143

etnoszkóp2012|2. évfolyam 1. szám143–152. oldal

Gulyás Judit

A nemzet és a folklór, a nacionalizmus

és a folklorisztikaFolklore and Nationalism in Europe

During the Long Nineteenth Century. Edited by Timothy Baycroft

and David Hopkin. Brill, Leiden – Boston, 2012.

Miért lehet fontos, érdekes és tanulságos folk-lór és nacionalizmus kapcsolatát vizsgálni? Nyilván több okból is; kettőt emelnék ki most. Egyfelől azért, mert történetileg, különösen Kelet-Közép-Európában, a romantikus naci-onalizmus (mint a 19. század egyik legjelen-tősebb ideológiája), illetve a folklór koncepci-ójának megalkotása kölcsönösen feltételezték egymást. Az újonnan létrejött vagy létrejönni kívánó nemzetállamok létét igazoló nemzeti kultúra kiépítéséhez szükség volt a folklórra, vagyis az idegen hatástól mentesen megőrzött (vagy így értelmezett) saját hagyomány kitalá-lására, megtalálására és bemutatására. Ezt pe-dig leginkább a parasztok kultúrája kínálta fel: anyanyelvi volt, szóbeli volt, az alfabetizáció alacsony volta miatt az írásbeliség és a nyom-tatás hordozta kulturális hatásoktól kevésbé érintett, a parasztság kulturális önellátása és korlátozott mobilitása okán pedig (kényszerű-en) archaikus jellegű. Ezenkívül az írásbeliség, a városiasodás, az iparosodás és a modernizá-ció világában a nosztalgia tárgya, az egzotikus másik. Az agrárnépesség (döntően) szóbeli hagyományát pedig a nacionalizmus tette lát-hatóvá. A parasztok szóbeli kultúrájának bi-

144

zonyos elemeit a 19. századot megelőzően is ismerte, lejegyezte vagy akár közzé is tette a kulturális elit egy része (ha szórványosan is), a nacionalizmus révén viszont ezek a szóbeli hagyományok valorizáción mentek keresztül, vagyis értékeket társítottak hozzájuk, ami nem csupán a megismerés, de idővel az elismerés, sőt, a rajongás tárgyává tette azokat. Szimbo-likus jelentősége okán megkezdődött a folklór szisztematikus dokumentációja, archiválása, értelmezése; tudományág jött létre és intézmé-nyesült vizsgálatára.

A másik ok, ami miatt folklór, folklorisz-tika és nacionalizmus kapcsolatának történeti vizsgálata releváns lehetne az, hogy ily módon változhatna az az attitűd, amely e fogalmak társítása kapcsán gyakorta a vád, a gyanakvás, illetve a mentegetőzés retorikáját idézi elő. A nacionalizmus elvileg leíró terminus, gyakorla-tilag ugyanakkor erős konnotációval rendel-kezik, nagyjából a nemzeti közösség jogos (méltóságteljes) önérvényesítése’, illetve a ’ki-rekesztő és bezárkózó, korlátozó és korlátolt mentalitás/attitűd/gyakorlat’ között. Folklór, folklorisztika és nacionalizmus kapcsolatának feszegetése sokak számára szinte inszinuáció, hiszen sérti a tiszta (értsd: politikailag semle-ges és érintetlen) tudomány képzetét. Márpe-dig ha az utókor (jelenkor) éppen még olvasás- és írásképes képviselőiként a téma tabusítása vagy a fölényesen leleplező ítélkezés helyett elődeink gondolkodásmódját próbáljuk megér-teni, az határozottan érdekes lehet és nem utol-sósorban némi önreflexióra is késztethet.

A folklór és nacionalizmus viszonyát a 18. század végétől a 20. század elejéig vizsgáló kö-tet a két szerkesztő fogalmi és tematikus át-tekintést nyújtó előszava (Timothy Baycroft), illetve folklór és nacionalizmus viszonyát összegző zárótanulmánya (David Hopkin), valamint a témára vonatkozó annotált biblio-gráfia és mutatók mellett 15 tanulmányt tartal-maz, melyek két tanácskozás eredményeként születtek meg. 2007-ben a sheffieldi egyetem szervezett konferenciát mintegy 50 előadóval The voice of the people: The European folk revival, 1760–1914 címmel,1 a következő évben pedig Oxfordban került sor egy műhelymegbeszé-lésre, amely a From folk culture to national culture címet viselte. A kötet elsősorban nyugat- és észak-európai esettanulmányokat tartalmaz, alkalmanként dél- vagy kelet-európai kitekin-téssel. A szerzők a történettudomány, művé-szettörténet, építészettörténet, zenetörténet,

irodalomtudomány, folklorisztika, antropoló-gia, régészet képviselői. A szerkesztők nem tagolták (tematikus-kronologikus vagy egyéb szempontból) fejezetekre a kötetet, de lineáris olvasás mellett, amint az az alábbiakban talán kitűnik, mégiscsak kirajzolódnak az egymást követő szövegek bizonyos összefüggései.

Timothy Baycroft a tanulmánykötet be-vezetőjében a 19. századi európai nacionaliz-mus és a folklór összefüggéseiről írva (a „nép” mint hivatkozási alap, a keresés idealizált tár-gya), különösen a nemzetek mitikus természe-tével foglalkozik, vagyis azzal a körülménnyel, hogy míg az államok leírhatók számszerűsít-hető paraméterek mentén (terület, népesség, GDP stb.), a nemzetek nem, hiszen azok olyan absztrakt, fogalmi és érzelmi entitások, melyeket társíthatunk ugyan egy-egy állam-hoz, valójában azonban reprezentációik és szimbólumaik révén érthetők meg. Benedict Anderson nyomán2 kitér arra, milyen követ-kezmények és technikák kísérik azt a hosszú folyamatot, melynek eredményeként a nem-zeti közösség tagjai, bár nem személyesen is-merik egymást (nincs konkrét interperszonális kapcsolatuk egymással), mégis érzelmileg is kapcsolódnak egymáshoz, nemzethez tarto-zásuk módja, kötődésük pedig mintegy vallás-szerű. Anderson elképzelt közösségei mellett (imagined communities) Baycroft tárgyalja a má-sik, a kötet tanulmányaiban is gyakran előfor-duló (bár vitatott) kulcsfogalmat, a kitalált ha-gyományt (invented tradition) is.3 Ahogyan Eric Hobsbawm megfogalmazta, olyan kulturális elemekről van szó, amelyeket „nemzeti” szim-bolikus jelentéssel ruháznak fel a politikai elit képviselői, akik tudatosan próbálják a maguk érdekeinek érvényesülését elősegíteni a nem-zeti identitás kiépítésével egy olyan népesség körében, amely azonosulni tud ezekkel a ha-gyományokkal. A politikai elit rivalizáló cso-portjai azután más és más kulturális elemeket ruháznak fel nemzeti jelentéssel, a maguk po-litikai nézetrendszerének megfelelően. Éppen ezért a nemzeti mitológiák autenticitása legi-timációs erővel bírhat államok vagy politikai rendszerek kiépítésében.

A kötet első tanulmányát (Oral epic: The nation finds a voice) Joep Leerssen (University of Amsterdam) jegyzi.4 A nemzeti nyelven meg-őrzött eposz (vagy ennek hiányában legalább nagyobb terjedelmű, heroikus tárgyú verses epikai művek) léte mint a nemzeti közösség múltjának bizonyítéka különös jelentőséget

145

nyert a 18. század közepétől Európában. Ha az írásbeliség nem őrzött meg ilyen műve(ke)t,akkor a szóbeli hagyományhoz fordultak a korszak filológusai (azaz – Vico nyomán – a mitológiát, nyelvet, ősi epikát tanulmányozó kultúrtörténészek). Ily módon a szóbeliség ku-tatásának irodalomtörténeti tétje lett; a szóbe-liségből az írásbeliségbe áthelyezett epikus mű pedig hibrid termékként funkcionált. Leerssen a továbbiakban Alberto Fortis 1774-ben Ve-lencében kiadott útleírása (Viaggio in Dalmazia) részeként megjelent, Dalmáciába lokalizált ballada, a Hasanaginica lelkes európai recepci-óját elemzi. A helyi hadúr feleségének tragikus sorsáról szóló ballada fogadtatása kétfázisú volt. Előbb egy prózafordítás alapján Goethe készített németül egy verses változatot (1775), amely bekerült Herder népdal-antológiájá-ba (1778). Pár évtized múlva Karadžić szerb balladagyűjteményében (1814–1816) bukkant fel a szöveg, amely már Jacob Grimm figyel-mét keltette fel, de a ballada hatása Mérimée és Puskin költészetében is kimutatható, hogy csak pár intertextuális állomást említsünk. A délszláv epika iránti élénk érdeklődés össze-kapcsolódott a korabeli balkáni függetlenségi törekvéseket övező nyugat-európai szimpátiá-val, s míg Nyugat-Európában az államok nem-zeti múltjukat írott eposzokkal dokumentál-ták, a balkáni nemzetek szóbeli forrásokra tá-maszkodtak. A Hasanaginica rendkívüli európai fogadtatása mindenesetre azt mutatja, hogy a nemzetileg értelmezhető/felhasználható szó-beli hagyomány, a folklór iránti érdeklődés képviselői éppenséggel azok voltak, akik euró-pai ízléssel, transznacionális tájékozottsággal és kitekintéssel rendelkeztek.

A „nép hangjának” megjelenítése az ope-rában a témája Lajosi Krisztina (University of Amsterdam) írásának (Shaping the voice of the people in nineteenth century operas). A legkomple-xebb 19. századi előadóművészeti forma, az opera társadalmi hatása ebben a században lett igazán jelentős (korábban csak néhány nyilvá-nos operaház működött Európában). A 19. századi nemzeti opera mint a közemberek és a hatalom összeütközését megjelenítő, nem-zeti nyelvű librettókon alapuló, népszerű da-lok és táncok elemeit felhasználó, azonnali és közösségi hatást kiváltó multimediális forma a köznép hangját megjelenítő kórus bevezetésé-vel a színpadot mintegy virtuális köztérré vál-toztatta. Számos és változatos nemzeti példa felvonultatása után a tanulmány végkövetkez-

tetetése szerint a nacionalista ideológia a nem-zetek egyediségét hangsúlyozta, ugyanakkor e reprezentáció technikái Európa szerte igen hasonlóak voltak. Vagyis a nemzeti kulturális kánonok létrehozása a 19. században – aho-gyan fentebb Leerssen is érvelt – a kozmo-polita kulturális elit képviselőinek nemzetközi együttműködéseként is szemlélhető.

A folklór fogalmának magyar értelmezé-si hagyományától a következő két tanulmány tárgya távolabb esik ugyan, de jól látható, hogy tágabb értelemben, a vizualitás szem-szögéből, a népi kultúra egyes szegmensei ho-gyan hasznosulnak újra és milyen jelentéseket társíthatnak hozzájuk. Ilia Roubanis (Greek School of Public Administration) azt vizsgál-ja, miként alakult a bankjegyek ikonográfiája, milyen kapcsolatban állt ez az állam és polgá-rai közötti viszonnyal, és miként értelmezhető a nacionalitás esztétikai tapasztalatként (Folk culture and nation building in the less than developed world: A study on the visual culture of citizenship). A nemesfémtartalmú érmék helyett a bankje-gyek kibocsátása olyan technológiai kapacitást előfeltételez, amely lehetővé teszi nagy pél-dányszámú – és viszonylag nehezen hamisít-ható – tökéletes másolat előállítását. Ezért a bankjegy éppen úgy értelmezhető a kulturális homogenitás állami megteremtését elősegítő print capitalism eszközeként, mint a nemzeti tantervek, egységes súly- és mértékrendsze-rek, emlékművek, ünnepek stb. A bankjegy-kibocsátás implicit szerződés meglétén alapul, hiszen a papírdarab érvényes fizetőeszközként az állam garanciájával funkcionálhat, ami az ál-lam iránti bizalom meglétéből illetve az állam autoritásának elismeréséből fakad. A bankjegy emellett nemzeti termék, márka, és a rajta el-helyezett képek tudást közvetítenek, mégpedig a nemzet történelméről, illetve a nemzeti ideo-lógia centrális értékeiről. A szerző azt mutatja be, hogyan dominált kezdetben az antik szép-ségeszmény ábrázolási hagyománya és a nyu-gati kultúra esztétikai ideálja Európától távol eső területeken is (Chile, Hongkong, Mexikó), majd hogyan bukkantak fel a két világháború között a nemzeti bankjegyeken népviseletbe öltözött figurák (Bulgária, Görögország, Tö-rökország, Németország). Az „egyszerű” em-berek megjelenítése szoros összefüggésben állt a nacionalizmus familiáris beszédmódjával (anyaföld, Vaterland); a családi metaforák hasz-nálatának lényege az, hogy érzelmi kapcsolatot teremt olyan emberek között, akik valójában

146

idegenek, s így lesznek tagjai a nemzeti közös-ségnek.

A monumentális világi vagy egyházi középületeket produkáló európai építészet (architecture) történetében a 19. század utolsó harmada hozta el a másik építészet, ez eset-ben a helyi, vidéki, hagyományos (írott el-méleti alapvetéssel nem rendelkező, hanem a szemléltetés és cselekvés révén a gyakorlat-ban átadott) építkezés (building) technikáinak, anyagainak, szemléletmódjának megismerését majd adaptációját. Peter Blundell Jones (Uni-versity of Sheffield) azt mutatja be (Ideas of folk and nation in 19th and 20th-century European architecture), hogyan zajlott ez a folyamat Angli-ában. Az 1850-es évek végétől építészek, kép-zőművészek (William Morris, Philip Webb, George Devey, W. R. Lethaby), később az Arts and Crafts mozgalom képviselői, felfedezték a régi tanyák, vidéki házak, gazdasági építmé-nyek esztétikumát,5 és a helyi anyagok és épü-letszerkezetek figyelembevételével, valamint a hagyományos mesterségek kézműves termé-keinek kisszériás előállításával próbáltak olyan vidéki házakat, villákat létrehozni, amelyek az adott környezethez idomulva azt a képzetet keltették a szemlélőben, mintha organikusan, évtizedek, netán évszázadok alatt jöttek volna létre. Az Arts and Crafts mozgalom hatását az európai építészetre, a szecesszióra és nemzeti romantikára a szerző skót, német, svéd és ma-gyar példákkal illusztrálja.

A következő három tanulmány a vizualitás témakörének egy másik aspektusából elemzi a népi kultúra elemeinek „színrevitelét”, vizuális reprezentációját a 19. századi világkiállításo-kon, illetve francia múzeumokban. Az 1851 óta európai nagyvárosokban megrendezett világkiállításokon az államok nemzeti sajátos-ságaikat és eredményeiket hangsúlyozták egy-mással versengve, miközben, hogy üzeneteiket eljuttassák a közönséghez, hasonló techniká-kat és szimbólumokat alkalmaztak. Egyfajta kiállítási nyelv (exhibition language) jött létre, amely lehetővé tette, hogy a világkiállítás mint média a megfelelő hatást gyakorolja a befoga-dókra. Angela Schwarz (University of Siegen) azt elemzi, milyen átadás-átvételi, kölcsönzési és másolási folyamatok zajlottak a világkiállí-tások résztvevői között, hiszen az, ahogyan az európai nemzetek bemutatták népi kultúráju-kat a nemzet koncepcionalizálásának eszköze-ként a nemzetközi kulturális nyelvtan része lett (The regional and the global: Folk culture at world’s

fairs and the reinvention of the nation). Az 1867-es párizsi világkiállításon a tárlókat és vitrineket hátrahagyva a nemzeti kultúra bemutatása – egyebek mellett – jellegzetesnek tartott épít-mények rekonstruálásával történt meg. A vá-rosi középületek mellett néhány állam (köztük az Osztrák–Magyar Monarchia), különböző régiókat reprezentáló vidéki (paraszt)házakat mutatott be, majd ez a koncepció folytatódott a következő évtizedben is (Bécs, 1873; Párizs, 1878), ami a szabadtéri múzeumfalu előzmé-nyeként Hollandiától Dánián át Svédországig a múzeumi kultúrát is alapvetően befolyásolta.

Az 1878-as párizsi világkiállítás zárása előtt egy hónappal alapították a francia nép-rajzi múzeumot, a Musée d’Ethnographie du Trocadérót (MET). Az új etnográfiai múze-um – a világkiállításokhoz hasonlóan propa-gandafunkciót ellátva – egyszerre tanúsította Franciaország globális, kolonialista hatalmát, valamint a francia antropológusok szakér-telmét a birodalom legkülönfélébb zugaiban rejtező kultúrjavak feltárásában és megőrzé-sében. Az összegyűjtött, archivált és kiállított tárgyak nem is elsősorban önmagukban kép-viseltek értéket, hanem a tulajdonos nemzet világhatalmi státusának kifejeződéseként. Az egzotikus-gyarmati kultúráknak szentelt kiállí-tások mellett a franciaországi parasztok kultú-rájáról az első (egy teremnyi) kiállítást (Salle de France) csupán 1884-ben hozták létre, és ez is, ellentétben például a skandináv muzeológiai eredményekkel, vegyes fogadtatásra lelt. Da-niel DeGroff (University of London) tanul-mánya egyebek mellett e megkésettség majd a bukás okait keresi (Ethnographic display and political narrative: The Salle de France of the Musée d’ Ethnographie du Trocadéro). A Salle de France kiállításán a francia parasztok nem a „valódi nemzeti karaktert” reprezentálták (mint Észak- és Kelet-Európában), hanem evolucionista szempontból, tudományosan klasszifikálva a civilizáltság egy alacsonyabb fokát. Emellett a korai Harmadik Köztársaság kulturális elitje számára a központi értékek a modernitás, a haladás és az ezt évszázadok óta megtestesí-tő kifinomult magaskultúra voltak. A francia parasztoknak a politikai modernitásban ját-szott szerepét ugyanez a párizsi kulturális elit gyanakvással szemlélte, és a francia kisgazdá-kat inkább az ancien régime, a bigott vallásos-ság és intellektuális korlátoltság megtestesítő-iként szemlélték, mintsem a francia szellem ideáltipikus képviselőiként.

147

A muzeológia történetét folytatva, Anne Dymond (University of Lethbridge) az egyik első franciaországi regionális múzeum szere-pét vizsgálja a helyi hagyomány bemutatásában és kodifikálásában, illetve azokat a törekvése-ket, melyek révén a központi hatalom a múze-umi rendszeren keresztül próbálta meg körül-írni a francia nemzeti identitást (Displaying the Arlésienne: Museums, folklife and regional identity in France). 1854-ben a költő Frédéric Mistral és barátai társaságot alapítottak (Félibrige), amely a provanszál regionális irodalom és kultúra fel-virágoztatását tűzte ki célul.6 A modernizációt és mindennemű külső (idegen) hatásokat el-lenző társaság Arles és környékének kultúrá-ját jelölte meg normatívként, az ortográfiától kezdve a népmesén át az öltözködésig. 1896-ban a regionális kultúra bemutatására múzeu-mot alapítottak (Museon Arlaten). Ennek je-lentősége abból fakadt, hogy 1794-től kezdve a mindenkori francia kormányzat számára a nemzeti örökség kezelésében kiemelt helyet foglalt el a képzőművészet; ez reprezentálta a francia kultúrát és a nemzeti identitást, és e centralizált identitás megteremtése érdekében a helyi kötődésű alkotásokat Párizsba szállítot-ták, vagy éppen más regionális múzeumokba helyezték ki azokat, ami komoly konfliktusok forrása lett a regionális identitás reprezen-tációja kapcsán. A Museon Arlaten provan-szál kiállításai mellé 1903-tól évente fesztivált (Fèsto Vierginenco) szerveztek, amelyen (azóta is) tízezres közönség előtt többszáz helyi nő vonul fel tradicionális (valójában a 19. század közepén kialakított) viseletükben. A Museon Arlaten a regionális kultúráról kívánt átfogó képet adni, a gyakorlatban azonban egy kul-turális elemet hangsúlyozott: az arles-i nők („kissé komor, de oly istenien elegáns”) visele-tének normatív bemutatására összpontosított, a változásoknak ellentmondó időtlen keretbe helyezve azt.

Elzász-Lotaringia 1871-ben lett a német bi-rodalom része, másfél milliós vegyes lakosság-gal, melynek többsége a német egy regionális változatát beszélte. Detmar Klein (University College Cork) azt elemzi, hogyan formálódott az évtizedek folyamán egy sajátságos elzászi nemzeti identitás, abban a szituációban, ame-lyet leginkább ez a mondás jellemzett: „Né-met lenni nem akarok, francia nem lehetek, elzászi vagyok” (Folklore as a weapon: National identity in German-annexed Alsace, 1890–1914). A német és francia oppozíciót megkerülő el-

zászi identitás kialakulása 1890 körül kezdő-dött, az ún. folklorista mozgalom olyan kul-turális identitást akart létrehozni, amely híd a német és francia identitás között, bár a német volt a fő (negatív) viszonyítási pont, melyhez képest meghatározták magukat. Az elzászi identitásnak végül is több változata jött létre: egy kripto-francia identitás, illetve egy olyan regionális identitás, amelynek Németország volt a kulturális szülőföldje. A legnépszerűbb változatot pedig az Elzászi Színház testesítet-te meg, olyan átmeneti országnak tekintve a régiót, amely Franciaország és Németország között mediátori szerepet tölthet be.

A következő öt tanulmány Nagy-Britannia 18–19. századi kultúr- és folklorisztika-törté-netének bizonyos problémáit vizsgálja. A 19. század derekára első számú világhatalomként funkcionáló brit birodalomban nemcsak a tá-voli földrészeken működtek kolonialista ide-ológiák és technikák. Clare O’Halloran (Uni-versity College Cork) tanulmánya arról szól, hogy az ír régiségek és folklór megismerését hogyan befolyásolta az angol hatalom jelenléte (Negotiating progress and degeneracy: Irish antiquaries and the discovery of the ’folk’, 1770–1844). Az Erzsébet-kori kolonialista attitűd nagyhatású műve (Edmund Spenser: A view of the present state of Ireland, 1596), az írek életvitelét mutatta be (ezért a munkát később történeti néprajzi forrásként is használták), az értekezés fő témá-ja azonban az írek barbársága volt, következte-tése pedig az, hogy az angoloknak kemény ka-tonai lépéseket kell foganatosítaniuk, hogy ezt a kultúrát megtörjék és civilizálják. Ez a felfo-gás évszázadokkal később is éreztette hatását, amikor a hagyományos ír kultúra és a szóbeli-ség dokumentálása a 18. században megkezdő-dött (történeti érdeklődéstől vezérelve, még a folklór paradigma térhódítása előtt), és ennek során a katolikus illetve a protestáns (skót vagy angol telepes) tudósok attitűdje érzékelhetően eltért. A katolikusok ugyanis arra töreked-tek, hogy dokumentálják az egykori kolostori és világi elit írásbeliségét és magaskultúráját, vagyis a civilizált ír aranykor mítoszát (amely az angolok 12. századi hódításával ért véget), ezért őket a populáris kultúra korabeli meg-nyilvánulásai hidegen hagyták. A protestánsok viszont értékelték e populáris kultúra bizonyos elemeit, különösen az ír zenét és költészetet, még ha kolonialista módon egzotikumként is értelmezték azokat, és a szóbeli hagyományo-zódást és létmódot általában véve az egykori

148

írásos kultúra degeneratív változataként szem-lélték. A társadalom „civilizálása” (ez esetben az angol normákhoz hasonítása), vagyis a tár-sadalmi haladás e tudósok szemében kultu-rális hanyatlással járt együtt. A hagyományos ír szóbeliségnek ez az ambivalens értékelése abban is megmutatkozott, hogy a protestáns gyűjtők és kutatók nem tudták a folklórt sem teljesen romanticizálni, sem teljesen megvetni, miközben az ír paraszti kultúrát nemcsak bar-bárnak, hanem (különösen az 1798-as lázadás után) szubverzívnek is tartották.

Andrew Lang (1844–1912) folklorisztikai és antropológiai nézeteivel, mesegyűjtemé-nyeivel és Skócia-ábrázolásával foglalkozik Sara M. Hines (University of Edinburgh) ta-nulmánya (Andrew Lang’s Coloured Fairy Book Collection, The Gold of Fairnilee, and ’A Creelfull of Celtic Stories’). Lang nevezetes tündérmese-gyűjteménye 12 kötetben 1889 és 1910 között jelent meg. A különböző színekről elneve-zett, szépen illusztrált kötetekben angol me-sék, illetve külföldi mesék fordításai, irodalmi mesék, legendák, állattörténetek szerepeltek (több mint 400 történet), melyek nagy közön-ségsikert arattak és az angol meseirodalom máig meghatározó darabjaivá váltak. A kora-beli folklorisztika képviselői ellenben már nem voltak ilyen lelkesek; a Folk-Lore Society pél-dául kiadványaiban említést sem tett a soro-zatról, a Társaság elnöke, Lawrence Gomme, viszont távolságtartóan megjegyezte 1894-es elnöki beköszöntőjében, hogy Lang mese-gyűjteménye nem tekinthető a folklór hű rep-rezentációjának.7 Lang felkészült folklorista volt, ám célja a szaktudományos klasszifikáció megszabta műfaji határok átlépésével és elmo-sásával egyszerűen az „élvezetes történetek” megosztása volt, és egy narratív élményben osztozó közönség kialakítása. Lang teoretikus érdeklődését jelzi Max Müllerrel folytatott vi-tája a szoláris mitológiai folklórértelmezés elle-nében, emellett Tylor követőjeként a survival és az elemi gondolat elméletét képviselte. Az em-ber alapvető racionalitásából kiindulva az ér-telmezés egyik fő feladatának tekintette, hogy a kutató a maga számára irracionálisnak, értel-metlennek vagy nonszensznek vélt kulturális elemek jelentését azok eredeti kontextusában fedje fel. Miközben Lang a kultúra univerza-lizmusának képviselője volt, ugyanakkor az is meggyőződése volt, hogy a nemzetek hagyo-mányos elbeszélései sajátos nemzeti jegyekkel bírnak. Az általa kiadott skót mesékben és a

maga írta elbeszélésekben Skóciát a tündérek birodalmával azonosította, ily módon elemelt, misztikus jelentést tulajdonítva a hazai térnek.

A gyarmatbirodalom centruma, Anglia, illetve annak 19. századi folklórja és folklo-risztikája a tárgya Jonathan Roper (University of Tartu) írásának (England – The land without folklore?), amely William John Thoms 1834-ben megfogalmazott panaszától származtatja azt a (később vád formájában hagyománnyá nemesült) megállapítást, mely szerint Angliá-nak nincsen folklórja. Thoms neve ismerős le-het a néprajzos olvasónak, mivel ő alkotta meg 1846-ban a folklore szót. Paradoxonnak tűnhet, hogy éppen az a kultúra nélkülözi a saját folk-lórt, ahol a fogalmat nevesítették, de Roper érvelése szerint inkább kézenfekvő, hogy a preindusztriális, vidéki kultúrát, melyben a néphit és a szóbeli költészet dominált éppen az a társadalom tudja értékelni, ahol a leginkább előrehaladott az urbanizáció, az iparosodás, a tudományos diszciplínák működése és ahol szerzői jog védi a nyomtatás révén hatalmas példányszámban előállított irodalmi szövege-ket. A továbbiakban a szerző Thoms (1803–1885) pályaképét rajzolja meg, hiszen, bár sta-bil helye van a néprajzi kutatástörténetekben, ő is azok sorsára jutott, akiknek tevékenysége a nevéből, egy évszámból és egy címből (eset-leg reflexió nélkül továbbhagyományozott, egymondatos értékelő megjegyzésből) áll. Összességében Roper arra a következtetésre jut, hogy Thoms romantikus nacionalista el-képzeléseivel inkább csodabogár volt a vikto-riánus Angliában, ahol, Alan Dundes neveze-tes megállapítása szerint (miszerint a folklór paradigma ott lehetett igazán sikeres Európá-ban, ahol nemzeti kisebbrendűségi komple-xustól szenvedtek a kulturális elit jelentősebb csoportjai)8 azért nem volt szükség a folklórra a nemzeti identitás kiépítéséhez, mert az erős írásbeliség, történeti tudat, stabil állami keret, gazdasági eredmények és nemzetközileg is el-ismert évszázados magaskultúra teljesítményei nem tették ezt szükségessé. Vagyis Angliában a 19. században nagy valószínűséggel nem a folklór volt hiánycikk, hanem a folkloristák.

Chris Wingfield és Chris Gosden (Open University in West Midlands, University of Oxford) az 1878-ban alapított londoni The Folk-Lore Society korai történetét és meghatá-rozó alakjainak nézeteit vizsgálva mutatják be a korabeli angol folklorisztika karakterét (An imperialist folklore? Establishing the Folk-Lore So-

149

ciety in London). Ehhez kiindulópontjuk Bruce G. Trigger régészeti tipológiája,9 amely naci-onalista, kolonialista és imperialista régésze-teket különböztet meg, annak függvényében, hogy egy adott kontextusban milyen kérdése-ket tett fel a nevezett tudományág és milyen válaszokat fogadott el érvényesként. Tehát a „tiszta tudomány” illúziójával szemben az a kérdés, hogy a (geopolitikai és egyéb) hatalmi viszonyok (power relations) milyen módon befo-lyásolhatják a társadalom- és bölcsészettudo-mányi diszciplínák működését, diskurzusait és legitimitását. A párhuzam a korabeli régészet és a folklorisztika között (amellett, hogy mű-velőik gyakran azonos személyek voltak, de gondolhatunk a magyar néprajz századfordu-lós szlogenjére is: „a néprajz a jelen régészete”) a mentési paradigma (salvage paradigm) kiemelt szerepe miatt is megrajzolható. A birodalom centrumában elhelyezkedő Folk-Lore Society működése kezdetén változatos értelmezési irányokat képviselt, melyek között megtalál-ható volt a kelet-közép-európai felfogáshoz hasonlító romantikus nacionalista folklórkuta-tás (W. J. Thoms), egy globális komparatista és toleráns imperialista felfogás, ahol a csoportok közötti megkülönböztetés és azonosság alapja nem a nemzethez tartozás, hanem a civilizáció megléte vagy hiánya (Andrew Lang és Alfred Nutt), azután az indoeurópai (árja) kultúrama-gyarázat, valamint a kelta kulturális orientáció.

Az angol és a skót balladák talán legneve-sebb (amerikai) kutatója, Francis James Child (1825–1896) a ballada műfaj kialakulását kü-lönleges társadalmi körülményeknek tulaj-donította, eszerint e műfaj megszületéséhez olyan társadalom szükséges, amelyet nem osz-tanak meg politikai szerveződések és osztá-lyok, az érzések és eszmék közössége miatt pe-dig az egész nép egyetlen individuumot alkot. E kulturális közegben a szerző és a szerzőség lényegtelen (the author counts for nothing), éppen ezért nem véletlen, hogy a balladák szerzője ismeretlen, és azok névtelenül maradtak fenn. David Atkinson (University of Aberdeen) azt elemzi, miért volt fontos és milyen következ-ményekkel járt az osztatlan kulturális közösség és a szerzői anonimitás (a korszakban sokak által vallott) koncepciója, hiszen a legkorábbi angol ballada a 13. századból ismert és a Child vázolta társadalmi szituáció már akkor is irre-ális volt (The ballad revival and national literature: Textual authority and the invention of tradition). E felfogás (amely a népköltészeti műfajok kiala-

kulását a történelmen kívülre helyezve a rous-seau-i aranykorra vitte vissza) volt az egyik oka a folklórszövegek kiadása során megvalósuló, a szerkesztőnek egészen nagy szövegalakítási szabadságot engedő gyakorlatnak (amely utóbb a „kreatív szerkesztés” vagy – az utókor kevés-bé megengedő képviselői szerint – a hamisítás kategóriájába sorolható, ahol a végállomás: the special hell reserved for bad editors). Atkinson a 16–18. századi Angliában több millió pél-dányban kinyomtatott, a társadalom minden rétege számára elérhető balladaszövegek kap-csán először is azt a – most már talán nálunk is alapinformációnak számító megállapítást te-szi –, hogy az írásbeliségtől elzárt kizárólagos szóbeliségről a korabeli Európában már nem beszélhetünk, másfelől, hogy a nyomtatott írásbeliségben éppen úgy megfigyelhető a bal-ladák szövegének folyamatos variálódása, mint a szóbeliségben. A balladák variálódásában a közös tényező tehát nem a médium (szóbe-li/írásbeli), hanem az anonimitás. Ez pedig a szöveg feletti autoritás hiányából fakad, vagyis abból a körülményből, hogy bárki felvehetett egy kvázi szerzői szerepet (a szellemi tulajdon-jog, a copyright szabályozása kései fejlemény). Atkinson Bernard Cerquiglini10 nyomán a kö-zépkori írásbeliség egy jellegzetes vonásával (variance) állítja párhuzamba ezt a gyakorlatot, amikor is nemzeti/regionális nyelveken az iro-dalmi műveket másolás közben folytonosan újraírták. A változatok közötti eltérések nem hibáknak minősültek, hanem egy kiterjesztett, generalizált autenticitás megnyilvánulásainak. E megközelítésből is érdemes szemügyre ven-ni a balladák 18–19. századi felfedezését, gyűj-tését és kiadását.

A kötet utolsó darabjai észak-európai eset-tanulmányok. A skandináv maszkos alakosko-dás jeles kutatója, Terry Gunnell (University of Iceland) azt mutatja be, hogyan köthető egy Izlandon elterjedt vízkereszti hagyomány (népviseletbe öltözött tündérek esti fáklyás felvonulása) egy 19. századi dráma előadá-sához, és miként kereste a 19. században az izlandi kulturális elit a szájhagyománynak azt a műfaját, amely megfelelőnek bizonyult arra, hogy a nemzeti színház közösségi identitást kifejező, emblematikus és mozgósító szöveg-típusa legyen (National folklore, national drama and the creation of visual national identity: The case of Jón Árnason, Sigurður Guðmundsson and Indriði Einarsson in Iceland). A történeti tárgyú heroi-kus elbeszélések, a sagák meglepő módon nem

150

bizonyultak alkalmasnak e feladatra, méghoz-zá azért nem, mert az izlandiak ezeken nőttek fel és nagyjából kívülről tudták szövegüket. Ennek megfelelően bármiféle művészi eltérés a generációk hagyományozta szöveg színpad-ra állítása során inkább devianciaként, hagyo-mánytörésként értelmeződött. Ezért a sagák helyett az első izlandi népmesegyűjtemények anyagát (1852, 1862–1864) használták szü-zsé gyanánt. A népmesék több kritériumnak is megfeleltek: valódi nemzeti narratíváknak tartották őket, az ősi múltból származtak (leg-alábbis a szerkesztők így prezentálták őket), ugyanakkor a szájhagyományban változatok-ban léteztek (míg a sagák századokon át vi-szonylag kötött formában), így egy újabb vál-tozat létrehozása megengedhető volt. Indriði Einarsson Nýjársnóttin (Szilveszter éj) című, hiedelemmondán alapuló drámáját 1871-ben mutatták be, és az előadások után a színészek vonultak fel jelmezeikben fáklyával. A darab igazi nemzeti dráma lett, a tündérek felvonulá-sa hagyománnyá vált, ám megjelenítésük egyre változott, ahogyan a műfaj is, melyben meg-jelentek (népmonda, népmese, nemzeti dráma majd fesztivál).

Pertti Anttonen (University of Helsinki) a finn nemzetépítés és a szájhagyomány kap-csolatát elemzi (Oral traditions and the making of the Finnish nation). Kiindulásként a folklo-risztika pár alapvető problémájáról szólva a textualizációt (szóbeli alkotások áthelyezése az írásbeliségbe) mint a reprezentáció egy for-máját, illetve ennek ideológiai vetületét elemzi, amely a nemzetállamokban különös jelentő-ségre tett szert, mivelhogy a szóbeli hagyo-mány idővel a nemzeti hagyomány kiválasz-tásának és uralásának kontextusában értelme-ződött. Ezután Anttonen a folklorisztika és a hatalmi viszonylatok összefüggését érinti: a szájhagyomány tanulmányozása azáltal, hogy hagyományos kulturális kifejezési formákat gyűjtött a modernitás perifériáján, majd eze-ket a társadalom szimbolikus centrumaiba helyezte át, hozzájárult a modernitás és a na-cionalizmus kiépítéséhez, ezenkívül a nemzeti egységen alapuló politikai állam legitimációját is alapvetően elősegítette a nemzeti szimboli-ka és a nemzeti nyelven megőrzött „ősi tör-ténelmi emlékek” színrevitelével.11 A szerző ezután részletesen is tárgyalja, hogyan épült ki – a svéd nyelvű kulturális elit aktív közremű-ködésével – a finn nemzeti kultúra a részleges territoriális önállóságot csupán 1809-ben elért

(többnyelvű) finn nagyhercegségben. A szó-beli hagyomány dokumentálása egy számot-tevő írásbeli hagyomány nélküli közösségnél rendkívüli fontosságú volt, hiszen ily módon történetet és történelmet lehetett teremteni e közösség mögé. Anttonen érvelése szerint a régiségek felkutatása és a múlt tanulmányozá-sa meghatározó jelentőségű volt a modern ál-lam működése és legitimitása számára. A tör-ténelem megléte ugyanis egy modern nemzet esetében a civilizáció jele; a (heroikus) nem-zeti történelem előfeltétele a nemzeti szellem, amely viszont elengedhetetlen az államépítés-ben. Azok a népek (pl. számik/lappok, kar-élok/karjalaiak, inkerik), melyek nem tudtak történelmet felmutatni, a korabeli evolucionis-ta felfogás szerint a fejlődés alacsonyabb fo-kán álltak. Vagyis a múlt tudatosítása (s ebben a folkloristák nagy szerepet játszottak) impli-cite a változás tudatosítása volt, ami magában rejti a további fejlődés esélyét, vagyis a modern finn nemzetállam megteremtését.

Vesa Kurkela (Sibelius Academy, Helsinki) cikke azt vizsgálja, hogyan használta fel a po-litika a 19. században kiadott finn népdalokat (Sorrowful folksong and nationalism in nineteenth-century Finland). A Lönnrot összeállította Kan-teletar 1840-ben már tartalmazott rímes és strófikus új népdalokat, a következő 15 évben pedig öt népdal-antológia jelent meg, főként a felsőbb osztályok használatára. Az egyre nö-vekvő korpusz kanonizációja során autentikus és ideális finn népdalként a szomorú, lassú tempójú, moll hangnemű dalokat választották ki. Ezek egyrészt illettek a finn írók által meg-alkotott parasztságkarakterizációhoz, vagyis az alázatos, tűrve szenvedő finn paraszt képé-hez is, ezenkívül hasonlítottak a kontinentális románcok dallamaira, melyeket a nemesség kedvelt, valamint a kétnyelvű országban a kul-turális distinkció eszközei voltak, a vidám és élénk svéd dalokhoz képest. Az idealizált da-lok száma kevesebb mint 20 volt, ezek viszont az évtizedek során a finnek szocializációjának részévé váltak (iskolai oktatás, kórusok, rezes-bandák, dalfesztiválok). A nemzeti ébredés dalrepertoárja ugyanakkor heterogén volt, in-dulókat, himnuszokat, románcokat és táncze-nét is tartalmazott.

A könyv utolsó tanulmánya a kötet egyik szerkesztője, az oxfordi történész, Da-vid Hopkin összefoglalója (Folklore beyond nationalism: Identity politics and scientific cultures in a new discipline). Cikke első részében Hopkin

151

áttekinti azokat a problémákat, amelyek miatt a történészek a folkloristákat gyanús és ko-molyan nem vehető „tudomány„művelőinek, helyesebben egyfajta társadalmi turistáknak (social tourists) tartják. Az egyik legfontosabb ezek közül a társadalmi tagozódás (az osztá-lyok) tagadása, ebben osztoznak a populis-ták, a politikusok, a folkloristák és általában véve mindenki, aki legitimációját a „nép”-től nyeri. Az osztatlan közös kultúra, a nép kul-turális egységének víziója a létező társadalmi egyenlőtlenségek illetve a kulturális hetero-genitás iránti vakság egyik ékes bizonyítéka. A folklorisztika másik fő probléma pedig az ahistorizmus, a változás tagadása (vagy igno-rálása). Ezután pedig Hopkin annak szenteli cikkét, hogy e bevett nézeteket vitassa. Teszi mindezt a folklorisztikai szakirodalomban igen alapos jártasságot mutatva.

Először a 19. századi francia folkloristák társadalmi és politikai hátterét vizsgálja, illet-ve azt, miként viszonyultak adatközlőikhez; az elemzés következtetése az, hogy még ha pre-desztinálva voltak is rá, a francia folkloristák nézetei nem igazolják, hogy a folklorisztika – természete szerint – a politikai jobboldal szol-gálóleánya lett volna. Ezután a folklorisztika

alakulását tekinti át a Grimm testvérektől a finn földrajz-történeti iskoláig. A folklorisz-tika 19. századi korpuszépítéseinek egyik fő tapasztalata éppen az volt, hogy a gyűjtött anyag sokkal inkább a kultúrák hasonlóságait, mintsem különbségeit tanúsítja, és a népdalok, szokások, mesék és egyéb műfajok elterjedése nem korrelál politikai, etnikai vagy bármiféle adminisztratív határokkal. Ebből a szempont-ból a folklorisztika (mint tudományág) iránti nacionalista elvárások, illetve a folklór (mint a tudomány tárgya) internacionalizmusa ko-moly dilemmát okozott, de Hopkin értékelé-se szerint a vezető kutatók, Jacob és Wilhelm Grimmtől Kaarle és Julius Krohnig, végül is nem az ideológia elvárásai, hanem a vizsgálat eredményei mellett döntöttek, még ha az sze-mélyes ideológiai preferenciájukkal ellentétes volt is. Ennyit tehát a folklorisztika múltjáról. Ezen túl pedig az angolszász folklorisztika újabb évtizedekben tapasztalható önreflexió-jának kiterjesztését Hopkin a még mindig leg-inkább nemzetállami keretekben gondolkodó és a romantikus nacionalizmus kísértetei12 által szintén előszeretettel látogatott történettudo-mány számára is fontosnak tartaná – és ez akár vigasztalást is jelenthet számunkra.

Jegyzetek

1 Vö. Campbell, M. – Perraudin, M. 2012. (12 tanulmány, valamint a szerkesztői elő- és utószó)2 Magyar kiadása: Anderson, B. 2006.3 Hobsbawm, E. – Ranger, T. 1983; Hobsbawm, E. 1987. A forrásokból és értelmezésekből csupán néhány munkát tudok kiemelni: Hofer T. – Niedermüller P. 1987, 1988; Horkay Hörcher F. 2000; Kántor Z. 2004. 4 Folklór és nacionalizmus viszonyát tárgyaló monográfiája: Leerssen, J. 2006.5 Vö. Janáky I. 2004.6 Fournier, L. S. 2010.7 Ez a szituáció azért is érdekes, mert rendkívülien emlékeztet Benedek Elek szinte egyidőben megjelent gyűjteménye, a Magyar mese- és mondavilág ambivalens hazai fogadtatására. A későbbiekben pedig Magyarországon Benedek Elek adap-tálta Lang „színes” mesegyűjteményeit. Benedek K. 2011; Gulyás J. 2011.8 Dundes, A. 1985. 9 Trigger, B. G. 1984.10 Cerquiglini, B. 1999. 11 A témáról szóló monográfiája: Anttonen, P. 2005.12 Abrahams, R. D. 1993.

152

Hivatkozások

abraHams, Roger D. 1993 Phantoms of Romantic Nationalism in Folk-

loristics. Journal of American Folklore CVI. (419) 3–37.

anderson, Benedict 2006 Elképzelt közösségek. Gondolatok a nacionalizmus

eredetéről és elterjedéséről. L’Harmattan, Budapest.anttonen, Pertti 2005 Tradition Through Modernity: Postmodernism and the

Nation-State in Folklore Scholarship. Finnish Lit-erature Society /SKS, Helsinki.

benedek Katalin 2011 A hitelesség-fogalom alakulástörténete a

19. századi kezdetektől a 20. század elejéig. Benedek Elek Világ legszebb meséinek fordí-tásköteteiig. In benedek Katalin (szerk.): A népköltészet terített asztalánál. Benedek Elek em-lékülés 2009. december 4–5. MTA Néprajzi Ku-tatóintézete, Budapest, 265–312.

Campbell, Matthew – perraudin, Michael (eds.) 2012 The Voice of the People: Writing the European Folk

Revival, 1760–1914. Anthem Press, London – New York.

Cerquiglini, Bernard 1999 In Praise of the Variant: A Critical History of Phi-

lology. Johns Hopkins University Press, Balti-more and London.

dundes, Alan 1985 Nationalistic Inferiority Complexes and the

Fabrication of Fakelore: A Reconsideration of Ossian, the Kinder- und Hausmärchen, the Kalevala and Paul Bunyan. Journal of Folklore Research XXII. (1) 5–18.

Fournier, Laurent Sébastien 2010 A költő emlékének ünneplése. Tiszteletadás és

a provence-i regionális identitás építése Frédé-ric Mistral (1830–1914) síremlékénél. Tabula XIII. (2) 225–232.

gulyás Judit 2011 Hitelesség, hamisítás, textualizáció.A Benedek

Elek meséi kapcsán kialakult vita. In benedek Katalin (szerk.): A népköltészet terített asztalánál. Benedek Elek emlékülés 2009. december 4–5. MTA Néprajzi Kutatóintézete, Budapest, 25–46.

Hobsbawm, Eric 1987 Tömeges hagyomány-termelés, Európa 1870–

1914. In HoFer Tamás – niedermüller Péter (szerk.): Hagyomány és hagyományalkotás. MTA Néprajzi Kutatócsoport, Budapest, 127–197.

Hobsbawm,Eric – ranger, Terence (eds.) 1983 The Invention of Tradition. Cambridge University

Press, Cambridge.HoFer Tamás – niedermüller Péter (szerk.) 1987 Hagyomány és hagyományalkotás. MTA Néprajzi

Kutatócsoport, Budapest 1988 Nemzeti kultúrák antropológiai nézetben. MTA

Néprajzi Kutatócsoport, BudapestHorkay HörCHer Ferenc 2000 Nemzet és közösség.A közösségelvű politikai

filozófia és a nacionalizmus. Századvég V. (16) 61–90.

Janáky István 2004 Az építészeti szépség rejtekei Magyarországon. Terc,

Budapest.kántor Zoltán (szerk.) 2004 Nacionalizmuselméletek. Rejtjel, Budapest.leerssen, Joep 2006 National Thought in Europe: A Cultural History.

Amsterdam University Press, Amsterdam.trigger, Bruce G. 1984 Alternative Archaeologies: Nationalist, Colo-

nialist, Imperialist. Man (new series) XIX. (3) 355–370.