Mary Jo Putney

ÉRZELMEK KÖRHINTÁJA

A lélegzetelállítóan gyönyörű és dúsgazdag Lady AntoniaThornton minden férfi álma. Az előkelő társaság nem érti, hogy a

huszonhat éves nő miért él apja elvesztése ótatársalkodónőjével, az ifjan megözvegyült Judith Winslow-val,akinek csendes szépsége és keserű tapasztalatok árán szerzettbölcsessége tökéletes kiegészítője Antonia zabolátlan és lázadószellemének. Senki sem sejti, hogy Antonia miféle romantikusálmokat dédelget unokabátyjáról, a távoli Indiából hosszú idő

után hazatérő Adamről. Mint ahogy azt sem sejti senki, hogy Adam

1

azért töltött nyolc hosszú évet a messzi országban, hogyszégyenletes származását ellensúlyozandó, kemény munkával

megszerzett hatalmas vagyonnal térhessen vissza, és méltó módonkérhesse meg imádott unokahúga kezét. Az oly régóta dédelgetettálom megvalósulása azonban szertefoszlani látszik, amikor Adamgyanútlanul hazaérkezik kedves tudós barátjával, Lord SimonLauncestonnal: nincs ugyanis hölgy, akinek szívét a lord

szépsége, kifinomult eleganciája és végtelen szerénysége rabulne ejtené.

2

Ruth Cohennek, aki mindent megtett értem, ami egy irodalmi ügynöktől

elvárható - sőt annál is többet.

Prológus

Az előkelő társaság azon tagjait, akik ismerték a határozottmodorú özvegy Lady Forrestert, igencsak meglepte volna, milyenbizonytalanság csengett a hangjában, amikor egy mélylélegzetvétel után közölte az unokahúgával:

– Mivel te nem voltál hajlandó társalkodónőt felfogadni,megtettem helyetted én.

Lady Antonia Thornton már addig is összevont szemöldökkel,gyanakvóan hallgatta a nagynénjét, de erre felkapta szép fejét,és rámeredt.

– Hogy mit csináltál? – kérdezte vészjósló hangon.A legbátrabb férfiak is megsemmisültek a gyönyörű Lady

Antonia mogyoróbarna szemének egyetlen pillantásától, anagynénjét azonban keményebb fából faragták. Lady Forresterszándékosan döntött úgy, hogy a budoárjában keresi fel azunokahúgát, abban reménykedve, hogy a bizalmas környezet talánengedékenyebbé teszi a lányt. Ez azonban hiú reménynekbizonyult.

– Felfogadtam neked egy társalkodónőt. Épp elég baj már azis, hogy ragaszkodsz ahhoz, hogy apád halála után magad vezesd aháztartást, de az végképp megengedhetetlen, hogy egyedül lakj.

Antonia megfordult a széken, és szembenézett a nagynénjével.– Huszonnégy éves vagyok, Spenston kilencedik grófjának a

lánya, a születésem jogán bárónő, és hatalmas saját vagyonnalrendelkezem – felelte kimért, fegyelmezett hangon.

– Mi a csudáért kellene elviselnem egy unalmas, együgyűnőszemély szeszélyeit?

3

– Mert bármennyire is szeretnéd másképp gondolni,beletartozol a nagyvilági társaságba – csattant fel LadyForrester.

– Még az előkelő származás és a vagyon sem tesz lehetővékorlátlan szabadságot. Már akkor is azt tartották rólad, hogykékharisnya vagy és különc, mielőtt visszautasítottad LordRamsayt. Vajon mit szólna az apád, ha élne?

Antonia felállt, és kihúzta magát.– Apám arra bátorított volna, hogy azt tegyem, amit a

legjobbnak látok. Ki nem állhatta a kényeskedő kisasszonykákat,és éppen ő tanított meg arra, hogy milyen ostobák a társadalmiszabályok.

Lady Forrester rájött, hogy hiba volt szóba hoznia Antoniaédesapját; a néhai gróf radikális nézeteiről közismert politikusvolt. Az az oktalan ember nem vette magának a fáradságot, hogymegtanítsa a lányának a nők nem tarthatnak igényt ugyanakkoraszabadságra, mint a férfiak. Lady Forrester igyekezett szelídebbhangon folytatni.

– Nem tagadom, hogy számos társadalmi előírás ostoba, de halátszólag elfogadjuk és betartjuk őket, az sokkal egyszerűbbéteszi az életet, és nagyobb szabadságot biztosít ahhoz, hogyvalóban azt tehessük, amit akarunk. Apád lett volna az első, akiazt javasolja, hogy a harci kedvedet tartogasd a valóban fontoscsatákra. – Mivel látta, hogy a szavainak van némi hatása, ígyfolytatta: – Bölcsebb vagyok annál, mintsem egy olyantársalkodónőt válasszak számodra, aki együgyű volna, ahogy kissévulgárisan fogalmaztál. Judith Winslow fiatal özvegy,rokonságban áll a férjem családjával. Alig néhány évvel idősebbnálad, rendkívül intelligens, és egy cseppet sem kényeskedőbbnálad. Szerintem rendkívül jól kijönnétek egymással.

– Azt sem bánom, ha a Királyi Természettudományos Akadémiatagja – vágott vissza bosszúsan Antonia. – Nem akaroktársalkodónőt, és a döntésem végleges. Sózd rá másvalakire aszegény rokonodat!

Lady Antonia budoárjának ajtaja nyitva állt, így a veszekedésminden egyes szava tisztán áthallatszott a szomszédos szobába,ahol egy fiatal nő üldögélt, ölében összekulcsolt kézzel, ésszándékoltan kifejezéstelen arccal. Judith Winslow hozzá voltszokva, hogy senkinek sem kell: árva gyermekként nőtt felkülönböző családoknál, akik félig szegény rokonként kezelték,félig gyereklánynak használták.

4

Judith korán megtanulta már, hogy ha a férfiak szeme megakadrajta, abból csak baj lesz, ezért a biztonság kedvéért mindigszolidan öltözködött, amitől szinte észrevétlenné vált. Aszürkeegér – külső be is vált – egyetlen férfi akadt mindössze,aki valaha is komoly érdeklődést mutatott iránta, asegédlelkész, aki rövid ideig a férje volt. Judith aztgyanította, Edwin Winslow valójában inkább ápolónőt keresett.Halálos beteg volt, amikor megkérte a kezét, bár ezt akkor nemvallotta be. De alapjában véve legalább tisztességesek voltak aszándékai.

Annak ellenére, hogy Judith látszólag nyugodt volt, a kezekissé remegett, amikor felemelte, hogy kisimítson az arcából egygesztenyebarna hajfürtöt. Tudta, hogy hiba volt idejönnie, deLady Forrester ragaszkodott hozzá, és az özvegynek nem voltkönnyű ellentmondani. Mindegy, néhány perc múlva túl lesznek azegészen, és mehetnek is. Lady Forrester bizonyára megengedimajd, hogy pár napig a londoni házában maradjon, amíg végigjárjaa közvetítőügynökségeket, és megpróbál nevelőnői állást találni.Judithnak elege volt már abból, hogy kézről kézre adogatják aForrester családban, mint egy batyu használt ruhát. Ideje, hogyvalami neki való munkát keressen.

Ha igazán szerencsés, talán talál egy olyan munkaadót, akiszeretné, ha a lányai nemcsak a hímzéshez és a rajzoláshozértenének, de a természettudományokban is jártasságotszereznének.

Figyelmesen hallgatta az emelt hangon folyó vitát.Kiszolgáltatott helyzete miatt mindig is nagy szakértője voltannak, hogyan kell megítélni mások hangulatait, és egyértelművolt, hogy Lady Antóniának egyáltalán nincs ínyére a nagynénjefelfogása. Úgy tűnt, Lady Forrester feladja a küzdelmet, mertvégül rezignáltan azt mondta:

– Hát jó, ha nem vagy hajlandó alkalmazásba venni Mrs.Winslow-t, mondd meg neki te magad. Odakint vár a szalonban.

– Hogyan? – Antonia zengő altja még felháborodottabbancsengett. – Elrángattad ide azt a szerencsétlen asszonyt, és aszalonban hagytad, ahol minden szót hall? Tudtam, hogy képesvagy a tapintatlanságra, Lettie néni, de ez már igazán több asoknál! Hogy tehetted ezt?

A dühös szavakat fürge léptek koppanása követte. Judith márfel is állt, mire Lady Antonia belépett a szalonba. Judith aligtudta megállni, hogy fel ne szisszenjen a meglepetéstől.Hallotta ugyan, hogy Lady Antonia gyönyörű, de némi

5

fenntartással fogadta a dolgot. Minden gazdag örökösnő elevegyönyörű, és Lady Forrester határozott szavaiból úgy vette ki,hogy a hölgy meglehetősen férfias alkat.

Az előtte álló elragadó fiatal nő azonban cseppet sem voltférfias jelenség. Lady Antonia alakja és arca olyan tökéletesszépséget sugárzott, amelyet pénzen nem lehet megvásárolni.Magasabb volt az átlagosnál, az alakja pompás, és a belőle áradóéleterő az egész szobát betöltötte. A legszembetűnőbb azonban avörös és aranyszőke közötti árnyalatban pompázó hajzuhatagavolt, melynek színéről a sárgabarack és a naplemente jutott azember eszébe. Nagy, nyílt tekintetű szeme meleg mogyoróbarnavolt, a mozgékony, kifejező archoz inkább nevetés illett, mint akönnyek. Még a gyászruha sem tudta elhomályosítani a ragyogását,sőt csodálatosan állt neki a fekete.

Judith óvatosan nézett Lady Antonia szemébe. Megfélemlítetteez a ragyogás, és önkéntelenül is felszegte az állát, úgy vártaa visszautasítást. Túlélt már ennél rosszabbat is; különben is,nem az ő ötlete volt, hogy idejöjjön, és nincs rá semmi oka,hogy megalázónak érezze, ha visszautasítják.

A pillanat egyre hosszabbra nyúlt, ahogy a két nő tekinteteösszekapcsolódott. Bár a nagynénje említette, hogy aprotezsáltja alig idősebb nála, Antóniát mégis meglepte,mennyire fiatalos az özvegy külseje. Mrs. Winslow ahhoz is aligtűnt elég idősnek, hogy férjhez menjen, hát még hogymegözvegyüljön. Törékeny volt és filigrán, sápadt arca mégszíntelenebbnek hatott a fekete ruhától. A vonásait máskörülmények között talán még szépnek is lehetett volna mondani,de e pillanatban elgyötört volt az arca, áttetszően fehér bőremegfeszült a finom csontozaton.

Az öltözéke egyáltalán nem vonta magára a figyelmet. Antóniáta szép szürke szempár ragadta meg, amely komor bátorsággalviszonozta a tekintetét. Antonia egy szempillantás alattösztönösen megértette, hogy ennek az asszonynak egész életébencsak türelmes szenvedés, szegénység és reménytelenség jutottosztályrészül – egy örök kívülálló, aki folyamatosan másokra vanutalva. Judith Winslow azonban nem szenvedett vereséget. Erő ésbátorság csillogott abban a szempárban, és Antonia nagyratartotta ezeket a tulajdonságokat. Azon tűnődött, vajon hasonlókörülmények között benne is lett volna-e ennyi bátorság.

– Rendkívül sajnálom, hogy végig kellett hallgatnia mindezt,Mrs. Winslow. Nyilván rájött, hogy nem igazán tartomszerencsésnek az ötletet, hogy társalkodónőt tartsak..

6

A fiatal özvegy felszegte az állát, mintha egy arculütéstvárna, és ez a bátor gesztus arra késztette Antóniát, hogyhirtelen elöntést hozzon, amire meglehetősen hajlamos volt.

– Nincs szükségem se társalkodónőre, se szolgára. Az embernekazonban mindig jól jön egy jó barát. – Odalépett, és kezetnyújtott. – Tegyünk egy próbát, hogy tudunk-e barátnők lenni.

A kifejező szürke szempárban először döbbenet tükröződött,aztán Juditht elöntötte az érzelmek áradata, és kis híjánkönnyekre fakadt. Antonia látta, mekkora erőfeszítésébe kerül,hogy megőrizze az önuralmát. Ha valakinek fájdalma van, másokkedvességét néha még nehezebb elfogadnia, mint a kegyetlenséget.

Judith Winslow erőt vett magán, és megszorította Antoniakezét.

– Ennek örülnék – felelte halk, finom hangján. – Nagyon isörülnék.

Antonia, bár ezt akkor még nem tudta, könnyed ésmeggondolatlan nagylelkűségével – amelyet a hozzá közel állókegyszerre találtak kétségbeejtőnek és szeretetre méltónak – egyéletre szóló, hűséges barátnőt szerzett.

Első fejezet

Antonia csak bámulta az ölében heverő könyvet, és rájött,hogy háromszor futotta már át ugyanazt az oldalt, de egy árvaszóra sem emlékszik az olvasottakból. Ami azt illeti, azt semtudta, milyen könyvet olvas. Valami regény lehet. Felemelte afejét, és vetett egy pillantást Judithra, aki a szoba túlsóvégében ült.

– Gondolod, hogy Adam hamarosan megérkezik? Már biztosan déllehet.

Judith, aki az ablakülésben üldögélt maga alá húzott lábbal,és hímezgetett, együtt érzőn elmosolyodott.

– Mindössze öt perc telt el azóta, hogy legutóbbmegkérdezted. Messze van még a dél.

Antonia bánatosan elfintorodott, és feladta az olvasást.Letette a könyvet az asztalra, és hosszú, türelmetlen léptekkelfel-alá kezdett járkálni a szobában.

7

– Ha tudom, melyik hajóval érkezik, kimehettem volna elé –bosszankodott már vagy századszor azóta, hogy egy hónappalkorábban megkapta az unokabátyja levelét.

Mint már annyiszor, Judith most is türelmesen azt válaszolta:– Biztos vagyok benne, hogy pontosan ezért nem írta meg. Bár

nyolc éve nem láttátok egymást, nyilvánvaló, hogy az unokabátyádnagyon is jól emlékszik arra, hogy milyen vagy. Vélhetőlegtudta, hogy a kikötőbe sietnél, márpedig az Isle of Dogs nem alegmegfelelőbb hely arra, hogy egy hölgy ott várakozzék.

– Ne merészelj ilyen hideg fővel gondolkozni! – kiáltott felAntonia, és önkéntelenül is elnevette magát. Tovább folytatta afel-alá járkálást a kis nappaliban, ahol a két nő ideje nagyrészét töltötte, amikor Londonban tartózkodott. Kevésbé volthivatalos jellegű, mint a szalon, és az ablakából kellemeskilátás nyílt a Grosvenor Square-re. A bútorzat kiválasztásábaninkább a kényelem, mintsem az elegancia volt a meghatározó, akönyvek, folyóiratok és hangszerek pedig rendkívül barátságoshangulatot kölcsönöztek a szobának. Nem volt ugyan olyankellemes, mint ha Antonia Thornleigh-i birtokán lettek volna, deez volt a legotthonosabb hely a házban. Antonia szórakozottanpengette Judith hárfáját, majd megszólalt:

– Igazad van, Adam még nyolc év távollét után is jobban ismerengem, mint bárki más.

Adam Yorké és Antonia nem állt egymással közeli rokonságban,csak másod – unokatestvérek voltak, de együtt nőttek fel. Adamhárom évvel volt idősebb Antóniánál, aki mindig is a bátyjánaktekintette. Gyerekkorukban ő volt számára a legfontosabb ember.Egykor még az is megfordult a fejében, hogy talán egyszermajd... Gyorsan elhessegette ezt a gondolatot. Csak az számít,hogy Adam a legjobb barátja. Antonia vetett egy gyors,bűntudatos pillantást Judithra. Adam a legjobb férfi barátja –helyesbített magában. Sokféle barátság létezik. Az biztos, hogyJudithnál jobb barátnője még sohasem volt.

Antonia, ahogy az elmúlt két évben szinte mindennap, hálátadott a sorsnak, amiért az útjába sodorta Juditht. Bár a két nőlátszólag sokban különbözött egymástól, a gondolkodásmódjuk, azéletfelfogásuk és a humoruk tökéletesen összeilleti. Judith alegjobb társaság volt, ugyanakkor azt is tiszteletben tartotta,ha Antonia egyedül akart maradni, mert ő maga is kedvelte olykora magányt. Lettie néni boldog volt, amiért ilyen szerencséseredménnyel járt a beavatkozása, és nagy örömére szolgált, hogy

8

Judith józan gondolkodása kissé kordában tartja Antonia hevestermészetét.

Judith pedig kivirult egy olyan környezetben, amelybennemcsak bátorították az önálló gondolkodásra, de el is vártáktőle, hogy mindig kimondja, amit gondol. A sápadt kis özvegynekmár nyoma sem volt. Meglehetősen csinos fiatal nő lett belőle;dús gesztenyebarna haja lágy hullámokban keretezte finom arcát,amely sokkal fiatalabbnak látszott huszonnyolc événél. A két nőszinte ugyanakkor vetette le a gyászt, és Antonia kihasználta azalkalmat, hogy rábeszélje társalkodónőjét egy új ruhatárra,azzal érvelve, hogy Judithnak kötelessége a legelőnyösebbkülsejét mutatni, mivel Antóniának kell egész nap néznie. Judithkitért volna a dolog elől, ha sejti, mennyibe kerülnek azelegánsan egyszerű ruhák, de a számla Antonia és a divatosvarrónő titka maradt, akinél mindkettőjük ruháit csináltatták.

Antonia felállt a hárfa mellől, a kandallópárkányhoz sétált,és felemelt egy kecses vonalú faszobrocskát, amely egy faágonpihenő sólymot ábrázolt. A madár félrehajtotta a fejét, minthavisszaemlékezne a repülés örömére. Adam faragta még tizenöt éveskorában, unokahúga tizenkettedik születésnapjára. Antoniagyengéden végigsimította a fa felületét. A szobor gyönyörűenvolt kifaragva. Adamnek világéletében ügyes keze volt.Gyerekkorukban rengeteget kóboroltak együtt a környezőhegyekben, hogy madárfészkeket keressenek, de mindig vigyáztak,nehogy elijesszék a madarakat, és nehogy baja essen a tojásoknakvagy a fiókáknak.

Ahogy Antonia visszatette a szobrocskát a kandallópárkányra,Judith megszólalt:

– Lehet, hogy ezt nem kellene szóba hoznom, de belegondoltálmár, mennyit változhatott az unokabátyád az évek során? Aligvolt huszonegy éves, amikor Kelet-Indiába ment, most pedigfelnőtt férfi. Lehet, hogy már nem ugyanaz az ember, mint akivolt.

– Szamárság! – Antonia újból végigsimított a fa simafelületén. – Amennyi levelet váltottunk az évek során, csakfeltűnt volna, ha Adam hirtelen megváltozik. Természetesenvalamennyire biztosan más lett. Ki nem változik nyolc év alatt?De akkor is Adam maradt.

Antonia érezte, hogy kis ránc keletkezik a két szemöldökeközött, és gyorsan elsimította. Soha nem értette igazán, miérthagyta el Adam Angliát. Antonia apja úgy tervezte, hogy miutánAdam végzett a tanulmányaival a Cambridge-i Egyetemen, tiszti

9

kinevezést vásárol neki a hadseregben. Aztán Adam egyszer csakse szó, se beszéd távozott, csak egy sietősen firkantottlevélkét hagyott hátra, amelyben közölte, hogy úgy döntött,belép a Kelet-indiai Társasághoz, és azonnal hajóra száll.Mentegetőzött, amiért nem tudott rendesen elbúcsúzni, és az éveksorán mindig is hűséges levélíró volt, de sohasem adottmagyarázatot arra, miért nem beszélt meg előbb egy ilyen fontosdöntést Antóniával.

Antonia elfojtott egy sóhajt. Adam talán tisztában volt vele,hogy ő megpróbálta volna lebeszélni az elutazásról. A váratlantávozás hatalmas megrázkódtatás volt a számára, és azt ismegértette belőle, hogy mennyire félreértelmezte Adam érzéseit.Antonia egy türelmetlen vállrándítással ezt a gondolatot iselhessegette magától. Most csak az számít, hogy Adam visszatért.A vérségi kötelék és a barátság, amely összefűzi őket, sokkalerőteljesebb, mint a romantikus álmai.

Judith együtt érzőn figyelte Antóniát. Ő maga is majdnemolyan türelmetlenül várta már Adam érkezését, mint az úrnője. Azelmúlt két évben rengeteget hallott róla, és Antonia hosszasrészleteket olvasott fel a leveleiből is. Judith egyintelligens, kedves és eleven humorú férfit képzelt el, és márnagyon várta, hogy megismerkedhessen vele.

Néha eltűnődött, vajon nem vegyül-e némi romantikus vonzalomAntonia érzelmeibe, de ennek nem mutatkozott semmi jele. Judithmég soha nem vette észre, hogy Antonia bárki iránt is gyengédérzelmeket táplálna, annak ellenére, hogy amikor Londonbanvoltak, mindig csapatostul legyeskedtek körülötte a reménybeliudvarlók. Judith számára a munkaadója rejtély volt: mindignyíltan kimutatta az érzéseit, melegszívű volt, társaságkedvelőés beszédes, és szívesen flörtölt a csodálóival, de volt egynyughatatlan oldala is, amelynek tágas térre és szabadságra voltszüksége, amelyet a Peak District hegyvidéken lévő birtoknyújtott. Antóniának ragyogó szépsége miatt kevés barátnőjeakadt. A legtöbb nő irigykedett rá, a férfiak epekedtek utána,így aztán kevés lehetősége maradt a barátság nyugodtabbörömeinek felfedezésére.

Az is lehet, hogy boldog, független, önfejű vénkisasszonykéntfogja leélni az életét. Antóniának nem kell férjhez mennie semanyagi érdekből, sem pedig a társadalmi helyzetének javításáért,és figyelembe véve, hány házasság sikerül rosszul, Judith nem ishibáztatta a barátnőjét, amiért kerüli a házasság kötelékét.Minek menne férjhez, ha nem biztos benne, hogy azzal javít az

10

életkörülményein? Egy nő könnyen tévedhet, amikor elfogad egyházassági ajánlatot, ahogy az Judithszal is történt. Persze azis lehet, hogy Antonia csak nem találta még meg a megfelelőférfit. Judith gyanította, hogy Antonia lelke mélyén romantikushajlamok rejtőznek.

Megvonta a vállát, és folytatta a hímzést. Ha Antonia valahais úgy dönt, hogy férjhez megy, bőven lesznek kérői, akik közülválaszthat.

Miközben Judith az apró, finom öltésekre koncentrált,remélte, hogy Adam Yorké hamarosan megérkezik. Amikor az úrnőjeilyen hangulatban leledzett, mint ekkor, az olyan volt, minthaegy tigrissel lett volna összezárva egy ketrecben.

Antonia persze aránylag barátságos tigris, de a helyzet akkorsem volt kellemes.

Eltelt egy kis idő, miközben Judith varrogatott, Antoniapedig szenvedélyesen játszott a pianofortén, bölcsenmegtartóztatva magát, hogy újból megkérdezze, hány óra. Mármajdnem délfelé járt az idő, amikor Judith felegyenesedett azablakülésben, nyújtózkodott egyet, és lepillantott a GrosvenorSquare-re. A ház előtt épp megállt egy bérkocsi. Egy férfiszállt ki belőle, és felnézett a ház ablakaira.

Csakis Adam Yorké lehet az – gondolta Judith. Egy pillanatigfigyelte a férfit, aki a ház márványhomlokzatát tanulmányozta. Anap olyan szögben sütött, hogy az újonnan érkezett nem láthatottbe az ablakon, de Judith nagyon is jól látta az arcán ülőbizonytalan kifejezést. Lehet, hogy Antonia úgy gondolja, azeltelt évek nem jelentenek semmit, az unokabátyja azonban márnyilván nem olyan bizonyos ebben. A nyolc év, amíg vagyontgyűjtögetett a világ túlsó felén, számára talán hosszabbnaktűnt, mint az angol társasági élet szokásos körforgásábaneltöltött nyolc esztendő.

Judith könnyedén szólalt meg, mintha csak valami lényegtelendologról volna szó:

– Ha jól látom, megérkezett az unokabátyád. Legalábbis egyúriember áll az ajtó előtt egy csomaggal.

A pianoforte hirtelen elhallgatott, és néma csönd telepedetta szobára.

– Milyen a kinézete? – kérdezte Antonia.– Napbarnított, erős testalkatú. A haját nem látom a kalap

alatt – számolt be Judith. Mielőtt folytathatta volna, Antoniamár fel is pattant, és kiviharzott a szobából, csak távolodólépteinek koppanásai hallatszottak a nyitott ajtón át. Antonia

11

még visszafogottabb napjain is elég heves tudott lenni,jelenlegi hangulatában pedig semmi sem tarthatta vissza. Judithmosolyogva felállt, és kissé méltóságteljesebb léptekkelkövette.

Megállt a hallba levezető lépcsősor tetejénél, ahonnan jólláthatott mindent. A vendég átadta a csomagját meg a kalapját akomornyiknak, így előbukkant világosbarna haja, amelyet itt –ott még világosabbra szívott a nap. Az utazásai sorántalálhatott valahol egy remek szabót, ám a leghozzáértőbbszabómester sem tudta volna elegánssá tenni széles vállú,erőteljes alakját. Judith úgy találta, túlságosan izmos éséletteli ahhoz, hogy igazán divatos legyen a megjelenése. Olyanférfiként festett, aki sokat tud a kemény munkáról – márpedig amunka nem éppen divatos dolog.

Antonia nem vesztegette az idejét ilyesfajta elemzésekre. Úgyfutott le a lépcsőn, hogy vörösesszőke haja csak úgy lobogottutána, és felkiáltott: – Adam!

A férfi felkapta a fejét a hangra, így Judith megláthatta azarcát is. Erőteljes, határozott vonásai inkább csak kellemesnektűntek, mintsem jóképűnek, és egy pillanatra Judith megint azt abizonytalanságot látta tükröződni rajta, mint odakint az utcán.Aztán, amikor meglátta Antóniát, a férfi arca felragyogott.

Antonia az utolsó előtti lépcsőfokról már a karjába isvetette magát. Sokat elárult Adam Yorké kitűnő reflexeiről éserejéről, hogy sikerült elkapnia, bár a lendülettől kissémegtántorodott. Hosszan megölelgette Antóniát, aztán letette amárványpadlóra. A nevetésük egybevegyült, és Adam zengőbaritonján azt mondta:

– Te jóságos ég, még mindig nem nőttél fel?– Nem, eszem ágában sincs! – Antonia átölelte a férfi nyakát,

és sugárzó mosollyal nézett fel rá. – Nem lennél borzasztóancsalódott, ha így történt volna?

– De igen, azt hiszem.Adam gyengéden megcirógatta a lány fényes haját. Judith

figyelte őket, és kissé zavarban volt, amiért szemtanúja egyilyen bizalmas pillanatnak. Azzal nyugtatta magát, hogy nincsmiért zavarban lennie, hiszen a komornyik is jelen van. Elindultlefelé a lépcsőn, jóval lassabban, mint azt korábban az úrnőjetette. Lehet, hogy Antonia szinte a testvérének tekinti Adamet,de az emberek akkor is kissé illetlennek tartanák ezt azelragadtatott fogadtatást, és Judith munkájához az is

12

hozzátartozott, hogy megóvja az úrnőjét az efféle túlzásoktól.Vagyis jobb lesz, ha a tudtukra adja, hogy ő is jelen van.

Amikor leért a lépcső aljába, Antonia vidám mosollyal nézettrá:

– Judith, nyilván rájöttél, hogy ő az én tékozló unokabátyám,Adam Yorké. Adam, bemutatom a társalkodónőmet, Mrs. Winslow-t.

Ahogy a vendég odafordult, Judith megállapította, hogytulajdonképpen alig magasabb az átlagosnál, csak széles vállamiatt tűnt termetesebbnek. A szeme színe változékony volt,zöldesszürke, apró barna pettyekkel. Ahogy Judithra nézett,meglepetés csillant a tekintetében, aztán nagyon udvariasankezet csókolt. Begyakorlott gyengédséggel szorította meg akezét, mint egy olyan férfi, aki hozzá van szokva, hogy csínjánkell bánnia az erejével.

– Nagyon örülök, hogy megismerhetem, Mrs. Winslow. Ha kissémeglepettnek látszom, annak csupán az az oka, hogy Tonymódszeresen félrevezetett az elmúlt két évben. – Az unokahúgárapillantva megkérdezte: – Szóval ő volna a szigorú özvegy, akitLady Forrester rád erőszakolt? Éreztem, hogy valami gyanús ebbena mesében. Valahogy nem tudtam elképzelni, hogy bárki is rádtudna erőszakolni bármit az akaratod ellenére.

Antonia elnevette magát. – Biztosíthatlak róla, hogy Judith egy valóságos sárkány.

Mondj neki valami sárkányhoz illőt, Judith!Judith rezzenéstelen arccal megszólalt:– Ez nem illendő dolog, Lady Antonia. Ez már igazán több a

soknál, Lady Antonia! – Tökéletesen utánozta Lady Forresterhanglejtését, majd amikor még azt is hozzátette, hogy"Felháborító, hogy manapság milyen modern szokások dívnak, LadyAntonia", a hallgatósága már dőlt a kacagástól.

– Meg vagyok győzve, Mrs. Winslow valóban roppant szigorú. –Adam elvette a csomagját a komornyiktól, és azt javasolta: – Mivolna, ha átmennénk a szalonba? Ahogy egy, a világ túlsó felérőlmegtért utazóhoz illik, hoztam néhány apró csecsebecsétajándékba.

A kis nappaliba mentek, ahol Adam csodás ajándékokatvarázsolt elő, amelyeket aligha lehetett csecsebecsének nevezni.Volt köztük egy pompás tűzzománc medál, sima, elefántcsontszobrocskák, és egy kis kristály parfümösüvegcse Kínából,amelynek belső felére egy aranyhalat festettek díszítésül.Antonia kihúzta az üveg dugóját, és lehunyt szemmel beleszagolt.

13

– Hm, milyen csodálatos! Annyira nem angolos ez az illat!Mintha egy keleti bazárban lennék.

Ahogy Antonia odaadta az üvegcsét Judithnak, Adam vidámanmegjegyezte:

– Keleten ennél sokkal kevésbé vonzó illatokban sincs hiány.Ez a parfüm állítólag a kínai császár első ágyasának a kedvence.– Elhallgatott, aztán zavartan felnevetett: – Most, hogy ismétAngliában vagyok, azt hiszem, nem volna szabad ilyesmirőlbeszélnem egy hajadon előtt.

– Ne merészelj úgy bánni velem, mint egy kényeskedő hölggyel– mondta Antonia szigorúan, de a hangjában nevetés bujkált. Mégmindig alig tudta elhinni, hogy Adam itt van mellette, és akármeg is érintheti. Túl szép volt, hogy igaz legyen. Csak nézte,és nem tudott betelni a látványával, de közben furcsakettősséget érzett: bár nyílt, nevetőráncokkal teli arcaismerősebb volt, mint a sajátja, mégis érezte, hogy sok-sok évválasztja el őket egymástól. A férfi meleg szeme ugyanaz volt,mint egykor, a tréfás kis félmosoly is az ajkán, de a trópusiéghajlaton töltött évek cserzetté tették a bőrét, amitőlidősebbnek és tekintélyesebbnek tűnt. Antonia tudta, hogy Adammeglehetősen komoly sikereket ért el az üzleti vállalkozásaival,és hogy olyan tapasztalatokban volt része, amelyeket ő nemigazán érthet meg. Könnyű volt elképzelnie, milyen félelmetesüzleti ellenfél lehet – de neki akkor is csak az unokabátyja éskedvenc rokona, nem egy idegen.

Míg Antonia ezen tűnődött, Adam egy pompás selymet vett elő,és a karjára fektette. Antonia megcsodálta a kelme hihetetlenkönnyűséget és a csillogó, állandóan változó, leírhatatlanszíneket. Ahogy a napfény ráesett, a legszembetűnőbb árnyalatapontosan olyan vöröses volt, mint Antonia haja. Az egyik szélénaranyhímzés futott végig. Antonia szóhoz sem jutott. Felemelte aleheletfinom, fényes kelmét, és megcsodálta puhaságát és érzékilágyságát.

– Ez a leggyönyörűbb anyag, amit valaha is láttam, Adam.Honnan származik?

– Indiából. Ez egy szári, amelyet az indiai nők viselnek. –Adam a kabátja zsebébe nyúlt, és előhúzott egy borítékot, majdátnyújtotta. – Egy egyszerű férfiember nem tudná elmagyarázni,hogyan kell viselni, de egy bombayi hölgyismerősöm leírta,hogyan kell redőzni az anyagot. Gondolom, ruhát varratsz majdbelőle, de biztos vagyok benne, hogy legalább egyszer fel akarodpróbálni indiai módi szerint is.

14

– Természetesen! – Antonia, karjában a rengeteg selyemmel,ösztönösen odahajolt Adamhez, hogy arcon csókolja. – Szokásszerint mindenre gondoltál. Köszönöm.

Érezte, hogy a férfi kissé megfeszül az érintésétől. Bársimára volt borotválva az arca, az ajka mégis érezte az aligészrevehető, férfiasan szúrós borostákat, ami a szavaknál isegyértelműbben emlékeztette arra, hogy Adam felnőtt férfi, márnem fiú. Antonia kissé zavartan elhúzódott.

Talán csak képzelte, de mintha Adam is hallgatott volna egykicsit, mielőtt elővette az utolsó ajándékot.

– Ez pedig az öné, Mrs. Winslow.Judith minden tőle telhetőt elkövetett, hogy a háttérben

maradjon, és láthatatlanná váljon, ezért egészen megijedt,amikor Adam Yorké feléje nyújtotta az ajándékot. Életelegnagyobb részében csupán néző volt, olyasvalaki, akinek nincsjoga ajándékokra vagy szívességekre számítani. A figyelmesgesztustól szinte a szava is elakadt:

– Igazán nem kellett volna, Mr. Yorké. Hiszen nem is ismerengem.

– Ez igaz, de szerettem volna Antonia társalkodónőjének akedvében járni – felelte nagy komolyan Adam. – Úgy gondoltam,egy orvosságosdobozka épp megfelelő lesz egy kiszámíthatatlanhangulatú idős özvegy számára.

Ahogy Judith belenézett a meleg, folyton változó szempárba,megértette, hogy Adam Yorké is sokat tudhat arról, milyen érzéskívülállónak lenni. Ekkor merült fel benne először, vajon miértAntóniával együtt nevelkedett, és mi történhetett a szüleivel.Persze ez nem tartozik rá. Gyorsan lehajtotta a fejét, ésszemügyre vette a tenyerébe helyezett fadobozkát.

– Szantálfából van – mondta Adam.A dobozkát elefántcsont berakás és gyönyörűen faragott

virágok és levelek díszítették. Amikor Judith felnyitotta atetejét, fűszeres illat csapta meg az orrát. A dobozkabársonnyal bélelt belseje több különböző méretű kis rekeszrevolt osztva. Nagyon drága lehetett, és roppant figyelmes voltAdamtől, hogy olyan ajándékot választott, amelynek korára vagyhelyzetére való tekintet nélkül minden nő hasznát veheti.

– Soha nem volt még ilyen szép holmim – mondta Judith halkan,és felnézett. Ha Adam az unokatestvére lett volna, ő ismegcsókolja, de így beérte egy mosollyal. – Köszönöm, mindignagy becsben fogom tartani. – Aztán tréfálkozva hozzátette: –Tökéletes lesz a piruláim és a csodaszereim számára.

15

Mindnyájan elnevették magukat, aztán Judith visszatért azablakfülkébe, hogy folytassa a hímzést, és hagyta, hogy azunokatestvérek beszélgessenek, olyan befejezetlenfélmondatokban, ahogy a rokonok vagy nagyon jó barátok szoktak.Judith csengetett a komornyiknak, és halkan utasította, hogy azebédet kissé később szolgálják fel, mivel úgy gondolta,Antóniának és Adamnek kell egy kis idő, hogy ki beszélgessékmagukat, mielőtt eszükbe jutna az evés.

Miután egy órán át megállás nélkül áradt belőlük a szó,Antonia feltette azt a kérdést, amely azóta foglalkoztatta, hogymegkapta a levelet, amelyben Adam értesítette, hogy hazatérAngliába:

– Mennyi ideig maradsz? Remélem, legalább néhány hónapig.Adam kérdőn felvonta a szemöldökét.– Nagy csalódást okoznék, ha azt mondanám, hogy végleg

hazatértem?– De hisz ez csodálatos! – Antonia kis híján felugrott a

székről örömében. Úgy tűnt, ezen a napon csak felkiáltómondatokban tud beszélni. Szerencse, hogy Lettie néni nincsjelen, hogy megrója a hevességéért. – És mik a terveid?

Adam a lány szemébe nézve egy hosszú pillanatig habozott,majd megrázta a fejét.

– Túl korai volna még beszélni erről. Szükségem van egy kisidőre, hogy újból megszokjam Angliát. – Elmosolyodott, ésmegkérdezte: – Na és te, Tony? Majdnem egy éven át abban ahitben éltem, hogy tiszteletre méltó férjes asszony vagy, mígnemmegkaptam a leveled, amelyből kiderült, hogy kosarat adtál LordRamsaynek. Sikerült azóta behálóznod valaki mást?

– Micsoda vulgáris kifejezés! – fintorodott el Antonia.– Ajánlatokból nem volt hiány, de egyik sem volt méltó arra,

hogy elfogadjam.Adam elkomolyodva megkérdezte:– És mi történt Ramsayvel? Csak annyit írtál, hogy

felbontottad az eljegyzést, de azt nem, hogy miért.Elfogadhatatlanul viselkedett veled?

– Nem kell ilyen védelmezőnek lenned, Adam. Lord Ramsaytökéletes úriemberként viselkedett. – Antonia szárazonelmosolyodott, és eljátszadozott a kínai parfümösüvegcsével.

– Épp ez volt a baj. Úgy döntöttem, ideje volna elfogadnomegy kérőt, és Ramsay tűnt a legmegfelelőbbnek jóképű, gazdag,előkelő ranggal rendelkezik, jó a természete... és halálosanunalmas. Húztam – halasztottam a dolgot, míg végül ő adott

16

ultimátumot: vagy kitűzzük az esküvő időpontját, vagy felbontjukaz eljegyzést. – Antonia kuncogva hozzátette.– – El sem tudodképzelni, milyen sürgősen adtam ki az útját.

– Kis boszorkány.– Azt hiszem, ő éppen annyira megkönnyebbült, mint én –

felelte Antonia kissé védekezőn.– És elhatároztad, hogy nem mész férjhez?Antonia fontolgatta a választ. Még Adam előtt sem szívesen

vallotta volna be, milyen ostoba módon romantikus, és mennyirevágyik a mindent elsöprő szerelemre. Sőt, főleg Adam előtt nemakart erről beszélni.

– Szeretnék férjhez menni – felelte végül – , de azért azt isszeretném, hogy langyos vonzalomnál többet érezzék a férjemiránt.

– Látom, ugyanolyan romantikus maradtál, mint voltál. – Adammelegen elmosolyodott. – Nos, én bármikor elveszlek.Meglehetősen vonzónak találom a gondolatot, hogy megállapodjak,és te vagy az egyetlen nő, akit ismerek Angliában.

Újabb kissé túl hosszúra nyúlt szünet után Antonia elnevettemagát.

– Vigyázz, Adam, mit mondasz! Gondolj bele, milyen kínoslenne, ha szavadon fognálak, és elfogadnám az ajánlatot.

– Kész vagyok vállalni a következményeket – felelte Adamkönnyedén.

Judithnak, aki a szoba túlsó feléből hallgatta abeszélgetést, feltűnt valami Adam Yorké hangjában, amirefelpillantott. Talán egy idegen kellett ahhoz, hogy észrevegye,Adam halálosan komolyan beszél. Antóniának mintha ez egyáltalánnem tűnt volna fel. Lehet, hogy ő a bátyjaként gondol Adamre, denyilvánvaló volt, hogy a férfi egyáltalán nem a húgaként tekintgyönyörű cousinejára. Judith újból visszatért a hímzéséhez.Zavarba jött, amiért többet látott a kelleténél. Sajnálatos ez ahelyzet: bármennyire kedveli is Antonia Adamet, sohasem fogjaromantikus fényben látni. Judith Adam érdekében nagyon remélte,hogy nem fog olyasvalaki után epekedni, akit sohasem kaphat meg.Sokkal jobban tenné, ha egy olyan nőt keresne, aki viszonozza azérzelmeit. Bármely asszony boldog lehetne mellette.

Belépett a komornyik, és diszkréten megköszörülve a torkáthívta fel magára a figyelmet:

– Lady Fairbourne, kiadhatom az utasítást, hogy tálalják azebédet?

Antonia bűntudatos pillantást vetett az órára.

17

– Te jóságos ég, már ennyi az idő? A szakácsnő bizonyáraszörnyen dühös. Tíz percen belül lemegyünk.

Miután Burton, a komornyik távozott, Antonia észrevette, hogyAdam kissé értetlenül mered rá.

– Lady Fairbourne? – kérdezte. Antonia oldalra hajtotta afejét.

– Erről nem írtam?– Ha jól emlékszem, a Fairboum édesapád jelentéktelenebb

címei közé tartozik, amelyet most nyilván Spenston unokabátyádvisel.

Antonia kihúzta magát a kanapén, és fensőbbségesen közölte:– Uram, Fairbourne bárónője vagyok, a születésem jogán.– Aztán elkacagta magát a saját méltóságteljes pózán. – Ez a

legfurább dolog a világon. Amikor a papa halála után az ügyvédeka jogi ügyeket rendezték, csak akkor vette észre valaki, hogy acsaládunk igényt tarthat a Fairbourne bárói címre is. Ez a címegészen a normann időkre megy vissza, és amennyiben nincsfiúörökös, nők is megörökölhetik. A bárói címet nem viseli az,akinek magasabb rangja is van, de ha csak női örökös van acsaládban, akkor újból elővehetik. A papa többi címe azzal abirtokkal jár együtt, amelyet Roger unokabátyám örökölt meg,amikor Spenston grófja lett, de a Fairbourne cím az enyémmaradt. – Antonia egészen belemelegedett a témába.

– A papa ügyvédje azt mesélte, hogy a de Ros bárói cím, amelyállítólag a legrégebbi főrendi rang, nyolc – kilenc angliaicsaládban is megjelenik. Borzasztóan bonyolult az egész. Havolnának húgaim, akkor közösen örökölnénk a címet, de egyikünketsem lehetne Lady Fairbourne-nek szólítani. A címet örököshiányában szüneteltetnék, és így is maradna mindaddig, míg újbólegyetlenegy személy nem örököl mindent, mondjuk, ha alánytestvérek egyikének gyermeke születik, a többieknek azonbannem. Egyes bárói címek már évszázadok óta így lappanganak. –Látván Adam kissé zavart arckifejezését, még kedvesenhozzátette: – Nem baj, ha nem érted. Az ügyvéd nekem is órákonát magyarázta.

– El tudom képzelni, miért – felelte Adam szárazon. – Szóval,akkor hogyan kell szólítani: Lady Antóniának vagy LadyFairbourne-nek?

– Most jön a legmulatságosabb rész – mosolyodott el Antoniapajkosan. – Egy gróf lányaként bizonyos értelemben magasabb arangom, mint egy egyszerű báróé, a Lady Antonia azonban csakudvariassági megszólítás. A bárói rangot azonban a saját jogomon

18

viselem, amit talán ha egy tucat hölgy mondhat el magárólAngliában. A régi barátaim és a szolgák Lady Antóniánakszólítanak, de a Lady Fairbourne a pontosabb cím. Burton nincsmég olyan régen nálunk, és szörnyen illemtudó, úgyhogy ő mindigLady Fairbourne-nek szólít.

– És őladysége melyiket kedveli jobban?– Ne merészelj így nevezni, Adam, különben... – Antonia

elhallgatott, mert nem jutott eszébe megfelelő megtorlás.Adam felállt, és odanyújtotta a karját.– Különben mit teszel?– Majd kitalálok valamit – vágta rá fenyegetően Antonia.– Ha az emlékeim nem csalnak, úgy szoktál bosszút állni, hogy

békát dugsz az ágyamba.Antonia jól megszorította Adam karját, aztán az ablakfülke

felé pillantott.– Judith, csatlakozol hozzánk?– Biztos vagy benne, hogy szükség van gardedámra? Bizonyára

ezernyi dolgot kell megbeszélnetek.Adam gondosan végigmérte Juditht.– Szerintem egyáltalán nem úgy fest, mint egy gardedám. –

Odanyújtotta neki a másik karját. – Csatlakozzon hozzánk, hacsaknem tart attól, hogy túlságosan unalmas lesz végighallgatni agyerekkori visszaemlékezéseinket.

Judith elnevette magát, aztán felállt, belekarolt Adambe, ésegyütt lementek a földszintre. A kényelmesen elköltött ebédközben Judith nagyra értékelte, hogy Adam mindent megtesz, hogyőt is belevonja a beszélgetésbe. Bármilyen csodálattal vette iskörül az unokahúgát, Judith azért érezte, hogy neki is kellőfigyelmet szentel, és meghallgatja, amit mond. Nagyon vonzóférfinak találta, és sokkal érdekesebbnek, mint a londoniúriemberek bármelyikét, akik Antóniának udvaroltak. JudithWinslow nagyon jó megfigyelő volt, és feltűnt neki, hogy Mr.Yorké mennyire megfelelő partner lenne Fairbourne bárónőszámára.

Miután behoztak egy nagy tállal a thornleigh-i birtokontermett gyümölcsökből, Antonia megkérdezte:

– Egyébként hol van a poggyászod, Adam? Érte küldjek valakita kikötőbe?

Adam megrázta a fejét.– A Clarendonban szálltam meg. Antonia rámeredt.– Hisz ez nevetséges! Természetesen itt maradsz nálam!

19

– Tony, az nem volna illendő, még egy ilyen rendkívül szigorúgardedámmal sem, mint amilyen Mrs. Winslow.

– De hiszen családtagnak számítasz. – Antonia hirtelen azajkába harapott. Eszébe jutott, hogy Adamnek már külön életevan, amelynek ő nem részese. Nyilván unalmas lenne neki, hogy azunokahúgánál szálljon meg. – Sajnálom, nem akartam erőltetni.Csak azt feltételeztem, hogy biztosan nálam fogsz lakni.

– Nagyon szívesen maradnék – ismerte be Adam. – De már nemvagyunk gyerekek, és annyira nem is vagyunk közeli rokonok.Ráadásul számtalan oka van, miért ártana a jó hírednek, ha túlközeli kapcsolatba kerülnél velem.

Antonia szúrósan meredt a férfira.– Ne légy nevetséges – mondta. – Túlságosan felfújod ezt a

dolgot, aminek igazából nincs is semmi jelentősége.– Bárcsak neked volna igazad! – mormolta Adam.Judith figyelte, ahogy a két unokatestvér tekintete

összekapcsolódik, és érezte a kettejük közötti feszültséget,mintha valami régi vita elevenedett volna fel. Eltűnődött, vajonmiről lehet szó, de aztán megint arra gondolt, hogy ehhez nekisemmi köze.

– Tagadhatatlan, hogy a londoni társaság imád pletykálni –szólt közbe. – Hamarosan azonban úgyis Thornleigh-be utazunk, ésmég a legszőrszálhasogatóbbaknak sem lehet kifogásuk az ellen,ha Mr. Yorké ott meglátogat bennünket.

– Micsoda remek ötlet! – kiáltott fel Antonia újbólfelvidulva. – Úgy gondoltam, hogy itt maradok Londonban, amígitt vagy, Adam, de ha velünk tudnál tartani, akkor sokkal jobblenne Thornleigh-ben. Biztosan tudsz egy kis időt szakítani,mielőtt visszatérnél a munkádhoz.

Adam habozott.– Szíves örömest megtenném, de egy barátom, Lord Launceston

ugyanazzal a hajóval tért vissza Angliába, mint én. Talánemlékszel, említettem őt a leveleimben. Simon most az édesanyjátlátogatja meg Kentben, de úgy terveztük, két hét múlva együttvakációzunk egy kicsit, talán a Laké Districtben.

– Természetesen emlékszem a nevére. Hacsak Lord Launcestonnem az a fajta férfi, akit nem szívesen mutatnál be egytiszteletre méltó hölgyrokonodnak, akkor hozd el őt islátogatóba. Derbyshire úgyis útba esik nektek – javasoltaAntonia.

20

– Ó, Simon rendkívül partiképes, bár hosszú évek ótakülföldön élt. Ha biztosan nem bánod, hogy egy idegennel állítokbe, akkor őt is meghívom Thornleigh-be.

Antonia, jóval később, csodálkozva gondolt vissza erre apillanatra, amikor ilyen könnyedén elkezdődött valami, aminekolyan beláthatatlan, messzire ható következményei lettek.

Második fejezet

A Thornleigh-ben töltött második reggelen Judith bekopogottAntonia hálószobájába, majd az invitálásra belépett. Antoniafelhúzott térdét átölelve üldögélt a kanapén, és kibámult azablakon. Annak, aki nap mint nap találkozott vele, könnyű volthozzászoknia a szépségéhez, de néha voltak pillanatok, mikorJudithba élesen beléhasított, mennyire gyönyörű is Antonia. Akora reggeli napfény ráesett ragyogó, álmodozó arcára, csillogó,vörösesszőke haja úgy omlott kék köntösére, mintha olvasztottaranyból lenne.

Antonia egy mosollyal üdvözölte barátnőjét, aztán továbbcsodálta a Peak District hegycsúcsainak zord pompáját.

– Azt olvastam valahol, hogy az ember soha nem tudja, amikorboldog, csak később visszatekintve jön rá – tűnődött hangosan. –Ez azonban nem igaz. Most boldog vagyok, és tisztában is vagyokvele. Thornleigh-ben lehetek a legjobb barátaimmal, süt a nap,és a világon semmi gondom. Mi más kell még a boldogsághoz?

– Semmi. – Judith letelepedett egy puha fotelba. Ő beérteazzal is, ha osztozhat barátnője hangulatában. – Nagy adomány,hogy tudod. – Valóban igazi áldás volt Antóniának ez atulajdonsága. A cinikusok azt kérdeznék, hogy egy ilyenvagyonnal, ranggal és szépséggel megáldott előkelő hölgynekugyan mi oka volna rá, hogy rosszul érezze magát, Judith mégissokakkal találkozott, akik hasonlóan szerencsések voltak, mégsemvolt meg bennük a képesség arra, mint Antóniában, hogy örömötleljenek a dolgokban. A munkaadója barátságot és biztonságotnyújtott számára, de leginkább lelkesítő példát arra, hogyankell boldognak lenni. Judithnak addigi élete során kevésboldogságban volt része, és idő kellett hozzá, hogy egyáltalánmegtanulja felismerni ezt az érzést.

Antonia összefont karjain nyugtatta az állát.

21

– Szinte sajnálom, hogy ma megérkezik Lord Launceston. Biztosvagyok benne, hogy jó ember, különben nem volna Adam barátja, demégiscsak egy idegen. Így már semmi sem lesz ugyanaz.

– Nem sokáig lesz idegen – mutatott rá Judith. – Egyébkénttudod, hol ismerkedtek meg Adammel?

– Igen, a Kelet – indiai Társaság bombayicsillagvizsgálójában, ahol Launceston csillagászatimegfigyeléseket végzett. Állítólag természettudós.

– Valóban? – E tény felkeltette Judith kíváncsiságát, mivelmaga is komoly érdeklődést táplált a természettudományok iránt.– És mivel foglalkozik?

– Sokféle dologgal. – Antonia összevont szemöldökkel próbáltafelidézni, mit is mesélt Adam. – Nem osztja ugyan a te botanikairánti érdeklődésedet, de a Földtani Társaság egyik alapítója,és tagja a Királyi Természettudományos Akadémiának és aCsillagászati Társaságnak is.

– Ez igazán figyelemreméltó. Nem csoda, hogy barátok Adammel.Úgy látom, az unokabátyádat minden érdekli.

– Igen, világéletében ilyen volt – bólintott. Antonia.Félrehajtott fejjel a barátnőjére nézett. – Mit gondolsz Adamrőlmost, hogy volt alkalmad jobban megismerni?

Judith megfontolta a választ – Ha macska volnék,legszívesebben az ölébe ugranék, és dorombolnék.

Antonia kuncogott.– Nagyon jól fogalmaztál. Rám is pontosan ilyen hatással van.

– Nagyon örült, hogy a két legjobb barátja ilyen jó viszonybanvan. Kellemetlen lett volna, ha ellenszenvesnek találjákegymást. Antonia felállt a kanapéról, és csengetett akomornájának. – Jobb lesz, ha most felöltözöm, különben mégelkések. Adammel kilovagolunk ma reggel. Nem tartasz velünk?

Judith megrázta a fejét.– Nem. A házvezetőnővel meg kell beszélnem a nagymosást.

Tovább fog tartani, mint szeretném, de Mrs. Heaver nem szereti,ha sürgetik.

– Nem kell ezt tenned, Judith. A társalkodónőm vagy, nemvalamiféle magasabb rangú cseléd.

– Szeretem hasznosnak érezni magam – felelte Judith, aztánelmosolyodott, és kiment. Antonia a birtokra összpontosítottakiváló vezetői képességeit, nem a háztartásra. Márpedig alegjobb házvezetőnőnek is tudnia kell, hogy valaki rajta tartjaa szemét, és Thornleigh-ben ez a szerep Judith Winslow-nakjutott.

22

Egy órával később Antonia már lóháton ült. Lekapta a fejérőllovaglókalapját, és felkacagott a boldogságtól. Hagyta, hogy aszél összeborzolja gondosan elkészített frizuráját. Athornleigh-i udvarház egy kis völgyben állt, a folyó partjánelterülő termékeny területen. Adammel fellovagoltak a völgyből ahegyek közé. Az egyik legmagasabb sziklás hegygerincről ellehetett látni a délre fekvő buxtoni gyógyfürdőig, északon pediga Kinder Scout csúcsa, a Peak District legmagasabb pontja törtaz ég felé. A fejük fölött egy sólyom lebegett kecsesméltósággal a szélben.

– Biztos vagyok benne, hogy Indiában nincs ennyi szépség –jegyezte meg Antonia.

Adam könnyedén visszafogta nyugtalankodó lovát, és mosolyogvavégighordozta tekintetét a völgyön. Mindig remek lovas volt, azévek ezen mit sem változtattak.

– Minden vidéknek megvan a maga sajátos szépsége, ami semmimáshoz nem fogható. A Peak District Anglia egyik legpompásabbhelye. – Tekintete visszakalandozott a drámaian zord hegyekre,amelyeken itt-ott kiütköztek a sziklák, mintha a föld csontjaivolnának, és halkan hozzátette: – És ez az otthonom.

Antonia édesapja a lánya megszületése után rögtön úgydöntött, hogy rá hagyja Thornleigh-t, de legalább annyira Adamotthona is volt, mint az övé. Örült, hogy Adam is ugyanígy érezezzel a vidékkel kapcsolatban. Gyerekkorukban együtt kóboroltákbe a környező derbyshire-i hegyeket és völgyeket. Olykor élelmetis vittek magukkal, és egész napra távol maradtak otthonról,aztán széltől kicsípett arccal, elégedetten tértek hazasötétedéskor.

Miközben lovaikon végigléptettek a hegygerincen, Antoniamegkérdezte:

– Nem tudnál vásárolni egy kis birtokot ezen a környéken? Úgyhallottam, hamarosan eladásra kínálnak egy szép házat Buxtontúlsó felén. – Adam kérdő pillantására Antonia zavarba jött. –Ne haragudj, elfelejtettem, hogy nem szabad pénzről beszélnem.

Adam felnevetett. Ő is fedetlen fővel lovagolt, mint Antonia,és a szél összeborzolta naptól szökés árnyalatban játszó barnahaját.

– Túlságos régóta ismerjük már egymást, Tony, hogy ilyenkörülményes udvariassággal bánj velem. Ami azt illeti, olyangazdag vagyok, mint egy nábob, de mint már mondtam, korai lennemég eldöntenem, hogy mihez akarok kezdeni. – Az ösvény egyre

23

keskenyebb lett, így Ádámnak oda kellett figyelnie, nehogy alova rosszul lépjen a köveken. – Szeretném folytatni az indiaikereskedelmet. Úgy tűnik, a Kelet – indiai Társaság monopóliumátnem fogják meghosszabbítani, amikor néhány év múlva lejár azeredeti okirat, így hát számos új lehetőség fog megnyílni. De azitthoni befektetések is érdekelnek

– Miféle befektetések? – kérdezte Antonia. Az ösvény közbenismét annyira kiszélesedett, hogy egymás mellett lovagolhattak.

– Gőzgépek – vágta rá Adam. – A gőz felhasználása méggyerekcipőben jár, de már évek óta hajtanak vele bányagépeket,mostanában pedig már hajókat is. Nemsokára a szárazföldön ismegjelennek majd a gőzzel hajtott gépek. Van egy híres mérnökaki Macclesfieldben dolgozik, azt tervezem, hogy hamarosanmeglátogatom. Nincs az a feltaláló, akinek ne jönne jól egy kispénz a munkájához, és egy üzletember, aki megmutatja neki,hogyan hozhatja ki a legtöbbet az ötleteiből. Antonia ezennagyon meglepődött.

– Gondolod, hogy többé nem lesz szükség lovakra? –Védelmezőén megpaskolgatta a kancája nyakát. – Ezt nem tudomelhinni.

– Szerintem a hosszú távú utazás sokkal egyszerűbb leszgőzzel hajtott járművekkel, valószínűleg olyasvalamivel, amelysínen közlekedik. Csakhogy az ilyen gőzmotorok nagyon drágáklesznek, ezért csak a nagyvárosok között lehet majd alkalmazniőket – felelte Adam megnyugtatóan. – Továbbra is szükség lesz alovakra, ha csak helyben akarunk utazni, és hogy eljussunkodáig, ahol a gőzgépek járnak

– Nagyon elbűvölnek ezek az új masinák, igaz?– Ez a jövő, Tony, és még mindig jobb, ha elbűvöl a jövő,

mint ha félünk tőle. – Aztán szárazabb hangon hozzátette:– Persze a te osztályod legtöbb tagja jobban szeretne

megmaradni a védett kis világában, ezért tudomást sem veszarról, ami az angliai köznép életében zajlik.

– Adam, hogy merészelsz így beszélni az "osztályomról"?– kérdezte Antonia kissé döbbenten. Olyan erősen rántotta meg

a gyeplőt, hogy a lova felnyerített és megtorpant. – Én semmibensem különbözöm tőled.

Adam kivételesen komoly arccal megállította a lovát.– Ezernyi fontos dologban különbözünk, Tony. Szép tőled, hogy

nem veszel tudomást az efféle megkülönböztetésekről, de a világtöbbi része nagyon is tudomást vesz. Te arisztokrata vagy,gazdagságba és kivételezett helyzetbe születtél bele. Én a

24

legjobb esetben is csak egy kereskedő vagyok, legrosszabbesetben pedig szerencsétlen szégyenfolt a család hírnevén.

Ahogy Antonia tekintete Adam zöldesszürke szeméveltalálkozott, ismét arra gondolt, hogy többé nem gyerekek már, éshogy az unokabátyjának egy olyan világban kell küzdenie, amelynagyon is különbözik az ő vattával kibélelt világától.

– Az vagy, akivé tetted magad – mondta halkan. – Ez talánolyan rossz?

– Nem akarom, hogy szánakozz rajtam – felelte Adam olyan éleshangon, amilyet Antonia még soha nem hallott tőle.

– Akkor mit akarsz?Itt volt a tökéletes alkalom, hogy Adam előálljon a

mondanivalójával, de ahogy Antóniára pillantott, akimogyoróbarna szemében kíváncsisággal nézett rá, miközbencsillogó haja dicsfényként fogta körbe csodálatos arcát, inábaszállt a bátorsága.

– Azt hiszem, azt szeretném, hogy másmilyen legyen a világ –felelte lassan. Ez is igaz volt ugyan, de ennél sokkalhatározottabb kívánságai is lettek volna.

– A világ olyan, mint az angol időjárás – , folyton változik– mondta Antonia pajkos mosollyal. – Ha nem tetszik, amilyenmost, várj néhány percet, és máris más lesz, valószínűleg jobb.

– De legalábbis eltérő – bólintott Adam, és az ő ajka ismosolyra húzódott.

– Emlékszel még a versenylovaglásainkra?Adam felkacagott, amikor eszébe jutott, gyerekkorukban milyen

eszeveszett vágtákat rendeztek. Mindig az jelölte ki azútvonalat, aki legelöl haladt, a másik pedig megpróbálta átvennitőle a vezető helyet.

– Hát persze! Csoda, hogy egyikünk sem törte ki a nyakát.– Remélem, ezzel nem azt akarod mondani, hogy túl komoly

felnőtt vált belőled ahhoz, hogy most is kipróbáld. Érj utol, hatudsz! – Antonia pattintott egyet az ostorával, és már vágtatottis a lován lefelé a meredek hegyoldalon, mintha puskából lőttékvolna ki.

Egy futó pillanatig Adam, a komoly üzletember, a borzodúkraés a csúszós kövekre gondolt, és hogy milyen kockázatos is, amitAntonia művel, de aztán elnevette magát. Mind a ketten úgyismerik ezt a vidéket, mint a tenyerüket. Különben is, ki akarörökké élni? Megsarkantyúzta a lovát, és Antonia után eredt.

Miközben a ló nyakára hajolt, és a legnagyobb sebességreigyekezte őt ösztökélni, azzal vigasztalta magát, hogy túl korai

25

lett volna még komoly dolgokról beszélnie Antóniával. Nem issejtette, hogy nagyon is hamar kifogy az időből.

Aznap délután megérkezett Simon Launceston, Launceston ötödikbárója. Mint életének minden jelentős eseménye, Lord Launcestonérkezése is élesen belevésődött Judith emlékezetébe. Amikor akomornyik bejelentette a látogatót, épp a kis szalonban teáztak,ahonnan gyönyörű kilátás nyílt a dúsan viruló kertre. A távolbana hegyek zöldellő csúcsai derengtek. A délutáni nap lágy fényetermészetellenes élességgel emelte ki a perzsaszőnyeg élénkszíneit, Antonia vörösesszőke haja pedig mintha külön életet éltvolna, ahogy nevetve épp teát töltött a többieknek.

Aztán belépett Burton, és ünnepélyesen bejelentette avendéget.

– Lord Launceston.Mindhárman felnéztek, Adam örömmel, amiért megérkezett a

barátja, a két nő pedig üdvözlő pillantással.Judithnak, ahogy megpillantotta az ajtón belépő férfit,

elállt a lélegzete, elkerekedett a szeme, és a szája is tátvamaradt. Az idő mintha megállt volna, és olyan mozdulatlannádermedt, mint egy napfénypászmában lebegő porszem. Antonia, akimellette ült a kanapén, ugyanúgy kővé dermedt a meglepetéstől.

Simon Launceston volt a leggyönyörűbb férfi, akit Judithvalaha is látott, mind a való életben, mind álmaiban. Egykevésbé jelentékeny férfin a kitűnő szabású öltözék is rögtönfeltűnt volna, de Lord Launceston esetében ez csak mellékeskiegészítője volt magas és tökéletesen arányos termetének Szélesválla és elegáns alakja ellenére az ember mégis a szemét vetteészre először, amely ragyogó, magnetikus kék volt, majd azarcát, amelynek tökéletességét egy görög szobrász vésője is aligtudta volna megközelíteni. Az állán lévő kis mélyedés csak mégmarkánsabbá tette a vonásait, amelyek egyébként túlságosan ishibátlanok lettek volna.

Judithnak legelőször Apollón jutott eszébe, de LordLaunceston inkább kelta szépség volt. Apollón a nap istene, ígyhozzá inkább az aranyszín illene, a vendég haja azonban olyanfénylő fekete volt, mint az obszidián, és a fehér bőrévelalkotott kontraszt miatt csak még sötétebbnek hatott. Pontosanúgy festett, mint a nemes lovag, akiről Judith egykor régenálmodott, amikor még elég fiatal volt az álmodozáshoz. Bár atapasztalat megtanította, hogy nem fog eljönni érte a herceg

26

fehér lovon, ekkor egy pillanatra mégis elfogta az azirracionális érzés, hogy rátalált álmai lovagjára.

Aztán újból a józan ész vette át az uralmat, és könyörtelenülelfojtotta az abszurd vágyakozást, amely tűzként áradt végig azereiben. Azzal érvelt magának, hogy ez mindössze egyszerűcsodálat, amelyet bármely nő érezne egy ilyen vonzó férfiláttán.

Míg Judith a gondolatait próbálta fegyelmezni, LordLaunceston hűvös és távolságtartó arckifejezéssel állt aküszöbön, míg tekintete Adamre nem tévedt. Aztán olyanvisszafogott kedvességgel mosolyodott el, amitől Medúza szíve ismeglágyult volna. Adam felállt, és odasietett, hogy üdvözölje abarátját, majd miután kezet ráztak, bemutatta a két hölgynek.

A vendég kezet csókolt Judithnak, és udvariasan üdvözölte,miközben kék szemével mélyen az övébe nézett. Judith aligértette, mit mond, küzdenie kellett, hogy ésszerűen viselkedjen,miközben legszívesebben csak tátott szájjal bámulta volna aférfit. Halk, lágy tenor hangja éppolyan csodálatos volt, mintaz arca.

Amikor Lord Launceston végre elengedte a kezét, Judithkábultan arra gondolt, hogy nagy bátorságra vall a részéről,hogy akár csak egy ujját is odanyújtja egy hölgynek, mert ezzelazt kockáztatja, hogy nem kapja vissza. Szegény embernekveszélyes lehet végigmennie az utcán, ha még egy ilyengyakorlatias és kevéssé romantikus nőnek, mint Judith is,elgyengül a térde a láttán.

Lord Launceston ezután Antóniához fordult. Csak ekkor vetteigazán szemügyre a vendéglátóját. Megfogta Antonia kezét, aztánmintha ismét megállt volna az idő, még meghajolni iselfelejtett. Éppúgy megbabonázta a lány szépsége, ahogy Antóniátaz övé. Lady Antonia a lehető legelőnyösebben festett aznap, ahaja csillogott, mint a naplemente, de az elevensége volt bennea legvonzóbb, pompás alakja pedig olyan volt, amiről mindenférfi álmodik.

Antonia gyorsabban tért magához, mint Judith, és sikerültannyit mondania:

– Isten hozta Thornleigh-ben. – Aztán a tekinteteösszetalálkozott a férfiéval, és torkán akadt a szó. Egymásrameredtek, miközben még mindig fogták egymás kezét, és szinteszikrázott körülöttük a levegő.

Bár Judith hallomásból tudta, hogy létezik szerelem elsőlátásra, sohasem hitt benne. Ilyet még soha nem látott. A szép

27

emberek – bármelyik nemhez tartozzanak is – nem olyanok, mint ahétköznapi halandók, Judith soha nem látott még két embert, akiennyire nyilvánvalóan egymásnak lett volna teremtve. Szintetapintatlanságnak érezte, hogy szemtanúja ennek a némakommunikációnak, ezért gyorsan elfordította a fejét.

Adamre esett a tekintete, és az eleven, néma fájdalom,amelyet a férfi arcán látott, elsöpörte korábbi zavarosgondolatait. Judith elejétől fogva gyanította, hogy Adam Yorkészerelmes Antóniába. A férfinak ekkor szembesülnie kellett akétségbeejtő ténnyel: azzal, hogy bemutatta egymásnak azunokahúgát és a legjobb barátját, végleg szétzúzta sajátreményeit. Judith átérezte a fájdalmát.

– Megkínálhatom egy kis teával, Lord Launceston? – kérdezte,hogy gyakorlatiasabb témára terelje a szót, és kissé megtörje aszobára telepedett varázst.

A férfi hirtelen elengedte Antonia kezét.– Az nagyon jólesne – mondta, és fehér bőrére enyhe pír ült

ki.Mind a négyen leültek, és közhelyekről kezdtek társalogni,

mintha az a furcsa, villámcsapásszerű pillanat meg sem történtvolna. Lord Launceston a Peak District földtani érdekességeirőlbeszélt, Antonia arról mesélt, milyen régi a Thornleigh-iudvarház, Judith pedig Lord Launceston tudományos munkája irántérdeklődött.

Adam Yorké mindvégig csak hallgatott, és kifejezéstelenarccal kortyolgatta a teáját. Judith nagyon is tudatában voltannak, mi folyik a felszín alatt. Antonia és Lord Launcestonszinte nyilvánosan szeretkeztek minden szavukkal ésgesztusukkal. Végül nem bírta tovább elviselni. El kellettmenekülnie, mielőtt gonosz módon irigykedni kezd a legjobbbarátnőjére. És legalább olyan fontosnak tartotta, hogy Adametis kimenekítse onnan.

Judith felállt, és azt mondta:– Azt hiszem, járok egyet a kertben. Adam, volna kedve

levegőzni egy kicsit?– Hogyne – felelte Adam zsibbadt udvariassággal. Judith

határozott mozdulattal belekarolt, és kivezette a kétszárnyú,üvegajtón át a kertbe, amely fürdött a délutáni napfény ferdénérkező sugaraiban. Antonia és Lord Launceston szinte észre semvették, hogy távoztak.

Judith jó mélyet szippantott az üdítően friss levegőből, éshálás volt, amiért megtisztítja a fejét a tomboló érzelmektől.

28

Adamnek mindegy volt, merre sétálnak, úgyhogy Judith avirágágyások között átvezette a sétányra, hogy a lehetőlegmesszebb kerüljenek a háztól. Amikor az már nem is látszott afák között, halkan így szólt:

– Nagyon sajnálom.Adam izmos karja megfeszült Judith keze alatt, de meg sem

próbált úgy tenni, mintha nem értené. A hangja meglepőenszilárdan csengett.

– Sejthettem volna, hogy ez fog történni, csakhogy nagyonrégen ismerem már Simont, és el is felejtettem, milyen hatásttesz az emberekre az első találkozáskor.

– Ráadásul Ön férfi – tette hozzá Judith. – Nem ugyanúgytekint rá, mint egy nő.

– Ez igaz. – Adamnek sikerült magára erőltetnie egy halványmosolyt. – Emlékszem, amikor először találkoztunk, arragondoltam, hogy fárasztó lehet ennyire jóképűnek lenni, mert azemberek így nem vesznek tudomást a fontosabb tulajdonságairól, ajelleméről és az intelligenciájáról, amelyben igazán bővelkedik.

– Értem, mire gondol, csak hát nehéz közönyösnek maradniilyen szépséggel szemben – mondta Judith. – Ugyanez a helyzetAntóniával. Ha az ember megcsodálja, az olyan, mintha egytökéletes rózsaszálban gyönyörködne, de bármilyen elragadó is,sokkal több rejlik benne a szépségénél. – Egy pillanatnyihabozás után Adamnek szegezte a kérdést: – Mindig szerelmes voltbelé?

– Mindig. – Odaértek a völgy aljában kanyargó kis patakhoz,és hallgatólagos megegyezéssel letelepedtek a kristálytisztáncsörgedező víz partján álló padra. Adam a térdére könyökölveelőredőlt, lehajtotta a fejét, és lazán összekulcsolta a kétkezét.

Judith a nagy, erős kezeket nézte, és arra gondolt, milyenérdekes, hogy ilyen finom fafaragásokat tud vele készíteni, mintaz a szobrocska, amelyet annak idején Antóniának ajándékozott.Bár olyan ereje van, mint egy sportembernek vagy egyparasztembernek, a lelke egy művészé.

Adam vakon bámulta összekulcsolt ujjait, és nagy gonddalválogatta meg a szavait.

– Sokféle szerelem létezik. Amit Tony iránt érzek, az abarátság, a hála és a csodálat keveréke. Azt hiszem, ez nemugyanaz, mint a szerelem; pontosabb volna úgy fogalmaznom, hogyhozzászoktam, hogy azt képzeljem, szerelmes vagyok belé. HaSimonnal holnap Gretna Greenbe utaznának, hogy azonnal

29

egybekeljenek, Tonyval mi ketten akkor is szeretnénk egymást, aszó legigazibb értelmében. A szerelem mindezt csak elrontaná. –Megvonta a vállát, amitől megfeszült a kabátja izmos vállán. –Talán jobb is így. Simon becsületes, intelligens, és a lehetőlegjobb parti. Nem is remélhetem, hogy Tony nála jobb férjettaláljon, és kár lenne, ha soha nem menne férjhez éselvesztegetné a benne rejlő melegséget és szeretetet.

Judith nem szólt közbe, nem próbálta azzal vigasztalniAdamet, hogy korai még ezen töprengenie – mert aki jelen volt aszobában, amikor Antonia és Simon Launceston találkozott, annaknem lehet kétsége afelől, hogy mi lesz a végkifejlet. Adamprofilját nézte, határozott állát és erőteljes alakját, és azontűnődött, vajon tényleg hisz – e abban, amit az előbb mondott.Judith úgy tapasztalta, hogy a plátói szerelem csupán a nőkideája – ha egy férfi beleszeret egy gyönyörű nőbe, számára aszenvedély elválaszthatatlan része az érzelmeknek

Valószínűnek találta, hogy Adam próbálja elhitetni magával,hogy Antonia iránti érzelmei nem romantikusak, csak hogy megtudja őrizni a józan eszét. Dühönghetne vagy megkeseredhetne,amiért szertefoszlottak a reményei, ő azonban lovagiasan ésfájdalmas nagylelkűséggel viselkedett, amiért Judith rendkívülcsodálta.

Szerette volna elvonni a férfi figyelmét a fájdalmas témáról,ezért megkérdezte:

– Hogy történt, hogy a Spenston – házban nőtt fel? Antoniasoha nem mesélte.

– Nem, nyilván nem beszélt róla – felelte Adam, és anélkül,hogy az asszonyra nézett volna, hozzátette: – Törvénytelengyermek vagyok.

Judith szeme nagyra kerekedett. Csak ekkor értette meg abeszélgetést, amely közvetlenül Adam érkezése után zajlott,amikor azt mondta, nem kedvezne Antonia jó hírének, ha nálaszállna meg, mire Antonia élesen azt felelte, hogy őt ez nemfoglalkoztatja. Judith már értette, miről van szó, és sajnosAdamnek nagyon is igaza volt: sokan kárhoztatnák Antóniát,amiért ilyen közvetlen viszonyt tart fenn egy törvénytelenrokonával.

Adamnek jólesett, hogy kibeszélheti magát.– Apám Antonia apjának rossz útra tévedt unokaöccse volt,

amolyan politikai radikális. Megszöktette egy nonkonformistalelkész lányát, akivel Londonban telepedett le. – Adam tekintetemegpihent a patak csobogó, tiszta vizén, miközben akadozva

30

folytatta: – Túl radikális nézeteket vallott ahhoz, hogy higgyena házasságban, még akkor sem vette el a lányt, amikor azvárandós lett. Mindkettőjük családja kitagadta őket. Kétéveskoromban az apám meghalt, elütötte egy lovas kocsi, anyámnakegyedül kellett megállnia a lábán. Varrónőként dolgozott.Emlékszem, ahogy ott varrogatott egy gyertya fényénél,kipirosodott szemmel, fehér pamutkesztyűben, hogy a kezén lévőfagyások nehogy kárt tegyenek a finom anyagokban. – Nagyotsóhajtott. – Hétéves koromban már haldoklott, és ezt ő is tudta.Amikor az apjához fordult segítségért, ő azt mondta, örökké apokol tüzén fog égni, így végül Lord Spenstonnak írt, akiről azapám azt mondta, hogy ő a legengedékenyebb a rokonai közül.Anyám, mire a levelét Spenston gróf kézhez kapta, már halottvolt, a háziasszonyunk pedig, akinél laktunk, eladott engem egykéményseprőnek kisinasnak.

Judith felháborodottan kiáltott fel:– Hogy tehetett ilyet?– Egyszerűen – felelte Adam szárazon. – Anyám a legvégén már

nem tudott dolgozni, ezért el voltunk maradva a lakbérrel. Úgyérezte, joga van mindent eladni, ami a halott asszonytulajdonában volt, beleértve engem is. És talán úgy gondolta,még mindig jobb dolgom lesz a kéményseprő mellett, mint azegyházközség árvaházában vagy az utcán. A kéményseprő legalábbadott enni az inasoknak, ha nem is sokat. Ha túl gyorsan nőnekmeg a gyerekek, nem férnek be a kéménybe. Lord Spenston soha nemállt túl közel az apámhoz, de úgy érezte, tartozik némifelelősséggel az unokafivére fia iránt. A megbízottjaimegkeresték a kéményseprőt, és Spenston visszavásárolt tőle, úgyhárom hónap után. Azt hiszem, három fontot fizetett, ami akéményseprőnek szép hasznot hozott, mert ő mindössze harmincshillinget fizetett értem.

Judith összeszorított szájjal hallgatta a tárgyilagosszavakat. Gyalázatos volt, ahogy a kéményseprőinasokkal bántak.A legtöbben nem is érték meg a felnőttkort. Egyfajtarabszolgaság volt ez, Anglia egyik szégyene, de annak ellenére,hogy sokan sürgették a reformokat, az új törvényeket még nemfogadta el a parlament.

Adam hangszíne természetellenesen hűvös és közönyös volt, amitalán szükségszerű is, ha valaki ilyen múltról kénytelenbeszámolni.

– A gróf a Spenston-házba hozatott. Fel akart vitetni agyerekszobába, hogy a szobalányok mosdassanak meg, de épp Tony

31

születésnapja volt, és zsúrt tartottak a tanulószobában. Amikorbevittek, két tucat tökéletesen patyolattiszta, szépen öltözöttnemes fiúcska és lányka meredt rám. Amíg élek, nem fogomelfelejteni az arckifejezésüket. Úgy néztek rám, mintha egypatkány mászott volna ki a csatornából.

Judith nagyon is el tudta képzelni a jelenetet, ám maga semtudta, mitől szorul össze a torka, a férfi fájdalmától vagy asaját emlékeitől. Túlságosan is jól ismerte, milyen érzéskívülállónak lenni olyanok között, akik tudják, hová tartoznak.Remegő hangon megkérdezte:

– És azután mi történt?– Antonia odajött hozzám. Úgy festett, mint egy kis hercegnő

a hófehér ruhácskájában és a kék szalaggal összefogottcsodálatos hajával. Azt mondta: "Bizonyára te vagy azunokabátyám, Adam. Annyira örülök, hogy el tudtál jönni azsúrra." Aztán, annak ellenére, hogy csupa korom voltam, arconcsókolt, és bemutatott a többi gyereknek, és akik nem voltakelég udvariasak velem, azokra gyilkos pillantást vetett. Aztánmegkérdezte, kérek-e fagylaltot. Azt hiszem, az apja azttervezte, hogy miután egy kicsit kimosdattak, bead egy otthonbavagy egy szerényebb bentlakásos iskolába, de Tony meg akarttartani, mintha egy talált kutyakölyök volnék. Úgyhogy végülbefogadtak. – Adam végre odafordult Judithhoz, és élestekintettel ránézett. – Gondolom, ezek után nyilvánvaló, miértszeretem azóta is.

– Antonia mindenkiben lojalitást ébreszt – felelte Judithhalkan. – Engem is befogadott, amikor frissen megözvegyültem, ésegy fillér nélkül maradtam a világban. És nem szolgának tart,hanem barátnak. Azóta is a legjobb barátnők vagyunk.

Adam az asszony szavaiból megértette, miért is Judith Winslow– t választotta bizalmasául. A megértése gyógyír volt afájdalmára. Judith is szerette Antóniát, és ami még fontosabb,elszenvedett veszteségeket, és tudja, milyen kívülállónak lenni.

Az első pillanattól kezdve rokonszenvezett Judithszal, demind ez idáig fel sem tűnt neki, mennyire vonzó is. Csupán

Antonia lebegett a szeme előtt, ám ebben a váratlanulbizalmas pillanatban mintha ekkor látta volna meg előszörJuditht. A délutáni nap bronzszínűre festette sűrűgesztenyebarna haját, karcsú alakja kecses volt és nőies, finomvonásai tökéletesek. Furcsa, hogy eddig nem vette észre, milyenhibátlan a bőre, szinte áttetszően fehér. Csendes ésvisszahúzódó személyisége miatt könnyű volt nem venni tudomást

32

róla, pedig nem volt félénk, a legkevésbé sem hiányzott azönbizalom a szép szürke szempárból.

– Két éve özvegyült meg?– Egy kevéssel korábban. – Judith felsóhajtott, és elfordult,

a patakot nézte. – Ha azt mondjuk, özvegy vagyok, az többegyüttérzést szül, mint amennyit megérdemlek. Nem sikeredett túlfényesen a házasságom.

– A férje rosszul bánt önnel?– Nem mondanám, de már beteg volt, amikor összeházasodtunk.

Alig voltam több egy cselédnél, csakhogy egy cseléd felmondhat,ha akar. Egy feleség ezt nem teheti meg.

Sok mindent elárultak ezek a szavak.– És nem hagyott önre semmit?– Segédlelkész volt, alig volt jövedelme. – Judith szárazon

elmosolyodott. – Amikor megismerkedtünk, fizetés nélkülinevelőnő voltam a rokonaimnál. Ahogy önnek, nekem sem voltcsaládom. Csupán egy szegény rokon voltam, teher a nyakukon,akit dolgoztatni lehet, kosztért és kvártélyért cserébe. Mr.Winslow a helyi templom segédlelkésze volt. Elég kedves embervolt, legalábbis mielőtt eluralkodott rajta a betegség. Amikormegkérte a kezemet, azt hittem, jobb életem lesz mellette.

– De nem így lett.Judith szürke szemével a férfi szemébe nézett, és melegebb

lett a mosolya.– Ha nem mentem volna hozzá, még mindig nevelőnő volnék, és

Lady Forrester nem erőltetett volna rá Antóniára. Az elmúlt kétév volt a legszebb időszak az életemben, és mondhatom, hogyminden a lehető legjobban alakult. Hosszú távon végül mindigelrendeződnek a dolgok.

Amikor Adam arra gondolt, hogy Antonia és Simon együtt van,heves fájdalom hasított a szíve legmélyébe, ahol legtitkosabbálmait őrizte. Ugyanakkor soha nem hitt benne igazán, hogy Tonyaz övé lehet; mindig is magasan fölötte állt, mind a rangja,mind pedig a szépsége folytán.

Simon megjelenése bizonyos értelemben a legjobb volt, amitörténhetett. A jó ég tudja, meddig kerülgette volna Antóniát;nem merte volna megvallani az érzéseit, és csak várta volna amegfelelő pillanatot, amely soha nem jött volna el. Idejefeladnia, hogy egy elérhetetlen álomért éljen. Sokkal jobbanteszi, ha megpróbál olyan józanul gondolkozni, mint JudithWinslow. Egy pillanatra eltűnődött azon, vajon milyennek találnáJuditht, ha nem ismerné Tonyt, és a válasz elég egyértelmű volt:

33

szépnek találná, és szeretné jobban megismerni. Olyanfesztelenül érezte magát a társaságában, ahogy Antóniáén kívülmég soha egyetlen hölgyében sem.

Végül is nincs semmi akadálya, hogy elmélyítsék azismeretségüket. Bár Judith házassága nem sikerült jól,egyáltalán nem úgy tűnt, mint aki megkeseredett ettől. Adamnektetszett benne, hogy egy vele egykorú asszony, akimegtapasztalta az élet árnyoldalait. Soha nem tudta volnafeltárni a szívét egy unalmas iskoláslányka előtt.

Adam felállt, és odanyújtotta a kezét, hogy felsegítsetársnőjét, Judith könnyedén felállt, és kis keze bizalommalsimult a férfi tenyerébe.

– Köszönöm, hogy meghallgatott – mondta Adam halkan, ésremélte, hogy a hangjából kiérződik, mennyire komolyan isgondolja.

Judith kedves, komoly mosollyal válaszolt.– Örülök, hogy itt lehettem önnel. Jót tett mindkettőnknek. –

Mindketten úgy érezték, mintha elkezdődött volna köztük valami,amiből még bármi lehet.

Harmadik fejezet

Lord Launceston, makulátlan lovaglónadrágjával mit semtörődve fél térdre ereszkedett, és úgy keresgélt a sziklafaltövében heverő lehullott kövek között. Antonia azért hozta elerre a helyre, mert tudta, hogy érdeklődik a földtan iránt.Adammel gyerekkorukban kövületeket találtak errefelé. MiközbenSimon a terepet vizsgálta, Antóniának módjában állt a férfitcsodálni. Habár már egy hét is eltelt az érkezése óta, és szinteminden percet együtt töltöttek, még mindig nem tudott betelni alátványával.

– Szerencsénk van! – kiáltott fel Simon diadalmasan, ésfelmutatta, amit talált.

– Milyen szép! – Antonia odanyúlt, és elvette a kövületet.Bizsergő érzés futott át rajta, ahogy egy pillanatra összeértekaz ujjaik. A mészkő lapos felületén egy páfrány tökéleteslenyomata volt látható, a levelek finom körvonala élesenkirajzolódott a világos színű kőben. – Adam talált egyszer egyehhez hasonlót, de az sokkal töredezettebb és kopottabb volt,

34

nem ilyen jó állapotú. A legjobb kövület, amelyet valaha istaláltam, egy csontváz darabja volt, azt hiszem, egy hal nyaka.

– A halaknak nincs nyakuk – jegyezte meg Simon komolyan.Antonia szintén teljes komolysággal rávágta:– Kár, mert így nem hordhatnak nyakkendőt. Amikor Simon

rámeredt, elpirult.– Sajnálom, nem kellett volna ezt mondanom. Szánalmas a

humorom.Lord Launceston arcán megjelent a tőle megszokott elbűvölő

mosoly.– Nem az ön humorérzékével van baj, hanem az enyémmel. Amikor

tudományos dolgokon jár az eszem, szörnyen unalmas ésszőrszálhasogató leszek. – A kezében tartott kövületrepillantott. – Ez a példány olyan gyönyörű, hogy másra sem tudokfigyelni. – Aztán értékelő pillantással végignézett asziklafalon és a földön heverő köveken. – Ez a hely mindenföldtantudós álma.

Ahogy Simon minden nő álma – tette hozzá magában Antonia.Elgyönyörködött a férfi szépen metszett profiljában és a nyakángöndörödő, csábító fekete hajszálakban, aztán elmosolyodottmagában. Tudta, hogy úgy viselkedik, mint egy fülig szerelmesleányzó, de egy cseppet sem bánta a dolgot. Huszonhat éves, éséletében először szerelmes. Gyerekkorában mindig az a gondolatmotoszkált a fejében, hogy egy nap majd Adam-hez megy feleségül,de ez csak azért volt, mert nem volt elég képzelőereje. Későbbátesett a szokásos kislányos szerelmeken, de soha nem érezteazt, hogy imádatának tárgya élete párja is lehetne. Titokbanhitt abban, hogy létezik egy bizonyos férfi, aki csak neki lettteremtve, akire érdemes várnia, és akit ugyanolyan mélyen fogszeretni, ahogy a férfi őt.

De ahogy teltek-múltak az évek, már nem volt olyan biztos adolgában; rájött, hogy a lányokat szándékosan úgy nevelik, hogyostobák és romantikusak legyenek, és egyre inkább úgy érezte,csak ámítja magát. Egy ilyen gyakorlatias pillanatában elfogadtaLord Ramsay házassági ajánlatát, de aztán amikor rájött, hogyóriási hiba volna hozzámennie, inkább kiadta az útját. Ahogyegyre gyorsabban repültek az évek, kezdett aggódni, hogytúlságosan soká várt, és a buta álmainak köszönhetőengyermektelen vénkisasszonyként fogja végezni. Aztán felbukkantSimon, és mintha az egész élete megtalálta volna az értelmét.Abban a pillanatban, ahogy meglátta, azonnal tudta, hogy megértevárni. Mi történt volna, ha hozzámegy Adamhez, és ezután jön el

35

hozzájuk látogatóba Simon? Akkor találkozni álmai férfijával,amikor már házasságban él... A gondolatába is beleborzongott,hogy ez mekkora tragédia lett volna.

Simon a szeme sarkából észrevette a kis mozdulatot.– Csak nem fázik? Milyen önző vagyok, itt kell álldogálnia

miattam a szélben.Antonia ragyogóan elmosolyodott.– Egy cseppet sem fázom. Ami azt illeti, van egy bűnös kis

titkom: olyan kemény vagyok, mint egy lovas katona, a nőifinomságnak nyoma sincs bennem, se lelkileg, se fizikailag.

Simon kissé zavartnak tűnt e szavak hallatán, aztán tréfásancsillogó szemmel viszonozta a mosolyát.

– így nehéz lesz beismernem, hogy én viszont milyen kényesférfiú vagyok, Lady Antonia. Nagyot esnék a szemében, ha aztjavasolnám, együnk valamit? Az a sziklafal megvédené szegénycsontjaimat a széltől.

Antonia elnevette magát, miközben egy melegebb helyreirányította Simont. Be kellett ismernie, hogy a szél valóbancsípős egy kissé. Felcsippentette sötétkék lovaglóruhájaszoknyáját, és a lovához ment az ennivalóért, amelyet magukkalhoztak. A visszafogott, önironikus humor volt az egyiktulajdonság, amelyet nagyon szeretett Simonban. Minden hasonlóanjóképű férfi a végtelenségig öntelt lett volna, de úgy tűnt,neki sejtelme sincs róla, milyen hatással van a nőkre. Szintefélénken viselkedett, mintha nem merné elhinni, hogy egy hölgyszívesen fogadhatja az érdeklődését.

A sziklafal tövében lévő védett zug valóban napos és melegvolt, és csodás kilátás nyílt innen észak felé, a vadregényeshegycsúcsokra. Volt valami kellemesen bizalmas abban, ahogy ottüldögéltek a takarón, és együtt elfogyasztották a bort, apástétomot, a sajtot és a friss, ropogós kenyeret.

Miután csillapították az éhségüket, Simon, hosszú lábátbokában keresztbe téve, nekidőlt a sziklának, egyik kezében egypohár vörösborral.

– Csodásak ezek a hegyek. Van egy bizonyos csúcs, amelyről aPeak District a nevét kapta?

Antonia megrázta a fejét.– Nem, nem egy határozott csúcsról van elnevezve. Még a

Kinder Scout sem igazán nagy hegy, bár ez a környék legmagasabbpontja. Inkább olyan ez a vidék, mint a skót felföld vagy aYorkshire Moors. – Antonia elnézte a tájat, és próbáltaelképzelni, milyennek láthatja az, aki ekkor jár itt először. –

36

Egyes területek még a legeltetéshez is túl kopárak, legfeljebbfajdra lehet ott vadászni. Tudom, hogy sokan túl zordnaktalálják, de szerintem gyönyörű, annak ellenére, hogy aThornleigh-i birtok felét nem lehet megművelni.

– Valóban gyönyörű, és nagyon drámai hatású. – Simon mindiglassan és halkan beszélt, minden szótagot tisztán ésmegfontoltan ejtett. – Ez a földterület egykor a tenger alattfeküdt. Számtalan tengeri élőlény élt és pusztult el itt, itthagyva bonyolult nyomait, hogy megcsodálhassuk. Később, amikor atenger visszahúzódott, a területet a páfrányfélék foglalták el,és talán egzotikus, trópusi dzsungel nőtt itt, olyan lényekkelbenépesülve, amelyeket elképzelni sem tudunk. Később atalajszint feljebb emelkedett, és a kőzetrétegek egymásrarakódtak, mint egy vég bársonyszövet. – A völgyre mutatott, kékszeme álmodozó lett. – Olyan hatalmas erők formálták a földet,amelyekről egyelőre vajmi keveset tudunk. Most folyók szelik átés termőföldek töltik ki a termékeny völgyeket, de a hegycsúcsokmég mindig dacosan emelkednek az égnek, és a föld még ma isváltozóban van, lassan, de megállíthatatlanul. – Elhallgatott,és mentegetőző mosollyal Antóniára nézett.

– Kérem, szóljon rám, ha túlságosan elragadtatom magam. Nemszabadna ilyen száraz témával untatnom.

– Egyáltalán nem untat – felelte Antonia csendesen.Megbabonázta, amit Simon az imádott földjéről mesélt, és az,hogy olyan közel volt hozzá, hogy a válluk szinte összeért. –Úgy hangzik a szájából, mintha költészet lenne. Ami azt illeti –tette hozzá hirtelen őszinteségi rohamában – , nagyon szeretem,ahogy beszél, olyan lassan és elgondolkodón. Azt is élvezném, haa világ legunalmasabb szentbeszédét olvasná fel.

– Azt hiszem, ezt bóknak veszem – mosolyodott el Simon – , denem érdemlem meg. Azért beszélek így, mert gyerekkorombanrémesen dadogtam, és csak úgy tudtam rendesen beszélni, hanagyon lassan ejtettem a szavakat. Évekbe telt, amíg megtanultamúrrá lenni rajta.

– Milyen szörnyű lehetett! – Antonia tudott egyet – mástarról, milyen nehéz lehet egy ilyen betegséggel együtt élni.Volt egy iskolatársnője, aki enyhén dadogott, és mindigrettenetesen zavarban volt helyette is, amikor a barátnőjenehezen tudta csak kinyögni a szavakat. – Gondolom, kíméletlenülkicsúfolták miatta.

37

– Az iskolásfiúk undok kis szörnyetegek tudnak lenni –ismerte be Simon. – A gyerekkorom nagy részét könyvekbetemetkezve töltöttem, mert addig sem kellett beszélnem.

Antonia egy pillanatig hallgatott. Rájött, hogy most valaminagyon fontosat tudott meg Simonról, és arról, hogy mitől lettaz, aki. Könnyű volt megértenie, hogy a félénk, érzékeny kisfiúa könyvekbe menekült, mert azok legalább nem csúfolták. Nyilvánmindig jobban érezte magát a tárgyak, mint az emberek között. Azönbizalomhiány volt az, ami megmentette őt attól, hogy öntelttéváljon a szépsége miatt. Ez a gondolat gyengédséget ébresztettAntóniában.

– A könyvek jó barátoknak bizonyultak. Adam azt mondja, öntkiváló tudósnak tartják

– Adam csak hízeleg – hárította el Simon szerényen. – írtamnéhány tanulmányt, de nem tettem semmiféle eget rengetőfelfedezést, és nincsenek nagy elméleteim sem. – Felemelte apoharát, és Antonia elbűvölten figyelte az izmok játékát anyakán, ahogy belekortyolt a borba. – Ami azt illeti, kettőnkközül Adam a zseniális. Rendkívül széles körű ismeretekkelrendelkezik, minden elképzelhető témához hozzá tud szólni. Sőtarra is képes, hogy a gyakorlatban alkalmazzon egy elméletet.

Antonia maga alá húzta a lábát, és illedelmesen betűrte kékszoknyája szélét.

– Hol ismerkedtek meg? Adam egy csillagvizsgálóról meséltvalamit.

– Igen, a Kelet – indiai Társaság több csillagvizsgálót isfenntart. Én épp a bombayiben végeztem vizsgálatokat, amikorAdam egyik éjszaka betévedt. Soha nem használt még teleszkópot,és nagyon kíváncsi volt az égbolt titkaira. Megengedtem, hogybelenézzen a távcsőbe, és beszélgetni kezdtünk – Simon szerényenelmosolyodott. – Ha tudtam volna, hogy kicsoda, talán nem ismertem volna szóba állni vele, de szerencsére nem tudtam.

– Ha tudta volna, hogy kicsoda? Ezt hogy érti?– Ó, Indiában minden angol hallott Adam Yorke – ról. – Simon

meglepetten pillantott Antóniára. – Őt tartják az egész Keletegyik legügyesebb és legmerészebb kereskedőjének. Olyasvalaki ő,aki mindig kemény alkukat köt, de mindig kifogástalanulbecsületes. Legendás, hogy fiatal kora ellenére milyen rövid időalatt sikerült hatalmas vagyont felhalmoznia.

– Az unokabátyám, Adam? – kérdezte Antonia hitetlenkedve.

38

– Ő bizony. – Simon egy pillanatig elgondolkozott. – Azthiszem, túl szerény ahhoz, hogy a leveleiben eldicsekedett volnaa sikereivel.

Antonia bólintott, és próbálta megemészteni a hallottakat.– Nekem is az volt a benyomásom, hogy elég jól mennek a

dolgai, de arra egy szóval sem célzott, hogy legenda volna. –Letépett egy szál aggófüvet, és szórakozottan megjegyezte:

– Judith csodás rajzokat készít az ilyen vadvirágokról. –Elnézte a sárga virágot, és hozzátette: – Milyen bosszantó, hogyAdam még csak nem is célzott rá, hogy milyen sikeres. Jól megfogom mosni érte a fejét.

– kérem, ne tegye. Ha én hoznék rá ilyen bajt, az csúnyaviszonzása volna mindannak, amit értem tett. – Simon komolyannézett Antóniára mélykék szemével. – Ha nem segített volnanekem, amikor rám szállt a bárói cím, igen nehéz helyzetbekerültem volna. – Antonia kérdő pillantására folytatta:

– Nem számítottam rá, hogy én leszek az örökös, úgyhogy nemis voltam különösebben tájékozott a család birtokainakhelyzetével kapcsolatban. Ráadásul a világon semmi érzékem sincsaz üzlethez. Aztán az apám és a bátyám váratlanul meghalt egylázban. A Launceston család pénzügyei olyan kaotikus állapotbanvoltak, hogy a család ügyvédje jobbnak látta, ha felkeres engemBombayben, hogy személyesen közölje a hírt, és mert gyorsdöntéseket kellett hoznom. A bátyám megrögzött szerencsejátékosvolt, és a birtokra terhelte a tartozásait. Az ügyvéd azttanácsolta, adjam el a birtok nagy részét, és abból rendezzem azadósságokat. Maradt volna egy szerény kis vagyonom, de semmitöbb. – Simon elfintorodott.

– Mindig meglehetősen kevéssé értettem a pénzügyekhez.Elfogadtam, amit az ügyvéd mondott, és kész lettem volna aláírnibármit, amit az orrom alá dug. Adam akadályozta meg: átolvasta apapírokat, és feltette a szükséges kérdéseket. Nyilvánvalóvávált, hogy az ügyvéd inkább a saját hasznát tartotta szem előtt,mint az én érdekeimet. Adam ajánlott egy új pénzügyi tanácsadót,aztán segített jó befektetéseket találni, hogy rendezhessem azanyagi helyzetemet. Négy évbe telt, amíg sikerült rendeznem azadósságokat, de hála az unokabátyjának, a birtok megmaradt, éslesz mit hagynom a Launcestonok következő nemzedékére.

Miközben Antonia az elbeszélést hallgatta, meg is feledkezettaz illemről: átkarolta felhúzott térdét, és úgy bámulta atávolban a hegyeket.

39

– Mindig is a legjobb véleménnyel voltam Adamről, de furcsaúgy gondolnom rá, mint a kereskedők legendás fejedelmére –mondta eltűnődve. – Másrészt mindig is tudtam róla, hogy olyanember, aki bármit megtenne, hogy segítsen a barátainak

– Az én esetemben ennél is többet tett – felelte Simon. – Mégkölcsön is adott, hogy a lehető legjobban tudjam kihasználni azáltala ajánlott befektetési lehetőségeket. Nélküle soha nemtudtam volna kilábalni ebből a helyzetből. – Lágy tenorja kisséfátyolossá vált: – De nem az anyagi segítség volt a legnagyobbszolgálat, amelyet nekem tett.

Antonia rosszat sejtve megborzongott a férfi szavaitól. Azelmúlt egy hétben tökéletes illendőséggel viselkedtek egymással,és nem mondtak semmi olyat, amit ne hallhatott volna bárki, deállandóan ott vibrált köztük a ki nem mondott vonzalom. Azértfohászkodott magában, hogy Simon végre feltárja az érzéseit.Odafordult, tudta, hogy a tekintete csupa vágyakozás.

– A legnagyszerűbb az, hogy bemutatott önnek – folytattaSimon. Kék szeme olyan közel volt, és olyan érzelmek lobogtakbenne, hogy Antonia úgy érezte, elolvad a pillantásától és asaját érzéseinek hevétől, mintha cukorból volna.

Simon közelebb hajolt, és végtelenül lassan megcsókolta.Ahogy a férfi meleg ajka az övéhez ért, Antonia hozzásimult, ésujjaival beletúrt a sötét fürtökbe. Egész életében erről amágikus pillanatról álmodozott, amely pontosan olyan is volt,ahogy megálmodta.

Simon átfonta a derekát, és közelebb vonta magához. A csókegyre hevesebb és szenvedélyesebb lett, míg végül a férfikibontakozott belőle. Teljes erőből magához szorította a lányt,és próbálta visszanyerni az önuralmát.

– Bocsásson meg, Antonia – zihálta. – Feltett szándékom volt,hogy illendően fogok viselkedni, de képtelen voltam rá.

– Nincs mit megbocsátanom, Simon – emelte fel a fejétAntonia. – Engem nem érdekel az illem. Legszívesebbenszétkiabálnám a háztetőről, ami történt.

A férfi keskeny, gyönyörű arca olyan volt, mintha egy görögszobor kelt volna életre. Kobaltkék szemét keretező sötétszempillái szinte nevetségesen hosszúak voltak. Ahogyösszekapcsolódott a tekintetük, mosolyra húzódott az ajka, ésgyengéden kisimított egy vörösesszőke fürtöt Antonia arcából.

– Alig merem elhinni, hogy viszonozza az érzéseimet.

40

– Pedig így van, Simon. – Antonia félrehajtotta a fejét,abban a reményben, hogy a férfi újra megcsókolja. Simon azonbancsak elgondolkozva annyit mondott:

– Olyan profán és helytelen, hogy egy szalonban lettünkbemutatva egymásnak. Ott állt, mint egy földre szállt istennő,aki azért jött el közénk, hogy bepillantást engedjen azemberiségnek a magasabb világokba. Alig tudtam elhinni, hogyvalóságos.

– Én is pontosan ugyanezt éreztem. Ahogy megláttam, rögtöntudtam, hogy ön az igazi. – Antonia még jobban elfészkelődött aférfi karjában. Az volt az érzése, hogy ha nem kéri meg azonnyomban a kezét, akkor el fogja követni azt az égbekiáltóilletlenséget, hogy ő tesz neki házassági ajánlatot. Olyancsodálatos volt ez a pillanat, hogy alig tűnt valódinak, deSimon karja megnyugtatóan erős volt.

– Antonia, tisztában vagyok vele, hogy néhány napja ismerjükcsupán egymást, de szeretném, ha feleségül jönne hozzám. –Antonia szíve hevesen vert a boldogságtól, míg Simon kisszünetet tartott. – Belátom, hogy ez még túl korai, de áruljael, reménykedhetek?

Antonia egész életében csak erre várt. Tétován megremegőhangon azt felelte:

– Egyáltalán nem túl korai, Simon. Semmi sem tehetneboldogabbá, mint ha a felesége lehetnék. – Elöntötte a pezsgőizgalom, és felkacagott örömében. – Minél előbb, annál jobb!

Adamnek és Judithnak is kellemes kirándulásban volt része.Judithnak fonalra volt szüksége a hímzéséhez, így Adam bevitteőt Buxtonba, a közeli kis fürdővárosba, amelyet Devonshirehercege megpróbált Bathhoz hasonló divatos üdülőhellyé tenni. Avároska nem ért el ugyan ilyen sikereket, de kellemes ésbarátságos hely volt, a herceg által épített ívelt vonalú főutcapedig legalább olyan szép, mint bármelyik bathi utca. Adambekísérte Juditht a rőfösboltba, aztán megebédeltek egyfogadóban.

Az elmúlt egy hétben szinte minden idejüket együtt töltötték,és Judith még soha életében nem volt boldogabb. A kertibeszélgetés után, amikor Adam olyan sokat elárult magáról, egyreközelebb kerültek egymáshoz. A jó megfigyelő Judith úgy látta,Adam kicsit boldogabb lett, amióta feladta az Antóniávalkapcsolatos reményeit. Az biztos, hogy nagyon kedves ésfigyelmes társaság volt. Judith szerette a jó kedélyét és a

41

gyengédségét, amely férfias erővel társult. Ráadásul olyanmelegség csillogott a szemében, amely Judithban is melegérzéseket keltett. Az Antóniával töltött évek során olykor-olykor akadtak férfiak, akik érdeklődést mutattak a halk szavútársalkodónő iránt, de egyikük sem próbált meg igazán közelkerülni hozzá, és előcsalogatni az igazi énjét, ahogyan Adamtette.

Amikor visszaérkeztek Thornleigh-be, Adam épp egyfergetegesen mulatságos történetet mesélt: hogyan beszélte ráegyszer Indiában valaki egy üzletkötés során, hogy fogadjon elcserébe egy majmot, és mi történt, miután a majom kinyitotta abárszekrényt. Judith teli torokból kacagott, amikor beléptek ahallba, ahol ott találták Antóniát és Simont. Láthatóan ők isépp akkor érkeztek meg, a lépcső aljában állva egymás szemébemélyedtek, miközben Antonia keze Lord Launceston karjánnyugodott. Judith betolakodónak érezte magát. Megtorpant, de nemtudott kihátrálni, mert közvetlenül mögötte ott állt Adam.

Antonia megfordult, amikor meghallotta a lépteiket, éssugárzóan rájuk mosolygott. Csillogó haja úgy ragyogott, minthavörös lángnyelvek ölelnék körbe a fejét. Soha nem látták mégszebbnek.

– Nagyszerű hírünk van! Kívánjatok nekünk sok boldogságot!Ami történt, elkerülhetetlen volt az első pillanattól, hogy

Antonia és Simon megpillantotta egymást. Judithnak semmi oka nemvolt rá, hogy hirtelen ilyen veszteségérzet fogja el. Vetett egygyors pillantást Adamre, aki közben melléje lépett. Érezte, hogyösszeszedi minden erejét, hogy elviselje a csapást. Aztánmosolyogva közelebb lépett, boldog unokahúga pedig a nyakábaugrott.

– Természetes, hogy sok boldogságot kívánok, Tony – mondtaAdam, aztán erős karjával átölelte és a levegőbe emelte a lányt.

Miután letette, Lord Launceston odafordult a barátjához.– Mint Antonia tiszteletbeli bátyjától, talán illendő lett

volna engedélyt kérnem tőled, hogy udvarolhassak neki.Adam elnevette magát, és a kezét nyújtotta.– Szamárság. Nagyon is helyeslem a dolgot, egyébként pedig

Tony a maga úrnője, ezért úgyis mindig azt teszi, amit akar.Nálam erősebb emberre lenne szükség, hogy eltérítse őt aszándékától. – Judith büszke volt Adamre, amiért így meg tudjaőrizni az önuralmát. Bizonyára rejlett némi keserűség is ajókedvű gratuláció mögött, de nem engedte, hogy a sajátszomorúsága beárnyékolja a barátai boldogságát.

42

Judith is megölelte Antóniát, aztán kezet nyújtott LordLauncestonnak. Egy pillanatra belenézett a mélykék szempárba, ésbúcsút mondott romantikus álmainak, amelyek soha nem fognak márvalóra válni. A románc a szépek és ragyogók számára való, akikaz istenek kegyeltjei, az olyan hölgyeknek, amilyen Lady AntoniaThornton.

– Gratulálok, mylord. Biztos vagyok benne, hogy nagyonboldogok lesznek együtt.

– Köszönöm. – Lord Launceston imádattal teli pillantástvetett Antóniára. – El sem tudom hinni, milyen szerencsésvagyok.

– Azt hiszem, a szerencse kölcsönös – mondta Judith halkan.Simon ránézett, és ugyanebben a pillanatban mindketten

rájöttek, hogy még mindig fogja Judith kezét, mire gyorsanelengedte.

– És mikorra tervezik az esküvőt? – kérdezte Judith, hogymegtörje a csendet.

– Hamarosan – felelte Antonia a vőlegénye helyett. – Háromhét szükséges a kihirdetéshez.

Lord Launceston kissé kétkedőn nézett rá.– Nem akar Londonba menni menyasszonyi ruhát varratni? És a

házassági szerződést is ki kell még dolgozni.Antonia szeretetteljesen nézett rá.– Épp elég ruhám van, lesz miből választanom, és kit

érdekelnek az olyan unalmas dolgok, mint a szerződések?Adam közbeszólt mély baritonján:– Mivel a házasság nemcsak érzelmi kapcsolat, de

vagyonközösség is, ezt a szempontot sem szabad figyelmen kívülhagyni, Tony. Egyébiránt nem lesz nehéz megegyezni a részleteketilletően. Emiatt nem kell elhalasztani az esküvőt.

– Szeretnék majd beszélni veled erről, Adam. – LordLaunceston elmosolyodott, és hozzátette: – Végül is te többettudsz a pénzügyeimről, mint jómagam.

– Természetesen – legyintett Adam könnyedén. – Amikor nekedalkalmas.

Simon felsóhajtott.– Soha nem lesz alkalmas, de, gondolom, jobb lesz minél előbb

túlesni rajta. Miért ne most rögtön?Adam felnevetett, és zöldesszürke szeme megcsillant.– Soha nem fogom megérteni, hogy az, aki képes bonyolult

csillagászati számításokat végezni, nem érti az egyszerűkamatszámítást. Tony, jobb lesz, ha te is csatlakozol hozzánk.

43

Ha most írásba foglaljuk a szerződés általános pontjait, azügyvédeknek később kevesebb dolguk lesz.

– Jól van, átöltözöm, aztán találkozzunk a könyvtárszobában.– Antonia észrevette, Simon mennyire meglepődött, amikor Adam őtis elhívta a megbeszélésre. Bizonyára szokatlan, hogy a jövendőmenyasszony is jelen legyen egy ilyen beszélgetésen, Antoniaazonban tizennyolc éves kora óta tevékenyen részt vett a birtokügyeinek és befektetéseinek intézésében, és ezt továbbra is ígykívánta folytatni. Belekarolt a társalkodónőjébe.

– Judith, elkísérsz, hogy legyen, aki hallgatja afecsegésemet?

Antonia, miközben átöltözött, valóban úgy csacsogott, mintegy szarka, a komornája pedig rendbe szedte szélborzolta haját.Legfőbb témája az volt, hogy a jegyese milyen rendkívülcsodálatos, és hogy ő a legszerencsésebb nő a világon, amivelJudith is tiszta szívéből egyetértett. Antonia, miután elküldtea komornát, Judithhoz fordult.

– Ugye, leszel a koszorúslányom? Gondoltam, magátólértetődik, de még nem kértelek fel hivatalosan.

– Hát hogyne – mosolygott rá Judith. – Ez az utolsó éslegszebb feladat, amely egy társalkodónőre vár.

Beletelt pár pillanatba, amíg Antonia nagy izgatottságábanfelfogta, mit is mondott Judith.

– Az utolsó? Csak nem akarsz elhagyni?– Férjes asszonyként nem lesz szükséged társalkodónőre –

mutatott rá Judith. – Nem hinném, hogy a friss házasokörülnének, ha egy harmadik személy folyton ott lábatlankodnakörülöttük.

Antonia türelmetlenül legyintett.– Ne légy nevetséges! Nem azért fogadtalak be, hogy betartsam

az illemszabályokat, hanem azért, hogy legyen egy barátnőm. Haférjhez megyek, az még nem jelenti azt, hogy nem lesz szükségembarátokra.

Judith egy pillanatra megingott. Való igaz, ha Antoniamellett maradna, továbbra is barátnők lennének, és mindentelkövetne, hogy hasznossá tegye magát, hálából azért, hogy egyéleten át biztonságban és kényelemben lehet része. De aztáneszébe jutott, ahogy Simon szerelmesen Antonia fölé hajolt, ésez elég is volt, hogy újból megszilárduljon az elhatározása.Boldog életet kíván nekik, de ha végig kellene néznie, attólcsak még magányosabb lenne, és ostobaság volna ennek kitenniemagát.

44

– Ez nem lenne jó, Antonia. Minden perc öröm, amelyet aházadban tölthetek, de mindig is szerettem volna utazni, és azarcpirítóan magas fizetésből, amelyet kapok tőled, most meg isengedhetem magamnak. Talán Amerikába megyek. Mindig is szerettemvolna látni az Újvilágot, és talán le is telepednék ott.

Antonia lenyelte a tiltakozását, tudta, hogy nincs jogavisszatartani Juditht.

– Azért fogsz majd írni? – kérdezte egy pillanatnyi hallgatásután. – Amerika olyan messze van.

– Hogyne írnék. És nem is biztos, hogy ott maradok. – Juditha barátnőjéhez lépett, és megölelte. – Lehet, hogy túlságosan istősgyökeres angol vagyok ahhoz, hogy képes legyek máshol élni.

Antonia viszonozta az ölelést. Valahogy úgy képzelte aházasságot, hogy ugyanúgy folytatódik az addigi élete, csak éppegy nagyszerű férj oldalán. Azért ez mégsem lesz ilyen egyszerű.

– Azt hiszem, jobb lesz, ha most lemegyek Adammel és Simonnalbeszélni – mondta bánatosan. – Csak most értettem meg igazán,hogy a házasság sokkal többről szól, mint a szerelemről.

Antonia, az unokabátyja és a vőlegénye letelepedett akönyvtárszobában, egy nagy kanna tea és egy tál süteménymellett, hogy erőt gyűjtsenek a várhatóan hosszadalmasbeszélgetéshez, amelyet osztatlan tulajdonról, közösszerzeményekről, a még meg sem született gyermekek jogairól ésaz összes többi eldöntendő kérdésről kellett lefolytatniuk.Antóniának nem okozott meglepetést, hogy a házasság anyagioldala bonyolult dolog. Két csésze teával később azonban, ahogyjövendőbelije gyönyörű és kissé ijedt arcára pillantott, arragondolt, hogy az érzelmek talán még bonyolultabbak, mint apénzügyi kérdések.

– Hogy mennyi a jövedelme? – kérdezte döbbenten Simon.– Nagyjából évi húszezer font – felelte Antonia. – Jobb

években még több.– Azt sejtettem, hogy az édesapja hagyott önre annyit,

amennyiből kényelmesen megélhet, de fel sem merült bennem, hogya vagyona ennyivel nagyobb, mint az enyém. Miután kifizettük ajelzálogot, még akkor is jelentős lesz a különbség. – LordLaunceston döbbenten rázta meg a fejét. – Ha tudtam volna, hogyekkora az öröksége, nem lett volna merszem megkérni a kezét.

– Akkor nagyon örülök, hogy nem tudta – mosolyodott elAntonia pajkosan. – A barátai majd azt fogjak gondolni,

45

rendkívül élelmes volt, hogy sikerült egy ilyen gazdag örökösnőtkifognia.

Simon nem találta ilyen tréfásnak a dolgot.– Álmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer még

hozományvadásznak fognak tartani – mondta mereven.Antonia bizonytalan pillantást vetett rá, nem tudta, mit

válaszoljon. Egy pénzsóvár ember látványosan örült volna, hamegtudja, hogy a menyasszonya ilyen gazdag, ám egy olyanbecsületes férfi, mint Simon, nyilván a kapzsiságnak még alátszatát is el akarja kerülni. Nem is szeretné ennyire, ha nemvolna becsületes – pillanatnyilag azonban némi problémátjelentenek a lelkiismereti aggályai.

Adam felnézett a jegyzeteiből. Mivel a jegyespár megbízottabban, hogy mindkettőjük javát fogja nézni a szerződésmegfogalmazásakor, ő játszotta a közvetítő szerepét.

– Aki valaha is látta, amint szórakozottan egy guinea-t adszborravalóként a csaposlegénynek, az nem fogja azt gondolni, hogykülönösebben érdekel a pénz – jegyezte meg megnyugtatóan. –Különben is, Tony apja olyan szigorú feltételekkel kötötte le avagyonát, hogy akkor sem tékozolhatnád el, ha akarnád.

– Ez igaz – bólintott Antonia, amikor eszébe jutottak azédesapja végrendeletének részletei. – Az egyik feltétel az, hogya férjemnek fel kell vennie a Thornton nevet. A papa nem akarta,hogy kihaljon a családnevünk ha a grófi címet az unokabátyámörökli.

Mivel a rangos emberek fontosnak tartották, hogy továbbvigyéka nevüket, általános volt az a szokás, hogy a végrendeletbenkikötötték, ha egy gazdag örökösnő férjhez megy, a férje kötelesfelvenni a nevét. Lord Launceston nem volt ugyan önző ember, deegy ősi név büszke birtokosa volt, és amint az várható is volt,nem fogadta kitörő örömmel ezt a hírt.

– A gróf talán arra számított, hogy a lánya úgyis egyhozományvadászhoz megy feleségül, aki lelkesen bele fog egyezniebbe a feltételbe? – kérdezte, rá nem jellemző szarkazmussal.

– A nőktől bezzeg elvárják, hogy lemondjanak a családnevükről– jegyezte meg Antonia kissé csípősen. – Ha jól tudom, EurópábanAnglia az egyetlen ország, ahol a nők családneve elvész házasságesetén. Ez talán igazságos?

– Valószínűleg nem – ismerte el Simon. – De ez a szokás. –Elhallgatott, és összevont szemöldökkel megfontolta a dolgot. –Bár soha nem tartottam túlságosan fontosnak a tradíciókat, mégis

46

vonakodnék megváltoztatni a nevemet. – Adamhez fordult, mintmegértő férfi társához: – Te bizonyára megérted.

– Mivel én nem vagyok egy tiszteletre méltó ősi névbirtokosa, nem tudok igazán együtt érezni veled – felelte Adamszárazon. – De ha jól emlékszem, a végrendelet azt lehetővéteszi, hogy mindkét nevet használd kötőjellel, így nem kelllemondanod a sajátodról.

– Thornton – Launceston. Hát ezt elég nehéz lesz kimondani,de azt hiszem, hamar meg tudnám szokni. – Simon gyengédpillantást vetett menyasszonyára. – Ennyit igazán megtehetek.

Antonia megkönnyebbülten visszamosolygott rá, és boldoganfürdött a kék szempár meleg sugaraiban. Ha két ember szeretiegymást, akkor nyilván minden problémát ugyanilyen könnyedén meglehet oldani.

Negyedik fejezet

Az ember azt gondolná, hogy egy újdonsült jegyespár számáraroppant romantikus időtöltés a csillagos égboltban valógyönyörködés. Ez azonban nincs mindig így. Antonia kissébánatosan gondolt arra, hogy az éjszaka épp elég hűvös ahhoz,hogy jólessen egy meleg férfikar védelme, imádottja azonban,amióta csak kijöttek, kizárólag a kisméretű teleszkóppalfoglalatoskodott. Immár három napja voltak jegyesek. Antoniaelnyomott egy ásítást. Ebben az évszakban csak este tízkorsötétedik be az égbolt, és már majdnem éjfélre járt az idő. Nembánta volna, ha elég világosság van ahhoz, hogy csodálhassaSimont, de épp csak a kontúrját tudta kivenni a holdtalanéjszakában.

– Megvan! – kiáltott fel Simon diadalmasan. – Beállítottam ateleszkópot. Nézzen bele, de óvatosan, hozzá ne érjen, mertakkor elmozdul.

Antonia engedelmesen odalépett a háromlábú állványhoz, amelya teleszkópot tartotta, egy mindössze harminc centi hosszú éstalán öt centi átmérőjű csövet. Amikor szemét a lencséhezillesztette, csodálkozva felkiáltott:

– Milyen gyönyörű! – Az éjszakai égen fehér-arany fénybenragyogott egy, az egyenlítőjénél élesen kirajzolódó gyűrűkkelkörbeölelt bolygó. Egyszerre volt hihetetlen és gyönyörűséges

47

látvány. – Hallottam már róla, hogy a Szaturnusznak vannakgyűrűi, de nem gondoltam volna, hogy ilyen csodaszépek!

Izgatottságában túl hirtelen egyenesedett fel, meglökve azállvány egyik lábát, így elmozdította a célpontról a távcsövet.Bűntudatosan hátrább ugrott.

– Jaj, istenem, sajnálom, Simon! Mennyit dolgozott vele, hogybeállítsa!

– Semmi baj – felelte Simon nyugodtan. – Ma este nem álltszándékomban komolyabb megfigyeléseket végezni. Láttam már aSzaturnuszt. Csak szerettem volna önnek is megmutatni, mert ez alegszebb látvány az égbolton. – Letelepedett a teleszkópmelletti padra, és kihasználta az alkalmat, hogy átkaroljaAntóniát, amikor leült mellé. Antonia boldogan bújt oda hozzá.

– Fantasztikus, hogy egy ilyen kis műszer ilyen csodáslátványt tud nyújtani.

– Ez Sir Isaac Newton első tükrös teleszkópjának másolata. Azeredetit a Királyi Természettudományos Akadémiának adományozta.– Simon a szabad kezével szeretetteljesen megpaskolgatta aműszert. – Mindenhová magammal vittem a világban. Csakötvenszeres a nagyítása, de felbecsülhetetlen szolgálatot tesz,amikor épp nincs a közelben csillagvizsgáló. – Nevetvehozzátette: – Sajnos, van egy íratlan törvény, mely szerint egykis teleszkóp csak felkorbácsolja az ember vágyát egy nagyobbra.

– Vegyek önnek egy nagyobbat nászajándékba? – Antonia egyideje azon törte már a fejét, hogy milyen különleges ajándékkallephetné meg leendő férjét.

– Ugyan, szó sem lehet róla! Az igazán jó távcsövekborzasztóan drágák. – Simon közelebb vonta magához Antóniát. –Egy nap majd veszek egyet. Addig is vannak más elérhetőteleszkópok. Ott van például a greenwichi csillagvizsgálóé.Herschel maga engedélyezte, hogy használjam, ha meglátogatom őtSlough-ban, bár nem illik túlságosan kihasználni a jóindulatát.

– Herschel?Antonia még a sötétben is érezte, hogy Simon csodálkozó

pillantást vet rá.– Nem hallott még az udvari csillagászról? William Herschel

közel jár már a hetvenhez, de még mindig aktív, és talán őkorunk legnagyobb csillagásza. Ő volt az első az ókoriak óta,aki egy új bolygót fedezett fel. Néhány csillagász Herschelneknevezte el a tiszteletére, de úgy tűnik, azok fognakfelülkerekedni, akik jobban szeretik a klasszikus neveket, ésUránusz-nak hívják.

48

– Attól tartok, nem vagyok túl járatos atermészettudományokban és a matematikában – mentegetőzöttAntonia, és elhatározta, hogy feltétlenül utána fog járni, hollehetne megrendelni az új teleszkópot. Lehet, hogy nem tud sokata Simont érdeklő témákról, de legalább a vagyonátfelhasználhatja arra, hogy segítse a munkáját.

– Én pedig nem értek valami sokat a politikához, aföldműveléshez vagy bármilyen más gyakorlati dologhoz – hangzottfel Simon halk, bizalmas nevetése a sötétben. – Könnyedénmegcirógatta Antonia arcát, és az álla alá nyúlva maga feléemelte. – Mindenesetre ketten együtt nagyon tájékozottakvagyunk. – Mielőtt az ajka a lány ajkához ért, csábító ígérettelazt suttogta: – Ha majd telihold lesz, megmutatom a híreskrátereket. Azok is gyönyörűségesek.

Antonia jobban szerette volna kicsit későbbre halasztani akráterekkel való foglalkozást. Egy csók sokkal jobb kihasználásimódja egy sötét éjszakának. Miközben átkarolta szerelmét, kisséaggodalmasan azon tűnődött, vajon a férje milyen gyakran fogjamajd inkább a teleszkóppal tölteni az éjszakát, mint vele.

Antonia lassan körbefordult a tükör előtt, és megszemléltea szári redőit. Beletelt némi időbe, míg összehajtogatták,körbetekerték, és a kellő helyeken betűrték a kelmét, de most afényes selyem tetszetősen ölelte körbe karcsú alakját. Arannyalhímzett vége a bal vállán átvetve, kecsesen hullott alá a hátán.A másik válla fedetlen volt, amitől merésznek és egzotikusnakérezte magát, bár a szári tulajdonképpen nem mutatott többet,mint egy hagyományos angol estélyi ruha.

– Szerinted jó lesz így, Judith?– Nem esküszöm meg rá, hogy jól tekerted magad köré, de

pompásan áll – felelte mosolyogva Judith. – Egész Derbyshirecsak rólad fog beszélni a nyár hátralévő részében.

– Nagyszerű! – Mint minden szerelmes nőnek, Antóniának is azvolt a leghőbb vágya, hogy a szerelme csodálja. Még pontosabban,hogy őrült szenvedéllyel rajongjon érte. Miután még egyszermegigazította a kontyából szándékosan kikandikálva hagyottnéhány vörösesszőke fürtöt, Judith kíséretében levonult aföldszintre. Vacsorára és táncestélyre voltak hivatalosak ő mega vendégei a szomszédos birtokra. Ez volt Antonia első nyilvánosmegjelenése az eljegyzése óta, és már alig várta, hogy avőlegényével büszkélkedhessen.

49

A két férfi már a szalonban várt, és Simon kék szemébencsodálattal teli szenvedély villant fel, amikor megpillantotta amenyasszonyát.

– Úgy fest, mint egy istennő – mondta halkan, miután kezetcsókolt neki.

Antonia egy pillanatig fürdött a csodálatában, amelymelegséggel és büszkeséggel töltötte el. Úgy érezte, egy életenát csak erre várt. Tekintete végigsiklott Simon elegáns, magasalakján. Lélegzetelállítóan jóképű volt a fekete estélyiöltözékben. Antonia maga is csak szenvedélyes csodálatot tudottérezni iránta.

Kissé elkésve jutott eszébe, hogy nincsenek egyedül. Gyorsanelengedte Simon kezét, és az unokabátyjához fordult. Adam éppJudithnak bókolt, aki nagyon csinos volt ezüsttel hímzett fehérmuszlinruhájában.

– Úgy festek, mint egy indiai hölgy? – érdeklődött Antonia. –Rá kellett szánnunk egy kis időt, amíg Judithszal kiokoskodtuk aszári viselésének utasításait.

Adamet sajnálatos módon már nehezebb volt elbűvölnie, mint abarátját. Miután zöldesszürke szemével a feje búbjátólaranyszínű cipellőjéig megvizsgálta Antóniát, tárgyilagosanközölte a véleményét:

– A te haj- és bőrszíneddel nehéz volna indiainak látszanod.De szerintem úgyis inkább azt szeretnéd hallani, hogy milyengyönyörű vagy, nem pedig azt, hogy mennyire áll rajtad hitelesena szári.

Antonia nem tudta leplezni a mosolyát. Fontolóra vette Adamszavait, aztán bólintott.

– Teljesen igazad van. Ha választhatok, egy bókot mindennéltöbbre értékelek.

Adam elnevette magát.– Hát persze. Csodásan festesz, mint mindig, te is nagyon jól

tudod. – Gúnyos kis csillogással a szemében hozzátette: – Nemtartasz tőle, hogy nem marad rajtad a szári tánc közben?

– Eszembe jutott, hogy fennáll egy katasztrófa eshetősége,úgyhogy diszkrét helyeken megtűztem egy – két tűvel. Nem tudtambiztosan, bízhatok-e abban, hogy a helyén marad, amit betűrtem.– Pajkos pillantást vetett Simonra. – Ha jól emlékszem, SirIsaac Newton külön hangsúlyozta, hogy a gravitáció milyensajnálatosan hat a rosszul betűrt szárikra.

Mindnyájan nagyot nevettek, aztán kimentek a kocsihoz, amelyaz Ansley Place-hez vitte őket, ahol Sir Ralph Edgeton és a

50

családja élt. Antonia és Judith gyakori látogatók voltak aházban, de kísérőik nagy érdeklődést keltettek. A jelen lévőhölgyvendégek természetesen nagyra kerekedett szemmel bámultákLord Launcestont. Simon felöltötte azt a hűvös, távolságtartómodort, amelyet Antonia azóta nem tapasztalt nála, amiótamegérkezett Thornleigh-be. De most már tudta, hogy a ridegségcsak maszk, amellyel a félénkségét leplezi.

Simon és Adam érdekes ellentétei voltak egymásnak, mint kétklasszikus szobor: a Szemlélődés és a Cselekvés allegóriája,vagy a Gondolkodó és az Építő. Mindketten elegánsak voltak, ésnagyjából egykorúak, de ezzel a hasonlóság véget is ért. Simonmagasabb volt, sötétebb hajú, könnyedebb testalkatú, a hangjamagasabb volt, és csendes elégedettség lengte körül.

Adam nem rendelkezett ugyan Simon lélegzetelállító külsejével– senki sem vehette fel vele a versenyt ezen a téren – , deerőteljes, dinamikus kisugárzás áradt belőle, amely rögtönmagára vonta a figyelmet. Érdekes módon Adam majdnem annyiérdeklődő pillantást vonzott magára, mint Lord Launceston. Ősokkal könnyedebben vette a rá irányuló figyelmet, miközbenkörbesétálgatott a szalonban, üdvözölte régi ismerőseit, ésújakat szerzett.

Senki sem hallott még Antonia és Simon eljegyzéséről, úgyhogybőven volt részük meglepett felkiáltásokban és gratulációkban.Később, amikor a kitűnő vacsora és a tánc után kimentek egykicsit a friss levegőre, Antonia meg is jegyezte a vőlegényének:

– Furcsának találom, hogy senki sem olvasott az újságban azeljegyzésünkről.

Épp a kövekkel kirakott hátsó udvarban sétálgattak. Simonbűntudatos arckifejezéssel megtorpant.

– Be kell vallanom, hogy elfelejtettem postára adni a londoniújságoknak szóló értesítést. – Látván Antonia kétségbeesettarcát, mentegetőzve hozzátette: – Attól tartok, rendszeresenelfelejtek dolgokat.

Antonia rámeredt. Hogy felejthetett el Simon egy ilyen fontosdolgot? Igyekezett nem túl éles hangon megszólalni.

– Mindegy, nem olyan lényeges. Csak szerettem volna, ha egészAnglia tudja, milyen szerencsés vagyok.

– Holnap feltétlenül postára adom – ígérte meg Simon. Antoniaegy pillanatnyi gondolkodás után azt mondta:

– Akár az esküvő után is elküldhetjük az értesítéseket, úgyiscsak két hét van hátra addig.

51

– Rendben van. – Simon lenézett rá, és a lány karján pihenőkezére fektette a kezét. – Két hét egy örökkévalóságnak tűnik.

– Igen, valóban – mormolta Antonia vágytól fátyolos hangon. Aszalonból kiszűrődő fény kiemelte a férfi arcvonásait, ésárnyékot vetett erőteljes állára. Elbűvölten néztek egymásarcába, de Antonia nem tudta elfojtani a kétségeit. Most előszörmerült fel benne a kérdés, hogy vajon ő ugyanolyan fontos-eSimonnak, mint a férfi neki.

Miután egyszer gyökeret eresztett a kétely, ijesztőgyorsasággal szárba szökkent, és Antonia egyre feszültebb lett.Másnap, miközben kilovagoltak, érvekkel jól megtámogatvaelőadta, hogy úgy gondolja, az év nagy részében Thornleigh-benkellene tartózkodniuk. Természetesen Londonban és a kentiLaunceston-birtokon is kell majd némi időt tölteniük, de a PeakDistrict lenne az otthonuk. Egyedül is ideutazhat, de sokkaljobban örülne, ha a férje társaságát is élvezhetné. Nem voltkedve amolyan divatos házasságban élni, amelyben a házastársakszinte alig látják egymást.

Simon nemes homlokát ráncolva hallgatta, és Antonia úgyérezte, kedvezően fogadja a javaslatát. Amikor végzett amondandójával, és megkérdezte, ő hogyan vélekedik minderről,Simon elgondolkozva csak annyit jegyzett meg, hogy a PeakDistrict Svájc egyik vidékére emlékezteti, ahol a gleccserekvájták ki a sziklákat. Antonia erre ingerülten felcsattant.Bosszantotta, hogy Simon oda sem figyel arra, ami számáraennyire fontos. A férfi arca azonnal zárkózottá vált. Antoniamáskor is látta már, hogyan húzódik vissza egy áthatolhatatlankorlát mögé, de ez volt az első alkalom, hogy ő váltotta kibelőle ezt a viselkedést. Magában átkozta zabolátlan nyelvét, ésgyorsan bocsánatot kért. Bár Simon is mentegetőzött aszórakozottsága miatt, és biztosította róla, hogy már el isfelejtette, ami történt, de ezután kimértebben kezdtekviselkedni egymással.

Tíz nappal az esküvő előtt a feszültség kirobbant, és nyíltösszeütközésbe torkollt. Épp együtt teáztak a reggeliző-szobában, amikor Antonia afelől érdeklődött, hogy milyen azegészségügyi és az oktatási helyzet a Launceston-birtokbérlőinek körében.

Simon értetlenül meredt rá.– Sejtelmem sincs róla.

52

Antóniát egy liberális nézeteket valló nemesember neveltefel, aki állandóan azt hangsúlyozta, hogy a kiváltságokkötelezettségekkel is együtt járnak. Simon válasza mélységesenmegdöbbentette. Nem akart rosszat gondolni róla, úgyhogy gyorsanmegjegyezte – .

– Gondolom, nincs még elég régóta Angliában, hogykörülnézhetett volna a családi birtokon.

Lord Launceston erre sajnálatos őszinteséggel azt felelte:– Az igazság az, hogy amikor Abbotsdenben jártam, eszembe sem

jutott, hogy ilyesmikről kérdezzem az intézőt.– Ha ön nem törődik a bérlői jólétével, akkor ki fog? – tette

fel Antonia a számára teljesen ésszerűnek tűnő kérdést.– Nem erre való az intéző? – kérdezett vissza Simon szintén

logikusan.– Bármilyen hozzáértő legyen is egy intéző, arra nem lehet

számítani, hogy valóban szívén viseli a birtok érdekeit –Antóniának némi erőfeszítésébe került, hogy leplezze abosszúságát. – Ami azt illeti, számos intéző fosztja ki agazdáját, ha az nem néz a körmére.

Simon felsóhajtott, és a teáscsészéjébe bámult.– Bizonyára igaza van, de én roppant fárasztónak találom a

gondolatát is, hogy nekem kelljen szemmel tartanom azalkalmazottaimat. Inkább a tudományokkal foglalkozom.

– A természettudomány nagyon szép dolog – felelte Antoniaélesen – , de első a kötelesség. Megfelelő – e a bérlői lakásaés táplálkozása? Kapnak – e orvosi ellátást? Kisajátította – eaz édesapja a közös legelőket, és ha igen, kellőképpenkárpótolták – e a kisbirtokosokat? A tehetséges gyerekeknek van– e módjuk arra, hogy előbbre jussanak tanulás révén? Simontelöntötte a bosszúság.

– Ha már annyira érdekli a bérlőim jóléte, szabad kezet adok,hogy miután összeházasodtunk, ön foglalkozzon ezekkel azügyekkel. Biztosan jobban fogja élvezni, mint én.

– Ez remek ötlet – vágta rá csípősen Antonia. – Valakinekcsak kell törődnie velük, és nyilvánvaló, hogy ön nem teszi meg.

Egyértelmű volt, hogy szöges ellentétben áll a felfogásukarról, hogy mi az igazán fontos, és megdöbbentő hirtelenséggelelidegenedtek egymástól.

Simon visszahúzódott közönyös álarca mögé, ami mindig isnagyon zavarta Antóniát. Jóképű arca hideg lett éstávolságtartó, de kék szemében ott látta a fájdalmat. Ösztönösenodanyújtotta a kezét.

53

– Simon, annyira sajnálom... Nem szeretnék olyan asszonylenni, aki parancsolgat a férjének. Önt nem úgy nevelték, hogyegyszer a birtok örököse lesz, és nem szép tőlem, hogykritizálom azért, amiért nem lett önből azonnal mintaföldesúr.

Simon megszorította a lány kezét, és kissémegkönnyebbültebbnek tűnt.

– Önnek van igaza, Antonia. A Launceston-birtoktól sok embermegélhetése függ. Gyalázat, hogy azt sem tudom, hány bérlőm van,hát még hogy milyen körülmények között élnek. – Szomorúanmegcsóválta a fejét. – Tragédia, hogy a bátyám meghalt. Ő sokkaljobban értett a gyakorlati dolgokhoz, mint én. Tulajdonképpenezért is nem jöttünk ki jól egymással. Segít nekem, hogymegtanuljam mindazt, amit tudnom kell?

A bérlők jóléte tényleg fontosabb, mint a természettudományoskontárkodásom.

Antonia azonnal a férfi karjába vetette magát, és úgykapaszkodott belé, arcát a kék bársonykabáthoz szorítva, minthaegy ölelés elsöpörhetné a kellemetlenségek emlékét.

– Nem szabadott volna ilyesmiket mondanom. Egy birtokotbármely vidéki földesúr el tud igazgatni. Az ön intelligenciájaés tudományos tehetsége sokkal ritkább és értékesebb dolog.Hosszú távon a gondolkodók és a tudósok fogják jobbá tenni azemberek életét.

Simon szorosan átölelte, és Antonia felnézett rá.Megcsókolták egymást, de a csók ízébe kétségbeesés is vegyült.

Amikor Judith belépett a könyvtárszobába, egy szemüvegesúriembert talált ott egy könyvvel a kezében, akit egy pillanatigfel sem ismert. Aztán a férfi felnézett, és Judith rájött, hogyLord Launceston az. Meglepő volt, hogy mennyit változtatottrajta az aranykeretes szemüveg. Bár így is a legjóképűbb férfivolt, akit valaha is látott, most inkább professzornak festett,mint romantikus hősnek.

Simon szokás szerint ekkor sem volt tudatában, milyen hatásttesz másokra. Udvariasan felállt, és felmutatta A Földhistóriája című könyvet, amelyet épp olvasott.

– Látom a bejegyzésből, hogy az öné. Remélem, nem bánja, hogybelelapoztam. Szerettem volna ellenőrizni benne valamit, de azén példányom Kentben van. – Letette a könyvet az asztalra. –Mondja, mit gondol Hutton elképzeléseiről?

– Meg tudom érteni, miért tekintik szentségtörőnek azok, akikabban hisznek, hogy a Föld mindössze hatezer éves – felelte

54

Judith óvatosan. – Véleményem szerint elég ésszerűek azelméletei. Logikusnak tűnik, hogy a Föld hosszú világkorszakokfolyamán alakult ki a víz, a szél és a hő formáló hatásánakköszönhetően.

– Egyetértek. Egy nap James Huttont fogják a földtan atyjánaktekinteni. Az elméletei olyan egyszerűek és logikusak, amicsakis a zsenialitás jellemzője. – Miután mindkettenletelepedtek egy – egy kényelmes fotelba, Simon megkérdezte:

– Sokat olvasott földtanról? Judith könnyedén legyintett.– Egy keveset. A természetben minden elbűvölő, de a virágok

és a növények jobban érdekelnek, mint a kőzetek. Gyerekkorombannagy vigaszt jelentett számomra a természet.

– A, igen, emlékszem, Antonia mesélte, hogy nagyon széprajzokat készít vadvirágokról – mondta Lord Launceston lelkesérdeklődéssel. – Szívesen megnézném őket egyszer, ha volna kedvemegmutatni.

– Valóban? – kérdezte Judith kételkedve.– Valóban – felelte Simon biztató mosollyal. – A jó műalkotás

új módon mutatja be a világot, és biztos vagyok benne, hogy önnagyon jól rajzol.

– A rajzaim nem igazán művésziek, csak a botanikai részletekpontos rögzítései – figyelmeztette Judith, de már állt is fel,és a könyvtár túlsó végébe sietett, ahol a rajzmappájáttartotta. Nem tudott ellenállni a lehetőségnek, hogy megmutassaa munkáját, amelyre titokban nagyon büszke volt.

Arra számított, Simon gyorsan átfutja majd a rajzokat, de őnagyon is alaposan megszemlélte mindegyiket, és elolvasta a lapszélére írt jegyzeteket is. Amikor végül felnézett, kék szememegcsillant a szemüveg mögött.

– A rajzai önmagukban is szépek, de ami sokkal fontosabb,hogy egy természettudós szemével nézi a világot. Minden aprórészletet végtelenül pontosan ábrázol, legalábbis nekem úgytűnik. Gondolt már rá, hogy kiadja őket?

– Kiadni? – Judith meglepetése még nagyobb volt, mint azöröme, amiért Lord Launceston ilyen jó véleménnyel van arajzairól. – Ugyan kit érdekelnének ilyen közönséges vadvirágok?

– Sokakat, ha ilyen jól vannak megrajzolva. – Simonelmosolyodott. – Nem elég sok embert, hogy meggazdagodjonbelőle, de úgy vélem, ön is érdekesnek találná, ha szélesebbközönség elé tárhatná őket. – Ismét a rajzokra pillantott. – Úgylátom a jegyzeteiből, hogy ezek közül a virágok közül sok csak

55

errefelé, a hegyvidéken nő. Ez lehetne akár egy külön könyvtémája is.

– Nagyon hízelgő, amit mond, de a leghalványabb fogalmamsincs, hogyan találhatnék kiadót.

– Én ismerek valakit Londonban, aki komolytermészettudományos műveket ad ki. Egyébként ő az, aki holhízelgéssel, hol fenyegetéssel próbál meg rávenni, hogypublikáljam a földtani tanulmányomat. Ha hozzájárul, szívesenelküldök neki egy mintát a munkáiból.

– Természetesen hozzájárulok – felelte Judith boldogmosollyal. Hagyta, hogy átáradjon rajta a kellemes, jólesőmelegség. Még ha a kiadót nem is érdekelné a dolog, Simontisztelete és elismerése mélységes megelégedést okozott neki.Lehet, hogy ő nem olyan gyönyörű és elbűvölő, mint Antonia, devan néhány jó tulajdonsága, amelyekkel ő nem rendelkezik. Ez nemvolt szép gondolat, úgyhogy rögtön meg is rótta magát érte. –Antonia merre van? – kérdezte. – Azt hittem, együtt mentek ellovagolni.

Lord Launceston elfordította a tekintetét. A lelkesedéseltűnt az arcáról, hűvös és kifürkészhetetlen lett.

– Antonia egymaga ment lovagolni. Engem nagyon felzaklat, havégig kell néznem azt az öngyilkos száguldást, amelyet ahegyoldalban rendez. Tegnap elkövettem azt a hibát, hogy ezt megis mondtam neki.

Judith égnek emelte a tekintetét, de próbálta tréfásanfelfogni a dolgot.

– Biztos vagyok benne, hogy azonnal okult a hibájából.– Valóban. – Simon halvány mosolya nem volt túl örömteli. –

Azt mondta, felőle lovagolhatok olyan tempóban, mint egy csiga,de neki nem áll szándékában követni a példámat.

– Jaj, istenem – vonta össze Judith a szemöldökét. – Tudja,hogy nem gondolta komolyan.

– De igen, komolyan gondolta, bár nem akart megsérteni –felelte Simon szárazon, aztán sajnálkozva hozzátette: –Antóniának igaza van. Többé – kevésbé a ló hátán tudok maradni,de nem vagyok jó lovas. És kocsihajtó sem, ha már itt tartunk. Aló és a kocsi nekem csak közlekedési eszköz, nem szenvedély. –Szórakozottan lesöpört a kabátja ujjáról egy vörösesszőkehajszálat. – Antonia bocsánatot kért.

Judith sejtette, hogy valami rejlik e szavak mögött, éshalkan megkérdezte:

– Valami baj van?

56

Lord Launceston levette a szemüvegét, természeteskönnyedségével átsétált a szobán, és kibámult az ablakon ahegyekre. Vontatottan szólalt meg.

– Én... nem is tudom. Egyfolytában veszekszünk. Aztánmindketten megijedünk, és azonnal kibékülünk. Többnyirejelentéktelen dolgokon különbözünk össze, de mindig a veszekedéshatárán táncolunk. Gyűlölök veszekedni. – SzembefordultJudithszal, és könyörgő arccal nézett rá. – Ön volt már férjnél.Lehetséges, hogy két ember szereti egymást, mégis állandóanfájdalmat okoznak egymásnak?

Judith ugyanazt a feszültséget látta a férfi arcán, amelyetAntóniáén is az elmúlt pár napban. Bár tudta, hogy a házassággalkapcsolatos tapasztalatai nem éppen kielégítőek ahhoz, hogyszakértőnek lehessen nevezni szerelmi kérdésekben, azért mindentőle telhetőt elkövetett, hogy megfelelő tanácsot adjon.

– Mindennek talán csak az az oka, hogy túlságosan hirtelenszerettek egymásba – válaszolta. – Minden pár közöttelőfordulnak viták, sőt úgy láttam, sok boldog házasságban isgyakran nem értenek egyet a felek. Túl gyorsan kötelezték elmagukat egymásnak, és csak ekkor kezdik felfedezni akülönbségeiket. Ez még nem jelenti azt, hogy nem illenek össze.

Simon ismét elfordult, és kibámult az ablakon, bár valójábannem is látta a hegyeket.

– Nekem úgy tűnik, Antóniával igencsak gyakran nem értünkegyet.

– Csak össze kell csiszolódniuk, és még az elején tartanakennek a folyamatnak – mondta Judith bátorítóan. – Csak időkérdése, hogy kiismerjék egymást.

Simon lehajtotta a fejét, és megdörzsölte a halántékát.Nagyon magának való és tartózkodó ember volt, és Judith nagymegtiszteltetésnek tekintette, hogy bizalmas barátjaként kezeli.Sajnálta a boldogtalansága miatt, és szeretett volna valamiolyat mondani, amivel elűzheti a szomorúság árnyát a szeméből.

– Ha két ember szereti egymást, mindent meg lehet oldani,majd meglátja.

A férfi felemelte a fejét, és hosszan ránézett, aztánhalványan elmosolyodott.

– Köszönöm, Judith. Ön nagyon bölcs... és nagyon kedves.Judithnak abszurd örömöt okozott a dicséret.

Bár Lady Antonia és Lord Launceston viszonya továbbra isfeszült maradt, mindent egybevéve a ház négy lakója jól érezte

57

magát együtt. A délelőttöt többnyire a személyes teendőikkeltöltötték: Antonia a birtok ügyeit intézte, Judith aházvezetőnővel beszélte meg a tennivalókat vagy rajzolgatott.Simon a tudományos könyveket bújta, amelyeket Angliába hazatérvevásárolt, Adamnek pedig félelmetes mennyiségű papírral kellettmegbirkóznia, amelyeket a londoni kereskedelmi ügynökségrőlküldtek neki. Délutánonként a párok többnyire kettesbentöltötték az időt, este pedig négyen együtt beszélgettek ésnevetgéltek vacsorától lefekvésig.

A Judith és Simon beszélgetését követő nap kivételnekszámított. Mivel szép volt az idő, úgy döntöttek, egész naposkirándulást tesznek a Castleton nevű hegyi falucskába. Az út egyvadregényes szurdokban kanyargott, amelyet Windgates-nek hívtakaz állandóan süvítő szél miatt. Minden kanyarulatnállélegzetelállító kilátás tárult eléjük a Castleton-völgyre. Aszurdok végében bújt meg a falucska, egy hegy lábánál, amelynektetején egy normann vár romjai álltak. A várat annak idejénszinte lehetetlen volt bevenni, és Antonia tapasztalatból tudta,hogy manapság is fáradságos felmászni oda, még ha a várvédők nemis fogadnak nyílzáporral és forró olajjal.

Castleton legfőbb érdekességei a barlangok voltak. Több isvolt belőlük a környéken, de a Peak Cavernt tartották alegszebbnek, amely a vár alatt bújt meg a hegy oldalában. Abarlang közismert kirándulóhely volt, és Simont igencsakfoglalkoztatni kezdte, miután hallott róla. Antonia már kevésbévolt lelkes; bár egész életében ezen a vidéken élt, soha nemérzett még vágyat arra, hogy a föld belsejében bujkáljon. Denyilván érdekes lesz, és bármiben szívesen részt vett, amibenSimon örömét leli.

Miután a faluban elköltötték a kellemes ebédet, felfogadtakegy helybéli vezetőt, hogy vigye le őket a föld gyomrába. Simonboldogan vette szemügyre a barlang nyílását, amelynek szájábaegy gyors folyású patakocska futott be.

– A barlangot a víz vájja ki a mészkőből – magyarázta atöbbieknek. – A kő szép lassan feloldódik benne.

– Nagyon érdekes – mondta Judith várakozó, izgatottmosollyal. – Mindig szerettem volna ellátogatni egy barlangba,de ez idáig soha nem volt még rá alkalmam. Ön sokban járt már?

Mielőtt Simon válaszolhatott volna, szikár vezetőjük úgydöntött, ideje átvennie az irányítást. Tekintélyes hangonközölte velük, hogy a barlang több mint másfél mérföld hosszannyúlik be a hegy gyomrába. Számos gyönyörű terem és folyosó

58

található benne, de a túra nem veszélytelen. Mindig maradjanak aközelében, és főleg a hölgyek vigyázzanak, hová lépnek. Ezutánmeggyújtott három fáklyát, egyet-egyet átadott Adamnek ésSimonnak, egyet pedig magánál tartott.

Antonia viszolyogva szemlélte a barlang nyílását. Nem voltsemmi kedve elhagyni a ragyogó napfényt. Tudta, hogy a barlangnem lehet különösebben veszélyes, különben nem járna ide annyilátogató, de akkor is erőt kellett vennie magán, hogy belépjen.A vezetőjük ment legelöl, őt követte Judith, Simon és Antonia,Adam volt a sereghajtó. Miután átvágtak egy tágasabb részen,amelyet egykor kötélverők használtak műhelyként, egy szűkfolyosón haladtak tovább, majd egy hatalmas terembe bukkantakki. Magasan ívelő mennyezete megfeketedett a sok évszázad alattlerakódott koromtól. A fáklyák lobogó fénye nem sok védelmetnyújtott a fojtogató sötétség ellen.

– Isten hozta önöket az Ördög barlangjában – szólalt meg avezetőjük. A hangja élesen visszhangzott a sziklafalak között.

Judith lassan körbefordult, és fejét hátrahajtva, áhítattalnézett körbe.

– Milyen csodálatos látvány!– Indiában templomot építenének ide – hallatszott Adam mély

hangja Antonia háta mögül.– Pompás ez a barlang – lelkendezett Simon. Felemelte a

fáklyáját, és körbenézett, majd letérdelt, és a patakocskát ismegvizsgálta. Hosszú ujjaival megtapogatta a nyirkos falakat. Afáklya pislákoló fényében, miközben az álló- ésfüggőcseppkövekről tartott kiselőadást, még jóképűbbnek ésromantikusabbnak hatott, mint általában.

Míg Adam és Judith a barlang szépségeiről beszélgetett,Antonia igyekezett csak arra koncentrálni, hogy Simon milyen

elragadó, és hogy ő milyen szerencsés, de minél mélyebbrehatoltak a barlangba, annál rosszabbul érezte magát. Mintharánehezedett volna a soktonnányi kő halott súlya, a tüdejétpedig mintha egy vaspánt szorította volna.

Libasorban haladtak tovább a patakocska mellett vezetőkeskeny úton. A levegő nyirkos volt és nagyon hideg, Antonia méga vastag lovaglóruhában is borzongott. A talpa alatt csúszósakvoltak a nedves kövek, nagyon óvatosan lépkedett, a szoknyájaszélét megemelve merev ujjaival. Az erek lüktettek a halántékán,és a vér zúgásától alig hallotta a lépteik zaját és a vízcsörgedezését.

59

A következő teremben vízfüggöny folyt le az egyiksziklafalon. Antonia igyekezett a többiekkel együtt csodálatánakhangot adni, de egyre jobban eluralkodott rajta a félelem, márlevegőt is alig kapott. Ez nevetséges – gondolta magában. Azemberek évszázadok óta járnak le ide. Tökéletesen biztonságos.

A vezetőjük síri hangon figyelmeztette őket:– Vigyázzanak a fejükre! A Zenekari Terembe egy nagyon

alacsony mennyezetű átjáró vezet át. – Kissé rosszallóanhozzátette: – Ha előbb értesítettek volna, hogy jönnek, hoztunkvolna egy kórust, hogy énekeljenek nekünk. Csodálatos itt ahangzás.

Simon a fejét lehúzva követte a vezetőjüket az említettterembe. Ahogy eltűnt, Antonia csak nézte meredten a szűknyílást, és tudta, hogy a világ minden kincséért sem tudjarávenni magát, hogy bebújjon oda. A szíve úgy vert, hogy majdkiugrott a mellkasából, az arcán és a tenyerén verejtékgyöngyözött, miközben a hideg rázta.

Judith, mielőtt belépett volna, aggódva visszanézettAntóniára.

– Nem jössz?Antonia próbált válaszolni, de nem jött ki hang a torkán.A sokk határán a szája elé szorította a kezét. Tudta, ha

volna hangja, akkor sikítana. Adam élesen megszólalt, csak ezakadályozta meg, hogy kitörjön rajta a pánik.

– Tony, valami baj van?Antonia ösztönösen feléje fordult. Adam azonnal észrevette az

arcán a néma könyörgést, odasietett, és egyik karjával átölelte.Antonia belekapaszkodott, zihálva kapkodta a levegőt, de tudta,hogy Adam karjában biztos menedéket talált.

– Ne aggódj, Tony, azonnal kimegyünk innen. – Adam mélyhangja végtelenül megnyugtató volt. – Odakint rögtön jobbanleszel.

Antonia nyelt egy nagyot, és próbált nyugodt hangonmegszólalni.

– Nem akarom az ostobaságommal elrontani az élvezetedet. – Ahangja elcsuklott, és Adam izmos testébe kapaszkodott, remélve,hogy melegsége elűzi a csontig hatoló hideget.

Adam nem vett tudomást a tiltakozásáról, védelmezőn mégszorosabban átkarolta a lányt.

– Judith, ön menjen csak tovább, én kikísérem Antóniát.– Én is önökkel megyek – válaszolta Judith aggodalmasan.

60

– Valakinek szólnia kell Simonnak és a vezetőnknek, hogy mikimentünk, nehogy azt higgyék, elkóboroltunk egy oldaljáratban,és kitörtük a nyakunkat. Tony sem akarná, hogy félbeszakítsa atúrát, amikor annyira élvezi.

Judith egy pillanatnyi vívódás után belátta, hogy Adamnekigaza van. Lehúzta a fejét, és elindult a nyíláson át.Távolabbról Simon és a vezető kongó hangja hallatszott, deAntonia nem vett róluk tudomást. Nem számított más, csak Adammeleg karjának valósága, miközben elindultak kifelé abarlangból, és a vigasztaló szavak, amelyek megóvták attól, hogyelveszítse a józan eszét. A fáklya fénye groteszk, táncolóárnyakat rajzolt a falakra, de Adam mellett biztonságban éreztemagát.

A belőle sugárzó nyugodt erőtől félig elfelejtett emlékektörtek fel benne. Máskor is megtörtént már, hogy Adam a karjávalvédelmezte a sötétség démonai ellen. Gyerekkorában néha rémálmaivoltak, ilyenkor sikoltozva ébredt. A dadája hamar rájött, hogya kislányt leghamarabb törvénytelen unokabátyja tudjamegvigasztalni. A cselédek mindig nagyon meghatónak találták adolgot.

A barlangból kivezető út végtelennek tűnt, de végülmegérkeztek a legelső kamrába, majd kiléptek az áldottnapfényre. Antonia eltakarta a szemét a vakító verőfény elől, ésteleszívta friss levegővel a tüdejét, amely mintha tízszereséretágult volna. A rémület egy szempillantás alatt tovatűnt, ésAntonia már zavarban volt, amiért ilyen gyengének mutatkozott.

Adam még mindig átkarolta a vállát, ahogy lassanlecsillapodott ziháló lélegzése. Antonia felnézett napbarnítottarcába. Olyan közel volt, hogy még a finom szarkalábakat islátta, amelyeket a trópusi napfény okozta gyakori hunyorgásszántott a szeme sarkába.

– Most már jobban vagy – állapította meg Adam. Inkábbkijelentés volt ez, mint kérdés.

Amikor Antonia bólintott, elengedte és odébb lépett, és abarlang bejárata melletti földkupacba szúrva eloltotta afáklyát.

Antonia felemelte még mindig enyhén remegő kezét, hogykisimítson egy hajfürtöt a homlokából, és dicséretre méltónyugalommal szólalt meg.

– Tökéletesen jói vagyok. El sem tudom képzelni, mi ütöttbelém. – A barlang szája felé pillantott, aztán gyorsanelfordult. Nem tudta leplezni a borzongást. – Szörnyen ostobának

61

érzem magam. Hisztériázom, pedig nem volt semmi okom afélelemre.

Adam zöldesszürke szemével vetett rá egy fürkésző pillantást,aztán bólintott. Elégedett volt Antonia állapotának javulásával.

– Sétáljunk egyet. A falu olyan kicsi, hogy a többiekbiztosan megtalálnak bennünket.

Antonia belekarolt, és elsétáltak a falucska legelője felé.Amikor a templom közelébe értek, Adam azt mondta:

– Nincs miért szégyenkezned a történtek miatt. Ha megnyugtat,neve is van annak, ami átéltél.

– Valóban? – Antonia meglepetten nézett az unokabátyjára. Afélelem, amelyet nemrég érzett, máris szürreálisnak ésálomszerűnek tűnt.

– Fóbiának nevezik, amely egy görög szó, a jelentése:félelem. Vak, ésszerűtlen pánikot jelent. Az ember félhet abarlangoktól, a magasságtól, a pókoktól, bármitől. Attól, hogyésszerűtlen a félelem, még nem lesz kevésbé valóságos.

Antonia ezen elgondolkodott.– Neked van valamilyen fóbiád? – kérdezte aztán.– Nem olyan elsőrangú, mint a tiéd, de be kell vallanom, hogy

én sem rajongok a barlangokért. Ezért ragaszkodtam hozzá, hogykikísérjelek. Remek ürügy volt, hogy én is kijussak onnan.

Antonia elmosolyodott; biztos volt benne, hogy Adam ezt csakkitalálta, hogy megvigasztalja. Sikerült is neki.

– Lehet gyógyítani a fóbiákat?– Ne járj barlangokba – felelte Adam vidáman.– Nem is áll szándékomban!Beléptek a templomkertbe, és Adam felnézett a szögletes

toronyra.– Ha jól emlékszem arra, amit az útikönyvben olvastam, van

benne egy szép normann kori szentély, egy nyolcszögletűkeresztelőmedence, és nyilván még sok más látnivaló. Bemenjünk,és megnézzük?

Antonia elfintorodott.– Nem, köszönöm. Mára elegem volt a hideg, nyirkos helyekből.

Inkább üljünk le a napon.Leültek a templom déli falánál álló padra. Antonia

megkönnyebbült sóhajjal a falnak támasztotta a hátát, és hagyta,hogy a napfény melege a halálos hidegség utolsó foszlányát iselűzze. Nem volt szükséges beszélniük – elég rég ismertékegymást ahhoz, hogy ne kelljen félniük a csendtől. Gyerekkorábanmindig vágyott rá, hogy legyenek testvérei, de egy édestestvér

62

sem lehetett volna jobb, mint Adam. Talán amiért ekkor ismegmentette, Antonia nagyon közel érezte magához ebben apillanatban, és bevallotta neki:

– Úgy érzem, cserbenhagytam Simont.– Miért? Mert nem szereted a barlangokat? Ezt igazán nem

fogja felróni neked – felelte Adam megnyugtatóan. – Sőt, ő magafog mentegetőzni, amiért odavitt.

– Az az érzésem, hogy megbánta az eljegyzést – szaladt kiAntonia száján, miközben az arany pecsétgyűrűt bámulta az ujján.A Thornton család címere volt belevésve, az édesapjától kapta atizennyolcadik születésnapjára. A családjuk mottója csupán annyivolt: Bátorság. Bizony nem volt mindig könnyű tartania magáthozzá.

Ezt követően hosszan hallgattak. Antonia vetett egy lopottpillantást Adamre. Világosbarna, napszítta haja és avisszafogott erő, amely belőle áradt, egy oroszlánraemlékeztette.

– Miért mondod ezt? – kérdezte végül Adam. Merevenelőreszegezte a tekintetét, az arca kifejezéstelen volt.

Antonia tétovázott. Nem akarta felsorolni a számtalan apróproblémát, amelyek csak a tünetei voltak a bajnak.

– Egyre jobban eltávolodik tőlem – felelte végül. – Udvariasvelem, nem szenvedélyes. Valamit rosszul csinálok, de nem tudom,hogyan változtassak rajta. – Elhallgatott, és megint elfogta afélelem. Nem az az irracionális rémület, amelyet a barlangbanérzett, hanem a fájdalmas veszteségérzet, amely nagyon is valódivolt. – Talán jobb lenne, ha visszaadnám a szabadságát. – Nagylélegzetet vett, mert úgy érezte, menten sírva fakad. – De nemvagyok rá képes, Adam. Annyira szeretem... – A hangjaelcsuklott, és lehajtotta a fejét. Azt kívánta, bárcsak széleskarimájú kalap lenne rajta az apró, hetyke lovaglókalap helyett.A szeme elé emelte a kezét, és azt suttogta: – Most mit tegyek?

Vágyott rá, hogy Adam átkarolja, és ugyanolyan egyszerűenmegvigasztalja, mint ahogy a barlangban, de ezúttal nem tette.

– Nem adhatok neked ilyesmiben tanácsot, Tony. Egyedül tetudhatod, mit kell tenned. – Hosszú szünet után lassan,megfontoltan folytatta: – A legtöbb férfi nemigen tud beszélniaz érzéseiről. Ha Simon visszahúzódott és magába zárkózott, ezmég nem jelenti azt, hogy nem szeret.

Antonia nagyon zavartnak és magányosnak érezte magát. Tétovánaz unokabátyja keze után nyúlt. Egy pillanatig attól félt, hogynem fog válaszolni az érintésére, de aztán az erős, barna kéz

63

karcsú ujjaira kulcsolódott. Az érintés nagyon jólesett. Adamsoha nem hagyta cserben, talán csak akkor, amikor elutazottAngliából. Antonia komoran azt mondta:

– Azt hittem, ha egyszer végre szerelmes leszek, mindenvarázslatosan jól alakul majd magától.

Adam megszorította a kezét.– Soha senki nem állította, hogy a szerelem könnyű. De ez még

nem jelenti azt, hogy nem éri meg az erőfeszítéstAntonia lehunyta a szemét, és a naptól meleg kőfalnak

támasztotta a fejét. Furcsa, hogy ő, aki olyan modern, függetlennőnek tartja magát, ilyen könnyen a romantikus illúziókáldozatául eshetett. Bizonyos fokig valóban hitt abban, haegyszer megismerkedik a megfelelő férfival, akire mindig isvárt, azonnal tudni fogja, hogy ő az igazi, és nem lesz nagyobbproblémájuk, mint hogy milyen nevet válasszanak gyönyörű ésegészséges gyermekeiknek.

Megtalálta az igazit – de az is biztos, hogy a többi dologbantévedett. Az igaz szerelem útja mindig rögös – ki is mondta ezt?Talán Shakespeare. Neki minden sora olyan, hogy nyugodtan lehetidézni. Adam ismét megmentette, mint már annyiszor, igaza volt –, senki sem állította, hogy a szerelem könnyű, de megéri aküzdelmet. Egyszerűen csak keményebben kell próbálkoznia.

Egyszer csak meghallotta, hogy Simon a nevét kiáltja.Kinyitotta a szemét, és meglátta a férfit, aki aggodalmas arccalsietett felé a templomkerten át.

– Jól van? Judith először csak azt mondta, kissé rosszulérezte magát, de csak mikor már kijöttünk, akkor árulta el,mennyire felzaklatta a barlang.

Adam felállt, és odament Judithhoz, aki kicsit lassabbanközeledett Simon mögött.

Simon fél térdre ereszkedett Antonia előtt, és megfogta akezét. Gyönyörű arcán aggodalom ült ki.

– Tudtam, hogy egyesekre így hatnak a barlangok, de önannyira vakmerő és bátor minden másban, hogy eszembe sem jutott,hogy baj lehet belőle.

Antonia úgy döntött, ezt bóknak tekinti.– Ahogy kijöttünk, máris jobban lettem. Sajnálom, hogy ilyen

szánalmas vagyok.Simon kék szemében megkönnyebbülés csillogott.– Megbocsátja nekem, amiért levittem Hadész birodalmába? –

kérdezte halkan.Annyira kedves volt, hogy Antonia azonnal ellágyult.

64

– Nincs mit megbocsátanom – felelte. – Felállt, és alegragyogóbb mosolyát villantotta Simonra, amitől a legkeményebbférfiszív is megolvadt volna. – Körülnézzünk, hogy adnak-evalahol rendes teát, mielőtt visszaindulunk Thornleigh-be?

Belekarolt Simonba, és magában meghozta az elhatározást.Bármennyire nehéz dolog is a szerelem, fel fog nőni afeladathoz. Végül is a világon semmire sem vágyik jobban, minthogy szeressen és viszontszeressék.

Ötödik fejezet

A kora délutáni napfény ragyogóan bearanyozta a hárfát, és azeneszobát betöltötte a Judith hajlékony ujjai alól gyöngyözőmelódia. Adam, aki egy-két méterre ült tőle, legalább annyiraélvezte a látványát, mint magát a zenét. Judith finom és légiesjelenség volt egyszerű fehér muszlinruhájában, ahogyátszellemült arccal a hárfa fölé hajolt, és gesztenyebarnafürtjein megcsillant a napfény. Karcsú alakjának látszólagostörékenységét meghazudtolta a játékából áradó erő és szenvedély.

A szonáta egy kristálytiszta futammal ért véget. Judithmintha továbbra is belemerült volna a zenébe, lehajtott fejjelült egy darabig, miután az utolsó hang elhalt, és ismét csöndlett a szobában. Amikor végül felnézett, Adam azt mondta:

– Ön kivételesen tehetséges. – Nagyon halkan szólalt meg,hogy ne törje meg a nyugalmat és a bizalmas hangulatot.

Judith visszazökkent a jelenbe, és pajkosan elmosolyodott.– Janet nénikémet szörnyen bosszantotta, hogy a lányainak

semmi tehetségük nem volt a zenéhez, nekem ellenben igen. Deazért ragaszkodott hozzá, hogy az unokanővéreim vegyenekleckéket. Janet néni úgy vélte, hogy a hárfa a legjobb eszközarra, hogy kiemelje egy ifjú hölgy szépségét.

– Igaza is volt – helyeselt Adam meleg tekintettel.– Egészen addig, amíg a szóban forgó ifjú hölgyek el nem

követték azt a hibát, hogy hozzáértek a húrokhoz – kacagottJudith. – Az azonnal lerombolta az illúziót.

Adam is vele nevetett.– Szóval ön volt az egyetlen, aki komolyan vette a leckéket?Judith a hárfára nézett, és szórakozottan egy halk akkordot

pengetett.

65

– Ó, a zeneórák túlságosan drágák voltak, hogy egymagamfajtára vesztegessék. Amíg ott volt a tanár, én csak asarokban üldögéltem és figyeltem, aztán később egyedülgyakoroltam. – Felnézett, és meglátta Adam arckifejezését. –Ugyan, nincs miért szánakoznia rajtam. Én vagyok aszerencsésebb. Szegény unokanővéreimet kell sajnálni, akikneknincs semmi érzékük a zene szépségeihez.

Adamet gyengédség öntötte el, ami segített megszilárdítani azelhatározást, amely már hetek óta érlelődött benne.

– Judith... – Egy pillanatig habozott, magát ismegdöbbentette a bejelentés komolysága, amelyre készült. –Tudnia kell, hogy mennyire kedvelem önt, és úgy hiszem, ön semközömbös irántam. – Judith felemelte a tekintetét, és a férfiszemébe nézett. A hárfa húrja mozdulatlan lett kecses ujjaialatt. Ahogy a finom vonású arcba nézett, Adam arra gondolt,hogy egy házassági ajánlat sokkal nehezebb, mint bármilyenüzleti ajánlatot tenni. Vett egy mély lélegzetet: – Nagyonbüszke és boldog lennék, ha feleségül jönne hozzám. – Judith nemválaszolt, csak komolyan nézett rá mélyen ülő szürke szemével. –A vagyonomat kereskedéssel szereztem, de meglehetősen tehetősvagyok – folytatta Adam bizonytalanul. – Saját jövedelmetbiztosítanék önnek, hogy a jövőben soha ne kelljen senkitőlfüggenie, még tőlem sem.

Judith lassan megrázta a fejét.– Ez sokkal kevésbé fontos, mint az, hogy... – Elhallgatott,

és keresgélte a szavakat, aztán egyenesen kimondta: – Ön mindigis Antóniát szerette. Azért akar elvenni, mert ha ő nem lehet amagáé, akkor bármely nő megteszi, aki kéznél van?

Adam felállt, és nyugtalan léptekkel átsétált a szobán.Nagyra értékelte a kifinomult, érzékeny megfigyelőképességet,amellyel Judith mindig fején találta a szöget. Ez volt az egyiktulajdonsága, amelyet leginkább csodált benne. Mielőtt válaszoltvolna, rendbe szedte a gondolatait; tudta, milyen fontos, hogymindkettőjüket meggyőzze azzal, amit mond. Végül szembefordultaz asszonnyal.

– Igen, szeretem Antóniát. Együtt nőttünk fel, és ő alegközelebbi családtagom. Mindig is az övé lesz a szívem egyrésze – felelte őszintén. – De ha önre nézek, akkor abölcsességét, a szellemességét és a kedvességét látom, önegyszerűen csak önmaga, és én önt kérem, hogy legyen afeleségem.

Judith halkan, de határozottan megkérdezte:

66

– Biztos benne?Adam odasétált Judithhoz, aki még mindig a hárfa mellett ült.– Az Antonia iránti kamaszos rajongásom csak romantikus álom

volt. – Judith állát megfogva felemelte a fejét, és megcsodáltabátor, egyenes tekintetét. – Ez a valóság. – Odahajolt, ésnagyon gyengéden megcsókolta.

Judith levegő után kapott, és a hárfa húrjai hirtelendisszonáns hangot adtak, ahogy az ujjai önkéntelenülmegrándultak, amikor Adam ajka az ajkához ért. A férje úgygondolta, hogy az érzéki gyönyöröknek nincs helyük egykeresztény házasságban. Néha-néha volt köztük bizalmasérintkezés, mielőtt a betegség túlságosan elhatalmasodott volnarajta, de ez csak némi tapogatózás volt a sötétben, amiről utánasoha nem beszéltek. Judith türelmesen elviselte, de biztos voltbenne, hogy jobb is lehet ez a tapasztalat, és hálás volt,amiért nem volt rosszabb élményben része.

Adam csókja semmihez sem hasonlított, amit korábban érzett.Ösztönös mozdulattal a férfi vállára tette a kezét, és közelebbvonta magához, Adam pedig átfogta karcsú derekát, és felemelte aszékről. Judith nagyon aprónak érezte magát ölelő karjaiban, debiztonságban és melegségben. Adam gyengédsége azt sugallta, hogysok mindent megértett abból, hogy milyen volt a házassága, ésnagyon ügyel rá, hogy ne siettessen semmit. Judith homályosanérezte, hogy milyen szenvedélyre lehet képes, miközben a kezeszakértő módon simogatta a háta és a nyaka legérzékenyebbpontjait, és tudta, hogy saját magában is meg fogja találniugyanezt a szenvedélyt.

Judith mindennek ellenére habozott; azon tűnődött, hogy amitérez, az, elég erős alap-e egy házassághoz. Szentül megfogadta,hogy soha többé nem megy férjhez, csak ha szerelemből. De mi máslenne a szerelem lényege, mint a vigasztalás és a törődés?Adammel sok közös vonásuk van, és különlegesen gyengéd kapcsolatfűzhetné össze őket. Ha hozzámegy, soha többé nem lenne részeszegénységben és kiszolgáltatottságban. Végül meghozta adöntését, és azt suttogta:

– Igen, nagy megtiszteltetés lenne számomra, ha a feleségelehetnék. – Ahogy kimondta, meglepetten érezte, hogy könnyekcsordulnak végig az arcán.

Érezte, hogy Adam megkönnyebbül. Örömmel elmosolyodott, aztánelővette a zsebkendőjét, és gyengéden megtörölgette Juditharcát.

67

– Ilyen félelmetes kilátás a feleségemnek lenni? – kérdezteújból tréfás hangra váltva.

– Dehogy, cseppet sem. – Judith is elmosolyodott a könnyeinkeresztül. – Csak nehezemre esik elhinni, hogy milyen szerencsésvagyok.

Adam ismét magához vonta, és a fülébe suttogta – .– Minden tőlem telhetőt meg fogok tenni, hogy soha ne bánja

meg, hogy igent mondott.– Nem fogom megbánni – felelte Judith halkan, és már biztos

volt benne, hogy jó döntést hozott. Ő és Adam nagyon jól illenekegymáshoz.

Leültek egymás mellé a díványra. .– Mikor és hol szeretné tartani az esküvőt? – kérdezte Adam.

– Bármibe beleegyezem, kivéve a hosszú jegyességet.– Már értem, miért olyan sikeres az üzleti ügyeiben, Adam. Ön

aztán nem pazarolja az idejét. – Judith beleolvadt a férfiölelésébe, és semmihez sem hasonlítható örömöt érzett. – Énmagam sem látom értelmét a várakozásnak, de inkább nem döntenék,amíg Antonia és Simon össze nem házasodott. Bár nagyon egyszerűlesz az esküvőjük, így is nagyon lefoglal a szervezése. –Elgondolkozva összevonta a szemöldökét. – Ami azt illeti, talánjobb is lenne, ha nem szólnánk nekik az eljegyzésünkről, csak azesküvőjük után. Már így is épp eléggé fel van bolydulva az egészház.

– Én legszívesebben azonnal világgá kürtölném, de ha kell,pár napig magamban tudom tartani a jó hírt – felelte Adambölcsen.

Judith örült, hogy Adamnek láthatóan nem esett nehezéreAntonia esküvőjéről beszélni. Egyáltalán nem volt meglepő, hogyegykor kamaszos rajongással viseltetett gyönyörű unokahúgairánt, de Judith hitt benne, hogy ezen már végleg túltettemagát. Igaz ugyan, hogy Adam azt egy szóval sem mondta, hogyszereti őt, de hát ő sem mondott neki ilyet. Mindketten túlvannak már a romantikus önámítás korszakán.

Lord Launceston azon kapta magát, hogy már több mint egyórája csak bámulja az üres papírlapot anélkül, hogy egyetlentollvonást is tett volna. Az úgynevezett neptuni elméletcáfolatáról szóló tanulmányán kellett volna dolgoznia, amelyszerint a kőzeteket elsődlegesen a visszahúzódó óceánok általhátrahagyott lerakódások formálták ki, és a vulkanikustevékenység szerepe elhanyagolható. Évek óta végzett

68

megfigyeléseket és elemezte az összegyűjtött adatokat. Amondatoknak könnyedén kellett volna folyniuk a tollából.

Ehelyett azonban, ahányszor csak a papírra nézett, Antóniátlátta, sugárzó életerejével és változékony hangulataival. Mégmindig nem tudta felfogni, hogy egy ilyen csodálatos teremtésvalóban őt akarja. Simon tisztában volt vele, hogy az emberekjóképűnek találják, de ő mindig is úgy tartotta magáról, hogyszórakozott tudós, akinek nincs túl elragadó modora, és atársaságban sem igazán otthonos. Annyi szent, hogy nem egyfőnyeremény egy olyan előkelő születésű, gazdag éslélegzetelállítóan gyönyörű hölgy számára, mint Antonia.

Arányosságai ellenére azonban Antonia mégis úgy rajongottérte, mint ő a lányért. Sikerült elnyernie egy olyan nőszerelmét, akiről soha álmodni sem mert volna. Néhány napig –vagy talán csak néhány óráig – felhőtlenül boldog volt. Aztánahogy kezdtek kiütközni közöttük az apró ellentétek, attólkezdett félni, hogy soha nem lesz az a férfi, akire Antoniavágyik, és akit megérdemelne.

Amióta bevallotta a kételyeit Judith Winslow-nak, folytonazon töprengett, amit az asszony mondott neki: hogy csak időrevan szükségük Antóniával. Szinte semmi másra nem tudottgondolni, és a logika végül arra a döntésre vezette, hogy elkell halasztaniuk az esküvőt. Simon meg volt győződve arról,hogy igaza van, de abban is ugyanilyen biztos volt, hogy hevesmenyasszonya nem fogja örömmel fogadni a javaslatát. Sőt, ezzelazt kockáztatja, hogy akár el is veszítheti.

Felsóhajtott, levette a szemüvegét, és megdörzsölte ahalántékát. Bármennyire is irtózik a veszekedésektől, nemhalogathatja tovább, beszélnie kell Antóniával. Az esküvőidőpontjáig alig egy hét van hátra, és minél tovább vár, csakannál nehezebb lesz megtennie.

Miközben erre gondolt, kopogtattak a dolgozószoba ajtaján, ésszinte azonnal meg is jelent az ajtónyílásban Antonia ragyogóanszép feje. Mogyoróbarna szeme csillogott, épp ezért élesfájdalom hasított Simonba, amikor arra gondolt, mit kellmegbeszélnie vele. Remélhetőleg meg tudja győzni, hogy ahalasztás mindkettőjük érdekeit szolgálja.

– Nem zavarok? – kérdezte Antonia. Simon felállt.– Nem, cseppet sem. Semmit sem haladtam a munkámmal. – Vett

egy jó nagy levegőt. – Egyébként is... beszélni szerettem volnaönnel.

69

Antonia szemében egy pillanatra ijedtség csillant, aztánvidáman azt felelte:

– Jó, de előbb van egy meglepetésem.Mivel Antóniát láthatóan majd szétvetette az izgalom, Simon

követte, bár tudta, hogy gyáva dolog, amiért megkönnyebbül, hogytovább halogathatja a beszélgetést. Antonia a háztól kicsittávolabb álló üres kis melléképülethez vezette. Megfogta akezét, és ráparancsolt:

– Most csukja be a szemét!Simon engedelmeskedett, és nem tudta megállni, hogy el ne

mosolyodjon Antonia gyerekes lelkesedésén. Az egyik tulajdonság,amelyet annyira szeretett benne, a túláradó életkedv volt,amelytől minden és mindenki ragyogóbbnak és élettelibbnek tűnt,ha a közelébe került. Antonia bevezette az ajtón, aztán jobbrairányította a lépteit.

– Most kinyithatja a szemét. – Simon ismét engedelmeskedettaz utasításnak, és meglepetten felkiáltott. Egy nagyméretű,bonyolult tükrös teleszkóp állt előtte. Ahogy rámeredt, Antoniamentegetőzve megszólalt: – A nászajándékom. Sajnálom, hogy nincsteljesen összeállítva, de tudtam, hogy jobban szeretné magamegcsinálni. – Amikor Simon nem felelt, bizonytalan hangonfolytatta: – Ha itt Thornleigh-ben kívánja felállítani, ezt akis épületet át lehet alakítani csillagvizsgálóvá, ám ha úgyakarja, elviheti Kentbe is.

Simonban vegyes érzelmek kavarogtak. Egy vagyonba kerülhetettegy ilyen komoly szerkezet, ráadásul Antonia nemcsak pénztköltött rá, de hosszas tervezésbe és komoly erőfeszítésbe iskerülhetett, hogy ilyen különleges távcsövet találjon. Nagyonjól választott – Simon a fél karját adta volna egy ilyenteleszkópért. Az is Antonia kiváló szervezőképességérőlárulkodott, hogy két hét alatt sikerült beszereznie anélkül,hogy kimozdult volna otthonról. Simont teljesen levette alábáról a nagylelkűsége. Ugyanakkor mélységes bűntudat fogta el,amiért Antonia ilyet tett érte, miközben őt kételyek gyötrik.Neki bezzeg eszébe sem jutott, hogy nászajándékot vegyen.

– Kértem, hogy ne vegyen nekem teleszkópot. – A bűntudattóléles lett a hangja. – Igazán nem kellett volna. – Állítólagkitűnő szerkezet. Maga Herschel építette, akkoriban, amikor mégfoglalkozott teleszkópok készítésével. – Antonia szép arcán alelkesedést felváltotta az aggodalom. – Inkább lencsésetszeretne? Nekem azt mondták, hogy azok közül még a legjobbak ishajlamosak az optikai torzításra.

70

Simonra más körülmények között mély benyomást tett volna,hogy Antonia mennyi mindent elsajátított a teleszkópokról, ámaz, hogy ennyire a kedvében akar járni, csak még jobban fokoztaa bűntudatát. Tehetetlenül nézett a lányra.

– Ez nekem túl sok, Antonia. Minden túl sok, és túl gyorsantörténik.

Antonia kővé dermedt, mintha megérezte volna, hogy Simon nemcsak a teleszkópról beszél.

– Mit akar ezzel mondani?– Alig pár hete ismerjük egymást, és néhány nap múlva össze

akarjuk kötni az életünket. Túl hirtelen történt minden.– Hogy lehet a szerelem túl hirtelen? – Antonia arca

hamuszürke lett. – Ügy érti, rájött, hogy az egész ostoba hibavolt, és nem is szeret igazán?

– Nem ezt mondtam. – Simon tett egy lépést Antonia felé,aztán megtorpant, amikor Antonia hátralépett. – Szeretem, de mégnem volt elég időnk, hogy igazán megismerjük egymást. A házasságegy életre szól, és mi túlságosan elkapkodjuk a dolgokat.Szerintem néhány hónappal el kellene halasztanunk az esküvőt.

– Miért nem ismeri be, hogy mégsem akar elvenni? – kiáltottfel Antonia a hisztéria határán.

Simon kétségbeesetten kereste a szavakat, amelyekkelmeggyőzhetné, és magában átkozta az ügyetlenségét.

– Feleségül akarom venni, de ön is jól tudja, milyenfeszültek voltunk mostanában, és mennyire boldogtalanná tettükegymást. Szerintem az a legfőbb baj, hogy olyan hirtelen történtminden. Így, hogy ilyen közel van az esküvő, minden, amitteszünk vagy mondunk, külön súlyt kap, és végül mindigösszekülönbözünk valamin. Szükség volna egy kis időre, hogymegtanuljunk egymás mellett élni. – Antonia elkerekedettszemmel, üres tekintettel bámult rá. Simon azt hitte, azzavarja, hogy mit fognak szólni az emberek, ezért gyorsanhozzátette: – Nagyon kevesen tudnak az eljegyzésünkről, úgyhogynem lesz kínos, ha elhalasztjuk az esküvőt.

– Nem érdekel, mit gondolnak az emberek! – csattant felAntonia. – Az számít, hogy ön mit érez. Ha valóban szeretne, nemmondana ilyeneket. És ha néhány hónap múlva még mindig lesznekproblémáink, akkor továbbra sem akar majd feleségül venni?

Simon számított rá, hogy nem lesz könnyű ez a beszélgetés, denem gondolta volna, hogy ekkora fájdalmat fog okozni.Elviselhetetlen volt a gondolat, hogy elveszítheti Antóniát, aszépségét és a vidámságát. De akkor is...

71

– Gondolja, hogy bölcs dolog lenne összeházasodni, hanyomorulttá tesszük egymást?

– Miféle szerelem az, ha a fájdalmat félünk vállalni aboldogsággal együtt? – Antonia reszketett a rá törő érzelmektől.– A jövő mindig kockáztatás, és ha várunk egy fél évet, hogyjobban megismerjük egymást, az sem fogja garantálni aboldogságot.

Volt némi logika abban, amit Antonia mondott, de Simon tudta,hogy neki is igaza van.

– Természetesen nincs semmi garancia, de ha szerencsejátéknakfogjuk is fel az életet, javíthatunk az esélyeinken azzal, haésszerűen viselkedünk, és...

Antonia közbevágott:– Hogy lehet "ésszerűen" szerelmesnek lenni? Én nem egy

tantétel vagyok, egy kő vagy egy csillag. Nő vagyok, akitszeretni kell. – Dühösen letörölte a kézfejével a szemébe tolulókönnyeket. – Hát jó, ésszerűen fogok viselkedni. Nyilvánvaló,hogy a házasság mibenlétéről alkotott elképzeléseink szögesenellentétesek, és nem illünk össze. Felmentem a jegyesség alól,amelybe olyan ostoba módon fejest ugrott. Mivel annyira semérdekelte az egész, hogy az újságokat értesítse, legalábbmegspórolta a fáradságot, hogy most vissza kelljen vonni abejelentést.

Simon gyorsan közelebb lépett, és fájdalmas hangon aztmondta:

– Antonia, én nem akarom felbontani az eljegyzésünket.Szeretem önt.

– Ne rontsa még tovább a helyzetet, Simon! Igaza van, hibavolt. Én csak egy felületes, frivol nőszemély vagyok, egyáltalánnem ésszerű választás egy komoly férfi számára. Isten ments,hogy szerencsejátéknak fogjon fel egy olyan fontos dolgot, minta házasság.

Simon könyörögve a lány felé nyújtotta a kezét, és már aztkívánta, bárcsak egyetlen szót se szólt volna. Talán ténylegjobb lenne megtartani az esküvőt, és később tisztázni a vitáskérdéseket.

Mielőtt azonban megérinthette volna Antóniát, vagyvisszavonhatta volna a szavait, a lány elrántotta a kezét.

– Most pedig menjen el, Simon. Soha többé nem akarom látni. –Antonia kiszaladt az ajtón, az arcán könnyek peregtek végig.Nagyon fiatalnak, sebezhetőnek és kétségbeesettnek látszott.

72

Lord Launceston sok mindent tudott a kőzetekről, acsillagokról vagy az üstökösökről, de arról halvány fogalma semvolt, hogyan kell egy kétségbeesett nőt megvigasztalni. Mireösszeszedte magát, és követte Antóniát, már majdnem szem elől isveszítette. Épp az istálló felé rohant. Simon sejtette, hogymegint nyaktörő lovaglásra készül a hegyekben. Ha így van, nemfogja tudni visszatartani. Magában azért imádkozott, nehogykitörje a nyakát. Ha valami baja esne, végképp elviselhetetlenvolna a bűntudata.

Bénultan állt az ajtóban, és úgy érezte, épp most követte elélete legnagyobb hibáját. Nehéz volt felfognia, hogy egy rövidveszekedés mindent lerombolt, ami közte és Antonia közöttkialakult.

Ebből a gondolatból egy kis erőt merített. Az erős érzés,amely összeköti őket, csak nem párologhat el egyik percről amásikra. Antonia most sértett és dühös, és túlságosaneluralkodtak rajta az érzelmek. Ha majd lenyugszik egy kicsit,talán már hiányozni fog neki, ahogy neki máris hiányzik a lány.Vár két-három hetet, aztán újból felkeresi. A legrosszabb, amitörténhet, hogy legfeljebb ismételten kiadja az útját – amipersze épp elég szörnyű volna.

Miután Simon mindezt így átgondolta, ez némiképp segítettneki elviselnie a fájdalmát. Most mindenesetre haladéktalanultávoznia kell Thornleigh-ből. Nem maradhat egy fedél alattAntóniával egy ilyen jelenet után. Visszatért a házba, ésutasította az inasát, hogy csomagolja össze a holmiját, ésintézkedjen, hogy még a délután folyamán el tudjanak indulni.Aztán elment, hogy megkeresse Adamet.

A zeneszobában talált rá, Judith társaságában. Ha Simont nemtette volna olyan tompává saját boldogtalansága, észrevettevolna, milyen bizalmas hangulatban üldögélnek együtt, ám ő csaka saját bajával tudott törődni.

– Azért jöttem, hogy elbúcsúzzam – jelentette be. Adam,megpillantva a barátja arcát, azonnal felpattant, és odamenthozzá.

– De hát mi történt?– Lady Antóniával arra jutottunk, hogy mégsem illünk össze,

úgyhogy elutazom Thornleigh-ből. – Simon igyekezett hétköznapihangon beszélni, de a többiek arcán látta, hogy nem járt soksikerrel. Lehalkította a hangját, hogy csak Adam hallja: – Azthiszem, elszáguldott lóháton a hegyekbe. Talán... jó lenne, hautána mennél. Félek, hogy túl vakmerő lesz.

73

– Máris indulok. – Adam komolyan, aggódó arccal nézett abarátjára. – Tehetek még valamit?

– Ha Antóniának lesz ideje átgondolni a dolgokat, talánmegbánja, hogy így elhamarkodta a döntést. Majd írok neked, éskérlek, tájékoztass arról, ő hogyan érez. – Simon tisztában voltvele, hogy ezzel mintegy kémkedésre kéri a barátját. Sőt haAdamnek választania kell, hogy kinek az oldalára álljon, nyilvánAntóniát fogja inkább választani.

Adam szerencsére nem vette zokon a kérést.– Szóval Antonia megint túl heves volt. Ne aggódj, mindent

megteszek, ami tőlem telik.Judith is odalépett hozzájuk, és meleg, együtt érző

tekintettel kezet nyújtott.– Nagyon sajnálom, ami történt.Simon kezet csókolt neki, és próbált mosolyogni.– Én is. – Gyorsan kezet szorított Adammel, és távozott.

Attól félt, ha túl sok együttérzésben van része, a végén mégösszeomlik.

Miután Lord Launceston elhagyta a szobát, Adam halkankáromkodott egyet az orra alatt. Judith próbálta kitalálni,vajon mire gondolhat, aztán úgy döntött, legjobb lesz, hanyíltan kimondja, amitől fél.

– Lehet, hogy Antonia már nem is elérhetetlen álom, Adam. Nemfogok ragaszkodni az eljegyzéshez, ha megbánta.

Szavai fájdalmasan végtelennek tetsző ideig lebegtek alevegőben, míg Adam végre megránduló ajakkal válaszolt.

– Ilyen kevésre tartja az állhatatosságomat? Ami Simon ésTony között történt, annak semmi köze kettőnkhöz.

Judith megkönnyebbülten másfelé terelte a gondolatait. Ha nemtud megbízni Adamben, azzal csak megmérgezi a kettőjük közöttfennálló őszinte kapcsolatot.

– Sajnálom – mondta halkan. – Csak nehezemre esik elhinni,hogy egy férfi engem válasszon, ha Antonia is szabad.

– Attól, hogy nem megy feleségül Simonhoz, még nem váltelérhetőbbé számomra – felelte Adam szárazon. – Egyébiránt pedigvalószínűnek tartom, hogy még rendbe lehet hozni akapcsolatukat. Ha Antonia lecsillapodott, nyilván sajnálnifogja, hogy elküldte Simont, és úgy tűnik, Simon is hajlandó mégegy esélyt adni neki.

Judith arra a varázslatos pillanatra gondolt, amikor Simon ésAntonia először megpillantotta egymást.

– Remélem, igaza van.

74

– Én is, annak ellenére, hogy ön esetleg mit gondol. –Odahajolt, és könnyedén megcsókolta. – Simon attól fél, hogyTony kilovagolt a hegyekbe, ami igencsak rá vallana. Legjobblesz, ha utána megyek.

– Ha valaki meg tudja találni Antóniát, az csakis ön –fintorodott el Judith. – Én pedig elkezdem lemondani az esküvőelőkészületeit. – Miközben mindketten nekiláttak afeladataiknak, Judith arra gondolt, valakinek el kelltakarítania a romokat, miután a két romantikus főhős eljátszottaa szerepét a színpadon. Hát, neki mindig is jól ment az ilyesmi.

Az egyik lovászfiú megerősítette, hogy a kisasszonyelvágtatott kedvenc lován, és még csak lovaglóruha sem voltrajta. A lovászfiút nem lepte meg a dolog; Thornleigh-ben senkinem lepődött meg semmin, amit Lady Antonia tett.

Adam elindult az unokahúga után, de nem sietett túlságosan.Nagyjából sejtette, hová mehetett, és nem lenne jó, ha túl hamarutolérné. Hadd töltsön egy kis időt egyedül. Később majdszüksége lesz vigasztalásra, Adamnek ebben bőven volt mártapasztalata.

Magasan, a zord csúcsok között bújt meg egy védett kissziklapárkány, amelyet Tonyval Aerie-nek neveztek el. A kinyúlósziklanyelven meglepő módon élénken zöldellt a fű és nőttek avirágok. Kényelmes kis zug volt, ahol elheverészhettek, éselnézhették a tájat. Ez volt a kedvenc búvóhelyük,gyerekkorukban gyakran kijártak ide beszélgetni, álmodozni, vagya völgy fölött lebegő sólymokat figyelni. Adam talán tizenkétéve járt ott utoljára, de akár bekötött szemmel is odataláltvolna.

Kisvártatva meg is pillantotta Antonia lovát a kis völgybenkikötve. Adam is leszállt a lováról, és kikötötte, aztánfelkapaszkodott a meredek hegyoldalon. A csúcsra érve átbújt asziklák közt nyíló keskeny hasadékon, és már ott is találtamagát a sziklapárkányon. Tony a fűben üldögélt a térdétátkarolva. Sárga ruháját igencsak megviselte a lovaglás. Nyilvánmeghallotta Adam közeledő lépteit, de fel sem nézett, csaktovább bámulta a sólymot, amely minden erőfeszítés nélkül,könnyedén lebegett a légáramlatok hátán. Antonia természetesentudta, hogy senki más nem járhat ott, csakis Adam.

Adam törökülésben letelepedett mellé a fűbe.– El tudod most viselni a társaságot? – kérdezte könnyedén.

75

– Ha te vagy az, akkor igen. – Antonia még mindig nem nézettrá, egyszerűen csak elfogadta a jelenlétét. Látszott rajta, hogysírt, és olyan sápadt volt, hogy Adam az aranyló szeplők halványnyomait is kirajzolódni látta, amelyek gyerekkorában az arcátpettyezték.

Antonia meztelen karja libabőrös volt a hidegtől, hűvös volta délután. Adam gyorsan levette a kabátját, és ráterítetteunokahúga vállára. Elég nagy volt, hogy akár kétszer iskörbeérje. Antonia hálásan burkolózott bele.

– Köszönöm. – Hosszúra nyúlt a csönd, mielőtt újbólmegszólalt: – Simon elmondta, mi történt?

– Csak nagy vonalakban – felelte Adam könnyedén. – Aztmondta, arra jutottatok, mégsem illetek össze. Mostanra már elis utazott Thornleigh-ből.

A szavai újból csak felkeltették Antonia bánatát, és megintsírva fakadt. A zokogás mintha a szíve mélyéből szakadt volnafel. Simon tehát komolyan vette, amit mondott neki, és ténylegelment. Soha többé nem fogja viszontlátni. A lelke mélyéntitokban azt remélte, hogy szereti annyira, hogy utána jöjjön,vagy legalább itt maradjon Thornleigh-ben. Ő hajlandó lett volnahagyni magát meggyőzni, hogy mégis szereti. De úgy látszik, nekivolt igaza: Lord Launceston egyáltalán nem szerette annyira,mint ő a férfit. Ebben a pillanatban valószínűleg épp annakörvend, hogy sikerült szerencsésen megszabadulnia.

Antonia összegörnyedve zokogott, Adam pedig magához vonta, ésszéles mellkasára szorította. Antonia ismételten elfogadta akínált menedéket, csakhogy ez most nem olyan volt, mint amegmagyarázhatatlan félelem, amelyet a barlangban érzett: anapfény most nem lesz elég, hogy eloszlassa a sötét fellegeket.Antonia siratta elvesztett ifjúságát és az álmait, a ragyogóillúziókat a szerelemről, amelyekben annyira szeretett volnahinni. Adam szó nélkül odaadta neki a zsebkendőjét. Antoniavégül már csak halkan szipogott, aztán az is abbamaradt. Nemhallatszott más, csak a szél állandó zúgása, és olykor-olykoregy madár távoli rikoltása.

Hosszú idő elteltével végül Antonia a sírástól rekedt hangonmegszólalt:

– Lehetséges egyáltalán a szerelem, Adam?– Hát persze – felelte Adam, és magabiztos hangja azonnal

megvigasztalta Antóniát. – A szeretet sajnos nagyon pontatlanfogalom, és sokféle érzelemre használjuk. A görögök bölcsebbekvoltak, nekik voltak szavaik a szeretet különböző fajtáira. De

76

még ők is csak néhányat tudtak leírni a bonyolult vágyakból éskívánságokból, amelyeket szeretetnek nevezünk.

Antonia próbálta felfogni Adam szavainak értelmét, de csaklassan forgott az agya.

– Mit akarsz ezzel mondani? – Létezik az a fajta szeretet, amelyet egy anya érez a

gyermeke iránt, barát a barát iránt, testvér a testvér iránt, deaz ember szerethet egy tárgyat, egy nemzetet vagy egy eszmét is.Mindegyik valódi érzés, és mindegyik teljesen más. És méghosszan lehetne folytatni a sort. – Kicsit elgondolkozott. – Hafilozófus lennék, és osztályoznom kellene a szeretet fajtáit,két kategóriába sorolnám: az első a nagylelkű, adakozó szeretet,amikor az ember a legjobbat akarja annak, akit szeret, még akkoris, ha az az ő számára veszteséget jelent. Idetartozik az afajta szeretet is, amelyik elfogadja a szeretett személytolyannak, amilyen, tudván, hogy a különbözőségek teszik valódiváa szeretetet. – Adam fészkelődött egy kicsit, hogy Antoniakényelmesebben a karjába bújhasson. – A második kategória azönző szeretet, amikor az ember inkább magával törődik, nem amásikkal. Idetartozik a szerelmi megszállottság, amikor az emberbirtokolni és megváltoztatni akarja azt, akit szeret. "Mivelszeretlek, ezért olyannak kell lenned, amilyennek én akarom." Anagylelkű és az önző szeretet meglehetősen különbözik egymástól,de néha mégis olyan szorosan összefonódik a kettő, hogy nemlehet őket elválasztani egymástól. Azt kérdezted, létezik-e aromantikus szerelem. Tudom, hogy létezik, de az embereknek más –más elképzelésük van róla. A szerelem sokszor a testi vonzalmatjelenti. Ez nagyon fontos, de ha nincs meg mellette a barátságés a tisztelet, akkor nagyon ingatag alap egy házassághoz. –Adam elhallgatott, hogy Antonia megfontolhassa a szavait, aztánbefejezte: – Az is lehet, hogy amit te gondolsz a szerelemről,azt nehéz megvalósítani. Ha pontosan tudod, te mit értesz aszerelem fogalmán, akkor tudnod kell válaszolni a kérdésre is,hogy létezik-e.

Antonia még pillanatnyilag zavaros lelkiállapotában isérezte, hogy Adam nemcsak vigaszt nyújt, de burkolt tanácsot isad. A szerelem, amelyet Simon iránt érez, vajon nagylelkű vagyönző, vagy egy kicsit mindkettő? Túl gyakran kritizálta, nemfogadta el olyannak, amilyen, de ugyanakkor őszintén jót isakart neki.

Könnyű volt belátnia, hogy a szerelemről alkotott elképzelésetúlságosan is követelődző. Simon nem tudta teljesíteni az

77

elvárásait. Talán nincs is férfi, aki képes volna rá. Antoniakénytelen volt beismerni, hogy a szakítás teljes mértékben az őhibája volt. Sértett volt és bizonytalan, elveszítette ahidegvérét, és Simont okolta csak azért, mert bizonyos dolgokrólmásképp gondolkodott, mint ő. Nem mert hinni abban, hogy Simonhajlandó lesz megbocsátani a viselkedését. Milyen gyengéd és jótermészetű férfi, ő azonban csak boldogtalanná tette.

Adam nem próbálta meg szóra bírni, csak átölelve tartottameleg és semmit sem követelő karjában. Antonia számára ő volt azegyetlen ember, akire egész életében igazán támaszkodhatott.Gyerekkoruk óta tudta, hogy Adam szereti, mindig, olyankor is,ha a legrosszabb hangulatában van, és a ritka alkalmakkor is,amikor rajta töltötte ki az ingerültségét. Miért is ne mehetnefeleségül Adamhez? Lehet, hogy nem romantikus a kapcsolatuk, deaz biztos, hogy van benne szeretet, méghozzá a nagylelkűfajtából, amely a kedvességen, barátságon és bizalmon alapul.

Miért is ne menne hozzá? Ha félig tréfásan is, detulajdonképpen megkérte a kezét. Antonia soha nem fedezett felAdamben cseppnyi romantikus hajlamot sem. Talán mert ő úgyképzeli el a házasságot, mint azt a fajta kényelmes barátságot,amely kettőjüket összeköti. Ha a saját romantikusházasságfelfogása ennyire tarthatatlan, talán jobb lenne azzalpróbálkozni, ami megvalósítható.

Túl korai lenne még arra gondolni, hogy hozzámenjen valakimáshoz. Simon képe még túl eleven volt, és a fájdalom túl mély.De talán majd később – Antonia álmában sem gondolta volna, hogyAdam házassági ajánlata már nem érvényes.

Hatodik fejezet

Antonia nem számolt be részletesen a társalkodónőjének arról,hogy milyen körülmények között bontotta fel az eljegyzését.Miután Adammel visszatértek a hegyekből, mindenkivel feltűnőenvidáman viselkedett, csak a szeme alatt sötétlő karikákárulkodtak a boldogtalanságáról. Judithnak ránézni is fájdalmatokozott.

Judith és Adam közös megegyezéssel nem szóltak neki azeljegyzésükről; olyan lett volna, mintha érzéketlenülkérkednének a saját boldogságukkal, amikor Antonia ilyen

78

nyomorúságos állapotban van. Úgy tűnt, semmi más nem tudjamegvigasztalni, csak az unokabátyja jelenléte. Mindennap hosszúidőre kilovagoltak együtt. Judith nagyon óvatosan figyelteAdamet, de nem látta semmi jelét sem annak, hogy megbánta volnaaz eljegyzésüket, és Antonia után epekedne. Judith ezért nagyonhálás volt; igazán nem hibáztatta volna Adamet, ha még mindigszerelmes Antóniába, de azért jobban örült, hogy a magáénaktudhatja.

Néhány nappal Lord Launceston távozása után Adam kapott tőleegy rövid levelet, amelyben megadta a londoni szálloda címét,ahol elérhetik. Adam megmutatta a levélkét Judith-nak, amelybőlaz is kiderült, hogy Simonnak szándékában áll visszatérni, ésújból beszélni Antóniával. Judith azt gyanította, hogy Antoniavalószínűleg tárt karokkal fogadná.

Egy hosszú hét telt el Simon elutazása óta, amikor Adambejelentette, hogy meg akar látogatni egy mérnököt Macclesfieldkülvárosában, és megkérdezte, nem volna-e kedvük a hölgyeknek ismeglátogatni a műhelyt, ahol Mr. Malcolm a gőzgépén dolgozik.Judith úgy gondolta, Antóniának jót tenne, ha kimozdulna egynapra Thornleigh-ből, ezért mindkettőjük nevében elfogadta ameghívást.

Macclesfield felé közeledve Judith megkérdezte:– Mi olyan különleges Mr. Malcolm gépeiben?– Nagyon magas gőznyomással működnek, így egy kisméretű motor

is óriási energiát tud termelni – magyarázta Adam. – Számtalanlehetséges alkalmazásuk van az iparban, a közlekedésben és abányászatban.

Judith ezen elgondolkozott egy kicsit.– Ha nagyon magas a nyomás, nem áll fenn a robbanás veszélye?– Elméletileg igen, de a motor nagyon jól lett megtervezve,

és gondosan karbantartják – felelte Adam. – Malcolm nagysikereket ért el a gépei alkalmazásával Midlandben, és mostbefektetőt keres, hogy egy nagyobb gyárat hozzon létre.

Judith elgondolkozva bólintott. Annyit már tudott Adam üzletitehetségéről, hogy ha ő úgy gondolja, hogy egy vállalkozástérdemes támogatni, akkor a siker biztosra vehető.

Dickie Stokes, a mérnök segédje megszorított egy csavart agőzgépen egy erős csavarkulccsal, aztán átmenetileg a biztonságiszelep karjára akasztotta, amíg csavarhúzót keresgélt aszerszámos ládájában. Ahogy felegyenesedett, nem tudott elnyomniegy ásítást. Kár, hogy az a kis csaposlány a kocsmából épp

79

tegnap döntött ügy, hogy végre beadja a derekát. Egyszemhunyásnyit sem aludt egész éjjel. Általában ez nem zavartavolna, de ezen a napon valami gazdag kereskedő látogatja meg Mr.Malcolmot, és a mérnök mindent elkövetett, hogy jó benyomásttegyen rá. Egész délelőtt ugráltatta a segédjét, ki kelletttakarítania a műhelyt, és ellenőriznie minden jegyes hengert éscsavart a motorban. Az öreg több segédet is felvett erre amunkára, de persze a pénz mindig kevés volt.

Dickie ellenőrizte a vízszintet a kazánban, majd, miutánmindent rendben talált, elégedetten bólintott. Végül elkezdteösszeszedegetni a szerszámait. Nem lenne jó, ha szanaszéthevernének, amikor ilyen fontos látogatót várnak.

A motor akkora zajt csapott, hogy először meg sem hallotta,amikor Mr. Malcolm szólította, de végül csak elért a füléig aDickie, gyere csak ide! kiáltás. A segéd elnyomott egy újabbásítást. Úgy látszik, a mérnök úr megint talált valamiaggodalmaskodnivalót. Pedig a motor úgy duruzsolt, mint aparancsolat.

– Dickie, ide gyere, te pernahajder!Dickie kicsit megszaporázta a lépteit. Az öreg csak akkor

szólította így, ha tényleg rosszkedvében volt. Becsukta aszerszámos ládát, és kisétált a fészerből, és közben teljesenmeg is feledkezett arról, hogy a nehéz csavarkulcsotottfelejtette a biztonsági szelep karjára akasztva.

Adam, miután leszállt a kocsiról a bányánál, odasétált aMalcolm irodájául szolgáló rozoga kis fészerhez. Ötven méterrelodébb, egy hasonlóan rozzant épületben kapott helyet a gőzmotor,amely hangosan dohogva szivattyúzta ki a vizet az elárasztottrégi bányából. Malcolm azt a feladatot kapta, hogy szabadítsameg a víztől a járatokat; ha sikerrel jár, a bánya újbólhasználható állapotba kerülhet, és mindez nagyot lendíteneMalcom hírnevén.

A mérnök észrevette Adam érkezését, és kisietett az irodából.Alacsony, izmos férfi volt, erős kezén látszott, hogy egyszerűmunkásként kezdhette egykor.

– Mr. Yorké, nagyon örülök, hogy megismerhetem. Sajnos,pillanatnyilag nem tudom megkínálni semmivel, de a segédem márelment, hogy hozzon egy kis teát.

– Nem tesz semmit. – Adam barátságosan megrázta a mérnökkezét. Szerette volna megnyugtatni egy kicsit. Abból, amit eddigmegtudott róla, az derült ki, hogy Malcolm tehetséges feltaláló,

80

és Adam a legjobbakat várta tőle. – Engem a motor érdekel, nem atea – mondta.

Bementek az irodába, és pár perc múlva már minden szabadfelületet Malcolm tervrajzai borítottak. Hamar kiderült, hogyrokon lelkek, és jól szót értenek egymással, és rövidesen márelmélyült beszélgetést folytattak légaknákról, főtengelyekről ésdugattyúkról. A szivattyú megtekintését kicsit későbbrehalasztották.

A szomszédos fészerben a motor tovább dübörgött. Mivel abiztonsági szelep le volt zárva, a belső nyomás lassan,fokozatosan emelkedett, és egyre gyorsabban és gyorsabbanhajtotta a motort.

Ian Kinlock nyugtalanul fészkelődött a székén a Georgefogadóban, miközben a postakocsit várta. Az újságot márelolvasta, és ha nem volt tennivalója, az mindig megőrjítette.Orvosként nemigen volt alkalma hozzászokni a semmittevéshez – .Egy távoli rokonánál járt Macclesfieldben, és a látogatásroppant fárasztónak bizonyult. Okosabb is lehetett volna,tudhatná már, hogy ha az anyja javasol valamilyen társaságilátogatást, azt jobb nem megfogadni. Sajnos Lady Kinlock tudottróla, hogy a fia erre a környékre fog utazni, így aztán nemtalált semmi kifogást, hogy miért ne látogatná meg Euanunokabátyját. Abban szerencsére már találékonyabb volt, hogyvalami ürügyet találjon, miért nem maradhat két napnál tovább.

Kinlock elővette a zsebóráját, és megnézte, mennyi az idő –Még mindig van negyedóra a postakocsi érkezéséig. Elmosolyodotta saját türelmetlenségén, aztán keresztbe tette a lábát, éshátradőlt a széken. Valaki, aki annyi unalmas orvosi témájúelőadást hallgatott már végig életében, mint ő, igazán kibír mégtizenöt percet.

Macclesfield a selyemgyártás központja volt, és a boltokrendkívül széles választékot kínáltak a helyi termékekből.Miközben Antonia a szép kelméket nézegette, azt kívánta, bárcsaktöbb lelkesedést váltana ki belőle a dolog. Judith a barátnőjérepillantott.

– Nincs kedved a vásárolgatáshoz? – kérdezte együtt érzőn.– Nem igazán – ismerte be Antonia. A társalkodónője a

tapintat és az együttérzés szobra volt az utóbbi időben, sohanem faggatta, és mindig néma vigaszt nyújtott a jelenlétével.Antonia tisztában volt vele, mennyire szerencsés, amiért ilyen

81

barátai vannak, mint Judith és Adam, és hogy jobban meg kelleneerőltetnie magát, hogy jobb kedve legyen. Ragyogóanelmosolyodott. – Ami azt illeti, meglehetősen kíváncsi vagyokAdam gőzgépére. Selymet bármikor láthatok. Nem lenne kedvedvisszasétálni oda, ahol Adamet leraktuk, és megnézni a motort?Ami ekkora zajt tud csapni, az csak érdekes lehet.

Judith ajkán mosoly suhant át, amitől az arca isfelragyogott.

– Nekem is érdekesnek tűnt, de azt hittem, te inkábbvásárolnál.

Antonia elfintorodott.– íme, ez is egyértelmű bizonyítéka annak, hogy nem lenne

szabad mindenfélét feltételeznünk másokról. Akkor hát megnézzükMr. Malcolm csodamasináját?

Otthagyták a boltokat, és elindultak a dimbes-dombos, meredekutcákon a város széle felé. Gyors, húszperces séta után el isértek az utolsó domb tetejére, ahol megálltak. Odalent márlátták a bányaépületeket, és kicsit távolabb a George nevűútszéli fogadót.

– Még itt is hallom a motor zúgását – jegyezte meg Judith. –Amikor Adam leszállt, nem is vettem észre, hogy ennyire zajos.

Antonia is fülelt, aztán bólintott.– Igen, igazad van. Már értem, miért mondta Adam, hogy

valószínűleg soha nem lesz megoldható, hogy az utakon gőzzelhajtott járművek közlekedjenek, mert a zaj megijesztené alovakat.

Judith felkacagott.– Hát én nem szégyellem bevallani, hogy engem bizony

megijesztene!A két nő elindult lefelé a domboldalon.Adam érdeklődve szemlélte Malcolm tervrajzát.– Valóban úgy gondolja, hogy százötven font nyomással is

képes volna működtetni egy gépet?Malcolm bólintott.– Igen, sőt még nagyobb nyomás is lehetséges, ha megtaláljuk

a módját, hogy erősebben rögzítsük hegesztéssel akazánlemezeket. – Szétteregetett egy másik tervrajzot. – Azthiszem, ezt is érdekesnek fogja találni.

Adam szakértő szemmel megvizsgálta a rajzot.– Látom, hogy a hajtókart közvetlenül a dugattyúhoz

erősítette, így minden bizonnyal kisebb lesz a motor, és

82

megépíteni is olcsóbb. Trevithick nem valami hasonlóvalpróbálkozott?

– De igen. – A mérnök megcsóválta a fejét. – Az az ember egylángész, de soha nem tart ki elég hosszú ideig egy-egy tervemellett, hogy sikerre is vigye. Rajtam kívül sokan dolgoznak mégAnglia-szerte Trevithick ötleteinek továbbfejlesztésén.

Adam elmosolyodott magában. Csodálta az ügyességet, amellyelMalcolm azt sugallta, hogy ő bezzeg kitartó és megbízható. Adammindenesetre jobban kedvelte a megbízható embereket. Szépenösszetekerte az utolsó tervrajzot, aztán félrehajtott fejjelhegyezni kezdte a fülét. A háttérben mintha megváltozott volna amotor zúgása. Összevonta a szemöldökét.

– Sokkal gyorsabban forog a motor, mint amikor megérkeztem.Tényleg ilyen tempóban kell működnie?

Malcolm figyelmét eddig teljesen lekötötte a beszélgetés alehetséges befektetővel, de ekkor ő is fülelni kezdett.

– A hétszentségit! – káromkodta el magát, aztán szó nélkülkirohant a fészer felé.

De már túl késő volt. Épp az iroda kilincsére tette a kezét,amikor a biztonsági szelep nem bírt tovább ellenállni az óriásinyomásnak, és a gőzmotor felrobbant.

Antonia és Judith úgy háromszáz méterre lehetett a fészertől,amikor bekövetkezett a fülsiketítő robbanás, amelyet mégMacclesfield túlsó végében is hallani lehetett. A lökéshullámhozzájuk is elért. Antonia megtántorodott tőle, a kisebb termetűJuditht majdnem fel is lökte.

A fészer a szemük láttára robbant szét egy óriásigőzfelhőben. Faszilánkok és hatalmas vasdarabok repültek szétminden irányba, akár száz méterre is, és belefúródtak a földbe.Egy fémdarab hajszál híján eltalált egy fiatalembert, aki épp aziroda felé közeledett, és ekkor mozdulatlanul feküdt a földön,ahová a robbanás ereje lökte. Néhány vasdarab az irodaépületbefúródott, amelyet romba döntött a robbanás ereje. Csak egy halomdeszka és gerenda maradt a kis fészerből.

Antonia majdnem megsüketült a hatalmas dörrenéstől, ésrémülten bámulta a rombolást. Aztán felsikoltott.

– Adam! – és ahogy csak bírt, rohanni kezdett a romok felé,Judith pedig követte.

A postakocsi tíz percet késett, amitől Ian Kinlocknak nemlett jobb kedve. A kocsis szerette volna behozni a késést, ezértépp csak annyi időre állt meg, hogy lovakat váltson, és felvegye

83

az utasokat. Az orvos épp felrakta a poggyászát, amikorbekövetkezett a robbanás. Még több száz méter távolságból ismegdöbbentő erejű volt, a lovak idegesen, rémülten nyerítveágaskodtak.

– A fenébe! – kiáltott fel Kinlock, és megkapaszkodott akocsi oldalában. Ahogy a robbanás mennydörgő visszhangja ide –oda verődött a kopár dombok között, a kocsis felkiáltott.

– Szent ég, ez meg mi lehetett?– Nem tudom – felelte komoran Kinlock – , de jobb lesz, ha

lerakja a csomagomat. Valószínűleg szükség lesz orvosra.Antonia később nem tudott visszaemlékezni, mi történt

közvetlenül a robbanás után, csak zavaros emlékképek maradtakmeg benne. Arra emlékezett, hogy emberek rohantak ki az útvégében lévő fogadóból, és arra, hogy puszta kézzel próbáltafélredobálni a romba dőlt fészer deszkáit, miközben az arcánpatakzottak a könnyek. Amikor egy férfi a karjába szorította, ésmegpróbálta elvonszolni onnan, az öklével esett neki, és aztkiabálta, hogy az unokabátyja a romok alatt van, és meg kellmentenie.

A tagbaszakadt munkás szánakozva nézett rá.– Ha odabent volt, kisasszony, akkor már nem lehet

megmenteni.Judith is megpróbálta elvonszolni onnan Antóniát. Sápadt

arcán ugyanolyan rettegés ült, de a hangja szinte nyugodt volt,amikor azt mondta, hogy Adam talán az irodában volt, ésbármelyik pillanatban előkerülhet. A fiatalember, akit az irodaközelében lökött a földre a robbanás, még mindig eszméletlenülfeküdt, egy ősz hajú férfi térdelt mellette, aki szakértőenvizsgálgatta a sérüléseit.

A robbanásra odasereglett emberek lassan és óvatosan fogtakneki a romok eltakarításának. Antonia legszívesebben rájukripakodott volna, hogy igyekezzenek jobban, de jelenlegiállapotában is tudta, ha kapkodnak, akkor az épület többi részeis leomolhat, és csak további sérüléseket okozhat a bentrekedteknek, Judith egy idő után azt a hírt hozta, hogy úgytűnik, senki sem tartózkodott a motor mellett, úgyhogy jó esélyevan annak, hogy Adam az irodában volt.

Az első sérült, aki előkerült, egy zömök, középkorú férfivolt. Eszméletlen volt, de úgy tűnt, komolyabb sérüléseket nemszenvedett. Antonia ügyet sem vetett rá, csak amentőmunkálatokat figyelte. Végül aztán végtelennek tűnő időután előhúzták Adam véres testét a romok alól. Antonia

84

odafurakodott az emberek között, és letérdelt mellé. Adamteljesen mozdulatlan volt.

– Hívjanak orvost! – könyörgött Antonia. Adam világosbarnahaját vér áztatta, az arcát is félig beborította, izmos testeteljesen ernyedt és élettelen volt. Antonia megszorítottaélettelen kezét; nem volt hajlandó elhinni, hogy esetlegmeghalt.

– Én orvos vagyok – szólalt meg egy skót akcentussal beszélőhang. Amikor Antonia felnézett, azt az embert pillantotta meg,aki az előző két áldozatot is megvizsgálta. Később, amikoralaposabban megnézte, meglepte, milyen fiatalos az arca az őszhaj alatt, de ekkor csak egyvalami érdekelte.

– Ugye, nem...? – képtelen volt befejezni a mondatot. Azorvos letérdelt Adam mellé, és a nyakánál kitapintotta azérverését.

– Életben van, egyelőre legalábbis.Judith felsegítette Antóniát, és együtt figyelték, ahogy az

orvos gyorsan megvizsgálja a sérültet. Adam fejének jobb oldalánóriási seb tátongott, amelyből ömlött a vér. Nehéz volt elhinni,hogy ekkora vérveszteség után életben maradhat. Az a rengetegvér...

Antonia kétségbeesetten szorította Judith kezét, és próbáltúrrá lenni a hányingerén.

Az orvos egy rögtönzött kötést tett a sebre, aztán felállt,és intett, hogy vigyék oda az összetákolt hordágyat. Két erősférfi a fogadóba cipelte Adamet. Antonia megállította az orvost.

– Rendbe fog jönni? Az orvos vállat vont.– Sajnálom, kisasszony, de a fejsérüléseknél soha nem lehet

tudni. Még a kisebb fejsebek is nagyon csúnyán véreznek, úgyhogylehet, hogy nem olyan súlyos a helyzet, mint amilyennek látszik.Nem sokat tehetek azonkívül, hogy összevarrom a sebet, ésreméljük a legjobbakat. – Fontolgatta, elmondja-e azt is, hogylegalább a koponyacsont ép maradt, és az agy nem sérült meg, deaztán úgy döntött, nem terheli ilyen rémisztő dolgokkal a bájosifjú hölgyet. – Az úriember a férje?

Antonia kábultan megrázta a fejét.– Nem, az unokabátyám. De annál sokkal többet jelent nekem.– Nos, úgy látom, erős fizikumú fiatalember. Elképzelhető,

hogy egy órán belül magához tér, és tudni akarja majd, mitörtént.

A megnyugtató szavak ellenére Antonia úgy érezte, az orvossem hisz jobban ebben, mint ő maga.

85

Judith eddig is tudta, hogy Antonia és Adam nagyon közel állegymáshoz, de soha nem látta még ezt ennyire egyértelműenmegnyilvánulni, mint a robbanás után, amikor Adam a halálküszöbén, eszméletlenül feküdt. Antonia minden figyelmét csakneki szentelte, mintha ezzel életben tudná tartani. Észre semvette, hogy az ő keze is vérzik, mert megsértette egyroncsdarabbal.

Judithra maradt, hogy elvégezze a hétköznapibb feladatokat ésa rá nehezedő felelősség segített, hogy megőrizze a lelkinyugalmát. Megkérte az orvost, hogy kötözze be Antonia kezét,miután a komolyabb sebesültekkel végzett. Aztán elküldetettThornleigh-be ruhákért és Antonia komornájáért, intézkedett,hogy szobát nyissanak nekik a fogadóban, és ennivalót hozatott.Örült, hogy valamivel lefoglalhatja magát. Aztán levelet írtLord Launcestonnak Londonba, úgy érezte, értesítenie kell abarátját ért balesetről.

Judithra maradt az is, hogy megválaszolja James Malcolmaggodalmas kérdéseit, bár kissé maliciózusan azon tűnődött,vajon a mérnök nem csak a lehetséges befektető elvesztése miattaggódik-e annyira. Malcolmnak sikerült törött karral megúszniaaz iroda felrobbanását, míg a segédje – aki nagy valószínűséggela robbanás okozója volt, mert véletlenül elszorította abiztonsági szelepet – nem szenvedett semmilyen sérülést, csakeszméletét vesztette. Szörnyen igazságtalannak tűnt, hogy őképek és egészségesek, míg Adam élete egy hajszálon függ.

Antonia minden idejét Adam ágya mellett töltötte, és csak kétalkalommal szentelt némi figyelmet a körülötte zajlóeseményeknek. Először akkor, amikor szólt Judithnak, hogyjutalmazzák meg azokat a munkásokat, akik részt vettek amentésben; az összeg nagyságát rábízta. Másodszor pedig akkor,amikor minden meggyőzőképességét latba vetve rávette az orvost,lan Kinlockot, hogy maradjon ott Adamet ápolni.

Kinlock csak a szerencsés véletlennek köszönhetően volt épp ahelyszínen, de nyilvánvaló szakértelmével hamar kivívta mindenkitiszteletét. Hosszú időt töltött Adam ágya mellett, összevarrtaa fejsebét, aztán alaposan megvizsgálta, nincsenek-e további,könnyebb sérülései. Eredetileg úgy tervezte, másnap továbbutazikSkóciába, de végül Antonia kérésére beleegyezett, hogy marad méglegalább néhány napig.

Judithnak ugyan nem úgy tűnt, mintha az orvos különösebbenfogékony lenne a női bájakra, de érzéketlennek kellett volna

86

lennie annak a férfinak, aki ellen tud állni Lady Antóniának. Alegtöbb nő egy ilyen helyzetben elgyötörtnek és megviseltnektűnt volna a félelemtől és a tehetetlenségtől, Antonia azonbanátszellemült szépségével és égő szemével úgy nézett ki, mint egyszent egy reneszánsz festményen.

Nem volt könnyű rávenni, hogy lefeküdjön, csak azért volthajlandó egy kicsit lepihenni, mert tudta, hogy Judith addig ottvirraszt az unokabátyja mellett. Többnyire mindketten Adam ágyamellett ültek, aki némán és mozdulatlanul feküdt, mint egymárványszobor. Kirobbanó életerejének nem maradt másmegnyilvánulása, mint néha egy-egy szemrebbenés. Az életegyetlen jele az volt, hogy a mellkasa lassan, ritmikusanemelkedett és süllyedt. Judithnak átfutott a fején, hogyelmondja Antóniának, Adammel eljegyezték egymást, de aztánelvetette az ötletet. Ki tudja, Adamnek talán csak percei vagyórái vannak hátra. Különben is, szerette volna, amennyire lehet,megtartani magának a bánatát.

Csak amikor pihent, és Antonia maradt a betegszobában, akkorengedte meg magának azt a fényűzést, hogy könnyekre fakadjon.Siratta Adamet, siratta önmagát, és a legnagyobb boldogságot,amelyet valaha is ismert, és amely, úgy tűnt, a vége feléközeleg, még mielőtt igazán elkezdődött volna.

A robbanás utáni harmadik éjszakán, éjfél után Antoniaegyedül volt Adammel. Az elmúlt tizenkét órában Adam nyugtalanulhánykolódni kezdett – amit Kinlock jó jelnek tekintett – , de azeszméletét nem nyerte vissza. Az orvos megemlítette azt arémisztő lehetőséget is, hogy Adam életben marad ugyan, de azagya olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy soha többé nemlesz a régi önmaga. Minél tovább van kómában, annál nagyobb azesélye az effajta agykárosodásnak. Antonia erre inkább gondolnisem akart. Úgy vélte, az orvos és Judith a legrosszabbra számít,de ő egyszerűen nem volt hajlandó elhinni, hogy nem lehetséges ateljes gyógyulás.

Ő, aki mindig messzire elkerülte a betegszobákat, most órákattöltött Adam mellett, és kiskanalanként diktálta bele azerőlevest. Megőrjítette a tudat, hogy most, amikor életébenelőször ő segíthetne Adamen, annyira keveset tud tenni érte.Szörnyen igazságtalannak találta ezt, hiszen Adam annyiszorsegített már neki – többnyire olyan helyzetekben, amelyeket magaidézett a saját fejére.

87

Bár négyéves kora óta ismerte Adamet, csak ekkor értette megigazán, milyen űrt hagyna az életében az elvesztése. Még amikorIndiában volt, akkor is tudta, hogy él, és egy napviszontláthatja majd. Ekkor azonban vészesen közel járt ahhoz,hogy olyan utazásra induljon, ahonnan nincs visszatérés.

Antonia az utóbbi két nap folyamán, amikor szembe kellettnéznie az igazsággal, arra is rájött, hogy Adam házasságiajánlata a lehető legkomolyabb volt. Könnyedén vetette fel, hogypróbára tegye, milyen reakciót vált ki belőle, ő pedig tréfávalütötte el a dolgot, mert nem akart igent mondani, de a komolyvisszautasítás csak megrontotta volna a kapcsolatukat. Gyávavolt, és talán egy kicsit neheztelt is Adamre, amiért annakidején olyan könnyedén távozott. Talán meg akarta büntetniazzal, hogy ő is ilyen könnyedén bánt vele.

Adam nem akarta kimutatni a sebezhetőségét, ezért higgadtanelfogadta a tréfás visszautasítást. Lehet, hogy nem úgy szereti,amit ő vár a szerelemtől, de Antonia nem kételkedett azérzéseinek mélységében. Az önzése miatt, és mert el akartkerülni egy kellemetlen helyzetet, csúnyán megbánthatta Adamet,de ő még csak nem is célzott rá soha. Nem csoda, hogy annyit tuda nagylelkű szeretetről.

Most nemcsak azért imádkozott, hogy Adam életben maradjon, deazért is, hogy legyen módja jóvátenni az érzéketlenségét.Különös módon, amióta az unokabátyját baleset érte, szinte aliggondolt Lord Launcestonra. Úgy képzelte, hogy szerelmes Simonba,de amit Adam iránt érez, az valójában sokkal mélyebb.

Antonia könnyedén megérintette Adam arcát. Bár az inasa előzőnap megborotválta, a borosták szúrták a tenyerét. A hirtelen rátörő gyengédség és a bűntudat hatására ünnepélyes fogadalmattett magának: ha Adam életben marad, és még mindig akarja őt,akkor hozzámegy feleségül. Nem mintha Adam olyan nagyon jóljárna vele, de ha módja lesz rá, élete hátralévő részét annakszenteli, hogy jóvátegye azt, hogy a múltban mindig olyanmagától értetődőnek tartotta Adam szeretetét.

A férfi barna bőre meleg volt a tenyere alatt. A halványgyertyafényben tanulmányozta az arcát, és próbálta új szemmelnézni. Szögletes állkapcsa makacsságról árulkodott, amelyetazonban vele szemben soha nem mutatott ki; az apró ráncok aszája szegletében a nevetés nyomai, és nem a rosszkedvéi. Sohasenki nem bámulta volna meg úgy, mint Lord Launcestont, dekellemes vonásai voltak, amelyeket szinte jobban ismert, mint a

88

sajátjait. Odahajolt, és könnyű csókot lehelt a szépen formáltajkakra.

Aztán ahogy felemelte a fejét, döbbenten felkiáltott. Adamszeme lassan kinyílt, és rászegezte a tekintetét Olyan közelvolt, hogy még a barna pettyeket is látta a zöldesszürkeszempárban, amelyben zavarodottság tükröződött.

– Adam? – suttogta Antonia, és szinte levegőt venni is aligmert.

– Adam...? – ismételte meg Adam alig hallható hangon. Úgyejtette ki a szót, mintha csak próbálgatná, mintha teljesenismeretlen volna számára.

Antonia gyorsan felegyenesedett, fogott egy pohár vizet azéjjeliszekrényről, és megitatta a beteget.

Amikor Adam újból megszólalt, már erősebb volt a hangja, demég mindig tétova, mintha az angol idegen nyelv volna számára.

– Hol vagyok?– Egy macclesfieldi fogadóban, közel ahhoz a helyhez, ahol a

robbanás történt.Adam a homlokát ráncolta a kötés alatt.– Robbanás...?Dr. Kinlock figyelmeztetett, hogy Adam esetleg nem fog

emlékezni arra, ami közvetlenül a baleset előtt történt.– igen, épp egy mérnököt látogattál meg, Mr. Malcolmot, hogy

a gőzgépéről beszélgessetek. A gép felrobbant, és megsérültél. –Antonia tűnődött, hogy felébressze-e az orvost vagy

Juditht, de hajnali három óra volt. Úgy döntött, ráér reggelszólni nekik. Adam óvatosan a fejéhez emelte a kezét, ésmegtapogatta a kötést. – Elég csúnya seb van a fejeden, és jópár horzsolást is szereztél, de nem tört csontod.

Adam elfordította a tekintetét, és Antonia látta, ahogylassan felfogja a szavai értelmét. Végül megint rápillantott.

– Ön kicsoda?A kérdés letaglózta Antóniát. Ha Adam nem ismeri fel, az csak

azt jelentheti, hogy komolyabb agysérülése van. Imádkozott, hogycsak átmeneti legyen a zavaros tudatállapot. Kényszerítettemagát, hogy nyugodtan válaszoljon.

– Antonia vagyok.Adam komolyan szemügyre vette, és mindenesetre értelem

csillogott a tekintetében. Lassan felemelte az egyik kezét, ésmegérintett egy vörösesszőke hajtincset, amely Antonia vállárahullott.

– Szép.

89

Antonia rámosolygott.– Mindig szeretted a hajamat.– Ki vagyok én? – Adamnek ez a következő kérdése még

ijesztőbb volt, de már nem érte olyan felkészületlenül Antóniát.– Adam Yorke-nak hívnak, huszonkilenc éves vagy. Én az

unokahúgod vagyok. Együtt nőttünk fel, többnyire egy Thornleighnevű helyen, innen nem messze.

– Mint a testvérek?– Nem egészen. – A gyengédségből és a korábbi fogadalmából

született hirtelen elhatározással Antonia azt mondta: – Ami aztilleti, úgy volt, hogy összeházasodunk.

Hetedik fejezet

Ez a bejelentés már felkeltette Adam figyelmét. Nagyrakerekedett a szeme, és egy hosszú pillanatig csak nézettAntóniára.

– És hogy tudtalak erre rávenni?Most először csillant meg a rá annyira jellemző fanyar humor.

Antóniát eltöltötte a megkönnyebbülés. Bizonyára nem beszélneígy, ha valami komolyabb, visszafordíthatatlan baja lenne;egyelőre csak zavaros egy kicsit a tudata, nyilván nem tért mégteljesen magához.

– Nem kellett rábeszélned az eljegyzésre – mosolygott rá.– Én is legalább annyira akartam, mint te. – Antóniában

hirtelen egy kevésbé kellemes gondolat is felötlött: ha Adamegyszer újból a régi önmaga lesz, emlékezni fog rá, hogy nem isvoltak jegyesek. Feleségül kérte ugyan, és ő igent is mondott,csak éppen jóval később, és úgy, hogy Adam nem is tudott róla.Antonia kénytelen volt beismerni, hogy szigorúan véve nem mondegészen igazat. Ez a gondolat egy kissé zavarba ejtette; nemakarta, hogy füllentésen kapják. Mindegy, dr. Kinlock amúgy isazt mondta, hogy a súlyos fejsérülést elszenvedett betegek nememlékeznek a baleset előtti időben történtekre. – Bár nagyonrégóta ismertük egymást, csak nem olyan rég döntöttük el adolgot – mondta. – Egyelőre nem is tud róla senki. – Még Adamsem, tette hozzá magában. Antonia lelkiismerete tiszta volt; úgyérezte, végső soron mégsem tekinthető hazugságnak, amit mond.Adam figyelmesen rászegezte a tekintetét, úgyhogy Antonia kissé

90

zavartan folytatta: – Persze egyelőre csak egymás közt beszéltükmeg a dolgot, hivatalos eljegyzés nem volt. Ha akarod, mégmeggondolhatod magad.

– Semmi esetre sem szerette volna ráerőszakolni Adamre aházasságot, ha esetleg ő mégsem akarná.

Adam jellegzetes kis gesztussal felvonta a szemöldökét.– Máris ki akarsz hátrálni, Antonia? – A takarón pihenő keze

megmozdult, és megfogta Antonia kezét. Ha tudatosan nem isemlékezett az unokahúgára, nyilvánvaló volt, hogy jól érzi magáta társaságában.

– Nem, dehogy, semmiképp nem akarom visszavonni. – Antoniagyengéden megszorította a férfi kezét. Még mindig alig tudtaelhinni a csodát, hogy Adam magához tért. Most, hogyvisszanyerte a tudatát, már biztos volt benne, hogy túl van akomoly veszélyen. – Most az a legfontosabb, hogy meggyógyulj. Aházasság kérdése még várhat.

Adam zavarba ejtő komolysággal halkan azt felelte:– El sem tudom képzelni, hogy bármi is fontosabb lehetne

ennél.Antóniának hirtelen szörnyű gyanúja támadt, és fürkészően a

férfira nézett.– Adam, valójában mindenre emlékszel, és most csak ugratsz?Adam komoran nézett rá, aztán lehunyta a szemét, és

felsóhajtott.– Bárcsak... bárcsak ugratnálak.Antóniát ismét elfogta a bűntudat, ő itt azzal gyanúsítja,

hogy tréfálkozik vele, amikor épp csak felébredt a kómából.Szörnyű lehet, ha valaki emlékek nélkül tér magához. Antoniagyengéden megszorította Adam kezét.

– Ne aggódj, szerelmem. Dr. Kinlock figyelmeztetett, hogyamikor magadhoz térsz, eleinte zavart leszel. Pár nap múlvakutya bajod, majd meglátod. – Magát is meglepte, milyenkönnyedén csúszott ki a száján a "szerelmem".

Amikor Adam legközelebb felébredt, rögtön tudta, hogy nappalvan, bár a szemét még nem nyitotta ki. Valami állati ösztön,amely retteg az ismeretlentől, arra késztette, hogymozdulatlanul feküdjön tovább. Emlékek után kutatott azelméjében, de nem talált mást, csak egy pár perces, rövidbeszélgetést egy nővel, aki olyan gyönyörű volt, hogy el semtudta képzelni, hogyan felejthette el. Furcsa volt, mertemlékekre ugyan nem akadt a fejében, de szavakra igen. Szavaklebegtek át a tudatán, és meg is értette őket. Ló. Tudta, mi az,

91

hogy ló. Vajon a kép, amely felvillan előtte, egy bizonyos ló,amely talán az övé volt, vagy csak a ló fogalma?

Egyelőre félretette ezt a problémát, mint amelyet úgysem tudmegválaszolni a rendelkezésére álló adatok alapján. Úgy tűnt,nagyon logikus elmével rendelkezik, amely képes fogalmakkaldolgozni, és meg is tudja kérdőjelezni azokat. Hogyanlehetséges, hogy tud önmagáról, miközben nem tudja, hogykicsoda? Ez is egy olyan kérdés volt, amelyet jobbnak találtegyelőre félretenni. Egész teste megfeszült, de rákényszerítettemagát, hogy ellazuljon. Fizikailag nem fenyegeti semmiféleveszély. És mentálisan...? A gyönyörű Antonia biztosítottaarról, hogy pár napon belül felépül, és olyan lesz, mint régen –bármit jelentsen is ez. Szeretett volna hinni neki, de aztgyanította, hogy a lány csak a reményeinek adott hangot, ésegyáltalán nem biztos a dolgában.

Úgy döntött, elég volt a sötétségből. Kinyitotta a szemét,azt remélve, hogy Antonia ott lesz. Kis csalódást érzett, amikornem látta az ágya mellett. Egy másik nő varrogatott ott ahímzőráma fölé hajolva. Alacsony volt, filigrán és csinos, denem Antonia. Amikor észrevette, hogy megmozdul, felnézett, ésrámosolygott, amitől szürke szeme nagyon meleg lett.

– Hála istennek, hogy felébredt! Hogy érzi magát, Adam?– Mivel mindketten Adamnek szólítanak, gondolom, ez a nevem –

mormolta Adam, félig-meddig magának. – És nekem sincs jobbötletem.

A szavai megijesztették Juditht. Félretette a hímzését.– Még mindig nem emlékszik arra, hogy kicsoda?– Nem. – Amikor látta, hogy a nő milyen csalódott, Adam

mentegetőzve hozzátette: – Sajnálom, de önre sem emlékszem. Egyújabb unokahúg, akit ismernem kellene?

Judith komoly tekintettel vizsgálgatta.– Nem, engem Judith Winslow-nak hívnak, és Antonia

társalkodónője vagyok. Ön meg én... – Elhallgatott, fontolgatta,hogy mennyit mondjon el. – Néhány héttel ezelőtt ismerkedtünkmeg, amikor visszatért Indiából.

– Indiából? – A szó egyszerre több képet is felidézettAdamben: egy idegen férfit, egy hajót, egy keleti bazárt,nyüzsgő tömeggel. Illatok, hangok és színek tarka kavalkádjavillant fel előtte. – úgy látom, elég sok mindent kellbepótolnom. – Szerette volna, ha nem hallatszik az aggodalom ahangjában, de most először félelem hasított belé. Ébren volt,aránylag jól érezte magát, a szavak könnyen jöttek a nyelvére, a

92

múltja mégis üres lap volt. Vasfegyelemmel elfojtotta magában afélelmet. – Még Antóniára sem emlékeztem, ami elég sértő lehetszegénynek, amikor össze akartunk házasodni.

Judith ezt hallva kővé dermedt, csak abból látszott, hogyeleven, hogy egy ér lüktetett karcsú nyakán.

– Hogy ön és Antonia össze akarnak házasodni? Azt hittem, nememlékszik semmire.

– Látom, önt is meglepetésként érte a hír. Antonia mondta,hogy nem árultuk el senkinek. – Adam az előző éjszakára gondolt,és a homlokát ráncolva próbálta felidézni, hogyan reagált,amikor értesült e hírről. – Én sem emlékeztem az eljegyzésre,ahogyan másra sem, de amikor Antonia elmondta, olyan igaznaktűnt. Ahogy Antóniát sem ismerem fel igazán, valahogy mégisismerős.

Judith nyitotta száját, hogy válaszoljon, de aztán inkábbkifürkészhetetlen arccal hallgatott.

– Értem. Igen, meglepett a hír. – A hangja megremegett, ésmielőtt Adam bármi mást mondhatott volna, gyorsan felállt. –Idehívom dr. Kinlockot. Azt kérte, szóljunk neki, ha felébredt.

Adamet gondolkodóba ejtette a nő heves reakciója. Nemcsakmeglepetést látott az arcán, hanem valami más érzelmet is. Aztánfelsóhajtott, és ezt a problémát is félretette, mint egy újabbdolgot, amelyet nem ért. Miután becsukódott az ajtó Judithkarcsú alakja után, Adam óvatosan felült az ágyban. Egy percigszédelgett, és több helyen is sajgó fájdalom hasított belé, deettől eltekintve úgy tűnt, minden rendben van.

Épp a párnákat veregette fel, hogy megtámassza a hátát,amikor nyílt az ajtó, és egy zömök férfi lépett be, akinekmeglepően galambősz volt a haja fiatalos arcához és feketeszemöldökéhez képest. Határozott modorából ítélve nyilván őlehet az orvos, Kinlock.

– Ismerem önt régebbről? – érdeklődött Adam kissé fanyarul.– Nem, ez alkalommal nem kell aggódnia – felelte vidáman az

orvos. – Ian Kinlock vagyok, és véletlenül épp itt tartózkodtama közelben, amikor Mr. Malcolm gőzgépe felrobbant. Mostanra márSkóciában kellene lennem, de elragadó unokahúga rábeszélt, hogymaradjak még pár napig. – Kinlock további megjegyzések nélkülvizsgálni kezdte a beteget.

A vizsgálat után feltett néhány kérdést, részben a múltjávalkapcsolatban, ezekre Adam nem tudott válaszolni. Aztán különféledolgokról faggatta, amelyeknek legtöbbje ismerős volt, bár

93

meglehetősen nagy erőfeszítésébe került, hogy felidézze magábana szükséges tudnivalókat.

Az orvos ezután papírt meg ceruzát adott neki, és megkérte,hogy írja le a nevét. A ceruza magától értetődőnek érződött

Adam kezében, mégsem tudott írni. Olyan bosszús lett, hogy azmár-már a dühvel volt határos. Kinlock figyelte, aztánvisszavette az íróeszközt, nagybetűkkel leírta az Adam Yorkénevet a papírra, majd visszaadta.

– Ez segít valamit?Ahogy Adam meglátta a leírt szavakat, olyan volt, mint amikor

egy szikra pattan ki a kovakő alól. Könnyedén lemásolta abetűket, aztán gondolkodás nélkül leírta a nevét a sajátlendületes kézírásával is. Rámeredt az aláírására, tudván, hogynyilván több ezerszer leírta már, mégsem tűnt ismerősnek.

– A kezem emlékszik, de az agyam nem – felelte.– Nem mondom azt, hogy ne aggódjon, mert az elbizakodott és

haszontalan tanács lenne. – Kinlock leült az ágy mellettiszékre, hogy megossza a betegével a vizsgálat eredményét. – Haaz ember nem emlékszik a múltjára, az igencsak nyugtalanítólehet. Másrészt viszont úgy látom, a legtöbb dologról rendkívüljól tájékozott. Sok mindent, ami először furcsának tűnik, mintpéldául az írás, valószínűleg ismét hamar elsajátít majd.

– Arra akar felkészíteni, hogy nem valószínű, hogy valaha– isvissza fogok emlékezni arra, hogy ki voltam?

– Nem. – Az orvos szárazon elmosolyodott. – Nem tudommegmondani pontosan, mi fog történni. Amnéziában szenved, vagyisemlékezetkiesésben. Az orvosok valójában a világon semmit semtudnak erről az állapotról, de attól, hogy nevet adnak neki,okosabbnak érzik magukat. Az a legvalószínűbb, hogy azemlékezete egészen váratlanul fog visszatérni, valamikor azelkövetkező pár héten belül. Ha ez megtörténik, akkorvalószínűleg nem fog emlékezni a baleset idején történteseményekre, és szinte mindent elfelejthet arról az időszakról,amely mostantól az emlékezete visszatéréséig eltelik.

– De előfordulhat az is, hogy nem tér vissza az emlékezetem?– Igen, az is megtörténhet. – Kinlock felsóhajtott. – Nagyon

kevés ismerettel rendelkezünk az emberi testről, és mégkevesebbet tudunk az agyról. Az önéhez hasonló esetek rendkívülritkák, ezért nem volt módunk kellőképpen tanulmányozni ezt azállapotot. Nagyon szerencsés, mert úgy tűnik, nem sérültek aszellemi képességei. Tud írni, tisztán beszél, és logikusan

94

gondolkodik. A személyes véleményem az, hogy hamarosan visszatud majd emlékezni a múltjára.

– De ha mégsem...?– Ha nem, akkor ma kezdődött el az új élete – felelte az

orvos egyenesen. – Ha soha nem fog visszaemlékezni a korábbiéletére, akkor is erős alapra építhet, a tudására és azintelligenciájára, és a barátai is a segítségére lesznekmindenben, amiben csak tudnak.

– Szóval azt akarja mondani, hogy lehetne rosszabb is.– Így van. Próbáljon erre gondolni, ha kétségbeejtőnek tűnik

a helyzete. – Kinlock felállt. – A déli postakocsival elutazom.Öt éve nem láttam a családomat, úgyhogy remélem, megbocsátja,amiért ilyen illetlen sietséggel távozom. Úgy vélem, nincsszüksége további orvosi kezelésre. A felépülése most már nememberi hatalomtól függ.

– Köszönöm a segítséget, dr. Kinlock. – Adam tudta, hogy azorvos szigorú tanácsai bölcsek, bár nem lesz könnyű megfogadniőket. Kezet nyújtott, de nem tudta megállni, hogy egy kiskeserűséggel a hangjában meg ne jegyezze: – Az ember atapasztalatainak, döntéseinek és emlékeinek összességéből áll,Mi egy ember, akinek nincs múltja?

Az orvos megszorította Adam kezét, és együtt érzőn pillantottrá áthatóan kék szemével.

– Minden körülmények között ember marad, Mr. Yorké. – Aztánkurtán biccentett, sarkon fordult, és kisietett a szobából.

Judithnak sikerült erőt vennie magán, hogy semmi nelátszódjék a viselkedésén, miközben elment az orvosért, devalójában nem tudott másra gondolni, csak a fejében visszhangzószavakra: Össze akartunk házasodni. Judith az elmúlt keservesnapokban beletörődött abba, hogy elveszítheti Adamet, vagy hogyesetleg életben marad, de szellemileg sérült lesz – azt azonbanálmában sem gondolta volna, hogy Antonia veszi el tőle. A LordLauncestonnal való szakítás után Adam úgy bánt Antóniával, mintegy szerető báty, és az égvilágon semmi sem vallott szerelemre aviselkedésében. Judith volt a bizalmasa, és őt csókolta meg...

A gyengédségének emlékére úgy az ajkába harapott, hogymajdnem kiserkent a vére. Belépett a fogadó kávézójába, amelyetmagánszalonnak használtak, és szerencsére épp üresen találta.Olyan óvatos mozdulatokkal ült le a sarokban álló fotelba,mintha porcelánból lenne, és bármely pillanatban darabokratörhetne. Lehetséges volna, hogy Adam valóban megkérte Antoniakezét, és ő igent mondott, ám eközben Adam vele mégsem bontotta

95

fel az eljegyzést? Az az Adam, akit ő ismert – vagy legalábbisazt hitte, hogy ismeri – , túlságosan becsületes volt ahhoz,hogy ilyen megbocsáthatatlanul viselkedjen. A szerelem azonbanmásokból is csinált már bolondot, és Adam világéletébenszerelmes volt Antoniába. Talán Antonia, akinek megszakadt aszíve Simon elvesztése miatt, jelezte, hogy mégiscsak elérhető aszámára, Adam pedig nem bírt ellenállni a nőnek, aki után olyanrégóta vágyakozott.

Judith rákényszerítette magát, hogy tárgyilagosan elemezze azAdam elvesztésével kapcsolatos érzéseit. Mennyiben fakad afájdalma egyszerű birtoklásvágyból, mennyire dühös amiatt,amiért elveszíti a biztonságot, amelyet Adam nyújtott volna, ésmennyire bánja valóban azt, hogy elveszítette ezt a férfit?Vonakodva arra jutott, hogy mindhárom dolog befolyásolja azérzéseit. Szerette Adamet, és annak is örült, hogy van valaki,aki megvédelmezi és a támasza, és keserűen igazságtalannak tűnt,hogy Antonia nemcsak Simon, de Adam szerelmét is megszerezte.

Épp e körül forogtak a gondolatai, amikor nyílt az ajtó, ésbesétált Antonia. Egy szobalány lépett be mögötte, aki ennivalótés kávét hozott egy tálcán. Antonia nemrég kelhetett csak fel,és úgy festett, mintha éveket fiatalodott volna. Vörösesszőkehaja a vállára omlott, az arca ragyogott. Pár szót váltottak márkora hajnalban, amikor Antonia nyugovóra tért, Judith pedigfelkelt, hogy átvegye a helyét Adam betegágya mellett. Antoniaakkor közölte a jó hírt, hogy Adam magához tért és eszméleténélvan, és a kevésbé boldogító hírt is, hogy nem emlékszik semmirea múltjából. Házasságról egyetlen szót sem ejtett.

Antonia, Judithszal ellentétben, majd kicsattant a jókedvtől.– Gondolom, miután Adam felébredt ma reggel, beküldted hozzá

dr. Kinlockot. – Leült egy székre, hogy nekilásson a reggelinek,és utasította a szobalányt, hogy töltsön kávét neki és Judithnakis. Miután a lány távozott, vajazni kezdett egy még melegmuffint. – Adam emlékezett valamire ma reggel?

– Attól tartok, nem. – A kávé olyan tűzforró volt, hogymegégette Judith száját, de nagyon kívánta a meleg innivalót. –Nem ismert meg, és nem emlékezett semmire a múltjából. Aztazonban megemlítette, hogy ti ketten eljegyeztétek egymást.

Antóniának torkán akadt a falat. Miután abbahagyta aköhögést, bűntudatosan azt mondta – .

– Most nyilván azt gondolod, túl gyorsan történt a LordLauncestonnal való szakítás után, és hogy szörnyen csapodárvagyok.

96

Judit legszívesebben azt sikoltotta volna: "El sem tudodképzelni, mit gondolok!", de természetesen nem tette. Csípősencsak annyit jegyzett meg:

– Igen, meglehetősen hirtelennek tűnt a dolog. Antoniaelmélyült figyelemmel kenegette eperdzsemmel a muffin másikfelét.

– Tudod, ez nem így volt – mondta halkan. – Mindig is nagyonszerettem Adamet, és ő is engem. Miután Simonnal felbontottuk azeljegyzést, rájöttem, milyen ostoba, romantikus fruska voltam.Azt képzeltem, hogy szerelmes vagyok egy jóképű idegenbe, akitvalójában nem is ismertem. Ez ráébresztett, hogy valójábanAdamet akarom.

A szavai fájdalmasan igaznak hangzottak.– Milyen szerencsés vagy – mondta Judith, bár az élt nem

tudta eltüntetni a hangjából. – És Adam nem bánja, hogy csak amásodik a sorban?

– Adam nem a második – nézett fel Antonia elkerekedettszemmel. – Látod, ezért tűnt jobbnak, ha egy ideig nem beszélekaz eljegyzésünkről. Tudtam, hogy az emberek nem fogjákmegérteni, még te sem.

Judith keserűnek érezte a szájában kávét.– És mikor jegyeztétek el egymást? Nagyon ostoba lehetek, ha

nem vettem észre az orrom előtt bimbózó románcot.Antonia arcán halvány pír jelent meg.– Csak... néhány nappal ezelőtt, közvetlenül a baleset előtt

– felelte tétován. Judith rögtön tudta, hogy Antonia nem ateljes igazságot mondja. Őladysége nagyon rosszul tudotthazudni. Antonia komolyan folytatta, mintha el akarná nyerni atársalkodónője jóváhagyását: – Én őszintén el akarok követnimindent, hogy boldoggá tegyem Adamet. Ő a legjobbat érdemli.

Lehetetlen volt kételkedni Antonia őszinteségében; bármi voltis a motivációja, komolyan szerette Adamet, és valóban feleségülakart menni hozzá. Ha bármely más nővel áll szemben, Judithmegküzdött volna Adámért. De ő Antonia volt, aki olyannagylelkűen bánt a reménytelen helyzetben lévő fiatal özveggyel,Antonia, akitől bizalmat, szeretetet és tiszteletet kapott, ésmindezért csak a barátságát kérte cserébe. Milyen barát volna,ha megtámadná Antóniát most, amikor olyan sebezhető? És hogyállíthatná egy férfiról, hogy az övé, aki még csak meg semismeri, és aki Antóniának hisz?

Az egyetlen reménye az volt, hogy Adam talán visszanyeri amemóriáját, és emlékezni fog rá, hogy eljegyezte. Azonban

97

kénytelen volt egy másik, fájdalmas eshetőséget is számba venni.Még ha fel is épül, vajon őt választja-e, ha Antóniát ismegkaphatja?

Ebben a pillanatban dr. Kinlock lépett be a szobába,megmentve Juditht attól, hogy válaszolnia kelljen Antonialegutóbbi megjegyzésére. Az orvos táskával a kezében és útiöltözékben érkezett.

– Szerettem volna még beszélni önökkel, mielőtt elindulok. –Röviden elmagyarázta, mit kell tudniuk a beteg állapotáról, ésazt mondta, bizonytalan, hogy visszanyeri-e az emlékezetét.

– Az állapota lehetővé teszi, hogy utazzon?– Igen – bólintott az orvos halvány mosollyal. – Ami azt

illeti, úgy látom, lehetetlen is tovább ágyban tartani Mr.Yorke-ot. Azért próbáljanak meg vigyázni rá, hogy egy darabig necsináljon veszélyes dolgokat.

Antonia röpke mosolyt villantott az orvosra, aztánelkomolyodott az arca.

– És mit tehetünk, hogy segítsünk neki?– Mutassanak meg neki dolgokat a korábbi életéből, hátha ez

segíti a gyógyulást. De ne bánjanak vele úgy, mint egy beteggel,és ne erőltessenek semmit – figyelmeztetett Kinlock. – Minéljobban töri magát, hogy emlékezzen, annál nehezebben fog menni.Legyenek türelmesek vele, ha dühös és ingerült. – Egy pillanatigelgondolkozott, és lassan hozzátette:

– És ne legyenek meglepve, ha más embernek tűnik, mint akiazelőtt volt.

– Ezt hogy érti? – kérdezte Antonia, aki nem örült annak,amit hall. – A fejsérülés esetleg elmebajt is kiválthat?

– Lehetséges, de ennek nem tapasztaltam semmi jelét. –Kinlock összevont szemöldökkel próbálta világosabbanmegfogalmazni, mire gondol: – Mindnyájan magunk választjuk meg,hogy melyik arcunkat mutatjuk a világ felé. Mivel Mr. Yorké nememlékszik rá, hogy régebben hogyan viselkedett, lehetséges, hogya személyiségének olyan oldala fog előtérbe kerülni, amelyetkorábban nem ismertek.

– De én ismerem Adamet!– Mennyire ismerhet egy ember egy másikat? – tette fel a

filozofikus kérdést Kinlock. – Néha épp azokat látjuk alegkevésbé tisztán, akiket a legrégebben ismerünk, ön ráadásulhosszú éveken át nem is találkozott az unokabátyjával.

98

– Lehetséges. – Antonia bizonytalanul vállat vont, aztánfelállt. – Nagyon köszönök mindent, dr. Kinlock. Szavakkal kisem tudom fejezni, mennyire hálás vagyok, amiért itt maradt.

Kinlock elmosolyodott.– Közben elvégeztem több ingyenes jótékonysági műtétet is a

helyi kórházban, úgyhogy nem töltöttem itt feleslegesen az időt.– A kabátja belső zsebébe nyúlt, és elővett egy darab papírt. –Megadom a családom skóciai címét, pár hetet ott fogok tölteni,mielőtt Londonba megyek, ahol a St. Bartholomew Kórházban leszdolgom. Örülnék, ha tájékoztatnának Mr. Yorké állapotánakalakulásáról. Roppant érdekes eset.

– Természetesen. – Antonia gondosan összehajtogatta acédulát, és arra gondolt, az orvosoknak kissé morbid afelfogásuk arról, hogy mi az érdekes. – Ha pár hét múlva ismétdél felé utazik, nem lenne kedve benézni hozzánk, ésmeglátogatni Adamet?

– Bizonyára van más orvos is Derbyshire-ben – felelte Kinlockcsodálkozva.

– Megkedveltem önt – mondta Antonia, miközben kezet nyújtott,és megajándékozta a férfit legelbűvölőbb mosolyával. – Ön alegkevésbé fellengzős modorú orvos, akivel valaha istalálkoztam.

– Ezt bóknak veszem – nevetett fel Kinlock, és kezet csókoltAntóniának. – Nos, ha kívánja, benézhetek úton London felé. –Odakintről behallatszott az érkező postakocsi zörgése. Kinlockmeghajolt. – Lady Antonia, Mrs. Winslow...

Miután az orvos távozott, Judith megkérdezte:– Még ma vissza akarsz térni Thornleigh-be?Antonia lerázta magáról az aggodalmas arckifejezést, amely az

orvos szavaira ült ki az arcára. – Igen, szerintem Adamgyorsabban gyógyulna az ismerős környezetben.

Judith egyetértően bólintott. Neki is megvoltak a magaszemélyes okai, amiért azt akarta, hogy Adam a lehetőleggyorsabban felépüljön.

Lord Launceston épp a greenwichi csillagvizsgálóban tettlátogatásból tért vissza londoni szállodájába. Judith Winslowlevele már ott várta. Adam közelebb állt hozzá, mint a sajátbátyja, és elviselhetetlen volt a gondolat, hogy a barátja talánmár nem is él.

Mivel amúgy is szándékában állt újból ellátogatni Derbyshire-be, hogy kiderítse, helyre lehetne-e hozni Antóniához fűződő

99

kapcsolatát, aggodalmas arccal azonnal elküldte az inasát, hogyfoglaljon helyet az északra induló postakocsira.

Nyolcadik fejezetAntonia úgy találta, dr. Kinlocknak nagyon is igaza volt:

Adam valóban másképp viselkedett, bár talán nem jobban, mintahogy bárki más viselkedne, aki emlékezetkiesésben szenved.Amikor visszaértek Thornleigh-be, Antonia azt javasolta, hogypihenjen le, de Adam udvariasan visszautasította, és engedélytkért, hogy inkább körülnézhessen a házban. Antonia kissébizonytalanul vele tartott, mert tudta, hogy egy idegen könnyeneltévedhet a hosszú, kacskaringós folyosókon. Persze furcsa voltúgy gondolni Adamre, mint egy idegenre.

Adam minden tekintetben normálisnak tűnt, a diszkrét kötéstőleltekintve, amely körbefutott a fején, de úgy viselkedett, mintegy új helyet felfedező macska. Körbejárt a házban, és élesszemmel mindent felmért. Izmos testalkata ellenére könnyedénmozgott, ami megint csak egy macskára emlékeztette Antóniát. Habajusza is lett volna, bizonyára az óvatosan remegett volna.

Antonia azt feltételezte, Adam nyilván keres valamit, amiemlékeket ébreszthet benne, de hiába, nem járt sikerrel. Miutánbejárták a nyugati szárnyat, ahol a bálterem és a családiportrégaléria is volt, Antonia azt javasolta, menjenek atanulószobába, amely a ház legfelső emeletén kapott helyet, agyerekszobával együtt. Az alacsony mennyezetű helyiségbőlcsodálatos kilátás nyílt a hegycsúcsokra.

– Jó sok időt töltöttünk itt gyerekkorunkban – jegyezte megAntonia, amikor beléptek a szobába.

Adam megállt egy ütött – kopott iskolapad mellett, éskönnyedén végighúzta az ujjai hegyét a fedelén, ahová többgeneráción át vésték be a nevüket az unatkozó nebulók.

– Van itt egy Adam – jegyezte meg. – Gondolom, ez én lehetek.Antonia bólintott.– Igen. Mindig úgy gondoltam, hogy ez a legszebben bevésett

név az egész tanteremben. Mindig ügyes fafaragó voltál. Későbbmajd mutatok pár szobrocskát, amelyeket kicsit idősebb korodbanfaragtál.

Adam egy pillanatig elgondolkozott, aztán tétován megrázta afejét. Semmi sem jutott eszébe Antonia szavairól. Nyugtalanulböngészte a polcokon sorakozó régi könyveket és játékszereket,aztán megállt egy másik polc előtt, amelyen egy fakockákbólösszerakható világtérkép darabjai hevertek.

– Így tanultuk a földrajzot?

100

– Így kezdtük. Mindig nagyon érdekeltek a távoli helyek.– Antonia a terem túlsó sarkába mutatott. – Azt a földgömböt

ott a sarokban tőlem kaptad a tizenegyedik születésnapodra.Adam felemelte a térkép egyik kockáját, amelyen Franciaország

volt látható, és elgondolkozva azt mondta:– Napóleon a császár, kontinentális rendszer, a blokád... A

fővárosa Párizs, legfontosabb importcikkei a selyem, no meg afilozófusok. – Szépen visszahelyezte a kockát a helyére,Európába, aztán odasétált a földgömbhöz, és tanulmányoznikezdte. – Szent Ilona-sziget, a Jóreménység foka, Madagaszkár,az indiai – óceán... Ha ma nekivágnék, könnyűszerrel el tudnéknavigálni egy hajót Bombayig, de a saját nevem kevesebbet jelentszámomra, mint egy idegen országé. – Bosszúsan megforgatta aföldgömböt, és figyelte, ahogy pörög a tengelyén.

– Azt mondod, ez a földgömb az enyém volt, de a leghalványabbemlékem sincs róla. Hát nem különös? Mintha egy üvegfal lenne afejemben, amely elválasztja egymástól a személytelen dolgokravonatkozó tudásanyagot a személyes emlékektől. – Beletúrt ahajába, aztán hirtelen leengedte a kezét, amikor az ujjaibeleakadtak a kötésbe. – Hogy kerültem ide, a ti családotokhoz?

– Hétéves korodban árvaságra jutottál.Miközben Antonia azon vívódott, mennyit mondjon el áj

gyerekkoráról, Adam kérdőn ránézett.– Kik voltak a szüleim? :f– Az apád az édesapám unokafivére volt. James Thorn – tonnak

hívták. – Antonia elhallgatott. Látta Adam éles tekintetén, hogyrögtön megértette, ez mit jelent.

– Értem. A Yorké tehát anyám neve – mondta tárgyilagosan. –és ki volt: szobalány vagy színésznő?

– Egyik sem. – Antonia nyelt egyet. Azt kívánta, bárcsak nekellene ilyen fájdalmas dolgokról beszélnie. De a hazugságok nemsegítenek abban, hogy Adam újból megismerje saját magát. –Tisztességes asszony volt, egy nagyon szigorú nonkonformistalelkész lánya. Úgy tudom, apád radikális politikai nézeteketvallott, és költő volt. Nem hitt az olyan konvenciókban, mint aházasság. Anyád megszökött vele, ezért mindkettőjüket kitagadtaa családjuk. Együtt éltek, míg az apád meg nem halt. Anyádkésőbb varrónőként dolgozott, nem sokkal később ő is meghalt.Néhány hónapig, amíg a papa rád nem talált, egy kéményseprőnélvoltál kisinas.

Komor arckifejezéséből Antonia sejtette, hogy Adam ezt isérti, de a kérdés, amelyet feltett, váratlanul más irányt vett.

101

– Az apám jó költő volt?– Nem tudom – pislogott csodálkozva Antonia. – De gondolom,

utánanézhetünk.– Nem szükséges. Szerintem nyugodtan feltételezhetjük, hogy

nem volt túl jó. – Adam odasétált a legközelebbi ablakhoz, éskemény, kifejezéstelen arccal kibámult a hegyekre. – És hogyéreztem magam a származásom miatt?

– Nem igazán tudom, nem nagyon beszéltél róla. – Antonianagyon óvatosan válogatta meg a szavait – Azt hiszem, úgygondoltad, hogy a törvénytelenség szégyenbélyeg.

– Miért, talán nem az? – kérdezte Adam szárazon.Antonia nem tudta, mit válaszoljon, úgyhogy inkább

hallgatott.Adam ezután megkérdezte:– És milyen volt a viszonyom Spenston gróffal?– Ő kedvelt téged, úgy tartotta, jó hatással vagy rám –

Antonia elmosolyodott. Erről a témáról már kicsit könnyebb voltbeszélnie. – És ebben igaza is volt. Általában visszatartottálattól, hogy nagy bajba keverjem magam. A papa úgy vélte, hogyjó, ha van mellettem valaki a tanórákon, mivel addig sokatvoltam egyedül.

Adam megfordult, az ablakpárkánynak támaszkodott, ésösszefonta maga előtt a karját.

– Egyedül laktál itt?– Természetesen nem teljesen egyedül – nyugtatta meg Antonia.

– Saját háztartásom volt, mint egy Tudor hercegnőnek. Mivel acsalád fő spensfordi birtoka örökösödési korlátozás alá esett,azt nem örökölhettem, ezért a papa már a születésemkoreldöntötte, hogy az enyém lesz Thornleigh, amely majdnemugyanolyan régóta a családunk birtokában van. – Aztánhozzátette: – Nagy csalódás volt a szüleimnek, hogy lányukszületett. Olyan hosszú ideje vágytak örökösre, de csak énjutottam nekik.

– Az ember azt hinné, hogy büszkék voltak rád – felelte Adamhalkan.

Antonia gyanakvó pillantást vetett rá, nem tudta eldönteni,hogy ezt bóknak szánja, vagy csak ugratja, de nem tudott olvasniaz arcáról, mert háttal állt az ablaknak.

– A papa a liberális reformerek vezetőjeként hitt abban, hogya földesuraknak ismerniük kell a bérlőiket, és tisztában kelllenniük a kötelezettségeikkel – magyarázta. – Ezért intézkedettúgy, hogy a lehető legtöbb időt töltsem itt, a jövendő

102

birtokomon, és képzést kapjak a birtokigazgatásból. Nagyonhaladó nézeteket vallott, hitt abban, hogy a nők mindentmegtehetnek, amit a férfiak.

– A szüleid lejártak ide meglátogatni? – kérdezte Adam kissészárazon.

– Hát persze – felelte Antonia védekezőn. – A karácsonyokatpedig mindig Spensfordban töltöttük mindketten.

– Ez igazán szép volt a gróftól és a grófnétól – mormoltaAdam, most már félreérthetetlen gúnnyal.

– Nem hanyagoltak el, vagy legalábbis nem szándékosan.– Antonia elpirult a burkolt célzástól. – Nagyon fontos

munkát végeztek Londonban. Anyám remek háziasszony volt,estélyeket adott, és ugyanúgy részt vett a politikai életben,mint apám. Az erőfeszítéseik sokat javítottak sok emberhelyzetén Anglia-szerte. És az apámnak megvoltak a magakötelezettségei Spensfordban is.

– És te hogy érezted magad emiatt?– Természetesen megértettem. A papa remek ember volt.– Antonia azon kapta magát, hogy idegesen csavargat az ujja

köré egy vállára omló hajfürtöt. Összevonta a szemöldökéthátradobta a fürtöt, és felszegte az állát. – Hitt az oktatásfontosságában, és gondoskodott arról, hogy a lehető legjobbszolgák és tanítók vegyenek körül.

– És mi vette rá, hogy befogadja egy félbolond radikális ésegy nem egészen józan gondolkodású nő fiát a családjába?

Annak ellenére, hogy Adam milyen könnyedén támaszkodott azablakpárkányhoz, Antonia látta rajta, mennyire feszült. Vajonmilyen lehet ezt az egész történetet először hallani?

– Amikor rád találtak Londonban, magával vitt a Spenston-házba, és felküldött a gyerekszobába, hogy mosdassanak ki akoromból. Azt tervezte, hogy keres neked egy jó nevelőotthont,vagy bead valahová inasnak, de nekem megtetszettél, és sírnikezdtem, amikor el akartak vinni. Úgyhogy végül beleegyezett,hogy nálunk maradj, és velem együtt tanulj.

– Szóval mintha egy játékszerrel akart volna kedveskednineked?

– Nem erről van szó! – Valamiért könnyek szöktek Antoniaszemébe, és olyan éles fájdalom hasított belé, hogy nem tudtamagába fojtani. – A szüleim igenis szerettek! És téged is.Egyszerűen csak sok más feladatuk is volt az életben, fontosdolgok, amelyeket el kellett végezniük.

103

Adam tett egy mozdulatot, mintha oda akarna menni a lányhoz,hogy megvigasztalja, de aztán újból az ablakpárkánynaktámaszkodott.

– Sajnálom, Antonia, nem akartalak felzaklatni. Csak ez azegész helyzet elég furcsának tűnik. Ha veled nőttem fel, nemlenne szabad, hogy ennyire meglepjen ez a dolog.

Antonia találomra felemelte a keze ügyébe eső első játékot,egy festett fa búgócsigát, és tüntető érdeklődésselvizsgálgatta. Nem akart az unokabátyja szemébe nézni. Mégarisztokrata körökben is enyhén szólva szokatlan volt, hogy egyötéves kislány külön háztartásban éljen a szüleitől. De ezegyáltalán nem azt jelentette, hogy a szülei nem törődtek vele –gondolta magában hevesen. Csak mások voltak, különlegesek... Nemszabad az átlagemberek mércéje szerint megítélni őket.

– Talán akkoriban is furcsának találtad, csak annak idejénnem akartad mondani, mert nem akartál hálátlannak tűnni – mondtamereven.

Adam megint elfordult, és merengő arccal kibámult az ablakon.– Zavarba hozlak?Ez ismét meglepő kérdés volt.– Egy kicsit – ismerte be Antonia. – Soha nem tudom, mire

számítsak. Olyan végtelenül ismerős vagy nekem, hogy nehézészben tartanom, számodra én vadidegen vagyok.

– Én is zavarba ejtem saját magam – felelte Adam komoran.Antonia látta, milyen mereven tartja a vállát, gyorsan

odament hozzá, és vigasztalóan a karjára tette a kezét.– Tudom, hogy szörnyen nehéz lehet neked – mondta halkan. –

Idegen emberek vesznek körül, akik elmondják neked, hogy milyenember vagy, és mire kellene emlékezned.

Adam tekintete a karján pihenő kézre esett, és megrándult aszája. Antonia olyan könnyed bizalmassággal érintette meg, mintegy családtagját, de a zöldesszürke szemek egyáltalán nembizalommal néztek rá. Az emlékezés kétirányú kapcsolat: mivelAdam nem emlékezett a közös múltjukra, az ő számára Antonia nemlehet ugyanaz, mint aki egykor volt. Amikor megérintette, abbólő csak annyit érzékelhetett, hogy egy idegen kihívóanbizalmaskodik vele.

A kínos csönd hosszúra nyúlt, és Antonia életében előszördöbbent rá igazán Adam férfiúi mivoltára. Az évek során mindigúgy gondolt rá, mint a barátjára, akihez szeretet és bizalomfűzi, de most kiszámíthatatlan idegen lett, nem csak egyszerűenaz unokabátyja felnőtt változatban, akivel együtt töltötte a

104

gyerekkorát. Ez a zavarba ejtő pillanat győzte meg arról, hogyvalóban idegenek lettek egymásnak.

Szándékolt könnyedséggel gyorsan visszahúzta a kezét, minthameg sem történt volna ez a felismerés.

– Szeretnék mindenben segíteni, amiben csak tudok, Adam, denem tudom, hogyan fogjak neki. Mondd meg, hogyan viselkedjek. Határsaságot kívánsz vagy idegenvezetőt, vagy kérdéseid vannak, éna rendelkezésedre állok. Ha pedig túlságosan a terhedre lennék,nyugodtan küldj el. Megígérem, hogy nem fogom zokon venni.

– Köszönöm. Azt hiszem, erre szükség is lesz. Neked nyilvánugyanolyan nehéz ez az egész, mint nekem.

– Közel sem olyan nehéz, mint ha meghaltál volna. – Antonianémi hallgatás után bizonytalanul hozzátette: – Soha életembennem éreztem még olyan egyedül magam, mint amikor azt hittem,meghaltál a robbanásban. Adam komolyan nézett rá.

– Talán az az Adam, akit ismertél, valóban meghalt. Azbiztos, hogy én nem tudom, ki ez az alak.

Antonia kutatóan nézett a férfi szemébe.– Nem tudom elhinni, hogy a személyiséged legalapvetőbb

rétege olyan sokat változott volna – mondta, és nagyon szerettevolna, ha Adamet is meg tudja győzni. – Továbbra is megvan ahumorod, az intelligenciád és a kedvességed. Ha soha nem nyeredvissza az emlékeidet, akkor kénytelen leszel újakat teremtenimagadnak.

Adam próbált mosolyogni.– Akármilyen is a családom többi tagja, az biztos, hogy

szerencsés vagyok, amiért te itt vagy nekem. Köszönöm, Antonia.– Csak idegenként tudott gondolni Adam Yorke-ra, akinek örököltevagy talán ellopta az életét. Vajon mit tehetett egytörvénytelen születésű, átlagos külsejű ember – akinek nyilván avagyona is jelentéktelen – , amivel elnyert egy ilyen nőt?Vonzotta a lélegzetelállító szépsége, de ennél is jobban vágyotta mogyoróbarna szempárban csillogó melegségre és őszinteségre.

Az egyetlen személyes emlék, amely felmerült benne azóta,hogy a robbanás után magához tért, az volt, hogy Antoniaboldogan felnéz rá, miközben a karjában tartja. A kép akkorvillant fel benne először, amikor Antonia azt mondta, hogyeljegyezték egymást, és azóta is folyton vissza-visszatért.Képtelenség volt elhinni, hogy szerelmesek voltak egymásba.Mivel nem emlékezett semmire, nem akarta kellemetlen helyzetbehozni az unokahúgát. A legkevésbé sem szerette volna elriasztanimagától azzal, hogy helytelenül viselkedik vele szemben.

105

Azt kívánta, bárcsak eléggé ismerné Antóniát ahhoz, hogy mostis a karjába szoríthassa, de nem merte megérinteni; attól félt,tönkreteszi a varázst, amellyel Adam Yorké meggyőzte LadyAntonia Thorntont, hogy menjen hozzá feleségül. Még alegoptimistább becslés szerint is sok idő kell ahhoz, hogyújjáépítsék a kapcsolatukat. Úgy érezte magát, mint egy vakember a porcelánboltban, aki minden mozdulatával tör-zúz magakörül. Óvatosan felemelte a kezét, és megdörzsölte a halántékát.

– Azt hiszem, jobb lenne, ha megfogadnám a tanácsodat, ésmost már lepihennék. Egyelőre van elég gondolkodnivalóm.

Adam nemcsak egyszerűen fáradt volt, hanem érzelmileg ésfizikailag is teljesen kimerült. Szamárság volt ragaszkodniaahhoz, hogy azonnal körbejárja a házat, miután hazatértekMacclesfieldből, de ellenállhatatlan szükségét érezte, hogyfelmérje a helyet, hátha betölt valamit az elméjében lévő fehérfoltokból. Abban reménykedett, akad valamilyen látvány vagyhang, amely jelent számára valamit, de nem történt semmiilyesmi. A legnagyobb eredmény az volt, hogy a hegycsúcsokhalványan ismerősnek tűntek.

Adam, ahogy követte az unokahúgát a halószobába, amelyállítólag az övé volt, próbált kialakítani magában valamilyenstratégiát arra, hogy minél többet megtudjon önmagáról. Volt egyBradley nevű inasa, vele is újra meg kell ismerkednie. Ez idáigcsak néhány egyszerű mondatot váltottak. Talán Bradleytől újabbijesztő információkat tudhat meg az állítólagos múltjáról.

Antonia azt is elmondta, hogy több üzleti vállalkozása van,és rengeteg átolvasni való papír vár rá, továbbá a mérnök,akinek a találmánya a balesetet okozta, szintén beszélniszeretne vele, ha majd jobban érzi magát. Pillanatnyilag nemérezte képesnek magát másra, mint egy jó kiadós alvásra. Kitudja, talán ha majd felébred, az egész őrültségről kiderül,hogy csak egy rémálom volt.

Adam késő délutántól másnap reggelig aludt egyhuzamban.Amikor felébredt, sajnálatos módon ugyanolyan üres volt atudata, mint előző nap. Ahogy tenni-venni kezdett a szobában,mintegy varázsütésre megjelent Bradley egy kancsó forró vízzel.Az inasnak őszülő haja volt, az egyik szemén fekete kötéstviselt, és az arcán egy forradás húzódott végig – nem épp aszokásos diszkrét inaskülső. Adam, miután megmosakodott éskicsit felfrissült, óvatosan szemügyre vette az inast.

– Ugye tudja, hogy nem emlékszem többre, mint egy újszülött?

106

– Igen, Mrs. Winslow tájékoztatott a helyzetről – felelteBradley rendíthetetlen nyugalommal.

– Mennyi ideje áll az alkalmazásomban?– Öt éve. Az indiai hadseregben szolgáltam, aztán miután

leszereltem, egy kis bajba keveredtem Szingapúrban. – A férfiarcán fájdalmas kifejezés suhant át. – Tulajdonképpen ön váltottki a helyi börtönből.

– És mit keresett ott? – Adam gyorsan hozzátette: – Vegyükúgy, hogy ezt nem is kérdeztem. Valószínűleg jobban járok, hanem tudom.

– Akkor is ugyanezt mondta – felelte Bradley, és tréfásanmegcsillant az ép szeme.

Adam is elmosolyodott, kezdte egy kicsit nyugodtabban éreznimagát.

– És mit kell még tudnom magamról? Bradley elgondolkodott.– Mindig jobban szeretett maga öltözködni és borotválkozni.– Ez még mindig így van. – Adam örült, hogy egyes

jellemvonásai ezek szerint csak nem változtak. A következőkérdése az volt: – És maga ismeri minden szégyenletes titkomat?

Bradley határozottan zavarba jött attól, hogy meg kellítélnie a gazdáját.

– Nincsenek szégyenletes titkai.– Elég unalmas alak lehetek – mormolta Adam.– Erről szó sincs, uram. De a titkait megtartotta magának. –

Az inas egy kicsit elgondolkodott. – A gazdagokkal és aszegényekkel egyaránt úriemberként viselkedik, véleményemszerint túlságosan is – tette hozzá hirtelen őszinteséggel.

Adam elmosolyodott. Kezdte érteni, miért tartja maga mellettöt éve a vén csirkefogót.

– Azt hiszem, pillanatnyilag nem tudok több információtmegemészteni saját magamról. Hol vannak a ruháim?

Az, hogy megvizsgálta a holmiját, egy újabb módja volt, hogykiderítse, milyen ember is; előző délután túl fáradt volt ehhez.Úgy tűnt, kedveli a jó minőséget anyagban és szabásban egyaránt,de nem volt a ruháiban semmi hivalkodó, amit Adam csakhelyeselni tudott. Úgy gondolta, az, hogy kényelmesen érzi magáta saját ruháiban, aránylag ésszerű kiindulópont ahhoz, hogyújból meghatározza önmagát.

Adam, miután felöltötte a ruháját, amelyről Bradley aztállította, hogy tökéletes vidéki öltözék, lement a földszintre.A lépcsősor aljában megállt, és próbálta felidézni magában, hogytudja-e, merre van a reggelizőszoba. A reggeli csöndben egy

107

hárfa hangja ütötte meg a fülét. Kíváncsian indult el a dallamirányába, a zeneszobába. Judith Winslow-t találta ott, egyaranyozott hárfa fölé hajolva. Az arcán látszott, hogy teljesenfeloldódik a melankolikus zenében, amelyet játszik.

Adam megköszörülte a torkát, Judith pedig meglepettenfelnézett, aztán tétova mosollyal üdvözölte. Adam viszonozta amosolyt. Bár nem volt olyan magával ragadó szépség, mintAntonia, Mrs. Winslow is nagyon vonzó ifjú hölgy volt.

– Jó reggelt. Nem akartam megzavarni.– Semmi baj. Úgyis túl korán van még a zenéléshez, de én

megnyugtatónak találom.– Megnyugtatásra van szüksége?Judith nézte, ahogy Adam körbejár a zeneszobában, és gyors

pillantásokkal mindent felmér. Régebben nem volt szokása ilyenkíváncsi kérdéseket feltenni – persze korábban nem volt ilyenhelyzetben, mint most.

– Nos, az utóbbi néhány nap meglehetősen... fárasztó volt.Adam elhúzta a száját.

– Bizonyára nagyon nehéz lehetett még így is, hogy kettenápoltak.

– Önszántunkból tettük – felelte Judith. – Antonia fel isvehetett volna egy ápolónőt, ha úgy akarja.

Adam, miután körbenézett, megállt Judith előtt, aki mégmindig a hárfa mellett ült.

– Nagyra értékelem, amit értem tett, Mrs. Winslow, főlegmivel rokonok sem vagyunk. Igazán hálás vagyok.

Pontosan ugyanazon a helyen állt, mint ahol megkérte a kezét,de a pillanat, amely Judith emlékeiben olyan elevenen élt, Adamszámára nem létezett. Judith sírva tudott volna fakadni abosszúságtól, de csak annyit mondott:

– Régebben Judithnak szólított.– Barátok voltunk?A férfi olyan figyelmesen nézett rá zöldesszürke szemével,

hogy Judith legszívesebben elmondta volna az egész történetet:hogy többek voltak, mint barátok, és hogy olyan különlegesnekérezte magát mellette, mint még soha életében, és legfőképpenazt, hogy őt akarta, nem Antóniát. De Adamnek most épp elégzűrzavar és bonyodalom van az életében. Ha igazán szereti, nemteheti még nehezebbé a helyzetét. Nyelt egy nagyot, és aztválaszolta:

– Igen. Nem olyan rég ismertük egymást, de barátok voltunk.– Akkor hát szólíthatom Judithnak?

108

– Hogyne.Adam rámosolygott, és ekkor egészen olyan volt, mint az az

Adam, aki az övé volt, hogy Judith alig bírta elviselni.Szerencsére a férfi épp elfordult, és nyugtalanul tovább járkáltfel-alá.

– Mióta van Lady Antonia mellett?– Valamivel több mint két éve. Az édesapja és a férjem

nagyjából ugyanakkor halt meg. Nekem munkára volt szükségem,Antóniának pedig társalkodónőre, úgyhogy a nagynénje, LadyForrester összeismertetett bennünket. – Judith elmosolyodott azemlékre. – Antóniával úgy különbözünk egymástól, mint a tűz és avíz, úgyhogy valószínűtlen volt, hogy beválik a dolog, de mégisígy lett.

Adam rápillantott.– Van valami, amit tudnom kellene önről, nehogy valamivel

megsértsem?Judith egész teste megfeszült. Itt volt a tökéletes alkalom,

hogy mindent elmondjon, de megint képtelen volt rávenni magát.Az igazság romboló lenne Adamnek és Antóniának is, és sajátmagának sem használna vele. Úgy tett, mintha mélyenelgondolkodna, aztán azt mondta:

– Nem szeretem, ha alacsonynak mondanak. Én átlagosnak tartommagam, csak épp mindenki más magasabb nálam.

Adam hangosan felnevetett.– Rendben van, Judith, ezt megjegyeztem. Gondolom, akkor a

következő kérdés az, hogy van-e valami, amit tudnom kellenesaját magamról?

Ez volt a legfurcsább beszélgetés, amelyben Judithnak valahais része volt.

– Erre inkább nem válaszolnék – felelte józanul. Adamhirtelen elkomolyodott.

– Ennyire rossz a helyzet?– Nem, csak bonyolult. Adam kérdőn nézett rá.– Ez esetben egyelőre elfogadom az ön véleményét, hogy jobb,

ha nem tudom. – Könnyedebb hangon folytatta.– Elárulná, merrevan a reggelizőszoba? Éhgyomorra nem bírok elviselni többdrámát.

– Ezzel én is így vagyok – helyeselt Judith. – Ha nem bánja,elkísérem.

Miközben átvezette a ház másik szárnyába, Adam megkérdezte:– Lady Antonia is ott lesz?

109

– Nem, valószínűleg kilovagolt a birtokra. Régebben ön isgyakran vele tartott. – Judith vetett Adamre egy lopottpillantást, és látta, hogy a szavai örömet okoznak neki. Az akellemetlen érzése volt, hogy Adam jelenlegi állapotában nagyonis hajlamos arra, hogy újból fülig beleszeressen az unokahúgába.Hiába függött ettől az élete, Judith elképzelni sem tudta, mittehetne ez ellen úgy, hogy a lelkiismerete is tiszta maradjon.

Aznap délután Adam úgy döntött, nekilát átnézni a rá váróhatalmas halom üzleti iratot. Antonia figyelmeztette, hogy semmihasznosat nem tud az üzleti ügyeiről, de azért felajánlotta,hogy segít neki. Adam örömmel elfogadta. Jobban érezte magát, haAntonia közelében lehetett.

Leültek egymással szemben a könyvtárszobában lévő nagyíróasztalhoz, amelyen ott tornyosult a papírhalom. Adam felemeltegy iratot, rábámult, és megfeszült az arca.

– Azt hiszem, nem tudok olvasni – mondta fojtottan. – Nekemez csak ákombákom.

Antonia aggodalmas arccal felállt, odament, megállt Adam hátamögött, és a válla fölött a papírlapra nézett, aztán kivette akezéből.

– Ne aggódj, ez nekem is kínaiul van. – Összevonta aszemöldökét. – Azt sem tudom, milyen ábécével írták. Azt hiszem,valamilyen ázsiai nyelv lehet, de fogalmam sincs, melyik. –Könnyedén Adam vállára tette a kezét. – Próbálkozz valamimással.

Adam kinyitott egy vaskos irattartót, és átfutotta a legfelsőoldalt, aztán megkönnyebbülten felsóhajtott.

– Ezt értem. – Mentegetőzve Antóniára nézett. – Annyiramegijedtem, hogy el is felejtettem, hogy egy kicsit márolvastam, amióta magamhoz tértem.

– Megértem, ha felzaklat a dolog. Nem tudok elképzelni annálszörnyűbbet, mint hogy valaki ne tudjon olvasni. – Antoniabátorítón megveregette Adam vállát, aztán visszaült a székére,és lapozgatni kezdett a papírok között.

Egy ideig csak a papírzizegés törte meg a csöndet. Antoniarémisztően sok üzleti ügyletről talált feljegyzéseket, aztánamikor a banki számlakivonatok kerültek a kezébe, hangosanfelkiáltott a meglepetéstől. Amikor Adam kérdőn felnézett,megmagyarázta.

110

– Ezek szerint majdnem ötvenezer fontod van három különbözőbankban elhelyezve: a Hoare's, az Eaton és Hammond, valamint aMortlock és fiai bankban.

Adam ijedten nézett rá.– Majdnem ötvenezer font van a számlámon?– Nem, mindegyikben külön-külön ötvenezer – felelte Antonia.

– Összesen közel százötvenezer font.Adam üres tekintettel meredt rá, aztán tétován megkérdezte:– Ez ugye elég sok pénz?– Mondhatni – felelte Antonia, még mindig döbbenten. –

Gondolom, azért választottál három különböző bankot, hogy védvelegyél, ha esetleg valamelyik csődbe megy. – Épp meg akartaemlíteni, hogy Simon azt mondta, Adam szinte legendának számítIndiában, de aztán mégsem hozta szóba. Nem volt kedvemagyarázatokba bonyolódni arról, hogy kicsoda Simon. – Annyittudtam, hogy jól állnak az üzleti ügyeid, de sejtelmem sem volt,hogy ennyire. Adam szárazon elmosolyodott.

– Hát ez egyre rosszabb. Úgy tűnik, van egy kereskedelmicégem és egy tucat kereskedőhajóból álló flottám. – Felmutatottegy másik papírt. – És ha jól értelmezem ezt, ceyloni, indiai ésindonéziai ültetvényeknek is résztulajdonosa vagyok.

Antonia megcsóválta a fejét.– Mondtál valami olyasmit, hogy olyan gazdag vagy, mint egy

nábob, de azt hittem, csak viccelsz. – A papírok tömkelegéremutatott: – Erre azért nem számítottam.

Adam mereven a lány arcába nézve megkérdezte.– Ez megváltoztatja a rólam alkotott véleményedet?– Nem. Igen... – Antonia elhallgatott. – Igen is, meg nem is.

Mindig is tudtam, hogy sikeres leszel abban, amivel majdfoglalkozni fogsz, de ez több puszta sikernél. Fejedelmi vagyonthalmoztál fel, mindössze nyolc év alatt. El sem tudom képzelni,hogy csináltad.

– Reméljük, hogy törvényes eszközökkel – jegyezte meg Adamtompán.

– Ez magától értetődik – vágta rá Antonia. – Mindigvégtelenül becsületes voltál. Soha nem tudtalak rávenni akárcsak a legkisebb füllentésre sem, hogy azzal kihúzzuk magunkat apácból. – Rákönyökölt az íróasztalra, kezébe támasztotta azállát, úgy nézte az unokabátyját. – Kezdem azt hinni, Adam, hogysokkal kevésbé ismerlek, mint ahogy gondoltam.

Adam mereven Antonia szemébe nézett.

111

– Akkor most már egyikünk sem tudja, hogy ki vagyok. –Hevesen hátratolta a székét, felállt, és járkálni kezdett. Izmostestét majd szétvetette a visszafojtott energia. – Tényleg azvagyok, aki régen voltam, vagy a felismerhetetlenségigmegváltoztam? – kérdezte kétségbeesetten. – Lehet, hogy afejemet ért ütéstől őrült lettem.

– Ez ostobaság, Adam, nyoma sincs benned az őrültségnek. –Antonia higgadt és hűvös hangon beszélt, hogy ellensúlyozza Adamkirobbanni készülő feszültségét. Ez volt az első alkalom, hogyrepedés támadt a fegyelmezett maszkon, és Antonia átérezte ésmegértette a félelmeit. Épp elég nehéz lehet, ha az ember idegenönmagának, ráadásul azon töprengeni, hogy az elméje és azérzelmei veszélyesen és betegesen eltorzultak-e, nyilván mégsokkal rosszabb. – Ne felejtsd el, hogy nyolc évig nemtalálkoztam veled. Túl könnyű olyannak látni az embereket,amilyennek régen ismertük őket, nem pedig olyannak, amilyenekvalójában – mondta Antonia. Hirtelen ötlött fel benne ez agondolat, amely éppúgy érvényes volt saját magára, mint azunokabátyjára. – Az, hogy felnőttél és jobban megváltoztál, mintahogy gondoltam csak azt jelenti, hogy én nem vagyok elégérzékeny, nem pedig azt, hogy veled valami baj van.

Adam megállt a kandallónál, és önmagát bámulta a fölötte lógótükörben. A délutáni napfény épp a hajára esett, úgy csillogotttőle, mint a kifényesített tölgyfa. Antóniába belehasított akülönös érzés, hogy egyszerre vadidegen és bizalmas jó barát.Adam azonban csak egy idegen képét látta a tükörben.

– Az ember azt hinné, hogy a saját arca mindennél ismerősebb.Lehet, hogy nem is vagyok az unokabátyád, csak egy váltottgyerek, akit a gonosz manók loptak bele ebbe a testbe.

– Dr. Kinlock is mondta, hogy esetleg másképp fogszviselkedni. – Antonia igyekezett óvatosan fogalmazni. – Mindigmás – más arcunkat mutatjuk az emberek felé, és azemlékezetkiesésben szenvedő személy nem emlékszik rá, hogymelyik arcát mutatta a világnak. Nekem ez most egy kitűnőlehetőség arra, hogy többet lássak belőled, és jobbanmegismerjelek. Nyilvánvaló, hogy túlságosan is szerény voltál azeredményeiddel kapcsolatban.

Adam feszültsége némiképp enyhülni látszott, és amikorelfordult a tükörtől, megint ott ült az arcán a fanyar mosoly.

– Ez a magyarázat jobban hangzik, mint az őrültség – mondta.Aztán visszatért a gyakorlatias kérdésekre: – Ha minden igaz,van egy emberem Londonban, aki intézi a befektetéseimmel

112

kapcsolatos mindennapi ügyeket. Szerencsére úgy tűnik, nagyonérti a dolgát, mert ez rólam pillanatnyilag a legkevésbé semmondható el.

– Majd tájékoztatjuk a történtekről a londoni ügynöködet,néhány napig vagy hétig biztosan intézni tudja a rutin jellegűügyeket a te felügyeleted nélkül is. Biztos vagyok benne, hogynem vetted volna fel, ha nem lenne becsületes és hozzáértő.

– igen, gondolom. – Adam végighúzta a kezét napszítta haján,amitől kisfiúsán kócos lett. – De azt még mindig nem tudomelképzelni, miért akartam annyit dolgozni, hogy ekkoravagyont– halmozzak fel vele.

Annak ellenére, hogy Antonia minden igyekezetével próbáltavigasztalni Adamet, ő maga is eléggé össze volt zavarodva. Aztaz Adamet, akivel felnőtt, soha nem érdekelte különösebben apénz; azt tervezte, katonai pályára lép, ahol dicsőségetszerezhetett volna ugyan, de aranyat nemigen. Mégis nyilvánvalóvolt, hogy egész távolléte alatt hihetetlen szorgalommaldolgozott, hogy meggazdagodjon. Vajon mikor döntötte el, hogygazdag akar lenni? És főleg miért?

Az elkövetkező néhány napban Judith ritkán látta Adamet,legfeljebb az étkezéseknél. Adam ideje túlnyomó részét Antoniatársaságában töltötte, és láthatón nagyon jól kijöttekegymással. Judith egyszer sem volt tanúja annak, hogy nyíltankimutatták volna az érzelmeiket, de ha Antonia is jelen volt,

Adam leginkább neki szentelte minden figyelmét, bár mindig alehető legudvariasabban viselkedett Judithszal is.

Antonia hasonlóképpen figyelmes volt Adammel. Judith azzalkínozta magát, hogy próbálta eldönteni, az úrnője viselkedéseinkább olyan – e, mintha egy beteg rokonát ápolná, vagy egyjövendőbeli férjjel szembeni gyengédség nyilvánul meg benne.Judith mindenesetre azt érezte, hogy Adam óráról órára távolodiktőle, és a kétségbeesése ennek arányában fokozódott.

Aztán szerencsére megérkezett a segítség, egy LordLauncestontól jött levél formájában. Simon épp megérkezettBuxtonba, és mivel nem volt biztos benne, hogy szívesen látnák-eThornleigh-ben, ezért azt kérte, hogy Judith látogassa meg,amilyen hamar csak lehet. Juditht, miközben újból átfutotta alevelet, olyan forró hála öntötte el, hogy egészen elgyengülttőle. Kétségbeejtően szüksége volt egy szövetségesre, éssenkinek sem örült volna most jobban, mint Simon Launcestonnak.

113

Kilencedik fejezet

Amint értesítették, hogy Judith Winslow a szalonban várja,Lord Launceston azonnal lesietett a földszintre. Judith épplevetette esőtől átázott köpenyét, amikor a férfi belépett.Simonnak kissé oda nem illően az a gondolat futott át a fején,hogy olyan szép hamvas arcbőre van, amilyen csak a párás angoléghajlat alatt élő nőknek lehet.

– Hála az égnek, hogy ilyen hamar ideért! Adam...?– Él és aránylag jól van – felelte gyorsan Judith.– Hála istennek – sóhajtott fel Simon óriási

megkönnyebbüléssel. – A fogadós csak annyit tudott mondani, hogyMr. Yorké megsérült, és az életét féltik. – Simon

szívmelengetően mosolygott a látogatóra. – Borzasztóanudvariatlan vagyok, nem is üdvözöltem. Hogy van, Judith? Nagyonörülök, hogy újra láthatom.

– Elég jól, köszönöm. – A nő finom vonásain kiütközőfeszültség meghazudtolta a szavait. Elhallgatott, mert közbenbejött a szobalány a teával. Miután távozott, Judith folytatta:– Adam élete már nincs veszélyben, de még mindig szenved asérülés utóhatásaitól. Elvesztette az emlékezetét, semmire sememlékszik, ami a robbanás előtt történt.

– Te jóságos ég – mondta tompán Simon, és leült Judithszalszemben egy tölgyfa padra. – Nem emlékszik semmire?

– Az égadta világon semmire. Nem emlékszik a saját nevére, seAntóniára, se rám. Semmire. – Judith hangja megremegett, éslesütötte a szemét, aztán olyan elmélyült figyelemmel töltött ateáskannából, mintha az lenne a legfontosabb dolog a világon.

Simonnak kellett egy kis idő, hogy felfogja a hírt. Végülhalkan azt mondta:

– Szóval teljes amnézia. Akkor rám sem fog emlékezni. –Judith bólintott, Simon pedig megkérdezte: – Feltételezem,konzultáltak egy orvossal, hogy mik a kilátások.

– Igen, szerencsére épp ott volt a közelben egy kiváló orvos,amikor a robbanás történt, és ő kezelte Adamet a legkritikusabbidőszakban. Antonia elhívatta a legjobb buxtoni orvost is,miután hazatértünk Macclesfieldből. – Judith tehetetlenülszéttárta a karját. – Mindketten azt mondták, ha egy fejsérülésamnéziát okoz, általában néhány napon vagy héten belül visszatér

114

a beteg emlékezete, de semmit sem lehet biztosan tudni. Az islehet, hogy soha többé nem fog visszaemlékezni a régi életére.

– És mentális problémákat okozott a sérülése? – kérdezteSimon. A gondolat, hogy a barátja fürge, mindig kíváncsiintelligenciája is károsodhatott, szinte ugyanolyanelviselhetetlen volt, mint amikor arra kellett gondolnia, hogytalán meghalt.

– Nem, rendesen tud beszélni, írni és olvasni, és úgy tűnik,minden absztrakt tudás megmaradt a fejében. Néhány dolgotelfelejtett ugyan, de nagyon hamar újra megtanulta őket. Csak aszemélyes emlékei helyén van fehér folt.

Miután Simon megnyugodott, hogy a legrosszabbtól nem kelltartania, áttért egy hasonlóképpen sürgető témára.

– Antonia szokott rólam beszélni? – kérdezte tétován. –Gondolja, hogy hajlandó lenne fogadni, ha meglátogatnám?

– Ha még a baleset előtt tért volna vissza Thornleigh-be, azthiszem, Antonia a karjába omlott volna. Rettenetesen boldogtalanvolt a távozása után.

Szóval mind a ketten boldogtalanok voltak... Miért várthetekig, hogy Antonia lecsillapodjon? Miért kellett egészenLondonig utaznia, csak hogy beszerezzen néhány új könyvet?

– Nem lett volna szabad elutaznom Derbyshire-ből – tört kiSimon. – Itt kellett volna maradnom, hogy segíthessekAntóniának. Még ha ön ott is volt mellette, pokoli időszakotélhetett át.

– Igen, így volt, és olyan okokból is, amelyeket el sem tudképzelni – mondta Judith fájdalmas hangon. – Adam sérülésemindent megváltoztatott. – Elhallgatott, keresgélte a szavakat,aztán kertelés nélkül kimondta: – A baleset után Antonia közöltevelem, hogy Adammel eljegyezték egymást. – Simon rámeredt,mintha képtelen volna felfogni ezt a hétköznapi kifejezést.Judith sajnálkozva figyelte. – Azt mondta, úgy döntöttek, hogyösszeházasodnak – tette hozzá magyarázatképpen.

Simon kezében megcsörrent a teáscsésze, és a forró ital akezére löttyent.

– Hogy volt képes Antonia ilyen hirtelen megváltozni, ésbeleszeretni Adambe? – Sápadtan letette a csészét az asztalra.

– Csak két hete mentem el. Istenem, de hát mindig úgy gondoltAdamre, mint a bátyjára! Hogy tehette ezt? – Keserűenhozzátette: – És hogy tehette ezt Adam?

115

– Valami nagyon gyanús ebben az egészben – felelte Judith. –Én semmit sem hallottam erről az eljegyzésről, csak a balesetután. Szerintem Antonia csak kitalálta.

– Csak nem hazudna egy ilyen fontos dologgal kapcsolatban. –Simon mindig éles esze lebénult, sehogy sem tudott értelmettalálni abban, amit Judithtól hallott. – Úgy tudom, Adamrégebben egyszer megkérte a kezét. Talán újból megkérte, ésAntonia egy magányos pillanatában igent mondott.

– Nem, tökéletesen biztos vagyok benne, hogy nem kérte megújból. – Simon felnézett a heves szavakra. Judith szemételfutották a könnyek, és elcsukló hangon azt mondta: – Azérttudom, mert a baleset előtt Adam engem jegyzett el.

Simon a saját fájdalmának tükörképét látta a nő arcán.– Ó, istenem – mondta halkan. Felállt, odament Judithhoz, és

átkarolta a zokogástól rázkódó keskeny vállát. Szóval nemcsakbarátként kellett végigszenvednie Adam betegségét, hanemszerelmes is volt belé. És nemcsak hogy Adam nem emlékezett rá,de valami érthetetlen okból Antonia meg is szerezte magának.

Judith zokogása végül csillapodott, és bizonytalan mosollyaleltolta magától Simont.

– Ne haragudjon, hogy itatom az egereket, de az utóbbi párhét rettenetes volt, és nem volt senki, akinek kiönthettem volnaa szívemet. – Belekotort a retiküljébe egy zsebkendőért, hogyletörölje a könnyeit, aztán nyugodtabb hangon folytatta: –Adammel közvetlenül azelőtt jegyeztük el egymást, hogy önökAntóniával szakítottak. Antonia annyira boldogtalan volt, hogyúgy döntöttünk, egy darabig nem szólunk neki. – Judithhitetlenkedve megrázta a fejét. – Ha nem is jelentettük benyilvánosan az eljegyzésünket, akkor sem tudom elképzelni, hogyAdam megkérte volna Antonia kezét, amikor épp előtte kért megengem.

– Igaza van, soha nem viselkedett volna ilyen gyalázatosan. –Simon összevonta a szemöldökét. – Észrevettem, hogy ön és Adamszinte mindig együtt vannak, és emlékszem, még gondoltam is rá,hogy milyen jól összeillenének. Olyan boldog voltam akkor, ésörültem volna, ha a barátaim is mind boldogok. – Nagyot nyelt. –De miért tenne úgy Antonia, mintha eljegyezték volna egymást? Ésmiért nem mondta el neki rögtön, mi az igazság?

– Azt hiszem, az első kérdésére könnyű a felelet. – Judithtöltött magának még egy kis teát, és kortyolt egyet a frissítőitalból. – Tudja, hogy Adam és Antonia mindig is mennyireszerették egymást. Lehet, hogy Antonia úgy döntött, hogy ha már

116

ön nem lehet az övé, akkor tulajdonképpen akár Adamhez ishozzámehet. Amikor hazaérkezett Indiából, azt mondta neki, hogybármikor szívesen elveszi.

– Gondolom, ez még azelőtt volt, hogy önt megismerte – tettehozzá Simon. '

Judith hálásan pillantott rá. Megnyugtatta elgyötörtjeikét,hogy van valaki, aki meghallgatja és komolyan veszi.

– Pontosan. Félig tréfálkozva beszélt ugyan, amikor megkérteAntóniát, de félig komolyan is. Talán közvetlenül a baleseteután Antonia annyira kétségbe volt esve, hogy megfogadta, hogyha Adam életben marad, akkor hozzámegy.

– És egy ilyen apróság, mint Adam amnéziája, nem fogjavisszatartani – mondta Simon szárazon. – Te jó ég, miért kellettegy ilyen önfejű nőbe beleszeretnem? – A kérdés csak költőivolt: Antonia lélegzetelállító szépsége és bája épp elég voltmagyarázatnak. – De miért nem mondta el neki az igazat?

Judith kétségbeesetten tárta szét a karját.– Hogy tehettem volna? Adam nem emlékszik rám, és nagyon is

hajlik arra, hogy mindent elhiggyen Antóniának. És akármilyenzavaros okokból akar hozzámenni, akkor is őszintének tűnnek azérzelmei. – Judith felsóhajtott, és szórakozottan gyűrögettemuszlinszoknyáját. – Különben is, Antonia a legjobb barátnőm.Nem tudnám elviselni, hogy hazugnak nevezzem a szemébe, azokután, amiken keresztül kellett mennie. Simon egy pillanatraJudith kezére fektette a kezét.

– Igazán tiszteletreméltóak az érzései. – Aztán felállt, ésnyugtalanul járkálni kezdett fel – alá, miközben a fejét törte.– Pokoli egy helyzet, de ha Adam visszanyeri az emlékezetét, ésaz ön iránti érzéseire is visszaemlékszik majd, akkor magátólmeg fog oldódni a probléma. Az biztos, hogy soha nem fogjamegszegni az ígéretét, és azt sem hiszem, hogy Antoniamegpróbálná ilyesmire rávenni.

– És mi lesz, ha nem nyeri vissza az emlékezetét? – Judithnakhosszabb ideje volt átgondolni a helyzet minden buktatóját, mintSimonnak. – Vagy mi lesz, ha addigra olyan közel kerülnekegymáshoz, hogy mindenképp feleségül kell vennie?

Simon összerezzent. Gondolni sem akart arra, amire Judithcélzott. Megfeszült az állkapcsa.

– Akkor mindent el kell követnünk, hogy a lehető leghamarabbfelbontsák az eljegyzésüket.

117

– De hogyan? – kérdezte Judith. – Mondtam már, képtelenlennék rávenni magam, hogy szemtől szembe hazugnak nevezzemAntóniát, ennél jobb stratégiát pedig nem tudok elképzelni.

Figyelte, ahogy Simon fel – alá járkál, és a tőle megszokottelegánsan könnyed mozdulatokkal kerülgeti a bútorokat.Igazságtalanságnak tűnt, hogy az aggodalomtól ő csak mégjóképűbb lett, miközben Judith tudta, hogy ő bezzeg elgyötörtenfest.

Lord Launceston azt mormolta:– Ideális esetben Antonia fogja felbontani az eljegyzést:

megmondja Adamnek, hogy túl gyorsan változtatott az érzésein, ésvalójában nem is voltak jegyesek. A kérdés csak az, hogy mivehetné rá arra, hogy ezt megtegye. Judith már tudta is aválaszt:

– Ez egyszerű. Az egyetlen, aki minden bizonnyalmegingathatná Antonia elszántságát, hogy hozzámenjen Adamhez, azön. Antonia magába szeretett abban a pillanatban, ahogymeglátta, és ha nem hitte volna azt, hogy örökre elveszítette,soha eszébe sem jutott volna más férfi.

Simon bizonytalanul nézett rá.– Biztos ebben? Sokat tűnődtem rajta, hogy amit Antonia

érzett, csak hirtelen fellángolás volt-e, vagy igazi szerelem.Judith tudta, hogy Simon túl szerény ahhoz, hogy elhiggye,

egyetlen nő sem tud ellenállni neki,, úgyhogy csak annyitfelelt:

– Biztos vagyok benne. Sajnos, Adam az akadálya annak, hogykibéküljenek. Ha most Thornleigh-be utazna és megvallanáAntóniának, hogy még mindig szereti, és újból el akarjajegyezni, ő úgy érezné, kötelessége kitartani Adam mellett asérülése miatt. Végül is Adam azt hiszi, hogy jegyesek voltak abaleset előtt. – Judith összevonta a szemöldökét a kellemetlengondolatokra. – Bárcsak tudnám, hogy Adam mit érez Antoniairánt. Nagyon jól érzi magát a társaságában, de ennek részben azis lehet az oka, hogy dereng neki, hogy együtt nőttek fel. –Persze az is lehetséges volt, hogy beleszeretett, és ha Antoniafelbontaná az eljegyzést, az mélyen megsebezné – de Judith erreinkább nem is akart gondolni.

Simon megfontolta a dolgot, aztán vállat vont.– Nem tehetünk mást, mint hogy egyszerre egy problémát

próbálunk megoldani. Először is az a kérdés, hogy Antoniamegengedné – e, hogy meglátogassam Adamet Thornleigh-ben, vagymég mindig persona non gratdnak számítok.

118

– Biztosan megengedi, hogy meglátogassa Adamet, de ki kellenetalálni valami indokot, hogy rendszeresen odajárhasson. Minéltöbbet látja önt, annál hamarabb félreteszi majd az Adammelkapcsolatos nemes indítékait – vélekedett Judith. – De fogalmamsincs, ezt hogyan érhetnénk el. Ha nyíltan udvarolni próbálneki, akkor az Adam iránt érzett lojalitásból rögtön ajtót fogmutatni.

Simon szórakozottan bámult a levegőbe.– Mi volna, ha meglátogatnám, hogy Adam után érdeklődjek, és

azt mondanám, igaza volt abban, hogy mi ketten nem illünk össze,és sok boldogságot kívánnék neki? Ha Antonia úgy gondolja, hogyúgysem fogom a szerelmemmel üldözni, akkor nem lesz rá oka, hogyfenyegetőnek érezze a jelenlétemet.

– Eddig rendben van, de akkor is kell valami ürügy, hogygyakran felkereshesse. Adamet hetente többször ismeglátogathatja, de lehet, hogy ez nem lesz elég.

Simon szép arcán rá nem jellemző, ördögien ravasz kifejezésvillant fel.

– Ez egyszerű. Majd önt fogom látogatni.– Hogyan? – kiáltott fel Judith elvékonyodott hangon. –

Simon, megőrült? Miért látogatna meg engem?– Hogyhogy miért? Kézenfekvő okból – felelte Simon tréfásan.

– Ön rendkívül vonzó hölgy. Miért ne keresném a társaságát? Mikifogása lehet Antóniának ez ellen, ha nem akar kicsinyesneklátszani?

– Ez egyáltalán nem jó ötlet – tiltakozott Judith.Lord Launceston jókedve alábbhagyott. Odament Judith – hoz,

és könyörgő arccal fél térdre ereszkedett előtte.– Tudom, hogy szalmaszálakba kapaszkodom, ha mások érzelmi

reakcióit próbálom előre kitalálni. Se nem bölcs, se nemtisztességes Istent játszani. De a másik lehetőségem az, hogycsak állok, és végignézem, ahogy odáig fajulnak a dolgok, hogy atehetetlenségi erő törvénye miatt már nem lehet megállítaniőket.

Judith megkérdezte:– Mi az a tehetetlenségi erő?– A tehetetlenségi erő törvénye szerint a mozgó testek

mozgásban maradnak, a nyugalomban lévő testek pedig nyugalomban,hacsak nem hat rájuk kívülről valamilyen erő. – Simon nem voltbiztos benne, hogy ez a magyarázat sokat segített, úgyhogylefordította egyszerűbb szavakra: – Vagyis ha nem próbáljukmegállítani őket, ez a kitalált eljegyzés önálló életet kezd

119

élni, és házassággal fog végződni, még ha ez nagy hiba ismindkettőjük részéről. Azt akarja, hogy ez bekövetkezzen?

– Nem, dehogy – felelte Judith tehetetlenül – , de így atűzzel játszunk. Lehet, hogy mindnyájan megégetjük magunkat.

– Ennek fennáll a veszélye – bólintott Simon józanul. Többetnem mondott, csak nézte a nőt áthatóan kék szemével.

Judith teljes bizonyossággal tudta, hogy egy ilyen színjátékkövetkezményei katasztrofálisak is lehetnek. Beleegyezett, hogyfeleségül megy Adamhez, megszüli a gyermekeit, és megosztja veleaz életét, míg a halál el nem választja őket. De a szívelegbensőbb zugában továbbra is ott őrizte Simon képét egy kisszentélyben – ő volt az ideális férfi, romantikus álmainakkvintesszenciája. Ez az álom ártatlan, amíg titokban marad, deki tudja, mi történne, ha Simon eljátszana, hogy udvarol neki?Az álom életre kelhetne, és megingathatná az Adam iránt tápláltérzéseinek szilárd valóságát. Kétségbeesetten lehunyta a szemét.Igazságtalanság, hogy egy férfi ennyire vonzó legyen! ígyképtelenség gondolkodni. Felállt, és elsurrant Simon mellett,hogy biztonságos távolságba kerüljön tőle, és higgadtabbanfontolóra tudja venni a javaslatát.

A pokoli az volt, hogy az ötlet valóban beválhat, bár Judithkételkedett abban, hogy Simon elég jól megérti-e a női lelket,és tisztában van-e vele, milyen veszélyesen hatékony tervvelállt elő. Ha úgy tesz, mintha Judithnak udvarolna, akkor Antonianemcsak hogy állandóan láthatja, de az irigység és a büszkeségis közrejátszana, hogy megingassa az elszántságát, hogyhozzámegy Adamhez. Vajon képes lenne-e Antonia hagyni, hogy aszerelme egy másik nőnek udvaroljon, főleg egy olyannak, akiennyivel alatta áll szépség, báj és vagyon tekintetében? Judithebben kételkedett; Antonia nem ment a szomszédba egy kisbüszkeségért. Nagyon hamar szükségét érezné, hogy újból amagáénak tudja Simont, és akkor Adam megmaradna Judithnak.Milyen szerencse, hogy a többférjűséget nem engedélyezikAngliában, különben Antonia a végén még mindkettőjüketmegszerezné.

Judith végül Simonhoz fordult, és komoran azt mondta:– Ugye tudja, hogy a végén még meggyűlölhetjük egymást

emiatt? Antonia kidob a házból, és soha többé nem fog szóbaállni se velem, se önnel. Lehet, hogy Adam kihívja önt párbajra,és csak a jó ég tudja, annak milyen katasztrófa lehet a vége.

Lord Launceston ezt úgy értelmezte, hogy Judith beleegyezetta dologba, és megkönnyebbülten elmosolyodott.

120

– Talán, de nem hinném. A legvalószínűbb végkifejlet az, hogyAdam visszanyeri az emlékezetét, még mielőtt túl messzire mentvolna a kis cselszövésünk. Lehet, hogy időközben meg is történt,csak még nem tudunk róla.

– Nem leszünk ennyire szerencsések – rázta a fejét Judith.– Talán nem – felelte Simon, aztán felderült az arca. – Van

egy jó hírem az ön számára. A kiadó ismerősöm nagyon szívesencsinálna egy könyvet a rajzaiból. Művészeti és tudományosszempontból egyaránt kitűnőnek találja őket, és úgy tervezi,hogy A Felföld vadvirágai című kötet lenne az első egysorozatban, amely Anglia különböző tájegységeinek virágaitmutatná be.

Nem szeretném úgy leélni életem hátralévő részét, hogyahányszor csak rám néz, arra kelljen gondolnom, hogy biztosanazt kívánja, bárcsak valaki más lennék.

– Igazán? – Judith nagyon meglepődött; már el is feledkezettróla, hogy Simon elküldte a rajzait Londonba. Önkéntelenül iselmosolyodott. – Ez csodálatos! Nem hittem volna, hogy ténylegérdekelheti a kiadót, annak ellenére, amit ön állított.Köszönöm, hogy elküldte, Simon.

Nagyon jólesett neki, hogy Simon ennyire hitt a munkájában;és a rajzainak elfogadása talán annak is a jele, hogy jobbrafordul a szerencséje, és előbb – utóbb rendeződik ez a szörnyűbonyodalom, amelybe keveredett. Szívből remélte, hogy így lesz.

Thornleigh hölgyei épp a nappaliban üldögéltek a könnyű ebédután, amikor a komornyik ezüsttálcán behozott egynévjegykártyát. Antonia meglepődött. A szomszédjai közül jópáran itt hagyták a látogatókártyájukat, hogy ezzel is jelezzék,aggódnak Adam állapota miatt, de mindenki tudta, hogy egyelőrenem fogad látogatókat. Ki lehet az, aki ragaszkodik hozzá, hogybe is hozzák a kártyáját? Aztán amikor rápillantott, rögtönmegértette.

Judith felnézett a hímzéséből a meglepett kis felkiáltásra.– Valami baj van?– Simon van itt.Judith felvonta a szemöldökét.– Nyilván értesült Adam sérüléséről. Antonia próbálta összeszedni magát.– Hogyne, biztosan. Illett volna írnom neki, de túlságosan el

voltam foglalva, eszembe sem jutott. – A komornyikhoz fordult. –Kérem, vezesse be Lord Launcestont.

121

Judith felállt, és elrakta a hímzését a munkakosarába.– Gondolom, jobban szeretnél négyszemközt beszélni vele. Antonia ebben egyáltalán nem volt olyan biztos, de meg sem

próbálta visszatartani a társalkodónőjét. Idegesen megigazgattaa haját, azon tűnődve, vajon hogy fest, aztán ráparancsoltmagára, hogy ne viselkedjen úgy, mint egy ostoba fruska. MostAdam jegyese, és az ostoba rajongás, amelyet Simon iránt érzett,már rég a múlté.

De akkor miért szorult össze úgy a szíve, amikor Simonbelépett a szobába...? Lord Launceston megállt az ajtóban –magas volt, elegáns és olyan jóképű, amihez egy férfinak nem isvolna joga. Zárkózott arca nem sokat árult el, de Antonia nemlátta semmi jelét annak, hogy dühös lenne rá, és azt a ridegzárkózottságot sem látta az arcán, amelyet mindig olyannyugtalanítónak talált.

– Bizonyára a terhére vagyok, Lady Antonia, de hallottam,hogy mi történt Adammel, és nagyon aggódom érte. Remélem,megbocsátja, amiért így önre török.

Antonia nagy nehezen végre levegőhöz jutott.– Hogyne. Ön Adam barátja, és minden joga megvan, hogy

aggódjon érte. Ha nem lettem volna olyan szétszórt, írtam volna.– Antonia hellyel kínálta a vendéget, és tétován megkérdezte: –Mennyit hallott a történtekről?

– Elég sokat – felelte Simon, miközben leült. – Tegnap esteérkeztem meg Buxtonba. Mivel az öné a legelőkelőbb ház akörnyéken, a Thornleigh-ben zajló események mindenkitérdekelnek.

Antonia bólintott. Cseppet sem lepte meg a dolog. A cselédségnagy része helybéli volt, úgyhogy a háznak kevés titka maradt azemberek előtt.

– Szóval hallott Adam amnéziájáról is? Simon komolytekintettel bólintott.

– Igen. És az eljegyzésükről is. – Antonia megfeszült, vártaa megrovó szavakat, de volt udvarlója meg sem próbáltszemrehányást tenni. – Nem tagadom, hogy nagyon megdöbbentett ahír, de miután jobban átgondoltam a dolgot, meg tudtam érteni.Adammel mindig is nagyon közel álltak egymás hoz, és sok közösvan önökben. – Szomorúan rámosolygott a lányra. – Tudja, azthiszem, önnek volt igaza. Bármennyire fájdalmas is beismerni, miketten nem illenénk össze. – Vett egy nagy levegőt, éshozzátette: – Megengedi, hogy sok boldogságot kívánjak?

122

Antonia szemét szúrták a visszafojtott könnyek. Simon olyanhihetetlenül kedves volt, hogy az már fájdalmat okozott. Fojtotthangon azt mondta:

– Hát persze, köszönöm. Igazán nagylelkű öntől. – Megrázta afejét, nem akarta átadni magát á meghatottságnak. Határozottabbhangon folytatta: – Helyesebb volna úgy fogalmazni, hogy Adammelmegegyeztünk egymással, de hivatalos eljegyzés nem volt. AmígAdam nem lesz jobban, úgysem hozhatunk végleges döntést.

– Adam hogy érzi magát?– Fizikailag elég jól vari bár néha fáj a feje, és többet

alszik a szokásosnál. Most is épp lepihent. De az orvos mondta,hogy erre számítani lehet, és hamar el fog múlni.

Simon figyelmét nem kerülte el, hogy Antonia csak a betegtesti állapotáról beszél.

– És hogy van mentálisan és érzelmileg?Antonia kicsit hallgatott, hogy megfontolja, mi lenne a

legjobb válasz.– Bár nem panaszkodik, de nyilvánvaló, hogy nagyon

nyomasztónak találja a helyzetet. Vagy talán még pontosabb lenneazt mondani, hogy őrjítőnek.

– Ezt igazán meg lehet érteni – mondta mély átérzéssel Simon.– Amióta hallottam a hírt, próbáltam elképzelni, milyen lehetúgy felébredni, hogy idegennek érzem saját magam, és idegenemberek vesznek körül. – Kérdőn Antóniára pillantott. –Szeretném meglátogatni Adamet, hacsak úgy nem gondolja, hogy eznem jó ötlet.

– Nem, szerintem is meg kellene látogatnia. Ami azt illeti,Adam meglepően jól megbirkózik a helyzettel. Sok kérdést teszfel, próbálja kideríteni, milyen volt az egykori élete. Mivel önIndiában is ismerte, ami az életének fontos része volt,mesélhetne neki olyan dolgokról, amelyekről én nem tudok semmit.– Antonia szépen manikűrözött körmeire meredt. – Rá kellettjönnöm, hogy sokkal kevésbé ismerem Adamet, mint gondoltam.

– Ez nagyon nyugtalanító lehet – mondta Simon együtt érzőn.– Inkább igyekszem úgy felfogni, hogy tanulságos. – Antonia

hirtelen elmosolyodott, és meleg érzések öntötték el LordLaunceston iránt. – Nagyon könnyű magától értetődőnek vennünkazokat, akik a legközelebb állnak hozzánk. Adammel egy ritkalehetőséget kaptunk arra, hogy újból felfedezzük egymást –Elhallgatott, amikor észrevette, hogy Simon arca megfeszül;talán nem kellene a jövendőbelijéről beszélnie annak azembernek, aki korábban ugyanezt a pozíciót töltötte be.

123

Simon felállt.– Mikor lenne a legmegfelelőbb, hogy benézzek Adamhez? Antonia a kandallópárkányon álló órára nézett.– Nemsokára fel fog ébredni – mondta, aztán szórakozottan az

ajkába harapott. – Hol szállt meg?– A buxtoni Fehér Szarvas fogadóban.– Butaság lenne ott maradnia – mondta Antonia kissé

bizonytalanul. Maga sem tudta igazán, minek örülne jobban, haSimon elfogadná a meghívását, vagy ha nem.

– Nem várhatom el, hogy szívesen lásson a házában – felelteSimon.

Milyen tökéletes gentleman, gondolta Antonia.– Csudába az illendőséggel! – mondta bosszúsan. – Abszurd ez

a helyzet. Miért ne lehetnénk barátok, ha mindketten egyetértünkabban, hogy az eljegyzésünk hiba volt? Mint Adam barátja és mintaz én barátom, mindig is szívesen látott vendég lesz Thornleigh-ben. Sokkal ésszerűbb lenne, ha nálunk szállna meg. És szerintemAdamnek is jót tenne, ha mellette lenne egy férfi barátja.Fennáll az a veszély, hogy Judithszal megfojtjuk agondoskodásunkkal.

Simon felnevetett, és kék szeme megcsillant.– Nincs önhöz fogható nő, Antonia. Hát akkor, ha el tudja

viselni, hogy folyton itt lábatlankodjak, akkor nagyon szívesenmaradok. – Amikor feltette a következő kérdést, kissémegváltozott a hangja, ami nem kerülte el Antonia figyelmét: –Egyébként Judith hogy van?

– Nagyon jól. Olyan volt Adam balesete után, mint egy erősbástya. Meg is bolondultam volna nélküle – sóhajtott felAntonia. – Amikor a komornyik bejelentette, hogy ön érkezettlátogatóba, szép csendben elvonult. Velem ellentétben Judithmindig tapintatos.

Simon nevetett.– Akkor, ha tényleg biztos benne, hogy nem lesz a terhére a

jelenlétem, most elmegyek Buxtonba a poggyászomért.Antonia odanyújtotta a kezét, és Simon egy pillanatnyi

habozás után megcsókolta. A gesztus kissé zavarba ejtő voltmindkettőjük számára, és az érintés hosszabbra sikeredett akelleténél, de aztán minden baj nélkül elszállt a pillanat.

Lord Launceston távozása után Antonia leroskadt a kanapéra,és gratulált saját magának a viselkedéséhez. Mindketten igazánjól kezelték a helyzetet. Persze még elfogta a kislányosborzongás, amikor meglátta Simont – végül is egy kőből faragott

124

Madonna-szobor is megfordulna utána – , de nem csinált bolondotmagából. Ez is azt bizonyítja, hogy a vonzalma immár a múlté.Annyira meg volt győződve erről, hogy igazán ostobaság lettvolna nem meghívnia Simont, hogy lakjon náluk. Az ember legyenmindig vendégszerető. Természetesen az a legfontosabb, hogy ajelenléte jótékony hatással lesz Adamre. Most csak ez számít.

Miközben kiment a kocsijához, Lord Launceston ajkátmegkönnyebbült sóhaj hagyta el, hogy az első akadályt ilyenkönnyedén vette. Antonia igazán nagyszerű nő. Néha heves, demindig igazságos, és nem szokása haragot tartani. Ettől csak mégmegvetendőbbnek érezte a saját képmutatását. Csak azzal tudtamaga előtt igazolni a viselkedését, hogy amit tesz, az végsősoron mind a négyük számára előnyös lesz.

Simont kissé kellemetlenül érintette és meglepte, hogyharmincegy év után kell felfedeznie, milyen szinte ijesztőtehetsége van az alakoskodáshoz. Meglepően könnyű volteljátszania a megtört szívű, de nagylelkű kikosarazott udvarlószerepét. Csak remélni merte, hogy Judithnak igaza van, ésAntonia még mindig szerelmes belé, mert ő egyáltalán nem volterről meggyőződve. Nem volt semmi bizonytalanság abban, ahogyAdamről beszélt. A viselkedéséből az tűnt ki, nagyon is úgyérzi, hogy összetartoznak Adammel, és ez nem kecsegtetett túlsok jóval.

Simon megvonta a vállát, és pattintott egyet az ostorral.Csak az idő döntheti el a dolgot. Addig is minden tőle telhetőtmegtesz, hogy mindenki számára kedvező módon alakuljanak azesemények.

Tizedik fejezet

Adam épp az üzleti iratait nézegette a könyvtárban, amikorbejelentették Lord Launcestont. Antonia már szólt neki, hogy megfogja látogatni egy régi barátja, és egy kicsit ideges volt alátogatás miatt. Nem volt könnyű nem óvatosnak lenni olyanemberekkel szemben, akik többet tudnak a múltjáról, mint ő maga.De mint kiderült, Lord Launceston nagyon is megkönnyítette adolgát. Halkan lépett be, és kezet nyújtott.

– Szervusz. Régen Simonnak hívtál. Nem bánod, ha Adamnekszólítalak?

125

– Nem, dehogy. – Adam megrázta a vendég kezét, és hellyelkínálta. Kedvére való volt, hogy Launceston láthatóanmegértette, milyen lehet, ha valaki idegen saját magának. –Antóniától úgy hallom, hogy Indiában ismerkedtünk meg.

– Igen, egyik este eljöttél a bombayi csillagvizsgálóba, mertszeretted volna kipróbálni a teleszkópot.

Adam egy pillanatra elbámult a semmibe, aztán bólintott.– Emlékszem, hogy megnéztem teleszkópon keresztül a Holdat,

és próbáltam megkeresni a tengereket. Mare Imbrium, MareCrisium...

– Tényleg emlékszel rá? – kérdezte Simon lelkesen. Adammegrázta a fejét.

– Ezzel is úgy vagyok, mint minden mással: emlékszem arra,hogy mit tanultam a csillagászatról, de magára az esetre nem.Úgy tűnik, mintha minden személyes emléket kitöröltek volna azelmémből.

– Végül is még csak egy hete történt, hogy a fejedre omlott aház – mondta bölcsen Simon. – Nem okolhatjuk a memóriádat,amiért egy kicsit pihenni szeretne.

Adam elmosolyodott, és hátradőlt az íróasztal mögötti széken.Arra gondolt, a barátok megválasztásának terén a régi énjének jóízlése volt.

– Esetleg mesélhetnél valamit az indiai életemről. Antóniánaksoha nem írtam részletesen a leveleimben az üzleti ügyeimről,úgyhogy ő nem tudott túl sokat mondani.

– Nem állíthatom, hogy szakértő vagyok ebben a témában,ritkán beszéltünk üzleti ügyekről, de azért megpróbálhatom. Mitszeretnél tudni?

Adam az íróasztalon szétteregetett papírokra mutatott.– Úgy látom, hajmeresztőén hatalmas vagyonom van. Hogyan

jutottam hozzá? El sem tudom képzelni, hogy lehet ennyi pénztszerezni, legalábbis becsületes úton. – Megrándult a szája. –Nem is vagyok biztos benne, hogy hallani akarom a válaszodat.

– Efelől nyugodt lehetsz – felelte Simon. – Soha nemhallottam a leghalványabb célzást sem arra, hogy bármifélebecstelenséget követtél volna el, márpedig ha figyelembevesszük, hogy mennyire belterjes és pletykás az Indiában élőeurópai közösség, nehéz lett volna az ilyesmit titokban tartani.Persze ha elítélnek, akkor is csodáltak volna.

Adam elmosolyodott.– Akkor hogy csináltam?

126

– Kőkemény, kitartó munkával, és úgy, hogy hajlandó voltálkockázatokat vállalni. Egyszer azt mesélted, hogy a kezdőtőkédetúgy szerezted, hogy szerencsejátékot játszottál útközben azIndia felé tartó hajón.

– Tényleg? – Adam elcsodálkozott. – Nem hittem volna, hogyszerencsejátékos vagyok.

– Nem is voltál az. Hogy is magyaráztad...? – Simon hátradőlta fotelban, és keresztbe tette hosszú lábait. Arra gondolt,milyen érdekes, hogy ennyire könnyedén tudnak beszélgetni annakellenére, hogy Adam szemében nincs közös múltjuk. – Azt mondtad,az igazi szerencsejátékosok betegesen vágynak az izgalomra, ésszükségük van arra, hogy a vereség kockázata is fennálljon, hogyigazán élvezzék a játékot. Te mindig hidegvérrel játszottál, éskizárólag egy okból: azért, hogy nyerj. Soha nem szálltál be ajátékba, csak ha jók voltak az esélyek, és aki jól tudjakiszámítani a valószínűséget, az mindig jól is fog játszani.Amikor én megismertelek, már egyáltalán nem játszottál, bár azüzleti életben néha félelmetes kockázatokat vállaltál, deamennyire én láttam, szinte mindig jó eredménnyel.

– Miféle kockázatokat?Simon egy pillanatig elgondolkodott.– Amint már mondtam, nem voltam túl tájékozott az üzleti

ügyeiddel kapcsolatban, de egy ilyen esetről tudok. Volt egyfélvér hajóskapitány, aki rejtélyes körülmények közöttelveszítette a hajóját, és épp halálra itta magát a bombayikikötő közelében. Te bérbe adtál neki egy új hajót, azzalárfeltétellel, hogy elfelezitek a hasznot, és ha vállalja, hogyáthajózik a Kelet-indiai szigetek egy olyan részén, amelyhírhedt volt a kalóztámadásokról. Mindenki őrültnek tartott,amiért odaadod neki a hajót, de végül a kockázat kifizetődött.Mindezt azért tudom, mert azt javasoltad, hogy én is fektessekbe valamennyit a rakományba, mivel épp a pénzügyi összeomlásszélén álltam, és végül óriási hasznot húztam a tanácsodból.

– Szóval hagytam, hogy mások kockáztassák az életüket, én meglearattam a profitot? – vonta fel Adam a szemöldökét. –Bizonyára nem volt illegális a dolog, de azért van benne némiélősködés.

– Nincs semmi élősködés abban, hogy új életet adtál annak azembernek. A kapitány végül keresett annyit, hogy meg tudta vennitőled a hajót. Különben is – mosolyodott el Simon – , ha azthiszed, gyáva vagy, meg kell említenem azt is, hogy az első

127

útján elkísérted a kapitányt. Ha jól tudom, van egy szablyaokozta heg a bal karodon.

– Ez attól van? – pillantott Adam önkéntelenül a kabátujjára.– Úgy kellett átküzdenetek magatokat a Malaka-szoroson.Adam felsóhajtott, és beletúrt barna hajába.– Azt hiszem, ez még mindig jobb, mint hagyni, hogy mások

vállalják helyettem a kockázatot. De néha azért eltűnődöm,kicsoda ez az Adam Yorké. Teljesen idegennek tűnik számomra.

– Nagyon bonyolult ember voltál... illetve vagy, Adam.Valószínűleg közelebb álltam hozzád, mint bárki más az indiaiismerőseid közül, de még így sem mondhatom, hogy igazán jólismertelek.

– És milyennek láttál? – kérdezte Adam Simonra szegezve atekintetét.

Simon egy kicsit habozott.– Olyan férfinak, akiben valódi intellektuális kíváncsiság

rejlik, és sok minden érdekli. Megküzdöttél a gazdagságért, denem volt benned kapzsiság. A sikered nagyrészt abból származott,hogy jól ítélted meg az embereket, mint például azt ahajóskapitányt. Lehetőséget adtál azoknak, akik megérdemelték,és ők cserébe hűséggel fizettek, és minden alkalmazottad alegjobbat próbálta nyújtani. Mindig úgy gondoltam, hogy vanvalami titkos szenvedélyed, ami hajt, de soha nem tudtamrájönni, mi lehet az.

Adam megint felsóhajtott, és szórakozottan végigsimított akötésen, amely már sokkal kisebb volt, mint eredetileg. Minéltöbbet tudott meg önmagáról, annál kevésbé értette. Vajontényleg lappang valami sötét titok Adam Yorké szíve mélyén? Azember azt gondolná, hogy erről azért a mostani állapotában istudnia kellene. Eszébe jutott egy újabb kérdés.

– Volt magánéletem is Indiában, vagy teljesen lefoglalt amunka?

– A legtöbb társasági eseménytől távol tartottad magad –felelte Simon. – Egyszer azt mondtad, nem tetszik az, hogy avagyonod miatt látnának szívesen olyan családok, akik pár évvelkorábban még lenéztek volna a származásod miatt. – Simonnakeszébe jutott még valami. – De volt egy szeretőd. Egy fiatalkínai lány, akit, azt hiszem, egy rabszolga-kereskedőtőlmentettél meg. Szabadon akartad engedni, de ő nem volt hajlandóotthagyni téged.

128

– Te jóságos ég – mondta Adam döbbenten. – És mi lett vele,amikor otthagytam Indiát? Ugye nem hoztam magammal? – kérdezterémülten.

– Ne aggódj, nem rejtegeted Londonban – nyugtatta meg Simon.– Szép hozományt adtál neki, ő pedig azt tervezte, Szingapúrbautazik, hogy férjet találjon magának. A kínai nagyongyakorlatias népség.

Adam fanyarul elmosolyodott.– Hát, lehettem volna ennél kicsapongóbb is. – De miközben

áttértek általánosabb témákra, továbbra is azon tűnődött, vajonmilyen meglepetéseket tartogat még a múltja.

Lord Launceston remekül beilleszkedett a kis társaságba, és akövetkező néhány nap zökkenőmentesen telt el. Adam hálás volt,amiért a többiek olyan könnyedén bánnak vele, mintha azamnéziája nem lenne több gyorsan múló, könnyű kis nyárimegfázásnál. Mindnyájan készségesen beszélgettek vele, hakérdései voltak, és a hangulat mindig nyugodt volt. Mindensokkal nehezebb lett volna, ha érzékeltetik vele a sajátaggodalmukat vagy az elvárásaikat.

Ideje nagy részét az unokahúgával töltötte. Az ízlésük és agondolkodásuk annyira összeilleti, hogy Adam számára teljesennyilvánvaló volt, miért akartak összeházasodni. Mindazonáltal azis feltűnt neki, hogy ha olyan helyzetbe kerültek, amelylehetőséget adott volna a testi közelségre, Antonia mindigvisszahúzódott. Ez érthetetlen volt – a lány többnyire nagyon isspontán és szeretetteljes módon bánt vele, mégis volt bennevalami tartózkodás, ami arra intette Adamet, hogy ne viselkedjenvele úgy, ahogy általában egy férfi viselkedne a jövendőbelifeleségével.

Adam csodálta a lány pompás alakját, és sokat tűnődött azon,hogy a dús, vörösesszőke hajkorona vajon olyan selymes-e, mintamilyennek látszik, de visszafogta a vágyait. Túl sok mindenvolt még, amit nem tudott a közös múltjukról; talán Antoniaazért ilyen tartózkodó, mert régebben túlságosan is követelőzővolt vele. Úgy érezte, ezt a témát még nem vitathatja meg vele,úgyhogy inkább tovább várta a megfelelő alkalmat.

Lord Launceston a Thornleigh-be érkezését követő egy hétbensok időt töltött Judith társaságában. Kövületeket és virágokatgyűjtöttek, megcsodálták a Hold tengereit és krátereit,könyvekről beszélgettek, és sülve – főve együtt voltak. Judithvégtelenül – és veszélyesen – élvezetesnek találta Simon

129

társaságát. Sajnos úgy tűnt azonban, hogy az állandó együttlétüksemmiféle hatással nincs Antóniára. Nemcsak hogy feltűnően nemvolt féltékeny, de szinte észre sem vette a társalkodónőjét és avendéget, mivel Adam annyira lefoglalta minden figyelmét. Judithképtelen volt elviselni, ha együtt látta őket, úgyhogy egyregyakrabban fordult Simonhoz vigasztalásért.

A nyár szokatlanul meleg volt, és a késői vacsora után úgydöntöttek, sétálnak egyet a kertben, hogy hűsöljenek egy kicsit.Miután Antonia belekarolt Adambe, Simon is a karját nyújtottaJudithnak, és követték őket az alkonyi félhomályba. A rózsákpompásan illatoztak ilyenkor estefelé. Judith mélyen beszívta azillatot. Az idegei úgy megfeszültek az utóbbi egy hétben, mint ahárfa húrjai, és most kellemes volt végre csak élvezni apillanatot és a mellette lévő férfi társaságát.

A másik pár egy kicsivel előttük járt. Judith látta, hogyAdam leszakít egy sárga rózsát, aztán nagy ceremóniávalátnyújtja Antóniának, aki hangosan felnevet. Még mindig kacagvaa füle mögé tűzte a rózsaszálat, aztán ismét belekarolt azunokabátyjába.

Simon, aki szintén figyelte őket, szomorkásán megjegyezte:– Nem értünk el túl nagy haladást abban, hogy elválasszuk

egymástól Adamet és Antóniát, nem gondolja?– Könnyebben menne, ha rosszindulatúak lennénk – felelte

Judith. Simon kérdő pillantására hozzátette. – A sok-sok évalatt, amelyet idegenek házában éltem le, megtanultam, hogy alegsikeresebb intrikusok mindig azok, akik élvezik, ha fájdalmatokozhatnak másoknak. Az lehet a baj, hogy egyikünk sem akarrosszat. Csak azt szeretnénk, ha mindenki boldogan élne, amegfelelő partner oldalán. – Ehhez nemigen volt mit hozzátenni,úgyhogy az elkövetkező fél órában csak sétálgattak a kanyargóskerti utakon, és nem nagyon beszéltek. Judith mindig nagyonszerette a thornleigh-i kertet, és soha nem látta még szebbnek,mint ezen az estén. Bár nem volt még teljesen sötét, nem túlmagasan a horizont felett fényesen ragyogott egy csillag azégbolton. Judith rámutatott.

– Ugye, ez a Vénusz, az Esthajnalcsillag?– Igen – felelte Simon, akinek tetszett a tájékozottsága. – A

Vénusz a legfényesebb objektum az égen a Nap és a Hold után.Tudta, hogy a planéta szó azt jelenti, hogy vándor? Azértnevezték el így a régiek a bolygókat, mert vándorolnak azégbolton.

130

– Ha nem igazán csillag, ez azt jelenti, hogy kívánni semlehet valamit, ha meglátjuk?

Simon furcsa arckifejezéssel pillantott a társnőjére.– Dehogynem lehet. A kívánságok és az álmok magasabb rendűek,

mint a csillagászat, és melyik csillagtól kérhetnénk inkább,mint a Vénusztól, a szerelem bolygójától?

Judith bámulta a szikrázó fénypontot, aztán megrázta a fejét.Amit kíván, az úgyis lehetetlen, a legmerészebb álmait ismeghaladja. Jobb nem is gondolni rá, és nem bevallanireménytelen vágyait.

A séta során végül elértek a kis patakhoz, és megálltak, hogyhallgassák a víz halk csobogását. A néma csöndben az ösvényenközeledő másik pár hangja is megütötte a fülüket. Épp mielőttAdam és Antonia felbukkantak volna az ösvény kanyarulatában,Simon odafordult Judithhoz.

– Ideje lenne, hogy adjunk valamit Antóniának, aminelgondolkozhat. – Judith látta, hogy Simon arcán egy pillanatracsibészes mosoly villan fel, aztán a karjába szorította, ésodahajolt, hogy megcsókolja.

Judithnak elakadt a lélegzete. Tudta, hogy ez óriási hiba, deképtelen volt ellenállni. Átkarolta Simon nyakát, hozzásimult,és az elfojtott vágy minden hevességével válaszolt a csókjára.Homályosan hallotta Adam és Antonia lépteit, és azt is, hogyhirtelen elhallgatnak, aztán halkan visszavonulnak, de mindezvégtelenül távolinak tűnt.

Nem számított más, csak Simon karja, ahogy átöleli, a mégjobban fellobbanó szenvedély, az ajkára tapadó ajkak melegsége.Nagyon is igaza volt, amikor tartott annak a következményeitől,ha belemegy a játékba, és hagyja, hogy Simon udvaroljon neki –ami számára csak ürügy, az Judith számára fájdalmasan elevenvalóság volt. Soha nem adta át magát az álmainak, de ekkorelárasztotta az egész életében érzett vágy. Nem is tudta, mennyiideig álltak ott egymást átkarolva – végtelenül hosszúnak tűntaz idő, mégis túlságosan hamar véget ért.

Tudta, hogy minél tovább folytatják, annál nehezebb leszmegbirkóznia a következményekkel, úgyhogy gyorsan kibontakozotta férfi öleléséből. A szinte teljes sötétségben épp csak annyitlátott Simon arcán, hogy őt is ugyanúgy felkavarta, ami történt.Érthető, ha zavarban van, hiszen a megjátszott öleléssel csakAntóniát akarta féltékennyé tenni. Megdöbbentő lehetett, hogy ahalk szavú kis társalkodónő ilyen szenvedélyessé változott a

131

karjaiban, és úgy csókolta, mintha a mennyországot jelentené aszámára... vagy a poklot.

Judithnak, miután végre lecsillapodott a szívverése ésfelgyorsult lélegzete, sikerült könnyedén megszólalnia, minthacsak megjátszotta volna a dolgot.

– Ezzel talán kissé felkavartuk a kedélyeket. Reméljük, hogysegíti majd a cselszövésünket.

Hosszú csönd következett. Simon arca feszült lett, aztánkisimult, és olyan lett, mint egy hideg márványszobor.

– Igen, reméljük.Miközben visszasétáltak a házba, nagyon vigyáztak, hogy még

csak véletlenül és futólag se érjenek egymáshoz.

Antonia épp egy mulatságos kis történetet mesélt Adamnekarról, amikor egyszer gyerekkorukban belegázoltak a patakba, acselédség nagy bosszúságára. Aztán odaértek az ösvénykanyarulatához, és megpillantották Simont és Juditht egymáskarjában, a világról megfeledkezve. Antonia megtorpant alátványra, és földbe gyökerezett lábbal ott állt volna, ha Adammeg nem ragadja a karját, és el nem vezeti onnan.

Antonia zsibbadtan kapaszkodott belé, miközben Adam elkísértea patakpartról. Miért is ne csókolhatna meg Simon egy másik nőt?Végül is visszaadta neki a szabadságát. Tényleg azt akarná, hogytovábbra is utána epekedjen? Gyalázatosan viselkedik, mint egyféltékeny nőszemély – mindig is megvetette az ilyeneket. Örülniekellene, hogy két ember, akik ennyire kedvesek neki, érdeklődikegymás iránt. Ha jobban belegondol, Judith a kékharisnyahajlamaival és csendes, megértő természetével pontosan az, akireSimonnak szüksége van.

Ha így áll a helyzet, miért érzi mégis úgy, hogylegszívesebben leroskadna itt helyben a földre, és sírvafakadna?

Adam kissé csodálkozva szólalt meg.– Miért vagy úgy meglepve? Nyilvánvaló volt, hogy van köztük

valami. Ellenzed, hogy a társalkodónődnek udvarlója legyen?Antonia azon kapta magát, hogy az ujjai egész belevájódnak a

férfi karjába. Erővel kellett kényszeríteni magát, hogy kicsitlazítson a szorításán. Ugyan, milyen jogon kifogásolhatná, haSimon máshol keres vigaszt? Ő volt az, aki pár nap leforgásaalatt úgy döntött, hogy feleségül megy Adamhez. De ez azértmégiscsak más! Alaposan megszidta önmagát.

132

– Mint már mondtam, nem mindig vagyok túl jó megfigyelő.Többnyire te kötötted le minden figyelmemet.

– Azt hiszem, ez hízelgő rám nézve – mormolta Adam. Megálltaz ösvény közepén, és szembefordult Antóniával. Az egyresűrűsödő sötétségben fürkészően rászegezte a tekintetét. A szememost inkább zöldnek tűnt, mint szürkének, és olyan áthatóannézte, hogy Antonia már-már kezdte kényelmetlenül érezni magát.Adam felemelte a kezét, és leheletfinoman végigcirógatta a lányarcát a homlokától az álláig, aztán az ujjai végigsiklottak azálla mentén a nyaka érzékeny hajlatáig. Az érintés mélységesenerotikus volt, és Antonia megborzongott a vágy és a félelemelegyétől. Vágyott ugyan az érintésére, mégis helytelennekérezte, hogy ilyen módon akarja az unokabátyját.

– És miért kellett annyit törődni velem, húgocskám? –kérdezte halkan. – Mert egy szegény beteg ember vagyok, akiápolásra szorul, vagy mert a jövendőbeli férjed?

A keze a lány tarkójára siklott, lágy simításokkal, amelyekátmelegítették és megnyugtatták Antóniát. Az érzelmeireménytelenül zavarosak voltak, ide-oda hányódott a vágy és akétely között.

– Azt hiszem, mindkettő miatt – felelte bizonytalanul.– Milyen kár – mondta Adam. Elhúzta a kezét, mire Antonia

hirtelen úgy érezte, mintha megfosztották volna valamitől.Nagyon is tudatában volt, hogy igazából nem tudja, mit is akarAdamtől – és ami még rosszabb, ezzel Adam is tökéletesentisztában volt.

Amikor Adam visszatért a hálószobájába, azonnal megjelentBradley, hogy megnézze, a gazdájának nincs-e szüksége valamire.Marcona kalózkülseje ellenéré úgy sürgött-forgott körülötte,mint egy kotlóstyúk.

Adam kikötötte a nyakkendőjét, és megkérdezte:– Gyakran beszéltem az unokahúgomról?– Lady Antoniáról? Szinte soha, uram. – Bradley eltöprengett.

– Amikor a levelei megérkeztek, úgy tűnt, nagyon örül nekik, desoha nem beszélt róla. – Még egy kicsit elgondolkozott, éshozzátette: – Azt tudja, hogy a miniatűr portréját a zsebórájafedelében őrzi?

– Nem, nem tudom. – Adam előhalászta az óráját. Ez is csakegy tárgy volt a számára, amelynek nem szentelt különösebbfigyelmet, de amikor alaposabban megvizsgálta, felfedezett egykis kallantyút, amellyel fel lehetett pattintani a fedél hátsórészét. Antonia arcképe rejtőzött alatta, amely elevenen

133

megragadta vörösesszőke haját és vidám mosolyát. Tizenhat-tizenhét éves lehetett, amikor a portré készült.

Adam tanulmányozta az arcképet, ahogy valószínűleg azokban ahosszú években is tehette, amelyeket a világ túlsó feléntöltött. Most már volt egy erős sejtése arról, mi lehetett az atitkos szenvedély, amely annak idején Indiáig űzte, de sajnos,most is éppolyan tanácstalan volt, hogy mit tegyen ez ügyben,mint amilyen akkoriban lehetett.

Antonia rosszul aludt, és úgy döntött, kihagyja a szokásosreggeli lovaglást. A thornleigh-i birtok meglesz egy napig aszemélyes ellenőrzése nélkül is. A szokásosnál később kelt fel,aztán lement a reggelizőszobába. Judith már ott volt, éppteázott, és idegesen játszadozott egy szelet pirítóssal,amelyből alig maradt más, mint egy kupac morzsa. Amikor Antoniabelépett, felnézett, és összerezzent. Szokatlan volt, hogyThornleigh úrnője ebben az időpontban jelenjen meg. Judithminden bátorságát összeszedve megszólalt.

– Ami a tegnap estét illeti...Antonia egy legyintéssel belé fojtotta a szót.– A világon semmit sem kell mondanod. – Tudta, hogy ez elég

mereven és barátságtalanul hangzik, de képtelen volt rávennimagát, hogy kedvesebb legyen.

– Ha téged kellemetlenül érint a dolog, akkor nagyon is megkell beszélnünk – mondta Judith komolyan.

Antóniának sikerült kissé természetesebb hangon folytatnia.– Csak meglepődtem – ismerte be. – Nem tudtam róla, hogy Lord

Launcestonnal ti ketten ilyen közel álltok egymáshoz. Attóltartok, sajnálatos módon nem figyeltem oda rátok.

Judith arca továbbra is aggodalmas maradt.– Nem szeretném, ha azt gondolnád, hogy a hátad mögött

összejátszottunk. – Elhallgatott, és az ajkába harapott.Boldogtalanabbnak látszott, mint valaha.

– Szó sincs erről – mondta Antonia, és idegesen felnevetett.– Mindketten felnőtt emberek vagytok, és függetlenek. Nemhiszem, hogy Simon az a fajta férfi lenne, aki játszik egy nőérzéseivel, de még ha olyan volna is, nem helyénvaló, ha énfigyelmeztetlek erre. Végül is te vagy az én gardedámom, és nemfordítva.

Judith élesen válaszolt.– Antonia, ne beszélj mellé! Azt hiszem, még annak is jobban

örülnék, ha dühös lennél. Felzaklató lehetett látni, ahogy egy

134

másik nőt ölelget az a férfi, aki nem olyan rég még a tevőlegényed volt. Ami történt, az tulajdonképpen véletlen volt.Kérlek, hidd el nekem, inkább soha többé nem akarom látniSimont, mint hogy emiatt véget érjen a barátságunk.

Judith nyíltsága lecsillapította Antonia idegességét. Leültegy székre.

– Jaj, istenem, Judith, tudom, hogy rémesen viselkedem –mondta szomorúan. – Nagyon megdöbbentő volt együtt látnibenneteket, amikor alig pár héttel ezelőtt Simon még avőlegényem volt, de ki vagyok én, hogy ítélkezzem felette? Énfeleennyi idő alatt lettem Adam jegyese. – Előrehajolt, éskomolyan folytatta: – Amikor jobban belegondoltam, rájöttem,hogy Simonnal ti ketten sokkal jobban illetek egymáshoz, mint őmeg én. Te sokkal intellektuálisabb vagy, sokkal megértőbb, éssoha nem gyötörnéd meg azt a szegény embert, ahogy én tettem. Hakomolyan szeretitek egymást, én leszek az első, aki sokboldogságot kíván nektek.

Juditht mardosta a bűntudat. Ennyit az elméletéről, amelyszerint Antonia büszke és féltékeny lesz. Antonia olyanmegértőnek bizonyult, hogy az már szinte elviselhetetlen volt.És ha ez még nem lett volna elég, ráadásul nyilvánvaló volt,hogy a Simonnal kidolgozott stratégiájuk nem válik be, egyrevalószínűtlenebbnek tűnt, hogy el tudnák választani egymástólAdamet és Antoniát. A legeslegrosszabb pedig az volt, hogy azösszeesküvésük katasztrofális és nem várt következményekkel jártJudithra nézve. Vett egy mély lélegzetet.

– Nem tudom, mi fog történni, de az biztos, hogy ajókívánságok még koraiak. Aminek a szemtanúja voltál, az csakpillanatnyi gyengeség volt, nincs semmi jelentősége.

Antonia szkeptikus arcot vágott, de nem erőltette tovább atémát, amiért Judith mélységesen hálás volt. Egyre inkább azvolt az érzése, hogy ők négyen egy restauráció korabeli vígjátékszereplői, amelyben állandóan cserélődnek a szerelmespárok – abaj csak az, hogy ez egy meglehetősen rossz komédia.

Adam és Antonia kikötötték a lovukat egy kis völgyben, aztánfelkapaszkodtak a meredek hegyoldalon. Adam cipelte azelemózsiás kosarat, miközben Antonia próbált megbirkóznilovaglóruhájának bő szoknyájával. Eddig valamiért egyszer semejtették útba az Aerie-t a lovaglásaik során – talán, mertamikor utoljára itt jártak, Antonia Simon elvesztését gyászolta.Ez a hely azonban fontos szerepet játszott a múltjukban. Ideje

135

volt, hogy megmutassa Adamnek, ezért úgy döntött, elhívjapiknikezni.

Átbújtak a sziklák közt nyíló keskeny hasadékon, és kiértek asziklapárkányra, ahonnan már jól látszottak a ködös horizontonmagasló hegycsúcsok. Adam letette a kosarat a puha fűbe, ésmélyet szippantott a levegőből, miközben megcsodálta alélegzetelállító kilátást. Antonia a szeme sarkából figyelte;abban reménykedett, talán felismeri a helyet, de nem akarta akérdéseivel megzavarni. Adam megsejtette a ki nem mondottkérdést, és megszólalt.

– Nem igazán emlékszem rá, hogy valaha is itt jártam volna,de biztos vagyok benne, hogy nagyon is sokszor megfordultam ezena helyen.

– Igen, Aerie-nek neveztük el, és gyerekkorunkban ez volt akedvenc búvóhelyünk.

Adam végignézett a vadvirágoktól tarkálló füvön, majdtovábbvándorolt a tekintete a lábuknál elterülő messzeségbe.

– Meg tudom érteni, hogy miért. Idefent szinte olyan érzés,mintha mi is madarak volnánk.

– Órákat töltöttél azzal, hogy a sólymokat figyelted, és azontűnődtél, milyen lehet repülni.

Adam mosolyogva ránézett a lányra.– És te mit csináltál, amíg én a madarakat lestem?– Én túlságosan is nyughatatlan voltam az ilyesféle

elfoglaltsághoz, úgyhogy mindig hoztam magammal egy könyvet, ésinkább olvasgattam. – Antonia elmosolyodott. – Ha elolvastam, ésnem volt nálam másik, akkor addig nyaggattalak, míg végül úgynem döntöttél, hogy jobb lesz, ha indulunk. Adam felnevetett.

– Rémes kis boszorka lehettél.– Ehhez nem fér semmi kétség, de te mindig nagyon is

szerelmes voltál velem. – Antonia a kosárra mutatott. – Az elsődolgunk mindig az volt, hogy megkóstoltuk, milyen finomságokatcsomagolt a szakácsnő.

– Isten ments, hogy megszegjük a régi szép hagyományokat –mondta Adam tréfásan. Elővett egy; takarót a kosárból, ésleterítette, nehogy fűfoltos legyen a ruhájuk.

A szakácsnő omlós húsos pitéi mindig roppant ízletesekvoltak, és a szabadban még jobban estek. Savanyúságot iscsomagolt mellé, és jó erős barna sört – ennél fejedelmibblakomát kívánni sem lehetett volna. Meleg nap volt, ígymindketten levették a kabátjukat, a fejük alá gyűrték párnának,és hátradőltek a takarón, hogy kiélvezzék a napsütést. Az a

136

fajta bizalmas, csendes elégedettség vett erőt rajtuk, amelygyerekkorukban is annyiszor. Antonia már majdnem elszunyókált,amikor Adam tettetett könnyedséggel megszólalt.

– Mindazon dolgok közül, amelyekre nem emlékszem, az alegbosszantóbb, hogy olyan keveset tudok arról, milyen viszonyvolt kettőnk között. Azt mondod, világéletünkben ismertükegymást, és össze akartunk házasodni, mégis olyan tartózkodástérzek benned, ami nem tűnik helyénvalónak egy jegyespárnál. –Antonia erre rögtön éber lett; azon tűnődött, túlságosan is jómegfigyelő unokabátyja nem jött-e rá valamiből, hogy azeljegyzésük enyhén szólva szabálytalannak mondható. Egyikkönyökére támaszkodott, és Adamre nézett, aki alig egy méterrevolt tőle. Szinte megbabonázta intenzív tekintete. Széles, izmosvállát még jobban kiemelte a fehér ing, és bár félig elnyúlvafeküdt a fűben, így is visszafogott erő áradt belőle.

– Nem emlékszem valami fontosra, amit tudnom kellene rólad,Antonia? – kérdezte. – Megbántottalak valamivel, vagymegijesztettelek, és ezért félsz tőlem?

Antonia nagyon is tudatában volt az Adamből sugárzó férfiaserőnek, és rájött, hogy egy kicsit valóban fél tőle. Azunokabátyja, akivel együtt nőtt fel, mindig is a biztonságotjelentette számára, és egész életében támaszkodhatott védelmezőerejére. De Adam nem a bátyja, és nem is eunuch, aki megelégszikazzal, ha messziről csodálhatja, és nem akar ennél többet. Úgydöntött, hogy a szeretője lesz és a férje – és ha igaziházasságot akar, akkor át kell adnia magát ennek az ijesztőférfiasságnak, és meg kell bíznia benne, hogy nem fog ártanineki. Ha nem tud megbízni Adamben, akkor miben reménykedhet, éski másban bízhat?

– Soha nem bántottál meg. Tudom, hogy kissé visszafogottvoltam, de ennek leginkább az amnéziád az oka – felelte Antonia,és ez részben igaz is volt. – Mivel idegen voltam a számodra,nem akartam túl követelődző lenni, vagy lerohanni téged, amikoregy furcsa új világban kell megtalálnod a helyed. – Antonialélegzete felgyorsult az izgatott várakozástól, és közelebbhajolt Adamhez. – Nem akarom, hogy bármiféle korlát elválasszonminket egymástól.

Az ajka összetalálkozott a férfi ajkával. Adam felnyögött,átkarolta a derekát, és magához szorította. Antonia csókja csakpróbálkozás volt, de Adam válasza már nem. Kikötötte a lányhaját összefogó szalagot, és belemélyesztette ujjait a fényeshajtömegbe.

137

– Ezt azóta szerettem volna megtenni, hogy először magamhoztértem, és megláttalak.

Antonia a férfi karjaiba simult. Megrázta a szenvedély, amelyvégigfutott a testén. Nem volt semmi testvéries Adam ölelésében,és abban sem, ahogy Antonia mohón viszonozta a csókját. Egyetlenpillanat alatt megváltozott a kapcsolatuk természete, és sohatöbbé nem lesz ugyanaz, mint egykor volt. Mindig is szeretteAdamet, de ez a szeretet most új dimenziót kapott, amelyetkorábban nem ismert. Antonia végignyúlt a takarón, és ahogy Adamátkarolta, érezte, hogy körbeveszi az ereje, élvezte ránehezedősúlyát és kemény izmait. A korábbi idegessége elszállt, minthajnali pára a napfényben, már szinte el is feledkezett róla.

Amikor Simont csókolta meg, az édes és varázslatos érzésvolt, mint amikor egy romantikus álom valóra válik, de amitAdammel érzett, az tűz volt és föld, szenvedély és valóság:Amikor a férfi keze a mellére siklott, felkiáltott aboldogságtól, és a hátát ívelve élvezte a szakértő simogatást.Gyűlölte, hogy a ruha elválasztja tőle, azt akarta, hogyzavartalanul birtokolják egymást.

Néhány mámorító percig tartott az őrült szenvedély. A vágyelsöpörte Adam Antóniával kapcsolatos minden kételyét, és kishíján a józan ítélőképességét is. Szinte fájdalmasan kívánta, éstudta, hogy bármit is tenne, a lány boldogan beleegyezne. De azemlékezetében tátongó fehér foltok óvatossá tették. Önuralmautolsó foszlányát kihasználva elhúzódott Antóniától.

– Gondolom, mi még soha...Antonia kinyitotta a szemét. A tekintete homályos volt, a

keble hullámzott, ahogy levegő után kapkodott. Megértette abefejezetlen kérdést, és gyorsan megrázta a fejét.

– Nem, nem voltunk szeretők.Ha már megtörtént volna a dolog, most semmi sem tartotta

volna vissza Adamet, de így másképp állt a helyzet. A hátáragördült, és olyan erővel szorította meg Antonia kezét, hogyszinte összeroppantotta.

– Nem hiszem, hogy azt elfelejtettem volna – mondta zihálva.– És úgy viselkedtem, mint egy igazi úriember, vagy csak pipogyaalak voltam?

Antonia kissé bosszúsan nevetett– Mindig is a becsület szobra voltál.– Milyen kár! – Adam megcsókolta Antonia kezét, aztán az

arcához szorította. – Az is nagy kár, hogy annyi hasznos dolgot

138

elfelejtettem, azt viszont tudom, hogy az emberek elítélnénekazért, ha azt tennénk, ami mindennél természetesebb.

– Engem soha nem érdekelt túlságosan, mit gondolnak azemberek – felelte Antonia. Adam a saját vágyait és kételyeitlátta tükröződni a szemében.

– Azt hiszem, ezzel magam is így vagyok. – Adam ismét úgyérezte, hogy képes uralkodni magán. Az oldalára gördült, ígyszemben feküdtek egymással, alig fél méterre volt az arcuk. – Deazt akarom, hogy veled kapcsolatban minden jó legyen. – Antoniaajka lágyan és hívogatóan szétnyílt, csillogó vörösesszőke hajafelhőként vette körbe az arcát és a vállát. Adam lustamozdulattal végigsimított a lány karcsú testén a vállától acsípőjéig, aztán a mellére siklott a keze.

Antonia levegő után kapott a gyönyörűségtől, aztán pajkosanrámosolygott.

– Nekem ez nagyon is jónak tűnik.– Nekem is. – Adam minden akaraterejét összeszedve

elhúzódott, és felült. – Ha most nem hagyom abba, a jó szándékomitt fog heverni a fűben cafatokra tépve, ennek az elegánslovaglóruhának a rongyaival együtt.

Antonia is felült, és az ujjaival megfésülgette a haját.– Próbáljunk bölcsek maradni – mondta szomorúan, aztán kissé

felnevetett. – Neked mindig igazad van. Gyerekkorunkban mindigúgy gondoltam, hogy ez benned a legrémesebb.

Adam mélységesen hálás volt, amiért együtt tudnak nevetniazon, ami történt – vagyis jobban mondva, ami nem történt meg.Soha nem érezte még közelebb magához Antóniát, de szerette volnamég jobban megértetni magát vele. – Nem érzem teljesnek magam.Még mindig túlságosan sok minden hiányzik az összképből, és úgyérzem, óvatosnak kell lennem, mielőtt bármi olyat teszek, amineksúlyos következményei lehetnek másokra nézve. – Antonia kezeután nyúlt, szüksége volt rá, hogy megérinthesse. – Azt mondod,régen soha nem bántottalak meg. Nem szeretném most elkezdeni.Antonia megfeszült.

– Ez körülményesen fogalmazva azt akarja jelenteni, hogy nemkellene jegyben járnunk?

– Nem, dehogy! – Adam még jobban megszorította a lány kezét.– Csak azt, hogy jobb lesz, ha egyelőre nem tűzzük ki az esküvőidőpontját. Pár hét, pár hónap múlva vagy visszatér azemlékezetem, vagy sikerül megbékélnem a mostani életemmel. Ha ezmegtörtént, remélem, hogy hozzám jössz feleségül, amilyen hamarcsak lehet.

139

Antonia megkönnyebbülten felsóhajtott, aztán átkarolta Adamderekát, és a vállára hajtotta a fejét.

– Helyes. Egy pillanatra megijedtem. – Felemelte a fejét, ésmegcsókolta Adamet. – Olyan sokat vártunk már, egy kicsit mégigazán várhatunk.

Ez a csók gyengédebb volt, és szándékosan visszafogott, bár atűz még mindig ott lobogott benne. Lesz még idő a szenvedélyre –egyelőre ez a lágy édesség is bőven elegendő volt.

Tizenegyedik fejezet

Valami megváltozott Adam és Antonia között; Judith láttaabból, ahogy egymásra néztek, ahogy minden kis ürügyetkihasználtak, hogy megérinthessék egymást. Nem volt aviselkedésükben semmi illetlen, de a figyelmes szemlélőnek mégisfeltűnt. Nem tudta, hogy valóban szeretők lettek-e, de azérzelmi kötelék szinte kézzelfoghatóan erős volt köztük. Még hael is lehetett volna szakítani őket egymástól, már egyáltalánnem volt biztos abban, hogy neki és Simonnak joga van eztmegtenni.

Judith beletörődött, hogy elveszítette Adamet, és hogy talánígy is lesz a legjobb. Az álmatlanul töltött, keserű éjszakákonbeismerte magánk, hogy szerelmes Simon Launcestonba. Eleinte úgytett, mintha csak felületesen vonzódna hozzá, mintha amit érez,az nem volna több a csodálatnál, amelyet bármely nő érezne egyilyen külsejű férfi iránt. De amióta megcsókolta, már nem tudtatovább ámítani magát. Szerette Simon ragyogó okosságát, alelkében lakozó kedvességet, és a néha-néha megcsillanó tréfáshajlamát. Judith a szíve mélyén hitt abban, hogy ő sokkal jobbfelesége lehetne, mint Antonia. Ha Simon visszanyeri Antoniaszívét, akkor kevesebb hely marad az életében a szellemidolgokra, amelyek annyira foglalkoztatják. De ha Simon Antóniátakarja, ugyan ki hibáztathatná ezért...?

Az esti séta óta megromlott a kettőjük közti könnyed viszony,és Simon a kifogástalan udvariasság maszkja mögé húzódottvissza. Judith tudta, hogy felzaklatta és összezavarta a férfit,és időnként magán érezte fürkésző tekintetét. Simon Antóniát isszemmel tartotta, és Judith gyanította, hogy kezdi belátni, hogya helyzet reménytelen.

140

Judith tudta, hogy ha Simon ebbe végül beletörődik, el fogjahagyni Thornleigh-t, és ő soha többé nem fogja látni. Ha egyszermajd megöregszik, és valami távoli helyen tengeti az életét,akkor is emlékezni fog arra, ahogy elfordította a fejét, arcánakátszellemült szépségére, amikor mélyen elgondolkozott valamin,öntudatlanul kecses mozdulataira, hosszú, finom ujjaira.

A viszonzatlan szerelem kínjai ellenére Judith hálás voltazért, hogy mindez megtörtént. Anélkül, hogy tudott volna azegyoldalú szenvedélyről, Simon visszaadta azt a képességét, hogyálmodozni tudjon.

Adam levélben tájékoztatta az amnéziájáról az üzletiképviselőjét, Whittleseyt, aki ezentúl úgy küldte el aziratokat, hogy rövid leírást is mellékelt az üzlet addigialakulásáról és valószínű kimeneteléről, továbbá a sajátjavaslatait is ismertette. A rendszer kitűnően működött – máramennyiben Whittlesey nem ragadja meg a remek alkalmat, hogykifossza a főnökét. Adam azonban úgy vélte, hogy ha csakfeleannyira jól ítéli meg az embereket, mint ahogy mondják róla,akkor az ügynöke bizonyára becsületes lehet.

Épp egy újabb iratcsomó érkezett Londonból, Adam a;könyvtárszobában futotta át. És jött egy levél Manchesterből.Adam felbontotta, és olvasni kezdte, aztán hangosan felkacagott.

Antonia, aki egy fotelban összekuporodva olvasgatott,felnézett.

– Valami mulatságos?– Meglehetősen. James Malcolm, a mérnök, aki feltalálta azt a

pokoli gőzgépet, azt írja, hogy a robbanásnak köszönhetőenfelfedezett egy komoly tervezési hibát, amelyet azóta sikerültorvosolnia. Mostantól kezdve a motorjai nem kevesebb mint hárombiztonsági berendezéssel lesznek ellátva. – Adam a levélrepillantott. – Két biztonsági szelep lesz, az egyik olyan, hogysemmiképp sem lehet véletlenül elzárni, lesz egy higannyalműködő gőzhőmérő, amely leállítja a gépet, ha a biztonságiszelepek nem működnének, és ezenfelül lesz egy ólomdugattyú is,amely elolvad és kiengedi a nyomást, ha a víz szintjeveszélyesen alacsony lenne. Mr. Malcolm felhívja a figyelmemetaz új tervekre, és "Yorke-féle biztonsági motor"-nak kívánjaelnevezni a találmányát, a sajnálatos baleset emlékére.

Antonia becsapta a könyvet, és kiegyenesedett.– Még hogy sajnálatos baleset! Az a motor majdnem megölt

téged, erre Malcolm most hízelegni próbál, hogy továbbra istámogasd őt anyagilag. Adam nevetett.

141

– Ez bizonyos értelemben igaz, de Malcolm inkább csak jóüzletember. Tény, hogy a fejlődés mindig a kudarcokat követőváltoztatások eredményeképp jön létre. Legalább nem követeltemberéletet, hogy rájöjjenek, változtatásokra van szükség amotoron.

Antonia megjátszott rosszallással ráncolta a homlokát.– Lehet, hogy te könnyedén fogod fel, hogy majdnem

találkoztál Szent Péterrel, de én nem.A napfényben úgy ragyogott a haja, mint egy glória. Adam

elgyönyörködött a látványban.– Említettem már mostanában, hogy milyen hihetetlenül

gyönyörű vagy?Antonia elnevette magát.– Most meg te próbálsz hízelegni nekem.– Pontosan. – Adam felállt az íróasztaltól, megkerülte a

fotelt, és Antonia álla alá nyúlva felemelte az arcát, hogymegcsókolja. – Te vagy a legédesebb a világon.

Antonia átkarolta a férfi nyakát, hogy el ne szökhessen, éslelkesen viszonozta a csókot. Sokszor váltottak ilyen kis lopottcsókokat és öleléseket, amelyektől mindkettőjükben csak úgyforrt a vágy. Volt valami fájdalmas gyönyörűség abban, hogyennél soha nem mentek tovább, és Antonia tudta, hogy a jövőben,amikor már házasok lesznek, és akkor szeretkeznek, amikorakarnak, akkor is különleges nosztalgiával fog visszagondolnierre az időszakra. Ez most a várakozás ideje – és a beteljesüléscsak annál jobb, minél forróbb a várakozás.

Amikor végül már majdnem megfulladtak az ölelésben,elengedték egymást, Adam pedig megcsókolta a lány orra hegyét.

– Mára végeztem az üzleti ügyekkel. Nem megyünk ki a nyárilakba olvasgatni?

– Ez remekül hangzik. – Antonia felemelte a könyvét, amelyközben észrevétlenül a földre csúszott.

– Van valami érdekes olvasnivalód a számomra?– Simon nagyon ajánlotta ezt a könyvet a Midlands

földtörténetéről. Azt mondta, érdekes elméleteket vet fel.Az idő továbbra is meleg volt, és a nyári lak kellemes

hűvösséget nyújtott a nagy hőségben. A felső szintje nyitottvolt, csupán egy vadszőlővel befutott rács védte, amelybeengedte a fényt és a levegőt. A belső fal mentén körbefutópárnázott padon kényelmesen lehetett heverészni és olvasgatni.Antonia épp letelepedett, amikor Adam egyszer csak furcsa hangonmegszólalt.

142

– Lord Launceston elég különös dolgokat használkönyvjelzőnek.

Antonia kíváncsian felnézett, és meglátta, hogy Adam egycédulát olvasgat. – Ezúton értesítik a nagyvilágot, hogy AntoniaThornton, Lady Fairbourne Thornleigh-ből házasságot köt azabbotsdeni Lord Launcestonnal.

Adam fagyos, kérdő tekintettel nézett Antóniára.– Simon csak álmodozott minderről, vagy ez is olyasmi, amiről

tudnom kellene, de nem emlékszem rá?A csudába Simonnal meg a szórakozottságával! – füstölgött

magában Antonia. Ez lehet a londoni újságoknak szóló értesítés,amelyet elfelejtett postára adni. Antóniának nem volt sok kedveelmagyarázni a dolgot, de sajnos ezt nem úszhatta meg.

– Úgy volt, hogy összeházasodunk – ismerte be – , de nagyonhamar rájöttünk, hogy csak boldogtalanná tennénk egymást,úgyhogy felbontottuk az eljegyzést, és Simon elutazottThornleigh-ből.

– Hát ez valóban rendkívül gyorsan történhetett – jegyeztemeg Adam szárazon. – Ha jól emlékszem, úgy meséltétek, hogy LordLauncestonnal ugyanazzal a hajóval érkeztünk haza Indiából, kéthónappal ezelőtt. Az emlékeim három hétre nyúlnak vissza, amacclesfieldi eseményekig, tehát ezek szerint öt hét vagy mégrövidebb idő alatt történt, hogy megismerkedtél Simonnal,beleszerettél, szakítottatok, aztán elfogadtad az én házasságiajánlatomat.

– Tudom, ez így elég rémesen hangzik – felelte Antoniaelpirulva – , de lényegében ez történt.

– És én mit tettem, miközben ez a nagy dráma zajlottköztetek? – kérdezte Adam vészjóslóan szelíd hangon.

– Végig itt voltál mellettem – felelte Antonia kissébizonytalanul. – Vigasztaltál, és elláttál jó tanácsokkal.

– Milyen borzasztó unalmasan erényes alak vagyok – mondtaAdam könnyedén, de Antonia valami olyat is érzett ahangszínében, ami megijesztette. – Tudod, már úgy elfogadtam azamnéziámat, hogy el is feledkeztem arról, milyen szánalmasankeveset tudok az életem legfontosabb dolgairól. Azért mondtálnekem igent, mert kéznél voltam, és ez volt a legkényelmesebbmegoldás, hogy Lord Launcestont féltékennyé tedd? Vagy aztakartad bebizonyítani, hogy nem búslakodsz utána? Akárhogy is,nem örülök annak, hogy csak nekem kell a sötétben tapogatóznomazzal kapcsolatban, amit Thornleigh-ben mindenki más tud. – Adamfélretette a könyvet, felállt, és átsétált a nyári lak túlsó

143

végébe, nem is nézve Antóniára. – Nem csoda, hogy nem voltköztünk bizalmas testi közelség. Nem is lett volna rá idő, hogykialakuljon. – Szembefordult Antóniával, és a szeme olyanjéghideg volt, amiről Antóniának az jutott eszébe, hogy nemlehet gyenge ember az, aki alig néhány év alatt képes volt egyóriási vagyont felhalmozni. – És nehéz volt úgy tenni, minthaélveznéd az érintésemet, miközben egy másik férfi utánvágyakoztál? – Antonia döbbenten felkapta a fejét, de Adamkönyörtelenül folytatta. – Kénytelen vagyok eltűnődni azon, hogymennyi mindent nem tudok még arról, hogy mi folyik kellemes kistársaságunk körében. A tudatlanság roppant veszélyes dolog. Miketten egész nap együtt vagyunk, de azt nem tudom, hogyan töltödaz éjszakáidat. Lord Launceston talán azért tért visszaThornleigh-be, hogy rávegyen a békülésre? Ha igen, vajonmennyire élvezetes módon próbál meggyőzni?

Antonia halálra váltan meredt Adamre, aztán felugrott,odament hozzá, és megállt előtte. A szíve vadul kalapált afélelemtől.

– Adam, ez egyáltalán nem így van – mondta határozottan. –Négyéves korom óta te voltál az egyetlen ember az életemben,akire támaszkodhattam. A futó kis fellángolás, amelyet Simoniránt éreztem, csak segített rájönni, hogy valójában mennyireszeretlek. Nem azért akarok hozzád menni, hogy bosszút álljakSimonon, ő akkor már nem volt része az életemnek. Csak abaleseted miatti őszinte aggodalom hozta vissza Thornleigh-be.Simon soha egyetlen szóval sem utalt arra, hogy még mindig engemakarna. Te is láttad Judith társaságában. Úgy festett, mint akiegy másik nőt gyászol? – Olyan elszántan meg akarta győzniAdamet, hogy miközben beszélt, a mellkasára szorította a kezét,érezte a tenyere alatt a kemény csontokat és izmokat. – Elkellett volna mondanom neked az egész történetet, még ha nem isvet valami jó fényt rám, de minél több idő telt el közben, ésminél közelebb kerültünk egymáshoz, annál kevésbé tűntfontosnak.

Adam jeges tekintete megenyhült, ahogy fontolóra vetteAntonia szavait. Nagyon szeretett volna hinni neki. Antonia aférfi széles vállára hajtotta a fejét, és belekapaszkodott akabátja hajtókájába. Úgy érezte, nem tudná elviselni, hameggyűlölné azért, mert nem mondott el neki mindent.

– Azért akarok hozzád menni, mert szükségem van rád. Nemtudnám nélküled elképzelni az életemet.

144

Adam mozdulatlanul tűrte az érintését. Antonia a szívverésétis érezte a tenyere alatt. Aztán Adam felsóhajtott, és átkaroltaa lányt.

– Szegény kis húgocskám – mondta lágy baritonján.– Mennyi fájdalom és gyötrődés.Antonia sírva fakadt, bár maga sem tudta, miért.– Mindig is túlságosan jó voltál hozzám – suttogta.– Látod, ez a baj. Folyton arról beszélsz, hogy szükséged van

rám, de soha nem mondtad egyetlen szóval sem, hogy szeretsz.Antonia hirtelen megértette, mi az, ami valójában bántja

Adamet. Felemelte a fejét, és a szemébe nézett. Készen álltarra, hogy kimondja a teljes igazságot, amelyet csak ekkorértett meg.

– Simonnak túlságosan hirtelen vallottam meg azt, hogyszeretem, és nem akartam veled is így tenni, mert akkorértéküket veszítették volna a szavak. Ráadásul mindig úgyszerettelek, mint a bátyámat, és szinte vérfertőzésnek tűnt,hogy vágyat érezzék irántad. De ez megváltozott azon a napon,amikor az Aerie-nél jártunk. Ott felfedeztem, hogy egészenmásképp szeretlek, úgy, ahogy egy nő szeret egy férfit. –Lábujjhegyre állt, és könnyedén Adam ajkához érintette az ajkát.

– Szeretlek, minden fenntartás és korlát nélkül, és mindennéljobban szeretnék feleségül menni hozzád. Esküszöm, hogy ez ateljes igazság.

Adam átölelte és magához szorította a lányt.– Te jó ég, Antonia, annyira szerettem volna ezt hallani a

szádból! A legrosszabb az volt az egészben, hogy nem tudtam,hogyan éreztél irántam régebben, és nem mertem megkérdezni. –Adam csókja követelőző és birtokló volt, és Antonia örömmelfogadta. – Azt hittem, hogy valami nagyon meleg és valódi érzésfűz össze bennünket, és amikor megtaláltam ezt a papírt, nagyonmegdöbbentett. El kellett gondolkoznom azon, hogy nem tévedtem –e mindennel kapcsolatban.

– Ezt meg tudom érteni. Előbb el kellett volna mondanom, deegyszerűbb volt hallgatni. – Antonia arca mosolyra derült. – Denem én vagyok az egyetlen, aki kerülte, hogy szerelemrőlbeszéljen.

Adam szomorkásán elmosolyodott, aztán közelebb vonta magáhozAntóniát, és a fejére hajtotta az állát.

– Még az amnéziám ellenére is tudom, hogy mindig szerettelek,mint ahogy lélegezni sem felejt el az ember, amíg csak él.

145

Antonia felsóhajtott a boldogságtól, és megbújt a férfibiztonságot adó karjaiban. Hosszú ideig csak álltak egymástátölelve, végül Antonia felkacagott.

– Ez ugyanolyan, mint a gőzmotor.Adam elengedte a karjából, és kérdőn ránézett.– Mi olyan?Antonia elmosolyodott, leült a padra, és maga mellé vonta

Adamet.– A robbanás kellett ahhoz, hogy Malcolm rájöjjön, javítania

kell a terveken. Ugyanígy van velünk is. Eddig azt hittem,boldogok vagyunk, aztán valami nagyon elromlott, dehelyrehoztuk, és most boldogabb vagyok, mint valaha.

Adam hangosan felnevetett.– Jó érzéked van az analógiákhoz. – Szórakozottan

megdörzsölte a gyógyulófélben lévő sebet a fején. Kötés már nemvolt rajta, és az összevarrt seb körül lévő leborotvált résztmajdnem eltakarta hosszú haja.

– Fáj a fejed? – kérdezte Antonia.– Egy kicsit. Azon tűnődöm, vajon egész életemben fejfájásaim

lesznek-e, ha valami miatt felizgatom magam.– Soha nem szoktál könnyen feldühödni, és én mindent meg

fogok tenni, hogy ne adjak rá okot. – Antonia elgondolkozvafélrehajtotta a fejét. – El sem tudod képzelni, mennyire örülök,hogy dühösen reagáltál, ahelyett, hogy hideg lettél volna velem.Simon ilyenkor úgy magába zárkózott, mint egy kagyló a héjába.Ez győzött meg leginkább arról, hogy nem illünk össze.

– Meg tudom érteni, hogy neked ez nem tetszik. Te jobbanszereted a nyílt csatákat – bólintott Adam. – Szerintemkettőnknek sokkal összeillőbb a veszekedési stílusunk, bárbevallom, nem fogom hiányolni, ha nem gyakoroljuk túl gyakran.

Bár a feszültség elmúlt, Adam elgyötört külsején látszott,hogy fáradt, és a fejfájás is kínozza. Antonia tudta, hogyidőnként még napközben is rátör az álmosság, úgyhogy aztjavasolta.

– Mi lenne, ha ledőlnél ide a padra egy kicsit pihenni?Használhatnál engem párnának.

– Ennek az ajánlatnak nem tudok ellenállni – felelte Adam.Felrakta a lábát a padra, végignyúlt rajta, Antonia ölébehajtotta a fejét, és szinte azonnal elszunyókált.

Antonia mélységes elégedettséget érzett, A veszekedésfájdalmas volt ugyan, de utána közelebb érezte magát Adamhez,mint valaha. Szerették egymást, és érezte, hogy a jövőben még

146

szorosabbá fog válni a kapcsolatuk. Ha összeházasodnak, ésszeretők lesznek, aztán gyerekeik születnek...

A falnak támaszkodva Antonia is elszunnyadt, és amikorfelébredt, észrevette, hogy a fény színe mennyire megváltozott.Adam még mindig mélyen aludt, és Antonia örömét lelte abban,hogy elnézheti nyugodt, kisimult arcát, amely most olyan volt,mint egy kisfiúé. Adam nem volt ugyan olyan csodásan jóképű,mint Simon, de így is meglehetősen ellenállhatatlannak találta.Fölé hajolt, hogy megcsókolja a homlokát.

Az ajkának érintésére Adam szemhéja felpattant, és atekintete lassan Antonia arcára fókuszált. Antoniazavarodottságot, majd döbbenetet látott a zöldesszürkeszempárban.

– Tony...? – kérdezte Adam tétován.Antóniának kellett egy pillanat, amíg felfogta annak a

jelentőségét, hogy Adam a régi becenevén szólította, és amikorrájött, hogy ez mit jelent, nagyon izgatott lett. A baleset utánAntoniaként mutatkozott be Adamnek, aki azóta is így szólította,de előtte élete nagy részében mindig is Tony volt az unokabátyjaszámára.

– Adam, emlékszel, hogy mi történt?Adam értetlen arccal felült, jó távolra elhúzódott

Antóniától, és a fejéhez emelte a kezét. Amikor megérintette afélig gyógyult sebet, azt mormolta:

– Ez meg mi a fene...? – Körbenézett, aztán az unokahúgárapillantott. – Miért kérdezed, hogy emlékszem-e, mi történt?

– A robbanásra gondolok, és a fejsérülésedre. – Amikor látta,hogy Adam üres tekintettel néz rá, Antonia megkérdezte: – Adam,mi az utolsó emléked?

Adam felállt, és a homlokát ráncolva átsétált a nyári laktúlsó felébe.

– Macclesfieldbe készültem, hogy meglátogassak egy Malcolmnevű mérnököt. – Öntudatlan mozdulattal megdörzsölte a sebet afején. – Valami olyasmi dereng, hogy a reggelinél megkérdeztelektéged és Juditht, hogy van-e kedvetek velem jönni, és Judithmindkettőtök nevében igent mondott. – Adam zavartan megrázta afejét. – Ez ma reggel volt? Nagyon homályos az egész. Arra márnem emlékszem, hogy elmentünk-e Macclesfieldbe, és arra sem,hogy kijöttem veled ide a nyári lakba. – Halványanelmosolyodott. – Arról már nem is beszélve, hogyan kötöttem kiaz öledben, bár elég kellemes meglepetés volt így ébredni.

147

– Macclesfieldben Malcolm gőzmotorja felrobbant, két és félnapig eszméletlenül feküdtél utána. Amikor magadhoz tértél, nememlékeztél semmire, csak az absztrakt tudnivalókra – foglaltaössze tömören Antonia a történteket. – Ennek már három hete.Semmire sem emlékszel ebből az időből?

– A mindenségit! Kiesett volna három hét? – Adam döbbentarccal nézett. – Hát ez elég különös.

– Dr. Kinlock, az orvos, aki kezelt, azt mondta, hogy szintebiztos, hogy visszanyered az emlékezeted, méghozzá elégváratlanul, egyik pillanatról a másikra – magyarázta Antonia.

– Sőt mintha azt is mondta volna, hogy alvás közben történhetmeg. Kinlock azt is mondta, hogy lehetséges, hogy nem fogszemlékezni a baleset és az emlékezeted visszatérése közöttiidőszakra.

Míg Adam próbálta ezt megemészteni, Antonia az ajkábaharapott. Az első reakciója arra, hogy Adam visszanyerte amemóriáját, az öröm volt, de most már látta, hogy az egészelmúlt időszak, amelynek során egymásba szerettek, kitörlődöttaz emlékeiből. A nem is olyan régen váltott csókok és ígéretekAdam számára már nem léteznek. És ami még rosszabb, aviselkedése finoman megváltozott az irányába, nyoma sem volt abizalmasságnak, amely az utóbbi időben kialakult köztük.

Antonia rezignáltán vállat vont magában. Elölről kellkezdeniük mindent; lehet, hogy az elmúlt három hét legédesebbpillanatait nem tudja megosztani Adammel, de bizonyára mindenjobb lesz így, hogy újból a régi önmaga lett. És annak ismeglesz a maga szépsége, ha újból magához édesgetheti.

– Elég nehéz elhinni, hogy az életem egy darabja csak úgyeltűnt, de a bizonyíték rá van írva a koponyámra – mondta Adam,és újból megtapogatta a sebet a fején. – És lemaradtam valamifontos eseményről? – Helyeslően nézett végig Antónián.

– Boldogabbnak tűnsz, mint régebben. Simon talán visszatért,és rávett, hogy újból jegyezzétek el egymást? Nem hiszem, hogybármi más ilyen hamar meg tudott volna vigasztalni.

– Jaj, istenem, ez bonyolultabb lesz, mint gondoltam – mondtaAntonia zavartan, aztán hívogatóan megpaskolgatta maga mellett apadot. – Ha boldogabbnak látszom, az azért van, mert te és énhárom hete jegyesek vagyunk, és ez nagyon jót tett nekem.

Adam már indult, hogy leüljön a lány mellé, de a szavairakővé dermedt.

– Ez képtelenség – mondta gyanakodva összeszűkült szemmel. –És mi van Judithszal?

148

Antonia rámeredt.– Mi köze van ehhez Judithnak? – kérdezte értetlenül.– Lehetetlen, hogy megkértem volna a kezedet – mondta Adam

halálosan merev arccal – , mivel Judithszal eljegyeztük egymást.Antonia szíve összeszorult.– Az meg hogy lehetséges? Soha egyikőtök sem említett egy

árva szóval sem semmiféle eljegyzést.– Közvetlenül azelőtt történt, hogy Simonnal szakítottatok,

és mivel olyan boldogtalan voltál, nem akartunk előállni ezzel.– Adam hűvös kimértséggel beszélt, de a szemében ugyanaz a zavarés fájdalom tükröződött, mint amit Antonia érzett.

Antonia megrázta a fejét.– De hát, ha eljegyeztétek egymást, Judith miért nem szólt

semmit egész idő alatt? – Antóniának eszébe jutottak a balesetpillanatai, amikor szinte megőrjítette a fájdalom. Hogy isviselkedett eközben Judith...? Persze, ő is kétségbe volt esve,de szokásos tartózkodásával kevésbé mutatta ki az érzéseit.Lehetséges, hogy ugyanannyira aggódott Ádámért, mint ő? Azbiztos, hogy ugyanolyan odaadóan ápolta. Aztán eszébe jutottJudith arca, amikor közölte vele, hogy eljegyezték egymástAdammel. Többről volt szó, mint hogy meglepődött volna, vagyhelytelenítette volna a hirtelenséget; majdnem rosszul lett ahírre, ami nem is csoda, ha közben szerelmes volt Adambe. Nemvolt nehéz kitalálni, miért nem szólt semmit. Nyilván úgyérezte, már túl késő. Antonia a kezébe temette az arcát, ésegész testét hidegség járta át. – Ég óvjon mindnyájunkat –mormolta tompán.

Érezte, hogy Adam leül mellé a padra, és átkarolja a vállát.A visszafogott érintés már nem egy szerelmes érintése volt,hanem egy testvéré – Antonia azonnal megérezte a különbséget. –Tony, el kell mondanod, hogy mi történt – parancsolt rá Adam.

Most már nem segített más, mint elmondani a teljes, megalázóigazságot.

– Nagyon odavoltam, amikor megsérültél – kezdtebizonytalanul. – Nem tudtam elviselni a gondolatát, hogy esetlegelveszíthetlek. Simon végleg elment, és eszembe jutott, hogyegyszer azt mondtad, bármikor feleségül vennél, és akkor úgytűnt, hogy komolyan is gondolod. így aztán úgy döntöttem,elfogadom az ajánlatot. – Antonia nyelt egy nagyot. – Amikormagadhoz tértél a kómából, azt mondtam neked, hogy jegyesekvagyunk, és te kételkedés nélkül el is hitted, talán merthalványan ismerősnek tűntem. Akaratod ellenére soha nem

149

kényszerítettelek volna, de úgy tűnt, neked is kedvedre való adolog. – Antonia továbbra is csak az ölében heverő összekulcsoltkezeit bámulta. – Úgyhogy az elmúlt három hétben jegyesekvoltunk. – Végre összeszedte a bátorságát, és az unokabátyjaarcába nézett, de amit látott rajta, attól visszahőkölt. – Adam,ne nézz így rám! – kiáltott fel.

Adam felállt és odébb ment. A szemén látszott, hogy rögvestszétrobban.

– Micsoda átkozott zűrzavar! – motyogta halkan. – SzegényJudith.

Szegény Judith... Antonia figyelmét nem kerülte el, hogy Adamelső gondolata Judith volt, Judith, akit feleségül akart venni.Antonia biztos volt benne, hogy rá tudta volna venni Adamet,hogy újból szeressen belé, de most Judithnak tartozik hűséggel.Judithnak, a legjobb barátnőjének, akit akaratlanul is a pokolrataszított... Egy pillanatig eltűnődött, mit gondoljon arról,amikor látta Simonnal csókolózni, de annak a fényében, amitmegtudott, már sejtette, hogy félreértette a jelenetet, amireegyébként Judith is célzott.

– Adam, kérlek, ne haragudj rám! – könyörgött. – Tudatosansoha nem tettem volna olyat, amivel megbánthatlak téged vagyJuditht.

Adam arca megenyhült, de a teste még mindig feszült volt.– Nem vagyok dühös rád. Mindenki egyformán bűnös ebben a

dologban. Ha Judithszal nem tartjuk titokban az eljegyzésünket,vagy ha ő szólt volna a balesetem után, akkor mindez nemtörténik meg. – Adam ajka kesernyés kis mosolyra húzódott. – Mégszórakoztató is lenne, ha nem lenne ilyen fájdalmas mindenérintettnek. Nem tudod, hol van most Judith? Azonnal beszélnemkell vele.

– Hát persze – bólintott Antonia komoran, aki még mindig nemtért magához. Tudta, hogy amíg csak élnek, szoros kötelék fogjaösszefűzni őket Adammel, de a jövőben Judith lesz számára azelső. Judith lesz az, akit szeret, dédelget és védelmez. – Azthiszem, a házban van. – De volt még valami, amit Adamnek tudniakellett: – Simon is itt van Thornleigh-ben. Amikor értesült abalesetedről, azonnal visszatért Londonból.

Adam kifürkészhetetlen tekintettel nézett Antóniára, végülcsak annyit mondott:

– Értem. – Azzal sarkon fordult, és elindult a ház felé.Antonia nézte, ahogy széles vállú alakja eltűnik a sövény bokraiközött, és úgy érezte, mintha egy tőrt forgatnának meg a

150

szívében. Az isten most megbünteti az akaratosságáért és azönzéséért, minden bűnéért, amelyet valaha is elkövetett.Létezik-e az a szerelem, amelyre az egyik fél már nem emlékszik?Adam néhány napig legalábbis szerette őt. Ha okosabb lett volna,és korábban rájön, mit érez iránta, akkor most az övé lehetne –ezt ugyanolyan biztosan tudta, mint ahogy Thornleigh hegyeit ésvölgyeit ismerte. De az az Adam, aki őt szerette, nincs többé,sőt bizonyos értelemben soha nem is létezett.

Sajnos azonban a szerelem, amelyet ő érzett a férfi iránt,nagyon is fájdalmasan eleven volt. Antonia lehunyta a szemét, dehiába próbálta visszafojtani az arcán végigpatakzó könnyeket.

Lord Launceston alapos ember volt, ezért most is órákattöltött azzal, hogy megírjon egy listát. Ez tűnt a legjobbmódszernek arra, hogy rendbe tegye zavaros érzéseit. Aztánmeggyújtott egy gyufát, elégette a papírt, és csak bámulta akandallóban a hamut. A mellette és ellene szóló érvek precízmérlegelése csak megerősítette azt, amit addig is tudott: hogyszerelmes Judith Winslow-ba.

Simon sohasem tartotta magát ingatagnak, de ezek szerintmégiscsak az. Vagy talán csak Antonia ragyogó szépségeátmenetileg elvakította, és ezért nem vette észre Judithfinomabb tulajdonságait, ahogy a Nap is elhomályosítja a Holdat,amikor egyszerre vannak jelen az égbolton.

Elejétől fogva kedvelte Juditht, csodálta intelligens, mélyengondolkodó lényét, de az a szenvedélyes pillanat kellett a patakpartján, hogy ráébredjen, amit érez, az több egyszerűtetszésnél. Furcsa, hogy az alacsonyabb rendű, állati természetekkora befolyással van az ember érzelmeire. Felállt, ésmegmosolyogta magát, amiért most is ilyen természettudóshoz illőgondolatai vannak. A szerelem misztérium, amelyet csak egy költőmerészelhet megmagyarázni.

Lehet, hogy Judithra nem tett akkora hatást az a csók, mintőrá, de úgy tűnt, hogy élvezi a társaságát, és a gondolataik ésérzéseik nagyon is összhangban vannak. Talán most, hogy máregyértelműnek, tűnik, hogy Adam és Antonia összekötik azéletüket, Judith is fontolóra venné, hogy valaki máshoz menjenfeleségül. Simon nagyon is tudatában volt a jellemhibáinak, ésazzal is tisztában volt, hogy a vagyonát össze sem lehetetthasonlítani Adamével, de azért nemcsak szerelmet nyújthatna afeleségének, de kényelmes életet is biztosíthatna neki. Idővel

151

talán Judith is megszeretné, ugyanúgy, ahogy ő szereti. Vagy hanem is annyira, legalább egy kicsit...

Meghozta a döntését, és elszántan elindult, hogy megkeresseJuditht.

Tizenkettedik fejezet

Judith épp újságot olvasott a nappaliban, a hajók indulásátnézegette. Lassan ideje lesz elhagynia Thornleigh-t, és már azutazást tervezgette.

Amikor gyorsan koppanó férfilépteket hallott közeledni,felnézett. Ahogy meglátta Adam arcát, abban a szempillantásbantudta, hogy mi történt. Adam mindig barátságos és udvarias voltvele a robbanás óta eltelt hetekben, de egyetlenegyszer semnézett rá így: szemében ott csillogott a bizalmas múltbelipillanatok emléke.

– Visszatért az emlékezete! – kiáltott fel Judith.– Igen, épp a nyári lakban szunyókáltam, és amikor

felébredtem, hirtelen mindenre emlékeztem röviddel a robbanáselőtti időkig, bár ami azóta történt, arra nem. – Adam leültJudith mellé. – Antonia ott volt velem, és elmondta, mi történt.Mindent. – Komoly tekintetét Judith arcára szegezve folytatta. –Szörnyű lehetett önnek engem és Antoniát együtt látni. Miért nemszólt neki kettőnkről?

– Hogy tehettem volna, amikor ön nem emlékezett rám? – tártaszét a karját Judith tehetetlenül. – Nem volt semmi bizonyítékaz eljegyzésünkre, a szavamtól eltekintve.

– És nem akarta szembeállítani a saját szavát Antóniáéval. –Adam fanyarul elmosolyodott. – Elég abszurd ez az egész helyzet.– Az unokahúgom azt mondta, hogy úgy döntött, elfogadja alegutóbbi ajánlatomat, mivel nem tudta, hogy már nem érvényes. –Kérdőn nézett Judithra. – Történt valami az elmúlt három hétben,ami miatt esetleg szeretné felbontani az eljegyzést?

Ó, nem, a világon semmi – gondolta Judith. Csak éppbeleszeretett egy olyan férfiba, aki nem lehet az övé. KutatóanAdam arcába nézett, kereste azt a kedvességet, amely annyiravonzotta benne már az első londoni találkozásukkor, amikorajándékot hozott egy nőnek, akit nem is ismert. Igazán figyelmesférj lenne belőle; Judith még mindig vágyott gyerekekre, a

152

házasság biztonságára, mindarra, amit Adam felajánlott, és amitő elfogadott.

– Nem, nem változott semmi – felelte halkan, és a férfi kezeután nyúlt, mintha egy mentőövbe kapaszkodna. Nagyon ijesztővolt arra gondolnia, hogy el kelljen hagynia Thornleigh-t, ésismét egyedül állnia a nagyvilágban. – Ha ön is akarja még...

Adam felemelte a nő kezét, és megcsókolta.– Akkor hát minden folytatódhat ugyanúgy?– Igen. – Judith ezzel ünnepélyesen megerősítette a

felújított eljegyzést. Nagyra értékelte Adam melegségét, és erremost nagy szüksége volt. Soha nem fogja bevallani neki az ostobaszenvedélyt, amelyet egy másik férfi iránt érez.

– Hogy van Antonia? – kérdezte Judith tétován.– Nagyon felzaklatta a dolog. – Adam az összefonódott

ujjaikra nézett, és még jobban megszorította Judith kezét. –Amikor megtudta, hogy korábban már eljegyeztem önt, teljesenelszörnyedt azon, amit tett.

Judith, aki még nem felejtette el az átélt fájdalmakat,nagyon is együtt tudott érezni a barátnőjével. Ha Antoniaszeretett valakit, teljes szívéből tette, és bármi volt is azeredeti indítéka arra, amit tett, Adamet is így szerette. Judithtudta, hogy bármennyire nehezére esik is, neki is meg kellkérdeznie Adamet, hogy akarja-e folytatni a jegyességüket. Láttaőket együtt Antóniával, és tudta, hogy milyen hihetetlenül erőskötelék fűzi össze őket. De ha Adam nem emlékszik az elmúlthárom hét történéseire, lehet, hogy ez a kötelék is felbomlott.

Miközben Judith ezen vívódott, Lord Launceston lépett beváratlanul. Amikor megpillantotta Adamet és Juditht kézen fogva,megtorpant, és ijedt arckifejezésén látszott, hogy egy pillanatalatt rájött, hogy mi történt. Aztán ismét kőkemény lett azarca, mint a gránit.

– Visszatért az emlékezeted, Adam?– Igen, pár perccel ezelőtt. Mindent elfelejtettem, ami a

robbanás óta történt, de Antonia elmesélte az egészvalószerűtlen történetet. – Adam elengedte Judith kezét,felállt, és barátja szemébe nézett. – Remélem, nem okozott túlnagy fájdalmat a váratlan eljegyzés köztem és Antonia között.Csak átmeneti eltévelyedés volt, és már vége. Nem állszándékomban az unokahúgom és közéd állni.

– Ezt mindig is tudtam. – Simon Judithra pillantott, korábbiösszeesküvő társára. – Eléggé megdöbbentett ugyan a kisséhirtelen eljegyzés híre, de Judithszal arra jutottunk, hogy

153

Antonia hirtelen felindulásból cselekedett, mert egész életébenannyira szeretett téged. – Bár a modora nyugodt maradt, Simonszinte szédelgett, a gondolatai és az érzései teljes zűrzavarbankavarogtak. Ahogy belépett a szobába, rögtön nyilvánvaló volt,hogy Adam és Judith ismét egymásra talált. Ennek örülni kellene,hiszen Judith ezt akarta, és ő is próbált segíteni neki a céljaelérésében. Emlékeztette magát, hogy ez egy örömteli esemény.Elmosolyodott, és gyengéden a barátja vállára tette a kézét. – Alényeg az, hogy teljesen rendbe jöttél. Érdekes kis közjátékvolt, bár nem szívesen élném át még egyszer. Judithkifürkészhetetlen arccal közbeszólt.

– Antonia talán még mindig a nyári lakban van. Oda kellenemennie hozzá.

Hát persze, Judith nyilván kettesben szeretne maradniAdammel. Simon örült, amiért nem pár perccel korábban talált rá;Adam így esetleg épp akkor lépett volna be, amikor ő megkéri amenyasszonya kezét. Ez már kissé sok lett volna akutyakomédiából.

– Antonia azt mondta, azért döntött úgy, hogy hozzám jön,mert azt hitte, soha nem fogsz visszatérni – mondta Adam. –Különben soha nem jutott volna eszébe, hogy egyáltalán fontolóravegye, hogy valaki más felesége legyen.

Úgy tűnt, Adam és Judith is úgy gondolja, hogy Simon ésAntonia összetartozik. Simon szinte közömbösen gondolt erre –túlságosan is zsibbadtnak érezte magát, hogy bármiféle véleményelegyen a dologról. Belátta, hogy most illik magukra hagyni abarátait.

Amikor a könyvtárszobába ért, csak akkor tisztult ki égykicsit a feje. Valószínűleg udvariasan elköszönt Adamtől ésJudithtól, bár egyáltalán nem emlékezett rá, hogyan keveredettki a nappaliból. Simon úgy érezte magát, mint egy kormánynélküli hajó; nem volt biztos benne, hová is akar tartani, vagyhogy egyáltalán mi értelme lenne az erőfeszítésnek, hogymegmozduljon. Csak pár hete ismeri Judith Winslow-t. Hogyhiányozhat ennyire, amikor eddig nem is tudta, hogy szüksége vanrá?

Simon akaratlanul is a nyári lak felé vette a lépteit. Otttalálta Antóniát, aki felhúzott térdekkel könnyektől maszatosarccal kucorgott a padon, mint egy kisgyerek. Nagyon úgyfestett, hogy ő sem érzi sokkal jobban magát, mint Simon. Aközeledtére Antonia felnézett, és megszeppent lett az arca,mintha fejmosást várna.

154

Simon leült a padra, nem túl messze a lánytól.– Nagyon nehéz volt?Antonia szomorkásán elmosolyodott.– Igen, eléggé. Borzasztóan összezavartam mindent. Attól

félek, hogy főleg Judith nem fog megbocsátani nekem.– Igen, ő volt az, aki a legtöbbet szenvedett ebben az

érzelmi körhintában – bólintott Simon. – De nem láttam rajtasemmi jelét annak, hogy haragudna. Judith visszakapta Adamet, ésegyáltalán nem bosszúálló természet. – Elhallgatott, nem merttöbbet Judithról beszélni, mert az már önkínzás lett volna. –Szóval, ő jól van, de mi a helyzet önnel?

Antonia a térdére hajtotta a fejét, hogy elrejtse az arcát.– Teljesen bolondot csináltam magamból. Épp csak egy kicsit

ferdítettem el az igazságot, mégis milyen katasztrofáliskövetkezményei lettek.

Simont elöntötte a gyengédség, ahogy a lány lehajtottvörösesszőke fejére nézett.

– Nem szabad ilyen szigorúnak lennie önmagával. Senkiéletében, sem a jó hírében nem esett jóvátehetetlen kár.Ezenkívül egyikünk sem volt igazán őszinte, Adamet kivéve.

Antonia meglepetten felemelte a fejét.– Ezt hogy érti?– Adam balesete után beszéltem Judithszal, mielőtt

Thornleigh-be jöttem volna. Ő elmondta nekem, hogy eljegyeztékegymást Adammel, aki állítólag önt is eljegyezte – magyaráztaSimon. – Nagyjából ki tudtuk találni, hogy mi történhetett, ésúgy döntöttünk, megpróbáljuk rávenni, hogy gondolja meg magát. –Ha már belekezdett, úgy érezte, jobb lesz, ha mindent tisztáz. –Amikor meglátogattam, és azt mondtam, hogy beletörődtem, hogynem illünk össze, nem mondtam igazat.

Antonia kíváncsian pillantott Simonra.– Pedig nagyon meggyőző volt.– Én magam is meglepődtem rajta, milyen tehetségem van a

színészkedéshez – ismerte be Simon. – Ami azt illeti, mindvégigúgy terveztem, hogy visszatérek Thornleigh-be miutánlecsillapodott a haragja. Adam balesete csak felgyorsította egykissé a dolgot.

Simon magyarázata egy-két dolgot megvilágított Antoniaszámára: ha Simon és Judith csak szerepet játszott, a meglesettcsóknak is az volt a célja, hogy őt féltékennyé tegyék. Máskörülmények között talán be is vált volna.

155

– Azt hiszem, már látom, hogy Judith kifinomult stratégiaigondolkodása működött a háttérben – mondta kis tűnődés után. –Az efféle cselszövés túl bonyolult ahhoz, hogy egy férfielmeterméke legyen.

Simon elmosolyodott.– Talán a nők jobban ismerik az emberi természetet, és jobban

meg tudják jósolni, hogyan fognak mások reagálni vagycselekedni.

– Ebben van némi igazság. Az biztos, hogy Judith elég jólismer ahhoz, hogy nagyjából tudja, hogyan fogok viselkedni. –Antonia közben megcsodálta Simon harmonikus vonásait. Ha LordLaunceston itt maradt volna Thornleigh-ben, az előbb-utóbbbiztosan véget vetett volna az eljegyzésének Adammel – ha nemjön közbe az az apróság, hogy valóban beleszeretett azunokabátyjába. – Kellemetlen volt belegondolnia ebbe az egészbe.Antonia kissé meglepő hirtelenséggel témát váltott.

– Mindig csodálkoztam azon, hogy lehet mindig ilyen jólöltözött, amikor nyilván a legkevésbé sem érdekli a divat. –Simon meglepett pillantására elpirult, és újból elrejtette azarcát.

– Jaj, sajnálom. Összevissza csaponganak a gondolataim.Simon hangjában azonban nevetés érződött, nem bosszúság.– Ez az egyik legjobb dolog önben, Antonia, hogy olyan

kiszámíthatatlan.Antonia tétova kis mosollyal nézett fel.– És ez az egyik legrosszabb is.Simon komolyan fontolóra vette a szavait.– Nem mondom, hogy nem értek egyet – felelte végül, mélykék

szemében tréfás csillogással.Antonia mosolya is őszintébb lett. Pár perccel ezelőtt nem

gondolta volna, hogy egyszer még nevetni fog. Adam után Simonvolt az a férfi, akit legjobban szeretett a világon.

– Egyébként, hogy válaszoljak az öltözködésemmel kapcsolatoskérdésre – folytatta Simon – , amikor hazatértem Angliába, anővérem kijelentette, hogy reménytelen, hogy valaha is divatosvilágfi legyen belőlem, márpedig ő nem engedheti, hogy a családfeje úgy járjon, mint egy rosszul fizetett vidéki segédlelkész.Közölte velem, hogy megtalálta nekem a tökéletes inast, egyStinson nevű embert – már ha rá tudja venni, hogy nálamdolgozzon.

Antonia kíváncsian megkérdezte:

156

– És mitől olyan tökéletes ez az inas? – A Simonnalfolytatott beszélgetésnek köszönhetően kezdett kicsitmegkönnyebbülni, már nem nyomasztotta úgy a bűntudat és aveszteségérzet.

– Igazság szerint Stinson született művész – felelte Simon. –Minden elsőrangú inas azt akarja, hogy csodálják a gazdáját,mint az ő szakértelmének ékes bizonyítékát. A nővérem tudta,hogy nem valószínű, hogy sokat forognék divatos társaságikörökben, úgyhogy a legtöbb jó inas nem lenne hajlandó rámpazarolni az idejét. Stinson azonban hisz abban, hogy aművészetnek önmagában is van értelme.

– Szóval, ha ön remekül fest, az a számára olyan mélymegelégedettséget jelent, hogy nincs is szüksége másokcsodálatára?

– Pontosan. Persze előbb meghallgatott engem, mielőttelvállalta volna a munkát. – Simon elmosolyodott, amikor eszébejutott a jelenet. – A nővérem elhozta hozzám a londoniszállodámba. Kétszer-háromszor körbejárt, és roppant személyesmegjegyzéseket motyogott magában. Aztán átnézte a ruhatáramat,miközben úgy fogta meg a kabátjaimat, mintha épp most halásztákvolna ki a Temzéből, a fehérneműimet pedig gúnyos pillantásokkalillette.

Antonia felkacagott.– Te jó ég, bárcsak ott lehettem volna! És ön ezt tűrte?– Nem ismeri a nővéremet – felelte Simon. – Különben is, be

kell vallanom, hogy engem is szórakoztatott a dolog. Szóval,miután Stinson megesketett, hogy ezentúl csak azoknál akereskedőknél vásárolok, akiket ő jóváhagy, és csak azokat aruhákat viselem, amelyeket ő engedélyez, és egyébként ismindenben követem az utasításait, akkor esetleg elvállal. Kétórán belül már a Weston szabóságban találtam magam, ahol teljesúj ruhatárat rendelt nekem.

– Igazán érthető, miért ítélte úgy, hogy méltó azerőfeszítéseire – jegyezte meg Antonia végignézve Simon karcsú,elegáns alakján, gyönyörű fejétől formás lábszáráig.

Simon közönyösen legyintett.– Azt hordom, amit ő rám ad. Ő ettől boldognak látszik, nekem

pedig egy percet sem kell vesztegetnem azzal, hogy azon törjem afejem, mit vegyek fel. Tökéletes felállás.

Antonia gyengéd pillantást vetett rá.– Köszönöm, hogy felvidított. Most már egy kissé kevésbé

érzem magam gonosznak. – Túl későn ugyan, de rájött, hogy nem

157

épp úrihölgyhöz illő pózban ül. Gyorsan lerakta a lábát aföldre, és kísérletet tett rá, hogy rendbe szedje gyűröttmuszlinruháját.

– Egyáltalán nem néz ki gonosznak, sőt inkább nagyon iselbűvölőnek.

Antonia szégyenlős pillantást vetett a férfira.– Simon, most udvarol nekem? Simon üres arccal nézett vissza rá.– Magam sem tudom. – Hosszú csönd lett. – Nagyon boldognak

tűnt Adammel.– Az is voltam. De az az Adam többé már nem létezik. Az az

érzésem, ez valamiféle isteni büntetés. – Antonia fáradtmozdulattal hátrasimította a haját. – Gondolja, hogy ön és énmég összecsiszolódhatunk? – Elhallgatott, és halványanelmosolyodott. – Nem kellene ezt kérdeznem. Ha lesznekproblémáink, az egész biztosan az én hibám lesz. Az önvérmérséklete sokkal szelídebb, mint az enyém.

– Túlságosan szigorú önmagával – felelte gyengéden Simon.Antonia olyan szép és sebezhető volt ebben a pillanatban, hogylegszívesebben a karjába kapta volna. Kis gondolkodás után megis tette.

Antonia hálásan bújt meg az ismerős ölelésben; jó érzés volt,hogy valaki átkarolja és törődik vele. Az is jót tett meggyötörtlelkének, hogy már tudta, Simon nem azért hagyta el Thornleigh-t, mert meggyűlölte őt, hanem ez is csak arra volt példa, hogymindketten másképp közelítenek a problémák megoldásához.

– Sokat tanultam az elmúlt pár hétben – mondta halkanAntonia. – Ezentúl nem fogom annyit gyötörni önt.

Simon felnevetett.– Ez nem túl romantikus vallomás, már ha vallomásnak

tekinthető.– Én már lemondtam a romantikáról. – Antonia hátrahajolt, és

a férfi szemébe nézett. Adam és Simon sok mindenben különböztek,de volt bennük egy-két közös dolog: mély tüzű szemük éslenyűgöző kedvességük. A szerelmen kívül Antonia most akedvességre vágyott mindennél jobban. – Akkor megpróbáljuk újra,most, hogy egy kicsit idősebbek és bölcsebbek lettünk?

Miért is ne? Hosszú utat tettek meg. Simont már nem vakítottael a hirtelen fellángolás, de így is nagyon erős volt agyengédség és vágy keveréke, amelyet érzett. Egyetlen más nő semillene hozzá annyira lelkileg és szellemileg, mint Judith, de

158

Antonia közelebb áll hozzá, mint bárki más, és nagyon isszereti.

– Még mindig megvan a teleszkóp, és nem ismerek senkit, akiannyira tudná értékelni, mint ön. – Antonia hibátlan szépségűarcán ellentmondásos érzelmek tükröződtek, kétely és vágyakozáskeveredett rajta.

Simon kénytelen volt elnevetni magát.– Melyik csillagász tudna ellenállni egy nőnek, akinek ilyen

hozománya van? – Egy csókot nyomott Antonia feje búbjára. – Úgytűnik, mindenképp kénytelenek leszünk összeházasodni.

– Köszönöm, Simon – mondta Antonia a férfi vállára hajtva afejét. Elég furcsa lánykérés volt ez, de hát az egész nap nagyonfurcsára sikeredett.

Adam, miután elég hosszú ideig beszélgetett Judithszal ahhoz,hogy eleget tegyen az udvariasság kívánalmainak, kilovagolt.Szüksége volt rá, hogy kinyújtóztassa az izmait, éskiszellőztesse a fejét a hegyek között. Törékenynek éreztemagát, mintha egyetlen kemény ütés elég lenne ahhoz, hogydarabokra hulljon. Miután egy őrült vágtával elégettenyughatatlan energiáját, könnyebb tempóra váltott. Arra gondolt,ez a legironikusabb dolog, ami valaha is történt vele: egy rövididőre megkapta azt, amire egész életében mindennél jobbanvágyott, mégsem emlékszik egyetlen pillanatára sem.

Az, hogy feleségül vegye Antóniát, több volt, mint egy álom:egész életében ez a megszállottság vezérelte, bár tudta, hogyszinte semmi esélye sincs annak, hogy valaha is elérje a célját.Aztán a körülmények különös összejátszásának köszönhetőenAntonia mégis úgy döntött, hogy elfogadja az ajánlatát. Sőt úgytűnt, boldoggá is tette – az egyetlen emléke, amely megmaradtróla, az volt, hogy amikor felébredt, Antonia fölé hajolvarámosolygott. Emlékezett az ajkának érintésére a homlokán, lágyés hívogató testére, ahogy az ölében feküdt.

Akkor azonban olyan zavart és kábult volt, hogy a pillanat elis szállt, mire lett volna ideje kiélvezni. Amit Adam mostérzett, az jóval több volt zavarodottságnál. Egy élet keménytapasztalatából megtanulta, milyen veszélyes számára, ha azunokahúga közelében van. Ha értette volna abban a pillanatban,hogy mi történik, akkor nem állt volna fel olyan gyorsan, és nemhagyta volna ott a lányt. Milyen könnyű lett volna magáhozvonnia, hogy megcsókolja, és Antonia szívesen is fogadta volna.

159

A gyomra görcsbe rándult a szörnyű tudattól, hogy elszalasztottáezt az esélyt, amilyen nem adódik soha többé az életben.

Adam végül elkerülhetetlenül az Aerie-nél kötött ki. Túlnyugtalan volt, hogy leüljön, és elnézze az égboltot, inkábbfel-alá járkált a kis sziklapárkányon, és arra a számtalanalkalomra gondolt, amikor Antóniával járt ott – legutoljáraakkor, amikor Simon elvesztése miatt vigasztalta. Akkor teljesenporig sújtotta a bánat. Ahogy a fűre nézett, elképzelte, ahogyott szeretkeznek. Szívbe markoló élességgel látta, ahogy Antoniafelnéz rá és nevet, gyönyörű arca ragyog a szerelemtől, éskörbeöleli a dús, aranyló hajkorona.

A kép olyan valóságosnak hatott, hogy szinte a lány ajkánakízét is érezte az ajkán, a bőrének meleg selymét a tenyerealatt. Fájdalmasan elfordította a fejét. A kép most elevenebbvolt, mint máskor; számtalanszor elképzelte már a száműzetésévei alatt, miközben a trópusi lázzal küzdött, a dzsungel pokolihelyein, ahol a kínzó hőség miatt nem tudott aludni, és mindigcsak Antóniáról és Angliáról álmodozott.

Ügy döntött, jobb lesz, ha indul. Visszament a lovához, éshazafelé vette az útját a keskeny ösvényeken, amelyeket olyanjól ismert gyerekkorából.

Visszavonhatatlanul elkötelezte magát Judithnak, egy olyannőnek, akit becsül és szeret, és soha nem fog cserbenhagyni,főleg most, hogy Antonia kibékült Simonnal, aki ezerszer többettud nyújtani neki, mint ő – törvényes nevet, rangot, egy görögistenéhez illő arcot, és ennél időtállóbb tulajdonságokat is,intelligenciát és kifogástalan jellemet.

Antonia boldogsága fontosabb volt Adamnek, mint a sajátja, ésha Simon boldoggá teszi, akkor csakis áldását adhatja rájuk. Deannyit talán csak megérdemelne jutalomként ezért a fájdalmasnagylelkűségért, hogy visszaemlékezhessen a néhány pillanatra,amikor Antonia úgy nézett rá, mintha szerelmesek volnának...

Késő délután volt, mire Adam visszaért a házba. Amikorbelépett a hallba, a komornyik épp egy látogatót üdvözölt, egyenergikus férfiút, aki nagyon korán őszült, és skót kiejtésselbeszélt. A vendég azonnal felismerte Adamet, bár ez nem voltkölcsönös. Néhány mondattal tisztázták, milyen körülményekközött találkoztak, és a vendég elmondta, hogy Antonia megkérte,keresse fel őket Thornleigh-ben, ha majd visszautazik Londonba.Pár perccel később az orvos már vidáman vizsgálgatta volt

160

betegét a szalonban. A vizsgálat során futólag megtekintetteAdam fejét.

– Szépen gyógyul – állapította meg. – Olyan a koponyája, mintegy elefánté, Mr. Yorké. – Ezután hosszasan kérdéseket tett felaz amnéziájával és a memóriája visszanyerésével kapcsolatban.Amikor az orvos jegyzetelni kezdett, Adam élesen megszólalt:

– Akkor most feltehetnék én is néhány kérdést?– Hogyne. – Kinlock lefegyverzően rámosolygott. – Bocsássa

meg, hogy ilyen intellektuális örömöt okoz nekem ez a dolog,amely az ön számára veszélyes és fájdalmas tapasztalat lehetett,de az amnézia rendkívül ritka állapot, és roppant érdekes.Rengeteg kérdést vet fel azzal kapcsolatban, hogy milyenszerepet játszik a memória az ember személyiségében ésönazonosságában. – Az orvos félretette a jegyzetfüzetét.

– Tessék, kérdezzen csak, és a legjobb tudásom szerintpróbálok válaszolni.

– Lesz – e bármiféle hosszú távú hatása a fejsérülésnek, ésvissza fogok-e valaha is emlékezni a baleset és az emlékezetemvisszatérése közötti időszakra?

– Figyelembe véve, hogy milyen tökéletesen rendbe jött,szerintem nem valószínű, hogy bármilyen komolyabb fizikaiproblémája lenne a jövőben. Egy darabig talán lesznekfejfájásai, de ez a legrosszabb, ami történhet. – Kinlockelhallgatott, és belekortyolt a teába, amelyet időközbenbehoztak neki, hogy a hosszú utazás után leöblítse a torkáról azút porát.

– Ami az emlékezetéből kiesett három hetet illeti, nagyon jóesély van arra, hogy legalábbis egy részére előbb-utóbb visszafog emlékezni. Az is lehet, hogy végül mindenre, kivéve abalesetet közvetlenül megelőző és az azt követő kis időt – deezt azért nem állíthatom teljes bizonyossággal.

Adam elégedetten bólintott. Miután meggyőzte az orvost, hogymár túl késő van ahhoz, hogy folytassa az útját, és hogy LadyAntonia személyes sértésnek venné, ha nem töltené náluk azéjszakát, Adam hívta a komornyikot, hogy kísérje a vendéget aszobájába, aztán ő is visszavonult a saját hálószobájába.

Valamicskét enyhített a fájdalmán, hogy most már legalábbabban reménykedhetett, hogy idővel valamennyire vissza fogemlékezni abból, amit elveszített.

Miután Adam kilovagolt, Judith visszatért a szobájába, hogyegy kicsit lepihenjen, így Antóniával csak vacsora előtt

161

találkozott. Judith épp egy kis pirosítót tett sápadt arcára,amikor kopogtak az ajtón, és megjelent Antonia. A száritviselte, amelyet Adam hozott Indiából, magas kontyba tornyozotthajába pedig egy aranylánc volt belefonva. Lélegzetelállítóanszép volt. Antonia feszülten, bizonytalan arccal állt meg azajtóban.

– Judith, bocsánatkéréssel tartozom neked. Meg tudsz nekemvalaha is bocsátani?

Judith egy pillanatig nem válaszolt. Egy hónappal korábbanmég elégedett volt azzal, hogy feleségül megy Adam Yorke-hoz.Több mint elégedett – szinte el sem hitte, hogyan lehet ennyireszerencsés, hogy elnyerte egy ilyen férfi megbecsülését. Aztán arobbanás és Antonia meggondolatlansága olyan eseményekhezvezetett, amelyek elrontották a boldogságát, és élete végéigegyütt kell élnie ezzel a titkos bánattal.

Ám ha nem lett volna Antonia, akkor soha nem találkozik seAdammel, se Simonnal. Nevelőnő marad, és egyhangú életet él örökkívülállóként egy előkelő házban. A szép szobáját, a ruhát,amelyet visel – mindent Antóniának köszönhet, aki bőkezűen ésönként adott, és csak őszinte barátságot kért cserébe.

– A Bibliában is az áll, hogy ki mint vet, úgy arat. Teszeretetet és nagylelkűséget vetettél. Hogy viszonozhatnám ennélkevesebbel? – felelte higgadtan. – Nincs mit megbocsátanom.

– Köszönöm – suttogta Antonia, és nagy, barna szemébenkönnyek csillogtak.

– Kibékültetek Simonnal? – kérdezte Judith, és minden erejétösszeszedte, hogy elviselje a választ.

Antonia bólintott.– Igen. Csodálatos ember. Meglepő módon hajlandó elnézni a

dührohamaimat, és mindent újrakezdeni. Nem is tudom, miért.Ahogy elnézte Antonia viruló, kihívó szépségét, Judith nagyon

is el tudta képzelni, hogy miért. Melyik férfi tudna ellenállnia szépség és az életkedv ilyen együttesének? A kandallópárkányonálló órára nézett.

– Ideje lemenni. – Némi erőfeszítés árán hozzátette: – A maiamolyan ünnepi vacsora lesz. végül is mindketten megkapjuk azt aférfit, akit akartunk.

Antonia arca egy pillanatig merev maradt.– Igen – felelte halkan, aztán elfordult, és elindult kifelé.

– Mindketten megkapjuk, amit akartunk.

162

Aznap este pezsgőt ittak, és az esküvőket tervezgették. IanKinlock, mint megbecsült vendég, nagyon kellemesen érezte magát,bár egy kissé furcsállotta a párok elrendezését. A szépségesLady Antonia vajon miért pártolt át az unokabátyjától az igaziférfiszépségnek számító Lord Launcestonhoz? És van-e valami közeAdam Yorké sérülésének ahhoz, hogy lecserélte Lady Antóniát acsinos kis társalkodónőre? Bár a tapintat soha nem tartozott alegfőbb erényei közé, mégsem volt bátorsága rákérdezni adologra.

Kinlock, miközben továbbutazott Londonba, azon töprengett,mekkora eltérés van aközött, amit látott, és amit a felszínalatt érzékelt. Thornleigh – ben négy rokonszenves, kedvesfiatal élt, és nagyon is érezni lehetett, hogy kölcsönösenmennyire szeretik egymást. De ha így van, akkor miért érzi mégisúgy a lelke mélyén, hogy mind a négyen szörnyenboldogtalanok...?

Tizenharmadik fejezet

Thornleigh-ben új rend szerint folyt az élet. Simon azondolgozott, hogy egy fészert csillagvizsgálóvá alakítson. Judithés Adam megnézett egy eladó birtokot, amely Buxton túlsó végébenfeküdt, és fontolóra vették, milyen előnyökkel és hátrányokkaljárna, ha ezt választanák jövendőbeli otthonuknak.Véglegesítették az esküvői terveket: mindkét pár Thornleigh-bentartja a menyegzőt, Adam és Judith négy hét múlva, Simon ésAntonia pár nappal később. Mivel Európa a blokád miattgyakorlatilag le volt zárva az angol utazók előtt, nem terveztekkülönösebben egzotikus nászutat. Launcestonék esküvője után Adamés a felesége a Laké Districtbe utazik, míg Simon a kenticsaládi birtokra viszi látogatóba újdonsült feleségét.

A felszínen minden simán és gördülékenyen zajlott, de Judithegyre inkább úgy érezte, hogy a felszín alatt valami nincsrendben. Próbált nem venni tudomást erről az érzésről, de egyrecsak erősödött benne, míg végül már minden gondolatát betöltöttea nap minden órájában, és éjszaka sem hagyta nyugodni. Annyirafeszült volt, hogy aztán két héttel az esküvő előtt nem bírtatovább, és elpattant a húr.

163

Antonia és Simon két hétre elutazott, hogy Antonia bemutassaa vőlegényét a nagynénjének, Lady Forresternek, így Judith ésAdam kettesben maradt Thornleigh-ben. A helyzet kissé illetlenvolt, Judith azonban özvegy volt, nem pedig ifjú leány, éskülönben is olyan közel volt az esküvőjük, hogy alegszőrszálhasogatóbb ember sem találhatott volna kivetnivalót adologban.

A kényelmesen elköltött vacsora után visszavonultak azeneszobába, és Judith Adam kérésére hárfázott. A dallamokgyöngyözve áradtak az ujjai alól, szívének minden vágyakozásátkifejezve, és a felszínre hozták elfojtott érzéseit. Amikorbefejezte a játékot, szörnyen törékenynek érezte magát, aligtudta visszafojtani a könnyeit.

Miután az utolsó hang is elhalt, Adam felállt, és odament ahárfához, közben elővett a zsebéből egy dobozkát.

– Ez az öné, Judith. Még a balesetem előtt küldtem elLondonba a követ az ékszerészhez. – Miután Judith átvette adobozt, így folytatta: – Eljegyzési ajándéknak szántam, de attóltartok, a történtek után teljesen kiment a fejemből. Tegnapérkezett meg. – A dobozkában egy gyűrű lapult: egy szépencsiszolt kék kő elegánsan egyszerű ezüstfoglalatban. AmikorJudith kivette a gyűrűt, a gyertyafény megcsillant a drágakövön,és szikrázó kis fények villództak a mélyében. Judith ide-odaforgatta a követ, és megcsodálta a fény játékát a belsejében. –Csillagzafírnak hívják. Ceylonban vettem, néhány egyébdrágakővel együtt – mondta Adam. – Gondoltam, biztosan tetszene.

Judith felnézett Adam napbarnított, kellemes arcába, és arragondolt, milyen férfiasan vonzó az esti öltözékben, és mennyireszerencsés, hogy az övé lehet. Amióta visszanyerte azemlékezetét, csak felületesen érintkeztek egymással, de Judithremélte, hogy idővel újból visszatér a bizalmas könnyedség,amely a balesete előtt fennállt közöttük. Ez a remény azonbanhirtelen ízzé-porrá tört, amikor Adam szemébe nézett, és rákellett ébrednie a fájdalmas igazságra: látta, hogy őszinténszeretne ugyan örömet szerezni neki, de a változékony,zöldesszürke szemek legmélyén szomorúság tükröződött. Judithegyetlen szempillantás alatt megértett mindent, hiszen ő maga isugyanazt a szomorúságot érezte.

A színjáték, amelyben eddig éltek, hirtelen minthaszertefoszlott volna, és minden kételye, félelme és önigazolásaporrá zúzódott a felismerés súlya alatt. Már tudta, hogy mit

164

kell tennie. A tenyerébe szorította a gyűrűt, aztán odanyújtottaAdamnek, és elcsukló hangon azt mondta:

– Sajnálom, Adam, de nem mehetek önhöz feleségül. Helytelenvolt, hogy igent mondtam.

A szemébe gyűlő könnyeken keresztül látta, hogy Adam kővédermed a döbbenettől, ahogy a tenyerébe ejti a zafírgyűrűt.

– De hát miért, Judith? Valami rosszat tettem?Judith elszántsága megingott, amikor azt látta, a férfi

mennyire értetlen és döbbent. Még mindig meggondolhatná magát,elfogadhatná a melegségét és a kedvességét, a biztonságot,amelyet az nyújtana, ha hozzámegy egy gazdag férfihoz. Azegyetlen ára az lenne, hogy utána egész életében gyűlölné sajátmagát. Judith felállt a hárfa mellől, hogy minél messzebbrekerüljön Adamtől. Attól félt, ha megérinti, akkorbelekapaszkodik, és soha többé nem lesz ereje végrehajtani azelhatározását. Amikor biztos távolságba került, azt mondta.

– Nem, nem tett semmi rosszat. – Judith kétségbeesettenszéttárta a karját. Az élet sok mindenre megtanította, de ennélnehezebb dologban még soha nem volt része. – Hát nem érzi,milyen rosszul megy minden itt Thornleigh-ben? Mind olyanóvatosak vagyunk egymással, mintha egy halálesetet gyászolnánk.Senki sem beszél igazán a másikkal, és nem is hallgatjuk megegymást, csak a legfelületesebb módon. Antonia és Simon mindenszavukra vigyáznak, hogy elkerüljék az újabb veszekedést, közbenön és Antonia soha egymásra sem néz. Simon soha nem szól hozzám,ön viszont olyan kedves velem, hogy alig bírom elviselni. –Könyörgő tekintettel nézett Adamre, próbálta megértetni veleösszefüggéstelennek tűnő gondolatait. – Mindenki nagyon kedvesés tisztességes, de senki sem őszinte. Ez így nem helyes!

Adam gépies mozdulatokkal eltette a gyűrűt, és az asztalrahelyezte a dobozkát.

– Sajnálom, de bizonyára túl nehéz a felfogásom. Még mindignem értem, mit óhajt mondani. – A hangja ugyanolyan merev volt,mint a mozdulatai, az arcát mintha élettelen maszk takartavolna.

Judith egy pillanatra a kezébe temette az arcát, próbáltaösszeszedni a gondolatait.

– Adam, megbeszéltük, hogy összeházasodunk, elterveztük ajövőnket, de közben egyetlenegyszer sem mondtuk ki azt a szót,hogy "szerelem". Tudom, hogy kedveljük és tiszteljük egymást, éstörődünk egymással. – Felemelte a fejét, és ránézett. – Deigazából csak azért akarunk összeházasodni, mert mindketten úgy

165

döntöttünk, hogy beérjük azzal, amit megkaphatunk, ahelyett,amire igazán vágyunk. – Amikor Adam önkéntelenül feléje lépett,Judith felemelte a kezét, és megállította. – Kérem, haddfejezzem be. Ön mindig Antóniát szerette, de úgy gondolta, nemlehet az öné. Tőlem megértést és együttérzést kapott, amikor alegnagyobb szüksége volt rá, és hálából olyan életet ajánlottnekem, amilyenről soha álmodni sem mertem. Én nem nyújthatok egyférfinak se szépséget, se fiatalságot, se vagyont, és nagymegtiszteltetés volt, hogy egy olyan férfi, mint ön, engemakarhat, és én nagyon hálás voltam ezért. Rossz okokbóldöntöttünk. Bár egyikünk sem volt szerelmes, eleinte legalábbőszinték voltunk egymáshoz. Most, hogy már ez sincs meg,borzasztó nagy hiba lenne összeházasodnunk. – A kézfejévelmegtörölte a szemét, és rekedtesen suttogva hozzátette: –Egyszer már férjhez mentem azért, mert azt hittem, ennél jobbatnem tehetek, és az ön ajánlatát is többé-kevésbé ugyanezértfogadtam el. Ön kedvesebb és sokkal őszintébb ember, mint EdwinWinslow volt, és sokkal jobban kedvelem, mint ahogy őtkedveltem. Talán szeretem is, de nem eléggé, nem úgy, ahogykellene.

Adam lassan leült, hátradőlt a széken, és önkéntelenül aheget dörzsölgette a fején. Az arca olyan elgyötört volt, hogyJudithnak fájdalmat okozott az arckifejezése.

– Olyan rossz dolog elfogadni azt, ami lehetséges? – kérdeztevégül. – Tényleg jobb légvárakat építeni, és olyasmi utánáhítozni, amit nem kaphatunk meg? Én az életem felét arratékozoltam el, hogy olyasmiért epekedjek, ami nem lehet azenyém, és szeretnék ennek véget vetni. Talán nem tudok olyanromantikus szerelmet nyújtani, amilyenről a nők álmodoznak, deesküszöm, hogy mindent megadok önnek, amire csak képes vagyok.

Judith leroskadt a csembaló előtti székre, kezébe temette azarcát, és könnyekben tört ki. Sokkal fájdalmasabb volt az egész,mint ahogy gondolta, de a lelke mélyén érezte, hogy neki vanigaza.

– Adam, miért érné be kevesebbel? – nézett fel rá. – Haszereti Antóniát, küzdjön érte! Lealacsonyítja saját magát, hapróbálkozás nélkül feladja.

Adam szemében sötét árnyékok bujkáltak.– Ugyan miért menne hozzá Antonia a törvénytelen születésű

unokabátyjához? Persze gazdag vagyok, de ez a legtöbb, amitelmondhatok magamról, és Antóniának nincs szüksége pénzre. –

166

Adam felsóhajtott, és elfordította a tekintetét. – A bátyjánaktekint, és én ezért is hálás vagyok.

Judith legszívesebben cifrát káromkodott volna dühében.– Adam, a legnagyobb korlát Antonia és ön között az önmagáról

alkotott lekicsinylő véleménye. Megpróbálta valaha is úgyistenigazából, szívből, mindent beleadva elnyerni őt? Én úgylátom, hogy próbálkozás nélkül feladta. És ha nem elég bátorahhoz, hogy kockáztassa a vereséget, szerintem azzal nemcsakönmagának árt, hanem Antóniának is.

Adam arca megdermedt, és Judith azon tűnődött, túl messzirement-e. Adam keserűen válaszolt.

– Úgy látom, elfelejti, hogy Antonia Simonba szerelmes. Velemég Apollón sem kelhetne versenyre.

Judith megrázta a fejét.– Antonia belehabarodott Simonba. Amilyen jóképű, minden nő

első látásra beleszeret egy kicsit. – Egy pillanatraösszeszorult a torka, amikor Simonra gondolt, de makacsulfolytatta. – Az is biztos, hogy most is nagyon kedveli, eléggéahhoz, hogy hozzámenjen feleségül. – Adam tekintetét kereste,szerette volna meggyőzni az igazáról. – De nem hinném, hogyjobban szereti őt, mint önt. Lehet, hogy nem emlékszik az elmúlthárom hétre, amikor Antóniával jegyesek voltak, de én emlékszem.És megesküdnék rá, hogy Antonia egyáltalán nem úgy viselkedettönnel, mint a bátyjával.

Adam egy pillanatig mozdulatlan volt, aztán előrehajolt.– Miért, mit látott? Sokat kutattam az elmémben, de nem

tudom, hogy amit találtam, azok emlékek-e, vagy csak álomképek.– Antonia olyan elégedett és boldog volt, amilyennek még

sohasem láttam – felelte Judith. Próbálta megfogalmazni, mibenis állt az a finom változás, amelyet Antóniában érzett. – Önpedig nem mentegetőzött állandóan az állítólagos fogyatékosságaimiatt. Ahogy magához tért a balesete után, Antonia azt mondtaönnek, hogy úgy volt, hogy össze fognak házasodni. Ennek atudatnak köszönhetően olyan magabiztosan viselkedett Antóniával,ahogy sem azelőtt, sem azóta. Talán az amnézia megszabadítottaattól a mélyen magába vésődött gondolattól, hogy a törvénytelenszületése miatt alacsonyabb rendű.

Adam felállt, és járkálni kezdett. Izmos testét majdszétvetette a visszafojtott energia, miközben azzal küszködött,amit Judith mondott. Judith némán figyelte; tudta, milyen nehézés fájdalmas lehet, hogy megeméssze a szavait.

167

– Még egy törvénytelen születésű fattyúban is lehettisztesség, és Simon a legjobb barátom – mondta feszült hangonAdam. – Ha megpróbálnám elorozni a nőt, akit szeret, nem lenneépp tisztességes dolog. És akár sikerrel járok, akár nem, nemrámenne-e a barátságunk?

Bár Adam inkább magának tette fel a kérdést, Judith válaszoltrá.

– A szerelmi háromszög tragédiája az, hogy nem lehetmegoldani anélkül, hogy valaki ne sérüljön. A legrosszabbesetben mindenkinek szenvedést okoz. Ha Antonia önt szereti,mégis hozzámegy Simonhoz, akkor csak Simon lesz boldog, dehosszú távon rá is boldogtalanság vár, mert Antonia nem szeretiannyira, mint ő Antóniát. – Judith felsóhajtott: – Ha viszontAntonia önt szereti, és igent mond, akkor legalább két emberneka háromból van esélye a boldogságra.

Adam a szoba túlsó végében, az árnyékba húzódva állt, deJudith így is látta, hogy halvány, keserű mosoly ül az ajkán.

– A becsület egyszerű számtan lenne? Az a cselekvés helyes,ami több embernek jó?

Judith fáradtan megrázta a fejét. Csak Adam döntheti el,hogyan cselekszik annak alapján, amit mondott neki.

– A becsületet sokféleképpen lehet értelmezni. Emlékszik, mitírt Shakespeare? "Mindenek fölött / Légy hű magadhoz; így, mintnapra éj, / Következik, hogy ál máshoz se léssz."* – Felállt, ésaz ajtóhoz sétált. – Legyen hű önmagához, Adam, kérem.

Már a kilincsre tette a kezét, amikor Adam halkan megszólalt.Mély hangját a bánat sötétebbre színezte.

– Azt mondja, lealacsonyítom magam, ha nem küzdök meg azért,amire vágyom. Ön ugyanígy lealacsonyítja saját magát, ha aztmondja, hogy nem tud mit nyújtani egy férfinak.

Judith visszafordult, és egy végtelenül hosszúnak tűnőpillanatig egymás szemébe néztek, mélységesen valódi szeretettelés tisztelettel. Judith fájdalmasan azt suttogta:

– Bárcsak másképp lenne – aztán kiment, mielőtt végképpösszeomlott volna.

Ideje volt távoznia Thornleigh-ből, többé nem volt itt helye,így vagy úgy, a háromszög előbb-utóbb megoldódik, de nem tudnáelviselni, hogy tanúja legyen annak, ami elkerülhetetlen. Judithúgy sejtette, hogy Antonia az unokabátyját fogja választaniSimon helyett, már ha Adam összeszedi a bátorságát, és valóban* William Shakespeare, Hamlet, dán királyfi, Arany János fordítása

168

megpróbálja elnyerni a szívét. Ha ez megtörténik, akkor Simonlesz az, akinek szenvednie kell. Már az is fájdalmat okozottneki, ha erre gondolt; csak az indokolta némiképp abeavatkozását, hogy Antonia és Adam is annyira kedves voltszámára. Azért imádkozott, hogy Simon végül találjon valakit,aki boldoggá teheti, még ha soha nem is fog úgy szeretni senkimást, ahogy Antóniát.

Judith próbált kiszakadni gondolatainak fájdalmaskörforgásából, és inkább a tennivalóira koncentrálni. Először isrendelt egy kocsit másnap reggel öt órára. A komornyikmeglepetten pillantott rá, de nem kérdezősködött. Az utasításaitugyanolyan készségesen teljesítették, mint Antóniáéit.

Aztán nekilátott a csomagolásnak. Antóniával közöskomornájuknak kimenője volt, de ez nem is volt baj. Neki magánakkell eldöntenie, mit visz magával erre az utazásra. Meglepte,mennyi holmit halmozott fel a kétévnyi biztonságos élet során.Nehéz volt a döntés, de megbirkózott vele. Macclesfieldbenpostakocsira száll, úgy utazik tovább Liverpoolba, úgyhogy csakésszerű méretű poggyászt vihet magával.

A legtöbb könyvét magával viszi, de az elegánsabb ruhákra nemvalószínű, hogy szüksége lenne a gyarmatokon. Gyorsankijavította magát: az ottaniak ezt rossz néven vennék, azországukat már nem gyarmatoknak nevezik, hanem EgyesültÁllamoknak.

Mivel már jó ideje fontolgatta az esetleges utazást, elégszép összeget tett félre erre a célra. A többit, ami még aszámláján van, utána küldhetik, miután eldöntötte, hol telepszikle végleg. Antonia nagyon bőkezűen fizette a társalkodónőjét, és

Judith a pénz nagy részét félretette, úgyhogy egy darabigmegél belőle akkor is, ha nem talál munkát.

A legnehezebb feladat az volt, hogy megírja a búcsúleveleket.Adamnek már így is éppen eleget mondott. Fontolgatta, hagyjon-eüzenetet Simonnak, de mit is írhatna neki? Hogymegtiszteltetésnek érzi, hogy ismerhette, hogy a kisösszeesküvésük volt élete legboldogabb időszaka, és örökkészeretni fogja? Ez elképzelhetetlen lenne, sőt szánalmas. Végülaztán csak Antóniának írt. Elmagyarázta, hogy felbontotta azeljegyzését Adammel, és azonnal elutazott, hogy elkerüljék akínos helyzeteket. Ideje, hogy megvalósítsa régi álmát, ésmeglátogassa az Újvilágot. Megígérte, hogy írni fog majd,őszintén megköszönt mindent, amit Antonia érte tett, és sokboldogságot kívánt neki a házassághoz.

169

Hogy pontosan kivel is köttetik majd az a házasság, arra nemtért ki, mivel ez a kérdés még nem dőlt el.

Adam még sokáig elüldögélt a zeneszobában, miután Judithmagára hagyta, és azon töprengett, amit a nő mondott, végülátment a könyvtárszobába, hogy egy pohárka brandyvel is segítsea gondolkodást. Az elmúlt két hétben túlságosan is lefoglalta asaját boldogtalansága, és nem figyelt oda különösebben arra,hogy a többiek mit csinálnak – főleg azt kerülte, hogy együttkelljen látnia Simont és Antóniát Judithnak nagyon is igazavolt: mindnyájan úgy Viselkedtek, mintha hímes tojásokonlépkednének. Adam nem emlékezett rá, hogy akár csak egyetlentartalmasabb beszélgetést is lefolytatott volna bárkivel, amiótavisszanyerte az emlékezetét – se Antóniával, az unokahúgával, seSimonnal, a legjobb barátjával, sem pedig Judithszal, amenyasszonyával. Mindnyájan úgy kerülték az érintkezést, és úgyéltek egymás mellett, mintha udvarias kísértetek volnának.

Amit Judith a gyávaságáról mondott, fájdalmas volt, de nemtagadhatta, hogy rejlik némi igazság a kíméletlen szavak mögött.Valóban a saját félelmei tartották vissza attól, hogy bevalljaaz érzéseit Antóniának. Mielőtt elhagyta Angliát, lehetetlenlett volna megtennie, amikor pedig visszatért, nem volt hozzábátorsága. Eleinte azt próbálta elhitetni magával, hogy még túlkorai lenne, aztán meg azt, hogy idő kell ahhoz, hogy újbólmegismerjék egymást. Végül aztán teljesen váratlanul már ténylegtúl késő lett.

Ha azonban hihet Judithnak, néhány rövid hétig, amígmegszabadult a múlt béklyóitól, minden más volt. Homályosanemlékezett rá, hogy Antonia mesélt neki törvénytelenszármazásáról, amikor megpróbálta megismertetni vele az életetörténetét. Azonban a puszta tudata annak, hogy törvénytelengyermek, nem ugyanaz, mint visszaemlékezni az ezernyi aprósérelemre, amelyeket a származása miatt kellett elszenvednie, ésarra az egyetlen hatalmas elutasításra, amely megváltoztatta azegész életét. Nagyon is hihető volt, hogy másképp viselkedett,amíg nem nehezedett a lelkére ez a súlyos teher, és az istagadhatatlan, hogy amióta visszanyerte az emlékezetét, ismétmegbénította a korábbi habozás, amikor az unokahúga társaságábanvolt – továbbra is a törvénytelen fiú szerepét játszotta asikeres üzletemberé helyett.

Adam felidézte maga előtt Antonia képeit, amelyek azótakísértették, hogy visszatért az emlékezete. Kiválogatta közülük

170

az álmokat, amelyeket az évek során látott, aztán megvizsgálta amegmaradt képeket, és próbálta eldönteni, melyek az igaziemlékképek. Antóniával vajon valóban piknikeztek az Aerie-nél,ahol olyan mindent elsöprő szenvedélyben volt részük, mintamilyet álmaiban élt át? A nyári lakban Antonia valóbanmegesküdött rá, hogy korlátok és fenntartások nélkül szereti, éshogy mindennél jobban szeretne a felesége lenni...?

Nem volt biztos semmiben. De ha ezek valóban megtörténtek, ésnem csak a képzeletének vagy beteg elméjének a szüleményei,akkor Antonia talán tényleg jobban szereti, mint ha a bátyjavolna, sőt talán még annál is jobban, mint ahogy Simont. Havalami csoda folytán valóban így van, akkor mindkettőjüknektartozik azzal, hogy nem hagyja, hogy Antonia belesodródjon ebbeaz elhibázott házasságba. Ugyanakkor százféleképpen rosszul iselsülhet a dolog, és ha kudarcot vall, annak végzeteskövetkezményei lehetnek.

Még ha Antonia szereti is, lehet, hogy a becsületességemeggátolja abban, hogy másodszor is felbontsa az eljegyzésétSimonnal. A legjobb, amiben Adam reménykedhetett, az volt, hogyelnyeri Antóniát – de ennek az az ára, hogy elárulja a legjobbbarátját. Legrosszabb esetben örökre elveszíti Antoniamegbecsülését, és soha többé nem fog olyan közel állni hozzá,mint egy barát vagy egy testvér, ráadásul Simon barátságát iselveszíti. Azt ugyan nehezen tudta elhinni, hogy Simonnalpisztollyal a kezükben néznek majd farkasszemet egy szürkehajnalon, de még az is előfordulhat.

Adam természete szerint nem volt szerencsejátékos, csakrákényszerítette magát a magányos indiai évek alatt, amikor azállandó kockázatvállalás annak a reményét nyújtotta, hogy végülelnyerheti, amire vágyik. Furcsa módon cseppet sem volt nehézkockára tennie az életét és egyre gyarapodó vagyonát, amikorfennállt annak a lehetősége, hogy jutalmul elnyerheti Antóniát.Csak akkor lett gyáva, amikor magát Antóniát kellettkockáztatni, mert őt jobban szerette az életénél és avagyonánál. Most azonban mindent kockára kell tennie egyhatalmas játszmában – lehet, hogy csak egy esélye lesz, és azisten óvja, ha rosszul játszik.

Adam egész éjszaka csak ült és gondolkodott, Judithról ésönmagáról, de legfőképpen Antóniáról.

Antonia belépett a kamrába, és boldogan nézett körbe. Mindigis olyan megnyugtatónak találta ezt a helyet, mint egyszentélyt, ezért is vonult vissza ide nem sokkal azután, hogy

171

visszaérkeztek Thornleigh-be. A Lady Forresternél tettlátogatások mindig nagyon fárasztóak voltak, hát még a mostani,amikor a jövendőbelijét vitte el bemutatni. Nem minthakülönösebb gondok adódtak volna: Lettie néni boldog volt, hogyönfejű unokahúga végre-valahára férjhez megy, és Lord Launcestonteljes mértékben elbűvölte. Sőt Antonia még azt ismegkockáztatta volna, hogy az idős dáma egyenesen flörtöltSimonnal. Simon szerencsére nem volt nőcsábászalkat – azt is éppelég nehéz volt elviselnie, hogy minden nő elolvad alátványától, ha bátorítja is őket, akkor még szörnyűbb lettvolna a helyzet.

Antonia így is kissé kényelmetlenül érezte magát a sugárzómenyasszony szerepében. Úgy érezte, mindenkit becsap, amikor úgyfogadja a jókívánságokat, hogy titokban Adam után epekedik. Delegalább Simonnal jól kijöttek. Mióta felújították azeljegyzésüket, nem hangzottak el éles szavak, és nem volt köztüksemmiféle vita. Sajnos könnyed bizalmasság sem – de idővelnyilván javulni fog a helyzet.

A konyhából és kisebb tárolóhelyiségekből álló rész leghátsózugában helyezkedett el a kamra, amely a csendes nyáridélutánokon kellemes nyugalmat árasztott. Antonia gyerekkorábanolyan elvarázsolt helynek találta, mint egy színekkel,illatokkal és ízekkel teli keleti kincsesbarlangot. Ez volt aház legrégebben épült része: kis, ólomüveg ablakai magasannyíltak, a padlózatot kőlapok borították, a mennyezeten pedigtartógerendák húzódtak.

A kamra falai mentén polcok sorakoztak, megrakvasavanyúsággal, konyakban eltett befőttel, házi készítésűgyomorkeserűvel és mindenféle egyéb tartós élelmiszerrel. Ahelyiség közepén egy tisztára súrolt faasztal állt, az egyiksarokban pedig egy állvány, amelyen gyümölcsöket aszaltak. Agerendákról csokrokba kötözött fűszernövények lógtak, és egyzárt szekrényben, kis üvegekben őrizték a drága fűszereket.

Volt valami ősi módon, mélységesen kielégítő abban, hogy ígymegőrizhették a birtok terményeit. Antonia és a házvezetőnő,Mrs. Heaver sok boldog órát töltött azzal, hogy megbeszélték arecepteket, kóstolgatták a befőtteket, és tervezgették, mitpróbáljanak még ki. Ez volt az egyetlen háztartási munka, amelyigazán érdekelte Antóniát. Körbejárkált a kamrában, azzal azürüggyel, hogy megnézi, mi van kifogyóban. Az ajtóval szembenmegállt, és levett a polcról egy üveg málnaecetet. Úgyemlékezett, köhögésre és torokfájásra is jó, nem csak főzéshez.

172

Épp az ecet burgundivörös színét csodálta, amikor váratlanulközeledő lépteket hallott. Egész teste megfeszült, mertfelismerte a lépteket. Kényszerítette magát, hogy nyugodtmaradjon. Eddig sikerült elkerülnie, hogy kettesben kelljenmaradnia az unokabátyjával, de ez nem mehet így a végtelenségig.

Amikor Adam belépett, Antonia ragyogó mosollyal nézett felrá.

– Csak nem azért jöttél, hogy cukrozott barackot csenj? –Gyerekkorukban rendszeresen megdézsmálták a kamra kincseit, és acukrozott gyümölcs volt a kedvenc csemegéjük.

– Ezúttal nem. – Adam belépett, és becsukta maga után azajtót. – Téged kerestelek, és Mrs. Heaver azt mondta, minthaerre látott volna ólálkodni.

Adam aznap valahogy másképp festett, és Antonia megintzavarba ejtően tudatában volt a férfiasságának. – Hogyan isólálkodhatnék a saját házamban? – kérdezte tettetettfelháborodással, reménykedve, hogy sikerül könnyed és játékoskeretek között tartani a beszélgetést.

– Igenis ólálkodtál, mert nem akartad, hogy meglássanak –torkolta le Adam. – Hogy sikerült a Lady Forresternél tettlátogatás?

– Kimerítő volt, mint mindig – felelte Antonia lehangoltan. Adam kabátjának szabása jól kiemelte széles vállát, és a

hajára hulló délutáni napfény aranyszínű tincseket festett bele.Antonia azt kívánta, bárcsak ő is olyan könnyedén tudnaviselkedni, mint amilyennek Adamet látja. Egyik lábáról amásikra állva, erőltetett mosollyal folytatta: – Tetszett nekiSimon, és kérdezteti, hogy te mikor látogatod meg. Azt mondta,nagyon hiányol.

– Valóban? Fel sem merült bennem, hogy Lady Forresterelvárja, hogy meglátogassam. Mindig az volt az érzésem, nemhelyesli, hogy a világon vagyok. De azt hiszem, az a legjobbtulajdonsága, hogy mindenkire egyforma rosszallással tekint –tette hozzá Adam egy kis gondolkodás után. – Bizonyos értelembenigazi demokrata. – Bár tréfálkozott, zöldesszürke szemétkomolyan szegezte Antóniára, amit ő mélységesen nyugtalanítónaktalált. – Hol van Simon?

Antonia megkönnyebbült a kérdéstől. Ha Adam csak Simontkeresi, akkor nyilván rögtön elmegy.

– A jövendő csillagvizsgálóján dolgozik. Azt reméli, ma vagyholnap el is kezdheti összeszerelni a teleszkópot.

173

– Helyes. Akkor legalább egy ideig lesz mivel elfoglalniamagát. Beszélnem kell veled, és nem szeretném, ha megzavarnánakközben. – Adam beljebb sétált, könnyed, de határozott léptekkel,mint egy sztyeppén portyázó oroszlán. – De mielőtt beszélnénk,meg kell tennem valamit, hogy egy kicsit felfrissítsem amemóriámat.

Ügyesen kivette Antonia dermedt kezéből az ecetesüveget, ésvisszarakta a polcra, aztán a karjába kapta a lányt. Antoniaijedten és felháborodottan pillantott fel rá, de Adam egycsókkal belefojtotta a zavart tiltakozást.

Antonia döbbenten kapott levegő után. Nem volt semmi könnyedvagy testvéries az ölelésben – vad volt, szenvedélyes éskövetelőző. Nem tudta mire vélni Adam felháborító viselkedését,a gondolatai szédülten kavarogtak, de a teste önkéntelenül isválaszolt a hozzáértő ajkak és kezek érintésére. Amióta Adamvisszanyerte az emlékezetét, Antonia, amennyire csak lehetett,igyekezett távol tartani magát tőle, és próbálta elfelejteni abizalmas közelséget és a szenvedélyt, amely összefűzte őket.Ekkor azonban minden sejtje lüktetett a vágytól és az erotikusérzéstől, amelyet az keltett benne, hogy alig visszafogottférfierő veszi körbe.

Bár a józan esze azt kiáltotta, hogy ez helytelen ésveszélyes, viszonozta Adam csókját, átkarolta a nyakát, ésszorosan hozzásimult. Mindennél jobban vágyott az érintésére éstestének melegségére. Úgy érezte, rögvest elolvad a kőpadlón, éslegszívesebben maga mellé húzta volna a földre, hogy befejezzékazt, ami fájdalmasan befejezetlen maradt a rövid idill során,amikor még azt hitték, hogy egy egész élet áll előttük aszerelemre és a beteljesedésre.

Érezte, hogy már csak pár pillanat, és nem lesz visszaút.Minden törékeny önuralmára szüksége volt, hogy kibontakozzon azölelésből. A keble hullámzott az izgalomtól és a vágyakozástól.Hátrább húzódott, míg a hátával neki nem lapult afűszeresszekrénykének.

– Adam, megőrültél? – kérdezte elgyengülve. Túlságosanzaklatott volt ahhoz is, hogy igazán hangot adjon jogosfelháborodásának.

– Nem, csak fel kellett frissítenem az emlékezetemet, hogymegerősítsem, mi történt azalatt, amíg amnéziában szenvedtem. –Adam zihálva szedte a levegőt, de nem próbált meg a lány utánmenni, amiért Antonia nagyon hálás volt. Hitetlenkedve meredtrá.

174

– De mit akartál megerősíteni?– Azt, hogy tényleg lehetséges-e, hogy szeretsz. – Adam az

asztal szélének támaszkodott, mintha hosszadalmas beszélgetésrekészülne. – Úgy tűnik, Judith ezt gondolja, de szeretnék magammegbizonyosodni róla.

– Te megörültéi – mondta Antonia határozottan. – Miértmondana ilyet Judith?

Adam keserűen elmosolyodott.– Ez volt az egyik fő oka annak, hogy felbontotta az

eljegyzésünket.– Judith felbontotta az eljegyzéseteket? – Antonia érzékei

még mindig össze voltak zavarodva Adam közelségétől, és kellettpár pillanat, hogy felfogja, mit is jelent, amit mond. – Adam,nagyon sajnálom, de attól tartok, Simon nem örülne neki, ha ajövendőbelijét használnád arra, hogy megvigasztalódj – tettehozzá, és reszketegen felkacagott.

Adam felvonta sűrű szemöldökét.– Nem is állt szándékomban. Csak ellenőriztem a tényeket,

mielőtt megkérem a kezedet.– Ha nem őrült vagy, akkor részeg – mondta Antonia, és már-

már könnyekben tört ki. – Vagy pedig tréfálkozol velem, de énegyáltalán nem találom viccesnek a dolgot. – Elcsuklott ahangja. Szóval Adam feleségül akarja venni. Tényleg feleségülkéri, most, amikor már túl késő?!

– Soha életemben nem voltam ennél komolyabb. – Adamhatározott hangja is nyomatékot adott a szavainak. – Tony, nézzrám!

Antonia szinte akarata ellenére ráemelte a tekintetét. Adammegbabonázó intenzitással nézett rá, és halkan azt mondta:

– Szeretlek. Hétéves korom óta szeretlek, ez alakította azegész életemet. Túl sokáig hallgattam, de most kimondom, és csakimádkozni tudok, hogy ne legyen túl késő.

A szavai mintha kísértetiesen visszhangozták volna Antoniagondolatait. Összeszorult a szíve a fájdalomtól. Amikor Adambelépett, valahogy másnak látta, és most már értette, miért.Olyan volt, mintha a két Adam – ismerős, szeretett unokabátyjaés az energikus, kiszámíthatatlan idegen – egybeolvadt volna.

– Nem is tudom, mit mondjak... – dadogta Antoniatehetetlenül.

Adam ajka mosolyra húzódott.– Azt hiszem, ilyenkor azt szokás mondani: "Nahát, micsoda

meglepetés!" Lehet, hogy meglepő, de nem kellene annak lennie.

175

Talán rosszul emlékszem arra, ami az Aerie-nél történt? –Elhallgatott, és Antonia arcát figyelte, aki elpirult a pillanatemlékére, amikor először fedezték fel a kettőjük között lángolószenvedélyt. Aztán Adam folytatta: – És amikor a nyári lakbanvoltunk, közvetlenül azelőtt, hogy visszatért az emlékezetem?Mintha valami olyasmit mondtál volna, hogy korlátok ésfenntartások nélkül szeretsz, és mindennél jobban a feleségemakarsz lenni. Ez valóban megtörtént, vagy csak képzelem?

Antonia úgy érezte, rögtön elnyeli a föld.– Nem, nem képzeled – suttogta, és elfordította a tekintetét.– És komolyan is gondoltad, amit mondtál? – kérdezte Adam

szelíd, de sürgető hangon. – Vagy ezek a szavak csak az amnéziásAdamnek szóltak?

– Én... komolyan gondoltam. – Antonia hirtelen megtört akérdések súlya alatt. Nem tudott tovább védekezni az érzéseiellen, felszínre tört minden fájdalom és düh, amelyet oly mélyenmagába temetett nyolc éven át. Felkapta a fejét, és dühösenAdamre meredt. – Ha mindig is szerettél, hogy szökhettél elegyetlen szó nélkül Indiába? Még csak el sem búcsúztál! Egybaráttal vagy a húgoddal sem lett volna szép így bánni, de hatényleg szerettél, ahogy állítod, akkor minősíthetetlen volt aviselkedésed.

Adam szája keserűen megrándult.– Nem volt más választásom, és ennek pontosan az volt az oka,

hogy szerettelek.– Akkor miért nem kérted meg a kezem, ahelyett, hogy

elmenekültél Indiába? – kiáltott fel Antonia. – Gyerekkorunkbanmindig is úgy gondoltam, hogy egy nap majd összeházasodunk. Úgytűnt, nem is kell beszélni róla, mert olyan természetes ésmagától értetődő volt, mint az eső vagy a hegyek. – Antoniahangja megint elcsuklott, és csak pár pillanat múlva tudtafolytatni: – Aztán egyszerűen elmentél, mintha menekülnélAngliából, amilyen gyorsan csak lehet. Akkor jöttem rá, hogymennyire rosszul ítéltem meg az érzéseidet.

– Azt gondoltad, hogy egyszer össze fogunk házasodni? – Adamcsodálkozva nézett a lányra, a szeme mélyén ragyogással. – Én isígy gondoltam gyerekkorunkban, de aztán később, amikormegértettem, mennyire különböző a társadalmi helyzetünk, márlehetetlennek találtam, és azt hittem, hogy csak úgy nézel rám,mint a bátyádra.

– Miután elutaztál, kénytelen voltam úgy gondolni rád, mint abátyámra, hogy képes legyek tovább élni. – Antonia dühösen

176

megtörölte könnyes szemét. – Azt hitted, türelmesen fogok várnirád, mint Pénelopé? Ő legalább a felesége volt Odüsszeusznak, dete soha egy árva szóval sem mondtad, hogy szeretsz, seszemélyesen, se később a leveleidben. Nagy bolond lettem volna,ha csak várok és reménykedem! Mivel úgy kezeltél, mint ahúgodat, én is ugyanúgy válaszoltam.

– Nem mondhattam semmit – felelte Adam tompán. Nagyerőfeszítésébe került, hogy megőrizze a nyugalmát. Bárfájdalmasan szerette volna lecsókolni a könnyeket Antoniagyönyörű barna szeméről, még sok mindent kellett elmondania.Megbizonyosodott róla, hogy valóban lobog köztük a tűz, mostpedig meg kell győznie a lány eszét, mielőtt elnyerheti aszívét. Jól megkapaszkodott az asztal szélében. – Emlékszel,hogy úgy volt, az apád tiszti kinevezést vásárol nekem ahadseregben? – Miután Antonia bólintott, Adam folytatta: –Közvetlenül azelőtt, hogy végeztem Cambridge-ben, valamelyikminden lében kanál rokon azt mondta Spenston grófnak, hogygyalázatosan illetlen vagyok veled, a szabados viselkedéseddelrontasz a férjhez menési esélyeiden, én pedig túlságosan ismagasra török a helyzetemhez képest. Úgyhogy Spenston magáhozhívatott, hogy kiderítse, igazak-e a híresztelések. Antoniateljes döbbenettel meredt Adamre.

– De miért nem mondtad meg az igazat, és kértél tőleengedélyt, hogy udvarolhass nekem?

– Megtettem – felelte Adam élesen. – Annál persze okosabbvoltam, mint hogy megkérdezzem, hamarosan megtarthatjuk-e azesküvőt. Te még csak tizenhét éves voltál, és nekem is többetkellett látnom a világból, mielőtt döntök. Tudtam, hogy előbbmég el kell érnem valamit, amivel bebizonyíthatom, hogy méltóvagyok a kezedre. Ez volt az egyik oka annak, hogy úgygondoltam, a hadsereg jó választás lenne: ez tűnt a legjobbpályának egy olyan fiatalember számára, aki nem rendelkezikkülönösebben jó kilátásokkal. Ha sikerült volna kitüntetnemmagam úgy, hogy közben nem hagyom ott a fogam, az némiképpcsökkentette volna a köztünk lévő távolságot.

– Apám soha nem mondta, hogy megkértél tőle – mondta Antoniaértetlenül. – De bizonyára beleegyezett. Ti ketten mindig is jólszót értettek, olyan voltál neki, mintha a fia lennél.

– Nem! – Adam kesernyés ízt érzett a szájában. – Spenstongróf megmentett az utcáról azért, mert rokoni kapcsolat fűzte azapámhoz, és mert jótékony és nagylelkű embernek szerette tartanimagát. Hagyta, hogy a kedvedért ott maradjak a házában, talán

177

hogy könnyítsen a lelkiismeret – furdalásán, amiért olyanmegbocsáthatatlanul elhanyagolt téged. De soha nem voltam a fia,és ő nem volt az apám. – Még most is fájdalmas volt felidéznieaz Antonia apjával folytatott egykori beszélgetést. – A grófmegkérdezte, hogy igaz-e a pletyka, mely szerint igényt tartok akezedre. Amikor azt feleltem, hogy igaz, olyan fejmosást kaptamtőle, amilyet még soha életemben. Megdöbbentette a pimaszságom,hogy szemet vetek valakire, aki ennyivel felettem áll rang ésvagyon tekintetében. Antonia azonnal az apja védelmére kelt.

– Papa lett volna az utolsó, aki megvet a születésed miatt! Őhitt abban, hogy az Isten szemében minden ember egyenlő, ésegész életét arra áldozta, hogy a társadalmi reformokértküzdjön, és segítsen az egyszerű embereknek.

– Lehet, hogy Spenston sokat dolgozott az egyszerűemberekért, de magát sohasem tartotta közülük valónak – felelteAdam csípősen. – Épp ellenkezőleg. A nagy liberális igenhosszasan fejtegette, hogy mennyire felháborította ahálátlanságom, és milyen szánalmasak és helytelenek a céljaim.Egyértelművé tette, hogy soha nem fogja engedni, hogy Spenstonkilencedik grófjának egyetlen leánya egy vagyontalan fattyúrapazarolja magát.

Antonia döbbenten meredt Adamre.– Nem, az lehetetlen, hogy ilyen kegyetlen lett volna, hogy

ilyet mondjon!– Pedig ezt mondta, sőt még rosszabbakat is. – Adamnek

kellett egy pillanat, hogy összeszedje magát, és folytatnitudja:

– Nem mintha hibáztatnám érte – legyintett. – Természetes,hogy minden apa azt akarja, hogy a gyermeke jól házasodjon, éste nem egyszerűen csak a lánya voltál, hanem az egyikleggazdagabb és leggyönyörűbb örökösnő egész Angliában. Egykirályi herceg sem tűnt elég jónak hozzád.

Antonia szemét elfutották a könnyek.– Szörnyű lehetett neked – suttogta. – De hát miért nem

mondtad el?– Hogy is tehettem volna? – kérdezte Adam komoran.– Spenstonnak igaza volt. Szánalmasan nagyra törő voltam, de

túl naiv és túlságosan szerelmes, hogy belássam, milyen ostobavagyok. Rajongtam érted, attól a naptól kezdve, hogymegismertelek, amikor elfogadtál az unokatestvérednek, pedigcsak egy fülig kormos utcagyerek voltam. De miután az apád

178

alaposan beolvasott nekem, rájöttem, mennyire méltatlan vagyokhozzád.

– Akárhogy is nézzük, sokkal értékesebb vagy nálam – mondtaAntonia, és Ökölbe szorult a keze. – Mindig is bölcsebb voltálkedvesebb és nagylelkűbb, mint bárki más, akit valaha isismertem.

– Te voltál az egyetlen, aki ezt így gondolta – felelte Adam.– Mindenki más elég világosan a tudtomra adta, hogy hol a helyema társadalmi ranglétrán. Itt Thornleigh-ben, a Thornton családiösszejöveteleken, a rugbyi iskolában, Cambridge-ben azegyetemen, mindig bőven akadtak finoman burkolt és kevésbéburkolt emlékeztetők arra, hogy csak kényszerűségből tűrnek megmaguk között a nálam feljebb állók. Soha nem mondtam el neked,mert tudtam, hogy azonnal a védelmemre kelnél, és nemhagyhattam, hogy helyettem megvívd a csatáimat. Különben is,úgysem mondhattam vagy tehettem volna semmit, amiváltoztathatott volna azon, hogy ki vagyok.

– Ne beszélj úgy, mintha leprás volnál! – fakadt ki Antonia.– Nem bírom elviselni. – Iszonyatos érzés volt, hogy mennyirenem vett észre semmit mindebből annak idején, és hogy Adammennyit szenvedhetett. Arra is fájdalmas volt gondolnia, hogyimádott apja ennyire kegyetlen tudott lenni. Antóniának sokkalrosszabbul esett a gróf viselkedése, mint Adamnek annak idején.Hogy merészelte az apja, akinek soha nem volt ideje a lányára,elküldeni az egyetlen embert, aki mindig ott volt mellette? Adamszavainak nyomán teljesen más fényben kezdte látni a múltat, ésmost már jobban értette, mi történhetett. – Papa kényszerített,hogy elhagyd Angliát, csak hogy eltávolítson mellőlem?

– Bizonyos értelemben igen. Nem arról van szó, hogyerőszakkal kitoloncoltatott, de megesketett, hogy soha többé nembeszélek veled és nem kereslek meg. Mulatságos, nem igaz? Annakellenére, hogy olyan méltatlannak tartott, arra hajlandó volt,hogy elhiggye, ha a szavamat adom. – Adam keserűenelmosolyodott. – Én tettem neki egy ajánlatot. Azt nem voltamhajlandó megígérni, hogy soha többé nem találkozom veled, de aztmondtam, ha szerez nekem egy állást a Kelet-Indiai Társaságnál,és odaadja a pénzt, amelyet a tiszti kinevezésemre szánt, akkorelutazom Indiába, és semmi olyat nem fogok neked mondani vagyírni, ami akadályozna abban, hogy megfelelő férjet találj.

– Értem. – Antonia nyelt egy nagyot. Próbálta felfogni, amithallott. – Szóval ezért voltak a leveleid mindig olyanhatározottan érzelemmentesek?

179

Adam bólintott.– Szembeszállhattam volna az apáddal, de megint csak neki

volt igaza, mint mindig. Bármilyen okból fogadott is be annakidején, nagyon sokkal tartoztam neki. Nem lett volnatisztességes, ha a kifejezett kívánsága ellenére udvarolok alányának. – Adam felsóhajtott. A hajába túrt, amivel jó alaposanösszekócolta. – De volt még más is az alkuban. A törvénytelenszármazásom ellen nem tehettem semmit, de az ellen igen, hogykoldusszegény voltam. Azt mondtam az apádnak, hogy soha nemkérem meg a kezedet, csak akkor, ha ugyanakkora vagyonom lesz,mint neked. Spenston gróf szórakoztatónak találta azajánlatomat, mivel nagyon jól tudta, hogy elhanyagolható azesélye annak, hogy sikerülne elérnem a célomat, mielőtt teférjhez mész valaki máshoz. És talán azt is gondolhatta, hogy halealacsonyodom odáig, hogy kereskedelemmel foglalkozzam, azlehűti az irántam táplált esetleges romantikus érzelmeidet. Az őrészéről nagyon biztonságos alkut kötöttünk.

Antonia halkan megkérdezte:– Ezért dolgoztál olyan keményen Indiában? Adam ismét

bólintott.– Ez volt az egyetlen reményem. Dúsgazdag, törvénytelen

születésű kereskedőnek lenni még mindig jobb, mint vagyontalan,törvénytelen születésű katonának. Minden alkalmat megragadtam,hogy gyarapítsam a kis tőkémet, amellyel nekiindultam.Kockáztattam, abban a reményben, hogy hosszú távon kifizetődőlesz. – Elkomorodott arccal hozzátette: – És ahányszor leveletkaptam tőled, mindig attól féltem, hogy arról értesítesz benne,hogy férjhez mentél.

Antonia elképzelni sem tudta, mi mindenen mehetett keresztülAdam. Hihetetlen kínokat állhatott ki, főleg az első néhány báliszezon alatt, amikor Antóniát meglehetősen nagy figyelem övezte.Gyakran írt Adamnek vidám hangú kis leveleket a mindennapjairólés az udvarlóiról, mert ha nem is vallotta be, meg akartamutatni, hogy ha az unokabátyjának nem is, más férfiaknak igeniskell.

– És amikor azt írtam, hogy eljegyeztem magam LordRamsayvel...?

– Azt írtad, minél előbb meg akarjátok tartani az esküvőt,úgyhogy meg voltam győződve róla, hogy mire kézhez kaptam aleveled, már férjhez is mentél – mondta Adam merev arccal. –Aznap este elmentem otthonról, és a sárga földig leittam magam.

180

Antonia az ajkába harapott, amikor elképzelte, mitérezhetett.

– Adam, annyira sajnálom... Sejtelmem sem volt, hogyfájdalmat okozok neked – suttogta. – Én akkor már régbeletörődtem, hogy nem lehet köztünk semmi, és a szerelmünk csakaz álmaimban létezett. – Egy kicsit elgondolkozott, majdhozzátette: – Majdnem egy év telhetett el, mire megkaptad akövetkező levelemet, amelyben megírtam, hogy felbontottuk azeljegyzést.

– Egészen pontosan tíz hónap, két hét és három nap. Nehibáztasd magad, Tony. Honnan is tudhattad volna? Nagyonigyekeztem, hogy betartsam, amit az apádnak ígértem. – Adamvállat vont. – Úgy éltem túl, hogy nagyon fatalista lettem.Próbáltam hinni abban, hogy ha a sors könyvében úgy van megírva,hogy egymáséi legyünk, akkor úgy is lesz, ha elég keményendolgozom érte. Minél tovább nem mész férjhez, én pedig minélgazdagabb leszek, annál nagyobb a valószínűsége. Amikor elértemaz anyagi célkitűzéseimet, hazajöttem. – Adam fagyosanelmosolyodott: – Már az is elég rossz előjelnek tűnt, hogymegtudtam, bárónő lettél. A kettőnk között tátongó szakadékszélesebb volt, mint valaha. Aztán jött Simon, és úgy tűnt, hogyaz erőfeszítéseim teljesen hiábavalóak voltak.

Antonia, miközben a drámai történetet hallgatta, szinte megis feledkezett arról, hogy Simon is a világon van.

– Adam, nem kellett volna ezt elmondanod. Én Simon jegyesevagyok.

Adam égő tekintettel meredt rá.– Őt szereted, vagy engem?Antonia úgy érezte, csapdába esett. Adam története

felelevenítette benne a szerelmet és a romantikus álmokat,amelyeket gyerekkorában táplált, és a szenvedélyt, amelyetnemrégiben fedezett fel. De a szavát adta Simonnak, akimegérdemli, hogy hűséges legyen hozzá, és nagyon kedveli is. –Szeretlek – mondta kétségbeesetten. – De kegyetlen éstisztességtelen volna, ha másodszor is kiadnám Simon útját.

– Sokkal nagyobb kegyetlenség volna hozzámenned úgy, hogyközben engem szeretsz – felelte Adam kérlelhetetlen szigorral. –Ahogy Judith is mondta, amikor felbontotta az eljegyzésünket,hosszú távon jobb őszintének lenni, mint nemes lelkűnek. Simon abarátom, és szinte bármit megtennék érte, de nem fogokudvariasan félreállni, és szó nélkül hagyni, hogy elvegyentéged. Neked kell döntened, Tony. Melyikünket akarod?

181

Antonia a kezébe temette az arcát.– Nem tudom, mit akarok! Olyan önzőnek tűnne, ha most hozzád

mennék.– Nemesebb lenne szenvedni, mint azt tenni, amire vágysz? Ne

felejtsd el, hogy az erényességed miatt nekem is szenvednemkellene – érvelt Adam könyörtelen logikával. – El tudnámviselni, ha egy másik férfit szeretnél, de hát nem erről vanszó.

Antóniát rázni kezdte a néma zokogás. Túl sok minden történtegyszerre: megtudta, hogy Adam szerelmes belé, hogy miketkellett elviselnie a hosszú évek során, felfedeznie, hogyimádott apja nem volt mentes a képmutatástól, és most olyandöntést kell hoznia, amellyel mindenképpen megsebzi az egyiket akét férfi közül, akiket a legjobban szeret. Adamnek igaza van: asaját bűntudata miatt hajlik arra, hogy olyan döntést hozzon,amellyel megbünteti saját magát – csakhogy ezzel Adamet isbüntetné.

Adam sötét, bársonyos hangja zavarta meg a gondolatait.Lehet, hogy nem tudod, hogy mit akarsz, de én tudom. Nézz

rám, Tony! – Antonia felemelte a fejét, és belenézett azöldesszürke szempárba. – Olyan férjet akarsz, akinek te vagy azélete középpontja, nem pedig olyan valakit, aki a politikát, aszerencsejátékot, a társasági életet vagy bármi mást előbbrehelyez nálad. Simon lehet, hogy szeret téged, de ugyanúgyszereti a gondolatokat és a szellemi kihívásokat. Én szeretlek,és az egész életemet arra áldoztam, hogy ezt bebizonyítsam. –Adam odanyújtotta a kezét. – Gyere – mondta halkan. Antoniaszinte érezte, hogy az akaraterejével magához vonzza, ésönkéntelenül is tett feléje egy lépést, aztán megtorpant.

Neki kellett meghoznia ugyan a döntést, de Adam minden testi-lelki és érzelmi energiájával igyekezett bebizonyítani, hogy őtkell választania. Akarta is – te jó ég, mennyire akarta! ÉsAdamnek, aki jobban ismeri, mint bárki más a világon, valóbanigaza volt. Olyan férjet akar, akinek ő a legfontosabb, és akinem hanyagolja el, ahogyan az anyja és az apja tette. Simonlegrosszabb tulajdonsága az volt, ahogy képes volt visszahúzódniönmagába, és kizárni őt. Nem akarta az egész életét azzaltölteni, hogy azon kelljen törnie a fejét, valami rosszat tett-e, és hogy mivel lophatná vissza magát a férje kegyeibe.

Az egész világ megszűnt körülötte, nem volt más, csak Adamhívogató keze. Széles volt és erős, a hosszú ujjak gyengédségreés erőre egyaránt képesek. Ahogy Antonia vágyakozva,

182

megbabonázva nézte azt a kezet, rájött, hogy valójában azért nemment még férjhez, mert olyan férfit akart, akiben megbízhat,akiről tudja, hogy örökké szeretni fogja, akkor is, ha nemértenek egyet valamiben – ami minden házaspárral előfordulolykor – , és akkor is, ha a múló évek megfosztják fiatalságátólés szépségétől, amelyet a férfiak legtöbbje úgy csodált. Mindenkétely nélkül tudta, hogy Adam így tudná szeretni.

És ha ő Adam életének középpontja, ez fordítva is igaz.Mindig is ő volt az, akiben megbízhatott és akihez fordulhatott,aki életének sarokköve volt még akkor is, amikor a világ túlsófelén tartózkodott. Ha tudta volna, hogy ugyanúgy szereti,ahogyan ő, akkor nem kellett volna ennyi időre elválniukegymástól. Szembeszállt volna az apjával, és boldogan követtevolna Adamet akár Indiába is. Az állítólagos becsületbeli okok,amelyek miatt ki akar tartani a Simonnal való eljegyzésemellett, mindehhez képest gyengék és érdektelenek. Nem számítmás, csak Adam, aki szeretetet, melegséget és védelmet kínálneki – Adam, akit szeret.

Miközben Antonia vívódott, hogy azt tegye-e, amit a szíve,vagy azt, amit az esze diktál, tett még egy lépést Adam felé,aztán még egyet, végül meghozta az elkerülhetetlen döntést, éskitörő örömmel a karjába vetette magát. Úgy vonzotta, mint azészaki pólus az iránytűt. Átölelte izmos testét, és az arcátcsókra emelte. Ahogy összetalálkozott az ajkuk, végképp elszálltminden kételye. Ő és Adam összetartoznak, ketten együtt alkotnakegy egészet. Vak volt, hogy nem jött rá hamarabb.

Adam úgy szorította magához, hogy majd összeroppantak acsontjai.

– Istenem, Tony, mennyire szeretlek – suttogta fátyoloshangon. – Annyira féltem, hogy nem fogod meggondolni magad. –Aztán szenvedélyes, édes pillanatok következtek, körbeölelteőket a fogadkozások, ígéretek, szép emlékek és szerelmes szavakvarázslata.

Antonia végül vonakodva a rá váró feladatokra terelte agondolatait. Kibontakozott Adam karjaiból, és gyengédenkisimított a homlokából egy világosbarna hajfürtöt.

– Jobb lesz, ha most megyek és megkeresem Simont – mondtabizonytalan mosollyal. – Nem is tudom, hogyan fogom elmondanineki, hogy másodszor is cserbenhagyom.

– Az ember azt hinné, van már gyakorlatod az ilyesmiben.

183

– Adam szeme sarkában kis szarkalábak jelentek meg amosolytól, miközben próbált Antonia arcára is mosolytcsalogatni.

– Jártál már jegyben Lord Ramsayvel, Simonnal, velem azamnéziám alatt, és mindhármunkkal szakítottál.

Antonia egy kicsit felnevetett, és zavartan Adam mellérehajtotta a fejét. Fojtott hangon megkérdezte:

– Ez azt jelenti, hogy ötödszörre is el vagyok jegyezve?– Nem – felelte határozottan Adam, és átkarolta a lány karcsú

derekát. – Nem kell több eljegyzés. Egyszerűen csakösszeházasodunk, amilyen hamar csak lehet.

Antonia a férfi mellkasára hajtott fejjel hallgatta aszívverését. Nem volt kedve kibontakozni a védelmező Ölelésből,és szembenézni a rá váró nehézségekkel. A legrosszabb az lesz,hogy beszélnie kell Simonnal. Kevésbé lesz fájdalmas ugyan, demagyarázkodnia kell majd a hitetlenkedő és rosszalló rokonoknakés az előkelő társaság tagjainak is. Mindenki meg lesz győződveróla, hogy Lady Antonia Thornton, Fairbourne bárónője csapodárés állhatatlan nőszemély.

De Antóniát ez cseppet sem érdekelte. Befészkelte magát Adamkarjaiba, és tudta, hogy sem a pletykák, sem a közmegvetés nemtudná rávenni, hogy megváltoztassa a döntését.

Aztán közbeszólt a valóság: nyílt a kamra ajtaja, és ahogyAntonia felnézett Adam válla fölött, Simon Launceston döbbentkék szemével találkozott a tekintete.

Tizennegyedik fejezet

Antonia ijedten felsikkantott, amivel Adamet isfelriasztotta. Megfordult, és megpillantotta Simont, akimozdulatlanul állt az ajtóban. Az arca szinte kővé dermedt,ahogy meglátta a menyasszonyát a legjobb barátja karjaiban.

– Ezt meg mire véljem? – Simon hangja éppolyan kifejezéstelenvolt, mint az arca.

Adam védelmezőn átkarolta Antonia derekát.– Úgy fél órával ezelőttig nem műveltünk semmit a hátad

mögött – mondta határozottan. – Rám légy dühös, én voltam az,aki rávette Antóniát, hogy gondolja meg magát, és hidd el, nem

184

volt könnyű. Tony most akart megkeresni, hogy felbontsa azeljegyzéseteket. Nagyon sajnálom, hogy így kell megtudnod.

Simon fürkésző tekintete Antóniára fordult.– Feleségül akar menni Adamhez? Antonia az ajkába harapott,

és bólintott.– Igen. Tudom, hogy gyalázatos a viselkedésem, de Adammel mi

ketten összetartozunk.– Judith tudja már? – kérdezte Simon. Lágy tenor hangja most

élesen csengett.Adam gyanakvóan nézett a barátjára. Simon láthatóan

megdöbbent, hogy együtt találta őket, de fájdalomnak vagy dühneksemmi jelét sem látta rajta. Sőt úgy tűnt, jobban foglalkoztatjaaz, hogy milyen hatással lesz mindez Judithra.

– Tegnap este felbontotta velem az eljegyzést. Azt mondta,mindnyájan össze vagyunk zavarodva, és egyikünk sem őszinte.Amiket mondott, azzal ráébresztett, hogy fel kell tárnom azérzéseimet Tony előtt.

– Ez sok mindent megmagyaráz – mondta Simon elgondolkozva,majd önironikus kis mosollyal hozzátette. – Azt hiszem, mostteátrálisan távoznom illene, de fontos okból jöttem ide. Párperccel ezelőtt megkerestem Juditht, mert úgy gondoltam,érdekelné az összeállított teleszkóp, de a komornyik azt közöltevelem, hogy ma reggel öt órára kocsit rendelt, és nagypoggyásszal elutazott. Egy szobalányt felküldtem a szobájába,aki ezt találta. – Simon egy lepecsételt borítékot nyújtott átAntóniának. – Mrs. Heaver mondta, hogy valószínűleg a kamrábantalálom, úgyhogy idehoztam, mivel önnek van címezve.

Antonia csodálkozva átvette a borítékot, és felnyitotta.Ahogy elolvasta a levelet, elakadt a lélegzete.

– Judith itt hagyta Thornleigh-t, és Amerikába utazik.– Hogyan? – Simon megfeledkezve a jó modorról, kikapta

Antonia kezéből a levelet, és átfutotta, aztán sápadtan Adamrenézett. – De hát mi történt? – kérdezte feszülten. – Miértutazott el ilyen váratlanul, és ilyen messzire?

– Nem igazán tudom – felelte Adam értetlenül. – Judith nekemegy szóval sem célzott arra, hogy ilyen tervei volnának. Aztmondta, azért döntött úgy, hogy hozzám jön, mert mindkettenbeletörődtünk abba, amit megkaphatunk, ahelyett, amire valójábanvágyunk. Rájött, hogy Antóniába vagyok szerelmes. De akkor ezazt is jelenti, hogy ő meg valaki másba szerelmes. – Adamelhallgatott, aztán szárazon hozzátette: – Lehet, hogy te többettudsz erről, mint én.

185

Simon mélykék szemében felvillant valami, aztán elfordult, ésszó nélkül az ajtó felé indult.

– Most hová megy? – kérdezte Antonia végképp összezavarodva.– Természetesen Judith után – szólt vissza Simon a válla

fölött.– Várj! – kiáltott rá Adam parancsoló hangon. Amikor Simon

megtorpant, megkérdezte: – Szerelmes vagy belé?– Igen, de soha nem mondtam ki, mivel ti ketten jegyesek

voltatok. – Simon mentegetőzve Antóniára pillantott. – Igazánnem vádolhatom önt azzal, hogy csapodár, amikor én is ugyanígyviselkedtem.

– Hála az égnek! – sóhajtott fel Antonia. Odalépett Simonhoz,és önkéntelen mozdulattal átölelte. – Ez most nagyon jót tett alelkiismeret-furdalásomnak. Többször is megfordult a fejemben,hogy ön és Judith csodásan összeillenének. És ő is szerelmesmagába?

Simon a levélre pillantott, amelyet még mindig a kezébenszorongatott.

– Sejtelmem sincs – felelte komoran. – Soha nem adott rásemmi okot, hogy azt higgyem, viszonozza az érzéseimet, és ez alevél sem tűnik túl jó jelnek.

– Szerintem tévedsz – mondta Adam. – Judith meg volt győződveróla, hogy mi mindketten Tonyba vagyunk szerelmesek. Nyilvánazért ment el, mert túl fájdalmas lett volna a közeledbenmaradnia.

– Remélem, hogy igazad van – felelte Simon komor mosollyal. –Meg fogom kérni a kezét, még ha követnem kell is őt Amerikába.

– Ne rohanjon utána csak úgy vaktában – szólt közbe Antonia.– Ha kitaláljuk, hová akar utazni, sokkal nagyobb esélyünk leszrá, hogy megtaláljuk.

– Ez igaz – bólintott Simon, és szórakozottan megrázta afejét. – Képtelen vagyok tisztán gondolkodni.

Adam és Antonia összenézett. Csakis a szerelem lehet az, amiígy összezavarja Lord Launceston híresen világos gondolkodását.

– Adam, te értesz a hajókhoz. Mi a legvalószínűbb, melyikkikötőbe ment? – kérdezte Simon.

– Liverpoolba – felelte Adam. – Sokkal közelebb van, mintBristol, és manapság ott bonyolódik az észak – amerikaikereskedelem nagy része. De jobb lesz, ha sietünk.

– Sietünk...? – kérdezte csodálkozva Simon.– Hát persze, mi is veled megyünk. Szükséged lesz segítségre,

hogy megtaláld. – Adam Antóniára pillantott, aki bólintott. – Se

186

Tony, se én nem tudnánk pihenni, és nyugodtan tervezgetni ajövőnket, amíg rendbe nem hozzuk ezt a kavarodást. Semmi nemtenne minket boldogabbá, mint ha láthatnánk, hogy Judithszal tiis boldogok vagytok.

– És mi lesz, ha megtalálom, de visszautasít? – kérdezteSimon, és ismét komoran a kezében tartott levélre pillantott.

– Nem fogja visszautasítani – nyugtatta meg Antonia. – Ebbenbiztos vagyok. Egy nő sem lehet olyan bolond, hogyvisszautasítsa Simon Launcestont – kivéve azt, akit Adam Yorkészeret.

Felvonták a vitorlákat, és a vastag vászon csapkodni kezdett,ahogy belekapott a szél. Judith eltűnődött, viszontlátja – e mégvalaha a szülőföldjét. Úgy kapaszkodott a hajókorlátba, hogy azujjai is kifehéredtek. Lehet, hogy mégsem volt helyes úgydöntenie, hogy ilyen messzire menekül – soha életében nem éreztemég ennyire ízig-vérig angolnak magát, mint most, amikormindent, amit eddig ismert, hátra kell hagynia.

Megborzongott, és szorosabbra vonta magán a vállkendőjét.Hideg szél fújt a tengeren. Nagy szerencséje volt, hogy éppelérte a Lady Liberty nevű hajót. A következő hajó csak többmint egy hét múlva indult volna Bostonba, és amilyen ostoba,ennyi idő alatt lehet, hogy meggondolná magát, és visszatérneThornleigh-be. Eltűnődött, vajon megoldódott-e a helyzet Antoniaés a két udvarlója között, és azok közül, akiket szeret, kinekkell most szenvednie.

Hirtelen odalépett hozzá valaki a korláthoz. – Végreelindultunk! – csendült fel egy vidám hang. – Épp eleget láttammár az óhazából, annyi szent. Alig várom, hogy visszaérjekBostonba.

Judith Mrs. Maxwellre pillantott, akivel megosztotta aprókabinját. A kövérkés, rózsás arcú idős hölgy amerikai özvegyvolt, aki hazafelé tartott, miután életében először és utoljárameglátogatta angliai rokonait. Kedves teremtés volt, bár egykissé bőbeszédű.

– Még megállunk Belfastban is – jegyezte meg Judith.– Csak egy napra – felelte útitársnője vidáman. – Aztán végre

– valahára újból otthon leszek. Kíváncsi vagyok, hogy alegkisebb unokám egyáltalán emlékezni fog – e rám. A lányom mega vejem úgy gondolja, őrült vagyok, amiért ilyen nagy útravállalkozom egyedül. De én azt mondom, ha az ember megismer egymásik országot, csak jobban megszereti a saját hazáját. – Judith

187

magában megmosolyogta Mrs. Maxwell közlékeny modorát, de a hölgynagyon kedves volt, és láthatóan jómódú. Talán segíthet majdneki munkát találni Bostonban. – Higgye el, Mrs. Winslow, nemfogja megbánni, hogy kivándorol Amerikába. Ez az ország azoknakvaló, akik mernek álmodni – folytatta az idős hölgy. – Nem úgy,mint Angliában, ahol a rengeteg ósdi, elavult társadalmi szabálycsak megfojtja az életet. – Hirtelen elhallgatott, ésmentegetőző kifejezés jelent meg az arcán. – Jaj, igazán nemakartam megbántani.

Judith kénytelen volt elmosolyodni.– Nem bántódtam meg. – Lehetetlen lett volna a szívére venni

az ilyen ártatlan kritikát, bár azért eltűnődött azon, hogyvajon minden amerikai ilyen barátságos és szókimondó-e. Ha igen,lehet, hogy kissé fárasztónak fogja találni az Újvilágot.

A mosolya elhalványult, amikor arra gondolt, hogy neki sohanem volt más álma, csak hogy feleségül mehessen SimonLauncestonhoz. Ismét a part felé fordította a tekintetét, de anyüzsgő kikötő már túl messze volt ahhoz, hogy a részleteket iski tudja venni. Próbálta lenyelni a torkát szorító gombócot.Egyáltalán nem arra vágyott, hogy Lady Launceston lehessenbelőle – magát Simont akarta, nem a rangját vagy a kényelmesmegélhetést biztosító vagyonát. De hát ezt az álmot mégAmerikában sem válthatja valóra.

Adam, Antonia és Simon nagyon későn érkezett meg Liverpoolba,így egy fogadóban töltötték az éjszakát, a kikötő közelében.Másnap reggel, miután Adam kifaggatta a fogadóst a hajókindulásáról, bevetették magukat a nyüzsgő liverpooli kikötőbe,ahol épp elkezdődött az élet. Az árbocok erdőként meredeztekelőttük, néhány hajó pedig kint várakozott a tengeren, hogymegürüljön egy kikötőhely. Matrózok és rakodómunkások kiabáltakegymásnak érthetetlen tájszólásban, a morzsákon civakodósirályok rikoltoztak a fejük fölött, és mindent elárasztott ajellegzetes kikötőszag, amelyben a szárazföldi levegő keveredetta tenger sós illatával.

Kerülgetniük kellett a hatalmas bálákat és a stráfkocsikat,miközben végigsétáltak a rakparton. Antonia meglehetősen nagyérdeklődést keltett a férfiak körében, de biztonságban éreztemagát két férfi kísérője társaságában. Nagyon élvezte volna arengeteg új látnivalót és illatot, ha nem ilyen sürgető adolguk. Simon idegessége ragadós volt. Jobb lenne, ha sikerülnerátalálniuk Judithra, még mielőtt elhagyja a kikötőt. Egy ilyen

188

aprócska teremtésnek könnyen nyoma veszhet egy hatalmas idegenországban; és ha úgy dönt, hogy nem ír, akkor soha többé nemtalálják meg.

Bár Adam még sohasem járt Liverpoolban, épp elég kikötőbenmegfordult már ahhoz, hogy eligazodjon. Antóniára hagy benyomásttett, hogy elemében láthatta a kereskedők fejedelmét – mindezegészen más fényt vetett a férfira, akit szeret. Meglepően rövididő alatt el is jutottak egy irodába, ahol némi borravalóvalmeggyőztek egy aszott, öreg írnokot, hogy nézze meg a hajókutaslistáit. Ha Antonia jól értette, ez az iroda volt többkülföldi hajózási társaság helyi személyszállítási képviselője.

Az írnok idegtépő lassúsággal átböngészte a listákat, végülközölte, hogy Mrs. J. Winslow a Lady Libertyre, egy bostonihajóra váltott jegyet.

Antonia megkönnyebbülten felsóhajtott, hogy ilyen egyszerűenment minden. Persze Judithnak nem volt rá oka, hogy megpróbáljaeltüntetni a nyomait.

– És mikor indul a hajó? – kérdezte Lord Launceston sürgetőn.Az írnok pislogott hüllőszerűen ráncos szemhéjával. – A

tegnap esti dagállyal futott ki.Simon erre káromkodni kezdett, mint a vízfolyás. Antonia nem

is gondolta volna, hogy a mindig higgadt tudós így meg tudfeledkezni magáról egy hölgy jelenlétében, ami csak újabbbizonyítéka volt a Judith iránt táplált érzelmei erősségének.Adam feltett egy sor kérdést az írnoknak. Miután megkapta aválaszokat, gyorsan kifelé kezdte tuszkolni a társait azirodából.

– A Lady Liberty még kiköt Belfastban is, mielőtt továbbindulBoston felé.

Simon arca felderült.– És elég hosszú ideig áll meg ott, hogy utolérjük?– Nem igazán. A Lady Liberty csak huszonnégy órát fog ott

tölteni, és ma már egy hajó sem indul Belfastba. A postahajóPort Patrickből fut ki. – Miközben beszélt, Adam figyelmesenpásztázta a kikötőben álló hajókat.

– Nem lehetne bérelni egy hajót, amelyikkel még idejébenodaérnénk? – kérdezte Simon, aki minden szalmaszálbabelekapaszkodott.

– A kisebb hajók, amelyeket ki tudnánk bérelni, nem eléggyorsak, hogy beérjenek egy olyan gyors szkúnert, mint a LadyLiberty, főleg így, hogy majdnem egynapnyi előnye van. – Adam akezével ernyőzte a szemét, és a távolabbi dokkokat fürkészte.

189

– Mit keresel, Adam? – kérdezte Antonia.– Amikor kiértünk a kikötőbe, mintha láttam volna... – Adam

elhallgatott, és széles mosoly terült el az arcán. MegfogtaAntonia karját. – Gyertek! Azt hiszem, nagy szerencsénk van.

Átfurakodtak a kavargó tömegen egy dokkhoz, ahol a Star Indianevű karcsú hajó horgonyzott. Antonia eltűnődött, ez vajonmiféle hajó lehet. Nagyon tudatlannak érezte magát ebben atémában. Egyedül abban volt biztos, hogy a hajó orrát díszítőfaragott szobor, amely egy fekete hajú, dús keblű hölgyeménytábrázolt, nem épp a legillendőbb.

Egy tiszta és rendes öltözetű matróz jelent meg, amikor afedélzetre szálltak.

– Langdon kapitány itt van? – kérdezte Adam. A matrózbólintott, mire Adam folytatta: – Mondja meg neki, hogy AdamYorké keresi.

A matróz láthatóan meglepődött, aztán biccentett, sarkonfordult, és lesietett a fedélközbe. Alig egy perc múlva egymagas, tekintélyt sugárzó férfi jelent meg, széles mosollyal azarcán. Hófehér fogai csak úgy világítottak barna arcában.

– Adam, kedves barátom, micsoda váratlan meglepetés! Istenhozta a fedélzeten. – A kapitány kezet nyújtott, és hozzátette:– Az én hajóm az öné is.

– Már nem az – felelte Adam mosolyogva, és kezet szorított akapitánnyal. Antonia érdeklődve vette szemügyre a férfit.Egyértelműen külföldinek látszott, bár a neve és a kiejtésebritnek hangzott. Talán félvér. Nem lehet könnyű a helyzete egyilyen bigott világban. Egyvalamiben biztos volt: a férfiasanvonzó Langdon kapitány pontosan úgy festett, mint amilyennek egykalózt elképzelt.

Miután Adam bemutatta a kapitányt a társainak, Langdonelegáns mozdulattal kezet csókolt Antóniának.

– Szóval ön Yorké kapitány menyasszonya? Milyen kár ennyiszépséget rápazarolni – mondta mély átérzéssel, és szégyentelencsodálattal fekete szemében.

– Épp ellenkezőleg – kacagott Antonia, és elhúzta a kezét.– Ez a legbölcsebb dolog, amit valaha is tettem.A kapitány visszafordult Adamhez.– Jöjjenek, tartsanak velem, épp a reggeli kávémat iszom.– Miközben lementek a fedélközbe, visszaszólt a válla fölött:– Pusztán csak udvariassági látogatásról van szó?– Nem – felelte Adam. – El kell jutnunk Belfastba, amilyen

hamar csak lehet, hogy utolérjük egy barátunkat, aki Bostonba

190

indult. El tudna vinni minket most azonnal? – A szűk folyosórólegy tágasabb kabinba léptek. – A hajója tegnap este futott kiLiverpoolból, és csak egyetlen napot fognak Belfastban tölteni,mielőtt továbbindulnak Bostonba.

– Megfizetem a hajó bérleti díját, bármennyi legyen is –tette hozzá Simon. Túl ideges volt ahhoz, hogy alkudoznikezdjen.

Langdon kapitány könnyedén legyintett.– Adam barátjától nem kérek semmit. – Felcsillanó szemmel

hozzátette: – Amúgy is remek szórakozás lesz. Idő előtt érkeztemmeg, és a rakományom csak egy hét múlva lesz itt. Ami aztilleti, ki is kell állnom addig a dokkból. Egy szép hölgyetfelkutatni – mert gondolom, egy szép hölgyről van szó – sokkalkellemesebb, mint tétlenül horgonyozni a Mersey folyón.

– Hála istennek – sóhajtott fel látható megkönnyebbülésselSimon. – Milyen hamar tudunk elindulni?

– Ha el akarjuk kapni a dagályt, egy órán belül ki kellfutnunk. Vannak szolgáik, vagy poggyászuk, amit a fedélzetrekell hozni?

Gyorsan odahívatták a fogadóból Antonia komornáját és Simonelsőrangú inasát a csomagokkal együtt, és fél órán belül márvitorlát is bontottak. Szerencsére a hajón több üres utaskabinis volt, úgyhogy mindenkit kényelmesen el tudtak helyezni.

Míg Lord Launceston nyugtalanul járkált odafent a fedélzeten,Antonia megállt a hajó tatjánál, és onnan élvezte a látványt,ahogy kihajóztak a Mersey torkolatából az ír-tengerre. Nagymegkönnyebbülésére a hullámzás ellenére nem lett tengeribeteg.

– Meglehetősen szégyellem magam, amiért így élvezem azegészet, amikor ilyen komoly küldetésünk van – vallotta beAdamnek, aki mellette álldogált.

– Mindent megteszünk, ami tőlünk telik, és haaggodalmaskodunk, az nem segít – felelte Adam. – Van valaminagyon különleges és élvezetes abban, ha az ember a tengerreszállhat.

– Gondolod, hogy időben odaérünk Belfastba?– Nagyon jók az esélyeink. A Star of India gyors hajó, és

alig egy nap hátrányunk van.Antonia Adamre emelte a tekintetét. Úgy látta, nagyon is

otthonosan érzi magát a hajón. A kalapját odalent hagyta, és aszél felborzolta napszítta haját. A hosszú gyakorlatbólszületett, magától értetődő természetességgel egyensúlyozott azimbolygó fedélzeten.

191

– Elragadóan festesz – súgta oda Antonia. Tudta, hogy elégszentimentálisan hangzik, de ez igazán érthető volt. – Ténylegkapitány vagy?

– Irányítottam hajókat – felelte Adam – , bár semmiképp nemvagyok olyan ügyes és tapasztalt, mint Ramesh Langdon.

– Ha arra kérted volna, hogy vigyen el minket Bostonig, aztis megtette volna, igaz? – Antóniát kíváncsivá tette a két férfiközött fennálló, láthatóan bizalmas kapcsolat. Szeretett volnatöbbet megtudni az unokabátyja kereskedőmúltjáról.

Adam ismét a tengerre pillantott.– Talán igen. Úgy érzi, hogy az adósom, jobban is, mint

amennyire jogos lenne.– Miért, mi történt? Adam vállat vont.– Semmi különös. Felajánlottam neki egy hajót, amikor senki

más nem volt hajlandó erre. Ami azt illeti, éppen ezt a hajót.Nagyon sikeres útja volt vele, mindkettőnknek sok pénztkeresett, és végül megvásárolta magának a Star of Indiát.Mindketten jól jártunk.

Antonia melegen elmosolyodott.– Biztos vagyok benne, hogy kissé leegyszerűsítetted a

történetet, de gondolom, úgysem vagy hajlandó többet elárulni.Említettem már mostanában, hogy mennyire szeretlek?

– Az utóbbi huszonnégy órában nem. – Adam a lány korlátonpihenő kezére tette a kezét. – Mellesleg, mielőtt elindultunk,elküldtem az inasomat, Bradleyt Yorkba, hogy szerezze be aházassági engedélyeket az érsektől. Mire visszaérünk Thornleigh-be, már mindkettő ott fog várni.

– Egy nekünk, egy pedig Simonnak és Judithnak? – kérdezteAntonia boldogan. – Úgy látom, a kereskedelemmel valófoglalkozás nagyon gyakorlatiassá teszi az embert. – Halkabbanhozzátette: – Egy nappal sem akarok tovább várni a kelleténél.

– Én sem, szerelmem – mondta Adam, és átkarolta Antóniát, akielégedetten simult a karjába. Gondolni sem volt hajlandó arra,hogy a dolgok nem fognak ugyanilyen jól alakulni Judith és Simonszámára.

Az út első felében elég jól haladtak, de a Man szigettőlnyugatra elállt a szél – márpedig szél nélkül a legügyesebbtengerész is tehetetlen. Mire a Star of India befutott abelfasti kikötőbe, már egy teljes nappal vagy talán többel is levoltak maradva a Lady Liberty mögött.

192

Simon és Adam a hajó orrában állt, miközben lassanbesiklottak a kikötőbe. Lord Launceston arcára komor barázdákatvésett az aggodalom.

– Gondolod, hogy még időben vagyunk? – kérdezte feszülten.– Nehéz lenne megmondani – felelte Adam. Próbálta vigasztalni

a barátját, de őszinte is akart lenni hozzá. – Ha Judith hajójamár ki is futott, az még nem jelenti azt, hogy örökreelveszítettük, csak azt, hogy utána kell menned Amerikába.Bizonyára az Atlanti-óceán túloldalán is vannak érdekes földtanilátnivalók, vagy nem?

Simon vonakodva elmosolyodott.– Igen, de nem mondhatnám, hogy most ez foglalkoztat a

legjobban. Látsz valami ígéreteset?Adam szakértő tekintettel fürkészte az árbocok erdejét a

hatalmas kikötőben.– Túl messze vagyunk még, hogy el lehessen olvasni a hajók

nevét, de jobbra attól a helytől, ahol ki fogunk kötni,horgonyoz egy szkúner, amelyik lehet a Lady Liberty – mutatottegy hajóra. – De ne reménykedj túlságosan – figyelmeztetteSimont. – Amerikában nagyon népszerű ez a hajótípus, sok vanbelőle.

Adamnek nagyon úgy tűnt, hogy a hajó épp készül vitorlátbontani, de ezt nem lett volna értelme megemlíteni Simonnak,hiszen úgysem tehetnek semmit, amíg partra nem szállnak.

Judith nem látott még túl sok kikötőt életében, de úgy vélte,nem különbözhetnek nagyon egymástól. A belfasti kisebb voltugyan, mint a liverpooli, és a rakodómunkások más tájszólássalbeszéltek, de az összhatás meglepően hasonló volt. Türelmetlenülvárta, hogy végre vitorlát bontsanak, és maga mögött hagyhassa aBrit-szigeteket. Jobb lenne végre inkább a jövő felé tekinteni,ahelyett, hogy a múltat gyászolja.

Mrs. Maxwell csatlakozott hozzá a fedélzeten, és együttfigyelték a végső előkészületeket az induláshoz.

– Mindjárt felhúzzák a hajópallót – mondta az amerikai nő arakpartra nézve. Aztán megdermedt. – Oda nézzen! – kiáltott feláhítattal. – Ott megy a leggyönyörűbb férfi, akit valaha isláttam. – Judith nem vette magának a fáradságot, hogy odanézzen,amerre Mrs. Maxwell mutatott. Senkinek sem lett volna könnyűhatást gyakorolnia olyan valakire, aki ismeri Simon Launcestont.Aztán Mrs. Maxwell izgatottan oldalba bökte: – Nézze, felszáll aLady Libertyre! Esküszöm, hogy ha velünk utazik Bostonba,

193

szégyent fogok hozni magamra, mert egész úton úgy fogok loholniutána, mint egy kiskutya – mondta huncutul. – Szerencse, hogy alányom nincs itt, és nem látja, ahogy az anyja bolondot csinálmagából.

– A nők mindig bolondot csinálnak magukból a férfiak miatt –felelte Judith. – Ilyen a természetünk. – Vetett egy futópillantást a férfira, aki úgy elbűvölte útitársnőjét, aztán kővédermedt. Nem, az lehetetlen, hogy ez Simon legyen!

Márpedig ő volt az. Lord Launceston az utolsó pillanatbanfelsietett a hajópallón, épp mielőtt felhúzták volna, aztánmegállt, és körbenézett a fedélzeten. Bár elég messze volt,Judith így is látta szemének átható kékségét, amikorösszetalálkozott a tekintetük. Aztán olyan melegenelmosolyodott, hogy Judith úgy érezte, menten elolvad. Az állais leesett a meglepetéstől, és meg kellett kapaszkodnia akorlátban. Képtelen lett volna egy szót is kinyögni, Mrs.Maxwell hiába faggatta.

– Talán ismeri? Egyenesen önre néz.Judith csak kábultan megrázta a fejét, és nézte, ahogy a Lady

Liberty kapitánya odalép Simonhoz. A szél csak néhányszófoszlányt sodort oda: a kapitány mogorván közölte, hogy ahajó rögtön indul, és jobb lesz, ha leszáll, már amennyiben nemakarja látni Bostont, de akkor fizetnie is kell érte.

Simon válaszából csak annyit hallott, hogy "tíz perc".Váltottak még pár szót, végül az amerikai kapitány

tiszteletteljesen bólintott.– Rendben van, tíz perc.A kapitány még be sem fejezte a mondatot, Simon már szapora

léptekkel el is indult Judith felé, aki teljes zavarodottsággalbámult. Mrs. Maxwell hegyes könyöke segített visszazökkenni nekia valóságba.

– Bemutatna az úriembernek?Simon megállt Judith előtt – magas volt, elegáns, és

lélegzetelállítóan jóképű. Persze mindig is ilyen volt. Ami mostmégis mássá tette, az a tekintete volt – úgy nézett rá, mintha ővolna a leggyönyörűbb és legkívánatosabb nő a világon.

Judith elgyengülten megszólalt.– Mrs. Maxwell, engedje meg, hogy bemutassam Lord

Launcestont. Simon, a hölgy Mrs. Maxwell, közös kabinunk van.Simon odafordult, elragadó mosolyt villantott az idős

hölgyre, és kezet csókolt neki.

194

– Nagyon örvendek. Megengedné, hogy pár percig négyszemköztbeszéljek Mrs. Winslow-val? Valami nagyon fontosat kell mondanomneki.

Mrs. Maxwell kábultan viszonozta a mosolyát, aztánvisszavonult, hogy hallótávolságon kívül legyen – vagyis majdnemhallótávolságon kívül.

– Mit keres Belfastban? – Judith próbált egy erőtlenkísérletet tenni, hogy rendbe szedje zavaros gondolatait. –Antonia kérte meg, hogy jöjjön utánam? Erre nem volt semmiszükség. Tökéletesen képes vagyok egyedül is elintézni adolgaimat.

Simon megrázta a fejét.– Magamtól jöttem, nem ő küldött. – Egy pillanatra

elhallgatott, majd elszántan folytatta: – Nincs idő kertelésre,és az nekem amúgy sem megy túl jól. Judith, hozzám jönnefeleségül?

Az a baj az álmokkal, hogy ha az ember nem vigyáz, időnkénthallucinációvá változnak – gondolta Judith. Lehetetlen, hogy ezvalóban megtörténjen, vagy ha meg is történik, nem abból azokból, amiért ő szeretné.

– Azért kér meg, mert Antonia igent mondott Adamnek, és énvagyok a legjobb pótlék, mert olyan közel álltam Antóniához? –kérdezte hidegen.

– Nem. Antonia igent mondott Adamnek, de én azért kérem meg akezét, mert nagyon szeretném, ha a feleségem lenne. – Simonszerényen elmosolyodott. – Kissé lassan tanulok a szívdolgaiban. Nem is gyanítottam, hogy beleszerettem önbe, egészenaddig, amíg meg nem csókoltam a kertben. Így visszatekintve márlátom, hogy csak jó ürügyet kerestem, hogy megtegyek valamit,amit már rég akartam. De a hatása így is akkora volt, hogy utánanapokba telt, amíg kiigazodtam a saját érzéseimen. Épp önhözindultam, hogy megkérjem a kezét, amikor Adam emlékezetevisszatért. Mivel azt hittem, hogy őt szereti, inkább nemszóltam semmit.

Az egész túlságosan is csodásan hangzott ahhoz, hogy igazlegyen. Judith fürkészőn nézett Simon szemébe.

– És mi van önnel és Antóniával? – kérdezte. – Annyiraszerelmes volt belé – Simon megrázta a fejét.

– Csak belehabarodtam, de az nem szerelem. Antonia csodálatosés pompás nő, és ez egy olyan kamaszszerelem volt, amelyentizenkilenc éves koromban kellett volna átesnem, ha akkor nem a

195

könyvekbe temetkezem. Mivel ő is ugyanazt érezte, amit én,könnyű volt elhinni, hogy ez a végzetünk.

– Annyira összetartozónak látszottak, hogy valóbanelkerülhetetlennek tűnt a dolog – bólintott Judith. – Soha nemláttam még két gyönyörűbb embert.

Simon szégyenlősen elpirult.– Antonia drámai szépség, aki után mindenki megfordul, ha

belép egy helyiségbe – felelte halkan. – Ön legalább olyangyönyörű, csak csendesebb fajta szépség, amelyet csak közelrőllehet értékelni. – Egyik kezével megcirógatta Judith arcát. – Azéletem hátralévő részét olyan közel akarom tölteni önhöz,amennyire csak lehet, nemcsak mert gyönyörű, hanem mert ha önnellehetek, boldogabbnak és teljesebbnek érzem magam, mintéletemben valaha is.

Az idő sürgetett; a hajó túlsó végéből határozott léptekkelfeléjük indult a kapitány. Simon gyorsan folytatta:

– Bevallom, hogy menthetetlenül szórakozott vagyok, ésállandóan barlangokba és csillagvizsgálókba fogom majd cipelniönt, de azért igyekszem mindennek ellenére jó férj lenni. Akkor,hozzám jön feleségül?

Simon olyan komolynak tűnt, hogy lehetetlen volt kételkedni aszavaiban. Valami érthetetlen okból kifolyólag valóban őtakarja. Juditht olyan boldogság fogta el, amilyet addigelképzelni sem tudott.

– Igen, igen, igen! – kiáltott fel, és a férfi karjábavetette magát. Ezt nyilván Antóniától tanultam – gondoltamagában, miközben Simon lelkesen viszonozta az ölelést. Cseppetsem volt jellemző az efféle meggondolatlan viselkedés az özvegyJudith Winslow-ra.

Úgy tűnt, hogy a meggondolatlansága ragadós. Amikor atürelmetlen kapitány odaért hozzájuk, Simon szeme tréfásanmegcsillant. Könnyedén a karjába emelte Juditht, majd angyalianártatlan pillantást vetett a kapitányra.

– Kérem, legyen ön az első, aki sok boldogságot kíván nekünk.Mrs. Winslow épp most tett a világ legszerencsésebb emberévé.

Judith fülig pirult, és Simon vállába rejtette az arcát. Akapitány megtorpant, aztán vonakodó mosoly jelent meg bozontosszakállában. Kevés olyan ember van, akiben valahol legbelül nebujkálna némi romantikus hajlam. Mogorván megkérdezte:

– Akkor hát mennek vagy maradnak?– Már megyünk is!

196

– Helyes. – Eközben félkörben bámészkodók gyűltek köréjük, akapitány pedig intett a legközelebb álló matróznak. – Menjen lea kabinba, és hozza fel Mrs. Winslow poggyászát, de szedje alábát!

– Majd én megmutatom, melyik a csomagja – szólt közbesegítőkészen Mrs. Maxwell. Mielőtt elindult, még Judithhozfordult: – Sajnálom, hogy mégsem tudom megmutatni önnek Bostont,kedvesem, de ostobaság volna visszautasítania egy ilyenajánlatot – mondta színpadias suttogással, és elragadtatottanégnek emelte a tekintetét. Aztán egy csókot dobott Judithnak, éslekísérte a matrózt a kabinhoz.

Simon a kapitányhoz fordult.– Köszönöm, kapitány úr, hogy egy kicsit elhalasztotta az

indulást. Jó utat kívánok. – Aztán olyan nyugodtan, minthamindennapos szokása volna hölgyeket vinni a karjában, levonult afedélzetről a hajópallón.

A parton két sötét bőrű matróz várakozott. Simon szólt nekik,hogy hozzák le Judith poggyászát a hajóról.

Mindenki szereti a látványosságokat, így aztán Simon ésJudith köré pillanatok alatt egész nézősereg gyűlt a rakpartonmatrózokból, utcagyerekekből, rakodómunkásokból és a kikötőszedett-vedett népségéből. Úgy tűnt, mintha fél Belfast ottvolna – mosolyogtak, integettek, és olyan szókimondómegjegyzéseket tettek, amelyekbe bárki belepirult volna.

Judith arca már úgy lángolt, hogy attól félt, soha többé nemnyeri vissza természetes színét. Szólnia kellett volna, hogySimon tegye már le, de túl csodás érzés volt az erős karjai köztlenni, nem akart ennek véget vetni. Ostobának és feltűnőnekérezte magát, és nevetségesen szerelmesnek.

Amikor odaértek a Star of Indiához, Simon felvitte a pallón.A tömeg a rakparton tapsviharban tört ki, és úgy füttyentgetett,hogy azt Dublinban is hallani lehetett. Miután felértek afedélzetre, Simon letette Juditht a földre, megfordult, ésodaintegetett a bámészkodóknak, aztán lementek a fedélközbe,Judith már egészen kifulladt a kacagástól.

– Soha többé nem merem betenni a lábamat Belfastba. Simongyengéden elmosolyodott.

– Merem állítani, hogy nem értek túlságosan a romantikusgesztusokhoz, úgyhogy szerettem volna legalább egy olyatprodukálni, amelyre mindig emlékezni fog.

– Az biztos, hogy ezt soha nem fogom elfelejteni! – felelteJudith mély meggyőződéssel.

197

Simon egy tágas kabinba kísérte, ahol Adam és Antoniavárakozott. Míg Adam csak egy meleg pillantással üdvözölte,Antonia odaszaladt Judithhoz, és megölelte.

– Hála istennek, hogy minden szerencsésen végződött! – mondtanagy örömmel. – Mind annyira nemes lelkűek és önfeláldozókvoltunk, hogy soha nem rendeződtek volna el a dolgok, ha nincsJudith. Nem is tudom, hogy leszek képes valaha is meghálálni.

Judith felnézett Simonra.– Már megvan a jutalmam – mondta halkan, és szürke szemében

boldogság csillogott.Míg Simon bemutatta Juditht Langdon kapitánynak, Antonia

belekarolt Adambe.– Adam, igaz az, hogy a hajóskapitányoknak joguk van esketni

is?Adam elgondolkozott.– Nem vagyok egészen biztos benne. Azt hiszem, csak akkor, ha

a hajó a nyílt tengeren van. De mivel komoly vagyonokról vanszó, okosabb volna, ha igazi pap adna össze bennünket, nehogymegkérdőjelezze bárki is a házasságunk törvényességét.

– Tarthatunk egy második ceremóniát is a biztonság kedvéért.Végül is a külön engedély már ott fog várni Thornleigh-ben. –Antonia halkan, ígéretekkel teli hangon hozzátette: – De ha máritt ez a remek hajó és a kapitány, miért ne adhatna összeútközben Liverpool felé? Nem túl kellemes, hogy külön kabinbankell aludnunk.

Adam a lány szemébe nézett, az egész világ megszűntkörülöttük, csak a vágy izzott kettőjük között.

– Igazad van, Tony, már éppen eleget vártunk – felelterekedten. Felnézett Langdon kapitányra. – Akkor indulunk? Minélelőbb kiérünk a nyílt tengerre, annál jobb.

Adam az illemmel mit sem törődve a menyasszonyához hajolt, ésmegcsókolta. Miközben Antonia viszonozta a csókját, arragondolt, milyen különös, hogy élete nagy szerelme, akiről annyitálmodozott, végig ott volt mellette, mint a játszótársa, barátjaés támasza. Ha nincs a kis híján végzetes baleset és Adamamnéziája, akkor talán soha nem látja meg benne a szenvedélyesés odaadó férfit, akit keresett. Valóban igaz, hogy Isten útjaikifürkészhetetlenek.

Langdon kapitány meglehetősen fárasztónak találta avisszautat Liverpoolba, de sztoikusan elviselte. Két ifjú

198

jegyespártól igazán nem lehet elvárni, hogy kellemes társaságotnyújtson.

A londoni White's Klubban régóta fogadásokat kötöttek arról,hogy ki fogja elnyerni a csodás és megközelíthetetlen LadyFairboume kezét, de senkinek sem jutott eszébe arra fogadni, akivégül a győztes lett. Mindenki úgy találta, hogy nem volt szépattól az alaktól, hogy így elrontotta a játékukat.

Lord Launceston házasságkötésének híre nagy siránkozást ésáltalános szomorkodást keltett az előkelő társaság azonhajadonjainak körében, akiknek volt szerencséjük találkoznivele. Bár azt mindenki elismerte, hogy kissé különc azérdeklődési köre miatt, abban is egyhangúlag egyetértettek, hogyLord Byron a kisujjával sem ér fel.

James Malcolm szóhoz sem jutott a csodálkozástól, amikorkézhez kapta Adam Yorké levelét, amelyben arról értesítette,hogy úgy döntött, befektet a vállalkozásába. A mérnök nemszámított rá, hogy ilyen elnéző lesz azok után, hogy a gőzgépekis híján kioltotta az életét. Adam Yorké igazi úriember, annyiszent. A levélben azt is írta, hogy a balesetnek szerencséshozadéka is lett, bár Malcolm ezt nem igazán értette.

Ian Kinlocknak nem volt szokása követni a társasági híreket,csak véletlenül akadt meg a szeme az ismerős neveken azújságban, amelybe a háziasszonya az ebédjét csomagolta.Kisimítgatta a zsírfoltos lapot, amelyen az állt, hogy LadyFairboume, Thornleigh úrnője nemrégiben házasságot kötött AdamYorke-kal. Az alatta következő kis hír arról számolt be, hogy azabbotsdeni Lord Launceston feleségül vette Judith Winslow-t, ésa pár Kentben és Londonban rendezi be otthonát. Kinlockhátravetett fejjel, harsogva felnevetett, ami nagyon jólesett aSt. Bartholomew Kórházban végzett egész napos fáradságos munkaután. Nagy kár, hogy soha nem fogja megtudni, hogy pontosan miis történt a fiatalok között, de volt egy olyan érzése, hogyvégül mindenki a megfelelő partner oldalán kötött ki.

Antonia nagynénje, Lady Forrester először döbbenten olvastaaz unokahúga esküvőjéről szóló hírt, aztán csendesenelgondolkozott. Az évek során olykor-olykor eltűnődött azon,hogy jól tette-e, amikor annak idején figyelmeztette LordSpenstont, hogy a lánya túlságosan közeli kapcsolatot ápol azunokabátyjával. Akkor mindenképp úgy tűnt, hogy Adam Yorkéegyáltalán nem lenne megfelelő férjjelölt, bár a törvénytelenszületése és a vagyontalansága ellenére jóravaló fiatalember.Antonia soha nem volt már ugyanaz, miután elment Indiába.

199

Mindenesetre Adam dúsgazdagon tért haza, és sokkal partiképesebblett, mint amikor távozott, úgyhogy végül is minden jórafordult. Lady Forrester meg volt győződve arról, hogy aszerencsés végkifejlet teljes mértékben az ő érdeme.

Antonia nászajándékul meglepte Simont és Juditht ateleszkóppal, azon meggyőző érv kíséretében, hogy ilyesmitmégsem lehet csak úgy bárkinek odaajándékozni.

200