Județului Făgaraş, inventar 672, Cabinetul Prefectului, dosar 14/1942, 68–70. f. A németek közt terjedő pletyka szerint a német-olasz tiszti bizottság vizsgálata után Erdélyből autonóm német protektorátus lesz. Uo. ANSJ TM fond 160 Chestura Poliției Municipiul Timişoara, inventar 1196, dosar 6, 50–51., 55–58. f. Az Stamora Moravița-i (Németsztamora, Deutsch-Stamora, Timiş-Torontal megye) rendőrség jelentése szerint a körzetben a németek azt szeretnék, ha Németország védelme alatt autonómiát kapnának. Így a településneveket és feliratokat németre cserélnék, a román tisztviselőket is elbocsátanák. Még a román tisztviselők német feleségei is az autonómiát propagalják.

1453 ANSJ TM Chestra Poliției Municipiului Timişoara, inv. 1196, dosar 1., 172. f.

részben erre vezethető vissza a nemzeti érvelésmód elterjedtsége is. Látható, hogy az államot lakói is hajlandóak voltak azonosítani egyik vagy másik nemzeti csoporttal, és adott esetben legalább részben annak intézményesüléseként felfogni. Ezt tükrözik az olyan esetek, mint a nădragi vasművek román munkásainak már említett panaszai,1454 az uzoni román papok beadványának fordulata a román kenyeret evő magyar jegyzőről, vagy a mindennapi szövegekben is gyakran megjelenő fordulatok arról, hogy immár a többségiek az urak. A nemzettagság és az államon belüli hierarchia összefüggése egészen világos módon jutott kifejezésre Varga Laci és az öreg móc, Trif Dumitru Kutyfalva melletti összetűzésében, amit már említettem korábban is. Dumitru 1936 nyarán megállt az út szélén, kisgyerekét elküldte az erdőbe gallyat szedni. Varga Laci (a hivatalos iratokbanVasile) előbb az unokával keveredett összetűzésbe azzal kapcsolatban, hogy szedhet-e egyáltalán ágakat a községi gyümölcsösben, a nagyapa csak ezután érkezett meg. Közölte Vargával, hogy hallgasson, a gyümölcsös az államé, már pedig most Nagy-Románia van, ezért ő románként nyugodtan szedhet ágakat. Varga Laci erre meglehetősen egyszerűen reagált, közölte, hogy „teszek Nagy-Romániára”.1455 Látható, hogy Dumitru „érvelése” szerint az állam a nemzethez kötődik, ezértaz állami, községi, közösségi tulajdon is a nemzet összességének tulajdona, de nem a kisebbségi polgároké. Az a kitétele pedig, miszerint „most Nagy-Románia van” világosan utal a hierarchia megváltozására is.

Ezt a hierarchiát azonban nem csupán a régi etnikai sztereotípiák továbbélése és a megbélyegzés áthelyezésének gyakorlata veszélyeztette, hanem az ezzel párhuzamosan érvényesülőképzetek a társadalmi hierarchiáról, továbbá az intézményes hierarchiában elért karrierek. Az előbbiesetet példázza az 1939-es parlamenti választások eredménye az abrudi járásban. A választásokat hivatásrendi osztályokban tartották, a választók három osztályban szavaztak, földművesek és kétkezi munkások, kereskedők és iparosok, valamint szellemi foglalkozásúak. Ezeken belül pedig a román jelöltek mellett külön indultak a Nemzeti Megmentés Frontja magyar és német tagozatainak jelöltjei is. Az elvárás az volt, hogy mindenki a saját nemzetiségének megfelelő jelöltekre szavaz a jelöltek fotóit borítékba téve. Az eredmény azonban meglepte a hatóságokat, mivel a német jelöltek minden osztályban jóval több szavazatot kaptak, mint ahány német nemzetiségűként számon tartott,az adott választói osztályba tartozó választó élt a járásban. A nem kellő felkészítés mellett a helyi rendőrfőnök azzal magyarázta a váratlan eredményt, hogy a német jelöltek minden esetben a Nemzeti Megmentés Frontja egyenruhájában fényképezkedtek és az írástudatlan választók azt hitték, hogy román katonatiszteket látnak. Bár tényleg elképzelhető, hogy valóban csak félreértés történt, de így is figyelemre méltó, hogy a választók ezek szerint a társadalmi státuszt és az ehhez társított tekintélyt olyan mértékben fontosnak tartották az autoriter királyi diktatúra rendszerében, hogy az etnikai csoporttagság fontosságát ez teljesen felülírhatta. A választás elsődleges szempontjaszámukra az egyenruhában megtestesülő társadalmi helyzet volt – amit persze akár etnicizálhattak is.1456

Az intézményes hierarchiában elért karrier vagy legalábbis a szaktudás nélkülözhetetlenségének szerepét az elvileg adottnak tekintett etnikai hierarchia aláásásában már megmutatta Heinrich Antal és társai esete.1457 Ennél azonban jóval kiélezettebb helyzetben is jelentkezett ez az ellentmondás, ami egyúttal az etnicitás szempontját és annak viszonylagosságát is látványosabbá tette. A második világháború idején a romániai zsidókat munkaszolgálatra vezényelték, David Iacobot egy zsidó tulajdonostól elkobzott, román irányítás alá helyezett szeszgyárba. Iacob volt az egyetlen aki értett a szeszkészítéshez, és az lett volna a feladata, hogy betanítson két román nemzetiségű munkást is. Úgy tűnik, hogy 1942 folyamán állandó

1454 ANSJ TM Fond 223. Prefectură Județului Severin, inventar 1347. dosar 29/1940, f. 60–61.1455 ANSJ CJ fond Tribunalul Turda. Inv. 359. dosar 309.1456 ANSJ CJ fond 209. inventar 399. dosar 29. f. 56.1457 Hogy mennyire kiterjedt volt ez a probléma kiválóan mutatja a Severin megyei csendőrség jelentése 1943.

december 19-ről. Ebben arról számoltak be, hogy Antonescu utasításának megfelelően kísérletet tettek a megye üzemeiben dolgozó 1478 kisebbségi alkalmazott (7425 főből) eltávolítására. December 5-ig összesen 5 (!) főt sikerült elbocsátani. Főként mivel nincsenek román szakemberek, illetve az üzemek vezetői jórészt németek, akik „biztatják az idegeneket és gyűlölik a románokat”. ANSJ TM fond 193. inventar 828, Legiunea Jandarmilor Severin,dosar 66/1943, 3. f.

konfliktusban állt mindenkivel. Szabotálta a termelést, szidta az üzemvezetőt, sértegette a betanítandó munkásokat, megjegyzéseket tett arra, hogy azért nem tanítja őket semmire, mert szeretné ha Romániában továbbra is csak magyarok és zsidók tudnának szeszt készíteni. Arra számított, hogy ha az üzem csődbe megy, akkor az igazgatót is kirúgják. Egy ízben még Cosma Constantin Szilágy megyéből menekült ötgyerekes, baptista munkással is összeveszett. Cosma némileg naívan azt mondta neki, hogy „hát nem gyönyörű, hogy veszekedhet egy románnal annak saját hazájában”? Mire Iacob azt válaszolta, hogy várja csak ki vajon román lesz-e ez az ország mégegy év múlva is. Végül Iacobot három hónap elzárásra ítélték, de a vádiratban még szereplő szabotázsról és nemzetellenes izgatásról az ítéletben már szó sem volt.1458

Iacob tehát, ha nem is volt képes megakadályozni, hogy a munkaszolgálat révén intézményesített társadalmi státusza teljesen megváltozzon, zsidóként a hierarchia aljára kerüljön, szaktudása nélkülözhetetlensége révén képes volt a mindennapokban ezt az új helyzetet kérdésessé tenni és ezt a nemzetről és nemzet révén való beszéd segítségével kifejezésre juttatni. Ugyanakkor maga is elfogadta az etnikai és intézményes hierarchia összekapcsolását, hiszen a megoldást a román nemzetállam fennhatóságának megszűnésében látta, szemben a baptista menekült kissé naiv, a nemzet és állam sztereotíp összekapcsolása mások által szükségszerűnek láttatott következményeit azonban éppen ezzel megkérdőjelező – bár szintén etnicizált és az etnicitáson alapuló – felfogásával.

Fontos tanulsága ezeknek az eseteknek, hogy a sértések és inzultusok nyelve az identitáspolitikai diskurzussal való szoros összefonódást mutat. Mindenek előtt az auto- és heteorsztereotípiák azonossága és gyakori alkalmazása mindennapi interakciók során jelzi a két szint konzisztenciáját. Azt nehéz eldönteni, hogy melyik befolyásolta a másikat, pontosabban nem feltételezhető, hogy ez a kapcsolat egyirányú lett volna. Esetenként kifejezetten kitapintható, hogy asztereotípiák mindennapi begyökerezettsége hatott az identitáspolitikai szembeállítások megfogalmazási módjára.

Jó példája ennek a magyarok és a grófok azonosítása különböző helyzetekben. Így fordulhatott elő, hogy egy Timiş-Torontal megyei községben megjelenése alapján azonnal magyarként azonosítsanak valakit. Mint azt az esetet ismertető jelentés1459 írja az egyébként német nemzetiségű községi jegyző idősebb emberként, fehér vadászkalapban érkezett, ruházata miatt azt hitték róla, hogy ő a Mănăştiur-i (Bégamonostor, Timis-Torontal megye) gróf és ha gróf, akkor nyilván magyar is. Ugyanez a motívum megjelent Matei Gheorghe és a nagyváradi járási bíró afférjában is, amikor a bíró a miniszterelnökkel (Alexandru Avarescu) szembeni lenéző hozzáállásátazzal igazolta, hogy neki már magyar grófokkal is volt dolga, hozzájuk képest Avarescu „senki”.1460 Ráadásul a grófok, földbirtokosok, oligarchák sztereotíp azonosítása a magyarokkal Csehszlovákiában is elterjedt volt, ugyancsak általánosító módon, a becsületes szlovákokkal szembeállítva.1461 Ez az ellentét implicit módon alátámasztotta a nemzeti és regionális identitásdiskurzusokban gyakori, a saját csoport demokratikus vagy a másik csoportnál demokratikusabb voltát megjelenítő elemeket is. Másfelől mindez fordítva is működhetett és működött is. A becsületes, jóindulatú szlovák vagy román képe a népnevelő középosztály helyzetét és szerepét is legitimálhatta, hiszen becsületességük naivitást és politikai éretlenséget is takarhatott. Ez a fajta sztereotípia ráadásul elsősorban társadalmi tartalmú volt abban az értelemben, hogy nem csak a saját csoporthoz tartozónak láttatott, hanem a más nemzetiségűek civilizáló szerepét is lehetővé tette. Nem véletlen, hogy a csehek szlovákokról kialakított képe sok tekintetben megegyezett a magyar diskurzusok szlovákképével is.1462

1458 Arhivele Naționale Secția Județeană Cluj (ANSJCJ) Inspectoratul de Poliție Cluj, fond 209. inventar 399. dosar 358.f. 4., 10.

1459 ANSJ TM fond 161 Legiunea Jandarmilor Timis-Torontal, inventar 620, dosar 191, 2–3. f.1460 ANIC Min. Just. Dir. Jud. Inventar 1116. dosar 156/1920. f. 268.1461 Elena Mannová: „Sie wollen keine Loyalität lernen...” i. m. 63–64. Erre utal azonban az is, ahogy a harmincas évek

magyar értelmiségi társadalomkutatói saját középosztályukat is ehhez hasonló módon írták le. Lásd Szvatkó Pál:; 1462 Peter Haslinger: Nation und Territorium... i. m.; Juraj Benko: The State and Its People. The Political Socialisation of

the Slovak Population after the Creation of the Czechoslovak Republic. In Adam Hudek (szerk.): Overcoming the Old Borders... i.m., 71–84.; 72–74.; László Vörös: Premeny obrázu Slovákov v maďarskej regionálnej tlači v odobí

Másfelől mindez ismét jelzi, mennyire lényeges kérdés az etnicitás és a társadalmi viszonyok összefüggése. Hiszen ez a típusú etnicitás a mindennapi beszédhelyzetekben jórészt a modern nemzet előtti hierarchiák és különbségek etnicizálásából született, azok etnikus értelmezéshez kapcsolódik. Bár ezek a hierarchiák a 19. század folyamán jogi értelemeben megszűntek folyamán, a társadalmi szerkezet lassú átalakulása miatt nagyon is berögzültnek tűntek még évtizedekkel később is.1463 Mindazonáltal ezen az általánosan érvényesülő kereten belül a társadalmi közeg komoly hatással volt a nyelvre és így a sértések és inzultusok formájában történő etnicitásra is. Két tényező befolyásolta ezt jelentős mértékben, a társadalmi helyzet és az életkor, pontosabban az életkor szerint különböző szocializáció.

Már említettem, hogy a sértések vizsgálatával főként az alsóbb társadalmi csoportok és rétegek világába kaphatunk bepillantást. Ezzel együtt néhány eset azt is megmutatja, hogy miben is különbözik az ebben a társadalmi közegben tetten érhető beszédmód más közegektől, főként a középosztálytól. Tanulságos az, ami 1918. december 4-én történt, Balázsfalván (Blaj, Kis-Küküllő vármegye).1464 Bisztricsányi Fodor Pál honvédfőhadnagyként szolgált szolgált a városban, és ekkor éppen Hotel Moldován éttermében vacsorázott. Az étterembe öt óra körül tért be Aurel Ciato, újságíró, akit egyébként középiskolás korában nemzetiségi agitáció miatt be is börtönöztek. Ciato ésbarátja Bisztricsányi asztalához ültek, és beszélgetni kezdtek magyarul. Az étterem többi asztalánál is ez történt, de Bisztricsányi hamarosan indulatosabb lett, olyanokat mondott, hogy „Mit képelnek ezek az oláhok?”, vagy „Hogy merészelik?”. A hangos beszéd és az „oláh” kifejezés megütötte a Román Nemzeti Gárda másik asztalnál ülő hadnagya, Iovanovici fülét. Az eredetileg mozdonyvezető Iovanovici kérdőre vonta Bisztricsányit, miért használja a megalázó „oláh” szót, mire a feltüzelt katonatiszt kissé lehiggadt. Hamarosan azonban ismét szenvedélyesen adta elő a véleményét, mire Iovanovici megint kérdőre vonta. A szóváltás akkor eszkalálódott, amikor a román fél kijelentette, hogy hiába nem akar Bisztricsányi felhagyni a sértő szóhasználattal hamarosan kénytelen lesz, hiszen míg ezer évig a románokat nyomták el Erdélyben, ettől kezdve ez fordítva lesz. A magyar katonatiszt erre pisztolyt rántott, és fenyegetőzni kezdett, Ioanovici pedg még hergelte is. Végül a többieknek sikerült lefegyverezniük Bisztricsányit.

A jelenet látszólag teljesen egyértelmű, egy magyar és egy román, mindketten fegyveres testület tagjai összevesznek, még hozzá szokványos okból. A későbbi vizsgálat azonban jelentősen módosít ezen. Ekkor ugyanis sor került a legközvetlenebb tanú, Ciato kihallgatására is, aki arra a kérdésre, hogy Bisztricsányi vajon sértő szándékkal használta-e az „oláh” kifejezést, kétszer is azt válaszolta, hogy nem. Ennek tükrében a Hotel Moldovánban történtek a régi, középosztálybeli kultúra és az ebbe a körbe újonnan bekerült vasutas találkozásáról is szólnak. Amíg Ciato, akinek nemzeti elkötelezettségét nehéz lenne kétségbe vonni, teljesen természetes módon vitatja meg Bisztricsányival a politikai helyzetet magyarul – négy nappal Gyulafehérvár után – és nem zavarja, ha az „oláhokat” emleget, a mozdonyvezető számára mindez idegen és sértő, és a szituációt csak az alá- és fölérendeltség, elnyomás és elnyomatottság viszonyában tudja megragadni.

A középosztályi világ részeseként Ciato más módon értelmezi a szintén középosztályi főhadnagy nyelvhasználatát, mint a szakmunkás Iovanovici, aki vélhetően csak újonnan kapott „tiszti” rangja miatt került erre a helyszínre. A román középosztályi figura – dacára az identitáspolitikai diskurzus demokratikus önmeghatározásnak – a román munkással szemben a magyar középosztályi világgal azonosul. Ez érdekes kontrasztban állt Csehszlovákiával, ahol ugyanhasonlóképp tetten érhető egy magyar dominanciájú középosztályi világ,1465 az új helyzetben viszont megjelent egy olyan csoport is, ami nem csupán idegen volt ebben a társadalmi közegben, de egyúttal egy jóval inkluzívabb polgári kultúrát képviselt.1466 Így aztán a csehszlovákiai közbeszédben megjelent a magyar jellegű középosztályi kultúrának a bírálata is, mint ami nem

rokov 1914–1918. Historícky časopis, 2006/3, 419–450.1463 Egry Gábor: Egy önlegitimáló narratíva kérdőjelei. Múltunk, 2006/3. 4–33., Bujor Surdu: Aspecte privind rolul

bancilor în consolidarea burghezei românesti din Transilvania pâna la primul razboi mondial. In: Annuarul Institutului de Istorie si Archeologie din Cluj. Cluj, 1962. 181–202

1464 ANIC Fond Cons. Dir. Anul 1918. dos. 55/1918 75. f.1465 Peter Haslinger: Loyalität in Grenzregionen... i. m. 53–54.1466 Bólya Lajos: A polgárság. In Fazekas József: vagyunk és leszünk. i. m. 141–150.

demokratikus, szemben a cseh- és az ehhez kapcsolódó új, immár nem magyarón szlovák társasági kultúrával.1467 Ennek következtében a közös középosztályi kultúra nyílt felvállalása is ritka volt, noha „titokban” azért gyakran ragaszkodtak annak gyakorlataihoz.1468 Mindezt annak ellenére, hogya két etnikailag elkülönültnek láttatott közeg gyakorlatai sokszor nagyon is hasonlóak voltak,1469 illetve a középosztályi kultúrán kívüli gyakorlatok és viselkedés esetében is markáns etnikai választóvonalat tételeztek. Így például az Agrárpárt lovasszervezetébe, a Parasztlovasságba azzal azindokkal nem vettek fel magyar nemzetiségű parasztokat, hogy azok viselkedése, gyakori túlzásaik rontaná a szervezet tekintélyét.1470

Ami az életkorral összefüggő különböző szocializáció kérdését illeti, ez mindenek előtt az 1918 előtt bevett, utána viszont problémássá vált szóhasználatban érhető tetten. Mindennapi incidensek sora mutatja, hogy az idősebb, még a 19. század második felében felnőtt generáció tagjainem akartak vagy nem tudtak elszakadni annak a periódusnak a szóhasználatától. Éppen ezért sok esetben a mindennapi sértések mögött nem feltétlenül volt sértő szándék, csak a két fél egészen másszocializációja.1471 Igaz, ez a jelenség megint csak nem volt teljesen független a társadalmi státusztól sem, jól mutatja ezt Pechány Adolf, a magyar kormány „tót kormánybiztosa”, aki lényegében minden írásában, és minden megnyilatkozásában ezt a népnevet használta a szlovák helyett.1472

Végül a mindennapi sértések kapcsán sem maradt el az a lehetőség, hogy az interakciók résztvevőin túli kör is értelmezhesse az esetet, adott esetben akár azt is eldöntse, hogy az valóban azetnicitás megtörténtét jelentette-e? Minderre az adott lehetőséget, hogy az ügyek egy része a hatósági eljárásba torkollt.

Persze ez a fajta külső döntés – ami aztán ismét csak különböző reakciókat hívhatott elő az érintettekből – nem egyetlen állami szerv monopóliuma volt. Eleve azzal kezdődött, hogy a rendőri szervek egyáltalán tudomást vettek-e azokról az esetekről, melyek tipikus módon etnicitással összefüggő konfliktusok voltak. Állam- és nemzet, továbbá vallás elleni izgatás, felségsértés. Noha a sajtó és a visszatekintő jellegű munkák nem szűkölködtek az ilyen jellegű tudósításokban1473 a csendőrség és rendőrség statisztikái egészen más képet mutatnak. A hatóságok havi bontású beszámolóiban elvétve akad ilyen eset, olykor egy év alatt sem regisztráltak egyet sem.1474 Ha mégis, számuk egy-egy megyében akkor sem haladta meg az egy tucatot évente. Ennél persze jelentősebb számú incidens rögzítettek egyéb dokumentumok – hangulatjelentések, beszámolók – hírt adnak mindarról, aminek megfelelője a bírósági aktákban is megtalálható. A szűrő ebben az esetben kettős volt: a hatóság belátása és az eljárás megindítását engedélyező felsőbb szervek intenciója.

Bár az ilyen jellegű esetek elhallgatása általános tendenciának tűnik, a helyzet nyilvánvalóansokban függött azoktól a helyi viszonyoktól, melyek fontossága már az irredenta kategóriája vagy a kisebbségi nyelvvizsgák esetében is megmutatkozott. Ennek jó példája Tóth Márton és Máthé Lajos

1467 Elena Mannová: „Sie wollen keine Loyalität lernen...“ i. m. 63–64.1468 In Borsody István: Magyarok Csehszlovákiában 1918–1938.; Bartók pozsonyi konzul jelentése, Pozsony, 1927.

szeptember 17. K64 21. cs. 7. t. 440. res. Pol/1927. „Okánik kanonok úr, Pozsony polgármestere, akivel folytatott eddigi beszélgetéseimről […] jelentéseimben számoltam be, és aki előttem persze, ha senki nem hallja mindig a 'magyart' adja...”

1469 Elena Mannová: „Sie wollen keine Loyalität lernen...“ i. m. 63 – 64.;1470 Matej Hanula: Peasant Cavalry in Slovakia – The Green Army of the Agrarian Party or its Prestigious Club? In

Adam Hudek (szerk.): Overcoming the Old Borders... i. m. 85–96., 93.1471 Egry Gábor: A megértés határán... i. m. Tót használata nem javallt!1472 MNLOL K281473 Lás Tóth Sándor: Erdély 22 éves rabsága. Magyar Géniusz, Budapest, 1941.; Zathureczky Gyula: Magyarok

megfélemlítése Erdélyben. Magyar Szemle, 1937. február, 194–200.1474 Szamosújváron 1938-ban a rendőrség 751 ügyben kezdett eljárást. Ebből 1 volt állam elleni cselekmény, 1

felségsértési ügy, 1 nemzet elleni izgatás, 6 a közigazgatás sérelmére elkövetett cselekmény, 1 vallás elleni izgatás.. ANSJ CJ Inspectoratul de Poliție Cluj, inventar 399, dosar 748, 273. f., Nagy-Küküllőben 1921 második felében 63 fennmaradt dokumentációjú ügyből egy sem említ állam- vagy nemzetellenes izgatást. ANSJ Mş, Prefectura Târnava Mare, inventar 415, dosar 8/1921. 1934-ben csak a szászok esetében regisztráltak olyan jellegű esetet, aminek akár etnikai tartalma is lehetett. Uo. dosar 7/1934.

felségsértési és államellenes izgatási ügye.1475 Mindketten részt vettek Camăr ( Kémer, Sălăj megye)községben a községi titkár, Dulfu Iuliu születésnapi ünnepségén, 1934. március 2-án. A községháza tanácstermében az öt fős zenekar mellett hivatalos volt a polgármester, a jegyző és az állatorvos, mindannyian a feleségükkel, továbbá Greb Ella, Kazári Ilona és Anuca kisasszonyok, a csendőrőrs parancsnoka, a községi pénztárnok és három másik tisztviselő. Az ünnepség este fél nyolckor kezdődött, a jegyző és az állatorvos kettő körül távozott, Tóth fél háromkor közölte, hogy el fog törni egy poharat. Az ünnepelt hiába kérlelte, hogy csendesedjék, Tóth falhoz vágott egy poharat. A falon lógott II. Károly király és Mihály trónörökös képe és a nemzet ikonja (Icoană Neamului). A pohár távolabb találta el a falat. Dulfu megsértődött, felállt az asztaltól és félre vonult. Úgy tíz perc múlva Máthé, aki a falnak háttal ült, a háta mögé hajított egy poharat, ami már eltalálta a nemzet ikonját, betörve az üvegezést. A társaság – ami eddig már 36 kg (!) bort, 1-1 kg (!) cujkát és likőrt fogyasztott el –, erre haza indult.

A csendőrök, noha parancsnokuk végig jelen volt csak később és csak feljelentés nyomán kezdtek vizsgálatot. Szerintük Máthé sokkal ittasabb volt, mint Tóth, de egyikük sem akarta megsérteni a királyi családot. A vizsgálati iratokat elküldték az ügyészségre, ott sem találtak indokot a vádemelésre, a gyanúsítottakat el is engedték. A községben néhányan azonban (valószínűleg azok, akik a vizsgálatot is kezdeményezték) felháborodtak és panaszukra a kolozsváricsendőrfelügyelőség már azt jelentette Bukarestbe, hogy a tettesek szabadon engedése izgatottságot kelt a románok körében, mert ettől felbuzdultak a magyar irredenták is. Az ügyet végül ismét megvizsgálta a megyei főügyész – még az inkriminált képeket is bekérette –, majd megállapította, hogy az 1913. évi XXXIV. tc. 4. paragrafusa (egy magyar törvény) szerint az ilyen ügyekben a fellebbviteli bíróságok székhelyén működő törvényszékeknek kell eljárniuk, nem az adott megyei bíróságnak. Ezért átküldte az iratokat Nagyváradra, a gyanúsítottakat pedig továbbra is szabad lábon hagyta azzal, hogy előzetes letartóztatásukról döntsön az ottani bíróság. A megoldással, ami egyértelműen tükrözte, hogy a hatóságok nem akarták bolygatni sem az ügyet, sem a helyben szemmel láthatóan összefonódó magyarok és románok viszonyát felborítani, a minisztérium elégedett volt. A jelentésre zöld tollal, kézírással rávezették, hogy a főügyész figyelemre méltó ügyességgel oldotta meg a problémát.

Ezzel együtt a bíróságok sem maradtak munka nélkül, akár a vádhatóság, akár magánvádlók indítványai nyomán kellett eljárniuk. Amíg az előbbi esetekben a közigazgatási szervek döntöttek arról, hogy legyen-e ügy vagy sem – és ez nem feltétlenül jelentette azt, hogy az esetek etnikus jellegét vetették volna el –, addig a perben a hatóság lelkesebben vagy kelletlenebbül azt az álláspontot képviselte, hogy az eljárás tárgyát képező incidens alapvetően etnikai konfliktust takar, résztvevői etnikus különbségük miatt kerültek összetűzésbe. A bíróság viszont ítéletében egészen más álláspontot is elfoglalhatott, az etnikai konfliktust nem létezőnek vagy irrelevánsnak tekinthette.

A helyzet egyértelmű volt azokban a nyilvánosságban is taglalt perekben, melyekre részben politikai horderejük miatt, demonstratív szándékkal került sor, elsősorban kémkedés vagy a már említett irredenta tevékenység vádjával. Itt a bíróság nehezen tehette meg, hogy a nemzeti különbségek fontosságát ne fogadja el, legfeljebb a cselekmény értékelésében lehetett nagyvonalú. Igaz, az ilyen jellegű perek nem korlátozódtak a kisebbségekre vagy a szélsőséges pártokra, így aztán politikai jellegük is egyértelmű volt. Annál is inkább, mivel a nagy pártok politikusait érintő perek (például a trónigényéről lemondott Károly herceg leveleivel elfogott Mihail Manoilescu pere)sokkal nagyobb nemzetközi publicitást kaptak, mint a magyarok vagy németek esetei.1476

Ha azonban a bíróság nem ilyen kiemelt pert tárgyalt, meglehetősen tág tere nyílt nem egyszerűen a cselekmény mérlegelésének, hanem akár a vádban megfogalmazott etnikai jellegű értelmezés teljes elvetésének is, amivel a bírák – nemzeti hovatartozásuktól függetlenül – előszeretettel éltek is.1477 Főként városi közegben, illetve iskolázottabb vagy jobb társadalmi 1475 ANIC Min. Just. Dir. Jud. Inventar 1117. 85/1934. f. 201-206.1476 Rumania: Manoilescu Trial. Time, 1927. november 21., Trial of M. Manoilescu. A Popular Verdict. Adelaide

Chronicle, 1927. november 19. 47. Manoilescut felmentették, csakúgy, mint Corneliu Zelea-Codreanut, igaz, magyar politikust ilyen módon nem is fogtak perbe.

1477 Egyr Gábor: A megértés határán... i. m.; Uő.: Bozgorok... i. m.

helyzetű személyek ügyében nem volt ritka, hogy a bíróság vádban tetten érhető az etnikai jellegű közösségfelfogással egy állampolgári jellegű másik közösségképet állított szembe és erre hivatkozva utasította el azt. Például az igazságügy-miniszter vonatának kötelező üdvözlését elmulasztó kereskedő esetében a nemzet elleni izgatást nem pusztán megalapozatlannak tartotta, hanem azt is kimondta, hogy senki nem kötelezhető arra, hogy megéljenezze a miniszter állomáson áthaladó vonatát.1478

A falusi összetűzések esetén vagy a városi alsóbb társadalmi helyzetű csoportok esetében ettől részben eltérő eljárást alkalmaztak. Az ehhez a közeghez kapcsolódó konfliktusokban született felmentő, vagy a vád súlyához képest meglepően visszafogott ítéletek közös jellemzője, hogy a bíróság alapvetően a társadalmi közeg mindennapjai részének tekinti azt az erőszakot, és az ezzel szükségszerűen együtt járó sértéseket, amiből valamiképp bírósági ügy lett. Éppen ezért a bírók sokszor szinte szabadulni igyekeztek az ügyektől, keresték az eljárás megszüntetésének lehetőségét,vagy az ürügyet a felmentésre, főként a vád tanúinak kizárásával arra hivatkozva, hogy a vádlottaknak haragosai, így nem várható tőlük elfogadható vallomás.1479 Varga Laci már említett esetében például úgy állapították meg, hogy a vádlott kora miatt még nem büntethető, hogy az életkorát igazoló születési bizonyítvány nem Vasile hanem Ernesztin névre szólt.1480

A bíróság tehát a jogi vagy eljárásjogi érvek mögött valójában azt vonta kétségbe, hogy a vád tárgyává tett cselekmények indítéka tényleg az etnikai különbség lett volna. Ezzel szemben azt érzékeltették, hogy a kocsmai, utcai, ünnepségen sorra került verekedések, verbális inzultusok egy nem túl művelt és nem túl kifinomult társadalmi közeg mindennapjainak szerves részét képezik, és ezen nem is nagyon lehet változtatni. Így aztán a konfliktus során láthatóvá vált etnicitás sem lényegi eleme ezeknek a viszonyoknak, sőt, gyakran csak a jogi úton történő elégtétel keresésének ürügye. Az erőszak hasonlóan mindennapi jelenségként való szemlélete egyébként Csehszlovákiát is jellemezte, méghozzá ugyancsak a kevésbé művelt, alacsonyabb státuszú csoportok vonatkozásában – így mindenek előtt Szlovákiában és a szlovákokra vonatkozóan.1481

Időnként azonban arra is sor került, hogy egy eljáró bíróság az etnicitás tartalmát határozza meg az eljárás kezdeményezőitől eltérő módon. Ez önmagában még nem jelentette feltétlenül a kifogásolt cselekvés vagy megszólalás etnikus jellegének elvetését, az is elképzelhető volt, hogy az etnicitás sértő voltát, konfliktusos jellegét nem fogadták el. Így járt el például az a háromszéki bírói tanács, amelyik a magyar himnusz eléneklését követően kitört kocsmai verekedést nem minősített nemzet elleni izgatásnak. A felmentő ítélet indoklásában az elhangzott sértésekkel nem is törődtek, helyette megállapították, hogy a Himnusz éneklése nem lehet tilos, hiszen református egyházi énekként szabadon énekelhető. Emellett azonban azt is megjegyezték, hogy a dal szövege nem tartalmaz semmit, ami sértő lehetne bármelyik másik nemzetiségre nézve.1482 Tehát önmagában egy magyar rituális cselekedet, lényegében pusztán az etnikai különbözőség nem lehet sértő.

Azt persze túlzás lenne állítani, hogy az ilyen felmentő ítéletekben egységes gyakorlat uralkodott. Érdemes a kérdést fordítva megközelíteni: éppen elég gyakori volt a felmentés, az ügyektől való szabadulás ahhoz, hogy ezt a két világháború közti Románia esetében az egyik tipikus kimenetelnek tekintsük az etnicitáshoz kapcsolódó ügyek esetében. Annál is inkább, mivel ez a bírói felfogás még az Antonescu-korszakban is tetten érhető volt. Csakúgy, mint a hatóságok – a korábbinál persze jóval szelektívebb – félrenézése, az ügyek elsimítása.1483 Ez azonban éppenséggel csak még inkább kiemeli, hogy a harmincas évek végéig a közigazgatás és a rendőrség helyben messze nem olyan gyanakvással kezelte a kisebbségieket, mint azt feltételezik. Ebben Románia ugyancsak hasonlított Csehszlovákiához, ahol a rendőrség kifejezetten nagy számban adott hírt a kisebbségiek államhűségét, lojalitását igazoló eseményekről, ellentétben az illojalitásra

1478 Egry Gábor: A megértés határán... i. m.1479 Uo. 43–44.1480 ANDJ CJ fond Tribunalul Turda. Inv. 359. dosar 309. 1481 Juraj Benko: The State and Its People... i. m. 81. Bírósági anyagok hiányában azonban nem tudom összehasonlítani

az ítélkezési gyakorlatot.1482 Ranek János és társai pere. ANDJ Covasna, fond 47. dosar 56. 5–6. f.1483 Egry Gábor: Az Antonescu-korszak nemzetiségi... i. m.

„vadászó” sajtóval.1484 S bár a román hatóságok jelentései másfajta gyakorlatot tükröztek, a bíróságok estében valami hasonlót figyelhetünk meg, jelezve, hogy Nagy-Románia igazságszolgáltatási rendszere jogállami jellegét és demokratikus szemléletét tekintve talán közelebb állt Csehszlovákia közigazgatásához, míg persze a román közigazgatás szelleme igen csakkülönbözött a csehszlovák állami szervekétől. A sajtó ellenben mindkét helyen és minden résztvevő esetében a nemzeti sérelmeket állította előtérbe, így jelentős mértékben torzítva az adott ország valóságát.

Nemzet előadva, nemzet elfogyasztva

A nemzetről és nemzet révén történő beszéd természetesen nem lokalizálható teljes mértékben a mindennapokra és a fentebb bemutatott esetekre, de remélhetőleg a jelenség legfontosabb jellemzőit így is sikerült bemutatni. Ami pedig a mindennapi és nem mindennapi – kivételes, alkalmi, ünnepélyes, magasztos stb. – kontextusok közti különbséget illeti, az utóbbiak esetében lényegében a közéleti diskurzus, pontosabban annak fontos elemei játszottak meghatározó szerepet a nemzetről való beszédben. Igaz, létezett egy olyan helyi közeg és környezet, amelyben ezek a rituális események saját és sokszor sajátos jelentést nyertek, tulajdonképpen átmeneti formát képezve a mindennapi és a közéleti beszédmód között, egyúttal összekötve azt a mindennapi etncitás következő, performatív dimenziójával is.1485

Az etnicitás mindennapi performálása azonban a nemteről és nemzet révén történő beszédnél is szorosabb kapcsolatban volt a nemzeti jellegű fogyasztás gyakorlataival. Ez utóbbi esetében nem elsősorban a gazdasági nacionalizmushoz szorosan kötődő nemzeti gazdaság eszméjéről és az abból kinőtt gyakorlatokról (pl. bojkott és nemzeti alapon történő szolgáltatóválasztás) van szó1486 elsősorban, hanem a fogyasztási cikkekhez rendelt nemzeti tartalomról, ezeknek a nemzeti hovatartozás kifejezésében tulajdonított szerepről. A nemzet performálása ezzel két ponton is összekapcsolódik. A tárgyak megjelenítése önmagában is performatív szerepet kaphat, mint például a nemzeti jellegűnek tekintett alkalmi – báli – ruházat a 19. században.1487 De a fogyasztás maga sem korlátozódik a tárgyi világra, számos esetben egy esemény, egy rituálé elválaszthatatlanul összekapcsolódik a fogyasztással: egy vendéglői mulatozás,egy színi- vagy mozielőadás megtekintése egyesítheti a fogyasztás aktusát az identifikáció aktusával, performatív tartalmat is adva, habár többnyire csak alkalmi és egyedi formában, ezeknek az eseményeknek. De egy bevett, ismétlődő rituális eseménynek is szerves része lehet a fogyasztás, ezzel a másik oldalról kiindulva az állandó identifikációs gyakorlat elengedhetetlen részévé téve azt.

Mindebből az is következik, hogy a fogyasztás gesztusa mellett a nem fogyasztásé is etnikai tartalommal telítődhet, amennyiben a nem fogyasztás egy performatív aktus vagy egy fogyasztási tárgy etnicitásának elutasítását jelentheti. Mindez azonban természetszerűen ugyanúgy az értelmezések dinamikus viszonyrendszerében történik, mint a mindennapi etnicitás eddig bemutatott esetei. Mint azt alább is látni fogjuk egy-egy tárgy vagy aktus etnikai tartalma nem önmagából adódik, hanem a hozzá társított jelentésekből épül fel és még az egyébként konszenzuálisnak és kivételesen rögzültnek látszó jelentéstulajdonítások is kikezdhetőek és általában ki is kezdik őket. Továbbá mindezek a tárgyak és cselekvések egymáshoz és a rájuk vonatkozó elvárásokhoz és normákhoz való viszonyukban is újraértelmezhetőek. A szokatlan, a bevettől eltérő kombinációik az egyedi jelenségek értelmezését is átírhatják.

1484 Elena Mannová: „Sie wollen keine Loyalität lernen...” 65–66.1485 Maria Bucur: Heroes and Victims... i. m. 49–72.; Gábor Egry: An Obscure Object of Desire... i. m.1486 Ennek módszertani és elméleti kérdéseire lásd Vári András: Nemzetek, szövetkezetek – és kutatóik. Regio, 2007/2.

79–112.; Gaucsik István: Történelem és mítoszteremtés. Karcolat a legelső „szlovák” szövetkezetekről. Korall, 47. 2012/3., 42–60.; Uő.: Az eredet csapdája, avagy hangsúlyok és eltolódások. Korall 51., 2013/3., 234–242.; Pieter M.Judson: Guardians of the Nation... i. m.; Helga Schultz: i. m.

1487 Oana Sinziana Paltineanu: Calling the Nation. Romanian Nationalism in a Local Context: Brasov During the Dual Monarchy. PhD-dissertation, CEU, 2013., 130–140.; Robert Nemes: The politics of the dance floor: culture and civilsociety in nineteenth-century Hungary. Slavic Review, 2001/4., 802-823.

Már említettem, hogy az etnicitás performatív és fogyasztási aspektusa a nemzetről való beszédhez is kapcsolódik. De a beszéd, pontosabban a nyelv és nyelvhasználat önmagában is része lehet az etnicitás felmutatásának. Egy adott nyelvi tájkép1488 eleve felruházható etnikai jelentéssel, a fekiratok nyelvének és megjelenítésének ekkor szimbolikus tartalma is lesz. Ennek a nyelvi tájképnek az átalakítása, illetve a nyelvi tájkép szablyainak megsértése ebben az esetben szintén az etnicitás performálásává alakulhat. Különösen olyan közegben, ahol beszélt nyelv és etnikai identifikáció szorosan együtt jár. A nyelvhasználat tehát – függetlenül a szöveg tartalmi elemeitől, amit az előzőekben próbáltam bemutatni – performatív értelemben is összekapcsolható a mindennapi etnicitással.

A nyelvi tájképet etnikai jelleggel jórészt annak szimbolikus értelmezése ruházza fel, vagyis az, ahogy egy adott fizikai térben a nyelvi elemek jelenlétét és láthatóságát a tér birtokba vételével azonosítják. A szimbolikus térhasználat – aminek ebben a formában a nyelvi tájkép alakítása és átalakítása is része – szintén része lehetett a nemzet és etnicitás felmutatásának. Bár a mindennapi etnicitás performatív formája elsődlegesen a cselekvéshez és különböző rituálékhoz köthető, a szimbolikus tér – éppen azért, mert óhatatlanul része a mindennapoknak is, illetve mivel alakítói többnyire éppen abból indulnak ki, hogy részben ennek segítségével lehet a mindennapokat is megtölteni nemzeti tartalommal – maga is rendelkezik mindennapi jellegű performatív tartalommal.Mindezt igazán láthatóvá az a mód és folyamat teszi, ahogy a tér szimbolikus tartalma változik különböző események nyomán, vagy más hatásokra. A mindennapokat ezen belül főként a közterek elnevezése és a helységnevek érintik, bár természetesen a köztéri emlékjelek és más emlékhelyek kialakítása és átalakítása is elhelyezhető ebben a dimenzióban. Ezekre azonban már ismét igaznak bizonyulhat az, hogy maguk az emlékhelyek és emlékjelek a politikai identitásdiskurzushoz kapcsolódnak, és a mindennapokhoz inkább köztes, összekötő funkciójuk révén köthetőek.

Ami az etnicitás különböző ünnepi rítusok révén történő felmutatását illeti, természetesen a nagy ünnepségek helyi változatai olyan átmeneti kategóriát képeznek, melyek ismétlődésük és a gyakran helyi referenciákra építő saját diskurzusuk miatt nem választhatóak el élesen a mindennapi etnicitástól sem. Érzékletes példája ennek a már említett Dionisie P. Decei ünnepi alkalmakra írt beszédeinek csokra. A görög katolikus esperes minden fontosabb román nemzeti ünnepre és a világháborús hősök napjára is készített egy-egy beszédet.1489 A szövegekből egyértelműen megállapítható, hogy elsőként a december 1-jei beszéd készült el, ennek segítségével írta meg a január 24-i (a román fejedelemségek egyesülése), a május 10-i (a király ünnepe) darabokat. A december elsejei szöveg kizárólag az erdélyi románok történelmére utal, abból keres referenciákat, mindenek előtt a Horea-féle lázadás és Avram Iancu harcai formájában. A január 24-i és május 10-i szövegekben a király iránti hűséget és a király személyét kivéve egyáltalán nincs utalás a regáti történelemre, ellenben olykor egész bekezdések kerültek át a december 1-i, eleve csak az erdélyi román múlttat felmutató szövegből.1490 Decei beszédei révén tehát a nemzeti ünnepből a helyi közösség saját, sokkal inkább lokális és mindenek előtt regionális ünnepe lett, ráadásul az évente ismétlődő beszédek monotóniája bizonyosan gyengítette az ünnepélyesség és egyediség és fokozta a mindennapiság érzését is.

Ugyanakkor az ünnepek terén mind Romániában, mind Csehszlovákiában komoly változások történetek a két világháború között. Ez nem csupán lecserélésüket jelentette, hanem a régi repertoár mindennapibbá válását is – igaz, esetenként meglehetősen paradox módon. Az bizonyos értelemben természetes lehetett az új államok keretei között, hogy a magyarországi ünnepirendet, ami jórészt maga is a 19. század utolsó éveinek terméke volt, felváltotta egy másik.1491

1488 A nyelvi tájkép fogalmáról lásd Bartha Csilla – Petteri Laihonen – Szabó Tamás Péter: Nyelvi tájkép kisebbségben és többségben. Egy új kutatási területről. Pro Minoritate, 2013/3. 13–28., 13–17.; Petteri Laihonen: Nyelvi tájkép egy csallóközi és mátyusföldi faluban. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 2012/3., 27–49.

1489 ANSJ MS Collectie Manuscrise, dosar 75.1490 Kivételt csupán a hősök napja képez, ez a szöveg szinte kizárólag vallásos referenciákkal dolgozik.1491 Az ünnepekre és szerepükre a nemzeti identitás kijegecesedésében lásd Alice Freifeld: Nationalism and the Crowd

in Liberal Hungary, 1848 – 1914., The Woodrow Wilson Center Press – The Johns Hopkins University Press, Washington DC, Baltimore, London, 2000., 258–278.; Lubomír Lipták: Transformations politiques i. m. 53–82.; 55–58.

Ennek a változásnak két része volt, az állami és nemzeti ünnepek lecserélése újakra, illetve a dinasztikus ünnepek tartalmának esetleges változása. Ebből a szempontból nem volt jelentős különbség Románia és Csehszlovákia között, még ha meglepőnek tűnhet is, hogy a köztársasági berendezkedésű Csehszlovákia esetében is fellelhető a dinasztikus ünnepek tartalmának kicserélődése. A magyarnak tekintett ünnepek (március 15-e, Szent István) megtartása, ezek ironikus módon eddig sem voltak állami ünnepek, akadályokba ütközött az állam részéről, az államiünnepeket pedig újak váltották fel. Valamivel meglepőbb, hogy lényegében a dinasztikus ünnepeketilletően sem volt igazi különbség, noha csak Románia volt monarchikus berendezkedésű ország. Mindazonáltal az államalapító Masaryk kultusza miatt személye lényegében uralkodóhoz hasonló ünneplés tárgya volt, születésnapja is többnyire kiemelt ünnepnek számított.1492

Ami az új állami és dinasztikus ünnepeket illeti, ezek nem feltétlenül önmagukban, pusztán csak tartalmuk révén juttattak kifejezésre etnicitást, vagy legalábbis ilyen jellegű funkciójuk nem volt magától értetődő, és egyúttal különbözőképpen érvényesült Romániában és Csehszlovákiában. Romániában az egyik hivatalos állami ünnep, január 24-e, mint láthattuk még az erdélyi románok számára is teljességgel idegen volt, így nem meglepő, ha magyar közegben sem feltétlenül keltett azonosulást. A másik ilyen ünnep, december 1-e, még kevésbé válhatott magyarrá. A legtöbb, ameddig a magyar identitáspolitikai diskurzus elment ezen a téren egy közös, a nemzetiségek autonómiájára épülő Erdély december 1-jéhez kötődő potenciáljának elismerése és hangoztatása volt – nagyjából 1933-ig, a parasztpárti kormányok bukásáig.1493

Csehszlovákiában ezzel szemben a köztársaság hivatalos ünnepe, október 28-a teret nyert legalább az aktivista magyarok körében. Mindenesetre Komarnoban (Komárom) a köztársaság születésének tizedik évfordulója alkalmából tartott ünnepség második részén, már az ersően cseh nemzeti jellegű Sokol tornaegyletek bemutatóján is nagy számban feltűntek magyar polgárok.1494 Igaz a harmincas években a köztársaság melletti kiállás már nem volt független a külső fenyegetettség érzéstől sem. Mindenesetre úgy tűnik, hogy volt a lehetőség arra is, hogy jelentős magyar nyelvű tömegeket mozgósítsanak a köztársaság mellett – a revízió ellen,1495 annak ellenére, hogy a kisebbségi politikai pártok diskurzusa az egész korszakban, revendikatív módon az új állam beteljesületlen kisebbségi jogi ígéreteit hangoztatta a köztársaság ünnepe alkalmából. Masaryk személye azonban ennél jóval tágabb körben képes volt azonosulást kiváltani, az első évtized közepére már az aktivista rétegeken kívülről is részt vettek a tiszteletére rendezett ünnepségeken.1496

Összességében figyelemre méltó, hogy mennyivel erősebb volt a lojális, akár Magyarországgal szembeni fellépésre is kész kisebbségi magyarok csoportja Csehszlovákiában, mint Romániában.1497 A nyilvánvaló társadalomtörténeti különbségek mellett azonban azt sem szabad elfeledni ennek értékelésekor, hogy Románia politikai rendszere jóval kevesebb teret engedett egyes politikai irányzatok tényleges társadalmi támogatottságának kimutatására, ami torzíthatja a képet. Némileg leegyszerűsítve, a választásokon alkalmazott praktikák miatt nem csak az OMP hanem más, esetleg magyar támogatásra is számító pártok szavazatainak számát is eltorzíthatták, miközben az OMP számára éppen a választási visszaélések tették lehetővé, hogy a magyar szavazók egedüli képviselőjének állítsa be magát. Hiszen amennyiben a választásokon csaltak, akkor a nem OMP szavazó magyarok vislekedését egyszereűn csalás eredményének lehetettfelfogni, nem pedig tudatos választásnak. Mivel azonban a választáis eredmények mellett a

1492 Simon Attila: Egy rövid esztendő... i. m.; Andrea Orzoff: The Battle for the Castle... i. m.; Elena Mannová: „Sie wollen keine Loyalität lernen...” i. m. 59. Külön kategóriát jelentettek az első világháborús elesettek helyi emlékművei. Maria Bucur: Heroes and Victims... i. m.; Bernhard Böttcher: Kontinuität des Ersten Wletkrieges im Frieden; Kriegerdenkmäler und Heldenkult bei den Siebenbürger Sachsen nach 1918. In Mariana Hausleitner – Harald Roth: Die Einfluss von Faschismus und Nationalsozialismus... i. m., 73–84.

1493 Egry Gábor: An Obscure Object of Desire...1494 Elena Mannová: „Sie wollen keine Loyalität lernen...” i. m. 51.1495 Simon Attila: Egy rövid esztendő... i. m.; MNLOL K28 22. cs. 60. t. 1937-P-15405 7. f., 16–19. f. Csapi

revízióellenes gyűlés, Uo. 13. f. Királyhelmeci revízióellenes gyűlés; Uo. 17. cs. 59. t. 3300 f. Ungvári ünnepség az októberi szovjet forradalom 20 évfordulójára

1496 Elena Mannová: „... de most már jó szlovák” i. m. 98.; Uő.: „Sie wollen keine Loyalität lernen...” i. m. 59–60.; Zuzana Motajová: i. m. 312.

1497 Seres Attila: Antirevizionista kalotaszegi legények részút feltartott kézzel. Pro Minoritate, 2002/2., 119-138.

Csheszlovákiában aktivista jellegű csoportok intézményesülése is jóval gyengébb volt Romániában,a társadalmi különbség ezzel együtt is jelentősnek tekinthető..

Ez a különbség persze nem is olyan meglepő, ha tudjuk, hogy a ritualizált, etnicitást is felmutató gyakorlatok fenntartását mindennapi közegben is elsősorban a középosztályi személyek és csoportok végezték, és ennek megfelelően az ő értékviláguk és választásaik domináltak. Furcsa módon mindez nem is elsősorban akkor jutott igazán fontos szerephez az etnicitásban, amikor ápolták a gyakorlataikat, hanem akkor, amikor elutasították a részvételt az új gyakorlatokban. Elvégre – mint az főként Csehszlovákiában bevett dolognak számított – az új állami ünnepeket végső soron kisebbségiek nélkül is meg lehetett ünnepleni. Távolmaradásuk azonban nem egyszerűen saját maguk és az általuk reprezentált és/vagy mozgósított csoportok távolmaradását, és pusztán a lojalitásdemonstráció elmaradását jelentette. A részvétel megtagadása – különösen akkor, ha egyúttal alternatív rituálék ápolásával járt együtt – szükséges volt ahhoz, hogy maga az állami ünnepség is sokkal hangsúlyosabb etnikai tartalmat nyerjen. Hiszen amíg mindenki részt vett ezeken, addig lehetséges volt őket egy multietnikus közösség közös ünnepeinek tekinteni, amikor azonban egy csoport távolmaradásával egyidőben egyúttal saját etnicitásával összeegyeztethetetlennek deklarálta azokat, azonnal és óhatatlanul felmerült, hogy valóban etnikai hovatartozást fejeznének ki.

Az állami ünnepek csendes bojkottja, főleg a kezdeti időszakban, mindkét országban kifejezetten elterjedt volt. Nem csupán az ünnepségeken való részvételt szabotálták el sokan azok közül, akiket a magyarság képviselőinek tekinthettek, hanem az ünnepségek idején elvárt egyéb rituálékat is, mindenek előtt az ünnepi alkalomra (ide értve a dinasztia tagjainak ünnepeit is) megtartott istentiszteleteket. Romániában ugyanis az ünnep szerves része volt az ünnepi istentisztelet, amin az adott település legfontosabb tisztviselői szinte kötelezően, hivatalból is részt vettek. Ezt rendszerint az ortodox templomban tartották meg. Viszont minden más felekezettől is elvárták egy ünnepi istentisztelet megtartását.1498

A látszólag egyszerű helyzetet azonban számos egyéb tényező bonyolította. Először is az ortodox és a görög katolikus egyház Erdélyben folyamatosan vetélkedett azért, hogy ki tarthassa a hivatalos istentiszteletet. A dinasztia felekezeti hovatartozása miatt az ortodoxoké maradt a privilégium, a görög katolikusok viszont nem csupán folyton panaszkodtak (hiszen ezzel mégis csak azt üzente az állam, hogy az alkotmányban román vallásként meghatározott felekezetek közül az ortodox valahogyan románabb), hanem alkalomadtán egyes lelkészei maguk is szabotálták az istentisztelet megtartását.1499 Sőt, néha még az ortodox lelkészek is inkább elhanyagolták kötelezettségeiket. Herendeşti (Herendés, Severin megye) és Satu Mic (Lugoskisfalu, Severin megye) községekben 1933. január 24-én például meglehetősen lagymatag ünnepséget tartottak, így a rendőrséghez olyan információk jutottak el, hogy egyik faluban sem tartottak Te Deumot, és az iskolai ünnepség is elmaradt. (Ez utóbbit a tanfelügyelőség – valószínűleg a megvádolt tanítók információi alapján – cáfolta.)1500

Persze az igazi problémát a kisebbségi lelkészek húzódozása jelentette ezektől a gesztusoktól. Jó példája ennek a királyné névnapjának esete Szászrégenben, 1923 augusztusában. A felekezeteket ellenőrző rendőrök sem a római katolikusoknál, sem a reformátusoknál, sem az evangélikusoknál nem találták nyomát istentiszteletnek, az izraelitáknál pedig csak a szokásos szombati eseményt lelték fel. A református lelkész ráadásul a földjén dolgozott. Különösen ez utóbbi, Csehszlovákiában is széles körben elterjedt gyakorlat1501 érdekes a rituálék és a mindennapi etnicitás szempontjából. Bár az nem igaz, hogy a magyar felekezetek papjai mindig és mindenhol így cselekedtek volna,1502 de a gyakorlat elég elterjedt volt. Következménye pedig kettős. Egyfelől –mint már volt róla szó – kiemelte a hivatalos ünnepség etnikai jellegét és ezzel megerősítette azt az

1498 ANSJ CV fond 9 Prefectura Județului Trei Saune, inventar 17, dosar 5. 4–5. f. Belügmyiniszteri utasítás a király névnapjának megünnepléséről és annak rendjéről, 1930. október 14.; Uo. inventar 2/a, dosar 35., 277–278. f. Belügyminiszteri utasítás vízkereszt megünnepléséről, 1931. január 4.

1499 ???1500 ANSJ TM fond 223 Prefectura Județului Severin, dosar 81/1932, 1., 3. f.1501 Elena Mannová: „Sie wollen keine Loyalität lernen...” i. m. 59.1502 ANSJ TM Prefectura Judetului Severin

etnicitás felmutatásaként, mind az állam és az állanemzet, mind az ünnepséget szabotáló, eltérő etniitású polgárai részéről. Másfelől az ünnepen végzett munka egyértelműen profanizálta azt és ezzel a mindennapok világába helyezte az etnicitást, de csak a nem a saját csoporthoz köthetőt.

Ennek kisebbségi pandant-ja volt a korábbi ünnepek továbbélése – igaz egyik esetben sem hivatalos formában. Szent István-napja és március 15-e ünneplése nem tűnt el a kisebbségi világokból, csupán a hivatalos vagy kvázi-hivatalos világból félhivatalos, sőt bizonyos értelemben magánszférába kerültek át. Ez az egyéként mindkét országra jellemző változása azonban jelentős különbségeket is takart Románia és Csehszlovákia között. Az utóbbi esetében a Szent István-nap és március 15-e, valamint a hozzá tartozó rituálék gyakorlása (főként a Himnusz és Szózat éneklése) nem csak elvben, hanem a gyakrolatban is általánosan tiltott volt, noha az ünneplés sajátos változatai azért tovább éltek.1503 Ezzel szemben Romániában a hatóságok a szokott változatossággal viszonyultak a kérdéshez, tiltástól a hallgatólagos, sőt olykor explicit engedélyezésig – természetesen csak egyleti vagy egyházi keretben.1504

Igaz, ez a gyakorlat megmaradt valamiféle közös és helyi, értsd erdélyi, „titoknak”, sajátos tudásnak is. Legalábbis erre utal, hogy a Severin megyei csendőrség járőrei 1941. március 16-án jelentették parancsnokságuknak, hogy mit tudtak meg március 16-án, járőrözés közben. Nem kevesebbet, mint azt, hogy március 15-e Magyarországon nemzeti ünnep, az Ausztriától való függetlenségé, és ezért a magyarok egész nap az ünnep lefolyását követték, főként rádión keresztül. Többségük nem is dolgozott délutánig, vagyis a munkanapból minakszüneti nap lehetett.1505

Különösen érdekes, hogy a nemzetiségi vidékre vezényelt csendőröket nem készítették fel az egyébként az állam biztonsági szervei részéről veszélyforrásként kezelt magyarok szokásaiból, ami arra utal, hogy a magyar ünnepek és velük az etnicitás manifesztációja a román állam képviselői számára mintha kevésbé lett volna fontos, mint az ünnepek szervezőinek. Bizonyos értelemben az állami szervek elfogadták azt, hogy ez az alkalom a mindennapok és az ünnepek határán helyezkedik, de a magánszférában azért ünnepelhető, míg a csehszlovák közigazgatás szigorúan szerette volna elválasztani a munka- és munkaszüneti napokat. Ezzel együtt mindkét gyakorlat a köz- és magánszféra, az ünnep és mindennapok határvonalának elmosódását segítette.

Az egyház szerepe az ünnepi rituálék ünnepként való átmentésében bizonytalan maradt. Különösen Szent István-napja vált problémássá, hiszen amíg az állam hajlamos lett volna annak tiltására, addig ez egyházi ünnepként elvileg a miserend része volt és így az egyházi működés szabadsága is védelmezte. Ugyanakkor ez a kettősség magának az ünnepnek az értelmezésében is helyet kapott,1506 a magyar jelleg hangoztatása viszont a hatóságoknak, továbbá Csehszlovákiában a szlovák érzelmű egyházi vezetésnek adott érveket. Így aztán az ünneplést itt egyfelől a felettes egyházi hatóságok nyomása kezdte ki, másfelől a katolikus egyház által az államalapító uralkodó alternatívájaként egyházi ünnepre felkínált Cirill és Metód kultusza.1507 A nagyszombati egyházmegye már 1919-ben körlevélben tiltotta meg Szent István megünneplését, kivéve ha ő volt az adott templom védőszentje. 1931-ben újabb tiltó körlevelet adtak ki, ezúttal már teljes tilalmat elrendelve augusztus 20-ára. Nyomatékosan tudatosították a plébániákkal, hogy Szent István ünnepét szeptember 2-án tartja az egyház, az kizárólag Magyarországon és állami ünnepként esik augusztus 20-ra.1508 Az ünnep azonban ilyen eszközökkel nem volt felszámolható, annál is inkább, mert az állam sokkal inkább szekuláris emlékezetet ápolt volna, vagy a katolikus egyház számára elfogadhatatlan Husz János ünneplését pártfogolta,1509 nem pedig egy alternatív, katolikus ünnepet

1503 Simon Attila: Egy rövid esztendő... i. m.; Miroslav Michela: „A Home Should Be Home to All Its Sons”... i. m. 97–110.; Elena Mannová: „Sie wollen keine Loyalität lernen...” i. m. 58.

1504 1935 máricus 14-én a Temesvári Rendőrfelügyelőség nagyon sürgős jelzéssel utasítást adott az alárendeltségébe tartozó szerveknek, hogy noha március 15-e olyan magyar nemzeti ünnep, amit Erdélyben és a Bánságban is megünnepelnek, abban az évben egybe esik a böjt első péntekével, amikor mindenféle rendezvény tilos. Ezért ezúttal nem tarthatnak látványosságokat. ANSJ TM fond 160 Chestura Politiei Municiului Tmisoara, inventar 222, dosar 19/1935., 135. f.

1505 ANSJ TM fond 193, inventar 828, Legiunea Jandarmilor Severin, dosar 14/1940, 50. f. 1506 Kovács Éva: Határváltó diskurzsok... i. m. 109.1507 Miroslav Michela: „A Home Should Be Home to All Its Sons”... i. m. 107–108.; Medveczky A Károly: 1508 Miroslav Michela: „A Home Should Be Home to All Its Sons”... i. m. 105., 107.1509 Uo. 108.; Andrea Orzoff: The Battle for the Castle... i. m.;

keresett. Igaz, ezért „cserébe” viszont a Szlovák Néppárt követői voltak azok, akik egy idő után a köztársaság ünnepnapját gyakran sak a magyarokhoz hasonló visszafogottsággal ünnepelték.1510 Összességében azonban az ünnepet teljesen felszámolni nem lehetett. Kezdetben a szokás hatalma és az események tehetetlenségi ereje miatt, legalábbis a rendőrség szerint. Később ugyan a nyilvános ünnepen való részvétel iránti lelkesedés alábbhagyott, az ünnep a privát szférába szorult, ott azonban új rítusai jöttek létre, mindenek előtt a budapesti ünnepi rádióadás meghallgatása.1511

Romániában némileg másként állt a helyzet. Az állam itt nem szekularizálni akart, sőt, mint láttuk éppen a nemzeti vallás szimbolikus szerepét erősítette az ünnepségek során. A nem román egyházak ünneprendjébe szisztematikus módon nem szóltak bele, noha elég hamar nyilvánvaló lett, hogy ez lehetőséget ad az etnicitás ritualizált felmutatására is.1512 Viszont minden rendezvényt, pontosabban annak templomon kívüli részét engedélyhez köthettek, így a vallásiakat is. Ami a templomon belül történt, az jóval ritkábban képezte hatósági figyelem és tiltás tárgyát, olyannyira, hogy nem egy esetben a helyi hatóságok tiltó fellépését kormányzati szinten bírálták felül.

Az ilyen esetek, március 15-e kezelésének már említett sajátosságaival együtt azt is mutatják, hogy az etnicitás, illetve annak mibenléte ebben a rituális keretben sem volt magától értetődő, előzetes tudás nélkül a sértésekhez hasonló, kívülről elbírálandó helyzetek keletkeztek. Emlékezzünk vissza a március 15-ét nem ismerő csendőrökre és vessük össze meglepetésüket a Glattfelder Gyula csanádi püspök (ekkor temesvári székhellyel) ellen megindítani javasolt nemzetgyalázási eljárással. A püspököt a prefektus jelentette fel, mert véleménye szerint sértően beszélt vele, amikor azt mondta neki, hogy „fogalma sincs a katolikus vallás elveiről”, és „önkényesbeállítódást mutat”. Konfliktusuk azzal függött össze, hogy a püspök visszautasította a király névnapján tartandó misét. A prefektus viszont számon kérte rajta, hogy ha az első magyar király névnapján misézik, akkor miért tagadja meg azt a tisztességet a román királytól?1513

A két esetből az etnicitáshoz való komplex viszonyrendszer sejlik fel, noha mindkét esetben közös, hogy a szereplők egy része nem mozgott otthonosan a Bánság világában. A csendőrök az előzetes felkészítés meglepő hiánya miatt nem ismerték fel az etnikus tartalmú rituálét, a prefektus ugyan tisztában volt ezzel, viszont az egyházi, vallásos és etnikai sajátos keverékét leegyszerűsítő módon csak az etnikai komponensre redukálta, ezzel meglehetősen abszurd érveléshez eljutva. A rituális események etnicitása ugyan nem kérdőjeleződött meg a továbbiakban sem, de az etnicitás tartalma átértelmeződött. Egyébként a rítus etnicitásnak megkérdőjelezése vagy elfedése akár tudatos is lehetett a hatóságok részéről. Hasonlóan ahhoz, ahogy a romániai bíróságok átértelmeztékés új, alkalmanként etnicitás nélküli vagy etnicitáson kívüli kontextusba helyezték az eléjük került eseteket, a csehszlovák rendőrség is úgy tekintett az augusztus 20-i ünneplők egy jelentős részére, mint akik csak megszokásból, mintegy társadalmi és nem nemzeti rituáléként vesznek részt az eseményen.1514 Összességében ezek az esetek az általános tilalom, illetve korlátozás mögött továbbra is inkább az etnicitás felmutatása és megtörténte számára rendelkezésre álló széles teret és az így kitapintható, minden szereplőre érvényes definíciós lehetőséget mutatják meg. Az etnicitás látszólagos egyértelműsége mögött nagyon is két-vagy többértelmű esetek találhatóak.

Ugyanakkor a korábban ünnepélyes rítusok magánszférába kerülése, szorulása nem csak abban jutott kifejezésre, hogy hivatalos vagy kvázi-hivatalos ünnepből egyházi és privát megemlékezéssé váltak, hanem abban is, hogy korábban egyértelműen az utóbbi csoportba tartozó eseményekből az etnicitás kifejezője lehetett. Ennek egyik formája az volt, amikor olyan társadalmi csoportok vettek részt ezeken az eseményeken, amelyek egyébként – még etnicizált értelmezésük 1510 MNLOL K64 13. cs. 7/b t. 397/res.pol/1922, Pozsony, 1922. november 2. A csehszlovák hírszerző iroda jelentése a

prágai minisztérium politikai osztályának. Az október 28-i ünnepségek különösebb lelkesedés nélkül zajlottak le Szlovákiában.

1511 Miroslav Michela: „A Home Should Be Home to All Its Sons”... i. m. 107.1512 A dési Sziguranca 1920 júniusában számolt be arról, hogy a katolikus körmeneten demonstratív módon részt vettek

a reformátusok is, hogy ezzel „mutassák meg milyen sok magyar él Désen”. A nők magyar viseletben voltak és a körmenet után az apácák minden magyar ruhás nőt meghívtak enni. ANIC DGP dosar 4/1920, 50. f.

1513 ANIC Ministerul Justitiei, Directia Judiciara inventar 1116, Moldova si Tara Romaneasca, dosar 98/1922, 15. f. A pert már a temesvári főügyész sem javasolta elindítani, mivel szerinte Glattfelder nem követett el semmit, a kifogásolt megjegyzések nem sértőek.

1514 Miroslav Michela: „A Home Should Be Home to All Its Sons”... i. m. 106.

előtti változatukban – nem tették volna. Például az augusztus 20-i katolikus istentiszteleten megjelenő „internacionalista” munkások,1515 vagy a komáromi katolikus és református templomokat1929. március 15-én megtöltő tömeg1516 számára az istentisztelet aktusa azért vált fontossá, noha korábban esetleg nem a részvétel mellett döntöttek volna, mert egyúttal – az új körülmények között – a hozzá kapcsolódó etnicitás is átértelmeződött. Vagy úgy is felofghatjuk, hogy másképp történt, mint 1918 előtt, amikor az ünnep inkább természetes, ismétlődő esemény, az etnicitás öntudatlan reprodukciójának része volt, így számukra sokkal kisebb fontossága volt etnicitásuk demonstratív felmutatásában. A másik lehetőséget természetesen a köznapi rituálék etnicizálása jelentette, ez azonban többnyire nem egyoldalú, hanem kétoldalú – a hatóság és a résztvevők összjátéka nyomán kialakuló helyzet volt, messze nem független attól, hogy az etnicitást más körülmények közt, más módon fel lehetett-e mutatni, illetve attól, hogy az állam képviselői a magánszférában és az egyleti életben meddig tartották elfogadhatónak az etncitás performálását. Amikor 1942. június végén Mihai Oprea segédbiztos feljelentést tett a temesvár rendőrségnek az előző esti római katolikus anyák napi ünnepségről,1517 akkor saját, az eseményről kialakított értelmezését is nyilvánvalóan befolyásolta az, hogy Ion Antonescu Romániája a korábbinál jóval kisebb térre szorította a nyilvános kisebbségi identifikáció csoportos lehetőségeit. Így aztán az erzsébetvárosi (Elisabetin, Elisabethstadt, a Béga déli partján fekvő városrész) magyar nyelvű római katolikus egyházközség eseménye valóban sokkal könnyebben volt nemzeti demonstrációnak látható. A feljelentés szövege mindenesetre tanulságos és talán az etncitással ekkor már sok esetben szorosan összefonódó paranoiát és a kizárás igényét is jól érzékelteti. Eszerint a mise után a résztvevők „a magyar irredenták találkozóhelyére mentek”. A szabadban előadott színdarab szereplői magyar ruhában, ketten egyenesen székely „nemzeti parasztruhában” voltak. Magyar énekeket is énekeltek, így „Magos jegenyefa”, „Ha nem vóna magyar nóta és nem vóna erős hozzá” (?), „Anyám, anyám, édesanyám, én vagyok az árva lánya”. Ez utóbbi a feljelentő szerint egyértelműen irredenta tartalmú, hiszen Erdélyről és Magyarországról szól. A jelenlévők (köztük svábok is) csak magyarul beszéltek,az udvart zöld és piros izzók világították meg, már csak a fehér hiányzott. A műsor mellett, aminek szerinte semmi köze nem volt az anyák napjához, a megjelentek öltözéke is az etnicitást emelte ki, hiszen egyesek fehér és piros virággal jelentek meg, mások egyforma ruhájába pedig piros és zöld virágokat hímeztek, itt-ott egy-egy fehérrel. „Románként teljesen felháborított ez a magyar demonstráció és biztos vagyok benne, hogy bármelyik románt, aki látta ugyancsak felháborította” – fejezi be a sérelmek sorolását Oprea.

Nehéz megmondani mennyire lehetett általános és elfogadott ez az értelmezés, hiszen teljesen egyértelmű, hogy a feljelentő az egyébként az adott közegben valóban az etnicitást felmutató rendezvényt olyan mértékben azonosította magával az etnicitással, hogy annak a legkisebb részletét is csak így tudta értelmezni. Feltehetően a záró kirohanás a szöveg kulcsa, ebből érezhető, hogy valójában minden, amit nem tudott a román etnicitás kifejezőjének értelmezni, az számára elfogadhatatlan volt – hiszen idegen etnicitást jelentett. Így viszont az ő világában bármiféle különbség azonnal etnicizálódik is, a világ csak ebben a keretben lesz felfogható.

Különösen érdekes jelenség volt az új ünnepi repertoárban az egyénekhez köthető kultuszok megjelenése. Csehszlovákiában nem csupán Masaryk lesz ünneplés tárgya, hanem Hlinka is, míg Romániában lassan kiépül Maniu már említett kultusza.1518 Míg Hlinka nem egyszereűn egy regionális önazonosság, hanem a csehszlovák nemzet eszméjével szembeállított szlovák nemzet megtestesítője lehetett, addig az utóbbi esetében figyelemre méltő, ahogy részben Maniu időleges visszavonulásai, részben pedig a királyi diktatúra szintén a privát szférába szorítanak vissza egy olyan ünnepi rituálét, Maniu megünneplését, ami a kultusz tárgyát Erdély románságával transzcendens, metafizikus módon összekötve szerepet kapott az erdélyi román regionalizmus etnicizálásában. Azzal, hogy Maniut nem csupán Erdély demokratikusan örökre legitimált

1515 ANIC DGP dosar 4/1920, 157. f. Nota Informativa, 1920. augusztus 21–26., Brasov; Csehszlovákiára lásd MiroslavMichela: „A Home Should Be Home to All Its Sons”... i. m. 106.

1516 Kovács Éva: Határváltó diksurzusok... i. m. 105.1517 ANSJ TM fond 160, Chestura Politiei Municipiului Timisoara, inventar 650, dosar 4/1942, 60. f.1518 Gábor Egry: An Obscure Object of Desire... i. m.m; 1919. okt. 12. Slovák, 1934. október 12.; MNLOL K64 13. cs.

7/b t. Pozsony, 1922. augusztus 12., 229/res.pol/1922

képviselőjének állították be, hanem ezen túlmenő az erdélyi románok sajátos, demokratikus szellemének és magának Erdélynek transzcendens megtestesítőjét is ünnepelték benne, a rituálék óhatatlanul is a regionális identifikáció etnikus aspektusát mutatták fel.

Az egyik legfontosabb tendencia tehát a magasztos, ünnepélyes rituálék mindennapiasodása volt. Ez a folyamat azonban a másik irányban is zajlott, a hagyományos, helyben esetleg ünnepi, de nem feltétlenül az etnicitás felmutatásaként értelmezett vagy az etnicitásnak nem az identitáspolitikai diksurzusban megjelenített változataként működő szokások alkalmanként vagy fokozatosan olyan etnikus jelentést nyerhettek, ami nem feltétlenül volt eleve a sajátjuk. Ilyen esetekben általában komoly szerepet játszott egy vagy több kívülről érkező szereplő, aki(k) egyszerűen nem voltak birtokában az adott helyi közösségek működéséről szóló tudásnak és a különböző performatív aktusokat a hozott, etnikus modellben próbálták elhelyezni. Mindezt nyugodtan tekinthetjük a szakirodalomban már bőségesen leírt külső aktivisták tevékenysége illusztrációjának is.

A leggyakoribb ilyen esetek a falusi évkör különböző eseményeihez és szokásaihoz kapcsolódtak. Ide tartozott a sorozás is, amit a legtöbb helyen – többnyire etnikai színezet nélkül – duhajkodással „ünnepeltek meg” a legények. Az etnicitást ilyenkor szinte kiprovokálta az óhatatlanul bekövetkező hatósági fellépés, legalábbis abban a formában, hogy az ittas fiatalok, sőt nem ritkán családtagjaik is, gyakran rátámadtak a csendőrökre és a falusi erőszak során megszokott módon azok „oláh” voltát is felemlegették az ilyenkor szokásos sértések özönében.1519 Amennyiben viszont a hatósági szereplők maguk is úgy fogták fel a sokszor ittas mulatozásnak megmaradó helyzetet, mint egy őket nemzeti hovatartozásuk miatt ért inzultust könnyen nemzetellenes izgatási ügyként kezelhették, még akkor is ha minden egyéb arra utalt, hogy az események az ittas mulatozás szokásos elemei voltak csupán. 1939 októberében magyar és német fiatalok vonultak be Făgaraşon (Fogaras, Făgaraş megye) állomásozó csapattesteikhez. Miután berúgtak, a kocsmában magyarul énekeltek és a király képét meglátva letépték róla a román nemzeti színeket, megtaposták azokat és közben Romániára vonatkozó sértéseket kiabáltak. A hatóságok mindezt nemzetellenes izgatási ügyként kezelték, noha a tettesek utána katonai alakulataikhoz menekültek, ami éppen az ellenkezőjére utalt.1520 Persze az etnicitás valószínűleg nem hiányzott az eseményekből (bár a bevonulás a román nemzetiségű katonákból sem mindig csak örömöt váltott ki), csak éppen pillanatnyi, helyhez és helyzethez kötött jellege domborodott ki, még ha az eljáró hatalmi szervek ezt másként is látták és a duhajkodás során megtörtént etnicitást állandónak tekintették.

Hasonlóan érdekesek azok az esetek, amikor egy-egy község már létező és hosszú idő óta gyakorolt szokásainak tulajdonított valaki etnikai tartalmat és jelentőséget. Apața (Apáca, Brasov megye), Dumbrăvița (Újszentes, Timis-Torontal megye), Balinț (Bálinc, Severin megye) Románia különböző vidékein fekvő falusi közösségek. Az előző kettő lakónak nagy többségét (85-90%) az 1930-as népszámláláson magyar nemzetiségűnek regisztrálták, az utóbbi esetében a helyzet fordítottvolt, a lakosság kétharmadát román nemzetiségűnek vették fel. Apatan 1936-ban az volt a kérdés, vajon engedélyezzék-e a fiatalok mulatságát február 25-n.1521 A jelentéstevő csendőr határozottan nem javasolta ezt, több okból sem. A mulatságot az 1937-es évjárat szervezte, a fiatalok pedig különböző maskarákba öltöztek volna és így járták volna végig a falut, mindenhova bekopogva, mindenhol magyarul énekelve és valamit magukhoz véve. Ezután a kocsmában zene mellett reggelig tartó mulatozást terveztek, ahol kiskorúak is jelen lettek volna. Közben éjfélkor még egyszer körbe jártak volna a faluban énekelve. Különösen zavarta a csendőrt az, hogy szerinte az éjszaka folyamán fiúk és lányok, kiskorúak is, „züllött módon, disznó módjára mindenféle disznóságot műveltek volna”. Az egész ráadásul szerinte csak az irredenta propagandát szolgálta volna, hiszen a fiatalok „elnöke” az a Kerekes evangélikus lelkész, aki nagy csendben ugyan, de folyamatosan az irredenta propagandával foglalkozik. Ami azonban a helyi csendőr számára csak a

1519 ANIC Minsiterul Justitiei Directia Judiciara, inventar 1117, dosar 88/1932, 1. f. Csendőrverés Unguras (Bálványosváralja, Somes megye) községben, 1932. március 30-án. Uo. dosar 52/1930, 44–45., 50. f. Lázadás Carastelek (Kárásztelek, Salaj megye) községben, 1930. november 9-én. ANSJ CV fond 47., dosar 738. 23-24., 59. f.

1520 ANSJ BV Legiunea de Jandarmi Făgaraş dosar 18/1938, 3. f.1521 ANSJ BV Legiunea Jandarmilor Brasov, dosar 10/7 1936, 37., 43. f.

magyar etnicitás demonstrálása volt, feletteseinek már egészen mást mondott. Noha erkölcsrendészeti megfontolásait részben osztották, az ünnepségre úgy tekintettek, mint régi helyi szokásra. Ezért aztán a szervezőkkel megállapodtak abban, hogy mi az a határ, amit nem léphetnek át rendbontásban, és ezt követően a csendőrparancsnok felügyelete alatt zavartalanul lezajlott az ünnepség.

A másik két községben a májusfa állítás szokása okozott gondot, egy évtized különbséggel (Dumbrăvița 1931,1522 Balinț 19411523), miután mindkét esetben felmerült, hogy a májusfa díszítése magyar nemzeti színeket adna ki. A Balințon vizsgálódó csendőr csak annyit rögzített, hogy a lányos házak elé állított májusfákon valóban piros, fehér és zöld színű virágok voltak, ami nem csaka „leányok iránti érdeklődést, hanem a magyar irredenta érzületet is kifejezte”. Mivel tettest nem talált, így eljárásra sem került sor, és talán épen ezért maradhatott az eset egyedüli értelmezése az etnicitás kifejezése. Hiszen Dumbrăvița esetében nemzetellenes izgatási perre is sor került, 12 vádlottal, és eltérő eredménnyel. A vád ugyanaz volt, a kocsma, a jegyzői lak és a községháza előtt feldíszített három gyümölcsfára szándékosan piros, fehér és zöld színű papírcsíkokat tettek. A vádlottak tagadták ezt, elmondták, hogy május elsején szokás a fákat feldíszíteni, ők csak ezt követték és olyan papírszalagokat használtak, amilyet a szatócs árult. A román nemzetiségű községi jegyző megerősítette ezt, és még azt is hozzá tette, hogy a rekruták szokták a fákat állítani. Szerinte annyi történt, hogy a sárga papírszalag kifakult az esőtől és zöldnek tűnt. Továbbá elmondta, hogy avádlottak nyugodt emberek, soha nem viselkedtek ellenségesen a román állammal. A vád egyetlen tanújáról aztán kiderült, hogy ő volt a feljelentő is, de álnéven, így a bíróság gyorsan ki is zárta a vallomását. Mivel a corpus delicti vizsgálata is azt mutatta, hogy a papír sárga volt, csak az eső mosta el, a vádlottakat felmentették.1524

Ez az eset már – részben nyilván a bírói útra terelése miatt – a mindennapi sértések és inzultusok eseteihez hasonló szerkezetű és kimenetelű volt. Azzal a különbséggel, hogy itt egy bevett rituálé vált rövid időre az etnicitás felmutatásává, amíg végül a bíróság át nem értelmezte azt.Ugyanakkor itt ismét tetten érhető, hogy a perek egy részében egyszerűen községen belüli, más jellegű választóvonalak mutatkoznak meg az etnicitásra hivatkozva.

Mindenesetre ezek az esetek azt is megmutatják, hogy a különböző helyi (néprajzi) szokásokegynemű közegben, pusztán önmagukban sokszor nem képesek kifejezni az etnicitást, az – különbség és az ezt manifesztáló interakció híján – nem „történik meg”. Csak külső szemlélő vagy aszokásban nem részt vevő/azt nem értő jelenlévő teszi észlelhetővé és különbséggé azt, ami egyébként csak bevett és öntudatlan. Ezt teszik az ezeket esetleg kortársként leíró etnográfusok is, amikor „magyar”, „román”, „szász” szokásként veszik számba azokat (ezzel egyébként eltörölve a saját nemzeti világuk és a falu közt jól látható különbséget is, hogy a leírt szokást, esetet a nemzeti lényeg megjelenítőjeként és így a szokás esszencializálása révén tegyék nemzetivé) és ezt teszi a hivatalnok, amikor etnikusként azonosítja a szokást. Ez azonban azt is jelenti, hogy az etnikai kategória megjelölése és vele a besorolás, az etnicitás definíciója ilyenkor valójában nem a csoporton belülről, hanem kívülről történik. (Persze ettől még nagyon is létezik az a helyzet, hogy a csoporton belülről is értelmezik az onnan is látható különbséget.) Hasonlóképpen működik az a szituáció is, amelyben a közeg ugyan nem homogén, de a szokás eddig nem hozta magával a különbség megjelenítését, például a sorozás utáni vigasság során. Most azonban valamiért külső résztvevők vagy érintettek mégis ekként tekintenek rá. Végül azt is számba kell venni, hogy alkalomadtán már korábban is különbséget megjelenítő, de nem etnikaiként látott szokások átértelmezésére is kísérlet történhet ilyen módon.

Az eddig említett és taglalt ritualizált etnicitásfelmutatás mellett még egy újnak tekinthető, és a mindennapi etnicitás fogalmához is kapcsolódó rituálé alakult ki és tett szert egyre nagyobb jelentőségre a két világháború közti Romániában és részben Csehszlovákiában is: a politikai kampány és annak elemeként a politikai gyűlések. A két országban azonban egészen más okok vezettek el ehhez. Romániában főként a választók iskolázatlansága, a pártok elitpárt jellege és

1522 ANIC Ministerul Justitiei, Directia Judiciara inventar 1937, dosar 123/1931, 5. f.1523 ANSJ TM fond 193, inventar 828, Legiunea Jandarmilor Severin, dosar 14/1940, 74. f.1524 A levéltári dossziéban a papírcsíkok még ma is megtalálhatóak.

ehhez kapcsolódóan a politikai kultúra gyakorolt hatást a pártok viselkedésére is. Jellemző módon aparlamenti választások – általános férfiválasztójog mellett – nem a későbbi kormányalakításról döntöttek, hanem a király által kinevezett kormány számára biztosították a szükséges parlamenti többséget.1525 A pártok mállékonysága, a választók alacsony tudatossága továbbá a valós népszerűség és kormányra kerülés lehetősége közti meglehetősen gyenge kapcsolat két következménnyel járt. A pártok potenciális támogatóikat elsősorban identitáspolitika révén próbálták megszólítani, mozgósítani és megtartani, ahhoz pedig, hogy kormányra kerüljenek a választási kampányokon kívül kellett megmutatniuk, hogy komoly támogatottsággal rendelkeznek. Mindét célt a permanens mozgósító akciók révén lehetett a legkönnyebben elérni, amire a pártok hamar rá is jöttek. Lényegében az 1922-es királykoronázástól kezdve szinte évente szerveztek mozgósító kampányokat és az egyik párt ilyen akcióját azonnal követte ellenfeleinek hasonló fellépése, többnyire ugyanazokon a helyeken.1526

Csehszlovákiában ezzel szemben nem a pártok választóinak gyenge kötődése jelentette a politikai rítusok mindennapossá válásának alapját, éppen ellenkezőleg, azok minden korábbinál erősebb beágyazottsága tette őket megkerülhetetlenné. Ez részben a Monarchia korabeli cseh politika öröksége volt, amikor a pártok a nemzeti küzdelem jegyében az élet egyre szélesebb területén intézményesítették a nemzeti megoszlást és vele a pártok jelenlétét is.1527 De a dualizmus kori magyarországi pártok közül is azok maradtak talpon, a Katolikus Néppártból kinőtt keresztényszocalisták és a szociáldemokraták, amelyek társadalomszervező igénnyel is felléptek. A hozzájuk csatlakozó kisgazdák pedig ugyancsak a gazdaszervezetekre építették infrastruktúrájukat. Mindenesetre a csehszlovákiai pártok a közigazgatás legalsó szintjéig és az élet minden területéig kialakították saját szervezetiket és az államszervezetet is felosztották egymás között. Az ország egész működésének egyik fő elve volt a pártelvűség, az egyes pártok pedig egyfajta hűbérként kezelték a minisztériumaikhoz tartozó szerveket is.1528

A kisebbségi identifikáció egyik lehetősége a pártrendezvényeken való részvétel volt, ami így az etnicitás ritualizált megjelenítéseként is szolgálhatott. Ez azonban nem csak a kisebbségiekre volt igaz, hanem többségiekre is. Csehszlovákiában Hlinka Szlovák Néppártja az általuk propagált szlovák nacionalizmust azonosította pártjuk támogatásával, míg Romániában az erdélyi Román Nemzeti Párt, majd a Nemzeti Parasztpárt erdélyi szárnya regionalista diskurzusának etnicitást hordozó elemei tették a gyűléseket az etnicitás manifesztációjává is. Mint láttuk a Szlovák Néppárt esetében a párttagság révén megnyilvánuló szlovák identitás akár minden más etnikai jegy hiányát is felülírhatta.1529 A párt repertoárjában egyébként elsősorban a közel- és régmúlt történeti referenciája szerepeltek, gyűléseik is részben ezt jelenítették meg az etnicitás tartalmaként. A Néppárt esetében a legfontosabb a régi, magyarok előtti „szlovák” múlt hangsúlyozása volt, példáulPribina emlékének ünneplése,1530 továbbá a dualizmus kori szlovák nemzeti mozgalom és annak intézményei, mint a Matica Slovenská felmutatása.1531 És persze elengedhetetlen volt Hlinka ünneplése is.1532

1525 Hans-Christian Maner: Parlamentarismus im Autortitären Umfeld... i. m. 1526 Gábor Egry: Crowding Out... i. m.; Ovidiu Buruiana: i. m; Hans-Christian Maner: Parlamentarismus im Autoritären

Umfeld... i. m.; Ioan Ciuperca: Opoziţia şi putere în România între anii 1922–1928. Universităţi „Al. I. Cuza”, Iaşi, 1992.

1527 Pieter M. Judson: Guardians of the Nation... i. m.; Tara Zahra: Kidnapped Souls... i. m.; Andre Orzoff: The Battle for the Castle... i. m.

1528 Simon AÍttila: Egy rövid esztendő... i. m.; Uő.: Telepesek és telepesfalvak... i. m.; Matej Hanula: Peasant Cavalry inSlovakia... i. m.;

1529 Elena Mannová: „... de most már jó szlovák”... i. m. 93–94.1530 Darvas János: A felvidéki magyarság politikai története... i. m. 57–58. 1933-ban az állami ünnepen a tömeg

kikényszerítette, hogy Hlinka beszédet mondhasson.1531 A szlovenszkói Matica ünnepségek. Lidové Noviny, 1935. július 4. A cikk szerint a Matica Slovenská betiltásának

60. évfordulója alkalmából megtartott ünnepségek ettől kezdve évente ismétlődnek. A „felszabadult Szlovenszkó” hangját fejezik ki a korábbi magyar elnyomással szemben. Pénzt gyűjtenek egy Stúr ajtóalapnak is a szlovák irodalmi nyelv kialakításának 100 évfordulójára.

1532 1919. okt. 12. Slovák, 1934. október 12.

Persze Hlinka ellenfelei részéről nem maradt el az ellenkultusz és az alternatív, Hlinka szerepét érvénytelenítő kultuszok építése sem. Érdekes eleme a Hlinka-ellenkultusznak a Seton-Watson kultusz lehetősége. Seton-Watson személye a New Europe révén elsősorban a cseh államalapítók figuráját emelte ki, így alkalmas volt Hlinka háttérbe szorítására is. Ez biztosan szerepelt a Ruzemberokon (Rózsahegy) 1937. október 28-án, tehát a köztársaság alapítása ünnepén felállított Seton-Watson szobor indokai között is, másképp nem a Hlinka személye (itt volt plébános) miatt is jelképes értékű települést választották volna ki annak helyszínéül. Ezt a szlovák néppáti politikusok is értették, alig egy évvel később, immár az autonóm Szlovákia kormányának nevében le is bontották az emlékművet.1533

Tanulságos, ahogy Csehszlovákiában a történeti képeket és identitásdiskurzusokat átszövő auto- és heterosztereotípiákat a rituálék során alkalmazták és nem csak szóban, hanem képi megjelenítés révén is, gyakran éppen a Szlovák Néppárt ellenében. A Propagačná Kancelária, a teljhatalmú minisztérium propaganda szekciója, 1922-ben kampányt szervezett autonomista politikusok, mindenek előtt Hlinka ellen. Képeslapokat adtak ki, ezeken a csernovai templom és a hozzá vezető ösvény volt látható. Az úton sorban állnak a sortűzben meghaltak koporsói, rajtuk Hlinka lépked egy magyar nemzeti viseletben álló ember felé, aki azt mondja: „Éljen barátom Hlinka! Utad Csernovától hozzánk hullákkal van beültetve... Nem sajnálod a szlovák vért. Majd minden cseppjével 'igazolod', hogy a miénk vagy s minék maradsz”.1534 1938-ban, pünkösdkor és a pittsburghi szerződés húsz éves évfordulója alkalmából mind Hlinka pártja, mind a csehszlovakistákgyűlést tartottak, tízezrek részvéteklével. Az utóbbiak rendezvényén élőképeket mutattak be, ezek lényege a sztereotip szlovák múlt felidézése, a magyar elnyomás megjelenítése volt. Csendőregyenruhások hajtották a szlovákokat, egy szekéren rabot korbácsoltak, akit felesége és gyerekei sírva néztek – egyértelműen az állandó jelleggel az egykori magyar uralommal társított elnyomásra utalva.1535 Ezzel az identitáspolitikai diskurzus fontos elemeit használták fel, részben a Néppártnak a szlovákok kizárólagos képviseletére bejelentett igényét érvénytelenítve a stigmaátvitelt is alkalmazva. A szlovák etnicitás ugyan ebben az esetben is a magyar révén konstituálódik, és továbbra is tulajdonképpen a konstitutív másikhoz való viszony határozza meg, csakhogy így azok válnak a (cseh)szlovák etnicitás felmutatóivá, akik továbbra is szemben állnak ezzel az ők-csoporttal, és nem azok, akik a politikai vádak szerint éppen lepaktálnak velük Csehzslovákia ellenében, szlovák autonómiát követelve.

Az identitáspolitikai diskurzus fontos elemeit jelenítette meg és adta elő a romániai politikai rituálék sora is. Az állandó mozgósítás persze Csehszlovákiában is fontos volt, részben az egymást elég gyakran követő különböző – nemzetgyűlési, helyhatósági, megyei- majd tartománygyűlési – választások miatt. Romániában azonban a már említett okokból még lényegesebb volt az érzelmi elkötelezettség fenntartása, így a pártok kampányai szinte évről évre ismétlődtek. A rituálé elég egyszerű volt, a helyben megszervezett nagygyűlések szónokai lehetőleg helyi kötődésű de országos jelentőségű politikusok voltak, akik ebben az eseteben is a pártokhoz köthető, meglehetősen különböző identitáspolitikai diskurzusokból merítettek. A kampányokat általában megpróbálták úgy felépíteni, hogy azok egy szimbolikus jelentőségű helyszínen sorra kerülő hatalmas manifesztációt vezessenek fel, ez a Román Nemzeti Párt, majd a Nemzeti Parasztpárt esetében a húszas évek végig Alba Iulia volt, december 1-je mítoszát építve,1536 a harmincas években aztán már Bukarest, ahol a vetélkedő pátok egymásra szervezett nagygyűlésekkel próbáltákmegmutatni erejüket a kormányalakításról döntő királynak

A Román Nemzeti Párt kampányait – 1928-ban a második gyulafehérvári gyűlés felvezetését, 1935-ben egy virtigli puccskísérletet – a sajátos erdélyi regionális román identitásdiskurzus határozta meg. Minden alkalommal szóba kerültek az erdélyi gyökerek, a regáti oligarchia bűnei és idegensége, az erdélyiek demokratikus, társadalmi egységet létrehozó igazi

1533 Lubomir Lípták: Trasnformations politiques... i. m. 62. 1534 MNLOL K64 13. cs. 7/b tétel, Pozsony, 1922. augusztus 12. 222res/pol19221535 Petravich György konzul jelentése, 1938. június 14.; In Dusan Seges – Maros Herter – Valerián Bystricky (szerk.):

Slovensko á Slovenská Otázka v polskych a madarskych diplomatickych dokumentoch v rokoch 1938 – 1939. 62. dokumentum, 223–226.

1536 Gábor Egry: An Obscure Object of Desire... i. m.; Maria Bucur: The Birth of a Nation i. m., Ovidiu Buriana: i. m.

román volta. Mindezt a már bemutatott saját erdélyi román történeti referenciák támasztották alá. Az 1935-ös kampány lefolyása – ekkor azt tervezték, hogy a megyei gyűlések sorozatán feltüzelt híveket Bukarestbe szállítják és a százezres tömeg jelenlétével kényszerítik az uralkodót a kormány elbocsátására1537 – azt is megmutatja, hogy a helyi eseményeket is ennek megfelelően alakították. Azzal a kiegészítéssel, hogy mindenhol megkísérelték az erdélyi románok autentikus románságát egyúttal az adott kisebb régió románságával is azonosítani. Biharban a bihariakkal, Fogaras környékén a fogarasiakkal, Mármamarosban a máramarosiakkal. Ez azt jelentette, hogy helyi történeti referenciákat sorakoztattak fel annak igazolására, hogy az adott régió románjai mindig is részesei voltak a nagy román küzdelmeknek, és jelentős személyiségeik helyet kaptak a közösségi emlékezetben is.1538 A beszédek felépítése és a közös referenciális szerkezet azt is sejteti, hogy valamiféle egységes vázlat is rendelkezésére állhatott a szónokoknak.

Ezzel együtt a politikai gyűlések és kampányok inkább az alkalmi rituálék és a mindennapokrészévé lett performatív aktusok határvonalán helyezkedtek el. A tömegesedő politika eleve átalakította a politika úri huncutságként való felfogását, a demokratikus hivatkozások pedig szinte elvárássá tették mindenki részvételét. A pártok állandó jelenléte a csehszlovákiai önkormányzatokban, de a romániai helyi világban is, továbbá az ismétlődő mozgósítások mindenképpen csökkentették az egyébként továbbra is rituális és alapvetően performatív gyakorlatok kivételességének, egyediségének érzetét. Ezt csak felerősítették az olyan események, mint a különböző pártszervezetek új tagjainak eskütétele, felvonulása, mint például az az eseménysor, ami a korábban már ismertetett câmpeni (Topánfalva) verekedés kirobbanásához is vezetett. Ráadásul a nagyrészt alig iskolázott, Romániában gyakran írástudatlan közegben olvasás helyett nyilvánvalóan ez lehetett az identitáspolitikai diskurzus működtetésének is az egyik fontos és hatékony eszköze. Éppen ez a kettősség tette egyúttal egyre inkább a már adott vagy éppen formálódó etnicitások felmutatásának is egyik lehetséges színterévé és eszközévé a politikai gyűléseket a mindennapokban is anélkül, hogy a választási részvétel aktusa ezzel elvesztette volna részben ünnepélyes jellegét. Ugyanakkor az utóbbihoz sokszor kötődő erőszak, szavazatvásárlás, esetleges itatás a politika profán és bizony mindennapi jellegét emelte ki. Legalább ilyen fontos az, hogy a politika ezen a módon térben sokkal közelebb került az emberekhez, a kampányok gyakori ismétlődése pedig időben is ezt hozta el, vagyis óhatatlanul is a mindennapok felé terelte a politikát is.

Különösen izgalmasak ebből a szempontból azok az esetek, amikor a magán és a közszféra határa olyan mértékben és módon válik átjárhatóvá, hogy a szokásos polgári gyakorlat(ok)ból lesz politikai rítus és egyúttal az etnicitás felmutatása is. Ehhez persze az is szükséges volt, hogy az esemény már szándéka szerint is valamilyen különbséget jelenítsen meg, és lehetőleg eleve politikaidemonstrációnak szánják. Persze visszafogottabb gesztusokat is lehetett ilyen módon értelmezni, mint azt Okánik kanonok, pozsonyi polgármester már említett esete is mutatja.1539 A magyar konzul több ízben is beszámolt arról, hogy a kanonok főként szűk körben, de esetenként az utcán is, magyarul beszélgetett vele, sőt zárt körben alkalmanként még „adta a magyart” is. Ez azonban, éppen a nyilvános és a magánszféra szándékolt elválasztása miatt, nem az etnicitás felmutatása volt,sőt igyekezett azt láthatatlanná tenni, hanem a közös társadalmi helyzetre utalt a közös társasági kultúra révén. Főleg azért, mert a nyilvános szférában ugyanezt a gyakorlatot mások már kifejezetten a magyar etnicitással azonosították volna.

Romániában ezzel szemben közös erdélyi középosztályi kultúra éppen arra teremtett lehetőséget, hogy az etnicitást – nem ritkán kifejezetten politikai tartalommal összekapcsolva – akárújraértelmezzék. A magán és közszféra, a nyilvános és privát közti választóvonal ilyen felszámolásaés ennek révén az etnicitás újradefiniálása jól látható lehetett Asztalos Miklós 1936. júliusi kolozsvári tartózkodása alkalmával is. A székelyudvarhelyi származású, Budapesten élő történészt a

1537 A belső megbeszéléseken állítólag forradalommal is fenyegetőztek, és világossá tették, hogy készek akár erővel is eltávolítani a liberálisokat a hatalomból. A helyzetet csak fokozta, hogy Octavian Goga és A. C. Cuza kicsi, de radikális pártja is ugyanerre a napra szervezett hasonló megmozdulást.

1538 ANIC Directia Generala a Poliţiei (DGP) dosar 104/1935. Oradea 11–19. f., Făgăraş, 20–26., Timisorara 33–34., Dej, 36–42., Sighetul Marmatiei 65–70.

1539 Bartók pozsonyi konzul jelentése, Pozsony, 1927. szeptember 17. K64 21. cs. 7. t. 440. res. Pol/1927.

Sziguranca már régebb óta veszélyes irredentaként tartotta számon. Erről a látogatásáról írva is megjegyezték, hogy a „Teleki Pál vezette irredenta Erdélyi Férfiak Egyesületének tagja”, és ez az emigráns szervezet revíziós propagandával foglalkozik.1540 Ugyanakkor Asztalost a rendőrségi információk szerint Aurel Socol ügyvéd, Maniu híve látta vendégül. Socol még díszvacsorát is adotta tiszteletére.

A látogatás politikai „jelentőségét” a hatóságok szemében fokozta, hogy Asztalos kapcsolatot ápolt Roska Mártonnal, az egyetem régészével, akit éppen ekkor helyeztek vád alá irredenta propaganda vádjával.1541 Kapcsolatát Asztalossal és rajta keresztül az EFÉ-vel újabb bizonyítéknak értékelte a jelentés. Ennek tükrében persze azt a következtetést is le kellett (volna) vonnia a jelentés olvasójának, hogy a Nemzeti Parasztpárt kolozsvári vezetője, Maniu híve, Socol, –inkább magyar, mint román. Ha azonban Socol díszvacsoráját az ő nézőpontjából értelmezzük, akkor sokkal inkább az történt, hogy a közös középosztályi kultúra felhasználásával a román etnicitást értelmezték újra a regionalista felfogásnak megfelelően. Asztalos a budapesti úriember, akit a magyarul is kiválóan tudó, jómódú Socol vendégül lát. A díszvacsora a magánszférában végbe ment, de egyértelműen demonstratív esemény, ami ebben az esetben a résztvevők egyenlőségét, azonos társadalmi helyzetüket juttatta kifejezésre. Az eseményre nem meghívottak és az ebben a világban idegenként mozgók felé a különbség kifejezésre juttatásának szándéka egyértelmű.1542

A politikai rítusok mellett még egy olyan fejleményt kell említeni, ami alkalmanként az etnicitás felmutatását is lehetővé tette és a korszakban, elsősorban Romániában, bizonyos értelemben ritualizálódott és ugyancsak mindennapibbá vált: az erőszak terjedését. A politikai erőszak a dualizmus korában sem volt ismeretlen, a már említett csernovai sortűz, az élesdi sortűz vagy a fogarasi választások alkalmával bekövetkezett halálos incidens 1910-ben jelezték, hogy alkalomadtán a demonstrációk és a választás is véres erőszakba torkollhat. Mégis, ez egyértelműen kivételt jelentett, még ha a választók ittas összetűzései máskor sem feltétlenül maradtak el. 1918 azonban fordulatot hozott, hiszen a forradalom helyben nagyon sokszor járt együtt az erőszak valamilyen formájával és ez a tapasztalat Romániában legalábbis meghatározónak bizonyult a későbbiekre nézve is.1543 Olyannyira maradandó hatást keltett, hogy az 1918-as forradalom cselekvési módja és mintái hivatkozási alapként szolgáltak még egy évtized múltán is, amikor a második gyulafehérvári gyűlés után több községben lázadásokra került sor.1544

A csoportos vagy egyedi erőszak politikai eszközként igen korán legitimmé vált, a már említett Dionise P. Decei például egy 1920-as választás alkalmával keveredett bele egy választási csalás miatt kitört, gyújtogatással végződött összetűzésbe. Hlinka egy 1922. augusztusi selmecbányai beszédéről a legionáriusok informátorai azt közölték a teljhatalmú szlovák minisztériummal, hogy a „beszéd forradalomra tüzelte a népet”, és a rendezvényt biztosító legionáriusokat a tömeg meg is támadta. A hév olyannyira elragadta a szlovák hallgatóságot, hogy ahelyi rendőrök is a légiósokat ütötték-verték.1545 Mindez a már említett 1928-as lázongásokkal és a Romániában nem ritka legkülönfélébb falusi vagy falvak közti összecsapásokkal együtt jól jellemzi az erőszak elfogadottságát.

A klasszikus ételemben vett etnikai összecsapások azonban meglehetősen ritkák voltak és igazából nem is tartoztak a mindennapok performatív aktusai közé. Sokkal inkább ide tartozott a

1540 ANIC DGP dosar 122/1922, 46. f.1541 Roska az ebben az évben Asztalos szerkesztésében megjelent, „A történeti Erdély” című munka régészeti, ős- és

korai történeti fejezeteit írta. Lásd Asztalos Miklós (szerk.): A történeti Erdély. Erdélyi Férfiak Egyesülete, Budapest, 1936.

1542 Socol „magyarón” voltát mutatja az is, hogy fiát, ifj. Aurel Socolt, aki 1940-ben Kolozsváron maradt, 1944-ben Győrben internálták, Apor Vilmos püspöknél, Emil Haţieganuval együtt. A kolozsvári magyarokhoz fűződő szoros kapcsolataira utal beceneve is: Socol Bubi. Lásd Tibor Szabó Zoltán: A Boldog és a fogoly. Keresztény Szó, 17. 2006/5., http://www.epa.hu/00900/00939/00072/text.htm#3 (letöltve 2014. április 7.)

1543 Egry Gábor: Közvetlen demokrácia, nemzeti forradalom... i. m.; Szász Zoltán: Az erdélyi román polgárság szerepéről 1918 őszén. Századok, 1972/2. 304-335., Gheorghe Iancu: The Ruling Council: The Integration of Transylvania into Romania, 1918–1920., Center for Transylvanian Studies, Cluj-Napoca, 1995.

1544 Gábor Egry: An Obscure Object of Desire... i. m.1545 Uo.; ill. MNLOL K64 13. cs. 7/b t. 233/res.pol/1922, Pozsony, 1922. augusztus 10.

korabeli megítélés szerint a romániai egyetemisták hamar kibontakozó antiszemita- majd később minden kisebbségre kiterjedő erőszakos fellépése. Az ebből a világból érkező új generáció nem véletlenül talál magának helyet a Vasgárdában, vagy a csak nem sokkal kevésbé erőszakpárti LANC(Liga Apararii National-Crestine – Keresztény Nemzeti Védelmi Liga, Alexandru C. Cuza jogászprofesszor antiszemita politikai alakulata) keretei között. Ez utóbbinak már kezdettől fogva tagja volt Zelea Codreanu is.1546 A húszas évektől kezdve a román diákszervezetek találkozói és rendezvényei egyre inkább egyet jelentettek az erőszakkal vagy legalábbis az erő demonstrációjával. A rendőrség nem feltétlenül csak tehetetlen volt velük szemben, olykor tagjai egyenesen szimpatizáltak a kisebbségiek személyét és javait megtámadókkal.1547 A nagyobb zavargások, pogrom jellegű események (például 1927-ben Nagyváradon,1548 Iaşiban; 1933-ban Kolozsvár környékén) nyilvánvalóan hozzá járultak ahhoz, hogy a diákságot általában tekintsék erőszakosnak. Ez azonban azt is jelentette, hogy nem az számított rendkívülinek, ha zavargások vagy legalább erőszakos események történtek ott, ahol a diákok megjelentek, hanem az ellenkezője.Jól jelzi ezt a temesvári rendőrség detektívének 1933. január 11-i keltezésű rövid feljegyzése. A városban decemberben még kisebb rombolással járó diáktüntetés zajlott, a résztvevők a színháznál is követelték, hogy annak műsorában sokkal nagyobb teret kapjanak a románok. Az egy hónappal későbbi feljegyzés arról szól, hogy a diákok hangulata éppen rendkívül békés, és ezt azzal igazolta, hogy a diákok nem vettek részt a színház előtt megtartott, a zsidó és magyar darabok elleni tüntetéseken sem.1549

Ennek tükrében az sem meglepő, hogy a diákok érkezése, főként persze az országos diákkongresszusok esetén a helybeliek számára leginkább a bekövetkező erőszakot jelentette. Amennyiben kisebbségiek voltak, arra számítottak, hogy hamarosan áldozatai lesznek a diákok tombolásának, védelmet pedig nem nagyon reméltek sehonnan. A diákok jelenlétük idején mindenhol, ahol megjelentek az erőszak lehetőségét jelképezték, pontosabban az etnikai alapú erőszakot, már feltűnésük is elég volt az etnicitás megtörténtéhez. Annál nagyobb volt néha a magyarok meglepetése, amikor az idegen, barbár hordának látott diákok civilizált módon viselkedtek.

Marosvásárhelyen 1936 áprilisában tartottak diákkongresszust, a város pedig, egy szemtanú beszámolója szerint,1550 erőszakra készült, ennek megfelelő óvintézkedésekkel. (Például csak románújságokat tettek látható helyre.) A diákok a beszámoló szerint tartottak is egy kis tüntetést, elégetteknéhány könyvet, félre verték a harangokat, babrálták a városháza órajátékát, de utána mindenért fizettek, mindenhol kulturáltan viselkedtek. Sőt, a levél magyar íróját, aki közismert volt zongorakísérőként is, felkérték, hogy ugorjon be a kongresszus kultúrestjén egy énekest kísérni. A kultúrműsorban mellette szerepelt még a helyi zeneiskola is, szintén számos kisebbségi előadóval. Az erőszak tehát ekkorra már szinte elvárás volt a diákoktól és nem rendkívüli esemény, a fordítottja viszont annál inkább meglepő volt a város lakói számára. Ez azonban azt is mutatja, hogysokak szemében, ha nem is elfogadható, de megváltoztathatatlan természetes állapotot jelentett az, ahogy a hasonló eseményeken részt vevő diákok kifejezésre juttatták román etnicitásukat a kisebbségiek elleni agresszió révén. Ez elől menekülés se nagyon kínálkozott, hiszen az ilyen helyzetek jellemzője az is, hogy a tömeg által megjelölt áldozatok az erőszak célpontjaként „kapják meg” etnicitásukat.

Voltak emellett olyan, az etnicitás performálását szolgáló rituálék, amelyek nem csupán egy-egy ünnepi alkalom összességében játszottak fontos és egyre inkább mindennapivá alakuló szerepet,

1546 Irina Livezeanu: Cultural Politics... i. m.; A Vasgárda erőszakkultuszára lásd Valentin Sandulescu: On the Ideological... i. m.; Mariana Hausleitner: Die Rumanisierung der Bukowina. Durchsetzung des nationalstaatlichen Anspruchs Grossrumaniens 1918-1944. München, Oldenbourg Verlag, 2001.

1547 ANIC Ministerul Justitiei Directia Judiciara, Moldova si Tara Romaneasca inventar 1116, dosar 95/1923, 190. f.1548 Kulcsár Beáta: Közelharc a Park szállóban és a "hős zászlótartó" legendája. Pro Minoritate 2012/2., 31–53., Rigó

Máté: A felejthető pogrom. Az 1927-es nagyváradi zavargások fogadtatása. BUKSZ, 2012/2. 126–141.1549 ANSJ TM fond 160, inventar 1196, Chestura Politiei Municipiului Timisoara, dosar 2/1932-1942, 8. f., 6. f.1550 Ifj. Lányi Oszkár levele ismeretlenhez (valószínűleg Révész Ernőné). Marosvásárhely, 1936. április 7. ANSJ TM

fond Prov. Pers. Fam. Lányi Oszkár iun. Inventar 104, dosar 128. 85–88. f.

hanem egyes elemeikben is. Az ünnepek kapcsán két dolog keltett folyamatosan figyelmet mind Csehszlovákiában, mind Romániában: a Himnusz éneklése és a zászlóhasználat.

Ami a Himnusz éneklését illeti ennek hivatalos megítélésben nem volt különbség a két ország közt, azt irredenta demonstrációként mindkettő tiltotta és elviekben hivatalos szabálysértési vagy büntetőeljárással torolta meg. A sajtóban számos ilyen esetről beszámoltak, és a Himnusz nyilvános előadásához való meglehetősen félelemmel teli viszony is (lásd alább Ioan Olteanu esetét) arra utal, hogy a tiltás közismert volt csakúgy, mint a megtorlás esetei. Ez egyúttal azt is jelentette, hogy az egyébként az egyéni Himnusz-értelmezéssel is jórészt megegyező hivatalos definíció minden ilyen helyzetben meghatározta az aktus etnikus jellegét. Ugyanakkor éppen ezért figyelemre méltóak azok az esetek, melyek során a Himnuszt mégis úgy énekelhették el különböző szituációkban, hogy végül nem következett be hivatalos eljárás, vagy esetleg az felmentéssel zárult, mint Ranek János és társai fentebb már ismertetett kocsmai verekedése esetében.1551 Ilyenkor esetleg, az is kiderült, hogy a Himnusz eléneklése bizonyosan nem a magyar identifikáció felmutatását szolgálta.

Mindez azonban főként Romániára vonatkozik, ahol, mint Ranek és társai esetéből láthattuk,az eljárás tárgyának és a cselekmény körülményeinek megfelelően lehetőség volt arra is, hogy a Himnusz éneklését ne a román nemzetet ért sérelemként értelmezzék. Nehéz megmondani, hogy ez a bírói hozzáállás milyen mértékben támaszkodott valamiféle társadalmi közömbösségre, de nem kizárt, hogy legalább részben erről volt szó. Vagyis annak ellenére, hogy a Himnusz éneklése ügyében rendszeresen születtek feljelentések és indultak eljárások, nem feltétlenül beszélhetünk arról, hogy egy-egy ilyen eset széles körű felháborodást okozott volna. Elvégre egy feljelentéshez tulajdonképpen akár egyetlen, magát sértettnek érző érintett is elég volt. Az is feltűnő, hogy a már említett rendőrségi és csendőrségi kimutatások a különböző bűnesetekről ilyen jellegű eseteket sem tartalmaznak nagy számban, de persze ezzel kapcoslatban elképzelhető, hogy a tiltás volt hatékony, ezért nem került sor rájuk.

Akad azonban olyan eset, ami kifejezetten arra utal, hogy valóban működhetett valamilyen közömbösség, indifferencia, legalább olyan helyzetben, amelyben az érintettek számára egészen más jellegű személyes prioritások érvényesültek. Így a lugosi katonai kórházban 1942 márciusában az ottani öncsonkítási eseteket vizsgáló csendőrtiszt meglepve hallotta a betegek és sebesültek kórtermeiben a magyar rádióadást és benne a Himnuszt.1552 Bár elképzelhető, hogy a kórház vezetésének igaza volt, és valóban az ugyanabban az épületben működő polgári kórház Caritas nővéreinek egyike hallgatta az adást, de még ebben az esteben is feltűnő, hogy csak a kívülről érkező és az irredentára kiélezett fülű csendőrt zavarta az eset, a sebesülteket nem. Ez azt is jelzi, hogy volt olyan helyzet, amikor az etnicitás szándékolt felmutatása „hatástalan” maradt, ami igazából magát az etnicitást is meg nem történtté tette. Vagy kicsit másképp megfogalmazva: a Himnusz hatására nem a rádióadó működtetőinek, vagy a nővér magyar, hanem a csendőrtiszt román etnicitása „történt meg”, hiszen a Himnusz révén láthatóvá tehető különbség akkor és ott egyedül az ő számára kapott jelentőséget.

Más jellegű esetre is akad példa Romániából, olyanra, ami azt is jelzi, hogy a Himnusz a magyar etnicitás elfogadásának eszköze is lehetett (volna?). Legalábbis a kézdivásárhelyi rendőrség1930. február 1-jén jelentésben számolt be az előző éjjel a Centrál étteremben történtekről. Itt együttünnepelt az OMP helyi elnöke, alelnöke, ellenőre, egy bírósági tisztviselő, egy bankigazgató és egy kereskedő Ioan Olteanuval, a fiúgimnázium igazgatójával és Valeriu Fenechiuval, az ideiglenes polgármesterrel. (Aki az ún. interimár bizottság elnökeként tevékenykedett.) Olteanu arra kérte az étterem zenekarának vezetőjét, hogy játssza el a magyar és a román himnuszt. Amikor az visszautasította ezt – noha Olteanu minden felelősséget magára vállalt – az igazgató felpofozta.1553

Itt ismét csak az derül ki az eseményekből, hogy a Himnusz etnikai performatív jelentőségét minden résztvevő elfogadta, előadása ebben a kontextusban nem a határok és a különbségek

1551 ANDJ Covasna, fond 47. dosar 56. 5–6. f1552 ANSJ TM fond 223, Prefectura Județului Severin, inventar 1347, dosar 19/1941, 11. f.1553 ANSJ MS Directia Regionala Ministerului de Afacerilor Interne Mures Autonoma Maghiara, inventar 1235, dosar

2899, 23. f.

eltüntetését, hanem átértelmezésüket jelenthette volna. Ugyanakkor – erről a későbbiekben részletesebben is szó lesz – figyelemre méltó, hogy mindez ismét csak egy olyan középosztályi közegben történt, amelyben egyébként korábbról már voltak a Himnusz eléneklésének az ünnepélyes felől a profánabb és mindennapibb gyakorlat felé mutató hagyományai, melyek ismertek lehettek az ebbe a világba bejáratos erdélyi románok számára is.

Himnuszéneklés és középosztályi kultúra összefüggését sejteti a csehszlovák rendőrségnek az a megállapítása is, hogy a harmincas években a Himnusz éneklése nem csak a magyarok államhűségének erősödése miatt lett ritkább, hanem azért is, mert a Himnuszt, illetve az azt helyettesítő Kossuth-nótát játszó cigányzenekarok helyét átvették a jazz-zenekarok.1554 A cigánybanda és a Himnusz eljátszása közti szoros kapcsolat is mutatja, hogy a dal minden szimbolikus jelentősége mellett az már 1918 előtt is kikerült a kizárólagosan ünnepélyes szférából és része volt egy profánabb világnak is, ahol a szórakozásnak is része lehetett. Ebben nyilván szerepet játszott az is, hogy a cigányzenekarok éppúgy húzták a kortesgyűléseken, mint a falusi ünnepségen vagy a bálon.

Ugyanakkor arra is van példa, hogy a Himnusz eléneklése szándékoltan a magyar etnicitás demonstratív felmutatását szolgálta a nem magyarok felé, akár az etnikai hierarchia megjelenítésée révén is. Ezzel kapcsolatban megint csak azok az esetek érdekesek, melyek során kiderült, hogy a résztvevők valamelyike nem ismeri a helyben érvényes kontextust, vagy olyan helyzetet próbál teremteni, ami a helyiek számára szokatlan, ismeretlen. A Werbőczy reálgimnázium cserkészcsapatamisén vett részt a visszacsatolt Várgedén (Hodejov) 1939 júniusában. A mise végén aztán elénekeltették a megjelentekkel a Himnuszt. Közben sok szlovák távozott a templomból, ők a templom kapuja előtt beszélgettek. A cserkészek azért fordultak a hatóságokhoz, mert szerintük a szlovákok – akik ráadásul telepesek voltak – nem adták meg a Himnusznak járó tiszteletet. Különösen sérelmezték, hogy a távozott szlovákok fedett fővel és zsebre dugott kézzel beszélgettek.A magyar hatóságok a románoknál sokkal határozottabban, a csehszlovákokhoz hasonló módon léptek fel, az eset számunkra azonban sokkal inkább az etnicitás performálása és ennek fogadtatása szempontjából érdekes.1555 A Himnusz nem része a katolikus miserendnek, eléneklése ezért nyilván mindenki számára jelezte az istentisztelet végét. A szlovák hívek ennek megfelelően cselekedtek, a templom előtt beszélgetni kezdtek. Az világos, hogy nem érzeték magukat a bent zajló események részesének, de hogy ez a kívülállás mennyiben lehetett sértő a falu magyar lakói számára az felettébb kérdéses. Nyilván ők sem énekelték el rendszeresen a Himnuszt a mise végén, ezt a kívülről érkezett, budapesti cserkészek találták ki, bizonyos értelemben az ő etnicitásuk performálását szolgálta. A feljelentést is ők tették meg, jelezve, hogy ez nem a falusiak ügye volt – noha egyébkén a helybeli szlovákok telepesek voltak, egy olyan csoport tagjai, akiket nem mindig övezett tisztelet magyar részről. Igen valószínű, hogy a magyar etnicitás ezzel olyan helyen és módon manifesztálódott, ahol és ahogy nem volt szokás, mivel azonban a kezdeményezők csak átutazók voltak, nyilván a helyiek ennek megfelelően viszonyultak az eseményhez. Számukra a szlovákok látványos kivonulása nem a lojalitás hiányát, hanem ellenkezőleg az etnicitás elfogadásátis jelenthette, helyét pedig nyilvánvalóan a magánszféra határán, de mindenképp a közös vallási, egyházi szférán kívül jelölte ki.

A zászlók kifüggesztését ünnepek alkalmából és fontos személyek látogatása esetén, egy újabb performálási lehetőséget mindkét országban még a magyar törvények szabályozták, meglehetősen szigorúan. Vagyis az ünnepek alkalmából a zászlózás kötelező volt, városban minden épületen és üzlet előtt, falvakban a legfontosabb középületeken és üzleteken, idegen államok lobogóinak használata pedig tilos. A zászlónak jó minőségű anyagból kellett készülnie és jó állapotban kellett tartani. Aki nem tűzi ki a zászlót, tartja jó állapotban a zászlót, nem birtokol zászlót, az előírt időpont után is kint tartja a zászlót, az ünnepnapokon kívül is kitűzi a zászlót, nem tiszteli a zászlót az szabálysértésért megbüntetendő.1556

1554 Elena Mannová: „… de most már jó szlovák”… i. m. 98.1555 MNLOL K28 31. cs. 73. t. 1940-G-17511 4–5. f.1556 ANSJ MS fond Prefectura Județului Mures, inventar 460, dosar 28/1923, 1. f.; A rendeletet nagyjából ennek

megfelelően is alkalmazták, olykor még enyhébben is. Például a kézdivásárhelyi rendőrség 1924-ben súlyos, 2000 lei pénzbüntetést rótt ki négy helybélire, mert egy ünnepség alkalmával rossz állapotú zászlót tűztek ki. (A büntetés

A zászló tehát hivatalosan is a nemzeti érzés és hovatartozás megjelenítője volt, ennek megfelelően használata vagy nem használata az etnicitást is kifejezhette. Kézenfekvő volt tehát például az a Csehszlovákiában is elterjedt gyakorlat, hogy a kisebbségi magyarok az ünnepi zászlózást elhanyagolták, ezzel jelezve, hogy az adott rituálét nem érzik magukénak.1557 Másfelől viszont – legalábbis Romániában – olyan meglepő esetekre bukkanhatunk, melyek azt sejtetik, hogya zászlózási rendelkezések kapcsán is sokféle helyi gyakorlat alakulhatott ki, ami természetesen arrais lehetőséget adott, hogy a helyzetet nem ismerők a már többször látott módon „félreértsék” és az etnicitáshoz kössék a zászlózás elmaradását, noha a fennálló gyakorlat éppen azt jelezte, hogy az adott közösségen belül ez az egyértelmű összekapcsolás nem érvényesült.

Kifejezetten izgalmas ebből a szempontból Abrud esete, hiszen a Mócvidék központjában fekvő, jórészt románok lakta várost nehezen lehetett volna nemzetietlennek beállítani, különösen nem a harmincas évek végén, a negyvenes évek elején. Mégis, a rendőrség két ügye arra enged következtetni, hogy a városban a zászlóhasználat eltért az elvárásoktól és így a definiált etnicitástól is. 1939-ben Miski László – a rendőrségi nyilvántartásban irredentaként szereplő kereskedő – nem lobogózta fel az üzletét az új alkotmány ünnepén. Azt állította, hogy a zászló egy olyan helyiségben található, amit egy bérlője használ és neki nincs oda bejárása. A kevéssé hihető történet a jelentést író rendőrt sem győzte meg, legalábbis felemlegette, hogy Miski más alkalommal is hasonló indokkal szokta megtagadni a zászló kitűzését.1558 Hogy ezt a láthatóan eléggé bejáratott gyakorlatotmégis miért tarthatta fenn hosszabb ideig, arra talán egy két évvel későbbi eset ad magyarázatot. 1941. május 10-én a helyi rendőrök feljelentést tettek többek közt a Móc zászlóaljban szolgáló VladFlorean csendőr (!) ellen is, aki nem tűzött ki zászlót az ünmep – a királyi család ünnepe – alkalmából. Florean néhány nappal később elmondta, hogy a városban az a szokás, hogy csak a főutak mentén kell zászlót kitűzni, a mellékutcákban nem. Ő 15 éve él Abrudon, 12 éve ugyanazon a címen és még soha nem rakott ki zászlót a házára.1559

A két eset együtt persze nem feltétlenül az etnicitás hiányát jelzi, hiszen Miski vonakodása akár Románia szimbolikus elutasítását, és így saját etnicitásának felmutatását is jelenthette, bár más források alapján az abrudi magyarok meglehetősen visszafogottak voltak az ilyen jellegű demonstrációkkal. Florean szabálysértése – különösen mivel éppen neki kellett máshol betartatnia ezt a rendelkezést is – egyértelműen arra utal, hogy a zászlóhasználat és az etnicitás közti kapocslat Abrudon meglazult, pontosabban a zászló sokkal inkább kollektív jelképként szolgált, az ország és vele a terület nemzeti jellegét jelenítette meg és nem az egyéni azonosság felmutatására használták, Emellett persze a szimbolikus térfoglalás eszköze volt de főként a szimbolikus jelentőségű helyeken, ami helyben láthatóan a települési térszerkezet fontosabb részeit jelentette. Természetesenebben szerepet játszhatott a zászlózás költségétől való szabadulás szándéka is, de akkor is mindenképp elmondható, hogy akár kényelemből, akár anyagi okból törtlnt, az etnicitás felmutatására vonatkozó hivatalos elvárásokat helyben különösebb lelkiismeret-furdalás nélkül írtákfelül. Ha pedig a szimbolikus tér birtokbavételeként tekintünk a zászlókra, akkor úgy is értelmezhető az abrudi helyzet, hogy a tér etncizálása itt két fokozatú lehetett, a fontos helyszíneké egyértelmű elvárás volt, a másodrendűeké viszont nem. Az előbbiek viszont tekinthetőek akár a közszféra leképezésének is, az utóbbiak pedig a magánszféráénak. Ez a helyzet pedig éppen a fordítottja a rituálék kapcsán megfigyelteknek, vagyis a magánszféra etnicizálásának és az etnicitástfelmutató rituálék megjelenésének ebben a térben.

iróniáját az adta, hogy azt a magyar büntető törvénykönyv, az 1879. évi XL. törvény 78. paragrafusa alapján szabtákki.) A prefektusi hivatal, másodfokú hatóságként a büntetést 100 leire csökkentette, kifejtve, hogy egy belügyminiszteri rendelet értelmében magánszemélyek nem kötelezhetőek zászlók kitűzésére nemzeti ünnepek alkalmával sem. Ha azonban nevezettek mégis a zászlók kihelyezése mellett döntöttek, akkor nem teljesen használt (totul uzat) állapotúakat kellett volna kitűzniük. ANSJ Covasna, fond 9. inventar 4. dosar 33. 59. contr., 60. contr., 81. contr., 82. contr. számú ügyiratok

1557 Elena Mannová: „Sie wollen keine Loyalität lernen!”... i. m. 45–46.; Uő.: Southern Slovakia as an Imagined Territory... i. m. 194–198.

1558 ANSJ CJ Inspectoratul de Politie Cluj, fond 209, inventar 399, dosar 29, 33. f.1559 Uo. dosar 69, 4–6. f.

Bár nem volt túl gyakori, de Nagy-Romániában még az is előfordult, hogy a kisebbségiek számára megengedték zászlóik szabad használatát. Ez azonban nem elsősorban az etnicitáshoz való viszonytól függött, hanem helyi és országos politikai alkuktól és viszonyoktól. Ennek megfelelően ezek az esetek sem maradtak említetlenül, szépen kiteljesítve a zászlóhasználat performatív szerepétis. Hiszen a megfigyelők alapvetően nem a politikai egyezségek perspektívájából észlelték, vették tudomásul vagy utasították el ezeket az eseteket, hanem az etnicitás ilyen, demonstratív kifejezésre juttatásának megengedhető voltáról alkotott véleményük tükrében. A leglátványosabb ilyen esetre 1926 májusában, Târgu Secuiesc (Kézdivásárhely, Trei Scaune megye) került sor. A megyében képviselőjelöltként indult az Avarescu-kormány belügyminisztériumának kisebbségekért felelős államtitkára, Constantin Bucşan. A kormánynak a csucsai paktum révén szövetségese volt az Országos Magyar Párt is,1560 Bucsan kvázi közös jelöltként látogatott a megyébe. Éppen a paktum miatt vélte úgy a város polgármestere, Morvay András, hogy az ilyenkor kötelező zászlózást, úgymond a magyar–román testvériség jegyében, a román mellett magyar zászlókkal is végezzék el.1561 A nem rég érkezett, román (regáti) rendőrfőnök ugyan tiltakozott, és meg is kezdte a zászlók letépését, de az érkező államtitkár utasította, hogy engedélyezze a magyar zászló használatát is. Bár a rendőrtisztviselő később ismét leszedette a zászlókat, arra hivatkozva, hogy az államtitkári utasítása rendőrség tekintélyét rombolja, a lehetőség, a megtorlás hiánya és a paktum elég volt ahhoz, hogy néhány nappal később, a május 25-i választáson hat környékbeli község lakói magyar lobogókkal ésnéhány megviselt román zászlóval vonuljanak a szavazásra. A rendőrség pedig eljárást kezdeményezzen emiatt, noha a gesztus a saját etnicitás kifejezésre juttatása mellett tulajdonképpen annak azonnali átértelmezéseként is olvasható. A román zászlók jelenléte állampolgári lojalitást is sugallhat, ami azonban óhatatlanul is megváltoztatja mind a magyar mind a román etnicitás tartalmát és jelentését. Az állam és a román etnciitás szoros kapcsolatát oldja, a magyar etnicitás és az állam közt pedig kapcsolatot teremt, ami megkülönböztethetővé teszi azt más magyar etnicitásváltozatoktól is.

A lojalitás felvállalása – ami a zászlózás elfogadása révén Csehszlovákiában is bekövetkezett a húszas évek végétől kezdve1562 – ilyen módon óhatatlanul is megváltoztatta az etnicitás értelmét, amit azonban az identitáspolitikai szereplők merev kategóriái végső soron egyik helyen sem tudtak kezelni. Pontosabban Romániában csak úgy, hogy ezt – hasonlóan a szlovák „magyarónok” létéhez – nem jelenítették meg a nyilvánosságban, mint azt a kisebbségi nyelvvizsgák esetében is láthattuk. Csehszlovákiában ellenben az aktivista identitáspolitika éppen ilyen magyarságeszmét képviselt, itt a problémát egyfelől a többi magyar szereplő részéről mutatkozó elutasítás jelentette, valamint az, hogy a többség részéről nem igen voltak Socoléhoz hasonló gesztusok, éppen a többségi nemzetek, főként a szlovákok, esetében volt nehezen elfogadható a saját etnicitás bármiféle variációja. Talán ez a fajta elutasítás vezetett oda is, hogy, az egykori „magyarónokat” éppen a leginkább cseh- és magyarellenes, intranzigensen nacionalista szlovák asztaltársaságokban fogadták be, a nemzetileg közömbösekkel együtt.1563

Nyelvében él?

Bár a nyelvhasználatról mint beszédmódról már esett szó a korábbiakban is, a mindennapi etnicitás performatív aspektusának is lehet nyelvi dimenziója. Ez mindenek előtt a nyelvhazsnálat és nyelvi tájkép olyan elemeire vonatkozik, mint a nyelvhasználat közhivatalban, köztéren és a vállalkozásoknál, valamint a feliratok és földrajzi nevek megjelenítésének nyelve, illetve a legutolsóesetben maguk a nevek is ide tartoznak, mint arra már láthattunk példát. A nyelvhasználat és a nyelvi tájkép főként a jelölt és jelöletlen nyelv feszültsége révén válik performatívvá, hiszen a jelöletlen – vagyis a domináns – nyelv használata többnyire észrevétlen marad (része a mindennapi etnicitás látens világának), a jelölt nyelvé viszont azonnal felmutatja azt a különbséget, ami akár

1560 Bárdi Nándor: Az ismeretlen vízmosás és a régi országút... i. m.; Uő.: Otthon és haza... i. m.1561 ANSJ MS Dir. Reg. MAI MAM, dosar 2898, 61–62. f.1562 Elena Mannová: „Sie wollen keine Loyalität lernen!”... i. m. 45–46.1563 Elena Mannová: „... de most már jó szlovák”... i. m. 99.

etnicitásként is értelmezhető. Mivel a nyelv jelöletlensége többnyire nem csak a szigorúan vett magánszférára (elsősorban a család) vagy az egyébként nemzetinek látott intézményekre (templom, iskola, egyletek stb.) terjedhet ki, hanem szinte minden területre, ezért a nyelvhasználat performatívfunkciója a mindennapokban is tetten érhető, illetve maguk a mindennapi cselekvések is ilyen jelleget ölthetnek, pusztán az interakció során használt nyelv miatt.

Ugyancsak kapcsolódhat a mindennapi etnicitáshoz a domináns nyelv alkalmazása a látható nyelvi elemek esetében is. Itt elsősorban a már említett látens, magától értetődőnek tűnő környezet az, ami a mindennapiságot jelentheti, továbbá az, hogy ezek a nyelvi elemek éppen a mindennapi cselekvés során igazítsanak el. Ennek megfelelően legtöbbször nem vagy nehezen kikerülhetőek és így óhatatlanul interakciót váltanak ki.

A dualizmus kori Magyarországon a jelölt és jelöletlen nyelv nem volt egységes. Egy-egy régió lakóinak nyelvi megoszlása, a nyelvi csoportok estleges társadalmi hierarchiája, a hagyomány mind meghatározhatta, hogy melyik nyelv(ek) jelöletlenek és melyek jelöltek valamelyik vidéken, településen. Az egykori szabad királyi városok német majd többnyelvűsége például helyenként teljesen megváltozott és a magyar vált a jelöletlen nyelvvé a 19. század folyamán. Máshol, mint az erdélyi szászok városaiban a német őrizte meg ezt a szerepét és a magyar, valamint a román jelölt nyelvek maradtak. Megint máshol – pl. Pozsonyban, Temesvárott – több nyelv is jelöletlennek számíthatott, amihez persze a többnyelvűség elterjedésére is szükség volt.1564 Mindazonáltal – tekintettel a még 1910-ben is viszonylag alacsony többes nyelvtudásra, továbbá arra, hogy az iskolában elsajátított magyar nyelvtudás a nemzetiségek soraiban csak a fiatal korosztályokra volt jellemző – a legtöbb településen egy nyelv számított jelöletlennek.

Mindezt természetesen jelentős mértékben komplikálta, helyenként felbolygatta az állami nyelvpolitika, főként a hivatalos nyelv használatának terjesztésére tett lépések.1565 A nemzetiségi törvény ezen a téren inkább megengedő rendelkezéseit részben a mindennapi alkalmazás, részben a törvényben nem szabályozott területekre kiterjedő új jogalkotás szűkítette. A legismertebbek természetesen a helységnévtörvény, az anyakönyvezést szabályozó rendelkezések, a közoktatás nyelvi tájképének változása, a névmagyarosítási törekvések, de mindezt egy erőteljes politikai diskurzus is kísérte, ami egyre türelmetlenebbül kérte számon a nem magyar nyelvű polgárokon a magyar nyelv használatának preferálását.1566

Ennek a törekvésnek az volt a végcélja, hogy a hivatalos nyelvből minden területen jelöletlen nyelv legyen. Bár ez egyáltalán nem ment könnyen – hiszen a jelölt vagy jelöletlen jelleg nem a hivatalos státusztól, hanem az adott közegben való használat gyakoriságától függött elsősorban – a törekvést az utódállamok is megörökölték, fordított felállásban. Immár az új államok hivatalos nyelve(i) mellett lépett fel az állam. Persze az uralomváltással bekövetkező változások – mindenek előtt a migráció, hosszabb távon pedig a nem magyar nyelvű csoportok iskolázottságánakjavulása – nem jelentéktelen elmozdulást jelentettek a jelölt-jelöletlen helyzet társadalmi feltételeit illetően is.

Ezzel együtt Csehszlovákia és Románia közt nem csekély különbség volt a hivatalos nyelvi rezsimet illetően. Amíg Csehszlovákiában a jogszabályok fő szabályként a kisebbség lakosságon belüli 20%-os arányához kötötték nyelvének használatát a hivatalos érintkezésben is, addig Romániában a kisebbségi szerződések általános megfogalmazását nem követte méltányos

1564 Pozsonyra lásd: Cathrine Horel: Pressburg – Pozsony – Bratislava... i. m.; Eleonóra Babejóvá: Fin-de-Siécle... i. m.1565 Tomasz Kamuszella: The Politics of Language and Nationalism in Modern Central Europe. Palgrave Macmillan,

Basingstoke, 2012.; Karády Viktor: A névmagyarosítások történeti összefüggései. In: Farkas Tamás – Kozma István (szerk.): A családnév-változtatások történetei időben, térben, társadalomban. Gondolat – Magyar Nyelvtudományi Társaság, Budapest, 2009., 41–56.; Maitz Péter: Névmagyarosítás és névideológia a dualizmus kori Magyarországon. In: Farkas Tamás – Kozma István (szerk.): A családnév-változtatások történetei… i. m. 77–94.

1566 A diskurzus hatásának egészen extrém példája Gámán Mihály kassai tanító, aki azért panaszkodott Apáthy István kolozsvári biológus professzornak, mert a német vezérkari haditérképeken német nyelven szerepel a magyarországi települések elnevezése, ami szerinte a magyar törvényeket is sérti. Egry Gábor: Erdélyiség, regionalizmus, szupremácia... i. m. Egy másik esetben a Szapáry grófi család házitanítója azon háborodott fel Drezdában, hogy az általa megszólított, román nemzeti színeket viselő brassói ortodox kereskedelmi akadémiai hallgatók nem magyarul beszéltek vele. Miközben nyilvánvaló,bár nem említi, hogy a társalgást csak német nyelven kezdhették és a diákok is így válaszoltak. Brassói Lapok,

jogalkotás.1567 Ehelyett ágazati utasítások, rendeletek, speciális törvények írták elő a román egyre kiterjedtebb használatát, a közigazgatásban pedig a román nyelv volt az egyetlen, amit elismertek. Igaz, a csehszlovák politikusoktól sem állt távol némi trükközés, hiszen a nyelvhasználati jog biztosítása egy adott területen nem települési szintű lakosságarányhoz, hanem az ún, bírósági járások szintjén számított arányhoz kötődött. Ezek beosztása és átszervezése könnyen a kisebbségi lakosság kritikus szint alá csökkenését hozhatta.

A politika törekvése tehát végig a többségi és egyúttal államnyelv használatának ösztönzése,a kisebbségi nyelvek háttérbe szorítása volt, amit az ezzel kapcsolatos sérelmi anyag is gazdagon illusztrált. A kérdés azonban ebben az esetben is az, hogy a kétségtelenül szép számmal felemlíthetősérelem mellett vagy akár azok ellenére mi volt a tényleges helyzet a nyelvhasználatot illetően. Hiszen, miként azt már más esetben is láthattuk, a sajtóanyag teljessége és reprezentativitása egyáltalán nem szükségszerű. Ráadásul éppen az ismétlődő, a román (vagy éppen szlovák) nyelv használatának kizárólagosságát néhány év elteltével újra és újra előíró rendelkezések jelzik, hogy a szándék megvalósulása koránt sem lehetett könnyű és problémamentes.

Az első leküzdendő akadályt mindjárt az jelentette, hogy a nem román lakosság egy jelentős része két évtized alatt sem tanult meg románul annyira, hogy a hatóságokkal ezen a nyelven érintkezzen. Arról persze nem igen alkothatunk átfogó képet, hogy a hivatalok miként is reagáltak erre a helyzetre, és nyilván volt olyan eset, amikor nem intézték el a magyar vagy német nyelvű ügyfél kérelmét. Ezzel együtt jó néhány eset utal arra, hogy nem is csak alkalmi, hanem általános gyakorlat lehetett az is, hogy az ügy elintézését tartották fontosabbnak a nyelvi rendelkezések érvényre juttatásánál. Így például az Oltszemre érkező, idézéseket kézbesítő, majd a helyiekkel összetűzésbe keveredő csendőrök 1930. húsvét hétfőjén egy vasúti alkalmazottat hívattak, hogy tolmácsoljon a falusiak, a községi titkár (!) és köztük.1568 Carol (Karl) Herbert szász parasztot 1938 márciusában hallgatta meg a Tarnava Mare megyei mezőgazdasági tanácsos egy még a földreformravisszamenő birtoklási és kártérítési ügyben (Herbert a király diktatúra alkotmánya ellen szavazott a népszavazáson, ezért is figyeltek fel rá) és ő azt állította, nem érti, hogy mit akarnak tőle, mert nem tud románul. Úgy tűnik néha még az sem jelentett problémát, ha egy kérelem nem románul érkezett a hivatalba. A csíkszentdmokosi Bara Lajosné 1932. január 20-án kelt kérvényben kért segítséget azigazságügyi minisztertől, mert a férjét katonai szolgálata közben lelőtték és nem kapott semmilyen értesítést a vizsgálat eredményéről. Ezért arra kérte a minisztert, hogy intézkedjen a tettes megbüntetéséről és „hajtson fel” 150 000 lei kártérítést is a hadügyminisztériumtól. A kérvényt ezzel zárta:

„Végül alázatos bocsánatot kérek, hogy ezen kérvényemet nem az állam nyelvén írtam, mert úgy nem tudok és a szegénységem miatt nem tudtam lefordíttatni az állam nyelvére azonban amennyiben szüksége lenne reá kegyelmeskedjék az állam nyelvére lefordíttatni és amibe kerül a lefordítás megírni, mert valamiből megszerzem és beküldöm.”1569

A kérvényt a minisztérium természetesen lefordíttatta, de saját költségén és az ügyet el is intézték. Csakúgy, mint azokat a királyhoz érkezett kérvényeket, melyeket szintén magyarul írtak.1570

Vagyis a hivatalos nyelvi rezsim nem volt annyira merev, mint azt a jogszabályok és a sérelmi sajtóanyag sugallja. Az természetesen elképelhető – és nem csak logikus, hanem a fenti esetekkel is szinkronban lenne –, hogy a hatóságok, a nyelvvizsgák estéhez hasonlóan a kevésbé iskolázott, paraszti és munkásrétegek körében elfogadták a román nyelvtudás hiányosságait, sőt természetesnek tartották. Ez persze azt is megmutatná, hogy a nyelvhasználat milyen mértékben

1567 Csehszlovákiára lásd Horony Ákos–Orosz Örs–Szalay Zoltán: A hely nevei, a nyelv helyei. A kisebbségi nyelvi jogok története Szlovákiában 1918–2012. Jelek a térben 4. Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja, 2012.; Jan Rychlík: The Situation of Hungarian Minority in Czechoslovakia 1918-1938. In Ferenc Eiler – Dagmar Hájková: Czech and Hungarian minority policy in Central Europe, 1918-1938. Masarykův Ústav AV ČR – MTA ENKI, Prague-Budapest, 2009. 27–38. Romániára Nagy Lajos: A kisebbségek alkotmányjogi helyzete Nagy-Romániában. i. m.. 109–116.

1568 ANDJ CV, fond 47., dosar 738. 24. f.1569 ANIC Ministerul Justitiei, Directia Judiciara inventar 1117, dosar 80/1932, Őnagyméltóságú Román Királyi

Igazságügyi Miniszter Úrnak.1570 ANIC Kun István, Juhász Betti.

szimbolikus és hatalmi kérdés volt, hiszen a „nemzetfenntartó” (és persze művelt) középosztálytól valószínűleg sokkal inkább elvárták a román ismeretét és használatát, ami a nyelv és etnicitás rögzített és fix egymáshoz rendelése miatt egyúttal világosan kijelölte volna a többség és kisebbség helyét a hierarchiában is.

Ugyanakkor – amint azt a kisebbségi tisztviselők nyelvvizsgái esetében már láttuk – az sem volt magától értetődő, hogy a tisztviselők valóban tudtak annyira románul, hogy ezen a nyelven intézzék a hivatali ügyeket. Ismét csak egész Erdélyből és a Bánságból és szinte minden évből vannak adatok, amelyek azt mutatják, hogy a hivatalokon belüli és az ügyfelekkel való érintkezésben használt nyelv sokszor nem az államnyelv volt. Ez az első, átmeneti években még nyilván magyarázható lehetett a korábbi rendszer tehetetlenségével, a nem megfelelő létszámú hozzáértő román személyzettel, az Antonescu érában azonban ez már biztos nem lehetett igaz. Mindenesetre Nagy-Románia két évtizedét végig kísérte a kisebbségi nyelvek hivatali használatára vonatkozó panaszok sora. Ezekből itt csak néhány példát tudok bemutatni.

Az átmenet nehézségeit jól illusztrálja Severin megye prefektusának 1920. januári körlevele az alárendelt szervek vezetőihez. Ebben arra figyelmeztette beosztottait, hogy a hivatalokban – a Consiliul Dirigent első dekrétumában foglalt kivételek mellett csak a románt használják. Mindezt azért tartotta fontosnak tudatni alárendeltjeivel, mert több helyről jelentették, hogy a hivatalok román helyett a magyart használják, sőt az anyakönyvet és a községi képviselő testületek jegyzőkönyveit is magyarul vezetik. A prefektus információi bizonyosan megfeleltek a valóságnak, legalábbis erről tanúskodik Răcăşdia-i (Rakasd, Severin megye) főszolgabíró válasza. A lényegébentiszta román nyelvű körzet közigazgatásának vezetője szó szerint ezt válaszolta:

„Nr. 186. adm/1920. Pretura plasii Răcăşdia, Domnul Subprefect Lugoj1064 számú rendeletére jelentem, hogy a hivatalos írásbeli érintkezés nagyrészben a hivatalos román nyelven történik. Bizonyítványok kizárólag románul állíttatnak ki. Tisztelettel alulírott nem tudom egyelőre ezen rendelkezést pontosan betartani, mert a hivatalban nincs a fogalmazási szakban senki, aki e tekintetben segélyemre lenne. Mihelystkapok megfelelő szolgabírót azonnal pontosan eleget teszek a rendeletnek.

A körjegyzőket fent hivatkozott éretelemben értesítettem. Răcăşdia, la 10. Februarie 1920 olvashatatlan aláírás, primpretor”

A hivatalos válasz nyelvi hibridje ellenére világos, hogy az egész járási igazgatás legfeljebb egy nyomtatvány egyszerű szavakkal, betanult fordulatokkal (lásd a levél címzését és keltezését) való kitöltésére volt alkalmas, bármilyen hosszabb szöveg, beadvány, jelentés elkészítésére csak magyarul vállalkoztak.

Ennek tükrében az sem véletlen, hogy 1922-ben a lapok románosítási kampányról számoltakbe, eszerint a vasúton és a postán megjelentek a „Csak románul beszélünk” feliratok, egyes helyeken a híradások szerint a kétnyelvű feliratok magyar részét maga a postaigazgató tépte le. A telefonközpontban csak románul adtak felvilágosítást.1571 Az új feliratok – „Vorbiţi româneşte! Este interzis a se vorbi alta limba decât cea oficială, româneşte!”1572 – egyértelművé tették az elvárást is, és egyúttal megerősítették a „hivatalos nyelv” kategóriájának képzetét a lakosságban, amint azt Bara Lajosné (egyébként nem saját kezűleg írt) kérvénye is mutatja nem sikertelenül.

Annál kevésbé volt sikeres a hivatalok nyelvhasználatának átalakítása. A kézdivásárhelyi rendőrség 1925-ben, prefektusi utasításra kimutatást készített arról, hogy a városban található hivatalok alkalmazottai közt hányan nem tudnak románul. A kimutatásba 56 fő került be, ketten még a rendőrségen sem beszélték az állam nyelvét, a legtöbb ilyen alkalmazott (18 fő) a járásbíróságon dolgozott (köztük egy bíró is), 11 fő a városházán, köztük Morvay polgármester, 9 főpedig a postahivatalban. Emellett a járásbíróságon, a városházán, az állami adóhivatalban, a pénzügyőrségen és a postahivatalban használtak régi, magyar nyelvű nyomtatványokat.1573 Bár a székelyföldi város sok szempontból egyedi eset volt, a rendőrségi felmérést a prefektus egy

1571 Ellenzék, 1922. szeptember 28.1572 Temesvári Hírlap, 1922. szeptember 24. Beszéljen románul! Tilos bármilyen más nyelven beszélni, mint a hivatalos

románul!1573 ANSJ MS Directia Regionala MAI MAM, dosar 2897, 46–48. f.

központi utasításra kezdeményezte, ami arra utal, hogy a probléma közel hét évvel a román hatalomátvétel után még mindig országos méretű lehetett.

Az oltszemi incidens körülményei, a kisebbségi nyelvvizsgák eredménye és a románul nem vagy rosszul tudó tisztviselők legalább részleges megtartása állásukban azt sejteti, hogy a harmincasévek második felének ilyen jellegű panaszai sem lehettek légből kapottak. A fiatalok szokásos ünnepsége miatt már említett Apaţa (Apáca) községben február végén a csendőrség egy másik „irredenta” praktikáról is beszámolt. Jelentésük szerint a községházán minden alkalmazott megengedi, hogy a lakosság magyarul beszéljen, még akkor is, ha az ügyfelek tudnak románul. A hivatalszolga mindent csak magyarul dobol ki, még a románok lakta utcában is, hiába kérte már a csendőrparancsnok is arra, hogy románul is szólaljon meg.1574 A beszámoló szól arról is, , hogy mi isa jelentéstevők problémája ezzel: úgy tűnik, mint ha egy magyarországi hivatalban lennének, nem Románia közepén. Vagyis főként az zavarta a csendőröket, hogy az állam által megkívánt nyelvi hierarchia megbomlott, és ezt azonnal az állam etnikai jellege veszélyeztetésének fogták fel. A nyelvhasználat ezek szerint a román etnikum fontosságát, az állam etnikai jellegét juttatta kifejezésre, az eltérő nyelvhasználati gyakorlat pedig ezt nem egyszerűen aláásta, hanem az állam etnicitását is azonnal megváltoztatta, Magyarországot csinált Romániából.

Azonban ebben az esetben is árulkodó, hogy a nyelvhasználat csak akkor vált problémává, amikor a helyi viszonyok közt járatlan, vélhetően frissen érkezett csendőrparancsnok a fiatalok mulatságát is kifogásolta. Hiszen a jelentésből létszik, a románok utcájában sem kifogásolta senkia magyar nyelvű kidobolást, az ezek szerint régi és bevett gyakorlat lehetett, amit a helyi románok is elfogadtak. Ez azt sugallja, hogy a faluban meglehetősen stabil gyakorlatok működtek, amelyeket vagy nem tartottak etnikusnak, vagy etnikus voltukban nem tartották azokat problémásnak. Kívülrőlnézve, egy másik mércét, etnicitásfelfogást alkalmazva persze ezek problémává válhattak. Az pedig,hogy a fitalaok mulattsága és a nylevhazsnálat egyszerre kérdőjeleződött meg, azt is jelezi, hogy a helyi gyakorlatok és a más körülmények közt kialakult előfeltevéseken nyugvó elvárások ütközése szinte mindent etnicizálhatott.

A kisebbségi nyelvek használatától való félelmet persze erősíthette, ha a kormányzat maga isígy tekintett a községi igazgatásra, mint azt a nyelvvizsgák mellett mutatja például az a belügyminiszteri rendelet is, ami hatóságok figyelmét1936-ban (!) ismételten felhívta a román nyelvhivatalos jellegére és kizárólagos használatára.1575 A rendelkezést a helyi közigazgatásnak közvetítő Severin megyei prefektus ezt kiegészítette azzal, hogy az egyesülés után 18 évvel nem engedhető meg, hogy a közszférában idegen nyelvet használjanak, ezzel is kétségbe vonva a román nemzeti érzést és a románok tekintélyét rombolva. Vagyis ő is ugyanazt találta elfogadhatatéannak, mint az Apata-i csendőrök, még ha ezt némileg másként fogalmazta is meg.

Mindenesetre a közigazgatás és a csendőrség a következő években is gyakran számolt be hasonló esetekről, így 1940-ben Pietroasa Mare (Vecseháza, Wetschehaus, Severin megye) községi hivatalában egy német nemzetiségű alkalmazottat jelentettek fel, mert mindenkinek németet németül köszönt és németül intézte az ügyeiket.1576 1941-ben Reşiţáról érkezett bejelentés, miszerintaz ottani magyarok utasítást kaptak, hogy kihívóan csak magyarul beszéljenek a hatóságokkal.1577 1942-ben Hun Nándor Kolozsváron tanuló egyetemista számolt be temesvári tapasztalatairól az Erdélyi Pártnak, Többek közt azt is leírta, hogy a városi strandon a „Beszéljenek románul” felirat alatt mindenféle nyelven társalogtak az emberek, és amikor erre rákérdezett egy ismerősénél azt a választ kapta, hogy ez itt Románia, itt semmit sem vesznek igazán komolyan.1578

Bizonyos értelemeben egyébként az államszervezet is megbékélt ezzel a sajátos helyzettel. Az már korán kiderült, hogy nincs rá kellő kapacitásuk, hogy a kisebbségi tisztviselők gyorsan elsajátítsák a román hivatali nyelvet. A román többségű megyék községi hivatalai sem akartak áldozatot hozni, például magyar gyakornokokat fogadni Székelyföldről.1579 Ennél azonban

1574 ANSJ BV, Legiunea Jandarmilor Brasov, dosar 10/7 1936. 42. f. 1575 ANSJ TM, fond 223, Prefectura Județului Severin, inventar 1347 dosar 30/1934. 40. f.1576 Uo. dosar 34/1940, 27. f.1577 ANSJ TM fond 193, inventar 828, Legiunea Jandarmilor Severin, dosar 29/1941, 28. f.1578 In Romsics Ignác: Magyarok kisebbségben és szórványban, 1579 ANDJ BV fond 3., inventar 672, Prefectura Județului Fagaras, Serviciul Administrativ, dosar 6/1921, 1–4. f.

nyilvánvalóbb beismerést jelentett az, hogy a politikai pártok – és nem csak a szociáldemokraták – egy idő után magyar nyelvű kampányokat is folytattak a magyarok lakta vidékeken,1580 vagy az, hogy 1940 augusztusában, a magyar-román határvita tetőpontján Trei Scaune megye prefektusa azt javasolta Bukarestnek, hogy Ion Gigurtu miniszterelnök rádióbeszédét magyar nyelven kellene terjeszteni a megyében a tervezett propaganda akció keretében.1581

A helyzet – legalábbis a szakirodalom és az elszórt, ezért szükségszerűen talán kevésbé megbízható magyarországi források tükrében – tulajdonképpen hasonló volt Csehszlovákiában is,1582 azzal a nem lényegtelen különbséggel, hogy itt a kisebbségiek sokkal kevésbé voltak jelen a közigazgatásban. Így aztán értelemszerűen vagy a cseh hivatalnokok vagy a magyar iskolába járt, illetve magyarul és németül a mindennapi érintkezés során megtanult szlovák hivatalnokok intézhették az ügyeket kisebbségi nyelven. Mindez – éppúgy mint Romániában – nyilvánvalóan szóbeliséget jelentett, hiszen az írásos ügyvitel lényegében kizárólag államnyelvű maradt.

Pozsonyban évekbe telt az átmenet, s bár a belső ügykezelés nyelve elvileg már 1921-től szlovák volt,1583 1923-ban még arról panaszkodott a Lidové Noviny, hogy a városi hivatalnokok 90%-a magyar és német, akik egészen más közigazgatási kultúrát képviselnek.1584 Az ún Teljhatalmú Minisztériumhoz befutott jelentések némelyike ekkortájt azt állította, hogy a szlovák nyelv visszaszorulóban van a hivatalokban és a nyilvános tereken, mivel a szlovák hivatalnokok is magyarul beszélnek. Indokuk többnyire az, hogy a szlovák „nem intelligens embernek való”, „furcsán hangzik, ha egy tanult ember szlovákul beszél”.1585 Pechány Adolf „Tót” kormánybiztos egyik informátora – Pechány régi, jó barátként jellemzi – 1926-ban arról számolt be, hogy szlovákiai utazása során feltűnt neki milyen sok cseh nemzetiségű hivatalnok tanul magyarul, a vasúton a pénztárosok és kalauzok is hajlandóak magyarul beszélni, sőt csendőrök és polgármeseterek is. Ezzel együtt kevesebb magyar szót hallott, mint az előző évben.1586

Az utóbbi megjegyzés, illetve az ahhoz fűzött magyarázat adhat egyébként egyfajta kulcsot a nyelvhasználati gyakorlathoz is. Az informátor szerint azért hallott kevesebb magyar szót, mert 1925-ben fürdőidényben utazott, amikor Zólyom tele volt magyarországi vendégekkel. Ezzel szemben ezúttal csak egy cigányzenekart talált, akik magyarul is megszólaltak. Mind ezek a helyzetek, mind az, amit a cseh és szlovák hivatalnokok magyar nyelvhasználatáról írt valószínűleg magyarázhatóak azzal, hogy a csak magyarul tudó, szórakozni, üdülni, fürdőre érkező vendégekkel való kommunikációt szerették volna megkönnyíteni. Továbbá az is nyilvánvaló, hogy ilyen körülmények között a nyilvános terek egy részében is megmaradt a magyar nyelv jelentősége, például a szórakozás, cigányzene óhatatlanul is ehhez nyelvhez kötődött. De ugyancsak jelentős szerepe volt a magyar nyelvnek a kisvárosi korzózás során is.1587 Ez azonban olyan helyzet volt, amelyben éppen az államon belüli hivatalos nyelvvel és nyelvhasználattal kapcsolatos, Románia kapcsán már elemzett megfontolások nem érvényesültek.

Magyar részről persze ezt könnyű volt a helybeliek Magyarország iránti vonzalmaként értelmezni, miként tette azt Lakatos Géza későbbi miniszterelnök is, aki a magyar követség katonai attaséjaként Masaryk elnököt kísérte el a Garam menti hadgyakorlatra és közben minden szlovákiai városban azt tapasztalta, hogy a pincérek és taxisok lelkesen üdvözlik a magyar egyenruhás tisztet,

1580 ANSJ CJ Inspectortaul de Politie Cluj, inventar 399, dosar 197, 113–114. f. Dr. Lupu Parasztpártjának magyar és román nyelvű választási röplapjai. Szövegük tartalmilag azonos, a román változat jobban akar hatni az érzelmekre, egyes kérdésekben részletesebb, a magyar általánosabb. Így a román nyelvű szöveg a bányatörvény módosítását ígéri, mivel az tönkretette a magánbányákat, a magyar szöveg csak általában beszél a magántermelés elősegítéséről.

1581 ANSJ CV fond 9, inventar 17, dsar 52, 2. f.1582 Simon Attila: Egy rövid esztendő... i. m. 61–62.1583 Szarka László: Pozsony etnikai változásai és a városi közigazgatás a két világháború között. In Czoch Gábor

(főszerk.)–Kocsis Aranka–Tóth Árpád (szerk.): Fejezetek Pozsony történetéből magyar és szlovák szemmel. Kalligram, Pozsony, 2005, 401–419., 414.

1584 Filep Tamás Gusztáv: Kormánypárton vagy ellenzékben?... i. m. 32. 12. lj.1585 MNLOL K64 13. cs. 7/b t., 280/res.pol/1922, Pozsony, 1922. szept. 16.1586 MNLOL K28 168. cs. 300. t. ME1926-P-125, 5–8. f.1587 Elena Mannová: „Sie wollen keine Loyalität lernen!”... i. m. 63–64.; Uő: Southern Slovakia as an Imagined

Territory... i. m.

versengenek, hogy melyikük szolgálja ki, mindent előbb kap meg, mint társai.1588 Noha Lakatos ezt bizakodásra okot adó, fontos jelenségként értékelte, a magyarok irénti szimpátia megnyilvánulásának, nem elképzelhetetlen, hogy pusztán arról volt szó, hogy a vendéglátásban és szórakoztatásban tevékenykedők számára a magyar tiszt a sokak által kispolgárinak tartott cseh hivatalnokokra nem feltétlenül jellemző magyaros mulatozást és ezzel a bőséges költekezést jelentette. Ezért is versengtek kiszolgálásáért.

Mindenesetre a hivatalos nyelv általános használatának fikciója és a sokféle tényleges nyelvhasználati gyakorlat kijelölte térben két alapvető tendencia keltett feszültséget. Egyfelől a nyelvhasználati indifferencia különböző jelei és formái, másfelől a nyelvhasználat fókuszáltsága, a nyelvi hierarchia érvényesítésének eltökéltsége. Bár az erre vonatkozó szakirodalom – főként a Monarchia ciszlajtán részének eseteit vizsgálva1589 – főként a lokális szokásokhoz kötődő indifferens felfogás és a kívülről érkező és/vagy középosztálybeli aktivisták fókuszált, a nyelvhasználatot a nemzeti hovatartozás felmutatásaként megkérdőjelező és elváró megközelítése, az így tételezett választóvonal a romániai esetek tükrében túl merevnek tűnik.

Az alapséma – már csak az iratanyag jellegéből következően is – természetesen hasonló: az észlelt nyelvhasználati szokások megkérdőjelezéséből ered valamilyen konfliktus és a helyben bevett szokásokat gyakran kívülről érkezők kérdőjelezik meg. Bizonyos értelemben ide tartoznak a nemzeti tartalmúnak vélt sértések azon esetei, melyek tipikus szavakhoz kötődtek, de a nyelvhasználat performatív funkciója szempontjából fontosabbak azok az esetek, amikor az interakciók valamelyik résztvevője vagy megfigyelője szerint nem a megfelelő nyelvet használták. Ez igen gyakran éppen a hivatali nyelvhasználathoz kötődik, az erre vonatkozó, már érintett panaszok egyszerre jelzik a hivatalos nyelv használatára vonatkozó elvárás létét szinte minden társadalmi csoportban, nem csupán az iskolázott középosztály körében, és az ellenkező gyakorlat elterjedtségét is.

A fókuszált megközelítés részét képező nyelvhasználati elvárások azonban nem csupán a közigazgatási nyelvhasználatra vonatkoztak, hanem ennél tágabb körre, lényegében a teljes nyilvános szférára, sőt alkalmanként a szigorú értelemben vett magánszférára, például levelezésre is,1590 és éppúgy jellemzőek voltak magyar, német vagy román oldalon is. Jellemző erre – és egyúttal nyelvhasználat és az etnicitás felmutatásának szoros összekapcsolására Gyallay-Pap Domokos beszámolója moldvai útjáról.1591

Gyallay-Pap a kolozsvári asztaltársaság korábban már említett, Budapestről kezdeményezetttársadalmi kutatási programjának keretében utazott Moldvába, hogy a moldvai katolikusok – vagyisaz alaphipotézis szerint a csángók – állapotát felmérje. Később erre épült volna egy átfogó nemzetépítő program is. Gyallay-Pap érdeklődésének fontos része volt a nyelvhasználat – annál inkább, mivel a magyar nemzetépítésből kimaradt népcsoport1592 esetében nem igen társíthatott mástnemzeti hovatartozásukhoz. Ennek megfelelően gondosan regisztrálta, mely településeken szorult kia magyar nyelvhasználat a templomból, hol énekeltek magyar dalokat – legalább némi fizetség ellenében, elégedetten nyugtázta, hogy a târgu ocnai vásárban sokkal több magyar szót hallott, mint „oláhot”. A beszámoló legérdekesebb részei azonban azok, amikor a nyelvhasználat jellegzetességeiés a nyelvhasználat társadalmi funkciója mutatkozik meg.

1588 MNLOL K64 37. cs. 7. t. 245/pol-1930, 587/re/19301589 Pieter M. Judson: The Guradians of the Nation... i. m.; Tara Zahra: Kidnapped Souls... i. m., részben Robert Nemes:

Obstacles to Nationalization i. m. 28– 44., 33–34.1590 Erre lásd Eugen Bianu kolozsvári rendőrfelügyelő jelentését az amerikai románok bihari rokonaikhoz küldött

leveleiről. Bianu arról panaszkodik, hogy a kivándorolt románok magyar ügynökök hatására kivándorlásra akarják bírni a románokat. A levelek közt akadt magyar nyelvű is, más levelek viszont román nyelven arról szóltak, hogy „a román tolvajok miatt nagy nyomorúság országának látják Romániát, azért amit magyar népünkkel tesznek”, jelezve,hogy a nyelvhasználatra vonatkozó elvárásoknak megfelelni sem feltétlenül jelentette az etnicitás normáknak megfelelő felmutatását. ANSJ TM Fond 69, Prefectura Județului Timis-Torontal, dosar 100/1921, 24. f.

1591 MNLOL K437 1927 2. t. 8. cs. 63–85. f.1592 Horváth Sz. Ferenc: Népcsoportpolitika, antiszemitizmus… i. m.; Daniel Bein – Meinolf Arens: Die Moldauer

Ungarn (Tschangos) im Rahmen der rumänisch-ungarisch-deutschen Beziehungen zwischen 1940 und 1944. In: Mariana Hausleitner – Harald Roth: Die Einfluss von Faschismus und Nationalsozialismus... i. m., 265–316.

Oneşti városában Gyallay-Pap egy kézidszéki származású kántort talált, aki új templom építésére jótékonysági színielőadásokat szervezett románul. Ezért aztán románra fordított egy magyar darabot, azt a városi katolikusok a Casa Naţionalban akkora sikerrel játszották el, hogy a helyi románok (!) is megpróbálkoztak egy előadással, de Gyallay-Pap szerint csak félsikerrel.1593 Már az is árulkodó, ahogy Gyallay-Pap a katolikusokat azonosítja a magyarokkal, a román előadás szervezőiről pedig nem vallási, hanem nemzeti csoportként beszél. Ennél is sokatmondóbb azonban,ahogy megfeddi a kántort:

„...mivel nem volt tudatában annak, hogy a román nyelvű előadás nem a legjobb bizonyságtétel a magyarság mellett. Kellő óvatossággal igyekeztem rávezetni erre. Megígértem, hogy magyar darabokat fogok küldeni neki, ő viszont ígéretet tett, hogy ezután magyar műkedvelői előadásokat fog rendezni”.

Gyallay-Pap számára tehát nem elég a magyar kultúra megjelenítése katolikus kultúraként, illetve az etnicitás felmutatására vonatkozó normák felől értelmezi az eseményt, így implicit módon azt sem fogadja el, hogy a katolikusok a jótékonyság célpontjának tekintik a helyi nem katolikusokat, románokat is. (Külön is figyelmet érdemel a magyar kultúrfölény finom megjelenítése is a beszámolóban.) Csak a magyar kultúra magyar nyelven történő előadását tartja elfogadhatónak, az adománygyűjtést pedig csak az etnicitás performálásáként tudja elképzelni, noha az egyébként székely – tehát Gyallay-Pap számára is megkérdőjelezhetetlenül magyar – kántor szemmel láthatóan éppen ezt igyekszik elkerülni. Ő a helybelieket a jótékonyság keresztény és polgári erényén keresztül kívánja megszólítani, a magyar kultúrát pedig fordításban hozzáférhetővé tenni, míg Gyallay-Pap számára a katolikusok jelenléte helyben csak magyarként bír jelentőséggel, ezért is szeretné rögzíteni az etnicitást a nyelvhasználaton túl, a nemzeti kultúra révén is.

Kultúra és nyelv elválaszthatatlan összefonódása érhető tetten Lengyen György tutai (Diószeg) plébánosról írt beszámolójában is,1594 kiegészülve a nyelvi és etnikai hierarchia lokális felfogásával is. Lengyen ezek szerint helytelenítette a magyar nyelv mellőzését a hitéletben, szerintecsak pénz kérdése lenne a magyar papok nevelése is. Ő maga több ízben is prédikált már magyarul és a kántorait is magyar nyelvű éneklésre buzdította. Gyallay-Pap azonban ismét csak azt emelte ki, hogy esetében a kultúra és a nyelvhasználat nem esik egybe: „Pedig csak a magyar ösztön dolgozik benne, a magyar kultúráról halvány fogalma sincsen, Árpádról sem tud, Szent Istvánról sem”. Iskolában nem tanult minderről, papként pedig ideje nincs rá. Valójában a papot a nyelv használatában az motiválta, miként azt maga mondta Gyallay-Papnak, hogy „nem akarunk a cigányok” közé süllyedni.

Gyallay-Pap szerepe ebben az esetben is a külső megfigyelőé, aki saját aktivista normáit kériszámon a helyieken. A két esetet összehasonlítva jól látható, hogy az elvárásokat szigorúan értelmezte, ezek összességét azonosította a magyar nemzeti hovatartozással, etnicitással. Ezzel szemben a helyi viszonyok egészen más értelmet adtak az etnicitásnak. A katolikus templomra gyűjtők számára katolicizmusuk elegendő megkülönböztetést kínált, Lengyen plébános pedig azért ragaszkodott a magyar nyelvhez, mert ennek révén tudta megkülönböztetni magát a románul beszélő és vélhetően szintén katolikus cigányoktól, sőt az sem kizárt, hogy a cigányokat részben azonosította a románokkal is. Ez azonban a magyar kultúra érvényre juttatása nélkül inkább a több nyelvet beszélők magasabb rendűségét jelentette, semmint nemzetiként is értelmezhető különbséget. A magyar nyelv magasabb társadalmi státuszt biztosított, de csak második, illetve a másik csoport által nem beszélt nyelvként, nem a magyar kultúrához társított képzetek miatt. Etnicitást fejezhetett ki, ez az etnicitás azonban egészen más volt, mint Gyallay-Pap középosztályi etnicitása. Éppen ezért láthatta Gyallay-Pap kijavítandónak, problémásnak.

Gyallay-Pap számára a kijavítandó dolgok közé tartoztak a nyelvhasználat idegen eredetű elemei is. Ezért aztán örömmel nyugtázta, hogy a moldavi csángók a gyárakban dolgozó székelyföldi magyaroktól tanulnak „magyarul”, például nem „fabrică”-t, hanem gyárat mondanak.1595 Ennek ellenére még beszámolójában is tetten érhető egyfajta nyelvi indifferencia.

1593 MNLOL K437 1927 2. t. 8. cs. 74. f.1594 Uo. 76. f.1595 Uo. 77. f.

Noha mindig számon kéri a román szavak használatát, alkalmanként ő maga is megcsúszik ezen a lejtőn. Szabófalvai látogatásáról írva elmeséli, hogy a község határában a „primár, a secretár” (sic!) és két esküdt várta,1596 míg a szöveg későbbi részében már bíróként említi a községi elöljárót. Az uralomváltás hatása tehát még egy Gyallay-Paphoz hasonló, tudatos „aktivista” nyelvhasználatát sem hagyta érintetlenül, hiába kérte számon másokon magyar nyelvhasználatuk elrománosodását, amit egyébként általános érvénnyel, a magyarságra veszélyes tendenciaként említettek mások is, például Németh László, vagy a Keleti Közlöny című kormánykiadvány.1597

Nem csak ezek az általános jellegű megállapítások utalnak azonban arra, hogy Gyallay-Pap másokhoz képest kivételesen fegyelmezett nyelvhasználó lehetett. Különösen izgalmas a földrajzi nevek, főként a helységnevek használatának gyakorlata. Bár ezeket gyakran a tér szimbolikus birtokbavételeként és nemzetiesítése eszközeként értelmezték1598 a különböző iratokból, levelekből kibontakozó kép arra utal, hogy ennek a politikai diskurzusban is előszeretettel hangoztatott felfogásnak meglehetősen korlétozott hatása lehetett. Az talán kevésbé meglepő, hogy a Bara Lajosnéhez hasonló alacsony társadalmi státuszú, alig iskolázott személyek nem követték sem a hivatalos elnevezések változását, sem a nyelvhasználati követelményeket.1599 A földrajzi nevek használata azonban alsó-középosztályi és középosztályi körökben sem volt annyira következetes, mint az az elvárásokból következett volna – mind magyar, mind román oldalon. Emil Mureşianu főszolgabíró 1920 augusztusában intézett beadványt az igazságügyi miniszterhez. Lakcímét így adtameg: Cluj/ Strada Regelui – Király u. 6. majd a gépelt címből a román utcanevet kézzel áthúzta és kijavította Brătianu-ra. A kolozsvári román tisztviselő számára tehát nem csupán a kettős utcanév használat volt magától értetődő még egy Bukaresthez intézett beadványon is, de a frissen románosított utcaneveket sem alkalmazta automatikusan, megmaradt a régi nyelvhasználatnál, a magyar utcanév lefordításánál.1600 Hasonlóan indifferens nyelvhasználati gyakorlat érhető tetten, ezúttal magyar oldalról idősebb Szentkereszthy Béla báró temetésére érkezettek esetében. Az OMP megyei elnökének búcsúztatásán megjelentek, nem csak a rokonság, az arisztokrácia köréből kerültek ki. A báró társadalmi állása, befolyása miatt a megye – Trei Scaune/Háromszék – minden településéről érkeztek gyászolók, akik jelenléti íven is megörökítették maguk, aláírásukkal.1601 Ide bevezették azt a települést is, ahonnan érkeztek. A többség magyar településnevet használt, de például özv. Bartha Károlyné és egy olvashatatlan aláírású vendég Uzon helyett Ozun-t jelölte meg lakhelyeként, Benke vagy Duka András pedig Székelyudvarhely vagy Udvarhely helyett Odorhei-t.1602 Az ő esetük viszont inkább indifferenciát jelez – és egyúttal azt is, hogy a hivatalos nyelvhasználat és a hatóságok ilyen irányú elvárásai, a nyelvi tájkép változása az egyéni nyelvhasználatot is befolyásolta anélkül, hogy a beszélők mindezzel társították volna az etnicitás vagy megváltozása felmutatását is.

Hasonlóan vegyes képet mutat – immár nem több személy körében, hanem egyetlen nyelvhasználó megszólalásai közt – a már említett ifj. Lányi Oszkár levelezése és naplójegyzetei. Lányai szerteágazó levelezésében és szinte grafomán megszállottsággal vezetett feljegyzéseiben óhatatlanul felbukkannak különböző településnevek, annál is inkább, mivel kísérőzongoristaként turnézó énekesekhez csatlakozott, akik bejárták Erdély fontosabb – többnyire magyarok is lakta –

1596 Uo. 81–82.1597 Németh László: Magyarok Romániában... i. m.; Primária. Keleti Közlemények, 1933/1-2., június 15. 12. 1598 Keményfi Róbert: Az etnikai tér és a nemzetállamiság eszméje. Tabula, 1999/2, 3–26.1599 Elena Szabó igazságügy-miniszterhez intézett panaszában először Sandomonic, Jud. Miercurea-t

(Csíkszentdomokos, Miercurea – vagyis Szereda (!) – megye) említi lakhelyeként, később Comuna San-Dominic, din Miercurea Ciuc Jud. Szerepel a kérelemben. A nyelvhasználat itt egyértelműen a magyar köznyelvi használatot adja vissza románra fordítva, a Szereda alak a mindennapos név, a megyeszékhely nevének azonosítása a megyenévvel szintén ennek része lehet egy olyan közegben, ahol ez ma is megfigyelhető, bár általában nem a szóösszetétel utó-, hanem előtagját felhasználva. Csík és nem Csíkszereda, miközben Csík a megye neve volt valamikor, földrajzi kistájként pedig ma is élő eleme Székelyföld geográfiájának. De ugyanígy használják Sepsit Sepsiszentgyörgyre, Kézdit Kézidvásárhelyre. ANIC Ministerul Justitiei Directia Judiciara, inevntar 1117, dosar 2/1936 I, 102. f.

1600 ANIC Ministerul Justitiei, Directia Judiciara, inventar 1116, dosar 156/1920, 163. f.1601 ANSJ CV Fond 48, dosar 47, 118–131. f.1602 Uo. 126. f., 127 v. f.

településeit. Ennek ellenére a földrajzi nevek használatában szinte semmilyen szabályszerűség nem figyelhető meg nála, és nem csak a magánhasználatú naplóiban váltakoznak a román és magyar verziók.1603 Ez olyan esetekben is feltűnő, amikor a magyar és román név közt nincs jelentős különbség (pl. Torda – Turda). Nehéz bármiféle preferenciát felfedezni, az egyedüli kivétel a közvetlen lakókörnyezetét jelentő Marosvásárhely utcaneveinek kizárólagos magyar használata. De például miként Kolozsvár esetében használja a Cluj elnevezést is és az aktuális román utcaneveket, a Gyilkos-tóra a Lacul Gyilkost, Vatra Dornei-re Dornavátrát, Gyergyószentmiklósra Gheorghenit, úgy Krakkóra is használja a román Cracau-t.

Persze Lányi esete legalább annyira egyedi, mint minden ilyen egyéni szokás. Más magyar személyiségek láthatóan ragaszkodtak a magyar helységnevek következetes használatához. Megint mások – részben talán lojalitásuk kifejezésre juttatásaként, részben pedig talán azért, hogy a magyarszeméyliségek körén belül különböztessék meg magukat – kettős helységnévhasználatot gyakoroltak. Molter Károly például következetesen magyar helységnévvel keltezte magyar levelezőpartnerekhez intézett leveleit és a szövegben is ezeket használta, és Remenyik Sándor Molterhez intézett levelei is kivétel nélkül így születtek meg. Ugyanakkor feltűnő, hogy a konzervatívnak tartott, a Pásztortűz című lapot szerkesztő Remenyiktől eltérően a vele vitában álló Napkelet körül csoportosuló szerzők, vagy a mindenkit egyformán bíráló Osvát Kálmán inkább kettős helységnevet használt. Sőt, Osvát alkalmanként csak román helységnevet is, ami különösen annak tükrében érdekes, hogy a harmincas évek elején Magyarországra települt és ehhez Erdélyből kellett igazolást kérnie arról, hogy nem tanúsított nemzetellenes magatartást.1604 Úgy tűnik tehát, hogy a Lányi-féle, lényegében közömbös és praktikus szempontoktól vezetett hozzáállás mellett bőségesen volt példa az elvszerű magyar nemzeti álláspontra is, opportunizmusrais, sőt arra is, hogymagyar művelt középosztálybeliek egy köztes gyakorlat segítségével különböztessék meg magukat más magyaroktól, ezzel szándékuk szerint vélhetően saját eltérő, haladó magyarságuk is megjelenítve. Ez a magatartás mindenképpen összevethető a csehszlovákiai aktivista és baloldali magatartással, és ahhoz meglehetősen hasonló.

Lányi román megfelelője lehet viszont a szintén marosvásárhelyi Munteanu Teodor, aki a prefektúrán dolgozott. Családja Bandon (Mezőbándon) élt, egy alkalommal, 1933 novemberében Szilágyi Sándor ügyvédtől érte kölcsön annak kocsiját.1605 Levele címzésében a város román nevét használta, úticélját annak közkeletű, mindkét nyelven használatos változatában említette meg (Bánd/Band), a címet, ahová a kocsit kérte azonban magyarul írta le: Szent György tér 5. Ez azonban nem egyszerűen a köztér magyar elnevezése volt, hanem annak régies változata, mivel az 1920-ban csupán fordítással „románosított” közterületet (Strada Sfântu Gheorghe), 1930-ban Piaţa Constantin Romanu-ra (Constantin Romanu tér) keresztelték át.1606 Munteanu esetében tehát szinte bizonyosan nem beszélhetünk arról, hogy igazodna az elvárásokhoz és a román nyelv elsőbbségét demonstrálná. Sőt, egészen addig elment, hogy magyar ismerőséhez fordulva még a város magyar szimbolikus térképét is felhasználta, miközben a városnevet románul írta. Mindez – az esetleges középosztályi felhangok mellett – a hagyományos városi mentális térkép erősségét is sejteti a megújuló nemzetiesítési törekvésekkel szemben. Bizonyára Lányi esetében is az volt a településnevekhez képest meglehetősen egyértelmű utcanévhasználat egyik oka, hogy a túlnyomóanmagyar laksságú városban az új, román utcanévkataszter nem vált a mindennapok részévé, így aztán eligazítani sem volt képes a városi térben. Praktikum és szimbolikus jelentőség elváltak egymástól és a magánjellegű nyelvhasználatában az előbbi bizonyult erősebbnek, még az utóbbit hivatalból képviselni kénytelen köztisztviselők esetében is.

Minden bizonnyal a praktikus szempontok vezérelték a postai küldemények címzésének nyelvhasználatát is. Bár a hivatalos utasítások elvileg nem engedélyezték a nem román helyiség- és

1603 ANSJ MS Fond Proveninetia personala familia Lányi Oszkár jun. Inventar 104, dosar 65, dosar 87, 1604 Molter Károly levelezése. I-II. Szerk: Marosi Ildikó. Argumentum Kiadó, Budapest, 517. levél, II. kötet. 208,;

Dsida Jenő, Áprily Lajos, Kuncz Aladár, Nyíró József például alkalmanként vagy rendszeresen kettős helységnevet használtak leveleik keltezésekor.

1605 ANSJ MS Fond Provenientia Familia Szilágyi Sandor, inventar 106, dosar 37, 31. f.1606 Pál-Antal Sándor: A marosvásárhelyi utcák, közök és terek történeti névtára. Mentor Kiadó, [Marosvásárhely]

1997., 131. Köztársaság tér címszó alatt.

utcanevek használatát, egy idő után pedig elvileg még a külföldről érkező küldeményeket is románul kellett volna megcímezni, a két világháború között ez szemmel láthatóan nem vált kizárólagos gyakorlattá, a posta pedig – nem tudni kényszerből vagy jóindulatból – meglehetősen sok olyan küldeményt kézbesített, melyek nem feleltek meg az előírásoknak. Sokkal inkább úgy tűnik, hogy az ismétlődő tiltások időszakos keménykedést hoztak magukkal, amit ismét a postai gyakorlat enyhülése követett. Erre utal például báró Haller Ferencné, Nemes Polixéna egyik, 1924 januári levele édesanyjához.1607 Ebben, lényegében mellékesen megemlíti, hogy a hozzá intézett leveleket ne csak Kolozsvár, Farkas utcába címezzék, hanem párhuzamosan Kogălniceanu utcába is(azt nem említi, hogy a város nevét is románul kellene írni a címzésen), „mert itt most muszáj így címezni”. A Lányi Oszkárhoz intézett levelek közt is találhatóak olyanok, melyeket Romániában adtak postára, magyar nyelvű és magyar helységneveket tartalmazó címzéssel.1608 És mint már említettem, a făgarasi (Fogaras) posta még 1941-ben is kézbesítette volna a „Fogaras, Ferencz József tér 16” szám alá címzett küldeményt, ha a cenzúra nem találja veszélyesnek az állam biztonságára a Magyar Építőművészet adott lapszámát.1609

Ez a fajta nyelvhasználat megfigyelhető a személynevek esetében is, ami a dualizmus korának névmagyarosító, a román uralom idejének visszarománosító törekvéseinek türkében egyáltalán nem magától értetődő fejlemény. Persze mindennek a földrajzi nevek használatához képest jobban kitapintható társadalmi gyökerei voltak. Egyik mozgatórugója – ez vélhetően inkább városi és részben középosztályi közegben volt tetten érhető – a lojalitás kifejezésre juttatása volt, alkalmanként nem függetlenül a karrierépítéstől sem. Legalábbis erre utal Bethlen Bálint esete, akit az 1926-os megyei választások alkalmából jelöltek Târnava Mare megyében megyei tanácsosnak. Bethlen Csíkban lakott, az akkor kormányzó Avarescu-féle Néppárttal paktumos módon együtt induló OMP jelöltjeként nyilatkozott arról, hogy elfogadja a jelölést. A listán Bálintként szerepelt, az elfogadó nyilatkozatot azonban Valentinként – román névváltozatot használva – írta alá.1610

Más jellegű deviáció figyelhető meg azoknál a falusiaknál, akiknek 1942-ben kellett Braşov megyében arról nyilatkozniuk, hogy a román állami kisebbségpolitika minden jogot biztosít a magyar kisebbségnek. A nyilatkozatokat a kisebbségek helyzetét Erdélyben vizsgáló német–olasz tiszti bizottságnak szánták.1611 A falusiaknak csak alá kellett írniuk egy formanyomtatványt, amibe vélhetően egy községi tisztviselő vezette be a nyilatkozattevő adatait, így nevét is. A hivatalos név és az aláírások eltérése elég gyakori, a legtöbb esetben arra enged következtetni, hogy az egyébként román anyanyelvű és román nemzetiségűként számon tartott falusiak a mindennapokban azt a nem ritkán magyar formájú nevet használták, amit még a dualizmus korában „kaptak” és megtanultak, valószínűleg a betűvetés alapjaival együtt.

Ez nem csupán azt jelentette, hogy a keresztneveiket magyaros módon írták le és használták.Ormeniş (Örményes) nyilatkozatot tevő lakói közt szép számmal találhatóak olyanok, akiknek a hivatalnok által bevezetett családneve és az aláírt családneve sem egyezik. Egyes estekben csak a román név magyaros írásáról van szó (pl. Gociman – Gocsmán, Soica – Soyka, Halmaghi – Halmágyi, Bunica – Bunika), más estekben azonban jól láthatóan valamikor végbe ment a családnév magyarosítása és esetleg későbbi visszarománosítása is. Így lesz Feketéből Negru, Szőcsből Suciu, Deméből Demeter, Tikosiból Ticuşan, Földváriból és Feldírsánból Feldioreanu vagy éppen Király Halmi Máriból Crihălmean Maria.1612 A falu lakóinak közel negyedét 1941-ben román nemzetiségűként regisztrálták és a nyilatkozókat egytől egyig így jelölték meg. Mivel azonban a faluban 1910 és 1930 közt a magyar anyanyelvűek létszáma nagyjából háromszáz fővel csökkent, a román anyanyelvűeké 56 fővel nőtt, a román nemzetiségűeké viszont jelentősen emelkedett az 1910-es becsülhető létszámukhoz képest valószínűnek tűnik, hogy hivatalos visszarománosítási akciókra is sor került. Ezt támasztja alá az 1910-ben összeírt nagy számú ortodox vallású, magyar anyanyelvű lakos is, illetve az, hogy az 1920-as, kétes technikával készült

1607 ANSJ CV fond 66, inventar 75, dosar 10, 55–56. f.1608 ANSJ MS Fond Proveninetia personala familia Lányi Oszkár jun. Inventar 104, dosar 87, 6. f.1609 ANIC Minsiterul de Interne, Cabinetul Ministerul, dosar 22/1941 vol I., 56 f. 1610 ANSJ MS, Prefectura Județului Târnava Mare, inventar 415, dosar 91/1929. 1 doboz. 109. f.1611 ANSJ BV Prefectura Județului Braşov, Seviciul Administrativ, fond 2, inventar 347, dosar 6/1940. 1612 Uo. 1–55. f.

népesség összeírás korábban és később sem látott számú román nemzetiségű lakost rögzített. Biztosan voltak tehát szép számmal olyanok, akiket a román hatóságok úgymond vissza akartak vezetni a román nemzethez. Úgy tűnik, ők 1940 után – ha másért nem a magyarokat ért diszkriminációt látva1613 – nem vállalták fel az egyébként nyilván korábban sem jól megformált, és egyértelmű magyar nemzeti azonosságot. Viszont nyelvhasználati szokásaik, vagy legalább névhasználatuk, megmarad abban a formában, ahogy már a dualizmus idején is gyakorolták. Esetükben tehát nem a beilleszkedés, lojalitás, vagy karrier lehetősége befolyásolta választásukat, hanem a szokások hatalma, amit nyilván felerősített alacsony iskolázottságuk. Ilyen körülmények közt a régen megtanult név biztonságot jelenthetett, ezt feladni pedig veszélyt. Amíg azonban Bethlen Bálint eljárása mögött egyértelmű az etnicitás jelenléte – névhasználata éppenséggel a különbségek eltakarását célozza, ezzel azonban elfogadja a magyar és román etnicitás névhasználat általi felmutatásának lehetőségét is, addig az ormenişi nyilatkozattevőket valójában az etnicitás ilyen módon való performálásval szembeni közömbösség mozgathatta – egy olyan helyzetben, amikor éppen az volt az elvárás, hogy etnicitásukat juttassák kifejezésre nyilatkozatuk révén. Valószínűleg készségesen írták alá az eléjük tett papírt, de nem túl valószínű, hogy maguktól valahais eszükbe jutott volna ezáltal felmutatni saját románságukat és indirekt módon megjelölni magyar falusfeleiket.

Mint azt már láttuk Gyallay-Pap Domokos esetében, a nyelvhasználati normák a nyelvromlásként értelmezett jelenségre is kiterjedtek. Mint a legtöbb hasonló jelenség, ez is kétoldalú folyamat volt, hiszen az egymás mellett beszélt nyelvek kölcsönösen hatottak egymásra. Persze, mint azt ismét csak láthattuk korábban, a nyelvhasználati elvárások a társadalmi helyzetnek megfelelően különbözhettek. Amikor azonban szimbolikus jelentőségű ügyről volt szó, az ilyen jellegű engedékenység jóval kevésbé volt jellemző.

Mindezt jól mutatja a hivatalos nyelven megjelenített feliratokkal kapcsolatos problémák sora. Nem csak abból lett ugyanis probléma, ha nem került elhelyezésre az állam nyelvén egy cégtábla, vagy reklám, vagy nem készült el egy étlap.1614 Az is gondot jelentett, ha ezek elkészültek – de amint az jórészt várható volt nyelvhelyességük kívánni valót hagyott maga után. Elvégre ezeket a feliratokat többnyire a nem román anyanyelvű tulajdonosok vagy szintén nem román anyanyelvű ismerőseik, esetleg román anyanyelvű, de nem kellően művelt és iskolázott vállalkozók készítették el – nem is beszélve a helységnevek románosítása kapcsán már szintén bemutatott esetekről, amikor a régi román névváltozatok megtartását, illetve a helyi hagyományokhoz alkalmazkodó változtatásokat kérték számon az eljárókon.

Bár kezdetben valóban kitapintható volt az idegenkedés a sokfelé felesleges tehernek érzett román nyelvtábláktól – hiszen, mint a temesvári kereskedelmi és iparkamara is érvelt a cégtáblák egynyelvű románosítása ellen – az ügyfelek jelentős része nem is tudott ezen a nyelven, így aztán a cégtáblák éppen eligazító funkciójukat nem tölthették be,1615 az új hatalom ennek szimbolikus jelentőségét elég fontosnak érezte ahhoz, hogy megkísérelje keresztül vinni. A román nyelvű cégtáblák kihelyezése ugyan nem ment mindenhol zökkenőktől mentesen, de a húszas évek közepére lényegében lezajlott ezen a téren a változás. A román állam képviselői pedig elfogadták, hogy más nyelveket is használjanak az üzletek, igaz, ezt egy idő után extra adóval is büntették.1616 Bár a hatalom képviselői időről–időre később sem nézték jó szemmel a kisebbségi nyelvű feliratokat, az első évtized végétől legalább annyira zavarta őket a románosítás felemás jellege, vagyis a nyelvhelyességi problémák.

A probléma térben is elég kiterjedt volt, nem korlátozódott a dominánsan kisebbségi vidékekre. A kézdivásárhelyi rendőség éppúgy felhívta a figyelmet erre 1933-ban, mint a temesvári rendőrség 1934-ben vagy a brassói prefektus 1940 elején.1617 Az első és a utolsó településen a

1613 Erre bővebben lásd L. Balogh Béni (szerk.): Kiszolgáltatva. A dél-erdélyi magyarság 1940–1944 között. Pro Print, Csíkszereda, 2013. 3–67.

1614 A reklámokra lásd ANSJ MS Direcția Regională MAI MAM, inventar 1235, dosar 2897, 51 f. és MNLOL K28 4. cs. 10. t. 1923–T–85., A romániai magyar kisebbség sérelmei, 13 – 14. Az étlapokra lásd uo. 24–25.

1615 ANSJ TM fond 69, Prefectura Județului Timiş–Torontal, dosar 2/1919, 19–20. f.1616 Bárdi – Fedinec – Szarka: Kisebbségi magyar közösségek a 20. században, 1617 ANSJ MS Direcția Regională MAI MAM, inventar 1235, dosar 29109, Nr. 2187/933, 1933. jún 10.; ANSJ TM fond

hatóságok csak utasítást adtak vagy az érintett kereskedőknek, vagy a városházának, hogy intézkedjenek a tarthatatlan helyzet megszüntetéséről. A temesvári rendőrbiztos azonban személyesen állt neki az egyes feliratok – nem csak cégtáblák, hanem reklámok – kijavításának. A városban kilenc helyen korrigálta a rossz, hibás románsággal írt szövegeket. Az esetekből jól látszik, hogy általában a melléknévragozás jelentett gondot, a jelzők használata és a többes számú főnévi alakok. Német és magyar cégek egyaránt voltak a kijavítottak között, és néhány esetben a nyelvek megjelenítésének törvényileg elvárt sorrendje (elől a román, utána a kisebbségi) jelentette aproblémát. Ehhez időnként akkor is ragaszkodtak, amikor a választott megoldás valójában jobban kifejezésre juttatta az elvárt hierarchiát is.1618

Mindezzel együtt a probléma csak részben volt etnikai, noha természetesen amennyiben kisebbségi tulajdonú üzletről volt szó a hatóságok így értelmezték azt. A reklámok esetében, vagy az étlapok írásmódja kapcsán azonban világos volt, hogy román tulajdonosok és cégvezetők is képesek lehettek hibás románságú szövegek használatára. Ez a probléma egészen a kormányzat szintjéig is eljutott. A propagandaminisztérium sajtószolgálatának vezetője egy dátum nélküli, a harmincas években keletkezett feljegyzésben1619 jelezte, hogy ő személyesen foglalkozott a rádióbanelhangzott reklámokkal. Még arra is kísérletet tett, hogy a rádió vezetőségénél elérje a reklámok előzetes programbizottsági vizsgálatát. Ezt azonban elhárították azzal, hogy a reklámokat egyetlen ember ellenőrzi. Éppen ezért kérte a sajtószolgálat vezetője a miniszter közbenjárását.

A szokásos nyelvhelyességi problémák mellett azonban – a propagandaminisztérium esetében nem meglepő módon – tartalmi kifogásai is voltak. Ezek sokszor a nemzeti beszédmód jegyében fogalmazódtak meg. Például azt kifogásolta, hogy a reklámok olykor kiélezett beállítása nagyon rossz képet fest Romániáról. Egy motorbicikli reklám például azzal a szlogennel csábította avevőit, hogy „rossz utakon jó motorbicikli”, ami a tisztviselő szerint azt sugallta, hogy Romániában minden út minősége rossz. Ezt nem engedheti meg magának az állam, ami igazán érdekes kijelentésannak tükrében, hogy ezek a reklámok főként román közönségnek szóltak. Vagyis a propagandaminisztériumi tisztviselő lényegében attól félt, hogy a román etnikumú hallgatóság lojalitását, esetleg nemzeti érzését rendítheti meg a reklámok negatív országképe, ami az etnicitás esszencialista felfogásának alapvetően mond ellent. Vagy megfordítva: a reklámozás a román vállalkozók részéről is saját etnicitásuk felmutatását szolgálja, egyúttal pedig az állam etnikai jellegének kifejezésre juttatását is, ennek megfelelően a románok román nyelvű reklámjaival szemben is érvényesíthetőek az etnicitáshoz kapcsolódó elvárások. A reklámnak a nemzetről és a nemzet révén kell szólnia.

A cégtáblák, plakátok, reklámok nyelve – mint azt a kötelező román vagy cseh/szlovák nyelvű feliratozás előírása is mutatja – része volt a szimbolikus térfoglalási törekvéseknek is.1620 Ez már az uralomváltás után elkezdődött, azzal a céllal, hogy a nyilvános tér a lehető legtöbb szempontból illeszkedjen az új államok által megjeleníteni vélt önazonossághoz és az ehhez tartozó történelemhez, kultúrához. Ennek részeként sor került régi szobrok eltávolítására – nem ritkán erőszakkal1621 – újak felállítására, templomok, nemzetinek tartott vagy egyszerűen csak új stílusban

16„, Chestura Poliției Municipiului Timişoara, inventar 1196, dosar 3, 17. f.; ANSJ BV fond 2, Prefectura Județului Braşov, Cabinetul Prefectului, dosar 57/1941, 24. f.

1618 Például a lugosi rendőrség egy a temesvári sörgyárban készült sörösüveg címkéjét jelentette fel. Ezen ugyanis nem elöl, hanem a címke közepén volt a román nyelvű felirat, ezt vette körül a magyar és a német szöveg. ANSJ TM fond 16, Chestura Poliției Municipiului Timişoara, inventar 1196, dosar 3, 19. f.

1619 ANIC Ministerul Propagandei Nationale, Presa Internă, dosar 186/1930–1943, 98–99. f.1620 L’ubomír Lipták: Collective identity and public space. In: Moritz Csáky–Elena Mannová (szerk.): Collective

Identites in Central Europe and Modern Times. Institute of History of the Slovak Academy of Sciences , Bratislava, 1999., 121-137.

1621 A leglátványosabb talán a pozsonyi Mária Terézia szobor eltávolítása volt, ami legalább annyira a cseh nacionalizmus Habsburg-ellenességének, mint a szlovák politikusok egy részének magyarellenességének következménye volt. Filep Tamás Gusztáv: Főhatalomváltás Pozsonyban... i. m, Szarka László: Pozsony etnikai változásai és a városi közigazgatás … i. m. 413–414.; Elena Mannová: Von Maria Theresia zum Schönen Náci. Kollektive Gedächtnisse und Denkmalkultur in Bratislava. In Rudolf Jaworski – Peter Stachel (szerk.): Die Besetzung des öffentlichen Raumes. Politische Plätze, Denkmäler und Straßennamen in europäischen Vergleich.

emelt épületek létesítésére, 1622 iskolák és felsőoktatási intézmények, múzeumok, színházak alapítására vagy átalakítására.1623 Mindezek alkalomadtán az etnicitás felmutatására is lehetőséget teremthettek, noha elsősorban a tér állandó etnikus jellegét kellett biztosítaniuk. Ám éppen ennek révén válhattak a mindennapok részévé is. Céljuk az volt, hogy az állandóság és rögzítettség segítségével szinte észrevétlenné tegyék a városi tér etnikus jellegét az itt élők számára. Mindez könnyen nyomon követhető mind Csehszlovákia, mind Románia esetében, és persze bármelyik aspektusát vizsgálva találhatunk a várakozásoktól és elvárásoktól eltérő esetet. Hogy csupán a szoborállítást és eltávolítást említsük: amíg Karánsebes polgárai tiltakoztak a Ferenc József szobor eltávolítása ellen, addig Marosvásárhelyen magyarok is aláírták a román katona emlékművének felállítását követelő petíciót.1624 A helyi viszonyok szinte minden tekintetben fontos szerepet játszottak a tér nemzetiesítésének kimenetelére, nem véletlen, hogy Nagyváradon 1936-ban még hatdarab nyilvános helyen található magyar emlékjelet tudtak eltávolítani, miközben Marosvásárhelyenmár a húszas években sor került azok elmozdítására.1625

A következőkben csupán az utcanevek megváltoztatására térek ki részletesebben, mivel ezekkimenetele meglehetősen jól mutatja, mennyire függött mind Romániában, mind Csehszlovákiában a helyi körülményektől a szimbolikus térfoglalás kimenetele.1626 És nem csupán arról van szó, hogy praktikus okokból – mint azt a nyelvhasználat kapcsán már láttuk korábban is – a közigazgatás hajlandó volt eltérni saját rendelkezéseitől és akár a hivatalosan nem létező utcaneveket is használni, ha ez valóban fontos volt számukra. Így történhetett például, hogy a temesvári városvezetés a kötelező védőoltásokról hírt adó hirdetményében számos utca magyar nevét is megadta, minden bizonnyal azért, mert remélték, hogy így többen megtalálják az oltóhelyeket.1627 Legalább ennyire fontos volt az utcanevek és vele a városi szimbolikus térkép végső formája szempontjából az egyes települések általában vett szimbolikus jelentősége, a helyi társadalom – benne az esetleges interetnikus hálózatok – ereje és fontossága és az új hatalmi központokhoz való viszony. Mindez, mint látni fogjuk, könnyebben kifejezésre juthatott Csehszlovákiában, ahol a demokratikus önkormányzati rendszer tágabb teret nyitott a különböző partikuláris érdekek megjelenítésének is. Ezzel együtt viszonylag könnyen tetten érhető Romániában is.

Az utcanevek változtatása mindkét országban már 1919-ben elkezdődött. Romániában a belügyminisztérium regionális felügyelősége 1920 májusában már egyenesen sürgette az egyes települések vezetőit, hogy fejezzék be az utcák elnevezését és juttassák el Bukarestbe – jóváhagyásra is – az új elnevezéseket. Egyidejűleg instruálták is a helyi testületeket, miként válasszák ki az új elnevezéseket. Történelmi személyiségek nevei, a királyi család tagjai, Románia múltának és jelenének nagy alakjai tűntek a legalkalmasabbnak, jelezve, hogy Bukarest az újonnan megszerzett területeken is szerette volna reprodukálni a regáti városok szimbolikus terét. Ezzel együtt, gyakorlati okokból, elrendelték, hogy a régi utcaneveket a kisebbségek nyelvén továbbra is jelenítsék meg nyilvánosan, mivel ez segíti a tájékozódást.1628 Szimbolikus és praktikus, etnicitás és az utcanevek gyakorlati szerepe tehát elválaszthatónak tűnt Bukarestből.

A központi utasítás ellenére az átnevezés gyakorlata településről településre jelentősen

Frank und Timme, Berlin, 2007., 203–216.; Lubomír Lipták: Transformations politiques... i. m. 59–62.1622 A román nemzeti építészet eszméire lásd Ada Hajdu: ; a csehszlovák állam és a modernista építészet

összefüggéseire lásd: Margita Gáborová: Na zlome casu/Im Wandel der Zeit, Modenistické/antimodernistické tendencie v multikultúrnej Bratislave v medzivojnom odobi. Universitá Komenského, Bratislava, 2012

1623 A kolozsvári egyetemre lásd Lucian Nastasa: Antisemitismul universitar...i. m.; Zoltán Pálffy: The Dislocated Student Body i. m.

1624 ANIC DGP dosar 8/1919, 240. f.; ANSJ MS, fond Prefectură Judeţului Mureş, inventar 460, dosar 11/1923, 42. f. Egyébként éppen Caraş-Severin megyében tett kísérletet az új megyei vezetés arra, hogy szakértő segítséggel megóvja a történeti emlékeket a rombolástól. ANSJ TM fond 223, Prefectura Județului Severin, dosar 80/1919, 1. f.

1625 ANIC DGP dosar 56/1921, f. 311. illetve ANSJ CJ Inspectoratul de Poliție, Cluj, fond 299, inventar 399, dosar 423, 4. f.; Molter Károly: Marosvásárhely. In: Uő: Erdélyi argonauták. Mentor, Marosvásárhely, 2000. 37–42. és Uő.: Maros-Vásárhely. Uo. 7–11.

1626 Általában az utcanevekre lásd: Peter Stachel: Stadtpläne als politische Zeichensysteme. Symbolische Einschreibungen in den öffentlichen Raum. In Rudolf Jaworski – Peter Stachel (szerk.): Die Besetzung des öffentlichen Raumes. 13–60.

1627 ANSJ TM fond 160, Chestura Poliției Municipiului Timişoara, inventar 122, dosar 12/1934, 102. f1628 ANSJ TM fond 233. Prefectură Județului Severin, dosar 162/1920, f. 1., f. 31.

változott, ezzel is jelezve nem csak a helyi román elitek eltérő viszonyát a nemzetiesítés gyakorlatához, hanem viszonyukat a helyi térhez és társadalomhoz is. A két végletet Kolozsvár és Nagyvárad jelentette.1629 Az előbbi esetében már 1919 őszén felállt egy 12 tagú bizottság, ami 18 utca azonnali átnevezését javasolta (köztük a Szentegyház utcáét Iuliu Maniura, amit Maniu levélben utasított el, ennek ellenére az átnevezés megtörtént), egyúttal megkezdte az összes utcanéváttekintését és 1920 márciusára el is készítette javaslatát az új elnevezésekre.1630 A prefektus 1920, március 15-én bocsátotta ki az erre vonatkozó rendeletet, valószínűleg mérlegelve a dátum szimbolikus jelentőségét magyarok és románok számára is.

Az aktus azonban nem csupán a dátum megválasztásával szolgálta a magyarok szimbolikus alávetését. Az új nevek közt egyetlen egy sem maradt meg a korábbi, a magyar szimbolikus térfoglaláshoz kötődő nevek közül, viszont a román elnevezések a korábbi magyar utcanevek szinte tökéletes nemzeti tükörképét adták. Nem csak az történt tehát, hogy magyar utcaneveket román utcanevekre cseréltek, esteleg alkalmazkodtak azokhoz a szokásokhoz, melyek meghatározták, hogy bizonyos tisztségek viselőiről neveztek el meghatározott, fontos köztereket. (Például a vasútállomásról a városközpontba vezető utat mindig az éppen regnáló államfőről – királyról, kormányzóról.) A bizottság látványosan arra törekedett, hogy minden magyar történelmi személyiségnek, csoportnak vagy intézménynek megtalálja a román megfelelőjét azok foglalkozását, történeti korszakát, történelmi szerepét tekintve és erre cserélje le a korábbi magyar elnevezést. Így lett a Honvéd utcából strada Dorobanților, a román gyalogság hagyományos elnevezése nyomán, a Gróf Kun utcából, ami a szászvárosi ( Oraştie, Broos) gimnázium alapítójának nevét viselte Emanoil Gojdu utca, a szintén tanulmányi célokat szolgáló Gojdu-alapítványt létrehozó pesti ügyvéd után. A Hunyadi utcából Stefan cel Mare utca lett, a 15. századi magyar kormányzó és a magyar történelem törökverő hőse a 15. századi moldvai fejedelemnek és a román történelem törökverő hősének adta át helyét. Ezzel a város szimbolikus térszerkezete és szövete úgy változott teljesen magyar jellegűből teljesen román jellegűvé, hogy annak belső arányai, esetleges hierarchiája, az egyes névadók és a nekik juttatott utcákból kirajzolódó térkép szimbolikus szerkezete magmaradt, amennyire ez lehetséges volt. A helyi sajátosságok, a városnegyedek jellegzetességei, a különböző jellegű nevek eloszlása érintetlen maradt egy olyan városban, amelyben a világháborút megelőzően a románoknak nem volt elég súlyuk ahhoz, hogy befolyásolják ezt a szimbolikus térképet és ebből következően saját hagyományaik sem voltak. A város városként ugyanaz maradt, nemzeti jellege azonban ellenkezőjébe fordult.1631

Nagyvárad új vezetői ugyancsak utcaelnevezési projektbe kezdtek, ám sokkal kevésbé ambiciózus módon.1632 Ők csupán ötven közterületnek adtak új nevet és az új neveket láhatóan sokkal kevésbé rafinált módon választották ki, noha Nagyváradon – dacára az itt székelő görög katolikus püspökségnek – Kolozsvárhoz hasonlóan kevés befolyása volt a román középosztálynak aváros korábbi szimbolikus térszerkezetére. Ezzel együtt persze a város általános szimbolikus jelentősége sem volt akkor, mint Kolozsváré és talán a határ közelsége, az államjogi helyzet bizonytalansága is motiválta a döntéshozókat. Így a városi tanács megtartott néhány magyar utcanevet (például Deák Ferenc, Rimanóczy Kálmán) és javasolt néhány olyan új elnevezést is, ami láthatóan nem illeszkedett a teljes nemzetiesítés célkitűzéséhez, moha ezt a határozat is az átnevezések céljaként említette. Szent László vagy Kálvin biztosan nem voltak alkalmasak arra, hogy az utcák és a város román jellegét sugározzák, és amíg az előbbinek legalább volt helyi hagyománya, addig Kálvin esetében ez sem merült fel. Mindenesetre ezek a változások így is alkalmasak voltak rá, hogy a világháború előttitől alapvetően különböző szimbolikus teret hozzanak

1629 A kolozsvári utcanevekre lásd Asztalos Lajos: Kolozsvár. Helynév és településtörténeti adattár. Kolozsvár: Kolozsvár Tásaság – Polis Könyvkiadó, 2004

1630 ANIC Consiliul Dirigent (CD), Secția Administrația Județene şi Comunale, dosar 66/1920, 44. f., 221–227. f.1631 Ezzel együtt nem lehet megmondani, hogy vajon fricskának szánták vagy dicséretnek azt, hogy a Jókai utcát Iorga

utcára keresztelték át, a nagy magyar mesemondó helyére a nagy román történészt állítva, ezek szerint mesemondóként. Bár Iorgát elvileg tisztelet övezte, az első világháború előtt számos kirtika is érte erdélyi román körökből. Lásd például Vaida Voevod jelentését Ferenc Ferdinándhoz, 1908. XI. 6. In: Keith Hitchins: The Nationality Problem… i. m.30–31., és 1908. V. 7. Uo. 26.

1632 ANIC CD, Secția Administrația Județene şi Comunale, dosar 46/1920, 130–135. f.

létre. Ez a város állítólagos román jellegét sugározta volna, valójában azonban meglehetősen zavaros szimbolikus térképet eredményezett, hiszen a város nagy részén az utcanevek egyelőre magyarok maradtak, a korábbi szimbolikus térkép belső logikájára pedig nem figyeltek az új kialakításánál.

Kolozsvár és Nagyvárad azonban, mint említettem két szélsőséges esetet képviselt, nyilván nem függetlenül dominánsan magyar kulturális közegüktől. Az új elnevezési gyakorlatot is mindenek előtt ez befolyásolta, még ha ellentétes módon is. Más esetek jobban mutatják, hogy a helyi román elitek – már amennyiben létezett ilyen egy adott településen – miként navigáltak a nemzetiesítés és vele az etnicitás elvárásai és a helyi hagyományok között. Făgăraş-on (Fogaras), egy román többségű kisvárosi megyeszékhelyen, amit román és német falvak vettek körbe, közepénegy tizenhetedik századi építésű, azonban a történeti hagyomány révén apafi Mihály erdélyi fejedelemhez kötődő erőddel, az új városi tanács már 1919 októberében végzett az utcák átnevezésével. Így aztán amikor kézhez vették a fent említett minisztériumi rendelkezést könnyen visszautasíthatták a kisebbségi nyelven történő kitáblázásra vonatkozó utasítást azzal, hogy az túl sokba kerülne. És persze azt is kifejtették, hogy a régi utcanevek közt túl sok „magyar soviniszta” elnevezés található, ami ellentétes az új román állam szellemével.1633 Ezzel együtt az új utcanevek által kialakított szimbolikus tér nem teljes egészében volt román, és emellett a korábbi utcanév rendszer egy igen lényeges, a magyarokra nézve szimbolikus értelemben hátrányos elemét is kiküszöbölte. A tanács jól láthatóan arra törekedett, hogy a hagyományos, helyi román utcaneveket kombinálja újabb, nemzeti értelemben nagyobb szimbolikus jelentőségű elnevezésekkel. Gyakran csupán átnevezték az utcákat a korábban is használt román elnevezést hivatalossá téve. (Strada Tabacarilor, strada Galatului) Máskor egyszerűen lefordították a korábbi, nemzeti értelemben semleges utcanevet. (strada Mori – Malom utca, strada Inului, Livezii – Rét utca). Ezeket kiegészítették a szokásos román nemzeti alakokkal, de politikusok és hősök közül csak erdélyieket válogattak a kulturális személyiségek mellé, teljességgel kihagyva a regáti politikusokat és történelmi figurákat. Végül két utca neve utalt a német és magyar kisebbségek jelenlétére is: strada Luterana (Luteránusok utcája) és strada Săcuilor (Székelyek utcája). Az utóbbi révén történt a magyarok szimbolikus felemelése is. Az első világháború előtt is volt egy ugyanilyen elnevezésű utcája a városnak, ám ennek helyi román neve – vélhetően nem minden ok nélkül – Alsó-Cigánysor volt. Most a tanács átnevezte a korábbi utcát Cimitirului (Temető) utcára és a Săcuilor utcanevet a város egy jóval nagyobb presztízsű részére vitte át.1634

Kissé meglepő, hogy éppen a lugosi városvezetés, ahol pedig viszonylag magas társadalmi státuszú, jómódú és iskolázott román középosztály élt (mint a később bemutatandó Cornel Anton) szinte betű szerint végrehajtotta a központi utasítást, csupán néhány helyi jelentőségű román személyiséget hozzáadva a regáti román történelmi és kortárs politikai figurák sorához az utcanevekközött.1635 Nem így caransebeşi megfelelőik. Itt az új utcanevek erős helyi hagyományokra utaltak, amint azt sejteti a város polgármesterének korábban ismertetett fellépése is az önkénes tűzoltók feloszlatása ügyében. A román utcanevek közt itt amúgy is csak kevés számú, főként helyi jelentőségű személyiség jelent meg, többnyire a régi utcaevet fordították románra. Ez annál is könnyebb volt, mivel már korábban is jó néhány közterület román személyiség nevét viselte, köszönhetően az erőteljes román jelenlétnek a városi elitben.1636 Az utcanevek legtudatosabb nemzetiesítő, sőt identitáspolitikai felhasználására Sânnicolau Mare (Nagyszentmiklós, Groß Sankt Nikolaus) esetében került sor. Itt a lakosság 40%-a német, 18%-a magyar, 30%-a román és 10%-a szerb nyelven beszélt. Az új utcanevekre vonatkozó javaslatot készítő román tanító azt javasolta, hogy kizárólag román történelmi személyiségekről nevezzék el a közterületeket. Azzal érvelt, hogy

1633 ANSJ BV fond 3, Inventar 672., Prefectură Județului Făgăraş, Serviciul Administrativ, dosar 20/1922, 5. f.1634 Uo. Noha az utca áthelyezése a név eltüntetése helyett nyilvánvalóan szimbolikus engedmény volt a magyarok

jelenlétét elismerendő, az aktus egyúttal mégis részét képezte a szimbolikus térfoglalásnak és kiemelte annak mélyreható jellegét is. Egyfelől mindkét nemzetiségre inkább folklorisztikus módon utaltak, a helyi hagyomány részeként. Másfelől, és ez volt fontosabb, az áthelyezés jelezte, hogy amíg korábban a magyarok döntötték el, a városrészek presztízsét is, ezzeé a románok kezébe került ennek meghatározása is.

1635 ANSJ TM fond 223, Prefectură Județului Severin, dosar 162/1919, 4-8. f.1636 ANSJ TM fond 223, Prefectură Județului Severin, dosar 162/1919, 9. f.

az utcanevek az emberek mindennapi iskolázásának eszközei. Úgy vélte, hogy ha minden nap találkoznak ezekkel a figurákkal, akkor szépen lassan megtanulják a román történelmet is. Amire – mint célzatosan megjegyezte – nem csak a kisebbségieknek lenne szüksége.1637

Hasonlóan sajátos utcanév-változtatási gyakorlat mutatkozott a jelentős román lakosság nélküli településeken – legalábbis ott, ahol a megyei hatóságok valamiért nem avatkoztak bele a kezdeti utcanévadásba. Ide tartoztak a bánsági német falvak és mezővárosok is. Ezeken a településeken is szinte kivétel nélkül megtörtént a régi utcanevek lecserélése. Ez azonban szinte kivétel nélkül a századfordulón elkezdődött utcanév magyarosítást megelőző állapotok visszaállítását jelentette. A Szapáry, Wekerle és Kossuth utcák sorra visszakapták régi nevüket, jelezve, hogy a falvak lakói korántsem voltak elégedettek a megelőző időszak nemzetiesítő politikájával sem, dacára esetleges Landespatriotismusuknak. Mindez persze figyelmeztethette volna a javaslatokat általában minden további nélkül jóváhagyó román közigazgatás képviselőit arra, hogy az utcák átnevezése nem fogja eltüntetni a régi szimbolikus térképeket és a régi elnevezések gyakorlati okból is még jó ideig megmaradnak.1638 Miként azt a nyelvhasználatról szólórészben láttuk is.

A romániaihoz nagyon hasonló kép rajzolódik ki a csehszlovákiai utcaátnevezési gyakorlatból is, azzal a már említett különbséggel, hogy a demokratikus politikai rendszerben a helyi önkormányzatokban sokkal több lehetőség nyílt a kisebbségi érdekek érvényesítésére, mint Romániában, és az utcanevek itt is elsősorban települési hatáskörbe tartoztak. Ezzel együtt a települések szimbolikus jelentősége itt is szerepet játszott a névváltoztatások jellegében és kimenetlében is.

Pozsonyban már a város nevének gyors és minden demokratikus elemet nélkülöző megváltoztatása is jelezte: a város a szimbolikus térfoglalás első számú célpontja lesz. A városban a csehszlovák közigazgatás első percétől kezdve jelen volt a tér nemzetiesítésének szándéka, az utcanevek lecserélése is gyorsan lezajlott.1639 Samuel Zoch főispán már 1919. június 19-én elrendelte a névváltoztatásokat, igaz a harmincas évekig még háromnyelvű névtáblák voltak a a köztereken.1640

Ez azonban még itt, az exponált új székvárosban sem jelentette az utcanevek azonnali és teljes cseréjét. Az első időszakban (1920–1921) a történti jellegű személyekről adott utcaneveket cserélték le és a városrészeket nevezték át. Nem csak a három Habsburgról elnevezett városrészeket, hanem az Újvárost is. Emellett a többi utcanevet lefordították szlovákra. Ezt követően kezdődött mega tömeges átnevezés, szlovák történeti személyiségekről, akiknek sokszor semmi köze nem volt a városhoz és egyébként közismertek sem voltak a lakók körében. Összesen kilencvennyolc új utcanevet adtak. Emellett 352 utcából 160 esett át névváltoztatáson, összesen 245alkalommal.1641

Pozsonyban is megfigyelhető, bár csak kisebb mértékben a Kolozsváron alkalmazott tükörmegoldás. Például Árpádból Szvatopluk utca lett, a Koronázási domb teréből Námestie 28. októbra, a legtöbb szlovák utcanév azonban a nemzeti ébredés korából származott. Az új elnevezések fokozatosan felszámolták a városi terek egyediségét, és a régi városi tér és városszövet szimbolikus leképezése helyett a nemzeti szimbolikus tér megjelenítését szolgálták. (Pl. Obilné námestie [Gabona tér] helyett Kollárovo námestie, Neue Gasse durch Spitalgebäude helyett ulica Jána Hollého.)1642 A történelmi személyiségeket szinte kivétel nélkül lecserélték, akár fontos szerepük volt a város történetében, akár nem. (A városi rangot adományozó III. András helyett Šafárikovo ulica, Könyves Kámán helyett Božena Nemcová, II. Rákóczi Ferenc helyett Jan Bottó.) Az 54 változatlan nevű utca közt főként művészek, kulturális személyiségek voltak, mint Liszt, Madách, Fadrusz János (akinek Mária Terézia szobra viszont nem élte túl az uralomváltást).

1637 ANSJ TM fond 69, Prefectură Timiş-Torontal, dosar 1/1919, 42. f.1638 Uo. f. 17–41.1639 Szarka László: Pozsony etnikai változásai... i. m. 413–414.1640 Lovisek Júlia: Pozsony utcaneveinek politikai indíttatású névváltoztatásai az első Csehszlovák Köztársaság

megalakulása után. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 2007/2., 127–136. 130.1641 Uo. 130–131.1642 Uo. 131–132.

Emellett új földrajzi nevekből képzett utcanevek is emlékeztettek Csehszlovákia új geoplitikai és szövetségi viszonyaira: Jugoslávska, Polská.1643 Minezek nyomán a város sajátos jellege, egyediségevisszaszorult – csakúgy, mint más vonatkozásokban1644 – a lokális azonosságokat felülírni látszott azegyneműsítő, az ország minden városában hasonló szimbolikus térszerkezetet létrehozó nemzeti identifikációs gyakorlat.1645

Hasonló folyamatok zajlottak Szlovákia más városaiban is, a végkimenetelük azonban jelentősen különbözött. A helyi erőviszonyok hatása talán Losonc esetében mutatkozott meg a leginkább, amíg itt a magyarok dominálták a városi igazgatást, addig alig történt változás az utcanevekben, csak Kossuthnak kellett eltűnnie. Amint a magyarok aránya csökkenni kezdett feltűntek a szlovák utcanevek is, végül 22 utcanév szlovák, 12 utcanév cseh, 20 utcanév magyar eredetű volt.1646 Komárnoban (Komárom) viszont, ahol végig megmaradt a magyar többség, az utcanevek alig változtak. Lényegében csak az állami tisztviselőknek járó tiszteletet kellett megadni a fő utca Masarykról történő elnevezésével. Nové Zámky (Érsekújvár) utcanevei pedig egészen sajátos kompromisszumot tükröztek: minden utcának két hivatalos neve volt, egy szlovák és egy magyar, és ezek nem egymás fordításai voltak.1647

Bár Csehszlovákia esetében a működő választott helyi önkormányzatok miatt is sokkal egyértelműbb a helyi elitek befolyása a városok szimbolikus térszerkezetére – és ide vehetjük azt is,hogy a törvényi rendelkezések kényszerítő erejének megszűnésével, a magyarok arányénak 20% alácsökkenését követően Bratislavában is leszerelték a háromnyelvű névtáblákat1648 – az utcák elnevezését Romániában is hasonló tényezők befolyásolták. Az eredmény – legalábbis a központi szándék szerint – ugyancsak a csehszlovákiaihoz hasonló lett volna, egy uniformizált, az ország minden városában a többségi etnicitást megjelenítő és mindennapi tapasztalattá tevő szimbolikus tér. Ez azonban a helyi viszonyok miatt sokszor nem jöhetett létre.

Emellett az is kérdéses, hogy a városi terek átnevezése mennyiben változtatta meg azok tényleges mindennapi használatát. Nem pusztán arról van szó, hogy a kisebbségi sajtóban nem ritkán lehetőség nyílt a régi elnevezések fenntartására,1649 hanem arról is, hogy a mindennapi nyelvhasználat még sokáig fenntartotta a régi elnevezéseket, mivel ezek jó ideig jobban eligazítottak a fizikai térben, mint az új elnevezések. A bánsági német falvak példája is mutatja, hogy ezek az elnevezések még évtizedekkel később is könnyen feléleszthetőek voltak és azt is láthattuk, hogy a hatóságok is felhasználták a régi utcaneveket, ha erre feltétlenül szükség volt.

Talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy az átnevezési törekvések nem jutottak nyugvópontra, a városi terek szimbolikus birtokba vétele ellenére sem. Sőt, a harmincas évek végén egészen abszurdtörekvések kerültek napirendre Romániában. Ciuc megye prefektusa 1937. október 27-én kelt rendeletben tudatta a járási vezetőkkel, hogy a közigazgatás a hivatalos irataiban még most is a „régi magyar adminisztráció által alkotott vagy meghonosított elnevezéseket használja, különösen ami a hegyek, dűlők, völgyek stb. elnevezését illeti”. A főszolgabírók feladata lesz községenként létrehozni egy bizottságot – ennek elnöke a főszolgabíró, tagjai a községi jegyző, az állami iskola tanítója, a polgármester és két tanácsos –, ami aztán végrehajtja az átnevezéseket. Enek során elsősorban a régi román elnevezéseket kell használni, ha ilyen nem lenne, akkor a létező magyar elnevezést kell lefordítani.1650

Az utasítás azonban nem csupán a külterületekre terjedt ki, hanem a települések utcaneveire is, jelezve azt is, hogy azok románosítása errefelé még nem történt meg teljes mértékben. Az eredmény mindenesetre inkább tragikomikus volt, mint felemelő.1651 Könnyű elképzelni hány esetben találtak a bizottságok régi román elnevezést ezen a vidéken. Ezek hiányában viszont nem

1643 Uo. 131–133.1644 Szarka László: Pozsony etnikai változásai... i. m. 407–409.1645 Elena Mannová: Southern Slovakia as an Imagined Teirritory... i. m. 196.1646 Elena Mannová: „Sie wollen keine Loyalität lernen!“... i. m. 58.1647 Elena Mannová: Southern Slovakia as an Imagined Territory... i. m. 196.1648 Lovisek Júlia: Pozsony utcaneveinek politikai indíttatású... i. m. 128.1649 Keleti Közlemények 1933/4, 24. 1650 ANIC Ministerul de Interne, Adminsitratia Communala, dosar 199/1937, 10. f.1651 Uo. 11–22. f.

tehettek mást, kínkeservesen megpróbálták lefordítani a régi, sokszor a magyarul beszélők számára is bizonytalan etimológiájú elnevezéseket. Így lett a ’Rétre menő északfelé’ elnevezésből Fânețele din sus (felső szénás/kaszáló), Pataklokából ’Lunca părâului’ (Patak rétje vagy ártere), Völgyből Vâlceaua, Holtárokból ’Valea Moartă’, Csorbakertből ’Grădina ciurdei’ (Csordakertje). Az utcanevek persze ilyen körülmények közt nem maradhattak meg egyszerű fordításnak, noha azok rendszerint csupán a község régi topográfiáját tükrözték. Így aztán a Balázsok utcájából strada Primariei (Községháza utcája), a ’Gáspár útjára jövő láb’-ból Drumul Țiganului, Gálok utcájából Ulița biserică unită, ’Szent Ferenc tetőből’ La capelă (Kápolnánál). Az új elnevezések – ezeket egyébként nem egyszerűen felülről diktálták, úgy tűnik a névadó bizottságoknak valóban beleszólásuk volt – nem is elsősorban szimbolikus figurák vagy fogalmak révén történő nemzetiesítést jelentettek és tükröztek, sokkal inkább egy egységesítő államhatalom érzéketlenségéta helyi világokkal szemben. Az utcanevek és dűlőnevek változása – ha nem pusztán fordításról volt szó – inkább azt jelezték, hogy a falusiak számára érthető és jelentéssel bíró elnevezésekkel szemben az állam csak más, univerzálisan is érthető és felismerhető intézményeket és jeleket tudott csak felhasználni a közösségek feltérképezésére. Ami ezen kívül esett, túlságosan is helyi volt – Balázsok, Gálok, Gáspár – azt le kellett cserélni olyan elnevezésre, ami értelemmel bírt a külvilágból érkezők számára is. Ez azonban sokkal inkább közvetve, elsősorban az új nyelvi környezet révén fejezhette ki az etnicitást, továbbá olyan módon, hogy az idegen külvilágot egyúttalazonosította az etnikailag is idegen román állammal, és így az egyébként erősen lokális belső világokat is elhelyezte az etnicizált különbségek kettősségében. A régi immár nem csak helyi, hanem magyar is volt, hiszen az új egyértelműen azonosíttatott a románnal. Sikere pedig a ténylegesszimbolikus térfoglalást tekintve nem sokkal lehetett nagyobb, mint a székelyföldi templomépítéseké, melyekről Trei Scaune megye prefektusa így nyilatkozott 1940-ben: „Sok elkezdett templomot találtam, ezeket pénz hiányában nem fejezték be és erre az idén sem lesz lehetőség”.1652

Nemzet tárgyesetben

Mint már említettem a nemzeti jellegű fogyasztás eseteit nem könnyű világosan elhatárolni anemzet felmutatásának gyakorlataitól, elsősorban azért, mert a fogyasztás sokszor együtt járt a szórakozással, ünnepekkel, rituálékkal. De az is nehezíti a két jelenség egyértelmű elkülönítését, hogy a nemzeti jellegű fogyasztás sokszor azért vált nemzeti jelentést hordozóvá, mert a fogyasztás aktusát tekintették hivalkodóan nemzeti jellegűnek a felhasznált, illetve elfogyasztott cikkek valamelyik jellemzőjére hivatkozva. Jellemző, hogy néhány – nem jelentéktelen – kivételtől eltekintve mindaz, amit hagyományos fogyasztásnak és fogyasztási cikknek tekinthetünk nem került be ebbe a körbe, vagyis a valóban tradicionális ételek, tárgyak, magánépületek, gazdasági eszközök stb. és az ezekből felépülő néprajzi világ ugyan nemzeti értelmet kapott a tudományos diskurzusban, de mindez nem vezetett el oda, hogy a mindennapi találkozások és cselekvés során ezek jelenlétét az etnicitás megjelenésének tekintsék. Pontosabban nyilván a hagyományok részeként és így közvetve valójában etnikus jellegűként szemlélték azokat, de megjelenítésük legitim, vagyis nem normasértő volt, ezért néhány kivételtől eltekintve nem is reflektáltak rá olyan módon, hogy az az etnicitáshoz való viszonyuk kinyilvánítására késztessen másokat is. A népviseletbe öltözött asszonyok jelenléte a piacon, a flekkenezés Marosvásárhelyen (noha ez egyébként viszonylag új, lokális tradíció volt), a capina (havasi erdőgazdálkodás egyik jellegzetes eszköze) a mócok kezében, a szászok ünneplője az istentiszteleten egy évszázados szokásrendbe illeszkedett, ami ebben a formában csak ritkán vált vitatottá, még ha egyébként nyilvánvalóan jelezte a különbségeket is.

Persze az említett kivételek nagyon is fontosak voltak, vagy a körülményektől függően fontossá válhattak, igaz elsősorban akkor, ha vagy nem a hagyományos közegükben jelentek meg, vagy eleve nemzeti tartalmat hordoztak, esetleg egy adott helyzetben kifejezetten azért kerültek elő,hogy birtokosuk nemzetiségét igazolják, noha minden más kontextusban nélkülözték a nemzeti

1652 ANSJ CV fond 9, Prefectura Județului Trei Scaune, inventar 17, dosar 52, 6. f.

tartalmat. A népviselet természetesen így is értelmezhető volt, különösen annak stilizált és a népi közegen kívül viselt változatai. De az is felruházhatta azt nemzeti többletjelentéssel, ha viselőik az adott nemzeti csoporttal kapcsolatban megfogalmazott sztereotípiákkal, elvárásokkal szemben cselekedtek.

Ez történt 1939. május 10-én, Kolozsváron, ahol a király ünnepén tartott felvonuláson kalotaszegi magyarok egy csoportja is menetelt, kétnyelvű feliratok mögött.1653 A felvonuló kalotaszegiek közül többen népviseletben voltak, és a magyar konzul szerint egyébként azzal fejezték ki elégedetlenségüket, hogy az előírásszerű köszönés – részút feltartott jobb kéz – helyett váltogatták a jobb és bal kezüket.1654 Akár a csendőrök kényszerítették őket a részvételre a Madosz közreműködésével, mint azt a konzul is sejtette, akár valamiért önként vettek részt az ünnepségen, jelenlétük a román nemzeti ünnepen szokásos viseletüknek is etnikai többletjelentést kölcsönzött. Magyarságuk éppen antirevizionista demonstrációjuk miatt vált fontossá a megfigyelők számára. Talán az sem véletlen, hogy a konzul azt is megjegyezte: az egyetlen „bocskoros oláh paraszt” is az ő soraikban menetelt.1655

Hasonlóképpen a magyarok szokatlan viseletét értelmezte demonstrációnak a Braşov megyei csendőrparancsnok 1936 februárjában. A négyfalusi magyar reformátusok bálját február elsején rendezték meg, a résztvevők 80%-a szász öltözékben jelent meg. A megyei csendőrparancsnok ezt gyanúsnak találta, de a helyi csendőrőrs vezetője megnyugtatta, hogy nem irredenta demonstrációról volt szó. A románok és magyarok már több bált is tartottak, ennek az utolsónak a szervezői pedig, akik amúgy is békés emberek úgy döntöttek, hogy újítanak a bálokon aszász öltözékkel. Az eseményen amúgy is sok román vett részt, miközben az evangélikus magyarok – lélekszámuk a kb. 650 reformátusénak nyolcszorosa és ők a környéken az irredenták – távol maradtak.1656 A szokatlan kontextusban megjelenő népviselet tehát ebben az esetben is nemzeti jelentést vett fel, legalábbis a csendőrparancsnokok számára. Amíg azonban a megyei vezető e mögött a magyar nemzeti önazonosság kihívó kifejezésre juttatását látta, addig beosztottja éppen aztlátta a gesztusban, hogy a lojális magyarok különböztetik meg magukat az illojális magyaroktól. Azutóbbi azonban azt is jelentette, hogy egyszerűen a helyben inkább marginális vallási csoportot tekintette megbízhatónak a dominánssal szemben.

Mindazonáltal jóval gyakoribb volt, hogy ténylegesen már születésekor nemzeti jellegű tárgyak, cikkek értelmezése maradt nemzeti, így használatuk is könnyen nemzeti demonstrációknak – vagyis performatív aktusnak – látszott. Mindenek előtt a magyarosnak gondolt viselet vált ilyen jelentést hordozó tárggyá, annál is inkább, mivel a szászok vagy svábok esetében ehhez hasonló, a nemzeti romantika korszakában megalkotott nem paraszti- vagy népviselet, hanem középosztályi, sőt elit öltözék nem volt. A bocskai sapka és a bocskai ruha magától értetődő módon vált tehát olyanfogyasztási cikké, amit akár viselőjük, akár az őt megfigyelők könnyedén a nemzeti hovatartozás kifejezésre juttatásának láthattak – és nem csak Romániában. Ennek megfelelően elég gyakran került elő feljelentésekben, rendőrségi jelentésekben is.1657

Ugyanakkor még ennek a jelentése is átértelmezhető volt, annál is inkább, mert maga a bocskai is olyan kategóriává alakult, ami az öltözékekben kevésbé járatosak számára időnként egyszerűen csak idegen, régies, úrias viseletet jelentett. Ez történet azzal a vádlottal is, akit bocskai viselete miatt gyanúsítottak meg irredenta propagandával, majd a tárgyaláson az ügyvédje bebizonyította, hogy valójában ún. lengyel bundát viselt, ami – és itt a ruha etnikai jelölő szerepe végképp paradoxá vált, nem csoda, hogy a bíróság fel is mentette – a moldvai bojárok kedvelt öltözéke volt a 17. században.1658 Egy másik esetben viszont a ruha viseletének indoklása szolgálta etnikus tartalmának átértelmezését. 1941 januárjában Temesváron római katolikus fiatalokat hallgattak ki bocskai viseletéért, akik azzal védekeztek, hogy papjaik biztatták őket

1653 Seres Attila: Antirevizionista kalotaszegi legények részút feltartott kézzel.... i. m. 119–138.1654 Uo. 131–132.1655 Uo. 132.1656 ANSJ BV Leginuea de jandarmi Brasov, dosar 10/7 1936, 34. f., 33. f.1657 ANSJ TM Legiune Jandarmilor Severin, inventar 828., 29/1941, f. 33. Ordin informativ Nr. 46. din 22. Mai 1941.,

illetve ANIC Ministerul de Interne, Cabinetul Ministeriului, 23/1941, f. 2-3., Personal-confidential 1941. január 19.1658 Zathureczky Gyula: Magyarok megfélemlítése Erdélyben… i. m.

ruházkodásukkal is mutassák meg vannak még magyarok Temesváron. A papok nem is tagadták azt,hogy erre a viseletre ösztökélték a kihallgatottakat, viszont azzal indokolták a választást, hogy ilyen módon a fiatalok tisztább ruhában járnak és nem utolsó sorban megkülönböztetik magukat a zsidóktól.1659 Az etnicitás kifejezésre juttatásának szándékát tehát nem tagadta senki, csupán annak értelmét vitatták, azt, hogy kire irányult valójában az elhatárolás gesztusa. Azt már nem könnyű eldönteni, hogy a zsidók az antiszemitizmus ereje miatt jöttek szóba, vagy a félelem motiválta ezt, hogy ha a fiatalok esetleg nem különböztethetőek meg kellőképpen, akkor velük szemben is érvényesítik a zsidókra vonatkozó rendelkezéseket?

A bocskai viselet egyébként Csehszlovákiában is hasonló jelentéssel bírt, a hatóságok szemében a bocskai (vagy Petőfi, esetleg Kossuth-sapka, nyakkendő) nem egyszerűen használati tárgynak számított, hanem a magyar önazonosság magyarországi formájához tartozás demonstrálásának. Ilyen módon pedig a köztársaság elutasításaként értették, és a megfelelő gyanakvással figyelték.1660

Ami a harmadik lehetőséget, az egyszeri kontextusban nemzetivé váló használati tárgyakat illeti, erre is Csehszlovákia, a népszámlálás már ismertetett esetei kínálnak példát. Azok a szituációk, amikor a megszámláltak régi használati tárgyaikkal, azok feliratával igazolták magyar etnicitásukat ezeket az egyébként kizárólag praktikus darabokat etnikus tartalmúvá változtatták, hogy aztán akár soha többé ne kapjanak ilyen értelmet. Az azonban minden estről elmondható, hogya még a látszólag egyértelműen nemzeti jelentést hordozó fogyasztási cikkek performatív tartalma sem volt egyértelműen rögzített, az jelentős mértékben függott megjelenésük kontextusától is.

A korszakra ezzel együtt is inkább az volt jellemző, hogy a hagyományosan (magyar) nemzeti fogyasztás helyett új hagyományok „feltalálása” zajlott. Ezek egy része látványos tárgyakatjelentett, leginkább felismerhető módon a viselet, öltözködés kapcsán. Ez egyfelől a divat és ruhatervezés terén zajlott, legismertebb képviselője Zsindely Ferenc képviselő, államtitkár majd miniszter felesége, Zsindelyné Tüdős Klára volt, aki magyaros jellegűnek tartott női ruhákat tervezett és vart. Igazán széles körben azonban nem az ő alapvetően mégis csak egyedi és drága ruhái terjedtek el, hanem egy átfogó divathullám, ami azt célozta, hogy a kisebbségi magyar úrinők háziiparban készült, esetleg stilizált népi ruhákat viseljenek.1661 Ez, mint a divat általában, nem is korlátozódott Erdélyre, a budapesti vásárokon is feltűntek ilyen viseletben középosztályi látogatók. Az ő új fogyasztási szokásaikban egyúttal a székely háziipar és így a gazdasági túlélés alapjának látták. Arra a magyar tájékoztatás is gondot fordított, hogy ezt a trendet pozitív módon meg is mutassa a magyarországi közönségnek. Ugyanakkor ez a törekvés egyáltalán nem korlátozódott a kisebbségi magyar közegre, Magyarországon belül is hasonló célokat tűztek ki.1662

Ezzel együtt ezek a törekvések nem nélkülözték a sajátos középosztályi jelleget és az ezzel járó városi egzotizmust sem. A népi vagy népinek tartott ruha valóban, hagyományosan a nemzeti hovatartozás demonstrálását szolgálta, Csehszlovákiában is.1663 Azonban, mint láttuk, csupán azért volt erre alkalmas, mert kikerült eredeti közegéből és új kontextusban jelent meg. Ebben a közegbenviszont éppen mindennapi viselet jellege szűnt meg, a performatív tartalom a használati tárgyból ünnepélyes viseletet csinált. Ez azonban eleve nem volt idegen attól, ahogy a városi közegben a népi kultúrát látták, a népviseletet sokszor éppen a merész színkombinációi, a szokásostól elütő ruhadarabjai tették kívánatossá.1664 Ennek türkében viszont az sem meglepő, hogy egy másfajta tendencia is jelentkezett, a román középosztály érdeklődése a budapesti divat iránt. A már említett Anton Cornel is azért utazott gyakran Budapestre, hogy ruhákat szerezzen be „divatdáma”

1659 ANIC Ministerul de Interne, Cabinetul Ministrului, dosar 23/1941, 2–3. f1660 Simon Attila: Egy rövid esztendő... i. m. 211.1661 Asztalos Miklós: Erdélyi mozaik... i. m., 232–240.1662 Magyar világhíradó 822. http://filmhiradokonline.hu/watch.php?id=3544; Magyar világhíradó 634.

http://filmhiradokonline.hu/watch.php?id=1835; 1663 Elena Mannová: „…. de most már jó szlovák”… i. m. 98–99. Ezzel együtt ez inkább magyar, mint szlovák szokás

volt.1664 ANDJ MS Fond Provenientia Familiala Szilágyi Sándor, inventar 106. dosar 36. 284–285. f. Édes Sandri! Mara

levele Szilágyi Sándorhoz, 1928.; Magyar világhíradó 581. Budapesten szerepel az Udvarhely megyei székely legények és lányok színpompás csoportja http://filmhiradokonline.hu/watch.php?id=1403

feleségének.1665

Mindenesetre a tágabb értelemben vett „nemzeti termék” képzete sem hiányzott a mindennapokból. Csehszlovákiában ennek már amúgy is nagy hagyománya volt, hiszen a dualizmus korától kezdve létezett a nemzeti birtokállomány gondolata és bevett szokás volt arra biztatni a cseheket, németeket, hogy csak saját nemzetbélitől vásároljanak.1666 Magyarországon szintén volt hasonló mozgalom, ennek jelentősége azonban a cseh országrészekkel nem volt összemérhető.1667 Összességében az ehhez hasonló kezdeményezések Erdélyben messze nem voltak olyan elterjedtek, mint a csehek és németek közt.

Ennek tükrében nem is meglepő, hogy a „nemzeti termék” eszméje főként negatív formában, bizonyos árucikkek elutasításaként jelentkezett mindenek előtt a zsidókhoz kapcsolódóan. Így egy luduşi (Marosludas, Turda megye) kocsmáros 1934-ben arról számolt be a marosvásárhelyi Bürger sörgyár képviselőjének, hogy egyes versenytársai már nem rendelnek Bürger sört „árja gondolkodásuk miatt”. De ha két lei-jel olcsóbban kapnák, már megszűnnének antiszemiták lenni – tette hozzá malíciózusan,1668 jelezve, hogy az anyagi érdek még mindig komolymotiváló erő volt az árucikkek etnikai besorolása kapcsán is. Ugyanakkor a „nemzeti termék” eszméje – meglehetősen szélsőséges formában – felsejlik a terjedő zsidók elleni erőszak mögött is. A zsidó üzletek, kocsmák, kávéházak, alkalmanként üzemek szétverése, felgyújtása végső soron azt is implikálja, hogy árujuk is etnikai értelemben jelölt és így románok számára fogyaszthatatlan.1669

Mindazonáltal a nemzeti jellegűnek vélt fogyasztás a különböző dokumentumokban leggyakrabban meglehetősen egyszerű módon jelenik meg. Azt is mondhatjuk, hogy a legelterjedtebb „új hagyomány” a látható vagy láthatónak vélt nemzeti jelképek alapján nemzeti értelmet hordozónak és ezzel performatív erejűnek ítélt tárgyak használata, fogyasztása jelentette. Anemzeti jelkép gyakran nem is valódi, megformált, jól felismerhető jelkép volt, csupán a nemzeti színek megjelenése az adott tárgyon, terméken, esetleg egy nemzeti nyelvű felirat. Már korábban is láthattuk, hogy a hatóságok kiemelkedő jelentőséget tulajdonítottak ezek jelenlétének a nyilvános, sőt esetenként a magántszférában is. Ez a figyelem kiterjedt a különböző tárgyakra is, ráadásul nem csupán a hatóságok részéről. A tudósítások szerint – ezek megbízhatóságáról később – előfordult, hogy kalászkoszorúk, virágcsokrok,1670 a Magyarországról importált rövidáru piros-fehér-zöld színei,1671 az állítólag magyar nemzeti színekben végződő, „Nem, nem, soha!” feliratú ceruzák;1672 egy vasúti menetrenden együtt megjelenő piros és zöld szín a fehér1673 lapokkal mind nemzetivé tehette az adott tárgyat és használatát.

Persze ez szinte elkerülhetetlen is volt, hiszen az az irredenta a propaganda, amit a román hatóságok is figyelemmel kísértek, Magyarországon valóban felhasználta céljaira az ilyen mindennapos tárgyakat is.1674 Ezzel együtt az esetek nem kis részében vélhetően tényleg arról volt szó, hogy nem a felhasználók, fogyasztók szándéka volt performatívvá tenni fogyasztást, hanem az őket megfigyelő, velük interakcióba kerülők tették ezt. Egy temesvári rendőr például arról írt halálosan komoly jelentést, hogy augusztus 20-án egy vendéglőben az egyik asztalhoz három pohárka likőrt vittek ki és ezek sorban piros, fehér és zöld színűek voltak, így elrendezve a tálcán, ekképp nyilvános magyar demonstrációt megvalósítva.1675 A már említett vasúti menetrend egy háromnyelvű kiadvány volt, aminek zöld szegélye a Palma cipősarok piros-fekete hirdetésével együtt adta ki a magyar nemzeti színeket. A Cernăuţi Consumul Bucureşti bodegában magyar

1665 MOL K28 155. csomó, 260. t. 1939-O-15375 4. f.1666 Pieter M. Judson: Guardians of the Nation . i.m; Chad Bryant: Budweisers into Czechs and Germans... i. m.; Die

Habsburgermonarchie...1667 Ágnes Pogány: Wirtschnationalism in Ungarn… i. m. 44–50.1668 ANSJ MS Provenientia personala familiala Lányi Oszkár jun. Inventar 104, dosar 65, 76. f.1669 Ilyen esetekre lásd Rigó Máté: A felejthető pogrom… i. m.; Kulcsár Beáta: i. m.; Gidó Attila: Úton… i. m; 1670 Keleti Közlemények, 1933. szeptember 20. I. évf. 5–6. 32; Keleti Közlemények, 1933. augusztus 1. I. évf. 4. sz. 25.1671 MNLOL Keleti Akció P 1077 VI. köt. 191. 1672 ANSJ MS Directia Regionala MAI MAM, dosar 1235,1673 Keleti Közlemények, 1933. augusztus 1., I/4, 24.1674 Zeidler Miklós: A revíziós gondolat... i. m.1675 ANSJ TM fond 160, Chestura Politiei Municipiului Timisoara, inventar 650, dosar 4/1942, 167. f.

feliratos barackpálinkát (Kajszi la Kecskemét) találtak.1676 A vizsgálat ráadásul azt is kiderítette, hogy a forgalmazó cég Besszarábiában és Transznisztriában orosz nyelvű címkékkel is forgalomba hozott italt.

Bár az esetek jó része komikusnak és súlytalannak tűnik, alkalmanként nagyon is valós következményeik lehettek. Akár ténylegesen a nemzeti önazonosság kifejezésre juttatását szolgálták(mert ez nyilvánvalóan sokszor valóban szándékolt értelme volt az aktusnak), akár nem, a hatóságok olykor kemény kézzel léptek fel. A barackpálinkát forgalmazó cég vezetőségét minden további nélkül internálták Târgu Jiuban. Azt, hogy ez nem csak a háborús feszültség következményevolt jól mutatja Asztalos Eleonóra marosvásárhelyi vak virágárus esete, akit egy piros-fehér-zöld virágcsokor miatt vontak eljárás alá. Bár a belügyminisztérium nem tudta megmondani, pontosan milyen jogszabályhelyet is alkalmazhatna, a bukaresti szervek pedig közölték, hogy nincs is ilyen jogszabály, ha feléjük ez nagyon ritkán előfordul elkobozzák az árut, végül megtalálták az ezek szerint még mindig hatályos dualizmus kori magyar joganyagot, ami valóban tiltotta idegen államoknemzeti színeinek használatát.1677

Azt ismét szinte lehetetlen megmondani, hogy ezek az esetek milyen elterjedtek voltak. Részben bőven akadt olyan – például a kalászkoszorúké – amikor a rendőrségi eljárást az ügyészségmegszüntette, jelezve, hogy nem tartja olyan súlyúnak, ami figyelmet érdemelne. Másfelől vannak arra utaló jelek, hogy a sajtó meglehetősen érdekelt volt abban, hogy botrányos eseteket tálaljon, nem függetlenül a politikai diskurzus hasonló tendenciáitól. Az Universul 1937 augusztusában adotthírt arról, hogy Baznan (Bázna, Târnava Mică megye) az Umbrath vendéglőben egy szászsebesi tanítónő botrány okozott a magyar nemzeti színekben pompázó sáljával. A vendégek még a csendőrséget is kihívták, miután megkérték a tanítónőt, hogy ne viseljen magyar színeket, aki erre azt felelte, hogy az „egy úrtól származó emlék”. A tudósítás szerint a tanítónőt letartóztatták és a megyei törvényszék elé állítják majd.1678 Ehhez képest amikor a rendőrség főfelügyelősége, a cikketmegismerve megkísérelt többet megtudni az ügyről, az elvileg illetékes kolozsvári rendőr felügyelőség nyomát sem lelte hasonló esetnek.1679 Ennek tükrében abban sem lehetünk biztosak, hogy más, a sajtóban taglalt esetek sem csupán a képzelet szüleményei voltak. A már korábban említett rendőrségi és csendőrségi ügyek statisztikái is arra utalnak, hogy az ilyen esetek sajtóbeli reprezentációja meghaladta azok tényleges gyakoriságát és fontosságát.

Akadnak olyan esetek is, melyek egészen nyilvánvaló módon csak egy be- vagy feljelentő fantáziájának termékei lehetnek. Szinte bizonyosan nem találhatott semmit a temesvári rendőrség, ha azokat a magyar eredetű kendőket kereste volna, amelyeket egy bejelentő állítólag Franz Radl kávéház tulajdonosnál látott, és amelyeket a szerb és magyar lakosok közt állítólag osztogattak. Ezeken ugyanis a háború utáni Európa térképe szerepelt volna, amin Romániát teljesen felosztották magyarok, oroszok és bolgárok közt, úgy, hogy a magyarok még Olténia egy részét is megkapták.1680 A történet ebben a formában – vagyis úgy, hogy használati tárgyként osztották volna szét ezeket a térképeket – egészen valószerűtlen, noha más formában valóban számtalan, különféle sokszorosított és kézzel rajzolt, a háború utáni Európát ábrázoló térkép jutott mind a magyar, mind aromán hatóságok kezére. Mivel a bejelentés ráadásul Nagyszebenből, az ottani katonai statisztikai irodán keresztül érkezett Temesvárra, sokkal valószínűbb, hogy Radl egy haragosa akart ártani az egyébként vélhetően nem is magyar vagy szerb, hanem német kávéház tulajdonosnak, aki így saját feltételezhető etnicitása felől nézve végképp paradox helyzetbe került.

Mint azonban ebből is kitűnik ahhoz, hogy hasonló esetek formájában az etnicitás is napvilágra kerüljön főként éber megfigyelőkre volt szükség. Ettől kezdve az ügyek nagyon hasonló módon folytatódtak, mint a nemzeti beszédmódhoz kapcsolódó eljárások. Tanulságos, hogy milyen módon járult hozzá mindez a magán és nyilvános szféra közti határ elmosódásához is. A fogyasztást

1676 ANSJ TM fond 193, inventar 828, Legiunea Jandarmlor Severin, dosar 42/1943, 280 f.1677 ANIC Ministerul Justitiei Directia Judiciara, inventar 1117, dosar 85/1932, 47–48., 50., 58. f.; Az esetről beszámol

Zathureczky Gyula: Magyarok megfélemlítése Erdélyben… i. m. Azt azonban elhallgatja, hogy évekkel korábbi, mint a cikk megjelenése.

1678 Universul, 1937. 235 sz. augusztus 27.1679 ANIC DGP dosar 34/1924, 8–9. f.1680 ANSJ TM fond 160, Chestura Politiei Municipiului Timisoara, inventar 650, dosar 4/1942, 52–53. f.

az etnicitással kapcsolatban értelmezők eleve azt feltételezték, hogy amit ők maguk nemzeti tárgynak, árunak látnak, azt használójuk, elfogyasztójuk is így értelmezi, ezért aztán a használat és fogyasztás aktusa is nemzeti értelemmel bír. Ez egyébként sokszor igaz is lehetett, de még ezekben az esetekben is azt jelentette, hogy az alapvetően inkább a magánszférába tartozó fogyasztás nyilvános értelmet és funkciót kapott, akár szándékoltan, akár csak az értelmezők felől nézve. Mindkét esetben meggyengült a két szférát elválasztó határvonal, hiszen amennyiben valóban nemzeti demonstrációnak szánták ezt a cselekvést, akkor a cselekvő maga helyezte át azt a nyilvános szférába. Amennyiben nem volt mögötte ilyen szándék, a külső értelmezők akkor is képesek lehettek rá, hogy akár a nyilvános diskurzus befolyásolásával, akár a hatalom közbelépésével bevonják a nyilvános szférába az eredetileg privát aktust.

Ennek következtében a két szférát elválasztó határvonal azért is gyengült, mert a magánszféra ellenőrzésének igénye (policing) meglehetősen határozottan megfogalmazódott és nemcsak az állam, hanem a különböző nemzettagok részéről is. Ez kiterjedt még a szűk értelemben vett privát szféra zárt tereire is, például olyan felvetésekkel, hogy az erdélyi magyarok lakásukban a bejárattal szemben „nem, nem soha!” feliratokat helyzetek volna el.1681 A nyilvános diskurzusban pedig ez a magánszférára vonatkozó normák átalakításának igényeként is megjelent, hiszen a botrányosként tálalt esetek – és az ehhez kapcsolódó politikusi megnyilatkozások, az újságok tudósításaiban taglalt rendőri akciók – azt is megszabták, mind a kisebbségiek, mind a többségiek számára, hogy mit nem szabad tenniük a magánszférában.

A nemzeti elvárások ráadásul nem voltak tekintettel egyéni jellegzetességekre, egyformán vonatkoztak mindenkire. Jó példa erre a 27. gyalogezredből sebesültként hazatért Dumitru Porteanuesete, akinél magyar nemzeti színű tárgyat találtak. Egy keresztet, amit lábadozása után a brassói kórház előtt vett. A kereszt egyébként első világháborús emlék lehetett, felirata „Hadisegélyező 1914–15”. Amíg Porteanu valószínűleg csak egy katonai érmet és vallásos szimbólumot látott a vásárolt tárgyban, jelezve egyébként közömbösségét az ezzel kapcsolatos diskurzus iránt is, a hatóságok egyenesen kiterjedt propagandahálózatot vizionáltak, ami hasonló keresztek ezreit adja elErdélyben.1682 Ezért aztán azt megvenni sem szabad.

Ugyanakkor szándékolt és szándékolatlan módon még egy olyan hatása volt a tárgyak és használatuk, fogyasztásuk etnicizálásának, ami a magán- és nyilvános szférák határvonalát is gyengítette. Egyfelől a nem többségi emlékhelyek és emlékművek fokozatos felszámolása, másfelőla privát tárgyak nemzeti jelentőségűvé emelése azzal is jár(hatot)t, hogy banális tárgyak sorából a magánszférában elhelyezkedő lieux de mémorie-k sora alakult ki. A nemzeti jelentéstulajdonítás és a magánszféra funkcióváltása együtt alkalmas lehetett rá, hogy az emlékezet helyei részben közösségi funkcióikat is megtartva, részben individuális vagy kis csoportos formában a magánszférában alakuljanak ki, ezzel magát a közösségi emlékezetet is felszabdalva.

Különösen izgalmas a fogyasztásnak az a területe, amelyik szinte elválaszthatatlanul összefonódott a mindennapi etnicitás performatív aspektusával is, a zene, tánc és vele a mulatság, a szabadidő eltöltésének ilyen módja. Nem csak azért, mert az etnicitás „történésének” ez a változata az egyik leggyakoribb a forrásokban, hanem azért is, mert ennek kapcsán mutatkozik meg talán a legjobban az, hogy a mindennapokban miként működhetett kultúra és a középosztályi civilizáció elhatárolóként és csoportképzőként. Ez pedig azt is megmutatja, hogy a kultúra nemzetileg egyértelműen jelölt és így is látott, sőt ekként is használt (például a nemzeti kategóriák közti választást is jelentő) szférái mellett (iskolák, színházak, rsézben kulturális egyesületek) volt egy olyan kulturális tér, amelyben az etnicitás nem rögzített, hanem dinamikus lehetett, és amelyben egyszerre, vagy váltakozva egy személy több identifikációt is kifejezésre juttathatott. Ezek az egymást váltó identifikcáiók persze nem szükségszerűen voltak nemzetiek, a leggyakrabban váltakozó identifikáció nemzeti és regionális volt.1683

A nemzetileg jelölt kultúra szférája meglehetősen egyértelműen megragadható volt, az irodalom, a színház és zene nemzeti elemei, a népi tárgykultúra, továbbá tág értelemben ide

1681 ANSJ MS Directia Regionala MAI MAM, dosar 1235,1682 ANSJ TM fond 160, Chestura Politiei Municipiului Timisoara, inventar 650, dosar 4/1942, 53. f.1683 Egry Gábor: Keresztező párhuzamosok... i. m.

tartozott az iskolák és az egyházak világa is. Ezek között is volt átjárás, ám minderre éppen az volt jellemző, hogy a nemzeti határok átlépése cselekvő és a célcsoport szemében egyaránt ennek – vagyis határátlépésnek – látszott és így a résztvevők – értve ez alatt például egy-egy irodalmi fordítás, színházi beszámoló olvasóit – végig tudatában voltak saját és a másik eltérő etnicitásának, szándékuk szerint annak megismerését vitték véghez.1684 Ám már a zene és a színház esetében sem volt mindig egyértelmű hol kezdődik a nemzeti, saját vagy idegen etnicitást kifejező és hol az etnicitást legfeljebb a használt nyelv formájában megjelenítő cselekvés. A szórakozás, mulatozás, azúj műfajként rendkívül sikeres film vagy akár a sport hasonlóképpen bizonytalan kontúrú területnekszámított nemzeti szemszögből.

Ezt a bizonytalanságot az állami szervek mind Romániában, mind Csehszlovákiában és a revíziót követően Magyarországon is nyelvi és tartalmi cenzúrával kívánták ellensúlyozni. Ennek célja tulajdonképpen az volt, hogy a magyar (és később a román illetve szlovák) nemzeti kulturális kánon darabjai csak megrostálva legyenek elérhetőek a kisebbségiek számára, és a tágabb értelemben vett, még nem kanonizált kulturális termésnek is csak a megfelelő darabjaihoz férhessenek hozzá. Ehhez korlátozták a kulturális behozatalt a határon történő cenzúrával, továbbá állandó vagy ideiglenes jelleggel cenzúrának vetették alá a különböző előadásokat, rendezvényeket.Romániában a cenzúra állandó volt ezekre vonatkozóan is, Csehszlovákiában váltakozott, többnyirekényes politikai helyzetben jelentkezett.1685 Ezt egészítette ki az a minden környékbeli országban általánosan érvényes rendelkezés, miszerint nyilvános rendezvényeket csak előzetes bejelentés és hatósági engedély birtokában lehetett tartani, ami tulajdonképpen a kulturális rendezvények tartalmicenzúrájára is alkalmat adott, de nem ennek „szakértői”, hanem a saját fogalmait használó hatóságok részéről.1686

A tartalmi cenzúra – különösen a kulturális import esetében – meglehetősen rigorózus volt. Szlovákiába kevés magyarországi könyvet lehetett bevinni, habár közben a cseh-morva részeken ezek sokszor szabadon terjeszthetőek voltak. Romániában szintén gyanúsként kezelték a legtöbb ilyen munkát, ezzel együtt a sokszor abszurd tilalmak mellett meglepő alaposságról tanúskodó pozitív vélemények is találhatóak. Péterfi Jenő összegyűjtött munkáinak behozatalára azzal adtak engedélyt, hogy a szerző a legnagyobb magyar esszéisták egyike, aki a nyugati kultúra minden eleméből inspirálódott, politikai nézetei pedig a kisebbségek kulturális szabadságát hirdették akkor, amikor a magyar politika azok elnyomására törekedett.1687 Prohászka Ottokár magyar filozófus (sic!) összegyűjtött munkáinak II., III., IV., V., XI., XII:, XIII:, XIV. kötetét is engedélyezték, azzal, hogy a XII: és XIII: kötetből egy három és fél oldalas listán felsorolt szöveghelyeket törölni kellett. Ezek általában magyarokra, Magyarországra, magyar ünnepekre, magyar szenvedésre és küldetésre vonatkoztak.1688 Járossy Dezső orgonaművész és kanonok zenei munkákat szeretett volna behozni, ezekről megállapították, hogy tisztán zenei tartalmuk miatt nem is veszélyesek.1689 Ez annak tükrében talán meglepő lehetett, hogy például a Zenei Szemle cenzúrázott számában a Vidék rovatban Nagyvárad és Pozsony eseményeiről számoltak be, a lapszerkezetből pedig egyértelmű volt, hogy a főváros alatt Budapestet értik, és akkor még nem is szóltunk a földrajzi nevek magyar nyelvű használatáról.1690

Ezen a téren azonban végre tetten érhető a hatóságok hozzáállásának változása is az idők folyamán. Az előzőekben említett pozitív döntések a húszas évek második feléből valók. S bár abszurdnak tűnő tiltások már korábban is voltak, például Kosáryné Réz Lola Tibi az országban és Tibi a tengeren című műveit is veszélyesnek minősítették, a negyvenes években már Berzsenyi

1684 Lásd erre K. Lengyel Zsolt: A hamis alternatíva... i. m.; Uő.: Kristóf György az erdélyiség és a romániaiság kereszttüzében. Adalékok. In: Uő. A kompomisszum keresése... i. m. 179–192., Molter Károly levelezése I. i. m.

1685 Mint a már említett 1938 nyári lévai szabadtéri játékok esetében. Simon Attila: Egy rövid esztendő... i. m.1686 A szakértő sok esetben valóban szakértőt jelentett. A román országos filmcenzúra bizottság elnöke Liviu Rebreanu

író volt. ANIC DGP1687 ANIC DGP dosar 61/1927, 2-3. f.1688 Uo. 10–14. f. Igaz, később vita támadt a különböző szervek közt, hogy lehetséges-e ilyen beavatkozás, ne tiltsák be

inkább a két kötetet egészében. 19–22. f.1689 Uo. 25–26.1690 Uo. 92–121.

Dániel összes munkái, Tompa Mihály összes költeményei, a Buda halála, vagy egy 1885-ös, Kárpátiemlékek című kötet is irredenta munkának minősült.1691

Hasonló cenzúrázási gyakorlat volt érvényben a filmekre, de ezek esetében – tekintettel a filmgyártás fő trendjeire – az „irredenta” tartalom mellett legalább olyan lényeges volt a közerkölcs,vallás védelme. (Habár a színielőadások és rendezvények esetében is megtiltották az okkultizmust, mágiát, telepátiát, hipnózist a harmincas évek közepén.)1692 Viszont ezen a téren problémát jelentett a filmek nyelve és feliratozása, hiszen a mozikban vetített alkotások jelentős része magyarországi volt vagy magyar nyelven készült.1693 A mozik tulajdonosai között ráadásul sok volt a magyar nyelvű, akár hivatalosan zsidó nemzetiségű, akár magyar is.1694 Hasonló volt a helyzet a színdarabokkal is, még a könnyű műfajok esetében is. Így aztán a magyar szerzők operettjei különös figyelemben részesültek a cenzúra és az egyes előadásokat engedélyező hatóságok részéről,legyen szó a „Csókos asszonyról” vagy a „Marica grófnőről”.1695

Ez a gyakorlat nyilván megkönnyítette azt is, hogy maguk az előadások, filmvetítések, sőt a könyvek olvasása is etnikus értelemben performatív aktussá váljon. Igaz, erre sokszor eleve igény volt a szervezők részéről is, ám a hatóságok hasonló értelmezése csak megerősítette ezeknek az eseményeknek a fontosságát. Ha a rendőrség úgy értékelte a magyar színtársulatok növekvő számú és olcsóbb vidéki előadásait, mint az OMP hivatalos kultúrstratégiájának megvalósítását és egyúttal veszélyt Romániára,1696 akkor nem csak egyetértett a magyar párt vezetőivel abban, hogy a minél gyakoribb színielőadások a nemzeti öntudat fenntartásának eszközei, hanem vissza is igazolta annakhatékonyságát. Valami hasonló történt Csehszlovákiában is, jól példázza ezt a lévai nyári játékok esete, ami nemzeti demonstrációvá alakulhatott, még hozzá úgy, hogy az aktivisták számára is lehetőséget biztosított magyarságuk demonstrálására, részben éppen a darabválasztás (János vitéz) miatt. De ez nem csak a színtársulatok turnéira volt igaz, hanem a filmekre is, nem véletlen, hogy a húszas évek végi társadalomszervező elképzelésekben és új generáció népszolgálati programjában is helyet kapott a mozgó filmszínházak eszméje – részben egyébként német/szász mintára.1697

Ezzel együtt az is látszik, hogy a cenzúra meglehetősen hézagos, estenként könnyen kijátszható volt – könyvkereskedelemben éppúgy, mint a színtársulatok részéről.1698 Néha elegendő volt ugyanannak a szervnek két területi hatóságát kijátszani egymás ellen, mint tette azt Szendrei Mihály, aki színtársulatával Máramarosszigeten adta elő a „Csókos asszonyt” és a „Marica grófnőt”.1699 Igaz, ebben segítségére lehetett, hogy kezdetben a hatóságok valójában nem érdeklődtek az előadás iránt. A Sziguranca főnök is csak akkor tiltotta be az eseményt, amikor hírét vette, hogy a színpadon „minden díszlet és jelmez magyar nemzeti színekben volt, a táncok sértették a teremben lévő románok nemzeti érzését.” A második felvonásban pedig az egyik színésznő magyar viseletben magyar táncot járt el, amit a szinte kizárólag zsidó és magyar közönség percekig hangosan ünnepelt.1700 Ez után derült ki, hogy nincs engedély a darab bemutatására, de Szendrei azzal érvelt, hogy máshol is gond nélkül előadhatták azt. A betiltás nyomán Szendrei bejelentette, hogy beszerzi az engedélyt, a Sziguranca főnök viszont feletteseitől várt közbenjárást, hogy a társulat ne kapja meg azt. Végül Szendrei nem is a területileg illetékes művészeti felügyelőség engedélyét mutatta be, hanem a nagyváradiét – vélhetően mivel ott rendelkezett megfelelő kapcsolattal. Az engedélyt ráadásul annak ellenére kapta meg, hogy közben

1691 ANIC Ministerul Propagandei Nationale, Presa Interna, dosar 186/1930–43, 78. f.1692 ANIC DGP dosar 14/1927, 7. f.1693 Lásd erre: Balogh Gyöngyi – Zágoni Bálint (szerk.):A kolozsvári filmgyártás képes története 1913-tól 1918-ig.

Filmtett Egyesület – Magyar Nemzeti Filmarchívum, Kolozsvár, 2009.; A vetített filmek listáit lásd: 1694 A filmkre és mozikra lásd pl. ANIC DGP dosar 32/1930, 1695 Például ANIC DGP dosar 50/1926, 2–4. f.1696 ANIC DGP dosar 14/1927, 4–6. f.1697 MNLOL P10771698 A levélcenzúra esetében ez azzal függött össze, hogy centralizáció esetén a hatalmas mennyiségű levelet csak

felületesen tudták elbírálni, decentralizáció esetén pedig nem volt egységes irányvonal és a helyi cenzorok sokszor hanyagnak bizonyultak. ANIC DGP dosar 1/1921, 77–78. f.; ANSJ TM fond 223, Preectura Judetului Severin, invenar 1347, dosar 29/1940, 180–185. f.

1699 ANIC DGP dosar 50/1926, 2–4. f.1700 Uo. 2. f.

a Sziguranca is kiderítette, hogy a minisztérium már egy évvel korábban betiltotta ezeket a darabokat,1701 vagyis a felügyelőség az érvényes rendelkezéseket sem tartotta be, a hatóságok pedig sokszor nem is törődtek ilyen finomságokkal. Ha Szendrei igazat mondott, akkor a máramarosszigeti rendőrök eljárása lehetett a kivétel és az érdektelenség a szabály – legalábbis a húszas évek közepén.1702 Kérdésessé ez a gyakorlat talán csak ott vált – habár egy-két esetből törvényszerűségre nehéz következtetni – ahol tényleg akadt valaki, akit zavart ez a fajta performatívaktus, ami egyébként csak részben játszódott a nyilvános szférában.

A könyveknél, filmekénél és előadásoknál sokkal nehezebben ellenőrizhető volt a kultúra fogyasztása tekintetében az új tömegmédium, a rádió. Ez mind Csehszlovákiában, mind Romániában állandó aggodalommal töltötte el a hatóságokat, mivel azok ebben a propaganda – és gyakran ide tartozónak tekintettek mindent, amit a nemzeti önazonosság fenntartására alkalmasnak véltek – ugyanakkor korlátozni nem nagyon lehetett. Jellemző azonban, hogy magyar nyelvű rádióadás indítása csak Csehszlovákiában merült fel, Romániában legfeljebb a rádiókészülékek használatának adminisztratív korlátozását alkalmazták, amit egyébként Csehszlovákiában sem vetettek el. De éppen ezért vehették készpénznek Budapesten, hogy a csehszlovák rádióindítási szándékokat elsősorban azzal indokolták, hogy a jobb minőségű budapesti adást kell ellensúlyozni.1703

A magyar rádió identitáspolitikai küldetése kezdettől fogva egyértelmű volt,1704 de az a kulturális kínálat, amit sugárzott láthatóan befogadásra talált azoknál a nem magyar hallgatóknál is, akik kötődtek ennek a széles értelemben vett kultúrának valamelyik részéhez. Silviu Dragomir már többször említett bejelentésének körülményeiből az is nyilvánvaló, hogy ő és vélhetően társai is rendszeresen hallgatták Budapestet.1705 Legalábbis erre lehet következtetni abból, hogy az ügyészségnek azt is előadták: Budapestről minden héten közvetítenek olyan előadást, ami nem csak irredenta, hanem sértő is Romániára nézve. Mindezt a magyar lakosság figyelmesen hallgatja, az irredenta énekeket magánlakásokon éneklik.1706 Egyébiránt Csehszlovákia esetében is írtak a koraszak társadalomrajzai egy olyan, még a dualizmus korában szocializálódott csoportról, akik ha nagyon szigorúan a magánszférában is, de a magyarországi kultúra rádión keresztül történő fogyasztására rendezkedtek be.1707

Ugyanakkor a rádiókészülékek engedélyezésének gyakorlata elvileg lehetővé tette volna, hogy kizárják a kisebbségieket és a nem megbízhatóakat a közvetlen rádióhallgatásból. Romániában1925-től egy háromtagú bizottság engedélyezte a készülékek használatba vételét, ennek csak egy tagját delegálta a posta, egy-egy tagot pedig a vezérkar és a rendőrség országos főfelügyelősége.1708 Emellett a Sziguranca külön is felállított egy irodát az összes kérelem begyűjtésére és előzetes értékelésére. Ez persze általában úgy történt, hogy a kérelmező lakóhelye szerinti rendőrség vagy csendőrség adott véleményt Bukarest megkeresésére. Ráadásul külön, szigorúbb szabályok vonatkoztak az ostromállapot (starea de asediu) által érintett területekre, annak megszűnéséig, így a nyugati határvidékre is.

Az viszont kideríthetetlen vajon milyen kritériumok alapján minősítettek valakit gyanúsnak Bukarestben és milyen indokkal tekintettek el ettől. A kolozsvári rendőrfelügyelőség már 1926 áprilisában arra panaszkodott, hogy a központban folyamatosan engedélyt adnak gyanús alakoknak és intézményeknek anélkül, hogy konzultálnának az illetékes állambiztonsági szervekkel, például a vlăhiţai (Szentegyháza, Odorheiu megye) vasgyárnak, ami a kolozsváriak szerint egész fészke a

1701 Uo. 3. f.1702 Másfelől a harmincas évek végéról is tudunk hasonló esetről, Pataki Tibor miniszterelnökségi államtitkár

nagyváradi származású feleségének egyik barátnője színésznőként Abrudon vett részt egy előadáson és innen írt levelet Budapestre, amit aztán a rendőrség felbontott. ANSJ CJ

1703 MNLOL; Simon Attila: Egy rövid esztendő... i. m. 56. skk.1704 Glatz Ferenc: Kultúrpolitika, hivatalos ideológia... i. m.; Ster Miklós: i. m.; Ormos Mária: Egy magyar médiavezér i.

m.; Remélt hatására lásd: MOLK28 168. cs. 300. t. ME 1926-P-125 6. f.1705 ANIC Ministerul Justitiei, Direcția Judiciară (Min. Just. Dir. Jud.) inventar 1117. 111/1932. f3. f1706 Ezt erősíti meg egy utasítás is 1936-ból, ami arra kéri a beosztott szerveket, hogy vizsgálják meg a népszerű zenei

műsorok tömeges hallgatása nem valósít-e meg ellenséges propagandát? ANIC DGP 4/1925, 155. f.1707 Vájlok Sándor: Szlovákok és magyarok. i. m. Magyarok Csehszlovákiában 1918–1938, 191–194.1708 ANIC DGP 4/1925, 4. f.

megbízhatatlan magyaroknak és ahol egyetlen román nemzetiségű alkalmazott sincs.1709 Októberbenviszont Nagy Mihály kézdivásárhelyi lakos ügyében megkeresték a helyi rendőröket, akik válaszoltak is, hogy Nagy nem szerepel a gyanús elemek közt, jól szituált, érzelmeit nem ismerik (vagyis nyilván még nem jelentette fel senki és nem vett részt a városi közéletben sem olyan aktivitással, hogy a rendőrök regisztrálják), ennek ellenére nem javasolták az engedély kibocsátását,mert magyar származású lévén szándékait nem ismerhetik.1710

Talán az ilyen panaszok is szerepet játszottak abban, hogy 1926 végén regionális bizottságokat hoztak létre a posta, a Sziguranca, a hadsereg és a csendőrség képviselőjéből.1711 Az eredmény azonban nem nagyon különbözött, annál is inkább, mert a végleges döntést elvileg ezutánis Bukarestben hozták meg. Így aztán a rádiókészülékek elterjedését a kisebbségiek körében nem is sikerült megakadályozni, a vevőkészülékeket pedig alkalomadtán – a jelentések szerint leginkább népszerű zenei műsorok alkalmával – tömegesen hallgatták. Az biztos, hogy Erdélyben a rádiótulajdonosok többsége végig kisebbségi – hivatalosan magyar, német, zsidó nemzetiségű – volt. 1930. május végéig Brasov megyében 71 engedélyt adtak ki, ezek közül 11-et román nemzetiségű kérelmezőnek. A megyében Codlea (Feketehalom, Zeiden) térségében augusztusban 53 készüléket tartottak nyilván, mindössze 9 román tulajdonossal.1712 Mures, Turda, Tarnava Mica, Alba, Nasaud megyék területén 1934 márciusában 109 engedélyt adtak ki, közülük 45 került román nemzetiségű kérelmezőhöz. Ugyanezen év májusában 100 engedélyből 35 volt román kérelmezőé. Egyébkétn a két hónap során mindössze egyetlen kérelmet utasítottak vissza.1713 Dej városában vagytérségében 1938 augusztusában 726 rádiókészüléket tartottak nyilván, közülük 307 volt román nemzetiségű tulajdonosé.1714 Severin megyében 1940 árpilis végéig 43 engedélyt adtak ki, ebből 18 került román kérelmezőhöz egy döntően román lakosságú közigazgatási egységben.1715 Az is sokat mondó, hogy Diciosanmartin (Dicsőszentmárton, ma Tarnaveni, Tarnava Mica) városába 1939-ben 50 példány érkezett a Rádió Újságból, 30 példány a Rádió Életből, 15 példány az Antenna című lapból külföldről, és csak 15 példány a Radio Univers című lapból.1716

Az is látható azonban, hogy a rádió legnagyobb ereje nem volt más, mint a népszerű zenei műsorok közvetítése. Talán ez vonzotta a legtöbb hallgatót – eltekintve a politikai eseményektől – nem véletlenül emelte ki ezt egy kirohanás a magyar rádió ellen az oravitai Opinia Noastra ortodox egyházi lapban is. A szerző a sértő, gyalázkodó románellenes szövegek mellett többek közt az erkölcstelen kuplék és jazz sugárzását is a budapesti rádió rovására írta.1717 De a szlovákiai „magyarónok” rádióhallgatási szokásairól is azt írta a kortárs megfigyelő, hogy főként hangjátékot, cigányzenét, nótázást, szilveszteri műsort követtek figyelemmel.1718 A magyar kormány informátoraipedig olyan képet festettek a rádió hatásáról, ami tökéletesen megfelelt az oraviţa-i szerző cikkének,csak az előjele volt ellentétes. Eszerint már nem sokkal az adások megindulása után a „felvidéki magyarság szinte lelkileg újraegyesül Magyarországgal”. Mint azt egy evangélikus lelkész állítólag megjegyezte: ő majd üres templomban fog prédikálni, ha a hívek mindig Ravasz Lászlót hallgatják majd a rádión.1719

A zene azonban nem csak a rádión keresztül teremtett sajátos teret, ahol az etnicitás jóval kevésbé volt rögzített, mint más körülmények között, hanem élőben is, leggyakrabban a mulatságokrészeként, ebben az esetben sokszor tánccal együtt. Mivel a zenehallgatási szokások jórészt a

1709 Uo. 59–60.1710 ANSJ MS Directia Regionala MAI MAM dosar 2898, 145–146. f.1711 ANIC DGP 4/1925, 4. f.77–78.1712 ANSJ BV Legiunea Jandarmilor Brasov. Biroul Politiei dosar 1/1930, 33–34. f.1713 ANSJ CJ Insoectoratul de Politie Cluj, fond 209, inventar 399, dosar 217, 1–2. f.1714 Uo. dosar 683., 74. f.1715 ANSJ TM fond 193, inventar 828, Legiunea Jandarmilor Severin, dosar 16/1940, 230., 232. f.1716 ANSJ MS Directia Regionala MAI MAM inventar 1235, dosar 2, 85. f.1717 Alexandru Munteanu protopresbiter: Radio. Opinia Noastra, 1. évf. 1928. július 15., 26 – 27. A politikai esmeények

követésére kiváló példa az első bécsi döntés majd a dél-szlovákiai bevonulás esete. Ezt báró Szentkereszthy Béla árkosi kastélyában rádión keresztül követte az OMP korábbi megyei elnöke és az adásokat szépen kalligrafált kézirással lejegyezték, nyilvánvalóan terjesztésre. ANSJ CV fond Szentkereszthy

1718 Vájlok Sándor: Szlovákok és magyarok… i. m. 191–194.1719 MNLOL K28 168. cs. 300 t. ME 1926-P-125 6. f.

szocializáción alapultak a mulatsághoz használt zene kiválasztása elárulhatta valakiről erdélyi-e, szlovákiai-e vagy sem, azonban ebben az esetben a társadalmi státusz különbsége is világosan kifejezésre juthatott. Mint az Lugoson, 1919-ben elhangzott, a környékbeli parasztok a polgármesternél panaszkodtak a vendéglők zenészeire, akik nem játszottak „román” dalokat.1720 Igaz, Csehszlovákiában nem volt ennyire egyértelmű a választóvonal éppen ebben a kisvárosi közegben.1721

A mulatóhelyeken játszott zene az egész két világháború közti periódusban visszatérő eleme a különböző panaszoknak, egyúttal állandó forrása a meglepetéseknek. A mulatozókról minduntalankiderül, hogy nem azt a zenét hallgatják, nem azokat a dalokat éneklik, melyeket nemzeti hovatartozásuk alapján elvárnának tőlük. A fogarasi rendőrkapitány 1922 decemberében állíttatott elő egy vendéglői társaságot, azzal a váddal, hogy magyar irredenta nótákat énekeltek. Másnap reggel azért kellett elengednie őket, mert kiderült, hogy a Román Nemzeti Párt ismert személyiségeit, köztök egy román papot sikerült börtönbe csukni.1722 Máramarosszigeten az alprefektus elleni vádak közt szerepelt az is, hogy a megye tisztviselői mulatságukon a „Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország” című dalt énekelték.1723 Dicsőszentmártonban Szabó Árpád pénzügyi tisztviselő azzal vétette észre magát, hogy a tisztviselők mulatságán magyar dalokat szeretett volna énekelni.1724 A brassói Aro Szállót felkereső regáti turisták 1931-ben azért jelentették fel az intézményt, mert a városban állomásozó hegyivadász ezred zenekara a közönség kérésére és ünneplése közepette játszotta el a „32-es baka vagyok én”-t.1725

Ez a dal más formában, éppen az etnikai hovatartozás jeleként is megjelenik a forrásokban. Egy rendőrségi jelentés szerint Temesvárott a római katolikus fiatalokat egyesületi vezetőik 1940 vége felé arra biztatták, hogy magyarságukat magyar dalok, köztük a “Harminckettes” éneklésével fejezzék ki.1726 De más, a könnyebb műfajba tartozó, ugyanakkor nem népi eredetű zeneművek is etnikailag jelölnek számítottak, mindenek előtt a „Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország” (Hamburgi menyasszony című operett betétdala 1920-ból) és a „Krasznahorka büszke vára”.1727 Mindkét zeneszám előadása, és főként éneklése mindkét országban nemzeti demonstrációnak számított a külső megfigyelők számára, igaz, ezt a bekövetkező eljárásokban nem mindig sikerült igazolni, illetve elfogadtatni az éneklőkkel.1728 Ugyanakkor a dalok performatív jelentőségét jól mutatja, hogy 1938. október 7-én, Losoncon a Magyar Nemeti Tanács megalakulását és a várható határváltozást bejelentő beszédeket (Jaross Andor és Esterházy János voltak a szónokok) a hallgatóság előbb a „Szép, vagy, gyönyőrű vagy...” majd a Himnusz eléneklésével fogadta.1729 Hasonló jelentőséget tulajdonított neki a román rendőrség, igaz esetükben feldereng az átértelmezéslehetősége és folyamata is. Egy rendőri jelentés azért tartotta irredentának ezt a dalt, mert azt öreg parasztok énekelték, akik a rendőrség véleménye szerint maguktól nem ismerhetnék azt, csak irredenta kántorok és tanítók tevékenysége nyomán terjedhetett el közöttük.1730 Csakhogy a jelentés szerint a dal utolsó sora így hangzik: „parancsszóra felejteni nem lehet”. Ez azonban a „Nem lehet azt parancsolni” című bánatos, szerelmes magyar nóta szövegének része. Sokat mondó, hogy a rendőrség számára a két zeneszám egybefolyt, ami természetesen nem mond ellent az etnicitás performálásában játszott szerepüknek. Ugyanakkor kérdéses, hogy csupán a tanítók és kántorok

1720 ANIC DGP dosar 3/1919-1920. 70. f.1721 Elenea Mannová: „Sie wollen keine Loyalitat lernen...”... i. m. 63.1722 MOL K28 4. cs. 10. t. 1923-T-85, ‘A romániai magyar kisebbség sérelmei 1922. december. 24-25. o.1723 Máramarosban magyarul mulatnak. A román alispánt azzal vádolják, hogy boros fejjel a magyar himnuszt énekelte.

Pesti Napló, 1935. október 20. 9.1724 ANDJ MS Dir. Reg. MAI MAM, inventar 1235. Comisariatul de Poliţie Târnaveni, dosar 3. 71. f., Internálandók

listája. Szabót ezután irredentaként tartotta számon a rendőrség.1725 ANIC DGP dosar 56/1921 200. f. 1726 ANIC DGP dosar 23/1941 2-3. f.1727 Ez utóbbi történetére vonatkozóan nagyon tanulságos: Kovács Ákos: Musica Pannonica: nemzeti hangszerünk a

tárogató. 2000, 2005/6. 21–42.1728 ANSJ TM1729 Simon Attila: Egy rövid esztendő... i. m. 204.1730 ANSJ MS Directia Regionala MAI MAM dosar 2920, 77. f. A temesvári rendőr felügyelőség átirat, 1936. augusztus

13.

tevékenysége elegendő lett volna ahhoz, hogy a pár éve született zeneszámok a rendőrség által jelzett széles körben elterjedjenek a paraszti világban is. Sokkal valószínűbb a határ közelségének fontossága, a rádió esetleges hatása és persze az a tény, hogy ezek a nóták egyszerre voltak mentesek az etnicitástól és egyúttal mégis alkalmasak annak megjelenítésére az adott lehetőségek között, hiszen explicit irredenta tartalmuk nem volt.

A hatóságok hozzáállása azonban ebben a kérdésben sem volt egyértelmű, illetve nyilvánvalóan változott is az idők folyamán. Ugyancsak Timis-Torontal megyében, még 1922-ben aSânnicolau Mare-i csendőrség betiltotta a magyar zenét és éneket minden nyilvános helyen. Ezúttal azonban a közigazgatás következő szinte azonnal felülírta a rendelkezést, mondván, hogy a magyarok nem ellenségesek, dalaik és zenéjük sem az. Éppen a tiltás vezethet a békesség megbomlásához.1731

Bár mint sejthető a magyar nóták hallgatása sem korlátozódott csupán a magyarokra,1732 a műfaj azonban talán túl erőteljesen jelölt volt etnikailag ahhoz, hogy valóban átjárást teremtsen és köztes tereket hozhasson létre az elvárttól különböző csoporthatárok kijelölése révén, szemben a cigányzenével. A műfaj körüli problémákat Románia vonatkozásában a legjobban az Enea Popovici elleni nyomozás során feltárt adatok illusztrálják.1733 Popovici a Maros megyei prefektus titkára volt, 1921. december 14-én a helyi Corso vendéglőben mulatozott két magyar úrral. A mulatság során Popovici két lövést eresztett a falba, majd a pincérnők szállására ment és erőszakkal fenyegette meg őket. A Sziguranca főnöke másnap maga kezdett a vizsgálathoz, de azt tapasztalta, hogy a botrány ellenére senki sem akar feljelentést és vallomást tenni. Mint kiderítette mindez Balogh Lajos cigányprímással függött össze. Néhány nappal korábban maga a prefektus tért be a Corsoba, ahol Balogh Lajos éppen egy katonatisztnek húzta a zenét. A prefektus hiába próbálta rávenni a prímást, hogy neki is játsszon, az folyton visszautasította, arra hivatkozva, hogy a kapitány megtiltotta. A dühös politikus másnap utasította a rendőrséget, hogy Baloghot utasítsák ki a városból, arra hivatkozva, hogy csak magyar zenét játszik. A prefektusi titkár botránya tehát kapóra jött az étterem tulajdonosának, aki rávette a prefektust, hogy a feljelentés elmaradásáért cserébe a kiutasítást is tekintsék semmisnek.

A cigányzene, mint a mulatság adekvát formája tehát nem egyszerűen csak szórakozást jelenthetett, hanem a társadalmi státusz és pozíció tudatos, szándékolt megjelölésére is szolgált a középosztály felől nézve is és ebben a formájában eleve kérdéses volt etnikai tartalma. Ami nem jelentette azt, hogy ne lehetett volna etnicitást felmutató konfliktusok tárgya is, mint 1938-ban Kolozsvárott, ahol a rendőrparancsnok arra kérte a vendéglátóhelyek cigányzenekarait, hogy román vendégek jelenlétében játszanak román nótákat.1734 Ugyanakkor éppen a cigányzene és az erdélyi szocietális kultúra összefüggései miatt ez a zenei forma alkalmas volt a nem erdélyi románok kizárására is.

A helyzet némileg különbözött Csehszlovákiában. Bár a magyar zene és főként a cigányzeneott sem csak az etnicitás performálását szolgálta, hiszen időről-időre szóba került, hogy akár szlovák nemzeti párti politikusok is cigányzenét hallgassanak, a műfaj etnikai jelöltsége sokkal erőteljesebb volt mint Romániában.1735 Ráadásul határkijelölő funkcióját legalább olyan erőteljesen őrizték kisebbségi oldalról, mint többségiről. Így itt az is előfordult, hogy a magyarok háborodtak fel azon, hogy egy társuk a cigányzenészekkel arról tréfálkozott játszanak szlovák zenét is.1736 Persze az elvárások megfogalmazása és az egyéni magatartás feletti ellenőrzés igénye szlovák

1731 ANSJ TM fond 69, Prefectura Judetului Timis-Torontal, dosar 106/1922, 29–34. f.1732 ANSJ TM fond 160. Chestura Politiei Timisoara, inventar 650, 4/1942, 77. f. A rendőrséghez érkezett feljelentés

szerint Temesvár külvárosaiban nyitott ablaknál főként magyar rádióadásokat, nótát, cigányzenét hallgattak, akár még Szevasztopol bevételének ünnepén is. Mivel a rendőrségen egy nagyváradi menekült jelentette a helyzetet, feltehető, hogy a külvárosok nem magyar lakóinak sem volt különösebb kifogása ez ellen.

1733 ANIC Cons. Dir. Sectia Prezidială, dosar 2/1922 75. f1734 Horvát doktor rendőrkvesztor nyilatkozata. Ellenzék, LX. 92. sz. 1938. április 22. 2.1735 Ráadásul a cigányzenét hallgató szlovák politikusokról szóló történetek egy része sem tűnik hitelesnek. Például a

katolikus pap Ferdinand Juriga esetében nehezen hihető a magyar kormány informátorainak beszámolója annak féktelen mulatozásairól. Ugyanakkor Juriga egy időben Budörsön szolgált, tehát könnyen lehet, hogy a kulturális affinitás ténye ettől még igaz volt. MNLOL K28

1736 Elena Mannová: „Sie wollen keine Loyalitat lernen”... i. m. 63.

oldalról is erős volt, a sajtó itt is rendszeresen kárhoztatta azokat, akik szlovák létükre magyar újságot olvastak, magyar nyelven szólaltak meg, magyar zenét hallgattak, magyar kávéházban forgolódtak.1737 A bírálat nem ritkán olyan módon fogalmazódott meg, ami a kárhoztatott gyakorlatot nem a Romániában bevett nyugat-keleti civilizációs különbségek keretei közt bélyegezte meg, hanem a csehszlovák kulturális gyakorlatokat demokratikusnak (vagyis ebben az esetben emancipatorikusnak) minősítette, míg a magyart értelemszerűen az úri, oligarchikus világgal azonosította.1738 Mindez azonban egyáltalán nem gátolta meg azt, hogy főként a kisvárosi világban a cseh középosztály képviselői is adaptálódjanak a helyi viszonyokhoz és részben elfogadják a magyra nyelv használatát és alkalom adtán a magyar kulturális gyakorlatokat is, mint azt a korzózás társadalmi választóvonalai is mutatták.

Ezekből az esetekből is látható, hogy zene, amellett hogy az etnicitás performálásnak egyik formája volt, lehetőséget kínált a kívülről érkezők számára adottnak tűnő magyar–román etnikai határvonal elmozdítására és így a középosztályi társadalmi tér bizonyos mértékű nemzetietlenítésére. Befogadás és kizárás lehetőségét kínálta és ennek gesztusaként szolgált. Ráadásul bizonyos esetekben akár a társadalmi helyzet megkérdőjelezéséhez is vezethetett, már nem csupán a középosztályi lét egy adott formájából zárt ki, hanem magából a középosztályi létből. A polgári mulatság közös gyakorlata mellett persze itt is tetten érhető a tudatos határátlépés, mint azt a szimbolikus jelentőségét megőrző Himnusz eléneklésének esetei is mutatják. Továbbá a zenéreis igaz, hogy azok a műfajok, melyek a nemzeti műveltség részét képezték, zártabb térben jelentek meg. A marosvásárhelyi vagy temesvári komolyzenei életben például volt átjárás magyarok és románok között, egymás koncertjein való fellépés formájában, de ez nem számolta fel az eredendő párhuzamosságot. Ráadásul ez is elsősorban a hivatásos vagy részben hivatásos zenészekre volt jellemző. Az amatőr muzsikát a magyar társaság tagjai többnyire egymás közt élvezték.1739

Ugyanakkor nem mehetünk el a Csehszlovákia és Románia közti különbségek mellett sem. A demokratizmus, vagyis a társasági kultúra emancipatorikus tartalma miatt a választóvonalak itt legalább olyan gyakran különítették el a „demokratikus” csoportokat egy korábbi „úri” és egyúttal magyar világtól, mint az egykori Magyarország lakóit a beáramló csehektől. Éppen a Kossuth-nóta és cigányzenekarok közt is szoros összefüggés, a jazz és a modern zenei műfajok térnyerésének következményei vagy a magyarországi fürdővendégek és a cigányzenekarok száma közti szoros összefüggés mutatják, hogy a modernizáció nem jelentéktelen hatást gyakorolt a zenei kultúrára is, egyúttal elmosva a korábban egyértelmű határokat és háttérbe szorítva az etnikailag jelölt zenét is, miközben a társadalmi különbségek is elmosódtak. Ezzel szemben Romániában kevés nyoma van ilyen jellegű változásnak, úgy tűnik a középosztályi zenei kultúra intakt maradt (sőt, a zenén keresztül akár a középosztályba is vezetett az út, mint azt I. Tóth Zoltán példája is mutatja)1740 noha egyes műfajok, mindenek előtt a katonazene és a hadseregben megtanult indulók arra legalább alkalmasak voltak, hogy a középosztályon kívül is teremtsenek valamifajta közösséget a regátiakkalszemben, ismét csak a Monarchia hagyományaira építve.1741

Ami a zenében a cigányzene, az a táncban és a mulatságban a csárdás. Ennek nemzeti voltát sem kérdőjelezték meg akár Romániában, akár Csehszlovákiában, még akkor sem ha egyes esetekben ezen a téren is sor került határátlépésre, már a 19. századtól kezdve,1742 illetve a csárdás lehetőséget teremtett arra is, hogy nem magyar nyelvű és kultúrájú csoportok ezen keresztül fejezzék ki lojalitásuk, illetve magyarországi önazonosságuk.1743 Ezzel együtt is a csárdás egyértelműen az etnicitás felmutatásának eszköze volt és maradt megfigyelők számára, és jórészt a résztvevők számára is, noha nem feltétlenül ugyanazzal a tartalommal, mint a külső személélők

1737 Uo. 63–64.1738 Uo.1739 Tóth Zoltán: Zsilipelés a középosztályba. Egy 1937 nyarán Temesváron készült kottakatalógus sűrű leírása. Korall,

51. 2013/3., 86–130.; ANSJ MS Provenientia personala familiala Lányi Oszkár jun. Inventar 104, dosar 128. 85–88.1740 Tóth Zoltán: Zsilipelés… i. m.1741 MOL K437 1922-2-4801742 Oana Sinziana Paltineanu: Calling the Nation…. i. m. 130–141. 1743 Páll György–Jakabffy Elemér: A bánsági magyarság... i. m. 41. 1919-ben a temesvár-józsefvárosi német-sváb klub

mulatságain váratlanul problémát okozott, hogy egyesek immár ellenezték a csárdást.

feltételezték. Romániában mindenek előtt a tipikus közeg miatt kételkedhetünk abban, hogy a csárdás – amit egyébként a magyar táncként a magyar országimázsnak is fontos eleme volt1744 – valóban ugyanazt az önazonosságot fejezte volna ki, mint például a Felvidéki Egyesületek Szövetségének Gellért Szállóban rendezett bálján 1935-ben az első tánc.1745 Amíg a romániai rendőrségi jelentések jórészt falusi környezetben említik az „irredenta” táncot és a mulatozók magyar ruháját (jó eséllyel népviseletet),1746 addig a Gellért Szállóban a „magyar táncbemutató” (vagyis a híradó felvételei szerint egy palotás) után a báli közönség járta a csárdást, frakkban, estélyiben. Bár nyilvánvaló, hogy az etnicitás felmutatása mindkét esetben megtörtént, az első esetben ez maga az adott kontextusban szokásos gyakorlat mindkét országban,, így performatív jellege is csak ezzel együtt és ennek révén érvényesült, a másodikban viszont a tánc kifejezetten performativ aktusként született meg.

Ez a gyakorlat a különböző jelentés révén – báli csárdás elsősorban a középosztályi kultúra magyarságát fejezte volna ki, a nemzet gerincét jelentő társadalmi csoportok önazonosságát – mégiscsak létrehozott egy társadalmi választóvonalat is, miközben viszonylag szilárd etnikai határvonalként funkcionált. Ezzel szemben Csehszlovákiában akad arra utalás, hogy a csárdás a társadalmi különbségek elmosását szolgálhatta, mint például az érsekújvári diákkongresszus első estéjén, amikor bal- és jobboldali, haladó és konzervatív „a régi magyar szellemet demonstrálva” táncolt együtt.1747 Igaz, falusi közegben Romániában is előfordult, hogy a nemzeti tánc a társadalmi választóvonalakat az adott pillanatban felfüggesztette, míg az etnikaiakat nem vagy nem feltétlenül. A 85%-ban magyarok lakta Mosniţa Nouă (Újmosnica, Neumoschnitz, Timis-Torontal megye) falban a besorozott fiatalok bálján csárdást jártak, egy feljelentés szerint anélkül, hogy a jelenlévő román tisztviselők tiltakoztak volna. Bár a vizsgálat szerint csárdást „nem énekeltek és nem játszottak”, nemzeti táncokat azonban valóban jártak, de ugyanígy jártak hórát is. A jelenlévő romántisztviselők közül éppen a körorvos volt az, aki táncot, vagyis a legmagasabb végzettségű, a művelt középosztályba tartozó személy.1748 Az ünnepség egyébként a jelentés alapján a falusi közösség szokásait ápolta, a háborús körülményekhez adaptálva (az engedélyt úgy kapták meg, hogy a bált a Vöröskeresztnek szánt jótékonysági eseményként harangozták be), a falu román vezetőinek részvételével, egyúttal viszont a román és magyar közösség etnicitását egy térben felmutatva meg iserősítve a különbségeket. Ezzel érdekes keveréke jött létre a lehetséges értelmezéseknek és határmegvonásoknak is.

Végül a középosztályi kultúra elemei közül a tágabban vett szórakozásról érdemes említést tenni. Ez lényegében a társasági érintkezés szinte minden lehetőségét magába foglalta, a fürdőélettől a sportig. Éppen ezért erről a legnehezebb átfogó képet adni, az azonban kijelenthető, hogy magyarok és románok közt a határvonal itt is átjárható volt. Sőt, az sem volt szükségszerű, hogy az etnikai különbség egyáltalán feltűnjön. Erre mutat például az, amikor a marosvásárhelyi társaságban mozgó ifjabb Lányi Oszkár levélben közli Kolozsvárott élő barátjával, hogy a megye román prefektusa eljegyezte az aradi Margineántz Babcyt.1749 Bizonyosan nem túlzás, hogy Lányi gesztusa annak jele: a román prefektus és a román leány eljegyzése éppen olyan fontos a középosztályi társaság számára, mint ha egy magyar főispán öröméről adhatna számot. Lányi hasonló módon mindenféle etnikai elem említése nélkül számolt be buziásfürdői útjairól, Borszékenvagy Szovátán adott koncertjeiről.1750 A legérdekesebb azonban találkozása Luppu Györggyel, ami asport – pontosabban egy középosztályi és arisztokratikus sport, a tenisz – jelentőségére is rávilágít.

Lányi, aki az egyik marosvásárhelyi teniszklub játékosa volt, 1921 szeptemberében

1744 Fitzpatrick's Travel Talks: Rural Hungary (1939) http://www.youtube.com/watch?v=5NizphvTrjs (letöltve 2014. január 10.)

1745 Magyar Világhíradó 568. http://filmhiradokonline.hu/watch.php?id=1297 (letöltés 2014. január 10.) 1746 ANSJ BV Legiune Jandarmlor Brasov, dosar 10/7 1936, 82. f.ANSJ TM fond 193, inventar 828, Legiunea

Jandarmilor Severin, dosar 14/1940–41, 45. f.1747 Az érsekújvári diákkongresszus. Párgai Magyar Hírlap, 1929. szeptember 7. 1.,1748 ANSJ TM fond 161, Legiunea Jandarmilor Timis-Torontal, inventar 620, doar 175, 4–5. f. 1749 ANDJ MS Fond prov. pers. fam. Lányi Oszkár jun., dosar 79. 3. f. Marosvásárhely, 1921. IV. 23. Bandihoz írt levél.1750 ANDJ MS Fond prov. pers. fam. Lányi Oszkár jun., dosar 79. 6. f. Marosvásárhely, 1921. VIII. 15. Csepreghy

Bandihoz írt levél.

Nagyváradon vett részt egy versenyen és itt találkozott Luppu Györggyel. Luppu – aki később többszörös román bajnok lett és tankönyvet is írt a teniszről – megállíthatatlanul menetelt a versenyen és ez imponált Lányinak. Össze is ismerkedett vele, és kiderült, hogy Luppu ismerős Marosvásárhely társasági életében, mert Dicsőszentmárton polgármestere volt. Amúgy „pesti ember”, de világlátott, Lányi Genfet és Bécset említi ilyen tekintetben. A történet néhány elemére sajnos csak következtetni tudunk. Luppu évekkel később a Nemzeti Parasztpárt aradi lapjában írt cikkeket Maniu politikai nagyságáról, románul. 1918 előtt biztosan nem ő volt Dicsőszentmárton polgármestere, így minden bizonnyal 1918 vége és 1921 eleje közt töltötte be ezt a tisztséget. Nemzetisége román, viszont Lányival, mint azt a „pesti emberre” vonatkozó megjegyzés is sejteti, valószínűleg magyarul beszélt. Lányi amúgy sem etnikai alapon ítélte meg, különben nem azt írta volna a találkozásról szóló levelében magyar barátjának, hogy Dicsőszentmárton volt a legsikeresebb a nagyváradi versenyen, büszkék lehetnek Luppura.1751

A tenisz más esetben is segített elmosni az etnikai határokat, még 1940 vészterhes napjaiban is. Ezen év márciusában Lányi és egy teniszpartnere összefutott a marosvásárhelyi teniszpályákat kezelő Ion Ciupéval, akit arra kértek, hogy az előző évben használt pályákat ismét kapják meg, majd kedélyesen elbeszélgettek a társasági eseményekről, például arról, hogy tagtársuk, Berekméri gyógyszerész végül elunta a várakozást és mivel másképp nem nyithat gyógyszertárat, elfogadta a lehetőséget, hogy vidéken kezdjen új üzletet. Bár csak sejthető, hogy a társalgás magyarul folyt, több elem is jelzi, hogy a szituációt egyik fél sem érezte etnikailag definiáltnak. Berekméri engedélyének elmaradását Lányi a levélben, tehát utólag sem tulajdonította a város románosítására irányuló törekvésnek, és a román Ciupét egyenesen Ionelként, informális alakot használva, közelebbi viszonyt sejtetve emlegeti.1752

A sportra is igaz volt azonban, hogy egyszerre kínált átjárást és elhatárolást, nem csak a résztvevőknek, hanem a közönségnek is. Amíg a sportolók, egyesületi vezetők közt nem függetlenülaz érdekközösségtől gyakran társasági viszony állt fenn,1753 az egyletek és csapataik etnikai értelemben jelölt szervezetnek számítottak. Nem csak a cionista klubok, hanem a magyar és román, illetve magyar, szlovák klubok is. Csehszlovákiában még a bajnokság is etnikai alapon vált szét és szerveződött meg és a szurkolótáborok is ennek megfelelően verbuválódtak.1754

Ez a kettősség azonban alapvető jellegzetessége volt a mindennapi fogyasztási és performatív gyakorlatoknak, még kulturális szférán kívül is. A középosztályi kultúra esete és helyzete bizonyos értelemben illusztratív, másfelől pedig kiválóan alkalmas rá, hogy kitapinthatóvá váljék a Csehszlovákia és Románia közti alapvető különbség is. A mindennapi etnicitás gyakorlatai mindkét helyen lehetőséget kínáltak az etnikai választóvonal átlépésére vagy áthelyezésére is, de a lehetséges változatok jellegzetes módon különböztek egymástól.

Persze az átfogó értékelés előtt meg kell jegyezni, hogy a példák nem fogják át a középosztályi kultúra teljességét és a találkozások összességét. Továbbá azt is számításba kell venni, hogy az egyéni reakciók alkalmanként kifejezetten az adott személyiségből, világnézetből fakadhattak. Mindazonáltal még az ilyen esetek sem tanulság nélküliek, hiszen jelzik, hogy a magyar identitás összeférhetett a nemzeti trauma iránti csekély fogékonysággal. Lányi megjegyzéseLuppu Györgyről – Dicsőszentmárton is büszke lehet rá – egyértelművé teszi, hogy számára nem jelentett traumát az a tény, hogy 1918 végén, 1919 elején egy román úriember került a város élére, ahol addig csak magyaroknak jutott hely. Pedig ezeket a változásokat a korabeli nyilvánosságban egyértelmű veszteségként emlegették, különös tekintettel következményeikre: magyar hivatalnokokesetleges elbocsátása, a magyar nyelv használatának korlátozása. Lányi számára azonban Luppu világlátott teniszjátékos volt, semmi több.

A többi eset – noha távolról sem meríti ki a középosztályi kultúra összes lehetséges

1751 ANDJ MS Fond prov. pers. fam. Lányi Oszkár jun., dosar 79. 8. f. Marosvásárhely, 1921. IX. 7. Csepreghy Bandinak írt levél.

1752 ANDJ MS Fond prov. pers. fam. Lányi Oszkár jun., dosar 87. 32. f. Targu Mures, 1940. március 21.1753 Florin Faje: Az erdélyi foci az első világháború után. 2000, 2013/7-8. 21–29.; Új Transzilvánia 19371754 Simon Attila: Egy rövid esztendő… i. m.

formáját1755 – is jól mutatja, hogy Romániában a középosztály szociális terében széles körben adódtak helyzetek és interakciók, melyek nem voltak szükségszerűen etnikai találkozások. Ezek kapcsán lehetőség nyílt rá, hogy etnicizálják vagy éppen etnikai tartalom nélküliként kezeljék őket. Az etnikai tartalom amúgy is sokszor olyan külső résztvevők, megfigyelők értelmezése folytán került napirendre, akik az adott esetet saját elvárásaikhoz – nemzeti identitásukból levezetett normáikhoz – képest anomáliának látták. Ez egyúttal azt is jelzi, hogy a különböző cselekvések, interakciók nemzeti voltának eldöntésében nem csak azok résztvevői jutottak szerephez, hanem egyéb aktorok is.

Ettől persze még létezett a középosztályi kultúrának egy olyan szelete, ami erdélyi magyarok és románok számára is közös volt – habár ez leginkább éppen a kívülről érkezőkkel szemben mutatkozott meg. Lényegében az ilyen esetek nemzetiesítése mutatta meg azt is, hogy ezek nem feltétlenül nemzetiek, inkább ambivalensek, értelmezhetők így is és úgy is. Abban a pillanatban, hogy valaki az elvárható nemzeti viselkedéshez képest anomáliaként, normaszegésként értelmezte ezeket ezzel az értelmezéssel szembe szegezhető volt egy olyan középosztályi kultúra, ami éppen a harmadik fél felé nem volt befogadó. A középosztályi kultúra így válhatott erőforrássá is a regátiak elleni küzdelemben, annak demonstrálásává, hogy az erdélyiek képesek a magyar középosztállyal egyenlő félként együtt élni.

Ezzel együtt is túlzás lenne közös középosztályi kultúráról beszélni. Elég egyértelmű, hogy a bemutatott esetek inkább egy köztes mezőt jelentenek, ezek mellett intézményesen is szilárd módon létezett egy magyar és egy román középosztályi világ. Magyar és román kaszinókkal, klubokkal, egyesületekkel és persze a nemzeti kultúra nagyon is nemzetinek tekintett intézményeivel, színházakkal, operával, zenekarokkal. Az sem véletlen, hogy a társasági érintkezés éppen ezeken a területeken volt a legkevésbé intenzív, illetve itt volt a résztvevők számára a legegyértelműbb az is, hogy szerepvállalásuk egy-egy eseményen valóban az etnikai határvonal átlépését jelenti.1756 Ahol a közös középosztályi kultúra felszínre bukkant az éppen a könnyedebb műfaj és a szórakozás volt, ez jelentette azt a köztes teret, ahol a nemzeti hovatartozás jelentősége elhalványult.

Csehszlovákiát szemügyre véve mind a mindennapi gyakorlatok potenciális regionális jellegét tekintve, mind a köztes kulturális terek társadalmi meghatározottságát illetően fontos különbségek figyelhetőek meg. A regionalizmus ebben a közegben elvileg végig politikailag lehetségesnek tűnt, hiszen identitáspolitikában létezett ilyen alternatíva, az őslakos eszme majd az autonómia képviselete formájábn. Emögött azonban nem tapinthatóak ki azok a közös mindennapi gyakorlatok, akár a fogyasztásban, akár a performálásban, mint Romániában. Mindenek előtt nyilvánvalóan azért nem, mert szemben Erdéllyel a Felvidék vagy Szlovenszko nem volt szimbolikusan is létező régió 1918 előtt1757 és így lakói is kisebb regionális egységhez kötődtek. Ennek megfelelően ha tetten érhető az Erdélyhez hasonló regionális önelhatárolás, akkor az inkább ezekre a kisebb világokra korlátozódik, azoknak a korábbi fogyasztási és performatív gyakorlatait élteti tovább valamilyen formában, például a sárosi (kelet-szlovák, szlovják, sariscina), vagy a szepesi (Zipser) azonosságot, akár annak magyar irodalmi hagyományait (Mikszáth svihákjai és gavallérjai) felhasználva.1758 Ugyanakkor ez a kisebb regionális közeg nem egyszer nem az állami

1755 Az egyik további vizsgálatra érdemes kérdéskör a szakmai és protekciós hálózatok kérdése. ANDJ Fond.prov. fam. Szilágyi Sándor, inventar 106. dosar 36. 266-267 f. Aiud, 1923. október 16. Levél Szilágyihoz.

1756 Lányi 1936-ban nem számított rá, hogy a marosvásárhelyi román diákkongresszus szervezői felkérik arra, vállaljon zongorakíséretet a kongresszus záróestjének műsorában. A tisztelettudóan kopogtató diákokat Lányi pozitívan mutatja be, de ezzel együtt is erről szóló levele egyike azon ritka alkalmaknak, amikor egyértelmű különbséget tesz a városban idegen román diákok és a város magyar lakói közt, dacára annak, hogy érezhető élvezettel ír arról is, mennyire nem váltak valóra a magyarok és zsidók előzetes félelmei a radikális diákoktól. ANDJ Fond. prov. pers. fam. Lányi Oszkár jun., inventar 104., dosar 128. 85-88. f. Levél Révész Ernőnéhez (?). Marosvásárhely, 1936. április 7.

1757 Liszka József: A szlovákiai magyarok populáris kultórája... i. m. ; Simon Attila: Egy rövid esztendő... i. m. 22. 1758 Az irodalmi régióteremtő kísérletekre lásd: T. Szabó Levente: Erdélyiség képzetek (és regionális történetek) i. m.; A

sárosiság kulturális reprezentációjának gyakorlatára Nedőfy Árpád: Forró siker jegyében zajlott le az eperjesi jótékony célú kultúrestély. i. m.. Az este szereplői a vidékről elszármazott vagy még ott élő művészek, a műsorszámok közt akadtak helyi eredetűek, a közönség soraiban pedig „a szlovák társadalom elitje” is megjelent,

központ hanem a (régebbi) kulturális központ ellenében fogalmazódott meg, igazolva „hogy vidéken és fővárosi színvonalú hangversenyek szervezhetőek”.1759 Bár hasonló jelenségeket Romániában is észlelhetünk, de ez sokszor csupán az 1918 előtti elit kapcsolatrendszerének továbbélését jelentette, mint például Máramarosban.1760

Persze a különbségeknek volt kézenfekvő társadalmi okuk is, a nem magyar középosztály romániaitól eltérő összetétele. Bár a dualizmus kori művelt román középosztály és nemesi eredetű középosztály létszáma sem volt túl nagy, öntudatos szlovák középosztályiból még kevesebb volt. Éppen ennek eredménye volt a „magyarón” probléma, azonban mint láttuk a kortárs megfigyelők szerint ez utóbbi csoport nem szívesen vállalta fel nyíltan performatív és fogyasztási gyakorlatait. Az új generációk pedig már a csehszlovák köztársasági világban nevelkedtek, s bár alkalomadtán megtartottak korábbi szokásokat is, ezeket többnyire már nem egy közös kultúra részeként művelték.1761

Ezzel együtt persze volt valamiféle köztes középosztályi tér itt is, noha éppen a cseh középosztályi világ eltérő jellege miatt ez jóval kevésbé teremtett lehetőséget egy közös szlovák–magyar regionális világ pillanatnyi létrehozására is. Nem a régión kívülről érkezőkkel szemben felmutatható különbség hiányzott mögüle, hanem az egyértelmű hierarchia, ami Romániában adott volt. A cseh kispolgári világot lehetett furcsának, nem eléggé úrinak, kicsit akár gyávának is látni, de bizonyosan a Monarchia örököse volt, miként a magyar világ is és bizonyosan nem volt olyan módon stigmatizálható, balkáninak minősíthető, mint a román regáti elit.1762 Nem is szólva arról, hogy a csehek világa egyértelműen modernebb volt, mint a ruralizálódó magyar közeg és éppen rajtuk keresztül zajlott az utóbbi modernizációja is.1763 Ennek megfelelően nem volt egyértelmű, hogy ezekkel a gyakorlatokkal a különbség mellett a résztvevők felsőbbrendűsége is kifejezésre juthat.

Valami hasonló fogalmazódik meg Szvatkó Pál Milan Hodzáról adott jellemzésében is: nem tipikus cseh agrárpárti, kispolgár, szürke bürokrata, hanem városi intellektuel. Egyidejűleg nem „sörözős, fraternizálós”, hanem zárkózott, hideg, „udvari gentleman, dzsentriutánzó szokásokkal”, vagyis „magyar iskola” a politikában. A szlovák politikus tehát őrizi magyar szocializációját is, de ez nem egyértelműen pozitív a cseh világgal összevetve, mint ahogy azt Romániában beállították Erdély és az Ókirályság kapcsán. A cseh jellegzetességek és a magyar jegyek valamiképp egyensúlyban vannak megítélésüket tekintve is.1764

Ez egyébként nem csak az egyes etnikai csoportokhoz rendelt tulajdonságokban jutott kifejezésre, hanem magában a társadalom szerveződésében is. Kifejezetten fontos tényező lehetett az egyleti, civil szerveződések jelentősége, még akkor is, ha Csehszlovákiában ezek nem ritkán nagyon is átpolitizáltak voltak. Ám részben a cseh hagyomány és gyakorlat miatt mégis csak számos egylet működött – estenként deklaráltan etnikai jelleggel – még a kisvárosi, sőt falusi világban is, ezek pedig a pártok mellett az etnikai határokat is kijelölhették, miközben lehetőséget teremtettek egy valóban városi középosztályi tér kialakítására is.1765 Ezzel szemben Romániában a nagyobb városok kivételével a román egyleti élet még a harmincas évek végén is meglehetősen szegényes volt, esetleg a korábbi kisebbségi egyletek vezetésének generációs alapú átvételéből állt, ezzel azonban az adott egyletek működését is visszafogva, vagy megváltoztatva viszonyát a középosztályi térhez.1766 Azok az intézmények, melyek mintegy belépést biztosítottak a középosztály kulturális és nem csak kulturális fogyasztásához vagy magyarok voltak, vagy vegyes

bár a műsor nagyrészt magyar nyelvű volt. 1759 Nedőfy Árpád: i. m.1760 Máramarosban magyarul mulatnak. i. m.; A sigheti református dalárda zászlóavatásának ünnepségei. Máramaros,

LXX. évf. 25. sz. 1935. június 23. 2.1761 Vájlok Sándor: Szlovákok és magyarok... i. m. 1762 A hagyományos magyar cseh kép is távoli, de egynernagú nemzetként kezelte őket. Kovács Éva: Határváltó

diskurzusok... i. m. 103.1763 Simon Attila: Egy rövid esztendő... i. m. 14.1764 Szvatkó Pál: Hodzsa Milán a csehszlovák politika élén, Magyar Szemle, 1935. december, 349–358.1765 Peter Haslinger: Loalitat in Grenzregionen … i. m. 55–56.; Elena Mannová: „Sie wollen keine Loyalitat lernen...” i.

m. 63 – 64.; Uő.: „...de most mr jó szlovák”... i. m. 99.1766 ANSJ MS egyletek listája!; Oravica. Keleti Közlöny, I/1–2.; 1933. június 15. 6.

jellegűek, de ebben az esetben jórészt nem a közösséget, hanem az etnikai határok átlépését hangsúlyozták, ezzel természetszerűen meg is erősítve azok létét, ami egyébként összhangban volt amagyar–román közeledést szorgalmazó húszas évekbeli transzilvanizmus három nemzet eszméjévelis.

Azt sem szabad elfelejteni, hogy a középosztály nemzeti szerepvállalásában is lehetett különbség. Mint már láttuk a csehszlovákiai magyarság kortárs társadalomrajzai kifejezetten azt állították, hogy a hagyományos középosztály eltűnt, elmenekült vagy dezertált. Csak várja a revíziót, de nem vállal szerepet a közösségszervezésben.1767 Ennek tükrében azonban az is felvethető, hogy ha a középosztály nem volt reprezentatív nemzeti szempontból – például nem vállalt határozott politikai szerepet –, akkor az általa használt, esetenként közös terek sem lehettek az etnicitás felmutatásának és a határmegvonásnak a terei. Ez még akkor is így lehetett, ha egyébként a csehszlovákiai magyar elit nagyon is középosztályi jellegű maradt.

Ennek hatását felerősítette, hogy szemben Csehszlovákiával Romániában lassan haladt a falusi világ modernizációja. Ez nem csupán technikai modernizációt, a termelés korszerűsítését jelentette, hanem az életforma változását is. Amíg Romániában még az írástudatlanság leküzdése és az alapvető higiéniai viszonyok megteremtése volt az állami beavatkozás célja,1768 addig Csehszlovákiában már az életforma átalakulása is megkezdődött.1769 Ez pedig magát a Romániában még középosztályinak számító teret is átalakította. Márai Sándor tanulságos leírása a komáromi vendéglőkről jól érzékelteti a változás lényegét, azt, hogy például a mulatozás teréül szolgáló helyek is „demokratizálódnak” és egyúttal az ottani viselkedés normái is átalakulnak:

„A vendéglőkben sok ember, hangos szó, kirándulók és emlékezők: a felvidékivárosokban most egy nemzedék keresi emlékeit. Az ebéd jó és olcsó, a kiszolgálásgyors és készséges, s mégis, az egészben van valamilyen árnyalati idegenség: ez még amásik stílus, ez az étterem, ez a modernség, ez az étlapnélküliség, ez az olcsó, kéretlenmenürendszer… valahogy más minden az étteremben, mint a Duna másik partján. Aszemélyzet figyelmes, de másként, mint odaát, az egészben van valami gyárias,tömegre beállított, s azt kell mondanom, hogy ez a modor, ez a stílus, ez az egészváltozás, melynek már csak az életformákban találni ízét és nyomát, nem isellenszenves. Itt húsz évig másként éltek az emberek, sok gond között, sokszenvedésben, s mindenestül tanultak egy újfajta életütemet, amely nem sokatkivételez. A demokrácia rejtélyes folyamat, s nem szabad összetéveszteni a rosszmodorral. Ez a Baťa-cipős demokrácia még rajtahagyta kézjegyét a visszakerültterületek életformáin, s ha szelleme, hangja idegen is, azt kell mondanom, nem ez volta legrosszabb, amit a csehek ellenünk elkövettek…”1770

Mindez átvezet egy újabb, a különbségeket megalapozó tényezőhöz is. Amíg Romániában a középosztályi tér volt az etnikai határátlépés és egyúttal a regionalista határmegvonás tere is, addig Csehszlovákiában, az emancipatorikus folyamatok és az aktivista identitáspolitika miatt a középosztályi téren kívüli fogyasztási és performatív gyakorlatok is szolgálhattak ilyen célt. Ez a fajta kiterjedt és jelentős súlyú intézményi és társadalmi tér Romániában lényegében hiányzott, illetve esetenként a városokra és ezen belül a munkásokra korlátozódott. Akár a középosztályi gyakorlatok demokratizálódtak, váltak hozzáférhetővé mások számára is (mint például a parasztlovasság esetében), akár a nem középosztályi gyakorlatok váltak irányadóvá – mint a vendéglők kapcsán – az eredmény az lett, hogy az egyes gyakorlatok jelentésváltozása mellett a középosztályi tér elvesztette privilegizált helyzetét, ide belépni már nem volt olyan egyértelműen felemelkedés, mint Romániában, illetve ezt a felemelkedést nem kellett elfogadtatni a középosztályi

1767 Jócsik Lajos: Idegen igában... i. m. 211.1768 Lásd Rostás Zoltán: Strada Latina 8... i. m.; Antonio Momoc: Capcanele Sociologia interbelica... i. m.; Dimitrie

Gusti: Stiința Națiuni, Sociologie Românească, 1937/2–3., 49–59.1769 Liszka József: A szlovákiai magyarok populáris kultúrája a 20. században. (Korszakok és az impériumválásokból

eredő hatások). Fórum Társadalomtudományi Szemle, 2000/3; Simon Attila: Egy rövid esztendő... i. m. 56. skk.1770 Idézi Liszka József: Két kultúra árnyékában. A szlovákiai magyarok (népi) kultúrája az impériumváltások tükrében.

Előadás a X. Közművelődési Nyári Egyetemen, 2008. július. 7-11., Szeged. http://www.shp.hu/hpc/userfiles/knye/2008_liszka.rtf (letöltve 2014. március 17.)

térben mozgó csoportokkal. A versengő gyakorlatok közepette a csoportképzés és határmegvonás lehetősége is demokratizálódott.

Te kit választanál?

A mindennapi etnicitás utolsó formája a választás nemzetileg jelölt kategóriák között. Ezzel a kérdéssel már meglehetősen részletesen foglalkoztam a kategorizálási gyakorlatokról szóló részben,főként a népszámlálások elemzése kapcsán. Ennek tanulságait ráadásul a mindennapi etnicitás más aspektusai kapcsán is hasznosítani lehetett. Továbbá a korábban bemutatott témák esetében is jelen volt a választás problémája, például a fogyasztás területén, vagy a performatív aktusok esetében, hiszen a csatlakozás vagy távol maradás, az áru vagy szolgáltatás kiválasztása magában rejthette eztis, amennyiben etnikailag jelöltté vált, vagy etnikailag jelölt és jelöletlen között történt. Ez az egyik oka, hogy a kategóriák közti választás kérdését itt csak röviden tekintem át.

A következő ok az, hogy a nemzetileg jelölt kategóriák közti választás problémája a legtöbb esetben intézmények közti választást jelent, ezek az intézmények pedig az etnicitás fixálását, rögzítését, intézményesítését is szolgálják és így a mindennapi etnicitás szférjából való kilépést is. Identitáspolitikai jelentőségük nyilvánvaló, miként a nemzeti önazonosság újratermelésében játszottszerepük is, de éppen ez tette és teszi lehetővé azt is, hogy maguk az intézmények már ne a mindennapok, és elsődleges társadalmi funkció révén jelenjenek meg, hanem szimbolikus jelentőségűvé válva nemzeti intézményként. Vagyis nem csak a belépők, használók etnicitását rögzítik, hanem adott esetben saját etnicitásukat is, ezzel magát a választás aktusát is leegyszerűsítve. Míg az eddig bemutatott esetekben az volt a közös, hogy dacára a résztvevők, külső beavatkozók, megfigyelők eltérő lehetőségeinek szinte minden érintett ágenssé válhatott, lehetőséget kapott az etnicitás tartalmának meghatározására az interakciók során és sorozatában, addig a nemzetileg jelölt kategóriák közti választás az egyén felől nézve valójában az elfogadás és elutasítás egyszeri és bináris döntésévé vált. Az intézmények maguk pedig elsősorban állandó határjelölővé. Aki belépett az tagja volt a csoportnak, aki kívül volt az nem feltétlenül.

Csakhogy éppen ezért, szemben a mindennapi etnicitás problémájának elméleti megalapozására használt 1989 utáni kontextussal, a két világháború között elsősorban Romániában, részben azonban Csehszlovákiában is a választás messze nem volt igazán szabad, sokszor nem is valódi alternatívák között történt. Mivel az állami szereplők és a versengő nemzetiesítő csoportok is ugyanígy tekintettek ezekre az intézményekre és egyúttal létrehozták vagy létre akarták hozni azok megfelelőit saját csoportjaik számára a választás mindenek előtt a csoportok elhatárolásáról és a tagok intézményes elkülönítéséről szólt, lehetőleg állandó módon. Az egyik vagy másik kategória választása így kisebbségpolitikai kérdés lett, ebből következően pedig mindenek előtt az állami kategorizációhoz való intézményes és egyéni viszonnyá egyszerűsödött. Az állami kategorizáció azonban ebben az esetben nem csupán nyilvántartást és besorolást jelentett, hanem az adott kategóriához rendelt intézményes pályákat is. A lényeg az állam felől nézve éppen az volt, hogy olyan intézményes kereteket teremtsen – jórészt a konkurens csoportok intézményeinek korlátozásával –, ami nem csak egyértelmű besorolást tesz lehetővé, hanem egyúttal a lehetőségig vissza is szorítja a versenytársak identitáspolitikai lehetőségeit.

Ennek leglátványosabb elemét az iskolarendszer átalakítása jelentette, előbb az állami iskolák kezdődő nyelvi románosítása, majd az egyházi iskolák visszaszorítása, a névelemzés gyakorlata és az adott oktatási intézmény felekezeti jellegének nem megfelelő tanulók kizárása annak igénybe vételéből, míg végül a korszak végére már csak az iskolaköteles magyar nyelvű tanulók egyharmada járt magyar tanítási nyelvű és magyar intézményrendszerbe tartozó iskolába.1771 Csehszlovákiában ez legalább az intézményrendszer egy részében nem feltétlenül nyelvi korlátokat jelentett, hanem elsősorban a Magyarország és részben a kisebbségi magyar elit által képviselt identitáspolitikával szemben megfogalmazott, republikánus alternatívát, amit korábban már vázoltam. De ugyanígy említhető lenne a romániai magyar elit által működtetett szövetkezetek diszkriminációja a román állam által nemzetinek látott szövetkezetekkel szemben, vagy a szlovákiai

1771 Gidó Attila: School Market... i. m.; Bárdi- Szarka-Fedinec: Kisebbségi magyar közösségek... i. m.

magyarnak tartott pénzintézetek hátrányos helyzetbe hozása és betagolása cseh bankcsoportokba.1772

Persze még számtalan más eset is felhozható lenne, a lényeg azonban nem ezek szaporítása, hanem annak érzékeltetése, hogy ebben a helyzetben a választás főként az államilag kijelölt kategória és azezzel járó intézményválasztási kényszer elutasítása vagy az állami intézmények működtetésének szabotálása lehetett. Ez azonban már nem igazán egyedi döntéseket jelentett, hanem egy komplex kisebbségpolitikai erőtérhez való viszonyulást.

Ez nem jelenti azt, hogy a választás ne lenne értelmezhető probléma, mindennapi jellege azonban az lesz. Nem az identitáspolitika jelenléte miatt, hiszen ezt a többi esetben is észlelhettük és éppen az lenne munkám egyik kérdése, hogy a mindennapi etnicitás és az identitáspolitika milyen hatással volt egymásra? A fentebb vázolt választás azonban már érezhetően inkább a politikai döntések körébe tartozik, sokszor szinte azonosnak tételezik mind a népszámlálási önbevallással, mind az etnikai párt erkölcsileg kötelező támogatásával a választásokon. Ezazonban lényegében csak a kilépés és szabotázs lehetőségét hagyja az egyénnek, az elutasítás gesztusát, ami azonban nem mutatja meg, hogy a hivatalosan kínált etnicitás helyett és mellett mi is lenne a saját maga által megjelenített etnicitás, legyen szó akár az állami kényszer elutasításáról (pl. kötelezően román tanítási nyelvű iskolába íratás), vagy akár a kisebbségi identitáspolitika elvetéséről (például azzal, hogy ha csupán az állami ösztönzők, így az iskolai adók különbsége miatt is, de nem a kisebbségi iskolát választják). Ennek tükrében talán az sem meglepő, hogy éppen ezen intézményekés a hozzájuk kapcsolódó választás aktusa révén volt az identitáspolitika a leginkább jelen a nem városi közösségek életében is.

Persze a „renegátok”, „árulók” jelensége gyakran tetten érhető a forrásokban Romániában is (hiszen Csehszlovákiában az aktivista pártok révén ez a jelenség mindig is látható és jelentős társadalmi súlyú volt), főként a politikai pártok és különböző választások kapcsán. Már az első választásoktól kezdve időről időre felléptek olyan politikai pártok, melyek elvitatták az OMP képviseleti monopóliumát. Az etnikai kategóriák közti választás alapelveit viszont valójában nem ezek az erők sértették meg, hiszen ezek is alapvetően az etnikai képviselet talaján álltak.1773 Sokkal inkább azok a politikai szereplők, akik nem az OMP, hanem román pártok listáin szerepeltek, mintegy demonstrálandó azok „kisebbségbarát” és „állampolgári” jellegét.1774 Ezeknek a figuráknaka súlya, szerepe ma még nehezen felmérhető, és a történetírás lényegében máig elfogadja azt az értékelést, hogy csak az OMP és kisebb mértékben a szociáldemokraták képviselték a magyarokat, ezek a politikusok önjelöltként nem tudtak magyarokat mozgósítani maguk mellett. Az OMP rossz választási eredményei pedig a választási terror és manipulációk következményei voltak, még ha olykor, főként az OMP vezetésével szemben kritikus nyilvánosságban vitatták ezt az értékelést.1775. Ezzel együtt, ha csak az etnicitás felől nézzük, maguk a román listákon induló jelöltek és az esetleges szavazóik mégis csak elutasították a felkínált etnikailag jelölt kategóriát és egyúttal elfogadták, hogy a másik, általuk választott párt nem etnikai vagy ha mégis az lenne, akkor ez a minősége nem a magyarok ellen irányul.

Ugyanakkor néhány esetben még ilyen körülmények közt is tetten érhető a valódi választás lehetősége, abban az értelemben, hogy az egyik, rögzített tartalmúnak tekintett kategória választása mellett az ebből következő, legtöbbször intézményes kényszerben is testet öltő elvárásoknak valaki tudatosan még sem felelt meg, hanem a választást és a választott kategória tartalmának elvetését

1772 Attila Hunyadi: Coperativele minorităţi maghiare din România în perioada interbelică. Argonaut, Cluj-Napoca, 2010. 203–260.; Edmund Tarján: Die wirtschaftliche Lage der ungarischen Minderheit in der Tschechoslowakei. Glasul Minorităţilor, 1931/7–8., 244–258.

1773 Beke Ibolya: i. m.1774 Magyarok lakta megyékben lényegében nem volt olyan választás, amelyiken ne szerepeltek volna magyar jelöltek

is valamelyik román párt listáján, noha többnyire nem biztos mandátumot jelentő helyen. Mindazonáltal a kortársak és az utókor is nagyobb figyelmet fordított a valódi politikai téttel bírónak látott kísérletekre, főként Berndáy György és a liberálisok különböző manővereire Marosvásárhelyen és a megyében. Néhány példa: Benyújtották a második listát a törvényszéken, Szamos, 62. évf. 45. sz. 1930. február 25. 3.; ANSJ BV fond 2, inventar 342, Prefectura Judetului Brasov, Serviciul Administrativ, dosar 19/1926, 3 – 4.f. Megyei választási eredmények a hosszúfalusi szavazókörből.; ANIC DGP dosar 19/1919, 104. f. Rendőrségi jelentés a hétfalusi választásokról.; Be vannak adva a jelölőlisták. Székely Napló, 1927. június 29.

1775 Ellenzék, 49. évf. 287. sz. 1928. december 15.

vagy megkerülését arra használta ki, hogy saját lehetőségeit, szabadságát bővítse. Ez a meglehetősen bonyolultan hangzó helyzet állt elő például akkor, ha valaki élt ugyan az állampolgársági opció lehetőségével, de aztán „elfelejtett” átköltözni a másik állam területére, vagy akkor, ha áttelepült ugyan, de nem vette fel az állampolgárságot és így adott esetben mentesült bizonyos inkább kényszerként megélt kötelezettségek alól. Bár látszólag nehezen kivitelezhető dologról volt szó, a feltárt anyagban erre is akad példa, ami ennek az etnicitással való kapcsolatát is megvilágítja.

A román – magyar határ áthelyezése és az uralomváltás nem egyszerűen a földrajzi és politikai tér átalakulását jelentette, magával hozva az emberek, gazdaságok és kultúrák közti kapcsolatok újjáalakulását, hanem új szabályokat teremtve etnicitás és loajlitás megjelenítésére.1776 Ennek egyik legfontosabb jogi eleme az állampolgárság intézménye és annak békeszerződésekbe foglalt szabályozása volt. Az állampolgárság jogokat biztosított és kötelességeket származtatott az egyik országban, de korlátozta a mozgást és a lehetőségeket a másik államban. A kettős állampolgárság lehetősége nélkül – és ennek tilalma ekkoriban még majdnem általános volt – az állampolgárság kizárólagos köteléket teremtett, ami mindenkit cspán egyetlen országhoz láncolt. A békeszerződés azonban tekintettel a változásokra, egyúttal pedig attól a szándéktól vezetve, hogy az utódállamok ne foszthassák meg állampolgárságuktól kisebbségi alattvalóikat választási lehetőséget – ún. opciót – biztosított mindenkinek meghatározott, hosszabb időn keresztül. Az optánsoknak joga volt elköltözni a választott állampolgársága szerinti országba és ingóságait, valamint ingatlanjaiért kapott ellenértéket magával vinni.1777 Az opciós jog gyakorlata nem jelentette az állampolgárság teljes etnicizálását, inkább az elmaradt népszavazást helyettesítette olyan módon, hogy lehetővé tette volna a kisebbségi státusz elhagyását és az átköltözést az illető személyek saját nemzetisége szerinti nemzetállamba. Az elképzelés szerint tehát nemzetibb és nem kevésbé nemzeti államok alakultak volna ki az opciós időszak végével, vagyis elkerülhetetlenül közelítette egymáshoz az etnikai és állampolgársági kategóriákat is.1778

Az állampolgársági probléma a történeti szakirodalomban elsősorban a Magyarországra menekülők problémáján keresztül jelenik meg.1779 Ezt többnyire kényszermigrációnak, vagy legfeljebb félig önkéntes migrációnak látják, az állami alkalmazottak tömeges és gyors állásvesztéseeredményének A munkák alaposságuk ellenére sem veszik figyelembe az esetleges mozgást Románia felé – eltekintve az ún. Oktobritsa és kommunista emigrációtól – sem annak lehetőségét, hogy a két ország közt ide-oda is mozoghattak emberek. Bár erre vonatkozó szisztematikus kutatás még nem született, néhány egyedi eset arra utal, hogy valóban létezett az állampolgársági opció lehetőségének kihasználása egyéni célra, főként mivel az állam erőforrásai a területén tartózkodók tartós és alapos ellenőrzésére korlátozottak voltak. Egyes esetek nagyon hasonlóak azokhoz, melyeket Theoodora Dragostinova tárt fel a görög–bolgár állampolgársági opciók kapcsán.1780 Ezek

1776 A határátlépés rendszerének összefoglalására lásd Bencsik Péter: A kisebb hatérszéli forgalom Magyarország és a szomszédos államok között, Magyar Kisebbség V. (1999) 2–3. letöltve 2013. július 5. http://www.jakabffy.ro/magyarkisebbseg/index.php?action=cimek&lapid=12&cikk=m990227.htm

1777 Parragi Mária: A magyar állampolgársági jog és külfödön élő magyarság. Kisebbségkutatás, 2000/1. http://www.hhrf.org/kisebbsegkutatas/kk_2000_01/cikk.php?id=195 (letöltve 2014. január 12.)

1778 Az opciós rendszer hatására lásd Annamarie H. Sammartino: The Impossible Border. Germany and the East 1914–1922, Cornell University Press, Ithaca, 2012, 105–106., 118–119.

1779 Máig a legjobb áttekintés Mócsy István: The Effects of World War Ii. m.. Szüts István Gergely: Barakkok és tisztviselővillák. A trianoni menekülteket befogadó telepek helyzete Miskolcon az 1920-as években, Kisebbségkutatás 18 no. 3. (2009) 435–452.; Ablonczy Balázs: Sérelem, jogfolytonosság, frusztáció. Alsó-Fehér vármegye menekült törvényhatósága Budapesten. in Uő. Nyombiztosítás. Letűnt magyarok I. m. Mindazonáltal szinte mindegyik munka az Országos Menekültügyi Hivatal által 1924-ben közölt statisztikai adatokra támaszkodik. Ezek azonban néhány esteben gyanősak, például időnként több menekült köztisztviselőt mutatnak ki, mint ahányan a hivatalos statisztikák szerint 1918-ban az elcsatolt területeken dolgoztak. Egy település folyamatait illetően jóval alacsonyabb, de jelentős számú menekültet mutat ki Fráter Olivér: Kivándorlás és menekültügyi kérdés a székelyudvarhelyi református egyházközség számadatai tükrében. Magyar Kisebbség, 2002/1, http://epa.oszk.hu/02100/02169/00018/pdf/020118.pdf (letöltve 2014. január 12.) Kovács Éva: Felemás asszimiláció... i. m.

1780 Theodora Dragostinova: Speaking National: Nationalizing the Greeks of Bulgaria 1900–1939. Slavic Review. 67

közös jellemzője, hogy számos optáns végül nem költözött el és később megkísérelte visszavonni korábbi döntését, ehhez pedig olyan nemzeti érvelés és beszédmódot alkalmazott, ami szerinte megfelelt a döntéshozók elvárásainak, viszont teljesen ellentétes is lehetett a korábbi választást megalapozó etnicitás elfogadásával.

A román rendőrség is nagyon hasonló esetet tárt fel egy Sălăj megyei (Szilágy) faluban 1923-ban. A 25 éves Rácz Károlyt azért hallgatták ki, mert 1921-ben, amikor behívták a román hadseregbe Magyarország javára optált, de azóta még kísérletet sem tett az áttelepülésre, holott ez az opció feltétele volt. Rácz azzal védekezett, hogy Bartha Samu, egy református falusi tanító hatására cselekedett, aki szintén úgy kerülte el a besorozást, hogy lemondott állampolgárságáról. Rácz szerint Barta bujtogatta és nem csak őt, hanem minden katona érett korosztályba tartozót a környék falvaiban.1781 Bartha lényegében megerősítette az alapelemeket, noha a bujtogatást tagadta, de a részletekből az is kiderült, hogyan használhatta ki a lehetőséget anélkül, hogy elveszítené a Romániában tartózkodás – például biztos munkahely – előnyeit. Elismerte, hogy már 1920-ban lemondott román állampolgárságáról, miután behívót kapott. Erre egy évet biztosítottak számára, hogy távozzon az országból. Következő májusban azonban ismét megjelent a sorozóbizottság előtt, ahol visszavonta opcióját (!), mivel tanítóképző intézet hallgatójaként egy éves felmentést kaphatotta bevoulás alól. Állítása szerint a bizottság elnöke megígérte, hogy az erre vonatkozó dokumentumokat postán elküldik, ezek azonban soha nem érkeztek meg. Viszont ő maga meg volt róla győződve, hogy így román állampolgár maradt.1782 A történet egyes elemei ebben a formában nem tűnnek teljesen valószerűnek, az viszont biztos, hogy Bartha sikeresen kihasználta a különbözőhivatalok közti és a szervezeteken belüli információáramlás és a szakértelem hiányosságait. S habárlényegében tetten érték, a kiutasításáról meghozott döntést lassú vot így csak 1924 szeptemberében kellett távoznia, hogy aztán később rendszeresen visszatérjen, immár magyar állampolgárként.1783

Bartha szemmel láthatóan abból akart hasznot húzni, hogy a határok megváltoztak, ő maga viszont helyben maradt. Hirsch Ákos nagyenyedi vendéglős esetében viszont a két ország közti fizikai mozgás lehetséges előnyeit próbálta kihasználni, egészen hosszú ideig. Hirschet azzal vádolták, hogy megsértett és megütött egy Sziguranca ügynököt, meglehetősen kétes körülmények között.1784 A vizsgálat kezdete után jöttek csak rá, hogy Hirschnek sem román állampolgársága, sem tartózkodásra jogosító engedélye nincs, noha már két éve működtette éttermét. A vizsgálat során azt is feltárták – erre Hirsch vallomása volt a legfőbb bizonyíték –, hogy Hirsch a nagyenyedi honvédezredben szolgált és 1918 novemberében tért vissza a hadseregből. Egy évvel később távozott Budapestre, mert otthon nem volt munkája. Magyarországon csatlakozott a testvéréhez, akiről azt állította, hogy bankigazgató és aki utazó ügynökként alkalmazta. Az opciós határidőt lekéste (vagy inkább nem is foglalkozott vele), de 1926-ban a rendőrség behívatta, hogy “tisztázzák a helyzetét”. Hirsch egyébként feljelentésre gyanakodott. A rendőrség arra utasította, hogy szerezze be az állampolgársági kérelméhez szükséges iratokat . Mindenek előtt egy születési bizonyítványt és igazolást nagyenyedi illetőségéről. Romániai utazásához útlevélre volt szüksége, de a magyar hatóságok és a román konzulátus egyaránt visszautasította kérelmét, mivel egyik országban sem tartották állampolgáruknak.1785

Viszont a rendőrségtől – egy nagyenyedi ismerőse segítségével – öt napos határátlépési igazolást szerzett, hogy ennek segítségével gyűjtse össze az iratokat. Hirsch június 14-én át is lépte a határt, de láthatóan nem izgatta az öt napos határidő, elev hat napig tartott az útja Nagyenyedre, noha az még kolozsvári éjszakázással sem tarthatott volna tovább 24 óránál. Hirsch később azt állította, hogy éppen kolozsvári barátai tanácsolták maradjon inkább Romániban, ahol könnyeben találhat munkát is. Személyi okmányai hiányát pedig egyenesen előnyösnek tartották, mivel így az

(2008): 154–181., 174–179.1781 Arhivele Naționale Secția Județeană Cluj (ANSJ CJ), fond 209, inventar 399, Inspectoratul de Poliției Cluj, dosar

786. 1. f1782 Ibid. 27. f.1783 Ibid. 14. f.1784 ANSJ CJ fond 209, inventar 399, Inspectoratul de Poliție Cluj, dosar 182, 63. f. Az ügynök zsarolni próbálta

Hirschet, aki visszautasította és kidobta a vendéglőből1785 Uo. 60–62. f.

őt dezertálásért kereső hadsereg sem tudja megtalálni. Szeptemberben, egy rendőrségi vizsgálat után jelentkezett a helyi rendőrségen, itt személyazonossági igazolást tartózkodási engedélyt kapott.A Sziguranca is behívta “tisztázásra” és egy ismeretlen tartalmú részletes beszámolót követően a parancsnok megnyugtatta, hogy a városban maradhat további utasításig. Egy év múlva még a tartalékosok jegyzékére is felkerült és így katonakönyvet is kapott, tovább erősítve a rendezett jogi helyzet látszatát. Úgy tűnik mindez csak a rendőrrel történt összetűzése után változott meg, ami aztán 1929-ben kiutasításához vezetett.1786

Végül említésre érdemes még Czitrom Sándor (Alexandru esete is.) A vasúti műszerész Czitrom 1919 novemberében érkezett Romániába Nagyváradnál, Bukarestbe tartva. Rendőrségi aktáiból nem deürl ki hogyan került a moldvai Pascani-ba, ahol a CFR egyik fontos javítóműhelye működött. A Sziguranca csak 1924-ben figyelt fel rá, de hiába volt kémgyanús, még 1930-ban sem került sor kiutasítására. Viszont néhány adatot feljegyeztek róla. Eszerint zsidó nemzetiségű, magyar állampolgárságú volt, még mindig csak rosszul beszélt románul és a magyar–román határt mind Nagyváradnál, mind Predealnál átlépte, olyan határátkelőkön, melyek éppen akkor nem is léteztek.1787 Természetesen nem beszélte sem a hébert, sem a jiddist, és soha nem tett kísérletet rá, hogy román állampolgár legyen. Mégis egy stratégiai fontosságú üzemben dolgozott, kémgyanúsként is évekig háborítatlanul.

Mindez együtt sokat elárul a román állam szemszögéről és működéséről is, de arról is, hogy a látszólag kényszerítő választási lehetőségek mellett is adódott lehetőség a felkínált etnicitás változat elutasítására és egy saját meghatározás érvényesítésére is. Hirsch és Bartha kiutasítása ellenére – ami csak egy volt jó néhány hasonló eset közül1788 – az esetek jól mutatják, hogy lehetőség volt a bürokratikus kontroll hiányosságait és a különböző állami szervek rivalizálását kihasználva elkerülni az állam által felkínált etnikailag jelölt választási lehetőségek által implikált viselkedés, normák érvényesítését is. Hirsch például már Budapesten is láthatatlan maradt a hatóságok számára, nyilván elkerülve állampolgári kötelezettségei egy részének teljesítését is. Azt is elismerte, hogy tudatosan kihasználta személyazonosító iratai hiányát, hogy így kerülje el a katonai szolgálatot és jó eséllyel meg is vesztegette az engedékeny Sziguranca főnököt. Közben pedig meglehetősen jól látható szerepet játszott a városban, vendéglősként átvéve az étterem működtetését korábbi alkalmazójától, ami ritkán a rejtőzködés velejárója.

Igaz, amint felfedezték bizonytalan helyzete ellene fordult, a rögzített kategóriák világában azok elvetése ellene fordult. Izraelita volt, nem román állampolgár és hosszú ideig Budapesten élt, csupa olyan tény, ami igazolta, hogy nem román. Mégis, az esetek azt sugallják, hogy még ilyen körülmények között is meglepően tág tér nyílhatott arra, hogy egyesek saját hasznukra kiaknázzák az állampolgársági rezsimet és közben az etnicitás sajátos formáját, vagy akár indifferenciájukat is kifejezésre juttassák. Legalábbis erre utal, hogy szemben Bulgáriával itt a lelepleződött személyek nem vállalták fel a hatóságok által vélhetően elvárt nemzeti beszédmódot, helyette inkább eltávolították saját viselkedésüket az egyébként elutasított kategóriák etnikus értelmezésétől és egyéni céljaikat állították előtérbe. Mindez nem volt független az állam láthatóan gyenge végrehajtási képességétől, a bürokratikus ellenőrzés nehézkességétől sem, éppen akkor, amikor az

1786 Uo.1787 Arhivele Naționale Istorice Centrale, Bucharest, (ANIC) Direcția Generală a Poliției (DGP), dosar 53/1920. 40–41.

f. 1919 novemberében a román csapatok még a Tisza-vonalánál álltak, viszont a Monarchia régi határátkelője Predealnál már nem működött. Így az 1924-es adatlapot kitöltő hivatalnok először visszavetítette az aktuális határvonalat 1919 novemberére, majd, talán mivel érzékelte ennek sajátos jellegét, azt is rögzítette, hogy hol lépett Czitrom a világháború előtti Románia területére. Noha ez egy szűk jogi értelemben talán valóban így történt (végül is a békeszerződést még nem írták alá), teljesen ellentmondott az állam önképének, miszerint az Erdély feletti szuverenitás forrása a gyulafehérvári nagygyűlés és nyilatkozat.

1788 Megdöbbentő példája az állami ellenőrzés, illetve a kiutasítási határozat teljesítésének szabotálásra Papp Antalé. Papp fontos magyar tisztviselő volt Kolozsvárott, később a budapesti Miniszterelnökség magas beosztású tisztviselője lett a kisebbségi ügyosztályon. 1919–1920-ban öt alkalommal utasították ki, de különböző trükkökkel mindig elkerülte annak végrehajtását. Végül csak akkor távozott, amikor Budapestről erre utasították. Bárdi Nándor:A budapesti kormányzatok magyarságpolitikai intézményrendszere és stratégiája, 1918–1938. Limes, 2012/1: 69–110., 104. 70. végjegyzet

állam a nemzetiesítés egyetlen lehetséges letéteményeseként is fellépett.1789

Ennek a hosszúra nyúlt fejezetnek a zárásaként, egyúttal a mindennapi etnicitás négy formájának összegzéseként érdemes felvetni azt a problémát, hogy az etnicitás mennyiben volt struktúraként, pontosaban hosszú ideig stabil mélystruktúraként értelmezhető? A klasszikus értelemben nem beszélhetünk a társadalmat szervező és felosztó struktúráról hiszen éppen mindennapisága és helyzethez kötöttsége miatt az etnicitás nem állandóan jelenlévő intézmény vagyvélasztóvonal volt. Ám a különbségek kifejezésének elfogadott és szilárd módját jelentette, már az első világháborút megelőzően is, gyakorlatai sokszor ismtélődtek és ezt a szerepét ezen a szinten nem rendítette meg az első világháború végi átalakulás sem. A különbség és a különbségtermelés egyik bevett formája és kerete volt, ugyanakkor kellően rugalmas ahhoz, hogy különféle csoportképzései lehetőségeket is kifejezésre juttathasson, így az etnicitás változó és interakcionális jellege is érvényesülhetett. A mindennapi etnicitás külső értlemezési kísérletekkel szemben mutatottellenállása miatt pedig a két világháború közti időszak sem írható le egyszerűen folyamatos romlásként, nemzetiesítésként illetve identitásvesztésként és asszimilációként. Mind az autoiriter jellegű rezsimekben, mind a totalitárius jegyeket is mutató, kifejezetten etnokratikusAntonescu-rendszerben meglepően tág tér maradt arra, hogy az etnicitást akár az állammal szemben s érvényre juttassák, anélkül, hogy ennek végzetes kövekezményei lettek volna.

Másfelől viszont az etnicitás része lett annak a folyamatnak, ami a magán- és közszféra határnak elmozdításával, a magánszféra ellenőrzésére irányuló igény érvényesítésével végső soron az egyéni szabadság szűkítését, az egyén kollektívumnak való alávetését célozta. Ez a folyamat egybe vágott az identitáspolitikai diskurzusok változásával is, így ha nem is azok közveen leképződésének ekinthető, mindenképpen jelzi az etnicitás két szintje közt szoros kapcoslatot. Az etnicitás bizonyos gyakrolatai – részben explicit identitáspolitikai célokkal – egyúttal a közösségképelvont elemeit ültették át a kézzelfogható gyakorlatba.

1789 Az állami ellenőrzés korlátaira még jó néhány példa akad. Erdősi Aladár mérnököt a Szamosmenti Vasútnál szervezett sztrájk miatt utasították ki 1920-ban, vagyis eleve nem kívánatos személyként tartották nyilván. Mégis néhány év múlva visszatért és előbb a kolozsvári városházán, majd a CFR-nél alkalmazták mérnökként, még a harmincas évek végén is. ANSJ CJ fond 209, inventar 399, Inspectoratul de Poliție Cluj, dosar 680. 237. f.

Trianon után, Trianon nélkül?

Könyvemben arra tettem kísérletet, hogy a két világháború közti magyar kisebbségek történetének két, összefüggő, de külön-külön is értelmezhető aspektusát vegyem szemügyre, lehetőleg kölcsönhatásukban is. Abban bíztam,hogy az identitáspolitika állami és kisebbségi szereplőinek diszkurzív gyakorlatait áttekintve feltárható az általuk megjelenített nemzeti önazonosság változása, ennek a folyamatnak relacionális – és közben akár egymással összefonódó –dimenziója is. Eközben az etnicitás egyéni tartalma és mindennapi gyakorlatai reményeim szerint nem csak önmagukban, az etnicitás társadalmi beágyazottságát és működését illetően mutatkozhatnak meg, hanem az említett identitáspolitikai diskurzussal és az abból kinőtt gyakorlatokkal érintkezésben is. Ennek során földrajzi értelemben nem törekedtem teljességre, ehelyett a jelenséget magát próbáltam megragadni az erre kiválasztott összehasonlítás, továbbá egy Budapest központú viszonyrendszer feltérképezésével.

Az összegyűjtött anyag feldolgozásának mind módszertani (sőt, talán elméleti), mind történeti tanulságai is vannak. A módszertani következtetések közül érdemes kiemelni, hogy a feldolgozott történeti anyag egyértelműen alkalmas rá, hogy az etnciitás kutatás, azon belül a mindennapi etnicitás megközelítésének segítségével értelmezzük. A kortárs társadalomtudományi empíria és a feltárható történeti anyag közti különbség azonban nem jelentéktelen hatással van az utóbbiból levonható következtetésekre is. Ennek részeként meg kell említeni azt, hogy a történeti anyagban az iratkészítő szervek logikájának megfelelően részben túltengenek a konfliktusokat ábrázoló dokumentumok, ami egyértelműen előtérbe helyezi az etncitás egyik típusát a többivel szemben. Továbbá a fennmaradt anyag készítése és későbbi szelekciója láthatóan olyan logikát követett, ami pusztán ezeket a forrásokat használva nem igen teszi lehetővé a mai empirikus társadalomkutatások módszereinek megfelelő lokális fókuszú mélyfúrást, de arra sem alkalmas, hogy reprezentatív mintaként szolgáljon statisztikai érvényű következtetések levonására konkrét etnicitás típusok, esetleg a szakpolitikák kapcsán. Mindazonáltal a felhasznált iratok kiellően széles körre terjednek ki földrajzi, települési és intézményi értelemben ahhoz, hogy ne csupán illusztrálják az etnicitás kérdéskörét a két világháború között, hanem történeti szempontból is fontos, általános érvényű következtetéseket engedjenek meg.

A mindennapi etnicitás ötödik fejezetben bemutatott tipizálásán és ezzel társadalmi funkciójának bemutatásán túl a leglényegesebb, a kisebbségtörténetre és a kisebbségpolitikára is vonatkozó ilyen következtetés a lokális viszonyok fontossága. Bár a mindennapi etnicitásra vonatkozóan főként romániai anyagot használtam fel, a Csehszlovákiával elvégzett összehasonlítás, azokban az esetekben, amikor erre lehetőség nyílt mindenképpen megengedi azt az erős hipotézist, hogy mindez általános és nem csak romániai, vagy esetleg csupán erdélyi jelenség volt a két világháború között. Ez egybecseng a nemzeti indifferenciára vonatkozó töténeti munkák következtetésével, mégis, nem csupán megerősíti, hanem kiegészíti azokat. Ezek a munkák ugyanis a nemzeti indiferencia „virágkorát” a 19. századra helyezik, a két világháború közti időszakot már anemzeti indifferencia gyengülésének, illetve az etnicitás új formáinak az állami intézményesítéséhezvaló viszonyban törénő megjelenése periódusának látják. Esetünkben azonban a két jelenség egyszerre mutatható ki, még ha a klasszikus nemzeti indiffrerencia gyengülése természetesen megfigyelhető. Igaz, ebben a tekintetben nem csekély különbség volt Csehszlovákia és Románia közt, ami arra utal, hogy az egyes országok társadalmi és politikai viszonyai, hagyományos struktúrái, sőt akár a nemzetiesítés különbségei is hatással lehettek minderre.

Mindennek fontos következményei lehetnek a magyar kisebbségek történetének elbeszélésre, illetve a kisebbségtörténetírásra vonatkozóan is. Amennyiben meghatározóak voltak, vagy meghatározóak lehetteka lokális viszonyok az állami kisebbségpolitika alkalmazása során, akkor az egyes utódállamok magyar kisebbségeinek helyzete – sőt, akár az utódállamok kisebbségpolitikája – sem ismerhető meg pusztán a jogszabályok, a politikai szándékok és politikai diskurzus valamint a sérelmek összegyűjtése segítségével. Az előbbi két elem vonatkozásban a korábban már részletezett ügynök-megbízó dilemma áll fenn, és a kutató feladata lenne az is, hogy a joganyag és a megvalósult politika közti eltérés esetleges szisztematikus jellegét is feltárja. A

sérelmek összegyűjtésére vonatkozóan pedig fel kell vetni, hogy a nagy számú sérelem és a szintén jelentős számban fellelhető ellenkező előjelű eset tükrében lehet-e egyáltalán bármit mondani általános érvénnyel a pusztán illusztratív módon felhasznált példák segítségével?

Nem ringatom magam abba az illúzióba, hogy munkám végleges megoldást kínál ezekre a porblémákra. Abban azonban biztos vagyok, hogy az előző részek többet nyújtanak, mint a porbléma felvetését és illusztrálását. Részben kijelöli a további vizsgálatok irányát is, részben erős hipotézisek megfogalmazásával egy más szemléletű történeti elbeszélést is megalapoz, miközben újszempontból . Ezzel együtt érdemes ez utóbbiakat is számba venni, méghozzá, ahol ez szükséges, a feltárt anyagból és értelmezésből adódó módszertani kérdésekkel együtt. Az állami politika, a politikai szándék és a megvalósult kisebbségpolitika esetében legalább két kézenfekvő modell kínál magyarázatot, de sokkal valószínűbb, hogy a kettő csak együtt tárhatja fel a kisebbségpoltika dinamikáját a különböző utódállamokban és Magyarországon. Az első modell alapvetően a kisebbségpolitika különböző szintjeit különíti el és azok különböző céljait, látószögét és kölcsönhatását figyelembe véve értelmezi a megvalósult kisebbségpolitikát. Ezt a modell még kiegészíti az állam egyes szerveinek befolyásával, illetve ezek egymáshoz valóviszonyával, ami a hatásköri villongásoktól az informális vagy formális hierarchikus viszonyokig terjedhet. A második modell viszont a helyi viszonyoknak tulajdonít nagyobb szerepet, ennek megfelelően a megvalósult kisebbségpolitikát helyi és regionális társadalmi beágyazottságában, illetve az adott település politikai viszonyaira tekintettel értelmezi azt. Ennek megfelelően az utódállamok valóságát is helyi modus vivendik soraként fogja fel, és ezek összehasonlításával remél eljutni a különböző kimeneteleket meghatározó tényezőkig. Az eredmény értelemszerűen nem egy nagy, átfogó kép lesz, hanem sokféle lehetőség és kimenet ,egyidejűleg. A kutató feladata annak megértése, hogy melyek voltak az egyes változatokat meghatározó tényezők és ezek miként működtek vagy éppen vesztették el hatásukat, jelentőségüket az időben előrehaladva, illetve térben mozogva.

Ami a sérelmek – tágabb értelemben a jogérvényesítés és jogkorlátozás – aspektusát illeti, ittaz első fontos kérdés az, hogy vajon a másodlagos forrásokból ismert sérelmek köre tekinthető-e reprezentatívnak? Nem csak az veti fel ezt a problémát, hogy az ezzel foglalkozó személyek és szervek célja alapvetően nem a valóság teljes megjelenítése volt, hanem a sérelmek dokumentálása, hanem az is, hogy időnként még ezen belül is manipulációra utaló jelekre bukkanhatunk. A csehszlovákiai népszámlálási sérelmek ismétlődése a vonatkozó híradásokban, vagy a romániai sajtóban taglalt, de a hatóságok által nem talált incidensek esetében, az érezhetően torzítottan előadott ügyek (például egy felmentéssel végződött ügyben is a vád abszurditására kihegyezett tudósítás) arra utalnak, hogy érdemes kritikusan viszonyulni ezekhez az információkhoz. Továbbá azt is megerősítik, hogy éppen az erőteljes és egyirányú szelekció miatt az anyag csak egyoldalú képet festhet az állami politikáról, valamint az etnicitásról.

Ebből persze nem következik, hogy egy ezzel ellentétes kép felrajzolása lenne a történeti munkák célja, ahogy az sem, hogy az ettől eltérő esetek szükségszerűen hasonlóképp féloldalas válogatására építve megrajzolható lenne a kisebbségpolitika és a kisebbségi közösségek helyzete. Bár egy ilyen anyaggyűjtés és feldolgozás – amihez ez a kötet is hozzájárul – ellenpontozza a sérelmekre sokkal nagyobb hangsúlyt fektető, tipikus történeti elbeszélést, sem önmagában, sem a sérelmekkel együtt tárgyalva nem képes többre, mint annak bemutatására, hogy a kisebbségek helyzete nem volt fekete és fehér, és ideje meghaladni azt a beállítást, ami valamifále „totális nemzetiesítő állam” és az azzal szemben álló kisebbség kettősségének láttaj a két világháború közti időszakot. Ezt a felfogást ugyanis valóban jó okkal vonhatjuk kétségbe annak tükrében, hogy nem csupán arra találhatunk gyakori példákat, hogyan negligálja a közigazgatás vagy éppen az állami erőszakszervek egy-egy szintje, egyes szervei a politikai akaratot, hanem arra is, hogy az átpolitizáltközigazgatáson belül annak képviselői lényegi kisebbségpolitikai kérdésben szegültek szembe feljebbvalóikkal. Ennek során pedig egyértleműen kirajzolódtak az identitáspolitikában domináns identifikációtól eltérő, ebben az értelemben deviáns önazonosság formák is, és éppen ezek tették lehetővé ezt a fajta, a nemzetiesítést is érvénytelenítő integrációt.

A továbblépés azonban vélhetően csak léptékváltással lehetséges, az állami működés teljességének ilyen apró részletekbe menő feldolgozása szinte lehetetlen feladat. Ezzel szemben jól

kiválasztott, helyi fókuszú esettanulmányok lehetőséget nyújthatnak arra, hogy a helyi viszonyokat is számba véve, egyúttal a politika és végrehajtás szintjeinek összjátékára is tekintettel számba vegyük a különbségekért és hasonlóságokért felelős politikai, társadalmi, esetleg gazdasági tényezőket.

Ez a könyv a szistematikus mélyfúrásokra még nem vállalkozhatott, ennek ellenére az itt feldolgozott anyag máris fontos támpontokat kínál a következő munkákhoz is. Az igazgatási szintekés képviselőik egymáshoz való viszonyáról már volt szó, de legalább ilyen fontos lenne áttekinteni azt is, hogy a kiépülő új államhatalom ezen a helyi szinten milyen mértékben és milyen módon épült be a társadalomba? Az már az eddigiekből is látható, hogy sokfelé kitapintható a társadalmi érintkezés és viszonyok etnikai határvonalakat metsző rendszere, ami alkalomadtán szerepet játszhatott a kisebbségpolitikai célok negligálásban, a politikai szándékok eltérítésében. Különösen Románia estén figyelhető meg, hogy akár a társasági érintkezés és gyakorlatai (például egy névnapi mulatság), akár egyes lokális intézmények (például a tűzoltóság) nem csupán teret ad a érintkezésnek, hanem bizonyos értelemben össze is kapcsol, akár a kívülről is erőltetett etnikai megosztottság kijelölte választóvonalakon keresztül is. A helyi valóság ismerete és a fenti elvárásokérzéketlensége közti különbség mellett részben bizonyosan ez a magyarázata azoknak az eseteknek is, amikor a különböző szervek helyi képviselői csak szóban teljesítik a fenti elvárásokat és kéréseket, de ténylegesen nem kivitelezik az utasításokat és nem teljesítik az elvárásokat. Ennek kitejredtésge, lehetsége sváltozatai azonban csak további, célzott kutatásokkal mérhetőek fel.

A következő fontos kérdés a probléma magyarázatát illetően magának a közigazgatásnak a végrehajtási képessége. Ezt részben befolyásolta a helyi viszonyok és szokások ismerete – ezek láthatóan hosszú ideig komoly szerepet játszottak a mindennapok alakulásában is –, de fontos tényező volt az is, hogy rendelkezésre állt-e egyáltalán a nemzetiesítő politikai szándékok kivitelezésére alkalmas, lehetőleg többségi etnikumú közalkalmazotti tömeg. Az egyedi esetek és a hivatalos szervek képviselői részéről érkezett beismerések mellett különösen a kisebbségi köztisztviselők nyelvvizsgáinak esete jelzi, hogy szemben a bevett történeti értékeléssel, ezzel kapcsolatban komoly kétségek merülhetnek fel – legalábbis Romániát illetően. De legalább ennyire árulkodó – és egyúttal a végrehajtási képesség másik aspektusát, a köztisztviselők és közalkalmazottak műveltéségét, iskolázottságát is jellemzi –, hogy még az 1940-es években is előfordulhatott, hogy egy csendőrparancsnok nem tudta megkülönböztetni a német és magyar nyelvet, vagy a csendőröknek fogalmuk sem volt az állítólag üldözendő nemzeti ünnepek időpontjáról és mibenlétéről. Másfelől viszont az osztrák-magyar bürokratikus hagyományokon nevelkedett csehszlovák közigazgatás sokkal hatékonyabbnak tűnik a nemzetiesítésben, igaz, az ő munkájukat elősegítette az is, hogy a csehszlovákiai magyarság sokkal megosztottabb volt ntézményesen, mint a romániai és nem jelentéktelen része mozgósítható volt egy csehszlovák irányultságú identitáspolitikával, ami sok sze,pontból fölül írta a magyra identitáspolitikai gyakorlatokat is. Persze az ilyen paradoxnak tűnő eseteket sokszor befolyásolhatták pillanatnyi tényezők – mondjuk mozgósítás miatt esetleg csak gyengébb képzettségű emberanyag állt rendelkezésre a belső rend fenntartására –, a lényegen azonban ez nem változtat: az államigazgatás gyakorlatai csak egyedi valójukban láthatóak át olyan módon, hogy a politikai szándékból következő végkimenetelt is láthassuk.

A lokális világok és korábbi gyakorlataik túlélése részben összefügg az előző kérdésekkel is.Az általánosan is törésvonalnak látott 1918–1919-es uralomváltás (Bárdi Nándor ezt a kisebbségbe kerültek tapasztalatát meghatározó sorseseménynek nevezi) mellett, részben azzal szemben, a feltártanyag a folyamatosság lehetőségét is alátámasztja. Intézmények, struktúrák, formális és informális gyakorlatok, közigazgatási, politikai kultúra mindenképpen azok közé a területek közé tartoznak, ahol ez a lehetőség felmerülhet. Ráadásul az sem biztos, hogy a változások csak a kisebbségek hátrányára történhettek, már persze ha nem tartjuk örök érvényűnek és egyúttal legitimnek egy-egy település sokszor a magyar nemzeti hegemóniát szolgáló korábbi viszonyait. Hiszen például a csehszlovák demokratikus politikai berendezkedés kiterjedt önkormányzati jogai sok esetben alkalmasak voltak a nemzetiesítés ellensúlyozására, például arra, a nyelvi tájkép elemeit egyensúlyba hozzák – szemben a romániai viszonyokkal, ahol elsősorban az informális

viszonyoknak jutott szerep a nemzetiesítés korlátozásában. Ez persze azt is jelenti, hogy az eltérő politikai berendezkedés és államideológia eltérő módon engedi kifejezésre jutni a helyi viszonyokat.

A kérdés persze ettől még kérdés marad: kezelhetőek-e lokális kompromisszumok soraként is az utódállamok a kisebbségek helyzete és a kisebbségpolitika szemszögéből? Végleges választ itt még nem adhatok, az azonban egyértelmű, hogy a feltárt és elemzett anyag tükrében mindez egy kutatásra érdemes, és erős hipotézis. Ennek megfelelően a kisebbségi magyarok egy újabb története is ilyen helyi vizsgálatok sorából állhatna össze.1790

Mindebből következik egy sokkal átfogóbb és mint látni fogjuk a identitáspolitikát is közelről érintő probléma is, a kisebbségiek integráltságáé. Ennek nem csupán helyi dimenziója van, hanem regionális és országos is, ráadásul mind egyéni értelemben, mind a közösség számára. Az egyéni integráltság lényegében azt jelenti, hogy az egyébként etnikai értelemben másnak látott kisebbségi milyen mértékben és milyen módon lesz mégis elfogadott a többség számára a többséggel azonosított intézményekben és miként vehet részt azok működésében. A közösségi integráltság ugyanezt jelentené a csoport számára, munkám megközelítéséből azonban az is következik, hogy nem az éppen az identitásdiskurzus révén megteremteni szándékozott csoport, hanem csupán annak megjelenítése, reprezentációja és etnikai viszonyrendszere része az integráltság problémájának.

Az egyéni integráltság esetében változatos gyakorlatokról beszélhetünk, különösen jól tettenérhető ez a probléma bizonyos peremcsoporthoz tartozók esetében. Az ő esetükben a pillanatnyi identifikációk sora akár különbözhet is egymástól. Például a népszámlálás alkalmával gyakorlatba ültetett állami és nemzeti aktivista kategorizációk egészen más kritériumok alapján és más módon sorolták őket egyik vagy másik csoporthoz, de a népszámlálás természetéből adódóan mindez anélkül történt, hogy a szereplők megengedték, lehetővé tették volna az egyén egyidejű kapcsolódását mindkét csoporthoz. Ennek az egyik oka pedig éppen az volt, hogy az egyébként elvben nem szükségszerűen etkinus csoportok valamelyik oldalról nézve mégis etnikussá lettek. Ezzel szemben a kisebbségi közalkalmazottak – Romániában legalábbis – egy többségi nemzetinek tartott intézményrendszeren belül kisebbségi csoportot alkottak, akiket elsősorban a szakmai közösség és a lojalitás kapcsolt ide. Csehszlovákiában az aktivista pártok magyar tagjai bizonyos értelemben transzetnikus kötődést mutattak fel, de ez csak részben tűnt kompatibilisnek a magyar identitás domináns változatával és ennek révén maga is egy más tartalmú magyar etnicitás megjelenítőjeként is értelmezhető. Ők, hasonlóan a romániai kisebbségi közalkalmazottakhoz, éppen a saját nemzeti csoporthoz integrálódtak kevésbé szorosan és egyértelműen.

A legérdekesebb jelenség talán mindezek közül az Erdélyben az egész korszakban megragadható, bizonyos jelekből következően részben Csehszlovákiában is tetten érhető középosztályi kultúra, ami olyan társadalmi teret jelentett, ahol etnikus és nem etnikus gyakorlatok, továbbá az etnicitás különböző változatai nem csak váltakozva, hanem akár egyszerre is jelen lehettek, sőt, arra is lehetőség nyílt, hogy ugyanaz a gyakorlat akér egy időben is több jelentést vegyen fel. Ebből ugyanis az is következett, hogy az egyéni integráltság egy meghatározott társadalmi csoporton, rétegen belül nem elsősorban etnikai kérdés volt, hanem társadalmi státusz kérdése, mert ugyanazok a meghatározott középosztályi gyakorlatok különböző csoportok létrehozását is lehetővé tették. Ezek váltakozása viszont az egyéni etnicitást is átír(hat)ta, mindig máshol meghúzva a csoporthatárt.

Az integráltság tehát maga sem volt állandó, hiszen a csoport határának változása óhatatlanul is hatott rá. Mivel azonban a csoporthatárok változtatása mind a gyakorlatok terén, mindaz identitsápolitikai diskurzust tekintve nagymértékben szituatív jellegű volt, így a besorolás és a kapcsolódás jellege és tartalma is gyakran változhatott.

Ezt bizonyos értelemben tükrözte az identitáspolitika diszkurzív szintje is. Az itt megfigyelt köztes változatok, illetve a saját nemzeti központtal szemben alkalmazott regionalista elképzelések, valamint a nemzeti centrumot az adott régióban élő másik nemzeti csoporttal szemben mégis felhasználó, szubszidarisztikus jellegű nacionalizmus tehát – éppen dinamikájuk révén – egyfajta

1790

Erre tesz kísérletet az OTKA támogatásával (K112968) 2015. január elsején induló kutatásunk is.

kettős kapcsolódásként, kettős integrálódásként is értelmezhetőek. A regionalizmus valamilyen értelemben mindíg erőforrásként vette számba az adott térben élő ők-csoportokat is, a szubszidiarisztikus nacionalizmus (vagyis az a törekvés, hogy a régióban folyó nemzetépítést és nemzetiesítést a többségi regionális elit monopóliumává tegyék, amihez a központnak csak feltétel nélküli anyagi támogatással kell hozzájárulnia) viszont a régión kívüli többségi nemzetrészhez is kötötte a csoportot. Mivel azonban mindez többnyire a domináns identitásdiskurzust legalább részben megkérdőjelezve történt, a két lehetőség mégis csak kirajzolt bizonytalan határvonalú, de azért láthatóan elkülönülő csoportot.

Nem csoda tehát ha erre az identitáspolitika is reflektált, hiszen mindez végső soron a nemzet adottnak tekintett egységes jellegét is alááshatta, méghozzá nem csupán szimbolikus értelemben. Elvégre számos, kívülről is megfigyelhető, gyakran egyéni szinten tetten érhető jelenség volt egy új identitás jelének tekinthető. A nemzeti központok identitáspolitikája azonban mindezzel szemben sokszor csak Prokrusztész-ágyra jellemző megoldásokkal élt, olyan merev kategóriákkal, melyek nem vettek tudomást ezeknek a jelenségeknek a mélyebb okairól. Így nem számoltak azzal sem, hogy a regionalizmusnak történelmi gyökerei mellett oka volt a távolság és közelség dinamikája is, éppen ezért nem egyszerűen arról volt szó, hogy akár már 1918 előtt is kitapinthatóak voltak annak jelei, hanem az – bizonyos értelemben dialektikus módon –, része volt anemzeti identitásdiskurzus és identitás kialakulásának is. A nemzeti önazonosság tartalma és gyakorlatai kezdettől vitatott volt és maradt, a különbségeknek Trianon nem feltétlenül oka volt, gyakran csak felerősítője. Még akkor is ha Erdély mint régió már korábban is létezett, míg Szlovenszó, vagy másként a Felvidék éppen ebben az időszakban jött létre.

Ennek megfelelően azonban a történetírásban is népszerű szétfejlődés tézise sem lehet egyedüli magyarázója a magyar nemzeten belül elkülönített csoportok közti mai különbségeknek, sokkal inkább a különbségek bizonyos, az új politikai, állami és jogi viszonyokhoz kötődő elemeit, azok tartalmát magyraázhatja. A gyakorlati távolság és szimbolikus közelség dinamikája, gyakori ellentmondásai, az egyéni tapasztalatok és az eltérő közegek hatását valóban fokozta az állami elkülönülés, de ezek a tényezők más körülmények közt is hathattak – mint azt éppen a szlovák és erdélyi román regionalizmus esete mutatja. Könyvem egyik fontos tanulsága éppen az, hogy a regionalizmus mind diszkruzív formájában, mind az egyéni gyakorlatok és tapasztalatok szintjén alkalmas lehet az etnicizálásra és ezzel akár arra is, hogy a két világháború közti összetett viszonyrendszerben kvázi-nemzetépítő szerepet is ellásson, ami aztán legalább részben elvezetett a elkülönülő regionális nemzetek kialakításának igényéhez nem csak szlovák, hanem erdélyi magyar és román esetben is. Igaz, ebben a vonatkozásban az ilyen jellegű törekvések gyengesége a visszatért Felvidék magyar elitje körében arra utal, hogy önmagában a távolság és távolodás – ennyiidő alatt – még nem volt elegendő a csoportképződés kellő mértékű megerősítésére.

Tanulságos az is, ahogy az identitáspolitikusok által észlelt távolságot az új, lojális elit kinevelésének szándékán túl végül lényegében egy új közösségkép és vele egy megújított identitásdiskurzus segítségével próbálták áthidalni. Ez azonban, noha minden magyar közösség esetében hasonló nemzeti megújulást tételezett a jövőre nézve, tehát elvileg felszámolta a különbségeket, az így létrejövő egységet mégis a távoli jövőbe tolta ki. Sőt, a a magyar kisebbségekúttörő szerepének toposza segítségével bizonyos mértékben még a megszokott hierarchiát is megfordította, az autenticitás pozícióját a kisebbségi közösségeknek juttatta. Ehhez azonban arra is szükség volt, hogy a nemzeti megújulás jellegét csak részben a nemzetből önmagából vezessék le, az öntematizáció révén. A megújulás szükségét, irányát másfelől a korszellem, a hasonló szellemű nacionalizmus-változatok európai térnyerése igazolta, mindenek előtt Németország és Olaszország példája.

Az identitáspolitika reakciója a különbségekre általános értelemben is felveti az identitás diszkurzív szintje és az egyéni identifikációk közti összefüggés kérdését is. Megközelítésemben a csoportidentitás elsősorban diszkurzív konstrukció és az identitáspolitika, részben a nemzetépítés végcélja, még akkor is ha képviselői azt nem kialakítandónak, hanem adottnak, vagy a változásoktólvédendőnek tekintik is. Ezzel szemben az egyéni identitás főként identifikáció, vagyis események és gyakorlatok formájában érhető tetten. A két jelenség tehát minőségét tekintve is más, és

összefüggésük nem elsősorban egy állandó, egyéni önkép kialakítása és fenntartása formájában jelenik meg, hanem az egyéni, mindennapi gyakorlatok és események során kitapintható önazonosság-referenciák és módok és a diszkurzív identitás közti párhuzamok és különbségek formájában. A legerősebb összefüggés érthető módon a nemzetről és a nemzet révén való beszéd esetében mutatható ki, ugyanakkor a performatív aktusok széles köréről is elmondható, hogy illeszkednek az identitásdiskurzushoz, ami persze még mindig nem szükségszerűen egyirányú kapcsolat. Ezt megerősíti az is, ahogy a külső megfigyelők által tulajdonított etnikus tartalmat sok esetben elvetik az interakciókban résztvevők, hiszen ez sokkal bonyolultabb összefüggést feltételez.A diszkurzív szinten etnikus tartalmúként számon tartott gyakorlatok és aktusok ezek szerint nem csak lentről vagy fentről nyernek értelmet, hanem bizonyos értelemben egy iterációs folyamatnak isa részei. Az egyes gyakorlatok a résztvevők tudta nélkül is megjelölhetőek etnikus jellegűként, pontosabban az adott gyakorlat révén akár a megfigyelővel szemben kifejezésre juttatott különbség teszi ezt lehetővé. Ezt követően viszont bármikor előfordulhat, hogy a diskurzus hatására etnikai jellegűnek tekintik, ami viszonyulást válthat ki a résztvevőkből is. Az ilyen események sora ismét csak megjelenhet az identitásdiskurzusban – nemzeti manifesztációként, nemzeti sérelemként, autentikus nemzeti viselkedésként – és ez megint elvezethet, egyéni szinten is, egy újabb, ezúttal esetleg más kimenetelű értelmezési kísérlethez.

Emellett azonban kifejezetten feltűnő, hogy a bemutatott identitásdiskurzusok elemei közül egyéni szinten főként az auto- és heteosztereotípiák jelennek meg, vagyis a diskurzus egyedi, a mindennapokban egyébként talán leghasznosabb elemei és nem annak komplex egésze. Igaz, ez nyilvánvalóan nem független a társadalmi helyzettől és műveltségtől sem, ez a hiányjelenség a művelt középosztályi közegen kívül sokkal gyakoribb lehetett. Az auto- és heteorsztereotípiák túltengése a mindennapi etnicitás keretében feltehetően arra utal, hogy az elsősorban az adott közegben megszokott különbségek szokásszerű megjelenítésére szolgált, akár az idegenekkel szemben is, de inkább szituatív jelleggel és nem az identitásdiskurzus szándéka szerinti rögzített és mindenkire minden helyzetben érvényes módon. Vagyis az etnciitás megtörténte lehetett gyakori és bevett esemény – csak éppen értelme volt nagyon különböző és főként csupán az adott helyzethez kötött. Ezzel együtt nyilvánvalóan szerepe volt a világ értelmezésében, de ez a szerep gyakran, sőt talán elsősorban az adott környezet osztályozására szolgált, nem pedig általános világmagyarázatként, holott az identitáspolitika fő célja éppen ez utóbbi lett volna. A diskurzus és a mindennapi etnicitás összeért és összefüggött, de ebből nem következett automatikusan a vélt csoporttagok mobilizálhatósága és elvártnak megfelelő viselkedése. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy legalábbis a két világháború között az etnicitás egy, a diszkurzív változattól akár eltérő verziója egyéni szinten és mindennapi közegben is elfogadott módja volt a különbségek kifejezésre juttatásának és értelmezésének.

Ennek tükrében az is elmondható, hogy nem szerencsés úgy feltenni a kérdést vajon mi teremti az etnicitást, ami aztán diszkurzív szinten is megjelenik, illetve hogy vajon a diszkurzív szint vagy a mindennapi szint-e az, ahol ezek elsődlegesen megjelennek, hiszen a különbségek értelmezése és teremtése nem csupán egyidejű vagy szorosan összefüggő dolog, hanem még maga az értelmezés is etnikus különbségteremtő erővel bírhat, például azzal, hogy a résztvevők szemébennem etnikus különbségeknek kívülről etnikus tartalmat tulajdonít. A diskurzus azonban emellett még egy fontos szereppel bír, feladata lehet a részben éppen általa teremtett vagy megjelenített különbségek „kezelése” és bizonyos fokú etnicitásmentesítése is. Jól megfigyelhető az az eset, amikor maga az identitásdiskurzus teremt később, egyéni tapasztalatként nem teljesülő elvárásokat. Amiket aztán valamiképp a diskurzus részévé kell tenni, esetenként azonban etnikus jellemzőiket átértelmezve. Amíg például a román regionalista diskurzus láthatóan nem riadt vissza a különbségek etnicizált megjelenítésétől, addig az észak-erdélyi magyar regionalista változat (és a maga kevésbé erőteljes és kidolgozott variánsában a felvidéki szellem eszméje is) végig kereste annak a lehetőségét, hogy egy „metaetnicitás” (a regionális szellem fölé rendelt nemzeti lélek) révén megfossza az etnikai jegyeket mutató különbségteremtést és különbségérzést ettől a jellegétől. Az viszont mindkét esetben közös, hogy a csalódás fontos mindennapi tapasztalatként etnicizálódik és így lesz része az identitásdiskurzusnak.

Részben bizonyára ennek köszönhető az is, hogy a politikai és nemzeti mobilizációban egyre fontosabb szerepet jutott a turneri társadalmi drámának is, ami alkalmasnak tűnt az egyébkénteseti és esetleges különbségtételek állandósítására és így az identitásdiskurzus folyamatos érvényre juttatására is. Azonban éppen ennek a gyakorlatnak a sikereiből és kudarcaiból látszik, hogy a diszkurzív identitáspolitika és a mindennapi etnicitás sokszor nem felelt meg egymásnak. Pontosabban, egyes esetekben, így az erdélyi román regionalista politikai erők támogatói között, végső soron ez valóban egy tartós érzelmi kötődés megteremtésének lehetőségét jelentette, egy újonnan megformált etnicizált regáti csoporttal szemben. Magyar – ezen belül főként csehszlovákiai– közegben viszont úgy tűnik, hogy a társadalmi dráma igazán hatásossá már csak akkor vált, amikor az általános társadalmi helyzet és a politikai folyamtok is erősítették a polarizációt és végül ténylegesen is az ilyen típusú mobilizációhoz elengedhetetlen bináris választási lehetőségre szűkült le a világ. Csakhogy ebben az esetben legalább annyira a világ változása tette fokozatosan vagy hirtelen egyedül érvényesíthető csoporthovatartozássá a nemzeti közösséghez tartozást, mint amennyire az identitáspolitika formálta sikeresen az egyéni identifikációs gyakorlatokat.

Mindez együtt lényegében megfelel az etnicitás és a nemzet modern társadalomtudományokban elfogadott azon megközelítésének, amely annak nem szubsztancális és történetileg állandó jellegét hangsúlyozza. Ugyanakkor a feltárt anyagban az is jól megfigyelhető, hoy összhangban ezzel a megközelítéssel, miként alakult át a két világháború közt a kisebbségi és magyarországi magyar nacionalizmus, éppen az elmélet által kiemelt strukturális viszonyok és a körülmények hatására.1791 Egyútal azonban az is kiderül, hogy az átalakulás tartalma és iránya végsősoron nem volt független az identitáspolitikától, az új diskurzus – amennyiben képes volt megfelelő mértékben integrálni az egyéni tapasztalatokat – alapvetően az identitáspolitikusok által meghatározott tartalommal bírt. Mobilizációs képessége azonban egyszerre függött a tapasztalatok befogadásától és a körülményektől is.

Mindennek igen érdekes elméleti következményei is lehetnek a nemzeti mozgalmak és a nacionalizmus társadalmi működésére vonatkozóan. A feltárt anyag megerősíti, hogy a művelt, vagynemzeti középosztályt nem csak a kortársak és nem csak a nemzetiesítő politikusok és államok tartották a nemzet kulcsának, hanem tevékenységük valóban kulcsfontosságú volt az identitáspolitika számára is. Ez felfogható úgy is, hogy Miroslav Hroch ABC modelljének B fázisát,a nemzeti ideológiát elfogadó és annak terjesztésére képes középosztály megerősödését tapinthatjukki. A modell átal tételezett C fázis azonban – vagyis a nemzeti mozgalom tömegmozgalommá válása, ezzel együtt pedig a nemzeti ideológia elfogadása a „nép” körében – jóval kevésbé rajzolódik ki az anyagokból. Persze ez nem feltétlenül meglepő, hiszen a nemzeti indifferencia (közömbösség) elmélete végső soron erről szól, a B és C fázis közti átmenetet kérdőjelezi meg, illetve ezt tartja rendkívül hosszú szakasznak. Mint már említettem az ezzel foglalkozó szerzők éppen a két világháború közti korszakot tekintik annak az időszaknak, amikor a korábban igen kiterjedt nemzeti közömbösség egyre kisebb térre szorul vissza az állami kategorizáció és a sikeres nacionalista mozgósítás miatt, illetve ennek nyomán új formákat öltve jelentkezik, ami azonban továbbra is a kívülről elvárt magatartástól eltérő cselekvést és a kívülről kijelölt kategóriáktól való szabadulást jelenti.

Csakhogy a fogalom ebben a formában továbbra is lényegében nemzeti és nem nemzeti kettősségeként operacionalizálható, még akkor is, ha a nem nemzetit viselkedést ezúttal már inkább az elvárásokkal ellentétes módon nemzeti viselkedés álcája alatt vélik fellelni. A mindennapi etnicitás vizsgálata azonban némileg eltérő következtetésekre vezet, ami részben a nemzeti indifferencia fogalom használhatóságát is megkérdőjelezheti. Az elvárásoktól eltérő viselkedés ebben az esetben nem szükségszerűen az etnicitás hiányát jelzi, hanem – összhangban az etnicitás eseti, történés jellegével – annak szituatív természetét és emellett változatosságát, akár ugyanannak a cselekvőnek az esetében is. Ami mások számára nemzeti közömbösségnek látszik, az ebből a nézőpontból inkább az identifikáció változatosságát jelzi, illetve azt, hogy ez a változatosság akár ugyanazon személy esetében is lehetséges, vagyis hagyományos értelemben vett önazonosságát is inkább ezen identifikációk és az ezeket előhívó események összességeként láthatjuk, esetleg egy

1791 Feischmidt Margit: Nacionalizmus diksurzusok a mindennapokban... i. m. 46.

kontinuus skála egyes pontjaiként.Mindenesetre úgy tűnik, hogy a nemzeti közömbösségként látott identifikáció

megjelenítésének számos fajtája létezett Romániában és Csehszlovákiában is, ezek viszonya az identitáspolitika domináns diskurzusaihoz meglehetősen különböző volt.. Az aktivista kísérlet egy új típusú nemzeti identitás révén lényegében elvetette azt, az előbb említett szokásszerű etnicitás viszont a domináns identitáspolitika auto- és heteorsztereotípiáit felhasználva akár az utóbbi részének is tűnhetett, noha gyakorlatai sokszor más etnicitást mutattak fel, és mindenképp szituatív jellegűek maradtak. Éppen ez a szituativitás – ami a szokásszerű etnicitásnál szélesebb közegben is kitapintható – jelzi, hogy a tömeges nemzeti mozgósítottság és vele a Hroch-féle modell C fázisának léte egyáltalán nem tekinthető adottnak. Ha ehhez még a nemzeti identitáspolitikát szinténalapjaiban megváltoztatni szándékozó regionalista identitáspolitikai törekvések tartósságát és elterjedtségét is számításba vesszük, akkor mindezek tükrében, és egyúttal tekintettel a középosztály kiemelt identitáspoltikai szerepére, megkockáztatható az a felvetés is, hogy valójában a modell harmadik fázisa ebben a formában nem is létezik. Csupán abban a formában, hogy a tömegek nem átitatódnak a nemzeti ideológiával, hanem bizonyos helyzetekben mozgósíthatóak lesznek a nemzeti ideológia révén, miközben ez nem jelenti azt, hogy a mindennapokban az etnicitás és a nemzeti ne csupán eseti, szituatív és helyzethez kötött módon jelenne meg. Mindez egyébként az etnicitás történés jellegével is jobban összhangban van, mint a korábbi modell.

Ettől még a nemzeti indifferencia révén megragadott jelenség továbbra is megfigyelhető, ezúttal a mindennapi etnicitás és az identitásdiskurzus közti eltérések formájában. Ugyanakkor az iskitapintható, hogy hasonlóan Csehszlovákiához, ennek korábban bevett formái Romániában is egyre kisebb térre szorulnak vissza a vizsgált két évtizedben, és ezt segíti, de nem feltétlenül oka ennek az is, hogy a privát és közösségi határa ebben a tekintetben is elmozdul.1792 A politika és vele az identitáspolitika felől nézve nyilvánvalóan nincs és nem is lehet indifferencia, hiszen az identitásdiskurzus egyre inkább mindenkit besorolna az egyre merevebb kategóriákba. Ezzel szemben viszont diszkurzív szinten főként a hallgatás (például az olyan peremcsoportok létéről, mint a kisebbségi közalkalmazottak) mégis csak kifejezésre juttatja a közömbösséget, vagy a normáknak nem megfelelő etnicitás létét, a mindennapok szintjén pedig a cselekvés inkonzisztenciája, illetve az állami szándékok „szabotálása” jut hasonló szerephez. Ez a jelenség, folyamatként, magában rejti annak lehetőségét, hogy végig a nemzeti indifferencia jelentőségét emeljük ki, és azt is, hogy annak átalakulásában a nemzetiesítés erősödését, az állam ilyen téren elért sikerét tapintsuk ki. Ugyanakkor az a tény, hogy a mindennapi közegben még a második világháború idején, akár még a román etnokratikus államfelfogás viszonyai közepette is megfigyelhető volt a nemzeti indifferencia, illetve a normáktól eltérő etnicitás, azt is jelzi, hogy a jelenség milyen mély strukturális eleme volt a társadalom működésének is.

Végül még egy izgalmas kérdést vet fel a feltárt anyag, illetve az identitáspolitika és a mindennapi etnicitás kérdésköre, a közkeletű nevén trianoni traumának nevezett jelenség problémáját. Ez röviden összefoglalva azt a feltételezést jelenti, hogy a magyar társadalom tudatát –Magyarországon és a kisebbségi magyar közösségek körében is – máig meghatározza az első világháborút követő békerendezés.1793 Olyan sokknak látják ezt az esemény, amit váratlanságával és kiterjedt hatásával nem volt alkalma feldolgozni az országnak és a kisebbségbe került csoportoknak.Ezt a feldolgozást nehezítette, hogy az utódállamok máig nem biztosították a kielégítő kisebbségi jogokat, illetve a kisebbségi autonómia lehetőségét sem. A trauma eredetét természetesen 1918-ra teszik, erejét és tartósságát pedig főként azzal támasztják alá, hogy a két világháború közt nem volt olyan magyarországi politikai erő, közéleti szereplő, amelyik ne képviselt volna valamilyen revízióselképzelést is. A mindennapokat is elérő revíziós propaganda ezek szerint szintén hatásos volt és sikeresen befolyásolta tömegeket is. A kisebbségi jogsérelmek tömege hivatott alátámasztani azt,

1792 Nem mellesleg ez a mozgás szerepet játszhattt abban is, hogy a kisebbségi egyént az egyes államok egyre inkább anyaországuk képviselőjeként, megjelenítőjeként, „diplomatájaként” fogták fel, amit Holly Casemutatott be a második világháború Erdélyére vonatkozóan. Lád Holly Case: Between States... i. m.

1793 Feischmidt Margit: Populáris emlékezetpolitikák és az újnacionalizmus. A Trianon-kultusz társadalmi alapjai. In Uő.- Glózer Rita – Ilyés Zoltán- Kasznár Veronika Katalin – Zakariás Ildikó: A nemzet a mindennapokban... i. m. 51–81., 53-54.

hogy a kisebbségi magyarok körében lényegében általános volt az elégedetlenség, a kisebbségi helyzet pedig elviselhetetlenné vált. Ezt a szenvedést pedig Magyarországon is kézzelfoghatóvá tette az, hogy szinte mindenkinek volt kisebbségbe került vagy menekült rokona. Végül közvetve a traumát igazolja az is, hogy a visszacsatolásokat láthatóan általános lelkesedés fogadta mindkét oldalról.

Ezek közül néhány elemmel kapcsolatban értelmezési és módszertani problémák is felmerülhetnek (például mit is jelent valójában a visszacsatoláskor látott lelkesedés, hogyan értelmezhető a közvélemény egy olyan autoriter rendszerben, ami első számú céljának tekinti a revíziót), az általam elemzett anyag azonban más értelemben kérdőjelezi meg ezt a beállítást, ráadásul mind az identitásdiskurzusok szintjén, mind a magyar-magyar találkozások, mind pedig a mindennapi etnicitás felől nézve. Mindenek előtt érdemes emlékeztetni arra, hogy Magyarországra látogató kisebbségi magyarok tapasztalatai semmiképp sem voltak összhangban a sikeres propagandáról és az kisebbségi magyarok iránti általános szimpátiáról szóló tézissel, sőt. Bizonyos jelenségek arra mutatnak, hogy a kisebbségi magyarok irénti szolidaritás messze nem volt olyan széleskörű, mint az gondolják, ami egyúttal a propaganda hatását is megkérdőjelezi. Persze alapos okkal feltételezhető, hogy a magyarországi társadalom egy jelentős részének, illetve az 1918 után Magyarországra érkezettek számára a változások, főként a státuszvesztés komoly traumát okoztak, az azonban kérdéses lehet, hogy ezt mennyiben terjeszthetjük ki az egész magyarországi társadalomra.

Ezzel párhuzamos jelenségként érdemes felidézni, hogy a mindennapok felől nézve a kisebbségi sors nem írható le pusztán sérelmek és állami visszaélések sorként, az informális gyakorlatok pedig még arra is alkalmasak voltak, hogy a kisebbségi jogok hiányát még egy igen korlátozottan demokratikus és jogállami rendszerben is, mint Románia kompenzálják egy bizonyos pontig. Ami természetesen nem zárja ki azt, hogy a megelőző időszakhoz képest bekövetkezett változásokat sokan korlátozásként, vagy sérelmeként élték, de az már korántsem biztos, hogy ez valóban traumatikus élmény volt. Annál is inkább, mert az informális gyakorlatok azt sugallják, hogy maga a változás sem volt feltétlenül olyan hirtelen, mint gondoljuk. Ráadásul az újabb generációk már ebben a közegben szocializálódtak, vagyis velük kapcsolatban az a kérdés is felmerül, hogy értelmes-e esetükben traumáról beszélni?

Bizonyos értelemben ezt igazolják a kialakuló új kisebbségi identitásdiskurzusok is, amelyek az új generáció részéről egyszerre beszélnek traumáról és egyúttal szükségszerű megújulásról – méghozzá Magyarországtól eltávolodva, egy külön közösségi identitás révén. De árulkodó lehet az is, hogy Csehszlovákiában két évtizedig milyen jelentős bázisa volt a kifejezetten Magyarországgal szemben állást foglaló, egyértelműen antirevizionista politikai erőknek, mozgalmaknak is. Az általuk képviselt alternatív identitáspolitika részleges sikere persze ismét csaknem azt jelenti, hogy a trauma tézis tételeinek ne lenne alapja, hanem azt, hogy ezeket a jelenségeket általános érvényűnek tekinteni erre vonatkozó elemzés nélkül nagyon is problémás lehet.

Ugyancsak figyelemre méltó ebből a szempontból a kisebbségi identitásdiskurzusokban egyöntetűen kialakuló határtermelés Magyarország irányába. A mai társadalomtudományos kutatás által felmutatott analóg folyamatok1794 is arra engednek következtetni, hogy itt strukturális megalapozású jelenséggel állunk szemben a nemzetállam és a kisebbség aszimmetrikus viszonyai és a távolodó identitásdiskurzusok mellett. A kisebbségi korzsak határtermelésének továbbélése a területi revízió sikre után ugyancsak sokat mondó, hiszen a mindennapi tapasztalok olyan erejét sugallja, ami ismét csak megkérdőjelezi a trauma tételének differenciálatlan változatát. Ennek megítéléséhez különösen lényeges mindaz, amit a revíziót megelőző társadalmi dráma fontosságáról mondtam, mivel ennek tükrében jobban érthető, hogy miért is kapcsolódhattak nagy elvárások a revízió aktusához. Egy sikeresen színpadra vitt társadalmi dráma esetén a lelkesedés nem feltétlenül a tényleges sérelmekkel van arányban, hanem a mozgósítás sikerét tükrözi. Ugyanakkor, mint arról már volt szó, éppen Csehszlovákia esetében a sikerben nagy jelentősége volt annak is, hogy a bel- és külpolitikai folyamatok végül maguk is szinte csak két választás

1794 Jon E. Fox: Vándorló nemzet(i) identitások... i. m.

lehetőségét hagyták. Ez azonban azt az érvet is megengedi, hogy az így kialakult helyzetben a várakozások csak még nagyobbak lehettek Magyarországgal szemben. Az utólagos tapasztalatok viszont kellően széles körben lehettek negatívak ahhoz, mind Erdélyben, mind a visszacsatolt Felvidéken, hogy fennmaradjon – és Erdélyben intézményesen is domináns helyzetben maradjon – egy Magyarországgal szemben is sérelmi elemeket felvonultató diskurzus.

Ezt azonban szintén tekinthetjük olyan széles körű, noha ismét nem mindenkire érvényes élménynek, ami nagyon is befolyásolhatta a Magyarország képet, illetve a kisebbségi magyarok saját helyzetének megítélését. Persze ezeknek a területeknek az ismételt elvesztése a másádik világháborút követően szintén a lehetséges csalódások sorába tartozik, ami egy újabb traumát is megengedhet. A második világháború azonban nem csak a területi át- és visszarendeződéssel hathatott a kisebbségi közösségek szociálpszichológiájára, hanem a hánorú alatt és nyomán bekövetkező társadalmi változásokkal is. A Holokauszt, az etnikai tisztogatások legitimálása, az ismételt menekülthullám, a háborút követő csehszlovákiai jogfosztás és kielepítés, illetve ezzel együtt a korábbi aktivista és kommunista lojális, republikánus „új magyar” közeg megszűnése, Erdélyben pedig a regionalista közeget és közös középosztályi teret fenntartó magyar és román csoportok társadalmi pozícióinak elvesztése jelentős mértékben átalakította az identitáspolitikai viszonyrendszert és jó eséllyel a mindennapi etnicitásra is komoly hatást gyakorolt, egy időre biztosan redukálva a regionalizmus és a köztes identitások lehetőségét is.

Mindezek alapján megengedhetőnek tűnik néhány következtetés. Az első világháború vége sokkal inkább összetett eseménysorként maradhatott emlékezetes és hiba azt feltételezni, hogy mindenkire ugyanolyan hatással volt. A társadalmi sokk, esetleg trauma mellett eltehető, hogy jelentős körben nem volt ilyen hatása, sem Magyarországon, sem a kisebbségi magyarok körében. Ezeknek a jelentőségét, súlyát azonban csak ilyen irányú kutatások révén lehet eldönteni, mintegy Trianon társadalomtörténetét feltárva.

A két világháború közt a Magyarországhoz való viszony szintén változatos volt, ráadásul az ország képe éppen az identitáspolitika szempontjából meghatározónak bizonyult csoportok körében romlott jelentős mértékben. Ugyanakkor a revíziót kísérő várakozások és csalódás akár olyan hatással is járhatott, ami immár valóban újabb lépést jelentett a kisebbségi magyarok egy körének traumatizálása felé. A rá következő néhány év újabb sokkjai aztán mindezt még megerősíthették. A traumatikus szociálpszichológiai állapot tehát valósággá válhatott, ennek összekapcsolása Trianonnal azonban inkább identitáspolitikai konstrukciónak tűnik, mint érvényes társadalomtörténeti leírásnak és értelmezésnek.

Ami mindebből feldereng nagyon emlékeztet Jeffrey C. Alexander kulturális trauma fogalmára.1795 Eszerint a trauma nem elsősorban tapasztalat, hanem kulturális módon mediált, létrehozott tulajdonítási folyamat, ami akár visszatekitnő jellegű is lehet. A folyamat Benedict Anderson képzelt közösségeinek „önelképzelésével” rokonítható, abban az értelemben is, hogy a traumának sokszor még valóságosnak sem kell lennie ahhoz, hogy egy konstrukciós olyamat végén végül társadalmilag mégis érvényesnek tekintsék. Különösen, mivel egy-egy jelenség traumatikus jellegét az adja, hogy a kollektív önazonsság számára tekintik váratlannak, felfoghatatlannak, és ígytraumatizálónak. A trauma innen nézve nem is a kollektivitás anyagi vagy viselkedésbeli stabilitásának megszűnése, hanem a kollektív önazonosság szilárdsága, az általa felkínált értelmezési keretek váratlan érvénytelenné válása, ami így nem képes biztosítani az egyének érzelmi biztonságát sem. A kulturális trauma azonban nem elsősorban tapasztalat, hanem különbözőágensségel bíró szerplők harca is az értelmezésért, illetve az új, immár a kollektív önazonosságon belüli traumát is tételező értelmezési kereketek kialakításáért.1796

Mindennek tükrében akár új értelmet is nyerhet az egyéni és mindennapi etnicitás és az identitáspolitikai diskurzus kettőssége is. Nem is elsősorban a háború végével és az utódállamok

1795 Jeffrey C. Alexander: Towards a Theory of Cultural Trauma. In Jefrey C. Alexander – Ron Eyerman – Nerhard Giesen – Neil J. Smelser – Piotr Sztompka: Cultural Trauma and Collective Identity. University of California Press, Berkley, 2004., 1–30., különösen 1–3., 8–10.

1796 Lényegében ezt állítja Feischmidt Margit is a jelenlegi Trianon diskurzus és trauma viszonyáról. Szerinte Trianon más okokból keletkezett traumák kivetítésére és megjelenítésére szolgál. Olyan erős jelkép, ami aktuális traumákat tömeges mozgósító erővel jeleníthet meg. Uo. 55–58.

berendezkedésével kapcsolatos tapasztalatok eltérő jellege, hanem inkább a korábban is tetten érhető nemzeti indifferencia jelezte eltérő értelmezési keret az érdekes ebből a sze,pontból. Ez ugyanis óhatatlanul is arra utal, hogy a trauma nem össztársadalmi jellegű volt, hanem meghatározott társadalmi csportokat érint(het)ett. A két világháború közti identitás. És kisebbségpolitika egyik fontos vonulata ennek a kulturális traumának a megteremtése (és például ennek politikai mozgósító vetületeként értlemezhető a társadalmi drámák színre vitele), majd érvényre juttatása, ami azonban inkább korlátozottan sikeresnek tekinthető. A kulturális trauma megteremtésének igénye azonban megmaradt, és az újabb és újabb eseményeket is magába szívta. Az eredmény egy olyan, az egész huszadik századon átívelő folyamat, aminek végén immár nem azuralomváltás, mint kézzelfogható esemény és változatos hatásai álltak, hanem egy retrospektíven folyamatosan érvényesnek tekintett állapot, ami azonban évtizedes folyamatok és sok szempontból akcidentális események közös következménye volt. Egy valóságos Trianon nélküli Trianon.

A felvidéki magyarság húsz éve (1918 – 1938). Szerkesztette a Magyar Statisztikai Társaság Államudományi Intézete. Magyar Királyi Egyetemi Nyomda, Budapest, 1938.

A. Sajti Enikő; Impréiumváltás, revízió, 1918-1947; Napvilág; Budapest; 2004.

Ablonczy Balázs; Virtuális vármegye, Sáros 1820–1940. Nemzetiségközi kapcsolatok az emlékiratok tükrében.; Nyombiztosítás. Letûnt magyarok. Kisebbség- és mûvelõdéstörténeti tanulmányok; Ablonczy Balázs; Kalligram; Pozsony; 2011; 15-35.

Ablonczy Balázs: Multikulturalitás és egymás mellett élés Selmecbányán a XIX-XX. Században; In Uő.: Nyombiztosítás. Letûnt magyarok. Kisebbség- és mûvelõdéstörténeti tanulmányok. Kalligram, Pozsony, 2011; 36–50.

Ablonczy Balázs: Teleki Pál; ; ; Osiris; Budapest; 2005; ;

Ablonczy Balázs. A visszatért Erdély; Jaffa Kiadó; Budapest; 2011; ;

Ablonczy Balázs: „Lesz még kikelet a Szepesség felett”. Kormányzati befolyás és a menekült hálózatok társadalma a két világháború közti Magyarországon.; Nyombiztosítás. Letûnt magyarok. Kisebbség- és mûvelõdéstörténeti tanulmányok; Ablonczy Balázs; Kalligram; Pozsony; 2011; 122-158.

Ablonczy Balázs: Renegátok. A magyar revíziós politika szlovák ágensei a két világháború között; Nyombiztosítás. Letûnt magyarok. Kisebbség- és mûvelõdéstörténeti tanulmányok; Ablonczy Balázs; Kalligram; Pozsony; 2011; 69-87.

Ablonczy Balázs; Trianon legendák; Trianon; Zeidler Miklós; Osiris; Budapest; 2002; 888-904.

Ablonczy Balázs; A csehszlovák minta. A masaryki demokrácia és szimpatizánsai a két világháború közti Magyarországon; Nyombiztosítás. Letûnt magyarok. Kisebbség- és mûvelõdéstörténeti tanulmányok; Ablonczy Balázs; Kalligram; Pozsony; 2011; 177-198.

Ablonczy Balázs; Sérelem, jogfolytonosság, frusztráció. Alsó-Fehér vármegye menekült törvényhatósága Budapesten, 1918–1921; Nyombiztosítás. Letûnt magyarok. Kisebbség- és mûvelõdéstörténeti tanulmányok; Ablonczy Balázs; Kalligram; Pozsony; 2011; 159-176.

Ablonczy Balázs; Teleki Pál nemzetről és társadalomról – visszacsatolások előtt és után; Nemzet a társadalomban; Fedinec Csilla; TLA; Budapest; 2005.; 151-170.

Ablonczy Balázs; Védkunyhó. Turizmus-fejlesztés és nemzetépítés Észak-Erdélyben 1940 és 1944 között; Történelmi Szemle; ; 2008/4.; 507-533.

Agócs Attila; Hulita Vilmos, a füleki gyár változó életlehetőségekhez alkalmazkodni tudó igazgatója; Beograd 2008. A Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XXXII.; Nógrád megyei Múzeumok; Salgótarján; 2008. XXXII.; 9-23.; http://muzeum.arcanum.hu/kiadvanyok/index/a111127.htm?v=pdf&a=pdfdata&id=MEGY_NOGR_Muzevkonyv2008&pg=23&lang=hun#pg=10&zoom=f&l=s

Ahn, Thomas von; Új Szellem Szlovenszkón; Pro Minoritate; ; ; 2009 (tél); 55-81.

Albert Réka; Egy életre kelt nemzeti sztereotípia emlékezete; Az emlékezet konstrukciói. Példák a 19-20. századi magyar történelembõl; Czoch Gábor – Fedinec Csilla; TLA; Budapest; 2006; 123-140.

Albert Réka; Kísérlet egy esszencialista képzet antropológiai megközelítésére; Korall; 37; ; ; ;2010/2; 26-40

http://muzeum.arcanum.hu/kiadvanyok/index/a111127.htm?v=pdf&a=pdfdata&id=MEGY_NOGR_Muzevkonyv2008&pg=23%E2%8C%A9=hun#pg=10&zoom=f&l=s



Alexander, Jeffrey C.: Towards a Theory of Cultural Trauma. In Jefrey C. Alexander – Ron Eyerman – Nerhard Giesen – Neil J. Smelser – Piotr Sztompka: Cultural Trauma and Collective Identity. University of California Press, Berkley, 2004., 1–30.

Anderson, Benedict; Elképzelt közösségek. Gondolatok a nacionalizmus eredetérõl; L'Harmattan; Budapest; 2006; ;

Anderson, Benedict; Távolsági nacionalizmus. A világkapitalizmus és az identitási politika kibontakozása; 2000;1994/6.; 17-22.

Angyal Béla; A „magyarországi” és a „magyar” politika vitája a Felvidéken.A Magyar nemzeti Párt „reálpolitikája” az 1920-as évek közepén; Etnopolitika. A magánérdek és közérdek viszonya Közép- és Kelet-Európában; Bárdi Nándor, fedinecz Csilla; TLA; Budapest; 2003; ;

Angyal Béla; Érdekvédelem és önszerveződés. Fejezetek a csehszlovákiai magyar pártpolitikatörténetéből; Fórum Kisebbségkutató Intézet, Lilum Aurum; Somorja, Dunaszerdahely

Angyal Béla; A csehszlovákiai magyarság anyaországi támogatása a két világháború között; Regio; ; ; ; ; 2000/3.; 133-178.

Angyal Béla; Magyar szervezetek és mozgalmak Csehszlovákiában 1918-1921, 1-2.; Fórum Társadalomtudományi Szemle; 2000/1,2;

Angyal Béla; A csehszlovákiai magyar pártok viszonya a prágai kormányzatokhoz és a szlovák autonomista törekvésekhez; Integrációs stratégiák a magyar kisebbségek történetében.; Bárdi Nándor – Simon Attila; Fórum Kisebbségkutató Intézet; Somorja; 2006; 321-343.

Antohi, Sorin; Romania and the Balkans: From Geocultural Bovarism to Ethnic Onthology; Transit Online; 21; ; ; ; 2002; ; http://archiv.iwm.at/index.php?option=com_content&task=view&id=235&Itemid=411

Ardener, Edvin; Remote areas' some theoretical considerations; Anthropology at Home; Jackson, Anthony; Tavistock; London, New York; 1987; 38-54.

Arel, Dominique; Language categories in censuses: backward- or forward looking?; Census and Identity. The Politics of Race, Etnicity and Language in National Censuses; David I. Ketzer – Dominique Arel; Cambridge UP; Cambridge; 2002; 92-120.

Asztalos Lajos; Kolozsvár. Helynév és településtörténeti adattár; Kolozsvár Társaság - Polis; Kolozsvár; 2004; ;

Babejová, Eleonóra; Fin-de Siécle Pressburg. Conflict and Cultural Coexistence in Bratislava 1897 – 1914; East European Monographs; Boulder, Co.; 2003; ;

Bakk Miklós; Politikai közöség és identitás; Korunk – Komp Press; Kolozsvár; 2008; ;

Bakke, Elisabeth; The Making of Czechoslovakism in the First Czechoslovak Republic; Loyalitäten in der Tschechoslowakischen Republik 1918–1938. Politische, nationale und kulturelle Zugehörigkeiten; Schulze-Wessel, Martin; Oldenbourg; München; 2004.; 23 – 44.

Balázs Sándor; Mikó Imre. Élet- és pályakép; Polis; Kolozsvár; 2003; ;

Balázs Sándor; Tavaszy Sándor filozófiája; Kriterion; Bukarest; 1982.;

Balázs Sándor; Szociológia és nemzeti önismeret. (A Gusti-iskola és a romániai magyar

szociográfia.) Kritikai tanulmány.; Kriterion; Bukarest; 1979; ;

Balogh Gyöngyi – Zágoni Bálint ; A kolozsvári filmgyártás képes története 1913-tól 1918-ig;Filmtett Egyesület – Magyar Nemzeti Filmarchívum; Kolozsvár; 2009; ;

http://archiv.iwm.at/index.php?option=com_content&task=view&id=235&Itemid=411

http://archiv.iwm.at/index.php?option=com_content&task=view&id=235&Itemid=411

Barabás Endre; A nemzetiségi bankok székelyföldi actioja; Közgazdasági Szemle; XXVIII; ; ;1904; 812-815.

Bárdi Nándor; Generation Groups in the History of Hungarian Minority Elites,; Regio; ###; ; ;; 2005; 109-124.

Bárdi Nándor; A romániai magyar elit generációs csoportjainak integrációs viszonyrendszere (1918–1989); Integrációs stratégiák a magyar kisebbségek történetében. ; Bárdi Nándor–Simon Attila.; Fórum Kisebbségkutató Intézet,; Somorja; 2006; 41-68.

Bárdi Nándor; A Keleti Akció. A romániai magyar intézmények támogatása az 1920-as években I-II.; Regio; ; ; ; ; 1995/3-4.; 89–134., 3–28.

Bárdi Nándor; Tény és való; ; Kalligram; Pozsony; 2004.;

Bárdi Nándor; Otthon és haza. Tanulmányok a romániai magyar kisebbség történetéből; Jyväskyläi Egyetem; 2013; ;

Bárdi Nándor; Otthon és haza. Tanulmányok a romániai magyar kisebbség történetéből; Pro Print; Csíkszereda; 2013; ;

Bárdi Nándor; Az erdélyi magyar (és regionális) érdekek megjelenítése az 1910-es években. Az Erdélyi Szövetség programváltozatai; Magyar Kisebbség; ; 2003/2–3.; 93-105.

Bárdi Nándor; Egy magyar girondista Erdélyben; Az erdélyi falu és a nemzetiségi kérdés;

Mikó Imre; Pro Print; Csíkszereda; 1998.; 5-33.;

Bárdi Nándor; A múlt, mint tapasztalat. A kisebbségbõl többségbe került erdélyi magyar politika szemléletváltása, 1940–1944; Az emlékezet konstrukciói. Példák a 19-20. századi magyar történelembõl; Czoch Gábor – Fedinec Csilla; TLA; Budapest; 2006; 237-292.

Bárdi Nándor; Az ismeretlen vízmosás és a régi országút. Stratégiai útkeresés a romániai Országos Magyar Pártban 1923-1924; Etnopolitika. A magánérdek és közérdek viszonya Közép- és Kelet-Európában; Fedinec Csilla, Bárdi Nándor; TLA; Budapest; 2003; 153-195.

Bárdi Nándor; A budapesti kormányzatok magyarságpolitikai intézményrendszere és stratégiája, 1918–1938; Limes; ; ; ; ; 2012/1.; 69 – 110.

Bárdi, Nándor; Die minderheitspolitischen Strategien der ungarischen Bevölkerung in Rumänien zwischen den beiden Weltkriegen; Südost-Forschungen; ; 1999.; 267-311.

Bartha Ákos; Falukutatás és társadalmi önismeret. A Sárospataki Kollégium faluszemináriumának (1931–1951) történeti kontextusai; Hernád Kiadó; Sárospatak; 2013; ;

Bartha Csilla – Petteri Laihnonen – Szabó Tamás Péter; Nyelvi tájkép kisebbségben és többségben. Egy új kutatási területről; Pro Minoritate; ; ; 2013/3.; 12-28.

Baumgartner Bernadette; A szatmári svábok és a német népi mozgalom Romániában 1918–1940; Múltunk; ; ; ; 2010/2.; 152-186.

Baumgartner Bernadette; Kisebbség a kisebbségben.; Kisebbség a kisebbségben. A Szatmár megyei németek a két világháború között (1918-1940); Kriterion; Kolozsvár; 2012; ;

Bein, Daniel - Arens, Meinolf; Die Moldauer Ungarn (Tschangos) im Rahmen der rumänisch-ungarisch-deutschen Beziehungen zwischen 1940 und 1944; Der Einfluss von Faschimus und Nationalsozialismus auf Minderheiten in Ostmittel- und Südosteuropa; Hausleitner, Mariana –Roth, Harald; IKGS Verlag; München; 2006.; 265-316.

Beke Ibolya; A romániai magyar kisebbség szervezeteinek választási-politikai stratégiái a két világháború között; A Kárpát-medencei népek együttélése a 19-20. században; Egry Gábor – Feitl István; Napvilág; Budapest; 2005; 330-356.

Bencsik Péter; A magyar útiokmányok története 1867–1945; Tipico Design Kft.; Budapest; 2003; ;

Bencsik Péter. Útiokmányok, utazási lehetõségek és határforgalom a 20. századi Magyarországon. Regio, 2002/2; 31–50.

Bencsik Péter; A kisebb hatérszéli forgalom Magyarország és a szomszédos államok között; Magyar Kisebbség; ; 1999/2-3.; http://www.jakabffy.ro/magyarkisebbseg/index.php?action=cimek&lapid=12&cikk=m990227.htm

Benko, Juraj; The State and Its People. The Political Socialisation of the Slovak Population after the Creation of the Czechoslovak Republic; Overcoming the Old Borders. Beyond the Paradigm of Slovak National History; Hudek, Adam; Institute of History of Slovak Academy of Sciences; Bratislava; 2013; 71-84.

Berecz Kálmán; Csehszlovákia „kisebbségi” iskolapolitikája; Magyar Kisebbség; ; 1932/9.; 260-265.

Bertényi Iván, ifj.; Kérlelhetetlenül. Báró Bánffy Dezsõ nemzetiségi politikája; Pro Minoritate; ; ; 2003/1; 69-104.

Bertényi Iván, ifj.; Politikai nemzet a Bánságban: A dualizmus kori Torontál megyei országgyûlési képviselõk etnikai hátterérõl; "...nem leleplezni, hanem megismerni és megérteni": Tanulmányok a 60 éves Romsics Ignác tiszteletére; Gebei Sándor, ifj Bertényi Iván, Rainer M János; Líceum Kiadó; Eger; 2011; 349-365.

Bielefeld, Ulrich; Nation und Gesellschaft. Selbstthematisierungen in Frankreich und Deutschland; Hamburg; 2003; ;

Bihari Péter; Lövészárkok a hátországban. Középosztály, zsidókérdés, antiszemitizmus az elsõ világháború Magyarországán; Napvilág; Budapest; 2008; ;

Billig, Michael; Banal Nationalism; Sage; London; 1995; ;

Bíró Sándor; Kisebbségben és többségben. Románok és magyarok 1867-1940; Pro Print; Csíkszereda; 2002; ;

Blomqvist, Anders E.; Economic Nationalizing in the Ethnic Borderland; PhD disseartation; Södertörn University College; 2012; ;

Bocholier, Francios; Iuliu Maniu nemzedéke és az impériumváltás; Folyamatok a változásban. A hatalomváltások társadalmi hatásai Közép-Európában a XX. Században; Ablonczy Balázs – Fedinecz Csilla; TLA; Budapest; 2005; 99-116.

Bocholier, Francois; Le Transylvanie, de l'Autriche-Hongrie à la Grande Roumanie. Lés elitesTransylvanies, entre identité régionale et essor des sentiments nationaux. ; Előadás a Programme Pluri-formations 2002-2005 sorozatban, La Transition, Université Panthéon-Sorbonne (Paris 1); 2004; ;

Boia, Lucian; Történelem és mítosz a román nemzeti tudatban; Kriterion; Bukarest; 1998.;

Bokor Zsuzsa; A nemzet és a nemi betegségek medikalizálása a két világháború közötti Kolozsváron; Nemzeti Kisebbségkutató Intézet; Kolozsvár; 2013; ;

Bólya Lajos; A felvidéki magyarság társadalmi rajza; A visszatért Felvidék adattára; Csatár István, Ölvedi János; Móhr Ottó és Tsa.; Budapest; 1939; 97-104.

http://www.jakabffy.ro/magyarkisebbseg/index.php?action=cimek&lapid=12&cikk=m990227.htm

http://www.jakabffy.ro/magyarkisebbseg/index.php?action=cimek&lapid=12&cikk=m990227.htm

Borsi-Kálmán Béla; Öt nemzedék és ami elõtte következik... A temesvári levente-pör 1919 – 1920; Noran; Budapest; 2006; ;

Borsi-Kálmán Béla; Regátiak”, „erdélyiek” és „magyarok” Ion Gheorghe Duca, Constanin Argetoianu, Armand Cãlinescu, Grigore Gafencu, valamint Alexandru Vaida Voevod emlékirataiban; Emlékirat és történelem. A VII: Hungarológiai Kongresszus (Kolosvár, Cluj-Napoca, 2011. augusztus 22–27.) azonos címû paneljének anyaga; Pritz Pál – Horváth Jenő; Magyar Történelmi Társulat, Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság; Budapest; 2012; 36-60.

Borsody István; Magyarország és a csehszlovákiai magyarok; Magyarok Csehszlovákiában (1918-1938); Borsody István; Az ország útja; Budapest; 1938; 211-219.

Böttcher, Bernard; Kontinuität des Ersten Weltkrieges im Frieden; Kriegerdenkmäler und Heldenkult bei den Siebenbürger Sachsen nach 1918; Der Einfluss von Faschimus und Nationalsozialismus auf Minderheiten in Ostmittel- und Südosteuropa; Hausleitner, Mariana –Roth, Harald; IKGS Verlag; München; 2006.; 73-84.

Branda, Alina; Științele sociale și „Științã Națiunii”; Sfrea Politicii; 175; ; ; ; 2013/3; 91-100.

Brenzovics László; Nemzetiségi politika a visszacsatolt Kárpátalján (1939–1944); Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség; Ungvár; 2010; ;

Brown, Kate; A Biography of a No-place. From Ethnic Borderland to Soviet Heratland; Harvard UP; Cambrdige, Mass.; 2005; ;

Brubaker, Rogers; Nemzeti kisebbségek, nemzetiesítõ államok és anyaországok az új Európában; Regio; ; ; ; ; 2006/3.; 3 – 29.

Brubaker, Rogers – Cooper, Frederic; Beyond Identity; Theory and Society; 29; ; ; ; 2000; 1 –47.

Brubaker, Rogers – Feischmidt Margit – Fox, Jon E. – Grancea, Liana; Mindennapi etnicitás egy erdélyi városban; L'Harmattan; Budapest; 2011; ;

Bucur, Maria; Heros and Victims. Remembering War in Twentieth Century Romania; IndianaUP; Bloomington; 2008; ;

Bucur, Maria; Birth of a Nation: Commemorations of December 1, 1918 and National Identityin Twentieth Century Romania; Staging the Past: The Politics of Commemoration in Habsburg Central Europe, 1848 to the Present; Maria Bucur – Nancy M. Wingfeld; Purdue University Press; West Lafayette; 2001; 286–323.

Bucur, Maria; Eugenie și modernizare în România interbelică; Polirom; Iași; 2005; ;

Buruiana, Ovidiu; The National Liberal Party and the National Peasant Assembly of Alba Iulia (May 1928) (I); Revista Arhivelor; ; ; 2007/3-4.; 203-223.

Case, Holly; Between States. The Transylvanian Question and the European Idea during WWII; Stanford UP; Stanford; 2009; ;

Case, Holly; A City Between States. The Transylvanian City Cluj-Kolozsvár-Klausenburg in the Spring of 1942. A dissertation submitted to the Deparment of History and Committee Graduate Studies of Stanford University in partial fulfillment of of the requirements for the degree of Doctor of Philosophy in history and humanities; PhD disseartation; Stanford University; Stanford; 2004; ;

Cieger András; Érdekek és stratégiák: a helyi politikai elit érdekérvényesítési lehetõségei a kárpátaljai régió vármegyéiben a dualizmus idõszakában; Korall; ; ; ; ; 2003/3; 87-106.

Cieger András; „A mi politikánkban egyik botrány a másikat követi”. A korrupciós ügyek szerepe a magyar politikai életben; Múltunk; ; ; ; 2008/1.; 4-28.;

Ciuperca, Ion; Ioan Ciuperca: Opoziţia şi putere în România între anii 1922–1928; Universităţi „Al. I. Cuza”; Iași; 1992; ;

Cole, Laurence; Differentiation or Indifference? Changing Perpsectives on National Identification in the Austrian Half of the Habsburg Monarchy; Nationhood from Below. Europe in the Long Nineteenth Century; Maarten van Ginderachten邦 arnix Beyen; Palgrave and MacMillan; Basingstoke; 2012; ;

Conversi, Daniela; A nacionalizmuselmélet három irányzata; Nacionalizmuselméletek; Kántor Zoltán; Rejtjel Kiadó; Budapest; 2004; ;

Cornelius, Deborah S.; In Search of the Nation. The New Generation of Hungarian Youth in

Czechoslovakia 1925–1934; East European Monographs; Boulder, Co.; 1998.

Cornwall, Mark: Devil's Wall. The Nationalist Youth Mission of Heinz Rutha. Harvard Univeristy Press, Cambridge, Mass. - London, 2012.

Costinescu, Ion Matei; The Nation as an Epistemic Regime: On the Bucharest Sociological School, State Consolidation and Interethnic Relations; Sfrea Politicii; 175; ; ; ; 2013/3; 70-77.

Czuczor [Dobossy] László; Csehek és magyarok; Magyarok Csehszlovákiában (1918-1938); Borsody István; Az ország útja; Budapest; 1938; 197-204.

Csapody Miklós; Egy nemzedék iskolája. Erdélyi Fiatalok 1930-1940; Korona; Budapest; 2011; ;

Cseke Péter; Paradigmaváltó erdélyi törekvések. Kisebbségi létértelmezések; Kriterion; Kolozsvár; 2003; ;

Csilléry Edit; Észak-Erdély polgári közigazgatása 1940–1944; Limes; ; ; ; ; 2012/2.; 87-100.

Csilléry Edit; Észak-Erdély polgári közigazgatása (1940–1944); Limes; ; ; ; ; 2012/2.; 87-100.

Darvas János; A felvidéki magyarság politikai története a csehszlovák megszállás alatt; A visszatért Felvidék adattára; Csatár István, Ölvedi János; Móhr Ottó és Tsa.; Budapest; 1939; 39-65

Deáky Zita – Molnár Melinda; A gödöllői falukutató hagyományok: múlt és jelen; Bulletin of the Szent István Univrsity; Special issue II.; 2008; 563-573.

Dobrescu, Vasile; Tradiție și naționalism în discursul politic al lui Iuliu Maniu; Annales Universitatis Apulensis, Series Historica; 7; ; ; ; 2003; 351-358.

Dragostinova, Theodora; Speaking National: Nationalizing the Greeks of Bulgaria 1900–1939; Slavic Review; 67; ; ; ; 2008; 154 – 181.

Edensor, Tim; National Identity, Popular Culture and Everyday Life; Berg; Oxford; 2002; ;

Éger György; Térségi és etnikai elemzések: alapfogalmak, értelmezési keretek; Határ, régió, etnikumok Közép-Európában; Éger György – Langer, Josef; Osiris – MTA ENKI; Budapest; 2001; 19-52.

Egry Gábor; Egy hanyatlástörténet; Múltunk; ; ; ; 2008/3.; 272 – 279.

Egry Gábor; Regionalizmus, erdélyiség, szupremácia. Az Erdélyi Szövetség és Erdély jövője, 1913–1918; Századok; 147; ; ; ; 2013/1; 3–32.

Egry Gábor; Az erdélyiség „színeváltozása”. Kísérlet az Erdélyi Párt ideológiájának és identitáspolitikájának elemzésére, 1940-1944; Napvilág; Budapest; 2008; ;

Egry Gábor; Minority Elite, Continuity, and Identity Politics in Northern Transylvania: The Case of the Transylvanian Party.; Cultural Dimensions of Elite Formation in Transylvania 1770–1950; Karády, Viktor - Zsuzsanna Borbála Török; EDRC; Cluj; 2007; 186– 215.

Egry Gábor; Front-line, no-man's land or fortress? The Hungarian Minority Elite in Romaniabetween National Identity and Regional Self-consciousness (1918–1944); Auxiliary Historical Disciplines; VI.; ; ; ; 2010.; 166-188.

Egry Gábor; A Crossroad of Parallels. Regionalism and Nation-Building in Transylvania in the. First Half of the Twentieth Century; Hungary and Romania Beyond National Narratives. Comparisons and Entanglements; Anders E. Blomqvist – Constatin Iordachi – Balázs Trencsényi; Peter Lang; Oxford – Frankfurt; 2013; 239-276.

Egry Gábor; Létezik-e kisebbségtörténet?; Korunk; ; ; ; 2009/5.;

Egry Gábor; Keresztező párhuzamosok. Etnicitás és középosztályi kultúra a két világháború közti Erdélyben; Határokon túl. Tanulmányok Mark Pittaway emlékére; Bartha Eszter – Varga Zsuzsanna; L'Harmattan; Budapest; 2012; 282-302.

Egry Gábor; Crowding Out. Experiences of Difference, Discourses of Identity and Political Mobilization in Interwar Transylania; Studia Universitatis Cibiniensis, Series Historica; IX; ; ;; 2012; 161 – 182.

Egry Gábor; Egy önlegitimáló politikai és történeti narratíva kérdőjelei (1863-2003). nemzetiségi bankok, nemzetiségi mozgalmak a századforduló Erdélyében; Múltunk; ; ; ; 2006/3.; 4 – 34.

Egry Gábor; Nemzeti védgát vagy szolíd haszonszerzés? Az erdélyi szászok pénzintézeti rendszere és szerepe a nemzeti mozgalomban (1835-1914); Pro Print; Csíkszereda; 2009; ;

Egry Gábor; Erdély képek és mítoszok; A jobboldali hagyomány; Romsics Ignác; Osiris; Budapest; 2009; 506-533.

Egry Gábor; Navigating the Straits. Changing Borders, Changing Rules and Practices of Ethnicity and Loyalty in Romania after 1918; Hungarian Historical Review; 2013/3; 449-476.

Egry Gábor; Agitátorok, szervezõk, aktivisták, avagy hogyan épül a nemzet?; Múltunk; ; ; ; 2008/2.; 246-254.

Egry Gábor; Egy régió, két nemzet, négy elit, avagy miért nem lett Erdélybõl Transzilvánia; zolgálhat-e mintaként a francia-német kibékülés? Magyarország történelme az európai építkezés fényében; Czoch Gábor – Henry de Montety; Gondolat; Budapest; 2010; 79-98.

Egry Gábor; Sérelmek, félelmek és kisállami szuverenitásdogma. A román külpolitikai gondolkodás magyarságképe a két világháború között; Limes; ; ; ; ; 2008/2.; 81-92.

Egry Gábor; Tükörpolitika. Magyarok, románok és nemzetiségpolitika Észak-Erdélyben, 1940–1944; Limes; ; ; ; ; 2010/2.; 97-111.

Egry Gábor; Az Antonescu-korszak kisebbségpolitikája Romániában; Limes; ; ; ; ; 2011/2.; 11-27.

Egry Gábor; A megértés határán. Nemzetiségek és mindennapok Háromszéken a két világháború között. Limes, 2012/2. 29–50.; Limes; ; ; ; ; 2012/2.; 29-50.

Egry Gábor; Közvetlen demokrácia, nemzeti forradalom. Hatalomváltás, átmenet és a helyi nemzeti tanácsok Erdélyben, 1918-1919; Múltunk; ; ; ; 2010/3; 92-108

Egry Gábor; Between Past and Present. The Notion of Eeveryday Ethnicity and National Indifference in Historical research: A Case Study from Interwar Trasylvania; The Historian’s Atelier: Sources, methods, interpretations; Sorin Sipos – Gabriel Moisa –Mircea Brie – Florin Sfrengeu – Ion Gumenai; Academia Romana – Centrul de Studii Transilvane; Cluj-Napoca; 2012; 156-167.

Egry Gábor; „Bozgorok”.Verbális sértés, gúny, inzultus a mindennapi magyar –román kapcsolatokban a két világháború közti Romániában; „... nem leleplezni, hanem megismerni és megérteni” Tanulmányok a 60 éves Romsics Ignác tiszteletére; Gebei Sándor – ifj. Bertényi Iván – Rainer M. János; Lyceum Kiadó; Eger; 2011; 366-372.

Eichenberg, Julia–Newman, John Paul; Introduction: Aftershocks: Violence in Dissolving Empires after the First World War; Contemporary European History; 2010/3.; 183–194.

Eiler Ferenc; Kisebbségvédelem és revízió. Magyar törekvések az Európai Nemzetiségi Kongresszuson (1925-1939); Gondolat – MTA ENKI; Budapest; 2007; ;

Eiler Ferenc; Németek, helyi társadalom és hatalom – Harta, 1920–1989; Argumentum; Budapest; 2011; ;

Eiler Ferenc; A nemzetiségi kérdés Hartán. Szereplõk, motivációik és törekvéseik; Limes; ; ; ;; 2010/2.; 57-74.

Eiler Ferenc; A népszövetségi nemzetközi kisebbségvédelmi rendszer mûködése az elsõ években; Kisebbségi magyar közösségek a 20. században; Bárdi Nándor – Fedinec Csilla – Szarka László; Gondolat – MTA ENKI; Budapest; 2009; ;

Eksteins, Modris; Rites of Spring. The Great War and the Birth of the Modern Age; HoughtonMifflin Comp.; Boston – New York

Ellis, Steven G. – Eßer, Raingard; Introduction: Frontiers and Regions in Comparative Perspective; Frontiers, Regions and Identities in Europe; Steven G Ellis – Raingard Eßer – Jean-François Berdah – Miloš Øezník; Pisa University Press; Pisa; 2009; XIII-XXII.

Erős Vilmos; A szellemtörténet; Valóság; ; ; ; 2008/12; http://www.valosagonline.hu/index.php?oldal=cikk&cazon=1038&lap=0

Erős Vilmos; A magyar történetírás a dalizmus korában; Valóság; ; ; ; 2012/2; 22-40.

Faje, Florin; Az erdélyi foci az első világháború után; 2000; ; ; ; ; 2007/7-8.; 21-29.

Fati, Sabina; Transilvania. O provincie in cautare unui centru. Centru si periferie in discursul al elitelor din Transilvania; EDRC; Cluj; 2007; ;

Fedinecz Csilla – Vehes Mikola; Kárpátalja 1919–2009: történelem, politika, kultúra; Argumentum – MTA Etnikai és Nemzeti Kisebbségkutató Intézet; Budapest; 2010; ;

Feinberg, Melissa; Elusive Equality. Gender, Citiznship and the Limits of Democracy in Czechoslovakia, 1918–1950; University of Pittsburgh Press; Pittsburgh; 2006; ;

Feischmidt Margit; Megismerés és elismerés: elméletek, módszerek, politikák az etnicitás kutatásában; Etnicitás. Különbségteremtõ társadalom; Feischmidt Margit; Gondolat – MTA ENKI; Budapest; 2010; 7 – 29.

Feischmidt Margit; Nemzetdiskurzusok a mindennapokban és a nacionalizmus populáris kultúrája. Elõszó; Nemzet a mindennapokban. Az újnacionalizmus populáris kultúrája; Feischmidt Margit- Glózer Rita-Ilyés Zoltán-Kazsnár Veronika-Zakariás Ildikó; L'Harmattan – MTA Társadalomkutató Központ; Budapest; 2014; 7-50.;

http://www.valosagonline.hu/index.php?oldal=cikk&cazon=1038&lap=0

Feischmidt Margit; A határ és a román stigma; Tér és terep. Tanulmányok az etnicitás és identitás kérdésköréből; III; Kovács Nóra – Osvát Anna – Szarka László; Akadémiai; Budapest; 2005; 43-58.

Feischmidt Margit; Populáris emlékezetpolitikák és az újnacionalizmus. A Trianon-kultusz társadalmi alapjai.; Nemzet a mindennapokban. Az újnacionalizmus populáris kultúrája; Feischmidt Margit- Glózer Rita-Ilyés Zoltán-Kazsnár Veronika-Zakariás Ildikó; L'Harmattan – MTA Társadalomkutató Központ; Budapest; 2014; 51 – 81.

Felak, James Ramon; „At the Price of the Republic”. Hlinka's Slovak Poeple's Party, 1929–1938; Pittsburgh UP; Pittsburgh; 1994; ;

Filep Tamás Gusztáv; A „felvidéki szellemrõl” és utóéletérõl. (Közelítések); Limes; ; ; ; ; 2007/2; 109–132.

Filep Tamás Gusztáv; Felföldi közírók a magyarországi állapotokról 1938 után.; Integrációs

stratégiák a magyar kisebbségek történetében. ; Bárdi Nándor–Simon Attila.; Fórum Kisebbségkutató Intézet,; Somorja; 2006; 139–154.

Filep Tamás Gusztáv; Jócsik Lajos regényeinek néhány társadalmi vonatkozása; Irodalmi Szemle Online; 2012. október; http://www.irodalmiszemle.bici.sk/lapszamok/2012/2012-oktober/1479-filep-tamas-gusztav-jocsik-lajos-regenyeinek-nehany-tarsadalmi-vonatkozasa

Filep Tamás Gusztáv; Darabontok ellen. Petrogalli Oszkár a magyarországi és csehszlovákiai ellenzéki politikában; Egyén és közösség. Tanulmányok; Bárdi Nándor – Tóth Ágnes; Vajdasági Magyar Mûvelõdési Intézet; Zenta; 2012; 43-72.

Filep Tamás Gusztáv; Kormánypárton vagy ellenzékben? A pozsonyi magyar polgár és az 1925-ös választások; A humanista voksa. Írások a csehszlovákiai magyar kisebbség történetének körébõl 1918–1945.; Kalligram; Pozsony; 2007; 26-55.

Filep Tamás Gusztáv; R. Vozáry Aladár és a zsidók; A humanista voksa. Írások a csehszlovákiai magyar kisebbség körébõl 1918-1945; Filep Tamás Gusztáv; Kalligram; Pozsony; 2007; 222-258.

Fizély Imre; Magyar iskolák; Magyarok Csehszlovákiában (1918-1938); Borsody István; Az ország útja; Budapest; 1938; 108-118.

Fodor János; Egy helyi társadalomszervezési kísérlet. Bernády György és a Magyar Polgári Demokratikus Blokk kísérlete; Transindex.ro; ; ; ; ; http://itthon.transindex.ro/?cikk=21305

Fox, Jon E.; Vándorló nemzet(i) identitások; Erély-(de)konstrukciók; Feischmidt Margit; PTEMédia és Kommunikációtudományi Tanszék; Pécs; 2004; 103-123.

Fox, Jon E. - Miller-Idriss, Cynthia; Everyday nationhood; Ethnicities; ; ; ; 2008/4; 536-563.

Fráter Olivér; Kivándorlás és menekültügyi kérdés a székelyudvarhelyi egyházközség számadatai tükrében; Magyar Kisebbség; ; 2002/1.; 200; http://epa.oszk.hu/02100/02169/00018/pdf/020118.pdf

Freeden, Michael; Ideologies and Political Theories: a Conceptual Approach; Oxford UP; Oxford – New York; 1996; ;

Freifeld, Alice; Nationalism and the Crowd in Liberal Hungary, 1848 – 1914; The Woodrow Wilson Center Press – The Johns Hopkins University Press; Washington DC - Baltimore - London; 2000; ;

Frisnyák Zsuzsa; Az "Erdély-üzlet" mûködése Magyarországon : az Erdélyi Szépmíves Céh; Századok; ; ; ; 1992/2.; 173-201.

http://epa.oszk.hu/02100/02169/00018/pdf/020118.pdf

http://itthon.transindex.ro/?cikk=21305

http://www.irodalmiszemle.bici.sk/lapszamok/2012/2012-oktober/1479-filep-tamas-gusztav-jocsik-lajos-regenyeinek-nehany-tarsadalmi-vonatkozasa

http://www.irodalmiszemle.bici.sk/lapszamok/2012/2012-oktober/1479-filep-tamas-gusztav-jocsik-lajos-regenyeinek-nehany-tarsadalmi-vonatkozasa

G. Kovács László; Az Új Szellem avagy a csehszlovákiai magyar „egységfront” megteremtésének kísérlete; Kalligram; ; ; ; 1993. március; 25-31.

G. Vass István; Nemzetiségi mogalom a wilsoni szmék bűvöletében 1918/19; Kisebbségkutatás; ; 2012/2;

Gáborová, Margita; Na zlome casu/Im Wandel der Zeit, Modenistické/antimodernistické tendencie v multikultúrnej Bratislave v medzivojnom odobi; Universitá Komenského; Bratislava; 2012; ;

Gagyi Ágnes; A Kelet-Nyugat lejtő. Korunk, 2009/2; http://epa.oszk.hu/00400/00458/00146/gagyia.html

Gáll Ernő: A romániai szociológiai gondolkodás. Kriterion, Bukarest, 1973.

Gángó Gábor: Eötvös József Ausztria nemzetiségeinek egyenjogúsításáról című röpirata és 1848/49 nemzetiségi mozgalmainak néhány aspektusa, Századok, 132., 1998/2., 371–396.

Gaucsik István; A magyar gazdasági szervezetek gazdasági integrációja; Integrációs

stratégiák a magyar kisebbségek történetében. ; Bárdi Nándor–Simon Attila.; Fórum Kisebbségkutató Intézet,; Somorja; 2006; 219-240.

Gaucsik István; Gazdaság és politika vonzásában. Adalékok Tarján Ödön pályaképéhez; Fórum Társadalomtudományi Szemle; 2010/1.; 49-60.

Gaucsik István; A Rimamurány-Salgótarjáni Vasmû Rt. a gazdasági elitek példáján; Fórum Társadalomtudományi Szemle; 2011/2.; 102-139.

Gaucsik István; Történelem és mítoszteremtés. Karcolat a legelső „szlovák” szövetkezetekről;Korall; 47; ; ; ; 2012/3;

Gaucsik István; Az eredet csapdája, avagy hangsúlyok és eltolódások; Korall; 51; ; ; ; 2013/3; 234-242.

Gellner, Ernest; A nemzetek és a nacionalizmus. Napvilág, Budapest, 2009.

Gergely András: Kossuth nemzetiségi politikája 1847–1853. Tiszatáj, 2002/9., 78–84.

Gergely Jenő; A keresztényszocializmus Magyarországon 1903–1923. Akadémiai, Budapest, 1977.

Gerő András; A Désy-Lukács-ügy; In Uő.: Utódok kora. Történeti tanulmányok, esszék. Új Mandátum; Budapest; 1996. 46-59.

Gidó, Attila; School Market and the Educational Institutions in Tranylvania Partium and Banat between 1919 and 1948; ISPMN Working Papers; ISPMN; Cluj; 2011.;

Gidó, Attila; Úton. Erdélyi zsidó társadaloms és nemzetépítési kísérletek (1918–1940); Pro Print; Csíkszereda; 2009; ;

Gidó, Attila; Úton. Erdélyi zsidó társadalomépítési kísérletek 1918 – 1940.; Pro Print; Csíkszereda; 2008.

Glatz Ferenc: Kultúrpolitik,a hivatalos ideológia és a rádió (1927 – 1937). In: Tanulmányok a Magyra Rádió történetéből 1925 – 1975. Tömegkommunikációs Kutatóközpont, Budapest,1975., 49–102.

Griffin, Roger; The primacy of culture: the current growth (or manufacture) of consensus within fascist studies; Journal of Contemporary History; 2002/1.; 21-43.

Gusti, Dimitrie; Stiința Națiuni; Sociologie Româneascã; 1937/2-3.; 49-59.

http://epa.oszk.hu/00400/00458/00146/gagyia.html

Gusti, Dimitrie; Bazele științifice ale serviciului social; Sociologie Româneascã; 1939. január-március

Gyönyör József: Terhes örökség. A magyarság lélekszámának és sorsának alakulása Csehszlovákiában. Madách-Posonium, Poszony, 1994.

György Béla; A romániai Országos Magyar Párt története; Pro Print; Csíkszereda; 2012; ;

György Béla; Reformmozgalom a romániai Országos Magyar Pártban (1926–1927); Magyar Kisebbség; VIII.2003/1.; 123-145.

György Béla; Hatalom és társadalom kisebbségben. Párt és belsõ ellenzéke (1926–1927); Regio; 15. 2004/4.; 83-98.

György Lajos; A kolozsvári Lyceum római katolikus könyvtár története; Argumentum; Budapest; 1994.;

Gyurgyák János: „Ezzé lett magyar hazátok...” A magyar nemzeteszme és nacionalizmus története. Osiris, Budapest, 2007.

Gyurgyák János; A zsidókérdés Magyarországon; Osiris; Budapest; 2001; ;

Halász Iván; Tzv. Lojálni Slováci v dualistického uhorsku. (a dobri Slováci, a úrádni Tóti, uhorski vlastenci, madaroni a ti druhi); Regionális és nemzeti identitásformák a 18 – 20. századi magyar és szlovák történelemben; Stefan Sutaj, Szarka László; Universum; Presov; 2007; 91-103.

Hámori Péter; Kísérlet a visszacsatolt felvidéki területek társadalmi és szociális integrálására. A Magyar a Magyarért Mozgalom története (1938-1940); Századok; ; ; ; 2001/3.; 569-624.

Hámori Péter; A magyar kormány szociálpolitikája a visszacsatolt Felvidéken és Észak-Erdélyben; Integrációs stratégiák a magyar kisebbségek történetében. ; Bárdi Nándor–Simon Attila.; Fórum Kisebbségkutató Intézet,; Somorja; 2006; 167-188.

Hanák Péter: A nemzeti és az állampatrióta értékrend frontális ütközése a Monarchiában. In: Hanák Péter: A Kert és a Műhely. Gondolat Kiadó, Budapest, 1988, 112–129.

Hanebrink, Paul A.; In Defense of Christian Hungary. Religion, Nationalism, Antisemitism 1890–1944.; Cornell UP; Ithaca and London; 2007; ;

Hanula, Matej; Peasant Cavalry in Slovakia – The Green Army of the Agrarian Party or its Prestigious Club?; Overcoming the Old Borders. Beyond the Paradigm of Slovak National History; Hudek, Adam; Institute of History of Slovak Academy of Sciences; Bratislava; 2013;85-96.

Haslinger, Peter; Loyalität in Grenzregionen. Methodische Überlegungen am Beispiel der Südslowakei nach dem ersten Weltkrieg; Loyalitäten in der Tschechoslowakischen Republik 1918–1938. Politische, nationale und kulturelle Zugehörigkeiten; Schulze-Wessel, Martin; Oldenbourg; München; 2004.; 45 – 60.

Haslinger, Peter; Nation und Territorium im tschechischen politischen Diskurs; Oldenbourg; München; 2012; ;

Haslinger, Peter – Puttkamer, Joachim von; Staatsmacht, Minderheit, Loaylität – konzeptionelle Grundlagen am Beispiel Ostmittel- und Südosteuropa in der Zwischenkriesszeit; Staat, Loyalität und Minderheiten in Ostmittel- und Südosteuropa 1918–1941; Haslinger, Peter – Puttkamer, Joachim von; Oldenbourg; München; 2007; 1-16.;

Hatos Pál: Szempontok a csángókutatás kulturális kontextusainak értelmezéséhez; Pro Minoritate, 2002/4. 5–17.

Hatos Pál: „Mikor Magyarország Erdély volt....” Ravasz László erdélyiségének rétegei; Kommentár, 2011/4., 34–56.

Hatos Pál: A magyar protestantizmus eszmei fordulata a 20. század elején. In Uő.: Választott népek és a vereség kultúrája. Esszék a modern eszmetörténet vallásos konextusainak köréből; Ráció Kiadó; Budapest; 2013, 98–136.

Hausleitner, Mariana; Die Rumanisierung der Bukowina. Durchsetzung des nationalstaatlichen Anspruchs Grossrumaniens 1918-1944; Oldenbourg; München; 2001

Häyrynen, Yrjö-Paavo: A határ mint pszichológiai tényezõ Európában. A szimbolikus interakció határai, zónái és folyosói; Határ, régió, etnikumok Közép-Európában; Éger György– Langer, Josef; Osiris – MTA ENKI; Budapest; 2001; 93-117.

Hechter, Michael; Internal Colonialism: The Celtic Fringe in British National Development, 1536–1966; University of California Press; Berkley, Los Angeles; 1977; ;

Hegedűs, Nicoleta; The Hungarian School and Language as Seen by the Transylvanian Romanians in the Dualist Period; Studia Universitatis Babes-Bolyai – Historia; Special issue/2012; 57-66.

Hegedűs, Nicoleta; Imaginea maghiarilor în cultura Româneascã din Transilvania (1867–1918); Teza de doctorat; Universitatea Babes Bolyai; Cluj-Napoca; 2010; ;

Heimann, Mary; Czechoslovakia, the State that Failed; Yale UP; New Haven - London; 2009; ;

Heinen, Armin; Die Legion Erzengel Michae in Rumänien. Soziale Bewegung und politische

Organisation; Oldenbourg; München; 1986; ;

Hermann Gusztáv Mihály; Náció és nemzet. Székely rendi nacionalizmus és magyar nemzettudat 1848-ig; Pro Print; Csíkszereda; 2003; ;

Hetling, Manfred; Volk und Volksgeschichte in Europa; Volksgeschichten in Europa der

Zwischenkriegszeit; Hetling, Manfred; Vandenhoeck & Ruprecht; Göttingen; 2003; 7-37.;

Hirschhausen, Ulrike von; Die Grenzen der Gemeinsamkeit. Deutsche, Letten, Russen und Juden in Riga 1860–1914; Kritische Studien zur Geschichswissenscahft; 172; ; Vandenhoeck & Ruprecht; Göttingen; 2006; ;

Hitchins, Keith; Radikális gondolkodás Délkelet-Európában. Egy új generáció szembesül Európával; Múltunk; ; ; ; 2009/2.; 36-63.

Hobsbawm, Eric; Etnikai identitás és nacionalizmus; Nacionalizmuselméletek; Kántor Zoltán;Rejtjel Kiadó; Budapest; 2004; 19 – 28.

Hobsbawm, Eric – Ranger, Terrence; Introduction: Frontiers and Regions in Comparative Perspective; The Invention of Tradition; Hobsbawm, Eric – Ranger, Terrence; Cambridge UP;Cambridge; 1992; ;

Horel, Catherine; Preßburg – Pozsony – Bratislava, un ville multiculturelle (1880–1919); Mirroir Brisés: Recits regionaux et imaginaires crisés sur le territoire Slovaque; Etienne Boisserie – Clara Royer; Institute D'Études Slaves; Paris; 2011; 235–251.

Hornyák Árpád; A kettõsbirtokosság intézménye a magyar-jugoszláv határon a két világháború között; Találkozások-ütközések. Fejezetek a 20. századi magyar–szerb kapcsolatok történetébõl; Bocz Nyomdaipari Kft.; Pécs; 2010; 61-73.

Horony Ákos - Orosz Örs - Szalay Zoltán; A hely nevei, a nyelv helyei. A kisebbségi nyelvi jogok története Szlovákiában 1918–2012; Fórum Kisebbségkutató Intézet; Somorja; 2012; ;

Horváth Sz. Ferenc; Elutasítás és alkalmazokodás között. A romániai magyar kisebbségi elit politikai stratégiái (1931–1940); Pro Print; Csíkszereda; 2007; ;

Horváth Sz. Ferenc; Utak, tévutak, zsákutcák: Paál Árpád két világháború közti politikai nézeteirõl; Folyamatok a változásban. A hatalomváltások társadalmi hatásai Közép-Európában a XX. Században; Ablonczy Balázs – Fedinecz Csilla; TLA; Budapest; 2005; 117-160.

Horváth Sz. Ferenc; Népcsoportpolitika, szociális kompenzáció, zsidókérdés. A Holokauszt Észak-Erdélyben; Múltunk; ; ; ; 2006/3.; 102-143.

Horváth Sz. Ferenc; Az egyensúly embere,. Katolikus válságtudat és vezetésvágy Gyárfás Elemér politikai gondolkodásában; Egyén és közösség. Tanulmányok; Bárdi Nándor – Tóth Ágnes; Vajdasági Magyar Mûvelõdési Intézet; Zenta; 2012; 97-126.

Horváth, Franz Sz.; Minorities into Majorities. Sudeten German and Transylvanian HungarianPolitical Elites as Actors of Revisionism before and during the Second World War.; Territorial Revisionism and the Allies of Germany in the Second World War; Marina Cattaruzza, Stefan Dyroff, Dieter Langewiesche ; Berghahn Books; Oxford, New York; 2013;30-55.

Hroch, Miroslav; Reflections on the Role of History in (Re)constructing Regional Identity; Frontiers, Regions and Identities in Europe; Steven G Ellis – Raingard Eßer – Jean-François Berdah – Miloš Øezník; Pisa University Press; Pisa; 2009; 1-14.;

Hroch, Miroslav; A nemzeti mozgalomtól a nemzet teljes kifejlődéséig: a nemzetépítés folyamata Európában; Regio; ; ; ; ; 2000/3.; 3-24.;

Hroch, Miroslav; Social Preconditions of National Revival in Europe A Comparative Analysis of the Social Composition of Patriotic Groups Among the Smaller European Nations; Cambridge UP; Cambridge; 1985.;

Hunyadi, Attila; Coperativele minorităţi maghiare din România în perioada interbelică; Argonaut; Cluj-Napoca; 2010;

I. Tóth Zoltán; Az erdélyi román nacionalizmus elsõ százada 1697–1792; Pro Print; Csíkszereda; 1998.;

Iancu, Gheorghe; The Ruling Council: The Integration of Transylvania into Romania, 1918–1920; Center for Transylvanian Studies; Cluj-Napoca; 1995; ;

Ilyés Zoltán; Az 1938-as határváltozás és a felsõ-Bódva-völgyi németség (Mecenzéf, Stósz); „Ahol a határ elválaszt”. Trianon és következményei a Kárpát-medencében; Pásztor Cecília; Nagy Iván Történeti Kör; Balassagyarmat-Várpalota; 2002; 275-288.

Iordachi, Constantin; The Unyielding Boundaries of Citizenship: The Emancipation of Non-Citizens in Romania; European Review of History; 2001/2.; 157-186.

Iordachi, Constantin; Citizenship and National Identity in Romania: A Historical Overview; Regio – Minorities, Politics, Society; 2002; 3-34.;

Iudean, Ovidiu Emil; Between National Solidarity and Local Interests The Pro-governmental Political Orientation of the Romanians in Hungary (the End of the 19th Century the Beginning of the 20th Century); Infusing Reserach and Knowledge in South East Europe. 7th Annual South East European Doctoral Student Conference; K. Bratanis – D. Dranidis – P. Koktsidis – L. Lazouras – E. Nikolaidou; South East European Reserach Center; Thessaloniki; 2012; 873-887.

Iudean, Ovidiu Emil – Onojescu, Alexandru; Politics, nationalism, and parliamentarism. The Romanian representatives in the Budapest Parliament (1861–1918); Transilvanian Review; ; 2013/4;

Jakabffy Elemér – Páll György; A bánsági magyarság húsz éve; Stúdium; Budapest; 1939; ;

Jancsó Benedek; A román irredentista mozgalmak története; Bocskay Szövetség; Budapest; 1920; ;

Janšák, Štefan; Le Tchéques an Slovaquie; Mirroir Brisés: Recits regionaux et imaginaires crisés sur le territoire Slovaque; Etienne Boisserie – Clara Royer; Institute D'Études Slaves; Paris; 2011; ;

Jaross Andor:; Bevezető; A visszatért Felvidék adattára; Csatár István, Ölvedi János; Mohr Ottó és tsa Rákóczi Könyvkiadó vállalata; Budapest; 1939; 7-8.;

Jobbágy István; Etnikai (kisebbségi) pártok a két világháború közti Csehszlovákiában a parlamenti választások eredményeinek tükrében; A Kárpát-medencei népek együttélése a 19-20. században; Egry Gábor – Feitl István; Napvilág; Budapest; 2005; 357–385.

Jócsik Lajos; A szlovenszkói magyar középosztály I-II.; Korunk; ; ; ; 1933. január-február; Http://www.korunk.org/?q=node/8&ev=1933&honap=1&cikk=5866; http://www.korunk.org/?q=node/8&ev=1933&honap=2&cikk=5895

Jócsik Lajos; Idegen igában. Húsz év cseh uralom alatt; Atheneum; Budapest; 1940; ;

Judson, Pieter M.; The Guardians of the Nation. Activists on the Language Frontiers of Imperial Austria; Harvard UP; Cambrdige, Mass.; 2006; ;

K. Farkas Claudia; ogok nélkül. A zsidó lét Magyarországon 1920–1944; Napvilág; Budapest;2010; ;

K. Lengyel Zsolt; A kompromisszum keresése; Pro Print; Csíkszereda; 2007; ;

K. Lengyel Zsolt; Auf der Suche nach dem Kompromiss. Ursprünge und Gestalten des frühenTransylvanismus; Verlag Ungarisches Isntitut; München; 1993; ;

K. Lengyel Zsolt; A korai transzilvanizmus Románia-képérõl; A kompromisszum keresése. Tanulmányok a korai transzilvanizmus történetébõl; K. Lengyel Zsolt; Pro Print; Csíkszereda;2007; 109-138.

K. Lengyel Zsolt; A hamis alternatíva. A két világháború közötti Románia román-magyar-német kapcsolatainak Cultura-modelljéjez; A kompromisszum keresése. Tanulmányok a koraitranszilvanizmus történetébõl; K. Lengyel Zsolt; Pro Print; Csíkszereda; 2007; 151-178.

K. Lengyel Zsolt; A regionális öntudatosságtól a nemzeti önállóságig – és vissza. Makkai Sándor transzszilvanizmusáról; Korunk; ; ; ; 1997/8.; 110-121.

K. Lengyel Zsolt; Kristóf György az erdélyiség és romániaiság kereszttüzében. Adalékok; A kompromisszum keresése. Tanulmányok a korai transzilvanizmus történetébõl; K. Lengyel Zsolt; Pro Print; Csíkszereda; 2007; 179 – 192.

Kamuszella, Tomasz; The Politics of Language and Nationalism in Modern Central Europe; Palgrave and MacMillan; Basingstoke; 2012; ;

Kántor Zoltán; Kisebbségi nemzetépítés. A romániai magyarság mint nemzetépítõ kisebbség; Regio; ; ; ; ; 2000/3.; 219 – 241.

http://www.korunk.org/?q=node/8&ev=1933&honap=2&cikk=5895



Karády Viktor; A névmagyarosítások történeti összefüggése; A családnév-változtatások történetei időben, térben, társadalomban; Farkas Tamás – Kozma István; Gondolat - Magyar Nyelvtudományi Társaság; Budapest; 2009; 41-56.

Keményfi Róbert; A magyar nemzeti tér megszerkesztése; Debrecen; 2006; ;

Keményfi Róbert; Az etnikai tér és a nemzetállamiság eszméje; Tabula; ; ; ; ; 1999/2.; 3-26.;

Kerepeszki Róbert; A budaörsi csata emlékezete és a királykérdés a két világháború közötti egyetemi ifjúsági mozgalmak politikai gondolkodásában; Múltunk; ; ; ; 2011/3.; 36-63.

Ketzer, David I. - Arel, Dominique; Census, Identity Formation and Political Power; Census and Identity. The Politics of Race, Etnicity and Language in National Censuses; Ketzer, David I. - Arel, Dominique; Cambridge UP; Cambridge; 2002; 1-42.;

King, Jeremy; Budweisers into Czechs and Germans: A Local History of Bohemian Politics, 1848-1948; Princeton UP; Pirinceton; 2002; ;

Kiss Balázs; Államfordulat Nyitrán 1918-1923; Kisebbségkutatás; ; 2008/2; http://epa.oszk.hu/00400/00462/00038/1565.htm#sdfootnote12anc

Kiss Gy. Csaba; Regionális magyar identitása XIX. század végén - Felsõ-Magyarország, Felföld, Felvidék Mikszáth mûveiben; Regionális és nemzeti identitásformák a 18 – 20. századi magyar és szlovák történelemben; Stefan Sutaj, Szarka László; Universum; Presov; 2007; 73-96.

Kiss Tamás; Adminisztratív tekintet. Az erdélyi magyar demográfiai diskurzus elemzéséhez; Nemzeti Kisebbségkutató Intézet; Kolozsvár; 2010; ;

Kós Károly; Erdély – kultúrtörténeti vázlat; Erdélyi Szépmíves Céh; Kolozsvár; 1931; ;

Koudela Pál; A kassai polgárság 1918 előtt és után; PhD disszertáció BCE; Budapest; 2005; ; http://phd.lib.uni-corvinus.hu/41/1/koudela_pal.pdf

Kovac, Dusan; Die Frage der Loyalität der Sloawken zur ersten Tschechoslowakischen Republik; Loyalitäten in der Tschechoslowakischen Republik 1918–1938. Politische, nationale und kulturelle Zugehörigkeiten; Schulze-Wessel, Martin; Oldenbourg; München; 2004; 61-68.

Kovács Ákos; Musica Pannonica: nemzeti hangszerünk a tárogató; 2000; ; ; ; ; 2005/6.; 21-42.

Kovács Árpád, dr.; A megyei közigazgatási tisztviselõk nemzeti megoszlása Erdélyben az 1936. év végén; Magyar Kisebbség; ; 1937; 326-333.

Kovács Éva; Határváltó diskurzusok. Komárom (1918-22, 1938); Államhatár és identitás – Komárom/Komarno; Vajda Barnabás; Selye János Egyetem Tanárképzõ Kara; Komárom; 2011; 95-128.

Kovács Éva; A határ és a „házassági piac” Komáromban 1900–1940; Államhatár és identitás – Komárom/Komarno; Vajda Barnabás; Selye János Egyetem Tanárképzõ Kara; Komárom; 2011; 59-94.

Kovács Éva; Felemás asszimiláció. A kassai zsidóság a két világháború között (1918 – 1938);Fórum Kisebbségkutató Intézet – Lilium Aurum; Somorja – Dunaszerdahely; 2004; ;

Kovács M. Mária; Törvénytõl sújtva. A numerus clausus Magyarországon 1920–1945; Napvilág; Budapest; 2012; ;

Kövér György; A politikatörténet visszavétele; Aetas; ; ; ; ; 2009/4; 144-155.

http://phd.lib.uni-corvinus.hu/41/1/koudela_pal.pdf

http://epa.oszk.hu/00400/00462/00038/1565.htm#sdfootnote12anc

Krasznai Zoltán; Földrajztudomány, oktatás és propaganda. A nemzeti terület reprezentációja a két világháború közötti Magyarországon; IDReasearch Kft – Publikon Kiadó; Pécs; 2012; ;

Kulcsár Beáta; Közelharc a Park szállóban és a "hős zászlótartó" legendája; Pro Minoritate; ; ;2012/2.; 31-53.

Kunt Gergely; Irredenta kultusz és háborús propaganda az iskolai ünnepeken, 1939–1944; Korall; ; ; ; ; 2008/3.; 41-61.

Kürti László; The Remote Bordeland. Transylvania in the Hungaian Imagination; State University of New York Press; Albany; 2001; ;

L. Balogh Béni; A román-magyar kapcsolatok és a második bécsi döntés; Pro Print; Csíkszereda; 2002.;

L. Balogh Béni; Küzdelem Erdélyért. A magyar-román kapcsolatok és a nemzetiségi kérdés 1940–1944; Akadémiai; Budapest; 2012; ;

L. Balogh Béni; Alexandru Vaida-Voevod és a magyar-román együttélés; Emlékirat és történelem. A VII: Hungarológiai Kongresszus (Kolosvár, Cluj-Napoca, 2011. augusztus 22–27.) azonos címû paneljének anyaga; Pritz Pál – Horváth Jenő; Magyar Történelmi Társulat, Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság; Budapest; 2012; 60-81.

L. Balogh Béni; Kiszolgáltatva. A dél-erdélyi magyarság 1940–1944 között; Pro Print; Csíkszereda; 2013; 3-67.;

Lackó Mihály: Széchenyi és Kossuth vitája. Gondolat Kiadó, Budapest, 1977.

Ladányi Andor; A zsidótörvények elõtörténetéhez. Antiszemitizmus, zsidókérdés 1932–1937.; Múltunk; ; ; ; 2012/2.; 187-207.

Laihonen, Petteri; Nyelvi tájkép egy csallóközi és mátyusföldi faluban; Fórum Társadalomtudományi Szemle; 2012/3.; 27-49.

Leuștean, Lucian; România și Ungaria în cadrul „Noii Europe” (1920-1923); Polirom; Iași; 2003; ;

Lijphart, Arend; Democrația în societãțile plurale; Polirom; Iași; 2002; ;

Lipták, L’ubomír; Collective identity and public space; Collective Identites in Central Europe in Modern Times; Moritz Csáky–Elena Mannová; Institute of History of the Slovak Academy of Sciences; Bratislava; 1999; 121-137.

Lipták, Lubomir; Transfomartions politiques de monuments ou monuments les chnagements politiques; Miroirs Brisés. Récits regionaux et imaginaires croisés sur le territoir Slovaque; Boisseri Étienne, Royer Clara; Institute D'Études Slavs; Paris; 2011; 53 – 82.

Liszka József; A szlovákiai magyarok populáris kultúrája a 20. században. (Korszakok és az impériumválásokból eredő hatások); Fórum Társadalomtudományi Szemle; 2000/3.;

Liszka József; Két kultúra árnyékában. A szlovákiai magyarok (népi) kultúrája az impériumváltások tükrében; Előadás a X. Közművelődési Nyári Egyetemen, 2008. július. 7-11., Szeged.; http://www.shp.hu/hpc/userfiles/knye/2008_liszka.rtf

Livezeanu, Livezeanu; Cultural Politics in Greater Romania: Regionalism, Nation-Building and Ethnic Struggle 1918–1930; Cornell UP; Ithaca and London; 1995.;

Lorman, Thomas Anselm; The Christian Social Roots of Jozef Tiso's Radicalism; In the Shadow of Hitler. Personalities of the Right in Central and Eastern Europe; Rebecca Haynes-Martin Rady; I. B. Tauris; London-New york; 2011; 245-260.

http://www.shp.hu/hpc/userfiles/knye/2008_liszka.rtf

Lovisek Júlia; Pozsony utcaneveinek politikai indíttatású névváltoztatásai az első CsehszlovákKöztársaság megalakulása után; Fórum Társadalomtudományi Szemle; 2007/2.; 127-136.

MacArtur, Marylin; Zum Identitätswandel der Siebenbürger Sachsen. Eine kulturantropologische Studie; Böhlau; Köln-Wien; 1990; ;

Maitz Péter,; Névmagyarosítás és névideológia a dualizmus kori Magyarországon; A családnév-változtatások történetei időben, térben, társadalomban; Farkas Tamás – Kozma István; Gondolat - Magyar Nyelvtudományi Társaság; Budapest; 2009; 77-94.

Makkai Béla; Bosznia-Hercegovina mint magyar kivándorlási, avagy expanziós célterület; Pro Minoritate; ; ; 2003/1; 135-146.

Makkai Béla; A magyar kormányzat "Bosniai actio"-ja (1909-1919); Századok; 130; ; ; ; 1996/2; 346-381

Makkai Béla; A kivándorolt magyarság anyaországi támogatása a múlt század elején – Ploieºti példáján; Századok; 136; ; ; ; 2002/1; 3-33.;

Makkai Béla; A magyar-román szomszédságkép alakulása Ó-Romániában a 19-20. század fordulóján; Magyar Kisebbség; ; 2009/3-4; 214-235.

Makkai Sándor; A magunk revíziója; Egyedül. Tanulmányok; Erdélyi Szépmíves Céh; Kolozsvár; 1931; 207-256.

Makkai Sándor; Egyedül. Bethlen Gábor lelki arca; Egyedül. Tanulmányok; Erdélyi Szépmíves Céh; Kolozsvár; 1931; 1-75.;

Maner, Hans-Christian; Parlamentarismus im Rumänien (1930–1940). Demokratie im autoritären Umfeld; Oldenbourg; München; 1997; ;

Mannová, Elena; Southern Slovakia as an Imagined Territory; Frontiers, Regions and Identities in Europe; Steven G Ellis – Raingard Eßer – Jean-François Berdah – Miloš Řezník; Pisa University Press; Pisa; 2009; 185-204.

Mannová, Elena; „... de most már jó szlovák”. A nemzeti identitás variációi két dél-szlovákiaikisváros egyesületi életében, 1918-1938; Regio; ; ; ; ; 2000/4.; 94-103.

Mannová, Elena; „Sie wollen keine Loyalität lernen!“Identitätsdiskurse und lokale Lebenswelten in der Südslowakei 1918–1938.; Staat, Loyalität und Minderheiten im Ostmittel- und Südosteuropa 1918–1941.; Haslinger, Peter – Puttkamer, Joachim von; Oldenbourg; München; 2007; 45-67.

Mannová, Elena; Von Maria Theresia zum Schönen Náci. Kollektive Gedächtnisse und Denkmalkultur in Bratislava; Die Besetzung des öffentlichen Raumes. Politische Plätze, Denkmäler und Straßennamen in europäischen Vergleich; Rudolf Jaworski – Peter Stachel; Frank und Tinne; Berlin; 2007; 203-216.

Marin, Irina; The Formation and Allegiance of the Romanian Military Elite Originating from the Banat Military Border; PhD thesis; UCL; London; 2009; ;

Mehedinți, Mihaela; Identifying the Other: Transylvanian Ethnicities in the First Half of the 19th Century as Viewed by Foreign Travellers; Transilvanian Review; Western Civilization, Politics, Ideologies, Dystopias; Marius Jucan–Sorin Mitu–Cosmin Braga; Supplementum/2013

Melegh Attila; On the East/West Slope. Globalization, Nationalism, Racism and Discourses on Central and Eastern Europe; CEU Press; New York – Budapest; 2006; ;

Mester Béla; Többség, kisebbség, filozófia; Magyar Kisebbség; ; 1998/3-4.; http://www.jakabffy.ro/magyarkisebbseg/index.php?action=cimek&cikk=m980305.htm

Michela, Miroslav; A nemzeti elnyomás tézisének instrumentalizálása Szlovákiában 1918 és 1945 között; Limes; Magyarságkép a 20. században; Pritz Pál; ; 2008/2; 273-284.

Michela, Miroslav; Emlékezet, politika, Trianon. A legújabb kori szlovák–magyar kapcsolatok „új kezdetének” kontextualizálása; Regio; ; ; ; ; 2007/4.; 81-92.

Michela, Miroslav; „A Home Should Be Home to All Its Sons”. Cultural Representations of the Saint Stepehen in Slovakia During the Interwar Period; Overcoming the Old Borders. Beyond the Paradigm of Slovak National History; Hudek, Adam; Institute of History of Slovak Academy of Sciences; Bratislava; 2013; 97-110.

Mikó Imre; Az erdélyi magyarság társadalmi helyzete; Erdélyi sorskérdések; Erdélyi Szemle kiadása; Kolozsvár; 1935.; 4-5.;

Mikó Imre; Az erdélyi falu és a nemzetiségi kérdés; Pro Print; Csíkszereda; 1998.;

Mikó Imre; Antal Márk és köre; Akik előttem jártak; Mikó Imre; Kriterion; Bukarest; 1976; 83-89.

Mikó Imre; Huszonkét év. Az erdélyi magyarság politikai története 1918. december 1-tõl 1940. augusztus 30-ig; Stúdium; Budapest; 1941; ;

Mishkova, Diana; Régi regionalizmusok, új transznacionalizmusok. Pillantás a Balkánról; 2000; ; ; ; ; 2013. december; 14–23.

Miskolczy Ambrus; A 18. századi erdélyi népességszámok történetének historiográfiájából; Múltunk; ; ; ; 2013/1.; 6-35.;

Mitu, Sorin; Local Identities from Transylvania in the Modern Epoch; Transilvanian Review; Western Civilization, Politics, Ideologies, Dystopias; Marius Jucan–Sorin Mitu–Cosmin Braga; Supplementum/2013; 237-248.

Mitu, Sorin; Transylvanian Romanians and Transylvania's Provincial Identity in the 19th Century; Studia Universitatis Babes-Bolyai – Historia; Special issue/2012; 57-66.

Mitu, Sorin; Transilvania mea. Istorii, mentalitãți, identitãți; Polirom; Iași; 2006; ;

Mócsy, István I.; The Effects of World War I. The Uprooted: Hungarian Refugees and Their Impact on Hungary's Domestic Politics, 1918-1921; East European Monographs, Atlantic Research ad Publications; Boulder, Co.; 1983; ;

Molter Károly; Marosvásárhely; Erdélyi argonauták; Molter Károly; Mentor; Marosvásárhely;2000; 37-42.

Molter Károly; Maros-Vásárhely; Erdélyi argonauták; Molter Károly; Mentor; Marosvásárhely; 2000; 7-11.;

Momoc, Antoni; Capcanele politice a sociologiei interbelice. Şcoala Gustiană între carlism

şi legionarism; . Curtea Veche; Bucureşti; 2012; ;

Momoc, Antonio; Științã și politică în sistemul sociologic gustian. Proiectul de societate al Școlii Sociologice de la București; Sfrea Politicii; 175; ; ; ; 2013/3; 101-107.

Moravek Endre; Magyar kultúregyesületek a Felvidéken; Magyar Szemle; ; ; 1937/4. április; 368-379.

Móricz Miklós; Az erdélyi föld sorsa. (Az 1921. évi román földreform); Erdélyi Férfiak Egyesülete; Budapest; 1932.;

http://www.jakabffy.ro/magyarkisebbseg/index.php?action=cimek&cikk=m980305.htm

Motajová, Zuzana: „Apuskánk” születésnapjai. A személyi kultusz a két világháború közötti Csehszlovákiában. Sic itur ad astra, 2006/3-4., 303–316.

Motyl, Aleksandr J.; The social construction of social construction. implications for theories of nationalism and identity formation; Nationalities Papers; ; 2010/1.; 59-71.

Möckel, Andreas; Umkämpfte Volkskirche: leben und Wirken des evangelisch-sächischen Pfarrers Konrad Möckel (1892–1965); Böhlau; Köln-Weimar-Wien; 2011.

Murdock, Caitlin E.: Society, Culture, and Territory in the Saxon-Bohemian Borderlands, 1870–1946., The University of Michigan Press, Ann Arbor, 2010.

Müller, Dietmar; Staatsbürger auf Widerruf. Muslime und Juden als Alteritätspartner im rumänischen und serbischen Nationscode. Ethnonationale Staatsbürgerschaftskonzepte 1878-1941.; Harrasowitz Verlag; Wiesbaden; 2005.

Mylonas, Harris; he Politics of Nation Building. Making Co-Nationals, Refugees and Minorities; Cambridge UP; Cambridge – New York; 2012; ;

Nagy László; A kisebbségek alkotmányjogi helyzete Nagyromániában; Minerva Irodalmi és Nyomdai Műintézet R.-T, Erdélyi Tudományos Intézet; Kolozsvár; 1944; ;

Nagy Zsolt; Grand Delusions: Interwar Hungarian Cultural Diplomacy; PhD disseartation; University of North Caroline, Chapell Hill; 2012; ;

Năstasa, Lucian; Antisemitismul universitar in România (1919–1938), Mãrturi documentare; ISPMN; Cluj; 2011; ;

Năstasa, Lucian; Anti-Semitism at Universities in Romania (1919–1939); The Numerus

Clausus in Hungary. Studies on the First Anti-Jewish Law and Aacademic Anti-Semitism in

Modern Central Europe; Viktor Karády–Péter Tibor Nagy; Pasts. Inc., Central European Univeristy; Budapest; 2012; 219–243.

Nemes, Robert; Obstacles to Nationalization on the Hungarian-Romanian Language Frontier; Austrian History Yearbook; 2012; 28-44.

Nemes, Robert; The politics of the dance floor: culture and civil society in nineteenth-century Hungary; Slavic Review; ; ; 2001/4.; 802-823.

Niderhauser Emil: Nemzeti megújulási mozgalmak Kelet-Európában; Akadémiai; Budapest; 1977.

Niessen, James P.; An Ideology of Integration and Mobilization; Eastern European Nationalism in 20th Century; Sugar, peter F.; University of Washington Press; Seattle; 1995; 273-304.

Oberkrone, Wili; Entwicklungen und Varianten der deutschen Volksgeschichte (1900–1960.);Volksgeschichten in Europa der Zwischenkriegszeit; Hetling, Manfred; Vandenhoeck & Ruprecht; Göttingen; 2003; 65-95.

Oláh Sándor: Gyakorlati gondolkozásmód és megmerevedett etatizmus (1940–1944). Korall 18, 2004/4. 98-112.

Oláh Sándor; Kivizsgálás. Írások az állam és a társadalom viszonyáról a Székelyföldön; Pro Print; Csíkszereda; 2008; ;

Opra Pál; Erdély lakosságának foglalkozások szerinti megoszlása az 1930-as népszámlálás alapján; Pro Minoritate; ; ; 2010/2; 29-40.

Ormos Mária: Egy magyar médiavezér. Kozma Miklós I-II. Pokoljárás a médiában és a

politikában. PolgArt, Budapest, 2000.

Orzoff, Andrea; The Battle for the Castle. The Myth of Czechoslovakia in Europe, 1914–1948; Oxford UP; Oxford; 2009; ;

Otcenásová, Slávka; Kto je Cehoslovák? Formovánie kolektívnej identity v mdezovojnovych Ceskoslovenskych ucebniciach dejepisu (1918–1938); Eruditio-Educatio; ; 2012/2; 3-14.;

Ölvedi János; A szlovenszkói magyarság társadalmi rajza; Vagyunk és leszünk. A szlovenszkói magyarság társadalmi rajza, 1918–1945; Fazekas József; Kalligram; Pozsony; 1993; 5-28.;

Özkirimli, Umut; Contemporary Debates on Nationalism. A Critical Engagement; Palgrave and Macmillan; Basingstoke; 2005; ;

Pál-Antal Sándor: A marosvásárhelyi utcák, közök és terek történeti névtára. Mentor, 1997.

Pálffy, Zoltán: The Dislocated Transylvanian Student Body and the Process of Hungarian Nation-Building after 1918. In Balázs Trencsényi – Dragos Petrescu – Cristina Petrescu – Constantin Iordachi – Zoltán Kántor (szerk.): Nation-Building and Contested Identities:

Romanian and Hungarian Case Studies. Regio Books–Polirom; Iași; 2001; ;

Paltineanu, Oana Sinziana; Miroslav Hroch's model of small nation-formation and Begriffsgeschichte; Nationalities Papers; ; 2010/6.; 813-827.

Paltineanu, Oana Sinziana; Calling the Nation. Romanian Nationalism in a Local Context: Brasov During the Dual Monarchy; PhD disseartation; CEU; Budapest; 2013; ;

Parragi Mária; A magyar állampolgársági jog és külfödön élõ magyarság; Kisebbségkutatás; ; 2000/1.; http://www.hhrf.org/kisebbsegkutatas/kk_2000_01/cikk.php?id=195

Pergher, Roberta; Staging the Nation in Fascist Italy's Нew Provinces; Austrian History Yearbook; 2012; 98 – 115.

Peter Stachel; Stadtpläne als politische Zeichensysteme. Symbolische Einschreibungen in den öffentlichen Raum; Die Besetzung des öffentlichen Raumes. Politische Plätze, Denkmäler und Straßennamen in europäischen Vergleich; Rudolf Jaworski – Peter Stachel; Frank und Tinne; Berlin; 2007; 13-60.

Péterfy Gábor; Szabó Dezsõ és Féja Géza Trianon-reflexiója és külpolitikai nézetei; L'Harmattan; Budapest; 2011; ;

Petrás Éva; A Vatikán és a magyar katolikus értelmiség. A magyar katolikus értelmiség útja a kereszténydemokrácia felé; Nyitott/zárt. Politikai és kulturális oreintáció 1914 – 1949; Feitl István; Napvilág; Budapest; 2013; 77-92.

Pogány, Ágnes; Wirtschaftsnationalismus in Ungarn im 19. und 20. Jahrhundert; Für eine nationale wirtschaft. Ungarn, die Tschechoslowakei und Polen vom Ausgang des 19. Jahrhunderts bis zum Zweiten Weltkrieg; BWV Verlag; Berlin; 2006; 11-72.

Pomogáts Béla; A transzilvánizmus; Akadémiai; Budapest; 1983; ;

Popély Gyula; Az 1930. évi csehszlovák népszámlálás végrehajtása; Magyarságkutatás (1988). A Magyarságkutató Csoport Évkönyve; Juhász Gyula, Kiss Gy. Csaba; Budapest; 1989; 145-176.

Pótó János; Az emlékeztetés helyei. Emlékmûvek és politika; Osiris; Budapest; 2003; ;

http://www.hhrf.org/kisebbsegkutatas/kk_2000_01/cikk.php?id=195

Puttkamer, Joachim von; Schulalltag und nationale Integration im Ungarn. Slowaken, Rumänen und Siebenbürger Sachsen in der Asueinandersetzung mit der ungarischen Staatsidee 1867–1918; Oldenbourg; München; 2003; ;

Pynsent, Robert B.; A Literary Representation of the 'Czechoslovak Legions' in Russia; Czechoslovakia in a Nationalist and Fascist Europe 1918 – 1948; Mark Cornwall – R. J. W. Evans; The British Academy, Oxford UP; Oxford; 2007; ;

Ravasz László; Erdély; Magyar Szemle; ; ; 1940/10. október; 225-230.

Reill, Dominique; A Mission of Mediation: Dalmatia's Multi-National regionalism from the 1830s-60s; Different Paths to the Nation. Regional and National Identities in Central Europe and Italy 1830�870; Cole, Laurence; Palgrave and Macmillan; Basingstoke; 2007; 16-36.

Révay István; A demográfia tükrében; Magyarok Csehszlovákiában (1918-1938); Borsody István; Az ország útja; Budapest; 1938; 23-35.

Révay István ; A felvidéki magyar társadalom; A visszatért Felvidék adattára; Csatár István, Ölvedi János; Mohr Ottó és tsa Rákóczi Könyvkiadó vállalata; Budapest; 1939; ???;

Rigó Máté; A felejthető pogrom. Az 1927-es nagyváradi zavargások fogadtatása; BUKSZ; ; ; ; 2012/2; 126-141.

Roberts, David D. – De Grand, Alexander – Antliff, Mark – Linehan, Thomas; Comments On Roger Griffin 'The Primacy of Culture: The Current Growth (or Manufacture) of Consensus within Fascist Studies'; Journal of Contemporary History; 2002/2.; 259-274.

Romsics Gergely; Nép, nemzet, birodalom. A Habsburg Birodalom emlékezete a német, osztrák és magyar történetpolitikai gondolkodásban, 1918–1941; Új Mandátum; Budapest; 2010; ;

Romsics Ignác; A magyar birodalmi gondolat; Múltról a mának. Tanulmányok és esszék a magyar történelemről; Osiris; Budapest; 2004; 122-158.

Romsics Ignác; Clio bűvöletében. Magyar történetírás a 19-20. században – nemzetközi kitekintéssel; Osiris; Budapest; 2011; ;

Romsics Ignác; Gróf Bethlen István politikai pályája 1901–1921.; Magvető; Budapest; 1987; ;

Rostás, Zoltán; Strada Latina nr. 8. Monografiști și echipieri gustieni la Fundația Culturală

Regală „Principele Carol”; Curtea Veche; Bucureşti; 2009; ;

Rychlík, Jan; The Situation of Hungarian Minority in Czechoslovakia 1918-1938; Czech and Hungarian minority policy in Central Europe, 1918-1938; Ferenc Eiler – Dagmar Hájková; Masarykův Ústav AV ČR – MTA ENKI; Prague-Budapest; 2009; 27-38.

Sahlin, Peter; Boundaries: The Making of France and Spain in the Pyrennees; University of California Press; Berkley, Los Angeles; 1989; ;

Sallai Gergely; Az első bécsi döntés; Osiris; Budapest; 2002; ;

Sammartino, Annamarie H.; The Impossible Border. Germany and the East 1914–1922;

Cornell UP; Ithaca and London; 2012; ;

Sandulescu, Valetin; Fascism and its Quest for the “New Man”. The Case of the Romanian Legionary Movement.; Studia Hebraica; ; ; 2004/4.; 349–369.

Sandulescu, Valetin; On Ideological Characteristics of the Romanian Legionary Movement: a Syntetic Account; Studia Universitatis Petru Maior (Historia); 5; ; ; ; 2005; 141–154.

Sárándi Tamás; Fejezetek az észak-erdélyi katonai közigazgatás történetébõl; Limes; ; ; ; ; 2012/2.; 65-86.

Sárándi Tamás; Ítél a nép! Egy „román” ügyvéd esete az észak-erdélyi katonai közigazgatással; Transindex.ro; ; ; ; ; http://itthon.transindex.ro/?cikk=21367

Sárándi Tamás; Kisebbségpolitika a közigazgatási gyakorlatban a katonai közigazgatás idején; Limes; ; ; ; ; 2010/2; 75-96.

Sata-Koretta, Kinga; The Idea of the „Nation” in Transylvanism; Nation-Building and

Contested Identities: Romanian and Hungarian Case Studies; Balázs Trencsényi – Dragos Petrescu – Cristina Petrescu – Constantin Iordachi – Zoltán Kántor; Regio Books – Polirom; Iași; 2001; 42-60.

Schultz, Helga; Introduction: The Double Edged Sword of Economic Nationalism; History, and Culture of Economic Nationalism in East Central Europe; Helga Schultz–Eduard Kubu; BWV Verlag; Berlin; 2006; 9-26.;

Seres Attila; A romániai OMP és a bukovinai székelyek politikai megszervezése 1926-1927; Kisebbségkutatás; ; 2009/3;

Seres Attila; Moldvai csángók és erdélyi románok a magyar kormányok politikájában a 19-20.század fordulóján; A Kárpát-medencei népek együttélése a 19-20. században; Egry Gábor – Feitl István; Napvilág; Budapest; 2005; 457-476.

Seres Attila – Egry Gábor; Magyar levéltári források az 1930. évi román népszámlálás eredményeinek értelmezéséhez; Nemzeti Kisebbségkutató Intézet; Kolozsvár; 2011; ;

Simon Attila; A magyar szociáldemokrácia útkeresése a húszas évek Csehszlovákiájában; Múltunk; LVIII, 2013/1; 36–64.

Simon Attila; Egy rövid esztendő krónikája. A szlovákiai magyarok 1938-ban; Fórum Kisebbségkutató Intézet; Somorja; 2010; ;

Simon Attila; Az elfeledett aktivisták. Kormánypárti politika az elsõ Csehszlovák Köztársaságban; Fórum Kisebbségkutató Intézet; Somorja; 2013; ;

Simon Attila; Telepesek és telepesfalvak Dél-Szlovákiában; Fórum Kisebbségkutató Intézet; Somorja; 2009.

Simon Attila: Aktivista életpályák a két világháború közti Csehszlovákiában. Egy szegényparaszt és egy szakszervezetis karrierje. In Bárdi Nándor – Tóth ágnes (szerk.): Egyénés közösség. Tanulmányok. Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, Zenta, 2012., 73–96.

Sinkó Ferenc; Az Egyesült Magyar Párt egyéves története; A visszatért Felvidék adattára; Csatár István, Ölvedi János; Móhr Ottó és Tsa.; Budapest; 1939; ???;

Sipos Balázs; Van-e a politikának társadalomtörténete? A politológia, a szociológia és a történetírás viszonya; Aetas; ; ; ; ; 2009/4; 156-166.

Sipos Péter; Imrdéy Béla és a Magyar Megújulás Pártja; Akadémiai; Budapest; 1970; ;

Snyder, Timothy; Sketches from a Secret War. A Polish Artist's Mission to Liberate Soviet Ukraine; Yale UP; New Haven – London; 2007; ;

Sora, Andrei Florin; Servir l’état Roumain, Le corps préfectoral, 1866–1944; Editura Universitãții din București,; Bucureşti; 2011; ;

http://itthon.transindex.ro/?cikk=21367

Sora, Andrei Florin; Étre fonctionnaire „minoritaire” en Roumanie. Ideologie de la nation et pratiques d'état (1918–1940); New Europe College Ștefan Odobljea Program Yearbook 2009–2010; Irina Vainovski Mihai; New Europe College; Bucureşti; ;

Sorrels, Kate; Ethnicity as evidence of subversion. National Stereotypes and the Secret Police Investigation of Jews in Interwar Bessarabia; Transversaal; ; ; 2000/2.; 3-18.;

Spannenberger Norbert; A politikai katolicizmus; A jobboldali hagyomány; Romsics Ignác; Osiris; Budapest; 2009; 186-213.

Stachel, Peter; Identitás. A kortárs társadalom- és kultúratudományok egy központi fogalmának genezise, inflálódása és problémái; Regio; ; ; ; ; 2007/4.; 3-33.;

Štefán Janšák; Le Tchèques an Slovaquie; Miroirs Brisés. Récits regionaux et imaginaires croisés sur le territoir Slovaque; Boisseri Étienne, Royer Clara; Institute D'Études Slavs; Paris; 2011; 83-94.

Stergar, Rok; National Indifference in the Heyday of Nationalist Mobilization? Ljubljana Military Veterans and the Language of Command; Austrian History Yearbook; 2012; 45–58.

Stier Miklós: Rádió és politika az 1930-as években. In: Tanulmányok a Magyar Rádió

történetéből 1925 – 1975. Tömegkommunikációs Kutatóközpont, Budapest, 1975. 103–148.

Sturm László; Szempontok Szvatkó Pál munkáságnak értlemezéséhez; Kortárs; ; ; ; 2012 (május); www.kortarsonline.hu/2012/szempontok_szvatko_pal_munkassaganak_ertelmezesehez/10594

Surdu, Bujor; Aspecte privind rolul bancilor în consolidarea burghezei românesti din Transilvania pâna la primul razboi mondial; Annuarul Institutului de Istorie si Archeologie din Cluj; 1962; 181-202.

Szabó T. Attila; A transylván magyar társadalomkutatás. Hitel, 1938/1.; 1-22.;

Szakál Imre; Podkarpatszka Rusz jelentõsebb pártjainak szereplése a nemzetgyûlési és tartományi választásokon 1924 és 1938 között; Acta Beregsasiensis. A II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Fõiskola tudományos évkönyve; VIII.; ; ; ; 2009/II.; 37–54.

Szarka László; Szlovák nemzeti fejlõdés – magyar nemzetiségi politika 1867–1918; Kalligram; Pozsony; 1995; ;

Szarka László; Magyarosodás és magyarosítás a kiegyezés korában; Duna-táji dilemmák. Nemzeti kisebbségek – kisebbségi politika a 20. századi Kelet- és Közép-Európában; Szarka László; Ister Kiadó; Budapest; 1998.; 33-73.

Szarka László; Emberarcú nacionalizmus. T. G. Masaryk kisebbségpolitikájának változásai; Duna-táji dilemmák. Nemzeti kisebbségek – kisebbségi politika a 20. századi Kelet- és Közép-Európában; Szarka László; Ister Kiadó; Budapest; 1998.; 170-181.

Szarka László; „Nádi élet”, „eltûnt gondolatok”. Szlovákiai magyar önértelmezések az elsõ bécsi döntés idején; Fórum Társadalomtudományi Szemle; 2007/3.; 51-63.

Szarka László; Pozsony etnikai változásai és a városi közigazgatás a két világháború között; Fejezetek Pozsony történetéből magyar és szlovák szemmel; Czoch Gábor - Kocsis Aranka - Tóth Árpád; Kalligram; Pozsony; 2005; 401-419.

Szász Zoltán: Az erdélyi román polgárság szerepéről 1918 őszén; Századok, 1972/2.; 304-335.

http://www.kortarsonline.hu/2012/szempontok_szvatko_pal_munkassaganak_ertelmezesehez/10594

http://www.kortarsonline.hu/2012/szempontok_szvatko_pal_munkassaganak_ertelmezesehez/10594

Szász Zoltán: Politikai élet és nemzetiségi kérdés a dalizmus korában (1867–1918). In Erdély története. Főszerk. Köpeczi Béla, III. kötet, szerk. Szász Zoltán, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1986, 1624–1700.

Szász Zoltán: Deák, a kiegyezés és a nemzetiségek. In: Emlékkönyv Csetri Elek nyolcvanadikszületésnapjára. Szerk.: Pál Judit és Sipos Gábor. Kolozsvár 2004, 484–492.

Szász Zoltán: Tisza István első kormányának román nemzetiségi politikája. Történelmi Szemle 1968/3. 254–293.

Szász Zoltán: A magyar kormány tervei a nemzetiségi pénzintézetek állami ellenőrzésére (1901–1904). Századok, 1966/1., 118–137.

Szécsényi András: Végváry József pályája a Turul Szövetségtõl az ÁVH-ig; Múltunk, 2011/3., 7–35.

Szekfű Gyula; Három nemzedék és ami utána következik; Magyar Királyi Egyetemi Nyomda;Budapest; 1934; ;

Szekfű Gyula; A magyar bortermelő lelki alkata. Történelmi tanulmány; Budapest; 1922; ;

Szendrei Ákos; A Román Nemzeti Párt választási szereplése és tevékenysége 1905-1910; Múltunk; ; ; ; 2006/2; 54-92.

Szendrei Ákos; Jelöltek, kerületek, választások. A Román Nemzeti Párt szereplése a képviselõ-választásokon (1905, 1906, 1910); A Kárpát-medencei népek együttélése a 19-20. században; Egry Gábor – Feitl István; Napvilág; Budapest; 2005; 257-275.

Szentgyörgyi Mária; Kővár vidékének társadalma; Értekezések a történeti tudományok körből, új sorozat; 56; ; Akadémiai; Budapest; 1972.;

Sziklay Ferenc; Kassa; Szlovenszkói városképek; Tátra Almanach; 1938; ;

Szilágyi N. Sándor; Szempontok a nemzettudat lélektanához; Mi-egy-más. Közéleti írások; Szilágyi N. Sándor; Kalota Kiadó; Kolozsvár; 2003; 97-117.

Szilágyi N. Sándor; Bozgor; Mi-egy-más. Közéleti írások; Szilágyi N. Sándor; Kalota Kiadó; Kolozsvár; 2003; 503-505

Szűts István Gergely; Határváltások a Bódva- völgyében (Jablonca és Derenk kapcsolathálóinak vizsgálata 1920 és 1945 között); Néprajzi Látóhatár; ; 2006/1-2.; 23-39.

Szűts István Gergely; Öndefiníciós kísérletek a trianoni határon. Irredenta kultusz a két világháború közti Sátoraljaújhelyen; Századvég; ; ; ; 2007/4.; 41-70.

Szűts István Gergely; „A szükséglakások felét menekültek kapják…” Érdekkonfliktusok és elõítéletek az 1920-as évek elsõ felének lakásügyeiben Miskolcon; Korall; 40; ; ; ; 2010/4.; 114-133.

Szűts István Gergely; Sikerek, kompromisszumok és kudarcok a felvidéki menekültek integrációs folyamataiban; Fórum Társadalomtudományi Szemle; 2010/4.; 3-24.;

Szűts Isván Gergely; Barakkok és tisztviselővillák. A trianoni menekülteket befogaó miskolcitelepek helyzete az 1920-as években; Kisebbségkutatás; ; 2009/4;

T. Szabó Levente; “Erdély népei”: A tér ideológiái és Erdély képei az intézményesülõ erdélyi turisztikai mozgalomban; A tér képei: Tér, irodalom, társadalom: Tanulmányok; T. Szabó Levente; Komp Press; Kolozsvár; 2008; 100-196.

T. Szabó Levente; Erdélyiség képzetek (és regionális történetek) a 19. század közepén; A tér képei: Tér, irodalom, társadalom: Tanulmányok; T. Szabó Levente; Komp Press; Kolozsvár; 2008; 13–99.

Tarján, Edmund; Die wirtschaftliche Lage der ungarischen Minderheit in der Tschechoslowakei.; Glasul Minorităţilor; ; 1931/7-8.; 244-258.

Tavaszy Sándor; Történelmûnk új értékelése; Világnézeti kérdések; Tavaszy Sándor; Az út kiadása; Turda-Torda; 1925; 68-72.

Tavaszy Sándor; Erdélyi szellemi életünk két döntõ kérdése; Lapkiadó Nyomdai Műintézet Rt.; Cluj-Kolozsvár; 1928.;

Tibori Szabó Zoltán; A Boldog és a fogoly; Keresztény Szó; ; ; 2006/5.; http://www.epa.hu/00900/00939/00072/text.htm#3

Todorova, Maria; Introduction. Learning Memory, Remembering Identity; Balkan Identities. Nation and Memory; Todorova, Maria; New York UP; New York; 2004; 1-24.;

Tonk Márton; Idealizmus és egzisztenciafilozófia Tavaszy Sándor gondolkodásában; Pro Philospohia; Kolozsvár-Szeged; 2005; ;

Tóth Andrej; Political Parties of the Hungarian Minority in Interwar Czechoslovakia (1918-1938). Brief Summary and Outline of the Issue; Öt kontinens; ; ; 2010; 169-194.

Tóth Sándor; Erdély 22 éves rabsága; Magyar Géniusz; Budapest; 1941; ;

Tóth Zoltán; Zsilipelés a középosztályba. Egy 1937 nyarán Temesváron készült kottakatalógus sűrű leírása.; Korall; 51; ; ; ; 2013/3.; 86-130

Török, Zsuzsanna Borbála; Planning the National Minority: Strategies f the Journal Hitel in Romania, 1935–1944; Nationalism and Ethnic Politics; 2001/2.; 57-75.

Trașca, Ottmar; Relațiile româno-maghiare şi situația minorităților în anul 1942. Ancheta comisiei germano-italiene Hencke-Roggeri; Mişcări de populație şi aspecte demografice în România în prima jumatate al secolului XX.; Sorina Paula Bolovan – Ioan Bolovan – Rudolf Gräf – Corneliu Pădurean; Presa Universitară Clujeană; Cluj-Napoca; 2007; 255-287.

Trencsényi Balázs; Vesztes csapaton ne vátoztass!/ Gyurgyák János: Ezzé lett magyar

hazátok; 2000; ; ; ; ; 2008/4; 3 – 13.

Trencsényi Balázs; A nép lelke. Nemzetkarakterológiai viták Kelet-Európában; Argumentum Kiadó – Bibó István Szellemi Mûhely; Budapest; 2011; ;

Turczel Lajos; Érsekújvár és a Sarló; Irodalmi Szemle; ; ; 1988/6.; 623-635.; http://www.watson.sk/index.php?option=com_content&view=article&id=601:turczel-lajos-ersekujvar-es-a-sarlo&catid=47:regionalna-histora--helytoertenet&Itemid=65

Turda, Marius; Eugenics and Nation in Early 20th Century Hungary; Palgrave and Macmillan; Basingstoke; 2014; ;

Turda, Marius; The Nation as an Object. Race, Blood, adn Biopolitics in Interwar Romania; Slavic Review; ; ; 2007/3; 417-441.

Turner, Victor W.; Schism and Continuity in an African Society: A Study of Ndembu VillageLife; Manchaster UP; Manchester; 1957; ;

Turner, Victor W.; Dramas, Fields, and Metaphors: Symbolic Action in Human Society; Cornell UP; Ithaca and London; 1974; ;

http://www.watson.sk/index.php?option=com_content&view=article&id=601:turczel-lajos-ersekujvar-es-a-sarlo&catid=47:regionalna-histora--helytoertenet&Itemid=65

http://www.watson.sk/index.php?option=com_content&view=article&id=601:turczel-lajos-ersekujvar-es-a-sarlo&catid=47:regionalna-histora--helytoertenet&Itemid=65

http://www.epa.hu/00900/00939/00072/text.htm#3

Ungváry Krisztián; Szociálpolitika, modernitás és antiszemitizmus Imrédy Béla politikájában;A jobboldali hagyomány; Romsics Ignác; Osiris; Budapest; 2009; 305–340.

Ursprung, Daniel; Faschismus in Ostmittel- und Südosteruopa. Theorien, Ansätze, Fragestellungen; Der Einfluss von Faschimus und Nationalsozialismus auf Minderheiten in Ostmittel- und Südosteuropa; Hausleitner, Mariana – Roth, Harald; IKGS Verlag; München; 2006.; 9-52.;

Vájlok Sándor; Szlovákok és magyarok (1918-1938); Magyarok Csehszlovákiában (1918-1938); Borsody István; Az ország útja; Budapest; 1938; 191-199.

Varga E. Árpád; Népszámlálások a jelenkori Erdély területén. Jegyzetek Erdély és a kapcsolt részek XX. századi nemzetiségi statisztikájának történetéhez; Fejezetek a jelenkori Erdély

népesedéstörténetébõl. Tanulmányok; Varga E. Árpád; Püski; Budapest; 1998.; 10-63.

Vári András; Nemzetek, szövetkezetek – és kutatóik. Regio, 2007/2. 79-112.

Volovici, Leon; Nationalist Ideology and Antisemitism: The Case of Romanian Intellectuals in the 1930s; Pergamon Press; Oxford; 1991; ;

Vonyó József; Gömbös kormánypártjának ideológiája; Századok; 145. 2011/1; 3-38.;

Vonyó József; Gömbös Gyula; ; Napvilág; Budapest; 2014; ;

Vörös, László; Premeny obrázu Slovákov v maďarskej regionálnej tlači v odobí rokov 1914–1918; Historicky Casopis; ; 2006/3; 419-453.

Ward, James Mace; Priest, Politician, Collaborator: Jozef Tiso and the Making of Fascist Slovakia; Cornell UP; Ithaca and London; 2013.

Waters, Leslie M.; Resurrecting the Nation: Felvidék and the Hungarian Territorial Revisionist Project, 1938-1945; PhD disseartation; UCLA; 2012; ;

Waters, Leslie M.: Learning and Unlearning Nationality:Hungarian National Education in Reannexed Felvidék, 1938–1944; Hungarian Historical Review, 2013/3., 538–565.

Weber, Eugene; Peasants into Frenchmen: The Modernization of Rural France; Stanford UP; Stanford; 1976.;

Wolff, Larry; Inventing Eastern Europe. The Map of Civilization on the Mind of the Enlightenment; Stanford UP; Stanford; 1994; ;

Yuval-Davies, Nira; Nem és nemzet; ; Új Mandátum; Budapest; 2005; ;

Zahorán Csaba; Nagy-Románia és a regionalizmus. Sextil Puscariu cikksorozata az erdélyi kérdésrõl; Kommentár; ; ; ; 2011/3; http://kommentar.info.hu/iras/2011_3/nagy-romania_es_regionalizmus#up30

Zahra, Tara; Kidnapped Souls. National Indifference and the Batlle for Children in he Bohemian Lands, 1900-1948; Cornell UP; Ithaca and London; 2008. XXXII.

Zahra, Tara; Imagined Noncommunities. National Indifference as a Categoy of Analysis; Slavic Review; 69; ; ; ; 2010/1.; 93-119.

Zeidler Miklós; A revizionizmus hatása a magya nemzeti identitásra; Regionális és nemzeti identitásformák a 18 – 20. századi magyar és szlovák történelemben; Stefan Sutaj, Szarka László; Universum; Presov; 2007; 110-118.

Zeidler Miklós; A revíziós gondolat; Osiris; Budapest; 2001; ;

Zeidler Miklós; Revíziós tervek és irredenta kultusz; A jobboldali hagyomány; Romsics Ignác; Osiris; Budapest; 2009; 476-503.

http://kommentar.info.hu/iras/2011_3/nagy-romania_es_regionalizmus#up30

http://kommentar.info.hu/iras/2011_3/nagy-romania_es_regionalizmus#up30

Zeidler Miklós; A Nemzetek Szövetsége és a magyar kisebbségi petíciók; Etnopolitika. A közösségi, magán- és nemzetközi érdekek viszonyrendszere. Közép-Európában; Bárdi Nándor– Fedinec; TLA; Budapest; 2003; 59-84.

Eszmék a politikában. Nacionalizmus; Bretter Zoltán - deák Ágnes; Tanulmány Kiadó; Pécs; 1995; ;

Nacionalizmuselméletek; Kántor Zoltán; Rejtjel Kiadó; Budapest; 2004; ;

Mi a magyar?; Szekfű Gyula; Magyar Szemle Társaság; Budapest; 1939; ;

Blood and Homeland. Eugenics And Racial Nationalism in Central And Southeast Europe, 1900-1940; Turda, Marius – Weidling, Paul J.; CEU Press; New York – Budapest; 2007; ;

Az Ideiglenes Nemzetgyűlés almanachja; Vida István; Magyar Országgyűlés; Budapest; 1994; ;

A romániai menekültek fõbb adatai az 1944. februári összeírás alapján; Statisztikai Szemle; ; 1944/9-12.; 394-411.

Egry Gábor: Magyar kisebbségek nacionalizmus és regionalizmus közt a két világháború közti...

Documents

Transcript of Egry Gábor: Magyar kisebbségek nacionalizmus és regionalizmus közt a két világháború közti...