A félperifériás fejlődés politikai gazdaságtana

A félperifériás fejlődés politikai gazdaságtana

Kutatási beszámoló

Gerőcs TamásNemzetközi Kapcsolatok Doktori Iskola, BCE

II. évfolyam, világgazdasági alapprogram

A félperifériás fejlődés politikai

gazdaságtana

1


témavezető: Dr. Gedeon Péter, Csc.

2


Bevezető

Kutatási területem Kelet-Európa tőkés világrendszerbe történő

betagozódásának társadalomtörténete. A monográfia megírásához

hazai történeti empíriát, például Berend T. Iván, Ránki György,

Tomka Béla, Kövér György, Szentes Tamás, Kozma Ferenc és sok

más magyar kutató empirikus munkásságát igyekszem összekötni a

világrendszer elméletek módszertanával. A megközelítésem nem

kizárólag a klasszikus világrendszer elméletek kereskedelmi

(például egyenlőtlen csere) vagy felzárkózással kapcsolatos

(például egyenlőtlen fejlődés) koncepcióit veszi alapul, hanem

a kritikai társadalomtörténet osztályelemzését (például a

termelési módok vitákat, lásd például Tőkei Ferenc). Empirikus

anyagnak nemzetközi irodalmat is használni fogok, ezek közül a

klasszikus korra vonatkozó Annales-iskola írásai (például

Braudelé) a legfontosabbak. Az alábbi kutatási munkatervben

megpróbálom ezt az egyelőre félkész elméleti keretet a legújabb

kori (rendszerváltást követő) időszakra alkalmazni. Ilyen

értelemben ez egy tesztjellegű írás, ami egyfelől a téma

aktualitása miatt provokatív felvetéseket is tartalmaz,

másfelől a későbbi nagy kutatásnak lesz az egyik tervezett

állomása.

A módszer, amivel megközelítem a terepet a következő: három

absztrakciós szintet fogok lépni, ezek egyben megfelelnek a

dolgozat fejezeteinek tagolásával. A megközelítés a nagy makro-

kép felől a konkrét történeti terep irányába halad. Az első

fejezetben a geopolitikai függőséget mutatom be egy „tipikus”

félperifériás ország szempontjából. Ez az általánosító elméleti

bevezető azokat az eszközöket és rész-téziseket sorakoztatja

3


fel, amelyek a félperiféria függő fejlődésének modellezéséhez

szükségesek. A fejezetet az Európai Unió – mint a legújabb kori

felhalmozási rezsim regionális intézményi struktúrájának –

bemutatásával zárom. A második fejezetben az Európai Unión

belüli munkamegosztásba, annak centrum-periféria

viszonyrendszerébe helyezem bele a félperifériás fejlődés

államát (lesz pár szó a dél-európai és a 2004-ben csatlakozott

kelet-európai országokról). Ebben azt vizsgálom, hogy milyen

állami intézkedések, és intézményi politikák kerülnek

kapcsolatba a regionális munkamegosztás magasabb szintű

szervezeteivel, illetve megnézem ezek egymás fejlődését

meghatározó kölcsönhatásait. Az állam elhelyezését követi a

harmadik fejezet, amiben a 2010-et követő magyar

gazdaságpolitika legfontosabb intézkedéseit fogom röviden

tipizálni a nemzetközi munkamegosztás kereszteződései

szempontjából.

Két típusú politikát különböztetek meg: a merkantilista ipar-,

és a tulajdonszerzést célzó protekcionista osztálypolitikákat.

A záró szakaszban kinyitom a kérdést a félperifériás állam

társadalomszerkezeti változásainak irányába, de a terjedelmi

korlátok és a kutatás befejezetlensége miatt ennek részleteibe

nem fogok belemenni.

I. Geopolitikai függés

A félperiféria gazdaságpolitikáját meghatározó egyik

legfontosabb szervezőerő a nemzetközi geopolitikai

beágyazottság. Geopolitika alatt nem egy földrajzi fogalmat

4


értek, hanem azt a nemzetközi politikai intézményrendszert,

amely adott korban megszervezi a tőkés felhalmozást. A

geopolitika ilyen értelemben magában foglal intézményeket,

ideológiákat; és a termelés és csere nemzetközi feltételeit.

Nem egy természettudományos kategóriáról, valamilyen földrajzi

fekvésből következő adottságról (például tengerparti sávok

hosszáról, domborzati, klimatikus viszonyokról), hanem a tőkés

felhalmozási rezsim (Jessop:2006) intézményeinek változó

szerkezetéről lesz tehát a továbbiakban szó. Ebben a

geopolitikai összefüggésrendszerben értelmezem magát a

félperifériát is, ami egy általános fogalmi kategória, tehát

egy az egyben nem feletethető meg konkrét intézményeknek vagy

államoknak, hanem egy általános pozíciót jelöl a felhalmozási

ciklusok változó rendszerében. A geopolitikai közegben

betöltött függő helyzetre vonatkozik, aminek konkrét történeti

megjelenési formái (tehát a felhalmozás történeti feltételei)

idővel megváltozhatnak. Ugyanakkor minél inkább a konkrét

történeti megjelenési formát tesszük vizsgálatunk tárgyává,

amit az alábbiakban meg is fogok kísérelni, annál jobban

látszanak majd az egyes intézmények függő viszonyai. Ilyen

értelemben a specifikus történeti munka során megmutatom

államok, vagy más intézményi szereplők félperifériás függő

helyzetét.

A definícióm tehát a következő: a félperiféria a történetileg

kialakult tőkés világrendszeren belül azt az aszimmetrikus

függő helyzetet jelöli, amiben a társadalmi formáció alapját

képező termelési viszonyokat (Tőkei:1988) tőke- és technológia

hiány jellemzi. A világrendszer egyenlőtlen kölcsönös

5


kapcsolódásait egy strukturális adottságnak tekintem, ám ez nem

jelenti azt, hogy a történelemben mindig ugyanazok a térségek

szenvednek szükségszerűen tőke és technológia hiányt, tehát,

hogy függő viszonyaik egy irányban meghatározottak lennének. A

kölcsönös viszonyrendszer, bármennyire is aszimmetrikus,

állandó mozgásban van a termelés és felhalmozás feltételeinek

változásával, a termelési viszonyok fejlődésével (lásd: systemic

cicles of accumulation, Arrighi:1994). Ez állandó mozgásban tartja a

világrendszeren belül egymással kölcsönös meghatározottságban

lévő térségeket, ezáltal pedig megváltoztathatja egy-egy

gazdasági rendszer hozzáférési lehetőségét a centrum által

monopolizált tőkéhez és technológiához.1

A félperiféria strukturális függősége a tőkés világgazdaságban

kialakult nemzetközi munkamegosztásból következik. Ennek a

munkamegosztásnak a következménye a félperifériát jellemző

állandó pénzügyi egyensúlytalanság, illetve az ennek nyomán

kialakuló ciklikusan felbukkanó adósságválság. Hogyan

következik a strukturális függésből az eladósodás?

A félperiféria termelési viszonyait jellemző tőke- és

technológia hiány a nemzetközi munkamegosztás kifejlődése során

kialakuló kedvezőtlen kereskedelmi specializációból következik.

Mindez a centrum országok felé irányuló kereskedelmi

cserearányok relatív romlásához vezet.2

1 Ez egyébként a centrumra vonatkozó definíciónk: a felhalmozási rezsim azon intézményes központja, ahol a különféle tőke és technológiai formák monopolizációja végbemegy. Vonatkozhat ez akár nemzetközi vállalatra, vagy az állam erőszak monopóliumára.

2 A klasszikus kereskedelmi elméletekkel szemben elképzelésem szerint a cserearányok változásátmeghatározó tényező nem a kereskedelembe vitt termékek jellegéből fakad, vagyis nem attól függ,hogy agrár termékeket cserélnek-e ki ipari termékekre, szolgáltatásokra, vagy fordítva. A termeléstechnológiai és tőke ellátottsága határozza meg milyen cserearányok mellett állandósul a nemzetközi

6


A félperiféria termelésére jellemző tőke és technológia hiány

miatt tehát kedvezőtlen specializáció alakul ki a

munkamegosztásban, ami a centrum felé romló cserearányokat

eredményez, végső soron pénzügyi egyensúlyromláshoz vezet. A

pénzügyi egyensúlytalanság fizetési mérleg zavarok formájában

jelentkezik a félperiféria országaiban. Ha a fizetési mérlegben

tartóssá válik a deficit, akkor adósság halmozódik fel. A

nemzetközi integrációval ez a függőség ráadásul fokozódik

(erről részletesen: Éber, Gagyi, Gerőcs, Pinkasz, Jelinek:2014,

Fordulat21).

A térséget jellemző kedvezőtlen külkereskedelmi cserearányok,

az ebből következő fizetési mérlegzavarok, pénzügyi

egyensúlytalanságok végső soron eladósodáshoz vezetnek, aminek

finanszírozása a gazdaságpolitika egyik legközvetlenebb külső

igazodási kényszere.

A külső finanszírozástól való függés tehát nem választható szét

a tőke és technológiai függéstől. A külső finanszírozás

kényszere az állandó fizetési egyensúlytalanságból következik,munkamegosztás. A termelékenység (tényező ellátottság) kényszerű javítása a tőkés világrendszerkialakulása során a létrejövő centrumokat az ipari exportra történő szakosodásra ösztönözte, hiszena XVIII. századi brit agrártermelékenység robbanását követően az ipar szívta fel a felhalmozott tőkét,és ide koncentrált a technológiai innováció, míg a mezőgazdasági termelés relatív tőke és technológiaigénye ettől elmaradt. Mindez a nemzetközi munkamegosztásban ipari és agrár termékekre történőspecializációt eredményezett az egyes térségek között. Meglátásom szerint ugyanakkor félreértéslenne azt gondolni, hogy az ipari vagy agrár árucikk minőségéből következne az egyébként ciklikusanváltozó kereskedelmi cserearányok viszonya. A cserearányokat magyarázó elméletem függetlenváltozója a termelés struktúrája, ami adott történelmi korszak, meghatározott kereskedelmirelációjában megengedi, hogy magasabb fokú tőke és technológiai feltételekkel állítsanak előmezőgazdasági exportra kerülő termékeket, mint ipariakat. Ilyen reláció lehetett például az észak-európai (dán, holland) vagy amerikai agrárexport kelet-európai vagy orosz feldolgozóipari cikkekkelszemben. Összességében tehát nem az áruformát kell nézni a kereskedelmi relációban, hanem atermelés feltételeit (termelékenységet) meghatározó tényezőket, amikor a cserearányok változásátmagyarázzuk (erről részletesen: Emmanuel: 1972).

7


a technológiai függés a termelési viszonyokat meghatározó

előnytelen szakosodásból, míg a tőke-függés egy általánosabb

keret, ami a nemzetközi felhalmozásban betöltött helyzetre

utal, és az előző kettő függőségi viszonyrendszerét is magában

foglalja. Az egyenlőtlen függésnek számottevő hatásai vannak a

termelési feltételek változására, és visszahatnak a

gazdaságpolitika igazodási pályájára.

A belső felhalmozás

A külső finanszírozás kényszere miatt a félperiféria piacai

sokkal védtelenebbek, mint a világpiacot domináló centrum

országok piaca. A félperiféria termelését, saját belpiaci

hátország híján, nem az itteni (gyenge tőke és technológiai

ellátottságú) vállalatok uralják, hanem a nemzetközi

vállalatok. Legtöbbször ezek a TNC-k termelési telephelyként

tudják használni a félperiféria termelési tényezőit (jellemzően

a munkaerőt, illetve a fizikai infrastruktúrát). Saját

termelési láncukon belül alakítják ki az egyes telephelyek

közötti munkamegosztást. Geopolitikai értelemben azt

mondhatjuk, hogy a modern korban ezeknek a vállalatoknak az

üzletpolitikája határozza meg legközvetlenebbül a termelésben

bekövetkező nemzetközi szakosodást az egyes régiók között, és

ezek a TNC-k szabályozzák a tőke és technológia globális

áramlását. A félperiféria saját helyi termelőit ez hátrányosan

érinti, hiszen a TNC-k igazodó magatartást kényszerítenek rájuk

a nemzetközi szakosodásban.

Mindez alacsony fokú specializációt, és a helyi termelést

jellemző gyenge tőke és technológiai ellátottság fennmaradását,

8


sőt fokozódását eredményezi a nemzetközi TNC-kel szemben

(például mert csak a velük kialakított kapcsolatokon keresztül

férnek hozzá a világpiachoz). Összességében a TNC-k a

félperiférián kiszorítják a helyi termelőerőt és meghatározott

specializációt kényszerítenek a túlélőkre, miközben képesek

kisajátítani a helyi piacot (és saját igényük szerint

bekapcsolni a világpiacba, Radice:2009). A szabadpiaci

kezdeményezések a történelem során ezért mindig az adott

geopolitikai struktúra (akkumulációs rezsim) centrumállamainak

és vállalatainak érdekét szolgálta, a liberalizációs ideológiát

ezért ők képviselték, illetve erőltették a világrendszer

perifériájára3.

A félperiféria termelési viszonyait jellemző aszimmetrikus

függőség állandóan újratermeli a pénzügyi

egyensúlytalanságokat, hiszen a térségben megtermelt jövedelem

jelentős részét a TNC-k kiviszik az országból, míg a helyi

fogyasztáshoz és termeléshez (beruházásokhoz) szükséges javakat

kívülről szerzik be. Mindez fokozódó tőke és technológiai

importfüggőséghez vezet. A fizetési mérleg ezen folyamatok

miatt még akkor is tartósan deficites tud maradni, ha a

külkereskedelmi egyenlegben többlet keletkezik. Utóbbi csak

annyit jelent, hogy a TNC-k (és a hozzájuk tapadó helyi

termelők) képesek exporterejüket anélkül maximalizálni, hogy az

újabb beruházásokat (vagyis importot) igényelne.

3 Erre jó példa a XVIII-XIX. századi felemelkedő brit monarchia törekvése, hogy minél több függő gazdasági helyzetbe kerülő államra szabadkereskedelmi egyezményt kényszerítsen. Az első ilyen a francia forradalom előestéjén kötött 1786-os rövid életű brit-francia kereskedelmi szerződés (Eden-Treaty) volt. Később Oroszországgal, Törökországgal, és az önállóságukat brit segítséggel elnyerő latin-amerikai volt gyarmatokkal kötött hasonlót ( Wallerstein:1989, p87-89).

9


A félperiféria termelését és fogyasztását jellemző magas

importigény, és a helyben megtermelt jövedelem jelentős

részének kiáramlása miatt alakulnak ki fizetési mérleg-

egyensúlytalanságok, amelyek kumulált formában eladósodáshoz,

idővel pedig adósságválsághoz, sőt csődhöz vezethetnek. Mivel a

félperiféria eladósodása nem egyedi történetek egymástól

független véletlenszerű együttállása, hanem a tőkés

világrendszer működéséből következő rendszer-szimptóma, ezért

ezek a válságok sem egymástól függetlenül, hanem éppen

ellenkezőleg, ciklikusan és szisztematikusan alakulnak ki az

adott kor félperifériáján (mint történt az például a 1980-as

években Latin-Amerikában, Kelet-Európában, Afrika és Dél-Ázsia

egyes térségeiben). A szisztematikus csőd a világrendszer

integráltságát is veszélyezteti, hiszen a nemzetközi pénzügyi

közvetítőrendszer egészében is egyensúlyi problémákat okoz,

aminek az orvoslására hozták egyébként létre a nagyhatalmak a

világháború után a Nemzetközi Valutaalapot.

A világrendszer műkésének ez a vázlatos leírása egy

alapszituációra utalt, vagyis egy általános értelmezési szint

része. Ahhoz, hogy a működést jobban megértsük, a konkrét

történelmi megjelenéseit kell közelebbről megvizsgálni.

Az általános leírásból következik, hogy a tőkés világrendszer

fejlődése szükségszerű válságokat eredményez bizonyos

térségekben, amelyek összeadódva a világrendszer fejlődésének

irányára is kihatnak. A politikai struktúrát egyben tartó

intézmények (nemzetköziek vagy a centrum államok szervezetei) a

rendszer fejlődésével párhuzamosan kompenzációs mechanizmusokat

hoztak létre, hogy a tőkés felhalmozás zavartalan működéséhez

10


szükséges egyensúlyt fenntartsák. A geopolitikai változásokkal

együtt alakuló akkumulációs rezsimek ezeknek a kompenzációs

mechanizmusoknak az átalakulását is meghatározzák.

Az egyik ilyen szervezet a világháború után létrehozott IMF

volt, de emellett számos egyéb mechanizmus biztosítja a tőke

szabad áramlását a nemzetközi rendszerben, ami biztosítja az

egyes térségek fizetőképességének fennmaradását hosszú ideig.

Milyen típusú finanszírozási formák képesek egyben tartani a

tőkés világrendszert, és milyen geopolitikai változások

határozzák meg ezek átalakulását?

Az államok fizetési mérlege felől nézve három formát érdemes

megkülönböztetni, amelyek a tőke szabad mozgásának is három

különös formái: a hitel, a működő-tőke, és a különböző pénzügyi

transzferek. A kelet-európai félperiféria világgazdasági

integrációjának történetét is éppen e három finanszírozási

forma alapján fogom szakaszolni, ami a fizetési mérlegben zajló

folyamatokat meghatározott történelmi korszakokban eltérő módon

alakította.

Azt, hogy egy adott korban melyik forma dominálja a

félperiférián a külső finanszírozást azt nem néhány gazdasági

aktor, például vállalati vezető vagy a gazdaságpolitika

irányítói döntik el, hanem a korszak geopolitikai feltételei

határozzák meg.

A továbbiakban röviden azt mutatom be, hogy a kelet-európai

félperiféria világháborút követő gazdaságtörténeti ciklusait

hogyan lehet a különböző finanszírozási formák (hitel, FDI,

transzferek) alapján tipizálni. Áttekintő jelleggel az egyes

korszakok jellemzőire is röviden kitérek.

11


Finanszírozási korszakok

Bár az 1950-es évek kelet-európai elzárkózási kísérlete nem

képzi az elemzés tárgyát, érdemes megjegyezni, hogy a

hidegháború nem csak a politikai kapcsolatok megszüntetésére

terjedt ki, hanem az államszocialista országok deklarált célja

volt minimalizálni a megörökölt külső tőke és technológiai

függőségeket. Felszámolni ugyan sohasem sikerült, hiszen mind a

kereskedelmi, mind a pénzügyi kapcsolatok végig fennmaradtak,

sőt az 1956-os magyar forradalom idején még komoly technikai

nehézségeket is okozott a külső finanszírozás fenntartása

(Mong:2012), a gazdaságpolitika domináns stratégiája ezen

kapcsolatok visszaszorítására törekedett az 1960-as évek végéig

(ugyanakkor már az ’50-es években voltak alternatív

gazdaságpolitikai elképzelések, amelyek kiegyenlített viszonyt

kerestek volna a tőkés centrumállamokkal).

A külső finanszírozás egyik legjellemzőbb formája a

hitelbeáramlás, amelynek története a ’60-as, majd ’70-es, de

leginkább a ’80-as évek nyitási kísérleteinek részét jellemezte

az államszocialista Kelet-Európában. A hitelbeáramlás az egyik

legtipikusabb, de talán az egyik legveszélyesebb finanszírozási

forma, hiszen közvetlenül termel adósságot, közvetett módon

pedig a kamatkifizetéseken keresztül tovább rombolja a fizetési

mérleg egyensúlyát (nem csak a külföldi vállalatok által

megtermelt jövedelem áramlik ki az országból, hanem a hitelek

után fizetett kamat is). A hitelfelvétel esetén tehát már rövid

távon drasztikusan el tud romlani a külső pénzügyi egyensúly,

így különösen fontos kérdés, hogy mire fordítják a kemény

12


devizában felvett hiteleket. Ha a termelés szerkezetének

javítására fordítják (mint arra történtek törekvések az

államszocializmus idején a ’80-as években), képes-e abban az

esetben az eszközölt termelő beruházás kamatostul kitermelni az

adósság törlesztését?

Nem állítom, hogy szükségszerűen nem képes, de a történelmi

tapasztalat azt bizonyítja, hogy tipikusan nem könnyű a

nemzetközi beruházási hiteleket visszafizetni (nagyon sok

feltételnek kell egyszerre teljesülnie4).

Mindenesetre az általunk vizsgált államszocializmus idején ez

biztosan nem sikerült. Érdemes megvizsgálni, hogy miért.

A tudományos közbeszédet uraló paradigma szerint hatékonytalan

gazdaságszervezés miatt rosszul használták fel a beruházási

hiteleket (lásd erről: Köves:1980), sőt egyesek szerint a fő

problémát az okozta, hogy az államkölcsön egy részét nem is

beruházásokra, hanem fogyasztási (sokszor importált) javak

ártámogatására fordította a kádári gazdaságpolitika. A két

elképzelést itt sem cáfolni, sem megerősíteni nem fogom, egy

harmadik szempontot viszont érdemesnek tartok behozni az

elemzésbe, amely arra világít rá, hogy a legügyesebb

felhasználás mellett sem egyszerű kitermelni ezeknek a

hiteleknek a fedezetét. A felmerülő probléma ugyanis, hogy

szükséges, de nem elégséges feltétel a hitel okos felhasználása

(megfelelő termelési szerkezetbe történő átültetése). Emellett

biztosítani kell tudni a kijutást a nemzetközi piacra, és fenn

kell tudni tartani a lehető legközvetlenebb hozzáférést az

adott termelési struktúra által igényelt csúcstechnológiához.4 A feltételeket felsorolja: Éber, Gagyi, Gerőcs, Pinkasz, Jelinek (2014) Fordulat21 p22-23.

13


Önmagában a nemzetközi hitelfelvétel egyiket sem garantálja.

Magyarországon például a kemény devizát megtermelni képes

legfontosabb exportágazatok közül az agrárium kiszorult a

nyugati piacokról az 1980-as években, amikor a létrejövő közös

európai agrárpolitika vámfalat húzott a belső mezőgazdasági

piaca köré. Így hiába jött létre a kor egyik legszínvonalasabb

agrár termelőágazata, például a technológiai újítással élenjáró

bábolnia állami gazdasággal, a piaci hozzáférés (és rajta

keresztül a technológiai versenyben a helytállás) inkább

romlott, mint javult volna a korábbiakhoz képest (az állami

gazdaságról lásd: Sára Sándor (1985): Bábolna című

dokumentumfilmjét). Mindez viszont a kölcsönből finanszírozott

beruházások megtérülését könnyen ellehetetlenítette okos

felhasználás esetén is.

A legtöbb ágazatban (jellemzően a nagyiparban) a beruházásokhoz

szükséges technológia egy része kemény deviza ellenében hiába

maradt megvásárolható, a centrumállamok legfejlettebb

csúcstechnológiájához a hozzáférés továbbra is rendkívül nehéz

maradt (lásd: Cocom-lista). A legjellemzőbb esetekben az 1970-

es évek túltermelési válsága miatt a centrumban már

hatékonytalannak számító „másodvonalbeli” technológiákhoz

lehetett csak hozzáférni, ami hiába járult hozzá az

államszocialista termelési struktúra modernizálásához,

valójában ráerősített a tőkés ipari országokkal szembeni

technológiai lemaradásra.

A kemény devizában felvett hitelek kitermelése így lényegében

egyik országban sem sikerült, függetlenül attól, hogy

szocialista vagy tőkés félperifériáról volt szó (lásd: az

14


import-helyettesítő iparosítás tanulságait Latin Amerikában,

Hirschmann:1968).

A hitelfelhalmozás miatt kialakuló külső eladósodás viszont

nagyon veszélyes, mert rendkívül érzékennyé teszi az érintett

nemzetgazdaság finanszírozását a nemzetközi pénzpiaci

ciklusoktól. A sérülékenység a pénzügyi apály idején, amikor a

nemzetközi tőke megdrágul (kamatai felmennek) erősen hat, és

ha kiegészül a devizaárfolyamok hirtelen elmozdulásával, mint

történt az az 1979-es Volker-sokkot követően, akkor pillanatok

alatt olyan típusú csődhullám söpörhet végig a félperiférián,

aminek nem jelentenek akadályt a szocialista-tőkés geopolitikai

határok, és még a tőkés világrendszer működését is képes

veszélybe sodorni. (Szegő:1989).

A külföldi hitelfelvétellel szembe szokás helyezni a működő-

tőkéért (FDI) zajló nemzetközi versenyt, mint amiben a

helytállás segít újraszakosodni a nemzetközi munkamegosztásban

és még a finanszírozás problémáira is gyógyírként szolgál. Ezt

megint sem cáfolni, sem megerősíteni nem tudom jelen dolgozat

keretei közt, néhány észrevételt viszont fontosnak tartok

megosztani az FDI beáramlásával kapcsolatban. Az egyik, hogy

sokkal kisebb a nemzetközi tőkeexport a félperiféria felé, mint

amekkora ezen országok külső finanszírozási igénye, így a

tőkéért zajló nemzetközi versenyben keveseknek adatik meg a

hozzáférés. Viszont a kiélezett versenyhelyzet miatt jellemzően

kedvezőtlen alkupozícióban kerülnek kapcsolatba a tőkével.

Másik mellékszál, hogy az FDI jelentős része az

exportágazatokba áramlik, ami szintén szűk keresztmetszetet

képezhet, ha a nemzetközi exportpiacok méretét nézzük.

15


Általában kevesebb ugyanis a fejlett ipari államok éves

árubehozatali igénye a világpiacról, mint amekkora a feltörekvő

országok éves külső finanszírozási igénye (Lóránt:1990), vagyis

a nemzektözi rendszer szempontjából a tőkeexport önmagában

biztosan nem képes tartós megoldást kínálni a pénzügyi

egyensúlytalanságokra.

De térjünk vissza a mikro (félperifériás állam) szintjére. A

tapasztalatok azt mutatják, hogy rövid távon a működő-tőke

beáramlása enyhíti a finanszírozási nyomást, de hosszú távon

nem képes kiváltani az adósságfüggőséget. Egyfelől azért, mert

csak hosszabb-rövidebb ideig tud egyazon térségbe áramlani, a

legritkább esetben sem tart örökké. Jellemzően addig érkezik

egy országba, amíg a tőkebeáramlás annak valamilyen a

termeléshez kapcsolódó szerkezeti akadályába nem ütközik.

Szinte bármi lehet ilyen akadály, részletes elemzést erről most

nem áll módomban közölni, hiszen egyedi korszakok konkrét

termelési struktúráitól függ a befogadó állam képessége az FDI

fogadására. A paraméterek között szokás említeni földrajzi

adottságokat, a munkaerő minőségét, a helyi piac és a meglévő

termelési szerkezet állapotát5. Ami nekünk fontos, hogy nem

létezik a működő-tőke állandó beáramlása. Helyi szinten ennek

periodikus változásaival lehet találkozni. A periódus hosszát

együtt határozzák meg nemzetközi geopolitikai feltételek

(rendelkezésre áll-e megfelelő mennyiségű FDI), illetve a helyi

5 Az már más módszertani kérdés, hogy milyen eltérő következtetésekre juthatunk, ha az FDIbeáramlás és az említett paraméterek közötti oksági viszonyban felcseréljük a függő és a függetlenváltozót: vagyis, hogy nem a munkaerő minőségével magyarázzuk az FDI vonzóképességet, hanem azFDI beáramlással a munkaerő állapotát. A dialektikus viszony ellentmondásait a klasszikus elméleteknem tudják feloldani.

16


gazdaság felszívóképessége. A termelőerők fejlődésével

mindkettő könnyen szűk keresztmetszetté, a beáramlás

periódusának lezárójává válhat.6

Érdemes még röviden utalni az FDI beáramlással kapcsolatos

kelet-európai tapasztalatokra. A XX. században a

legdinamikusabb tőkebeáramlást a rendszerváltást követő

évtizedben tapasztalhatták meg ezek az országok. Mivel

legtöbbjük tetemes adósságot örökölt a rendszerváltást megelőző

korszakból nagyon nagy volt az FDI-ra való ráutaltságuk, így az

éles versenyben viszonylag gyenge alkupozícióban – egymással is

versenyezve – kényszerültek bevonzani a tőkét. A dinamikus

tőkebeáramlás rövid ideig (Magyarország esetében egy évtizedig

sem) tartott és szinte kizárólag a privatizációhoz kapcsolódott

(Lóránt:2001). Összességében rossz alkufeltételek mellett

történt meg a nemzetközi munkamegosztásba történő vissza-

szakosodás, a beáramló FDI a helyi termelőerőket a termelési

lánc azon fokain kapcsolta vissza, amelyet ekkor már súlyos

túltermelési válság sújtott a centrumban. A centrum országok a

tőkeexporttal párhuzamosan ezeket a hatékonytalan

termelőkapacitásokat elkezdték külső telephelyekre kihelyezni.

Az FDI-ért zajló éles küzdelem tehát a nemzetközi termelési

lánc egy leértékelődő pontjára összpontosított a privatizáció

idején. Magyarországon ez már a ’90-es évek végén lezárult,6 Extrém példának számítanak a távol-keleti kistigrisek, ahova több évtizeden át áramlott be aműködő-tőke, és erőteljesen dinamizálta az itteni gazdaságok újraszakosodását a nemzetközimunkamegosztásban. Ennek feltételei viszont számosak voltak, a hidegháborús geopolitikától, a kínaipiac, és a japán termelési lánc közelsége mellett társadalmi okokig. A tanulság, hogy itt sem tartottörökké ez a korszak, az átszakosodás nem jelentett automatikus felzárkózást, az FDI beáramláslassulása pedig a félperifériás pénzügyi válságokhoz hasonló tapasztalatokhoz vezetett az 1990-esévek végén.

17


amikor a nemzetközi pénzpiaci kondíciók egyébként az orosz és a

távol-keleti válságok miatt elromlottak. Így a 2000-es évek

elején az ország ismét hitelfelvételre szorult, az

adósságfelhalmozás pedig a rövid átmeneti konszolidációs

időszakot követően újra felgyorsult7. Az FDI beáramlással

kapcsolatos tanulság, hogy bár ez a forma átmenetileg képes

enyhíteni a finanszírozási gondokat, hosszú távon nem egy

garantált orvosság. Hatása főleg attól függ, hogy a termelésen

belül hova történik beáramlás és milyen feltételekkel. Ezek

mellett az alkufeltételek mellett dől el ugyanis az

újraszakosodás minősége az állandóan változó nemzetközi

munkamegosztásban.

A harmadik finanszírozási formát képzik a transzferek, ezek

szerepe Kelet-Európában a ’90-es évektől kezdődően került

előtérbe.8 Transzferek alatt a nemzetközi segélyeket értem

(ezeket az különbözteti meg a többi finanszírozási formától,

hogy nem kell őket visszafizetni, ezért nem termel közvetlenül

adósságot). Segélyeket a legszegényebb perifériás országok

szoktak kapni (többségük afrikai), és mint arra Samir Amin

(1977) felhívja a figyelmet, ennek a finanszírozási formának a

szerepe nem a jótékonyság, hanem a legsérülékenyebb országok

termelőit veszélyeztető állandó fizetési krízis elhárítása,

vagyis a világrendszer munkamegosztásán belül a

fizetőképességük fenntartása. A Kelet-Európába érkező

7 Ráadásul az 1995-ös reformoknak köszönhetően az IMF kölcsön fejében a fizetési mérleg teljesliberalizációjára sor került, a devizát konvertibilissé tették, így a nemzetközi tőke akadálymentesenközlekedhetett ki és be az országban. Megnyíltak a magáncsatornák is, a bankrendszerliberalizációjával az adósságfelvétel jelentős részét magánszereplők végezték.

8 először a Phare-programok révén18


transzferek az uniós csatlakozást követően kezdenek el

látványosan felfutni, ezeket ugyanis az Európai Bizottság

osztja ki az Unió felzárkózó tagállamainak a kohéziós és

strukturális alapjaiból, illetve érdemes ide sorolni a

mezőgazdasági kifizetéseket (utóbbiak aránya a 2014-től kezdődő

költségvetési ciklusban nő meg igazán).

Magyarország geopolitikai függőségeivel kapcsolatos egyik

legaktuálisabb kérdés az Európai Unióhoz fűződő viszony. Ez

ugyanis az a külső geopolitikai rezsim, ami legközvetlenebbül

határozza meg a gazdaságpolitika mozgásterét a nemzetközi

munkamegosztásban. Röviden ezért értelmezni kell az Európai

Unió szerepét a nemzetközi (regionális) munkamegosztásban,

illetve az uniós transzferek szerepét a félperifériás

tagállamok külső finanszírozásában.

Az Európai Unió, mint regionális munkamegosztás

A Jacques Delors vezetésével 1986-ban kialakított közös

regionális politika egyik célja éppen az volt, hogy a belső

európai szabadpiaci struktúrát (az azon belül kialakult

munkamegosztást) fenntartsa. A közös költségvetés

újraelosztásával kellett egyben tartani a szabadpiacot, ami

által maradéktalanul érvényesíthetővé vált a négy szabadságfok:

a tőke, a munka, az áruk és a szolgáltatások akadálymentes

áramlása. Számunkra a legfontosabb kérdés itt most, hogy a

félperifériás tagállamok szempontjából (az ilyen országokat az

európai szakzsargon nettó befogadó államnak nevezi) mit

eredményez a munkamegosztás szempontjából a beáramló uniós

transzfer.

19


A legközvetlenebb hatás hasonlít a nemzetközi segélyekhez,

fenntartja ezen országok fizetőképességét a kialakult

munkamegosztáson belül. Mint feljebb bemutattam, a kelet-

európai nettó tőkefogadó országok kereskedelmi és fizetési

pozíciója általában gyenge, jellemző a tetemes eladósodottság,

a fizetési mérlegek állandó egyensúlytalansága, utóbbit

hivatott kiigazítani, vagy még inkább kompenzálni ez az extra

pénzügyi puffer.9 A fizetőképesség fenntartása mellett a

beáramló források másik fontos szerepe, hogy keresletet

teremtenek a félperifériás piacokon. Ezt részben a tagállamon

keresztül végzik, amely a forráselosztás közvetett, helyenként

közvetlen koordinátora. A félperifériás állam a gyenge pénzügyi

pozíciója miatt a belső piac (és tőkeképzés) számára lényeges

keresletet nem, vagy csak rendkívüli áldozatok árán tudná

önállóan megteremteni (erről lást a ’80-as évek beruházási

hiteleinek történetét). A 2000-es évekre jellemző

eladósodottsági szintek mellett a legtöbb újonnan csatlakozó

tagállam önmagától képtelen lett volna keresletet generálni

saját piacain, így ennek funkcióját részben vagy egészben a

beáramló uniós források vették át (Magyarországon a 2008-as

válságot követően leginkább egészben). Ez a kereslet teremti

tehát meg a belső piac tőkeképződés szempontjából hiányzó

részeit, amelyen a helyi vállalkozók tőkefelhalmozási

9 A kelet-európai tagállamok a 2007-es költségvetéshez tudtak először teljes jogú tagként csatlakozni,ezt követően 2009-ben indult be igazán irányukba a nagyívű uniós forrásbeáramlás. A legtöbbországban ennek aránya pár év alatt elérte a GNI 3-4 százalékát, de olyan szélsőséges esetekkel istalálkozni, mint Magyarország, ahol 2013-ra a GNI 5 százalékát tette ki a transzfer értéke. Mint arrólhazai közgazdasági berkekben is olvasni, a 2011-től beinduló átlagosnál nagyobb ütemű növekedésiráta leginkább ennek a hirtelen megugró tőkepuffernek köszönhető, Dedák:2014).

20


műveleteiket végezhetik. Piacot teremt, de nagy kérdés, hogy

mely területeken (iparágakban), és milyen a helyi termelők

számára releváns feltételek mellett történik ez a piacteremtés.

Ezek a feltételek ugyanis meghatározzák a belső tőkeképződés

folyamatának irányát és lehetőségeit. Az állam szempontjából

továbbá lényeges, hogy a nemzetközi beágyazottsága mellett

fennmaradjon a fizetőképessége, és folyamatosan elérhetőek

legyenek olyan külső források, amelyekkel saját piacain

keresletet, végső soron magát a piacot képes megteremteni. A

legtöbb nemzetközi transzfer (akár segély, vagy uniós

támogatás) jellemzően nem közvetlenül a termelő szférába

érkezik. Közvetlen hozzáférést technológiákhoz sem tesz

lehetővé.

Az uniós transzferek - mint említettük - vagy a földalapú

mezőgazdasági támogatásokat, (egyfajta területalapú

árkiegészítést) jelentenek, vagy pedig fejlesztéspolitikai

célokat szolgálnak. Utóbbiért felel a kohéziós és strukturális

alapok újraelosztása. Az újonnan csatlakozó tagállamok külső

forrásainak döntő hányada ezekből a kiosztásokból tevődik

össze. A fejlesztésre szánt pénzek általában a helyi fizikai

infrastruktúra kiépülését segítik elő. Legközvetlenebbül itt

találkoznak a helyi termelőerőkkel, amelyek maguk is használják

ezeket az infrastruktúrákat. A legjelentősebb infrastrukturális

beruházások a 2007-2013-as költségvetésben a közúti és a vasúti

hálózat fejlesztéséhez kapcsolódtak, kevés pénz átfolyt a

szolgáltató szektoron is, például környezetvédelmi és

turisztikai desztinációkkal.

21


Ha a termelő iparágak szempontjából nézzük a fejlesztéseket,

illetve azok finanszírozását, akkor a legnagyobb haszonélvező

egyértelműen az építőipar volt. Leginkább ugyanis az itteni

vállalatok találkoztak növekvő állami megrendeléssel. Az

építőipari vállalatok ugyanakkor a legcsekélyebb mértékben

képesek hozzájárulni egy nemzetgazdaság helyváltoztatásához a

nemzetközi munkamegosztásban, hiszen az általuk előállított

javak kereskedelembe aligha vihetőek (non-tradables). Az ágazat

teljesítménye legkevésbé függ a nemzetközi konjunktúrától,

sokkal közvetlenebb a viszonya a hazai belpiaci (legtöbb

esetben a költségvetési ciklusokhoz kapcsolódó) konjunktúrához.

Az ágazat felhalmozásban betöltött szerepe tehát direkt mód nem

hat ki a nemzetközi munkamegosztásra, sokkal inkább a fennálló

munkamegosztás hatásaitól függ az iparág teljesítménye.

Az uniós transzferek (mivel a termelésben uralkodó általános

technológiai színvonalra is legfeljebb csak közvetetten

gyakorolnak hatást) a félperiféria helyváltoztatását,

felzárkózását a regionális munkamegosztásban nem teszik

lehetővé. Sőt mint alább demonstrálni igyekszem, inkább

megerősítik a létező függőségeket.

Mivel a beáramló források meghatározott ágazatokban (főleg a

non-tradables termékek előállítóinál) generálnak a piac számára

fontos keresletet, érdemes megnézni, milyen hatást gyakorolnak

a termelő iparágakra, főleg azokban a szektorokban, ahol

kereskedelembe vihető (tradables) árutermelés történik.

Hipotézisem szerint a hazai termelő szektorokban egy kiszorító

hatás érvényesül az uniós források és a közös piac

versenyszabályai miatt. Az uniós transzferek ugyanis nem csak

22


piacot teremtenek, hanem a szabadpiaci versenyszabályok

átültetésén keresztül kinyitják a félperiféria belső piacait a

szélesebben vett európai közös piac irányába. A helyi termelők

tehát fokozott nemzetközi versennyel találkoznak, amivel

szemben az állam iparpolitikai védelmi rendszere

(árfolyampolitika, vámpolitika, versenyjogi szabályok,

támogatási rendszerek, hozzáférés a hazai erőforrásokhoz)

megszűnik, hiszen az uniós tagsággal az EU a forráselosztás

szabályait is meghatározza.

Az európai vállalati versenyhelyzet tehát közvetlenül érinti az

itteni termelőket. Ebben a versenyben pedig jellemzően „a

felkészültebbek” a tőke és technológiai ellátottság magasabb

fokán álló vállalatok képesek érvényesülni. A tőke és

technológia ellátottságban szegényebb hazai termelővállalatok

tehát fokozott versenyhelyzetnek vannak kitéve saját piacaikon,

ahol az erősebb külföldi TNC-k képesek kiszorítani őket, és a

piacaikat bevenni. A termelő ágazatokkal az uniós csatlakozás

után nagyon hasonló dolog történik, mint ami az 1990-es évek

privatizációja idején a korábbi állami nagyvállalatokkal

történt. Vagy teljesen kiszorulnak a nemzetközi

munkamegosztásból (mivel természetes külső piacaik megszűntek),

vagy egy meghatározott alacsony fokon kénytelenek átszakosodni,

de ennek árát saját hazai piacaik elvesztésével fizetik meg.

Újraspecializálódni ezek között a körülmények között (állami

iparpolitikai eszközök hiányában) rendkívül nehézkes az Unión

belüli munkamegosztásban. Néhány kivételezett ágazat

23


természetesen megjelenhet, haszonélvezője lehet a közös

piacnak, illetve az uniós újraelosztásnak.10

Összességében azt mondhatjuk, hogy az uniós kifizetések,

hasonlóan más típusú transzferekhez (például nemzetközi

segélyekhez) meghatározzák a fennálló nemzetközi vagy

regionális munkamegosztást. Fenntartják a specializációt a

centrum-periféria kapcsolatrendszerben, és nem engedik az

alacsony fokon szakosodott gazdaságokat, hogy kedvezőtlen

csereviszonyaikon változtassanak. Mindez pedig egyszerre tartja

fenn a helyi termelőszférát sújtó pénzügyi egyensúlytalanságot,

viszont a beáramló források megerősítik az állam

fizetőképességét (és piacteremtő csatornáit).

Azáltal, hogy piacot teremtenek a helyi infrastruktúrában (ami

a nemzetközi kereskedelem és elosztás szempontjából mindenkinek

fontos), kinyitják ezeket a belpiacokat a külső tőkeerős

vállalatok előtt. A közösségi versenyjogi szabályoknak

köszönhetően ezeken a piacokon egy intenzív kiszorítási verseny

veszi kezdetét, ami visszacsatolja a helyi termelőket a

nemzetközi munkamegosztás alsóbb fokaira, rossz esetben akár

még lejjebb is. Ez az előnytelen szakosodás a TNC-k által

helyben megtermelt jövedelem kivitele miatt kedvezőtlen nettó

külső eladósodást eredményez, amit viszont a beáramló

tőketranszferek kompenzálnak. Így fizetési válság az

egyenlőtlen munkamegosztás ellenére sem tud – legalábbis

elméletben – kialakulni. Érdemes azonban hangsúlyozni, hogy ez10 Ezek jellemzően valamilyen nagyon speciális szolgáltató szektorhoz kötődnek (például szoftver-szolgáltatásokhoz). Számuk, gazdasági penetrációjuk, illetve foglalkoztatás vagy adófizetésszempontjából nemzetgazdasági súlyuk viszont elenyésző. Legtöbb esetben pedig nem is termelővállalatokról van szó, hiszen közvetlen értékelőállítást nem végeznek a hagyományos értelemben.

24


egy elméleti keret, ami előfordulhat, hogy empirikusan a

szabadpiaci penetráció és globális munkamegosztás, valamint a

váltakozó nemzetközi pénzpiaci ciklusok miatt nem minden

esetben teljesül. Súlyos fizetési egyensúlytalanságok ugyanis

ki tudtak, sőt ki is alakultak a közös fizetési térségen belül.

Az Unió perifériájának számító országokban emiatt

szisztematikus eladósodás, és adósságválság alakult ki.11

II. Az állam funkciója a nemzetközi munkamegosztásban

Az Unión belül kialakult gazdasági munkamegosztáson

nemzetállami eszközökkel lényegében tehát nem lehet érdemben

változtatni, míg a külső közös európai szakosodáshoz is

legfeljebb a közös politikákon keresztül férnek hozzá a

11 Az Európai Unió valójában nem egy homogén regionális struktúra, hanem a régiót körülölelőnemzetközi munkamegosztásba állandóan változó feltételek mellett aszimmetrikusan illeszkedőtagállamok halmaza. Egymáshoz fűződő viszonyaikat nagyban befolyásolni tudja a globálismunkamegosztásban zajló változás. Ez a szempont különösen a 2016-tól hatályos transzatlantiszabad kereskedelmi övezet létrehozása után válhat fontossá. Ennek pontos hatásairól keveset lehettudni, néhány független tanulmány éppen arra figyelmeztet, hogy akár még gyengülhet is az Uniónbelüli munkamegosztás kohéziója (Bertelsmann:2013). Mindenesetre a nemzetközi munkamegosztásdinamikus változásaival együtt alakul az Unión belüli centrum-periféria viszony. Míg a ’90-es évekbenNémetország körül egy sokkal szorosabb szatellit gazdasági övezet jött létre a kelet-európaiátalakulásnak és a déli tagállamok gyors növekedésének köszönhetően, amit a német vállalatokglobális versenyhelyzetük megerősítésére tudtak felhasználni. Addig a 2000-es éveket egyre inkább atávol-keleti piacokhoz való hozzáférésért zajló globális verseny jellemzi, ami a német vállalatoküzletpolitikájában, végső soron a német gazdaság átszakosodásában is hatással van. Kérdéses, hogya perifériához fűződő korábbi viszony milyen szerkezeti átalakuláson megy át. Hasonló váltásokatlehet észlelni a spanyol és latin amerikai (általában volt gyarmati), a kelet-európai és poszt-szovjetrelációkban, vagy akár az angol pénzügyi elosztórendszer globális szerepvállalása kapcsán. AzEurópai Unió tehát valójában nem egy szervesen összeálló koherens munkamegosztásra épül, hanemmaga is és egyes tagállamai (térségei) is különálló részét képzik a szélesebben vett nemzetközimunkamegosztásnak.

25


tagállami gazdaságpolitikák (egy-egy kormánynak nagyon nehéz

befolyásolni a kifelé irányuló közös politikát).

Iparpolitikát alig folytathatnak a tagállamok, és piacvédelmi

lehetőségeik is rendkívül beszűkültek. A kutatási terv záró

szakaszában arra teszek mégis kísérletet, hogy ábrázoljam az

uniós csatlakozást követően, különösen a 2010 után kialakult

magyar gazdaságpolitika irányultságait a regionális

munkamegosztásban betöltött helye alapján.

Abból indulok ki, hogy bár az uniós tagság a nemzetközi

munkamegosztásban az előnytelen szakosodást rögzíti, mégis az

állami bürokráciának, az uralkodó politikai osztálynak érdeke

lehet a tagság fenntartása. Az elit belső felhalmozást szolgáló

gazdaság- és társadalompolitikája céljából ugyanis rászorul az

állami beruházásokat és elosztást generáló külső

finanszírozásra.

Az erőforrások újraelosztása ugyanis politikai, sőt

osztálypolitikai kérdés. A helyben versengő elitstratégiák,

amelyek meghatározott társadalmi csoportok és ágazati érdekek

kifejezői, egyre jobban maguk is rá vannak utalva ennek az

újraelosztásnak a koordinálására.

Nem véletlen, hogy a 2014-2017-es uniós költségvetési ciklus

forráselosztását a harmadik Orbán kormány példátlanul

centralizált intézményrendszeren keresztül végzi (lényegében

egy szerv, a Miniszterelnökség hatáskörébe tartozik).

Képes-e egyáltalán ezekből az elitstratégiákból felépülő

állampolitika mégis befolyásolni az ország nemzetközi

munkamegosztásban betöltött helyzetét? Ennek milyen társadalmi

(osztálypolitikai) visszahatásai lehetnek a belső tőkeképződés,

26


illetve iparpolitika szempontjából? A továbbiakban röviden

ehhez vázolok egy lehetséges megközelítést.

III. Elitstratégiák: merkantilista iparpolitika,

protekcionista tulajdonszerzés

Kétfelé csoportosítható a magyar állam iparpolitikai

irányultsága a 2010-es periódust követően. Az egyik a

nemzetközi újraszakosodásban végbemenő változásokhoz igazítja

az államapparátus intézményi képességeit. Ezt az alábbiakban

merkantilista vonalnak hívom, mert elsősorban a kereskedelembe

vihető (tradables) termékek előállítóira vonatkozik. Másfelől a

belső tőkeképződés újraindítása szempontjából fontos

tulajdonszerzést nevezem protekcionista piacvédelmi

intézkedéseknek. Ezek szerepe a 2008-2009-es válságot követően

került előtérbe, amikor a hazai jövedelemteremtés

(tőkeképződés) feltételei a nemzetközi pénzügyi

ciklusmozgásoktól váltak kizárólagosan függővé, emiatt pedig a

válságban a belső felhalmozás lényegében leállt.

Merkantilista iparpolitika

A hazai iparpolitika célkitűzéseinek nemzetközi kontextusa a

félperiféria munkamegosztását érintő újraiparosítási hullám. Az

ipari elvándorlás folyamata a centrum államokból régre,

legalább a ’90-es évek elejéig nyúlik vissza. A folyamatot a

2008-as pénzügyi és azt követő reálgazdasági krízisek tovább

katalizálták (dezindusztrializációról: Brenner:2006). A

dezindusztrializáció eredetét most itt nincs lehetőségem

27


elemezni, amit viszont kiemelhetek ebből, hogy zajlik egy

globális újrarendeződés a termelési szférák közötti

specializációban, aminek keretében az ipari kapacitások

jelentős része a centrum felől a félperiféria egyes térségei

felé vándorol. Ezt a folyamatot a félperiféria államai nem

tudják befolyásolni, az előidéző mechanizmusokat ugyanis a

centrumállamokban zajló átalakulás indukálja.

Amit viszont a helyi gazdaságpolitika megtehet, hogy az ipari

kapacitásokért folyó egyébként viszonylag előnytelen nemzetközi

versenybe beszáll. Azért előnytelen, mert mind az exportpiaci

kijutás, mind a tőke és technológia (finanszírozás) függősége

szempontjából a befogadó gazdaságok szükséglete a termelési

kapacitások iránt lényegesen nagyobb, mint amennyi termelőerő

adott pillanatban globálisan mozgásban van. Nagyon egyszerűen

megfogalmazva: sokaknak kell kevésért versenyezniük. A legújabb

kori magyar gazdaságpolitika ebbe az újraiparosítási versenybe

száll éppen vissza, ami azt jelenti, hogy gazdaságpolitikáját

az újraszakosodás feltételeihez hangolja. Feltételezhető célja

nem pusztán a termelőkapacitások bevonzása („a munka alapú

társadalom” megteremtése), hanem finanszírozási kényszereiből

fakadó szűk mozgásterén is csak úgy képes változtatni, ha

kemény devizát termelni képes exportvállalatok jelennek meg

gazdaságában. A gyenge hazai kisvállalati szektor, melynek

súlya egyébként is elenyésző a külkereskedelemben, hiába minden

gazdaságpolitikai igyekezet (kedvezményes állami banki

devizahitelek), egymaga képtelen betölteni ezt a funkciót.

A merkantilista gazdaságpolitika ezért az ipari elvándorlásban

leginkább érintett vállalatok bevonzására összpontosít. A 2008-

28


as válságot követően (strukturális okok miatt) a

legérintettebbek a járműgyártáshoz kapcsolódó ágazatokból

kerültek ki. Ez a hazai iparpolitikát is arra sarkallta, hogy

ennek az iparágnak az igényeire hangolja át a hazai beruházási

klímát.

Erre két fajta eszközt talált: egyfelől a szokásos

adókedvezmények mellett az Európai Unió félperifériáját régóta

uraló társasági adóversenybe szállt be nagyon radikálisan12.

Másfelől a beruházási klímát – az uniós forrásokból

finanszírozott infrastruktúrafejlesztés mellett – az ipari

munkaerő újratermelésével igyekszik javítani a kormány. Az

ipari tartalék munkaerő kialakításának számos formáját

ismerjük. Legkonkrétabb változásokat a munkaerő-piaci

(érdekvédelmi) szabályozás átírásával gyakorolt a kabinet,

karöltve a törvénykezésbe bevont nemzetközi vállalatokkal. Ezek

a változások leginkább a munka törvénykönyv átírásában öltöttek

testet. Emellett az oktatás közép- és felsőfokú szintjeinek

most induló reformja célozza meg, hogy a korábban preferált

gimnáziumok helyett az alsó középosztály gyermekei a

szakképzésben találják meg helyüket. A formálódó egységes

szakképzési rendszert ráadásul elvonhatják az oktatásfelügyelet

intézménytől (KLIK) és a nemzetgazdasági minisztérium

(közvetlenül az iparkamara) alá helyezhetik13. Iparpolitikai12 A legaktuálisabb adótervek szerint a járműipari TNC-k egységes 10 százalékos kulccsal fognak Magyarországon adózni, ami még az egyik legalacsonyabbnak számító ír 12,5 százalékos kulcsnál is lejjebb van.

13 A szakképzési rendszeren belül egy duális modellt vizionálnak az érintett szakpolitikusok. Az eddigi információk alapján azt lehet sejteni, hogy az állami közszolgáltatás a feladatok minimális ellátására fog koncentrálni, miközben a gyakorlati tudásszerzés terepe a vállalatokhoz kerül (amelyek ezáltal olcsó és relatíve képzett munkaerőhöz jutnak). Hasonló dualitás látszik kibontakozni a

29


célokat szolgálnak a monetáris intézkedések, amelyek az

infláció, reálkamatszint, és a devizatartalékok

felhasználásával a reáleffektív árfolyamot igazítják az

exportszektor igényeihez. Ennek részletes bemutatására ebben a

dolgozatban most nincs mód (de a témában lásd részletesen:

Neményi-Oblath:2012). A nemzetközi munkamegosztásban történő

változások tehát az újraiparosítás formájában érkeznek a

félperifériára.

A folyamat részben kívülről gerjesztett, és a térségben

keletkező versenyhelyzet miatt relatíve kedvezőtlen

feltételeket alakít ki az állampolitikák számára, amikor a

nemzetközi tőkével kell kiegyezniük. Az újraiparosítás

keretében történő átszakosodás mindenesetre kérdéseket vet fel

a félperifériát érintő nemzetközi munkamegosztásban történő

változások jótékony hatásával kapcsolatban.

Protekcionista tőkefelhalmozás

A magyar gazdaság függő helyzetén úgy próbál továbbá lazítani a

kormány, hogy a hazai tőkeképződés beindítását (amennyire csak

lehet) függetleníti a nemzetközi TNC-k működésétől. Ehhez egy

politikailag is lojális és tőkeerős tulajdonosi osztályra van

szüksége, amely a nemzetközi munkamegosztásban betöltött

szerepétől függetlenül képes hozzájárulni a hazai tőkés

felhalmozáshoz.

Ennek a rétegnek a megerősítését a hazai szolgáltató ágazatokfelsőoktatásban, ahol az „értelmiségi szakokra” történő mobilizációt a felső-középosztály számára szűkítik le, miközben a természettudományos (mérnöki) szakokat valamelyest nyitva hagyják akár még a szakképzési rendszerből kikerülők számára is. Részletek itt: http://www.portfolio.hu/gazdasag/munkaugy/korlatoznak_a_gimnaziumi_letszamot.5.205131.html

30

http://www.portfolio.hu/gazdasag/munkaugy/korlatoznak_a_gimnaziumi_letszamot.5.205131.html


(non-tradables) tulajdonviszonyainak megváltoztatásával éri el

a gazdaságpolitika. Mint korábban megmutattuk, ezek

teljesítőképessége kevésbé a nemzetközi üzleti ciklusokra,

sokkal inkább a hazai költségvetés ciklusváltozásaira érzékeny,

így a működési feltételeiket fiskális (elsősorban adó), és

piacszerkezetet befolyásoló (egyéb adminisztratív) eszközökkel

könnyebb elérni. A belső szolgáltató piac részben az uniós

forrásokhoz kapcsolódó fizikai infrastruktúrát jelenti, így

közszolgáltatókat, közüzemeket, építőipart. Emellett a hazai

infrastruktúra részét képezi a hitelpiac, vagyis a bankszektor,

a kiskereskedelem, a távközlés, az energiaszektor, az agrárium

és akár még a médiapiac is.

„Magyarországon a privatizáció kiterjedtsége miatt ezeket a hazai infrastruktúrához

kapcsolódó piacokat is főleg nemzetközi monopolvállalatok uralják. Ebben a

szférában az erőegyensúly visszabillentése gazdasági és erőteljesen osztálypolitikai

kérdésként merült fel. A nemzetközi tőke és a formálódó magyar konzervatív

tulajdonosi réteg itt nem pusztán hierarchikus összekapcsolódásban, hanem a

frontvonal két oldalán jelent meg. Az állam ereje ezekben a szférákban nem merült ki

a piacszerkezet átalakításának képességében: a belső felhalmozáshoz kapcsolódó

újraelosztást, sőt a külső finanszírozásban egyre nagyobb szerepet játszó uniós

források elosztását is saját fennhatósága alá tudta vonni. Ezeken a területeken az

állam vagy közvetlen tulajdonosi igényekkel lépett fel – akár visszavásárlásokon

(reprivatizáció), akár közvetlen államosításokon keresztül – vagy a piac működési

szabályait tudta saját formálódó elitjének tulajdonszerzése érdekében befolyásolni.”

(In: Éber, Gagyi, Gerőcs, Pinkasz, Jelinek:2014, Fordulat 21,

35.o)

31


Az állam által instrumentalizált tulajdonszerzés (a formálódó

tulajdonosi osztály) szempontjából leghatékonyabb eszközei: az

ágazati különadók (amelyek közben a fiskális pozíciót, és a

külső pénzügyi egyensúlyt is javítják a kivihető jövedelem

visszatartásával), a közbeszerzési szabályok, és az állam

(önkormányzati, vállalati, vagy) közvetlen költségvetést érintő

tulajdonosi fellépése volt.

IV. Záró gondolatok

A témafelvezetést ezzel a tagolással lezárom, illetve jelzem,

hogy az európai geopolitikai rezsim függőviszonyai között

bemutatott félperifériás állam munkamegosztásra vonatkozó

politikáinak számottevőek a hatásai a társadalmi (osztály-)

viszonyokra. Mint a merkantilista fejezetben már jeleztem, az

iparpolitika egyik legfontosabb eszköze az oktatás. Más

társadalmi ellátórendszerek (egészségügy, nyugdíj) is hasonló

osztálypolitikai eszközt jelentenek a tőkés felhalmozás, és a

formálódó új tulajdonosi osztály létrejöttének folyamatában. A

kutatáshoz tartozik majd még a jövedelem politika elemzése, ami

elsősorban a személyi jövedelemadó és a forgalmi adók

arányváltozását fogja bemutatni egyfelől a költségvetés,

másfelől a magyar társadalom jövedelmi csoportjainak egymáshoz

mért relatív távolságának szempontjából. A társadalmi

változások szociológiai feltérképezése, a nagy állami

ellátórendszereket érintő reformelképzelések a kutatás tárgyát

képezik. Kifejtésükre jelen dolgozatban nincs lehetőség, de a

későbbiekben a tőkés világrendszer elméletek koncepcióját

32


kiterjesztem a hazai ellátórendszereket érintő formálódó

osztálypolitikákra is.

Irodalomjegyzék

Amin, Samir (1977): Unequal Development: An Essay on the SocialFormations of Peripheral Capitalism. The Harvester Press.

Arrighi, Giovanni (1994): The Long Twentieth Century: Money, Power and the Origins of Our Times. Verso

Arrighi, Giovanni (2000): Globalisation, State Sovereignty and the „Endless” Accumulation of Capital. In: The Ends of Globalization: Bringing Society Back In. 125-150.

Berend T. Iván – Ránki György (1976): Közép-Kelet-Európa gazdasági fejlődése a 19-20. században. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó

Berend T. Iván (1988): A magyar gazdasági reform útja. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó

Bertelsmann (2013) Transatlantic Trade and Investment Partnership (TTIP), Who benefits from a free trade deal? In: Bertelsmann Stiftung, Global Economic Dynamics

Brenner, Robert (2006): The Economics of Global Turbulence, Verso

Brenner, Robert (1977): The Origins of Capitalist Development: A Critique of Neo-Smithian Marxism. In: New Left Review, No. I/104.: 25-92

Chase-Dunn, Christopher (1980): Socialist State in the Capitalist World Economy. In: Social Problems, Vol. 27., No. 5.:505-525.

Darvasi Zsolt – Szapáry György (2008): Az euróövezet bővítése és euróbevezetési stratégiák In: Közgazdasági Szemle, LV. Évf. 2008. Október

33


Dedák Ferenc (2014): Tényleg növekedési csoda van Magyarországon? In: http://m.portfolio.hu/gazdasag/tenyleg_novekedesi_csoda_van_magyarorszagon.1.205065.html?utm_source=index_main&utm_medium=portfolio_box&utm_campaign=portfoliobox

Dobb, Maurice (1946): Studies in the Development of Capitalism.Routledge & Kegan Paul LTD.

Emmanuel, Arghiri (1972): Unequal Exchange, A Study of the Imperialism of Trade, NLB

Éber Márk Áron, Gagyi Ágnes, Gerőcs Tamás, Jelinek Csaba, Pinkasz András (2014): 1989 Szempontok a Rendszerváltás Politikai Gazdaságtanához, In: Fordulat 21.

Frank, André Gunder (1977): Long Live Transideological Enterprise! Socialist Economies in the Capitalist InternationalDivision of Labor. In: Review (Fernand Braudel Center), Vol. 1., No. 1.:91-140.

Hanák Péter – Lackó Miklós – Ránki György (1971): Gazdaság, társadalom, társadalmi-politikai gondolkodás Magyarországon a kapitalizmus korában In: Vita Magyarország kapitalizmuskori fejlődéséről, Akadémia Kiadó.

Hirschman, Albert O. (1968): The Political Economy of Import-Substituting Industrialization in Latin America. In: The Quarterly Journal of Economics, Vol. 82., No. 1.: 1-32.

Jessop, Bob – Sum, Ngai-Ling (2006): Beyond the Regulation Approach: Putting Capitalist Economies in their Place. Edward Elgar

Kozma Ferenc (1996) Külgazdasági stratégia. Aula

Kozma Ferenc (1998): A félperiféria, Külgazdaság-stratégiai kiindulópont Magyarország számára az ezredvégen, Aula

Köves András (1980): A világgazdasági nyitás: kihívás és kényszer, Közgazdasági és Jogi

34

http://m.portfolio.hu/gazdasag/tenyleg_novekedesi_csoda_van_magyarorszagon.1.205065.html?utm_source=index_main&utm_medium=portfolio_box&utm_campaign=portfoliobox




Kövér György (1982): Iparosodás agrárországban: Magyarország gazdaságtörténete 1848-1914. Gondolat.

Lóránt Károly (1990): Adósságcsapda In: Adósság: Tanulmányok adósságunk múltjáról, jelenéről és jövőjéről. Szerkesztette: Vigvári András, Szakszervezetek Gazdaság- és Társadalomkutató Intézete

Kövér György (2002): A Felhalmozás Íve, Új Mandátum Könyvkiadó.

Lóránt Károly (2001): Tartozik és követel. In: Cégvezetés

Mong Attila (2012): Kádár hitele: A magyar államadósság története 1956-1990. Libri

Neményi Judit – Oblath Gábor (2012): Az euró magyarországi bevezetésének újragondolása In: Közgazdasági Szemle, LIX. Évf. 2012. Június

Radice, Hugo (2009): Halfway to Paradise? Making sense of Semi-Periphery. In: Globalization and the New Semi-Peripheries, IPE Series, 25-40.

Sára Sándor (1985): Bábolna, dokumentumfilm

Szegő Andrea (1989): Világgazdasági függés, eladósodás, válság.In: Eszmélet, No. 1.:65-99.

Szentes Tamás (1990): A Kelet-Európai Átalakulás és a Világgazdaság, Aula/Kossuth

Tőkei Ferenc (1988): A társadalmi formák marxi elméletéhez, Kossuth

Wallerstein, Immanuel (1989): The Modern World System III: TheSecond Era of Great Expansion of the Capitalist World-Economy, 1730-1840s. Academic Press

Wallerstein, Immanuel (1976): Semi-Peripheral Countries and theContemporary World Crisis. In: Theory and Society, Vol.3., No. 4.: 461-483.

35


Wallerstein, Immanuel (2010): Bevezetés a világrendszer-elméletbe. L’Harmattan

További internetes források:


http://index.hu/belfold/2014/10/23/ilyen_lesz_a_munkaalapu_orszag_egyeteme/

http://hvg.hu/itthon/20141021_Elkeszult_az_uj_felsooktatasi_koncepcio

http://www.kormany.hu/hu/emberi-eroforrasok-miniszteriuma/felsooktatasert-felelos-allamtitkarsag/hirek/a-kormany-celja-a-teljesitmenyelvu-felsooktatas-kialakitasa

http://www.portfolio.hu/gazdasag/orban_nem_lesz_jovedelempotlo_tamogatas_2018-ra.5.205234.html

http://www.portfolio.hu/gazdasag/egeszsegugy/ma_eldolhetnek_a_kormany_2015-os_tervei.5.205188.html

http://www.portfolio.hu/gazdasag/egeszsegugy/tenyleg_keszul_a_kormany_az_egeszsegugy_atalakitasara.5.205044.html

http://www.portfolio.hu/gazdasag/munkaugy/szivarognak_a_hirek_orban_nagy_terverol_2.204969.html

http://www.penzcentrum.hu/karrier/hozzanyulnak_a_gyes_hez_a_segelyekhez_szivarognak_a_reszletek.1042250.html?utm_source=hirstart&utm_medium=portfolio_linkek&utm_campaign=hiraggregator

http://www.hir24.hu/belfold/2014/10/15/varga-mihalyek-felmelegithetik-a-kgst-t/

36

























http://www.portfolio.hu/gazdasag/egeszsegugy/200_milliardot_kert_balog_az_egeszsegugynek.5.205104.html

37



A félperifériás fejlődés politikai gazdaságtana

Documents

Transcript of A félperifériás fejlődés politikai gazdaságtana