Julie Garwood, a Titok és a Váltságdíj népszerű szerzője ezúttal a napóleoni háborúk utáni

Angliába kalauzolja el olvasóit A Korona kémei sorozatának első kötetében.

Az elragadó szépségű Christina egy csapásra meghódítja a londoni társaságot. Senki sem

tudja, ki ő, honnan jött. Futótűzként terjed a hír, hogy egy távoli királyság hercegnője.

Christina nem cáfolja, de nem is erősíti meg az értesülést. Mélyen hallgat múltjáról. Egy

éjszakán Lyonwood márkija, a büszke és szenvedélyes nemesúr csókot lop tőle. A férfit

lángra lobbantja a hűvös külső mögött megbúvó vadul tomboló tűz, és esküvel fogadja, hogy

elnyeri Christina szerelmét.

Ám a dacos és gyanakvó lány szívét korántsem olyan egyszerű meghódítani. Bár a férfi

gyengéd törődése és tüzes ölelései felkorbácsolják szenvedélyét, ellenáll a szerelem

hatalmának… mert ha behódolna a büszke harcosnak, fel kellene fednie féltve őrzött titkát, és

el kellene hagynia a sors által kijelölt utat…

A Z O R O S Z L Á N A S S Z O N Y A

( A K o r o n a k é m e i 1 . )

E L Ő S Z Ó

Az amerikai Fekete-hegység, 1797.

Eljött az ideje, hogy látomást kérjen az istenektől.

A varázsló a Nagy Szellem jelére várt. Eltelt egy hónap, aztán még egy, de az istenek

hallgattak. A varázsló azonban türelmes ember volt. Zokszó nélkül fohászkodott tovább nap

mint nap, remélve, hogy alázatos kérése meghallgatásra talál.

Amikor a holdat négy egymást követő éjszakán is sűrű köd takarta el, a szent ember tudta,

hogy elérkezett az idő. A Nagy Szellem meghallgatta szavait.

Azonnal megkezdte a készülődést. Összeszedte varázsporait, csörgőjét és dobját, s lassan

nekiindult a hegynek. Fárasztó út volt, amelyet tovább nehezített idős kora, és a sűrű köd,

melyet a gonosz szellemek küldtek útjába, hogy próbára tegyék eltökéltségét.

Amint felért a hegy tetejére, tüzet rakott a Bitterroot völgyére néző sziklapárkányon. Leült a

lángok mellé, és arcát a nap felé fordította, majd elővette varázsporait.

Először zsályát szórt a tűzre, mivel tudta, hogy keserű illata elűzi az ártó szellemeket.

A köd másnap reggelre felszállt, biztos jeleként annak, hogy az utolsó gonosz lélek is

eltakarodott. A sámán elrakta a maradék zsályát, és illatos gyantával kezdte etetni a lángokat.

Szent prérifüvet is adott hozzá, hogy édes illatával megtisztítsa a levegőt, és odavonzza a

jóindulatú szellemeket.

A varázsló három nap és három éjjel böjtölt és fohászkodott a tűz mellett. A negyedik

reggelen elővette csörgőjét és dobját. Kántálni kezdte az ősi szavakat, melyek megidézik a

Nagy Szellemet.

A negyedik éjszakán a sámán kitartása elnyerte jutalmát.

Aznap éjjel a szent ember álmot látott. Arany napkorong jelent meg a sötét égbolton. A

távolban fekete pontot pillantott meg, mely egyre nőtt, míg végül varázslatos módon alakot

öltött. Hatalmas bölénycsorda vágtatott felé a felhők felett. A pompás állatokat egy szürke sas

vezette, melynek szárnya végét fehér tollak szegélyezték.

Ahogy a bölények közelebb értek, némelyik pofája a szent ember rég elhunyt elődeinek,

rokonainak arcvonásait vette fel. Látta apját, anyját és a fivéreit is. A csorda ekkor kettévált,

és középen ott állt egy büszke, méltóságteljes hegyi oroszlán1. Az állat bundája vakítóan fehér

volt – magának a mennydörgés urának műve, ez nem is kétséges –, és a Nagy Szellem

ragyogó kék szemmel ajándékozta meg.

A bölénycsorda ismét összezáródott az oroszlán előtt, és az álom hirtelen véget ért.

A szent ember másnap reggel visszatért a falujába, ahol nővére ebéddel várta. Miután a

sámán jóllakott, a dakoták főnökéhez, a hatalmas harcoshoz, Szürke Sashoz indult. Csak

annyit mondott neki, hogy tovább kell vezetnie népét. A látomás többi részéről nem beszélt,

mivel még nem sikerült megfejtenie a Nagy Szellem üzenetét. Ezután visszatért a sátrába,

hogy megörökítse álmát. Egy keretre kifeszítette a puha szarvasbőrt, körbe ráfestette a

bölénycsordát, középre pedig a látomásában szereplő hegyi oroszlánt. Gondosan ügyelt rá,

hogy pontosan visszaadja az állat bundájának ragyogó fehérségét, szemének nyári égbolt-

kékjét. Amikor elkészült, megvárta, míg a festék megszárad, majd összehajtogatta és eltette a

képet.

Az álom éjszakáról éjszakára visszatért hozzá. A varázsló abban reménykedett, hogy talán a

szellemek üzennek valamit, amivel megvigasztalhatja a törzsfőnököt. Szürke Sas gyászolt, és

a varázsló tudta, barátja arra készül, hogy átadja a törzs vezetését egy fiatalabb, rátermettebb

harcosnak. Mióta elvesztette lányát és unokáját, szíve elfordult népétől, harag és keserűség

lett úrrá rajta. A varázsló, bárhogy is igyekezett, nem tudott enyhíteni gyötrelmén.

Ám ebből a gyötrelemből született meg a legenda.

Szürke Sas lánya, Boldogság és fia visszatért a halálból. A dakota asszony biztos volt

benne, hogy a családja halottnak hiszi őket. Majdnem egy éve már, hogy Szürke Felhő, a

törzsből kitaszítottak vezére rájuk támadt a folyónál, a nyomokat pedig úgy rendezte el, hogy

Boldogság férje azt higgye, asszonyát és fiát az áradat sodorta el.

A törzs még gyászolja őket. Bár Boldogságnak úgy tűnt, egy örökkévalóság telt el azóta,

valójában tizenegy hónappal azelőtt történt a támadás. Pontosan számon tartotta: a pálcáján

tizenegy rovás volt már. Még kettő kell, hogy kilegyen a dakota év.

Nem lesz könnyű a hazatérés. A törzs Fehér Sast örömmel fogadja majd. Boldogság egy

percig sem aggódott fia miatt. Elvégre ő volt a törzsfőnök elsőszülött unokája. Igen, nagy lesz

az öröm, amikor meglátják a fiút.

Az asszony természetesen Christina miatt aggódott.

Boldogság ösztönösen magához szorította kislányát.

– Hamarosan, Christina – suttogta a kicsinek. – Hamarosan hazaérünk.

1 Puma (Felis concolor)

Úgy tűnt, a kislányt cseppet sem érdekli anyja ígérete. A kétéves kis örökmozgó

mindenáron ki akart szabadulni anyja öleléséből, hogy lecsúszhasson a foltos kanca nyergéből

és fivére mellett sétálhasson. Boldogság hatéves fia vezette a lovat a völgybe futó lejtőn.

– Maradj nyugton, Christina! – suttogta az asszony, és gyengéden megszorította a kislányt,

hogy nyomatékot adjon parancsának.

– Sas! – sikította a kicsi bátyja nevét.

Fehér Sas megfordult, és húgára mosolygott, majd lassan megcsóválta a fejét.

– Fogadj szót anyának! – mondta.

Christina nem törődött fivére parancsával. Újra megpróbált kiszabadulni anyja öléből.

Egyszerűen túl fiatal volt még ahhoz, hogy tisztában legyen a veszéllyel. Bár jókora távolság

választotta el a kemény talajtól, szemmel láthatóan nem rémítette a mélység.

– Az én Sasom! – kiáltotta.

– A fivérednek most le kell vezetnie minket az ösvényen, hogy hazajussunk – mondta

Boldogság szelíd hangon, remélve, hogy sikerül megnyugtatni a nyűgös gyereket.

Christina hirtelen megfordult, és anyjára nézett. A kislány kék szemében huncutság bujkált.

Boldogság nem tudta elfojtani mosolyát, amikor meglátta a kicsi zsémbes arckifejezését.

– Az én Sasom! – ordította a kislány.

Boldogság bólintott.

– Az én Sasom! – kiáltotta újra Christina, és haragosan nézett anyjára.

– A te Sasod – sóhajtott Boldogság, és azt kívánta, bárcsak megtanulná a kislány az ő halk

hangját utánozni. Ezzel a leckével eddig kudarcot vallott, mert az aprócska teremtésnek olyan

erős hangja volt, hogy hallatán még a levelek is lehullottak a fáról.

– Az én mamám! – üvöltötte aztán Christina, és dundi ujjaival megbökte anyja mellkasát.

– A te mamád – biccentett Boldogság. Megpuszilta lányát, majd megsimogatta a

tejfelszőke, göndör fürtöket. – A te mamád – ismételte meg, és szorosan magához ölelte a

kislányt.

A szeretetteljes mozdulat végre megnyugtatta Christinát. Anyjához simult, és megfogta

vastag hajfonatát. A végével simogatni kezdte szeplős kis orrát, majd hüvelykujját a szájába

kapva, lehunyta szemét, és perceken belül álomba merült.

Boldogság a bölényirhával gondosan betakarta a kislányt, hogy érzékeny bőrét megvédje a

déli nap tűző sugarától. Christinát nyilvánvalóan kimerítette a hosszú utazás… és micsoda

szörnyűségeken kellett átmennie az elmúlt három hónapban! Csoda, hogy a kislány egyáltalán

képes még aludni.

Christina egy ideig gyalog követte Fehér Sast. Utánozta minden mozdulatát, de Boldogság

észrevette, hogy a kislány őt sem téveszti szem elől. Egy édesanyát már elveszített, és az

asszony tudta, a gyermek attól fél, hogy egyszer csak ő és Fehér Sas is eltűnik. Christina

roppant önzővé vált. Boldogság remélte, hogy idővel kinövi ezt a tulajdonságát.

– A fák közül figyelnek minket – szólalt meg Fehér Sas. A fiú megállt, és anyjára nézett,

hogy mit szól hozzá.

Az asszony bólintott.

– Menjünk tovább, fiam, és ne feledd, csak a legmagasabb sátor előtt állj meg.

– Még emlékszem a nagyapám tipijére – mosolyodott el a fiú. – Csak tizenegy hónapja

vagyunk távol – mutatott a pálcán sorjázó rovátkákra.

– Örülök, hogy nem felejtetted el. Arra is emlékszel, mennyire szeretted apádat és

nagyapádat?

A fiú bólintott, arca elkomolyodott.

– Apának nem lesz könnyű, ugye?

– Apád tisztességes ember – felelte Boldogság. – Igen, nehéz lesz neki, de idővel meglátja

majd a dolgok jó oldalát is.

Fehér Sas kihúzta magát, megfordult, és folytatta útját a hegyről lefelé. Úgy lépkedett, mint

egy harcos. Öntelt, magabiztos járása apjáéhoz volt hasonló. Boldogság szíve büszkén

megsajdult. Fehér Sas arra született, hogy egy napon majd vezesse népét. Az a sorsa, hogy a

harcosokat irányítsa, mint ahogy neki, Boldogságnak az a sors rendeltetett, hogy felnevelje a

karjában alvó ártatlan, fehér bőrű gyermeket.

Boldogság igyekezett megtisztítani elméjét, hogy az előttük álló megpróbáltatásra

összpontosíthasson. Tekintetét fia hátára szegezte, miközben az a kancát a falu közepére

vezette. Boldogság halk imát mormolt magában, amelyet még a falu varázslója tanított neki,

hogy elűzze vele félelmét.

Száznál is több dakota figyelte bevonulásukat, de senki sem szólt egy szót sem. Fehér Sas

rendületlenül lépkedett előre, s csak a törzsfőnök sátra előtt állt meg.

Az idősebb asszonyok közelebb óvakodtak, míg végül teljesen körülvették Boldogság lovát.

Arcukon döbbenet tükröződött. Néhányan megérintették az asszony lábát, mintha meg

akarnának győződni arról, hogy hús-vér teremtménnyel van dolguk. Sóhajtozva simogatták.

Boldogság elmosolyodott. Örült neki, hogy az asszonyok így kifejezik szeretetüket. Felnézett,

és meglátta Napraforgót, férje húgát. Kedves barátnője nem titkolta könnyeit.

A csendet mennydörgésszerű robaj törte meg. A talaj megremegett a vágtázó lovak patái

alatt. A harcosok nyilván értesültek Boldogság visszatértéről, s nyomban hazasiettek. Fekete

Farkas, Boldogság férje vezette őket.

A törzsfőnök éppen akkor lépett ki a sátrából, amikor a férfiak leugrottak a nyeregből.

Boldogság az apjára szegezte tekintetét. Szürke Sas a sátor bejárata előtt állt, és sokáig némán

nézte lányát. Cserzett arcán döbbenet ült, de kedves, meleg tekintetét hamarosan

elhomályosították érzelmei.

Az emberek a törzs vezetője felé fordultak. Mindenki a jelre várt. Szürke Sas feladata volt,

hogy lányát és unokáját elsőként üdvözölje.

Boldogság férje lépett a törzsfőnök mellé. Az asszony nyomban lehajtotta fejét, alázata

jeléül. Keze reszketni kezdett, és szíve olyan heves kalimpálásba fogott, hogy Boldogság attól

tartott, felébreszti Christinát. Boldogság tudta, ha férjére emelné tekintetét, önuralma menten

elillanna. Biztos, hogy sírva fakadna, az pedig méltatlan dolog lenne. Nem szégyenítheti meg

Fekete Farkast. Sértené férje büszkeségét, ha ő nyíltan kimutatná az érzelmeit. Ráadásul nem

lenne tisztességes. Szerette Fekete Farkast, de a körülmények teljesen megváltoztak, mióta

utoljára látták egymást. Férjének fontos döntést kell hoznia, mielőtt újra asszonyává fogadja.

A törzsfőnök hirtelen a magasba emelte a kezét, tenyerét a fénylő napkorong felé fordítva.

Ez volt a jel. Örömujjongás reszkettette meg a völgyet, s a fékevesztett ünneplés akkor érte el

tetőpontját, amikor Fehér Sast előbb nagyapja, majd apja is magához ölelte.

Christina fészkelődni kezdett Boldogság ölében. Bár a bölénybőr eltakarta a kislányt,

néhány asszony mégis észrevette a mozgást, s meglepetten hőkölt hátra.

Fekete Farkas szorosan ölelte fiát, ám tekintetét asszonyára szegezte. Boldogság

megkockáztatott egy félénk pillantást, s férje mosolya láttán, maga is halvány mosolyra húzta

száját.

Szürke Sas bólintott néhányszor, így mutatva ki örömét és helyeslését, majd lassú léptekkel

lánya felé indult.

A varázsló a sátra előtt állt, a családtagok találkozását figyelve. Csak most értette meg,

miért nem látta Boldogság vagy Fehér Sas arcát az álmában. A látomás további részét

azonban még most sem sikerült megfejtenie.

– Türelmes ember vagyok – suttogta a szellemeknek. – Hálás vagyok minden apró

ajándékért.

A varázsló nézte, amint az emberek utat nyitnak a törzsfőnök előtt. A harcosok tudomást

sem vettek Boldogságról, Fekete Farkas és fia köré gyűltek. Az asszonyok ismét közelebb

nyomultak Boldogsághoz, mert szerették volna hallani, mit fog mondani Szürke Sas a

lányának.

Néhány lelkesebb harcos hirtelen felkiáltott örömében. Az éles hang felébresztette

Christinát. A kislánynak nem tetszett az őt körülvevő sötétség, és félrelökte az arca elől a

bölénybőrt. Szürke Sas éppen akkor ért hozzájuk. Boldogság nem tudta eldönteni, apja vagy

kislánya lepődött-e meg jobban. Christinát szemmel láthatóan lenyűgözte az őt bámuló

hatalmas férfi. Ugyanakkor el is bizonytalanodott, mert hüvelykujját a szájába kapva szorosan

anyjához bújt.

Szürke Sas meg sem próbálta leplezni ámulatát. Egy hosszú percig csak merőn nézte a

gyermeket, majd Boldogsághoz fordult: – Sok mindent el kell magyaráznod, lányom –

jegyezte meg.

– Mindent el fogok mondani, apám – mosolyodott el az asszony.

Christina anyja mosolya láttán nyomban kihúzta hüvelykujját a szájából, és kíváncsian

körülnézett. Amikor meglátta bátyját egy csapat idegen között, mindkét kezét felé nyújtotta,

és felkiáltott: – Sas!

Szürke Sas hátralépett, majd megfordult, és unokájára nézett.

Christina biztos volt benne, hogy Fehér Sas odamegy érte. Amikor látta, hogy a fiú nem

engedelmeskedett rögtön a parancsának, megpróbált kibújni anyja öléből.

– Az én Sasom, mama! – üvöltötte.

Boldogság nem figyelt lányára. Férjét nézte. Fekete Farkas arca megkeményedetett,

kifejezéstelenné vált. Szétvetett lábbal állt, karját összefonta mellkasa előtt. Az asszony tudta,

hogy férje hallotta, a kislány mamának szólítja. Christina ugyanolyan jól beszélte a sziú

nyelvet, mint bármelyik hasonló korú dakota gyermek, és elég hangosan kiáltotta világgá

akaratát ahhoz, hogy az egész falu hallhassa.

Napraforgó odasietett barátnőjéhez, hogy lesegítse a nyeregből. Boldogság átadta neki a

kislányt, és szólni akart, hogy fogja erősen, de elkésett. Christina kibújt a keze közül, és

könnyedén a földre csusszant. A fenekére huppant, de mielőtt Napraforgó vagy Boldogság

elkaphatta volna, a kicsi Szürke Sas lábába kapaszkodva talpra küzdötte magát, és a fivéréhez

futott. Gyöngyöző kacagása visszhangzott a levegőben.

Senki sem tudta igazán, mit is gondoljon a szépséges, fehér bőrű gyermekről. Néhány

idősebb asszony nem bírt kíváncsiságával, és megtapogatta Christina arany fürtjeit. A kislány

hagyta, hogy tapogassák. Fivére mellett állt. A kezébe kapaszkodva, utánozva tartását,

miközben alig ért a térdéig. Bár ő maga nem bánta, ha az asszonyok megtapogatják, azt nem

engedte, hogy bárki is a bátyjához érjen. Amikor a törzsfőnök meg akarta ölelni unokáját,

Christina megpróbálta ellökni a kezét.

– Az én Sasom! – kiáltotta az arcába nagy bátran.

Boldogság elszörnyedt lánya viselkedése láttán. Felkapta Christinát, halványan fiára

mosolygott, és odasúgta neki: – Menj apáddal!

Fekete Farkas hátat fordított asszonyának, és eltűnt Szürke Sas sátrában.

Abban a pillanatban, amikor elválasztották bátyjától, Christina sírva fakadt. Boldogság

magához ölelte a kislányt, és vigasztalni próbálta, de sikertelenül. A kicsi, arcát anyja vállába

fúrva, elkeseredetten zokogott.

Boldogságot körülvették a barátnői. Senki sem mert a gyermekről kérdezni, mert tudták,

először férjének és a törzsfőnöknek tartozik magyarázattal, de mindannyian segíteni akartak.

A kislányra mosolyogtak, megsimogatták, sőt volt, aki még altatódalt is dúdolt neki, hogy

enyhítsen a bánatán.

Boldogság ekkor észrevette a varázslót. Azonnal odasietett hozzá, és félszegen lehajtotta a

fejét.

– Örülök, hogy újra itthon vagy, gyermekem – üdvözölte a férfi.

Christina hangos sikolyaitól Boldogság alig hallotta, mit mond az öreg.

– Hiányoztál, Wakan – mondta az asszony. A kislány sikolyai lassan fülsiketítővé váltak,

ezért Boldogság gyengéden megrázta lányát. – Csitt, kicsim! – csitította, majd újra a

varázslóra nézett. – A lányom úgy bömböl, mint egy nőstény oroszlán. Talán idővel

megtanulja majd, hogy…

A varázsló döbbent arckifejezése láttán Boldogság elhallgatott.

– Rosszul vagy, Wakan? – kérdezte aggódva.

A szent ember a fejét rázta. Keze reszketett, amikor megérintette a kislányt.

– A haja vakítóan fehér, mint a villámlás – suttogta.

Christina megfordult, és meglátta a varázslót. Bánata nyomban elszállt, sőt rá is mosolygott

a különös emberre, akinek mintha egyenesen a fejéből nőttek volna ki a sastollak.

Boldogság hallotta a szent ember elakadó lélegzetét, és arra gondolt, mégiscsak úgy fest,

mint aki beteg.

– Az új lányomat Christinának hívják, varázsló – mondta. – Ha itt maradhatunk, szüksége

lesz egy dakota névre, és az áldásodra is.

– Ő a nőstény oroszlán – jelentette ki Wakan, és szélesen elmosolyodott. – Ne aggódj a

gyermek miatt, Boldogság, itt fog maradni. A bölény megvédi őt. A szellemek majd

meggyőzik apádat, s férjedet. Csak türelem, gyermekem, csak türelem.

Boldogság szívesen faggatta volna tovább a varázslót, de nem hagyhatta figyelmen kívül a

parancsát. Meglepte a férfi viselkedése, de nem maradt ideje töprengeni rajta, mivel

Napraforgó karon fogta, s hazafelé indult vele.

– Fáradtnak látszol, Boldogság, s bizonyára éhes is vagy. Gyere velem a sátramba, s együtt

megebédelhetünk.

Boldogság bólintott, és követte barátnőjét a tisztáson át. Miután Napraforgó sátrában

kényelmesen letelepedtek, az asszony megetette Christinát, majd megengedte neki, hogy

felfedezőútra induljon a sátorban.

– Olyan sokáig távol voltam – szólalt meg suttogva Boldogság –, a férjem mégsem jött oda

hozzám, hogy üdvözöljön.

– Fekete Farkas még mindig szeret – bizonygatta Napraforgó. – A fivérem meggyászolt,

Boldogság.

Boldogság nem szólt semmit.

– Olyan, mintha a halálból tértetek volna vissza. A támadás után, amikor senki sem talált

téged s a fiadat, néhányan azt hitték, hogy elsodort bennetek az ár. De Fekete Farkas nem hitt

a nyomoknak. Nem, ő újabb támadásra indult a kitaszítottak ellen abban reménykedve, hogy a

nyári szálláshelyükön megtalál benneteket. Amikor nélkületek tért vissza, szíve tele volt

gyásszal és bánattal. Most pedig mégis hazatértél, de egy másik férfi gyermekét hoztad

magaddal. – Napraforgó megfordult, és Christinára pillantott. – Te is tudod, Boldogság,

mennyire gyűlöli a férjed a fehéreket. Azt hiszem, ezért nem ment oda hozzád. Miért fogadtad

magadhoz a kislányt? Mi történt az anyjával?

– Meghalt – felelte Boldogság. – Hosszú történet ez, és te is tudod, előbb férjemnek és

apámnak kell magyarázatot adnom. Annyit viszont mondhatok – folytatta határozott hangon

–, ha a törzs Christina ellen dönt, nekem is mennem kell, hiszen ő most már az én lányom.

– Dehát fehér a bőre! – tiltakozott Napraforgó, akit szemmel láthatóan megdöbbentett

barátnője határozottsága.

– Már én is észrevettem – mosolyodott el Boldogság.

Napraforgó megérezte a humort barátnője kijelentésében, és felkacagott. Christina rögtön

utánozni kezdte.

– Gyönyörű kislány – jegyezte meg Napraforgó.

– Ugyanolyan tisztaszívű lesz, mint az anyja – jósolta Boldogság.

Napraforgó a kislányhoz lépett, hogy elvegye tőle az agyagcsuprot, melyet az felborított,

hogy belenézzen. Boldogság segített neki összesöpörni a gyógyfüveket, amelyeket Christina

szétszórt a földön.

– Borzasztóan kíváncsi gyermek – szabadkozott barátnőjének.

Napraforgó ismét felkacagott. A sátor úgy festett, mintha forgószél söpört volna végig rajta.

A kislány vidáman utánozta az asszony nevetését.

– Nem lehet nem szeretni egy ilyen vidám kisgyereket – mondta Napraforgó, de aztán

elkomorult. – De a férjed, Boldogság. Te is tudod, hogy soha nem fogja őt elfogadni.

Boldogság nem vitatkozott, de magában azon fohászkodott, bárcsak tévedne barátnője.

Létfontosságú volt, hogy Fekete Farkas sajátjának ismerje el Christinát. Férje segítsége nélkül

Boldogság soha nem tudná teljesíteni a kislány anyjának tett ígéretét.

Napraforgó nem tudott ellenállni a kísérésnek, hogy magához ölelje a csöppséget. Amikor

azonban Christina felé nyújtotta a karját, a kicsi kitért az útjából, az anyjához szaladt, és az

ölébe ült.

– Szeretnék pihenni néhány percet. Vigyáznál addig Christinára? De figyelmeztetlek –

folytatta gyorsan, amikor látta, hogy Napraforgó arca felragyog, és hevesen bólogatni kezd –,

hogy a lányom mindig valami kópéságon töri a fejét. Túl kíváncsi ahhoz, hogy bármi is

elriassza.

Napraforgó elindult, hogy megkeresse férjét, és megkérdezze tőle, náluk maradhat-e

Boldogság és Christina. Amikor visszatért a sátorba, sógornője mélyen aludt. A kislány anyja

hasán feküdt összegömbölyödve. Ő is aludt. Hüvelykujját a szájába dugta, arcán Boldogság

egyik súlyos hajfonata feküdt.

Boldogság és lánya jó néhány órát aludt, s a nap lenyugodni készült, mire felébredtek.

Boldogság a folyóhoz indult, hogy megfürdesse a kislányt, Napraforgó tiszta ruhával a karján

követte.

Christina élvezte a vizet. A hosszú, tikkasztó nap után boldogan pancsolt a hűs folyóvízben.

Még azt is cirkusz nélkül tűrte, hogy Boldogág megmossa a haját.

Boldogság és lánya éppen végeztek a fürdéssel, és kijöttek a partra, amikor Fekete Farkas

hirtelen felbukkant. Csípőre tett kézzel, fenyegető tartással állt a parton, de az asszony

felfedezte: tekintetében a gyengéd szeretet csillog.

Boldogságot megzavarta, hogy férje most így kimutatja érzelmeit. Elfordult a férfitól, hogy

felöltözzön, és lányát is felöltöztesse.

Fekete Farkas megvárta, míg Boldogság elkészült, majd intett húgának, hogy vigye el a

gyereket. Napraforgónak úgy kellett elszakítani a kislányt az anyjától. Christina keservesen

zokogott és sikoltozott, de Boldogság nem ellenkezett férje parancsával. Tudta, a kislány jó

kezekben lesz sógornőjénél.

Amikor magukra maradtak, szembefordult férjével. Hangja remegett, amint sorra vette, mi

minden történt velük attól a pillanattól fogva, hogy fiával együtt elrabolták.

– Először azt hittem, hogy Szürke Felhő, a vezetőjük túszul akar tartani, hogy tárgyalni

tudjon veled. Tudtam, mennyire gyűlölitek egymást, de nem gondoltam volna, hogy a

halálunkat akarja. Több napig lovagoltunk, és ha a Hold elég fényesen világított, akkor

éjszaka is, míg végül letáboroztunk a barna völgy fölötti fennsíkon. Szürke Felhő volt az

egyetlen, aki kezet emelt ránk. Azzal kérkedett a többieknek, hogy megöli az asszonyodat és a

fiadat. Téged okolt azért, hogy kitaszították a törzsből.

Fekete Farkas bólintott, amikor Boldogság elhallgatott, de egy szót sem fűzött az

elhangzottakhoz. Az asszony nagy levegőt vett, mielőtt folytatta volna.

– Addig verte a fiunkat, míg azt nem hitte, hogy meghalt. Aztán ellenem fordult. –

Boldogság hangja elcsuklott. A folyó felé fordult. – Úgy használt, ahogy a vonakodó

asszonyokat szokás – suttogta, és sírva fakadt. Hirtelen elviselhetetlennek érezte a szégyent,

mely lelkét marcangolta. Fekete Farkas átkarolta, és magához ölelte. Érintése azonnal

megnyugtatta az asszonyt. Férje mellkasához simult, és azt kívánta, bárcsak megfordulhatna,

és ő is szorosan átölelhetné a férfit, de tudta, be kell fejeznie a történetet, mielőtt enyhülést

kereshetne fájdalmára.

– Aztán, amikor a völgyben szekerek jelentek meg, veszekedés tört ki köztük. Bár Szürke

Felhő ellenezte, a többiek megegyeztek, hogy megtámadják a fehéreket, és elrabolják a

lovaikat. Szürke Felhő velünk maradt, amikor a társai elmentek. Dühöngött, amiért a többiek

ellenszegültek a parancsának.

Boldogság elhallgatott. Nem volt ereje folytatni. Halkan zokogott. Fekete Farkas türelmesen

várta, hogy asszonya megnyugodjon, és folytassa a történetet. Végül gyengéd erőszakkal

maga felé fordította. Boldogság szorosan lehunyt szemmel állt előtte. A férfi letörölte arcáról

a könnyeket.

– Mondd el a többit is! – parancsolta, ám hangja lágy volt, mint a tavaszi szellő.

Boldogság bólintott. Megpróbált elhúzódni férjétől, de az szorosan tartotta.

– A fiad magához tért, és nyöszörögni kezdett. Rettenetes fájdalmai voltak. Amikor Szürke

Felhő meghallotta a nyögését, odarohant, előrántotta a kését, és meg akarta ölni. Sikoltozni

kezdtem, hogy eltereljem a figyelmét, és olyan közel csúsztam hozzá, amennyire csak a

kötelékeim engedték. Átkoztam és gúnyoltam, hogy magamra vonjam a haragját. A tervem

sikerrel járt. Ököllel támadt rám, hogy elhallgattasson. Olyan erővel ütött meg, hogy

hátrazuhantam, és elájultam. Amikor magamhoz tértem, egy fehér nőt láttam magam mellett

térdelni. Fehér Sast a karjában tartotta, a kislánya, Christina pedig ott aludt mellette a földön.

Először azt hittem, a képzeletem játszik velem, de aztán a fiam kinyitotta a szemét és rám

nézett. Élt! A fehér nő mentette meg az életét. Hátba szúrta Szürke Felhőt. Fogalmam sem

volt, honnan jöhetett, de akkor eszembe jutottak a szekerek a völgyben. Kezdettől fogva

bíztam benne, mert olyan gyengéden tartotta a fiunkat a karjában, mintha a saját gyermeke

lenne. Könyörögtem neki, hogy vigye el Fehér Sast, mielőtt Szürke Felhő emberei

visszatérnek a rajtaütésből, de nem volt hajlandó otthagyni, akárhogy tiltakoztam is.

Felsegített a lovamra, a karomba emelte a fiamat, majd az erdőbe vezetett, saját kislányát az

ölében cipelve. Egy szót sem szólt, amíg órákkal később meg nem álltunk pihenni. Az istenek

kegyesek voltak hozzánk aznap, mert a kitaszítottak nem követtek minket. Jessica, a fehér

asszony úgy vélte, talán a fehérek, akiket megtámadtak, mind megölték őket. Magasan a

hegyek között egy kis kunyhóra bukkantunk, és ott vészeltük át a telet. Jessica gondoskodott

rólunk. A térítők nyelvét beszélte, mégis olyan furcsának találtam a szavait. Amikor ezt

megjegyeztem, Jessica elmondta, hogy egy távoli országból jött, amit Angliának hívnak.

– Mi történt ezzel az asszonnyal? – kérdezte Fekete Farkas homlokát ráncolva.

– Mire beköszöntött a tavasz, Fehér Sas megerősödött annyira, hogy kibírja az utazást.

Jessica úgy döntött, hogy Christinával visszatér a völgybe, én pedig haza akartam hozni a

fiadat. Az indulás előtti napon Jessica elment, hogy összeszedje az előző napon kirakott

csapdákat. Nem jött vissza. A keresésére indultam, és meg is találtam. Halott volt – suttogta

Boldogság. – Egy medve kaphatta el. Szörnyű halála volt. Teljesen szétmarcangolta, alig

lehetett ráismerni. Nem érdemelt ilyen borzasztó véget, Fekete Farkas.

– És ezért hoztad magaddal a fehér gyermeket? – kérdezte a férfi, bár már rá is bólintott

saját következtetésére.

– Jessica és én szinte testvérek lettünk. Minden elmondott a múltjáról, és én is elmeséltem

neki az életem történetét. Fogadalmat tettünk egymásnak. Jessica a szavát adta nekem, hogy

megtalálja a módját, hogyan hozza haza hozzád Fehér Sast, ha velem történne valami. Én is

ígéretet tettem.

– Vissza akarod vinni a gyereket a fehérekhez?

– Előbb fel kell nevelnem Christinát – jelentette ki Boldogság.

Fekete Farkast szemmel láthatóan megdöbbentették asszonya szavai. Boldogság várt egy

pillanatot, mielőtt folytatta volna.

– Jessica nem akarta, hogy Christina hazatérjen erre az Anglia nevű helyre, amíg fel nem

nő. Erőssé kell nevelnünk, hogy amikor visszatér az övéihez, képes legyen megállni a lábán.

– Nem értem ezt az ígéretet – vallotta be Fekete Farkas, és megrázta a fejét.

– Mindent tudok Jessica családjáról. A férje elől menekült el. Azt mondta, hogy az a

szörnyeteg meg akarta ölni.

– A fehér ember mind gonosz – szögezte le Fekete Farkas.

Boldogság bólintott. Nem értett ugyan egyet férjével, de meg akarta békíteni.

– Jessica minden nap kinyitott egy könyvet, amit ő naplónak nevezett, és írt bele valamit.

Megígértem neki, hogy megőrzöm ezt a könyvet, és odaadom Christinának, amikor eljött az

idő, hogy hazatérjen.

– Miért akarta az a férfi megölni a feleségét?

– Nem tudom – ismerte be Boldogság. – Jessica gyenge asszonynak tartotta magát. Gyakran

beszélt erről a hibájáról, és könyörgött, hogy neveljünk harcost a lányából. Én mindent

elmeséltem rólad neki, ő azonban csak keveset beszélt a férjéről. Jessica megérezte a jövőt,

Fekete Farkas. Tudta, hogy nem látja majd felnőni a lányát.

– És ha én ellenzem a tervet?

– Akkor el kell mennem – válaszolta Boldogság. – Tudom, hogy gyűlölöd a fehéreket, de

akkor is egy fehér asszony volt az, aki megmentette a fiad életét. Biztos vagyok benne, hogy a

lányom is ilyen bátor szívű lesz majd.

– Nem a te lányod, hanem azé az asszonyé – javította ki a férfi éles hangon.

Boldogság megcsóválta a fejét. Fekete Farkas ellépett mellőle, és megállt a folyó partján.

Hosszasan nézett bele az éjszakába, és amikor végül ismét asszonya felé fordult, arca

kőkemény volt.

– Tiszteletben tartjuk az ígéretedet – jelentette ki.

Mielőtt Boldogság megköszönhette volna nagylelkűségét, a férfi felemelte a kezét.

– Napraforgó már három nyár óta asszony, és még nem ajándékozta meg gyermekkel a

férjét. Majd ő gondját viseli a fehér bőrű gyermeknek. Ha a húgom nem vállalja, akkor

találunk valaki mást.

– Nem, nekünk kell felnevelnünk – ellenkezett Boldogság. – Christina most már az én

lányom. És neked is segítened kell, Fekete Farkas. Megígértem Jessicának, hogy igazi harcos

nevelünk a lányából. A támogatásod nélkül…

– Vissza akarlak kapni, Boldogság – vágott a szavába a férfi. – De ez a gyermek nem léphet

be a sátramba. Nem, túl sokat kérsz tőlem.

– Legyen – suttogta Boldogság, és legyőzötten magába roskadt.

Fekete Farkas jól ismerte asszonyát ahhoz, hogy tudja, makacsul kitart elhatározása mellett.

– Mi a különbség, hogy te neveled-e fel, vagy más?

– Jessica abban a hitben halt meg, hogy én fogom felnevelni a lányát. Christinát meg kell

tanítani arra, hogyan maradhat életben a fehér emberek világában. Eldicsekedtem Jessicának

az erőddel, és…

– Akkor nem küldjük vissza a hazájába a lányt – vetette közbe Fekete Farkas.

Boldogság ismét megrázta a fejét.

– Én soha nem kérnélek arra, hogy megszegd a szavad. Hogyan kérheted azt tőlem, hogy

hűtlen legyek az eskümhöz?

Fekete Farkason látszott, mennyire dühös. Boldogság újra sírva fakadt.

– Hogyan akarhatsz egyáltalán az asszonyodnak? Az ellenséged megerőszakolt. Megöltem

volna magam, ha nem lett volna velem Fehér Sas. És most már egy másik gyermekért is

felelős vagyok. Nem engedhetem, hogy más nevelje fel. A szíved mélyén te is tudod, hogy

igazam van. Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha elviszem innen Christinát. Holnap elmegyünk.

– Nem! – kiáltotta Fekete Farkas. – Szeretlek, Boldogság. Mindig is szeretni foglak! Ma

éjjel visszatérsz hozzám.

– És mi lesz Christinával?

– Felnevelheted – adta meg magát a férfi. – Még azt is megengedem, hogy a lányodnak

hívd, de ő egyedül hozzád tartozik. Nekem csak egyetlen gyermekem van, Fehér Sas.

Christina lakhat a sátramban, mert az anyja megmentette a fiam életét, de soha nem lesz helye

a szívemben. Olyan lesz számomra, mintha nem is létezne.

Boldogság nem igazán tudta, hogyan értse férje döntését. Aznap éjjel mindazonáltal

visszatért hozzá, és magával vitte a lányát is.

Fekete Farkas konok ember volt, s makacsul kitartott elhatározása mellett: tudomást sem

vesz Christina létezéséről. Ám ahogy teltek a napok, ez egyre nagyobb kihívásnak bizonyult.

Christina mindig bátyja mellett hajtotta álomra a fejét, mégis reggelente, amikor Fekete

Farkas felébredt, ott találta a kislányt közte és felesége között összegömbölyödve. A kicsi

mindig előbb ébredt, mint a férfi, és amikor Fekete Farkas kinyitotta a szemét, Christina

figyelő tekintetével találta magát szemközt.

A gyermek egyszerűen nem értette, hogy ő nem akar tudomást venni róla. Fekete Farkas

homloka komor ráncokba szaladt, amikor észrevette, milyen bizalommal néz fel rá a kislány.

Christina nyomban utánozni kezdte. Ha a kislány idősebb lett volna, a férfi biztosra veszi,

hogy gúnyolódni akar rajta. De hát Christina csak kisbaba volt. S ha nem lett volna fehér

bőrű, Fekete Farkas még mulatságosnak is találja, ahogy a kislány Fehér Sas után totyog, mi

több, valószínűleg kedvét leli abban, ahogy utánozni próbálja a fiú büszke járását.

Ilyenkor Fekete Farkas emlékeztette magát, hogy Christina tulajdonképpen nem is létezik

számára. Hátat fordított a kislánynak, és sötét hangulatban kiviharzott a sátorból.

A napokból hosszú hetek lettek, s a törzs egyre várta, hogy a törzsfőnök a tanács elé hívassa

Boldogságot. Szürke Sas azonban vejét figyelte arra várva, hogy az elfogadja-e a kislányt.

Amikor Fekete Farkas elválasztotta fiát Christinától, Boldogság tudta, hogy tennie kell

valamit. A kislány természetesen nem értette, mi történik, s szinte egész nap zokogott.

Szörnyen nyűgössé vált, s a végén már enni sem volt hajlandó.

A kétségbeesett asszony apjához fordult segítségért. Elmondta neki, hogy amíg ő, a dakoták

főnöke nem ismeri el Christinát a törzs tagjának, addig az asszonyok és a gyermekek Fekete

Farkas példáját követik, és tudomást sem vesznek a kislány létéről.

Szürke Sas belátta lánya igazát, és megígérte, hogy még aznap estére összehívja a tanácsot.

Ezek után a varázslóhoz indult, hogy kikérje bölcs barátja tanácsát.

Úgy tűnt, a szent embert legalább annyira aggasztja Christina sorsa, mint Boldogságot.

Szürke Sast meglepte a varázsló viselkedése, hiszen köztudott volt, hogy Wakan ugyanúgy

gyűlöli a fehéreket, mint Fekete Farkas.

– Igen, itt az ideje, hogy egybehívd a harcosokat. Fekete Farkasnak meg kell lágyítania a

szívét a gyermek iránt. A legjobb az lenne, ha maga hozná meg a döntést, de ha továbbra is

makacskodik, elmesélem a tanácsnak a teljes látomásomat.

A varázsló gyorsan megrázta a fejét, amikor látta, hogy a törzsfőnök kérdezni akar.

Odasétált az összehajtogatott szarvasbőrt, és átnyújtotta Szürke Sasnak.

– Nem bonthatod ki, és nem nézheted meg a képet, amíg el nem jön az ideje.

– Mi van a képen, Wakan? – kérdezte Szürke Sas, s hangja suttogássá halkult.

– A Nagy Szellem üzenete, amelyet egy látomásban adott a tudtomra.

– Eddig miért nem mutattad meg?

– Mert magam sem értettem teljes egészében. Csupán annyit mondtam el, hogy egy sast

láttam repülni egy bölénycsorda felett. Emlékszel?

– Emlékszem – bólintott Szürke Sas.

– Azt viszont nem meséltem el, hogy a bölények emberi arcot öltöttek. Azoknak az arcát,

akik már az örök vadászmezőkre távoztak. Boldogság és a fia nem volt a halottak között,

Szürke Sas. Akkor még nem értettem, mit jelent ez, ezért hallgattam el előled. Nem akartalak

felzaklatni vele. Előbb meg kellett fejtenem a rejtélyt.

– Most már mindketten értjük a jelentését – nézett a varázslóra a törzsfőnök. – Nem voltak

halottak.

– De a látomásnak másik üzenete is volt, barátom. Először azt hittem, a bölénycsorda

látványa sikeres vadászatra, bőséges zsákmányra utal. Igen, pontosan erre gondoltam.

– És most másként gondolod, Wakan?

A szent ember ismét megrázta a fejét.

– Ne hajtogasd szét a bőrt, amíg Fekete Farkas állást nem foglal a gyerek ügyében. Ha nem

ismeri el sajátjának, a kép majd jobb belátásra bírja. Nem engedhetjük, hogy a szellemek

akarata ellenére cselekedjen.

– És mi lesz, ha Fekete Farkas mégis elismeri sajátjának a kislányt? Akkor a kép örökre

titok marad?

– Nem, a rajzot mindenkinek látnia kell, de csak azután, hogy Fekete Farkas a helyes

ösvény mellett döntött. A kép csak megerősíti majd a bölcsességét.

Szürke Farkas bólintott.

– Ma este mellettem kell ülnöd, barátom – mondta.

A két férfi megölelte egymást. Szürke Sas visszatért a sátrába. Nagyon szerette volna

megnézni a képet, de türelemre intette magát. Sok tennivalója volt még az esti tanácskozás

előtt. Az előkészületek elvonták figyelmét az összehajtogatott szarvasbőrről és annak titkáról.

Boldogság idegesen járkált fel s alá a sátorban, mialatt a harcosok a tanácstűz körül

gyülekeztek. Christina nyugtalan álomba merült az ágyon, melyen már nem osztozott

bátyjával.

Amikor az egyik fiatal harcos érte jött, hogy a tanács színe elé vigye, Boldogság nyugodtan

hagyta magára kislányát. Biztos volt benne, Christina annyira kimerült, hogy reggelig fel sem

ébred.

A férfiak a földön ültek a tűz körül. Szürke Sas ült a főhelyen. Balján a varázsló, jobbján

Fekete Farkas foglalt helyet.

Boldogság a kört megkerülve apjához lépett, s letérdelt előtte. Gyorsan felidézte, mi minden

történt vele az elmúlt évben, külön hangsúlyozva azt a tényt, hogy Jessica mentette meg Fehér

Sas életét.

Szürke Sas rezzenéstelen arccal hallgatta végig lányát, majd amikor az asszony befejezte,

intett neki, hogy elmehet.

Boldogság úton volt hazafele, amikor Napraforgó elcsípte. A két asszony megállt a tisztás

szélén, és onnan hallgatták tovább a férfiak tanácskozását.

A törzsfőnök most Fehér Sast szólította, hogy ő is elmondja, mi történt velük. Amikor a fiú

befejezte, egyenesen apja mögé lépett.

Ekkor hirtelen Christina bukkant fel bátyja mellett, s megfogta a fiú kezét. Boldogság

rögtön a kislányért indult volna, de Napraforgó visszatartotta.

– Várjuk meg, mi történik – tanácsolta. – A harcosok dühösek lesznek, ha most megzavarod

őket. A fiad majd vigyáz Christinára.

Boldogság belátta barátnője igazát. Tekintetét Fehér Sasra szegezte, remélve, hogy elkapja a

fiú pillantását, és inthet neki, hogy vigye vissza a kislányt a sátorba.

Fehér Sas azonban nem nézett rá, mert figyelmét teljesen lekötötte a harcosok közt

kirobbant vita. A férfiak többsége támogatta Fekete Farkas azon elhatározását, hogy nem

tekinti sajátjának a fehér kislányt.

A törzsfőnök beleegyezőn bólintott, majd azt javasolta, hogy bízzák a gyermek nevelését

Csobogó Patakra. Fekete Farkas azonnal megrázta a fejét, így tiltakozva az ötlet ellen.

– Boldogság kislánya csak szenvedne nála – jelentette ki. – Nem engedhetem, hogy ez

megtörténjék. Az a gyermek ártatlan.

Szürke Farkas elfojtotta mosolyát. Fekete Farkas éppen most bizonyította be, hogy neki sem

közömbös Christina sorsa, hiszen tiltakozott az ellen, hogy a kislány egy kiállhatatlan, őrült

vénasszonyhoz kerüljön. Az igazi gondot azonban az jelenti, hogyan ismertesse fel Fekete

Farkassal a teljes igazságot. Nem lesz könnyű, gondolta Szürke Sas, tekintve, hogy veje

makacs, büszke ember.

Szürke Sas ki akarta tekerni az összehajtogatott szarvasbőrt, mivel úgy vélte, eljött az idő,

hogy pontot tegyen a vita végére. A varázsló azonban megrázta a fejét. A törzsfőnök

engedelmeskedett. Kezét a képen nyugtatva tovább hallgatta a harcosok egyre hevesebbé váló

vitáját.

Végül Christina volt az, aki – bátyja gyengéd ösztökélésére – megoldotta a helyzetet.

Fekete Farkas fia végighallgatta a húga jövőjéről folyó éles hangú vitát. Bár a fiú még csak

hat nyarat számlált, már megmutatkoztak rajta apja arrogáns természetének jelei. Nem

törődve azzal, milyen büntetéssel kell szembenéznie, hirtelen apja elé állt, maga után húzva

kishúgát is.

Christina bátyja háta mögé bújt, bár azért ki-kikukucskált a haragosnak tűnő férfira, aki

bősz tekintettel meredt a fiúra.

Egyedül a törzsfőnök vette észre, hogy a kislány Fekete Farkas arckifejezését utánozta,

mielőtt arcát bátyja térdéhez rejtette.

– Apám – szólalt meg Fehér Sas –, egy fehér asszony mentette meg az életemet, hogy

visszatérhessek a népemhez.

A fiú heves szavaira csend támadt.

– Christina most már a testvérem, és én meg fogom védeni, ahogy egy fivér megvédi a

húgát.

Fekete Farkast megdöbbentette fia merész fellépése. Mielőtt azonban szóra nyithatta volna a

száját, Fehér Sas az anyja felé fordult, rámutatott, aztán Christinára nézett.

– Az én anyám – mondta.

Jól tudta, mi fog történni. Christina rendkívül önzőnek bizonyult, ha a tulajdon kérdéséről

volt szó. Ami Fehér Sasé, az természetesen az övé is. A fiúnak elég volt egyszer elismételnie

a szavakat, s Christina már előbújt a háta mögül. Hüvelykujját kihúzta szájából annyi időre,

hogy elkiálthassa magát: – Az én mamám! – harsogta, aztán felmosolygott bátyjára, várva a

játék folytatását.

Fehér Sas bólintott. Megszorította a kislány kezét, hogy jelezze, elégedett a válasszal, majd

apja felé fordult. Lassan felemelte a kezét, és Fekete Farkasra mutatott.

– Az én apám – jelentette ki határozott hangon.

A kislány vadul szopni kezdte a hüvelykujját, miközben tágra nyílt szemmel figyelte a

férfit.

– Az én papám – ismételte Fehér Sas, és keményen megszorította húga kezét.

Christina hirtelen kihúzta hüvelykujját a szájából.

– Az én papám! – visította, és ő is Fekete Farkasra mutatott, majd fivérére nézett, dicséretre

várva.

Fehér Sas a nagyapjára pillantott. Amikor a törzsfőnök helyeslően bólintott, a fiú

rámosolygott a húgára.

A kislánynak nem kellett több bíztatás. Elengedte bátyja kezét, megfordult, és sebesen

tolatni kezdett, majd a félelem legkisebb jele nélkül belecsüccsent Fekete Farkas ölébe.

Mindenki a kislányt figyelte, amint az kényelembe fészkelte magát. Fekete Farkas

mozdulatlanná dermedt, amikor a csöppség felnyúlt, és megragadta az egyik hajfonatát.

Mindazonáltal nem lökte el magától a kicsit. Oldalt fordult, és a törzsfőnökre nézett.

Szürke Sas elégedetten mosolygott.

Boldogság a férjéhez sietett, letérdelt és lehajtotta a fejét. Fekete Farkas látta, hogy az

asszony egész testében reszket. Nagyot sóhajtott, és sóhajában benne rezgett az elfogadás.

– A gyermekeimnek nincs keresnivalójuk ezen a tanácskozáson, asszony. Vidd őket a

sátrunkba!

Boldogság azonnal Christináért nyúlt. Lefejtette a kislány ujjait férje hajáról, s eközben

tudatosult benne, mit is mondott Fekete Farkas.

A gyermekei.

Boldogság igyekezett elrejteni mosolyát, de amikor felnézett férjére, tekintetéből sugárzott

az öröm… és a végtelen szerelem.

Fekete Farkas csak egy öntelt biccentéssel vette tudomásul mindkettőt.

Szürke Sas megvárta, míg lánya elvitte a két gyereket.

– Ezek szerint most van egy lányunokám is? – kérdezte.

– Igen – felelte Fekete Farkas.

– Örülök neki – jelentette ki a törzsfőnök, aztán a varázslóhoz fordult, és megkérte, mesélje

el a tanács tagjainak a látomását.

A szent ember felállt, és felidézte álmát. Amikor mondanivalóját befejezte, lassan

széthajtogatta a szarvasbőrt, és felmutatta a képet, hogy mindenki lássa.

Döbbent mormolás hallatszott mindenfelől. A varázsló drámai mozdulattal emelte fel a

kezét, mire mindenki elhallgatott.

– Mi vagyunk a bölények – szorította kezét a mellkasára. – Az oroszlán nem tartozik a

bölények közé. Ezen a földön ők ellenségek, ahogy a fehér ember is ellensége a dakotáknak.

Ám az istenek próbára akarnak tenni minket, s elküldtek hozzánk egy kék szemű nőstény

oroszlánt. Meg kell őt védelmeznünk, míg el nem jön az idő, hogy elhagyjon minket.

Fekete Farkast szemmel láthatóan megdöbbentették a varázsló szavai. Megrázta a fejét.

– Miért nem mondtad el ezt korábban, Wakan? – kérdezte.

– Mert először a szíveddel kellett meglátnod az igazságot – felelte a szent ember. – A

lányod az álombéli nőstény oroszlán, Fekete Farkas. Ez nem is kétséges. Haja vakítóan fehér,

mint a villám fénye, szeme ragyogó kék, mint a Nagy Szellem otthona az égben.

Hirtelen Christina dühös üvöltése harsant fel. A varázsló egy pillanatra elhallgatott, arca

mosolyra derült.

– S a hangja is épp olyan, mint a nőstény oroszláné – jegyezte meg.

Fekete Farkas a többi harcossal együtt elmosolyodott, s biccentett.

– Boldogság ígérete teljesül – emelte Wakan a magasba a képet. – A szellemek így

határoztak.

Másnap este Christinát szertartásosan befogadták a törzsbe.

A dakoták szerető, gyengéd emberek voltak. Mindannyian megnyitották szívüket a kék

szemű nőstény oroszlán előtt, és megosztották vele felbecsülhetetlen értékű kincseiket.

Olyan ajándékok voltak ezek, amelyek segítettek a gyermek jellemének kialakulásában.

Nagyapjától Christina megtanulta, hogy nyitott szemmel járjon a világban. Az idős harcos

megmutatta a kislánynak mindazt a szépséget és csodát, amely körülveszi. A két ember

elválaszthatatlan volt. Szürke Sas imádta unokáját, és türelmesen válaszolgatott a kislány

véget nem érő miértjeire. De a legbecsesebb kincs, amit Christina nagyapjától kapott, az a

képesség volt, hogy nevetni tudjon mindazon dolgokon, amelyeken nem tud változtatni,

megsirassa mindazt, amit örökre elvesztett, és örömét lelje a Nagy Szellem ajándékában, az

életben.

Apjától Christina bátorságot tanult, és az eltökéltséget, hogy végére járjon annak, amit

elkezdett, és legyőzzön közben minden akadályt. Megtanult a tőrrel bánni, és lovagolni, mint

bármelyik harcos. Ami azt illeti, még jobb is volt legtöbbjüknél. Fekete Farkas lánya volt, és

eltanulta tőle, hogy mindenben a tökéletességre törekedjék. Csak azért élt, hogy örömet

szerezzen apjának, elnyerje helyeslő biccentését, s hogy bebizonyítsa, a férfi büszke lehet rá.

Gyengéd szívű anyjától könyörületet, megértést és igazságérzetet tanult, barátai és

ellenségei iránt egyaránt. Addig utánozta anyja viselkedését, míg lénye részévé váltak.

Boldogság mindig nyíltan kimutatta, mennyire szereti férjét és gyermekeit. Bár Fekete Farkas

mások előtt elrejtette igazi érzéseit, Christina hamar rájött, hogy apja szerető természete miatt

választotta Boldogságot párjául. Azt is gyorsan felismerte, hogy a zord viselkedés, ahogy

Fekete Farkas asszonyával bánt a harcosok előtt, csak arrogáns természetének a külvilág felé

való megnyilvánulása. Sátruk magányában azonban Fekete Farkas nem csupán hagyta, hogy

felesége kedveskedjen neki, és gyengéd szavakkal becézze, hanem egyenesen el is várta.

Tekintete ilyenkor ellágyult, és amikor azt hitte, hogy Christina mélyen alszik, magához ölelte

asszonyát, és fülébe súgta mindazokat a szerelmes, becéző szavakat, melyeket tőle tanult.

Christina megfogadta, ha eljön az ideje, ő is olyan férfit választ magának, mint Fekete

Farkas. Igazi harcost akart magának, büszkét és erőszakost, mint apja, aki sokat követel, de

meg is védi azt, ami az övé, és természetesen olyan forrón és feltétel nélkül tud szeretni is.

Fivérének is elmondta, hogy ennél soha nem adja alább.

Fehér Sas volt a legjobb barátja, a legbensőbb bizalmasa. A fiú nem akarta kiábrándítani

húgát, de komolyan aggódott érte. Csak azért szállt vitába vele, hogy óvatosságra intse, mivel

tudta – mint mindenki más is az elszigetelt kis faluban –, hogy egy napon Christina visszatér a

fehérek világába.

Már a puszta gondolattól is megsajdult a szíve, mert biztosra vette, hogy abban a távoli

országban, melyet Angliának hívnak, nem élnek olyan harcosok, mint az apja.

Egyetlen egy sem.

E L S Ő F E J E Z E T

Anglia, London, 1810.

Lettie sikolyai egyre erőtlenebbé váltak.

Winters báró, Lyonwood márkiné orvosa betege fölé hajolt, és megpróbálta elkapni a kezét.

A gyönyörű asszony vonaglott kínjában. Szemmel láthatóan magán kívül volt, és úgy tűnt,

eltökélt szándéka, hogy lenyúzza a bőrt hatalmasra nőtt hasáról.

– Nyugodjon meg, Lettie – suttogta az orvos, reményei szerint megnyugtató hangon. –

Minden rendben lesz, kedvesem. Csak egy kicsit tűrjön még, s meglátja, milyen csodálatos

kisbabával ajándékozza meg a férjét.

Winters nem volt meggyőződve arról, felfogja-e egyáltalán az asszony a szavait. A

smaragdzöld szempár elhomályosult a fájdalomtól, s mintha egyenesen keresztülnézett volna

az orvoson.

– A férjét is én segítettem a világra. Tudta ezt, Lettie?

Újabb éles sikoly szakította félbe a betegét nyugtatni próbáló orvost. Winters lehunyta a

szemét, és magában segítségért fohászkodott. Homlokán verejtékcseppek gyöngyöztek, keze

reszketett, mint a nyárfalevél. Hosszú pályafutása során még sohasem találkozott ilyen nehéz

szüléssel. A vajúdás túlságosan hosszúra nyúlt, és a márkiné annyira elgyengült, hogy már

képtelen volt segíteni a baba világrahozatalában.

A hálószoba ajtaja kicsapódott. Winters odakapta a tekintetét. Alexander Michael Phillips,

Lyonwood márkija állt a bejáratnál, hatalmas alakja szinte teljesen betöltötte az ajtónyílást.

Az orvos megkönnyebbülten felsóhajtott.

– Hála legyen istennek, hogy hazaértél, fiam – mondta. – Már aggódtunk, hogy nem leszel

itt időben.

Lyon aggódó arccal sietett az ágyhoz.

– Az ég szerelmére, Winters, még túl korán van a szüléshez!

– A baba másként döntött – felelte az orvos.

– Nem látja, milyen szörnyű fájdalmai vannak? – üvöltött rá a márki. – Csináljon valamit!

– Minden tőlem telhetőt megteszek! – kiáltott vissza Winters dühösen.

Lettie újra sikoltozni kezdett, s az orvos figyelme visszafordult betege felé. Minden erejére

szüksége volt, hogy lefogja a vadul vergődő asszonyt. A márkiné nem tartozott a kistermetű

nők közé. Magas volt, dús idomú, s úgy küzdött az orvos ellen, mintha az életéről lenne szó.

– A feleséged nincs magánál, Lyon. Segíts, le kell kötöznünk a kezét!

– Nem! – kiáltotta a márki, szemmel láthatóan megdöbbenve a parancson. – Majd én

lefogom. Csak legyen túl rajta. Lettie nem bírja már sokáig. Istenem, mióta vajúdik?

– Több mint tizenkét órája. A bába néhány órája küldetett értem. Pánikba esett, amikor

rájött, hogy a gyerek farfekvéses. Nem tehetünk mást, mint várunk és imádkozunk, hogy a

baba megforduljon – tette hozzá suttogva.

Lyon bólintott és megfogta felesége kezét.

– Itt vagyok, Lettie. Tarts ki, szerelmem! Mindjárt vége.

Az asszony homályos, élettelen tekintettel fordult az ismerős hang felé. Lyon tovább

suttogott, így próbálva bátorságot önteni belé. Amikor Lettie végül lehunyta a szemét, Lyon

azt hitte, elaludt.

– Azért szenved ennyire a feleségem, mert a baba majdnem két hónappal előbb jön? – nézett

Wintersre.

Az orvos nem válaszolt. Hátat fordított a márkinak, és a mosdótál fölé hajolt, hogy újabb

ruhát vegyen ki. Mozdulatain érződött a visszafogott düh, ám érintése gyengéd volt, amikor a

kicsavart ruhát betege homlokára terítette.

– Az Isten legyen hozzánk irgalmas, ha belázasodna – morogta maga elé.

Lettie szeme hirtelen felpattant, tágra nyílt. Tekintetét Wintersre szegezte.

– James! Te vagy az, James? Segíts rajtam, kérlek, segíts! A gyereked darabokra szaggat.

Ez Isten büntetése a vétkeinkért, ugye, James? Öld meg a fattyút, ha kell, de szabadíts meg

tőle! Lyon sohasem fogja megtudni. Kérlek, James, kérlek!

A szörnyű vallomás hisztérikus zokogásba fulladt.

– Nem tudja, mit beszél – nyögte ki Winters, miután sikerült visszanyernie önuralmát.

Letörölte a vért az asszony ajkáról. – A feleséged nincs magánál. A fájdalom elvette az eszét.

Ne is figyelj oda arra, mit zagyvál össze.

Winters báró felpillantott, és azonnal látta a márki arcán, hogy nem ért célt a kegyes

hazugság. Az igazság végül győzedelmeskedett.

Az orvos megköszörülte a torkát.

– Lyon, kérlek, hagyd el a szobát! Dolgom van. Menj, és várakozz a dolgozószobádban!

Szólok, ha végeztem.

A márki még mindig a feleségét nézte. Amikor végül felnézett, tekintete tele volt

fájdalommal. Aztán megrázta a fejét, mintegy néma elutasításaként annak, ami az imént

tudomására jutott, felállt és kisietett a szobából.

Felesége sikolyai, amint a szeretőjét hívja, követték az ajtón túlra.

Három órával később Winters a könyvtárszobában találta meg a grófot.

– Mindent megtettem, amit csak tudtam, Lyon. Az Isten legyen hozzám irgalmas,

mindkettőt elveszítettem.

– Valóban két hónappal korábban jött a baba?

Az orvos nem válaszolt azonnal. Szíven ütötte a márki színtelen, érzelemmentes hangja.

– Nem, a gyerek időben érkezett – mondta végül. – Eleget hazudtak már neked, fiam. Nem

tetézem a bűneiket.

Az orvos a legközelebbi székhez lépett, és erőtlenül leroskadt rá. Némán figyelte, amint

Lyon nyugodtan italt tölt neki, aztán elfogadta a felé nyújtott poharat.

– Olyan vagy nekem, mintha a fiam lennél, Lyon. Ha tehetek valamit, amivel átsegíthetlek

ezen a tragédián, csak szólj, s én megteszem.

– Tudtomra hozta az igazságot, barátom – felelte a márki. – Ez éppen elég – tette hozzá.

Felemelte poharát, s egyetlen hosszú korttyal kiürítette.

– Vigyázz magadra, Lyon! Tudom, mennyire szeretted Lettie-t.

Lyon megrázta a fejét.

– Túlélem. Én mindent túlélek, nem igaz, Winters?

– De igaz – sóhajtott nagyot az orvos. – A fivéreddel való viszony kétségtelenül felkészített

minden eshetőségre.

– Mégis van valami, amit szeretném, ha megtenne nekem, báró úr – mondta Lyon, és tollat,

papírt vett elő. Hosszú percekig írt.

– Bármit megteszek – szólalt meg Winters, amikor nem bírta tovább a feszült csendet.

Lyon befejezte az írást, összehajtotta a papírt, és odanyújtotta az orvosnak.

– Kérem, tudassa a fivéremmel, mi történt. Mondja meg Jamesnek, hogy a szeretője halott.

M Á S O D I K F E J E Z E T

Az apád nagyon jóképű férfi volt, Christina. Bármelyik angol nőt megkaphatta volna, és

ő mégis engem választott. Engem! El sem akartam hinni, hogy ekkora szerencse ért. Az

előkelő társaság mércéje szerint nem voltam különösebben csinos, ráadásul félénkséggel

küszködtem, és szinte gyermeki naivitással tekintettem a világra. Tökéletes ellentéte

voltam apádnak, aki rendkívül kifinomult és csiszolt úriember volt, mindamellett kedves és

szerető is. Mindenki úgy vélte, ő a legcsodálatosabb férfi a világon.

De mindez szörnyű hazugság volt.

Naplóbejegyzés

1795. augusztus 1.

Anglia, London, 1814.

Az éjszaka hosszúnak ígérkezett.

Lyonwood márkija nagyot sóhajtott, és a kandallónak támaszkodott Lord Carlson

fogadószobájában. Nem illetlenségből vette fel eme lezser testtartást. Sajgó lábát akarta

pihentetni. Még mindig nem gyógyult fel teljesen a sérüléséből, s a térdét hasogató éles

fájdalom egyáltalán nem segített elűzni amúgy is komor hangulatát.

Lyon csak kényszerűségből jött el a bálra. Húga, Diana addig nyaggatta, míg rá nem vette,

hogy elkíséri a jeles eseményre. Szükségtelen megemlíteni, hogy Lyon egyáltalán nem élvezte

a helyzetet. Úgy vélte, illene barátságos arcot erőltetnie magára, mégsem tudta

maradéktalanul teljesíteni a feladatot. A fájdalom annyira erőt vett rajta, hogy egyszerűen

képtelen volt azzal törődni, észreveszik-e mások komor hangulatát vagy sem. Zordan

összevonta szemöldökét – ahogy ez már szokásává vált az utóbbi időben –, s karját is

összefonta, elutasítva magától mindent és mindenkit.

Legjobb barátja, Rhone grófja állt Lyon mellett. Mindketten jóképű férfinak számítottak.

Rhone sötét hajú, világos bőrű, magas, szikár férfi volt, aki kifinomult ízléssel válogatta meg

ruháit. Félszeg, kisfiús mosolya miatt a hölgyek hajlandók voltak megfeledkezni görbe

orráról. Ami azt illeti, túlságosan is megbabonázta őket az átható tekintetű, smaragdzöld

szempár ahhoz, hogy egyáltalán észrevegyék.

Rhone kétségtelenül a nők bálványa volt. Az anyák rettegték hírnevét, az apák aggódtak a

szándékai miatt, míg a tapasztalatlan ifjú hölgyek semmibe vették szüleik figyelmeztetését, és

szemérmetlenül versengtek kegyeiért. Rhone úgy vonzotta magához a nőket, mint lépes méz

az éhes medvét. Mert csirkefogó volt ugyan, de kétségtelenül ellenállhatatlan csirkefogó.

Lyon vele ellentétben arról vált híressé, hogy láttára ugyanazok a mindenre elszánt hölgyek

sikítva menekültek a közeléből. Köztudott volt, hogy Lyonwood márkija egyetlen fagyos

pillantással is képes kiüríteni a termet.

Lyon jó tíz centivel magasabb volt barátjánál, s széles válla, izmos felsőteste és erős combja

miatt még hatalmasabbnak látszott. Termete azonban önmagában még nem ijesztette el a

bátrabb szívű, elszántabb hölgyeket, mint ahogy markáns vonásai sem, ha az ember egyszerre

csak egy-egy jellemzőjét vette szemügyre. Sötétszőke, hullámos haját cseppet sem divatos

módon, hosszúra hagyva viselte. Arcéle előkelő vonásait mintha a Carlton-házban sorakozó

ókori szobrokról mintázták volna: magas pofacsontjai éppoly nemes vonásúak, orra éppoly

klasszikus, és szája is éppoly tökéletesen megformázott volt, mint az egykori római

harcosokéi.

Hajának kellemes, meleg színe volt az egyetlen, amely megbontotta Lyon megjelenésének

rideg egységét. Barna szemében hideg cinizmus ült, a kiábrándultság megkeményítette

vonásait, és a sebhely csak fokozta a komor összhatást. Homlokán vékony, cakkos szélű heg

húzódott, mely közvetlenül a jobb szemöldökének ívénél végződött, és amely határozottan

kalózos kifejezés kölcsönzött arcának.

A pletykafészek öregasszonyok Rhone-t élvhajhász gazembernek, Lyont pedig kalóznak

titulálták, természetesen mindig csak a hátuk mögött. Az ostobák nem is sejtették, hogy

sértésnek szánt jelzőiket a két jeles férfiú inkább hízelgőnek találná.

Egy szolgáló lépett a márkihoz, kezében ezüsttálcát egyensúlyozva.

– Uram, a konyak, amelyet óhajtott – nyújtotta Lyon felé a két kristálypoharat.

Lyon mindkettőt elvette, s egyiket barátja kezébe nyomta, majd sikerült meglepnie a

szolgát, amikor köszönetet mondott a fáradozásáért. Az inas meghajolt, és elsietett.

Lyon egyetlen hatalmas kortyra kiürített poharát. Rhone-nak persze feltűnt a dolog.

– Ennyire fáj a lábad? – kérdezte aggódva. – Vagy csak le akarod inni magad?

– Soha nem iszom le magam – jegyezte meg Lyon. – A lábam pedig gyógyul – adott kitérő

választ egy nemtörődöm vállrándítás kíséretében.

– Ezúttal szerencséd volt, barátom – mondta Rhone. – Most legalább fél évig nem kapsz

újabb megbízatást, talán tovább sem. Hála istennek! – tette hozzá. – Richards, ha tehetné, már

holnap újra csatába vezényelne. Ha engem kérdezel, kész áldás, hogy elsüllyedt a hajód.

Addig sehová sem mehetsz, míg nem építesz egy újat.

– Tisztában voltam a kockázattal, amikor elvállaltam ezt a munkát – felelte Lyon. – Nem

kedveled Richardsot, ugye, Rhone?

– Nem lett volna szabad arra az utolsó útra elküldenie.

– Richards a kormányzati ügyeket előbbre helyezi a személyes érdekeknél.

– Úgy érted, a mi személyes érdekeinknél – pontosított Rhone. – Már akkor ki kellett volna

szállnod a dologból, amikor én otthagytam a szolgálatot. Ha nem ragaszkodtál volna

annyira…

– Már kiléptem, Rhone.

Barátja nem tudta elrejteni meglepetését. Lyon tudta, várnia kellett volna még a hírrel, mert

így az a veszély fenyegetett, hogy Rhone felkiált örömében.

– Ne nézz rám ilyen döbbenten, barátom. Elvégre már jó ideje nyaggatsz, hogy vonuljak

vissza.

Rhone a fejét csóválta.

– Csak azért tettem, mert a barátod vagyok, és ez idő szerint úgy fest a dolog, hogy én

vagyok az egyetlen, aki a szívén viseli a sorsodat. Hála különleges képességeidnek, így is

jóval tovább kitartottál, mint bármely halandó ember tette volna. Isten a tanúm, én képtelen

lettem volna végigcsinálni mindazt, amit te. Komolyan beszéltél? – kérdezte izgatott

suttogással, és tekintetét barátjára szegezte. – Tényleg visszavonultál? Megmondtad már

Richardsnak?

– Igen, Richards már tudja, és nem örül neki túlságosan.

– Majd megszokja – morogta Rhone, és köszöntőre emelte poharát. – Igyunk, barátom, a

hosszú életre! Kívánom neked, hogy találd meg a boldogságot és a lelki békédet.

Megérdemled mindkettőt, Lyon.

Mivel Lyon pohara üres volt, így nem ihatott saját boldogságára és lelki békéjére.

Egyébként is kételkedett benne, hogy barátja kívánságai teljesülnek. A boldogság – persze

csak alkalmanként – nem volt elérhetetlen lehetőség. Ám a békesség… nem, a múlt sötét

árnyai nem hagyják, hogy valaha is meglelje lelki békéjét. Lyon ugyanúgy lemondott már

erről, mint a szerelemről. Elfogadta a sorsát. Mindig azt tette, amit az adott körülmények

között a leghelyesebbnek tartott, s nem gyötörte bűntudat miatta. A hosszú, sötét és magányos

éjszakákon azonban a múlt szellemei gyakran kísértették. Nem, a rémálmok nem fogják

hagyni, hogy nyugalmat leljen.

– Már megint azt csinálod – bökte oldalba könyökével Rhone a barátját.

– Mit?

– Elriasztod a hölgyeket a közelünkből a tekinteteddel.

– Jó tudni, hogy még képes vagyok rá – morogta Lyon.

Rhone a fejét csóválta.

– Egész éjjel ilyen savanyú képet akarsz vágni?

– Meglehet.

– Egykedvűséged egyenesen megdöbbentő, barátom. Nézz csak rám, milyen remek

hangulatban vagyok! Az új szezon mindig felpezsdíti a véremet. Úgy látom, a húgod is

kalandra vágyik – tette hozzá. – Teremtőm, el sem hiszem, hogy már felnőtt az a rosszcsont!

– Diana valóban izgatott – ismerte el Lyon. – Elég idős már ahhoz, hogy férjet keressen

magának.

– Még mindig annyira… keresetlenül viselkedik? Több mint egy éve már, hogy nem láttam.

Lyon elmosolyodott barátja képtelen jellemzésén.

– Nos, ha azt akartad kérdezni, hogy gondolkodás és gátlások nélkül beleugrik-e minden

őrültségbe, akkor a válaszom igen, a húgom valóban keresetlenül viselkedik.

Rhone biccentett. Körbehordozta tekintetét a teremben, majd felsóhajtott.

– Csak nézd meg a friss felhozatalt, cimbora! Szebbnél szebb hölgyek kínálják bájaikat, arra

várva, hogy megízleljük őket. Igazság szerint csodálkozom, hogy a szüleik nem tartották őket

otthon ma éjjel, hiszen Jack és a bandája még mindig garázdálkodik.

– Hallottam, hogy a múlt héten Wellinghaméket látogatták meg – jegyezte meg Lyon.

– Igen, nagy port vert fel az eset – vigyorodott el Rhone. – Lady Wellingham nyomban

ágynak esett, s megígérte, addig fel sem kel, míg vissza nem kapja a smaragdjait. Nos,

szerintem elég különös a viselkedése, tekintve, hogy a drágalátos férje a kártyaasztaloknál

harácsolta össze a vagyonát. Az az ember született csaló.

– Úgy hallottam, Jack csak Wellinghaméket rabolta ki. Igaz, hogy a vendégeket békén

hagyta?

– Igen – bólintott Rhone. – A fickó nyilvánvalóan sietett.

– Nekem nagyon úgy tűnik, alig várja már, hogy elkapják – vélte Lyon.

– Nem hiszem – szállt vitába vele Rhone. – Egyébként eddig csak olyanoktól lopott, akik

maguk is megértek már a börtönre. Ami azt illeti, valójában csodálom a fickót.

Barátja döbbenetét látva, Rhone jobbnak látta gyorsan másra terelni a szót.

– Ha mosolyognál, a hölgyek közelebb merészkednének. Akkor talán te is jobban éreznéd

magad.

– Szerintem, neked teljesen elment az eszed! Hogyan tudod élvezni ezt a bohózatot?

– Vannak, akik úgy gondolják, hogy neked ment el az eszed, Lyon. Tény, hogy túl sokáig

maradtál távol a társasági élettől.

– Te pedig túlságosan is régen élsz benne – vágott vissza Lyon. – Az agyad teljesen

megzápult.

– Ostobaság. Az agyam már évekkel ezelőtt megzápult, amikor az iskolában együtt vedeltük

a gint. S akármit mondasz is, én jól érzem magam. Te is élvezhetnéd, ha eszedbe jutna, hogy

ez az egész csak játék.

– Nem szoktam játszani – jelentette ki Lyon. – Ez a játék pedig sokkal inkább a háborúra

emlékeztet.

Rhone akkorát kacagott, hogy többen is odakapták a fejüket.

– Ezzel azt akarod mondani, barátom, hogy a szép hölgyek tulajdonképpen az ellenségeink?

– Igen.

– És mi a céljuk? Mit akarnak azáltal elérni, hogy leigáznak minket?

– Természetesen a házasság a cél.

– Ó, értem már. S gondolom, a testüket vetik be, mint halálos fegyvert. Elkábítanak minket

a gyönyör ígéretével, hogy aztán bármit kicsikarhassanak belőlünk. Így van?

– Pontosan – helyeselt Lyon.

– Uramisten, te aztán tényleg megcsömörlöttél, ahogy mondják is. Remélem, ez nem

fertőző!

Rhone látványosan megborzongott, bár a kívánt hatást némileg rontotta széles vigyora.

– Úgy látom, azért nem aggaszt túlságosan a dolog – jegyezte meg Lyon szárazon.

– A hölgyek csupán házasságot akarnak tőlünk, nem az életünket – felelte Rhone. – Nem

kell részt venned a játékban, ha nem akarsz. Mellesleg, én csak egy jelentéktelen grófocska

vagyok, neked ellenben, ha nem akarod, hogy előkelő ágad kihaljon, újra meg kell

házasodnod.

– A pokolba is, Rhone! Nagyon jól tudod, hogy nem nősülök meg még egyszer – mondta

Lyon, s hangja kemény lett, mint a márvány, melyhez támaszkodott. – Hagyjuk a témát,

Rhone! A házasság puszta említésétől is elhagy a humorérzékem.

– Hiszen nincs is humorérzéked – jelentette ki Rhone olyan vidáman, hogy arra már Lyon is

elmosolyodott.

Rhone már éppen folytatni akarta volna barátja hibáinak sorát, amikor egy meglehetősen

csinos, vörös hajú hölgy vonta magára a figyelmét. Alaposabban is szemügyre akarta venni,

amikor észrevette, hogy Lyon húga tart feléjük a tömegen át.

– Jobb lesz, ha letörlöd a savanyú kifejezést az arcodról! – figyelmeztette barátját. – Diana

mindjárt itt lesz. Teremtő isten, most könyökölte oldalba Seringham grófnét!

Lyon felsóhajtott, majd mosolygós képet erőletett magára.

Amikor a lány megtorpant bátyja előtt, rövid, barna fürtjei tovább ringatóztak angyali arca

körül. Barna szeme szinte szikrázott az izgalomtól.

– Ó, Lyon, olyan boldog vagyok, hogy végre mosolyogni látlak! Biztos remekül érzed

magad.

Fivére válaszát meg sem várva, a lány Rhone felé fordult, és illedelmesen pukedlizett.

– Örülök, hogy újra látlak – súgta elakadó lélegzettel.

Rhone fejet hajtott üdvözlésképpen.

– Nem csodálatos, hogy sikerült rábeszélnem Lyont erre az estélyre? Tudod, Rhone, a

bátyám egyáltalán nem kedveli az efféle mulatságokat.

– Valóban nem? – kérdezte Rhone olyan hitetlenkedő hangon, hogy arra már Lyonnek is

kacagnia kellett.

– Ne ugrasd szegényt! – feddte meg barátját. – Jól érzed magad, Diana? – fordult húgához.

– Ó igen – felelte a lány. – Mama örülni fog. Remélem, még ébren lesz, amikor hazaérünk,

és mindent elmesélhetek neki. Épp most tudtam meg, hogy ma este Christina hercegnő is

eljön. Be kell vallanom, alig várom már, hogy megismerhessem. Csodálatos történeteket

hallottam róla.

– Ki az a Christina hercegnő? – kérdezte Lyon.

Rhone sietett válaszolni barátja kérdésére.

– Tényleg túl sokáig éltél remeteéletet, Lyon, különben már biztosan hallottál volna róla.

Bár én még sohasem találkoztam a hölggyel, azt hallottam róla, hogy gyönyörű. És titokzatos

is. Az apja egy parányi hercegség uralkodója volt, valahol Ausztria mellett. Egy véres

forradalom fosztotta meg a trónjától – folytatta a férfi. – Lady Christina, hogy az anyjától

örökölt címét használjuk, bejárta az egész világot. Azt beszélik, maga Brummel is első

pillantásra belehabarodott. Ő nevezte először hercegnőnek, és a nő nem tiltakozott ellene, bár

nem is ismerte el, hogy kijárna neki a titulus.

– Mi történt az anyjával? – kérdezte Diana.

Szemmel láthatóan lenyűgözte a hercegnőről szóló történet. Rhone mosolygott a lány

lelkesedésén.

– Tragédia. Azt hallottam, hogy az anyja gyengeelméjű volt, és…

– Hogy érted azt, hogy gyengeelméjű? – vágott a szavába Diana.

– Őrült volt – magyarázta Rhone. – Amikor az asszony megtudta, hogy gyermeket vár,

elszökött. Egészen három hónappal ezelőttig mindenki azt hitte, hogy meghalt a gyermekével

együtt.

– Mi történt Christina hercegnő apjával?

– Elhagyta Angliát nem sokkal azután, hogy a felesége eltűnt. Senki sem hallott róla azóta.

Valószínűleg meghalt – vonta meg a vállát Rhone.

– Ó, szegény hercegnő! – suttogta Diana. – Van egyáltalán valakije, vagy teljesen egyedül

áll a világban?

– Az ég szerelmére, Diana, nem is ismered azt a nőt, és képes vagy máris megsiratni? –

bosszankodott Lyon.

– De amikor olyan szomorú a története – védekezett a lány, majd Rhone-hoz fordult: –

Emlékszem, milyen szörnyű volt, amikor James meghalt. A mama még most sem heverte ki

teljesen. Többnyire elrejtőzik a szobájában, és mindenféle betegségre hivatkozik, pedig csak

Jamest gyászolja.

Rhone-nak elég volt egyetlen pillantást vetni barátja arcára, hogy gyorsan másra terelje a

szót.

– Nos, igen, mindannyiunknak nagyon hiányzik James – hazudta, majd megköszörülte a

torkát. – Én is nagyon szeretném megismerni Christina hercegnőt, Diana. Eddig még a

legkisebb apróságot sem sikerült kideríteni a hölgy múltjáról. Ez még titokzatosabbá teszi. Ez

az igazi megoldásra váró rejtély, ugye? – kacsintott Dianára, mire a lány elpirult.

Lyon húga annyira ártatlan volt még. Ráadásul meglehetősen csinos, gondolta a férfi, és

alaposabban megnézte magának Dianát. A nyakigláb kamaszlány szépen kigömbölyödött a

megfelelő helyeken, mióta nem látta. Egy felnőtt nő állt előtte. Rhone maga sem értette miért,

de a felismerés bosszúsággal töltötte el.

– A mindenit! Átkozottul csinos vagy ma este, te csitri! – fakadt ki hirtelen, majd

elfintorodott, hallva, hogy milyen érdes a hangja.

Úgy tűnt, Diana észre sem vette durvaságát. Mosolyogva fogadta a bókot, még pukedlizett

is egyet.

– Köszönöm, Rhone. Igazán kedves tőled, hogy észrevetted.

A férfi haragosan összevonta a szemöldökét.

– A ruhája túlságosan kivágott – fordult barátjához. – Hogyan engedhetted, hogy ilyen

kihívó öltözékben menjen az emberek közé? Jobb lesz, ha rajta tartod a szemed.

– Elég, ha téged szemmel tartalak ahhoz, hogy a húgom erénye biztonságban legyen –

felelte Lyon.

– Ennek ellenére azt hiszem, hogy…

Rhone tekintete a szalon bejáratára tévedt, és a mondat vége benne rekedt. A férfi halkan

füttyentett, mire Diana is megfordult, hogy lássa, mi bűvölte el ennyire fivére barátját.

– Christina hercegnő – suttogta áhítatos hangon.

Lyon volt az utolsó, aki észrevette a belépőt. De amikor meglátta az elragadó teremtést, szó

szerint ellökte magát a kandallótól. Teste ösztönösen támadó pózba lendült, izmai csatára

készen megfeszültek.

Hosszú másodpercekbe telt, mire visszanyerte önuralmát. Rádöbbent, hogy keze ökölbe

szorítva feszül lábszárának, s lába is támadóállásban várja a harc kezdetét. Kényszerítette

magát, hogy lazítson. A hirtelen mozdulattól éles fájdalom hasított térdébe, de nem tehetett

ellene semmit, mint ahogy szíve heves dobogását sem csillapíthatta.

S akárhogy próbálkozott is, képtelen volt elszakítani tekintetét a hercegnőről.

Igazán csinos teremtés volt. Tetőtől talpig ezüstbe öltözött, az angyalok színébe, amely még

inkább kiemelte aranyszőke hajának halványabb tincseit.

Kétségtelenül ő volt a leggyönyörűbb nő, akivel Lyon valaha is találkozott. Bőre

makulátlannak tűnt, és a férfi még ekkora távolságról is ki tudta venni a szeme színét, amely a

kék egészen meghökkentő árnyalatában ragyogott.

A hercegnő nem mosolygott, de nem is tűnt rosszkedvűnek. Arcán csupán enyhe

kíváncsiság tükröződött. A nő nyilván tisztában van a saját vonzerejével, vonta le Lyon a

következtetést, és nagyon remélte, hogy cinikus természete segít megóvni legalább a szívét,

ha már a teste nem tudott ellenállni a két lábon járó kísértésnek.

– Brummelnek igaza volt – jelentette ki Rhone. – A hölgy elbűvölő.

– Ó, remélem, hogy sikerül megismerkednem vele – mondta Diana. Suttogva beszélt,

mintha templomban lenne. – Nézd az embereket, Rhone! Mindenki el van ragadtatva tőle.

Gondolod, hogy a hercegnő hajlandó lenne elfogadni a bemutatkozásomat?

– Csitt, Diana! Christina hercegnő nem merne visszautasítani – mondta Rhone. – Elfelejted,

kinek a húga vagy?

A lány félénken biccentett.

– Húzd ki magad, kedvesem, és ne tördeld a kezed! Foltos leszel tőle. Mindjárt kerítünk

valakit, aki bemutat a hölgynek.

Rhone tisztában volt vele, hogy az utolsó megjegyzését a lány nem hallotta, ugyanis már

úton volt a hercegnő felé.

– Most mit tegyünk? – kérdezte Rhone, amikor barátja elkapta a karját, hogy visszatartsa

Diana üldözésétől.

– Várunk és figyelünk, hogy mi történik – felelte Lyon. Hangján érződött, hogy

bosszankodik.

– A húgod meglehetősen féktelen – morogta Rhone, és megcsóválta a fejét. – Nem tanult

semmit a…

– Itt az ideje, hogy Diana megkapja első leckéjét az élettől.

– Reméljük, nem lesz túl fájdalmas.

Lyon nem válaszolt. Továbbra is a hercegnőt figyelte. Egy idősebb pár közeledett a

hölgyhöz, és ekkor perdült eléjük Diana. A lány kis híján ledöntötte a lábáról Christinát.

Rhone tompán felnyögött. Az idősebb házaspár meg sem próbálta elrejteni nemtetszését.

Mindketten elfordultak, és zavartan néztek egymásra.

– Jóságos isten, Diana épp most vágott a herceg és hercegné elé! – mondta Rhone.

Lyon rettenetesen dühös volt húgára. Már indult volna, hogy megmentse a további

megaláztatásoktól, amikor Christina hercegnő vette kezébe a dolgot. Kedvesen rámosolygott

Dianára, aztán kézen fogta, és beszélgetni kezdett vele. Lyon úgy vélte, a hercegnő

szándékosan igyekszik olyan benyomást kelteni az őket figyelő emberekben, mintha ő és

Diana közeli barátnők lennének.

Lyon látta, hogy Christina maga mellé inti Dianát, és együtt üdvözlik Devenwood hercegét

és feleségét. A hercegnő a rövid beszélgetésbe is bevonta a lányt, s ezzel sikerült elsimítani

Diana iménti baklövését.

Rhone megkönnyebbülten felsóhajtott.

– Nézzenek oda! A hercegnő még mindig fogja Diana kezét. Gondolom, így akarja

megakadályozni, hogy a húgod véletlenül képen törölje, ha esetleg hadonászni kezdene.

Lyon ismét a kandallónak dőlt, és barátjára mosolygott.

– Diana tényleg hadonászni szokott beszéd közben.

– A hercegnőnek aranyszíve van. Istenemre mondom, szerelmes vagyok.

– Te mindig szerelmes vagy – jegyezte meg Lyon, s alig tudta elfojtani a dühét. Maga sem

értette miért, de barátja tréfálkozása határozottan bosszantotta. Egyáltalán nem örült volna, ha

Christina hercegnő felkerül Rhone jövőbeni hódításainak listájára. Nevetséges, döbbent rá

hirtelen. Mit törődik ő vele, hogy barátját érdekli-e a nő vagy sem?

Felsóhajtott, amikor rájött, hogy nincs kész válasza a kérdésre. Pedig törődött vele. Nagyon

is. A felismerés még inkább elkedvetlenítette. A fenébe is, túl öreg és túlságosan fáradt már

ahhoz, hogy belehabarodjon valakibe!

Christina nem is sejtette, mekkora felbolydulást okozott. Türelmesen várta az ajtónál

Patricia nénit, aki a házigazdáikkal beszélgetett. Egy lelkes ifjú hölgy állt mellette, s olyan

gyorsan peregtek szájából a szavak, hogy Christina képtelen volt követni. Érdeklődést

színlelt, mosolygott, amikor helyénvalónak érezte, s bólintott, ha a Diana névre hallgató hölgy

néha levegőt vett.

Lady Diana közölte, hogy elmegy a barátaiért, mert szeretné bemutatni őket a hercegnőnek.

Christina ismét egyedül maradt. Megfordult, és nyugodt mosollyal az ajkán szemügyre vette

az őt figyelő embereket.

Arra gondolt, hogy sohasem fogja megszokni őket. Az angolok nagyon furcsa népség. Bár

már harmadik hónapja élt Londonban, még mindig megdöbbentették a fehérek különös

szokásai.

A férfiak ugyanolyan ostobák voltak, mint asszonyaik. Egyformák voltak mindannyian,

mivel fekete ruhájuk is egyforma volt. A nyakukra fehér szalagot tekertek olyan szorosan,

hogy megfulladni látszottak tőle, s ezt a benyomást csak erősítette pirospozsgás arcuk. Ó nem,

jutott eszébe Christinának, nem nyakszalagnak hívják azt a fehér valamit, hanem…

nyakkendőnek. Igen, ez a helyes kifejezés. Nem szabad elfelejtenie.

Annyi mindent kellett megjegyeznie! Christina egyfolytában tanult, amióta csak egy évvel

azelőtt átlépte Patricia néni bostoni otthonának küszöbét. Franciául és angolul már azelőtt is

tudott. Erről gondoskodott a hittérítő, akit Fekete Farkas ejtett foglyul.

Christina bostoni tanulmányai elsősorban arról szóltak, hogyan is kell egy igazi hölgynek

viselkednie. A lány mindent elkövetett, hogy nénikéje kedvében járjon, és csökkentse a

megkeseredett idős hölgy aggodalmait. A mogorva öregasszony volt az egyetlen kapocs

Christina édesanyjának családjához. Később azonban, amikor már elég jól ismerte a betűket

ahhoz, hogy el tudja olvasni anyja naplóját, indítékai drámai módon megváltoztak.

Létfontosságúvá vált számára, hogy legalább ideiglenesen beilleszkedjen ebbe a furcsa

társadalomba. Nem hibázhat, amíg ígéretét be nem teljesíti.

– Készen állsz, Christina? – szólalt meg mellette Patricia néni, s csontos, karomszerű

ujjaival megragadta a lány karját.

– Igen, nénikém – felelte Christina, s az idős hölgyre mosolygott, aztán megfordult, és

besétált az idegenek közé.

Lyon egy pillanatra sem tévesztette szem elől. Látta, milyen védelmezőn viselkedik a

karjába kapaszkodó ráncos képű öregasszonnyal, és azt is észrevette, hogy milyen

kifogástalanul viselkedik a tüneményes teremtés. Mintha megszokott, mindennapos lenne

számára a dolog, gondolta Lyon. A hercegnő minden bemutatkozót ugyanazzal a jól

begyakorolt mosollyal üdvözölt, amely azonban nem érte el a szemét. Ezután rövid

beszélgetés következett, majd végül egy határozott kézmozdulat, mellyel elbocsátotta új

ismerősét.

Lyon kénytelen volt elismerni, meglehetősen nagy hatást gyakorolt rá az ifjú hölgy. Nem

csoda, hogy Brummel is belehabarodott. A hercegnő mindenben követte a helyes viselkedés

szabályait. De Rhone tévedett. Christina semmiben sem különbözött a többi nőtől. Nem,

ugyanolyan rideg, csiszolt, és kétségtelenül ugyanolyan felszínes, mint a többi társaságbeli

hölgy. Brummel lelkesen üdvözölte a felszínességet. Lyon gyűlölte.

Lyont nem keserítették el saját következtetései. Ami azt illeti, inkább örült nekik, mert

végre visszanyerte lelki egyensúlyát, melyet akkor vesztett el, amikor megpillantotta a lányt.

Még el is mosolyodott megkönnyebbülésében. Aztán meglátta, hogy Rhone meglehetősen

erőszakosan tör magának utat a tömegben, hogy a hercegnőhöz jusson. Lyon akár a birtokaiba

is mert volna fogadni, hogy a nő jóval több figyelmet fog szentelni barátjának, mint a többi

férfinak. Londonban mindenki ismerte a gróf családját, s bár nem Rhone volt a legelőkelőbb

származású a társaságban, kétségtelenül a leggazdagabbak közé tartozott.

Lyon elvesztette volna saját fogadását. Rhone semmivel sem kapott több figyelmet

Christinától, mint a teremben levő többi férfi. Lyon arcán kárörvendő vigyor futott át.

– Úgy tűnik, megkopott a vonzerőd – jegyezte meg, amikor barátja visszatért.

– Mire célzol? – kérdezte Rhone elképedést színlelve, de Lyon egyetlen pillanatig sem hitt

neki. Látta barátja arcán a zavar halvány pírját. Kezdte végre jobban érezni magát. Úgy

döntött, még mélyebbre döfi a kést, ahogy egy igazi jó baráthoz illik. – Csak a képzeletem

játszott velem, vagy jól láttam, hogy Christina hercegnő neked sem szentelt több figyelmet,

mint bármely más földi halandónak? Szemmel láthatóan nem nyűgözte le az ellenállhatatlan

varázserőd, öregfiú.

– Te sem jártál volna különbül – vágott vissza Rhone. – Az a nő igazi rejtély. Pontosan

emlékszem, hogy feltettem neki néhány célzatos kérdést, mégis amikor otthagytam…

– Úgy érted, amikor ő otthagyott téged, nem?

Rhone haragos pillantást vetett barátjára, aztán vállat vont.

– Nos, igen, amikor otthagyott, rájöttem, hogy egyetlen választ sem sikerült belőle

kihúznom. Legalábbis nem emlékszem, hogy sikerült volna.

– Mert teljesen megbabonázott. Soha semmire nem tudtál odafigyelni, ha egy csinos pofika

is feltűnt a közeledben.

– Ó, valóban? – húzta el a szót Rhone. – Nos, öregfiú, lássuk, te hány kérdésre kapsz

választ. Felteszem a legfinomabb konyakomat a tied ellenében.

– Állom a fogadást – jelentette ki Lyon. Körbepillantott a termen, Christina után kutatva.

Megkönnyítette a dolgát, hogy egy fejjel magasabb volt mindenkinél, és kutatásának tárgya

volt az egyetlen szőke hajú nő a társaságban.

A lány Lyon apjának régi barátja, Sir Reynold mellett állt. Lyon örömmel látta, hogy

Christina gardedámja a terem másik végében üldögél.

Mikor Lyonnek sikerült végre elkapnia Sir Reynolds tekintetét, követelőző fejmozdulattal

jelezte neki, hogy be kíván mutatkozni a hölgynek.

Sir Reynolds biccentett – kicsit nagyobb buzgalommal, mint Lyon kedvére való lett volna –,

majd a hercegnőhöz hajolt. Bár Christina háttal állt neki, Lyon látta, hogy alig észrevehetően

bólint. Hosszú percek teltek el, míg a lánnyal beszélgető termetes asszonyság végre

elhallgatott, hogy levegőt vegyen. Sir Reynolds azonnal megragadta az alkalmat, hogy

elbúcsúzzon. Lyon gyanította, hogy a sietős magyarázat az ő nevében történt, mivel a nő riadt

pillantást vetett felé, majd szoknyája alját felkapva elviharzott az ellenkező irányba. Úgy

mozgott, mint valami macska elől menekülő kövér egér.

Lyon szélesen elmosolyodott. Kérkedése Rhone-nak nem üres fecsegés volt. Ő tényleg nem

vesztette el a képességét, hogy hasson másokra.

Lyon nyomban megfeledkezett az ostoba fehérnépről, amikor Christina hercegnő megállt

előtte. Sir Reynolds ott sertepertélt a lány körül, mint valami ideges őrangyal. Lyon lustán

ellökte magát a kandallótól, és figyelte, hogy a lány pontosan ugyanolyan tökéletes kis

pukedlivel üdvözli, ahogy mindenki mást is. Bár fejét még lehajtva tartotta, a férfi így is látta,

hogy mégsem annyira tökéletes, mint először gondolta. Orrát szeplők pettyezték, s ettől már

kevésbé tűnt porcelánbaba szépségűnek, s egyben sokkal megfoghatóbbá, elérhetőbbé vált.

Termetre alig ért Lyon válláig. Ráadásul túlságosan törékeny és vézna az ő ízléséhez képest,

döntötte el a férfi. A hercegnő ekkor felnézett, egyenesen Lyon szemébe. Tekintete nyílt,

rezzenéstelen és elragadó volt.

Lyon hirtelen még a nevét is elfelejtette.

Tudta, később majd köszönetet kell mondania Sir Reynolds közreműködéséért. Hallotta,

amint a férfi sorolni kezdi Lyon tucatnyi címét és rangját. A hosszú lista elég időt adott neki,

hogy magához térjen.

Még sohasem volt ekkora zavarban. A lány ártatlan tekintete tehetett róla. Megbabonázta az

a szempár, ismerte magának vonakodva. Nem rémlett, hogy valaha is látta volna a kéknek ezt

a különös árnyalatát.

Össze kell szednie magát! Szándékosan lejjebb vitte tekintetét, s a lány száját kezdte

bámulni. Szinte azon nyomban rádöbbent tévedésére. Teste azonnal reagált a látványra.

Sir Reynolds végül befejezte a hosszú litániát, és Rhone felé intett.

– Úgy tudom, kedvesem, hogy Rhone grófjának már be lett mutatva.

– Igen – szólt közbe a gróf, és Christinára mosolygott.

– Lyon, engedd meg, hogy bemutassam Christina hercegnőt – mondta Sir Reynolds

szertartásosan.

A szeme elárulta a lányt. Felkavarta valami a bemutatáskor. De Christina gyorsan

visszanyerte önuralmát. Lyon biztos volt benne, ha nem figyeli olyan merőn a lányt, észre

sem vette volna a meglepetés pillanatnyi felvillanását a tekintetében.

– Megtiszteltetés, hogy megismerhetem, uram – suttogta Christina.

A lány hangja elbűvölte Lyont. Lágy volt és érzéki. Az idegen akcentus is érezhető volt

rajta. Lyon bejárta a fél világot, mégsem tudta volna megmondani, melyik részén beszélik

ilyen különös kiejtéssel az angolt. Ez felkeltette kíváncsiságát, ugyanakkor nyugtalanította is,

legalább annyira, mint az egyre sürgetőbbé váló vágy, hogy megragadja a lány, kiráncigálja

az éjszakába, és elcsábítsa.

Magában hálát adott istennek, hogy Christina nem tud a gondolataiban olvasni. Ha belelátna

a fejébe, valószínűleg sikoltozva menekülne előle, márpedig Lyon nem akarta elijeszteni.

Még nem.

– Rhone hosszú évek óta Lyon legjobb barátja – törte meg az egyre kínosabbá váló csendet

Sir Reynolds.

– Az egyetlen barátja – vetette közbe vigyorogva Rhone. – Lyon érezte, hogy barátja

könyökével oldalba böki. – Nem igaz? – kérdezte.

Lyon nem válaszolt.

– Ön valóban hercegnő? – kérdezte Christinát.

– Sokan úgy hiszik, hogy az vagyok.

Ügyesen kikerülte a választ, gondolta a férfi. Rhone köhögéssel leplezte nevethetnékjét.

Lyon haragos pillantást vetett rá.

– Élvezi a ma esti mulatságot, uram? – fordult Christina Rhone-hoz.

– Mérhetetlenül – felelte a férfi, majd barátjához fordult: – Mi lesz a kérdéseiddel?

– Milyen kérdésekkel? – vonta össze a lány a szemöldökét.

– Csak eltöprengtem azon, hol lehet az otthona, hercegnő – mondta Lyon.

– A nagynénémnél, Patricia néninél lakom.

– Lyon, bizonyára emlékszel Lord Alfred Cummingsra – szólt közbe lelkesen Sir Reynolds.

– Apád közeli ismerőse volt.

– Ismerős a név – felelte Lyon. Bárhogy igyekezett is, még annyi időre sem volt képes

tekintetét elszakítani a lányról, hogy Reynoldsra nézzen. Tudta, hogy ez durva viselkedés

részéről, de nem állt szándékában tenni ellene.

– Nos, tehát – folytatta Sir Reynolds –, Alfredot évekkel ezelőtt a gyarmatokra küldték.

Bostonban halt meg, isten nyugosztalja, vagy két-három évvel ezelőtt, az özvegy grófnő pedig

hazatért Angliába, szépséges unokahúgával együtt.

– Ó, már két éve Londonban él? – kérdezte Lyon Christinát.

– Nem.

Lyonnek majdnem egy percébe került, mire rádöbbent, hogy nem számíthat részletesebb

válaszra.

– Ezek szerint a gyarmatokon nőtt fel – állapította meg Lyon, és válaszra sem várva máris

rábólintott saját kijelentésére.

– Nem.

– Ott született?

– Nem – felelte Christina, és arcán halvány mosoly derengett fel.

– De Bostonban élt?

– Igen.

– Igen?

A férfi nem akarta felemelni a hangját, de Christina hercegnő határozottan bosszantó

teremtésnek bizonyult. Rhone elfojtott kuncogása sem emelte Lyon hangulatát. Mindenesetre

azonnal meg is bánta, hogy elvesztette önuralmát. Biztosra vette, hogy a lány az első adandó

alkalommal megpróbál elmenekülni. Maga is tisztában volt vele, milyen ijesztő tud lenni.

– Uram, csak nem azért haragszik rám, mert nem a gyarmatokon születtem? – kérdezte

hirtelen Christina. – A haragos tekintete legalábbis ezt sugallja.

A lány hangján érződött, hogy mulat rajta, s a tekintetében is valami különös fény csillogott.

Nyilvánvaló, hogy nem ijedt meg tőle. Ha nem tudta volna, hogy ez lehetetlen, Lyon azt hitte

volna, hogy a hercegnő nevet rajta.

– Természetesen nem haragszom – jelentette ki végül. – De mondja csak, az összes

kérdésemre igennel vagy nemmel fog felelni?

– Nagyon úgy tűnik – mosolyodott el Christina, és várta, hogyan reagál a férfi.

Lyon bosszúsága nyomban elpárolgott. A lány őszintesége üdítően hatott rá, mosolya

megbabonázta. Nem is próbálta visszafogni nevetését.

Harsány kacagása betöltötte a termet, mire néhány vendég döbbenten fordult felé.

– A nevetése leginkább az oroszlán üvöltéséhez fogható – jegyezte meg Christina.

A furcsa megjegyzés meglepte a férfit.

– És hallott már oroszlánokat üvölteni, Christina? – kérdezte, elhagyva a formális

megszólítást.

– Ó, rengetegszer – vágta rá a lány, mielőtt meggondolhatta volna, mit mond.

Ez úgy hangzott, mintha komolyan is gondolná. Ennek persze így semmi értelme, döntötte

el Lyon.

– És hol hallott ilyen hangot? – kérdezte.

A ragyogó mosoly azonnal lehervadt Christina arcáról. Figyelmetlenségének köszönhetően

majdnem túl sokat árult el magáról.

Lyon a válaszára várt. Christina óvatos pillantást vetet rá, majd Sir Reynoldshoz fordult.

Elmagyarázta neki, hogy nagynénjével együtt még egy másik bálba is hivatalosak aznap éjjel,

majd elbúcsúzott tőle. Ezután visszafordult Lyonhöz és Rhone-hoz, s királynői mozdulattal

elbocsátotta őket.

Lyon egyáltalán nem volt ilyen bánásmódhoz szokva. Christina hercegnő azonban elsietett,

mielőtt ezt a tényt megemlíthette volna neki.

Christina tudta, hogy el kell szöknie a márkitól, mivel kezdte elveszíteni a lélekjelenlétét.

Nénikéje a szemközti falnál ült az egyik széken. Christina kényszerítette magát, hogy lassú,

méltóságteljes léptekkel sétáljon oda hozzá.

– Azt hiszem, indulnunk kellene – súgta neki.

A grófnő elég jól ismerte már unokahúgát ahhoz, hogy tudja, valami nincs rendben.

Szellemi frissessége és testi ereje meghazudtolta előrehaladott korát. Fürgén felpattant a

székről, karját a lány karjába öltötte, és megindult vele az ajtó felé.

Lyon Rhone és Sir Reynolds társaságában figyelte, amint Christina és nagynénje sietősen

távoznak.

– Holnap beugrom hozzád a konyakomért – bökte oldalba Rhone barátját.

– Rhone, ha még egyszer a bordáim közé vágod a könyököd, esküszöm, eltöröm – mordult

fel Lyon.

Úgy tűnt, Rhone-t nem rémítette meg a fenyegetés. Kedélyesen vállon veregette barátját.

– Azt hiszem, legjobb lesz, ha megkeresem a húgodat, Lyon, és felajánlom neki a

szolgálataimat. Úgy látom, nemigen tudsz megfelelni a feladatnak.

Amint Rhone eltűnt a szeme elől, Lyon nyomban Sir Reynoldshoz fordult.

– Mit tudsz Patricia Cummingsról? – kérdezte. – Az igazat akarom hallani, csak semmi

mellébeszélés!

– Megsértesz, Lyon – jelentette ki Sir Reynolds, ám szavaihoz nem illő módon széles

vigyorra húzódott a szája.

– Mindenki tudja, mekkora diplomata vagy – felelte a márki. – Mit tudsz Christina

gyámjáról? Biztosan régóta ismered már.

– Természetesen. Mindig ugyanazokra az estélyekre hívtak meg minket. Tudom, hogy

senkinek nem adod tovább, tehát valóban őszinte leszek veled, Lyon. Az a nő ördögien

gonosz. Nem kedveltem korábban sem, ahogy most sem. A szépsége ellensúlyozta

valamelyest a… viselkedését. Akkor ment feleségül Alfredhez, amikor az idősebb Cummings

súlyosan megbetegedett. Azt hitte, sógora bármelyik pillanatban meghalhat. Patricia olyan

volt, mint a dögkeselyű. Alig várta, hogy megkaparintsa a zsíros örökséget. Alfred bátyja

azonban jól kibabrált vele. A várakozások ellenére még vagy tíz évig élt. Alfred kénytelen

volt a gyarmatokra távozni, különben az adósok börtönébe került volna.

– És mi van Patricia apjával? Nem próbálta rendezni veje adósságait? Az ember azt hinné,

hogy a zsebébe nyúlt, hogy elkerülje a társaság megjegyzéseit, hacsak nem volt elég pénze,

persze.

– Ó, Patricia apja a leggazdagabbak közé tartozott, de ahogy mondani szokás, ő akkor már

mosta kezeit.

– Talán mert a lánya Alfredhez ment feleségül?

– Nem, a fáma nem erről szól – rázta meg a fejét Reynolds. – Patricia mindig is durva,

kapzsi nőszemély volt. Sok gonoszság szárad a lelkén. Az egyik apró tréfája tragédiába

torkollott. Az ifjú hölgy, akit gonosz praktikái céltáblájául szemelt ki, öngyilkos lett. Erről

nem kívánok többet mondani, Lyon, de úgy látom, nem változott semmit a vén boszorka az

évek során. Észrevetted, hogyan figyelte az unokahúgát? A hideg is kirázott tőle.

Lyont meglepte a Sir Reynolds hangjából kicsendülő indulat. Apja régi barátja nyugodt, a

dolgokat könnyedén vevő természetéről volt ismert. Most mégis valósággal reszketett

haragjában.

– Te is áldozatul estél a gonoszságainak? – kérdezte.

– Igen – ismerte el Reynolds. – Az unokahúg gyengéd, sebezhető virágszálnak látszik.

Biztos, hogy nem Patricia nevelte fel. Sajnálom azt a szegény gyermeket. Nem lesz könnyű

dolga, ha a kedvére akar tenni a vén boszorkánynak. Kétségtelen, hogy áruba fogja bocsátani

a lányt, és a legtöbbet ígérőnek veti oda.

– Sohasem hallottalak még így beszélni – fogta halkabbra Lyon a hangját, önkéntelenül is

utánozva Reynolds suttogását. – Csak még egy utolsó kérdést engedj meg, mivel látom, hogy

mennyire felzaklat téged ez a beszélgetés.

Sir Reynolds bólintott.

– Említetted, hogy a grófnő apja gazdag volt. Ki örökölte a vagyonát?

– Senki sem tudja. Tény azonban, hogy az öreg valósággal rajongott a kisebbik lányáért,

Jessicáért.

– Jessica volt Christina anyja?

– Igen.

– És valóban őrült volt, ahogy beszélik?

– Nem tudom, Lyon. Találkoztam vele néhányszor. Mindenben az ellentéte volt a

nővérének. Kedves volt és félénk, szörnyen félénk. Amikor végül férjhez ment, az apja

végtelenül boldog és büszke volt. Nem győzött dicsekedni a szerencséjével. Nem is csoda, a

lánya egy királyt fogott ki magának. Még emlékszem a fényes bálokra, amelyeket a

tiszteletükre tartottak. Aztán valami elromlott. Senki sem tudja, mi is történt valójában. – Az

idősebb férfi nagyot sóhajtott. – Rejtély, Lyon, amelyet talán soha nem fejtünk meg.

Bár megígérte, hogy nem kérdez többet, Lyon túlságosan is kíváncsi volt ahhoz, hogy beérje

ennyivel.

– Ezek szerint ismerted Christina apját is? Azt mondod, király volt, én mégsem hallottam

róla soha.

– Találkoztam vele, de nem állíthatom, hogy jól ismertem. Edwardnak hívták – emlékezett

vissza Reynolds egy apró biccentéssel. – A vezetéknevét azonban már elfelejtettem.

Kedveltem őt, ahogy mindenki. Megfontolt ember volt, figyelmes és tapintatos. Soha nem

éreztette, hogy rangban fölöttünk áll. Ragaszkodott hozzá, hogy bárónak szólítsuk, és ne

királynak. Tudod, elvesztette a királyságát.

Lyon bólintott.

– Micsoda rejtély, nem igaz? – jegyezte meg. – Ez a Jessica ugyancsak felkeltette a

kíváncsiságomat.

– Miért?

– Hozzáment egy királyhoz, aztán meg elszökött tőle.

– Már sohasem fogjuk megtudni, hogy miért. Jessica magával vitte a titkát a sírba. Azt

hiszem, nem sokkal Christina születése után meghalt. Senki sem tud többet annál, mint amit

most elmondtam neked. S a bájos hercegnővel folytatott meglehetősen egyoldalú

beszélgetésed után úgy vélem, ő sem fogja felfedni neked a titkait.

– Azt majd meglátjuk – jegyezte meg Lyon, s öntelt magabiztossággal elvigyorodott.

– Ezek szerint komolyan érdeklődsz a hercegnő iránt? – kérdezte Reynolds.

– Inkább csak enyhe kíváncsiságot érzek – vonta meg látszólag könnyedén a vállát Lyon.

– Valóban? Vagy most te próbálsz mellébeszélni?

– Az igazat mondtam.

– Értem – mondta Reynolds, és sokatmondón elmosolyodott.

– Nem tudod, hová ment innen a hercegnő? Hallottam, amikor Christina azt mondta neked,

hogy még egy meghívásnak eleget kell tenniük ma este.

– Lord Bakerhez ment – felelte Reynolds. – Talán te is be akarsz nézni hozzá? – kérdezte

hamiskásan.

– Reynolds, téves következtetésre jutottál. Csupán arról van szó, hogy szeretnék többet

megtudni a hercegnőről, és biztos vagyok benne, hogy reggelre sikerül is kielégítenem a

kíváncsiságomat.

Lyon hangja azt sugallta Reynoldsnak, ne feszegesse tovább a kérdést.

– Még nem is üdvözöltem a húgodat. Azt hiszem, megyek és köszönök neki.

– Jobb lesz, ha sietsz – figyelmeztette Lyon. – Diana és én hamarosan távozunk.

Lyon követte Reynoldsot a tömegen át. Néhány percet még engedélyezett húgának, majd

bejelentette, hogy ideje távozni. Diana szemmel láthatóan elkeseredett.

– Ne légy már ilyen bánatos, gyermekem – vigasztalta Sir Reynolds. – Biztos vagyok

benne, hogy még nem mentek haza – mondta, és kuncogni kezdett.

Lyon cseppet sem találta humorosnak a dolgot.

– Nos, igen, Diana. Arra gondoltam, hogy beugorhatnánk Bakerhez, mielőtt hazamennénk.

– De hiszen visszautasítottad a meghívásukat, Lyon. Azt mondtad, Baker egy unalmas

tökfej.

– Meggondoltam magam.

– Szóval Baker mégsem unalmas tökfej? – kérdezte a lány, aki teljesen összezavarodott.

– Az ég szerelmére, Diana! – morogta Lyon, és lapos pillantást vetett Reynoldsra.

Bátyja nyers hangja megrémítette a lányt. Erről árulkodott aggodalmas arckifejezése is.

– Igyekezz, Diana! Nem szeretnék elkésni – mondta valamivel enyhébb hangon Lyon.

– Hogyan késhetnénk el? Hiszen Lord Baker nem is tudja, hogy elmegyünk az estélyére.

Amikor erre Lyon csak megrántotta a vállát, Diana Sir Reynoldshoz fordult.

– Nem tudja, mi lelte a fivéremet?

– Csupán szeretné kielégíteni a kíváncsiságát, kedvesem – felelte a férfi, majd Lyonre

pillantott. – Ha megbocsátod egy öregember kotnyeleskedését, fiam, azt javasolnám, hogy

hagyd itt a húgodat. Megtiszteltetés lenne számomra, ha hazakísérhetném.

– Ó, igen, Lyon, kérlek, hadd maradjak! – esengett Diana, mint egy izgatott kislány. Lyon

azon sem csodálkozott volna, ha tapsolni kezd.

– Van valami különös ok, amely miatt maradni szeretnél? – érdeklődött. Húga pirulása

éppen elég válasz volt. – Ki az a férfi? – akarta tudni.

– Lyon! – suttogta Diana elszörnyedve. – Kérlek, ne szégyeníts meg Sir Reynolds előtt!

Lyon bosszúsan felsóhajtott. Húga épp az imént adta a jelenlévők tudtára, hogy ő,

Lyonwood márkija tökfejnek tartja Lord Bakert, most pedig van képe azt követelni tőle, hogy

ne szégyenítse meg mások előtt.

– Ezt majd később megbeszéljük – jelentette ki, haragos pillantást vetett húgára, majd

Reynoldsra emelte tekintetét: – Köszönöm, hogy vigyázol Dianára.

– Lyon, semmi szükség arra, hogy vigyázzanak rám – tiltakozott a lány. – Tudok én

vigyázni magamra.

– Ezt még be kell bizonyítanod – mondta Lyon, majd búcsúzóul odabiccentett Reynoldsnak,

és elhagyta a termet.

Hirtelen sürgető kényszert érzett, hogy mielőbb odaérjen az unalmas tökfej estélyére.

H A R M A D I K F E J E Z E T

Valójában tovább maradtunk Angliában, mint Edward szerette volna, azért, hogy

apámmal együtt ünnepelhessem a születésnapomat. Edward annyira figyelmes volt

drága édesapámhoz!

A tizenhetedik születésnapom utáni reggelen hajóra szálltunk, és elindultunk férjem

hazája felé. Zokogtam, de emlékszem, az is eszembe jutott, milyen önző is vagyok.

Tudtam, hogy hiányozni fog az apám, de mégis az volt a kötelességem, hogy kövessem

a férjemet.

Miután minden könnyemet elsírtam, izgatott várakozás vett erőt rajtam. Csak arra

tudtam gondolni, mi vár rám. Tudod, Christina, akkor azt hittem, apád egyenesen

Camelotba visz.

Naplóbejegyzés

1795. augusztus 10.

Christina rosszul volt. Úgy érezte, mindjárt megfullad. Magában mintegy bátorításként

egyre csak azt hajtogatta, hogy nyomban elmúlik a pánik, mihelyt véget ér a szörnyűséges

kocsiút.

Mennyire gyűlölte a himbálózó jármű bezártságát! A függönyöket leengedték, az ajtókat

bezárták, s a levegő Patricia néni édeskés parfümjétől volt súlyos. Christina ökölbe szorított

kezét ruhája fodrai közé rejtette nagynénje figyelő tekintete elől. Háta szorosan a barna bőrrel

bevont háttámlának tapadt.

A grófnőnek fel sem tűnt, hogy unokahúga milyen kényelmetlenül érzi magát. Amint a

hintó ajtaját rájuk csukták, máris kérdések özönét zúdította a lányra, ám egyetlen egyszer sem

várta meg Christina válaszát. Minden kérdéséhez maró, rosszindulatú megjegyzéseket fűzött

eddigi vendéglátójuk, Lord Carlson vendégeiről. Patricia néni szemmel láthatóan élvezte,

hogy befeketíthet másokat. Arcán gonosz kifejezés ült, ajkát keskeny vonallá préselte össze,

és szemében jeges fény csillogott.

Christina hitt abban a régi igazságban, hogy a szem a lélek tükre, nagynénje pedig még

inkább megerősítette ebben a hitében. Ő volt az egyik legindulatosabb, legkeserűbb és

legönzőbb ember, akivel valaha találkozott. Ráadásul ostoba is, fűzte hozzá gondolatban

Christina, hiszen meg sem próbálja elrejteni jellembeli hibáit unokahúga elől. Ez a fajta

szűklátókörűség megdöbbentette a lányt. A gyengeség kimutatása félelmetes fegyvert adhat

mások kezébe. Úgy tűnt azonban, hogy Patricia néni képtelen felfogni ezt az egyszerű

törvényszerűséget. Sőt, egyenesen imádta újra meg újra felidézni az őt ért sérelmeket.

Christina miután kiismerte, nem foglalkozott többé nagynénje ellenszenves viselkedésével.

Inkább egyfajta védelmező magatartást tanúsított irányában. A grófnő a rokona, és ez

önmagában is elegendő indok volt számára, de volt még valami, ami miatt így döntött.

Nénikéje Csobogó Patakra, az őrült indián öregasszonyra emlékeztette, aki ostorral kergette a

faluban a gyerekeket. Csobogó Patak nem tehetett róla, hogy ilyennek született, ahogy a

grófnő sem.

– Nem hallod, Christina? – csattant fel Patricia néni, kizökkentve unokahúgát gondolataiból.

– Azt kérdeztem, mi késztetett arra, hogy ilyen hirtelen kellett otthagynunk Carlsonék

estélyét?

– Találkoztam egy férfival – felelte Christina. – Annyira más volt, mint a többiek.

Oroszlánnak2 szólították.

– Biztos Lyonwood márkijára gondolsz – bólintott a grófnő. – Megijesztett, ugye? Nos, ne

is foglalkozz vele. Az az ember mindenkit elrémiszt, még engem is. Durva, faragatlan alak, de

gondolom, a magas társadalmi rangja miatt elnézik neki a gorombaságát. A homlokát

elcsúfító ronda sebhely csak még fenyegetőbbé teszi a képét.

– Ó nem, a márki egyáltalán nem ijesztett meg – vallotta be Christina. – Éppen

ellenkezőleg, nénikém. Az a forradás inkább vonzóvá tette a szememben, de amikor

meghallottam, hogy Sir Reynolds Oroszlánnak szólítja, úgy elfogott a honvágy, hogy alig

bírtam megszólalni.

– Hányszor mondtam már, hogy ne merd szóba hozni előttem azokat a vadembereket?! –

rikácsolta Patricia. – Nem szabad, hogy ők bármit is jelentsenek neked. Azok után, hogy

annyi áldozatot hoztam, hogy elfoglald a téged megillető helyet a társadalomban, és segíts az

örökségemet…

A grófnő hirtelen elhallgatott. Rádöbbent, mekkora baklövést követett el. Lapos pillantást

vetett unokahúgára, hogy lássa szavai hatását, majd megragadta a karját.

– Jobb lesz neked, ha nem is gondolsz azokra az emberekre. A múltat el kell temetned

mindörökre.

– Miért hívják azt az embert Oroszlánnak? – tért át szándékosan más témára Christina, és

óvatosan odébb húzódott, hogy kiszabadítsa karját nagynénje fájdalmas szorításából. – Csak

kíváncsi vagyok – tette hozzá magyarázólag –, mivel azt mondtad, az angolok nem szokták

magukat állatok után elnevezni, vagy talán…

2 Lyon kiejtése ugyanaz, mint a lion (= oroszlán) szóé.

– Nem, persze, hogy nem, te ostoba gyermek – morogta a grófnő. – A márki sem a vadállat

után kapta a nevét. Másként is írják. – Patricia lassan betűzni kezdte Lyon nevét. Hangja

vesztett valamit az élességéből, amikor folytatta mondandóját. – A teljes titulusa Lyonwood

márkija, s csupán a legközelebbi barátai engedhetik meg maguknak, hogy lerövidítsék a

nevét.

– Nem felel meg? – kérdezte Christina, és összevonta a szemöldökét.

– A legcsekélyebb mértékben sem. Az a férfi túlságosan ravasz, túl gazdag. Távol kell

tartanod magad tőle! Megértetted?

– Természetesen, nénikém.

Patricia elégedetten bólintott.

– Képtelen vagyok felfogni, miért vonzódsz hozzá? Az az alak egyszerűen kezelhetetlen.

– Nem is vonzódom hozzá igazán – felelte Christina. Természetesen hazudott, de csak azért,

mert nem akarta végighallgatni nagynénje újabb dühkitörését. Egyébként sem tudná

megértetni magát vele. Hogyan is vitatkozhatna valakivel, aki képes a harcosok jegyét

becsmérelni? Nem, ha elmondaná neki az igazat, nénikéje biztosan elborzadna.

Christina nagyon is vonzónak találta az Oroszlánt. Tetszettek neki a csillogó aranypettyek a

férfi barna szemében. Lenyűgözte a harcosokhoz illő hatalmas termete, s a belőle sugárzó erő

és hatalom. A neve is találó volt, mert Lyon valóban oroszlánra emlékeztette Christinát.

Lusta, szinte unott mozdulatai nem tévesztették meg. Ösztönösen érezte, hogy a férfi

villámsebesen képes cselekedni, ha a szükség úgy hozza.

Igen, kétségtelen, hogy Lyonwood márkija rendkívül vonzó férfi. Christina szívesen rajta

felejtette a szemét. De igazából az illatát szerette. Vajon mit szólna a nénikéje, ha ezt

bevallaná neki? Christina önkéntelenül is elmosolyodott. Nos, nyilván még egy láncot

szereltetne a hálószobája ajtajára.

Nem, a grófnő nem értené meg a vonzalmát. Wakan, a falu öreg varázslója bezzeg igen… és

örülne neki.

– Szerencsére amiatt nem kell aggódnunk, hogy Lyon érdeklődne irántad – jelentette ki

Patricia néni. – A márki a könnyűvérű nőket szereti. Úgy hallottam, hogy a legújabb hódítása

egy asszony, aki Lady Cecille-nek nevezi magát. – A grófnő hölgyhöz nem illőn felhorkant. –

Még hogy Lady! Szajha, ez a helyes jelző arra a szukára. Hozzáment egy férfihoz, aki a

nagyapja lehetett volna, s nem is kétséges, hogy megcsalta, mielőtt véget ért volna a lagzi.

– A férje nem bánja, hogy… – kezdte Christina, de nagynénje a szavába vágott.

– A vén kecske meghalt – közölte. – Nem olyan régen, ahogy hallottam. A pletykák szerint

Lyon Lady Cecille következő férjjelöltje.

– Nem hiszem, hogy a márki feleségül venne egy rosszhírű nőt – rázta meg a fejét

meggyőződéssel Christina. – De ha azt a nőt Ladynek nevezik, talán igaztalanok a vádak,

nem?

– Csak a címe miatt fogadta be a társaság. A legtöbb asszonynak van házasságon kívüli

viszonya, az pedig biztos, hogy nincs olyan férj, aki ne tartana szeretőt – magyarázta Patricia.

– Micsoda erkölcstelenség! – háborgott. – Persze a férfiak soha nem tudnak ellenállni alantas

ösztöneiknek, nem igaz?

– De igen, nénikém – sóhajtott Christina, mivel a grófnő hangja egyáltalán nem úgy

csengett, mintha kíváncsi lenne unokahúga véleményére.

– Lyonwoodot ritkán látni a társasági eseményeken az utóbbi időben – folytatta Patricia. –

Mióta a felesége meghalt, teljesen visszavonult.

– Talán még mindig gyászol. Olyan sebezhetőnek tűnt.

– Hah! – horkant fel gúnyosan az öregasszony. – Lyonról sok mindent el lehet mondani, de

sebezhetőnek semmiképpen nem nevezném. Egyébként sem tudom elképzelni, hogy

bármelyik férfi komolyan meggyászolná a feleségét. Mindegyik csak a maga boldogságával

törődik, és oda sem figyelnek a másikra.

A hintó megállt a Baker-ház előtt, véget vetve ezzel a beszélgetésnek. Christina fellélegzett,

amikor a lakáj végre kinyitotta a kocsi ajtaját. Vett néhány mély lélegzetet, majd követte

nénikéjét a bejárathoz vezető lépcsőn.

A lágy, langyos szellő arcát simogatta. Christina legszívesebben kihúzta volna a tűket a

hajából, és hagyta volna, hogy a súlyos fürtök szabadon a vállára omoljanak. Patricia néni

persze soha sem engedné meg, hogy kibontva viselje a haját. A divat rövidre vágott,

homlokba fésült fürtöket, vagy bonyolult hajkoronát követelt meg követőitől. Mivel Christina

nem volt hajlandó levágatni rakoncátlan tincseit, kénytelen volt elszenvedni a hajtűk okozta

kínokat.

– Remélem, ez nem lesz túl sok a számodra – jegyezte meg gúnyos hangon a grófnő, mielőtt

bekopogtatott volna.

– Nem hozok szégyent rád – felelte Christina, tudván, hogy nénikéje ezt akarja hallani. –

Nem kell aggódnod. Elég erős vagyok ahhoz, hogy megbirkózzam bárkivel, akár egy

oroszlánnal is.

A grófnő nem értette a tréfát. Ajkbiggyesztve mérte végig unokahúgát.

– Igen, erős vagy. Nyilvánvaló, hogy nem örökölted anyád utálatos tulajdonságait. Adj hálát

az Úrnak, hogy nem rá ütöttél! Jessica gerinctelen féreg volt.

Christinának minden erejére szüksége volt, hogy visszafojtsa haragját. Nem engedhette

meg, hogy nagynénje megtudja, mennyire felzaklatták Patricia húgára tett durva

megjegyzései. Bár már több mint egy éve élt nagynénjénél, még mindig nem akarta elhinni,

hogy egy ember ennyire gyűlölheti a testvérét. A grófnő nem tudta, hogy húga naplót vezetett,

és Christinának nem is állt szándékában elárulni neki… legalábbis egyelőre nem. Azért

kíváncsi lett volna, mit tenne nénikéje, ha szembesülne az igazsággal. Végül arra a

következtetésre jutott, hogy valószínűleg nem változna semmi. Nagynénje gondolkodása

túlságosan kificamodott ahhoz, hogy megváltoztassa a véleményét.

Az állandó színlelés kezdett elviselhetetlenné válni. Már csak azért is, mert Christina nem

volt türelmes természettel megáldva. Boldogság és Fekete Farkas gyakran figyelmeztették,

hogy kordában kell tartania az indulatait. A fehérekkel kapcsolatban is óvatosságra intették.

Szülei tisztában voltak vele, hogy Christinának egyedül kell végigjárnia az utat. Fekete Farkas

lánya biztonsága miatt aggódott, Boldogság a szíve miatt. Mégsem engedték, hogy velük

maradjon, hiába könyörgött nekik. Szülei ígéretet tettek, melyet teljesíteniük kellett, nem

számított, hány élet megy rá, vagy hány szív törik össze.

De ha túléli, hazatérhet.

Christina hirtelen rádöbbent, hogy haragja kiült az arcára is. Gyorsan mosolyt erőltetett

magára, még éppen időben. Az ajtó kinyílt, és Lord Baker komornyikja állt előttük. Sikerült

megőriznie ragyogó mosolyát a bemutatkozás hosszú ceremóniája alatt is. Mindössze húsz

vendég vett részt az estélyen, legtöbbjük már éltes dáma vagy úr, akik másról sem

beszélgettek, mint az őket gyötrő nyavalyákról. Christina szenvedéseinek végül az érkező

komornyik vetett véget, aki az ebédlőbe invitálta a társaságot.

Patricia néni vonakodva engedte el maga mellől unokahúgát, amikor a ház ura a karját

kínálta neki. Christinának sikerült megszabadulnia három buzgó úriembertől, akik siettek

felajánlani társaságukat, azzal az ürüggyel, hogy dolga van az emeleti mosdóban. Amikor

visszatért, a szalont üresen találta. Nem tudott ellenállni az egyedüllét varázsának. Lopva

körbepillantott, hogy meggyőződjön róla, senki sem figyeli, majd a hosszú, keskeny helyiség

túlsó vége felé sietett. Már korábban észrevette a boltíves alkóv üvegajtaja mögött meghúzódó

erkélyt. Szeretett volna néhány meghitt, csendes pillanatot lopni magának, mielőtt nagynénje

keresni kezdené.

Hiába reménykedett. Alig jutott el az alkóvig, amikor megérezte, hogy valaki figyeli.

Minden idegszála veszélyt jelzett. Mozdulatlanná dermedt, ugyanakkor össze is zavarodott az

érzéstől. Végül lassan megfordult, hogy szembenézzen a fenyegetéssel.

Lyonwood márkija állt a bejáratnál, hátát az ajtónak vetve, és őt nézte.

Az oroszlán rá vadászik. Christina megrázta a fejét, mintegy tagadásául saját különös

gondolatainak, mégis önkéntelenül hátrált egy lépést. Ösztönei veszélyt jeleztek, mely

zavarba ejtette, de óvatosságra is intette egyidejűleg.

Lyon örökkévalóságnak tűnő ideig nézte. Arca komoly volt, majdnem tűnődő. Christina úgy

érezte, csapdába ejtette a sötét tekintet. Amikor a férfi hirtelen ellökte magát az ajtótól, és

elindult felé, a lány újabb óvatos lépést tett hátrafelé.

Lyon úgy mozgott, mint egy ragadozó. Még akkor sem állt meg, amikor odaért a lányhoz.

Kimért, lassú lépteivel további hátrálásra kényszerítette Christinát… át a boltív alatt, ki az

éjszakába.

– Mit csinál, uram? – suttogta Christina. Igyekezett döbbenetet sűríteni hangjába, hogy

elleplezze félelmét. – Ez egyáltalán nem illendő viselkedés, ugye?

– Nem bizony.

– Azt hiszem, nem jelezte jelenlétét a házigazdának – hebegte a lány. – Talán

megfeledkezett róla?

– Nem.

Christina megpróbált ellépni a férfi mellett, de Lyon nem engedte elszökni. Megfogta a

vállát, és határozott léptekkel folytatta útját.

– Tudom, hogy nem beszélt Lord Bakerrel – próbálkozott ismét a lány. – Vagy mégis?

– Nem.

– Ó – mondta elfúló lélegzettel Christina. – Ez nagy tapintatlanságra vall.

– Úgy van.

– Most már igazán be kell mennem, uram – mondta Christina. A férfi nyers, rövid válaszai

megrémítették, s a közelsége is nyugtalansággal töltötte el. Csak akkor tud összezavarni, ha

hagyom, bíztatta magát. Akkor kárba veszett szülei minden erőfeszítése.

– Levenné rólam a kezét, uram? – követelte.

– Nem.

Christina hirtelen rájött, miben mesterkedik a férfi. Képtelen volt elrejteni mosolyát.

– Értem már. Megpróbál ugyanolyan kimérten viselkedni velem, ahogy én tettem önnel.

Igazam van, Lyon?

– Igen. Nos, tetszik, hogy minden kérdésére csak egy kurta választ kap?

– Az biztos, hogy hatásos – felelte Christina, tekintetét a férfi mellkasára szegezve.

Hibásan ejtette ki a „hatásos” szót. Idegen akcentusa is egyre inkább kiütközött. Lyon

feltételezte, hogy a lány fél. Lassan felemelte az állát, így kényszerítve, hogy a szemébe

nézzen.

– Ne féljen tőlem, Christina! – suttogta.

A lány nem válaszolt. Lyon egy hosszú percig merőn nézte, majd hirtelen rádöbbent az

igazságra.

– Ön egyáltalán nem is fél tőlem, ugye?

A férfi hangja mintha csalódottan csengett volna.

– Valóban nem – ismerte be elmosolyodva. Próbálta ellökni a férfi kezét, s amikor nem

sikerült, újabb lépést tett hátra. Ekkor azonban beleütközött az erkély korlátjába. Vége.

Csapdába került, amit Lyon széles mosollyal nyugtázott.

– Megengedné végre, kérem, hogy bemenjek? – kérte Christina.

– Előbb elbeszélgetünk mi ketten. A szabály a következő: én kérdezek, és természetesen ön

is kérdezhet, ám egyikünk sem adhat egyszavas választ.

– Miért?

– Hogy jobban megismerjük egymást.

A férfi nagyon elszántnak látszott. Christina biztosra vette, hogy mindketten ezen az

erkélyen töltik az éjszaka hátralevő részét, ha nem enged, de elhatározta, mihelyt alkalma

adódik, kezébe veszi az irányítást.

– Azért haragszik, mert nem félek öntől?

– Nem – felelte Lyon, és lustán elmosolyodott. – Egyáltalán nem haragszom.

– Ó, dehogynem – állította Christina. – Csak úgy árad magából az indulat… meg az erő. Azt

hiszem, ön olyan erős lehet, mint egy oroszlán.

Lyon megrázta a fejét.

– Milyen különös dolgokat mond – jegyezte meg. Nem bírta megállni, hogy ne simogassa

meg a telt, érzéki ajkat. A puhasága egészen elbűvölte.

– Nem állt szándékomban különös dolgokat mondani – vonta össze a szemöldökét

Christina. – Úgy tűnik, ön nem érti a tréfát. – Elfordította a fejét, mielőtt folytatta volna. –

Patricia nénikém megtiltotta, hogy szóba álljak önnel, Lyon. Ha rájön, hogy itt vagyok kint

önnel, haragudni fog.

Lyon felhúzta a szemöldökét.

– Ezek szerint kénytelen lesz haragudni, nem igaz?

– Azt is mondta, hogy ön túlságosan ravasz.

– És az baj? – szaladt ráncba Lyon homloka.

– Ráadásul gazdag is – tette hozzá Christina, majd a férfi hitetlenkedő tekintete láttán

nagyot bólintott.

– Mi a rossz abban, hogy gazdag vagyok? – csodálkozott Lyon.

– Az, hogy kevésbé kezelhető – idézte nagynénjét Christina. – Nem lehet irányítani.

– Ez átkozottul igaz.

– Látja, tulajdonképpen ön is egyetért Patricia nénivel – állapította meg a lány. – Ön nem

olyan, mint a többiek, ugye, Lyon?

– Miféle többiek?

Christina úgy döntött, elengedi a kérdést a füle mellett.

– Én nem vagyok könnyűvérű nő, uram. A nénikém azt mondta, hogy önt csak a laza

erkölcsű asszonyok érdeklik.

– És ön hisz neki? – kérdezte Lyon, s ujjai a lány vállát cirógatták. A vékony szöveten

keresztül érezte a testéből áradó forróságot, s egyre nehezebben tudott arra koncentrálni, hogy

miről is beszélgetnek.

Mennyire szerette volna megízlelni! Christina merész tekintettel egyenesen a szemébe

nézett, arcán azonban végtelen ártatlanság ült. Bizonyára azon mesterkedik, hogy megcsúfolja

az asszonyokról alkotott véleményét, döntötte el Lyon. Ő azonban tudja, amit tud. Mégis, a

lány eléggé felkeltette a kíváncsiságát ahhoz, hogy belemenjen a játékba. Nincs abban semmi

rossz, bizonygatta magának.

– Nem – zökkentette ki Christina a gondolataiból.

– Mi nem? – kérdezte Lyon, és megpróbált visszaemlékezni, miről is volt szó.

– Nem hiszem, hogy a nénikémnek igaza van. Ön szemmel láthatóan vonzódik hozzám,

márpedig én nem vagyok könnyűvérű.

Lyon halkan felnevetett. Hangja olyan volt, mint a gyengéd simogatás. Christina szíve

hevesebben kezdett verni. Azonnal rádöbbent, milyen veszély fenyegeti. A férfi vonzereje

áttörheti gondosan felépített védelmi falait. Biztosra vette, hogy Lyon képes lenne a színlelés

álarca mögé látni, s ez a lehetőség rémülettel töltötte el.

– Most már igazán be kell mennem – próbálkozott.

– Tisztában van vele, mennyire összezavart? – kérdezte Lyon, tudomást sem véve a lány

követeléséről. – Ön nagyon ügyes cselszövő, Christina.

– Nem értem.

– Ó, dehogyisnem érti – mondta vontatott hangon Lyon. – Nem tudom, hogyan csinálta, de

úgy érzem magam, mint egy kamaszfiú az első randevún. Van valami titokzatos önben.

Szándékosan viselkedik így, ugye? Gondolja, kevésbé érdeklődnék ön iránt, ha többet tudnék

önről?

Még hogy kevésbé? Christina majdnem elnevette magát. Ugyancsak elképedne a férfi, ha

tudná a teljes igazságot. Igen, a nénikéjének mégiscsak igaza volt. Lyonwood márkija tényleg

túlságosan ravasz ahhoz, hogy hosszabb ideig bolonddá lehetne tenni.

– Ne aggódjon már annyira, kedvesem! – suttogta Lyon.

Christina látta a férfi szemén, hogy jól mulat.

– Ne szólítson így! – mondta, s hangja megremegett. Csak a feszültség teszi, bizonygatta

magának. – A szabályok szerint ez nem illendő.

– A szabályok szerint? – Lyonnek fogalma sem volt, miről beszél a lány. Elkeseredése

bosszankodásba csapott át. Nagy levegőt vett, és nyugalmat kényszerített magára. – Kezdjük

elölről, Christina! Felteszek egy kérdést, ön pedig válaszolni fog. Először is, legyen olyan

kedves és magyarázza meg, mit ért azon, hogy a szabályok szerint nem illendő.

– Ön nagyon emlékeztet valakire a múltamból, Lyon, és engem túlságosan is gyötör a

honvágy ahhoz, hogy folytassam ezt a beszélgetést önnel. – Christina vallomása nem volt

több szomorú, reménytelen suttogásnál.

– Szerelmes volt egy másik férfiba? – csattant fel Lyon, s képtelen volt elfojtani feltörő

haragját.

– Nem.

Lyon várt néhány pillanatig, majd amikor rájött, hogy a lány nem fog részletesebb

magyarázattal szolgálni, felsóhajtott.

– Ó, nem! Ezt nem teheti. Magyarázatot akarok – követelte, s megszorította a lány vállát. –

Christina, még két órája sem ismerem, és máris úgy érzem magam, mint akit gúzsba kötöttek.

Habár nem könnyű ezt beismernem – tette hozzá. – Nem maradhatnánk egyszerre csak egy

témánál?

– Attól tartok, ez nem lehetséges – sóhajtotta Christina. – Amikor önnel vagyok, minden

szabályról elfelejtkezem.

Lyon arra gondolt, hogy a lány legalább annyira zavarban van, mint ő maga. Már megint a

szabályoknál tartanak. Vajon miről beszél a lány?

– Én fogok győzni, és ezzel ön is tisztában van. Mindig én diadalmaskodom. Eltéríthet,

ahányszor csak akar, de a végén…

Hirtelen minden gondolat tótágast állt a fejében. Christina ugyanis felemelte a kezét, és ujja

hegyével finoman végigsimította a cakkos szélű forradást. A gyengéd érintés a lelke mélyéig

megrázta a férfit.

– A harcosok jegyét viseli, Lyon.

A férfi keze erőtlenül hanyatlott az oldalához. Hátralépett, abban a reményben, hogy a

távolság segít lehűteni az ereiben futótűzként szétáradó forróságot. A lány ártatlan tekintete

elárulta, fogalma sincs, milyen hatást tesz rá.

Annyira hirtelen történt, és annyira elsöprő volt! Lyon sohasem gondolta volna, hogy a vágy

ilyen gyorsan, ekkora erővel robbanhat.

Christina kihasználta az alkalmat, hogy a férfi elengedte. Fejet hajtott, és gyorsan kikerülte

Lyont.

– Soha többé nem érinthetjük meg egymást – mondta még, majd hátat fordított a férfinak, és

elsétált. Már az alkóvnál járt, amikor Lyon hangja megállította.

– És ön nem találja vonzónak a harcosokat, akik hegeket viselnek magukon?

Christina olyan fürgén fordult meg, hogy szoknyája valósággal örvénylett bokája körül.

Szemmel láthatóan megdöbbentette a kérdés.

– Hogy nem találom vonzónak? Ön bizonyára csak tréfál.

– Én sohasem tréfálok – felelte Lyon unott hangon, ám tekintete elárulta sebezhetőségét.

Christina érezte, hogy muszáj felfednie legalább ezt az egy igazságot.

– Olyannyira vonzónak találom, hogy alig tudok ellenállni a kísértésnek.

Nem tudott a férfi szemébe nézni a vallomás alatt. Hirtelen elfogta a szégyen saját

merészsége miatt. Érezte, hogy elpirul, s ez annyira felbosszantotta, hogy ismét hátat fordított

Lyonnek.

Lyon a vadászó oroszlán sebességével mozdult. Az egyik pillanatban még az erkélyen állt, a

következőben már az alkóv melletti téglafalhoz szegezte a lányt. Christina most pontosan ott

volt, ahol ő akarta, hogy legyen. Lábával béklyóba fogta a lány altestét, keze satuként

szorította a vállát. Amikor kinyúlt, hogy becsukja az ajtót, combja érzékien hozzásimult a

lányéhoz. Az érintés mindkettőjüket felkavarta. Christina megpróbálta ellökni magát a faltól,

hátha így kiszabadulhat a fojtogató ölelésből, Lyon pedig épp ellenkezőleg mozdult: közelebb

hajolt, újabb érintésre vágyva.

Lyon tudta, hogy zavarba hozta a lányt. Még a hold halvány fényénél is látta pirulását.

– Olyan törékeny vagy, mint egy kis virág – suttogta, s a lány nyakát, hátát simogatta. – A

bőröd, mint a forró selyem.

Christina arca most már lángolt zavarában. Lyon mosolygott félénkségén.

– Nyisd ki a szemed, és nézz rám! – parancsolta gyengéden.

Simogató hangjától lúdbőrös lett a lány karja. Fekete Farkas szerelmes szavai, melyet akkor

suttogott el asszonyának, amikor azt hitte, senki nem hallja, ugyanilyen gyengédek voltak.

Vajon ez azt jelenti, hogy Lyon szerelmeskedni akar vele? Már majdnem kibökte a kérdést, de

az utolsó pillanatban visszafogta magát. Lyon mégiscsak angol, emlékeztette magát, és

Angliában egészen mások a szabályok, mint a dakoták földjén.

Erről sohasem szabad elfeledkeznie.

– Soha nem kacérkodnék egy oroszlánnal – nyögte. – Túlságosan veszélyes.

Lyon két keze a lány nyakára csúszott. Még maga sem tudta, megcsókolná vagy inkább

megfojtaná. Ez a fehérnép ugyancsak zavarba hozza a nevetséges megjegyzéseivel. Ujjai alatt

érezte a lány heves szívdobogásának ritmusát.

– A tekintetedben nyoma sincs félelemnek, ám a szíved elárul. Rettegsz a vonzalomtól,

amelyet irántam érzel.

– Micsoda öntelt alak! – csattant fel Christina. – Ó, valóban annyira rettegek, hogy azt

hiszem, el is ájulok, ha nem veszi le azonnal rólam a kezét.

Lyon nevetéssel adta a lány tudtára, hogy egy pillanatig sem hisz neki. Egészen közel hajolt,

szájuk szinte összeért.

– Nem azt mondtad, hogy képtelen vagy ellenállni a vonzerőmnek, Christina?

– Nem – suttogta. – Azt mondtam, alig bírok ellenállni, Lyon. Alig. Van különbség a kettő

között.

Mosolyogni próbált, de csúfos kudarcot vallott. Minden erejével küzdött a sürgetés ellen,

hogy a férfihoz simuljon, szorosan magához ölelje, megérintse, megízlelje. Azt akarta, hogy

szeretkezésük íze, illata keveredjen egymással.

Tisztában volt vele, hogy tiltott, veszedelmes dologra vágyik. Egy dolog kölyökoroszlánnal

játszadozni, de egészen más kikezdeni egy felnőtt hím oroszlánnal. Lyon sötét tekintete arról

árulkodott, hogy legalább olyan elszánt, mint egy éhes ragadozó. Elevenen felfalja, ha nem

védi meg magát.

– Lyon – suttogta, a vágy és az óvatosság között vívódva –, le kell küzdenie a vonzalmát.

Ha nem segít, mindenről megfeledkezem majd.

A férfi újfent összezavarodott. Miről beszél ez a lány? Miről feledkezik meg? Talán valamit

rosszul hallott. Christina kiejtése annyira furcsa lett, hogy alig lehetett érteni, amit mond.

– Most megcsókollak, Christina – mondta Lyon, és amikor a lány tiltakozón meg akarta

rázni a fejét, kezébe fogta az állát. – Csak egyetlen csók lesz – ígérte. Állát a lány fejére

ejtette, s belélegezte hajának édes illatát, aztán hosszan, elégedetten felsóhajtott. Megfogta a

kezét, s a saját nyaka köré fonta.

Teremtőm, milyen puha és finom! Amint keze végigsiklott a lány karján, érezte, hogy az

libabőrös lesz az érintése nyomán. Elégedetten elmosolyodott. Keze lejjebb vándorolt, végül

átfogta a lány csípőjét, s közelebb vonta magához.

A férfi határozottan lassú volt. Christina nem bírt tovább harcolni saját vonzalma ellen. Meg

volt győződve róla, hogy már egyetlen kis csók is elég lenne, hogy kielégítse a kíváncsiságát.

Egyetlen icipici csók, aztán visszamegy a nénikéjéhez, és örökre elfelejti Lyont.

Christina lábujjhegyre emelkedett, és ajkát a férfi állához érintette, aztán gyors puszit

nyomott a szájára. Érezte, ahogy Lyon megmerevedik válaszul. Amikor végül elhúzódott tőle,

a férfi mosolyán látszott, tetszett neki a lány merészsége.

Lyon mosolya nyomban lehervadt, amikor Christina nyelvével megnyalta az alsó ajkát. A

férfi úgy érezte, villám csapott belé. Magához rántotta a lányt, szorosan átölelte, szinte a

testéhez préselte a lány testét. Az sem érdekelte, hogy Christina esetleg megijed ágaskodó

férfiasságától. Karja vaskapocsként szorította a lány testét, elejét véve mindennemű

menekülési kísérletnek. Christina nem megy innen sehova, amíg ő meg nem engedi neki.

A lány hirtelen megpróbálta elfordítani a fejét. Testén finom remegés futott át. Lyon arra

gondolt, Christina most döbbent csak rá iménti tette következményére.

– Lyon, kérem, ne…

Szája lecsapott a lányéra, hogy csókkal vegye elejét a tiltakozásnak. Nyelvével becézte,

bűvölte az édes ajkakat, hogy nyíljanak meg előtte. Christina nem tudott ellenállni a gyengéd

unszolásnak. Ujjai a férfi hajába túrtak, mire érzéki borzongás futott végig Lyon testén. A

férfi felnyögött, majd nyelve mélyen, követelőzőn tört előre, hogy párjára találjon.

Christina minden óvatosságról megfeledkezett. Keze görcsösen markolta Lyon vállát,

csípője ösztönösen közelebb nyomult a férfiéhoz. Halkan nyöszörögni kezdett a gyönyörtől,

amikor Lyon mozgatni kezdte a csípőjét. Nyelve előbb finoman, tapogatózón, majd a férfit

utánozva egyre merészebben tört előre, hogy felfedezze, megízlelje a másik szájának

ismeretlen, meleg és csodás világát.

Lyon úgy érezte, tűz lángol ágyékában. Szája újra meg újra lecsapott a lányéra, csókjai

egyre vadabbak, követelőzőbbek lettek. Christina ugyanolyan vadsággal és vággyal

viszonozta az ostromot. Gátlástalansága azt juttatta Lyon eszébe, hogy a lány talán mégsem

olyan ártatlan, mint amilyennek mutatja magát. De ezen a ponton már ez sem érdekelte. Csak

arra vágyott, hogy ágyába cipelje és magáévá tegye a lányt, s heves, sürgető késztetés

félresöpörte minden józan megfontolást és erkölcsi normát.

Lyon soha életében nem tapasztalt még ilyen nyers vágyat. Christina torkából valahonnan

mélyről halk, érzéki nyögés tört fel, és a hang kis híján megfosztotta Lyont a maradék

józanságától is. Tudta, elérkezett ahhoz a határvonalhoz, melyet ha túllép, már nincs megállás.

Hirtelen eltépte magát a lánytól.

– Nem ez a megfelelő idő, szerelmem, sem a megfelelő hely – suttogta rekedt zihálással.

Mély lélegzetet vett, és elszántan igyekezett kerülni a lány izgató, csábító ajkának látványát.

Christina pontosan úgy festett, mint aki néhány pillanattal korábban még szenvedélyesen

csókolózott – mint ahogy így is történt –, s szemmel láthatóan ugyanolyan nehezen nyerte

vissza önuralmát, mint a férfi.

Lyont elégedettséggel töltötte el ez a tény. Valósággal le kellett feszegetnie a lány kezét a

válláról, mert Christina képtelen volt megmozdulni. Csak állt és mereven nézte. Szemének

ragyogó kékje egészen elsötétült, mélykék indigószínűvé vált. A szenvedély színe, gondolta

Lyon, ahogy végigcsókolta a lány ujjbegyeit, majd lassan elengedte a kezét.

– Előbb vagy utóbb minden titkodat feltárom, Christina – suttogta Lyon a gyönyörökre

gondolva, melyeket az ágyban adhatnak egymásnak.

Szavai éles tőrként hasította a lányba. Christina azt hitte, a férfi a múltjának titkait akarja

kideríteni.

– Ne nyúljon többé hozzám, Lyon, kérem! – suttogta, majd a férfit megkerülve elsétált. A

boltív alatt átlépve, még egyszer megállt, és visszanézett: – A kíváncsisága akár a halálát is

okozhatja.

– A halálomat okozhatja?

Christina a fejét rázva jelezte, hogy nem hajlandó magyarázkodni.

– Megcsókoltuk egymást, és ezzel kielégítettük a vágyunkat. Ennyi elég is.

– Elég ennyi?!

A férfi üvöltése követte a szalonba. Christina arca megrándult a dühös hang hallatán. Szíve

hevesen dobogott, s magában hálát adott az égnek, hogy a vendégek még mindig az

ebédlőben tartózkodnak. Besurrant az ajtón. Gyorsan leült a nagynénje melletti üres székre, s

megpróbált odafigyelni a grófnő és a házigazdáik között folyó unalmas beszélgetésre.

Néhány perccel később Lyon jelent meg az ajtóban. Lord Baker magánkívül volt örömében.

Nyilvánvaló volt, hogy ő és mindenki más a teremben azt hiszi, a márki abban a pillanatban

érkezett.

Christina kimérten odabiccentett a férfinak üdvözlésül, majd nyomban hátat fordított neki.

Udvariatlan viselkedése örömmel töltötte el nagynénjét. Az idős hölgy még kedvesen meg is

paskolta unokahúga kezét helyeslése jeléül. Ez volt az első olyan gesztusa, mely arra utalt,

hogy mégiscsak vannak gyengédebb érzései is.

Lyon ugyanolyan elszántan igyekezett tudomást sem venni Christináról, ahogy a lány

figyelemre sem méltatta őt. Társadalmi helyzetének és vagyonának köszönhetően

természetesen a márki azonnal a társaság figyelmének középpontjába került. A férfiak

nyomban köré gyűltek, és a legtöbb nő is felállt a helyéről. Egy csoportban toporogtak, mint

egy izgatott fürjcsapat, s mintha dróton rángatnák őket, egyszerre kezdtek el bólogatni és a

szemüket rebegtetni, valahányszor Lyon feléjük pillantott.

Amikor Christina nem bírta tovább elviselni a visszataszító színjátékot, ismét átment a

szalonba.

Lyon nem tudott elszabadulni a házigazdájától, aki hosszas fejtegetésbe bocsátkozott a

vetésforgóról. Lyon nem vett részt az egyoldalú beszélgetésben. Figyelmet tettetett, miközben

arra használta fel az időt, hogy valamelyest csillapítsa háborgó indulatait. Bár arcán nem

tükröződött érzelem, belülről majd szétvetette a düh.

Az ördögbe is! A lány már másodszor adta ki az útját aznap este. Bizonyára listát vezet a

sikereiről, vélte. Azt azonban el kellett ismernie, hogy remek színésznő. Végül is sikerült

elhitetnie vele, hogy legalább annyira kívánja a férfit, mint ő a lányt. Igazi csábító

boszorkány!

Lyon úgy érezte magát, mint akit a meleg, barátságos szobából kilöktek a jeges

hóförgetegbe. Christinának igaza volt: valóban kielégítette a kíváncsiságát. A gond csak a

lány csodálatos íze volt, ismerte be Lyon vonakodva. Még szájában érezte a forró, édes méz

ízét… és tudta, egyáltalán nem éri be ennyivel. Nem, ennyi nem elég! S míg Lord Baker

lelkesen ecsetelte az árpa előnyeit, Lyon felidézte magában a lány halk, vágytól fűtött

nyögéseit. Bár kétségtelen, hogy ez is csak a komédia része volt, mégis, az érzéki hang puszta

emlékétől felforrt ereiben a vér.

Patricia néni követte unokahúgát a szalonba. Megállt mellette, és pocskondiázni kezdte a

vacsorát, amelyből persze jókora adagot bekebelezett. Christina biztonságban érezte magát

nagynénje mellett, egészen addig, míg az el nem indult az emeleti mosdóba, hogy felfrissítse

magát. Lyon történetesen éppen abban a pillanatban lépett be a szalonba.

Christina ott állt egyedül és sebezhetően. Lyon hosszú léptekkel indult felé, és bár ajkáról

nem hervadt le a többi vendégnek szóló mosoly, a lány mégis látta, hogy tekintete lángol a

haragtól. Christina Lord Bakerhez sietett, de szeme sarkából aggódva figyelte Lyont.

– Csodálatos az otthona, uram – jegyezte meg Christina.

– Köszönöm, kedvesem. Tudja, itt minden a kényelmemet szolgálja – jelentette ki a

házigazda, s újonnan támadt fontosságának tudatától büszkén dagadt a keble.

Körbevezette a lányt a szobán, részletesen elmesélve, melyik műkincs honnan származik.

Christina igyekezett követni a magyarázatot. Észrevette, hogy Lyon habozva megáll, s

elmosolyodott örömében.

– Ez a gyűjtemény valójában a feleségem ízlését dicséri – mondta éppen Lord Baker. –

Páratlan érzéke van a művészetekhez.

– Hogyan? – kérdezte Christina zavartan. A ház ura úgy nézett rá, mint aki választ vár.

Szerencsétlen helyzet, vélte a lány, mivel fogalma sem volt, miről is beszélgetnek.

Lyon határozott léptekkel közeledett hozzájuk. Christina természetesen a férfit hibáztatta

figyelmetlenségéért. Tudta, bolondot csinál magából a házigazda előtt, ha nem tesz legalább

úgy, mintha figyelne. Szándékosan hátat fordított Lyonnek, és ragyogó mosolyt villantott a

ház urára.

– Hol találta azt a gyönyörű rózsaszín vázát? – kérdezte a kandallópárkányon álló

porcelánra mutatva.

Lord Baker ismét kidüllesztette a mellét. Christina arra gondolt, hogy a férfi leginkább egy

nagy, kövér nyúlra hasonlít.

– Ez a váza a gyűjteményem legértékesebb darabja – jelentette ki. – És az egyetlen, amelyet

én magam választottam ki. Többe került, mint a feleségem összes ékszere együttvéve –

suttogta bizalmasan. – Nem volt könnyű dolgom Marthával, mert szerinte nem illik ide.

– Ó, szerintem pedig gyönyörű – lelkesedett Christina.

– Baker, váltanék néhány szót Christina hercegnővel. Négyszemközt, ha nincs kifogásod

ellene – szólalt meg Lyon közvetlenül a lány mögött. Christina tudta, ha hátralépne,

beleütközne a férfiba. A tudat annyira nyugtalanító volt, hogy még tiltakozásra sem futotta az

erejéből.

– Természetesen – sietett vendége kedvére tenni Lord Baker, s fürkészően végigmérte.

Máris összerakott bennünket, gondolta Lyon. Másnap délre már egész London tudni fogja,

hogy érdeklődést tanúsított Christina iránt. Furcsa, de egyáltalán nem zavarja, döbbent rá

Lyon. Sőt, ha ezzel kordában tarthatja Christina hódolóit, még előnyére is válhat a pletyka.

– De nekem nagyon is van kifogásom ellene – bukott ki hirtelen Christinából. Lord Bakerre

mosolygott, hogy enyhítse kitörése élét, közben azon fohászkodott magában, hogy a ház ura

ne hagyja cserben.

Hiába reménykedett. Lord Baker döbbent zavarral bámult rájuk, míg Lyon mézédes, hazug

hangon meg nem szólalt: – Christinának nagyszerű humorérzéke van. Ha jobban megismered

majd a hölgyet, biztos vagyok benne, hogy egyetértesz velem, Baker.

A házigazdát megtévesztette Lyon nevetése, Christinát azonban nem. Már csak azért sem,

mert a férfi vasmarka fájdalmasan szorította a karját, egyértelműen árulkodva Lyon

vészterhes hangulatáról.

A férfi győzni akar, és elszántságában semmi sem állíthatja meg. Christina biztos volt

benne, hogy Lyon jelenetet rendezne, ha ismét visszautasítaná. Olyan embernek tűnt, akit

egyáltalán nem érdekel, hogy mit gondolnak róla mások. Christina nem tehetett róla, de

csodálta ezt a tulajdonságát.

Persze Lyonnek nem kell adnia a külsőségekre, emlékeztette magát Christina. Rangja

biztosította számára, hogy környezete feltétlen tisztelettel és alázattal viseltessen iránta.

Valójában pontosan olyan öntelt és magabiztos volt, mint a dakoták törzsfőnöke.

Christina megpróbálta kiszabadítani kezét a férfi markából, amikor megfordult, hogy

szembenézzen vele. Válaszul Lyon még erősebben megszorította, bár közben Lord Bakerre

mosolygott. Így adta szavak nélkül a tudására, hogy itt nincs helye vitának. Aztán hirtelen

megfordult, és az alkóv felé indult, maga után húzva a lányt.

Christina nem ellenkezett. Büszkén kihúzta magát, és követte a férfit. Az egész terem őket

nézte. Christina mosolyt erőltetett magára, hogy mindenki láthassa, minden rendben van, és

mi sem természetesebb annál, hogy a férfi, akit alig néhány órája ismer, valósággal

végigvonszolja a termen. Amikor azonban az egyik hölgy félhangosan megjegyezte, hogy ő

és az márki milyen elragadó pár lenne, lefagyott az ajkáról a mosoly. Legszívesebben jól

behúzott volna Lyonnek egyet, de ez bizonyára illetlen cselekedetnek minősül egy hölgy

részéről. Tudta, hogy a férfi is meghallotta a megjegyzést. Erről árulkodott pimasz, öntelt

vigyora. Vajon ez azt jelenti, hogy Lyon el akarja ragadni őt?

Amikor elérték az alkóvot, Lyon megállt. Christina megkönnyebbült, amiért a férfi nem

rángatta ki az erkélyre, és képes volt valamelyest ellazulni is. Az egész terem jól láthatta őket,

és ez az ő szerencséje. Így nem kell attól félnie, hogy a márki megcsókolja ott, mindenki

szeme láttára. Nem, a gyengéd öleléseknek és szerelmes szavaknak csak az együttlét meghitt

pillanataiban van helye, amikor kettesben van a nő és a férfi.

Lyon odabiccentett néhány úriembernek, majd Christinához fordult. Alig egy lépés

választotta el őket egymástól. Lyon elengedte a lány kezét, és egészen közel hajolt hozzá.

Christina lehajtott fejjel állt, nem volt hajlandó a férfi szemébe nézni. Reményei szerint

sikerült alázatos és engedelmes úrilány benyomását kelteni a nézőközönségben, bár a

szerepjátszás mérhetetlenül bosszantotta.

Újabb hazugság, újabb színjáték, gondolta. Hogy nevetne Fehér Sas, ha most látná. Fivére

tökéletesen tisztában volt vele – akárcsak mindenki más a faluban –, hogy nincs egyetlen

engedelmes porcikája sem.

Úgy tűnt, Lyon képes az egész estét azzal tölteni, hogy végtelen türelemmel őt figyeli.

Talán csak arra vár, hogy végre a szemébe nézzen. Christina összeszedte magát. Hűvös

mosolyra húzta ajkát, s végül felemelte a tekintetét.

A férfi dühös volt, ezt nyomban látta. Haragos szemében nyoma sem volt az aranyló

csillagoknak.

– Fekete a szeme, mint a varjaké – jegyezte meg.

Lyonnek arcizma sem rándult erre a furcsa megállapításra.

– Ezúttal ez nem fog beválni, Christina – suttogta dühösen a férfi. – Nem tudod még egyszer

elterelni a figyelmem a bókjaiddal, édes kis csábítóm. Esküszöm, ha még egyszer faképnél

mersz hagyni, én…

– Nem bóknak szántam, amit mondtam – vágott a szavába Christina bosszankodva. –

Micsoda pimasz, öntelt alak ön, ha azt hitte, bókolni akarok. A varjak az ellenségeink.

Az ég legyen hozzá irgalmas, már megint elszólta magát! Lyon jelenlétében valahogy

mindig megfeledkezik magáról. Legszívesebben felkapta volna a szoknyája alját, hogy az

ajtóhoz rohanjon. Aztán hirtelen rádöbbent, hogy a férfi valószínűleg nem is értette a

megjegyzését. Zavart arckifejezése legalábbis erről árulkodott.

– A madarak az ellenségeid? – kérdezte hitetlenkedve.

– Miről beszél, uram? – mosolygott rá ártatlanságot színlelve Christina. – Talán azért vont

félre, hogy a madarakról beszélgessen velem?

– Christina! – csikordult meg a férfi foga. – Te még egy szentet is képes lennél kihozni a

béketűrésből.

A férfi úgy festett, mint aki kész ott nyomban rávetni magát, ezért Christina védekezőn

hátralépett.

– De ön nem szent, ugye, Lyon?

Hirtelen éles kiáltás vonta magára a férfi figyelmét. Christina is hallotta a hangot, és meg

akart fordulni, hogy megnézze, mi történt, de Lyon megragadta és durván maga mögé

taszította. Ereje csodálattal töltötte el a lányt. A férfi olyan gyorsan cselekedett, hogy

Christina még fel sem eszmélt, mi történik, már a férfi háta mögött találta magát.

A széles válltól nem látott semmit, de a férfi merev tartása arra utalt, hogy veszélyben

vannak. Ha nem lett volna biztos az ellenkezőjében, még azt hitte volna, hogy Lyon őt akarja

védelmezni.

Christina nem bírt a kíváncsiságával. Nem érzett veszélyt, de amikor kikémlelt Lyon mögül,

fegyveres férfiakat pillantott meg a szalon bejáratánál. Christina szeme tágra nyílt

meglepetésében. Milyen különös fordulatot vett ez az este! Először egy oroszlánnal kellett

szembenéznie, most meg úgy tűnik, banditák fogják kirabolni őket. Nos, nagyon úgy fest a

dolog, hogy ez az este a szokásnál sokkal érdekesebben alakul.

Christina szerette volna jobban szemügyre venni a gonosztevőket, Lyon azonban szemmel

láthatóan más véleményen volt. Amint észrevette, hogy a lány ott áll mellette, nyomban

visszalökte maga mögé.

A férfi őt védelmezi! A gondolat melegséggel töltötte el a szívét. Tetszett neki a férfi

elszántsága, még el is mosolyodott örömében. Úgy döntött, hagyja, hogy Lyon azt tegye, amit

jónak lát. A férfi hátához simulva lábujjhegyre állt, és kikukucskált a válla fölött, hogy lássa,

mi történik.

A rablók öten voltak. Négyen tőrt tartottak a kezükben. Micsoda silány fegyverek,

állapította meg Christina fejcsóválva. Az ötödik bandita jobbjában pisztoly volt. Mindannyian

kendővel takarták el arcul alsó részét. A pisztolyos férfi – minden bizonnyal a rablóvezér –

parancsokat osztogatott. Mély, eltorzított torokhangon beszélt, ebből a lány arra

következtetett, hogy a férfit többen is ismerik a vendégek közül. Bizonyára nem torzítaná el a

hangját, ha nem tartana attól, hogy felismerik. S bár cimboráihoz hasonlóan ő is parasztruhát

hordott, a csizmája egyáltalán nem hasonlított a többiekére. Igaz, réginek és kopottnak

látszott, mint a többi, de a legfinomabb, legdrágább bőrből készült.

A banditavezér ekkor megfordult, és körbehordozta tekintetét a termen. Szeme hirtelen

tágra nyílt a döbbenettől. Christinának elakadt a lélegzete. Jóságos isten, még egy órája sincs,

hogy találkozott ezzel az emberrel!

Lyon meghallotta Christina elakadó lélegzetét, és arca elsötétült. Azt hitte, a lány

megrémült. Hátrahúzódott, még inkább árnyékba kényszerítve a lányt. Arra gondolt, az

alkóvban Christina biztonságban van, s ha a helyzet fenyegetőbbre fordulna, még mindig

kimenekítheti az erkélyre.

Lord Baker felesége ernyedten lehanyatlott, amikor a rablók a gyémánt nyakékét követelték

tőle. Az asszony roppant kényelmes megoldással a pamlagra omlott. Christina igyekezett

visszafojtani nevetését. Az ájulás volt az egyik legmulatságosabb színjáték a hölgyek

kelléktárában.

Hirtelen Patricia néni toppant be a szalonba. A grófnő szemmel láthatóan fel sem fogta,

hogy egy rablótámadás kellős közepébe csöppent. Amikor a rablóvezér az idős hölgyre fogta

a pisztolyát, Christina azonnal cselekedett. Őrült vagy sem, Patricia mégiscsak a nagynénje.

Senki sem emelhet kezet rá!

Minden olyan gyorsan történt, hogy felocsúdni sem volt idejük. Lyon fémes villanást látott

a szeme sarkából a jobb válla felett, hallotta, amint elsuhan mellette valami, s a következő

pillanatban a banditavezér fájdalmas felüvöltött. Villámgyorsan megpördült, hogy megvédje

Christinát az új veszedelemtől, de senkit sem látott a lány mögött. Bárki dobta is a fegyvert,

már elmenekült, valószínűleg az erkélyen át.

Szegény Christina! Igyekezett méltóságteljesnek látszani. Kezét illedelmesen összekulcsolta

maga előtt, tekintetében kíváncsiság tükröződött. Még hátra is nézett, amikor Lyon az erkély

felé pillantott. Nyilvánvalóan nem fogta fel a veszélyt, amely az árnyékból leselkedett rá.

Lyon gyorsan a sarokba tolta a lányt, hogy a háta védve legyen. Amikor meggyőződött róla,

hogy senki sem kerülhet mögé, visszafordult a banditák felé. A lányt a vállával szorította a

falhoz.

Christina nem tiltakozott a kényszerű fogság ellen. Tisztában volt vele, mit csinál a férfi.

Lyon még mindig őt akarja védelmezni, s biztos akar lenni abban, hogy az erkély felől nem

érheti támadás. Nemes jellemre vall, gondolta a lány.

Persze, minderre semmi szükség nem volt, mivel senki sem fenyegette őket az erkély felől.

Ezt azonban nem mondhatja el Lyonnek soha. Mégis, a férfi iránta érzett aggodalma

mérhetetlen örömmel töltötte el.

A banditák vezetője villámsebesen eltűnt a bejárati ajtón át. A többi rabló késével

hadonászva fenyegette a vendégeket, miközben az ajtó felé hátrált.

A pisztoly és a tőr ott maradt a padlón.

Lyon Christinához fordult: – Jól van? – kérdezte, s hangjában annyi aggodalom csengett,

hogy Christina úgy döntött, rémült arcot ölt. Bólintott, s amikor a férfi magához húzta, érezte

a belőle áradó dühöt.

– Most haragszik rám?

A férfit meglepte a kérdés.

– Nem – jelentette ki, de hangja olyan érdes volt, hogy biztosra vette, nem tudta meggyőzni

a lányt. – Természetesen nem haragszom önre, szerelmem.

Christina elmosolyodott a színlelt gyengédség hallatán.

– Akkor talán megkérhetném, hogy ne szorítsa olyan erősen a vállamat?

Lyon azonnal elengedte.

– Ugye, azért dühös, mert nem harcolhatott a bajkeverőkkel?

– Bajkeverők? Kedvesem, attól tartok, azok az alakok többet akartak holmi bajkeverésnél.

– De ön meg akart velük küzdeni, igazam van?

– Igen – ismerte be Lyon elvigyorodva. – Vágytam már egy jó kis verekedésre. Vannak

olyan szokások, amelyektől nehéz megszabadulni – tette hozzá.

– Ön mindig harcos marad, Lyon.

– Hogyan?

Jó ég! A férfi értetlen arca láttán, Christina gyors magyarázkodásba kezdett.

– Túl sok itt az öreg. Nem lett volna biztonságos verekedésbe keveredni. Még valaki

megsérült volna.

– Csak az öregekért aggódik?

– Igen.

Lyon összevonta a szemöldökét. Christina csak ekkor döbbent rá, hogy a férfi azt szeretné,

ha érte is aggódna. De nem értette, hogy miért. Nem érzi, hogy milyen sértő lenne rá nézve,

ha aggódnia kellene érte? Hiszen ez azt jelentené, hogy nem bízik eléggé a képességeiben!

Igaz, a férfi angol, emlékeztette magát, az angolok pedig furcsa népség.

– Soha nem aggódnék önért, Lyon. Ön képes rá, hogy megvédje magát.

– Ennyire megbízik bennem?

Christina elmosolyodott a férfi hangjából kicsendülő önelégültség hallatán.

– Ó, de még mennyire – adta meg a férfinak az oly annyira vágyott dicséretet. Éppen

további elismerő szavakon gondolkodott, amikor hangos zokogás ütötte meg a fülét.

– A ház úrnője magához tért – jegyezte meg Lyon. – Maradjon itt, Christina! Mindjárt

visszajövök.

A lány engedelmeskedett, bár egy pillanatra sem vette le a férfiról a tekintetét. Szíve

hevesebben kezdett dobogni, amikor látta, hogy Lyon letérdel, és felveszi a tőrt. Nagy levegőt

vett, benntartotta, majd megkönnyebbülten kifújta, amikor a férfi az asztalra tette a tőrt, s

minden figyelmével a pisztoly felé fordult.

A szalonban eluralkodott a zűrzavar. Mindenki egyszerre kezdett el beszélni. Christina

fontolóra vette, hogy mégis meg kellene próbálkoznia az ájulással. De gyorsan le is tett róla.

A pamlag már foglalt volt, a kemény padló pedig egyáltalán nem vonzotta. Végül a kezét

kezdte el tördelni. Remélte, hogy ez elég lesz ahhoz, hogy riadtnak és elesettnek látsszék.

Két úriember hangosan vitatkozott. Egyikük intett Lyonnek, hogy csatlakozzék hozzájuk.

Amint a férfi feléjük indult, Christina az asztalhoz sietett, s miután meggyőződött róla, hogy

senki sem figyel rá, felkapta a tőrt, letörölte, és visszacsúsztatta a helyére. Amikor ezzel

végzett, a nagynénjéhez lépett. A grófnő a pamlagon heverő elkeseredett háziasszonyt látta el

jó tanácsokkal.

– Azt hiszem, nénikém, ma éjszakára már elég volt az izgalmakból – szólt Christina

nagynénjéhez, amikor végre sikerült magára vonni a figyelmét.

– Igen – felelte a grófnő. – Ideje indulnunk.

Lyon csapdába esett az ebédlőben, és kénytelen volt végighallgatni a két idős úriember

lehetetlenebbnél lehetetlenebb ötleteit arra nézve, hogyan is kellene tőrbe csalni Jacket és

bandáját.

Tíz perc sem kellett hozzá, hogy elege legyen a szócséplésből. Gondolatai minduntalan

visszatértek a tőrre. Soha nem látott még ilyen különös fegyvert. Megmunkálása durva volt,

pengéje mégis félelmetesen éles, markolata pedig egészen lapos. Bárkié is a tőr, az biztos,

hogy nem Angliában vette.

Lyon úgy döntött, hogy magával viszi a tőrt, amely így felkeltette a kíváncsiságát, s

szilárdan eltökélte, hogy felkutatja a férfit, aki elhajította.

– Nos, uraim, magukra hagyom önöket, hogy átgondolhassák a tervüket – mondta a két idős

úrnak. – Haza kell kísérnem Christina hercegnőt és a nagynénjét. Ugye, megbocsátanak?

Nem várta meg, míg a két férfi tiltakozni kezd. Sarkon fordult, és a szalonba sietett. Eszébe

jutott, hogy azt mondta a lánynak, várja meg, míg visszatér. Nem lett volna szabad egyedül

hagynia. Bizonyára még mindig halálra van rémülve, és szüksége van a férfi megnyugtató

szavaira. Lyon legalábbis remélte, hogy így van, mivel nagyon is vonzónak tűnt előtte, hogy

megvigasztalja a lányt.

Lyon már azt tervezgette, hogyan rabolja el néhány percre Christinát nagynénje figyelő

tekintete elől, hogy ismét megcsókolhassa.

– A pokolba! – morogta, amikor észrevette, hogy Christina eltűnt. Az asztal felé pillantott,

ahol a tőrt hagyta, majd újabb durva káromkodás hagyta el ajkát. A tőr is eltűnt.

Lyon sötét hangulatban bámult maga elé. Fontolóra vette, hogy kikérdezi a vendégeket, de

azok még mindig a rablás hatása alatt voltak, ezért inkább letett róla.

Lyon megfordult, és ismét szemügyre vette az alkóvot, ahol Christinával álltak. A

felismerés a villámcsapás erejével hatott rá. Nem, mondta magának. Az lehetetlen! A kis

fülkéhez sietett, majd megállás nélkül folytatta útját az erkély felé. Csak a korlátnál állt meg.

Legalább hat méter választotta el az alant fekvő lejtős terasztól. Onnan képtelenség

felmászni. A korlát túlságosan gyenge és rozoga, nem bírná el a kötél és a rajta mászó ember

súlyát.

Elméje egészen képtelen következtetésre jutott.

Lyon megcsóválta a fejét.

– Lehetetlen – mondta ki ezúttal hangosan. Végül úgy döntött, egyelőre félreteszi a rejtélyt,

mert sokkal fontosabb dolog miatt kell most aggódnia.

Lyon sötét hangulatban hagyta el Lord Baker házát. Túlságosan dühös volt ahhoz, hogy

rögtön cselekedjen. Elhatározta, hogy vár másnapig.

Akkor majd szépen, hosszan elbeszélget Rhone-nal.

N E G Y E D I K F E J E Z E T

Edward mindig fehérben járt. Gyűlölte a színeket. Tőlem is azt kérte, hogy viseljem a

tőle kapott ógörög szabású, hosszú, bő hófehér ruhákat. A palota falait havonta

újrameszelték, és a bútorok is mind fehérek voltak. Bár mulatságosnak találtam

Edward különcségét, mégis igyekeztem mindenben a kedvére tenni. Apád annyira

kedves volt hozzám! Mindent megkaptam, amit csak szemem-szám kívánt, s a

kisujjamat sem kellett mozdítanom, mert Edward hallani sem akart róla, hogy

dolgozzak. Csupán egyetlen dologban korlátozott. Megesketett, hogy soha nem hagyom

el a palotát. Azt mondta, a személyes biztonságom érdekében kér erre.

Majdnem fél évig meg is tartottam az ígéretemet. Aztán egyre több pletykát hallottam

arról, mi folyik a falakon kívül. Biztos voltam benne, hogy Edward ellenségei terjesztik

a rémhíreket, hogy nyugtalanságot keltsenek az emberek körében.

Egy napon a komornámmal együtt álruhát öltöttünk, és gyalog indultunk a

legközelebbi falu elé. Úgy tekintettem erre a kirándulásra, mint valami kalandra.

Pedig a pokol várt ránk odakint.

Naplóbejegyzés

1795. augusztus 15.

Az Acton-hagyaték gondozásával megbízott ügyvédi iroda képviselői kedd délelőtt tíz órára

bejelentkeztek Patricia Cummings grófnőhöz. Mr. Henderson és Mr. Borton hajszálpontosan a

megbeszélt időben érkezett.

A grófnő alig tudta elrejteni izgatottságát. A dolgozószobába kísérte a két ősz hajú

úriembert, bezárta maga mögött az ajtót, majd helyet foglalt az összekaristolt íróasztal mögött.

– El kell nézniük, amiért ilyen szegényes bútorok között fogadom önöket – kezdte, és rideg

mosolyt villantott az urakra. – Az utolsó tartalékaimat is felemésztette, hogy megfelelő

módon kistafírozzam az unokahúgomat, Christinát a szezonra. Egy fillérem sem maradt.

Sokan szerették volna tiszteletüket tenni a hercegnőnél, de a szegényes körülményekre való

tekintettel, kénytelen voltam elutasítani mindenkit. Christina nagy szenzációt keltett a

társaságban. Biztos vagyok benne, hogy jó partit fog csinálni. – A grófnő hirtelen rádöbbent,

hogy összefüggéstelenül fecseg. Köhintett egyet-kettőt, hogy zavarát palástolja. – Nos, amint

azt önök is bizonyára tudják, ez a házat csupán béreljük, és már csak egy hónapig áll a

rendelkezésünkre. Megkapták a vételi árajánlatot, ugye?

A két férfi egyszerre bólintott. Borton a társához fordult, nyugtalan pillantást vetett rá, s a

nyakkendőjét kezdte babrálni. A grófnő szeme haragosan összeszűkült ekkora tapintatlanság

láttán.

– Mikor kapom meg a pénzemet? – követelőzött. – Nem sokáig tudom felszínen tartani

magam megfelelő anyagi háttér nélkül.

– De ez nem az ön pénze, grófnő – jegyezte meg Borton társa jóváhagyó bólintása után. –

Minden bizonnyal ön is tisztában van ezzel a ténnyel.

Borton elsápadt az asszony fenyegető pillantására. Nem is állhatta tovább a haragos

tekintetet, inkább lesütötte a szemét.

– Elmagyarázná a grófnőnek, Henderson? – kérdezte, mereven a padlót bámulva.

– Szívesen – felelte a társa. – Asszonyom, ha négyszemközt szót válthatnék az

unokahúgával, biztos vagyok benne, hogy sikerülne tisztáznunk ezt a kis félreértést.

Hendersont szemmel láthatóan egy cseppet sem izgatta a grófnő nyilvánvaló haragja.

Hangja sima és kimért maradt, arcáról sem hervadt le az udvarias mosoly, míg a bolond

vénasszony hisztériáját hallgatta. Bortont lenyűgözte kollegája bátorsága.

Patricia öklével az asztalra csapott.

– Mi köze van Christinának ehhez a tárgyaláshoz? Én vagyok a gyámja, ezért én

rendelkezem a vagyonával. Nem így van? – rikácsolta.

Mielőtt Henderson válaszolhatott volna, az asszony ismét az asztalra csapott.

– Én kezelem a pénzt, nem?

– Nem, asszonyom. Ön nem nyúlhat a pénzhez.

Christina emeleti szobájában tisztán hallotta nagynénje üvöltését. Azonnal lesietett a

lépcsőn, hogy megnézze, mi zaklatta fel ennyire. Rég megtanult már különbséget tenni

nénikéje kiáltásai között. Ez most a csapdába esett bagoly tiltakozó rikoltására hasonlított,

melyből a lány arra következtetett, hogy Patricia néni nem fél, csupán dühös.

Christina már a könyvtárszoba ajtaja előtt állt, amikor rádöbbent, hogy mezítláb van.

Jóságos isten, mit kapna nagynénjétől, ha így jelenne meg! Újra felsietett a lépcsőn,

megkereste kényelmetlen cipőjét, és gyorsan felhúzta.

Nagynénje még ötször sikított, mire Christina visszaért a dolgozószobához. Nem zavartatta

magát kopogtatással, tudván, nénikéje kiáltásai úgyis elnyomnák a kopogás hangját.

Kinyitotta az ajtót, és besietett.

– Tehetek valamit érted valamit, Patricia néni? – kérdezte.

– Ő lenne az unokahúga? – kérdezte Henderson, és felpattant a székről.

– Christina, azonnal menj vissza a szobádba! Beszédem van ezekkel a gazemberekkel.

– Az apja által írásban foglalt feltételek szerint önnel nincs mit beszélnünk, grófnő – mondta

Borton. – Ön az, akinek el kell hagyni a szobát, és magunkra hagyni az unokahúgával. Az ön

édesapja rendelkezett így a végakaratában.

– Milyen feltételekről beszél? Az apám nem is tudta, hogy Jessica gyermeket vár. Nem

tudott Christina létezéséről. Erről gondoskodtam.

– A húga levelet írt az édesapjának, asszonyom, és ebben megemlítette, hogy unokája fog

születni. Azt hiszem, akkor írta a levelet, amikor önnél lakott. Még üzenet is hagyott a

számára. A gróf csak egy évvel a lánya eltűnése után találta meg.

– Jessica nem írhatott az apámnak – horkant fel a grófnő. – Hazudik. Tudtam volna róla, ha

így történik. Minden levelét átnéztem.

– Úgy érti, minden levelét megsemmisítette, ugye, asszonyom? – kérdezte Henderson,

szúrós pillantást vetve Patriciára. – Nem akarta, hogy az apja tudomást szerezzen az

örököséről. Így van?

Patricia néni arca vérvörösre vált.

– Ön ezt nem tudhatja – motyogta.

Christinát aggasztotta nagynénje vad haragja. Odasétált hozzá, és a kezét az idős asszony

vállára tette.

– Nem számít, hogyan szerzett tudomást rólam a nagyapám. Borítsunk fátylat a múltra,

uraim.

A két férfi sietve bólintott.

– Ésszerű kívánság, kedvesem – jegyezte meg Henderson. – Nos, a végrendelet utasításai

értelmében négyszemközt kell megbeszélnünk önnel a pénzügyeket.

Christina figyelmeztetőn megszorította nagynénje vállát, amikor látta, hogy az tiltakozásra

nyitja a száját.

– Azt szeretném, ha a grófnő jelen lenne a megbeszélésen. Van ellene kifogásuk?

– Nincs – felelte Borton, társa beleegyező biccentése után.

– Akkor üljenek le, kérem, és mondjanak el mindent! – Christina érezte, hogy nagynénje

feszültsége lassan enyhül, és elhúzta a kezét.

– Egy Hammershield nevű kapitány hozta el az édesanyja levelét Lord Actonnek – kezdte

Henderson. – Birtokunkban van a levél, akárcsak az üzenet, melyet Jessica hátrahagyott, ha

esetleg meg akarná támadni az apja végakaratát, grófnő – tette hozzá a jogtanácsos. – A levél

tartalmát nem kívánom részletezni, mivel Christina hercegnő azt kérte, hogy borítsunk fátylat

a múltra. Nos, amint a gróf úr elolvasta leánya levelét, nyomban megváltoztatta a

végrendeletét. Önt már korábban kizárta az örökségből, grófnő, de annyira megharagudott a

kisebbik lányára, hogy úgy döntött, ő sem részesedhet a vagyonából, és mindenét egyetlen

unokájára hagyja.

Borton előrehajolt.

– Azt persze nem tudhatta, hogy ön fiú lesz-e vagy lány – vetette közbe –, ezért mindkét

esetre megfogalmazta a feltételeket. Mi természetesen csak azokkal foglalkozunk, melyek

leányunoka születése esetén érvényesek.

– Mit követett el vajon az anyám, hogy a nagyapám így elfordult tőle? Azt hittem, közel

álltak egymáshoz – mondta Christina.

– Igen, mit tett az én szent húgom, hogy maga ellen tudta hangolni apánkat? – kérdezte

gúnyos hangon Patricia.

– Jessica szégyent hozott az apjára, amikor elhagyta a férjét. Christina hercegnő, az eset

mélységesen feldúlta a nagyapját. A gróf úr szerette a vejét, és úgy vélte, lánya csak… egy

gyenge pillanatában tehette, amit tett.

– Mondja ki nyugodtan, ne kerülgesse itt, mint macska a forró kását: apám végre rádöbbent,

hogy Jessica őrült – szólalt meg a grófnő.

– Igen, ez a szomorú igazság – bólintott Borton, és együtt érző pillantást vetett Christinára.

– Ezért aztán a pénzt egyenesen Christina kapja? – kérdezte a grófnő.

Henderson figyelmét nem kerülte az asszony szemében felvillanó gonosz szikra. Kis híján

felnevetett. Lord Acton nagyon is jól ismerte idősebbik lányát, gondolta, és úgy döntött,

gyorsan végez a végrendelet pontjainak taglalásával, mivel ha még sokáig kell néznie a

grófnő ábrázatát, biztosan elmegy az étvágya.

– A pénz mindaddig a bank kezelésében marad, amíg ön, hercegnő be nem tölti a

tizenkilencedik életévét. Ha előbb férjhez menne, a vagyon a férje tulajdonába kerül.

– Addig már két hónap sincs hátra – szólt közbe a grófnő. – Ilyen rövid idő alatt biztosan

nem megy férjhez az unokahúgom. Ezért gyámjaként nekem…

– Kérem, hallgassa végig a többi rendelkezést is! – szólt rá Henderson kemény hangon. – A

gróf úr ugyan szerette a vejét, mégis megtette a megfelelő óvintézkedéseket arra az esetre, ha

lánya vádjai igaznak bizonyulnának.

– Igen, igen – helyeselt buzgón Borton. – A gróf rendkívül óvatos ember volt. Ezért is

szabott további feltételeket a hatalmas örökséget illetően.

– Bökje már ki végre! – követelte a grófnő. – Hadd halljam azokat az átkozott feltételeket,

mielőtt én is megőrülnék, mint Jessica!

Patricia ismét felidegesítette magát, ezért Christina úgy döntött, támogatja nénikéjét.

– Magam is szeretném hallani, ami még hátravan. Folytatná, kérem? – kérdezte sokkal

kedvesebb hangon.

– Természetesen – biccentett Henderson. Szándékosan kerülte a hercegnő tekintetét, mert

attól tartott, ha elmerül a csodálatosan kék szempárban, elveszti a beszélgetés fonalát.

Döbbenetesnek találta, hogy ez a két nő rokonságban áll egymással. A grófnő rút volt, mint az

éjszaka, és jellemre is olyan sötét, míg a mellette álló fiatal teremtés szépsége az angyalokéval

vetekedett, s természetre is oly kedves és nyájas.

Henderson tekintetét az asztallapra szegezve folytatta: – Amennyiben betölti a tizenkilencet,

és még nem ment férjhez, az örökség az édesapja gondozásába kerül. Természetesen őt is

tájékoztattuk ezekről a feltételekről, mielőtt felesége keresésére indult volna. Őfelsége

tisztában van vele, hogy addig nem juthat a vagyonhoz, amíg…

– Talán már nem is él! – kiáltott fel a grófnő. – Évek óta nem hallott róla senki.

– Edward király életben van – közölte Borton. – Éppen a múlt héten kaptunk tőle üzenetet.

Jelenleg Észak-Franciaországban él, és azt tervezi, hogy a lánya tizenkilencedik

születésnapján visszatér Angliába, hogy átvehesse az örökséget.

– Tud róla, hogy Christina életben van? Vagy arról, hogy itt van Londonban? – kérdezte a

grófnő a haragtól remegő hangon.

– Nem, és nem is éreztük szükségét, hogy tájékoztassuk – felelte Henderson. – Már két

hónap sincs hátra Christina hercegnő születésnapjáig. Természetesen, ha úgy kívánja, hogy

értesítsük az édesapját mielőtt…

– Nem! – Christinának minden erejére szüksége volt, hogy uralkodjon magán. Így is

valóságos kiáltásnak érezte tiltakozását. Szíve fájdalmasan összeszorult, és alig kapott

levegőt. – Kellemes meglepetés lesz a számára, hogy élek, nem gondolják, uraim?

Mindkét férfi rámosolygott egyetértése jeléül.

– Uraim, a beszélgetés kimerítette a nagynénémet – jelentette ki Christina. – Ha jól értem a

végrendelet feltételeit, soha nem rendelkezhetem az örökségemmel. Amennyiben férjhez

megyek, a férjemé a vagyon, ha nem, akkor az apámé.

– Úgy van – mondta Borton. – A nagyapja soha nem engedte volna, hogy egy nő kezébe

kerüljön az a hatalmas vagyon.

Christina attól tartott, nagynénje menten sírva fakad. Néhány perccel később elbocsátotta a

két úriembert. Henderson nagylelkűen felajánlotta a lánynak, hogy rendelkezésére bocsát egy

nagyobb összeget, amelyből kényelmesen megélhet, míg apja Angliába érkezik, és átveszi az

örökségét.

Christina hálásan megköszönte. Kikísérte a jogtanácsosokat, majd visszatért a

könyvtárszobába, hogy beszéljen nénikéjével.

A grófnőnek fel sem tűnt unokahúga zaklatottsága.

– Mindent elvesztettem – zokogott fel, amikor Christina belépett az ajtón. – Legyen átkozott

az apám még a pokolban is! – kiáltotta.

– Kérlek, nénikém, ne izgasd fel magad újra! Árt az egészségednek.

– Mindent elvesztettem, s még van merszed azt mondani, hogy ne izgassam fel magam? –

rikácsolta a grófnő. – Szólnod kell az érdekemben az apádnál, Christina! Ha te kéred, biztos

ad nekem pénzt. Edward nem szeretett engem. Talán kedvesebbnek kellett volna lennem

hozzá, de annyira féltékeny voltam Jessica jó szerencséjére, hogy alig tudtam normálisan

viselkedni vele szemben. Máig sem értem, miért őt választotta, és nem engem. Jessica csak

egy szürke kisegér volt, szépségben meg sem közelített engem.

Christina elengedte a füle mellett nagynénje morgolódását. Az íróasztal előtt járkálva

töprengett, hogy mitévő legyen.

– Meglepődtél, amikor megtudtad, hogy az apád él? – kérdezte a grófnő.

– Nem. Soha, egyetlen pillanatig sem hittem, hogy halott.

– Gondoskodnod kell rólam, Christina! – siránkozott Patricia. – Mi lesz velem, ha apád úgy

dönt, hogy nem támogat? Hogyan fogok megélni? Rajtam fog nevetni a társaság – zokogta.

– Megígértem, hogy gondoskodom rólad, nénikém – mondta Christina. – Nem emlékszel,

hogy a szavamat adtam, mielőtt elhagytuk Bostont? Gondoskodom róla, hogy meg is tudjam

tartani az ígéretemet.

– Az apád talán nem fog egyetérteni a nemes szándékaiddal, Christina. Az a gazember

megkaparintja az én pénzemet, és fogadni mernék rá, hogy egy lyukas garast sem fog adni

belőle.

Christina megtorpant nagynénje előtt.

– Nem áll szándékomban az apám kezére juttatni az örökséget – jelentette ki. – Nem

hagyom, hogy ez megtörténjen.

Patricia Cummings még sohasem látta ennyire dühösnek az unokahúgát. Bólintott, aztán

elmosolyodott, mert azt hitte, hogy az ostoba lány miatta haragszik ennyire.

– Arany szíved van, drága kislányom, hogy így aggódsz a sorsom miatt. Az aggodalmat

természetesen helyénvaló. Hatalmas igazságtalanság volt az apám részéről, amiért így

kisemmizett az örökségből, és az utolsó garasaimat is rád költöttem, mert csak az érdekelt,

hogy megfelelő ruhatárral jelenhess meg a társaságban. És mindezt semmiért – tette hozzá. –

Bárcsak az istenverte gyarmatokon maradtam volna!

Christinát bosszantotta nagynénje önsajnálata. Mély levegőt vett, remélve, hogy így sikerül

úrrá lenni magán.

– Még semmi sem veszett el, nénikém. A megoldás teljesen nyilvánvaló. Férjhez megyek,

mielőtt az apám visszatér Angliába.

Christina nyugodt kijelentése végre felkeltette a grófnő figyelmét. Az asszony szeme tágra

nyílt, és kihúzta magát ültében.

– Nem tudjuk, Edward mikor jön vissza. Akár holnap is beléphet ebbe a szobába.

Christina a fejét csóválta.

– Nem hiszem. Ne felejtsd el, nénikém, hogy ő biztosan úgy tudja, meghaltam. Én pedig azt

tervezem, hogy a lehető leggyorsabban férjhez megyek.

– Hogyan rendezhetnénk el mindent időben? Még csak megfelelő jelöltünk sincs.

– Készíts egy listát a szóba jöhető férfiakról! – javasolta a lány.

– Ez egyáltalán nem helyes – tiltakozott a grófnő.

Christina már éppen vitába akart szállni nagynénjével, amikor észrevette, hogy felcsillan a

szeme. Tudta, most fontolgatja a javaslatát, és csak idő kérdése, hogy el is fogadja. Tovább

ütötte a vasat.

– Gyorsan kell cselekednünk, ha azt akarjuk, hogy sikeres legyen a tervünk.

– Miért? Miért áldoznád fel magad ily módon? – nézett rá Patricia gyanakvón. – És miért

adnád a pénzt inkább a férjednek, mint az apádnak?

– Nénikém, ahogy már mondtam is, nem áll szándékomban az apám kezére juttatni az

örökséget. Nos, milyen egyéb kifogást hozol fel, mielőtt belátnád a tervem bölcsességét?

– Az apád talán hatalmas vagyonra tett szert időközben, és nem is pályázik a pénzedre.

– Ezt nem gondolhatod komolyan. Kétlem, hogy meggazdagodott volna. Miért levelezne a

nagyapám jogtanácsosaival, ha lenne pénze. Hidd el, Patricia néni, apám vissza fog jönni

Angliába.

– Ha azt állítod, hogy Edward az örökségedet akarja, nem vitatkozom veled.

– Remek. Azt hiszem, te vagy az egyik legokosabb asszony, akit csak ismerek – dicsérte

nagynénjét Christina. – Biztos vagyok benne, hogy kitalálsz majd valami hihető okot, miért

olyan sietős férjhez mennem.

– Igen – helyeselt a grófnő –, valóban okos vagyok – mondta, s úgy kihúzta magát, hogy

Christina már attól tartott, kettéroppant a gerince. – Na és, hogy segít rajtam a házasságod? –

akarta tudni.

– Az esküvő előtt megkérjük a jövendőbelimet, hogy írjon alá egy nagy összegről szóló

kötelezvényt, amely a te nevedre szól.

– Akkor olyan férfit kell keresnünk, aki könnyen kezelhető – motyogta maga elé a grófnő. –

Ilyen akad bőven. Már csak egy jó indok kell arra, hogy miért ilyen sietős. Most hagyj

magamra, Christina, amíg összeállítom a lehetséges jelöltek listáját. A te ragyogó külsőddel

nem lesz nehéz olyasvalakit találni, aki beleegyezik a feltételeimbe.

– Szeretném ha Lyonwood márkiját a lista élére tennéd – jelentette ki a lány, és előre

felvértezte magát nagynénje nemtetszése ellen.

– Nem gondolhatod komolyan – dadogta elhűlten a grófnő. – Lyonwood gazdag, nincs

szüksége még több pénzre, ráadásul nem az a fajta, aki hajlandó lenne az együttműködésre.

– Ha rá tudom venni, hogy aláírja a kötelezvényt, akkor nem bánod, ha összeházasítom

magam vele arra a kis időre, amíg Angliában tartózkodom?

– Az összeházasítani magad valakivel nem a helyes angol kifejezés, Christina. Nos,

rendben. Ha hajlandó vagy meghozni ezt az áldozatot, akkor nem bánom, ha megkörnyékezed

ezt a visszataszító alakot. Ő persze nem fog beleegyezni, de bírod az engedélyemet, hogy

megkörnyékezd.

– Köszönöm.

– Még mindig eltökélt szándékod, hogy visszatért azokhoz a vadakhoz?

– Ők nem vadak – suttogta Christina. – És igen, visszatérek a családomhoz. Nem mindegy

neked, ha egyszer megkapod a pénzedet?

– Nos, ezt a tényt semmiképpen ne említsd a jövendőbelidnek. Ez bizonyára ellened

fordítaná, Christina.

– Igen, nénikém.

– Menj innen, és öltözz át! – csattan fel a grófnő. – Szörnyen festesz ebben a sárga ruhában.

A hajaddal is csinálhatnál valamit. Úgy áll, mint a szénaboglya. Most azonnal fésülködj meg!

Christina nyomban otthagyta a könyvtárat, elengedve a füle mellett a külsejére vonatkozó

nevetséges megjegyzéseket.

Mire becsukta maga mögött a szobája ajtaját, lehullt róla a magára erőltetett álca. Egész

testében reszketett, gyomra görcsbe rándult, feje lüktetett a fájdalomtól.

Bár nehezére esett, Christina volt annyira őszinte önmagához, hogy beismerje, komolyan

megijedt. Egyáltalán nem tetszett neki ez az eddig ismeretlen érzés.

Tisztában volt félelme okával is. A sakál hamarosan visszatér Angliába, s megpróbálja majd

megölni őt. Christina kétsége sem volt apja szándékai felől. Ha egyszer sakálnak született

valaki, sakál is marad egész életében.

Christina megadja neki a lehetőséget, hogy gyilkoljon, de Isten segedelmével ő lesz az, aki

először lesújt.

Ö T Ö D I K F E J E Z E T

Igenis élnek a földön ördögök. Magam sem tudtam, hogy léteznek ennyire gonosz

emberek, amíg a saját szememmel nem láttam, hogyan csonkítanak meg és kínoznak

halálra ártatlan gyermekeket azért, hogy a szüleiket engedelmességre bírják, hogyan

mészárolnak le védtelen parasztokat. A férjem zsarnok volt, és ha valaki másként

gondolkodott, mint ő, egyszerűen meggyilkoltatta. Az utcákon holtak és haldoklók

hevertek szerteszét. Éjszakánként szekerekkel szedték össze a holttesteket. A bűz, amely

miatt minden este be kellett zárnunk a palota ajtóit és ablakait nem a felgyülemlett

szeméttől származott, ahogy Edward állította… Nem, nem, a halotti máglyák szagát

éreztük.

Az embereket szándékosan éheztették, hogy elgyengüljenek, és ne legyen erejük

lázadozni. Még a vizet is fejadagra mérték. Annyira felháborítottak az átélt

szörnyűségek, hogy nem tudtam józanul gondolkodni. Mylala, hűséges komornám óvott

attól, hogy nyíltan szembeszálljak Edwarddal. Az életemet féltette.

Hallgatnom kellett volna rá, gyermekem. Igen, ostoba módon kihívtam magam ellen a

férjemet.

Tanulj a hibámból, Christina! Ez az egyetlen módja annak, hogy életben maradj.

Naplóbejegyzés

1795. október 12.

Lyon görnyedten ült a széken az íróasztala mögött. Egyik kezében konyakkal teli poharat

tartott, a térdén forró vizes palackot egyensúlyozott.

Különös, hogy eddig az estéig múltbéli sebesülése nem okozott gondot, már szinte el is

feledkezett róla.

Hajnali négy óra is elmúlt már. A lüktető fájdalom – és természetesen az álmai –

kényszerítették vissza a dolgozószobájába. Ha már úgysem tud aludni, foglalkozhat a birtoka

ügyeivel is. Addig nem is pihen le, míg a hajnal pirkadni nem kezd London háztetői felett…

és míg elméje túl fáradt nem lesz ahhoz, hogy emlékezzen.

Nincs valami jó formában. Egy öreg harcos, gondolta elmosolyodva. Nem így nevezte

Christina is? Harcos, igen, így hívta a lány, erre határozottan emlékezett… de hogy öreg

lenne? Ilyet nem mondott.

A múlt kísértette Lyont. A kormány szolgálatában töltött hosszú évek megszedték a maguk

vámját. Olyan ember volt, akinek a nevét még mindig félelemmel emlegették

Franciaországban, s bizonyos, rossz hírű körökben igazi legendának számított. Lyonre

általában a legnehezebb, legkényesebb ügyeket bízták. Mindig csak akkor hívták, amikor már

megtörtént a gaztett. Magányos farkasként dolgozott, és hírnevére nem vetett árnyékot holmi

kudarc. Őt tartották Anglia legveszedelmesebb emberének. Néhányan állították, hogy az

egész világon nem akad párja.

Nem számított, hol rejtőzött el az áruló, Lyon felkutatta, előcsalta búvóhelyéről, és némán,

halálos hatékonysággal végzett vele.

Soha nem vallott kudarcot. Soha.

Hűsége elnyerte méltó jutalmát… és büntetését is. Bátorságáért lovaggá ütötték, bűneiért

rémálmokkal sújtotta a sors. Nem volt túl nehéz a visszavonulás mellett döntenie. Mivel

egyedül élt, senki sem látta kínjait. S amikor rémálmaiban újra megjelent előtte megannyi

áldozatának arca, nem volt senki, aki tanúja lett volna lelki gyötrelmeinek.

Jamesre és Lettie-re már csak ritkán gondolt, bár még mindig fejét csóválta a sors iróniája

felett. Míg ő idegen földön a hazáját védte az árulók ellen, fivére a saját otthonában árulta el

őt.

Nem, tényleg nem gondolt sokat Jamesre, és mióta Christina hercegnővel találkozott,

fejében olyan zűrzavar uralkodott, hogy jószerivel gondolkodni sem tudott.

Lyon alapjában véve kíváncsi ember volt. Egy jó kis rejtély addig fogva tartotta az elméjét,

míg meg nem oldotta. Christina azonban túl rejtélyesnek bizonyult ahhoz, hogy könnyedén

megfejtse a titkát. Fogalma sem volt, hogy a lány milyen játékot játszik… még nem. Lyon

érdeklődését felkeltette, hogy Christina nem kezdett el nyíltan kacérkodni vele… vagy

Rhone-nal, ami azt illeti. Aztán ott van az a különös beszélgetés is. Órákig töprengett rajta, de

végül feladta. Újra látnia kell a lányt, döntötte el. Még nincs a kezében elegendő információ a

rejtély megoldásához.

Az ég szerelmére, hol hallhatott ez a lány oroszlánüvöltést?

Lyon tisztában volt vele, kezd a megszállottja lenni annak, hogy mindent megtudjon a

hercegnő múltjáról, bár maga sem értette elszántsága okát. Christina olyan érzelmeket keltett

benne, melyekről eddig azt hitte, nem is léteznek. Soha még nő nem hatott rá ilyen módon. Ez

a beismerés jobban zavarta, mint a térdét marcangoló fájdalom.

Fényt derít Christina titkaira. Biztos van neki, hiszen minden nőnek van, s ha már

kielégítette kíváncsiságát, akkor kitörölheti a lányt az életéből… és megszállottsága is

megszűnik.

Miután elhatározása megérlelődött, Lyon levelet írt a társaság leghírhedtebb

pletykafészkeinek, és a hercegnő után tudakozódott. Természetesen rendkívül körültekintően

járt el. Húgára, Dianára hivatkozott. Őt szeretné bevezetni a társaságba, magyarázta, s ezért

szeretné alaposan megismerni a társaság tagjait.

Egyáltalán nem zavartatta magát, amiért megtévesztéssel próbál információt szerezni.

Amikor azonban a válaszok megérkezek, Lyon csak még bosszúsabb lett. A mindentudók

szerint Christina hercegnőnek nincs múltja.

Két hónappal azelőttig nem is létezett a nő.

Lyon türelme fogytán volt. Nem volt hajlandó elfogadni ezt a megoldást. Egyenes választ

akart kapni a kérdéseire… és ismét látni akarta Christinát. Azt tervezte, hogy a következő

szombaton Crestonék bálján sarokba szorítja a lányt, aztán mégis a várakozás ellen döntött.

Az illemet és jó modort teljesen félretéve az egyik délelőtt kilenc óra tájban – micsoda

áldatlan időpont egy látogatáshoz! – elsétált a Baker Streeten levő hatos számú házhoz, és

egyszerűen bekopogott. Nem fárasztotta magát azzal, hogy üzenetet küldjön, és előre

bejelentkezzen. Biztosra vette, hogy az összeférhetetlen természetű grófnő úgyis megtagadná

az engedélyt.

A szerencse Lyon mellé szegődött. Törékeny öregember nyitott ajtót. Őszes tincsei szinte

sárga színben játszottak. Ruhája mutatta, hogy ő ház komornyikja, bár viselkedése inkább egy

modortalan előkelőségére emlékeztetett.

– A grófnő éppen most ment el egy fontos találkozóra, és legalább egy óráig nem jön vissza.

Az is lehet, hogy tovább is távol lesz.

Lyon visszafojtotta mosolyát.

– Nem a grófnőhöz jöttem – mondta a komornyiknak.

– Nem? Akkor kit óhajt látni? – kérdezte dölyfös hangon az öreg.

Ez a fickó úgy védelmezi itt a bejáratot, mint valami sárkány, bosszankodott Lyon.

Félresöpörte az öreget, mielőtt az tiltakozásra nyithatta volna a száját.

– Christina hercegnővel kívánok beszélni – szólt vissza a vállán keresztül, szándékosan a

legfélelmetesebb hangját használva. – Most!

A szolgáló hirtelen elvigyorodott, zord képére ráncokat gyűrt az öröm.

– A grófnőnek nem fog tetszeni a dolog – jelentette ki, amint Lyon előtt a bejárattól jobbra

eső kétszárnyas ajtó felé csoszogott. – Mérges lesz, az már biztos.

– Úgy látom, nem zavarja különösebben ez az eshetőség – jegyezte meg Lyon szárazon,

amikor az öreg kotkodácsolva nevetni kezdett.

– Természetesen nem fogok szólni a látogatásáról, uram – mondta a komornyik. Kihúzta

magát, és a lépcső felé fordult. – Itt várakozhat – intett Lyonnek. – Megyek, és tájékoztatom a

hercegnőt, hogy beszélni óhajt vele.

– Talán jobb lenne, ha nem említené a hercegnőnek, ki kívánja látni – javasolta Lyon, arra

gondolva, hogy Christina esetleg nem akar találkozni vele. – Szeretném meglepni – tette

hozzá.

– Mivel elfelejtett bemutatkozni, ezt a kérést nem lesz nehéz teljesíteni.

Lyon úgy érezte, egy örökkévalóságig tart, amíg a komornyik átvánszorog az előtéren. Az

ajtófélfának dőlve figyelte az öregembert. Hirtelen eszébe jutott valami.

– Ha nem tudja a nevemet, hogyan lehet ennyire biztos benne, hogy a grófnő mérges lesz?

A komornyik újra felnevetett. Hangja olyan volt, mintha szöget húztak volna végig egy

táblán. Az erőfeszítéstől kis híján összecsuklott. Belekapaszkodott a lépcsőkorlátba, mielőtt

válaszolt volna Lyonnek.

– Nem számít, hogy kicsoda uraságod. A grófnő senkit sem szeret. Semminek sem tud

örülni az a vén sárkány. – Az öreg folytatta lassú, nehézkes útját a lépcsőn felfelé. Lyon

esküdni mert volna, hogy legalább tíz percbe is beletelik, mire a vénember három lépcsőfokot

halad.

– Fogadni mernék, hogy magát nem a grófnő alkalmazta – jegyezte meg Lyon.

– Nem, uram – felelte a szolgáló két zihálás között. – Christina hercegnő bukkant rám a

csatornában, hogy úgy mondjam. Kiemelt onnan, megmosdatott, és szép, új ruhát is adott rám.

Sok-sok évvel ezelőtt előkelő házaknál szolgáltam, de aztán nehéz idők köszöntek rám. – Az

öreg nagy levegőt vett, mielőtt folytatta volna. – A hercegnő nem szereti, ha a nagynénjét vén

sárkánynak hívom. Azt mondja, az nem tiszteletre méltó.

– Lehet, hogy nem az, jóember, de az biztos, hogy nagyon találó.

A komornyik bólintott, majd ismét megragadta a korlátot. Egy hosszú percig meg sem

moccant. Lyon azt hitte, egy kis pihenőt tart, de tévedett. Az öreg végül elengedte a korlátot,

mindkét kezét a szájához emelte, és szó szerint felüvöltött az emeletre.

– Látogatója érkezett, hercegnő. A szalonba vezettem.

Lyon nem akart hinni a szemének és a fülének. Amikor az öreg megismételte a kiáltást,

kitört belőle a nevetés.

A komornyik megfordult, és magyarázkodni kezdett.

– A hercegnő nem akarja, hogy kifárasszam magam. Tartogatnom kell az erőm, hogy

teljesíteni tudjam a vén sárkány parancsait.

Lyon biccentett. A komornyik tovább kiabált.

Christina hirtelen feltűnt a lépcső tetején, magára vonva Lyon figyelmét. Sohasem fog

hozzászokni ehhez a látványhoz, döntötte el a férfi. Christina most még gyönyörűbbnek tűnt.

Hosszú haja nem volt feltűzve, szabadon omlott a vállára. Fenséges! Ez volt az egyetlen szó,

amely eszébe jutott, mert az angyali arcot keretező dús, aranyló fürtök minden más

meghatározást lehetetlenné tettek.

Amikor a lány elindult lefelé a lépcsőn, Lyon látta, hogy haja egészen karcsú derekáig ér.

Christina halvány rózsaszín ruhát viselt. A nem túl mély nyakkivágás éppen csak sejtetni

engedte keblének finom vonalát. Volt valami szokatlan a lány megjelenésében, de nem tudta

eldönteni, mi nincs rendjén, mivel túlságosan is lekötötte a kedves mosoly, mellyel Christina

a komornyikra nézett.

A hercegnő egyelőre nem vette észre Lyont.

– Köszönöm, Elbert. Most menj, és pihenj le! A grófnő nem sokára hazaér, és akkor lesz

dolgod elég.

– Annyira jó hozzám, hercegnő! – suttogta Elbert.

– Kedves tőled, hogy ezt gondolod – mondta Christina, s tovább lépdelt lefelé. Ekkor

megpillantotta Lyont a szalon ajtajában. A szeme tágra nyílt meglepetésében. – Jóságos isten,

a grófnő szörnyen…

– Mérges lesz – fejezte be a mondatot Lyon egy bosszús sóhajjal.

Elbert nyilvánvalóan meghallotta a megjegyzést. Rekedtes nevetését még a szalonban is

hallották. Lyon becsukta maguk mögött az ajtót.

– Hiszi vagy sem, hercegnő, a város minden házában szívesen látnának. Fogalmam sincs, a

nagynénje előtt miért nemkívánatos a személyem.

A Lyon hangjából kicsendülő ingerültség megmosolyogtatta Christinát. A férfi úgy beszélt,

mint egy duzzogó kisfiú, aki bizonyosságot akar.

A lány az aranyszínű brokáttal bevont pamlag közepére ült, nehogy Lyon is

odatelepedhessen, majd intett a férfinak, hogy foglaljon helyet a pamlag melletti széken.

– Természetesen szívesen látott vendég nálunk, uram. Ne hagyja, hogy a nagynéném

véleménye kellemetlenül érintse. Bár durva dolog részemről, be kell vallanom, hogy a

nénikém senkit sem kedvel igazán.

– Félreértett, hölgyem – morogta Lyon. – Egyáltalán nem érdekel, mit gondol rólam a

nagynénje. Mindössze elgondolkodtatónak találom, hogy…

A lány gyanakvó pillantást vetett rá. Lyon elhallgatott, és jobbnak látta, ha témát vált.

– Talán nem örül, hogy eljöttem? – kérdezte, majd összevonta a szemöldökét saját kérdése

hallatán.

Christina megrázta a fejét.

– Jó napot kívánok! – bökte ki hirtelen, mert eszébe jutott a jó modor. Próbálta felidézni,

mit is tesz ilyen helyzetben egy jól nevelt hölgy, de nem volt könnyű dolga, mert Lyon ismét

rendkívül jól festett. Szarvasbőr nadrágja szorosan ráfeszült izmos combjára. Inge

patyolatfehér volt. Talán selyemből készült, találgatott a lány. Az őszi erdő barnájára

emlékeztető kabát részben eltakarta az inget, és színben szépen harmonizált a magas szárú

lovaglócsizmával.

Christina hirtelen rádöbben, hogy percek óta a férfit bámulja, de úgy döntött, nem kér

bocsánatot az udvariatlan viselkedés miatt, mivel Lyon ugyanolyan merőn nézte őt.

– Szeretek önre nézni.

– Én is – vigyorodott el Lyon.

Christina összekulcsolta kezét az ölében.

– Van valami különleges oka a páratlan látogatásnak? – kérdezte.

– Páratlan? Nem értem…

– Váratlan – helyesbített gyorsan a lány.

– Értem már.

– Nos, uram? Van valami különleges oka?

– Már nem emlékszem – felelte Lyon, s még szélesebb mosolyra húzta a száját.

Christina bizonytalanul visszamosolygott rá.

– Megkínálhatom egy kis frissítővel?

– Nem, köszönöm.

– Nos, akkor talán lenne olyan kedves, és elmagyarázná, mi az, amire nem emlékszik –

javasolta a lány, és olyan várakozón nézett Lyonre, mintha a világ legtermészetesebb dolgát

kérte volna tőle.

– Hogyan magyarázhatnám meg azt, amire nem emlékszem? – vonta fel a férfi a

szemöldökét. – Már megint összezavarja a dolgokat, ugyebár?

A férfi mosolya kősziklát is megolvasztotta volna. Christina alig tudott nyugton ülni a

helyén. Nem tudott másra gondolni, mint Lyon vad, szenvedélyes csókjára, és arra, bárcsak

újra megcsókolná.

Persze, ezek a gondolatok egyáltalán nem illenek egy igazi hölgyhöz.

– Az idő melegebbre fordult, nem gondolja? Vannak, akik azt mondják, hogy évek óta nem

volt még ilyen enyhe az ősz – tette hozzá, és lesütötte tekintetét.

Lyon megmosolyogta a lány látható idegességét. Lassan kinyújtotta hosszú lábát, hogy

kényelmesebben üljön. Nem lesz nehéz választ kapnia a kérdéseire, ha Christina továbbra is

ilyen nyugtalan marad.

Csizmájának orra hozzáért a lány szoknyájához. Christina azonnal hátrahúzódott a

pamlagon, lenézett, és egy pillanatra elakadt a lélegzete.

– Megkínálhatom egy kis frissítővel? – kérdezte meglepően mély hangon. A férfira nézett, s

a pamlag szélére húzódott. Olyan ijedtnek látszott, mint egy védtelen kiscica.

– Ezt egyszer már kérdezte – emlékeztette Lyon. – Nem, köszönöm nem kérek semmit.

Csak nem zaklattam fel, hercegnő? – kérdezte, s önelégült mosolya mutatta, nagyon is

tetszene neki, ha a válasz igen lenne.

– Miből gondolja, hogy felzaklatott? – kérdezett vissza Christina.

– Abból édesem, hogy a pamlag szélén ülsz, készen arra, hogy bármelyik pillanatban

felugorj, és elszökj tőlem.

– Ne bizalmaskodjon! – csattant fel a lány. – A nevem Christina, és nem édesem. És igenis

zaklatott vagyok. Ön még egy bölényt is kihozna a sodrából.

– Egy bölényt?

– Bárkit felidegesítene, amikor ilyen szúrósan néz – magyarázta Christina, és finoman

felvonta a vállát.

– Remek.

– Remek? Miért mond ilyen különös dolgokat, Lyon?

– Még hogy én? – kacagott fel a férfi. – Christina, ön egyetlen értelmes mondatot sem

mondott, mióta megismertem. Valahányszor találkozunk, mindig elhatározom, hogy

értelmesen elbeszélgetek önnel, de aztán…

– Lyon, ön képzelődik – vágott közbe a lány. – Hiszen ez mindössze a második… nem a

harmadik eset, hogy találkozunk, ha beleszámítjuk azt az estét…

– Már megint kezdi – szakította félbe ezúttal a férfi.

– Mit?

– Megpróbál tévútra vinni.

– Én nem viszem önt sehova. Ahhoz túl nagyra nőtt. Tisztában vagyok a képességeimmel,

Lyon.

– Ön mindent szó szerint vesz?

– Nem tudom. Úgy tennék?

– Igen.

– Talán inkább ön az, akinek nem képes értelmesen beszélni. Igen, úgy van – biccentett

határozottan a lány. – Tudja, Lyon, csupa logikátlan kérdést tesz fel. – A férfi elképedt

tekintete láttán felnevetett. – Miért van itt? – kérdezte újra.

Ismét lesütötte a szemét, és arcát enyhe pír lepte el. Valami szemmel láthatóan zavarba

hozta. Lyonnek fogalma sem volt róla, mi lehetett az, de cseppet sem lepődött meg. A

legszokatlanabb dolgok is hétköznapivá váltak, ha Christináról volt szó. Lyon úgy vélte,

mindenre felkészült. Biztos volt benne, mire látogatása véget ér, fényt derít arra, miben

mesterkedik a lány.

– Igazából tudom, miért látogatott meg – suttogta Christina félénken.

– Igazán? – vonta fel a szemöldökét a férfi. – És mi lenne az ok?

– Ön szeret velem lenni – felelte Christina, és megkockáztatott egy pillantást a férfi arcára.

Amikor látta, hogy őszintesége nem bosszantja, lelkesen folytatta: – Lyon, hisz ön a

végzetben?

Ó, teremtőm! A férfi már megint úgy fest, mintha zavarban lenne. Christina nagyot

sóhajtott.

– Nos, hajlandó bevallani, hogy szeret velem lenni? – noszogatta a férfit.

– Igen, de csak az isten tudja, miért – ismerte be Lyon. Előrehajolt ültében, s a térdére

könyökölt.

– Igen, a Nagy Szellem tudja, miért.

– A Nagy Szellem? – Lyon megcsóválta a fejét. – Jó ég, kezdem magam visszhangnak

érezni. Rendben van, megkérdezem. Ki az a Nagy Szellem?

– Természetesen az Isten. Minden nép a maga nyelvén nevezi a Mindenhatót, Lyon. Ezzel

bizonyára ön is tisztában van. Ugye, ön nem pogány? – kérdezte Christina, s hangján érződött,

hogy még a lehetőség is mennyire elborzasztja.

– Nem, nem vagyok pogány.

– Azért nem kell megharagudnia rám. Csak megkérdeztem.

Egy hosszú néma percig Lyon csak nézett rá, majd hirtelen felállt. Mielőtt Christina

felfoghatta volna, mi is történik vele, a férfi a karjába vonta. Szorosan magához ölelte, s állát

a lány feje búbjára ejtette.

– Csak az a kérdés, hogy megfojtsalak vagy megcsókoljalak – sóhajtotta. – Te döntesz.

Christina is felsóhajtott.

– Inkább csókolj meg. De előbb válaszolj a kérdésemre, Lyon. Ez nagyon fontos nekem.

– Milyen kérdésre?

– Arra, hogy hiszel-e a végzetben – mondta a lány, s elhúzódott a férfitól, hogy a szemébe

nézhessen. – Tényleg komoly baj van az emlékezeteddel, ugye?

És még van mersze zsémbeskedni! – bosszankodott Lyon.

– Semmi baj az emlékezetemmel – morogta.

Christina nem úgy festett, mint aki hisz. Ez a lány egy igazi boszorkány, aki praktikáival

megpróbálja megbabonázni. A varázslatos szempár egyetlen pillantása elég volt, hogy

megrészegüljön, mint valami ostoba kamasz, akinek a szerelem elvette az eszét.

– Nos?

– Tessék? – eszmélt fel Lyon. Fejcsóválva vette tudomásul saját ostoba viselkedését. Egy

hajtincs az arcába hullt, eltakarva homlokán a sebhely egy részét. Christina feladta a

küzdelmet, hogy elhúzódjon tőle, helyette felnyúlt, és a helyére igazította a kósza hajfürtöt. A

gyengéd érintés visszazökkentette Lyont a valóságba.

– Nem, nem hiszek a végzetben.

– Kár!

A lány úgy viselkedett, mintha valami megbocsáthatatlan, halálos bűnét vallotta volna be

neki.

– Rendben – jelentette ki. – Tudom, okosabb lenne, ha meg sem kérdezném, ám mégis

megteszem. Miért kár?

– Talán nevetni merészel rajtam? – vette elő Christina előkelő modorát, amikor meglátta a

férfi mosolyát.

– Soha nem tenném – hazudta Lyon.

– Mindegy. Azt hiszem, úgysem számít.

– Nem számít, hogy kinevetlek?

– Dehogy. Az nem számít, hogy nem hiszel a végzetben.

– Miért nem?

– Mert aminek meg kell történnie, meg is fog történni függetlenül attól, hogy hiszel-e benne

vagy sem. Látod, ilyen egyszerű a dolog.

– Ó, értem már – húzta el a szót Lyon. – Szóval te egy filozófus vagy.

Érezte, hogy a lány mozdulatlanná merevedik a karjában, látta haragos tekintetét. Lyont

meglepte a hirtelen hangulatváltozás.

– Valami olyat mondtam, amivel megbántottalak?

– Én nem vagyok olyan nő! Hogy tud ilyen könnyű szívvel a becsületembe gázolni? Hiszen

én végig őszinte voltam önnel. Nyíltan megvallottam, hogy szeretek önre nézni, s azt is, hogy

szeretem, ahogy csókol. Erre ön filozófusnak nevez?!

Megőrül ettől a nőtől!

– Christina, a filozófus egy tudós férfiú, aki a különböző hiedelmek tanulmányozásának

szenteli az életét. Nem sértés a részemről, ha filozófusnak nevezlek.

– Betűzné a szót, kérem? – kérte Christina még mindig gyanakodva.

Lyon eleget tett a kérésének.

– Ó, értem már. Azt hiszem, a félvilágival tévesztettem össze a szót. Igen, biztosan ez

történt. Ne nézz rám ilyen értetlenül, Lyon! Könnyű összekeverni a kettőt.

– Könnyű? – csodálkozott Lyon. Bár figyelmeztette magát, nehogy megkérdezze,

kíváncsisága újfent erősebbnek bizonyult. – Miért könnyű?

– Mert hasonlítanak egymásra – felelte a lány olyan hangon, mintha egy nehéz felfogású

diákot oktatna. Lyon persze sérelmesnek találta a kioktató stílust.

– Kétségtelenül ez a legértelmetlenebb magyarázat, amelyet valaha is hallottam – csattant

fel. – Hacsak nem… Christina, ugye csak nem régen tanultál meg angolul?

Mivel a férfi láthatóan örült saját megoldásának, Christinának nem volt szíve kiábrándítani,

s bevallani, hogy már évek óta beszéli ezt a meglehetősen nehéz nyelvet.

– Igen, Lyon – hazudta. – Több nyelvet is ismerek, és néha összekeverem a szavakat. De

azért nem vagyok kékharisnya, és a szabályokról is csak akkor feledkezem meg, amikor veled

vagyok. Különben jobban szeretek franciául beszélni, mert az sokkal könnyebb nyelv.

Lyon most már mindent értett. Megoldotta a rejtélyt.

– Nem csoda, hogy alig értettelek, Christina. Azért volt, mert csak nem régen tanultál meg

angolul, ugye?

Örömében, hogy végre sikerült kiderítenie az igazságot, észre sem vette, hogy megismételte

az iménti kérdést.

Christina megrázta a fejét.

– Nem hiszem, Lyon. Rajtad kívül eddig még senkinek nem okozott gondot, hogy megértse,

amit mondok. Te régóta beszélsz már angolul?

Lyon erre szorosan magához ölelte, és jót mulatott azon, hogy milyen ügyesen fordította

ellene a saját szavait a lány. Tudata legmélyén megfordult a gondolat, hogy cseppet sem

bánná, ha az egész délelőttöt itt tölthetné a szalon közepén állva, Christinával a karjában.

– Lyon, elszomorítana, ha megtudnád, hogy mégis kékharisnya vagyok? A nénikém azt

állítja, egy igazi hölgynek még azt is el kell titkolnia, hogy tud olvasni. Ezért aztán úgy kell

viselkedem, mint aki háromig sem tud számolni.

– Úgy kell viselkedned? – hökkent meg a férfi a különös kijelentésen.

– Valójában imádok olvasni – ismerte be Christina, tudomást sem véve a kérdésről. – Artúr

király története a kedvencem. Nem olvastad véletlenül?

– De igen, szerelmem. Sir Thomas Mallory írta. Most már értem, miért mondasz néha olyan

furcsa dolgokat. Lovagok vagy harcosok, egyre megy. Milyen romantikus természeted van,

Christina!

– Valóban? – mosolyodott el a lány. – Jó tudni – tette hozzá, amikor Lyon bólintott. – Ugye,

romantikusnak lenni jó tulajdonság egy finom hölgynek?

– Igen, az – felelte vontatott hangon Lyon.

– Patricia néni természetesen nem szerezhet tudomást erről a jellemvonásomról, mert…

– Hadd találjam ki! – szakította félbe Lyon. – Mérges lesz, igaz?

– Attól tartok, igen. Jobb lesz, ha most hazamész. Ha eszedbe jut, miről is akartál beszélni

velem, ismét eljöhetsz.

Lyonnek esze ágában sem volt elmenni. Túl keveset sikerült megtudnia. Úgy döntött,

megcsókolja a lányt, azzal is nyer egy kis nyugalmat. Aztán ráveszi a kis boszorkányt, hogy

válaszoljon a kérdéseire… feltéve persze, ha eszébe jut akár egy is. Egy-két apró dolgot már

így is megtudott Christináról. Például azt, hogy Franciaországban, vagy legalábbis francia

nyelvterületen nevelkedett. Lyon most azt szerette volna kideríteni, miért kell ezt az egyszerű

tényt titkolni? Szégyelli talán, vagy zavarja? Talán a háború az oka titkolózásának.

Lyon simogatni kezdte Christina hátát, remélve, hogy így sikerült elterelnie a figyelmét, és

mégsem küldi el. Aztán lehajolt, és ajkát gyengéden a lányéhoz érintette, miközben keze egy

pillanatra sem hagyta abba a simogatást, kényeztetést. Christina hozzásimult, s karját lassan a

férfi nyaka köré fonta.

A lánynak nyilvánvalóan tetszett a figyelemelterelésnek ez a módja. Amikor Lyon végül

teljesen birtokba vette a száját, Christina lábujjhegyre emelkedett, s ujjait a férfi hajába

mélyesztette. Lyont beleborzongott az érintésbe. Még szorosabban magához ölelte, és

felemelte a földről, hogy szájuk egy vonalban legyen.

Különös élmény volt, ahogy a férfi ölelte, bár közel sem annyira különös, mint ahogy Lyon

az érzékeire hatott. A férfias illat felkeltette szenvedélyét, s amikor Lyon nyelve érzékien a

szájába siklott, testét forró hullámokban öntötte el a vágy.

Nem kellett sok idő hozzá, hogy Christina ráérezzen a játék ízére. Nyelve előbb félénken,

majd egyre merészebben utánozta a férfiét. Tudta, hogy Lyonnek tetszik a bátorsága, mivel

csókja egyre vadabb lett, és torkából valahonnan mélyről nyögése tört fel.

Christina volt a legérzékenyebb, legfogékonyabb nő, akivel valaha is találkozott. A vad

lelkesedés megdöbbentette Lyont, aki hozzá volt szokva a nagyvilági nők színleléséhez.

Christina azonban nem is próbálta leplezni érzéseit, és őszintesége üdítően hatott kiégett

lelkére, és felkorbácsolta vágyait. Amikor végül eltépte száját a lány édes ajkáról, egész

testében remegett, lélegzete akadozott.

Christina nem akarta elengedni. Kezét szorosan a dereka köré fonta, és meglepő erővel

ölelte magához.

– Ugye, szeretsz csókolózni velem, Lyon?

Hogy mer ilyen félénken viselkedni azok után, ami kettejük között történt? – bosszankodott

Lyon. Hiszen a lány még vadabbul csókolt, mint ő!

– A fenébe, nagyon jól tudod, hogy szeretlek megcsókolni – morogta a lány fülébe. – Ez is a

színjáték része, Christina? Előttem nem kell a szemérmes szüzet alakítanod. Esküszöm, nem

érdekel, hány férfit csábítottál már az ágyadba. Kívánlak!

Christina lassan felemelte a tekintetét, és a férfi szemébe nézett. Látta benne a szenvedélyt,

és a birtoklási vágyat is. Torka hirtelen elszorult. Lyon pontosan olyan erős és hatalmas, mint

egy igazi harcos.

Az ég legyen hozzá irgalmas! Ha így folytatja, még a végén beleszeret ebbe az angolba.

Lyon észrevette a lány szemében a félelmet, és feltételezte, az rémítette meg ennyire, hogy

ő rájött az igazságra. Belemarkolt a lány dús hajába, a kezére tekerte, és ismét magához ölelte,

míg testük szorosan össze nem ért. Akkor gyengéden hátrahúzta a fejét, és fölé hajolt.

– Nekem nem számít, esküszöm, Christina. Amikor az ágyamban leszel, nem fogsz másra

gondolni, csak rám – mondta neki, amikor ajkuk már majdnem összeért.

Aztán újra megcsókolta, mintegy megpecsételve fogadalmát. Vadul, szégyentelenül,

érzékien. Ami azt illeti, túl gyorsan. És amikor Christina viszonozta volna a csókot, Lyon

hirtelen elhúzódott. Tekintete fogva tartotta a lányét.

– Egyre csak az jár a fejemben, milyen csodálatos órákat töltünk majd el együtt. Te is

gondoltál már rá, ugye, Christina? – kérdezte Lyon, a vágytól rekedtes hangon.

Felkészült a tiltakozásra. Biztos volt benne, hogy Christina felháborodottan tiltakozni fog,

ahogy a többi nő is tenné. Tévedett, és nyilván ezért döbbent meg annyira a válasz hallatán.

– Ó igen, gondoltam már rá, hogy lefekszem veled. Csodálatos lenne, nem igaz?

Mielőtt Lyon válaszolhatott volna, Christina kibontakozott a karjából, és az ajtó felé indult.

Járása, minden mozdulata olyan pimasz és kihívó volt, mint a mosoly, melyet válla fölött a

férfira vetett, ahogy hátradobta a haját.

Amikor kinyitotta az előtérbe vezető ajtót, visszafordult Lyon felé: – Ideje, hogy hazamenj.

További szép napot!

A fenébe! A lány már megint elbocsátja, mint valami királynő az alattvalóját.

– Christina, azonnal gyere ide! Még nem végeztem veled. Kérdezni akarok valamit.

– Mit akarsz tőlem? – kérdezte a lány, kifelé oldalazva a szalonból.

– Ne nézz rám ilyen gyanakodva! – morogta Lyon, és karját összefonva maga előtt,

komoran figyelte a lányt. – Először is azt szeretném megkérdezni, eljönnél-e velem az

Operába a jövő…

Elhallgatott, mert Christina a fejét rázta.

– A grófnő sohasem egyezne bele, hogy te legyél a kísérőm – mondta, s még ahhoz is volt

mersze, hogy mosolyogjon is az elutasításhoz.

Lyon felsóhajtott.

– Tudtad, hogy olyan vagy, mint egy kaméleon? Az egyik pillanatban még haragosan nézel

rám, a következőben már mosoly van az arcodon. Gondolod, hogy képes leszek valaha is

megérteni téged?

– Azt hiszem, ezt most sértésnek kellene felfognom.

– Nem sértegetlek – morogta Lyon, tudomást sem véve a lány hangjából kicsendülő

vidámságról. Uramisten, milyen ártatlanul néz rá! Lyon foga megcsikordult. – Szándékosan

próbálsz megbolondítani, ugye?

– Nagyon tévedsz, ha azt hiszed, elnyerheted a szívem azzal, hogy holmi gyíknak titulálsz.

Lyon elengedte a füle mellett a megjegyzést.

– Kilovagolsz velem holnap a parkba?

– Ó, én nem szoktam lovagolni.

– Nem? – csodálkozott Lyon. – Nem is tanultál? Boldogan leszek a tanárod. Egy szelíd

hátassal… most meg mit mondtam? Csak nevetni merészelsz rajtam?

Christina igyekezett visszafojtani vidámságát.

– Ó, nem nevetlek ki – hazudta. – Csak arról van szó, hogy nem szeretek lovagolni.

– Miért? – érdeklődött Lyon.

– Zavar a nyereg – vallotta be Christina. Sarkon fordult, és átsietett az előtéren. Lyon

nyomban utána sietett, de mire kiért, a lány már a lépcsősor felénél járt.

– Zavar a nyereg? – szólt utána, mivel biztosra vette, hogy valamit félreértett.

– Igen, Lyon.

Erre a férfi nem tudott mit mondani. Feladta. Ezt az ütközetet Christina nyerte meg.

A háborúnak azonban még nincs vége!

Lyon fejét csóválva állt a lépcső alján. Úgy döntött, ezúttal beéri a lány ringó csípőjének

látványával, s csak amikor Christina eltűnt a szeme elől, döbbent rá, mi is zavarta, amikor

aznap reggel először megpillantotta.

Christina hercegnő mezítláb volt.

Patricia grófnő jókedvűen tért haza a találkozójáról. Bár egyáltalán nem volt illendő, hogy

látogatást tett unokahúga egyik lehetséges kérőjénél, a megbeszélés oly kielégítő eredménnyel

zárult, hogy a grófnő vihogva söpörte félre az etikettel kapcsolatos aggodalmait.

Emmett Splickler mindenben megfelelt a grófnő elvárásainak. Remélte, hogy Emmet

örökölte apja erkölcstelen természetét, s nem is csalatkozott a reményeiben. A férfi pontosan

olyan gerinctelen, gyáva és rémesen önző féleszű alak volt, akire a grófnő számított, ráadásul

azt a kevéske eszét is a lába között hordta. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy szívesen ágyába

vinné Christinát. Valósággal csorgott a nyála, amikor Patricia elmagyarázta jövetele okát.

Elég volt csupán megemlítenie a Christinával való házasság lehetőségét, és az ostoba fickó

engedelmes bábbá vált a kezében. Hajlandó volt bármit aláírni az értékes díj reményében.

A grófnő persze tisztában volt vele, hogy unokahúga sohasem menne hozzá egy Emmett-

féle puhány alakhoz. Hogy megnyugtassa a lányt, Patricia összeállította a lehetséges

férjjelöltek listáját. Még a gyűlöletes Lyonwoodot is hajlandó volt felírni a lista élére. Ám ez

az egész csak porhintés volt, mivel a grófnő azt akarta, hogy Christina ne is gyanítsa, mi vár

rá.

A grófnő semmit sem bízott a véletlenre.

Semmilyen körülmények között nem engedheti, hogy unokahúga olyan becsületes férfi

felesége legyen, mint Lyon. Az ok pedig roppant egyszerű volt: Patricia nem csupán egy

tekintélyes rész akart megkaparintani apja vagyonából. Nem, ő az egészet akarta!

Terve, melyet Splicklernek előadott még egy alattomos csúszómászó mércéjével mérve is

szégyenletes volt. Emmett elfehéredett, amikor a grófnő hidegen közölte vele, hogy el kell

rabolnia és Gretna Greenbe kell hurcolnia Christinát, hogy ott házasságra kényszerítse. Ha

akarja, megerőszakolhatja a lányt, mielőtt aláírnák a házassági szerződést, de őt az sem

érdekli, ha egy ujjal sem nyúl hozzá.

Emmett még jobban félt attól, hogy kitudódik az ügy, mint maga a grófnő. Ám amikor

Patricia azt tanácsolta, fogadjon fel néhány embert, akik segítenek fogva tartani Christinát, az

ostoba fickó abbahagyta a siránkozást, s lelkesen támogatta a tervet. A grófnő észrevette a

férfi lába között duzzadó férfiasságát, és tudta, Emmett gondolatban már kedvét tölti az

unokahúgán, s remélte, a kép elég elszántságot adni neki ahhoz, hogy megtegye, amit vár tőle.

Az aggodalmak kimerítették a grófnőt. Még mindig fennállt a halvány lehetősége annak,

hogy Emmett gyávasága felülkerekedik buja vágyán. Akkor pedig Patricia terve könnyen

meghiúsulhat.

Éppen ezért meg kell szabadulnia a lány koszos indián rokonaitól. Ha Christina mégsem

meg hozzá Emmetthez, és a végén egy olyan erős akaratú ember mellett kötne ki, mint Lyon,

a házassága valószínűleg nem tartana sokáig. Christina igazi énje előbb-utóbb felszínre tör.

Nem leplezheti örökké vadállati ösztöneit. És ugyan melyik épeszű férj lenne eltűrni felesége

undorító eszméit a szerelemről és a becsületről? A férfi természetesen elborzad majd,

megismerve felesége igazi jellemét, s bár nem válhat el tőle, biztos, hogy hátat fordít neki, és

más nők ágyában keres vigaszt.

Ha ez megtörténne, nem is kétséges, hogy Christina visszamenekülne a vademberek közé,

akik felnevelték. Az ostoba liba így is egyre azt hajtogatja, hogy egy napon hazatér majd. Ezt

nem engedheti meg. Christina jelenti számára az egyetlen lehetőséget, hogy visszakerülhessen

az előkelő társaságba. Igen, annyira rajonganak Christináért, hogy az ő kedvéért még azok is

hajlandók lesznek befogadni, akik emlékeznek fiatalkori meggondolatlan tetteire.

Patricia Edward miatt aggódott a legkevésbé. Christina apja persze nem lesz elragadtatva,

ha megtudja, hogy túljárt az eszén. Bár jó természetűnek ismerte meg a férfit, kétségtelen,

hogy ennek ellenére megpróbálja rátenni a kezét legalább a vagyon egy részére. A grófnő

azonban bízott benne, hogy Christina képes lesz az apját kézben tartani.

Ó igen, létfontosságú volt, hogy a kis szuka Angliában maradjon, amíg ő nem végez vele.

Valóban létfontosságú!

H A T O D I K F E J E Z E T

Edward a magánlakosztályát a palota főszárnya mellé emelt külön épületben

rendezte be. Elhatároztam, egyetlen percet sem várok tovább. Elmegyek, és elmondom

neki, mit művelnek az emberei. Látod, gyermekem, még ekkor sem tudtam elhinni, hogy

a férjem felelős a szörnyűségekért. Szerettem volna a rendőreit okolni mindenért.

Amikor az oldalajtón beléptem Edward dolgozószobájába, annyira megdöbbentett a

látvány, mely fogadott, hogy a szavam is elállt, és nem fedtem fel az ottlétemet. A

férjem a szeretőjével volt. Levették ruháikat, és állatok módjára párosodtak a padlón.

Az asszonyt Nicolle-nak hívják. Úgy lovagolt Edwardon, mint egy paripán. A férjem

ocsmány szavakkal bíztatta, s szemét szorosan lehunyta gyönyörében.

A nő megérezhette a jelenlétemet, mert hirtelen elfordította a fejét, és egyenesen rám

nézett. Biztos voltam benne, hogy felsikolt, így figyelmezteti Edwardot arra, hogy én is

ott vagyok, de tévedtem. Nicolle folytatta az obszcén testgyakorlatot, s közben

mindvégig rám mosolygott. Azt hiszem, így akarta tudomásomra hozni, hogy ő győzött.

Már nem emlékszem, mennyi ideig álltam ott. Amikor visszatértem a lakosztályomba,

azonnal tervezni kezdtem a szökésemet.

Naplóbejegyzés

1795. augusztus 20.

– Lyon, az ég szerelmére, mi történt veled? Rámosolyogtál Matthewsra. És jól hallottam,

hogy az anyja felől kérdezted? Ugye, jól vagy?

A kérdést Lyon húgának, Lady Dianának a szájából hangzott el, aki most sebesen igyekezett

bátyja után a hálószobákhoz vezető lépcsősoron. A férfi megállt egy pillanatra, és húgára

nézett.

– Nem tetszik, ha haragosan nézek, most azért idegeskedsz, mert mosolygok. Dönts el

végre, mit akarsz, húgocskám, és én megpróbálok a kedvedre tenni.

Diana szeme tágra nyílt a döbbenettől fivére incselkedő hangja hallatán.

– Mégis beteg vagy, ugye? Talán megint megfájdult a térded? Ne nézz úgy rám, mintha

még egy fejem nőtt volna! Egyáltalán nem jellemző rád, hogy mosolyogj, különösen nem

olyankor, amikor a mamához jössz látogatóba. Tisztában vagyok vele, milyen fárasztó tud

lenni. Ne felejtsd el, bátyó, hogy én vele élek. Te csak egyszer látogatod meg egy héten.

Tudom, nem tehet róla, hogy ilyen, de néha azt kívánom, bárcsak megengednéd, hogy hozzád

költözzem. Szerinted szégyellnem kellene, hogy nyíltan bevallom?

– Az nem szégyen, hogy őszinte vagy a bátyádhoz. Nehéz volt neked, mióta James meghalt,

ugye?

Fivére együtt érző hangjától Dianának könny szökött a szemébe. Lyon elnyomta

bosszúságát. Húgát érzelmileg mindig nagyon megérintették a családi ügyek. Lyon épp az

ellenkezője volt. Nehezen mutatta ki az érzéseit. Egy pillanatig megfordult a fejében, hogy

vigasztalón átkarolja Dianát, de gyorsan meggondolta magát. Húga biztosan annyira

megdöbbenne, hogy zokogásban törne ki.

Lyonnek úgy érezte, ma nem lenne képes megbirkózni húga könnyeivel. Épp elég

megpróbáltatásnak ígérkezik az anyjával való találkozás.

– Azt hittem, jót fog tenni a mamának, hogy beköltöztünk a városba a báli idényre, Lyon, de

ő el sem hagyta a szobáját, mióta megérkeztünk Londonba.

Lyon csak bólintott, majd folytatta útját anyja szobája felé.

– A mama egyáltalán nincs jól – suttogta Diana, aki árnyékként követte bátyját. – Próbáltam

mesélni neki a bálokról, amelyeken részt vettem, de ő oda sem figyelt rám. Csak Jamesről

hajlandó beszélgetni.

– Menj le a szalonba, és várj meg! Valamit szeretnék megbeszélni veled. És ne aggódj! –

tette hozzá egy kacsintás kíséretében. – Megígérem, nem fogom felidegesíteni anyát.

Mintaszerűen fogok viselkedni.

– Mintaszerűn? – vékonyodott el Diana hangja. – Mondtam, hogy beteg vagy!

Lyon felkacagott.

– Istenem, tényleg ilyen szörnyeteg lettem volna?

Mielőtt Diana kigondolhatott volna valami diplomatikus választ, amellyel elkerülheti, hogy

hazudnia kelljen, Lyon kinyitotta anyja lakosztályának ajtaját, és belépett a sötét, levegőtlen

szobába.

A márkiné a fekete takaróval leterített ágyon feküdt, és szokása szerint tetőtől talpig

feketébe volt öltözve. Lyon talán észre sem vette volna, ha a halovány arc nem világlik ki a

nagy feketeségből.

Kétségtelen, hogy a márkiné teljes odaadással gyászolt. Lyon arra gondolt, legalább annyi

energiát fektet a gyászába, mint egy elkényeztetett gyermek a hisztijébe. Az biztos, hogy

lassan eléri a mesterfokozatot, annyi ideje gyakorolja már. Ennyi még egy halott érdeklődését

is felkeltené. Több mint három éve már, hogy James eltávozott az élők sorából, anyja mégis

úgy viselkedett, mintha a baleset tegnap történt volna.

– Jó napot, anyám! – köszöntötte Lyon, s leült az ágy melletti székre.

– Jó napot, Lyon!

A látogatás ezzel tulajdonképpen véget is ért. Több szó nem esett köztük, míg Lyon el nem

ment. Az ok roppant egyszerű volt: Lyon nem volt hajlandó Jamesről beszélni, anyját pedig

semmi más nem érdekelte. Így aztán a látogatás fél órája néma csendben telt el. Hogy

gyorsabban teljen az idő, Lyon gyertyát gyújtott, és a Morning Heraldot olvasta.

A szertartás sohasem változott.

Lyon rendszerint rémes hangulatban hagyta el anyja szobáját, ma azonban különös módon

nem igazán bosszantotta a márkiné szégyenteljes viselkedése.

Diana a hallban várt rá. Amikor meglátta, hogy fivére még mindig mosolyog, komolyan

aggódni kezdett az egészségéért. Nem csoda, bátyja ugyancsak különösen viselkedett aznap.

Diana nem tudott másra gondolni, mint hogy Lyon valami szörnyűségre készül.

– Visszaküldesz minket a mamával vidékre, ugye, Lyon? Ó, kérlek, fontold meg újra! –

esdekelt. – Tudom, hogy Milton bácsi csalódást okozott, de igazán nem tehet róla, hogy a

mája megint ágyba kényszerítette. És én annyira szeretnék elmenni Creston báljára!

– Diana, szívesen elkísérlek téged a Creston-bálra. És eszembe sem jutott, hogy

hazaküldjelek, kedvesem. Már bevezettek a társaságba, és természetesen itt maradsz a szezon

végéig. Visszavontam valaha is a szavamat?

– Nem, soha – ismerte el Diana. – De mosolyogni sem szoktál soha. Jaj, fogalmam sincs,

mit gondoljak! Mindig olyan szörnyű hangulatban szoktál kijönni a mama szobájából. Ezek

szerint ma rendesen viselkedett?

– Nem, és pontosan erről szerettem volna veled beszélni, Diana. Szükséged van egy

megfelelő kísérőre. Mivel Miltonra nem számíthatunk, és a felesége nem megy nélküle

sehova, úgy döntöttem, hogy elküldetek Harriett nénikénkért. Remélem, ő megfelel…

– Ó, nagyon is, Lyon – vágott a szavába Diana, és örömében tapsolni kezdett. – Te is tudod,

mennyire szeretem apánk húgát. Harriett néninek csodálatos humora van. De vajon eljön-e?

– Persze, hogy eljön. Azonnal elküldetek érte valakit. Most pedig kérni szeretnék tőled egy

apró szívességet.

– Bármit, Lyon, én…

– Hívd meg Christina hercegnőt egy teára. Mondjuk holnaputánra.

Diana kuncogni kezdett.

– Értem már, miért viselkedsz ilyen furcsán. Megigézett a hercegnő, igaz?

– Megigézett? Micsoda ostoba szó! – morgott Lyon bosszúsan. – Egyáltalán nem érzem

magam megigézve.

– Boldogan meghívom a hercegnőt. Csak azt nem értem, miért nem kérsz te tőle audienciát?

– A nagynénje nem talál megfelelőnek.

– Lyonwood márkija nem megfelelő? – döbbent meg Diana. – Lyon, több rangod és címed

van, mint a legtöbb előkelőségnek egész Angliában. Ezt nem mondod komolyan.

– Jut eszembe, a hercegnőnek ne említsd, hogy én is eljövök. Hadd higgye, hogy kettesben

lesztek.

– És mi lesz, ha arra kér, hogy inkább én keressem fel az otthonában?

– Nem fog ilyesmit kérni.

– Nagyon biztos vagy benne.

– Azt hiszem, nem engedheti meg magának, hogy vendégeket fogadjon – mondta Lyon. –

Ne mondd el senkinek, Diana, de szerintem a hercegnő szörnyű anyagi helyzetben van. A

házra ráférne egy felújítás, a bútorai kopottak, és úgy tudom, a grófnő minden látogatót

elutasít.

– Ó, szegény teremtés! – sajnálkozott Diana a fejét csóválva. – De miért nem akarod, hogy

tudja, te is itt vagy?

– Ne törődj vele!

– Értem.

Lyon ránézett, s nyomban látta rajta, hogy semmit sem ért.

– Nagyon kedvelem a hercegnőt – áradozott Diana, bátyja merev tekintete láttán.

– Téged nem zavart össze?

– Nem értem, mire gondolsz.

– Amikor beszélgettél vele – magyarázta Lyon. – Volt értelme annak, amit mondott?

– Persze, hogy volt.

Lyon igyekezett elrejteni bosszúságát. Ostobaság volt tőle, hogy pont egy olyan kelekótya

személyt kérdezett, mint a húga. Diana mindig is szelesen viselkedett. Lyon ugyan szerette

húgát, de tudta, ha száz évig él, sem fogja megérteni soha, mi megy végbe a lány fejében.

– Azt hiszem, ti ketten jó barátnők lesztek – jósolta.

– Ez zavarna?

– Dehogy – felelte Lyon, aztán kurta biccentéssel elbúcsúzott húgától.

– Miért haragszol már megint? – kiáltott utána Diana, de választ nem kapott.

Lyon felpattant a fekete paripa nyergébe, és elvágtatott, ki a városból. Szüksége volt a

mozgásra, hogy megtisztítsa elméjét. Megvolt az a képessége, hogy a rendelkezésére álló

rengeteg információból kiválogassa az ügyre vonatkozó legfontosabb és használható adatokat.

Most is biztosra vette, ha kiszűri a felesleges részleteket, a végén rá fog jönni, miért is

vonzódik a legkülönlegesebb lányhoz, aki valaha is Anglia földjére tette a lábát. A józan

értelmet fogja bevetni eme érthetetlen sorcsapás ellen.

Igen, valóban isten csapása, határozta el. Egyszerűen elfogadhatatlan, hogy lassan Christina

uralja minden gondolatát, minden cselekedetét. Elfogadhatatlan és zavarba ejtő. Hogyan

hagyhatta, hogy idáig fajuljanak a dolgok?

Christina azt állította róla, hogy még egy bölényt is kihozna a sodrából.

Az ég szerelmére, hogy látott ez a lány bölényeket?

Rhone grófja ideges járkált fel s alá az íróasztala előtt. A könyvtárban pokoli rendetlenség

uralkodott, de Rhone nem engedte, hogy a szolgálók kitakarítsanak odabent. Mióta

megsebesült, kisebb gondja is nagyobb volt a háztartásnál.

A sérülést szerencsére gyorsan gyógyult. Rhone forró vizet öntött a sebre, majd tiszta, fehér

gyolccsal betekerte csuklóját. Apja szekrényéből kölcsön vett egy nagyobb kabátot, melynek

ujja eltakarta a kötést. Rhone ennek ellenére úgy döntött, nem mozdul ki a házból, amíg sebe

teljesen be nem gyógyul. Nem kockáztathatja, hogy bárki is rájöjjön az igazságra. Annyi

teendője akadt még!

Rhone elsősorban Christina hercegnő miatt aggódott. Attól tartott, a lány talán felismerte.

Ahogy ránézett, s furcsa, meglepett arckifejezése azt sugallta, hogy tudja, ki rejtőzik az álarc

alatt.

Vajon Lyon tudja? Rhone hosszasan töprengett a kérdésen, végül arra a következtetésre

jutott, hogy barátját túlságosan is lefoglalta a kis hercegnő védelme ahhoz, hogy alaposabban

is szemügyre vegye őt.

És az ég szerelmére, ki dobta a tőrt? A csudába! Annyira megdöbbentette a dolog, hogy

elejtette a pisztolyát. Még szerencse, hogy az illető nem tudott célozni, gondolta Rhone. A

fenébe, hiszen meg is halhatott volna!

A jövőben sokkal óvatosabbnak kell lennie. Rhone-nak eszébe sem jutott feladni a

tevékenységét. Még négy ember volt a listáján, és mindegyiknek fizetnie kell. Ez a

legkevesebb, amit megtehet, hogy bosszút álljon apja megaláztatásáért.

Tétova kopogás hallatszott az ajtón.

– Igen? – üvöltötte Rhone dühösen, mivel megparancsolta a szolgálóknak, hogy senki se

zavarja.

– Lyonwood márkija kér bebocsátást, uram.

Rhone az íróasztala mögé sietett, és helyet foglalt. Ép karját egy papírcsomóra fektette,

sebesült kezét pedig az ölébe rejtette.

– Küldd be! – kiáltott ki gorombán.

Lyon lépett be a szobába, hóna alatt egy üveg konyakkal. Ajándékát az asztalra tette, majd

leült a Rhone-nal szemközti székre, lábát kényelmesen az asztalra téve.

– Pocsékul festesz – jegyezte meg.

Rhone vállat vont.

– Soha sem voltál valami nagy diplomata – morogta. – Miért kaptam a konyakot?

– A fogadásunk – emlékeztette Lyon.

– Persze, Christina hercegnő – vigyorodott el Rhone. – Egyetlen kérdésedre sem válaszolt,

ugye?

– Nem számít. Már így is elég sokat megtudtam róla. Valahol Franciaországban, vagy

legalábbis francia környezetben nevelkedett – jelentette ki határozottan Lyon. – Van még

néhány homályos pont a múltjában, de azokra is hamarosan fényt derítek.

– Miért érdekel ennyire, Lyon?

– Magam sem tudom igazán. Eleinte azt hittem, pusztán a kíváncsiság hajt, de most…

– Eleinte? Úgy beszélsz, mintha hónapok óta ismernéd a nőt.

Lyon megrántotta a vállát. Elvett a pohárszékről két poharat, s mindkettőt teletöltötte.

Megvárta, míg barátja ajkához emeli az italt, és jókorát húz belőle, s csak aztán kérdezte meg:

– Hogy van a kezed, Jack?

Szükségtelen említeni, hogy Lyon tökéletesen elégedett volt szavai hatásával. Rhone majd’

megfulladt a félrenyelt konyaktól. Köhögés közben tiltakozva rázta a fejét. Nevetséges,

gondolta Lyon halk sóhajjal. És bosszantó is.

Megvárta, míg barátja némileg összeszedi magát.

– Miért nem szóltál, hogy anyagi gondjaid vannak? – kérdezte végül. – Miért nem hozzám

fordultál?

– Anyagi gondjaim? Fogalmam sincs miről beszélsz – tiltakozott Rhone, de hazugsága

túlságosan átlátszó volt. – A pokolba! – morogta. – Sohasem tudtam hazudni neked.

– Elment a józan eszed? Életed hátralévő részét a newgate-i börtönben akarod tölteni,

Rhone? Te is tudod, csak idő kérdése, hogy lelepleződj.

– Lyon, hadd magyarázzam meg – dadogta Rhone. – Az apám mindenét elvesztette. A saját

birtokaimat zálogosítottam el, hogy kifizessem az adósságait, de…

– Tegnap óta neked és az apádnak nincsenek többé adósságaitok – közölte Lyon. –

Nyugodtan dühöngd ki magad, aztán lépj túl rajta! – követelte éles hangon. – Kifizettem a

hitelezőket. Természetesen a te nevedben.

– Hogy mertél beleavatkozni?! – üvöltötte Rhone, arca elvörösödött dühében.

– A fenébe, valakinek meg kellett tennie! – vágott vissza Lyon. – Az apád legalább olyan

sokat jelent számomra, mint számodra. Csak az isten tudja, hányszor állt közém és apám közé

gyerekkoromban, hogy megvédjen.

Rhone valamivel nyugodtabban bólintott.

– Visszafizetek mindent, Lyon, mihelyt…

– Nem fizetsz vissza semmit! – kiáltotta Lyon haragra gerjedve. Mély levegőt vett, hogy

lehűtse magát. – Emlékszel, milyen állapotban voltam, amikor Lettie meghalt?

Rhone-t meglepte a hirtelen témaváltás.

– Emlékszem – biccentett.

– Akkor mellettem álltál és támogattál. Te vagy az egyetlen, aki tud Jamesről. Kértem

valaha is, hogy megfizethessem a barátságodat?

– Nem, dehogy. Azzal vérig sértettél volna.

Hosszú, feszült pillanat következett, végül Rhone elvigyorodott.

– Elmondhatom legalább az apámnak, hogy te…

– Nem – vágott közbe Lyon. – Nem akarom, hogy tudja, tisztában vagyok a dolgaival. Hadd

higgye, hogy a fia az egyetlen, aki tud a történtekről, és ő sietett a segítségére.

– De Lyon, biztosan…

– Hagyjuk a dolgot, Rhone! Az apád büszke ember. Ne foszd meg a méltóságától!

Rhone ismét biccentett.

– Elmondanád, mennyit tudsz az apám dolgairól?

– Természetesen felismertelek Bakernél – kezdte, és elmosolyodott barátja döbbenete láttán.

– Ostobaság volt tőled, hogy…

– Nem számítottam rá, hogy ott leszel – motyogta Rhone. – Tényleg, miért mentél el Baker

fogadására? Te sem bírod jobban a fickót, mint én.

Lyon halkan elnevette magát.

– Néha még a legalaposabban kigondolt tervbe is hiba csúszhat – mondta vontatott hangon.

– Nos, ami apádat illeti, minden jó tulajdonsága ellenére még mindig roppant naiv, ugye,

Rhone? Baker volt az, aki az egész játékot megszervezte. Nézzük csak, jól tudom-e! Buckley-

t, Stantont és Wellinhamet is bevonta a csalásba. Csupa hétpróbás gazember. Nos, Rhone,

pontos voltam a neveket illetően?

Rhone döbbenten meredt barátjára.

– Honnan tudod mindezt?

– Komolyan azt hiszed, hogy nem tudtam a kis klubjukról? Nem az apád az egyetlen

áldozatuk.

– Ezek szerint mindenki tudja, mi történt apámmal?

– Nem, apádat nem fenyegeti botrány. Hallottam volna róla, ha így lenne.

– Már jó ideje nem jársz társaságba, Lyon. Hogyan lehetsz ennyire biztos benne?

Lyon bosszankodva nézett barátjára.

– Az én múltammal nem gondolhatod komolyan ezt a kérdést.

– Attól tartottam, már berozsdáltál – vigyorodott el Rhone. – Apám még mindig a vidéki

birtokán rejtőzik. Annyira szégyelli, hogy ilyen könnyen rászedték, hogy nem is akar

mutatkozni. Örülni fog, ha megtudja, más sem volt okosabb nála.

– Igen, nyugodtan előbújhat az kuckójából. Te pedig hagyj fel ezzel az ostoba

rablópandúrosdival! Előbb-utóbb úgyis elkapnának.

– Te soha nem adnál fel – jelentette ki mély meggyőződéssel Rhone.

– Az igaz – ismerte be Lyon. – Meséld el, hogyan is volt a dolog! Baker megjelölte a

kártyákat?

– Igen. Mindannyian közönséges csalók, és apám ettől csak még megalázóbbnak tartja a

történteket. Úgy érzi, mintha lóvá tették volna.

– Lóvá is tették – mondta Lyon. – Akkor feladod, Rhone?

– A fenébe, Lyon! – horkant fel Rhone. – Égek a vágytól, hogy kiegyenlítsem a számlát.

Lyon nagyot kortyolt az italából.

– Ez már az én szakterületem – mormolta. – Azt hiszem, egy kis szerencsejátékkal

elrendezhetjük a dolgot.

Elvigyorodott, amikor Rhone végre felfogta szavai értelmét.

– Arra gondolsz, hogy etessük meg velük, amit főztek, csaljuk meg a csalókat?

– Könnyű feladat lenne.

Rhone nagyot csapott az asztalra, majd fájdalmasan felnyögött.

– Mindig megfeledkezem a sérülésemről – szabadkozott. – Számíthatsz rám, Lyon. A

részletek kidolgozását rád bízom. Ahogy te is mondtad, a cselvetés inkább a te szakterületed.

– Ezt bóknak veszem – nevetett Lyon.

Újabb kopogás szakította félbe beszélgetésüket.

– Mi az ördögöt akarsz már megint? – kiáltott ki Rhone.

– Elnézését kérem, hogy ismét zavarom, uram, de Christina hercegnő szeretné látni önt –

kiáltott vissza az inas.

Rhone döbbenten bámult, és Lyon sem látszott örülni a hírnek. Haragos pillantást vetett

barátjára.

– Te hívtad ide, Rhone? Csak nem szemet vetettél rá?

– Nem. Úgy látszik, mégis hatott rá a vonzerőm – mondta, és elvigyorodott Lyon gyilkos

tekintete láttán. – Szóval jól sejtettem. Mégiscsak több egyszerű kíváncsiságnál, amit a mi kis

hercegnőnk iránt érzel.

– Christina nem a mi kis hercegnőnk! – csattant fel Lyon. – Ő egyedül az enyém.

Megértetted?

Rhone bólintott.

– Csak tréfáltam – sóhajtott. – Küldd be a hercegnőt! – kiáltott ki inasának.

Lyon nem mozdult a helyéről. Az ajtó kitárult, s Christina besietett. Lyont megpillantva

megtorpant.

– Ó, nem akartam megzavarni a beszélgetésüket, uraim. Majd később visszajövök, Rhone.

A lány bosszús pillantást vetett Lyonre, majd sarkon fordult, és az ajtó felé indult.

Lyon hangosan felsóhajtott. Poharát gondosan letette az asztalra, és felállt. Christina a

szeme sarkából észrevette a mozdulatot. Tudomást sem vett Rhone könyörgéséről, hogy

maradjon, határozott léptekkel ment tovább a kijárat felé.

Lyon akkor érte utol, amikor Christina megfogta a kilincset. Két kezét az ajtónak támasztva

csapdába ejtette a lányt, mellkasa a lány hátához ért. Elmosolyodott, amikor látta, hogyan

merevedik meg Christina válla.

– Ragaszkodom hozzá, hogy maradj – súgta a fülébe.

Christina megremegett. Lassan megfordult, és Lyon szemébe nézett.

– Én pedig ragaszkodom ahhoz, hogy távozhassak, uram – suttogta, és megpróbálta eltolni

magától a férfit.

Lyon meg sem rezzent. Csibészesen rámosolygott, aztán lehajolt, és megcsókolta.

Rhone kaján kuncogása zavarta meg az élvezetben. Nyomban véget vetett a csóknak.

Christina fülig vörösödött a bizalmas közeledés miatt. Talán nem tudja ez az ember, hogy

egy harcosnak nem illik kimutatnia mások előtt az érzelmeit? A lány úgy vélte, nem. Lyon

rákacsintott, majd kézen fogta és visszavonszolta a szobába.

A lány világoskék ruhát viselt. Lyon azt is ellenőrizte, nem felejtett-e el Christina cipőt

venni. Megkönnyebbülten látta, hogy nem.

Rhone visszasietett az íróasztal mögé, és helyet foglalt. Sebesült kezét ismét az ölébe

rejtette.

Christina nem akart leülni. Lyon mellett állt, és mindent elkövetett, hogy semmibe vegye a

férfit. Lyon újra feltette lábát Rhone íróasztalára, majd a poharáért nyúlt. Christina zsémbes

pillantást vetett rá. Ha ennél is lazább lenne a férfi, már mélyen aludna.

A helyzet egyre kínosabbá vált. Rhone várakozva nézett a lányra. Christina kék tégelyt

szorongatott a bal kezében, miközben hasztalanul próbált kiszabadulni Lyon szorításából. A

férfi mintha elfelejtette volna elengedni.

– Van valami különleges oka, amiért beszélni kívánt velem? – kérdezte Rhone kedvesen.

Szerette volna megnyugtatni a lányt. Szegényke szörnyen rémültnek látszott.

– Reméltem, hogy egyedül találom – mondta Christina, s jelentőségteljesen Lyonre nézett. –

Ha jól sejtem, éppen távozni készült, uram.

– Téved – vágta rá Lyon kurtán, ám annál vidámabb hangon. Christina önkéntelenül

elmosolyodott.

– Négyszemközt szeretnék beszélni a gróf úrral, ha nincs kifogása ellene.

– De nagyon is van kifogásom ellene, édesem – morogta Lyon, és megszorította a lány

kezét, aztán egyetlen mozdulattal kibillentette az egyensúlyából.

Christina pontosan ott találta magát, ahol Lyon látni akarta. A lány nyomban küzdeni

kezdett, hogy kiszabaduljon Lyon öléből, de a férfi csak átkarolta a derekát, és szorosan

magához ölelte.

Rhone ámultan figyelte az eseményeket. Még sohasem látta barátját ilyen spontán módon

viselkedni. Az effajta birtoklási vágy pedig egyáltalán nem volt jellemző rá.

– Christina hercegnő, nyugodtan beszélhet Lyon előtt – mondta a lánynak.

– Valóban? – vonta fel Christina a szemöldökét. – Ezek szerint ő is tudja?

– Lyon előtt nincsenek titkaim – jelentette ki Rhone, látva a lány habozását. – Nos, elárulná,

miért kívánt beszélni velem?

– Csak érdeklődni szerettem volna az egészségi állapota iránt.

Rhone meglepetten pislogott.

– Köszönöm, jól vagyok – mondta feszengve. – Mindössze ennyit akart tőlem?

Kerülgetik a dolgot, mint macska a forró kását, gondolta Lyon.

– Rhone, Christina azt szeretné tudni, hogy van a kezed. Igaz, Christina?

– Ó, hát tényleg tudja – fordult a lány Lyon felé.

– Ön is tudja? – nyöszörögte Rhone.

– Tudja – erősítette meg Lyon, és jót mulatott barátja elképedt arckifejezésén.

– A fenébe, akad egyáltalán olyan ember Londonban, aki nem tudja?

– Szánalmas vagy – jelentette ki Lyon.

– A szeme árulta el – magyarázta Christina, ismét magára vonva a férfiak figyelmét. – Ezt a

különleges zöld árnyalatot nehéz lenne elfelejteni. – Elhallgatott, és jóindulatú pillantást vetett

a férfira. – És maga egyenesen rám nézett. Nem szándékosan ismertem fel, csak úgy

megtörtént – fejezte be, s finom mozdulattal felvonta a vállát.

– Játsszunk nyílt kártyákkal! – hajolt előre Rhone, és Christina szemébe nézett.

– Nem értem – csodálkozott a lány. – Nincs nálam semmiféle kártya.

– Christina mindent szó szerint vesz, Rhone. Egy idő után belebolondul az ember. Hidd el

nekem, tudom, miről beszélek.

– Ez igazán szívtelenség öntől, Lyon – jelentette ki Christina, és vádlón nézett a férfira. –

Fogalmam sincs, mit akar azzal mondani, hogy mindent szó szerint veszek. Ez talán valami

újabb sértés akar lenni?

– Rhone csak azt akarta tudni, beszélhet-e szabadon önnel – sóhajtott fel Lyon. – Az

ördögbe is, úgy érzem magam, mint egy tolmács.

– Természetesen szabadon beszélhet – mondta Christina. – Senki sem tart kést a torkához,

Rhone. Hoztam gyógyírt magammal, és szeretnék gondoskodni a sérüléséről. Arra gondoltam,

biztosan nem tudta rendesen ellátni a sebet.

– Az orvosomat mégsem hívathattam, nem igaz?

– Ó, persze, hogy nem. Azonnal lelepleződött volna – mondta Christina. Felpattant Lyon

öléből, s Rhone-hoz sietett. A férfi nem tiltakozott, amikor Christina lefejtette kezéről a

rosszul felrakott kötést.

A két férfi figyelte, ahogy a lány kinyitja a tégelyt. Dögletes bűz csapta meg az orrukat.

– Szent ég, mi van benne? Rothadt falevél?

– Igen – felelte Christina. – Többek között.

– Csak tréfáltam – mondta Rhone.

– De én nem.

– Ez a bűz önmagában elég, hogy távol tartson tőlem mindenkit. A legjobb álca – motyogta

Rhone. – Mi van még benne? – szagolt bele újra a tégelybe.

– Biztos vagyok benne, hogy nem akarja tudni.

– Jobb, ha nem kérdezősködsz, Rhone – javasolta Lyon. – Christina válaszai csak

összezavarnak.

Rhone megfogadta barátja tanácsát. Némán figyelte, ahogy Christina nagy adag barna színű

masszát ken a sebére, majd újra bekötözi a kezét.

– Igazán kellemes az illata, Rhone. A balzsam szaga persze hamarosan elnyomja majd.

– Kellemes az illatom? – Rhone úgy nézett a lányra, mintha az legalábbis Anglia koronáját

nyújtotta volna át neki. Úgy vélte, illendő viszonoznia a bókot. – Ön pedig úgy illatozik, mint

egy virág – mondta, majd rögtön fel is nevetett. Micsoda ostobaság ilyet mondani. Nem

hazudott persze, de akkor sem úriemberhez méltó megjegyzést tenni egy hölgy illatára. – Az

ön szeme sokkal különlegesebb, mint az enyém. Még sohasem láttam ilyen gyönyörű kék…

– Elég lesz már! – mordult közbe Lyon. – Christina, siessen azzal a kötözéssel!

– Miért?

– Lyonnek nem tetszik, hogy ennyire közel áll hozzám – magyarázta Rhone.

– Add fel, Rhone! – mondta Lyon kemény hangon. – Nem fogod elcsábítani Christinát.

Pazarold valaki másra a vonzerődet!

– Lady Diana szívesen venné a közeledését, Rhone – vetette közbe Christina, majd

elmosolyodott, amikor látta, hogyan reagál a két férfi. Rhone zavarba jött, Lyon megdöbbent.

– Lyon, nem vagyok a tulajdona, ezért nincs joga egy másik úriembernek parancsolgatnia. Ha

azt szeretném, hogy Rhone a figyelmével tüntessen ki, akkor szólnék neki.

– Miből gondolja, hogy Lyon húga szeretné, ha udvarolnék neki? – érdeklődött Rhone. Úgy

tűnt, Christina megjegyzése fölöttébb felkeltette a kíváncsiságát.

A lány előbb gondosan lezárta a tégelyt, s csak azután válaszolt.

– Maguk, angolok, néha annyira vakok tudnak lenni. Nyilvánvaló, hogy Lady Diana

szerelmes önbe, Rhone. Elég a szemébe néznie, hogy lássa benne a csodálatot. S ha felidézi,

hányszor fordult Diana után vágyakozva, ön is rájönne, hogy az Isten is egymásnak teremtette

magukat.

– Jóságos isten! – nyögte Lyon, de sem Christina, sem Rhone nem figyelt rá.

– Hogyan állíthatja ezt ilyen biztosan? – kérdezte Rhone. – Mindössze egyszer találkozott

Dianával, és akkor sem töltött vele tizenöt percnél hosszabb időt. Nem, azt hiszem, ön csak

képzelődik, hercegnő. Diana még gyermek, Christina.

– Higgyen, amit akar – vont vállat a lány. – Aminek meg kell történnie, az úgyis

megtörténik.

– Hogy mondta? – nézett rá zavartan Rhone.

Lyon a fejét csóválta. Jó volt látni, hogy nem ő az egyetlen, akit cserben hagy a józan esze

Christina közelében.

– A sors keze, Rhone – vetette közbe.

– Most már igazán mennem kell. Patricia néni azt hiszi, hogy a szobámban vagyok –

vallotta be. – Attól tartok, ezentúl meg kell bíznia bennem, Rhone. Vagy szólítsam inkább

Jacknek?

– Nem!

– Csak tréfáltam, uram. Ne legyen már annyira elkeseredett! – vigasztalta Christina.

Rhone felsóhajtott. Christina keze után nyúlt, hogy köszönetet mondjon neki, amiért

gondoskodott a sebesüléséről.

A lány olyan gyorsan mozdult, hogy Rhone már csak a levegőt markolta. Mielőtt akár

pislantani tudott volna, Christina már ismét Lyon széke mellett állt.

Lyon legalább annyira meglepődött, mint barátja, ugyanakkor végtelen elégtétellel töltötte

el, hogy a lány – bár valószínűleg nem is volt tisztában azzal, mit tesz – ösztönösen visszatért

hozzá. Ez is egyfajta győzelem, nem igaz?

– Christina, ha felismert, miért nem árult el Bakernek és a többi vendégnek? – kérdezte

Rhone.

A lány megsértődött a kérdésen.

– Nekik maguknak kell kitalálniuk – jelentette ki. – Én sohasem árulnám el senki bizalmát.

– De én nem kértem rá, hogy tartsa meg a titkomat – dadogta Rhone.

– Ne akard őt megérteni, Rhone – tanácsolta Lyon vigyorogva. – Hiábavaló erőfeszítés

lenne.

– Akkor legalább annyit áruljon el, Christina, hogy látta-e, ki dobta a kést! – kérte a gróf.

– Nem, Rhone. Igazság szerint annyira meg voltam rémülve, hogy nem mertem hátranézni.

Ha Lyon nem lett volna ott, hogy megvédjen, talán el is ájulok.

Lyon megpaskolta a lány kezét.

– A pisztoly nem volt megtöltve – tiltakozott Rhone. – Csak nem képzeli, hogy képes

lennék bárkit is megsebezni?

Lyon türelemért fohászkodott.

– Nem hiszem el, hogy képes voltál töltetlen fegyverrel berontani Bakerhez!

– Igen, minek vitt magával üres fegyvert? – értetlenkedett Christina.

– Mert csak megrémíteni akartam őket, nem megölni – motyogta Rhone. – Megtennétek,

hogy nem bámultok így rám? A tervem bevált, nem igaz?

– De igen – bólintott a lány.

– Ki tudod nyomozni, ki sebesített meg, Lyon – fordult barátjához Rhone.

– Minden bizonnyal.

Christina összevonta a szemöldökét. Lyon nagyon magabiztosan beszélt.

– Mit számít, ki volt az?

– Lyon imádja a rejtélyeket – jelentette ki Rhone. – Ha jól emlékszem, Bakerék erkélye

legalább tizenöt méterre van a lenti terasztól. Bárki volt is az…

– Csak hat méter, Rhone – vágott közbe Lyon. – És az erkélyre különben sem lehet

felmászni. Túl rozoga a korlát ahhoz, hogy elbírjon egy embert.

– Akkor bárki is volt az, mögötted kellett rejtőznie… valahol – vont vállat Rhone. – Nem,

az lehetetlen. Nos, istennek hála, a fickó rosszul célzott.

– Miért mondja ezt? – kérdezte Christina.

– Mert még élek.

– Azt hiszem, az illető nagyon is jól célzott – jelentette ki a lány. – Ha meg akarta volna ölni

önt, azt hiszem, meg is teszi. Talán csak a fegyvert akarta kiütni a kezéből, Rhone.

Christina hirtelen rájött, hogy túl magabiztosan beszél. Lyon különös, fürkésző tekintettel

figyelte.

– De ez is csak egy lehetőség – tette hozzá gyorsan. – Az is lehet, hogy tévedek, és a

gazfickó tényleg rosszul célzott.

– Miért jött ide? – kérdezte Lyon. – Miért tartotta fontosnak, hogy ellássa Rhone sérülését?

– Igen? Miért? – kapott a szón Rhone.

– Most komolyan megsértett – jelentette ki a lány. – Ön megsérült, és én csak segíteni

akartam.

– Ez volt az egyetlen ok, amiért idejött? – akarta tudni Lyon.

– Nos, volt rá más okom is – ismerte be Christina. – Nem azt mondta nekem, hogy ön Lyon

egyetlen barátja?

– Lehetséges, hogy tettem ilyen kijelentést.

– Pontosan ezt mondta. Én sohasem felejtek el semmit – kérkedett a lány. – És úgy tűnt,

Lyonnek szüksége van barátokra. Továbbra is megőrzöm a titkát, Rhone, és meg kell ígérnie,

ön sem árulja el, hogy itt jártam. A grófnő szörnyen felháborodna, ha tudomást szerezne róla.

– Rhone sem felel meg? – kérdezte Lyon, s hangján érződött, milyen remekül szórakozik.

– Nem felelek meg? – csodálkozott a gróf. – Minek nem felelek meg?

Christina úgy tett, mint aki meg sem hallotta a kérdést. Indult volna ki az ajtón, de Lyon

hangja megállította.

– Christina!

– Igen, Lyon?

– Én nem tettem ígéretet.

– Igen, de ön soha… hiszen nem is kedveli a grófnőt. Nem mondaná el neki…

– Hazaviszem, szerelmem.

– Nem vagyok a szerelme.

– Dehogyisnem.

– Inkább gyalog mennék.

– Rhone, szerinted mit szól majd a grófnő, ha megtudja, hogy az unokahúga egyedül kószál

a városban, és idegen férfiakat látogat?

– Ön tisztességtelenül küzd, Lyon. Ez nem szép tulajdonság.

– Én soha nem küzdök tisztességesen.

A lány megadón felsóhajtott.

– A hallban megvárom, maga… hitvány alak.

Christina bevágta maga mögött az ajtót, hogy ezzel is kifejezze, mennyire haragszik a

férfira.

– A hercegnő egyáltalán nem az, akinek látszik – jegyezte meg Rhone. – Angoloknak

nevezett bennünket, mintha idegenek lennénk. Ennek nincs túl sok értelme, ugye?

– Semminek sincs értelme, amit Christina mond, de ne feledd, ő nem Angliában

nevelkedett. – Lyon felállt, nagyot nyújtózott, majd az ajtó felé indult. – Egészségedre a

konyakot, Rhone. Megyek, belevetem magam a csatába.

– Csatába? Mi az ördögről beszélsz?

– Nem miről, Rhone, hanem kiről. Természetesen Christináról beszélek.

Barátja nevetése követte Lyont az ajtón túlra. Christina a bejárati ajtó mellett várt rá. Karba

font kézzel állt, és meg sem próbálta leplezni haragját.

– Mehetünk, Christina?

– Nem. Gyűlölöm a kocsikat, Lyon. Kérem, hadd menjek inkább gyalog! Csak néhány

utcányira lakom innen.

– Persze, hogy gyűlölöd – mondta vidám hangon a férfi. – Miért is nem vettem észre

hamarabb? – Megfogta a lány könyökét, s a kocsihoz vezetve szinte betuszkolta. – Gondolom,

a kocsi is zavar – mondta, amikor már egymással szemben ültek odabent. – Úgy, mint a

nyereg.

– Nem egészen. Csak nem szeretem a bezártságot. Mindig úgy érzem, hogy menten

megfulladok. Ugye nem mondod el a grófnőnek, hogy engedély nélkül eljöttem otthonról?

– Nem hát. Félsz a grófnőtől, Christina?

– Nem félek tőle, csak arról van szó, hogy ő az egyetlen rokonom, és nem szeretném

felidegesíteni.

– Franciaországban születtél, Christina? – hajolt előre Lyon, és megfogta a lány kezét.

Kedves hangja, megnyugtató mosolya egyetlen pillanatra sem tévesztette meg Christinát.

Jól tudta, a férfi csak arra vár, hogy lankadjon a figyelme.

– Ha egyszer meg akarsz tudni valamit, soha nem adod fel, ugye, Lyon?

– Ahogy mondod, kedvesem.

– Micsoda szégyentelen alak vagy! Ne mosolyogj! Hiszen ez sértés, vagy nem?

– Franciaországban születtél?

– Igen – hazudta a lány. – Most elégedett vagy? Befejezed végre a vég nélküli

kérdezősködést?

– Miért zavar, ha a múltad felől kérdezősködöm?

– Csak a magánéletem szeretném védeni.

– Az édesanyáddal éltél?

Mint a kutya, amelyik nem engedi ki a szájából a koncot, gondolta a lány. Nem fogja

feladni. Itt az ideje, hogy kielégítse valamelyest a kíváncsiságát.

– Egy kedves házaspár, Summertonék neveltek fel. Angolok voltak ugyan, de nagyon

szerettek utazni. Az egész világot bejártam velük. Mr. Summerton jobban szeretett franciául

beszélni, ezért tudok én is jobban franciául, mint angolul.

Christina feszültsége lassan felengedett. Látta Lyon arcán, hogy minden szavát elhiszi.

– A grófnőnek nehéz természete van, de ezt bizonyára te is tudod. Mióta összeveszett

Summertonékkal, még beszélnem sem szabad róluk. Feltételezem, azt szeretné, ha mindenki

azt hinné, hogy ő nevelt fel. Nem tudok hazudni – jelentette ki Christina rezzenéstelen arccal.

– De mivel Patricia néni nem engedi, hogy bárkinek is elmondjam az igazságot, úgy

döntöttem, legjobb lesz, ha hallgatok, amikor a múltamról kérdeznek. Tessék, most már

elégedett vagy?

Lyon hátradőlt az ülésen, és bólintott. Láthatóan kielégítette a vallomás.

– Hogyan találkoztál ezekkel a Summertonékkal?

– Az édesanyám közeli barátai voltak – felelte Christina, és elmosolyodott. – Kétéves

lehettem, amikor anyám megbetegedett. Ekkor bízott Summertonék gondjaira. Megbízott

bennük, és nem akarta, hogy a nővére legyen a gyámom… és Summertonéknak nem lehetett

gyerekük.

– Édesanyád okos asszony volt – jegyezte meg Lyon. – A vén sárkány csak tönkretett volna.

– Ó istenem, Elbert előtted is vén sárkánynak titulálta a nénikémet? Azt hiszem, komolyan

beszélnem kell a fejével. Úgy tűnik, mérhetetlenül gyűlöli a nagynénémet.

– Szerelmem, a nagynénédet mindenki gyűlöli.

– Nos, befejezted a vallatást?

– Hol hallottál oroszlánüvöltést, Christina, és hol láttál bölényeket?

A férfinak olyan emlékezete van, mint a gyermeknek, akinek cukorkát ígértek. Nem felejt el

semmit.

– Sok időt töltöttem Franciaországban Mr. Summerton munkája miatt. De a drága ember

imádta a feleségét, és engem is lányaként szeretett, ezért mindig magával vitt minket az

utazásaira. Lyon, most már igazán elegem van a kérdéseidből!

– Csak még egy kérdést engedj meg. Elkísérhetlek szombaton Creston báljára? Az illem

ellen sem vétünk, mert Diana is velünk tart.

A hintó megállt Christina otthona előtt. Lyon kinyitotta az ajtót, kiszállt, és kisegítette a

lányt. Kezét egy kicsit tovább a derekán felejtette, mint szükséges volt, de Christina

egyáltalán nem bánta.

– Mondd meg a nagynénédnek, hogy már minden el van rendezve. Kilenckor érted jövök.

– Azt hiszem, minden rendben lesz. A nénikémnek nem is kell tudni róla. Vidékre megy

aznap, egy beteg barátnőjét látogatja meg. Ha nem szólok neki a bálról, akkor nem is kell

hazudnom. Ugye, az nem ugyanaz, ha a grófnő azt hiszi, hogy itthon leszek? Vagy ez esetben

a hallgatás mégis hazugságnak számít?

– Te tényleg nem tudsz hazudni, ugye, édesem? – mosolyodott el Lyon. – Ez igazán nemes

tulajdonság – tette hozzá.

Most nem szabad nevetnie, mert Lyon akkor biztosan gyanút fog, figyelmeztette magát

Christina.

– Tényleg nem – súgta szemlesütve.

– Nem is tudod, mennyire örülök, hogy végre találtam egy nőt, akinek magas erkölcsi

normái vannak.

– Köszönöm, Lyon. Kérdezhetek én is valamit?

Elbert éppen ekkor nyitotta ki az ajtót, elvonva Christina figyelmét. A lány a komornyikra

mosolygott, és intett neki, hogy menjen be.

– Majd én bezárom az ajtót, Elbert. Köszönöm.

Lyon türelmesen megvárta, míg a lány visszafordul felé.

– Mit akartál kérdezni?

– Ó, igen. Először is azt szeretném tudni, hogy ott leszel-e Sir Hunt estélyén csütörtök este.

– Te elmész rá?

– Igen.

– Akkor én is ott leszek.

– Csak még egy utolsó kérdés, kérlek.

– Igen? – kérdezte Lyon mosolyogva. Christina hirtelen nagyon félénkké vált, egészen

elpirult, és a tekintete is kerülte az övét.

– Feleségül vennél, Lyon? Csak egy kis időre.

– Tessék?!

Lyon nem akart kiabálni, de a lány akkora ostobaságot mondott… Biztosan rosszul értette.

Házasság? Csak egy kis időre? Nem, biztosan félrehallott valamit.

– Mit is mondtál? – kérdezte nyugalmat erőltetve magára.

– Elvennél feleségül? Gondold át, Lyon, aztán értesíts, hogyan döntöttél! Viszontlátásra.

Azzal az ajtó becsukódott, mielőtt Lyonwood márkija egyetlen szót szólhatott volna.

H E T E D I K F E J E Z E T

Több mint három hétbe telt, mire Mylala talált egy hajóskapitányt, aki vállalta,

hogy segít a szökésben. Nem is tudom, mihez kezdtem volna hűséges komornám

nélkül. Habozás nélkül segített nekem mindenben, pedig tudta, hogy ezzel

veszedelembe sodorja a családját és a barátait. Hallgattam a tanácsaira, hiszen ő

hosszú évek óta élt a palotában, és ismerte a férjem szokásait.

Úgy kellett tennem, mintha mi sem történt volna. Igen, a szerető feleséget

játszottam, miközben minden éjjel Edward haláláért imádkoztam. Mylala azt

tanácsolta, semmit ne vigyek magammal. Amikor eljön a szökés ideje, egy szál

ruhában vágjak neki az útnak.

Két nappal a tervezett indulás előtt, ismét átosontam Edward lakrészébe.

Óvatosságból megint a rejtekajtón mentem be, hátha ott találom Nicolle-t. Edward

ezúttal egyedül volt. Az íróasztalánál ült, és egy hatalmas, csillogó zafírt tartott a

kezében. Az asztalon még vagy húsz drágakő hevert. Edward úgy becézgette őket,

mint a szeretőjét szokta. Az árnyékban rejtőzve figyeltem. Az őrült ember még beszélt

is a kövekhez. Néhány perc múlva egy zacskóba söpörte őket, amit egy fekete,

lakkozott ládikóba csúsztatott, aztán felállt, és a ládikót bezárta egy titkos fali

rekeszbe.

Visszamentem a szobámba, és elmeséltem a komornámnak, hogy mit láttam. Mylala

azt felelte, hogy ő úgy hallotta, a kincstár teljesen üres. Végül arra a következtetésre

jutottunk, hogy a forradalom közelebb van, mint gondoltuk. A férjem az állam pénzét

ékszerekbe fektette, mert azokat könnyebben magával tudja vinni, ha el kell hagynia

az országot.

Elhatároztam, hogy ellopom az ékköveket. Fájdalmat akartam okozni Edwardnak,

bármi módon. Mylala ellenezte a tervemet, de én nem törődtem vele. Akkor már

minden mindegy volt. A drágakövek a népet illetik, és én megfogadtam, hogy egy

napon visszajuttatom a drágaságokat nekik.

Istenem, milyen naiv voltam! Azt hittem, sikerül elmenekülnöm apád elől.

Naplóbejegyzés

1795. szeptember 1.

Christina a kora reggeli órákat szerette a legjobban, mert azok teljesen az övéi voltak.

Békés, csendes időszak volt ez, mivel a grófnő délnél előbb ritkán hagyta el a szobáját.

Reggeli teáját és pirítósát szerette az ágyban elkölteni, és csupán akkor szegte meg ezt a

szokását, amikor valami fontos látogatót várt, akit nem sikerült meggyőznie, hogy későbbi

órán jöjjön.

Christina rendszerint már felöltözött, és tennivalóival is végzett, mire a hajnali nap fénye

felmelegíthette volna a várost. Volt ugyan egy komorna a házban, de Beatrice-nek éppen elég

volt a grófnő parancsait teljesíteni. Ezért Christina maga gondoskodott a ruhatáráról, és ő

tartotta rendben a szobáját is. Valójában örült, hogy nagynénje teljesen kisajátítja a komornát.

Így legalább a saját szobájában nem kellett színlelnie. S mivel Beatrice csak ritkán nyitott rá,

nem kellett reggelente a lepedőjét sem összegyűrnie, hogy azt a látszatot keltse, az ágyban

aludt.

Miután bezárta maga mögött szobája ajtaját, elengedhette magát. Nem kellett többé éberen

őrködnie, mint mond, vagy mit tesz. Esténként fogta a takaróját, az ablak elé vitte, és a

kemény padlón hajtotta álomra a fejét.

Szobája magányában nem kellett erősnek sem lennie. Nyugodtan kisírhatta magát, feltéve,

hogy ezt halkan tette. A sírás a gyengeség jelének számított a dakotáknál, ezért Christina – bár

senki sem látta könnyeit – egy cseppet szégyellte magát.

A konyha mögött megbúvó parányi kert volt Christina másik birodalma. A hajnali órákat

általában mindig itt töltötte. Kizárta a város zajait és a kidobott szemét bűzét, kibújt a

cipőjéből, és meztelen lábával boldogan dagasztotta a puha, nedves talajt. Amikor a harmatot

felszárította a felkelő nap melege, Christina feltöltődve tért vissza a ház kitöréssel fenyegető

káoszába.

A kertben, a természet közelségében töltött órák segítették át a nap hátralevő részén.

Általában itt, a nyugodt környezetben gondolta végig megoldásra váró problémáit. Bár, mióta

Lyonwood márkijával találkozott, Christina csak a férfira tudott gondolni.

Az első pillanattól vonzódott hozzá, mióta csak meglátta. Amikor Sir Reynolds oroszlánnak

szólította, érdeklődése azonnal feltámadt. Amikor pedig a szemébe nézett, a szíve nyomban

rabul esett. A sötét tekintetben bujkáló sebezhetőség annyira megindította, hogy

legszívesebben átölelte volna a férfit.

Igen, Lyon az a férfi, akinek szüksége van valakire, aki odafigyel rá. Christina úgy vélte, a

márki legalább annyira magányos, mint ő, bár maga sem értette, miből jutott erre a

gondolatra. Lyonnek ott a családja, ráadásul a Társaság tiszteletreméltó tagja, igaz, sokan

tartanak is tőle. Igen, az előkelők fejet hajtanak rangja és vagyona előtt. Ezek ugyan Christina

szemében nem képviseltek igazi értéket, de Lyon világában nagyon is fontosak.

Lyon azonban mégis különbözött előkelő társaitól. Christina hamar észrevette, hogy a férfi

nem engedelmeskedik semmilyen törvénynek, és a saját szabályai szerint él.

Christina tudta, illetlen dolog volt házassági ajánlatot tennie Lyonnek. A fehérek szokásai

szerint a férfinak kell megkérnie a nő kezét, nem pedig fordítva. Rengeteget töprengett a

dolgon, míg végül úgy döntött, nincs más választása, meg kell szegnie ezt a szabályt, ha

férjhez akar menni, mielőtt apja Angliába érkezik.

Sajnos, az időzítés nem volt a legszerencsésebb. Látta a férfi arcán, mennyire

megdöbbentette a sietősen elhadart kérdés. Ez nagyon aggasztotta. Csak azt nem tudta

eldönteni, Lyon kacagni akart, vagy inkább dühösen ordítozni.

Mindazonáltal Christina biztos volt benne, hogy Lyon igent fog mondani kérésére, mihelyt

túljut kezdeti döbbenetén. Hiszen beismerte, hogy szeret vele lenni, szereti megérinteni. Lyon

oldalán sokkal elviselhetőbb lesz az élet ebben a különös országban, efelől kétsége sem volt.

És különben is, csak egy rövid időről van szó… nem akarja örökre a férfi nyakába varrni

magát, ahogy nagynénje szokta volt mondogatni.

Mellesleg, Lyonnek nincs is más választása, nem igaz?

Elvégre ő, Christina a dakoták oroszlánja. Lyonnek muszáj őt feleségül vennie.

Ez a sorsa.

Lyon úgy érezte, soha sem jön el a csütörtök este. Mire belépett Sir Hunt házába, az őrület

határán állt. Valahányszor eszébe jutott Christina vérlázító ajánlata, vagy dühöngeni kezdett,

vagy a legmélyebb kétségbeesésbe süllyedt. Rájött végre, hogy mire megy ki a játék. A lány

házasságot akart – házasságot és a vele járó vagyont, mint minden nő a királyságban.

Önmagára legalább annyira haragudott, mint Christinára. Az ösztönei ezúttal

cserbenhagyták. Az első pillanattól tudnia kellett volna, mire készül a lány. Az ég szerelmére,

pontosan az történt vele, amivel Rhone-t vádolta: áldozatul esett egy csinos arcocska rafinált

kacérkodásának.

Lyon olyan undort érzett, hogy legszívesebben üvölteni kezdett volna. Az első adandó

alkalommal helyre teszi a lányt, az biztos. Nem házasodik meg újra! Elég volt egyszer! Ez

persze nem azt jelenti, hogy nem szerzi meg magának Christinát. A lány az övé lesz, de az ő

törvényei szerint, az egyház áldása nélkül. A nők mind megváltoznak az esküvő után, ezt

tapasztalatból tudta.

Szerencsétlenségére, az első ember, akivel Hunt szalonjában összefutott, Diana volt, a húga.

A fenébe, most kénytelen lesz civilizáltan viselkedni!

– Lyon, köszönöm, hogy megkérted Sir Reynoldsot, kísérjen el a bálba. Annyira kedves

ember! Harriett néni a jövő hétfőn megérkezik, és leveszi a válladról ezt a gondot. Tetszik az

új ruhám? – kérdezte, lesimogatva sárga szoknyájának ráncait.

– Nagyon csinos vagy – mondta Lyon anélkül, hogy húgára nézett volna.

Akkora tömeg volt a szalonban, hogy Lyonnek gondot okozott Christina megtalálása. Bár

magasabb volt a többieknél, mégsem tudta felfedezni a hőn keresett aranyszőke fürtöket.

– Jól áll nekem a zöld, ugye, Lyon?

– Igen, nagyon.

Diana felkacagott, mire bátyja végre ránézett.

– A ruhám sárga, Lyon. Tudtam én, hogy nem figyelsz rám.

– Nincs most kedvem játszani, Diana. Menj és sétálgass szépen a tömegben, ahogy jó

kislányhoz illik.

– Nincs itt.

– Nincs? – kérdezte bátyja zavartan.

Diana kuncogni kezdett.

– Christina hercegnő még nem érkezett meg. Tegnap csodálatos délutánt töltöttünk együtt.

– Hol találkoztatok? – kérdezte Lyon valamivel élesebb hangon, mint szándékában állt, de

Diana nem sértődött meg.

– Együtt teáztunk. Mama persze nem tartott velünk. Ahogy te sem, ami azt illeti. Pedig te

kértél rá, hogy hívjam meg. Elfelejtetted?

Lyon megrázta a fejét.

– Úgy döntöttem, nem zavarlak meg benneteket – hazudta. Valóban megfeledkezett a

találkozóról, de ezért is Christinát hibáztatta. Mióta a lány házassági ajánlatot tett neki, Lyon

képtelen volt másra gondolni.

Diana töprengve fürkészte bátyját.

– Nem vall rád, hogy megfeledkezel valamiről – jegyezte meg. Lyon nem válaszolt. – Nos,

semmi baj. Igazából örültem, hogy kettesben lehettünk. Christina hercegnő elragadó nő.

Hiszel a végzetben, Lyon?

– Szent isten!

– Azért nem kell morogni – feddte meg Diana.

– Nem hiszek a végzetben!

– Most meg kiabálsz. Lyon, mindenki minket figyel. Próbálj meg mosolyogni. Én hiszek a

végzetben.

– Persze, hogy hiszel.

– Ez most miért dühít? – kérdezte Diana, de meg sem várta, hogy fivére válaszoljon. – A

hercegnő igen érdekes megjegyzéseket tett az emberekről, de senkire sem volt egy rossz szava

sem. Olyan kedves, igazi finom úrihölgy. Amikor vele vagyok, úgy érzem, vigyáznom kell rá.

Olyan gyengéd, annyira…

– A vén sárkány is vele volt? – vágott a szavába Lyon türelmetlenül. Semmi kedve nem volt

végighallgatni húga áradozását Christina jó tulajdonságairól. Ahhoz túlságosan haragudott a

lányra.

– Kicsoda? – értetlenkedett Diana.

– A grófnő – magyarázta Lyon. – Elkísérte az unokahúgát?

Diana visszafojtotta nevethetnékjét.

– Nem, a grófnő nem jött el. Én is tettem egy nem éppen hízelgő megjegyzést a

nagynénjére, persze nem neveztem vén sárkánynak, és a megjegyzés is csak véletlenül

csúszott ki a számon. Christina nagyon kedvesen azt mondta, nem illik így beszélni az

idősekről. Nagyon elszégyelltem magam a gyengéd dorgálásra, és egyszer csak azt vettem

észre, hogy a mamáról mesélek, és arról, mennyire megviselte James halála.

– A családi ügyeket nem szokás kiteregetni mások előtt – mondta Lyon. – Igazán hálás

lennék, ha…

– Christina szerint te vagy a hibás, amiért a mama még…

– Micsoda?

– Engedd meg, hogy befejezzem! – kérte Diana. – Christina nagyon furcsa dolgokat

mondott.

– Ebben egy percig sem kételkedtem – sóhajtott Lyon.

Teremtőm, ez fertőző! Egyetlen délután elég volt ahhoz, hogy Christina megfossza Dianát a

józan eszétől.

– Be kell vallanom, nem igazán értettem, mit akar mondani, de azt állította – méghozzá igen

határozottan –, hogy minden a te hibád, és a te kötelességed rábírni a mamát, hogy térjen

vissza a családba. Pontosan így fogalmazott.

Lyon arckifejezését látva, Diana tudta, fivérét épp annyira zavarba ejtették a hercegnő

szavai, mint őt.

– Én mondom neked, Lyon, Christina úgy beszélt, mintha valami törvényt idézne. Nem

akartam, hogy butának gondoljon, ezért nem kérdezősködtem tovább, de valójában nem

értettem, mit akar mondani. Christina pedig úgy viselkedett, mintha tökéletesen érthetően

beszélne…

– Egyetlen értelmes szava sincs annak a nőnek – jelentette ki Lyon. – Diana, menj vissza Sir

Reynoldshoz. Ő majd körbevezet, és bemutat azoknak, akikkel érdemes megismerkedned.

Nekem még beszélnem kell a házigazdánkkal.

– Lady Cecille is itt van, Lyon – suttogta Diana. – El sem tévesztheted, olyan szégyentelen

vörös ruhában van.

– Szégyentelen vörös? – vigyorodott el Lyon a képtelen jelző hallatán.

– Ugye, nincs már vele viszonyod? Christina hercegnő biztos elkeseredne, ha megtudná,

hogy ilyen rossz hírű nőkkel találkozol.

– Nincs már viszonyom vele – morogta Lyon. – Honnan tudsz te…

– Odafigyelek a pletykákra, mint mindenki más – ismerte be Diana pirulva. – Magadra

hagylak, a rossz kedveddel együtt. Ráérsz később is kioktatni. – Már éppen indulni készült,

amikor eszébe jutott valami. – Lyon, Rhone is itt lesz ma a bálon?

Lyon hallotta húga hangjában az izgatott várakozást.

– Nem lenne szabad azzal foglalkoznod, hogy Rhone eljön-e vagy sem. Túl öreg hozzád.

– Öreg? Lyon, Rhone veled egyidős, s te csak kilenc évvel vagy idősebb nálam.

– Ne vitatkozz velem, Diana!

A lány haragos pillantást vetett bátyjára, majd sarkon fordult, és otthagyta. Amikor végre

magára maradt, Lyon a hall egyik oszlopának dőlt, és ott várta Christinát.

Szerencsétlenségére a házigazda rátalált, és magával rángatta a szalonba, hogy aztán heves

magyarázatba bonyolódjon a kormány politikájáról. Lyon türelmesen hallgatta, de tekintetét

egyetlen pillanatra sem vette le a bejáratról.

Christina végre megérkezett. Lady Hunt és a grófnő társaságában lépett be a szalonba.

Ebben a pillanatban Lady Cecille megérintette Lyon karját.

– Drágám, milyen csodálatos, hogy újra látlak!

Lyon kis híján hangosan felnyögött. Lassan megfordult, és üdvözlésül kurtán a volt

szeretője felé biccentett.

Mi az ördögöt látott valaha ebben a nőben? A különbség Cecille és Christina között

megdöbbentő volt. Lyon legszívesebben hátralépett volna, hogy messzebb kerüljön a nőtől.

Cecille magas, tekintélyes asszony volt, és szörnyen közönséges. Sötétbarna haját magasan

a feje búbjára tornyozta. Arcát vastag festékréteg fedte, akárcsak duzzadt, érzéki ajkát.

Christina sohasem biggyeszti így le az ajkát, gondolta Lyon. És nem is színlel félénkséget.

Az asszony iránt érzett undora keserű ízt hagyott a szájában. Cecille megpróbálta csáberejét

bevetni, s megrebbentette hosszú szempilláit.

– Ezernyi üzenetet küldtem, Lyon, hogy keress fel – súgta, és megszorította a férfi karját. –

Idejét sem tudom, mikor töltöttük együtt az éjszakát. Hiányoztál!

Lyon hálás volt, hogy a férfiak, akikkel eddig beszélgetett, közben magára hagyták Cecille-

lel. Lassan lefejtette magáról az asszony kezét.

– Ezt már megbeszéltük, Cecille. Vége. Fogadja el, és keressen magának valaki mást!

Cecille tudomást sem vett a férfi hangjában megbúvó keménységről.

– Nem hiszek neked, Lyon. Jó volt nekünk együtt. Most csak makacskodsz.

Lyon egyszerűen kizárta Cecille-t az elméjéből. Nem akarta rávesztegetni a haragját. Nem,

mondta magának, minden indulatát Christinának tartogatja. Hátat fordított volt szeretőjének,

és tekintete a tömeget kezdte pásztázni. Nyomban meglátta a lányt. Házigazdájuk mellett állt,

és édesen mosolygott rá. Tündöklően szép volt. Jégkék ruhát viselt, a mély nyakkivágás

szabadon hagyta telt, formás keble nagy részét. A ruha szabása ugyan nem volt olyan illetlen,

mint Cecille-é, Lyonnek mégsem tetszett. Hunt sóvár tekintettel legeltette a lány keblén a

szemét, s Lyon arra gondolt, talán ki kellene tekernie a nyakát a kéjvágyó disznónak.

Túlságosan sok a piperkőc is, bosszankodott Lyon, haragos pillantásokat vetve a Christina

körül legyeskedő aranyifjakra. Tisztában volt vele, hogy nevetségesen viselkedik. Nem akarja

feleségül venni Christinát, ugyanakkor nem volt hajlandó átengedni őt más férfinak sem.

Nem, ez a viselkedés egyáltalán nem vall rá, és ez természetesen Christina hibája. Az a nő

teljesen elvette az eszét!

Cecille kíváncsian figyelte Lyont. Nem kellett sok idő ahhoz, hogy rádöbbenjen, a férfit

teljesen megbabonázta Christina hercegnő. Iszonyú haragra gerjedt. Eszébe sem jutott más

nővel is osztozni Lyonön. Feleségül fog menni a férfihoz, és ebben senki sem akadályozhatja

meg. Lyon ugyan makacs ember, de Cecille tisztában volt saját csáberejével, és tudta, a férfi

nem sokáig állhat neki ellent. Igen, végül meg fogja kapni, amit akar. Mindig megkapta. Csak

arra kell vigyáznia, nehogy túlságosan rámenős legyen.

Abból, ahogy Lyon a hercegnőt nézte, Cecille tudta, gyorsan kell cselekednie. A kis

hercegnő még gondot okozhat. Cecille úgy döntött, mielőbb elbeszélget a lánnyal.

Egy jó órát kellett várakoznia, míg elérte, hogy bemutassák a hercegnőnek. Ez alatt rengeteg

pletykát hallott Lyon Christina iránt érzett vonzalmáról. Némelyek azt is tudni vélték, hogy a

márki hamarosan megkéri a lány kezét. Cecille haragja őrjöngő dühvé fokozódott.

Nyilvánvaló, hogy a helyzet sokkal komolyabb, mint hitte.

Cecille türelmesen kivárta, amíg Christina végre egyedül maradt. Akkor odalépett hozzá,

megfogta a karját, és egy halaszthatatlanul fontos ügyre hivatkozva – melyet csak

négyszemközt beszélhetnek meg – megkérte a lányt, hogy kísérje el a könyvtárszobába.

Kérésével sikerült zavarba hoznia a hercegnőt. Cecille olyan kedvesen mosolygott, ahogy

csak tudott, de tekintetében káröröm csillogott. Még néhány perc, és az ostoba csitri olyan

rémült lesz, hogy bármit megtesz, amit parancsol neki.

A könyvtár a földszinten volt, a ház hátsó felében. Christina és Cecille a folyosóról nyíló

ajtón léptek be. A szoba közepén egy hosszú asztal mellett három magas támlájú szék

sorakozott. Christina leült az egyikre, és kezét az ölében összefonva, várakozó mosollyal

nézett fel Lady Cecille-re.

Cecille nem ült le. Ki akarta használni annak az előnyét is, hogy ellenfele fölé tornyosul.

– Miről óhajt beszélni velem? – kérdezte Christina szelíden.

– Lyonwood márkijáról – közölte Cecille. – Lyon az enyém, hercegnő. Hagyja őt békén!

Lyon éppen időben nyitotta ki a könyvtár ajtaját ahhoz, hogy hallja volt kedvese

kijelentését. Nem véletlenül került a könyvtárszobába, mint ahogy az sem volt véletlen, hogy

inkább körbement, és a konyhán át a dolgozószobába vezető utat választotta. Emlékezett rá,

hogy Hunt könyvtárába két ajtón lehet bejutni. Mivel belépése pillanatától szemmel tartotta

Christinát, látta a szalonbéli jelenetet is. Amikor Cecille kivezette Christinát a folyosóra, Lyon

követte őket. Egyik nő sem vette észre. Lyon ugyan tudta, hogy a hallgatózás nem éppen

tiszteletreméltó dolog, de úgy érezte, ezúttal tiszta lelkiismerettel teheti. Tisztában volt vele,

mire képes volt szeretője. Christina túlságosan gyengéd és jóhiszemű ahhoz, hogy elbánjon

egy olyan álnok kígyóval, mint Cecille. Lyon mindössze Christinát akarta megvédeni.

– Ezek szerint Lyon megkérte a kezét? – kérdezte hirtelen Christina.

– Nem! – csattant fel Cecille. – Ne nézzen rám ilyen ártatlanuk, hercegnő! Maga is tudja,

hogy még nem kérte meg a kezem. De hamarosan megteszi – tette hozzá gúnyos mosollyal. –

Közeli jó barátok vagyunk. Tudja, mit jelent ez? Lyon majdnem minden éjszakáját az

ágyamban tölti. Ugye érti, mire célzok?

– Ó igen – felelte Christina. – Ön a márki szeretője.

Cecille-nek egy pillanatra elakadt a lélegzete. Aztán karba fonta a kezét, és fenyegetőn

lenézett áldozatára.

– Hozzá fogok menni feleségül.

– Azt nem hinném, Lady Cecille – mondta Christina. – Mindössze ennyit óhajtott közölni

velem? És kérem, ne kiabáljon! A hallásom ugyanis kitűnő.

– Még mindig nem érted, ugye? Vagy ostoba vagy, mint a föld, vagy egy számító kurva!

Tönkreteszlek, ha az utamba mersz állni! – fenyegette meg Cecille a lányt.

Lyon teljesen összezavarodott. Közbe akart avatkozni abban a pillanatban, amikor Cecille

sértegetni Christinát, ám a lány arckifejezése visszatartotta.

Christináról szemmel láthatóan leperegtek Cecille ocsmány szavai. Mosolyogva nézett fel

az asszonyra, és hangja is közömbös volt, amikor megszólalt.

– Hogyan tudna tönkretenni?

– Kitalálok néhány szaftos történetet magáról. Senkit nem fog érdekelni, hogy igazak vagy

sem. Igen – folytatta Cecille sietve. – Elterjesztem, hogy minden útjába kerülő férfival

lefekszik. Mire végzek magával, odalesz a jó híre mindörökre. Mondjon le Lyonről, Christina.

A márki úgyis hamar magára unna. Hozzám képest maga egy senki. Lyon mindig visszatér

hozzám. A szépségem fogva tartja. Most odamegy hozzá, és közli vele, hogy nem érdeklődik

iránta. Utána pedig kerülni fogja, különben…

– Pletykálkodjon, amennyit csak akar – mondta Christina. – Nem érdekel, hogy mit

beszélnek az emberek.

Cecille-t dühítette a lány vidám, nemtörődöm hangja.

– Maga ostoba nőszemély! – kiáltotta.

– Kérem, ne izgassa fel magát lady Cecille! Árt a bőrének. Nézze, máris csupa folt az arca!

– Maga… maga… – zihálta Cecille, majd lehunyta szemét, és vett egy mély, megnyugtató

lélegzetet. – Hazudik. Igenis érdekli, mit gondolnak magáról mások… és a nagynénjét is

érdekelni fogja, az biztos. Fogadni mernék, hogy ő nem lesz ilyen nemtörődöm. Ó, látom

sikerült végre felkeltenem a figyelmét. Igen, a botrány romlásba dönti majd a grófnőt, ezt

megígérhetem.

Christina kihúzta magát a széken.

– Azt akarja mondani, hogy az ön pletykái felzaklatják majd a nénikémet?

– Istenem, maga tényleg ennyire együgyű teremtés, ugye? Még szép, hogy felzaklatják.

Mire végzek magával, a grófnő kénytelen elbujdokolni. Soha többé nem mutatkozhat a

társaságban. Majd meglátja!

Cecille már a szájában érezte a győzelem ízét. Hátat fordított a hercegnőnek, majd sétálni

kezdett a széke körül, közben részletesen kifejtette, milyen gonosz hazugságokat fog

terjeszteni róla.

Lyon eleget hallott. Megfordult, hogy szélesre tárja az ajtót. Itt az ideje, hogy egyszer s

mindenkorra véget vessen Cecille fenyegetőzésinek, és megvédje az ő ártatlan angyalát az

álnok kígyótól.

Az ártatlan angyal a villámnál is sebesebben mozdult. Lyon talán egy-két másodpercre vette

le róla a tekintetét, de mire ismét ránézett, olyan jelenet tárult elé, hogy döbbenetében

moccanni sem bírt.

Nem akart hinni a szemének! Christina valósággal odaszegezte Cecille-t a falhoz. Volt

szeretője egyetlen szóval sem tiltakozott az erőszak ellen. Nem tehette. Christina bal keze az

asszony torkára tapadt. Cecille kidülledő szeme láttán, Lyon komolyan aggódni kezdett, hogy

a lány a végén még megfojtja áldozatát.

Cecille jóval magasabb volt Christinánál, és legalább tíz kilóval nehezebb is, a lány mégis

olyan könnyedén tartotta az asszonyt, mintha csak valami apró csecsebecsét akarna

közelebbről szemügyre venni.

A kicsi angyal, akit Lyon meg akart védelmezni, egyik kezével a falhoz szorította ellenfelét,

a másikkal pedig tőrt szorított az asszony arcához.

Az áldozatból egyszerre csak győztes lett.

Christina valamivel erősebben szorította Cecille torkát, majd megmutatta neki a tőrt.

– Tudod, mit tesz az én népem a magadfajta hiú és csalárd asszonnyal? – kérdezte Christina

suttogva. – Megvágják az arcát, Cecille.

Az asszony nyöszörögni kezdett. Christina megszúrta a tőr hegyével. Kövér vércsepp jelent

meg az arcán. A lány elégedetten bólintott. Cecille most csak rá figyelt, s meglehetősen

rémültnek látszott.

– Ha csak egyetlen hazug szó is elhagyja a szádat, arról tudni fogok. Akkor pedig véged,

Cecille. Nincs a földön olyan hely, ahová elbújhatnál előlem, és nincs olyan férfi, aki

megvédene haragomtól. Éjszaka lopózom oda hozzád, amikor alszol, és ha felébredsz, ezt a

pengét fogod látni a szemed előtt. Igen, elkaplak, ezt megígérhetem. És akkor – tette hozzá

Christina, elhúzva a pengét az asszony arca előtt – cafatokra szabdalom a bőröd. Megértetted?

Christina csak annyi időre engedett a szorításán, míg Cecille vett egy nagy levegőt, és

bólintott. Akkor ismét a falhoz szegezte.

– A grófnő a rokonom. Nem hagyom, hogy bárki is felzaklassa. És eszedbe ne jusson

bárkinek is elmondani, hogy megfenyegettelek. Úgysem hinnének neked. Most pedig tűnj el a

szemem elől! Menj haza a vackodba! Tudom, hogy udvariatlanság ilyet mondani, de pocsékul

festesz – mondta Christina, és elhúzódott az asszonytól.

Lady Cecille egy csepp méltóságról sem tett tanúságot. Könnyei teljesen eláztatták a

ruháját. Szemmel láthatóan elhitte Christina fenyegető szavait.

Teremtőm, micsoda ostoba nőszemély! Christina alig tudta megőrizni komoly

arckifejezését. Legszívesebben felnevetett volna, de természetesen nem tehette. Egy

másodpercig fogva tartotta a rémült asszony tekintetét, mielőtt megkönyörült volna rajta.

– Távozhat – jelentette ki méltóságteljesen.

Cecille bólintott. Lassan hátrálni kezdett a kijárat felé. Reszkető kézzel emelte fel

szoknyáját, egészen csontos térdéig, aztán kivágta az ajtót, és úgy rohant ki rajta, mintha a

pokol összes ördöge a nyomában loholna.

Christina fáradtan felsóhajtott. Tőrét visszacsúsztatta a bokája fölé szíjazott bőrtokba, aztán

lesimította szoknyáját, és megigazította a haját.

– Micsoda ostoba nő! – suttogta maga elé, és kisétált a szobából.

Lyonnek le kellett ülnie. Megvárta, amíg Christina eltűnik a szeme elől, aztán odament Hunt

íróasztalához, és nekitámaszkodott. Tölteni akart magának a házigazda whiskyjéből, de

gyorsan elvetette az ötletet, mert annyira nevetett, hogy képtelen volt rá.

Ennyit arról, hogy Christina olyan, mint a többi nő. És az is biztos, hogy nem

Franciaországban nevelkedett. Lyon megcsóválta a fejét. A lány annyira gyámoltalannak

tűnt… vagy csak ő gondolta annak? Persze nem csoda, hogy rossz következtetésre jutott.

Christina annyira nőies, törékeny, és annyira ártatlannak látszó teremtés… aki azonban tőrt

hord magánál a lábára szíjazva.

Ez volt az a tőr, amelyet Baker estélyén a kezében tartott… amely megsebezte Rhone-t.

Micsoda ravasz kis bestia! Született hazudozó. Lyon tisztán emlékezett rá, amikor megfordult

a támadót keresve, milyen rémültnek látszott a lány. A fenébe, még ő is hátranézett, mintha

azt lesné, ki bujkál a hátuk mögött a sötétben. Később aztán, míg ő a két úriemberrel

beszélgetett, visszalopta a fegyverét.

Lyon ösztönei ismét úgy működtek, mint amikor még a kormánynak dolgozott. Ugyanakkor

indulatai is utat követeltek maguknak. Fülébe csengtek a lány rémült szavai. Nem azt mondta:

Ha Lyon nem lett volna ott, hogy megvédjen, talán el is ájulok?

Nem csoda, ha Christina elment bekötözni Rhone sebét. Bűntudta volt.

Lyon már nem nevetett. Legszívesebben megfojtotta volna a nőt.

– Még volt képe azt mondani, hogy nem tud hazudni! – morogta maga elé. Igen, egyenesen

a szemébe nézett, amikor ezt mondta. Igaz, azt is hozzátette, hogy nagyon nehéz ez neki…

Mégiscsak megfojtja. De előbb elbeszélget vele… az ő kis harcos amazonjának van mit

megmagyaráznia.

Lyon a tálcára csapta a poharat, majd elindult, hogy megkeresse Christinát.

– Jól érzed magad?

Christina jól láthatóan összerezzent. Megpördült, és szemben találta magát Lyonnel.

– Hol voltál eddig? – kérdezte gyanakodva, s a férfi válla fölött a könyvtár ajtajára nézett.

Lyon pontosan tudta, mire gondol. Christina határozottan aggódónak látszott. Lyon

nyugalmat erőltetett magára.

– A könyvtárban – felelte.

– Az nem lehet, Lyon. Épp most jövök a könyvtárból. Nem lehettél ott – jelentette ki

fejcsóválva.

Lyon már majdnem kimondta, hogy nem ő az, aki hazudik, de még idejében észbe kapott.

– Ó, de én tényleg ott voltam, kedvesem.

Szavai megijesztették a lányt.

– Más is volt ott? – kérdezte, színlelt kíváncsisággal a hangjában.

Lyon tudta, hogy a lány puhatolózik.

– Akarom mondani, láttál más valakit is a könyvtárszobában?

Lyon nem kapkodta el. Lassan bólintott. Christina arra gondolt, a férfi pontosan úgy fest

most, mint egy gonosz ördög. Még az öltözéke is a pokol teremtményeire emlékeztet: fehér

kravátliját kivéve tetőtől talpig feketében volt. Nem, mintha nem állt volna jól neki ez a ruha.

Christina biztos volt benne, hogy a férfi nem látott és nem hallott semmit. Különben nem

nézne rá ilyen gyengéd tekintettel. Christina meglehetősen biztonságban érezte magát. Lyon

cseppet sem tűnt döbbentnek. De akkor miért hazudott neki? Christina végül arra a

következtetésre jutott, hogy a férfi nyilván tanúja volt, amint Cecille társaságában bement a

könyvtárszobába. Szegény, biztosan amiatt aggódik, hogy volt szeretője olyasmit talált

mondani, amit nem kellett volna. Igen, nyugtatta magát, a férfi csak puhatolózik.

Ez volt a legvalószínűbb magyarázat, ám bizonyosságot kell szereznie. Christina lesütötte a

tekintetét.

– Ugye, nem hallottad ki, mit beszéltem Lady Cecille-lel? – kérdezte közönyösnek szánt

hangon.

– Kihallgat a helyes szó, Christina, és nem a kihall.

Lyon hangja feszült volt. A lány arra gondolt, hogy talán a nevetését próbálja visszafojtani.

Csak azt nem tudta eldönteni, hogy a kérdést találja mulatságosnak, vagy a hibás

szóhasználatot. Túlságosan bosszantotta azonban a férfi hazugsága ahhoz, hogy kikérje

magának.

– Köszönöm, hogy kijavítottál, Lyon. Kihallgat, igen, emlékszem már a szóra.

Lyon azon sem csodálkozott volna, ha a lány tördelni kezdi a kezét. Annyira feldúlt volt,

hogy átváltott franciára. Lyon gyanította, hogy fel sem tűnt neki, egy másik nyelven beszél.

Úgy döntött, ő is franciául válaszol.

– Mindig boldog vagyok, ha taníthatok neked valamit, édesem.

A lány még mindig nem vette észre, hogy nem angolul társalognak.

– De ugye nem hallgatóztál?

– Ugyan, Christina, igazán udvariatlanság ilyet kérdezni tőlem. Természetesen nem

hallgatóztam.

A lány igyekezett elrejteni megkönnyebbülését.

– Te is tudod, hogy sohasem lennék képes hazudni neked, kedvesem. Hiszen te is mindig

nyílt és őszinte voltál velem, ugye?

– Igen – mosolygott rá a lány. – Nem is tudnék másmilyen lenni. Erre már biztosan te is

rájöttél.

Lyon összekulcsolta a kezét a háta mögött, nehogy engedjen a kísértésnek, és ujjait a lány

karcsú nyakára fonja. Christina most nagyon nyugodtan, magabiztosan viselkedett.

– Summertonéktól tanultad, hogy mennyire fontos érték az őszinteség? – kérdezte Lyon.

– Hogy kiktől?

Lyonnek minden önuralmára szüksége volt, hogy visszafogja indulatait.

– Summertonéktól – ismételte a nevet fogcsikorgatva. – Emlékszel, ők neveltek fel.

Christina nem tudott a férfi szemébe nézni. Hiszen annyira jó ember, aki bízik benne! A

lány kezdte kényelmetlenül érezni magát, amiért hazudnia kell neki.

– Igen, Summertonék arra neveltek, hogy mindig, minden körülmények között legyek

őszinte. Nem tehetek róla, egyszerűen képtelen lennék hazudni.

Lyon meg tudta volna fojtani a lányt.

– Jól értettem, hogy azt mondtad, Lady Cecille-lel voltál a könyvtárszobában?

Szóval jól sejtette. Lyon tényleg a beszélgetés miatt aggódik. Most már biztos, hogy látta

őket bemenni a könyvtárba. Christina úgy döntött, eloszlatja a férfi aggodalmait.

– Igen. Lady Cecille kedves asszonynak látszik, Lyon, és rólad is csak jókat mondott.

Nem, mégsem fojtja meg. Előbb alaposan elfenekeli.

– Ezt örömmel hallom – mondta Lyon, s hangja lágy volt, mint a tavaszi szellő. Igaz, az

erőfeszítéstől megfájdult a torka. – Pontosan mit mondott rólam?

– Ezt is, azt is.

– Közelebbről? – firtatta Lyon. Kezét a lány vállára tette, de alig tudta megállni, hogy

alaposan meg ne rázza.

– Nos, azt mondta, hogy remekül illünk egymáshoz.

Christina ismét Lyon mellényére fordította a tekintetét. Bár nagyra értékelte a tényt, hogy az

angolok oly naivak bizonyos dolgokban, lassan szégyellni kezdte magát, amiért gátlástalanul

hazudik Lyonnek.

– Talán a végzetet is említette? – kérdezte a férfi.

Christina nem vette észre a Lyon hangjában megbúvó élt.

– Nem emlékszem rá, hogy Lady Cecille említette volna a végzetet. Erről jut eszembe.

Gondolkodtál az ajánlatomon?

– Igen.

– Lyon, miért beszélsz franciául? Angliában vagyunk. Úgy helyes, ha a saját néped nyelvén

társalgunk.

– A francia helyénvalónak tűnt – motyogta Lyon.

– Ó – mondta Christina, s megpróbálta lerázni válláról a férfi kezét. Ugyan még mindig

kettesben álltak a folyosón, de fennállt a veszély, hogy bármikor arra járhat valaki. – Akkor

lefekszel… úgy értem, elveszel feleségül?

– Igen, szándékomban áll lefeküdni veled, ami azonban a házasságot illeti, vissza kell

utasítanom az ajánlatodat.

Christinának nem jutott ideje válaszolni, mert Sir Reynolds félbeszakította őket. Lyon

elengedte a lány vállát, majd átkarolta a derekát, és magához ölelte.

– Lyon, tűvé tettem a házat érted. Megengeded, hogy elvigyem a húgodat Kimble báljára?

Vacsoráig persze itt maradunk.

– Természetesen – felelte Lyon. – Hálás vagyok, hogy a szárnyaid alá vetted Dianát.

– Örömmel tettem – mondta Reynolds. – Jó estét, Christina hercegnő. Remélem, jól érzi

magát ma este.

– Igen, köszönöm. – Christina pukedlizni próbált, de Lyon nem engedte, ezért úgy döntött,

inkább rámosolyog a férfira. Kísérlete elég haloványra sikerült, mivel ekkor jutottak el

tudatáig Lyon szavai.

Bár azt mondogatta magában, hogy nem számít, és biztosan talál valaki mást, aki majd

feleségül veszi, tudta jól, hazudik. Mert igenis számított. Istenem, mindjárt sírva fakad!

– Kedvesem – fordult Sir Reynolds Christinához. – Én fogom ma hazakísérni. A nagynénje

fáradtságra hivatkozva elvitte a kocsijukat. Azt mondta, hogy holnap korán reggel vidékre

utazik, és hogy önt nem viszi magával.

– Így igaz – felelte Christina. – A nagynéném egy beteg barátnőjét látogatja meg, és azt

szeretné, ha én Londonban maradnék. Így sajnos várnom kell egy későbbi lehetőségre, hogy

megcsodálhassam a gyönyörű angol vidéket.

– Persze, el is felejtettem, hogy még csak rövid ideje tartózkodik Angliában – mondta Sir

Reynolds. – De ugye nem tölti egyedül az egész hétvégét? Felajánlhatom a szolgálataimat?

Bizonyára rész kíván venni Creston bálján szombaton. Vagy van már kísérője?

– Nem megyek el – vetette közbe Christina.

– Dehogynem – mondta Lyon, és megszorította a lány derekát. – Hiszen megígérte.

– Meggondoltam magam. Sir Reynolds, annyira fáradt vagyok. Lenne olyan kedves, és…

– Majd én hazaviszem, hercegnő – vágott közbe Lyon kemény, haragos hangon.

Sir Reynolds érezte a két fiatal között levő feszültséget. Nyilvánvalóan veszekedtek,

gondolta. Hiszen még most is szikrázik körülöttük a levegő. Úgy döntött, Lyon segítségére

siet, és egyben a vitának is igyekszik véget vetni.

– Biztos vagy benne, fiam, hogy haza akarod kísérni Christina hercegnőt?

– Igen! – csattant fel Lyon. – Hány órára kell hazaérnie, Reynolds? Mondott valamit a

grófnő?

– Nem. Feltételezem, azt hiszi, hogy Christina velünk tart Kimble báljára. Ez azt jelenti,

hogy még legalább két órád van, mielőtt a grófnő keresni kezdené a hercegnőt – tette hozzá

mindentudó vigyorral a férfi.

– Kérem, ne beszéljenek úgy rólam, mintha itt sem lennék – szólalt meg Christina. –

Valóban fáradt vagyok, és szeretnék…

– Azonnal távozni – fejezte be helyette a mondatot Lyon, és annyira megszorította a lány

derekát, hogy annak a lélegzete is elakadt.

– Okosabb lenne, ha a hátsó ajtón mennétek – javasolta Sir Reynolds cinkos suttogással. –

Én majd gondoskodom róla, hogy mindenki azt higgye, a hercegnő a nagynénjével távozott,

és természetesen a házigazdánknál is kimentelek benneteket.

– Remek ötlet – vigyorodott el Lyon. – Természetesen ennek az apró csalásnak hármunk

között kell maradnia, Reynolds. Tudod, Christina képtelen hazudni. Amíg nem kell a

nénikéjét hamis történettel traktálnia, addig nem esik folt az igazmondásán. Igaz, szerelmem?

Christina haragosan meredt a férfira. Nem bánta volna, ha Lyon nem hozakodik folyton elő

a becsületességével, mert egyre kényelmetlenebbül érezte magát, ha a téma szóba került.

Lyon olyan komolyan nézett rá, hogy Christinának biztos volt benne, a férfi valóban csodálja

őszinteségéért.

Persze, most már nem számít, mit gondol róla Lyon, gondolta, miközben a férfi megfogta a

kezét, s a hátsó ajtó felé indult vele. Hiszen épp az imént utasította vissza Christina házassági

ajánlatát. Nem, többé nem számít, mit gondol róla.

Ha véget ér ez az este, soha többé nem találkoznak egymással. Christina szemét elfutották a

könnyek.

– Megszegtél egy újabb szabályt – motyogta a férfi hátának. – A nénikém őrjöngeni fog a

dühtől, ha tudomást szerez a csalásról.

– Beszélj angolul, édesem!

– Tessék?

Lyon nem válaszolt. Beültette a lányt a kocsiba, helyet foglalt mellette, és hosszú lábát

kinyújtotta maga előtt.

A férfi hintaja sokkal nagyobb és elegánsabb volt, mint az, amelyet Patricia néni bérelt.

Christina mégis gyűlölte. Kicsi vagy nagy, elegáns vagy sem, nem számított neki.

– Neked nincs olyan nyitott kocsid, mint amilyet a Hyde Parkban láttam, Lyon? És kérlek,

menj arrébb! Mindjárt agyonnyomsz.

– Van nyitott kocsim, de sötétedés után nem tanácsos olyasmin utazni – magyarázta a férfi

bosszúsan. Lassan a türelme végére ért. Semmi kedve nem volt kocsikról beszélgetni. Égett a

vágytól, hogy kiszedje a lányból az igazságot.

– Kár! – sóhajtotta Christina. – Istenem, tudom, hogy nem lenne szabad elárulnom, de mivel

úgysem találkozunk többé, nincs jelentősége. Nem bírom a sötétséget. Nem húzhatnánk el a

függönyöket? Kérlek! Alig kapok levegőt.

A hangjából kicsendülő félelem felkeltette Lyon figyelmét. Haragja gyorsan elpárolgott,

amikor megérezte, hogy a lány egész testében remeg. Azonnal elhúzta a függönyt, aztán

magához ölelte kedvesét.

– Most olyan fegyvert adtam a kezedbe, amelyet bármikor ellenem fordíthatsz, ugye?

A férfinak fogalma sem volt, miről beszél. Az ablakon beáramló halvány fény azonban elég

volt ahhoz, hogy lássa a lány szemében gyülekező könnyeket. Azt is észrevette, hogy

Christina keze ökölbe van szorítva az ölében.

– Te most tényleg félsz, ugye? – kérdezte, és még szorosabban ölelte magához a lányt.

A gyengéd hang meghatotta Christinát.

– Ó, ez nem igazán félelem – suttogta. – Csak valami szorításfélét érzek itt, a mellkasomban

– magyarázta, azzal megfogta a férfi kezét, és a szívére tette. – Érzed, milyen őrülten ver a

szívem?

Lyon válaszolt volna, de képtelen volt megszólalni. Az érintés valósággal megbénította.

– Majd én megszabadítalak a szorongásodtól, szerelmem – suttogta rekedten, amikor újra

hangjára talált. Lehajolt és megcsókolta Christinát. Meghitt, gyengéd pillantok következtek,

aztán Christina felemelte a kezét, és finoman megcirógatta a férfi arcát.

Lyon testén remegés futott végig, szíve majd kiugrott a helyéből.

– Igazi boszorkány vagy, ugye tudod? – kérdezte, amikor ajkát végre elszakította a lányétól.

– Van fogalmad arról, mit szeretnék veled tenni? – Ujjai bemerészkedtek a dekoltázs alá, és

vágyakozón simogatták a puha halmokat. – Képtelen vagyok tovább várni, szerelmem.

Magam alatt akarlak érezni. Meztelenül. Vágyakozón. Istenem, magamévá akarlak tenni!

Ugye te is kívánsz engem, Christina?

Lyon választ sem várva, újra a lány szájára vetette magát, s birtokba vette az édes ajkakat.

Nyelve egyre mélyebbre hatolt, majd visszahúzódott, újra meg újra, míg végül a lány utánozni

kezdte mozdulatait.

Christina maga sem tudta, hogyan történt, de hirtelen rádöbbent, hogy Lyon ölében ül, és

szorosan öleli a férfi nyakát.

– Lyon, nem lenne szabad ilyen bűnös dolgokat mondanod nekem – tiltakozott nyöszörgő

hangon. – Nem lehetünk egymáséi, amíg össze nem házasodunk – tette hozzá, aztán két

tenyerébe fogta a férfi arcát, és újból megcsókolta.

Megfeledkezett a bezártságról, minden aggodalmáról, és arról, hogy Lyon visszautasította

házassági ajánlatát. Csak arra vágyott, hogy magán érezze a férfi kezét. Ösztönösen közelebb

tolta csípőjét a férfi ágyékához, érezve vágyának keményen ágaskodó bizonyítékát. Lyon

nedves ösvényt csókolt a nyakára, nyelve elidőzött a fülcimpánál. Ujjai közben a

mellbimbóját becézgették. Érintése forró lázzal töltötte el Christina testét.

Amikor azonban gyengéden lejjebb húzta ruhája szélét, felfedve ezzel keblét, a lány

megpróbálta ellökni magától.

– Lyon, nem lenne szabad…

– Ne ellenkezz, Christina! – kérte a férfi vágytól elfulladó hangon, és mielőtt a lány újabb

tiltakozásra nyithatta volna a száját, Lyon ajka megtalálta és csókokkal árasztotta el a mellét.

Christinának nem volt ereje tovább ellenkezni. – Istenem, milyen finom, milyen puha vagy! –

suttogta Lyon. Nyelvével körbecirógatta az egyik mellbimbót, míg kezével becézgette a

másikat. Amikor szájába vette és szopogatni kezdte a duzzadt mellbimbót, a lány felnyögött

gyönyörében.

Christina azt akarta, hogy soha se érjen véget az édes kínzás.

Lyon kocsisa volt az, aki végül megmentette a szégyentől. Kiáltása megtörte az érzéki

varázst, melynek áldozatul esett.

– Szent isten, itthon vagyunk! – suttogta rémülten.

Lyon csak lassan tért magához. Majdnem egy percébe telt, mire egyáltalán felfogta

Christina szavait. Lihegve dőlt az ülés párnájának, majd még lélegzetet vett, remélve, hogy

így sikerül visszanyernie önuralmát.

Christina megigazította a ruháját, visszaült a férfi mellé, s kezét a combjára ejtette. Lyon

úgy reagált, mintha megütötte volna, és durván ellökte a lány kezét.

– Haragszol rám? – kérdezte suttogva Christina.

A férfi lehunyt szemmel ült, arcán minden izom megfeszült, és Christina arra gondolt, most

tényleg nagyon dühös.

– Kérlek, ne haragudj rám! – könyörgött, s két kezét szorosan összekulcsolta az ölében,

hátha így sikerül erőt venni remegésén.

– A fenébe, Christina! – csattant fel Lyon. – Adj egy percet, hogy lecsillapodhassak!

Christina szégyenkezve hajtotta le a fejét.

– Bocsáss meg, Lyon. Nem akartam, hogy idáig jusson a dolog, de a csókjaid

elgyengítettek, és teljesen elfeledkeztem magamról.

– Az én hibám volt, nem a tied – morogta Lyon bocsánatkérőn. Kinyitotta a szemét, és a

lányra nézett. A pokolba, milyen szomorú és megalázott! Újra át akarta ölelni, de Christina a

kocsi sarkába menekült előle.

– Nincs semmi baj, kedvesem – erőltetett mosolyt az arcára, amikor a lány ránézett. –

Akarod, hogy bekísérjelek?

– Nem – rázta meg a fejét Christina. – A grófnő nagyon éber alvó. Biztosan megtudná.

Lyon nem akarta otthagyni a lányt. Még nem… és nem így. Szörnyű lelkiismeret-furdalás

gyötörte, mert látta Christinán, mennyire szégyelli magát. Ha most sírni kezdene, fogalma

sincs, hogyan vigasztalhatná meg.

– A fenébe! – morogta maga elé. Valahányszor megérintette a lányt, mindig elvesztette az

önuralmát. Ha most megpróbálna vigaszt nyújtani neki, valószínűleg csak rontana a

helyzeten.

Lyon végül kinyitotta a hintó ajtaját, és kisegítette Christinát.

– Mikor látlak újra? – kérdezte, s át akarta ölelni, de a lány mindegyre ellökte magától.

Lyon abban sem volt biztos, hogy hallotta a kérdést. – Christina, mikor látlak újra?

Christina nem volt hajlandó addig válaszolni, amíg a férfi el nem engedi.

Lyon nem volt hajlandó elengedni a lányt, amíg az nem válaszolt.

– Itt fogunk állni egész éjszaka – jósolta, amikor a lány megint nekifeszült a vállának.

Christina hirtelen átkarolta a nyakát, s megölelte.

– Az egész az én hibám, Lyon. Nem lett volna szabad arra kérni téged, hogy vegyél

feleségül. Nagyon önző voltam.

Lyont annyira meglepték a lány szavai, hogy elengedte. Christina lehajtott fejjel állt, hogy a

férfi ne láthassa könnyeit, ám hangja remegésén nem tudott uralkodni.

– Kérlek, bocsáss meg nekem!

– Hadd magyarázzam meg! – kérte suttogva Lyon. Szerette volna újra átölelni a lányt, de az

fürgén hátrább lépett. – A házasság megváltoztatja az embert. Nem téged utasítottalak vissza,

Christina, csak…

A lány megrázta a fejét.

– Ne mondj többet! Akár belém is szerethettél volna, Lyon. Amikor pedig eljött volna az

ideje, hogy hazatérjek, összetörtem volna a szívedet. Jobb lesz, ha valaki mást választok

férjemül… valaki olyat, aki közömbös számomra.

– Christina, itthon vagy! Nem mész sehova – mondta Lyon. – Miért ne folytathatnánk…

– Pontosan olyan vagy, mint Rhone, tudtad?

Ezzel sikerült összezavarnia a férfit. Christina a bejárathoz sietet. Az ajtóban megállt, és

visszafordult. Lyon jól látta, mennyire feldúlt. Arcán patakokban folytak a könnyek.

– A barátod csak ékszereket rabol, Lyon. A te bűnöd sokkal súlyosabb. Ha hagynám,

elrabolnád a szívemet. Ezt nem engedhetem. Viszontlátásra, Lyon. Soha többé nem láthatjuk

egymást.

Christina halkan becsukta maga mögött az ajtót. Lyon egyedül maradt.

– Egy fenét fogsz elfelejteni! – üvöltötte.

Iszonyú dühös volt. Arra gondolt, nincs nála csalódottabb férfi egész Angliában. Hogy a

fenébe engedhette meg magának, hogy viszonyba bonyolódjon egy ilyen zavarta ejtő

nőszeméllyel?

A kis boszorkánynak volt mersze azt mondani neki, hogy akár bele is szerethetett volna!

Pedig ha tudná az igazságot! Az Isten legyen hozzá irgalmas, hiszen máris szereti.

Mondani sem kell, a felismerés cseppet sem tetszett Lyonnek. Kis híján letépte a hintó

ajtaját, amikor beszállt. Kiüvöltött a kocsisnak, hogy vigye haza, aztán nekiállt, hogy számba

vegyen minden egyes érvet, hogy miért is kell távol tartania magát Christinától.

Az a nő egy megrögzött hazudozó, ő pedig megveti a hazug embereket.

Csak az ég tudja, hány férfi szívét törte már darabokra.

Végzet… Lyon úgy döntött, gyűlöli ezt a szót.

Mire hazaért, be kellett látnia, érvei fabatkát sem érnek. Tetszik vagy sem, szereti a lányt, és

nem tehet ellene semmit.

N Y O L C A D I K F E J E Z E T

Mylala nem akarta elhagyni a szülőföldjét, a családját. Természetesen megértettem

az indokait, mégis féltettem őt. Megígérte, hogy nagyon óvatos lesz. Azt tervezte, hogy

a hegyekben rejtőzik el, amíg Edwardot meg nem fosztják uralmától, vagy el nem

hagyja az országot. A családja vigyáz majd rá. Minden ékszeremet odaadtam neki.

bár angol mértékkel mérve csak alamizsnának számított, egy ideig nem lesz gondja.

Könnyek között váltunk el, mint két testvér, mivel tudtuk, soha többé nem látjuk

egymást.

Igen, lélekben testvérek voltunk. Soha előtte nem volt még bizalmas barátnőm. A

saját nővéremben, Patriciában nem lehet megbízni. Légy óvatos, gyermekem! Ha

Patricia még életben lesz, mire felnősz, és egy napon találkozol vele, ne bízz meg

benne! A nővérem csalárd teremtés, aki akkor boldog, ha másoknak fájdalmat

okozhat.

Azt hiszem, neki kellett volna hozzámennie Edwardhoz. Illettek volna egymáshoz,

annyira hasonló a természetük.

Naplóbejegyzés

1795. szeptember 3.

Lyon a péntek délután nagy részét a London nyomornegyedében levő Zord Bryan

kocsmában töltötte. Természetesen nem inni ment oda, hanem azért, hogy információkat

szerezzen a hajóskapitányok és matrózok kedvenc ivójában.

Lyon szokatlanul otthonosan mozgott ebben a kocsmai közegben. Attól sem kellett tartania,

hogy elegáns lovagló öltözéke magára vonja a figyelmet. Lyont nagy ívben elkerülték a

kötekedők. Ezen a környéken mindenki jól ismerte a nevét. Féltek tőle, ugyanakkor tisztelték

is, s csak akkor óvakodtak oda hozzá, amikor intett, hogy kész meghallgatni őket.

Lyon hátát a falnak vetve ült. A mellette levő széken cimborája, Bryan foglalt helyet. A

zord tekintetű férfi valaha maga is matróz volt, ám amikor egy késpárbajban elvesztette a fél

kezét, kénytelen volt otthagyni a tengert. Lyon akkor vette meg ezt az ivót, és Bryanre bízta a

vezetését, így hálálva meg barátja hűségét.

Lyon egymás után kérdezte ki a kocsma vendégeit. Türelmesen hallgatta végig a

tengerészeket, nem törődve az idő múlásával, sem azzal, hogy egyik-másik gazfickó

hazugságokkal traktálja egy-egy ingyen kupa sör reményében. A baj akkor kezdődött, amikor

egy nagydarab férfi tolakodott oda az asztalhoz, ahol Lyon éppen az egyik matrózt

kérdezgette. A jövevény nyakon ragadta a matrózt, és hanyagul odébb penderítette.

Bryan elvigyorodott. Még mindig nagyon élvezte a jó csatákat.

– Ugye még sohasem találkoztál Lyonwood márkijával? – kérdezte az idegent.

A férfi megrázta a fejét, leült, és a söröskorsóért nyúlt.

– Nem, és teszek rá, hogy ki ő – morogta. – A fizetségemet akarom.

Bryan tekintete vidáman megcsillant.

– A fizetségét akarja – fordult Lyonhöz.

Lyon vállat vont. Tudta, mit várnak tőle. A kocsmában mindenki őt figyelte. A látszatot fent

kell tartani. Ha nyugodt délutánt akar magának, és nem akarja elveszíteni a matrózok

tiszteletét, meg kell oldania ezt a kis ügyet.

Megvárta, míg a jövevény leteszi a korsót, majd villámgyorsan felemelte a lábát, s csizmája

sarkát az ágyékába mélyesztette. A férfinak arra sem maradt ideje, hogy felüvöltsön

fájdalmában. Lyon torkon ragadta, aztán olyan erővel lökte el, hogy a férfi a földre zuhant.

A kocsma közönsége üdvrivalgásba tört ki. Lyon nem törődött velük. Mint aki jól végezte

dolgát, visszaült a helyére, székét a falnak támasztotta, bár tekintetét nem vette le a földön

vonagló férfiról.

– Megkaptad a fizetséged, te barom – üvöltötte Bryan. – Most pedig takarodj innen! Én

rendes kocsmát vezetek, és nem tűrök meg ilyen szemetet benne.

Egy vékonydongájú, ideges tekintetű férfi vonta magára Lyon figyelmét.

– Uram, ha jól értettem, a gyarmatokról érkező hajók iránt érdeklődik – dadogta.

– Ülj le, Mick! – intett neki Bryan. – Mick jóravaló, becsületes fiú – mondta aztán Lyonnek.

Lyon megvárta, míg a két férfi elmeséli egymásnak, mi minden történt velük, amióta nem

találkoztak, közben szemmel tartotta iménti ellenfelét, amíg az be nem csapta maga mögött a

kocsma ajtaját.

Akkor gondolatai visszatértek Christinához és mostani feladatához.

Lyon úgy döntött, elölről kell kezdenie mindent. Következtetései eddig észérveken

alapultak, ám be kellett látnia, hogy a logika csődöt mond, ha Christináról van szó. El kell

felejtenie mindazt, amit a lány a múltjáról mesélt. Egyetlen dolog volt csupán, amelyre

biztosan építhetett: a grófnő körülbelül három hónapja tért vissza Angliába.

Valakinek emlékeznie kell a vén sárkányra. Az a nőszemély elég ostoba ahhoz, hogy

magára vonja a figyelmet állandó panaszkodásával. Nem lehetett valami kellemes útitárs.

Mint kiderült, Mick emlékszik a grófnőre… nagyon is jól.

– Curtiss kapitány jól kitolt velem, uram. Szívesebben sikáltam volna fel a fedélzetet akár

minden nap, minthogy az a Cummings-nő ugráltasson. Úristen, egy pillanat nyugtot sem

hagyott!

– Egyedül utazott a grófnő? – kérdezte Lyon közönyt színlelve. Nem akarta, hogy Mick

lássa, mennyire izgalomba hozta, hogy végre használható információhoz juthat. A férfi még

szépítgetni kezdené a válaszait, hogy a kedvében járjon, s így további ingyen sörökhöz jusson.

– Valahogy úgy – felelte Mick.

– Valahogy úgy? Ennek semmi értelme, Mick. Beszélj világosan! – szólt rá Bryan.

– Csak azt akartam mondani, uram, hogy a grófnő egy úriember és egy csinos kisasszony

társaságában lépett a fedélzetre. Bár a lányt csak egy pillanatra láttam. Köpenyt viselt, és

csuklyát a fejére húzta, de mielőtt az öregasszony a kabinjába zárta volna a kisasszonykát, az

rám nézett, és mosolygott. Igen, uram, pontosan így történt.

– Nem emlékszel véletlenül a szeme színére? – kérdezte Lyon.

– Dehogynem. Kék volt, mint a tenger.

– Mondd el, mit tudsz a férfiról, aki a grófnővel utazott! – utasította Lyon, s közben intett

Bryannek, hogy töltse tele a férfi korsóját.

– Nem tartozott a családhoz – magyarázta Mick, miután nagyot kortyolt a sörből. – Azt

mondta a többi utasnak, hogy hittérítő. Franciásan beszélt, de azt mesélte nekünk, hogy a

vadonban élt, a gyarmatokon túl. Franciaországba igyekezett, hogy meglátogassa a rokonait.

Bár francia volt, én azért kedveltem. Talán azért, mert egész úton védelmezte a kisasszonykát.

Olyan öreg volt, hogy akár az apja is lehetett volna, és úgy is viselkedett vele. S mivel a

Cummings-nő a kabinjában töltötte az út nagy részét, a hittérítő szokott a szépséggel

sétálgatni a fedélzeten.

Mick elhallgatott, kézfejével megtörölte a száját.

– Az öregasszony furcsa egy szerzet volt. Mintha semmi köze sem lett volna a másik

kettőhöz. Azt követelte a kapitánytól, hogy szereljenek fel még egy láncot az ajtajára.

Szegény Curtiss kapitány próbálta megnyugtatni, hogy senki sem fog egy ujjal sem

hozzányúlni. Szentséges Úristen, hisz a gyomrunk is felfordult, ha csak ránéztünk, és

fogalmunk sem volt, miből hiszi, hogy valaki is bántani akarná. Beletelt egy kis időbe, míg

rájöttünk, hogy mitől is fél. Nem fogja elhinni, uram, de a kisasszonyka miatt zárta az ajtaját.

Úgy bizony! Hallottuk, amint az egyik nap a hittérítő azt mondta a kis hölgynek, hogy ne

szomorkodjék, amiért a nagynénje fél tőle. Hallott már ilyet, uram?

Lyon rámosolygott Mickre. A férfinak nem is kellett több bátorítás.

– Csinos kis teremtés volt. S hogy elbánt Louie-val! Egyszerűen átdobta a vállán, bele

egyenesen a tengerbe. El sem akartuk hinni, uram, el sem akartuk hinni. Persze, Louie

megérdemelte a sorsát. Odalopakodott a lányhoz, és hátulról megragadta. Ekkor láttam meg a

haját is. Mert egyébként mindig viselte a csuklyát, még a legnagyobb hőségben. De amikor

lehajította Louie-t a fedélzetről, lecsúszott a csuklyája, és a haja úgy ragyogott a napfényben,

mint az arany.

– Az a lány bedobott egy embert a tengerbe? – kérdezte Bryan. Tudta, nem lenne szabad

beleszólnia a beszélgetésbe, de annyira meglepte Mick kijelentése, hogy nem bírta befogni a

száját. – Elég volt a csuklyából, ember, beszélj inkább a lányról!

– Hát, Louie-nak isteni szerencséje volt, hogy nem fújt a szél. Így aztán minden gond nélkül

ki tudtuk halászni. A közelébe se ment többé a kisasszonykának. Ha jobban belegondolok,

ezek után a többi férfi se.

– Mikor tér vissza ez a Curtiss kapitány Londonba? – kérdezte Lyon.

– Egy vagy két hónap múlva – felelte Mick. – A hittérítővel is beszélni akar, ugye, uram?

– Igen – bólintott Lyon kifejezéstelen arccal. Hangja szinte unottan csengett.

– Ő hamarosan itt lesz. Azt mondta, csak rövid ideig marad Franciaországban, aztán

meglátogatja a kisasszonykát, mielőtt visszautazna a gyarmatokra. Nagyon védelmezte azt a

lányt, de nem is csoda. Az a vén…

– Sárkány? – segítette ki Lyon.

– Igen, valóban egy sárkány volt – helyeselt Mick vihogva.

– Emlékszel a hittérítő nevére, Mick? Megtoldom a jutalmadat egy fonttal, ha meg tudod

mondani a nevét.

– Itt van a nyelvem hegyén – mondta homlokráncolva a férfi. – Ha eszembe jut, majd szólok

neked, Bryan. Ugye addig megőrzöd nekem a pénzt?

– Kérdezd meg néhány társadat! – tanácsolta Bryan. – Valaki biztos emlékszik a férfi

nevére.

Mick annyira szerette volna megkapni a jutalmat, hogy rögvest felpattan, és kisietett a

kocsmából, hogy megkeresse cimboráit.

– Újabb kormányügylet? – kérdezte Bryan, amikor magukra maradtak.

– Nem – felelte Lyon. – Ezúttal személyes természetű az ügy.

– Arról a lányról van szó, ugye? Előttem nem kell titkolóznod, Lyon. Lennék csak fiatalabb,

engem is érdekelne a kis hölgy.

Lyon elmosolyodott.

– Hiszen még nem is láttad – emlékeztette barátját.

– Nem számít. Mick azt mondta, csinos teremtés. Kék a szeme, mint a tenger, és ragyog a

haja, mint az arany. Már ez is elég lenne, de nem ez az igazi oka, amiért futnék a szoknyája

után. Mondd csak, Lyon, találkoztál már Louie-val?

– Nem.

– Nos, a férfi legalább olyan magas, mint én vagyok, de jóval többet nyom. Én mondom

neked, csodálatra méltó az a nő, aki képes a tengerbe dobni azt a barmot. Teremtőm, bárcsak

láttam volna! Soha nem állhattam a fickót. Bűzlik, mint a trágyadomb, az agya meg, mint a

tyúké. A fenébe, de kár, hogy nem láttam, ahogy a vízbe zuhan!

Lyon még elbeszélgetett barátjával a legfrissebb hírekről, aztán felállt, és elköszönt.

– Tudod, hol találsz, Bryan.

A kocsmáros kikísérte Lyont.

– Hogy van Rhone? – kérdezte. – Rosszban sántikál, mint mindig?

– Attól tartok – morogta Lyon. – Erről jut eszembe. Előkészítenéd a hátsó termet jövő hét

péntekre? Rhone és én nagyszabású kártyapartit tervezünk. A részleteket majd később

megbeszéljük.

Bryan töprengve nézett Lyonre.

– Próbálod kitalálni, miben töröm a fejem, mint mindig, ugye, Bryan?

– Az arcom elárul – vigyorgott a férfi. – Ezért is nem váltam volna be ügynöknek – tette

hozzá.

Kinyitotta a hintó ajtaját, megvárta, míg Lyon beszáll, s be akarja csukni az ajtót.

– Óvd a hátad, barátom! – búcsúzott tőle, ezúttal azonban megtoldotta még egy

figyelmeztetéssel a szokásos szavakat. – És a szívedet is. Ne hagyd, hogy valami csinos

fruska a tengerbe vessen!

Kicsit későn jött ez a figyelmeztetés, gondolta Lyon. Christina már elrabolta a szívét. Pedig

hosszú évekkel ezelőtt megesküdött rá, hogy soha többé nem szeret bele egyetlen nőbe sem.

Csak rövid, kellemes kapcsolatokba megy bele.

Ennyit a fogadalmakról, sóhajtott fel Lyon. Tudta jól, többé nem vigyázhat a szívére, mert

az már nem az övé.

Lyon gondolatai visszatértek Christina különös megjegyzéséhez. A lány azt mondta,

kíváncsisága akár meg is ölheti. Vajon hazudott, vagy komolyan beszélt? Lyon nem tudta

eldönteni.

Az meglehetősen biztosnak tűnt, hogy a lány igazat mondott, amikor azt állította, hogy nem

sokáig marad Londonban. A lány szemmel láthatóan komolyan gondolta, hogy hamarosan

hazautazik. Ezt azonban nem engedheti meg. Christina az övé lesz! De nem kockáztathat.

Tudnia kell, hol van ez az otthon, arra az esetre, ha a lány mégis el tudna szökni tőle.

– Christina nem megy sehova – mormolta Lyon maga elé. Nem, egyszerűen nem fogja szem

elől téveszteni a lányt.

Lyon tompa nyögéssel vette tudomásul a megmásíthatatlan igazságot. Csak egyetlen módja

van, hogy a lányt maga mellett tartsa.

A pokolba, feleségül kell vennie!

– Az ég szerelmére, hol a csudában voltál? Már legalább három órája ücsörgök a

könyvtárszobádban – üvöltötte Rhone, amint Lyon belépett háza ajtaján. – Embereket

küldtem szét a városba, hogy megkeressenek.

– Nem tudtam, hogy el kell számolnom az időmmel – dobta le Lyon a kabátját, majd

besétált a dolgozószobába. – Csukd be az ajtót, Rhone! Mégis mit képzelsz, hogy csak úgy

szabadon sétálsz a városban? Bárki észreveheti a csuklódon a kötést. Felesleges kockázatot

vállalsz. Az embereid minden bizonnyal időben rám találtak volna.

– Nos, hol jártál? Odakint mindjárt besötétedik – motyogta Rhone, és leroskadt a

legközelebbi székre.

– Kezdesz úgy beszélni, mint egy házsártos feleség – vigyorodott el Lyon. – Mi a gond? Az

apádnak újabb gondjai támadtak?

– Nem, és fogadok, nem fogsz ilyen jól mulatni, ha megmondom, miért kerestettelek

London szerte. Jobban teszed, ha visszaveszed a kabátodat, barátom. Van még egy kis

elintéznivalód.

Rhone hangjának komolysága felkeltette Lyon figyelmét. Az íróasztalnak támaszkodott, s

karba fonta a kezét.

– Miről van szó? – kérdezte.

– Christináról, Lyon. Bajban van.

Lyon úgy pattant fel, mintha villám csapott belé. Ellökte magát az asztaltól, s mielőtt Rhone

egyáltalán lélegzetet vehetett volna, megragadta a vállát, és erősen megszorította.

– Rengeteg időnk van még, Lyon – nyugtatta barátját a gróf. – Csak azért idegeskedtem,

mert féltem, hogy elutaztál a vidéki birtokodra. Éjfélig ráérünk. Akkor jönnek érte… Az ég

szerelmére, ember, engedj már el!

Lyon nyomban elengedte Rhone-t, aki visszaroskadt a székre.

– Kik jönnek érte? – kérdezte, s arca fenyegetőn elsötétedett. Rhone magában hálát adott a

sorsnak, amiért Lyon a barátja, és nem az ellensége.

– Splickler és néhány bérence.

Lyon kurtán bólintott, majd visszament a hallba, és odakiáltott az inasnak, hogy hozzák elő

újra a kocsiját. Rhone követte barátját a bejárati ajtóhoz.

– Nem lenne gyorsabb, ha lóháton mennél?

– A kocsira később lesz szükség.

– Minek?

– Splicklernek.

Abból, ahogy Lyon kiejtette a gazember nevét. Rhone mindent megértett. Megvárta, míg

mindketten elhelyezkednek a kocsi belsejében, csak akkor fogott a magyarázatba.

– Az egyik emberemnek – vagy inkább Jack emberének – hatalmas összeget ajánlottak,

hogy segítsen Christinát Gretna Greenbe vinni. Splickler házasságra akarja kényszeríteni a

lányt. Tudod, összehívtam az embereimet, hogy megmondjam nekik, vége a rablásoknak.

Egyikük elég rendes fickó ahhoz képest, hogy rabló. Bennek hívják. Ő szólt nekem, hogy

Splickler felbérelte. Ben elfogadta a pénzt. Azt mondta, könnyű kereset, ráadásul szórakoztató

is.

Lyon vérfagyasztó arccal nézett barátjára.

– Splickler négy embert fogadott fel Bennel együtt. Busás összeget fizettem Bennek, ezért

úgy fog tenni, mintha továbbra is a bandához tartozna, de nem fog segíteni Splicklernek, már

ha adhatunk a szavára.

– Biztos vagy benne, hogy éjfélre tervezik a rablást?

– Igen – bólintott Rhone. – Rengeteg időnk van még, Lyon. – Nagyot sóhajtott. – Igazán

örülök, hogy te veszed kézbe az ügyet – ismerte be.

– Ó igen, majd én kézbe veszem.

Lyon hangja nem volt több suttogásnál, de Rhone hátán végigszaladt a hideg.

– Tudod, Lyon, mindig is az volt a véleményem, hogy Splickler egy alattomos

csúszómászó, de azt soha nem hittem volna, hogy képes ekkora aljasságra. Ha kitudódik, mit

tervez, annak Christina jó híre látja kárát.

– Nem fog kitudódni. Teszek róla.

Rhone ismét biccentett.

– Nem gondolod, hogy valaki felbujtotta Splicklert? Nincs annak a fickónak annyi esze,

hogy magától kiterveljen egy ilyen gaztettet.

– Igen, valaki felbujtotta, úgy bizony. Méghozzá a grófnő. A nyakamat teszem rá.

– Jóságos isten, Lyon, hiszen a grófnő Christina nagynénje! Nem hiheted, hogy…

– De igen. Biztos vagyok benne – morogta Lyon. – Magára hagyta Christinát a hétvégére.

Ez nagyon is kapóra jön a rablóknak, nem gondolod?

– Nincs egy fölösleges pisztolyod a számomra? – kérdezte Rhone.

– Soha nem használok lőfegyvert.

– Miért nem? – döbbent meg Rhone.

– Túl hangos – felelte Lyon. – Különben is csak négyen lesznek, ha hihetünk a barátodnak.

– Öten vannak.

– Splickler nem számít. A baj első jelére el fog futni. Majd később megkeresem.

– Ebben nem kételkedem.

– Rhone, miután odaérünk Christináék házához, a kocsisom majd hazavisz. Nem akarom,

hogy a hintóm a ház előtt álljon. Splickler meglátná, én pedig nem szeretném, ha

megváltoztatná a terveit. Majd szólok a kocsisnak, hogy éjfél után egy órával jöjjön értem.

– Hadd segítsek! – kérte Rhone.

– Sebesült vagy – felelte Lyon mosolyogva.

– Hogy lehetsz ilyen tapintatlan?

– Én inkább azt mondanám, hogy ésszerű, Rhone. Ésszerű.

A kocsi még meg sem állt, Lyon már ki is ugrott, hogy utasításokat adjon a kocsisának.

– A fene vigye el, Lyon, a hasznomat tudnád venni! – kiáltotta Rhone.

– Inkább akadály lennél, mint segítség. Menj haza. Majd üzenek, ha vége.

Lyon úgy viselkedett, mintha szemernyit sem izgatná, mi fog történni. Rhone persze jól

ismerte barátját, és szinte sajnálni kezdte az ostoba és mohó embereket, akiket Splickler

felfogadott. Szegény ördögök, hamarosan a saját bőrükön tapasztalhatják, mivel is érdemelte

ki Lyonwood márkija a hírnevét.

Rhone-t ugyancsak bosszantotta, hogy kimarad az eseményekből.

– Azért sem hagyom magam lerázni – morogta maga elé, s csak az alkalomra várt. Amikor a

hintó lassított az egyik kanyarban, Rhone kiugrott. A térdére zuhant. Átkozva magát

ügyetlenségéért, talpra szökkent, és elindult Christina háza felé.

Segíteni fog Lyonnek, akár tetszik neki, akár nem.

A márki remegett dühében. Tudta, nyomban megnyugszik, mihelyt megpillantja Christinát,

és meggyőződik róla, hogy jól van. Christina nem siette el az ajtónyitást, és Lyon idegei

pattanásig feszültek. Már azon volt, hogy az egyik speciális szerszámmal, amit minden

eshetőségre készen mindig magával hordott, feltöri a zárat, amikor meghallotta a lehulló lánc

hangját.

Bár Lyon Rhone előtt még visszafogta magát, amint kinyílt az ajtó, kirobbant a harag

belőle.

– Az isten szerelmére, hogy képzeled, hogy egy szál köntösben nyitsz ajtót? A fenébe, azt

sem tudtad, ki kopog!

Christina összefogta magán a köntöst, és félrehúzódott Lyon útjából. A férfi szó szerint

bevágtatott az előszobába, mint valami őrült paripa.

– Mit keresel itt? – kérdezte a lány.

– Miért nem Elbert nyitott ajtót? – akarta tudni Lyon, közben a lány feje búbját bámulta.

Nagyon is tudatában volt annak, hogy a hiányos öltözék és a bájosan zilált fürtök csak

elterelnék a figyelmét.

– Elutazott az édesanyjához – magyarázta Christina. – Lyon, nincs túl késő a látogatáshoz?

– Hogy hová utazott? – kérdezte Lyon, és dühe hirtelen elpárolgott.

– Az édesanyjához. Most mi olyan mulatságos? – csodálkozott a lány. – Te egy igazi gyík

vagy, Lyon. Az egyik pillanatban még üvöltözöl velem, a következőben már hahotázol.

– Kaméleon, Christina, nem gyík – javította ki a férfi. – Elbert már legalább nyolcvan éves.

Hogyan lehetséges, hogy még él az anyja?

– Pedig él. Találkoztam vele. Nagyon kedves néni, és pontosan úgy fest, mint Elbert. Most

pedig elárulnád, mi járatban vagy?

– Menj a szobádba, és öltözz fel! Nem tudok gondolkodni, ha ilyen lenge öltözékben

illegeted itt magad.

– Én nem illegetem magam – tiltakozott a lány. – Tökéletesen mozdulatlanul állok.

– Hamarosan vendégeink érkeznek.

– Vendégeink? – Christina megrázta a fejét. – Én nem hívtam senkit. Egyébként sincs

kedvem vendégeket szórakoztatni. Éppen most kezdtelek el gyászolni, erre idejössz és…

– Engem gyászolsz? – döbbent meg Lyon, és homloka ráncba szaladt. – Mi a fenéért kellene

engem gyászolnod?

– Nem érdekes – mondta Christina. – És ne nézz rám ilyen haragosan! Kik jönnek

látogatóba?

Lyonnek mély lélegzetet vett, hogy visszanyerje valamelyest önuralmát, aztán elmondott

mindent Splicklerről és embereiről. Szándékosan nem említette, hogy a grófnő is benne van

az összeesküvésben, mert nem akarta felzaklatni a lányt. Úgy vélte, elég egyszerre csak egy

gonddal foglalkozni.

– Mit akarsz, mit tegyek? – kérdezte Christina. Bezárta a bejárati ajtót, aztán odasétált

Lyonhöz, és megállt közvetlenül előtte.

A férfi beszívta az édes virágillatot, aztán a lány után nyúlt, és magához ölelte.

– Finom illatod van – suttogta, és két kezébe fogta az angyali arcot. Christina végtelen

bizalommal nézett fel rá.

– Mondd el, mit tegyek! – kérte a lány.

– Csókolj meg! – parancsolta Lyon, és lehajolt, hogy gyors csókot csenjen.

– Én a bajkeverőkről beszéltem – mondta Christina, amikor a férfi végül elhúzódott tőle. –

Tényleg valami baj lehet az emlékezeteddel, Lyon. Képtelen vagy bármit is fejben tartani egy

percnél tovább. Egész családodra jellemző ez a hiba?

Lyon megcsóválta a fejét.

– Semmi baj az emlékezetemmel. Emlékszem például, hogy mióta csak beléptem, egyetlen

dolog jár a fejemben: az, hogy átöleljelek. Ugye, nincs rajtad semmi a köntös alatt?

Christina megrázta volna a fejét, ha Lyon nem tartja olyan erősen.

– Éppen most szálltam ki a kádból – mondta, és elmosolyodott örömében, hiszen Lyon az

imént ismerte be, hogy az érintésére vágyik.

Milyen őszinte férfi! Christina lábujjhegyre állt, hogy megadja neki, amit kíván. Nem akart

mást, mint viszonozni a férfi iménti gyors csókját, ám Lyonnek más elképzelése volt. Szája

követelőzőn a lány ajkára tapadt, s nyelve mohón behatolt a szájába.

Christina a férfi kabátjának hajtókájába kapaszkodott, mert attól félt, hogy a lába

összecsuklik alatta. Amikor már biztos volt benne, hogy szégyenszemre nem omlik a padlóra,

hevesen viszonozta a férfi csókját.

Lyont kis híján megőrjítette a lány vad szenvedélye. Szája mohón, birtoklón ostromolta az

édes ajkat. Christina képtelen volt visszafogni magát, s ez legalább annyira feltüzelte Lyon

vágyát, mint a lány kéjes nyögése, puha ajka, vad táncot járó nyelve.

Igen, nagyon is tetszett neki Christina viselkedése. Nem került sok idejébe arra a döntésre

jutni, hogy ez az egyetlen alkalom, amikor a lány igazán őszinte vele. Vonakodva szakította el

magát tőle.

– Nézd, hogy remeg a kezem! – mutatta Christina. – Így nem sok hasznodra leszek, ha a

gazemberek kopogtatnak az ajtómon.

– Milyen kár, hogy nem tudsz a tőrrel bánni! – jegyezte meg Lyon, és várta, mit szól a lány.

Tudta, hogy hazudni fog, hisz az igazat nem vallhatja be.

– Igen, nagy kár – sóhajtott a lány. – De a tőr a férfiak kezébe való. A nők csak

megsebeznék magukat vele. Pisztolyom sincs. Ugye, most csalódtál bennem?

Hangjából kicsengett, hogy azt várja, a férfi egyetértsen vele.

– Egyáltalán nem, édesem – mondta Lyon kedvesen. Átkarolta a lány vállát, és felfelé indult

vele az emeletre. – A férfi kötelessége, hogy megvédje asszonyát.

– Igen, így van ez a legtöbb népnél – bólogatott Christina, majd habozva megkérdezte: –

Mondd csak, nagyon sérelmesnek találnád, ha az asszonyod képes lenne megvédeni magát?

Úgy értem, nem tartanád úrinőhöz méltatlan viselkedésnek... vagy igen?

– Ez a te szobád? – kérdezte Lyon, szándékosan kikerülve a válaszadást. Belökte az első

ajtót, belépett a sötét, áporodott levegőjű szobába, és Christina válasza nélkül is tudta, hogy a

grófnő lakosztályába jutott. A szobában legfeljebb egy pók érezhette volna jól magát. Vagy

egy vén sárkány, gondolta Lyon homlokát ráncolva.

– Ez a nénikém szobája – mondta Christina, és bekukucskált. – Szörnyen sötét van itt, nem?

– Meglepettnek tűnsz. Sohasem jártál még itt?

– Nem.

Lyon már be akarta húzni az ajtót, amikor észrevette a láncok és zárak sokaságát a belső

ajtófélfán.

– A nagynénéd biztosan rossz alvó – jegyezte meg. – Kitől fél annyira, hogy zárnia kell az

ajtaját? – kérdezte, bár tudta a választ, hiszen Mick elmondta neki, hogy a grófnő retteg az

unokahúgától. Lyon érezte, hogy ismét elönti a harag. A lakatokat inkább kívülre kellett volna

szerelni, bosszankodott magában. Sokkal inkább Christinának kellene félnie nagynénjétől,

nem pedig fordítva.

Milyen élete lehetett Christinának, mióta visszatért a szülőföldjére, a családjához? Biztosan

szörnyen magányos volt. És milyen ember az, aki rettegve kerüli az egyetlen rokonát?

– A nénikém nem szereti, ha megzavarják alvás közben – magyarázta Christina.

A hangjából kicsengő fájdalom hallatán, Lyon önkéntelenül is magához ölelte a lányt.

– Nem volt könnyű életed, mióta hazatértél, ugye, szerelmem?

Érezte, amint a lány megvonja a vállát.

– A szobám a folyosó végén van. Azt kerested, nem?

– De igen. Csak szeretném ellenőrizni az összes ablakot is.

– Az én szobámban két ablak van – mondta Christina. Elhúzódott a férfitól, kézen fogta, és

besietett a szobájába.

Lyon egyetlen gyors pillantással felmérte a helyiséget. A legtöbb nő valószínűleg

puritánnak találta volna a hálót, Lyonnek azonban tetszett. A komódok tetejét nem borította el

mindenféle csecsebecse. Egyetlen szék, mögötte spanyolfal egy baldachinos ágy hófehér

takaróval és a két apró komód alkotta a tágas szoba összes bútorzatát.

Christina szemmel láthatóan szerette a rendet. A szoba makulátlanul tiszta volt. Csupán az

ablak előtt hevert egy odadobott pokróc.

– A kert rögtön az ablakom alatt van – mondta a lány. – A falon könnyű felmászni, mert az

indák felkúsznak egészen a párkányig, és azt hiszem, elég erősek ahhoz, hogy megtartsanak

egy embert.

– Jobban örülnék, ha nem az ablakon jönnének be – jegyezte meg Lyon szinte

szórakozottan. Megvizsgálta a kereteket, majd kinézett a kertbe. Nem bánta volna, ha a hold

nem világít olyan fényesen.

Lyon Christinára pillantott. Arckifejezése és egész viselkedése gyökeres változáson ment

keresztül. A lány legszívesebben elmosolyodott volna. Lyon valóban igazi harcos. Arca

pontosan olyan kifejezéstelen volt, mint a dakota harcosoké. Christina nem tudta volna

megmondani, mire gondol a férfi, de merev tartásából arra következtetett, hogy már a harcra

készül.

– A szalonnak csak két ablaka van, ha jól emlékszem. Van másik bejárata a folyosóról nyíló

ajtón kívül?

– Nincs.

– Remek. Öltözz fel, Christina! Itt megvárhatod, míg vége ennek az egésznek. Biztonságban

leszel, erről én gondoskodom.

– Hogyan?

– Elreteszelem az ajtót és az ablakokat.

– Nem! Úgy értem, nem szeretném, ha bárhová is bezárnál, Lyon.

A lány hangjának hevessége meglepte Lyont. Aztán eszébe jutott, milyen kényelmetlenül

érezte magát Christina a zárt hintóban, és megesett rajta a szíve.

– Ha belülre szerelem a reteszt, akármikor kijöhetsz, amikor csak…

– Ó igen, az nagyszerű lesz – vágott a szavába Christina, élénken bólogatva. Látszott rajta,

mennyire megkönnyebbült. – Köszönöm, hogy megértesz.

– Most meg miért ráncolod a homlokod? – kérdezte Lyon, s nem is próbálta leplezni

bosszúságát.

– Most döbbentem rá, hogy újabb fegyvert adtam a kezedbe, amelyet felhasználhatsz

ellenem, ha megharagszol rám – ismerte be Christina. – Elárultam egy gyenge pontomat –

tette hozzá vállat vonva.

– Christina, megsértesz, ha feltételezed rólam, hogy képes lennék visszaélni a

gyengeségeddel – jelentette ki Lyon. – Egyébként pedig nem sok embert ismerek, aki szereti,

ha bezárják egy szobába. Öltözz fel, mert elvonod a figyelmem!

Christina gyorsan engedelmeskedett.

– Azt hiszem, egyáltalán nem akarok a szobámban várakozni – mormolta maga elé,

miközben kivette a szekrényből az első kezébe akadó ruhát, és a spanyolfal mögé vonult,

hogy átöltözzön. Csak akkor jött rá, hogy milyen szerencsétlen választást csinált, amikor

levette köpenyét, és belebújt a királykék ruhába.

– Lyon! – szólította a férfit. – A kapcsok hátul vannak. Segítenél?

Lyon elfordult az ablaktól, és szemben találta magát a lánnyal, aki kezével fogta magához a

ruha elejét. Amikor hátat fordított neki, a férfi először a makulátlanul finom bőrét vette észre.

A gyertyafényben túlságosan is csábító volt ahhoz, hogy Lyon megőrizze a józan eszét.

A második, ami a szemébe ötlött, az volt, hogy a lány nem visel semmit a ruha alatt. Ez sem

hagyta közömbösen. Reszkető kézzel hajolt közelebb. Ujjai ügyetlenül babrálták a kapcsokat,

pedig szívesebben simogatta volna a selymes bőrt.

– Hol van a komornád? – kérdezte, remélve, hogy a társalgás elvonja figyelmét úriemberhez

nem illő gondolatairól. Másra sem vágyott, minthogy ágyba vigye és elcsábítsa a lányt.

– Erre a hétre elengedtem a komornát a családjához.

Ez felbosszantotta Lyont.

– Az ég szerelmére, egy úrihölgynek nem illik teljesen egyedül lennie – morogta.

– Pedig remekül elboldogulok egyedül. Meglehetősen önző vagyok.

– Önálló – sóhajtotta Lyon. Sehogy sem tudta bekapcsolni az utolsó kapcsot. A lány

selymes haja folyton beleakadt.

– Mit mondtál?

Lyon felemelte a dús fürtöket, és átvetette a lány vállán. Elmosolyodott, amikor meglátta,

hogy csupa libabőr a karja.

– Önálló, szerelmem, nem önző.

– Van valami különbség? – kérdezte Christina, és megpróbált hátrafordulni, hogy lássa a

férfit.

– Maradj nyugton! – szólt rá Lyon. – Igen, van különbség. A nénikéd önző. Te önálló vagy.

– Tudtad, hogy soha nem vétem el a szavakat, csak ha veled vagyok? A te hibád, hogy

összezavarodom.

Lyon nem akarta vitára vesztegetni az időt.

– Gyerünk! – parancsolt rá a lányra, miután sikerült bekapcsolni a lány ruháját. Kézen fogta

Christinát, és az ajtó felé indult. A lánynak futnia kellett, ha lépést akart tartani vele.

– Nem fontam be a hajamat – mondta Christina. – Muszáj befonnom, különben fegyverré

válhat az ellenség kezében. Ezt te is beláthatod, Lyon.

A férfi tudta, hogy nem kellene megkérdeznie, mégis megtette.

– Miért lenne a hajad fegyver?

– Mert könnyen elkaphatnak a hajamnál fogva. Hacsak nem vagyok olyan gyors, mint a

párduc, vakmerő, mint a farkas és ravasz, mint a medve.

A lány ugyancsak elragadtatta magát. Lyon nem is titkolta bosszúságát, amikor elérték a

szalont.

– Nem lesz gond, ha sötétben kell üldögélned? – kérdezte. Odasétált az ablakhoz, a

függönyből kihúzta a fonott zsinórt, és odanyújtotta Christinának.

– Nem félek a sötétben – zsémbelt a lány. – Micsoda ostobaságokat kérdezel!

– Tekerd a kilincsre ezt a zsinórt, Christina! Jó szorosan! Ha bárki be akar törni, hallani

fogom. Rendben?

Lyon ellenőrizte az ablakokat. Az évek gondoskodtak róla, hogy szorosan zárjanak.

– Igen, Lyon. Nem foglak cserbenhagyni – szólalt meg mögötte Christina.

– Most pedig figyelj rám, én kis harcosom! – mondta Lyon kemény hangon. Megfogta a

lány vállát, és megszorította. – Idebent vársz, míg a veszély el nem múlik. Megértetted?

Hangja nyers volt és dühös, ám úgy tűnt, ez cseppet sem zavarja Christinát. Még mindig

mosolyogva nézett rá.

– De én komolyan szeretnék segíteni, Lyon. A gazemberek mégiscsak engem akarnak

elrabolni. Ezt te is beláthatod.

– Dehogy látom! – üvöltötte a férfi haragosan. – Csak az utamban lennél – tette hozzá

halkabban.

– Rendben, legyen az akaratod szerint – mondta a lány. Az ablak mellett függő kis ovális

tükörhöz lépett, és fonni kezdte a haját. Annyira kecses volt, annyira nőies! Ahogy felemelte a

karját, bokája kivillant a szoknya alól.

– Elfelejtettél cipőt venni – szólalt meg Lyon mosolyogva. – Már megint.

– Megint? Mire célzol? – fordult felé a lány.

– Nem számít – rázta meg a fejét Lyon. – A hajadat pedig nyugodtan hagyhatod leengedve.

Senki sem férkőzhet a közeledbe.

Christina mosolya túlságosan is őszintének tűnt. Lyon nyomban gyanakodni kezdett.

– Add a szavad, Christina! Most rögtön.

– Milyen szóra gondolsz? – kérdezte nagy ártatlanul a lány. Visszafordult a tükörhöz, és

tovább fonta a haját.

Lyon nem vesztette el a türelmét. A kis ártatlan nem vette észre, hogy a tükörből nagyon is

jól látja az arcán az eltökéltséget.

Ki fogja csikarni a lányból az ígéretet, még ha úgy kell is kiráznia belőle. Most Christina

biztonsága a legfontosabb. Nem fogja hagyni, hogy bármi történjék vele. Volt azonban még

egy oka, amiért a lányt a házban akarta tartani. Az elsőhöz képest ez persze jelentéktelen volt,

mégis aggodalommal töltötte el a férfit. Nem akarta, hogy Christina harcolni lássa. Valószínű,

hogy jobban megrémülne tőle, mint Splicklertől és bérenceitől.

Lyon nem szokott tisztességesen harcolni. Christina még semmit nem tud a múltjáról. Lyon

hirtelen rádöbbent, milyen sokat jelent számára a lány. Meg akarta védeni az egész világtól,

az olyan gazemberektől, mint Splickler… de legfőképpen saját magától akarta megoltalmazni.

Nem akarta, hogy a lány megismerje a sötét, gyilkos oldalát, mert akkor biztosan

kiábrándulna belőle. Christina most azt hiszi, hogy ő Lyonwood márkija, sem több, sem

kevesebb, és ha rajta múlik, meg is tartja a lányt ebben az áldott tudatlanságban.

Lyon biztos volt benne, hogy örökre elveszítené Christinát, ha az megtudná az igazságot.

– Megígérem, hogy nem avatkozom közbe, hacsak meg nem kérsz rá – zökkentette ki

gondolataiból a lány. – Mrs. Smitherson megtanított rá, hogyan védjem meg magam – tette

hozzá sietve a férfi sötét arckifejezését látva. – Tudom, mit kell tennem.

– Summerton – sóhajtott nagyot Lyon. – A nevelőszüleidet Summertonnak hívják.

A férfi hangulata oly változékony, mint a szél járása, döntötte el Christina. Teljesen

kiszámíthatatlan. Már nem mosolygott, inkább úgy nézett rá, mintha meg akarná ölni.

– Úgy viselkedsz, mintha tengersok időnk lenne, amíg a gazemberek megérkeznek –

jegyezte meg. – Nem azt mondtad, hogy hamarosan itt lesznek? – kérdezte, remélve, hogy

sikerül elterelnie a férfi figyelmét a komor gondolatokról.

– Van még néhány percünk – felelte Lyon. – Maradj itt, amíg körülnézek!

Christina bólintott. Abban a pillanatban, amikor a férfi eltűnt a szeme elől, felrohant a

szobájába egy hajszalagért, no meg a tőréért, természetesen. Tetszik vagy sem, segíteni fog

Lyonnek.

Mire a férfi visszatért, Christina már a pamlagon ült. Tőrét a párnák alá rejtette.

– Úgy döntöttem, megkönnyítem Splickler dolgát.

– Hogyan?

– Nyitva hagytam a hátsó ajtót.

– Ez igazán figyelmes dolog volt tőled.

Lyon mosolyogva fogadta a lány hangjából kicsendülő elismerést. Odasétált hozzá, és

megállt közvetlenül előtte. Kezét a csípőjén nyugtatva, széles terpeszben állt, így a lánynak

egészen hátra kellett hajtania a fejét, ha látni akarta a férfi arcát. Mivel Lyon mosolygott,

Christina remélte, ez azt jelenti, hogy ismét jobb a kedve.

– Ha ennyire biztos vagy benne, hogy a kerten át jönnek, minek engeded be őket a házba?

Miért nem odakint üdvözlöd őket?

– Üdvözölni? – Lyon megcsóválta a fejét. – Christina, Splicklerék nem csevegni jönnek.

Nagy eséllyel verekedésre is sor kerül.

Nem akarta ugyan felizgatni a lányt, de úgy vélte, tudnia kell, mire számíthat.

– Persze, hogy lesz harc – mondta magától értetődőn Christina. – Ezért szeretném, ha

inkább odakint fogadnád a hívatlan vendégeket, Lyon. Végtére is, én leszek az, akinek holnap

rendet kell raknia.

Lyon erre nem is gondolt. Amikor azonban rájött, hogy Christina tökéletesen tisztában van a

helyzettel, elfogta a megkönnyebbülés.

– Bátor lány vagy – dicsérte meg. – Az a gond, hogy a hold túl fényesen világít, ezért nem

lenne tanácsos kint fogadni őket. De ne aggódj, eszembe véstem a szoba miden részletét,

ahová a rablók beléphetnek. Ez az én előnyöm velük szemben.

– És csak egyesével jöhetnek be azon az ajtón – vetette közbe a lány. – Nagyon ravasz ötlet,

Lyon. De mi lesz, ha mégis az ablakon keresztül próbálnak bejutni az ajtó helyett?

– Az ki van zárva, szerelmem.

A férfi annyira magabiztosnak tűnt, hogy Christina úgy döntött, nem aggódik tovább.

Figyelte, amint Lyon az ajtóhoz sétál.

– Itt az ideje, hogy elfújjuk a gyertyákat. Előbb tekerd a zsinórt a kilincsre, rendben? Ugye

nem félsz? Vigyázok rád, megígérem.

– Bízom benned, Lyon.

A lány válasza melegséggel töltötte el a szívét.

– Én pedig abban bízom, hogy itt maradsz.

– Lyon!

– Igen, Christina?

– Légy óvatos!

– Az leszek.

– Ó, és Lyon!

– Igen?

– Ne csinálj túl nagy felfordulást, rendben?

– Igyekszem.

Lyon a lányra kacsintott, mielőtt behúzta maga mögött az ajtót. Christina összekötötte a két

ajtókilincset, aztán elfújta a gyertyákat, és leült várakozni. Az idő csigalassúsággal múlt.

Christina feszülten figyelte a ház vége felől beszűrődő hangokat. Éppen ezért teljesen

váratlanul érte az ablak alatt felhangzó kaparászás.

Arról nem volt szó, hogy a gazemberek elölről jönnek. Lyon roppant csalódott lesz.

Christina legszívesebben odalépett volna az ablakhoz, hogy hátraküldje Splickler embereit, de

aztán rádöbbent, milyen ostobaság is lenne. Úgy döntött, vár még, hátha a fickók feladják a

küzdelmet az ablaknál, és mégis inkább a hátsó ajtóval próbálkoznak.

– Christina! – suttogta valaki a nevét. Christina azonnal felismerte a hangot. Rhone grófja

szólította.

Christina elhúzta a függönyt. Rhone az ablakpárkányba kapaszkodott, és rávigyorgott. Nem

sokáig. A következő pillanatban ugyanis megcsúszott a keze, és eltűnt a lány szeme elől. A

tompa puffanást néhány cifra káromkodás követte, arról árulkodva, hogy szegény fickó nem a

lábán landolt.

Ki kell szednie a bokrok közül a férfit, döntötte el Christina. Amekkora zajt csap, a végén

még elriasztja a gonosztevőket.

Rhone a bejárati ajtó előtt várta. Siralmasan festett: kabátja ujja leszakadt, nyakkendője

kibomlott és csupa sár volt, az egyik lábára bicegett.

Milyen ügyetlen fickó! Christina azonban így is kedvelte. Lyon ezek szerint bizalmába

avatta barátját. Mi más indokolná a gróf váratlan látogatását? Bizonyára azért jött, hogy

segítsen Lyonnek.

– Úgy fest, uram, mint aki csatát vesztett. Rhone, a háta mögött!

A hátsó ajtó felől felhangzó hatalmas reccsenés majdnem elnyomta a hangját, de Rhone így

is meghallotta a figyelmeztetést. Elég gyorsan reagált, bár elvesztegetett némi időt arra, hogy

megforduljon megnézni, milyen veszély is fenyegeti. Aztán jobb vállával belökte az ajtót,

egyenesen a gonosz arcú fickó képébe, aki megpróbált benyomakodni az ajtónyíláson át.

Rhone teljes erejével nekidőlt az ajtónak, arca kivörösödött az erőfeszítéstől. Amikor

nyilvánvaló lett, hogy egyedül képtelen kizárni a támadót, Christina is nekifeszült az ajtónak.

– Lyon!

Rhone kiáltásától csengeni kezdett a lány füle.

– Menjen és rejtőzzön el valahol! – zihálta a férfi Christina fülébe feszült hangon.

– Christina, vissza a szalonba! – kiáltotta mögötte Lyon.

Christina éppen csak hátrapillantott, hogy elmondja, nem mehet, mert Rhone-nak szüksége

van a segítségére az ajtónál, de a férfi tekintete kiverte fejéből a magyarázkodást.

Lassan megfordult, és tétován előrelépett. Túlságosan megdöbbentette a látvány ahhoz,

hogy gyorsabb mozgásra legyen képes.

Teljesen lenyűgözte Lyonwood márkijának átváltozása. A férfi egyáltalán nem hasonlított

ahhoz a hűvös, angol úriemberhez, akit megismert. Kabátja eltűnt, inge egész a derekáig

végigszakadt. Felrepedt ajkáról vér szivárgott az állára. A seb jelentéktelen volt, nem is

aggasztotta Christinát. Mint ahogy az ingujját eláztató hatalmas vérfolt sem. Ösztönösen

érezte, hogy nem a férfi vérét látja. Nem, Lyon külseje nem ijesztette meg.

A tekintete azonban már más kérdés volt. Lyon szemében gyilkos fények táncoltak, bár

külsőre meglehetősen nyugodtnak látszott. Karját összefonta maga előtt, arckifejezése szinte

unott volt. De ez csak a látszat, az igazság ott lángolt a szemében.

– Most azonnal!

Üvöltése felrázta a lány bénultságából. Christina hátra sem pillantva Rhone-ra a szalonba

rohant.

– El az útból, Rhone!

A gróf nem habozott. Amint félreugrott, három megtermett alak zuhant be az ajtón, és a

lendülettől elterültek a padlón. Rhone a sarokban állva figyelt, és abban reménykedett, hogy

barátja a segítségét kéri.

Lyon a folyosó közepén állva türelmesen várta, hogy a három gazember feltápászkodjon a

földről. Rhone arra gondolt, hogy barátja kissé túlzásba viszi az előzékenységet.

A támadók túlerőben voltak szám, súly és fegyver tekintetében is. A fickók most Lyon felé

ólálkodtak, mindegyikük tőrt tartott a kezében. Az egyiknél kettő is volt a gyilkos fegyverből.

Az egyik bandita vihogni kezdett, mire Rhone elmosolyodott. Szegény bolond nem is sejti,

hogy Lyon még így is előnyben van velük szemben.

A középső hirtelen Lyon felé suhintott a pengéjével. Lyon csizmája az állát találta el. A

rúgás ereje a levegőbe röpítette a hájas alakot, elég magasra ahhoz, hogy Lyon az ágyékába

mélyeszthesse az öklét. A gazfickó ájultan zuhant a padlóra.

A másik kettő egyszerre vetette magát a márkira, míg egy harmadik rohanva sietett fel a

lépcsőkön. Rhone meghallotta a lépteit, s lábával bevágta az ajtót. Az odakintről felhangzó

fájdalmas üvöltés elárulta, hogy Rhone időzítése kitűnő volt.

Rhone egy pillanatra sem vette le tekintetét barátjáról. Számtalanszor látta már verekedni,

de Lyon ereje újra meg újra lenyűgözte. Lyon fél kézzel távol tartotta magától egyik

támadóját, míg könyökével a másik állába vágott, eltörve az állkapcsát. Miután így

ártalmatlanná tette a fickót, visszafordult cinkosához. Amikor Rhone meghallotta a csont

reccsenését, tudta, Lyon eltörte a férfi csuklóját.

Mire Lyon végzett, három magatehetetlen test hevert a bejárat előtt.

– Nyisd ki az ajtót, Rhone!

– Az ördögbe, még csak ki sem melegedtél – morogta Rhone.

Kinyitotta az ajtót, és félreállt az útból. Lyon az erőlködés legcsekélyebb jele nélkül emelte

fel az ájult fickókat, és kihajította őket az utcára.

– Remekül dolgozunk mi együtt – jelentette ki Rhone.

– Mi?

– Én nézem, te csinálod – magyarázta Rhone.

– Értem.

– Mi történt Splicklerrel? A hátsó ajtón jött be, vagy inkább elmenekült?

Lyon rávigyorgott barátjára, majd a lépcső alján tornyosuló emberrakás felé intett.

– Splickler van legalul. Azt hiszem, betörted az orrát, amikor a képébe vágtad az ajtót.

– Akkor én is kivettem a részem a küzdelemből – húzta ki magát a gróf, és büszkén

kidüllesztette a mellét.

Lyon nagyot nevetett. Vállon veregette barátját, majd megfordult, és meglátta, hogy

Christina ott áll az ajtóban.

A lány úgy festett, mintha szellemet látott volna. Arca halálsápadt volt, szeme tágra nyílt a

rémülettől. Lyon szíve elszorult. Uramisten, biztos látta a verekedést! Felé lépett, majd

megtorpant, mikor látta, hogy a lány meghátrál előle.

Mégiscsak vesztett. Christina fél tőle. Mit tegyen? Hiszen ő megvédeni akarta, nem

megijeszteni.

Christina hirtelen hozzárohant, és a karjába vetette magát, majdnem ledöntve a lábáról

mindkettőjüket. Lyonnek ugyan halvány fogalma sem volt, mi okozta a változást a lány

viselkedésében, de bármi legyen is, hálás volt érte. Merevségét mintha elmosta volna a

megkönnyebbülés. Átölelte Christinát, állát a feje búbjára ejtette, és nagyot sóhajtott.

– Azt hiszem, soha nem foglak megérteni.

– Annyira örülök, hogy nem haragszol rám! – motyogta Christina Lyon mellkasának, de a

férfi így is értette.

– Miért haragudnék rád?

– Mert megszegtem az ígéretemet – emlékeztette a lány. – Kijöttem a szalonból, hogy

beengedjem Rhone-t.

Lyon barátjára nézett.

– Ha jól emlékszem, kifejezetten meghagytam neked, hogy menj haza – mordult rá, majd

hirtelen feltűnt neki Rhone siralmas állapota. – Mi történt veled? Nem rémlik, hogy részt

vettél volna a verekedésben.

– Csak egy apró baleset – morogta Rhone.

– Rázuhant a sövényre – magyarázta Christina, és elmosolyodott a férfi zavara láttán. Rhone

fülig vörösödött.

– A sövényre? – hitetlenkedett Lyon.

– Azt hiszem, hazasétálok. A kocsid bizonyára a házam előtt vár, Lyon. Szólok a

kocsisodnak, hogy jöjjön érted. Jó éjszakát, Christina hercegnő.

– Nem, Rhone, önnek most nem lenne szabad gyalogolnia. Lyon, ne engedd…

– Hadd menjen! Igazán nem nagy a távolság – vágott a szavába a férfi.

Christina nem vitatkozott tovább. Valakinek úgyis el kellett mennie a hintóért, és Christina

örült, hogy Rhone ez a valaki, mert így pár percre kettesben maradhat Lyonnel.

– Köszönöm a segítségét, Rhone. Lyon, mi lesz azokkal az emberekkel odakint a járdán? És

ha nem tévedek, egy-kettő a hátsó bejárat körül is akad.

– Ketten voltak. Kidobtam őket.

– Hamarosan magukhoz térnek, és elkotródnak – szólalt meg Rhone. – Hacsak nem…

– Nem – monda Lyon.

– Mit nem? – értetlenkedett Christina.

– Nem ölte meg őket – magyarázta Rhone.

– Rhone, ne ijesztgesd a lányt! – szólt rá barátjára Lyon.

– Istenem, remélem, hogy nem! Gondolj csak bele, milyen kellemetlen lenne! – borzadt el

Christina, bár nem abból az okból, mint várták. A két férfi felkacagott.

– Nem sírnia kellene, vagy elájulnia rémületében? – kérdezte Rhone.

– Azt kellene tennem?

– Nem, Christina, egyáltalán nem kellene – mondta Lyon. – Hagyd abba a homlokráncolást!

– Nem visel cipőt, Christina – jegyezte meg Rhone.

– Legyen óvatos hazafelé menet! – felelte a lány, szándékosan tudomást sem véve a

meztelen lábára vonatkozó megjegyzésről. – Vigyázzon, nehogy valaki meglássa a kötését!

Kíváncsiskodni kezdenének.

Amint az ajtó becsukódott Rhone mögött, Christina Lyon felé fordult, de már csak azt látta,

hogy a férfi félúton van felfelé, a lépcsőn.

– Hová mész?

– Mosakodni – szólt vissza Lyon. – Jól láttam, hogy van egy kancsó víz a szobádban?

Mielőtt a lány válaszolhatott volna, Lyon már el is tűnt a szeme elől. Christina utána sietett.

Amikor utolérte, azt kívánta, bárcsak inkább odalent maradt volna. Lyon már levetette az

ingét. A mosdótál fölé hajolt, és az arcát, karját mosta.

Christinát lenyűgözte a férfi erőt sugárzó hatalmas alakja. Lyon válla, karja izmoktól

duzzadt, mellkasát sűrű, aranyszínű szőrzet borította, mely csíkká keskenyült lapos hasán,

hogy aztán eltűnjön a nadrág övrésze alatt. A lány még sohasem látott ilyesmit. Elragadtatva

nézte Lyont, s közben arra gondolt, milyen lenne most a férfi karjába simulni.

Lyon a törülközőért nyúlt. Christina kivette a kezéből a fehér vásznat, és törölgetni kezdte

az arcát.

– Milyen barna a bőröd, Lyon! Sokat kellett félmeztelenül a napon dolgoznod?

– Igen, a hajómon.

– Neked van hajód? – kérdezte a lány. Hangjából érződött, hogy örül a hírnek.

– Csak volt – pontosított Lyon. – Sajnos leégett, de azt tervezem, hogy építek egy újat.

– Építesz? Te magad?

– Nem, szerelmem – mosolygott rá a férfi. – Szakembereket fogadok a munkára.

– Tetszett a hajón, amikor Angliába jöttünk. Bár azt egyáltalán nem élveztem, amikor a

kabinban kellett lenni. Túlságosan kicsi volt. Mintha kalitkába zártak volna – ismerte be vállat

rántva.

Hangja megremegett. Akárcsak a keze, amikor Lyon vállát kezdte törölgetni. A férfi testén

jó néhány vágásnyom húzódott, és a dicsőség eme jelétől Christinának hevesebben kezdett

dobogni a szíve.

Életében először Lyon kínosan feszengett. Christina olyan csodálatosan szép nő, míg az ő

testét sebhelyek rútítják. Sötét múltjának emlékeztetői, gondolta Lyon. Soha nem zavarták a

hegek… egészen mostanáig.

– Megígérem, hogy elviszlek a hajómra – hallotta hirtelen a saját hangját.

– Annak nagyon örülnék – mondta a lány. A törülköző a földre esett, amint Christina ujjával

végigsimította a férfi mellkasán húzódó vágást. – Annyira szép vagy! – suttogta.

– Tele vagyok rút hegekkel – suttogta Lyon is érdes hangon.

– Ó, dehogy rútak. A bátorság jegyei. Gyönyörűek.

A lány most egyenesen a szemébe nézet, és Lyon arra gondolt, sohasem fog hozzászokni a

szépségéhez.

– Vissza kellene mennünk a szalonba – mondta Lyon, de közben már magához ölelte a

lányt. Képtelen volt uralkodni magán. A gondolat, hogy kettesben van a lánnyal, ráadásul a

hálószobájában, minden józanságát félresöpörte.

– Megcsókolnál, mielőtt lemegyünk? – kérdezte Christina.

Lyon arra gondolt, hogy a lány máris úgy fest, mint aki csókolózott. Arcát enyhe pír lepte

el, s szeme kékje ismét a tenger sötét mélyét idézte.

A nő nyilvánvalóan nincs tisztában a kockázattal. Ha tudná, milyen bűnös gondolatok

forognak fejében, valószínűleg inkább fehér lenne, mint a fal.

Bízik benne. Nem kérné arra, hogy csókolja meg, ha nem bízna meg benne. Lyon

elhatározta, hogy megpróbál uralkodni elemi ösztönein. Igen, úriemberként fog viselkedni.

Egyetlen csókocska nem árthat. Hiszen attól a pillanattól a karjában akarja tudni a lány,

hogy a harc véget ért… amikor a harag forró lávaként száguldott ereiben. Igen, már akkor

kívánta őt mindent elsöprő ősi, primitív szenvedéllyel.

És a lány elhátrált előle. A hirtelen bevillanó emlékkép lelke mélyéig megrázta.

– Christina, félsz tőlem?

A lány biztos volt benne, hogy Lyon komolyan gondolta kérdését. A tekintetében bujkáló

nyugtalanság elárulta.

– Miből gondolod, hogy félek tőled? – kérdezte, visszafojtva nevetését. Úgy vélte nem

lenne bölcs dolog kacagnia, amikor a férfi ennyire aggódónak látszik.

– A harc után, amikor elhátráltál előlem…

Christina erre már elmosolyodott.

– Lyon, azt a kis csetepatét én igazán nem nevezném harcnak…Te tényleg azt hitted rólam,

hogy félek?

Lyon annyira meglepődött a lány kijelentésén, hogy mentegetőzni kezdett.

– Nos, beismerem, magam sem gondoltam, hogy ez valami komoly harc lett volna, de

amikor rám néztél… az arcod olyan sápadt volt, és a szemedben is rémület ült. Természetes,

hogy azt feltételeztem, félsz. Az ördögbe is, Christina, a legtöbb nő hisztérikus rohamot

kapott volna a helyedben.

Mire Lyon befejezte, hangja határozottan dühös volt.

– Talán sírnom kellett volna? Kérlek, ne haragudj rám, amiért csalódást okoztam, de még

mindig nem értem minden szabályotokat.

– Még egy zsenit is össze tudnál zavarni – morogta Lyon, de mivel vigyorgott, Christina

úgy döntött, nem mutatja ki bosszúságát.

– Inkább te zavarsz össze engem – jegyezte meg. – Mindig emlékeztetnem kell magam,

hogy végtére is csak egy angol vagy.

Christina nem tudott ellenállni a csábításnak. Mielőtt meggondolta volna, hogy mit tesz,

kinyújtotta kezét, és megsimogatta a férfi mellkasát. Élvezte az izmos férfitestből áradó

melegséget, a mellszőrzet finom, puha érintését az ujja hegyén.

– Nem félek tőled, Lyon – suttogta Christina, s tekintete kerülte a férfiét. – Nem is féltem

soha. Miért is tenném? Hiszen oly gyengéd és kedves férfi vagy.

Lyon erre nem tudott mit válaszolni. A lány nyilvánvalóan csodálja. Persze, téved. Ő

sohasem volt gyengéd vagy kedves. De egy férfi is megváltozhat. Lyon eltökélte, olyanná

lesz, amilyennek a lány akarja. Ha Christina szerint ő gyengéd, akkor ő lesz a világ

leggyengédebb embere.

– Te tényleg harcos vagy, ugye, Lyon?

– Szeretnéd, ha az lennék? – kérdezte a férfi, némileg zavartan.

– Ó, igen – felelte Christina, s gyorsan felpillantott.

– A harcosok egyáltalán nem gyengédek – emlékeztette Lyon a lányt.

Christina nem akarta erőltetni a témát, mivel tudta, Lyon úgysem értené. A férfi persze

téved, de durva dolog lenne tőle, ha ezt elmagyarázná neki. Helyette inkább a nyaka köré

fonta a karját, és ujjait a puha, hullámos fürtökbe temette.

Érezte, amint a férfi megremeg, izmai megfeszülnek.

Lyon szólni akart, de biztos volt benne, hogy hangja cserbenhagyná. A lány érintése szinte

megőrjítette.

Csak gyengéden! – figyelmeztette magát. Gyengéden kell bánnia a lánnyal. Finoman

megcsókolta kedvese homlokát. Christina lehunyta a szemét, és felsóhajtott. A vágyakozó

hang felbátorította a férfit. Lyon előbb szeplőkkel pettyezett orrát csókolta meg, aztán a puha

ajkak következtek.

Gyengéd csók volt. Édes. Cseppet sem követelőző… amíg nyelve a lányéhoz nem ért.

Akkor szinte lángra lobbant benne a szenvedély. Az érzés annyira részegítő és ellenállhatatlan

volt, hogy Lyon megfeledkezett a gyengédségről. Szája mohón vette birtokba a lányét.

Amikor Christina karcsú, puha teste hozzá simult, az izzó vágy elsöpört minden józan

megfontolást, s csak arra tudott gondolni, hogy magáévá tegye a lányt.

Christina nem állt ellen. Nem. Halk, kéjes nyögései arról árulkodtak, ő sem akarja, hogy a

férfi abbahagyja, amit csinál. Csípőjét Lyon ágaskodó férfiasságához dörzsölte. A férfi

tisztában volt vele, hogy a lányt csupán az ösztöne vezette, mégis az érzéki mozdulat teljesen

megvadította.

Önuralmának utolsó fellobbanásával tépte el magát a lánytól, és hangosan felnyögött.

– Szeretkezni akarok veled, Christina – súgta a lány fülébe. – Ha abba akarjuk hagyni, most

kell megtennünk.

Christina feje hátrahanyatlott, amint a férfi forró csókokkal borította el a nyakát. Ujjai még

mindig a férfi hajába mélyedtek, simogatták, esdekeltek.

Lyon tudta, hamarosan túljut azon a ponton, ahonnan már nincs visszaút. Megpróbálta

eltépni magát a lánytól.

– Istenem, Christina, menj el! Most!

Menjen el? Jóságos ég, hiszen állni is alig tud! Testének minden porcikája reagált a férfi

érintésére. Hangjában hallotta a haragot, ölelésében érezte a feszültséget. Elméje megpróbált

rendet teremteni az egymásnak ellentmondó jelek között.

– Nem akarom abbahagyni, Lyon.

Tudta, hogy a férfi hallotta a szavait. Lyon megragadta a vállát, és fájdalmasan

megszorította. Christina a szemébe nézett, és saját őrjítő vágyát látta tükröződni a

tekintetében. A férfi szenvedélye elborította, megfosztotta minden józan gondolatától.

– Tudod, mit beszélsz? – kérdezte Lyon.

Christina az egyetlen módon válaszolt, amelyet ismert. Testével adott engedélyt a férfinak.

Ismét hozzásimult, majd olyan szenvedéllyel csókolta meg, hogy egészen elkábította. Lyon

először mozdulatlanná dermesztette a döbbenet, de hamarosan ismét átvette a

kezdeményezést.

Boldoggá akarta tenni Christinát, annyira, hogy szeretkezésük elmossa az összes eddigi férfi

ölelésének emlékét. Christina az övé lesz, most és mindörökké.

Lyon ügyetlen kézzel próbálta kikapcsolni a lány ruháját, míg szája a lány ajkára tapadt.

Christina hallotta az elszakadó anyag reccsenését, és a következő pillanatban a királykék ruha

a földre zuhant.

Nem volt alsónemű, amely takarta volna Lyon elől a lány csodálatos testét. Christina ott állt

előtte meztelenül, kezét leeresztve.

A férfihoz tartozik a teste. Lyon az ő oroszlánja. Christina elfogadta ezt az igazságot, és

egyre csak ismételgette magában, így próbálva úrrá lenni félénkségén és félelmén.

Nem rejtheti el testét a férfi elől… ahogy a szívét sem.

Mindkettő Lyonhöz tartozik.

Lyon majd’ felfalta tekintetével a lányt. Annyira tökéletes, olyan gyönyörű, mint egy álom.

Bőre bársonyosan csillogott a gyertyák fényében. Melle feszes volt, telt és kerek. Mellbimbói

ágaskodva vártak a férfi érintésére. Dereka karcsú, mint a nádszál, hasa lapos, csípője

csábosan domborodó.

Ellenállhatatlan volt!

És hozzá tartozott.

Lyon reszkető kézzel nyúlt érte, és ölelte magához.

Christinának elakadta a lélegzete, amikor keble Lyon meztelen mellkasához ért. A férfi

mellszőrzete csiklandozta a bőrét, izmos testéből áradt a forróság. Az a mód, ahogy uralta

erejét és vágyát elfelejtette a lánnyal összes félelmét. S bár tapasztalatlan volt még, biztosan

tudta, Lyon gyengéd lesz hozzá.

Christina megcsókolta a férfi nyakán lüktető eret, aztán a vállára hajtotta a fejét, és beszívta

férfias illatát, miközben arra várt, Lyon mutassa meg, mit kell tennie.

Lyon lassan kibontotta a lány hajában levő szalagot, és leengedte a dús fürtöket. Az aranyló

tincsek selymes palástként omlottak Christina hátára.

Lyon a karjába emelte a lányt, és az ágyhoz vitte, s miután a takarót visszahajtotta, lefektette

a hófehér lepedőre.

Christina tiltakozni akart, mondván, az ő dolga, hogy levetkőztesse a férfit, de Lyon már

levette a cipőjét és zokniját. Amikor pedig maradék ruháját is letépte magáról, a lánynak

egyszerűen elállt a szava. Néma csodálattal bámulta az elé táruló látványt.

Lyon volt a legpompásabb harcos, akit valaha is látott. Az erő ott volt a karjában, a lábában.

Combja izmoktól feszült. Ágaskodó férfiassága hatalmasnak és keménynek tűnt. Amikor a

férfi óvatosan ráfeküdt, Christina ösztönösen megnyílt előtte. Lyon elhelyezkedett a széttárt

combok között. Christina még jóformán fel sem fogta a ránehezedő súlyt, amikor a férfi szája

lecsapott rá.

Christina a férfi keskeny csípője köré fonta karját. Sohasem érezte még csodálatosabbnak,

izgatóbbnak a férfi csókját. Lyon keze egyetlen pillanatra sem pihent. Egyre csak simogatta,

becézte, és érintése nyomán a gyönyör remegése futott át a lány testén. Lábuk összefonódott,

és amikor Lyon lejjebb mozdult, hogy nyelvével is becézhesse a mellbimbókat, a lány lábujjai

végigsimítottak lábán. Christina kéjes nyögései teljesen megvadították. Keze finoman

masszírozta a telt kebleket, míg nyelve játékosan körözött előbb az egyik, majd a másik

bimbó körül. S amikor végül szájába vette és szopogatni kezdte az egyik mellbimbót, a lány

gyomrában szinte felrobban a vágy fehéren izzó tüzes gömbje.

Christina csípője nyugtalanul mozdult, szeméremteste végigsimította Lyon hímvesszejét.

Csak arra vágyott, hogy megérintse a férfit, hogy imádja a testét, ahogy a férfi is imádja az

övét. De az élmény túlságosan új volt, túl nyers. Ezért csak belekapaszkodott a férfiba, és

halkan nyögdécselve esdekelt megváltásért.

Lyon a lány combjai közé csúsztatta kezét, és gyengéden simogatni kezdte. Szakavatott ujjai

a selymes fürtök között megbúvó érzékeny pontot becézték, míg Christina forró és nedves lett

a vágytól.

Lyon közel állt ahhoz, hogy elveszítse a fejét. Christina gátlástalan viselkedése még inkább

felkorbácsolta szenvedélyét. Képtelen volt tovább várni. Míg arra emlékeztette magát, hogy

ne siessen, már türelmetlenül szét is tárta a lány combját.

– Ettől a pillanattól fogva hozzám tartozol, Christina. Most és mindörökké!

Egyetlen fürge, határozott lökéssel hatolt a lány testébe, kezével emelve meg a csípőjét,

hogy teljesen elvesszen benne.

A lány szűz volt, döbbent rá, de elkésett a felismeréssel. Nagy levegőt vett, és próbált

mozdulatlanul feküdni. Az erőfeszítés kis híján megölte. Christina oly forró volt, annyira

feszes, és tökéletesen illett hozzá.

Szíve úgy dübörgött mellkasában, hogy azon sem csodálkozott volna, ha kiugrik a helyéről.

Zihálva, szaggatottan lélegzett.

– Miért nem mondtad el? – kérdezte végül. Felkönyökölt, és a lány szemébe nézett. Akkor

jutott el a tudatáig, hogy Christina fel sem kiáltott. Vajon fájdalmat okozott neki? – Miért nem

mondtad el, hogy még sohasem voltál férfival? – kérdezte újra, s tenyerébe fogta a lány arcát.

– Kérlek, Lyon, ne haragudj rám! – suttogta Christina, és alig tudta visszafojtani könnyeit.

A férfi vad tekintete megrémítette. Teste lüktetett az iménti behatolás fájdalmától, minden

izma pattanásig feszült. – Sajnálom, hogy csalódást okoztam – kért bocsánatot remegő

hangon. – De nem akartam, hogy abbahagyd. Nem tennéd félre későbbre a csalódásod?

– Nem vagyok csalódott – mondta Lyon. – Nagyon is elégedett vagyok. – Próbált gyengéd

hangon beszélni, de ez korántsem volt egyszerű feladat. Vágytól lüktető férfiassága

megváltásért könyörgött, és ő nem vágyott másra, minthogy elvethesse magját a lány testében.

Előbb azonban arról kell gondoskodnia, hogy a lány is megtalálja a beteljesülést.

– Majd vigyázok, nehogy fájdalmat okozzak, Christina.

– Már okoztál.

– Ó istenem, annyira sajnálom! Azonnal abbahagyom – ígérte, miközben tudatában volt,

hogy úgyis képtelen lenne rá.

– Ne! – tiltakozott a lány. Ujjai görcsösen markolták a férfi vállát, hogy maradásra bírja.

Lyon mozogni kezdett, és ő felnyögött a gyönyörtől.

– Ez tetszik? – kérdezte.

– Ó, igen! – felelte Christina, és a férfi testének feszítette csípőjét, hogy még mélyebben

magába fogadja. – Neked tetszik?

Lyon talán bólintott, ám a lányt túlságosan elfoglalták az egész testét megremegtető vágy

hullámai ahhoz, hogy észrevegye. A férfi szája egész testét bejárta, apró tüzeket gyújtva bőre

alatt.

Lyon megpróbált gyengéd lenni, ám Christina meghiúsította szándékát. Egyre hevesebben,

gyorsabban ringatta csípőjét, míg végül Lyon minden önuralmát elvesztette.

– Lassabban, szerelmem! Nem akarok fájdalmat okozni.

– Lyon!

– Christina, miért hagytad, hogy azt higgyem, voltál már férfival?

Lyon elnyújtózott a hátán, kezét a feje alá tette. Christina az oldalához simult, formás lábát

átvetve a férfi combján. Arcát a férfi mellkasán pihentette.

– Hagytam, hogy azt hidd? – kérdezte.

– Tudod, mire gondolok – mondta Lyon, tudomást sem véve a lány hangjában bujkáló

nevetésről.

– Feleslegesnek tűnt vitatkozni veled. Már előre eldöntötted, hogy tapasztalt nő vagyok,

szóval valószínűleg akkor sem hittél volna nekem, ha megmondom az igazat.

– Talán mégis hittem volna – tiltakozott Lyon, bár tisztában volt vele, hogy hazudik.

Tényleg nem hitt volna a lánynak.

– Miből gondoltad, hogy én már…

– Abból, ahogy csókoltál – magyarázta Lyon vigyorogva.

– Mi bajod a csókommal? Csak téged utánoztalak.

– Ó, semmi bajom, szerelmem. Imádom, hogy ilyen… lelkes vagy.

– Köszönöm, Lyon – mondta Christina, miután meggyőződött róla, hogy a férfi nem

tréfálkozik vele. – Nekem is tetszik, ahogy te csókolsz.

– Mondd csak, mit szoktál még utánozni? – érdeklődött Lyon. Mivel csak ugratni akarta a

lányt, Christinának sikerült meglepnie a válaszával.

– Ó, mindent. Meglehetősen jó vagyok az utánzásban, különösen, ha tetszik, amit utánzok.

– Sajnálom, hogy fájdalmat okoztam, Christina – suttogta Lyon. – Ha megmondtad volna,

hogy szűz vagy, megkönnyítettem volna az első alkalmat.

Lyon érzett némi bűntudatot, ám ugyanakkor öntelt elégedettség töltötte el. Christina most

már az övé. Eddig fel sem tűnt neki, hogy ilyen erős birtokló hajlamai vannak. Hinni akarta,

hogy a lány nem adta volna oda magát neki, ha nem szereti.

Lyon biztos volt benne, hogy a lány is megtalálta a beteljesülést. Teremtőm, hiszen elég

hangosan sikoltotta a nevét ahhoz, hogy a járókelők is meghallják odakint az utcán. Lyon

elmosolyodott. Christina egyáltalán nem az a törékeny virágszál, akinek gondolta. Amikor

elengedte magát, akkor valóban elengedte. Tökéletesen… és hangosan, ismerte be Lyon. A

füle még mindig csengett a lány kéjes sikolyaitól. Lyon nem hitte, hogy lehet ennél boldogabb

valaha is. Nem, Christina nem fogta vissza magát. Tucatnyi karmolás bizonyítja ezt a hátán.

Lyon nem is akart már mást, mint felfedni a szívében rejtőző igazságot. El kell mondania

Christinának, hogy mennyire szereti.

Lyon hangosan felsóhajtott. Úgy viselkedik, mint valami szűz kislány a nászéjszakáján.

Bizonytalan. Sebezhető.

– Lyon, minden angolnak ennyire szőrös a teste?

A lány kérdése kizökkentette a gondolataiból.

– Egyeseknek igen, másoknak nem – felelte vállat vonva, amellyel majdnem lelökte

magáról a lányt. – Soha nem láttad Mr. Summertont félmeztelenül? – ugratta.

– Kit?

Na, nem, ő nem fogja megmondani neki. Ha a kis boszorkány képtelen észben tartani a

hazugságait, ő aztán nem fog segíteni, bosszankodott. Persze, csak magát hibáztathatja, amiért

felhozta a hazugságot, de nem számít.

– Christina, most, hogy ilyen közeli kapcsolatba kerültünk egymással, semmi szükség arra,

hogy mindenféle történeteket találj ki. Mindent tudni akarok rólad – tette hozzá, kissé élesebb

hangon, mint akarta. – Nem érdekel, milyen volt a gyerekkorod, akkor is szeretlek.

Christina nem akart válaszolni a férfi kérdéseire. Nem akart újra hazudni neki… most nem.

Szívét még mindig iménti együttlétük gyönyöre melengette. Lyon annyira figyelmes, gyengéd

szerető volt!

– Kedvedre tettem, Lyon? – kérdezte, és cirógatni kezdte a férfi mellkasát, hogy elterelje a

figyelmét a kérdezősködésről.

– Nagyon is – felelte Lyon, és elkapta a lány kezét, amikor az már a köldökénél járt. –

Édesem, mesélj nekem a…

– Nem kérdezed meg, hogy te a kedvemre tettél-e? – vágott közbe Christina, és

kiszabadította kezét.

– Nem.

– Miért nem?

Lyon nagy levegőt vett. Érezte, hogy férfiassága megint éledezni kezd.

– Mert tudom, hogy kielégítettelek – préselte ki magából. – Christina, hagyd ezt abba! Nem

szeretkezhetünk újra. Még túl korai lenne neked.

Christina megérintette a férfi hímvesszejét, beléfojtva a további tiltakozást. Lyon tompán

felnyögött. Keze tehetetlenül maga mellé hullt, amikor Christina csókolgatni kezdte lapos,

feszes hasát. Aztán a lány ajka egyre lejjebb vándorolt.

– Elég! – parancsolta Lyon, és a lány hajába markolt. Ujja köré csavarta a selymes tincseket,

hátha így sikerül magára vonnia a figyelmét. – Ha fel akarsz izgatni, jobb, ha vársz holnapig –

figyelmeztette. – Egy férfi csak ennyit bír egyszerre, Christina.

– Mennyit? – suttogta a lány, és szája ismét a kemény hímtag közelébe merészkedett.

Lyon visszahúzta Christina fejét a mellkasára.

– De csak ez az egyetlen éjszakánk van – tiltakozott a lány.

– Nem, Christina. Előttünk áll az egész élet.

Christina nem válaszolt, de tudta, hogy a férfi téved. Szeme megtelt könnyel, amikor

elfordította arcát. Szerette volna ismét megérinteni Lyont, végigkóstolni az egész testét. Lyon

emléke elkíséri majd egész életében.

Újra lehajolt, és megcsókolta a férfi hasát, a combját, s végül kemény férfiasságát. Az illata

legalább olyan részegítő volt, mint az íze. Igaz, csak néhány pillanat adatott meg neki, hogy

megpróbálja feltárni a férfi titkait, mielőtt Lyon magához rántotta.

Lyon mohón csókolta, miközben oldalára gördült. Christina átvette lábát a férfi combján, és

szájával, kezével esdekelt, hogy tegye ismét magáévá.

Christina nagyon is készen állt. Lyon megremegett, amikor megérintette az édes

nedvességet a combja között. Lassan hatolt be a mennyország kapuján, szorosan ölelve a lány

csípőjét, mivel eltökélte, ezúttal nem hagyja, hogy Christina diktálja az iramot, s fájdalmat

okozzon magának mohóságával.

Válaszul a lány a vállába harapott. Lyon megőrjítette. Lassan nyomult előre, majd

ugyanolyan lassan húzódott vissza. Gyötrelmes volt… izgalmas és őrjítő.

A férfinak annyi türelme és kitartása van, mint egy harcosnak. Christina úgy érezte, élete

végéig el tudná viselni ezt az édes kínszenvedést. Lyon azonban sokkal hozzáértőbb volt a

szerelem művészetében, mint ő. Amikor kezét odacsúsztatta, ahol testük összeforrt, és

simogatni kezdte nőiességének legérzékenyebb pontját, Christina minden önuralma odalett.

Elborította, elképzelhetetlen magasságokba repítette a gyönyör. Úgy ölelte magához a férfit,

mintha soha többé nem akarná elengedni. Arcát a nyakába fúrta, s szemét szorosan lehunyva

engedte át magát a testét-lelkét megrázkódtató élménynek.

Lyon képtelen volt tovább fékezni magát. Lökései egyre erőteljesebbé váltak. Amikor

Christina ösztönösen nekifeszült ágyékának, s szorosan körbeölelte, Lyon is az egekbe repült.

A beteljesülés ereje megdöbbentette. A gyönyör mintha a lelke legmélyéig hatolt volna.

Végre megbékélt önmagával.

Hosszú percek teltek el, mire Lyon szívverése lecsillapodott, zihálása alább hagyott.

Túlságosan is elégedett volt ahhoz, hogy megmoccanjon. Arra riadt fel, hogy a lány könnyeit

érzi a mellkasán.

Christina sír!

A felismerés azonnal kiragadta lusta kábulatából.

– Christina – suttogta, és közelebb vonta magához kedvesét. – Megint fájdalmat okoztam?

– Nem.

– Jól vagy?

Christina bólintott.

– Akkor miért sírsz? – kérdezte annyi gyengédséggel, annyi aggodalommal a hangjában,

hogy a lány nem tudott tovább uralkodni magán. Mivel a férfi úgyis látja, hogy sír, nincs már

szüksége tettetésre. S Christina hangosan, kétségbeesetten felzokogott.

Lyon megrémült. Hátára fordította a lányt, kisimította arcából a haját, és gyengéden

letörölte könnyeit.

– Mondd el, szerelmem, mi a baj!

– Semmi.

Ez persze nevetséges válasz volt, de Lyon nem vesztette el a türelmét.

– Biztos, hogy nem okoztam fájdalmat? – kérdezte, s hangjában félelem remegett. – Kérlek,

Christina, ne sírj! Mondd el, mi a baj!

– Nem.

Lyon akkorát sóhajtott, hogy azzal akár fel is száríthatta volna kedvese könnyeit. Tenyerébe

fogta a lány arcát, hüvelykujja gyengéden simogatta az állát.

– Nem mozdulok innen addig, amíg el nem mondod, mi bánt. A nagynénéd ugyanebben a

helyzetben talál majd bennünket, amikor a jövő héten hazajön.

Christina tudta, hogy Lyon komolyan beszél. Tekintetében makacs elszántság ült, arcán

megfeszültek az izmok.

– Sohasem éreztem még úgy, mint az előbb a karodban, Lyon. Megrémültem – vallotta be,

és újra kitört belőle a zokogás. Szent isten, hogyan lesz képes ezek után elhagyni Lyont? Az

igazság elviselhetetlen volt. Szégyenletes. Lyon valószínűleg szereti. Nem, csóválta meg a

fejét. A férfi a hercegnőt szereti benne.

– Christina, szűz voltál. Természetes, hogy megrémültél – mondta Lyon. – Legközelebb

már nem lesz ilyen szörnyű. Megígérem, édesem.

– De nem lesz legközelebb – sírta Christina, és a férfi vállának feszítette a kezét. Lyon

azonnal legördült róla.

– De igenis lesz legközelebb – jelentette ki Lyon. – Először is összeházasodunk, amilyen

gyorsan csak lehet. Most meg mit mondtam már megint?

Lyonnek ezt már kiáltania kellett, mert Christina annyira hangosan zokogott, hogy nem

hallotta volna, ha normális hangon teszi fel a kérdést.

– Azt mondtad, nem veszel feleségül.

Aha, szóval ez a baj!

– Meggondoltam magam – közölte, és elmosolyodott örömében: végre megértette, miért

zokog a lány. Persze, önmagával is elégedett volt. Épp az imént ejtette ki a házasság szót

anélkül, hogy belesápadt volna. S ami még meglepőbb volt számára, hogy valóban el akarta

venni Christinát.

A lány pálfordulása megdöbbentette.

Christina felült, haját hátravetette arcából, és Lyonre emelte tekintetét. Hosszú ideig csak

némán nézte, magában keresve a megfelelő szavakat. Végül úgy döntött, olyan rövidre fogja

magyarázatát, amilyenre csak lehet.

– Én is meggondoltam magam. Nem mehetek hozzád feleségül.

Mielőtt Lyon megakadályozhatta volna, kiugrott az ágyból, és a szekrényhez sietett a

köntöséért.

– Először jó ötletnek tartottam, mert tudtam, hogy melletted sokkal elviselhetőbb lett volna

az élet ebben a szörnyű országban. De ez még akkor volt, amikor azt hittem, képes leszek

elhagyni téged.

– A fenébe, Christina, ha ez valamiféle tréfa, jobb lesz, ha abbahagyod.

– Ez nem tréfa – tiltakozott a lány. Megkötötte a köntös övét, letörölte előtörő könnyeit,

majd visszasétált az ágyhoz. Lehajtott fejjel állt meg az ágy lábánál. – Te Christina hercegnőt

akarod elvenni, nem engem.

– Összevissza beszélsz – mormolta Lyon. Kiszállt az ágyból, és a lány mögé lépett.

Fogalma sem volt, mi mehet végbe Christina fejében, de azt mondta magának, hogy nem is

számít. – Annyit hazudozhatsz, amennyit csak akarsz, de az a mód, ahogy odaadtad magad

nekem, nagyon is őszinte volt. Te is legalább annyira kívánsz engem, mint én téged.

Magához akarta ölelni a lányt, de Christina szavai megállították.

– Nem számít.

Christina hangja olyan szomorúan csengett, hogy Lyon szíve elszorult.

– Nem tréfálsz, ugye? Komolyan azt hiszed, hogy nem jössz hozzám feleségül.

– Nem tehetem.

Az egyszerű válasz haragra gerjesztette Lyont.

– A fenébe, dehogynem teheted! Összeházasodunk, amint megszerzem az engedélyt.

Istenemre mondom, ha még egyszer megrázod a fejed, én elfenekellek.

– Nem kell kiabálnod velem – mondta Christina. – Hajnalodik. Mindketten fáradtak

vagyunk ehhez a beszélgetéshez.

– Miért kértél meg, hogy vegyelek feleségül? – kérdezte Lyon. – És aztán miért gondoltad

meg magad?

– Azt hittem, képes leszek veled élni egy kis ideig, aztán úgyis…

– A házasság az egész életre szól, Christina.

– A te törvényeid szerint igen, de az enyémek szerint nem – felelte a lány, s ellépett a férfi

mellől. – Túlságosan zaklatott vagyok ma éjjel. Nem tudok, most erről beszélni, és félek,

úgysem értenéd meg…

Lyon átkarolta kedvese derekát, és magához ölelte.

– Mielőtt szeretkeztünk, tudtad, hogy nem jössz hozzám feleségül?

Christina lehunyta a szemét, hátha így kizárhatja elméjéből a férfi haragját.

– Először is, te utasítottál vissza – mondta. – És igen, tudtam, hogy nem megyek hozzád.

– Akkor miért feküdtél le velem? – kérdezte Lyon hitetlenkedve.

– Harcoltál a becsületemért. Megvédtél.

Lyont dühítette a lány hangjában érezhető döbbenet. Mintha ez természetes lenne.

– Ezek szerint pokoli szerencse, hogy nem valaki más…

– Nem. Sohasem feküdtem volna le más angollal. A sorsunk…

– A te sorsod az, hogy a feleségem légy. Érted? – kiáltotta Lyon.

A lány elhúzódott tőle.

– Gyűlölöm Angliát! Érted? – kiáltotta vissza Christina. – Elpusztulnék itt! Az emberek

olyan furcsák. Szaladgálnak az egyik dobozból a másikba. És annyian vannak, hogy

lélegzethez sem jut az ember tőlük. Képtelen lennék…

– Milyen dobozokról beszélsz? – csodálkozott Lyon.

– A házakról. Senki sem marad kint sokáig. Az emberek rohangálnak, mint a mérgezett

egerek egyik helyről a másikra. Képtelen lennék így élni. Nem kapnék levegőt. És nem

szeretem az angolokat sem! Nos, erre mit mondasz, Lyon? Együgyűnek tartasz? Talán

ugyanolyan bolond vagyok, mint amilyennek az emberek az anyámat hiszik.

– Miért nem szereted az embereket? – kérdezte Lyon. Hangja olyan gyengéd volt, hogy

Christina úgy vélte, a férfi biztosan azt hiszi, tényleg megbolondult.

– Nem tetszik a viselkedésük. A nők örök hűséget fogadnak a férjüknek, aztán meg szeretőt

tartanak. Az öregekkel úgy bánnak, mint a szeméttel. Ez a legszörnyűbb hibájuk – mondta

Christina. – Az öregeket tisztelni kell, nem pedig semmibe venni. És a gyerekeik, Lyon!

Hallottam már róluk, de még egyet sem láttam. Az anyák bezárják őket a tanulószobáikba.

Hát nem értik, hogy a gyerekeknek szükségük van a családra? Nem, Lyon, én sohasem tudnék

itt élni.

Elhallgatott, hogy levegőt vegyen, ekkor vette észre, hogy a férfi egyáltalán nem látszik

dühösnek a szavai miatt.

– Miért nem haragszol?

Lyon elkapta a lányt, amikor az el akart lépni mellőle, és szorosan magához ölelte.

– Először is azért, mert a többségében egyetértek azzal, amit mondtál. Másodszor pedig

azért, mert végig „róluk” beszéltél, és nem rólam. Engem nem vettél egy kalap alá a

többiekkel, és amíg csak a többi angolt utálod, az engem nem zavar. Azt mondtad egyszer,

hogy én más vagyok, mint a többi. Ezért vonzódtál hozzám az elejétől fogva, ugye? Nem

igazán számít – tette hozzá sóhajtva. – Mindketten angolok vagyunk. Ezen a tényen nem

változtathatsz, Christina, mint ahogy azon sem, hogy most már hozzám tartozol.

– Nem vagyok angol ott, ahol leginkább számít, Lyon.

– És az hol lenne?

– A szívemben.

A férfi elmosolyodott. Christina úgy beszélt, mint egy vigasztalásra váró gyermek. A lány

kibontakozott öleléséből, és mikor meglátta mosolyát, dühös lett.

– Hogy merészelsz kinevetni, amikor arról beszélek, mi van a szívemben? – kiáltotta.

– Igenis nevetek – kiáltott vissza a férfi. – Nevetek, mert ez az első alkalom, amikor őszinte

voltál hozzám. Nevetek, mert kezdelek végre megérteni, Christina. Nevetek, mert szeretlek.

Isten tudja miért, de szeretlek.

Christina hátat fordított a férfinak.

– Nem vagyok hajlandó tovább folytatni ezt a beszélgetést – jelentette ki. Felkapta Lyon

nadrágját, és a válla felett odadobta neki. – Öltözz fel, és menj haza! Attól tartok, kénytelen

leszel gyalogolni, mert nincs a házban egy szolgáló sem, akit elküldhetnék a kocsidért.

Amikor hátranézett, meglátta a férfi döbbent arckifejezését. Rémület hasított belé.

– Ugye a hintód nem várakozik a ház előtt?

– Ó, a fenébe is! – morogta Lyon. Felrántotta nadrágját, és félmeztelenül, mezítláb kirohant

a hálószobából.

Christina utána futott.

– Ha valaki meglátja a kocsidat… Biztosan el fogja mondani a nénikémnek, ugye?

– Téged úgysem érdekel, mit mondanak az angolok, emlékszel? – kiáltott vissza Lyon.

Kinyitotta a bejárati ajtót, majd visszafordult. – Neked is pont a főutcán kell laknod – nézett

szemrehányón a lányra, mintha az szándékosan választotta volna ezt a házat lakhelyül.

Lyon a kocsisához fordult.

– Menj, ébreszd fel a szolgálókat! A személyzet fele azonnal jöjjön ide! Christina hercegnő

házában maradnak, amíg a grófnő haza nem tér.

Kiabálnia kellett, hogy kocsisa meghallja a parancsokat, mert az utcán elrobogó hintók túl

nagy zajt csaptak.

Lyon tudta, hogy szégyenkeznie kellene, amiért szándékosan kínos helyzetbe hozza

Christinát. Amikor megpillantotta az első kocsit, a legkevesebb, amit megtehetett volna, hogy

elküldi a hintóját, és bemegy a házba.

– Úgy tűnik, Thompson bálja most ért véget – jegyezte meg közömbös hangon a mögötte

ólálkodó, rémült lánynak. Elégedetten elmosolyodott, amikor hallotta az elakadó lélegzetet.

Ezek szerint Christina is tisztában vele, milyen következményekkel jár, hogy együtt látják

őket. Kényelmesen az ajtófélfának dőlt, és odaintegetett az első hintó utasainak.

– Jó estét, Hudson. Üdvözlöm, Lady Margaret – kiáltotta, s láthatóan nem aggasztotta, hogy

nadrágja csak félig van begombolva. Válla fölött odaszólt Christinának. – Lady Margaret

mindjárt kiesik a hintóból, kedvesem. Nézd, derékig kint lóg az ablakban!

– Lyon, hogyan tehetted ezt? – kérdezte Christina, a férfi viselkedésén megdöbbenve.

– A végzet, kedvesem.

– Micsoda?

Lyon még három másik kocsinak integetett, mielőtt becsukta volna az ajtót.

– Ennyinek elégnek kell lennie – jegyezte meg félhangosan inkább magának, mint a

fúriaként dühöngő lánynak. – Nos, szerelmem, mit is mondtál a házasságról?

– Szégyentelen alak! – kiáltotta Christina, amikor végre hangjára talált.

– Nem, drágám. Csak megpecsételtem a sorsod, hogy úgy mondjam. Még mindig hiszel a

végzetben, nem?

– Nem megyek hozzád feleségül, akármekkora botrányt kavarsz is!

Ha nem lett volna ennyire dühös, talán megpróbálta volna megmagyarázni a férfinak, hogy

miért nem házasodhatnak össze. De Lyon olyan diadalmasan, öntelten vigyorgott, hogy

Christina úgy döntött, mégsem mondja el neki az igazságot.

A következő pillanatban Lyon magához ölelte, és alaposan megcsókolta. Mire végzett, a

lány minden ereje, ellenállása elszállt.

– Hozzám jössz feleségül – jelentette ki, aztán visszaindult az emeletre, hogy megkeresse a

cipőjét.

Christina a korlátba kapaszkodott.

– Gondolod, számít, hogy tönkretetted a jó hírem?

– Kezdetnek megteszi – szólt vissza Lyon. – Ne feledd, aminek meg kell történnie, az meg

is történik. Te mondtad, Christina.

– Megmondom én, mi fog történni! – kiáltotta a lány. – Nem leszek olyan sokáig Angliában,

hogy érdekeljen a jó hírem. Nem érted, Lyon? Haza kell mennem!

Christina biztos volt benne, hogy a férfi hallotta, amit mondott, hiszen úgy kiabált, hogy a

falak is beleremegtek.

Lyon eltűnt a lépcsőfordulóban. Christina nem ment utána. Nem, ha megtenné, megint az

ágyban kötnének ki, s valószínűleg ő maga lenne a csábító. Lyon túlságosan vonzó ahhoz,

hogy ellent tudjon állni neki.

Különben is, győzködte magát, gyűlöli a férfit. A gazemberbe annyi erkölcsi érzék sem

szorult, mint egy csörgőkígyóba.

Lyon teljesen felöltözve jelent meg újra. Egyetlen pillantásra sem méltatta a lányt. Nem is

szólt hozzá, míg a hintója vissza nem tért két markos legénnyel, és egy jól megtermett

szolgálólánnyal. Megparancsolta embereinek, hogy vigyázzanak a lányra, és senkit ne

engedjenek be a házba az engedélye nélkül.

Christina dühöngött a férfi önkényes viselkedése miatt. Tiltakozásra nyitotta a száját, aztán

meggondolta magát. Sohasem látta még ilyennek Lyont. Olyan volt most, mint Fekete Farkas,

amikor a harcosaihoz szól: rideg, szigorú, tiszteletet parancsoló. Christina ösztönösen érezte,

jobb, ha most nem vitatkozik vele.

Úgy döntött, ő is levegőnek nézi a férfit. Elhatározása azonban rövid életűnek bizonyult.

Hátat fordított Lyonnek, és a kandalló tüzébe meredt. Próbált úgy tenni, mintha a férfi nem is

létezne, ám a következő pillanatban durva káromkodás törte meg a csendet. Christina éppen

idejében fordult meg ahhoz, hogy lássa a pamlagról felugró Lyont.

A férfi ráült a tőrre.

– Úgy kell neked! – morogta maga elé, amikor a férfi magasba emelte a fegyvert, és

haragosan rápillantott.

Christina megpróbálta elvenni a tőrt tőle, de Lyon nem engedte.

– Ez az enyém – jelentette ki a lány.

– Te pedig az enyém vagy, kis harcosom! – csattant fel Lyon. – Ismerd be, Christina, most

rögtön, különben a Nagy Szellemre esküszöm, megmutatom neked, hogyan bánik egy igazi

harcos a tőrrel.

Hosszú másodpercekig farkasszemet néztek.

– Fogalmad sincs, mi vár rád, ha engem akarsz, ugye? Rendben van, Lyon. A tied vagyok,

amíg meg nem gondolod magad. Elégedett vagy?

Lyon ledobta a tőrt, és átölelte Christinát. Aztán nekilátott megmutatni neki, milyen

végtelenül elégedett vele.

K I L E N C E D I K F E J E Z E T

Edward nyugatra ment, hogy leverjen egy lázadást. Amikor a hajó kapitánya értem

jött, megkértem, hogy várjon a férjem dolgozószobája előtt, míg én bementem, és

elloptam az ékköveket. Fontolóra vettem, hogy üzenetet hagyok Edwardnak, de aztán

letettem róla.

Nyomban tengerre szálltunk, de két nap is eltelt, mire biztonságban éreztem

magam. A hajóút nagy részét a kabinomban töltöttem, mert szörnyű rosszullét

gyötört. Azt hittem, a háborgó tenger miatt van állandó hányingerem.

Egy hét múlva aztán rádöbbentem az igazságra. Edward gyermekét hordom a

szívem alatt.

Isten bocsássa meg nekem, Christina, de a halálodért imádkoztam.

Naplóbejegyzés

1795. szeptember 7.

A hétfő maga volt a pokol Christina számára. Bár hevesen tiltakozott, Lyon szolgálói

összepakolták minden holmiját, és átvitték a férfi édesanyjának házába.

Christina erősködött, hogy nem hajlandó sehova menni. A grófnő egy hét múlva hétfőn

hazatér, addig ő jól ellesz egymagában. A szolgálók meg sem hallgatták. Természetesen a

gazdájuk parancsát követték, és bár barátságosak voltak, azt tanácsolták, ha valami gondja

van, szóljon a Lyonwood márkijának.

Christina péntek óta nem látta Lyont, ám a férfi jelenléte nagyon is érezhető volt. A férfi

nem engedte el Christinát Creston báljára. Ami azt illeti, a lány ki sem tehette a házból a

lábát. Christina úgy vélte, Lyon azért tartja bezárva, nehogy megszökjön.

Persze az is lehet, hogy őt próbálja védeni. Nem akarja, hogy meghallja a városban keringő

pletykákat kettejük bűnös viszonyáról. Igen, Christina tudott már a botrányról, amelyet Lyon

maga okozott.

Talán Lyon azt hiszi, hogy felizgatná, ha a személyét ért mocskolódásokról hallana. Elvégre

ő hajadon, Lyon pedig félmeztelenül állt a háza ajtajában, és ennek az előkelő társaság fele

tanúja volt. Ó, a botrány valóban bejárta a várost. Christina hallotta, amint Colette, a lady

komornája, akit Lyon rendelt erőltetett rá, elmondta egy másik szolgálónak, milyen

szörnyűségeket hallott az úrnőjéről, míg a szakáccsal bevásároltak a piacon.

Kora délután Christinára hasogató fejfájás tört rá. Tulajdonképpen akkor kezdődött, amikor

meglátta az újságban a hirdetést. Lyonnek volt mersze megjelentetni, hogy szombaton nőül

veszi Christina hercegnőt.

Colette akkor lépett be, amikor a lány széttépte a lapot.

– Ó, milady, ugye milyen romantikus, ahogy a márki úr fittyet hány a hagyományokra?

Bizony, ő mindig a saját kedvére cselekszik, és nem érdekli, mit mondanak mások.

Christina egyáltalán nem találta romantikusnak a dolgot. Legszívesebben sikítozni kezdett

volna. Felment a szobájába, mert néhány perc nyugalomra vágyott, ám alig húzta be maga

mögött az ajtót, máris megzavarták.

Látogatója érkezett. Mivel Lyon azt parancsolta, hogy senki sem teheti be a házba a lábát,

Christina természetesen azt hitte, hogy a férfi vár rá.

Dühös fúriaként robbant be a szalonba.

– Ha azt képzeled, hogy…

Üvöltése a torkában rekedt, amikor meglátta az aranyozott támlájú karosszékben ülő

idősebb hölgyet.

– Ha mit képzelek, kedvesem? – kérdezte az asszony kissé hökkenten.

Christina zavarban volt kitörése miatt. Az idős hölgy rámosolygott, a lány zavarát

enyhítendő. Christina ebből sejtette, hogy a hölgy kedves. Szeme és szája körül finom ráncok

húzódtak, tanúbizonyságaként vidám természetének. Ősz kontya kilátszott a szék támlája

fölött, ami arra utalt, hogy nagyon magas lehet. Arca nem volt különösebben vonzó. Görbe

orra arcának jó részét elfoglalta, és felső ajka fölött vékony bajuszka sötétlett. Súlyos melle,

széles válla még robosztusabbá tette az összhatást. Annyi idős lehetett, mint a grófnő.

– Bocsásson meg, amiért önre kiabáltam, asszonyom, de azt hittem, Lyon az –

magyarázkodott Christina, miután illendőn pukedlizett.

– Milyen vakmerő vagy, gyermekem!

– Vakmerő? Nem értem.

– Amiért kiabálni mersz az unokaöcsémmel. Ez a bátorságodat bizonyítja – jelentette ki az

asszony, s kurtán biccentett is hozzá, majd intett a lánynak, hogy foglaljon helyet. – Kisfiú

kora óta ismerem Lyont, de még sohasem mertem rákiabálni. Most pedig engedd meg, hogy

bemutatkozzam. Lyon nagynénje vagyok, Harriett. Az apja húga – magyarázta. – S mivel

hamarosan Lyonwood márkinéja leszel, nyugodtan hívhatsz te is Harriett néninek. Készen

állsz, hogy haza gyere velem, vagy szükséged van még egy kis időre? Boldogan megvárlak

itt, csak kérlek, küldess nekem egy csésze teát. Istenem, szörnyű meleg van ma, ugye?

Christinának fogalma sem volt, mit válaszoljon. Figyelte, ahogy az asszony felvesz az

öléből egy apró legyezőt, gyors csuklómozdulattal szétnyitja, és legyezni kezdi magát.

A hölgy idős korára való tekintettel Christina természetesen alázatos magatartást tanúsított.

Az időseket tisztelni kell, és – ha csak lehetséges – tiltakozás nélkül engedelmeskedni kell a

parancsaiknak. A dakotáknál ez volt a hagyomány, és Christinát is ennek a szellemében

nevelték.

– Megtiszteltetés a számomra, hogy megismerhetlek, Harriett néni – hajtott fejet. – Ha

lennél olyan szíves, és meghallgatnál, elmagyaráznám, hogy itt valami szörnyű félreértésről

van szó.

– Félreértés? – kérdezte vidáman Harriett, és legyezőjével Christinára mutatott. –

Kedvesem, beszélhetek őszintén veled? Lyon egyszerűen rám parancsolt, hogy költöztesselek

át az anyja házába. Mindketten tudjuk, hogy a végén úgyis az lesz, amit ő akar, függetlenül

attól, hogy te mit szeretnél. Azért nem kell így elszontyolodni, gyermekem. Lyon csak a

legjobbat akarja neked.

– Igen, nénikém.

– Feleségül akarsz menni Lyonhöz?

Az egyenes kérdésre nyilván egyenes választ várt. Harriett merőn nézte Christinát.

Akárcsak egy héja, gondolta a lány.

– Nos, gyermekem?

Christina azon töprengett, hogyan enyhítsen az igazságon.

– Az, hogy mit akarok, és mit teszek, két különböző dolog. Próbálom megóvni Lyont attól a

szörnyű hibától, amelyet elkövetni készül.

– Azt mondod, hiba lenne, ha megházasodna?

– Ha engem fog elvenni, akkor igen – ismerte be Christina.

– Engem az őszinteségemről ismernek, Christina. Megkérdezem hát nyíltan: szereted az

unokaöcsémet?

Christina elvörösödött. Egy hosszú percig csak némán nézett az idős hölgyre.

– Nem is kell válaszolnod, gyermekem. Látom, hogy igen.

– Próbálom nem szeretni őt – suttogta a lány.

Harriett néni ismét legyezgetni kezdte magát.

– Nem értelek. Egyáltalán nem. Lyon elárulta, hogy csak nemrég kezdted tanulni a

nyelvünket, ezért néha nincs értelme annak, amit beszélsz. Ezen ne bosszankodj, Christina,

Lyon nem bírálni akart. Van fogalmad arról, milyen csodálatos dolog, hogy ez a házasság

szerelemre épül?

– Amikor először találkoztam Lyonnel, azt hittem, a sors egymásnak teremtett bennünket…

egy rövid időre. Igen – fűzte hozzá Harriett néni zavart ábrázata láttán –, biztos voltam benne,

hogy ez a sorsunk.

– A sorsotok? – mosolyodott el Harriett. – Milyen romantikus gondolat! Azt hiszem, az

unokaöcsémnek pontosan rád van szüksége. Tudod, Lyon általában annyira dühös, erőszakos

ember. Most pedig kérlek, magyarázd el, mit értettél azon, hogy rövid időre! Gondolod, hogy

a szerelmed ilyen gyorsan alábbhagy? Ez ugyancsak sekélyes érzelmekre vallana.

Christina nem igazán értette, mit akar mondani a nagynéni.

– Lyon egy hercegnőt akar feleségül venni. Én pedig haza akarok menni. Ez ilyen egyszerű.

Harriett néni arca arról árulkodott, hogy ő egyáltalán nem tartja egyszerűnek a dolgot.

– Akkor Lyon majd elkísér – jelentette ki Harriett néni határozottan. – Biztos vagyok benne,

ragaszkodni fog hozzá, hogy megismerje a szülőföldedet.

A lehetetlen ötlet megmosolyogtatta Christinát.

– Látod? Máris jobb kedvre derítettelek. Igen, Lyon biztosan hazavisz meglátogatni az

otthonodat.

Christina tudta, értelmetlen lenne vitatkozni a kedves öreg hölggyel, ráadásul udvariatlanság

lenne nyíltan ellentmondani neki. Frissítőt rendelt hát, és a következő órát azzal töltötte, hogy

meghallgatta Harriett néni történeteit a családjáról.

Megtudta, hogy Lyon apját álmában érte a halál, és hogy Lyon távol volt otthonától, amikor

a tragédia történt. Arra gondolt, milyen szomorú, hogy a férfi nem lehetett apja mellett

életének utolsó perceiben. Azt is megtudta, hogy Lettie, Lyon felesége gyermekszülésben halt

meg. A történet annyira szomorú volt, hogy Christina alig bírta visszafojtani könnyeit.

S amikor letelt az óra, hazament Harriett nénivel Lyon anyjának házába.

Járt már itt korábban is, amikor Lady Diana meghívta teázni, ezért az elé táruló pazar

látvány már nem döbbentette meg annyira, mint első alkalommal.

A bejárat gyertyafényben ragyogott. A szalon, mely legalább háromszor akkora volt, mint a

legnagyobb, amelyet Christina látott, balra nyílt. Az ebédlő a jobb oldalon volt. A hosszú,

keskeny asztal majdnem az egész helyiséget elfoglalta, és sötét lapját olyan gondosan

kifényesítették, hogy bárki láthatta benne az arcát, mint valami tükörben. Az asztal két

oldalán tizenhat-tizenhat szék sorakozott.

Christina úgy vélte, bizonyára sok rokon lakik együtt Lyon anyjával. A férfi jól

gondoskodott a családjáról. Szolgák szorgoskodtak mindenfelé. Harriett néni elárulta, hogy

Lyon fizet itt mindent.

Lady Diana sietett le a lépcsőn, hogy üdvözölje Christinát.

– Lyon odafent vár rád, a könyvtárszobában – mondta, és belekarolt Christinába. –

Csodálatosan festesz ebben a rózsaszín ruhában – áradozott. – Bárcsak én is olyan karcsú

lennék, mint te! Elefántnak érzem magam melletted.

Diana tovább fecsegett, így Christina felmentve érezte magát a válasz alól.

Egyenesen a könyvtárba mentek. Tágas, világos helyiség volt, és Christina nem is látott

belőle többet, amint beléptek ugyanis, tekintete nyomban Lyonre tapadt. A férfi az ablaknál

állt, háttal neki. Ahogy rápillantott, pislákoló haragja nyomban lángra lobbant. Hogy meri a

férfi irányítani az ő életét? Legszívesebben ráüvöltött volna. A visszafojtott indulattól még a

torka is megfájdult. Minden önuralmára szükség volt, hogy megőrizze nyugalmát Lyon húga

előtt. Még egy halvány mosolyra is futotta, amikor Diana felé fordult.

– Beszélhetnék a fivéreddel négyszemközt? – kérdezte.

– Ó, nem hiszem, hogy ez túl jó ötlet. Harriett néni azt mondta, hogy egyetlen pillanatra sem

hagyhatlak magadra. Tudod, ő is hallotta a pletykákat – súgta oda Christinának Diana. – Ám ő

most lent van a földszinten, és ha megígéred, hogy nem fog pár percnél tovább tartani, senki

nem fogja megtudni, hogy…

– Diana, csukd be magad mögött az ajtót!

Lyon megfordult. Tekintete Christinán időzött, miközben kiadta a parancsot húgának.

Christina állta a férfi tekintetét. Elhatározta, nem hagyja magát megfélemlíteni. Azt pedig

végképp nem fogja észrevenni, milyen átkozottul jóképű ma a férfi. Méretre szabott, sötétkék

lovaglókabátja kiemelte széles vállát.

Christina hirtelen rádöbbent, hogy Lyon dühösen mered rá. Ez nem nagyon tetszett neki.

Először annyira megdöbbent, hogy szóhoz sem jutott. Hogyan merészel a férfi haragudni?

Hiszen ő maga okozta a bajt.

– Ha jól hallottam, elfogadtad Thorp báró meghívását Westley báljára, Christina. Ez igaz?

– Honnan hallottad?

– Igaz vagy sem?

Lyon nem emelte fel a hangját, de így is érezni lehetett, mennyire feszült.

– Igen, Lyon, elfogadtam a báró meghívását. A múlt héten felajánlotta, hogy elkísér

Westley kerti partijára, akármit takar is ez az elnevezés, engem pedig nem érdekel

különösebben, hogy ez tetszik-e neked vagy sem. Udvariatlanság lenne tőlem, ha most

lemondanám a meghívást. A szavamat adtam.

– Márpedig sehova sem mész nélkülem – jelentette ki Lyon, és nagy lélegzetet vett, mielőtt

folytatta. – Egy tisztességes úrihölgy nem jár partikra más férfiakkal az esküvője előtt.

Nyilvánvaló, hogy nem vagy tisztában a helyzettel, szerelmem. Szombaton összeházasodunk,

és átkozott legyek, ha hagyom, hogy egy másik férfi társaságában mutatkozz az előző napon.

Lyon igyekezett uralkodni magán, de mire befejezte, már üvöltözött.

– Nem megyek hozzád feleségül! – kiáltotta Christina legalább olyan hangerővel, mint a

férfié. – Nem lesz semmiféle esküvő! Nem fogod fel, hogy csak téged akarlak védelmezni?

Semmit sem tudsz rólam. Neked csak a hercegnő kell, az ég szerelmére!

– Christina, ha nem hagyod abba ezt az értelmetlen…

Lyon villámgyorsan a lány előtt termett, és átölelte, mielőtt az észbe kaphatott volna.

Christina nem tiltakozott.

– Ha nem lennél ennyire makacs, Lyon, te is belátnád, hogy igazam van. Valaki mást kell

keresnem. Ha Thorp nem fogadja el a házassági ajánlatomat, akkor másik férfit kérek meg, ha

kell, akár Splicklert.

Lyon nyugalmat erőltetett magára.

– Most nagyon figyelj rám, Christina! Rajtam kívül egyetlen férfi sem érhet hozzád.

Splickler amúgy sem tud lábra állni legalább egy hónapig, és már előre látom, hogy Thorpra

egy szép hosszú tengeri utazás vár. Higgy nekem, bármelyik férfira vetsz is szemet, én

gondoskodni fogok róla, hogy valami kellemetlen meglepetés érje az illetőt.

– Nem teheted, elvégre te egy márki vagy. Nem ijesztgetheted csak úgy az embereket. Miért

nem tud járni Splickler? – kérdezte hirtelen. – Jól emlékszem, csak annyi történt vele, hogy

Rhone a képébe vágta az ajtót, és eltörte az orrát. Túlzol. Istenem, ugye nem…

– De igen.

– Hogy merészelsz mosolyogni, amikor ilyen szörnyűségeket beszélsz?

– Azt teszek, amit akarok, Christina – mondta Lyon, és hüvelykujjával végigsimította a lány

ajkát. Christina legszívesebben megharapta volna, de aztán megadta magát. Elég volt

Lyonnek megérintenie, és minden józansága cserbenhagyta. Máris érezte, hogy gyomra

remegve összerándul. Tűrte, hogy Lyon megcsókolja, még a száját is kinyitotta a mohón

előrenyomuló nyelv előtt, aztán hagyta, hogy a férfi a maradék dühét is kiszívja belőle

csókjával.

Lyon addig ostromolta az édes ajkat, amíg Christina hasonló lelkesedéssel nem viszonozta a

csókját, és csak akkor vetett véget a bizalmas együttlétnek, amikor a lány a nyaka köré fonta

karját, és szorosan hozzásimult.

– Csak olyankor vagy őszinte hozzám, amikor csókolsz. Egyelőre beérem ennyivel is.

Christina a férfi mellkasára hajtotta fejét.

– Nem adom neked a szívemet, Lyon. Nem foglak szeretni.

– Dehogynem, édesem – dörzsölte állát a lány feje búbjához Lyon.

– Nagyon magabiztos vagy – morogta Christina.

– Lefeküdtél velem, szerelmem. Persze, hogy magabiztos vagyok.

Hangos kopogás szakította félbe a beszélgetést.

– Lyon, azonnal engedd el azt a lányt! Hallod?

Nevetséges kérdés volt. Harriett néni olyan hangosan kiabált, hogy azt a szomszédok is

hallhatták.

– Honnan tudta, hogy ölelkezünk? A nagynénéd talán látó? – kérdezte Christina, és hangja

megtelt csodálattal.

– Hogy mi? – döbbent meg Lyon.

– Nyisd ki az ajtót! Most azonnal!

– Látó – suttogta Christina a néni kiabálása közepette. – Képes átlátni az ajtón.

Lyon felnevetett. A harsány hangtól a lány füle csengeni kezdett.

– Nem, szerelmem. Harriett néni nem látó, csak túlságosan jól ismer engem. Sejtette, hogy

megöleltelek.

Christina határozottan csalódottnak látszott. Amikor Harriett néni újra bekiáltott,

megfordult, hogy kinyissa az ajtót.

– Hozzád megyek feleségül, ha megígérsz egy-két dolgot.

Lyon megcsóválta a fejét. A kis ártatlan még mindig nem érti: ígéretek ide vagy oda,

szombaton mindenképpen összeházasodnak.

– Nos? – nógatta a lány.

– Milyen ígéretekre gondolsz?

Christina visszafordult. A férfi ott állt vele szemben, karját maga előtt összefonva várt.

Christina kissé leereszkedőnek találta a stílusát.

– Először is meg kell ígérned, hogy hazaengedsz, miután elintéztem itt a dolgomat.

Másodszor pedig esküdj meg rá, hogy nem fogsz belém szeretni!

– Először is, Christina, nem mégy sehova. A házasság egy életre szól. Ezt jobb, ha

megjegyzed. Másodszor, fogalmam sincs, miért nem akarod, hogy szeresselek, de

megpróbálok a kedvedre tenni.

– Tudtam, hogy csak a baj lesz veled. Tudtam előre – morogta a lány.

Az ajtó hirtelen kinyílt mögöttük.

– Miért nem mondtátok, hogy nincs is bezárva? – kérdezte Harriett néni felháborodottan. –

Sikerült tisztáznod azt az apró félreértést, Christina?

– Úgy döntöttem, hogy egy kis időre feleségül megyek Lyonhöz.

– Hosszú időre – morogta a férfi.

Ez a nő sötét, mint az éjszaka. Lyon legszívesebben megrázta volna.

– Remek. Most pedig gyere velem, Christina, megmutatom a szobádat. A mellettem levő

háló a tied – vetett jelentőségteljes pillantást Lyonre. – Nem lesznek éjszakai találkák, amíg

én itt vagyok.

– Egy perc, és ott lesz – ígérte Lyon. – Christina, válaszolj egy kérdésemre, mielőtt elmész.

– Az ajtó előtt várlak – mondta Harriett néni, és kiment.

– Mit akartál kérdezni? – nézett a férfira Christina.

– Nem fogod meggondolni magad szombatig? Úgy értem, őriztesselek az esküvőig?

– A mosolyodból látom, hogy kedvedre lenne ez a megoldás. De nem, nem fogom

meggondolni magam. Jaj, Lyon, nagyon meg fogod ezt még bánni – tette hozzá együtt érző

hangon. – Egyáltalán nem az vagyok, akinek hiszel.

– Pontosan tudom, ki vagy – mondta Lyon, és igyekezett visszafojtani nevetését. A lány

pillantása szavak nélkül is elárulta, mennyire szánja őt. – Csak azért jössz hozzám, mert

rádöbbentél, milyen jó volt velem az ágyban.

Ez persze öntelt kijelentés volt, és Lyon nem is várt rá választ.

– Nem.

Christina kinyitotta az ajtót, rámosolygott Harriett nénire, majd visszafordult a férfihoz.

– Tudni akarod az igazságot, Lyon.

– Mindenesetre üdítő változatosság lenne – morogta a férfi.

– A drága Harriett néni előtt? – érdeklődött Christina, gyors mosolyt villantva a zavart

asszonyságra.

Harriett felsóhajtott, majd újra behúzta az ajtót. Christina még hallotta, hogy valami

olyasmit morog, semmi szükség arra, hogy legyező módjára nyissák és csukják az ajtót az

orra előtt, de nem igazán értette, mire gondol az idős hölgy.

– Felelj, Christina. Az igazságot akarom hallani.

A férfi hirtelen támadt türelmetlensége bosszantotta a lányt.

– Rendben. Azért megyek hozzád, mert olyan bátran küzdöttél a gonosztevőkkel.

– Mi köze van ennek a házassághoz?

– Ó, nagyon is sok.

– Christina, az ég szerelmére, hajlandó lennél értelmesen beszélni legalább egyszer az

életben? – követelte Lyon.

Christina rádöbben, jobb lett volna, ha hazudik. Az igazság gyakran sokkal bonyolultabb,

mint egy kis füllentés. Sajnos, már túl késő volt ahhoz, hogy kitaláljon valamit. Lyon nagyon

úgy festett, mint aki nyomban üvöltözni kezd.

– Próbálok értelmesen beszélni, Lyon. Tudod, bár az a kis csetepaté nem volt igazán dicső

tett, mégis úgy küzdöttél, mint egy igazi harcos.

– És?

– Nos, számomra elég egyértelmű a válasz.

– Christina! – mordult fel fenyegetőn a férfi.

– Téged nem lesz könnyű eltenni láb alól. Tessék, ez az igazság. Most boldog vagy?

Lyon bólintott, azt a benyomást keltve, hogy megértette a lány szavait. Tudta, ettől a

pillanattól kezdve Christina nem tud olyasmit mondani, amivel zavarba hozná. Nem, mert az

iménti kijelentésével túllépett minden határt. Egy férfi nem képes ennél többet befogadni,

mondta magának.

Egyelőre azonban lefoglalta, hogy az új rejtélyt megfejtse.

– Azt akarod mondani, hogy miután összeházasodtunk, megpróbálsz majd megölni, de

mivel meg tudom védeni magam, lehetséges, hogy nem sikerül végrehajtanod e szörnyű

tettet? És ezért jössz hozzám feleségül?

Lyon a fejét csóválta, mire befejezte a logikátlan gondolatmenetet.

– Természetesen nem – felelte Christina. – Szégyen, hogy azt hiszed, képes lennék ártani

neked. Milyen csavaros az észjárásod, Lyon!

– Rendben – kulcsolta össze kezét a háta mögött a férfi. – Bocsáss meg, amiért

megbántottalak a következtetésemmel.

Christina gyanakvó pillantást vetett rá.

– Megbocsátok – mondta kelletlenül. – Elég bűnbánó képet vágsz ahhoz, hogy elhiggyem,

komolyan beszélsz.

Lyon megfogadta, csak azért sem veszíti el a türelmét. Abban azonban nem volt biztos,

hogy a józan eszét is meg tudja őrizni. Christina teljesen összezavarta, de akkor is kiszedi

belőle az igazságot, bármeddig tartson is.

– Christina – kezdte olyan gyengéd hangon, mellyel akár egy kisdedet is elringathatott volna

–, azt mondtad, engem nem tudnak könnyen eltenni láb alól, és én nagyra értékelem, hogy így

hiszel bennem. Azt nem tudod véletlenül, kik próbálják megtenni?

– Mit?

– Hogy megöljenek.

Nem ártana, ha Lyon megtanulna uralkodni az indulatain, vélte Christina, miközben ismét

kinyitotta az ajtót, és rámosolygott Harriett nénire. Látta, hogy a szegény asszony szóra nyitja

a száját, de mielőtt megszólalhatott volna, Christina gyorsan becsukta az ajtót. Nem akarta,

hogy Lyon nénikéje meghallja a válaszát.

– Az apám. Hamarosan visszatér Angliába, és megpróbál majd megölni engem. Ígérem,

amíg itt vagyok, megvédelek. Aztán ha elutaztam, téged békén hagy majd.

– Christina, ha az apád téged akar megölni, miért engem akarsz megvédeni?

– Ó, mert előbb téged kell eltennie láb alól, hogy hozzám férhessen – magyarázta a lány. –

Te birtokló hajlamú ember vagy. De igen, az vagy – erősítette meg, mikor látta, hogy a férfi

tiltakozni akar. – Biztos, hogy védelmezni fogsz engem.

Lyon hirtelen végtelen elégedettséget érzett, bár maga sem értette, miért. Vajon Christina

bóknak szánta az iménti megjegyzését? Nem biztos.

Bizonyságot kell szereznie.

– Ezek szerint bízol bennem?

A lány szemmel láthatóan megdöbbent.

– Megbízzam egy fehér emberben? Soha!

Christina gyorsan kitárta az ajtót, és azon kezdett töprengeni, hogyan békítse meg Harriett

nénit. Ez nem is volt könnyű feladat, mert gondolatait egyre csak Lyon felháborító kijelentése

foglalkoztatta. Még hogy bízik benne? Az ég szerelmére, hogy juthat eszébe ilyen

képtelenség?

– Éppen itt az ideje, ifjú hölgy. Az ember megöregszik, míg rád vár.

– Harriett néni, köszönöm a türelmed. Igazad volt. Egy jó beszélgetés Lyonnel minden

problémát megoldott. Megmutatnád a szobámat, kérlek? Szeretnék segíteni a szobalánynak a

pakolásban. Mit gondolsz, van itt elég hely ahhoz, hogy elszállásoljuk a nagynénémet, amikor

visszatér Londonba? A grófnő haragos lesz, ha megtudja, hogy elköltöztem otthonról.

A csel bevált. Harriett néni gondterhelt arckifejezése nyomban eltűnt.

– Hát persze, hogy igazam volt. Gyere velem! Tudtad, hogy Diana meghívott néhány

embert ma délutánra? Sokan már meg is érkeztek, és alig várják, hogy találkozzanak veled.

Az ajtó becsukódott mögöttük.

Lyon visszasétált az ablakhoz. Látta a kertben gyülekező embereket, de csak egy pillantást

vetett rájuk, aztán kizárta gondolataiból a vendégsereget.

A Christinát övező rejtély kezdett végre alakot ölteni. Lyon az újonnan megtudott

információkon töprengett. Christina azt hiszi, hogy az apja visszatér Angliába.

Hogy megölje egyetlen gyermekét.

A rémült tekintet, a remegő hang arról árulkodott, hogy a lány ez egyszer igazat beszélt. Bár

nyilvánvaló, Christina sokkal többet tud annál, amennyit elárult. Lyon gyanította, a lány ezt a

keveset is csak azért árulta el, hogy figyelmeztesse a veszélyre.

Christina aggódik érte, és meg akarja védeni. Lyon nem tudta eldönteni, örüljön ennek,

vagy inkább megsértődjön. Egy dologban azonban igaza volt a lánynak. Valóban erős benne a

birtoklási vágy. Christina hozzá tartozik, és nem fogja hagyni, hogy bárki is bántsa. Előbb őt

kell megölnie annak, aki Christinához akar jutni.

Vajon honnan veszi a lány, hogy az apja meg akarja ölni? Lyon emlékezett rá, hogy Sir

Reynolds azt mondta, Christina soha életében nem találkozott az apjával.

Ennek így semmi értelme, hacsak nem Christina anyja tovább élt annál, mint hiszik, és

átadta félelmeit leányának… vagy valaki másnak.

Ki nevelhette fel a lányt? Az biztos, hogy nem Summertonék, gondolta mosolyogva Lyon.

Micsoda kis hazug ez a lány! Bár dühösnek kellett volna lennie Christinára, amiért hazudott

neki, valójában inkább mulattatta a dolog. Sejtette, a lány azért találta ki azokat a történeteket,

hogy őt megnyugtassa.

Mennyivel egyszerűbb lenne, ha Christina elmondaná a teljes igazságot! Persze, úgysem

teszi, de Lyon most már legalább megértette az okát. Christina nem bízik benne.

Nem, helyesbített Lyon, a lány a fehér emberekben nem bízik.

Bizonyára az angolokra gondolt… vagy mégsem?

A rejtély kulcsa a hittérítő kezében van. Lyon tisztában volt vele, hogy türelmesnek kell

lennie. Bryan üzent neki, hogy Micknek eszébe jutott a férfi neve: Claude Deavenrue.

Lyon azonnal Deavenrue keresésére küldte két hűséges emberét. Igaz, Mick szerint a

misszionárius megáll Angliában a gyarmatokra menet, hogy meglátogassa Christinát, de Lyon

nem akart pusztán erre a lehetőségre hagyatkozni. Ki tudja, ez a Deavenrue meg is

gondolhatja magát, vagy talán Mick értett félre valamit.

Nem, igazán nem kockáztathat. Hirtelen létfontosságúvá vált, hogy beszéljen a hittérítővel,

méghozzá minél előbb. Az ő segítségével feltárhatja Christina múltját. Ám Lyont már nem

pusztán a kíváncsiság vezérelte. Érezte, hogy a lány veszélyben van. Abban ugyan nem volt

biztos, hogy valóban az apja jelentené a fenyegetést, de ösztönei óvatosságra intették, és Lyon

rég megtanulta, hogy hallgasson rájuk. A homlokán lévő sebhely örök emlékeztetőül szolgált

arra az ostoba esetre, amikor nem törődött a figyelmeztetésükkel.

Lyon abban reménykedett, hogy Deavenrue segít fellebbenteni a fátylat Christina múltjáról,

és eleget árul el ahhoz, hogy megvédelmezhesse a lányt. Lyon persze már levonta a saját

következtetéseit. A lány megjegyzései alapján úgy vélte, Christinát egy bátor határvidéki

család nevelte fel, akikről már annyit hallott. Szinte látta is a lányt egy kis fakunyhóban,

Amerika vadonjaiban, túl a gyarmatokon. Ez megmagyarázná, miért szeret mezítláb járni, a

szabadban lenni, hogyan hallhatott oroszlánüvöltést és láthatott egy-két bölényt.

Igen, ez a magyarázat kézenfekvő és logikus, ám mégsem lehet biztos benne, míg nem

beszél Deavenrue-vel.

Lyon kimerülten felsóhajtott. Elégedetten gondolt arra, hogy egyelőre mindent megtett, amit

megtehetett. Elméjét most a másik probléma kezdte foglalkoztatni. Christina mindenáron haza

akart menni.

Lyon megfogadta, megtalálja a módját, hogy a lány Angliában akarjon maradni.

Hangos kopogás zökkentette ki a gondolataiból.

– Szánnál ránk néhány percet, Lyon? – kérdezte Rhone az ajtóból. – Uramisten, olyan sötét

az ábrázatod, mint az ördögé – jegyezte meg vidáman. – Nehogy megijedj tőle, Andrew! –

mondta a mellette álló fiatalembernek. – Lyonnek mindig rossz kedve van. Talán Christinával

beszéltél az imént? – érdeklődött nyájas hangon, és amikor barátja bólintott, kuncogni kezdett.

– Andrew még nem találkozott a jövendőbeliddel, Lyon. Arra gondoltam, talán szeretnéd te

bemutatni őket egymásnak.

– Örülök, hogy újra látlak, Andrew – mondta Lyon, s remélte, a fiatalember nem veszi észre

bosszúságát. Nem örült, hogy félbeszakították, és nem akart civilizáltan viselkedni. Ezt jelezte

haragos pillantása, melyet Rhone-ra vetett.

Barátja a kabátja ujját igyekezett lejjebb húzni. Bizonyára a kötést szeretné elrejteni,

gondolta Lyon. Rhone-nak ki sem lenne szabad tennie a lábát még a házból. Ha

négyszemközt lettek volna, meg is mondja neki, de gyanította, barátja éppen azért hozta

magával Andrew-t, hogy elkerülje a vitát.

– A hölgyek odakint vannak a kertben – mondta Rhone, tudomást sem véve Lyon sötét

tekintetéről. Lyon mellé lépett az ablakhoz, és intett Andrew-nak, hogy kövesse példáját.

A fiatalember nagy ívben kikerülte Lyont, és Rhone mellé állt. Arca rákvörös volt.

– Talán odalent kellene várnom – jegyezte meg félénken. – Megzavartuk a márkit – súgta

még Rhone fülébe.

– Ott van Christina, Andrew – mutatta Rhone úgy téve, mintha nem is hallotta volna a fiút.

– A sövény előtt áll két másik hölggyel. Azt a szépséget nem is ismerem, aki hozzá beszél.

Lyon, nem tudod, ki az a csinos szőke Christina társaságában?

Lyon kinézett a nyüzsgő tömegre. Úgy tűnt, Diana meghívta a fél várost.

Szinte azonnal meglátta Christinát. A lány szemmel láthatóan kényelmetlenül érezte magát

a ráirányuló figyelem miatt. A nők is mintha mind egyszerre beszéltek volna hozzá.

Aztán az egyik úriember énekelni kezdett. Mindenki azonnal a hang irányába fordult. A

zeneterem ajtaját kinyitották, és valaki spinéten kísérte a dalt.

Christinának tetszett a zene. Ringatni kezdte csípőjét, és lábával verte ritmust. Ezt tisztán

látszott szoknyája mozgásán. Elragadó volt! Mosolya elfeledtette Lyonnel minden gondját-

baját. A lányt szemmel láthatóan megbabonázta a dal. Lyon figyelte, amint letép egy levelet a

bokorról, és összesodorja az ujjai között, miközben tovább ringatózik a zene ütemére.

Lyon arra gondolt, Christina észre sem veszi, mit csinál. Tekintete az éneklő férfira tapadt,

tartása laza, nyugodt volt. Mint ahogy annak sincs tudatában, hogy figyelik. Különben nem

ette volna meg a levelet, és nem nyúlna újabbért.

– Uram, melyik hölgy Christina hercegnő? – kérdezte Andrew Lyont épp abban a

pillanatban, amikor Rhone felnevetett. Nyilván ő is észrevette Christinát.

– Uram?

– A szőke – motyogta Lyon, a fejét csóválva. Növekvő hitetlenkedéssel látta, hogy a lány

újabb levelet kap be.

– Melyik szőke? – faggatózott tovább Andrew.

– Amelyik a bokornál legelészik.

T I Z E D I K F E J E Z E T

Apám végtelenül boldog volt, amikor hazaértem. Azt hitte, Edward beleegyezésével

látogattam haza, én pedig néhány napig nem mondtam el neki az igazságot.

Túlságosan kimerített az utazás, és tudtam, minden erőmre szükségem lesz, amikor el

akarom magyarázni, mi történt.

Apám megőrjített. Bejött a szobámba, az ágyamra ült, és egyfolytában Edwardról

áradozott. Mintha meg lenne róla győződve, hogy én még nem ismertem fel, milyen

nagyszerű emberhez is mentem feleségül.

Amikor nem bírtam tovább, kitört belőlem a zokogás. Összefüggéstelen

mondatfoszlányokban ömlött belőlem az igazság. Emlékszem, még rá is kiabáltam

apámra, aki azt hitte, megbolondultam, azért találok ki ilyen hazugságokat

Edwardról.

Később is megpróbáltam vele beszélni, de ő Edward pártján állt. Aztán a szolgák

elárulták, apám üzenetet küldött a férjemnek, hogy jöjjön értem és vigyen haza.

Végső kétségbeesésemben papírra vetettem az egész történetet. Azt is leírtam, hogy

gyereket várok. A levelet apám téli ruhái között rejtettem el, remélve, hogy csak

hosszú hónapok múlva bukkan majd rá.

Christina, nagyapád biztosan azt hitte volna, hogy áldott állapotom az oka ideges

kedélyállapotomnak, ahogy ő nevezte viselkedésemet.

Elhatároztam, hogy a nővéremhez menekülök. Patricia a gyarmatokon élt a

férjével. A drágaköveket nem mertem magammal vinni. Patricia olyan volt, mint a

vadászkutya, biztos megtalálta volna őket. Borzasztó kíváncsi természete van. Amióta

csak az eszem tudom, minden levelemet elolvasta. Nem vállalhattam a kockázatot.

Ahhoz túlságosan fontosak voltak azok a kövek. Azzal a szándékkal vittem magammal

őket, hogy visszajuttatom Edward népének. Edward tőlük lopta mindet, és én

igazságot akartam szolgáltatni.

Egy dobozba rejtettem a köveket, majd az éjszaka közepén kiosontam a kertbe, és

elástam az egyik virágágyásba.

Christina, keresd a vörös rózsákat! Ott találod a dobozt.

Naplóbejegyzés

1795. október 1.

A menyasszony végigidegeskedte a hosszú esküvői szertartást. Lyon mellette állt, és

szorosan fogta a kezét, így akadályozva meg, hogy Christina izegjen-mozogjon… vagy

netalántán megszökjön.

A vőlegény végigvigyorogta a szertartást, mint aki elvesztette az eszét. Christina biztos volt

benne, hogy Lyon remekül szórakozik, pedig ha jobban ismerte volna a férfit, rájön, hogy a

széles jókedv csak látszat, és riadt menyasszonyát próbálja megnyugtatni vidámkodásával.

Lyon arcáról lehervadt a mosoly, amikor Christina nem volt hajlandó elismételni a

házastársi eskü „míg a halál el nem választ” részét. Amikor a lány rájött, hogy a pap nem

fogja folytatni a szertartást, és Lyon is úgy megszorította a kezét, hogy azt hitte, menten

csontja törik, végül mégis elsuttogta a kívánt szavakat.

Christina egyáltalán nem örült, hogy hazudnia kellett a szent embernek. Dühösen nézett

Lyonre, hogy tudomására hozza neheztelését, de úgy tűnt, a férfit egyáltalán nem izgatja ifjú

arája haragja. Nem. Túlságosan lefoglalta, hogy diadalmas tekintetet vessen rá, friss

győzelmével kérkedve.

Christina tudta, a harcosok mind ilyenek: szeretik, ha a dolgok úgy történnek, ahogy ők

akarják. Ez az egy pedig még a többit is felülmúlja. Elvégre ő az oroszlán, akinek sikerült

rabul ejtenie párját.

Amikor elhagyták a templomot, Christina férjébe karolt. A menyasszonyi ruhája miatt

aggódott. Attól félt, a ruha nyakát és ujját díszítő finom csipke a legkisebb mozdulatra is

elszakad. Harriett néni felügyelte a három lány munkáját, míg elkészült a ruhaköltemény.

Valóban csodálatos volt, ám ugyanakkor hasznavehetetlen is. Diana elárulta jövendőbeli

sógornőjének, hogy csak az esküvő napján viselheti, soha máskor. Christina ezt borzasztó

pazarlásnak tartotta. Meg is mondta férjének, de Lyon kinevette, és közölte vele, hogy nem

kell aggódnia: elég pénze van, hogy akár mindennap új ruhát vegyen neki.

– Miért kiabál mindenki ránk? – csodálkozott Christina. Lyon mellett állt a kápolna bejárata

előtt. Szembenézett az ismeretlen emberek tömegével, akik akkor zajt csaptak, hogy alig

hallotta férje válaszát.

– Minket éltetnek, szerelmem, nem kiabálnak. – Lyon lehajolt, és homlokon csókolta, mire

az éljenzés még hangosabb lett. – Örülnek a boldogságunknak.

Christina nem nagyon értette, hogyan örülhetnek vadidegen emberek az ő boldogságának.

Szóvá is akarta tenni, de amikor Lyon szemébe nézett, a férfi tekintetéből sugárzó gyengédség

elfeledtetett vele mindent: a rosszallását, a tömeget, a zajt. Ösztönösen közelebb húzódott

férjéhez. Lyon átkarolta a derekát, mintha csak tudná, most erre van a legnagyobb szüksége.

Christina remegése lassan alább hagyott.

– Istenem, csodálatos volt az esküvő! – szólalt meg Harriett néni Christina háta mögött. –

Lyon, vidd a feleségedet a hintóhoz! Christina, ne felejts el integetni az embereknek! Az

esküvőtök a szezon szenzációja. Mosolyogj, kedvesem! Elvégre most már te vagy az új

Lyonwood márkiné.

Lyon vonakodva engedte el feleségét. Harriett néni karon fogta Christinát, és lefelé indult

vele a lépcsőn. Lyon tudta, hogy nagynénje úgyis véghezviszi akaratát, még ha huzakodnia is

kell vele a lányon. Christina arcára ismét kiült a riadalom. Nem csoda, vélte Lyon. Nénikéje

úgy hurcolta magával, mint ragadozó a prédáját. Még élénksárga ruhája is valami ragadozó

madárra emlékeztetett. Citromsárga legyezőjével Christina arca előtt csapkodott, miközben

utasításokat vakkantott oda neki.

Diana Christina mögött állt, az esküvői ruha uszályát igazgatva. Christina hátranézett,

rámosolygott Lyon húgára, majd visszafordult a tömeg felé. Lyon karon fogta, és odavezette a

nyitott hintóhoz. Christina emlékezett Harriett néni utasításaira, és integetni kezdett az út

mentén felsorakozott idegeneknek.

– Milyen kár, hogy az édesanyád nem tudott eljönni! – súgta Lyonnek, amint elindultak. –

És Patricia néni is dühös lesz – tette hozzá. – Igazán meg kellett volna várnunk, amíg

visszatér Londonba.

– Azért lesz dühös, mert nem vehetett részt az esküvőn, vagy azért, mert hozzám jöttél? –

kérdezte vidáman a férfi.

– Attól tartok, mindkettő miatt – felelte Christina. – Lyon, őszintén remélem, türelmes

leszel vele, miután hozzánk költözött.

– Megbolondultál? A grófnő nem fog velünk lakni, Christina – jelentette ki Lyon haragosan,

majd nagy lélegzetet vett, és kezdte elölről. – Később majd beszélünk a nénikédről, rendben?

– Ahogy kívánod.

Christinát zavarba hozta Lyon hirtelen hangulatváltozása, de úgy döntött, nem teszi szóvá.

Ráér később is.

A fogadás megszervezésére kevés idő maradt, de az eredmény minden várakozást felülmúlt.

Gyertyák százai világították meg a házat, pompás virágköltemények díszítették az asztalokat,

és feketébe öltözött inasok sürögtek a tömegben, ezüsttálcán kínálva a finomabbnál finomabb

italokat. A vendégek hamarosan kiözönlöttek a kertbe, és a tolongás – ahogy Harriett néni

nevezte – bizonyította, hogy a fogadás fölöttébb sikeres.

Lyon felkísérte Christinát az emeletre, hogy bemutassa az anyjának. Az első találkozás

szörnyen kellemetlen volt. Lyon anyja még csak rá sem nézett a lányra. Megáldotta fiát, utána

nyomban Jamesről kezdett beszélni. Lyon azonnal kivonszolta feleségét a szobából. Dühösen

ráncolta a homlokát, de amint újra a folyosón voltak, a mosoly visszatért az arcára.

Christina elhatározta, hogy első adandó alkalommal elbeszélget férjével az édesanyjáról.

Lyon elhanyagolja a kötelességét, gondolta, de nyomban mentséget is talált számára: nyilván

nincs tisztában vele, mi is lenne a dolga. Igen, beszélnie kell vele!

– Ne nézz már ilyen komoran, Christina! – kérte Lyon, miközben lefelé indultak a lépcsőn.

– Az anyám elégedett az életével.

– Még elégedettebb lesz, ha velünk fog élni – jegyezte meg a lány. – Majd én gondoskodom

róla.

– Tessék?

Lyon hitetlenkedő kiáltására többen odakapták a fejüket. Christina rámosolygott férjére.

– Majd később beszélünk róla, Lyon – mondta. – Ez mégiscsak az esküvőnk napja, és nem

akarok veszekedni. Nézd, ott van Rhone, a húgod mellett! Te is látod, milyen vasvilla

tekintettel nézi azokat a fiatalembereket, akik Diana figyelmére pályáznak?

– Kedvesem, csak azt látod, amit látni szeretnél – ölelte magához Lyon még szorosabban,

amikor kiléptek az ajtón a kertbe, a vendégek közé.

– Nem, Lyon – tiltakozott Christina két bemutatkozás között. – Te vagy az, aki csak azt

látja, amit látni szeretne – magyarázta. – Hercegnőt akartál feleségül venni, ugye?

Az ég szerelmére, ezzel meg mit akar mondani? Lyon már éppen azon volt, hogy

magyarázatot kér, amikor a lány következő kérdése elterelte a figyelmét.

– Ki az a félénk férfi az ajtóban, Lyon? Mintha nem tudná eldönteni, hogy bejöjjön-e vagy

sem.

Lyon megfordult, és azonnal meglátta barátját, Bryant. Intett neki, hogy menjen oda

hozzájuk.

– Bryan, örülök, hogy mégis el tudtál jönni. Engedd meg, hogy bemutassam a feleségemet,

Christinát – tette hozzá. – Kedvesem, szeretnéd, ha megismernéd Bryant. Övé a Zord Bryan

fogadó a város másik végén.

Christina meghajolt, majd a szégyellős férfi kezéért nyúlt. Bryan a bal kezét nyújtotta oda,

arra gondolva, hogy megkíméli a lányt. Nem akarta, hogy zavarba jöjjön, ha észreveszi, hogy

hiányzik a jobb kézfeje. Christina azonban megfogta csonka karját, és olyan elbűvölőn

mosolygott rá, hogy Bryannek elakadt a lélegzete.

– Megtiszteltetés számomra, hogy megismerhetem, Zord Bryan. Sokat hallottam már önről.

A bátorságáról szóló történetek csodálatosak.

Lyon zavartan vonta fel a szemöldökét.

– De drágám, én soha nem beszéltem neked Bryanről – jegyezte meg.

Bryan elvörösödött. Még soha egyetlen előkelő hölgy sem szentelt neki ennyi figyelmet.

Zavartan rángatta kravátliját, tönkretéve a nagy műgonddal megkötött csomót, mellyel órákig

bajlódott.

– Megtudhatnám, kitől hallott rólam?

– Ó, Rhone mindent elmesélt önről – mosolygott Christina. – Azt is elmondta, hogy önnél

rendezik jövő pénteken az év pókerpartiját.

Bryan bólintott. Lyon komoran ráncolta a homlokát.

– Rhone túl sokat fecseg – morogta.

– Ő lenne az a hölgy, akiről Mick beszélt, Lyon? – kérdezte Bryan barátját. – Nem, az nem

lehet. Nem tűnik olyan erősnek, hogy képes legyen átdobni a vállán egy férfit…

Bryan végre észrevette, hogy Lyon figyelmeztetően rázza a fejét.

– Ki az a Mick? – érdeklődött Christina.

– Egy matróz, aki sűrűn látogatja a fogadómat – felelte Bryan. Viharvert arca ezernyi ráncba

gyűrődött, amint ismét a lányra mosolygott. – Igazán rendkívüli történetet mesélt…

– Bryan, menj és egyél valamit! – szólt közbe Lyon. – Á, itt jön Rhone. Rhone, kísérd

Bryant az ebédlőbe, kérlek!

Christina megvárta, míg újra kettesben marad férjével, s csak akkor kérdezte meg, mi

dühítette fel.

– Mondtam talán valamit, ami felbosszantott? – nézett rá.

Lyon megrázta a fejét.

– Nem bírom tovább ezt a tömeget. Menjünk innen! Szeretnék végre kettesben lenni veled.

– Most?

– Igen, most – fogta kézen Lyon a feleségét, és a kijárat felé indult vele.

Harriett néni a lépcső alján kapta el őket. Christina alázatos kifejezést erőltetett magára,

Lyon viszont nem is titkolta bosszúságát.

Harriett néni jottányit sem moccant helyéről. Római centurióra emlékeztette Lyont, amint

ott állt csípőre tett kézzel, súlyos melle, mint valami páncél meredt előre.

Harriett néni hirtelen elmosolyodott, szigorú tartása megenyhült.

– Christina csomagjait a hintódba raktam, Lyon. Egy jó órával tovább bírtad, mint

gondoltam.

A néni hirtelen magához ölelte Christinát, de olyan erővel, hogy alig kapott levegőt, aztán

elengedte.

– Légy gyengéd ma éjjel! – utasította Lyont.

– Az leszek – ígérte Christina, mire Lyon és a nagynéni is ránézett.

– Harriett néni nekem szánta a figyelmeztetést – jegyezte meg Lyon szárazon.

– Gondolj arra, kedvesem, hogy Lyon a férjed! – mondta Harriett pirulva. – Attól majd

minden félelmed elmúlik.

Christinának fogalma sem volt, mit akar mondani az asszony. Harriett azonban csak

mindentudón bólogatott neki, és vércsetekintettel figyelte.

Lyon hirtelen a karjába kapta feleségét, és beült vele a hintóba. Christina átölelte férje

nyakát, fejét a vállára hajtotta, és boldogan felsóhajtott. A férfi belemosolygott a hajába.

Hosszú ideig egyikük sem szólt egy szót sem, csak élvezte a másik ölelését az áldott

csendben.

Christina nem tudta, hova mennek, de nem is érdekelte különösebben.

– Christina, úgy tűnik, most nem zavar a bezártság – jegyezte meg Lyon, és megcirógatta

felesége homlokát. – Sikerült végre legyőznöd a félelmedet?

– Nem hiszem, de amikor így átölelsz, és lehunyom a szemem, elfeledkezem minden

félelmemről.

Azért, mert bízol bennem, gondolta Lyon.

– Szeretem, amikor őszinte vagy velem – mondta. – És most, hogy összeházasodtunk,

ezentúl mindig igazat kell mondanod – tette hozzá, arra gondolva, hogy észrevétlenül áttér a

szerelem és bizalom témájára.

– Miért, eddig talán nem mondtam igazat? – kérdezte Christina, és elhúzódott férjétől, hogy

a szemébe nézhessen. – Most miért nézel rám ilyen hitetlenkedve? Mikor hazudtam neked?

– Például akkor, amikor Summertonékról beszéltél.

– Kikről?

– Pontosan erről van szó – felelte Lyon. – Azt mondtad, Summertonék neveltek fel, de

mindketten jól tudjuk, hogy ez hazugság.

– Csak füllentés – helyesbített Christina.

– Van valami különbség a kettő között?

– Van egy kicsi.

– Ez nem válasz, Christina, hanem kitérés a válasz elől.

– Ó!

– Nos?

– Nos, mi? – kérdezte Christina, és simogatni kezdte Lyon tarkóját, hogy elterelje a

figyelmét. Ez volt a nászéjszakája, és nem akart ismét hazudni férjének.

– Hajlandó vagy végre elmondani az igazat a múltadról? Mivel Summertonék nem

léteznek…

– Szörnyen makacs vagy – motyogta Christina, majd mosollyal enyhítette kijelentését. –

Rendben van, Lyon. Mivel a feleséged vagyok, feltételezem, hogy el kell mondanom neked a

teljes igazságot.

– Köszönöm.

– Szívesen.

Christina ismét elfészkelte magát férje vállán. Lyon várt néhány hosszú percet, mire

rádöbbent, hogy felesége ezzel befejezettnek tekinti a beszélgetésüket.

– Christina! – szólt rá bosszankodva. – Ki viselte gondodat, amíg kislány voltál?

– A nővérek.

– Milyen nővérek?

Christina tudomást sem vett férje türelmetlenségéről. Teljesen lefoglalta, hogy új, hihető

hazugságot találjon ki.

– Többnyire Vivien nővér és Jennifer nővér – mondta végül. – Egy franciaországi zárdában

nőttem fel, a világtól elzárt helyen. Már nem emlékszem, ki vitt el oda. Nagyon fiatal voltam.

A nővérek olyanok voltak nekem, mint az anyám. Esténként csodálatos történeteket meséltek

nekem azokról a helyekről, ahol jártak.

– Például a bölényekről? – mosolyodott el Lyon a lány komoly hangja hallatán.

– Ami azt illeti, igen – felelte Christina, aki egész belemelegedett a történetbe. Úgy döntött,

nem hajlandó lelkiismeret-furdalást érezni, amiért becsapja férjét. Lyont csak felizgatná, ha

elmondaná neki az igazat.

Hiszen ő is csak egy angol.

– Frances nővér egyszer lerajzolt nekem egy bölényt. Láttál már olyan állatot, Lyon?

– Nem. Mesélj nekem a zárdáról – noszogatta a férfi, és megsimogatta asszonya hátát.

– Nos, ahogy említettem is, a világtól elzárt helyen volt. Magas kőfal vette körül az épületet.

Általában megengedték, hogy mezítláb szaladgáljak, mivel soha nem jöttek látogatók.

Szörnyen elkényeztettek, de ennek ellenére szófogadó gyerek voltam. Mary nővér azt mondta,

hogy ismerte az édesanyámat, és ezért fogadtak be. Természetesen én voltam ott az egyetlen

gyerek.

– És kitől tanultad meg, hogyan védd meg magad? – kérdezte Lyon.

– Vivien nővér meg volt győződve róla, hogy egy nőnek meg kell tudnia védeni magát.

Mivel a zárdában nem éltek férfiak, akik megvédtek volna bennünket, értelmes megoldásnak

tűnt.

Christina története logikus és hihető volt. Választ adott Lyon majd’ minden kérdésére.

Megmagyarázta, miért nincs tisztában az angol törvényekkel, miért szeret mezítláb járni, és

azt is, hol látott bölényt. Igen, Christina magyarázata kétségkívül meggyőző volt.

Lyon egyetlen szavát sem hitte el.

Hátradőlt az ülésen, és elmosolyodott. Belenyugodott, hogy Christinának időre van szükség,

míg megtanul bízni benne. Valószínűleg előbb kideríti felesége múltját, minthogy ő maga

elmondaná.

Lyon rádöbbent a helyzet ironikus voltára. Eltökélte, hogy Christina sohasem fog tudomást

szerezni a múltjáról. El akarta titkolni előle saját bűneit, ugyanakkor egy vadászkopó

makacsságával próbált fényt deríteni felesége múltjára.

Mégsem ő volt az, aki mindenáron haza akart menni, hanem Christina. Pedig Lyon biztos

volt benne, hogy a titokzatos zárda nem létezik.

Christina nem megy sehova!

– Lyon, kiszorítod a szuszt is belőlem – tiltakozott Christina.

A férfi azonnal lazított ölelésén.

Megérkeztek. Lyon a karjában vitte be feleségét a házba, keresztül az üres előcsarnokon, fel

a lépcsőn. Christina alig nyitotta ki a szemét, hogy körülnézzen.

A hálószoba készen várta őket. Az éjjeliszekrényen levő gyertyák fénye világította meg a

helyiséget. Az ágyat már megvetették, a kandallóban lobogott a tűz, elűzve a csípős hideget.

Lyon az ágyra fektette kedvesét, és sokáig csak nézte.

– Előreküldtem a személyzetet a vidéki házamba, Christina. Egyedül vagyunk –

magyarázta, miközben letérdelt a lány elé, hogy levegye a cipőjét.

– Ez a nászéjszakánk – mondta Christina. – Nekem kell előbb téged levetkőztetnem. Ez így

szokás, Lyon.

Lerúgta cipőjét, és férje mellé állt. Kibontotta a nyakkendőjét, majd lesegítette a kabátját.

Mikor a férfi ingét is levette, és a nadrágjával kezdett foglalkozni, Lyon nem bírta tovább.

Christina elmosolyodott, mikor észrevette, hogyan feszülnek érintése nyomán a férfi

hasizmai. Tovább vetkőztette volna, de Lyon átölelte a derekát, magához húzta, és forrón,

érzékin megcsókolta.

Hosszú percekig becézgették egymást szerelmesen, kezükkel, nyelvükkel, elsuttogott

gyengéd szavakkal.

Lyon megfogadta, hogy ma éjjel előbb Christinát juttatja a gyönyörök csúcsára, de azt is

tudta, ha most nem húzódik el tőle, akkor az lesz a vége, hogy egy újabb ruhát tép le

asszonyáról.

Christina egész testében reszketett, amikor Lyon végül eltépte a száját az övétől. Hangja

cserbenhagyta, így némán lökdöste férjét, míg az le nem ült az ágy szélére. Akkor Christina

letérdelt elé, és levette a cipőjét, zokniját.

Aztán felegyenesedett, és Lyon lábai között állva saját ruhájával kezdett foglalkozni. Nem

volt könnyű feladata, mivel képtelen volt tekintetét levenni férjéről, így ujjai ügyetlenül

babráltak a kapcsokkal.

– Segítened kell – mondta Lyonnek, és elmosolyodott, mert olyan furcsán csengett fülének a

saját hangja.

Amikor megfordult, Lyon az ölébe húzta. Legszívesebben férjéhez simult volna, de mielőbb

meg akart szabadulni a ruhájától. A hajához nyúlt, de csak egyetlen tűt tudott kihúzni, aztán

Lyon eltolta a kezét, és maga kezdte bontogatni a felcsavart tincseket.

– Majd én – suttogta a vágytól rekedt hangon.

A súlyos, aranyfényű fürtök egészen Christina derekáig omlottak le. A lány felsóhajtott a

gyönyörtől. Testén apró remegések futottak át Lyon érintése nyomán. A férfi lassan

megemelte az aranyló hajsátrat, és a lány vállára terítette. Mielőtt az apró kapcsokkal kezdett

volna foglalkozni, szakított arra is időt, hogy csókokkal borítsa el asszonya nyakát.

Szíve úgy dübörgött mellkasában, hogy azt hitte, menten kiugrik onnan. Christina finom,

csodálatosan nőies illata egészen elkábította. Szerette volna a selymes tincsek közé temetni

arcát, s talán engedett is volna a kísértésnek, ha nem érzi meg a lány mozdulataiból áradó

sürgetést.

Lyon végre az utolsó kis kapoccsal is végzett. Csak egy alsóing volt vágyai útjában, de a

vékony anyag halk reccsenéssel szakadt ketté, mikor keze beóvakodott alá. Két keze

megtalálta a telt keblet, és mohón magához vonta a lányt.

Christina teste megfeszült. Lyon hüvelykujjával apró köröket rajzolt a lány mellbimbója

köré, amitől Christinának elakadt a lélegzete. Bőre csiklandósan megrándult, ahogy háta a

férfi szőrös mellkasához dörzsölődött.

– Csodálatos vagy, szerelmem – súgta Lyon a lány fülébe, és gyengéden felemelte, hogy

megszabadítsa a ruhájától.

Christina túlságosan gyenge volt ahhoz, hogy segítsen neki. Csípője közelebb nyomult a

férfihoz, aki majd eszét vesztette az érzéki mozdulattól. A lány nyakát, vállát csókolgatta.

– Milyen puha, bársonyos a bőröd! – mondta.

Christina szólni akart… szerette volna elmondani Lyonnek, mennyire élvezi az érintését, de

a férfi ekkor a combja közé csúsztatta kezét, és Christinának minden értelmes gondolat

kiröppent a fejéből. A férfi ajka az érzékeny csiklót izgatta, míg végül Christina kegyelemért

könyörgött. Ám Lyon nem kegyelmezett, és egyetlen pillanatra sem hagyta abba az édes

kínzást. Amikor ujjai beléhatoltak, Christina férje nevét sikoltotta. Megpróbálta eltolni a férfi

kezét, de a testét forró lávaként elöntő vágy minden erejétől megfosztotta.

– Ó Lyon, nem bírom tovább! – nyöszörögte.

– Ne küzdj ellene, Christina! – suttogta a férfi, s addig folytatta az édes tortúrát, míg

asszonya meg nem találta a beteljesülést. Christina karcsú teste nekifeszült, ajka Lyon nevét

kiáltotta újra meg újra.

Lyon érezte a lányon átfutó apró remegéshullámokat, és minden önuralma odalett. Nem

emlékezett rá, hogyan szabadult meg maradék ruhájától, mint ahogy arra sem, gyengéd volt-e,

amikor asszonyát kiemelte öléből, és az ágyra fektette.

Christina haja szétterült a párnán, és a gyertya fényében szinte ezüstösen csillogott. Olyan

gyönyörű volt, mint egy angyal! Még mindig rajta volt fehér harisnyája. Lyon talán

elmosolyodott, de ebben sem lehetett biztos, mert a fehéren izzó, lüktető vágy minden józan

gondolatot elmosott.

Ráfeküdt a karcsú testre, magához ölelte, és mohón csókolta, miközben egyetlen határozott

mozdulattal behatolt a hívogató, nedves forrósságba. Christina lába a derekára fonódott, hogy

még mélyebben be tudja fogadni a kemény hímtagot. Csípője egyre vadabb ritmusban táncolt,

s végül mindketten egyszerre jutottak fel a gyönyörök csúcsára.

– Szeretlek, Christina!

Christina képtelen volt megszólalni. Az imént átélt csoda minden érzékét elborította. Úgy

érezte, elolvad Lyon ölelésében, és csak arra volt képes, hogy szorosan kapaszkodjon belé,

míg a vihar elvonul.

Lyon csak lassan tért vissza a valóságba. Legszívesebben örökké így maradt volna.

– Nehéz vagyok, szerelmem? – kérdezte, amikor Christina megmozdult alatta.

– Nem, de úgy érzem, az ágy mindjárt elnyel.

Lyon a könyökére támaszkodott, lábát is elhúzta, hogy könnyítsen valamelyest a lány

terhén.

– Mondd, hogy szeretsz, Christina! – kérte gyengéd tekintettel. – Hallani akarom!

Biztosra vette, hogy mindjárt meghallja az annyira vágyott szerelmes szavakat, ezért

teljesen váratlanul érték a lány könnyei.

– Mi a baj, szerelmem? – kérdezte, ujja hegyével letörölve az első kövér könnycseppet a dús

szempillákról. – Ezután már mindig sírni fogsz, amikor szerelmeskedünk?

– Nem tehetek róla – hüppögte Christina. – Olyan csodálatosan érzem magam a karodban.

Lyon lehajolt, és ismét megcsókolta.

– Úgy beszélsz, mintha valami szörnyű bűnt vallanál be. Ennyire borzasztónak találod, hogy

jól érzed magad velem?

– Nem.

– Szeretlek, Christina, és idővel majd te is ki tudod mondani, hogy szeretsz engem. Makacs

egy nőszemély vagy, tudtad?

– Te nem engem szeretsz – suttogta Christina –, hanem a…

Lyon a lány szájára tette a kezét.

– Ha azt mered mondani, hogy a hercegnőt szeretem benned, én esküszöm, hogy…

– Mit fogsz csinálni? – kérdezte Christina, amikor a férfi elvette a kezét a szájáról.

– Nagyon dühös leszek – jelentette ki Lyon, és rávigyorgott.

Christina férjére mosolygott. Lyon az oldalára gördült, magával húzva szerelmét is.

– Lyon!

– Igen?

– Mindig úgy fogom érezni, mintha összeolvadna a lelkünk?

– Remélem. Nagyon kevés párnak adatik meg, hogy átéljék ezt a csodát.

– A végzet – suttogta Christina, és letörölte könnyeit. – Kinevethetsz, ha akarsz, de a végzet

rendelte úgy, hogy mi egymásra találjunk. Mellesleg nem hagyom, hogy más nő is

birtokoljon.

– Csak nem? – kuncogott Lyon.

– Csak de. Igazi gazember vagy. Végül is, besároztad a jó hírnevemet.

– De téged nem érdekel, hogy mások mit mondanak rólad, Christina.

– Néha sajnos érdekel – ismerte be a lány. – Az például nagyon is érdekel, hogy te mit

gondolsz rólam.

– Ennek örülök.

Christina nagyot sóhajtva lehunyta a szemét. Az utolsó dolog, amire emlékezett, hogy Lyon

betakargatja.

Lyon arra gondolt, Christina úgy fest most, ahogy összegömbölyödve hozzásimult, mint egy

elégedett kiscica. Tudta, hogy nem lesz képes sokáig aludni, és az ismerős feszültség máris

jelentkezett a gyomrában. Nem is kétséges, hogy rémálmai ma éjszaka sem hagyják nyugodni.

Az elmúlt két évben minden áldott éjszaka meglátogatták. Lyon természetesen elsősorban

Christina miatt aggódott. Nem akarta megrémíteni feleségét. Tudta, hamarosan le kell mennie

a földszintre, hogy ott, könyvtára magányában szembesüljön a múltjával.

Egy pillanatra lehunyta a szemét, hogy még egy kicsit élvezze Christina melegségét.

Ez volt az utolsó gondolata, míg a reggel be nem köszöntött.

T I Z E N E G Y E D I K F E J E Z E T

A hajóút a gyarmatokra nagyon nehéz volt. A téli óceánt viharok dúlták, s hatalmas

hullámok úgy dobálták a hajót, mint valami könnyű kartondobozt. A jeges szelek

miatt az út nagy részét a kabinomban töltöttem. A kapitánytól kaptam kötelet, s azzal

odakötöztem magam az ágytól, ha nem akartam, hogy a padlóra zuhanjak és

összeverjem magam a nagy hullámverésben.

Nem voltam többé rosszul, és a szívem is megenyhült irányodban, Christina. Abban

bíztam, hogy a gyarmatokon új életet kezdhetek.

Szabad voltam, és biztonságban éreztem magam. Egy egész óceán választ el

Edwardtól. Tudod, eszembe sem jutott, hogy utánam jöhet.

Naplóbejegyzés

1795. október 3.

Fényesen sütött a nap, amikor Lyon felébredt. Első gondolata megdöbbentő volt: két év óta

most először aludta át az éjszakát. A kellemes érzés azonban nem tartott sokáig. Lyon az

oldalára gördült, hogy átölelje feleségét, és csak akkor vette észre, hogy Christina eltűnt.

Nyomban kiugrott az ágyból, majd hálát is adott remek reflexeinek, amelyek megóvták,

hogy rálépjen asszonyára.

Biztosan kiesett az ágyból, és olyan mélyen aludt, hogy fel sem ébredt annyira, hogy vissza

is másszon.

Lyon Christina mellé térdelt, közben arra gondolt, hogy nyilván ő is úgy aludt, mint a

bunda, mert nem ébredt fel a zuhanásra. Christina az egyik takarót is magával húzta estében,

és úgy látszott, kényelmesen elvan a kemény padlón. Mélyen, egyenletesen lélegzett. Biztos

nem ütötte meg magát.

Lyon gyengéden karjába vette asszonyát. Amikor felállt, Christina ösztönösen hozzásimult.

Mikor alszol, bízol bennem, gondolta a férfi, és elmosolyodott, amikor Christina átölelte a

derekát és elégedetten felsóhajtott.

Lyon hosszú, békés percekig állt ott, végül az ágyra fektette feleségét. Azt hitte, Christina

nem ébredt fel, lélegzete is egyenletes maradt, mégis, amikor el akart húzódni tőle, az asszony

még szorosabban ölelte a derekát, majd hirtelen kinyitotta a szemét és rámosolygott.

Lyon kissé zavartan mosolygott vissza, mivel Christina úgy nézett rá, mintha valami bűnös

tevékenységen kapta volna.

– Kiestél az ágyból, édesem – magyarázkodott.

A fiatalasszony valami oknál fogva ezt roppant mulatságosnak találta, ám amikor Lyon

megkérdezte tőle, mit nevet, Christina csak a fejét rázta, és azt mondta, úgysem értené meg.

Aztán megkérdezte, mi lenne, ha Lyon abbahagyná a komor homlokráncolást, és inkább

szerelmeskedne vele.

A férfi boldogan zuhant mellé az ágyra, és teljes szívéből támogatta az ötletet.

Legnagyobb megelégedésére, Christina ugyanolyan féktelen szeretőnek bizonyult

napvilágnál, mint az éj sötétjében.

Lyon az ágyból figyelte, ahogy felesége felkel, és öltözni kezd. Egészen elbűvölte az

asszony szemérmetlensége. Szemmel láthatóan cseppet sem zavarta meztelensége. Sajnos túl

gyorsan magára húzta a csinos kék ruhát, pedig Lyon még szívesen elnézte volna a karcsú

testet. Amikor Christina fésülni kezdte dús haját, Lyon észrevette, hogy az aranyszínű fürtök

már nem érnek a csípőjéig. Nem, alig fedik a derekát.

– Christina, levágtad a hajad?

– Igen.

– Miért? Jobban szeretem hosszan.

– Valóban? – fordult el a tükörtől a fiatalasszony, és férjére mosolygott.

– Ne tűzd fel! – parancsolta Lyon. – Jobban szeretem, ha leengedve hordod.

– Úgy nem divatos – felelte Christina. – De engedelmeskedem uram s parancsolóm

akaratának – tette hozzá, és gunyorosan pukedlizett. – Lyon, ma indulunk a vidéki birtokodra?

– Igen.

Christina szalagot kötött a hajába, arcán látszott, hogy komolyan töpreng.

– Meddig tart az út? – kérdezte.

– Körülbelül három óráig, talán egy kicsit tovább.

Valaki megdöngette a bejárati ajtót.

– Vajon ki lehet az? – csodálkozott Christina.

– Valaki, akit nem tanítottak meg a jó modorra – morogta Lyon. Vonakodva kászálódott ki

az ágyból, és a ruhája után nyúlt. Mozdulatai menten gyorsabbak lettek, amikor felesége

kisietett a szobából. – Christina, ki ne nyisd az ajtót, amíg meg nem kérdezed, ki az! –

kiáltotta utána.

Megbotlott valami éles fémdarabon, és dühösen káromkodott saját ügyetlenségén.

Lepillantott, és látta, hogy Christina tőre kandikál ki a magával rántott takaró alól. Az ég

szerelmére, mi a fenét keres itt ez a tőr? Lyon értetlenül rázta a fejét. Elhatározta, amint

megszabadulnak a kéretlen látogatótól, kifaggatja feleségét.

Christina, Lyon utasításának engedelmeskedve, előbb megkérdezte, ki van odakint, és csak

utána nyitotta ki az ajtót.

Mr. Borton és Mr. Henderson, nagyapja jogtanácsosai állt a küszöbön, s látszott rajtuk,

mennyire kényelmetlenül érzik magukat. A két férfi között dühös fúriaként toporgott Patricia

néni.

Christinának arra sem maradt ideje, hogy illendőn üdvözölje a vendégeket. Nagynénje olyan

erővel vágta pofon, hogy hátratántorodott, és talán el is esett volna, ha Mr. Borton nem kapja

el a karját. Mindkét férfi rákiabált a grófnőre, sőt Henderson arra is vette a bátorságot, hogy

lefogja a gonosz vénasszony kezét, amikor az újra meg akarta ütni unokahúgát.

– Te mocskos szajha! – visította Patricia. – Azt hiszed, nem hallottam, mit műveltél, amíg

nem voltam a városban? Most pedig hozzámentél ahhoz a gazemberhez!

– Csendet!

Lyon üvöltésébe a falak is beleremegtek. Borton és Henderson riadtan hátralépett. A grófnőt

azonban úgy elöntötte az indulat, hogy eszébe se jutott meghátrálni. Megfordult, és haragosan

meredt a férfira, aki minden tervét tönkretette.

Christina is férje felé fordult. Bal orcája még sajgott a fájdalomtól, de azért megpróbált a

férfira mosolyogni, hogy megnyugtassa: minden rendben van.

Lyon egy szemvillanás alatt leért a lépcsőn, és felesége mellett termett. Szorosan magához

ölelte Christinát, mielőtt az magyarázkodni kezdhetett volna. Felemelte az asszony fejét, és

szemügyre vette a vörösen lüktető ujjnyomokat.

– Ki tette ezt veled? – kérdezte a dühtől remegő hangon.

Christinának nem kellett válaszolnia. A két jogtanácsos egymás szavába vágva magyarázta,

hogy a grófnő ütötte meg unokahúgát.

Lyon Christina nagynénjéhez fordult.

– Ha még egyszer kezet emel rá, kitekerem a nyakát. Megértette?

A grófnő szeme résnyire szűkült.

– Mindent tudok magáról – közölte gyűlölettől fröcsögő hangon. – Igen, maga valóban

képes megöli egy védtelen asszonyt, ugye? Christina, most rögtön hazajössz velem. A

házasságot fel fogom bontatni.

– Nem fogja! – jelentette ki Lyon kemény hangon.

– Bírósághoz fordulok! – üvöltötte a grófnő, s nyakán kidagadtak az erek az erőfeszítéstől.

– Tegye azt – felelte Lyon halkan. – S miután beszélt a bíróval, odaküldöm Splickler

barátját, hogy elmondja a történet végét is.

A grófnőnek egy pillanatra elakadt a lélegzete.

– Nem tudja bizonyítani…

– Ó, dehogynem – vágott közbe Lyon. Ajka mosolyra húzódott, de tekintete rideg és

könyörtelen maradt. – Splickler volt olyan előzékeny, hogy írásba adja a vallomását, grófnő.

Szóval, ha bajt akar magának, csak rajta.

– Ugye nem képzeled, hogy bármi közöm is van ehhez a Splicklerhez? – fordult Patricia

unokahúgához. – Itthon sem voltam. Egy beteg barátnőmet látogattam meg vidéken.

– Az elmúlt hetet a Platte fogadóban töltötte – jegyezte meg Lyon.

– Úgy, szóval utánam küldte az embereit.

– Tudtam, hogy hazudott Christinának – közölte Lyon. – Hisz önnek nincs egyetlen barátja

sem. Nyomban gyanút fogtam.

– Ezek szerint maga rendezte el, hogy ne érjek haza időben az esküvőre. Tudta, hogy

megakadályoznám, ugye, maga…

– Takarodjon innen! – parancsolta Lyon. – Búcsúzzon el az unokahúgától, grófnő. Soha

többé nem találkozhat vele. Erről én gondoskodom.

– Lyon – suttogta Christina. Szerette volna lecsillapítani férje haragját, ám a férfi gyengéden

megszorította a vállát, így jelezve, hogy hallgasson.

Christina azt kívánta, bárcsak ne lenne olyan dühös a férfi. Hisz igazán nincs rá szükség. A

fiatalasszony tökéletesen megértette nagynénjét. Tudta, hogy Patricia néni minden

cselekedetét a kapzsiság irányítja.

– Christina, tudtad, hogy egy hidegvérű gyilkoshoz mentél feleségül? Ó igen – acsarkodott a

grófnő. – Azért ütötték lovaggá, mert kegyetlenül…

– Asszonyom, fogja be a száját! – szólt rá Henderson éles suttogással. – Azok háborús idők

voltak – tette hozzá, és együtt érző pillantást vetett Christinára.

Christina érezte a férjében dúló haragot. Azon töprengett, hogyan nyugtassa meg. Hívatlan

vendégeiktől is szeretett volna megszabadulni. Kezét a férfi kabátja alá dugta, s simogatni

kezdte a hátát, így adva szavak nélkül a tudtára, hogy cseppet sem érdekli, mit mondanak róla.

– Mr. Borton, elhozta a papírokat, melyeket alá kell írnom? – kérdezte suttogva.

– A férjének kell aláírnia az okmányokat, kedvesem – mondta Henderson. – Uram, ha

szánna ránk néhány percet, késedelem nélkül átírhatnánk a hercegnő örökségét az ön nevére.

– Örökség? Miféle örökségről beszél? – kérdezte Lyon, s értetlenül megrázta a fejét.

A grófnő dühösen toppantott.

– Christina, figyelmeztetlek, ha nem kapom meg a pénzemet, gondoskodom róla, hogy az

urad soha többé rád se nézzen. Igen, mindent elmondok neki. Megértetted?

Christina hiába simogatta férjét, érezte, hogyan forr benne a düh.

Lyon még soha életében nem ütött meg nőt, de most úgy vélte, nem is olyan bűnös dolog,

ha megöli ezt a gonosz vénasszonyt, aki a saját unokahúgát gyalázza. Legszívesebben

lehajította volna a lépcsőn.

– Ez a nő önökkel jött, vagy a saját kocsiján? – fordult az urakhoz.

– A hintója odakint áll – intett fejével Henderson.

Lyon visszafordult a grófnőhöz.

– Ha nem tűnik el innen fél percen belül, magam hajítom ki!

– Még nem végeztem – közölte az asszony Lyonnel, majd Christinára nézett. – Nem még

egyáltalán nem végeztem – morogta, és kiviharzott a házból.

Mr. Borton becsukta mögötte az ajtót, majd hatalmas sóhajjal nekidőlt. Henderson a

nyakkendőjét babrálta. Hirtelen eszébe jutott, miért is jöttek, és felemelte a kezében tartott

táskát.

– Kérem, bocsásson meg, uram, amiért így magukra törtünk, de a grófnő ragaszkodott

hozzá, hogy most jöjjünk.

– És ki a fene maga? – kérdezte Lyon, aki lassan türelme végére ért.

– Az úr Mr. Henderson, Lyon, és a másik úr az ajtónál Mr. Borton. Ők a nagyapám

jogtanácsosai. Elintézhetnénk a hivatalos dolgokat most rögtön? Kérlek, kísérd az urakat a

könyvtárba, én addig készítek egy kis teát. Az majd lecsillapítja a felborzolt kedélyeket.

Istenem, micsoda reggel!

Lyon hitetlenkedve nézett feleségére. Az asszony úgy tett, mintha semmi sem történt volna.

Aztán rájött, Christina bizonyára szándékosan igyekszik nyugodtan viselkedni.

– Engem akarsz kiengesztelni, ugye? – kérdezte.

– Csak az indulataidat szeretném lecsillapítani – helyesbített Christina, és férjére

mosolygott, de nyomban össze is rándult, mert arca még mindig sajgott a grófnő pofonjától.

Lyon észrevette fájdalmát, és szorítása erősödött az asszony derekán. Christina érezte, hogy

férje haragja ismét feltámad, és felsóhajtott. – Megyek, elkészítem azt a teát.

Lyon csak nehezen tudott uralkodni dühén. Kurtán intett a két úriembernek, hogy kövessék,

majd megvolt az az elégtétele, hogy bevágta magam mögött az ajtót.

– Remélem, megérte, hogy idefáradtak – mondta az uraknak.

Christina szándékosan húzta az időt, és sokáig pepecselt a konyhában. Nem akart jelen

lenni, amikor felolvassák nagyapja végrendeletét. Amikor végül mégis bekopogott, az ajtót

nyitó Mr. Borton arcán nyomban láthatta, a találkozó nem zajlott gond nélkül. A férfi elvette

tőle a tálcát, ám határozottan idegesnek tűnt. Christina csak egyetlen pillantást vetett férje

komor arcára, és azonnal megértette az aggodalom okát.

– Miért nem mondtad el, Christina? A fenébe, hiszen több pénzed van, mint nekem!

– És ez bosszant? – kérdezte az asszony. Kitöltötte a teát. Az első csészét férjének nyújtotta,

majd kiszolgálta a két jogtanácsost is.

– Azt hiszem, a felesége nem fogta fel egészen, milyen hatalmas vagyont hagyott rá a

nagyapja – jegyezte meg Henderson.

– És ez fontos, Lyon? Hiszen az egész most már a tied. Ugye, Mr. Borton? – kérdezte

Christina. – Természetesen megfelelő életjáradékot kell biztosítanunk Patricia néninek.

Lyon hátradőlt a széken, és szemét lehunyva türelemért fohászkodott.

– Tényleg azt hiszed, hogy gondoskodni fogok arról a… a…

– Nem tehet róla, hogy ilyen – vágott a szavába Christina. – Öreg már, Lyon, és pusztán

ezért kötelességünk gondoskodni róla. Attól még nem kell szeretned.

Christina a vendégekre mosolygott.

– Először azt hittem, hogy a nagynéném majd ideköltözik, és nálunk fog élni, de belátom, ez

lehetetlen. Nem, biztosan nem jönne ki Lyonnel. Persze, ha a férjem nem hajlandó

életjáradékot biztosítani neki, mégiscsak magamhoz kell vennem

Lyon pontosan tudta, miben mesterkedik felesége. Lassú mosolyra húzta száját. Az ő

gyengéd, tiszta szívű asszonykájából kétségkívül jó politikus lenne. Azzal próbál ráijeszteni,

hogy ha nem fizet a vén sárkánynak, akkor kénytelen lesz a házába fogadni.

Christina ártatlan tekintete és kedves mosolya láttán azonban úgy érezte, semmit sem képes

megtagadni tőle.

– Henderson, ha úgy érzi, hogy beveszi a gyomra, szeretném megbízni a grófnő

pénzügyeinek intézésével. Tudassa majd, mekkora összegre tart igényt Christina nagynénje,

és mi az ára annak, hogy békén hagyjon minket.

Christina türelmesen megvárta, míg a férfiak minden részletet megbeszélnek, majd kikísérte

az urakat, és sietve visszatért a könyvtárba.

– Köszönöm, férjuram, hogy megértő voltál – sétált oda hozzá.

Lyon az ölébe húzta feleségét.

– Tudod jól, bármit megtennék, hogy távol tartsam tőled azt a vén sárkányt. Isten a tanúm,

még az országot is elhagynám, ha kell.

– Köszönöm, hogy nem hívtad a nénikémet vén sárkánynak a vendégeink előtt.

– Pedig nem sok kellett hozzá, hogy megtegyem – vigyorgott Lyon. – De ezt te is tudod,

nem? Ezért vágtál a szavamba, ugye?

Christina átkarolta férje nyakát.

– Igen – suttogta, és gyors puszit nyomott az arcára. – Te olyan éles eszű ember vagy!

Lyon felesége combján pihentette egyik kezét, a másikkal azonban buzgón azon igyekezett,

hogy kihúzza hajából a szalagot.

– Christina, milyen fegyvert tart a kezében a grófnő ellened?

A halkan feltett kérdés váratlanul érte a fiatalasszonyt.

– Nem értem, mit akarsz mondani, Lyon. A nagynénémnek nincs is fegyvere.

– Christina, láttam a félelmet a tekintetedben, amikor a grófnő azzal fenyegetőzött, hogy

mindent elmond rólad. Mire célzott?

Lyon érezte, hogy az asszony teste megfeszül, és tudta, Christina tökéletesen tisztában van

azzal, mivel fenyegetőzik nagynénje.

– El kell mondanod az igazságot, Christina. Nem tudlak megvédeni, ha titkaid vannak

előttem.

– Nem akarok most erről beszélni, Lyon – jelentette ki az asszony, és finoman harapdálni

kezdte férje fülcimpáját, hogy elterelje figyelmét. – Friss házasok vagyunk. Inkább csókolózni

szeretnék veled.

Lyon eltökélte, hogy nem hagyja magát eltéríteni a témától, és igyekezett tudomást sem

venni Christina ringó csípője alatt éledező férfiasságáról, ám amikor asszonya a fülébe súgta,

mennyire kívánja, úgy döntött, enged a gyengéd erőszaknak. Később is ráér vallatóra fogni a

kis boszorkányt.

Christina sohasem érezte még ilyen csodálatosnak férje csókját. A félelem, hogy Lyon

eltaszítja magától, ha megtudja az igazat, arra ösztökélte, hogy az utolsó cseppig kiélvezze az

együttlét édes pillanatait.

A férfi csókja varázslatos volt, s hamarosan kisöpört Christina fejéből minden aggodalmas

gondolatot. Igen, ez maga a csoda. Lyon karjában szépnek és kívánatosnak érezte magát.

A csók nyers vággyá robbant szét Lyonben. Ziháló mellkassal szakította el magát felesége

ajkától.

– Menjünk fel! – suttogta elfúló hangon.

– Minek?

– Mert szerelmeskedni akarok veled.

Lyon mosolyogni próbált az ártatlan kérdés hallatán, de annyira kívánta Christinát, hogy

semmi másra nem tudott már gondolni. Testét újra meg újra megrázta a vágy.

– Én is szerelmeskedni akarok veled – suttogta Christina, és csókokkal borította el a férfi

arcát. – Muszáj felmennünk? Én nem tudok addig várni.

Lyon nevetése az első pillanatban megzavarta, de amikor a férfi felállította öléből és

vetkőztetni kezdte, Christina úgy döntött, férjének is tetszik a dolog.

Egymásba gabalyodva zuhantak a puha szőnyegre. Christina elnyújtózott férje testén, haja

aranyfüggönyként hullt a padlóra Lyon arca mellett, mintegy pajzsul szolgálva a külvilág

ellen. Egy hosszú percig megelégedett azzal, hogy férje szemébe néz, élvezve a várakozás

pillanatait, és a gyönyörökre gondolt, amelyeket a férfi tud adni neki. Lyon a hátát simogatta,

s érintése nyomán finom remegések futottak végig a gerincén.

Hasán érezte Lyon forrón lüktető hímtagját, a mellkasát borító szőrzet addig csiklandozta

mellbimbóját, míg meg nem keményedett.

– Micsoda szégyentelen nőszemély vagyok! – suttogta Christina. – Egyszerűen képtelen

vagyok betelni veled.

Lyon megmarkolta az asszony puha, kerek fenekét.

– Nem is tetszenél másképpen – mondta. – Csókolj meg, asszony! Christina, elég, ha rám

nézel, és máris megkívánlak.

A fiatalasszony megcsókolta az állát, közben mellét és combját szándékosan a férfiéhoz

dörzsölte.

Lyon felnyögött gyönyörében. Magához húzta az asszony fejét, és szenvedélyes csókkal

zárta le az ajkát. Nyelve mohón, éhesen hatolt be a hívogató melegségbe, hogy ismét

megízlelje a részegítő, édes csodát.

Christina még nála is türelmetlenebb volt. Nem bírta tovább a tortúrát. Szétvetett lábbal

ráereszkedett, míg végül teljesen befogadta ágaskodó vesszejét. Akkor hátrahajolt,

jellegzetesen női mozdulattal kisöpörve arcából a dús hajfürtöket, majd mozgatni kezdte

csípőjét. Lyon felhúzta térdét, és megtámasztotta asszonya finom vonalú hátát.

– Csak lassan, szerelmem – intette. – Nem akarok fájdalmat okozni neked.

Amint azonban megérezte, hogy az asszony teste ráfeszül az övére, abbahagyta a tiltakozást.

Tudta, Christina hamarosan megtalálja a maga gyönyörét. Kezét kettejük közé csúsztatta, ahol

testük összeforrt, és addig izgatta a puha szirmok közt megbúvó érzékeny pontot, míg

asszonya folyékony arannyá válva omlott karjába. Ekkor hatalmas nyögéssel ő is megadta

magát a végső beteljesülésnek. Magához ölelte feleségét, és szorosan tartotta, megosztva vele

az átélt élmény csodáját.

Soha nem volt még ilyen nagyszerű, és egyre jobb lesz, döbbent rá Lyon, amikor ismét

képes volt a logikus gondolkodásra.

– Te vagy az én vad nőstény tigrisem – súgta Christina fülébe, s hangja ugyancsak

elégedetten csengett.

A fiatalasszony férje kezére ejtette állát, és a szemébe nézett.

– Nem, én nőstény oroszlán vagyok – suttogta olyan komolyan, hogy Lyon nem mert

nevetni. Beleegyezőn bólintott, de keze már a selymes hajsátrat babrálta. Felemelte a súlyos

tincseket, majd szórakozottan ismét elrendezte őket, közben egy pillanatra sem vette le

tekintetét a gyönyörű arcról.

– Tudod, amikor így nézel rám, minden józanságomat elvesztem.

– Elfogadom a bókodat – jelentette ki Christina, és lehajolt, hogy megcsókolja férjét. –

Olyan jó, amikor a testemben érezlek – suttogta. – Most pedig tőled szeretném hallani a

gyengéd szavakat, Lyon.

A férfinak fogalma sem volt, mit ért Christina gyengéd szavakon, de az asszony megint

nagyon komolynak látszott. Kezét álla alá téve, várakozó tekintettel nézett rá.

– Mik azok a gyengéd szavak, Christina? Áruld el, és én elsuttogom neked mindet!

– El kell mondanod, mit érzel odabent a szívedben – magyarázta a fiatalasszony.

– Óóó – húzta el a szót Lyon, és tekintete megtelt gyengédséggel. – Szeretlek, Christina.

– És?

– És mi? – kérdezte Lyon bosszankodva. – Christina, azt hittem, soha többé nem leszek

képes újra szeretni… és megházasodni. De teljesen megváltoztattál. Nem mondanám, hogy

szeretlek, ha nem gondolnám komolyan.

– De azt már tudom, hogy szeretsz, Lyon. Nem akartam ugyan, hogy belém szeress, de be

kell vallanom, örülök neki, hogy így esett. Most pedig dicsérj, Lyon! Ez így szokás.

– Nem értelek – mondta a férfi. – Persze ezen nem csodálkozom – tette hozzá cinkos

kacsintással. Körbepillantott a szobában. Sebtében levetett ruháik szerteszét hevertek a

padlón. Szórakoztatta a gondolat, hogy itt fekszik könyvtára puha szőnyegén elnyújtózva,

meztelen feleségével a testén, és próbál értelmes beszélgetést folytatni. – Mit gondolsz,

szerelmem, mindig ilyen szemérmetlen maradsz?

– Ne tereld el a szót, Lyon! El kell mondanod, hogy szépséges vagyok, mint a tavaszi virág,

s olyan puha és finom, mint a rózsaszirom. Most mi olyan mulatságos? Egy nőnek éreznie

kell, hogy ugyanúgy szeretik és kívánják, mint a szeretkezés előtt.

Lyon arcáról lehervadt a mosoly, amikor látta, hogy felesége menten sírva fakad. Megértette

végre, mire vágyik asszonya. Tekintetében látta a sebezhetőséget. Két kezébe fogta Christina

arcát, és felemelkedett, hogy megcsókolja. Csókja nem volt több gyengéd simogatásnál,

amellyel el akarta űzni szerelme aggodalmát és felszárítani könnyeit.

Aztán átölelte feleségét, és elsuttogta a szerelmes szavakat, melyeket hallani akart.

T I Z E N K E T T E D I K F E J E Z E T

A találkozás korántsem volt kellemes rég nem látott nővéremmel. Patricia pontosan

úgy viselkedett, mint az apám. Addig örült csupán, míg rá nem jött, hogy Edward

nincs velem. Alfred, Patricia férje kedves volt, és mindent elkövetett, hogy kellemessé

tegye az ott tartózkodásomat. Patricia azt mondta, hogy a kedvemért minden

társadalmi kötelezettségüket le kellett mondaniuk, ám hamarosan rájöttem, hogy

egyáltalán nincsenek is barátaik. Patricia gyűlölte a bostoniakat, és biztos vagyok

benne, hogy az érzés kölcsönös volt.

A nővérem szeretett volna visszatérni Angliába. Nevetséges tervet ötölt ki. Miután

meggyőződött róla, hogy a gyarmatokon szándékozom maradni, és soha nem akarok

visszatérni a férjemhez, azt követelte, hogy adjam neki a gyermekemet. A sajátjaként

akarta magával vinni.

El akarta hitetni velem, hogy anya akar lenni, és gyermek nélkül nem teljes az élete.

Persze, én rögtön átláttam rajta. Patricia semmit nem változott, mióta nem

találkoztunk. Nem gyermekre vágyott, csak unokát akart adni apánknak. Egy örököst.

Apa minden bűnét megbocsátotta volna, és természetesen bőkezűen gondoskodott

volna egyetlen unokájáról.

Hallani sem akartam Patricia tervéről, Christina. Tudtam, hogy nővéremet a

kapzsiság vezérli. Meg is mondtam neki, hogy sohasem adnám oda másnak a

gyermekemet. Patriciát nem érdekelte a tiltakozásom. Láttam, amikor széttépi az

egyik levelemet, amit a férjének adtam oda, hogy postázza Londonba. Egy levelet

mégis sikerült kicsempésznem a házból, és persze abban is bíztam, hogy apám

megtalálja a téli ruhái közé rejtett üzenetemet.

Hogy ne unatkozzam a szülésig, Alfred mindennap elhozta nekem a napilapokat.

Így esett, hogy egyik nap rábukkantam a határvidéken élő emberekről szóló cikkre.

Naplóbejegyzés

1795. október 5.

Christina ragaszkodott hozzá, hogy egyenek valamit, mielőtt útnak indulnának, és

villásreggelit rögtönzött a könyvtárszoba padlóján. Leterítette az emeletről lehozott puha

takarót, és megrakta minden földi jóval: ropogós kenyérrel, sajttal, báránysülttel és

gyümölcslepénnyel. Lyon ösztönösen a nadrágjáért nyúlt, gondolván, hogy előbb felöltözik,

de felesége jót nevetett szégyenlősségén, majd könnyedén meggyőzte, hogy nincs szükség

effajta sietségre.

Mire megérkeztek Lyon vidéki birtokára, mindkettőjüket vastagon borította a por, hála

Christinának, aki addig könyörgött férjének, míg az beleegyezett, hogy nyitott hintón

menjenek.

Az utazás alatt Lyon megpróbált Christina apjáról kérdezősködni, de felesége minden

alkalommal kikerülte a válaszadást. Amikor pedig maguk mögött hagyták a várost, Christinát

nem érdekelte más, csak a vidék szépsége. Ámulata nyilvánvaló volt. Lyonnek nem telt sok

idejébe rájönni, hogy az asszony azt hitte, egész Anglia olyan, mint London.

– Miért akarsz egyáltalán a városba menni, amikor ilyen pazar környezetben is élhetnél? –

kérdezte Christina.

Lyon csodálkozva körülnézett. Már jó ideje nem gondolt úgy a vidékre, mint pazar

környezetre, de látva felesége arcán az elragadtatást, ő is megnyitotta szívét a környék vad

pompája előtt.

– Természetesnek vesszük azt, amit megszoktunk – mentegetőzött.

– Nézz csak körül, Lyon! Vedd észre Isten ajándékát!

– Ígérj meg nekem valamit, Christina! – kérte Lyon.

– Mit?

– Ne változz meg soha! – suttogta a férfi.

Megjegyzését bóknak szánta, ezért ugyancsak meglepte Christina viselkedése. A

fiatalasszony összekulcsolta kezét az ölében, és lehajtotta a fejét. Amikor végül felnézett,

gondterhelten ráncolta a homlokát.

– Kedvesem, nem azt kértem tőled, hogy rendezd Anglia adósságát – jegyezte meg Lyon. –

Különben sem számít, mit kértem. Majd én gondoskodom róla, hogy soha ne változz meg.

– Hogyan?

– Távol tartalak a kísértéstől.

– A kísértéstől?

– Ne is törődj vele, édesem! És ne nézz rám ilyen gondterhelten! Minden rendben lesz, majd

meglátod.

– Lettie megváltozott?

Látta, hogy férje nem örül a kérdésnek, és ez bosszantotta. Elvégre ez volt az első alkalom,

hogy Lyon múltjáról kérdezett.

– Nagyon szeretted a feleségedet?

– Lettie halott, Christina. Most csak te számítasz.

– Miért van az, hogy nekem mindent el kell mondanom a múltamról, de amikor én

kérdezek, az már nem tetszik? Ne nézz rám ilyen haragosan, Lyon! Kérlek, válaszolj!

Szeretted Lettie-t?

– Régen volt már – felelte a férfi. – Azt hittem, szeretem… az elején…

– Mielőtt megváltozott – suttogta Christina. – Nem az volt, akinek hitted, ugye?

– Igen, nem az volt – mondta jeges hangon Lyon.

– Még mindig nem bocsátottál meg neki? Mit tett, amivel ennyire megsebzett?

– Túlságosan élénk a fantáziád – jegyezte meg Lyon szárazon. – Az ég szerelmére, hogyan

kötöttünk ki ennél a témánál?

– Én csak próbállak megérteni. A húgod elmondta, hogy szeretted Lettie-t. Most pedig még

a nevét sem akarod kiejteni.

– Christina, jobban szeretnéd, ha úgy viselkednék, mint az anyám? Másról sem hajlandó

beszélni, csak Jamesről – tette hozzá.

– Lyon, én csak azt szeretném, hogy boldog legyen az a kis idő, amit együtt töltünk. Ha

tudnám, hogyan változott meg Lettie, talán nem követném el ugyanazokat a hibákat.

– Én olyannak szeretlek, amilyen vagy. És átkozottul elegem van abból, hogy mást sem

hallok tőled, mint hogy a házasságunk csak rövid időre szól. Megesküdtünk Isten színe előtt, s

csak a halál választhat el bennünket.

– Vagy ha olyan leszek, mint Lettie – mondta Christina emelt hangon.

– Soha nem leszel olyan!

Lyon csak ekkor döbbent rá, hogy üvöltözik.

– Nevetséges ez a civódás. Szeretlek!

– A hercegnőt szereted bennem.

– Fütyülök rá, hogy hercegnő vagy-e, vagy sem. Szeretlek!

– Hah!

– Ez meg mi a csudát akar jelenteni? – kérdezte Lyon, és átölelte feleségét. – El sem akarom

hinni, hogy üvöltözünk egymással.

– Lyon, én nem vagyok hercegnő – súgta Christina a férfi vállának, és hangjában annyi

kétségbeesés csengett, hogy Lyon haragja nyomban elpárolgott.

– Jó – felelte.

– Miért jó? – csodálkozott Christina.

– Mert nem mondhatod többé, hogy a hercegnőt szeretem benned – magyarázta Lyon

elvigyorodva. – Nem a rangod miatt vettelek el.

– Akkor miért? Azt mondtad, egyáltalán nem vagyok okos, és nincs egy értelmes szavam

sem, és…

– A pénzedért.

– Hogyan? – húzódott el az asszony, és férje huncutul csillogó szemébe nézett. – Csak

tréfálsz, ugye? Hiszen csak az esküvő után tudtad meg, hogy van pénzem.

– Jó, hogy emlékeztetsz rá – mondta Lyon. Lecsókolta felesége homlokáról a ráncokat,

aztán átölelte a vállát.

Christina férjéhez simult, fejét a vállára hajtotta. A lovak patáinak monoton csattogása és a

hintó ringatózása elálmosította.

– Lyon, még meg sem kérdezted, miért mentem hozzád feleségül – szólalt meg Christina

pár perc múlva.

– Mert már tudom, miért, szerelmem.

A fiatalasszony elmosolyodott az öntelt kijelentés hallatán.

– Akkor magyarázd el nekem is, kérlek, mert én még mindig nem értem.

Lyon enyhén megszorította felesége vállát, hogy tudtára adja, egyáltalán nem találja

mulatságosnak, amit mondott.

– Nos, először is itt vannak a sebhelyek. Azt hiszem, beleszerettél a testembe.

– Honnan veszed? – kérdezte Christina színlelt felháborodással.

– Mert egy percre sem tudod levenni rólam a kezed – felelte Lyon. – Másodszor, azt

képzeled rólam, hogy harcos vagyok.

– Nincs benned szemernyi alázat sem – csóválta a fejét Christina. – És igenis harcos vagy,

Lyon. Hiú, ugyan, de akkor is harcos.

– Ó, a hiúság – mondta vontatott hangon a férfi. – Ez azt jelenti, hogy talán rajtam is

kipróbálod a tőrödet?

– Miről beszélsz?

– Lady Cecille-ről. Azzal fenyegetted meg, hogy…

– Szóval mégis kihallgattad a könyvtárbeli beszélgetésünket? – döbbent meg Christina. –

Hazudtál nekem! Te szégyentelen!

– Még hogy én hazudtam? – hüledezett Lyon. – De te persze mindig őszinte voltál velem!

– Nem találkozhatsz többé Lady Cecille-lel – jelentette ki Christina, átugorva az őszinteség

témáját. El akarta kerülni az újabb vitát. – Nem leszek egy szoknyapecér felesége.

– Hogy kié?

– Egy olyan férfié, aki más nők után futkos – magyarázta Christina. – Én hűséges leszek

hozzád, és te sem csalhatsz meg soha. Nem érdekel, hogy Angliában divat szeretőt tartani,

neked nem lesz egy sem, és kész.

Lyont meglepte Christina hevessége. Nem is tudta, hogy ennyire önző, de tulajdonképpen

tetszett neki a dolog.

– Micsoda parancsolgató kis boszorkány vagy, tudtad? – mormolta, és újra megcsókolta

feleségét, ezúttal lassan, kényelmesen.

Christina rádöbbent, hogy férje végül is nem fogadott neki hűséget, de úgy döntött, nem

erőlteti tovább a kérdést. Ráér később is kicsikarni az ígéretet.

Már majdnem elaludt, amikor elérték Lyonwoodot.

– Christina, megérkeztünk – rázta fel Lyon.

A kocsi befordult egy kanyarban, és a vadon hirtelen eltűnt. A táj buja, gondosan nyírt

gyeppé szelídült. Művészien formázott bokrok szegélyezték a házhoz vezető, kavicsos

kocsifeljárót, a fák és bokrok zöldjét tarka vadvirágok törték meg. A domb tetején pedig ott

állt Lyon impozáns otthona.

Olyan, mint egy palota, gondolta áhítattal Christina. A kétszintes épület terméskőből rakott

falait benőtte a borostyán, körülfolyva a magas, csillogó üvegű ablakokat.

– Lyonwood éppolyan csodálatos, mint az ura – suttogta Christina.

– És biztos vagyok benne, hogy éppolyan gyorsan meg fogod hódítani, mint engem –

jegyezte meg Lyon.

Christina elmosolyodott.

– Hányan élnek itt a rokonaid közül? Gondolom, ma mindegyikkel találkozni fogok.

– Szerintem nem – felelte Lyon. – Egyedül élek – mondta, és felnevetett az asszony döbbent

tekintete láttán. – Persze, most már az én gyengéd kis feleségem is itt fog élni velem.

– Hány hálószoba van?

– Csak tizenkettő – vont vállat Lyon.

A hintó megállt. Abban a pillanatban már nyílt is a bejárati ajtó, és Brownnak, Lyon fiatal,

sötét hajú komornyikjának vezetésével felsorakozott a ház teljes személyzete az ajtóhoz

vezető négy lépcsőn. Kikeményített egyenruhájukban mereven, tartózkodó arckifejezéssel

álltak, ám minden tekintet az új úrnőt leste.

Lyon kiszállt, visszautasította inasa támogatását, és maga segítette ki feleségét a hintóból.

Christina keze hideg volt, mint a jégcsap, arcát pirosra fújta a szél. Lyon arra gondolt, az

asszony talán fél a személyzettel való első találkozástól, ezért nem engedte el a kezét.

Hamar rá kellett jönnie, hogy tévedett. Christina olyan méltóságteljesen lépkedett a szolgák

előtt, mint valami királynő… vagy hercegnő, vigyorodott el Lyon. Mindenkit kedvesen

üdvözölt, és figyelmesen meghallgatta, kinek mi is a feladata a házban.

Egy csapásra meghódította őket, ahogy engem is, gondolta Lyon. Még a savanyú képű

Brown is behódolt neki. Amikor Christina megfogta a kezét, és kijelentette, hogy nyilvánvaló,

milyen remekül végzi a munkáját, a komornyik arca felragyogott.

– Kérem, ne aggódjon, Mr. Brown, nem fogok beleavatkozni a munkájába – biztosította a

férfit.

Ezt hallva Brown szemmel láthatóan megkönnyebbült.

– Uram – fordult Lyonhöz –, előkészítettük a lakosztályát, és természetesen a mellette levő

hálószobát is a márkinénak.

Christina férjére nézett, azt várva, hogy Lyon majd eligazítja a komornyikot. Ám férje csak

bólintott, majd karon fogta, és elindult vele a bejárat felé. Christina mosolyt erőltetett magára

a figyelő szolgák miatt, ám közben suttogva adta férje tudtára elégedetlenségét.

– Nem kell külön szoba, Lyon. Elvégre a feleséged vagyok. Egy ágyban kell aludnunk. És

komornára sincs szükségem – tette hozzá.

Beléptek az épületbe, és a fiatalasszonynak a lélegzete is elállt.

– Uramisten, Lyon, ez az előcsarnok nagyobb, mint a londoni házad!

Christina azon sem lepődött volna meg, ha a hatalmas teremben visszhangot ver a hangja. A

padló tükörfényesen csillogott. A bejárattól balra tágas szalon nyílt, és jobbra még egy. A

terem túlsó végén széles lépcső vezetett fel az emeletre. A lépcsőtől balra folyosó vezetett –

Lyon magyarázata szerint – a szalon mellett levő ebédlő, és ki a kertbe. A konyha a másik

oldalon helyezkedett el.

Kettejük hálószobáját ajtó kötötte össze.

– Áthozatom ide a ruháidat – mondta Lyon felesége haragvó tekintete láttán. Aztán az ágya

felé intett, és arra kérte az asszonyt, próbálná ki, elég kényelmes-e.

– Úgy festesz, mint valami útonálló – nevetett fel Christina. – Inkább fürödni szeretnék,

aztán megnézném az istállót. Ugye tartasz lovakat?

– De hiszen nem is szeretsz lovagolni – emlékeztette Lyon.

– Ne is törődj vele.

– Christina, ha bármi kifogásod van Kathleen ellen, keresek neked másik komornát.

– Ó, Kathleen nagyon rátermettnek látszik – mondta az asszony. – Csak nem akarok

komornát.

– Márpedig akkor is kapsz egyet – jelentette ki Lyon. – Nem leszek mindig itt, hogy

bekapcsoljam a ruhádat, édesem, hiába nézel rám ilyen haragosan.

Christina az ablakhoz sétált.

– Micsoda parancsolgató egy alak vagy, tudtad?

Lyon hátulról átkarolta asszonyát, és megcsókolta a nyakát.

– Ragaszkodom hozzá, hogy kipróbáld azt az ágyat.

– Most?

Christina megfordult, és figyelte, ahogy Lyon az ajtóhoz megy, és kulcsra zárja. Amikor a

férfi visszafordult hozzá, látta rajta, hogy egyáltalán nem tréfált. Lyon elővette

legfélelmetesebb arckifejezését, és egyetlen fejmozdulattal az ágyhoz parancsolta asszonyát.

– Tetőtől talpig poros vagyok – tiltakozott Christina.

– Én is.

Christina lélegzete elakadt, pedig férje még egyetlen egy ujjal sem ért hozzá. Lerúgta

cipőjét, és kényelmes léptekkel az ágyhoz sétált.

– Mindig ilyen követelőző leszel a feleségeddel? – érdeklődött.

– Igen. – Lyon levette kabátját és cipőjét, és Christinához lépett. – És a feleségem mindig

ilyen engedelmes lesz? – ölelte át.

– Az asszony kötelessége, hogy engedelmeskedjen az urának, nem igaz?

– De igaz – felelte Lyon, és ujjai már Christina ruhájának kapcsain matattak. – De még

mennyire, hogy az!

– Akkor engedelmes leszek – jelentette ki az asszony. – Amikor úgy látom jónak.

– Ennél többet nem kívánhat egy férfi – vigyorgott Lyon.

Christina átölelte férje nyakát, és szenvedélyesen megcsókolta. Már egyáltalán nem volt

engedelmes. Nyelve erőszakosan hatolt a férfi szájába, mohó táncba kezdve a férfi nyelvével.

Tudta, Lyon élvezi gátlástalanságát. Karja szorosabban ölelte, torkát mély nyögés tört fel.

– Szerelmem, azt hiszem, ezt a ruhát is le kell tépnem rólad – suttogta, de vallomás nem

hangzott valami bűnbánónak. Felesége kacagása pedig elárulta, hogy egyáltalán nem bánja az

újabb, ruhatárát ért veszteséget.

Az elkövetkező két hét olyan csodás és varázslatos volt Christina számára, mint Sir Thomas

Mallory Camelotjának bevezető oldalai. Még az időjárás is a kedvében járt, mert csak az

éjszaka esett.

Christina és Lyon a verőfényes napok nagy részét az őket körülvevő vadregényes táj

felfedezésével töltötték.

Christina megdöbbent azon, hogyan birtokolhat egy férfi ennyi földet.

Lyon elképedt azon, hogyan tudhat egy nő ilyen sokat a természetről.

Christina újfajta öntudatra ébresztette Lyont, és megtanította a természet csodáinak

megbecsülésére.

Lyon kezdte felismerni, milyen sokat jelent felesége számára a szabadság. Az asszony akkor

volt a legboldogabb, amikor kiszabadult a házból. Elragadtatott öröme ragadós volt. Lyon

azon kapta magát, hogy egyre gyakrabban kacag felszabadultan, és legalább annyira élvezi,

mint a fogócskát feleségével a bokrok sűrűjében.

Napjaikat mindig egy kis patak mellett fejezték be, melyre véletlenül bukkantak rá még a

legelső kirándulásuk során. Leültek a patak partjára, és lábukat a hűs, kristálytiszta vízbe

áztatva elfogyasztották a szakács által csomagolt uzsonnát.

Egyik délután Lyon elhatározta, hogy megtréfálja hitvesét. A legközelebbi bokorról letépett

egy levelet, és a szájához emelte, mintha meg akarná enni. Christina egyáltalán nem találta

mókásnak a dolgot. Kikapta Lyon kezéből a levelet, megszidta figyelmetlenségéért, majd

elmagyarázta neki, hogy a levél mérgező, és egyébként sem lenne szabad mindenféle növényt

a szájába vennie. Különben is, ha éhes, ő szívesen nekiadja a saját uzsonnaadagját.

Elérkezett a péntek reggel. Lyonnek vissza kellett térnie Londonba, hogy találkozzon

Rhone-nal és gyanútlan áldozataikkal egy pókerparti erejéig.

Lyonnek egyetlen éjszakára sem akaródzott megválni imádott kis feleségétől.

Lyon aznap hajnalban arra ébredt, hogy Christina megint a padlón alszik. Nyomban a

karjába emelte, és visszafektette az ágyra. Mivel túlságosan hidegnek találta a testét, kezével,

szájával, saját testével igyekezett felmelegíteni.

Mire Christina végül kinyitotta a szemét, Lyon ágyéka fájdalmasan lüktetett a vágytól.

Száját a telt kebelre tapasztotta, nyelve érzékien becézgette a mellbimbót, keze vágyakozón

siklott a puha combok közé. Pontosan tudta, hol és hogyan kell megérinteni asszonyát, hogy

az őrületbe kergesse. Christina meglepetten felnyögött, amikor a férfi ujjai beléhatoltak, majd

visszahúzódtak, hogy aztán újabb támadásra induljanak, imígyen elnyújtva az édes kínzást.

Christina is meg akarta érintetni férjét.

– Lyon! – suttogta a vágytól elfúló hangon, amint a férfi szája lejjebb merészkedett, és tüzes

csókokkal borította el hasát, míg ujjai egyetlen pillanatra sem pihentek.

– Mondd, hogy akarod! – parancsolta Lyon. Hangja rekedt volt a vágytól. Ajka egyre

lejjebb vándorolt, míg végül elérte a gyönyörök forrását rejtő háromszöget. – Hallani akarom!

– suttogta a férfi, és fürge ujjait felváltotta a nyelve.

Christina lélegzetet is elfelejtett venni, amikor férje nyelve behatolt szeméremajkai közé.

Szemét szorosan lehunyta, keze görcsösen markolta a lepedőt. A belsejében növekvő nyomás

minden pillanatban kitöréssel fenyegetett.

– Lyon!

– Szereted, ami csinálok, szerelmem?

– Igen! Ó, Istenem, igen… Lyon, én…

– Engedd, hogy megtörténjem, Christina! – követelte a férfi.

Az asszony önuralma tovaröppent. A szenvedély folyékony lávaként áramlott ereiben. A

férfinak feszítette testét, és a nevét sikoltotta, amikor Lyon végre beléhatolt.

Lyon túl mohó volt ahhoz, hogy visszafogja magát. Rekedt zihálással tört előre.

– Ez tetszik, ugye, szerelmem? – akarta tudni.

– Igen, Lyon – súgta Christina.

– Ölelj át a lábaddal, fogadj magadba… – Lyon parancsa nyögésbe fordult.

Christina engedelmeskedett. Karját, lábát a férfi teste köré fonta, körme felszántotta a vállát,

és szorosan hozzátapadt, miközben ringatni kezdte csípőjét. Lyon elégedetten nyögött fel.

– Szereted, amit csinálok, Lyon? – suttogta, amint újra és újra nekifeszült férje testének.

Lyon képtelen volt válaszolni, de teste mindennél beszédesebben árulkodott arról, hogy

nagyon is szereti. És amikor magját végre elszórta asszonya testében, úgy érezte, meghalt és a

mennybe ment.

Egy órával később Lyon feleségével együtt lesétált a lépcsőn, karja birtoklón ölelte az

asszony vállát.

Brown a lépcső alján várta őket. Miután bejelentette, hogy az istállómester előkészítette

Lyon lovát, diszkréten félrevonult, hogy a márki elbúcsúzhasson hitvesétől.

– Christina, ha sikerül túllépned a lovaktól való félelmeden, minden reggel együtt fogunk…

– Nem félek a lovaktól – vágott közbe az asszony felháborodva. – Ezt már egyszer

megbeszéltük, Lyon. Nem a lovaktól, hanem a nyeregtől félek. Ez nagy különbség.

– Márpedig nem fogsz nyereg nélkül lovagolni – jelentette ki Lyon. – Ez az utolsó szavam.

– Szörnyen makacs ember vagy! – morogta Christina.

– Nem szeretném, ha leesnél, és kitörnéd azt a csinos kis nyakadat.

Lyon kinyitotta a bejárati ajtót, és Christinát maga után húzva kilépett.

Christina összevonta a szemöldökét. Sértve érezte magát. Aztán azzal mentegette férjét,

hogy Lyon nem tudhatja, mennyire ügyesen lovagol. Talán nem is akarta megbántani, hanem

valóban aggódik érte, és félti az életét, vagy – ahogy ő mondta – a csinos kis nyakát.

Vajon mit szólna Lyon, ha megtudná, hogy minden reggel kilovagol? Biztos nagyon

haragudna, sóhajtott fel, de aztán félresöpörte bűntudatát. Elvégre mindig visszatér közös

ágyukba, mielőtt Lyon felébredne. Christina nem aggódott túlságosan, hogy kis cselszövésére

fény derül. Wendell, az istállómester soha nem árulná el. Nem, Wendell szavatartó ember.

Különben is azt hiszi, úrnője a márki engedélyével lovagol minden reggel.

– Christina, holnap estére hazaérek – rázta fel gondolataiból a férfi. Kezébe fogta felesége

arcát, és megcsókolta.

Amikor lova felé indult, az asszony utánasietett.

– Még mindig nem értem, miért nem mehetek veled. Szeretnék találkozni a húgoddal és az

édesanyáddal is.

– Majd legközelebb, édesem. Diana ma este úgysem lesz otthon. Úgy tudom, részt vesz

Martin estélyén.

– Harriett néni is vele megy?

– Valószínűleg.

– Én is velük tarthatnék.

– Azt hittem, szeretsz vidéken élni – jegyezte meg Lyon. – Tévedtem volna?

– Nem, dehogyis. Imádom a vidéki életet, de a feleséged vagyok, Lyon. Kötelességeim

vannak a rokonaiddal szemben. Tudom, hogy furcsa, de be kell ismernem, néha jól érzem

magam az estélyeken. Van egy-két kedves ember, akikkel szívesen találkozom.

– Nem!

Határozott hangja meglepte Christinát.

– Miért nem akarod, hogy veled menjek? Talán magamra haragítottalak valamivel?

Lyon indulata tovatűnt az asszony aggodalmas hangja hallatán. Megállt egy pillanatra,

ránézett, aztán engedett a vágynak, és ismét megcsókolta feleségét.

– Semmivel sem tudnál magadra haragítani, kedvesem. Ha szeretnél bálokra járni, várnod

kell, amíg én is veled tarthatok.

– Kártyázhatok veled és a bajkeverőkkel? – kérdezte Christina. – Sohasem játszottam még,

de biztos vagyok benne, hogy gyorsan megtanulom a szabályokat.

Lyon visszafojtotta mosolyát. Felesége szemmel láthatóan komolyan gondolta kérését.

– Egyszer majd megtanítalak kártyázni, Christina, ígérem. Ha akarod, várok addig, míg írsz

pár sort Dianának és Harriett néninek.

Christina feladta a hiábavaló küzdelmet. Lyon viselkedése egyértelművé tette, nem fogja

magával vinni, akárhogy könyörög is.

– Már mindenkinek írtam, még Elbertnek és Patricia néninek is. A leveleket tegnap küldte el

Brown a futárral.

Kéz a kézben sétáltak tovább.

– Indulnom kell – fordult feleségéhez Lyon, amikor odaértek a lóhoz.

– Tudom.

Christina nem akarta, hogy ilyen szánalmasan csengjen a hangja. Igaz, rosszul esett neki,

hogy Lyon itthagyja, de még jobban bántotta férje közönye. Nagyon úgy tűnt, hogy – vele

ellentétben – cseppet sem bánja, hogy el kell válniuk.

Nem vallott rá, hogy ennyire ragaszkodó legyen. Úgy tűnt, képtelen elengedni Lyon kezét.

Az ég szerelmére, mi a baj vele? Szent isten, hiszen mindjárt sírva fakad! Férje csak egy

éjszakát lesz távol, nyugtatta magát, nem örökre távozik.

Lyon megcsókolta a homlokát.

– Nem akarsz valamit mondani, mielőtt elmegyek, Christina?

A fiatalasszony maga elé ejtette a kezét.

– Nem.

Lyon felsóhajtott, aztán megfogta felesége kezét, és félrevonta, nehogy az istállómester

meghallhassa szavait.

– Hiányozni fogsz – mondta.

Christina elmosolyodott.

– A fenébe, asszony, hallani akarom azokat a gyengéd szavakat! – morogta, majd rögtön el

is fogta a bosszúság, amiért bolondot csinált magából.

– A fenébe, Lyon, veled akarok menni Londonba!

– Christina, itthon maradsz! – mennydörögte Lyon, aztán mély levegőt vett, és dühös

suttogással folytatta: – Szeretlek, Christina. Mondd, hogy te is szeretsz! Egész héten arra

vártam, hogy bevalld az érzelmeidet.

Az asszony haragos pillantást vetett rá, de nem tántoríthatta el Lyont.

– Várok, Christina.

– Vigyázz magadra az úton, Lyon!

Lyon csak most döbbent rá, mennyire fontos számára, hogy felesége kimondja, szereti.

Dühösnek és legyőzöttnek érezte magát, miközben a távolodó asszonyt figyelte.

– A pokolba! – morogta maga elé. Nyeregbe pattant, és elvette a kantárt Wendelltől, ám

képtelen volt rászánni magát, hogy elinduljon. Még a tekintetét sem tudta levenni a bejárati

ajtó felé tartó makacs fehérnépről.

Christina ezúttal nem tudta elengedni a férfit. Reszkető kézzel nyúlt a rézkilincs után.

Micsoda makacs, öntelt alak! Mióta csak ismeri, Lyon folyton csak gyötri a szűnni nem akaró

kérdéseivel. Azt sem engedi, hogy elrejtse előle érzelmeit. Nem fogja fel, milyen fontos

dolgot kér tőle. Hiszen ha egyszer a szavát adta, onnantól kezdve már nincs visszaút.

Nem, akkor soha nem térhet már haza.

Christina halvány mosolyra húzta a száját. Az igazság egyszerre volt fájdalmas és örömteli.

Soha nem is volt igazán választása, igaz? Attól a pillanattól fogva, hogy Lyont megismerte,

szíve tudta az igazat. De miért tartott ilyen sokáig, hogy elfogadja?

Christina hátranézett. Látását könnyek homályosították el.

– Siess haza, Lyon! Várni foglak.

– Mondd ki a szót, Christina! – kiáltotta a férfi, és hangján ezúttal tisztán lehetett érezni,

mennyire dühös.

– Szeretlek!

Hosszú másodpercek teltek el néma mozdulatlanságban. Végül Lyon kurta biccentéssel

vette tudomásul felesége vallomását. A mozdulat önteltségről árulkodott, ám tekintete tele

volt gyengédséggel, szerelemmel.

Ennyi elég is volt a fiatalasszonynak. Christina visszafojtotta mosolyát. Lelkét elöntötte a

boldogság, és hirtelen könnyűnek érezte magát, mint a szél.

Az igazság felszabadította.

Christina kinyitotta az ajtót, és már be akart lépni, amikor Lyon kiáltása megállította.

– Asszony!

– Igen, férjuram?

– Mondd azt is, hogy bízol bennem!

Christina újra felé fordult. Kezét csípőre tette, arcán bosszúság tükröződött.

– Ne sürgess állandóan, Lyon! Érd be egyszerre egy győzelemmel, mint ahogy egy rendes

harcoshoz illik.

Lyon hatalmasat kacagott.

– Igenis, szerelmem, egyszerre csak egy győzelem. Most már az enyém vagy testestől,

lelkestől, ugye? – kérdezte vidáman.

Férjén már megint erőt vett a kapzsiság, gondolta Christina, miközben fellépett a legfelső

lépcsőfokra.

– Igen, Lyon, a tiéd vagyok. És mikor hazajössz Londonból, megtudod, mit is kaptál

tulajdonképpen. Elmondom a teljes igazságot. Nincs több színlelés, nincs több hazugság.

– Boldog vagyok, hogy ezt hallom – jegyezte meg a férfi.

– Akkor élvezd ki minden pillanatát, mert nem fog sokáig tartani – kiáltotta Christina, és

becsapta maga mögött az ajtót, mielőtt Lyon tovább kérdezősködhetett volna.

Lyon úgy érezte, mintha mázsás teher zuhant volna le a válláról. Christina szereti őt!

– És még csak ezután jön a java, asszony – suttogta maga elé. – Majd én teszek róla.

Soha életében nem érezte magát ennyire elégedettnek és nyugodtnak.

Az érzés azonban nem tartott sokáig.

T I Z E N H A R M A D I K F E J E Z E T

Három hónapos voltál csupán, amikor takaróba csavartalak, és újabb kalandra

indultam veled. Az éjszaka közepén lopakodtam ki a házból, nehogy Patricia

megállítson. Még csak üzenetet sem hagytam, mert biztos voltam benne, hogy a

nővérem utánam küldené az embereit.

Csodálatos csecsemő voltál. Ahogy így visszagondolok, azt hiszem, az utazás engem

jobban megviselt, mint téged. Abban az időben kezdtél el mosolyogni, és egyébként is

csendes, nyájas kisbaba voltál.

Úgy rendeztem, hogy Jacob és Emily Jacksonnal utazhassam. A vasárnapi misén

találkoztam velük, és rögtön megkedveltem őket. Fiatal pár voltak, akik minden

nászajándékukat pénzzé tették, hogy új életet kezdhessenek. Nagyon hálásak voltak a

támogatásomért. Emily téged is rögtön megszeretett, Christina. Énekelt és álomba

ringatott, míg én a vacsorával foglalkoztam.

Jacob kalandokra vágyott. Esténként csodálatos történeteket mesélt a Fekete-

hegységben élő bátor emberekről. A bátyja arrafelé telepedett le a családjával, és

megírta Jacobnak, hogy gazdálkodó lett, és nagyon jól megél a farm jövedelméből.

Jacob lelkesedése fertőző volt. Hamarosan én is ugyanolyan izgatottam vártam az

út végét, mint ő. Emily azt mondta, hogy rengeteg egyedülálló férfi él arra, és

biztosan találok magamnak egy jóravaló embert, aki szívesen elvesz. Ők úgy tudták,

hogy a férjem nemrég meghalt. Neked elárulom, Christina, nagyon szégyelltem,

amiért hazudtam nekik. Azzal nyugtattam magam, hogy ez hazugság nem számít.

Edward sohasem talál rám ebben a vadonban.

Amikor már azt hittem, hogy elértük a világ végét, csatlakoztunk egy másik

szekérkaravánhoz. Szörnyen kimerített az utazás, csak Emily örökös derűje tartotta

bennem a lelket. És végül, egy szürke, esős délutánon megérkeztünk a völgybe,

amelyet a világ legcsodálatosabb hegyei vettek körül.

Jól emlékszem, fogcsikorgatóan hideg nap volt, de az sem számított. Szabadok

voltunk, Christina. Szabadok! Senki sem bánthatott többé bennünket.

Naplóbejegyzés

1795. október 11.

Lyon már több mint egy órája elment, amikor két levél érkezett Christina nevére, és

mindkettőn ott volt a sürgős jelzés.

Christina utasította Kathleent, hogy vigye a küldöncöt a konyhába, aztán a levelekkel Lyon

dolgozószobájába ment.

Az első küldemény Patricia nénitől jött. Gyűlöletes írás volt, tele Lyonre vonatkozó

rágalmakkal. A grófnő azt írta, megtudta az igazságot a márkiról, és kötelességének érezte,

hogy figyelmeztesse Christinát: egy gyilkoshoz ment feleségül.

A grófnő követelte, hogy Christina azonnal térjen vissza Londonba, hogy nagynénje oldalán

eleget tegyen társadalmi kötelezettségeinek. Azon siránkozott, hogy egyetlen meghívást sem

kapott Christina szégyenletes esküvője óta.

Christina a fejét csóválta. Még egy hónapja sincs, hogy hozzáment Lyonhöz, de nagynénje

úgy beszél, mintha egy egész év telt volna el.

Panaszainak sorát Patricia néni azzal zárta, hogy mellékelten elküldi Deavenrue levelét, és

reméli, a hittérítő nem rossz hírt akar közölni.

Christina ezt nyomban gyanúsnak találta. Nem vallott nagynénjére az ilyen jószívű

megjegyzés. Arra gondolt, hogy a grófnő talán megint rosszban sántikál. Volt tanítójának

írása azonban ismerős volt, és a boríték cirkalmas címzése is arra vallott, hogy a levelet

Deavenrue írta. A borítékon levő pecsét is érintetlennek tűnt.

Miután így meggyőzte magát, hogy az üzenet valóban kedves barátjától jött, Christina

felbontotta a levelet.

Brown volt az első, aki a könyvtárból hallatszó szörnyű sikolyt meghallotta. Berontott a

szobába, és kis híján rosszul lett, amikor meglátta földön heverő úrnőjét. Segítségért kiáltott,

majd Christina mellé térdelt. Kathleen szaladt be először a hívásra. Úrnőjét meglátva, ő is

felsikoltott.

– Szent isten, mi történt? Elájult? Miért sikoltott a márkiné, Brown? Megsérült?

– Hagyd abba a rikácsolást, asszony! – csattant fel Brown. Óvatosan karjába emelte úrnőjét,

és akkor vette észre a kezében tartott két levelet. Úgy vélte, a márkiné biztos rossz hírt kapott,

és attól ájult el.

– Menj és ágyazz meg a márkinénak, Kathleen! – suttogta. – Könnyű, mint a pihe. Az Isten

legyen hozzánk irgalmas, ha megbetegedett.

A személyzet nagy része odaszaladt a sikolyra, és most némán követték Brownt az emeletre.

Kathleen már előkészítette úrnője ágyát, de a komornyik elment Christina szobája előtt, és

egyenes Lyon lakosztályába vitte az asszonyt.

– Itt kényelmesebben fogja érezni magát, ha felébred – súgta a szakácsnőnek. – Nagyon

közel állnak egymáshoz. Az úrnő minden éjjel itt alszik.

– Üzenjünk az uraságért? – kérdezte Kathleen szipogva.

– Kerítsd elő Sophie-t! – parancsolta Brown. – Ő tudja, mi a teendő ájulás esetén. Itt van

még a küldönc?

Kathleen bólintott.

– Vele üzenek a márki úrnak. Lewis – szólt oda a kertésznek –, menj és tartsd itt!

Ügyetlen mozdulattal betakargatta úrnőjét, de ekkor Christina kinyitotta a szemét.

– Nem kell ekkora hűhót csapni körülöttem, Brown!

– Vannak fájdalmai, milady? – kérdezte a komornyik látható aggodalommal. – Elküldettem

Sophie-ért. Ő tudni fogja, mi a teendő – tette hozzá, s igyekezett hangja remegését eltitkolni.

Christina némi küzdelem árán éppen felült az ágyban, amikor egy termetes ősz hajú

asszonyság sietett be a szobába. Felkapott két párnát, és mindkettőt Christina háta mögé

gyömöszölte.

– Mit gondolsz, Sophie, mi lehet ez? – aggodalmaskodott Kathleen. – Felsikoltott, aztán

eszméletlenül összeesett.

– Hallottam – mondta az asszony, és kézfejét Christina homlokára szorította. Mozgása fürge

volt, arca azonban gondterhelt. – Jobb lesz, ha elküldetsz Wintersért, Brown. Úgy érzem, az

úrnő lázas. Winters a márki úr orvosa – magyarázta Sophie Christinának.

– Nem vagyok beteg – tiltakozott Christina, de maga is meglepődött, milyen gyenge a

hangja. – Brown, ne küldessen az orvosért! Már sokkal jobban vagyok. De most azonnal

Londonba kell mennem. Kérem, készíttesse elő a hintót. Kathleen, csomagoljon be néhány

ruhát nekem!

– Nem kelhet fel az ágyból, asszonyom! – kiáltott fel Sophie. – Maga beteg, ha nem is tud

róla. Halovány, mint egy kísértet.

– Beszélnem kell a férjemmel – erősködött Christina. – Ő majd tudja, mi a teendő.

– A levél miatt ájult el, ugye? – tördelte a kezét Kathleen.

Brown haragos pillantást vetett a komornára, aki bűnbánón hajtotta le a fejét.

– Bocsásson meg a tapintatlanságomért, asszonyom, de mindnyájan borzasztóan

megijedtünk. Aggódunk magáért, mert mind megszerettük magát.

Christina mosolyogni próbált.

– Én is megszerettem itt mindenkit – mondta. – És igen, Kathleen, a levél miatt ájultam el.

– Rossz hírt kapott?

– Hát persze, hogy rossz hírt kapott, te buta liba – morogta Brown. – Ezt még egy féleszű is

kitalálná – tette hozzá. – Asszonyom, tehetek önért valamit, hogy enyhítsem a fájdalmát?

– Igen, Brown. Ne ellenkezzen velem, amikor azt mondom, hogy nyomban indulnom kell

Londonba. Kérem, Brown, segítsen! Könyörgök!

– Bármit megtennék önért – tört ki Brown hevesen, és elvörösödött. – A márki úr persze

dühös lesz, amiért megszegem a parancsát, de ha ön tényleg menni akar, akkor négy erős

embert adok ön mellé kísérőnek. Kathleen, siess, és pakold össze az úrnő holmiját.

– Én is magával tartok, asszonyom? – kérdezte a komorna.

– Természetesen vele mész – mondta Brown, mielőtt Christina visszautasíthatta volna a

túlbuzgó szolgálót.

– Szeretnék néhány percre egyedül maradni – suttogta Christina. – Gyászolnom kell.

A szolgálók csak ekkor értették meg: úrnőjük szerettei közül meghalt valaki.

Brown azonnal kiterelte a szolgákat a szobából. Kicsit habozott miután becsukta maga

mögött az ajtót, aztán csak állt ott, úrnője kétségbeesett zokogását hallgatva. Értéktelennek és

tehetetlennek érezte magát.

Fogalma sem volt, hogyan segíthetne. Brown hirtelen kihúzta magát, és lesietett a

földszintre. Ő felel most úrnője biztonságáért. Nem kockáztathat. Úgy döntött, nem négy,

hanem hat kísérőt küld a márkinéval Londonba. S bár nem szokás, hogy egy komornyik

elhagyja a gondjaira bízott házat, Brown most ezzel sem törődött. Nem mozdul úrnője mellől,

amíg biztonságban nem tudja a férje mellett. Igen, ő is az emberekkel tart. Ha pedig

emlékszik még rá, hogyan kell fennmaradni egy lovon, akkor vezetni fogja őket.

Christina nem is sejtette, mennyi aggodalmat okozott a személyzetnek. Összekuporodva

feküdt a takaró alatt, és Lyon párnáját magához ölelve sírdogált.

Amikor minden könnyét elsírta, felkelt az ágyból, és ollója keresésére indult. Levágja a

haját, aztán nekikezd a gyászszertartásnak.

Ettől a pillanattól kezdve Patricia néni meghalt számára. Nem ismeri többé.

Nem telt sok időbe levágni azt a néhány centit a hajából. Kathleen sietett be a szobába,

karján egy halványzöld színű ruhával. Szeme tágra nyílt, amikor meglátta, mit tett úrnője a

hajával, de nem szólt egy szót sem. Némán segített Christinának az öltözködésnél.

– Tíz percen belül készen állunk az indulásra – suttogta, mielőtt ismét magára hagyta volna

úrnőjét.

Christina az ablakhoz sétált, és kinézett a tájra. A családjára gondolt. Arra, hogy

Boldogságnak mennyire tetszene ez a vidék. Természetesen Fekete Farkast is lenyűgözne

ennyi szépség, bár ő soha nem vallaná be. Túlságosan büszke ahhoz, hogy kimutassa az

érzelmeit. Valószínűleg zavarba is jönne, ha megtudná, hogy ez a rengeteg föld mind Lyoné.

Fehér Sast jobban érdekelné Lyon istállója. A lovak a legnemesebb vérvonalból

származnak, mind erős és kitartó fajta. Az új kancák pedig – tüzes és remek paripa

valamennyi – Lyon gondosságáról és hozzáértéséről tanúskodnak.

– Nem haltak meg! – szólalt meg hirtelen Christina, és hangja tele volt haraggal.

Ismét sírva fakadt. Nem, biztos, hogy nem haltak meg. A levél hazugság. Megérezte volna,

ha történik valami a családjával.

– Tudnám, ha így lenne – suttogta.

Igen, ez csakis valami csalás lehet. Christinának fogalma sem volt, hogyan tudta nagynénje

végrehajtani a csalárdságot, de biztos volt benne, hogy ő áll mögötte. A gonosz vénasszony el

akarta hitetni vele, hogy indián családja elpusztult.

Christina nem értette, miért tette ezt a grófnő.

Lyon meg tudja majd magyarázni, ebben nem kételkedett. Férje ravasz harcos, aki jól ismeri

a sakálok természetét.

Christina kétségbeesetten vágyott rá, hogy mielőbb férjénél lehessen. Megkérné a férfit,

hogy ölelje át, hogy mondja el, mennyire szereti… és persze arra, hogy csókolja meg. Lyon

gyengéd érintése elfeledtetné vele fájdalmát és bánatát.

Igen, ő lesz az, aki kér, és Lyon megadja neki, amit akar. Mert ez a kötelessége.

Amikor Lyon megérkezett londoni házába, Sir Fenton Richards már a küszöbön várta.

Richards nem mosolygott.

Lyon nyomban óvatossá vált.

– Meghíztál – jegyezte meg üdvözlés gyanánt.

– Meghíztam – ismerte el Richards vigyorogva, és megpaskolta hasát, jelezve, hol vannak a

plusz kilók.

Lyon kezdett megnyugodni. Barátja viselkedése mindent elmondott. Valami baj van, az

biztos, mert Richards nem látogatná meg ok nélkül. Mégis, a közvetlen modor arról

árulkodott, hogy orvosolható problémáról van szó.

Richards megfordult, és bekopogott. Az ajtó nyomban kinyílt. Lyon intett emberének, hogy

vegye át a kantárt, és gondoskodjon a lóról, majd a könyvtárba vezette barátját.

Richards nehézkesen ballagott mögötte. Nagydarab ember volt. Állát dús szakáll fedte,

hajába ezüst szálakat festett az idő. Vállát görnyedten tartotta. Halk szavú, visszafogott ember

volt, aki csak Lyon társaságában tudott felengedni kissé, mivel barátjában tökéletesen

megbízott.

– Itt elszabadult a pokol, amíg távol voltál.

Lyon felvonta szemöldökét a szelíd hangon megtett kijelentés hallatán.

– Rhone-t házi őrizet alá vették – közölte Richards, mielőtt kényelembe helyezte volna

magát a Lyon íróasztala előtt álló, két bőrrel bevont szék egyikében. – Próbáltam közbelépni,

de Wellingham már feljelentette. Rád vár, hogy elintézd a dolgot.

– Hogyan lepleződött le? – kérdezte Lyon. Leült az asztalhoz, és kezdte átnézni a

felhalmozódott leveleket és meghívókat.

– Úgy látom, elég jól viseled a barátod bukását – jegyezte meg Richards elvigyorodva.

– Ahogy mondtad is, most már az én dolgom. Majd én kézbe veszem az ügyet. Mondd el,

mi történt! Hogyan…

– Wellingham meglátta a kötést a csuklóján, és persze kombinálni kezdett. Rhone túl sokat

kockáztat – jelentette ki. – Úgy tűnik, az esküvődről hazafelé menet összefutott

Wellinghammel. Erről jut eszembe, sajnálom, hogy nem tudtam részt venni rajta –

szabadkozott. – Nem tehetek róla. Csak tegnapelőtt érkeztem vissza Londonba.

– Nem volt nagy felhajtás – mondta Lyon. – El kell jönnöd Lyonwoodba, hogy megismerd

Christinát – tette hozzá. – Rhone hogy viseli a sorsát? – tért vissza az eredeti témához.

– A szokásos felelőtlenségével – felelte Richards szárazon. – Mivel nem mehet sehová,

estélyeket ad a házában. Minden este. Ami azt illeti, ma este is. Arra gondoltam, beugrom

hozzá.

Richards elhallgatott, és jelentőségteljes pillantást vetett Lyonre.

Lyon elvigyorodott.

– Ott leszek – mondta. – Ne hozd magaddal az értéktárgyaidat, Richards! Hacsak nem

akarod, hogy Jack kiraboljon.

– Ó, ezek szerint Jack is tiszteletét teszi a jeles eseményen?

– Mérget vehetsz rá.

– Rhone biztosan remekül fog szórakozni – vélte Richards. Kihúzta magát a széken, s

láthatóan elkomolyodott. – Most, hogy Rhone dolgát rendbe tettük, térjünk a másik ügyre,

amiért felkerestelek. Az apósodra, hogy pontos legyek.

Ezzel már inkább sikerült felkeltenie barátja figyelmét. Lyon azonnal félretolta a leveleket,

és előrehajolt a széken.

– Tudtad, hogy a feleséged apja úton van London felé?

Lyon megrázta a fejét.

– Mennyire ismered őt?

– Edward Stalinskynek hívják, de ezt nyilván te is tudod.

Lyon bólintott. Ismerte apósa nevét, de pusztán azért, mert látta, amikor Christina aláírta a

házasságlevelet.

– Igen, Stalinsky báró – mondta, és várta, hogy barátja folytassa.

– Valamikor régen nagy szívességet tett nekünk. A Brisbane-ügy. Emlékszel még arra a kis

balesetre?

Baleset? Lyon megrázta a fejét.

– Arra emlékszem, hogy te még waterloo-i csatát is Napóleon kis balesetének nevezted.

Mesélj nekem erről a Brisbane-ügyről! Nem emlékszem rá.

– Persze, hisz akkoriban te még gyerek voltál. Mégis, azt hittem, talán hallottál róla később

– mondta Richards, hangja alig volt több suttogásnál. – Mindig elfelejtem, hogy jó húsz évvel

idősebb vagyok nálad. Lassan ideje lenne már átadnom a székem a fiatalabbaknak.

– Megpróbáltál már néhányszor visszavonulni, mióta neked dolgozom – jegyezte meg

Lyon.

Alig várta már, hogy hallja, mit tud Richards Christina apjáról, de ismerte annyira barátját

ahhoz, hogy tudja, türelmesnek kell lennie. Richards mindent a maga megszokott, kényelmes

stílusában csinál.

– Olyan vagyok, mint egy kivénhedt vadászkopó – mondta Richards. – Ha bajt szimatolok,

menten megfiatalodom. Brisbane angol volt – tért rá végre a tárgyra. – Mondhatjuk, hogy ő

volt a mi Benedict Arnoldunk3. Árulóvá lett, és eladott néhány államtitkot, de aztán a családja

miatt bűntudata támadt. Felesége és négy kislánya volt. Eljött hozzánk, és beismerte az

3 Benedict Arnold: az amerikai Függetlenségi Háború áruló tábornoka.

árulását. Mi, jobban mondva az elődeim úgy döntöttek, hogy adnak neki még egy lehetőséget.

Tudod, a nagyobb halakat szerettük volna elkapni. Brisbane segítségével csapdát állítottunk,

hogy elfogjuk a feljebbvalóit. Stalinsky báró volt az összekötőnk. Már nem emlékszem,

hogyan keveredett bele az ügybe – tette hozzá vállát megrántva. – A báró minden tőle telhetőt

megtett – úgy mondták nekem –, a terv mégis csődöt mondott.

– Hogyan? – kérdezte Lyon.

– Brisbane feleségét és gyermekeit meggyilkolták. Elvágták a torkukat. A helyszínt úgy

rendezték el, mintha Brisbane tette volna, aztán maga ellen fordította volna a pengét.

– De te nem hiszed, hogy így történt, igaz?

– Nem. Szerintem Brisbane valamelyik felettese rájött a csapdára… talán véletlenül, de az is

lehet, hogy valaki elárulta neki jó pénzért.

– És mi lett Stalinsky báróval? Továbbra is a kormánynak dolgozott?

– Nem. Nem sokkal a Brisbane-ügy után megnősült, és visszatért a hazájába. Nagyon

megrázta a szörnyű eset. Tudod, ő talált rá a vérbefagyott holttestekre. Az eset után nem volt

hajlandó Angliának dolgozni. Nem hibáztatom érte. Nem voltam ott, de el tudom képzelni,

milyen látványban lehetett része.

– Nem is tartottátok vele a kapcsolatot azóta?

– Nem, de néhány barátját értesítette, hogy hamarosan Angliába érkezik.

– Kíváncsi vagyok, hogy tudja-e, van egy lánya.

– Jóságos isten, azt akarod mondani, hogy nem is tud róla? – hüledezett Richards.

– Apa és lánya sohasem találkoztak. Amennyire én tudom, a báró azt hiszi, hogy a felesége

és a gyermeke évek óta halott. Sőt, eddig bárkivel beszéltem, mint úgy tudta, hogy a báró sem

él. Sir Reynoldstól indult el a feltételezés.

– Igen, magam is meglepődtem, amikor megjöttek azok a levelek.

– Kíváncsi lennék, mivel foglalkozott a báró az elmúlt hosszú évek során.

– Azt hallottam, hogy egy-két évvel a hazatérése után a népe megfosztotta a trónjától, és

elűzte az országból. Aztán eltűnt. Senki sem tudta, hol lehet, nekünk pedig nem volt rá okunk,

hogy felkutassuk – mondta Richards, majd összevonta a szemöldökét. – Látom rajtad, hogy

valami zavar. Ki vele, mi az!

– Van valami okod, hogy nem bízol a báróban?

– Ó, szóval ez piszkál.

– Mondj el mindent, amit tudsz erről az emberről! Tudom, nagyon régen volt már, de

próbálj meg visszaemlékezni.

– Nincs sok mesélnivalóm. Akkoriban még nagyon fiatal és befolyásolható voltam, de arra

emlékszem, hogy félelemmel vegyes tiszteletet éreztem iránta. Alig volt idősebb, mint én, és a

fellépése nagyon imponált. Irigyeltem. A fenébe, Lyon, egy merő görcs a gyomrom. Most te

mondd el, mit tudsz a báróról! – parancsolta.

– Nem szolgálhatok semmiféle információval. Sohasem találkoztam vele, ahogy Christina

sem. De ő fél az apjától. Majd ha találkozol a feleségemmel, akkor érted meg igazán ennek a

jelentőségét. Ő ugyanis nem az a fajta asszony, aki a saját árnyékától is megijed.

– Ennyit már én is tudok róla.

– Honnan?

– Feleségül ment hozzád, nem?

Lyon elvigyorodott.

– Igen, bár nem nagyon akarta, de…

Richards horkantva felnevetett.

– Talán a szokatlan körülmények miatt fél – találgatott, miután lecsillapodott kissé. – Ha az

ember soha életében nem látta még az apját, és hirtelen találkoznia kell vele…

– Nem – rázta meg a fejét Lyon. – Christina valami más miatt fél tőle. Sakálnak nevezte az

apját. Légy óvatos a báróval, Richards! Az ösztöneim rosszat sejtetnek, és Christina félelme

sem hagy nyugodni.

– Ennyire komoly a dolog?

– Igen.

– Christina miért nem árulta el, mitől fél?

– A feleségem szörnyen makacs teremtés – jelentette ki Lyon, de mosolya elárulta

Richardsnak, hogy tetszik neki asszony önfejűsége. – És még csak most kezd megbízni

bennem. Nem akarom erőltetni. Christina mindent el fog mondani nekem, amikor már készen

áll rá, de egy perccel sem előbb.

– De te bízol az ítélőképességében? – kérdezte Richards. – Bízol a feleségedben?

– Igen – vágta rá gondolkodás nélkül Lyon. Csak néhány pillanat múlva döbbent rá, hogy

mit is mondott. Igen, tökéletesen megbízik Christinában. – Minden szempontból – ismerte be

halkan. – Bár csak az isten tudja, miért – tette hozzá, és felnevetett.

– És ez ennyire mulatságos?

– Ó, igen. Az én kicsi feleségem és köztem már jó ideje folyik a játék – vallotta be Lyon. –

És ez azért mulatságos, mert egyikünk sem vette észre.

– Ezt nem értem.

– Én is csak most kezdem felfogni – nyugtatta meg barátját Lyon. – Christina titkolja a

múltját előttem… ahogy én is az enyémet előtte. Azt hiszem, attól tart, hogy alacsonyabb

rendűnek fogom tartani, ha megtudom, ki is ő valójában – tette hozzá. – Ez persze nem így

van, de meg kell tanulnia tiszta szívből megbízni bennem.

– Szívesen utánanézek a feleséged múltjának – ajánlotta Richards.

– Nem kell. Már elküldtem az embereimet Franciaországba, hogy tájékozódjanak, de vissza

fogom hívni őket. Nem fogok a múltjában kutakodni, és azt akarom, hogy te se tedd,

Richards. Christina idővel mindent el fog mondani nekem, amire kíváncsi vagyok.

– És te elárulod neki a titkaidat? – kérdezte Richards, s hangja ismét suttogássá halkult. –

Nem kell aggódnod, Lyon! Soha senkiben nem tudtam úgy megbízni, mint benned. A hazád

iránti hűséged megkérdőjelezhetetlen, és mindig is az volt. Éppen ezért bízták rád a

legkényesebb ügyeket.

Lyont ugyancsak meglepte barátja hevessége. Richards nem az a fajta ember volt, aki két

kézzel osztogatja a dicséreteket. Együttműködésük hosszú évei alatt egyszer sem kapott tőle

ekkora elismerést.

– Aggaszt, amit Stalinskyről mondtál – folytatta Richards. – Nyomban hozzáfogok, hogy

utánanézzek a dolgainak. Van azonban még egy kis gond – tette hozzá, és szórakozottan

vakargatni kezdte a szakállát. – A minisztériumban azt remélték, hogy fogadást rendezel az

apósod tiszteletére. Szent egek, már arról beszéltek, hogy esetleg lovaggá ütik! Néhány

idősebb úriember emlékezetében jócskán felmagasztalódtak az Anglia érdekében tett

szolgálatai. Jut eszembe, ezeknek a nemes cselekedeteknek is utánajárok – jegyezte meg

bólintva.

– Nem rendezhetek fogadást, már csak Christina miatt sem.

Richards diszkréten köhintett egyet.

– Lyon, én nem akarok beleszólni a házasságodba, de szerintem az első adandó alkalommal

meg kellene kérdezned a feleségedet az apjáról. Magyarázza el, miért fél tőle. Vedd rá, hogy

válaszoljon a kérdéseidre!

Még hogy kérdezze meg? Lyon legszívesebben felkacagott volna. Hiszen attól a pillanattól

fogva, hogy megismerte Christinát, mást sem tesz, csak faggatja.

– Nem lesz kérdezősködés. A feleségem majd elmondja…

– Tudom, tudom – vágott közbe Richards, és felsóhajtott. – Ha eljön az ideje.

– Úgy van. Addig is, kötelességem, hogy a biztonságára ügyeljek.

– Hogy ügyelj a biztonságára?

– Christina azt hiszi, hogy az apja meg akarja ölni.

– Szentséges Úristen!

– Pontosan. Remélem, belátod, miért sértene mindkettőnket, ha a bárót lovaggá ütnék.

– Lyon, ragaszkodom hozzá, hogy kikérdezd a feleségedet. Ha veszély fenyegeti…

– Akkor megvédem, de nem fogom újra kifaggatni.

Richards tudomást sem vett barátja bosszús hangjáról.

– Nincs jogom megítélni, de meglehetősen különösnek találom a házasságodat.

– Merthogy a feleségem is rendkívül különös asszony. Tetszeni fog neked, Richards.

Hirtelen a folyosóról behallatszó zaj szakította félbe a beszélgetésüket. Lyon éppen akkor

nézett fel, amikor kivágódott a könyvtár ajtaja, és hű komornyikja, Brown rontott be rajta.

Lyon azonnal felpattant a székről. Szíve hevesebben kezdett dobogni, és a lélegzete elakadt.

Valami történt Christinával. Megsérült… vagy elrabolták…

A pánik csak lassan oldódott. Amikor Christina beviharzott a szobába – gyönyörű haja

aranyló uszályként lebegett után –, Lyon szó szerint visszaroskadt a székre.

Christina jól van. Ó, a szeme persze úszik a könnyben, és arcán is látszik, hogy baj van, de

nem sérült meg.

Lyon megkönnyebbülten sóhajtott fel.

– Lyon, csak azt áruld el, hogyan csinálták! – követelte a fiatalasszony. Elrohant Richards

mellett. Úgy tűnt, észre sem vette, hogy van még valaki a szobában. Amikor férjéhez ért,

kezébe nyomta a két borítékot. – Felismertem a kézírást, és először azt hittem, igaz. De a

szívem mélyén éreztem, hogy nem. Tudnám, ha történt volna velük valami. Egyszerűen

tudnám.

Lyon megfogta Christina kezét.

– Édesem, nyugodj meg, és kezdd elölről!

– Előbb olvasd el ezt az irományt! – húzta el az asszony a kezét, és rámutatott a grófnő

levelére. – Utána te is megérted majd, honnan tudom, hogy csalás az egész.

– A márkiné elájult, uram – szólalt meg Brown.

Lyon a komornyik felé fordult, aki még mindig az ajtóban állt.

– Hogy mit csinált? – üvöltötte.

– Elájult – ismételte Brown hevesen bólogatva.

– Akkor miért hoztad Londonba?

Lyon majd’ felrobbant dühében. Haragosan a komornyikra meredt, majd Christinához

fordult.

– Otthon lenne a helyed az ágyban! – kiáltotta.

– Ne üvöltözz velem! – utasította rendre az asszony Lyont, semmivel sem halkabb hangon.

– Brown tudta, jobb, ha nem vitatkozik velem. Eltökélt szándékom volt, hogy hozzád jönnek,

Lyon. Most pedig kérlek, olvasd el a leveleket! Tudom, hogy hazugság az egész.

Lyon nyugalmat erőltetett magára. Christina sírva fakadt, ezért úgy döntött, ráér asszonya

egészségi állapotával azután foglalkozni, hogy a levelek problémáját elintézte.

A grófnő levelét olvasta el először. Mire végzett vele, remegett a keze. Az ég legyen hozzá

irgalmas! Ez a pokolbéli vénasszony tudomást szerzett a múltjáról, és jó néhány átkozott

dolgot le is írt unokahúgának.

Christina most nyilván a részleteket akarja tudni. Eljött egészen Londonig azért, hogy a

szemébe nézzen, és hallja, hogy az egész csak hazugság.

Lyon nem akart hazudni, de azzal is tisztában volt, hogy az igazság összetörheti Christinát.

Nincs több színlelés, nincs több hazugság… Ezekkel a szavakkal búcsúzott el tőle ma reggel

Christina. Megérdemli, hogy cserébe ő is őszinte legyen hozzá.

– Christina – kezdte, és lassan felesége szemébe nézett. – Amikor az ember élete veszélyben

forog, azt teszi, amit tennie kell, és én…

Lyon képtelen volt folytatni.

Christina látta férje tekintetében a fájdalmat, a gyötrődést, és a vágy, hogy megvigasztalja,

minden mást félresöpört. Ösztönösen felé nyújtotta a kezét, aztán a mozdulat megakadt.

– Miről beszélsz? – kérdezte zavartan.

– Tessék?

– Miért nézel így rám?

– Én csupán próbálom elmagyarázni, hogy… – motyogta Lyon. Megfordult, és szúrós

pillantást vetett Brownra. A komornyik elértette az üzenetet, és rögtön becsukta maga mögött

az ajtót. Lyon tekintete ekkor Richardsra fordult, de barátja tudomást sem vett a néma

parancsról, és a helyén maradt.

– Lyon, válaszolj! – követelte Christina.

– Christina, nem könnyű ezekről a dolgokról beszélni, amikor hallgatósága van az embernek

– mondta a férfi, és nagy lélegzetet vett. – Minden igaz, amit a nagynénéd írt. De az

indítékaim tiszták voltak, és…

Christina végre megértette. Behunyta a szemét, és útmutatásért fohászkodott. Arra gondolt,

hogy biztos nem volt jó feleség, ha Lyon szükségét érezte, hogy felfedje előtte titkait.

Mindenesetre különös időpontot választott rá, hogy megossza vele aggodalmait. Bár tudta,

hogy önző dolog, most mégis azt kívánta, bárcsak Lyon előbb az ő problémáját oldaná meg.

Amikor Christina lehunyta a szemét, Lyon úgy érezte, mintha tőrt döftek volna a szívébe.

– Drágám, katona voltam. Azt tettem, amit tenni kellett…

Az asszony végre ránézett. Tekintete tele volt gyengédséggel.

– Lyon, te harcos vagy, ugyanakkor gyengéd és szerető férfi. Ha öltél is, csak azért tetted,

hogy megvédd magad. Csak a sakálokra vadásztál.

Úgy tűnt, a férfinak nehézséget okoz felfogni felesége szavait.

– Akkor miért jöttél Londonba?

– Tudtam, hogy segítesz nekem kideríteni az igazságot.

– Hiszen éppen azon vagyok, asszony, hogy megmagyarázzam! – kiáltotta Lyon türelmét

vesztve.

Christina megcsóválta a fejét.

– Hogyan mondhatsz ilyet, amikor még nem is olvastad a másik levelet?

– Ha megengednétek, hogy egy öregember közbeszóljon – szólalt meg Richards.

– Mi van? – csattant fel Lyon.

– Ki ez az ember? – kérdezte Christina férjét.

– Fenton Richards.

Christina ismerte a nevet. Haragos pillantást vetett Lyon vendégére.

– A férjem nem fog ismét önnek dolgozni. A lába még mindig nem gyógyult meg teljesen.

Talán hosszú évekbe telik, míg újra rendbe jön – tette hozzá.

– Christina, honnan ismered Richardsot?

– Rhone mesélt róla… és álmodban beszélni szoktál. Nem akartam erről beszélni egy

idegen előtt, de…

– Ó, a fenébe! – morogta Lyon.

– Ó, istenem! – suttogta Richards.

– Ne aggódjon, uram! – mondta Christina Richardsnak. – Nálam biztonságban vannak Lyon

titkai.

Richards egy hosszú pillanatig némán figyelte az asszonyt, aztán bólintott.

– Hiszek önnek.

– Honnan tudsz a lábamról? – kérdezte Lyon a feleségét. – Nem panaszkodtam. És

különben is meggyógyult már. A fenébe! Rhone volt az…

– Az első estén, amikor találkoztunk, nagy fájdalmaid voltak. Láttam a tekinteteden. A

másik jel az volt, hogy végig a kandallópárkánynak dőltél. Később kifaggattam Rhone-t, és ő

bevallotta, hogy valóban megsérült a térded… és még nem gyógyult meg teljesen – tette

hozzá Richards felé pillantva.

A férfi elmosolyodott. Lyon felesége elbűvölő volt.

– Úgy tűnik, Lyon, elbeszéltek egymás mellett – jegyezte meg. – Nem hiszem, hogy a

feleségedet az zaklatta volna fel, amit a múltadról megtudott. Valami más nyomja a szívét,

igaz, kedvesem?

– Igen. A grófnő elküldött egy kedves barátomtól jött levelet is. Biztos vagyok benne, hogy

a borítékon a címzés az ő írása, a levél is annak látszik, de…

– De te nem hiszed, hogy ő írta. Erről beszéltél, amikor csalást emlegettél? – kérdezte Lyon.

Christina bólintott.

– Látod, hogy fejezte be a levelet a grófnő? Azt írta, reméli, nem kaptam rossz hírt a

barátomtól.

Szeme ismét megtelt könnyel. Lyon gyorsan elolvasta Deavenrue levelét, aztán a boríték

mellé tartotta a lapot, hogy összehasonlítsa a két írást. Christina lélegzetvisszafojtva várt.

Lyonnek nem telt sok időbe észrevenni a különbségeket.

– Hasonlít a két írás, de mégsem azonos. Richards, nézd csak meg! – fordult barátjához. –

Christinát megnyugtatná, ha egy másik véleményt is hallana.

Richards felugrott a székről, és kíváncsian kikapta Lyon kezéből a borítékot és a levelet. Ő

is gyorsan felfedezte az eltéréseket.

– Ó igen. A levél valaki másnak a kézírása. Hamisítvány – mondta, és ő is elolvasta.

Tekintete megtelt szánalommal és együttérzéssel, amikor Christinára pillantott. – Azok az

emberek a vadonban… ők voltak a családja, ugye?

Az asszony bólintott.

– Mi az a foltos láz4? – kérdezte homlokát ráncolva. – A levél szerint az volt a…

– Csak a jó ég tudja – mondta Lyon.

– Ki a felelős ezért? – kérdezte Richards. – Miféle szörnyeteg képes ilyesmire?

– Christina nagynénje – felelte Lyon dühösen.

Richards az asztalra dobta a levelet.

– Bocsásson meg Christina, de azt kell mondanom, hogy a nagynénje egy…

– Ki ne mondd! – szólt rá Lyon, mielőtt barátja befejezhette volna a mondatot.

Christina nekidőlt Lyon székének. Lyon átkarolta felesége derekát.

– Még mindig nem értem, hogyan csinálta. A pecsét nem volt feltörve.

Richards volt az, aki elmagyarázta, milyen könnyű gőz fölött felnyitni egy borítékot.

– Ezt egy szakember is alátámaszthatja, kedvesem.

4 Kiütéses tífusz

Richards néhány perccel később elbúcsúzott. Amint becsukódott mögötte az ajtó, Christina

sírva fakadt. Lyon az ölébe ültette, és szorosan magához ölelte. Nem is próbálta csitítani. Az

asszony hosszú percekig zokogott.

– Eláztattam az ingedet – suttogta végül két csuklás között, aztán Lyon mellkasára hajtotta

fejét, és nagyot sóhajtott.

Hosszú ideig meg sem moccant. Lyon azt hitte, talán már el is aludt. Nem bánta volna, ha

így történik. Hajlandó lett volna az egész délutánt a székben tölteni mozdulatlanuk,

Christinával az ölében. Ami azt illeti, úgy érezte, szüksége is lenne erre az időre, hogy ő is

megszabaduljon haragjától.

Richards biztos azt akarta mondani a grófnőre, hogy az a szuka. Meg is érdemelte volna a

vén sárkány, az biztos.

Christinának is a nagynénjén járhatott az esze, mert hirtelen megszólalt.

– Tudtad, hogy azt hittem, minden angol olyan, mint a nénikém?

Lyon nem válaszolt. Lélegzetvisszafojtva várt, hátha a csend megoldja Christina nyelvét.

Türelmét siker koronázta.

– Az apám gyűlölte a fehéreket. Amikor a grófnővel éltem Bostonban, Deavenrue volt az

egyetlen barátom. Ő vitt el a nagynénémhez, és mindennap eljött, hogy tanítson. Én soha nem

léphettem ki a házból. A grófnő egyre csak azt hajtogatta, hogy mennyire szégyenkezik

miattam. Teljesen összezavarodtam. Nem értettem, miért tart ennyire értéktelennek.

– Nem vagy az, szerelmem – mondta Lyon határozottan. – Nagyon is értékes vagy.

– Jó, hogy észrevetted – bólintott Christina.

Lyon elmosolyodott az asszony komoly hangja hallatán. Aztán várta, hogy Christina

folytassa.

Örökkévalóságnak tűnt, mire az asszony újra megszólalt.

– Éjszakánként a szobámba zárt. Próbáltam nem gyűlölni ezért.

Lyon lehunyta a szemét, és reszketegen felsóhajtott. Érezte, hogy önti el ismét a düh.

– Nem bírtam sokáig elviselni a bezártságot. Végül úgy döntöttem, véget vetek neki.

– Hogyan, édesem?

– Leszereltem a sarokvasakat az ajtóról – vallotta be az asszony. – A grófnő akkor kezdte

zárni az ajtaját. Félt tőlem, de nem bántam. A nénikém öreg már, és ezért megpróbáltam

tisztelni. Az anyám is ezt akarta volna.

– Jessica?

– Nem, én sohasem ismertem Jessicát.

– Akkor ki?

– Boldogság.

Lyon nem tudta megállni, hogy ne tegyen fel még egy kérdést.

– És ő is gyűlölte a fehéreket?

– Ó nem. Boldogság senkit sem gyűlölt.

– De a férfi, akit apádnak nevezel, igen.

Lyon nem hitte, hogy Christina válaszolni fog. A csend hosszúra nyúlt köztük.

Nem kellett volna erőltetnie, feddte meg magát Lyon. A fenébe, hiszen nem is olyan rég

fogadta meg, hogy soha többé nem fog faggatózni felesége múltja miatt.

– Igen, ő gyűlölte – suttogta végül Christina. – Engem kivéve természetesen. Az apám tiszta

szívéből szeret engem.

Várta, hogy mit fog szólni a férfi. Szíve a torkában dobogott.

Lyon azonban hallgatott. Christina arra gondolt, talán nem értette, amit mondott.

– Van egy fivérem.

Lyon erre sem szólt semmit. Egy szó, egy sóhaj, de még egy motyogás sem hagyta el az

ajkát.

– Fehér Sasnak hívják.

Lyon lassú mosolyra húzta a száját.

– Érted, amit mondok, Lyon? – kérdezte Christina.

Válaszul a férfi gyors puszit nyomott a feje búbjára.

– Értem – suttogta. Két kezébe fogta az asszony arcát, és gyengéden megcsókolta. Ezzel el

is oszlatta Christina félelmeit. – Értem, hogy én vagyok a világ legszerencsésebb embere.

Sohasem hittem, hogy találok valakit, akit úgy szerethetek, ahogy téged szeretlek, Christina.

Sokkal tartozom a családodnak, édesem, amiért megőriztek nekem.

– Nem is ismered őket, mégis úgy beszélsz, mintha szeretnéd őket – suttogta Christina

érzelmektől remegő hangon.

– Persze, hogy szeretem őket – mondta Lyon. – Az anyád biztosan szerető és gyengéd

asszony, az apád pedig…

– Büszke harcos – vágott a szavába az asszony. – Olyan büszke, mint te.

– Szeretlek, Christina. Tényleg azt hitted, ha megtudom, milyen körülmények között

nevelkedtél, akkor majd megvetlek, és értéktelenebbnek tartalak, mint…

– Sohasem éreztem magam értéktelennek. Soha! Sőt, az angolokról hittem, hogy nem érnek

semmit… amíg nem találkoztam veled.

Lyon elmosolyodott.

– Úgy látom, örököltél valamennyit az apád büszkeségéből – jegyezte meg. – Ez tetszik

nekem.

– Egyáltalán nem lesz könnyű neked, Lyon. Eltérnek a szokásaink. Nem akarok tovább

színlelni. Legalább akkor nem, amikor kettesben vagyok veled…

– Remek. Én sem akarom, hogy színlelj, bármi legyen is az, amit színlelsz – jelentette ki a

férfi, majd felnevetett, amikor rájött, hogy milyen zagyvaságot mondott.

– Szeretlek, Lyon – suttogta Christina, és megcirógatta férje tarkóját. – Lyon, szeretnék…

– Én is – felelte a férfi, és mohón megcsókolta feleségét. Nyelve éhesen hatolt az édes ajkak

közé. Christina átkarolta férje nyakát. El akarta mondani neki, hogy szeretne hazatérni

Lyonwoodba, de a csók hamarosan elterelte a figyelmét. Lyon szája addig ostromolta az övét,

míg végül kifogyott a lélegzetből.

– Menjünk fel, Lyon! – pihegte két szenvedélyes csók között.

– Nincs már rá idő, Christina.

– Lyon!

A férfi mosolyogni próbált a követelőző hang hallatán, de túlságosan lefoglalta az

igyekezet, hogy megőrizze önuralmát. Christina feneke feszülő ágyékának simult, fogai

gyengéden harapdálták fülcimpáját, ujjai is önálló életet éltek testén, teljesen megőrjítve.

Akkor sem tudott volna felvánszorogni azon a lépcsőn, ha az élete függött volna tőle.

T I Z E N N E G Y E D I K F E J E Z E T

Éjszaka jött, amikor mindenki aludt. Jacksonék odakint vetettek maguknak ágyat.

Kemény hideg volt, de Jacob kettesben akart maradni feleségével, ezért kis sátrat

rögtönzött a szekér mellett.

Különös zajra ébredtem, és amikor kinéztem, egy férfit láttam Emily és Jacob fölé

hajolni. Odakiáltottam neki, de még mindig nem gondoltam semmi rosszra. Azt

hittem, Jacob a soros az éjszakai őrségen.

A férfi felállt, és felém fordult. A holdfény megvilágította az arcát. A sikoly a

torkomban rekedt. Edward volt az, egy véres tőrrel a kezében. Utánam jött.

Annyira megijedtem, hogy moccanni sem bírtam. Te voltál az, aki végül felrázott

dermedtségemből, Christina. Igen, mert felébredtél és nyöszörögni kezdtél, erre

azonnal magamhoz tértem. Nem engedhettem, hogy Edward megöljön téged.

Éppen időben sikerült felkapnom Jacob vadászkését. Edward felmászott a szekérre.

Nagyot sikoltottam, és felé sújtottam a késsel. Edward felkiáltott fájdalmában. A kés

hegye megsértette a szemét.

– Add vissza a drágaköveket! – követelte, és kiütötte a kést a kezemből.

A tábor felébredt a sikolyaimra. Edward hallotta a szekérhez közeledő emberek

kiáltásait. Tudta, el kell tűnnie. Megfenyegetett, hogy visszajön és megöl. Aztán

pillantása a kosárra esett, amelyben aludtál, és elvigyorodott.

– Előbb őt ölöm meg – vicsorogta. – Oda kellett volna adnod Patriciának – tette

hozzá, mielőtt kiugrott volna a szekérről.

Jacksonék halottak voltak. Átvágták a torkukat. Elmondtam a karavánvezetőnek,

hogy valami zajt hallottam, és láttam egy embert, amint Emily és Jacob fölé hajolt.

Átkutatták a tábort, de a gyenge holdfényben nem találták meg Edwardot.

Órákkal később a tábor ismét elcsendesedett. Óvatosságból megháromszorozták az

őrök számát, és úgy döntöttek, Jacksonékat reggel temetik majd el.

Vártam még egy kicsit, aztán takaróba csavartalak, és kilovagoltam a táborból.

Senki sem zavart meg. Nem tudtam, hova megyek, de nem is érdekelt.

Elbuktam, Christina. Mindennek vége volt. Tisztában voltam vele, csak idő kérdése,

hogy Edward ránk találjon.

Naplóbejegyzés

1795. október 20.

Kora délután volt, amikor Lyon elbúcsúzott feleségétől. Christina azt hitte, férje Rhone-hoz

megy a megbeszélt kártyaparti miatt. Lyon sietségében, hogy időben megszervezze Jack

támadását Rhone házában, megfeledkezett arról, hogy feleségét is tájékoztassa. Csak annyit

mondott neki, hogy a kártyapartit későbbre halasztották, és egy fontos ügyben el kell mennie.

Christina éppen átöltözött, amikor Kathleen jelentette, hogy Lady Diana várja odalent.

– Valami nagyon felzaklatta – mondta Kathleen úrnőjének. – Szegénykém, sír.

Christina lesietett a lépcsőn. Amikor Diana meglátta, nyomban kibökte, mi történt Rhone-

nal.

Christina a szalonba vezette sógornőjét, leült mellé a pamlagra, és a kezét paskolta, míg a

lány elmesélte az egész történetet.

– Szegény Rhone ártatlan – zokogta Diana. – Ő annyira nemes! Tudtad, hogy minden este

bált rendez? Ó, bárcsak Lyon gyorsan hazaérne, hogy elmondhassam neki, mi történt. Ő tudni

fogja, mi teendő.

– Lyon biztosan hamar értesül a történtekről – nyugtatta Christina a lányt. – Az egész az én

hibám – tette hozzá.

– Hogyan lenne a te hibád? – csodálkozott Diana.

Christina nem válaszolt neki. Felelősnek érezte magát a Rhone-nal történtek miatt. Végül is

ő volt az, aki megsebezte, tehát a bűn is őt terheli.

– Ki kell találnom va… Diana, azt mondtad, ma este is lesz bál Rhone-nál?

– Igen, de Harriett néni nem enged el. Már elígérkeztünk egy másik estélyre, de én sokkal

szívesebben mennék Rhone-hoz.

Christina elrejtette mosolyát.

– Azt elhiszem – mondta, és ismét megpaskolta a lány kezét. – Holnapra minden rendbe jön

– tette hozzá cinkos suttogással.

– Az meg hogyan lehetséges? – kérdezett vissza Diana szintén suttogva. – Tudsz valamit,

amit nem mondtál el?

– Igen – bólintott Christina, aztán szándékosan elhallgatott. A háta mögé pillantott, mintha

ellenőrizné, senki nem hallja őket, aztán visszafordult sógornőjéhez. – Biztos forrásból tudom,

hogy az igazi Jack ma este lecsapni készül.

Diana elakadó lélegzete elárulta, hogy elhitte Christina szavait.

– Nem szabad senkinek elmondanod, Diana, különben Jack megtudhatja, hogy kitudódott a

terve, és elállhat tőle.

Diana összekulcsolta a kezét.

– Senkinek nem mondom el, ígérem. De honnan tudod, hogy…

– Most nincs idő rá, hogy elmeséljem a részleteket, ráadásul van egy nagyon fontos

elintéznivalóm. Hazakísérhetlek, aztán kölcsönkérhetem a kocsidat egy kis időre?

– Természetesen. Szívesen veled megyek, hogy segítsek elintézni azt a fontos ügyet –

ajánlkozott Diana.

Christina megrázta a fejét.

– Siess, Diana! Rengeteg még a tennivaló.

– Miféle tennivaló?

– Nem is törődj vele! Töröld meg a szemed, és gyere!

Christina kézen fogta Lyon húgát, és maga után vonszolta. Hogy elterelje figyelmét Jackről,

a családról kérdezősködött.

– Lyon közel állt Jameshez?

– Egy ideig. Mindig versenyeztek egymással – mondta Diana. – Lyon mindig legyőzte

Jamest lovaglásban, vívásban, és… nos, még a nőknél is nagyobb sikere volt – tette hozzá

vállat vonva. – James szinte a megszállottja volt, hogy túlszárnyalja bátyját, és gyakran

kockáztatott.

– Hogyan halt meg?

– Leesett a lováról. Rögtön meghalt, nem szenvedett. Winters báró, a család orvosa mondta,

de azt hiszem, csak azért, hogy enyhítse a mama fájdalmát.

– Igen, ha már az édesanyád került szóba. Diana, tudom, hogy nagyon közel állsz hozzá, de

remélem, nem ellenzed a tervem.

– Milyen tervet? – ráncolta homlokát a lány.

– Szeretném magammal vinni Lyonwoodba holnap.

– Komolyan? És Lyon tud erről?

– Ne nézz már ilyen gyanakvón! – dorgálta Christina sógornőjét, és egy cseppet

elmosolyodott. – Hidd el, a szívemen viselem édesanyád sorsát! Neked itt van a szezon,

különben megkérnélek, hogy te is gyere velem. Tudom, hogy nagyon nehéz lesz elválnod

tőle. Mégiscsak az anyád.

Diana lesütötte a tekintetét. Szégyellte magát a megkönnyebbülés miatt, ami hirtelen

elöntötte. Valaki végre kezébe veszi anyja sorsát.

– Rettenetes ezt bevallanom, de most már a nővérem vagy, szóval elárulom neked, hogy

egyáltalán nem fog hiányozni a mama.

Christina nem tudta, mit mondjon erre. Kinyitotta az ajtót sógornőjének.

– Édesanyád egy kicsit… nehéz természetű, ugye? – kérdezte végül.

– Hiszen te is találkoztál vele – suttogta a lány. – Csak Jamesről hajlandó beszélni. Velem

vagy Lyonnel nem is törődik. James volt a kedvenc fia. Ó, tudom, hogy most rosszat gondolsz

rólam. Nem kellett volna azt mondanom, hogy…

Christina megfogta Diana kezét.

– Mindig az igazat mondd nekem. Csak akkor leszünk jóban egymással. Diana, tudom,

hogy szereted az édesanyádat. Nem haragudnál rá annyira, ha nem így lenne.

Diana szeme tágra nyílt.

– Igen, tényleg haragszom – jelentette ki.

– Most már be kell menned. Kérlek, szólt a szolgálóknak, hogy készítsék össze édesanyád

holmiját. Holnap reggel eljövök érte.

Diana hirtelen előrehajolt, és megölelte Christinát.

– Annyira örülök, hogy Lyon elvett téged!

– Én is örülök, hogy hozzámentem – mondta Christina.

Diana elengedte sógornőjét. Kiszállt a hintóból, aztán visszafordult, hogy még egyszer

megkérje Christinát, hadd tartson vele. Christina ismét visszautasította, majd megvárta, amíg

a lány bemegy a házba, s csak utána mondta meg a kocsisnak, hova akar menni.

– Tudja, hol van a Zord Bryan? – kérdezett vissza a kocsis rémülten, és nagyot nyelt.

– Nem tudom pontosan. És ön tudja, uram?

– Igen, asszonyom, tudom – dadogta a kocsis.

– Akkor más nem is számít, igaz? Kérem, vigyen oda rögtön.

Christina visszaszállt a hintóba, és becsukta az ajtót. Hirtelen a kocsis halottsápadt arca

jelent meg a nyitott ablakban.

– Ezt nem gondolhatja komolyan, asszonyom. A Zord Bryan a város legsötétebb

negyedében van. Gyilkosok és…

– Bryan egy nagyon kedves barátom, és nekem most rögtön találkoznom kell vele, uram.

Hogy is hívják önt?

– Everet.

– Everet – ismételte meg Christina, és elővette legragyogóbb mosolyát, hogy elkápráztassa a

férfit. – Szép név. Nézze, Everet, meg kell mondanom, nagyon boldogtalan leszek, ha nem

engedelmeskedik. Úgy bizony – tette hozzá határozottan.

Everet zavartan vakarta meg a fejét.

– Van egy kis bökkenő, asszonyom. Maga boldogtalan lesz, ha nem viszem el a Zord

Bryanbe, a márki úr viszont, ha meghallja, hogy elvittem, kitekeri a nyakam. Így is, úgy is

megkapom a magamét. Ez a bökkenő.

– Ó, értem már, miért habozik. Nem tudja, hogy a férjem kifejezetten megkért, hogy

látogassam meg Mr. Bryant. Nincs miért aggódnia, jóember. Lyon mindent tud.

Everet határozottan megkönnyebbültnek látszott. Egyetlen pillanatig sem kételkedett a

márkiné őszinteségében. Arra gondolt, amilyen ártatlan teremtés, Christina azt sem tudja,

hogyan kell körmönfontnak lenni.

A kocsis dadogva bocsánatot kért, figyelmeztette Christinát, hogy belülről reteszelje el az

ajtót, majd visszaült a bakra. Nyaktörő sebességgel hajtottak végig London utcáin. Christina

arra gondolt, hogy a férfi bizonyára fél.

Gyanúja beigazolódott, amikor végül megérkeztek a kocsmához, és Everet reszkető kézzel

segítette ki a hintóból, s közben egyre a háta mögé pislogott.

– Kérem, asszonyom, siessen! Ha nem bánja, én idekint várom meg – suttogta.

– Ó, nem kell megvárnia. Nem tudom, mennyi idő alatt végzek. Menjen nyugodtan haza,

Everet! Mr. Bryan majd gondoskodik róla, hogy hazajussak.

– De, asszonyom! – dadogta a kocsis. – Mi van, ha Bryan nincs itt? Mi van, ha ő is a dolga

után jár?

– Akkor kénytelek leszek megvárni – mondta Christina, és az ajtó felé indult. A válla fölött

még hátraszólt, köszönetet mondva Everetnek, majd eltűnt az épületben, mielőtt a kocsis akár

pislantani tudott volna.

Christina nem felkészületlenül érkezett. Nem volt ő olyan ostoba, mint Everet hitte. Apró

kést rejtegetett a tenyerében, tőre pedig szokás szerint a bokája fölé volt erősítve. Igaz, jobban

kedvelte a nagyobb tőrt, de azt nem tudta volna feltűnés nélkül a kezébe fogni, az pedig olyan

látszatot keltett volna, hogy szándékosan keresi a bajt.

Korábbi tapasztalataiból Christina tudta, hogy a gonosztevők többnyire ostoba, műveletlen

népség. Az embernek kezdettől fogva határozottan kell viselkednie, és akkor nem lesz gond.

Christina egy hosszú percig csak állt az ajtónál, és fürkésző tekintete a tulajdonost kereste a

zsúfolt helyiségben. Legalább húszan ültek a székeken, néhányan pedig a terem jobb oldalán

végighúzódó bárpultnak támaszkodtak.

A pult mögött álló férfi tátott szájjal bámult az asszonyra. Christina feltételezte, hogy a férfi

a tulajdonosnak dolgozik, ezért habozás nélkül felé indult.

Félúton sem járt, amikor az első fajankó megpróbálta útját állni. A férfi bűzlött a sörtől, és

ügyetlen mozdulattal igyekezett elkapni Christinát.

Az asszony a tőrrel lökte el a kezét. A férfi felkiáltott fájdalmában, mire a kocsmában

minden szempár rászegeződött. Az emberek látták, ahogy a behemót fickó felemeli a kezét, és

döbbenten bámulja.

– Megvágtál!

Az üvöltésbe beleremegtek a gerendák is.

– Megvágtál! – bömbölte megint, s Christina felé lódult.

Christina nem mozdult, csak megvillantotta a tőrt a férfi szeme előtt.

– Üljön le, különben újra megvágom.

Erre most igazán nincs idő, mondta magának. Annyi mindent kell még elintézni Rhone bálja

előtt.

– Megvágtál, te…

– Maga pedig meg akart tapogatni – vágott vissza Christina. A tőr hegye ekkor már a részeg

torkának feszült. – És ha még egyszer megpróbálja, a torkán vágott lyukon keresztül fogja

ezentúl inni a sört, ezt megígérhetem.

Hallotta, hogy valaki felvihog, és felnézett a bűnös után kutatva.

– Mr. Bryannel van megbeszélnivalóm – közölte fennhangon.

– Ezek szerint a cicája vagy? – kiáltott fel valaki.

Christina bosszúsan felsóhajtott. Iménti támadója megpróbálta kihasználni, hogy

elterelődött róla a figyelem, és újra nekilendült. Christina oda sem nézve keskeny, nem túl

mély vágást ejtett a nyakán.

A férfi újra felüvöltött. Christina égnek emelte a tekintetét, és türelemért fohászkodott.

Nem tévedett, a gonosztevők a világon mindenhol egyformák voltak. Ostoba alak mind egy

szálig.

– Én Lyonwood márkijának a cicája vagyok – mondta végül. – A férjem barátja a

tulajdonosa ennek a kocsmának. Haladéktalanul beszélnem kell vele, és fogytán a türelmem. –

Elhallgatott, és a nyakát pátyolgató emberhez fordult. – Ez csak egy karcolás, uram, de ha

nem hagy fel az ostobaságaival, ígérem, a következő sokkal fájdalmasabb lesz.

Bár Christina nem vette észre, kijelentése, miszerint ő Lyonwood felesége, megváltoztatta a

férfiak viselkedését.

– Hagyd békén, Arthur, ha élni akarsz! A hölgy Lyonwood felesége.

– Arthurnak hívják? – kérdezte Christina.

A férfi túlságosan rémült volt ahhoz, hogy válaszoljon.

– Az Arthur csodálatos név, uram. Ismeri Camelot történetét? Nem? – csodálkozott, amikor

a férfi továbbra is csak ostobán bámult rá. – Az édesanyja biztosan olvasta a mesét, ha

egyszer Arthur király után nevezte el magát – döntötte el végül.

Arthur nem figyelt rá. Csak az járt a fejében, mit fog csinálni vele a márki, ha tudomást

szerez erről a szerencsétlen esetről. Vadabbnál vadabb rémképek suhantak át az agyán.

– Nem akartam bántani, hölgyem. A légynek sem tudnék ártani – nyüszítette. – Nem

tudtam, hogy…

– Hogy férjnél vagyok? – kérdezte Christina, és felsóhajtott. – Nos, gondolom, valóban nem

tudhatta, hogy nem vagyok kapható, de akkor is durva dolog egy hölgyet megragadni az

akarata ellenére – magyarázta nevelő célzattal. – Ne aggódjon, azért nem fog meghalni, mert

rossz a modora, Arthur – tette hozzá gyengéd hangon, aztán a többiekhez fordult: – Van még

valaki, aki el akar kapni?

A jelenlevők egy emberként kiáltottak nemet, miközben a fejüket rázták.

Szórakoztató látvány volt, de Christina elfojtotta mosolyát. Nem akarta, hogy a férfiak azt

higgyék, rajtuk nevet.

– Bízhatom az ígéretükben? – kérdezte, hogy biztos lehessen benne, nem fenyegeti veszély,

és elteheti a kést.

Christina ekkor nem bírta tovább, elmosolyodott, annyira mulatságos volt a szaporán

bólogató férfiak látványa.

– Arthur, menjen és mossa ki a sebeit! – szólt oda a megvágott férfinak, majd a pulthoz

sétált, hogy megvárja a tulajdonost. – Amint itt végeztem, küldök gyógyírt, hogy hamarabb

begyógyuljon a vágás. Tudja valaki, hol van Mr. Bryan?

– Connor már elment érte, hölgyem – mondta az egyik vendég.

Christina rámosolygott a vékonypénzű, apró termetű férfira. Ekkor észrevette, hogy kártyát

tart a kezében.

– Szerencsejátékot játszanak? – kérdezte, arra gondolva, elüti az időt, míg Bryan meg nem

érkezik, és talán a feszültséget is csökkenti valamelyest, ha barátságosan elbeszélget ezekkel a

férfiakkal. – Sajnálom, hogy félbeszakítottam, uram.

– Nem, nem – szabadkozott a férfi. – Nem találtam senkit, aki játszana velem.

– Ugyan miért nem?

– Nittynek mindig pokoli szerencséje van – kiáltott egy másik vendég.

– Ön türelmes ember, Nitty? – érdeklődött Christina.

– Nem is tudom, nagyság – felelte a férfi.

Christina úgy döntött, nem szól a „nagyság” megszólításért. Nitty így is nagyon idegesnek

tűnt.

– Tegyünk egy próbát! – javasolta. Nevetése mosolyt csalt a marcona férfiak arcára. –

Szeretnék megtanulni kártyázni, uram, és ha ráér és nincs ellenére, nekem most is megfelel.

Úgyis várnom kell, amíg beszélhetek a tulajdonossal…

– Megtiszteltetés számomra, ha megtaníthatom kártyázni – jelentette ki Nitty, és kihúzta

magát. – Poppy, pucold le az asztalt a hölgynek! – parancsolta. – Hozz neki egy tiszta széket,

Preston! Milyen játékot szeretne megtanulni, hölgyem? – kérdezte.

– Mit szeretnek játszani a férfiak?

– Nos, a férje a pókert kedveli, de magácska természetesen nem akarhatja…

– Ó, de igen – vágott a szavába Christina.

– Kisasszony! – szólította meg az egyik vendég. – Szívesen adok kölcsön egy kis pénzt.

– Pénzt?

– A tétre – magyarázta egy másik lelkesen.

Christina el sem akarta hinni, milyen segítőkészek mindannyian. Poppy mélyen meghajolt.

– A széke készen áll, hölgyem – mutatta széles mozdulattal. – Tiszta, mint a patyolat.

Miután leült a kerek asztal mellé, Christina Nitty felé biccentett.

– Ezek szerint ismeri a férjemet? – kérdezte, és figyelte, milyen ügyesen keveri a kártyát a

férfi. – Azt mondta, Lyon szeret pókerezni – tette hozzá mintegy magyarázatként a kérdésére.

– Mindannyian ismerjük a márki urat – szólalt meg az asszony válla fölött Poppy.

– Ó, ez kedves – mondta Christina. – Most pedig, Nitty, magyarázza el, hogyan kell

játszani. Köszönöm a pénzt, uram, és önnek is hálás vagyok, és… ó, nem hiszem, hogy ilyen

sok pénzre lesz szükségem, uraim – tette hozzá, amikor már egy egész rakás érme magasodott

előtte. – Önök mind olyan nagylelkűek! A férjem igazán szerencsés, hogy ilyen barátai

vannak.

Lyon ugyanezt gondolta, amikor a kocsma mögött utasításokat adott öt szakadt külsejű, ám

hűséges emberének. Bryan mellette állt, és azt kívánta, bárcsak ő is részese lehetne az

akciónak.

– A fenébe, Lyon, mindent megadnék, hogy lássam Rhone képét. Ne feledd, fiú – mondta a

legénynek, akire Jack szerepét osztotta –, mindig maradj a háttérben! A szemed nem olyan

zöld, mint Rhone-é. Valaki még észreveheti.

– Bryan, tényleg be kellene jönnöd – kérlelte a pultos immár harmadszor. – Odabent

mindjárt elszabadul a pokol. Nem hallod a sikolyokat?

– Csak azt hallom, hogy az emberek jól érzik magukat, Connor. Bárki is akart verekedni,

úgy tűnik, meggondolta magát. Most pedig menj vissza, mielőtt a szemem is kilopnák.

Bryan visszazavarta Connort, aztán tovább hallgatta Lyon tanácsait.

Hirtelen hangos nevetésre lett figyelmes. Bólintott barátjának, aztán visszaballagott a

kocsmába, hogy megnézze, mi ez a nagy vidámság. Azonnal észrevette a sarokasztal köré

gyűlt tömeget. Feléjük indult, ám ekkor néhány ember megmozdult, és meglátta, kik is ülnek

az asztalnál. Egy hosszú percig hitetlenkedve nézett, aztán sarkon fordult, és kirohant a hátsó

ajtón.

– Lyon, már végeztél?

– Igen, éppen most akartam elmenni. Miért? Valami gond van? – kérdezte, mert Bryan

feszült hangja óvatosságra intette.

– Azt meghiszem, de nem az én gondom, hanem a tiéd!

Amikor Lyon be akart menni a kocsmába, Bryan karját kinyújtva feltartóztatta.

– Aztán szeretsz-e még fogadni, Lyon?

Lyon nem is titkolta bosszúságát.

– Igen – morogta.

– Akkor fogadjunk, hogy életed legnagyobb meglepetése vár rád odabent – lépett oldalt, és

hüvelyujjával befelé mutatott.

Lyonnek nem volt ideje holmi ostobaságokra. Besietett, arra gondolva, hogy Bryan egy-két

verekedőt akar vele leszereltetni.

A tömeg eltakarta előle az asztalt.

– Nincs itt semmiféle veszély – mondta Bryannek. – Kíváncsi vagyok, mi ez a tumultus.

Talán Nitty kártyatrükkjeinek újabb áldozata van?

– Ó, tényleg kártyáznak – felelte barátja. – Frankie, hogy áll a játszma?

– A kisasszonyka éppen most főzte le Nittyt egy semmi kis tízes párral – szólt valaki a

tömegből.

– Nem az én hibám – kiáltotta Nitty. – A hölgynek jól vág az esze, és úgy áll a játékhoz,

mint a rák…

– Vigyázz a szádra, Nitty! – kiáltott egy másik ember. – Lyonwood márki felesége

tiszteletre méltó asszony. Beszélj rendesen a jelenlétében!

Lyonwood márki felesége?!

Biztos rosszul hallotta. Nem, az nem lehet, hogy…

Lyon Bryanhez fordult, mire az bólintott. Lyon még mindig nem akarta elhinni. Odasétált a

tömeghez. Néhány aggódó ember gyorsan kitért az útjából. A hahotázás félbeszakadt.

Christina észre sem vette a hirtelen feszültté vált hangulatot, sem azt, hogy férje ott áll Nitty

mögött, és őt nézi. Minden figyelmét a lapjaira fordította. Vele ellentétben, Nitty azonnal

tudta, hogy valami baj van, de nem mert hátranézni. Így is látta az őt körülvevők arcán, hogy

ki áll mögötte.

– Azt hiszem, passzolok, kisasszony.

Christina nem nézett fel. Ujjával az asztalon dobolt, és a kezében levő öt lapra meredt.

– Nem, Nitty, most nem passzolhat. Azt mondta, én jövök, és vagy emelem a tétet, vagy

passzolok. – Christina az asztal közepére tolta az előtte levő pénzkupacot, aztán felpillantott,

és új barátjára mosolygott. – Lássuk, mije van!

Nitty kiterítette a lapjait.

– Ah, kisasszony, nem kellett volna az összes pénzét feltennie. Látja, a három királyommal

most megverem. De nem bánom, ha visszaveszi a pénzét. Ez csak a tanulójátszma volt.

A férfiak bólintottak. Néhányan helyeslőn morogtak, mások riadt pillantásokat vetettek

Lyon felé.

Christina nem mert felnézni a kártyából. Nitty figyelmeztette, hogy a játékosok

arckifejezése gyakran árulkodik arról, mit tartanak a kezükben. Mivel Nitty már megmutatta a

lapjait, Christina nem tudta, érvényes-e még ez a szabály, de nem akart kockáztatni… a neki

osztott csodálatos lapokkal semmiképp.

– A játék az játék, Nitty. A győztes visz mindent. Nem ezt mondta?

– De igen, kisasszony – dadogta a férfi.

Christina letett két hetest az asztalra, a másik hármat szándékosan visszatartotta.

– Uraim – mondta a körülötte állóknak –, készüljenek a nyereményük átvételére.

– De kisasszony, magának az enyémtől többet kell…

Nitty elhallgatott, amikor Christina felfordította a többi lapját is.

– Jóságos isten! Három ásza van – suttogta Nitty megkönnyebbülten. Lyon felesége nyerte

meg a játszmát.

Christina kacagása ezúttal nem csalt mosolyt a férfiak arcára. Mindnyájan Lyonwoodot

nézték, várva, mit szól az eseményekhez. A márki nem tűnt túl boldognak. Márpedig, ha a

hatalmas Lyonwood márki nem találja szórakoztatónak a dolgot, akkor ők sem lehetnek

vidámak.

Christinát teljesen lefoglalta, hogy oszlopokba rendezze a pénzérméket.

– Nitty, amíg Mr. Bryanre várunk, megmutathatná nekem, hogyan kell csalni? Ha már

tudom, mi a módja, nem fognak olyan könnyen becsapni.

Nitty nem válaszolt, ezért Christina felnézett mesterére.

A férfi határozottan rémültnek tűnt. A fiatalasszonyban csak ekkor tudatosult, milyen csend

van körülötte. Nem értette az okát, míg feljebb nem emelte a tekintetét. Csak ekkor vette

észre, hogy férje ott áll Nitty mögött, és őt nézi.

– Lyon, te mit keresel itt? – kérdezte meglepetten.

Felesége kedves mosolya még inkább feldühítette a márkit. Úgy fest a dolog, mintha

Christina örülne, hogy látja.

Christina arcáról lehervadt a mosoly, amikor férje nem viszonozta üdvözlését, csak mereven

nézte. Elfogta a remegés, amikor hirtelen rádöbbent az igazságra: Lyon iszonyú dühös.

– Lyon – szólalt meg tétován. – Valami baj van?

Lyon nem válaszolt. Hideg tekintete végigsöpört a tömegen.

– Kifelé! – csattant a hangja, mint a korbács. A terem egyetlen pillanat alatt kiürült.

Christina figyelte, ahogy az emberek egymást letaposva igyekeznek teljesíteni a parancsot.

Nitty még a székét is feldöntötte nagy sietségében.

– Itt felejtették a pénzüket! – kiáltott utánuk.

– Elhallgass! – üvöltött rá Lyon.

Christina szeme hitetlenkedve tágra nyílt. Felállt, hogy szembenézzen férjével.

– Kiabálni mersz velem mások előtt? A barátunk, Mr. Bryan előtt?

– De még mennyire, a fene vigye el! – bömbölte a férfi.

A fagyos visszavágás megdöbbentette Christinát. Bryanre nézett, és amikor meglátta

sajnálkozó arcát, hirtelen annyira elszégyellte magát, hogy sírni szeretett volna.

– Megszégyenítesz egy másik harcos előtt – mondta remegő hangon, és összekulcsolta

kezét.

Lyon biztosra vette, hogy felesége megijedt tőle. Az asszony kétségbeesett arca áthatolt

haragja ködén, és rendkívüli erőfeszítéssel visszafojtotta indulatait.

– Mit keresel itt? – akarta tudni. Nyers hangon beszélt, de már nem kiabált, bár nagy kedve

lett volna hozzá.

Christina nem fogta fel, milyen veszélyben volt, ismételgette magában Lyon, míg valami

litániát. Nem, nyilvánvalóan fogalma sincs, mi minden történhetett volna vele…

Vele ellentétben Lyon nagyon is tisztában volt azzal, hogy mi vár egy egyedülálló gyengéd

hölgyre Londonnak ebben a kétes hírű negyedében. Erővel zárta ki gondolatai közül a

rémképeket, mivel tudta, újra elveszti a fejét, ha jobban belegondol.

Christina nem tudott férjére nézni. Lehajtott fejjel állt, az asztallapot bámulva.

– Lyon, a feleségednek nyilván nyomós oka volt rá, hogy idejöjjön – szólalt meg Bryan,

remélve, hogy enyhíti valamelyest a házaspár közti feszültséget.

Christina felkapta a fejét.

– A férjem azért haragszik, mert idejöttem? – kérdezte hitetlenkedve.

Bryan nem tudta, mit válaszoljon erre a lehetetlen kérdésre. Végül úgy döntött, inkább ő

kérdez.

– Nem tudta, milyen veszedelmes ez a környék?

Christina nagy levegőt vett, mielőtt válaszolt volna. Keze ökölbe szorult az oldala mellett.

– Oda megyek, ahová akarok… és amikor akarok.

A fenébe! Már megint jól megcsinálta ez az asszony! – gondolta Bryan, és Lyonre nézett,

majd újra Christina felé fordult. A kis ártatlan még nem ismeri elég jól a férjét. Ezzel az

erővel akár vörös posztót is lengethetne egy bika orra előtt.

Lyon még nem jutott túl kezdeti dühén, és Christina kijelentése csak olaj volt a tűzre. Bryan

sietett közbeavatkozni, mielőtt barátja megfeledkezik magáról.

– Üljetek le, és beszéljétek meg a dolgot! Magatokra hagylak benneteket…

– Miért? Lyon már úgyis megalázott ön előtt – suttogta Christina.

– Christina, hazamegyünk. Most azonnal!

Lyon hangja nem volt több suttogásnál. Bryan remélte, Christina felismeri, hogy ez nem jó

jel.

Tévedett. Az asszony Lyon felé fordult, és haragos pillantást vetett rá. Bryan a fejét csóválta

ekkora oktalanság láttán.

Lyon villámsebesen mozdult. A következő pillanatban Christina a falhoz szegezve találta

magát. Arca alig centiméterekre volt férje arcától, mely valósággal lángolt a haragtól.

– Márpedig Angliában az a szokás, Christina, hogy a feleség azt teszi, amit a férj parancsol.

Csak oda megy, ahová a férje engedi, és csak akkor, amikor engedi. Megértetted?

Bryan Lyon háta mögött toporgott. Szánakozva figyelte a törékeny virágszálat, akit Lyon

feleségül vett. Szegény teremtés, biztosan meg van rémülve. Hiszen még ő is ideges egy

kicsit, gondolta együtt érzőn. Lyon indulata a mai napig képes volt megijeszteni.

Ám amikor Christina végül válaszolt férjének, Bryannek rá kellett döbbennie, hogy az

asszonyka egyáltalán nem fél.

– Megszégyenítettél. Ahonnan én jövök, ez elegendő ok arra, hogy egy feleség levágja a

haját.

Lyon próbált uralkodni magán, de Christina megjegyzése csak még jobban kihozta a

sodrából.

– Mi az ördögöt akar ez jelenteni?

Christina nem akart magyarázkodni. Nem. Iszonyú harag tombolt a belsejében.

Legszívesebben ráüvöltött volna férjére. Ugyanakkor zokogás is fojtogatta, ám túlságosan

feldúlt volt ahhoz, hogy ellentmondásos állapotát boncolgassa.

– Ha egy nő levágja a haját, az azt jelenti, hogy elveszített valakit. Egy feleség akkor vágja

le a haját, ha elveszíti a férjét… vagy el akar válni tőle.

– Ez a legnevetségesebb dolog, amelyet valaha is hallottam – morogta Lyon. – Tudod

egyáltalán, mire célzol? Válásról beszélsz.

Lyon csak ekkor fogta fel teljesen, mit is mondott a felesége. Homlokát az asszony fejére

hajtotta, lehunyta szemét, és felnevetett. Christina áldott pimaszsága elmosta haragját.

– Tudtam, hogy megváltozol, ha tudomást szerzel a múltamról, te hitvány angol – dühöngött

Christina. – Nem vagy több, mint egy… ostoba kis pöcs – jelentette ki, elismételve a

kifejezést, amit az imént hallott az egyik férfitól.

– Azt hiszem, szép, hosszú beszélgetés vár ránk – jegyezte meg Lyon. – Menjünk! – fogta

kézen feleségét, és az ajtó felé indult vele.

– De még beszélnem kell Mr. Bryannel – mondta Christina. – Engedj el, Lyon! – próbálta

meg kiszabadítani a kezét férje szorításából.

– Ezek szerint még most sem érted – szólt hátra a válla fölött Lyon. – Pedig épp az imént

magyaráztam el, a feleség oda megy, ahová a férj…

– Lyon, majd megöl a kíváncsiság – vágott szavába Bryan. Hallotta barátja hangjában a

bosszúságot, és érezte, újabb vihar van kitörőben. – Szeretném tudni, miért akart találkozni

velem a feleséged – tette hozzá kissé zavartan.

Lyon megállt az ajtóban.

– Mondd el neki, Christina! – parancsolta.

Az asszony legszívesebben ellenszegült volna férjének, hogy Lyon lássa, komolyan

gondolta, amit az imént mondott neki, de Rhone ügye most fontosabb volt. Az ő biztonsága

érdekében félre kell tennie a büszkeségét.

– Rhone-nál ma este bál lesz – kezdte. – Azt szerettem volna megkérdezni, nem találna-e

néhány csavargót, akik el…

Christina nem tudta befejezni magyarázatát. Lyon kirángatta az ajtón a mondat közepén.

Öles léptekkel sietett végig az utcán, és befordult a sarkon. Nem csoda, hogy nem tudott férje

látogatásáról, gondolta Christina. Lyon a kocsmától jókora távolságra állította le hintóját.

Nem értette ugyan a férfi indokait, mégsem kérdezősködött. Attól tartott, a hangja elárulná.

Torkát sírás fojtogatta. Soha életében nem volt még ennyire dühös.

Egyikük sem szólt egy szót sem hazáig. Lyon arra használta az időt, hogy megnyugodjon.

Nem volt könnyű feladat. Másra sem tudott gondolni, mint hogy mi történhetett volna

Christinával. A kéretlen rémképek ismét haragra gerjesztették. Az ég szerelmére, hiszen a

térde is kis híján megbicsaklott, amikor megpillantotta Christinát a kocsmában.

Az asszony London leghírhedtebb gazfickóival kártyázott. Nyilván nem volt tisztában azzal,

milyen kockázatot vállal. Nem is lehetett. Különben nem érezte volna olyan jól magát… és rá

is mosolygott, amikor észrevette, hogy ott van. Lyon soha életében nem volt még ilyen

dühös… és ennyire rémült.

– Csak ne lennél olyan átkozottul ártatlan! – morogta, miközben kinyitotta a hintó ajtaját

Christina előtt.

Az asszony nem nézett rá. Tekintetét az ölében pihenő kezére szegezte, és férje

megjegyzésére is csak egy közömbös vállrándítással felelt.

Lyon a kezét nyújtotta, hogy kisegítse a kocsiból, de Christina tudomást sem vett róla.

Christina a bejárathoz sietett. Lyon csak ekkor vette észre, hogy felesége ismét

megkurtította a haját. Az aranyló fürtök már csak háta közepéig értek.

Brown az ajtóban várta őket. Lyon utasította a komornyikot, hogy vigyázzon úrnőjére, majd

Christina után eredt. A lépcsősor közepén érte utol.

– Amikor már nem leszek ennyire dühös, elmondom majd, hogy miért…

– Nem vagyok kíváncsi az indokaidra – vágott a szavába Christina.

Lyon lehunyta a szemét, és mély lélegzetet vett.

– Ne merészeld elhagyni a házat holnap reggelig! – mondta. – Most Rhone-hoz kell

mennem.

– Értem.

– Nem, nem hiszem, hogy érted – morogta Lyon. – Christina, ugye azért mentél Bryanhez,

hogy kerítsen néhány embert, akik eljátsszák Jack és bandájának szerepét?

Christina bólintott.

– Asszony, te nem bízol bennem – suttogta Lyon a fejét csóválva.

Christina nevetségesnek érezte férje megjegyzését.

– A hitnek semmi köze az én megbízásomhoz. Nem is tudtam, hogy értesültél a Rhone-t ért

erőszakról.

– Erőszakról?

– Bezárták a házába – magyarázta Christina. – Mivel Rhone a barátod, egy nagyon ravasz

tervet eszeltem ki, de te tönkretetted.

– Nem, te voltál az, aki tönkretette volna – mondta Lyon. – Már intézkedtem az ügyben,

Christina. Most pedig add a szavadat, hogy nem lépsz ki a házból!

– Nincs más elintéznivalóm – felelte az asszony.

Amikor férje elengedte a karját, Christina sarkon fordult, és felsietett a lépcsőn. Lyon már a

bejárati ajtónál járt, amikor utolérte felesége hangja.

– Lyon!

– Igen?

– Bocsánatot kell kérned. Most akarod megtenni, vagy miután megjöttél Rhone-tól?

– Bocsánatot kell kérnem? – kiáltotta a férfi. Christina ebből arra következtetett, hogy férje

cseppet sem bánta meg durva viselkedését. – Miről beszélsz? Nincs időm rejtvényekre –

közölte Lyon. – Ha valakinek itt bocsánatot kell kérnie…

Elhallgatott. Nem volt értelme befejezni a mondatot, mivel Christina egyszerűen hátat

fordított neki, és eltűnt a folyosón.

A fenébe, már megint elbocsátotta. Lyon úgy érezte, ehhez sohasem fog hozzászokni, ahogy

megérteni sem fogja soha az asszonyt. Milyen fondorlatosan gondolkozik! Felesége ugyanazt

tervelte ki Rhone megmentésére, mint ő. Hogyne lenne büszke rá!

Uramisten, nem könnyű feladat áll előtte. Emberpróbáló dolog lesz Christina biztonságáról

gondoskodni. Elég, ha egy pillanatra leveszi róla a szemét, és az asszony máris bajba került.

Úgy tűnik, Christina egyszerűen nem ismeri az óvatosság fogalmát. A pokolba, hiszen még őt

sem ismeri annyira, hogy féljen tőle, amikor elszabadulnak az indulatai.

Még egyetlen nő sem merte felemelni a hangját vele szemben… ami azt illeti, férfi sem,

gondolta Lyon. Christina mégis megtette. Amikor rákiabált feleségére, az asszony ugyanolyan

hangerővel vágott vissza.

Igen, Christina minden szempontból egyenrangú vele. Szenvedélye is vetekszik az övével,

és a szíve mélyén Lyon tisztában volt vele, hogy felesége legalább annyira szereti őt, mint ő

feleségét.

Az elkövetkező húsz év – Isten segedelmével – rendkívül fárasztó lesz.

De legalább annyira csodálatos is.

T I Z E N Ö T Ö D I K F E J E Z E T

Nem akartam, hogy még több ember haljon meg miattam. Edward utánunk fog

jönni. Tudtam, hogy csak átmenetileg függesztették fel a halálbüntetést.

Hajnalra még csak az első csúcsig jutottam. A szekérkaraván ébredezett. Vajon

küldenek embereket a keresésünkre?

Láttam, amint az indiánok leözönlenek a hegyen, és szerettem volna figyelmeztetni

a telepeseket, de tudtam, úgysem hallanák meg a hangom. Ekkor sikolyt hallottam a

hátam mögül. Egy női hangot. Edward! Azt hittem, utolért. Még egy ártatlan ember

vére fog a lelkemen száradni. Felkaptam a kést, amelyet Jacob valaha a

nyeregtáskában tartott, és a hang felé rohantam.

A látvány, amely a fák közül előtörve fogadott, elűzte minden gyávaságom és

félelmem. Egy kisfiút láttam, aki véresen, összetörve hevert a földön. Az asszony, aki

sikoltott, most némán feküdt. Keze és lába meg volt kötözve.

Anya és gyermeke… mint te meg én. Christina… a támadóban Edwardot láttam,

bárki volt is. Nem emlékszem rá, mikor tettelek le a földre, azt sem tudom, kiáltottam-

e vagy sem, amint előrerohantam, és a férfi hátába döftem a kést.

A kés minden bizonnyal egyenesen a szívébe fúródott, mert a támadó egyáltalán

nem küzdött.

Meggyőződtem róla, hogy a férfi tényleg halott, aztán a kisfiú segítségére siettem.

Fájdalmas nyögéseitől majd meghasadt a szívem. Gyengéden a karomba vettem,

hogy megnyugtassam. Amikor ringatni kezdtem, légzése mélyebbé vált.

Hirtelen megéreztem, hogy valaki figyel. Megfordultam, és láttam, hogy az indián

asszony engem néz.

A neve Boldogság volt.

Naplóbejegyzés

1795. november 1.

Lyon csak kora hajnalban ért haza. Az előző este remekül sikerült. Sohasem fogja elfelejteni

Rhone arckifejezését, amikor az ál-Jack kirabolta. Igen, megérte az erőfeszítést. A Rhone

ellen felhozott vádakat legkésőbb másnap ejti a bíróság. Most már mindenki elhitte Rhone

meséjét arról, hogy sérülését balesetben szerezte, amikor ráesett egy törött pohárra.

Sikerült Wellinghamből bolondot csinálni. Ez megelégedéssel töltötte el Lyont.

Természetesen nem végzett még a gazemberrel, sem három társával. De tudta, várnia kell,

mielőtt megkeseríteni az életüket. Rhone apja meg lesz bosszulva. A négy tolvaj megbánja

még azt a napot, amikor Rhone családját szemelték ki csalásuk célpontjául. Erről

gondoskodni fog.

Christina mélyen aludt az ágy mellett, a földön. Lyon gyorsan levetkőzött, aztán karjába

vette feleségét – óvatosan, nehogy megvágja magát a takaró alól kikandikáló tőrrel –, az ágyra

fektette, és szorosan átölelte.

Tennie kell valamit a puha matracokkal, gondolta. Elmosolyodott, mert eszébe jutott, hogy a

nászéjszakájukon Christina azt mondta, úgy érzi, elnyeli az ágy.

Christina nem esett ki az ágyból. Nem csoda, hogy felesége kinevette, amikor azt hitte, hogy

igen. Lyon nagyon remélte, hogy az asszony előbb vagy utóbb hozzászokik majd az ágyhoz.

Nem vonzotta különösebben a gondolat, hogy ezentúl a padlón aludjanak. Persze ezt is

megtenné, gondolta sóhajtva, ha ez az ára annak, hogy karjában tarthassa feleségét.

Kölcsönös engedmény, jutott eszébe. Idegen volt tőle a gondolat… egészen addig, míg

Christinát meg nem ismerte. Talán itt az ideje, hogy ezt is kipróbálja.

Lyon alig várta, hogy megvirradjon. Először is elmagyarázza Christinának, miért haragudott

rá, amikor meglátta Bryan kocsmájában. Utána ügyesen rátér az asszony biztonságának

kérdésére. Megérteti vele, hogy csakis az ő érdekében tette, amit tett, és azt is, hogy egy nő

nem mászkálhat Londonban kísérő nélkül.

És Christina is megtanulja, hogyan kell kölcsönös engedményeket tenni.

Lyon mégsem tudta megleckéztetni asszonyát másnap reggel. Christina nem volt ott, hogy

meghallgassa.

Lyon csak délben ébredt fel. Ez annál is csodálatosabb volt, mert ritkán sikerült három

óránál többet aludnia egyhuzamban. Kipihentnek érezte magát, készen arra, hogy meghódítsa

a világot. Pontosabban, a feleségét. Gyorsan felöltözött, és lesietett a földszintre, hogy

megkezdje a leckéztetést.

Abban a tévhitben élt, hogy az asszony várni fogja.

– Hogy mondod? Nem mehetett el!

Üvöltése megijesztette a félénk szolgálót.

– A márkiné órákkal ezelőtt távozott – dadogta. – Brownnal és a többiekkel. Elfelejtette a

parancsát, uram? Hallottam, amint a márkiné azt mondja Brownnak, hogy ön ragaszkodik

ahhoz, hogy haladéktalanul térjen vissza Lyonwoodba.

– Igen, elfelejtettem – morogta Lyon. Természetesen hazudott a szolgálónak. Nem adott

ilyen parancsot, de mégsem mondhatta a személyzetnek, hogy úrnőjük nem mondott igazat.

Persze nem a feleségét akarta védeni, hanem saját magát. Nem szerette volna, ha kiderül, a

legcsekélyebb befolyással sincs asszonyára.

Milyen megalázó! Lyon egészen addig morgott eme sajnálatos tény miatt, míg eszébe nem

jutott, hogy Christina nyilván nem véletlenül távozott olyan sietősen. Biztosan rájött, hogy

hibázott előző este. A gondolat kissé felvidította Lyont. Bár először arra gondolt, hogy

nyomban felesége után megy Lyonwoodba, most mégis meggondolta magát. Hadd főjön az

asszony a saját levében egy kicsit! Még az is meglehet, hogy mire hazamegy, Christina

megbánja, amit tett.

Igen, az idő és a hallgatás most a legnagyobb szövetségesei. Az est beköszöntével talán

Christina bocsánatkérését is megkapja.

Lyon egy órát töltött a birtok ügyeinek intézésével, majd úgy döntött, meglátogatja húgát,

hogy beszámoljon neki Rhone-ról. Amikor azonban belépett a szalonba, legnagyobb

meglepetésére Dianát Rhone ölelő karjában találta a kanapén ülve.

– Rosszkor jöttem? – érdeklődött.

Úgy tűnt, belépése nem zavarja a párt. Diana feje továbbra is Rhone vállán pihent, barátja

pedig fel sem nézett.

– Itt van Lyon, édesem. Ne sírj! Ő majd tudja, mi a teendő.

Lyon hosszú lépteivel a kandallóhoz sétált, közben parancsokat osztogatott.

– Rhone, vedd le a kezed a húgomról! Diana, ülj fel, és próbálj meg illendőn viselkedni, az

ég szerelmére! Miért sírsz?

Húga próbált engedelmeskedni, de amint kiegyenesedett, Rhone újra átkarolta, és szorosan

magához ölelte.

– Maradj csak itt! Lyon, az ördögbe is, csak meg akarom vigasztalni a húgodat!

Lyon úgy döntött, barátjával majd később tisztázza a helyzetet.

– Mondd el, miért sírsz, Diana! Most rögtön. Sietek – tette hozzá.

– Semmi szükség rá, hogy kiabálj vele, Lyon – nézett haragosan barátjára Rhone. – Így is

zaklatott.

– Lenne szíves végre valamelyikőtök elmondani, hogy mi a fene történt?

– A mama – zokogta Diana. Elhúzódott Rhone-tól, és csipkés keszkenőjével megtörölgette

szemét. – Christina magával vitte.

– Hogy mit csinált? – kérdezte Lyon, és hitetlenkedve megrázta a fejét.

– A feleséged magával vitte az édesanyádat Lyonwoodba – magyarázta Rhone.

– És ezért sír Diana? – próbált a probléma mélyére ásni Lyon.

Rhone igyekezett visszafojtani nevethetnékjét, tekintetében vidámság csillogott.

– Igen – felelte, és vigasztalón megpaskolta Diana vállát.

Lyon leült húgával szemben, és várta, hogy a lány összeszedje magát. Úgy néz ki, mint egy

pillangó ebben a sárga ruhában azzal a barna szegéllyel, gondolta. Húga könnyei már teljesen

eláztatták a ruhát.

– Diana – szólította meg reményei szerint megnyugtató hangon. – Nem kell attól tartanod,

hogy haragszom, amiért a feleségem magával vitte anyánkat. Ezért sírsz, ugye?

– Nem.

– Azt akartad, hogy anyánk itthon maradjon?

Amikor Diana csak a fejét rázta, és tovább zokogott, Lyon türelme elfogyott.

– Nos? – nógatta.

– A mama nem akart menni – hüppögte Diana. – Rhone, mondd el neki! Te is láttad, mi

történt. Egyszerűen nem tudom, mit higgyek. Harriett néni meg csak vihogott egész végig,

mint valami eszelős. Ó, tényleg nem tudom, mit…

– Rhone, szereted Dianát?

– Igen… nagyon is.

– Akkor azt javaslom, hallgattasd el valahogy, mielőtt megfojtom. Diana, hagyd abba végre

a hisztériázást!

– Majd én elmesélem, mi történt, édesem – mondta Rhone gyengéd hangon.

Lyon próbálta leplezni bosszúságát. Barátja úgy viselkedett, mint egy szerelmes kamasz.

– Az a helyzet, hogy anyád nem akart Christinával menni Lyonwoodba. És akkor kezdődött

a csetepaté. – Rhone széles mosolyra húzta száját. Mivel Diana ott zokogott a mellkasán,

eláztatva a kabátját, nem kellett attól tartania, hogy meglátja vigyorát. – A feleséged eltökélte,

hogy magával viszi anyádat. Annyira eltökélte, hogy… képes volt kirángatni az ágyból.

– Te viccelsz!

– A mama nem akart menni!

– Ez nyilvánvaló – morogta Lyon. – Christina megmondta, hogy miért ilyen erőszakos?

Megrándult a szája, de mivel húga őt figyelte, nem merte megkockáztatni, hogy még jobban

felzaklassa azzal, hogy kimutatja, milyen jól szórakozik. Rhone nem volt igazán segítségére.

– Látnod kellett volna, Lyon! Eddig fel sem tűnt, hogy anyád milyen erős asszony. Azt

hittem, csak sorvadozott az elmúlt években, de tévedtem. Úgy küzdött, mint vadmacska.

Persze csak azután, hogy…

– Miután? – kérdezte Lyon, akit összezavart felesége különös viselkedése.

– A mama azt mondta Christinának, hogy itthon akar maradni. Vendégeket vár, és persze

Jamesről akar velük beszélgetni – mesélte Diana.

– Igen, nos, ekkor kérdezte meg Christina anyádtól, hogy meghalt-e a szíve.

– Nem értem – csóválta meg a fejét Lyon.

– Én sem – ismerte be Rhone. – Mindenesetre anyád azt mondta, hogy mivel James halott,

az ő szíve is az… bármit akar is ez jelenteni.

Lyon ekkor már nem tudta megállni, hogy el ne mosolyodjon.

– Az anyám profi gyászoló, Rhone. Te is jól ismered őt.

– Csak volt. Christina ekkorra már lerángatta anyádat a bejárathoz. A nénikéd, Diana és én

is ott álltunk, és a két nőt figyeltük azon csodálkozva, hogy mi folyik ott. Aztán a feleséged

elmagyarázta.

– Megöli a mamát.

– Ne butáskodj, Diana, ő nem ezt mondta – paskolta meg ismét a lány vállát Rhone, majd

újra barátjára vigyorgott.

– Rhone, folytatnád?

– Christina azt mondta anyádnak, hogy ahonnan ő jött – s csak az Isten tudja, az hol van –,

az a szokás, hogy az öreg harcos, ha már szívben és lélekben megtört, kimegy a vadonba.

– Minek? – kérdezte Lyon.

– Azért természetesen, hogy találjon magának egy szép, elszigetelt helyet, ahol meghalhat.

Mondanom sem kell, az anyádnak nem tetszett túlzottan, hogy a feleséged öreg harcosnak

nevezte.

Lyon egy hosszú percig a plafont bámulta, s csak utána mert újra barátjára nézni. Attól

tartott, menten kitör belőle a nevetés.

– Azt elhiszem, hogy nem tetszett neki – suttogta.

– Szerintem a mama is hibás – szólt közbe Diana. – Ha nem ismerte volna be, hogy megtört

a szíve, Christina nem ragaszkodott volna hozzá, hogy magával vigye. Azt mondta a

mamának, hogy segít neki egy szép helyet keresni.

– Ez kedves volt tőle – vélte Lyon.

– Lyon, a mama még a csokoládéját sem itta meg. Nem szólt a szolgálóknak sem, hogy

készítsék össze a holmiját. Christina azt mondta neki, hogy nem számít. Aki a halálba készül,

annak nincs szüksége a holmijára. Igen, pontosan ezeket a szavakat használta.

– Az anyád akkor kiabálni kezdett – jegyezte meg Rhone.

– Rhone nem engedte, hogy közbeavatkozzam – suttogta Diana. – Harriett néni meg csak

nevetett.

– De csak azután, hogy anyád már bent volt a hintóban – mondta Rhone.

– És James nevét kiabálta? – kérdezte Lyon.

– Nem, dehogyis – motyogta Diana. – Miért tette volna?

A két férfi annyira kacagott, hogy nem tudott válaszolni. Beletelt néhány percbe, míg Lyon

újra meg tudott szólalni.

– Azt hiszem, jobb lesz, ha mielőbb visszaindulok Lyonwoodba.

– És ha Christina elrejtette valahová a mamát, és nem lesz hajlandó elárulni, hogy hová?

– Tényleg azt hiszed, hogy Christina képes lenne bántani az édesanyádat? – kérdezte Rhone.

– Nem – suttogta a lány. – De úgy beszélt, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb

dolga… egy öreg harcos számára. – Diana nagyot sóhajtott. – Christinának néha olyan furcsa

ötletei vannak, nem?

– Csak ugratott, Diana. Úgy tesz, mintha teljesíteni akarná anyánk kívánságát.

– Lyon, ne menjek veled Lyonwoodba? – kérdezte Rhone.

Lyon látta barátja csillogó tekintetéből, hogy valami huncutságra készül.

– Miért jönnél?

– Segíthetnék átkutatni a birtokot.

– Nagyon mulatságos! – csattant fel Lyon. – Most nézd meg, mit tettél! Diana megint sír.

Nyugtasd meg valahogy! Nekem nincs rá időm. Gyere le a hétvégén Lyonwoodba Harriett

nénivel és Dianával.

Lyon az ajtóhoz ment, de a válla fölött még visszaszólt.

– Ha addig nem találom meg anyánkat, Diana, te is segíthetsz a keresésben.

Rhone visszafojtotta mosolyát.

– A bátyád csak viccelt, kedvesem. Gyere, szerelmem, hadd öleljelek át! Úgy, csak sírd ki

magad a vállamon, drágám!

Lyon a fejét csóválta Rhone hízelgő hangja hallatán, és rájuk csukta az ajtót. Annyira

lefoglalta a saját élete, hogy észre sem vette, Rhone és Diana egymásba szerettek.

Rhone jó barát volt… de hogy a sógora legyen… Ehhez is hozzá kell szoknia.

Christinát persze nem fogja meglepni a hír, hiszen ő volt az, aki figyelmeztette Rhone-t a

sors rendelésére.

Ó, a sors! Neki most az a sors rendeltetett, hogy hazamenjen és megcsókolja a feleségét.

Majd elepedt a vágytól, hogy karjába vegye Christinát, és hosszan szerelmeskedjen vele.

Egy örökkévalóságnak érezte az utat Lyonwood felé.

A nap már lemenőben volt, amikor a ház közelébe ért. Hunyorogva próbálta kivenni, hogy

valóban azt látja-e, amit látni vél.

Amint közelebb lovagolt, felismerte az idősebb embert, aki éppen a csizmáit hordta ki a

házból. Az ég szerelmére, mit keres itt Christina régi komornyikja, Elbert, és mit csinál a

csizmáival? Lyon már elég közel járt a házhoz, hogy lássa, több tucat cipő és csizma

sorakozik a lépcsőn és a gyalogjárón.

Lyon leugrott a lóról, az állat farára ütött, jelezve, hogy bevihetik az istállóba, majd az

öreghez fordult.

– Elbert, mit csinál a cipőimmel?

– Az úrnőm parancsát teljesítem. Sosem gondoltam volna, hogy egy embernek ennyi

csizmája lehet – lamentált. – Már legalább egy órája hordom ki őket. Fel a lépcsőn, le a

lépcsőn, aztán megint fel…

– Elmagyarázná, hogy miért? – szakította félbe bosszúsan Lyon. – És mit keres egyáltalán

Lyonwoodban? Christina hívta meg látogatóba?

– Felfogadott, uram – jelentette ki Elbert. – Most Brown segédjeként dolgozom. Tudta,

hogy az úrnő mennyire aggódott értem? Tudta, hogy a vén sárkánynál úgysem maradhatok. A

feleségének áldott jó szíve van, uram. Elvégzem a munkám, uram, majd meglátja, hogy nem

húzom ki magam semmi alól.

Christinának valóban jó szíve van. Tudta, hogy Elbert nem találna máshol munkát. Ahhoz

már túl öreg, túlságosan gyenge volt.

– Biztos vagyok benne, hogy megállja a helyét, Elbert. Örülök, hogy ezentúl ön is a

személyzethez tartozik.

– Köszönöm, uram.

Lyon ekkor észrevette a nyitott ajtóban álló Brownt. A komornyik határozottan feldúltnak

látszott.

– Jó napot, uram – szólalt meg Brown. – Örülök, hogy újra itthon üdvözölhetem – tette

hozzál. Hangja egyszerre árulkodott feszültségről és megkönnyebbülésről. – Látta a cipőit,

uram?

– Nem vagyok vak. Persze, hogy láttam. Elmondanád, mi a mennydörgős ménkű folyik itt?

– A felesége parancsa, uram.

– A volt feleségéé – szólt közbe vihogva Elbert.

Lyon nagy levegőt vett.

– Mit beszélsz? – kérdezte a komornyikot, remélve, hogy a fiatalember értelmesebb választ

ad, mint az eszelősen vihogó Elbert.

– Ön… válófélben van, uram.

– Hogy mi?!

Brown válla meggörnyedt. Tudta előre, hogy ura nem túl jól fogja fogadni a hírt.

– Elválnak.

– Kitették a szűrét, uram, félrelökték, elfelejtették, meghalt a felesége számára…

– Értem, Elbert – morogta bosszúsan Lyon. – Tisztában vagyok a válás szó jelentésével.

Lyon belépett a házba. Az idős szolga utána eredt.

– Az úrnőm pontosan így mondta. Úgy akar elválni öntől, ahogy az ő népénél szokás. Azt is

mondta, hogy teljesen normális dolog, ha egy feleség meg akar szabadulni a férjétől. Keresnie

kell egy másik helyet, ahol élhet, uram.

– Hogy mit kell tennem? – hüledezett Lyon. Biztos volt benne, hogy rosszul hallotta, de

Brown bólintása arra utalt, hogy nem.

– Önnek kitették a szűrét, uram, félredobták…

– Az ég szerelmére, Elbert, hagyja abba ezt a litániát! – csattant fel Lyon. – Mi a cipők

jelentősége? – fordult Brownhoz.

– Megerősítik az ön távozását, uram – felelte a komornyik, és igyekezett kerülni ura

hitetlenkedő tekintetét. Közel járt ahhoz, hogy elveszíti önuralmát, így aztán inkább a padlót

bámulta.

– Tisztázzuk a dolgot! – morogta Lyon. – A feleségem azt hiszi, hogy övé a ház?

– És az édesanyja is, uram – bökte ki Brown. – Támogatja az úrnőt.

A komornyik az ajkát harapdálta. Lyon gyanította, a nevetését próbálja visszafojtani.

– Na persze – mondta Lyon.

Elbert ismét megpróbált segítőkész lenni.

– Az ő népénél ez a szokás – magyarázta vidáman.

– Hol van a feleségem? – kérdezte Lyon, tudomást sem véve Elbert közbeszólásáról. Nem

várta meg a szolgálók válaszát, hanem felszaladt a lépcsőn, kettesével véve a fokokat. Egy

hirtelen jött gondolat azonban megállásra kényszerítette. – Levágta a haját?

– Igen – kiáltotta Elbert, mielőtt Brown szóra nyithatta volna a száját. – Ez a szokás –

erősködött. – Ha egyszer levágta a haját, az azt jelenti, hogy ön meghalt a számára. Kitették a

szűrét, félre…

– Megértettem – süvöltötte Lyon. – Brown, hozd be a cipőimet! Elbert, üljön le valahová

pihenni!

– Uram! – szólt utána Brown.

– Igen?

– A franciáknak valóban ilyen különös törvényeik vannak?

Lyon visszafojtotta mosolyát.

– A feleségem azt állította, hogy ez a törvény?

– Igen, uram.

– És azt is mondta, hogy ő francia?

Brown bólintott.

– Akkor minden bizonnyal igaz – mondta Lyon. – Szeretnék megfürödni, Brown. Hagyd a

cipőket későbbre! – tette hozzá, majd sarkon fordult, és folytatta útját.

Lyon mosolygott. Néha megfeledkezett róla, hogy Brown mennyire fiatal és tapasztalatlan.

Nem csoda, hogy elhitte Christina hazugságát, hisz feleségéből sugárzott az ártatlanság.

Christina nem volt a szobájában. Lyon nem is számított rá, hogy ott találja. A nap még

elegendő fényt adott ahhoz, hogy az asszony odakint sétáljon valahol. Sötétedés előtt nyilván

nem is tér vissza a házba.

Lyon az ablakhoz sétált, és a lenyugvó napot nézte. Csodálatos látvány volt! Amíg feleségül

nem vette Christinát, fel sem tűnt neki, mennyire. Az asszony rányitotta a szemét az élet, a

természet csodáira.

És a szerelem csodájára. Igen, szerette Christinát... olyan vadul, hogy az már szinte

megijesztette. Lyonnek fogalma sem volt, hogyan lenne képes tovább élni, ha valami történne

az asszonnyal.

A szörnyű gondolat valószínűleg meg sem fordult volna a fejében, ha nem aggódott volna

annyira Christina és apja találkozása miatt. Több volt ez, mint egyszerű nyugtalanság.

Christina azt hiszi, hogy az apja meg akarja ölni. Richards nem sokat tudott mondani az

asszony apjáról, de az a tény, hogy Stalinsky belekeveredett, sőt fontos szerepet játszott a

szégyenletes kudarcnak számító Brisbane-ügyben, aggasztotta Lyont.

Mennyivel egyszerűbb lenne, ha Christina megbízna benne, és őszinte lenne hozzá! Lyon

úgy érezte, mintha arra kényszerítenék, hogy bekötött szemmel szálljon szembe az

ellenséggel.

Egyenlő mérce. Nem ezt követelte Christinától?

Hirtelen teljes erejével rátört az igazság. Olyasmit kíván feleségétől, amit ő maga nem

hajlandó megadni neki. Bizalmat. Igen, teljes bizalmat vár Christinától, de ő még soha mondta

neki, hogy megbízik benne. Nem, csóválta meg a fejét, még ennél is súlyosabb a bűne. Nem

nyitotta meg a szívét felesége előtt.

Christina csak egyszer kérdezett a múltjáról, amikor Lettie felől érdeklődött úton idefelé. Ő

pedig kurtán, elutasítón válaszolgatott. Minden szaván érződött, hogy nem óhajt a témáról

beszélgetni.

Christina nem kérdezte többé.

Pontosan annyi bizalmat kapott, amennyit ő adott.

Kinyílt az ajtó mögötte. Hátranézett, és látta, hogy a szolgálók hozták a kádat meg a forró

vizet. Visszafordult a táj felé. Éppen a kabátját húzta le, amikor megpillantotta Christinát.

Elakadt a lélegzete. A látvány még a naplementénél is csodálatosabb volt. Az asszony szőrén

ülte meg a lovat. Az általa választott szürke csődör olyan sebesen száguldott, hogy úgy tűnt,

lába nem is éri a földet.

Christina úgy lovagolt, mint a szélvész. Aranyhaja lobogott mögötte. Egyenes háttal ült a

lovon, és amikor a mént a tisztást az ősparktól elválasztó sövény felé irányította, Lyon mély

lélegzetet vett.

Az asszony sokkal jobban lovagol, mint ő, ez nem is kétséges, állapította meg, ahogy

feleségét figyelte. Ez a tény büszke elégedettséggel töltötte el.

– Ő az én nőstény oroszlánom – suttogta maga elé, mintegy mentségként saját reakciójára.

Milyen hihetetlenül kecses, méltóságteljes… és még ő akarta lovagolni tanítani!

Egy újabb helytelen feltételezés, állapította meg. Legalább annyira helytelen, mint azt hinni,

hogy felesége bocsánatot fog kérni előző napi ostoba viselkedéséért.

Lyon nevetve vetkőzni kezdett. Nem törődött szolgálói aggódó pillantásaival. Tudta,

nincsenek hozzászokva, hogy őt nevetni lássák. Aztán nyakig merült a forró vízbe, és vállát a

kád peremének támasztotta. Brown tiszta ruhát készített elő.

– Azt majd én elintézem – szólt oda neki Lyon. – Elmehetsz.

Brown az ajtó felé indult, majd habozva megtorpant. Amikor visszafordult, arcáról lerítt az

aggodalom.

– Mi van? – kérdezte Lyon.

– Uram, soha nem merészelnék beleszólni a magánéletébe, de azon töprengek, enged-e a

felesége akaratának.

Lyonnek újfent emlékeztetnie kellett magát, hogy Brown még nagyon fiatal, és nincs még

olyan régen az alkalmazásában, hogy jól ismerje. Különben nem kérdezett volna tőle ilyesmit.

– Hát persze, Brown – mondta kissé vontatott hangon.

– Ezek szerint hagyja, hogy elváljon öntől? – döbbent meg a komornyik.

– Azt hiszem, már el is vált – vigyorgott Lyon.

Brown nem örült túlságosan ennek a megállapításnak.

– Hiányozni fog, uram.

– A márkiné megtart téged?

Brown bólintott. Arcán látszott, mennyire nyomorultul érzi magát.

– Asszonyom elmagyarázta, hogy most már mindannyian a családhoz tartozunk.

– Mindannyian?

– Megtartja a teljes személyzetet, uram.

Lyon felkacagott.

– Én igazán szeretném, ha velünk maradna, uram – tört ki a komornyikból.

– Ne aggódj, Brown! Nem megyek sehova – nyugtatta meg Lyon. – Küldd fel hozzám a

feleségemet, amint belép a házba! Ha ilyen könnyen el tud válni tőlem, akkor kell lenni

valami gyors módnak arra is, hogy újra összeházasodjunk. Ígérem, hogy ezt a kis gondot még

ma este elsimítom.

– Hála istennek – suttogta Brown, és kisietett a szobából. Egész végig a folyosón hallotta a

márki nevetését.

Christina a lépcső alján találkozott a komornyikkal. Amikor Brown közölte vele, hogy Lyon

odafent várja és beszélni kíván vele, az asszony barátságtalan pillantást vetet rá, de felment az

emeletre. Amint besétált a szobába, megtorpant.

– Zárd be az ajtót, édesem!

Christina engedelmeskedett, de csak azért, mert ő is azt szerette volna, hogy összetűzésükre

négyszemközt kerüljön sor.

– Élvezted a lovaglást?

Férje gyengéd hangja megzavarta Christinát, aki felkészült a harcra. Úgy tűnt azonban,

Lyon nincs veszekedős kedvében.

– Lyon – kezdte, és szándékosan kerülte férje tekintetét. – Nem hiszem, hogy felfogtad, mit

csináltam.

– Dehogynem, drágám – felelte a férfi vidám hangon, amitől Christina csak még jobban

összezavarodott.

– Mindent újra kell kezdened. Udvarolnod kell nekem, bár most, hogy ismered az én…

szokatlan neveltetésemet, kétlem, hogy…

– Rendben.

– Rendben? – nézett rá Christina. – Ez minden, amit mondasz? – Megcsóválta a fejét, és

nagyon sóhajtott. – Ezek szerint nem érted.

– De igen, értem. Épp az imént váltál el tőlem. Elbert elmagyarázta.

– És nem is vagy ideges miatta?

– Nem.

– Miért nem? Azt mondtad, szeretsz – lépett közelebb Christina. – Hazudtál, ugye? Most,

hogy tudod…

– Nem hazudtam – vágott a szavába Lyon. Hátradőlt és lehunyta a szemét. – Istenem, ez

csodálatos! Én mondom, Christina, Londonból idelovagolni egyre hosszabbnak tűnik.

Christina el sem akarta hinni, hogy férje ennyire közönyösen viselkedik. Legszívesebben

sírva fakadt volna.

– Nem teheted meg, hogy megalázol, utána pedig úgy viselkedsz, mintha mi sem történt

volna. Egy harcos ilyesmiért megölné a másikat.

– Ó, de te nem vagy harcos, Christina. Te a feleségem vagy.

– Voltam.

Lyon a szemét sem nyitotta ki, úgy kérdezte: – Pontosan mit is tettem?

– Nem tudod? – Az asszony mély lélegzetet vett, mielőtt folytatta: – Kiabáltál velem mások

előtt. Megszégyenítettél. Megaláztál.

– Ki volt rá a tanú? – kérdezte Lyon olyan halkan, hogy Christinának közelebb kellett

lépnie, ha hallani akarta.

– Bryan.

– Nem kiabáltam veled Richards előtt is? Úgy emlékszem…

– Az más volt.

– Miért?

– Akkor azért kiabáltál, mert elájultam, nem azért, mert dühös voltál rám. Nyilván te is

látod a különbséget.

– Látom – ismerte be Lyon. – Nem érdekel, miért kiabáltam veled Bryan előtt?

– Nem.

Lyon kinyitotta a szemét. Tekintetén látszott, hogy bosszankodik.

– Pokolian megijesztettél – jelentette ki kemény hangon.

– Hogy mit tettem?

– Ne játszd a meglepettet, Christina! Amikor besétáltam abba a kocsmába, és ott találtalak

London legalávalóbb gazemberei között, alig tudtam felfogni. És akkor még volt merszed rám

mosolyogni, mintha örültél volna nekem.

Lyonnek abba kellett hagynia, mert a puszta emlék is feldühítette.

– Mert tényleg örültem. Talán kételkedtél benne? – tette csípőre a kezét Christina. Haját

hátrarázta arcából, és haragosan nézett férjére. – Nos? – követelte.

– Megint levágtad a hajad?

– Igen. Ez része a gyászszertartásnak.

– Christina, ha minden alkalommal levágsz a hajadból, amikor haragszol rám, egy hónapon

belül kopasz leszel, ezt megígérhetem. – Lyon mély levegőt vett, csak azután folytatta: –

Tisztázzuk a dolgot! A jövőben soha nem emelhetem fel a hangom veled szemben? Christina,

ez így nem lesz jó. Biztos lesz olyan helyzet, amikor kiabálni fogok veled.

– Nem zavar, ha kiabálsz – morogta az asszony. – Időnként én is biztos fogok veled

veszekedni – mondta. – De sohasem fogom kimutatni az elégedetlenségemet mások előtt.

Mert az megalázó, Lyon.

– Ó! Ezek szerint be kellett volna vonszolnom téged a hátsó szobába, hogy négyszemközt

üvöltözhessek veled?

– Igen.

– Felesleges kockázatot vállaltál, Christina. Veszélyben voltál, akár felismerted, akár nem.

Szeretném, ha bocsánatot kérnél, és megígérnéd, hogy soha többé nem fordul elő ilyesmi.

– Gondolkoznom kell rajta.

Most, hogy arra kényszerült, átgondolja, mit is mondott férje, rádöbbent, hogy valóban

veszélyben volt. Túlságosan sok ember volt Bryan kocsmájában ahhoz, hogy mindet

legyőzhesse… ha egyszerre támadtak volna rá. Akkor ugyan azt hitte, kézben tartja a

dolgokat, mivel egyetlen támadóját könnyedén leszerelte… és persze az sem ártott, hogy

megemlítette, Lyonwood márkija a férje.

– Igen, még gondolkodnom kell rajta – ismételte.

Lyon haragos arcán látta, hogy férjének egyáltalán nem tetszik az őszinte válasz.

– Figyelmeztettelek, hogy nem lesz könnyű – suttogta.

– Valójában erről van szó, ugye?

– Éppen most mondtam, hogy…

– Próbára teszel, igaz, Christina?

Az asszony elkövette azt a hibát, hogy túlságosan közel merészkedett a kádhoz, s mire

rádöbbent, már késő volt. Lyon elkapta, és az ölébe húzta. A víz kiloccsant a padlóra.

– Tönkretetted a ruhámat – kapkodott levegő után Christina.

– Nem ez az első – felelte Lyon, amikor asszonya feladta a küzdelmet. Két kezébe fogta

felesége arcát, így kényszerítve, hogy a szemébe nézzen. – Szeretlek!

Christina szeme megtelt könnyel.

– Megaláztál.

– Szeretlek! – ismételte meg Lyon rekedt suttogással. – Sajnálom, hogy megalázottnak

érezted el magad.

– Sajnálod?

Az asszony arcán legördült az első könnycsepp. Lyon letörölte a hüvelykujjával.

– Sajnálom, hogy megijesztettelek – suttogta Christina. – Igyekszem, hogy többé ne

forduljon elő.

– Mondd, hogy szeretsz! – követelte Lyon.

– Szeretlek!

– Higgyek neked? – unszolta Lyon.

– Igen – felelte Christina, és megpróbálta ellökni férje kezét, amikor rájött, hogy kérdése

tulajdonképpen sértő. – Természetesen hinned kell nekem.

– De te nem hiszel nekem, amikor azt mondom, hogy szeretlek. Meggyőződésed, hogy ez

csupán átmeneti állapot, ugye? – kérdezte, és lassan, gyengéden megcsókolta feleségét,

remélve, hogy ezzel elveszi kérdése élét. – Amikor majd megtanulsz megbízni bennem, tudni

fogod, hogy sohasem gondolom meg magam. A szerelmem örökre szól, Christina.

Lyon nem hagyott időt feleségének a vitára. Gyorsan újra megcsókolta. Nyelve addig

unszolta az édes ajkakat, míg azok meg nem nyíltak előtte… és akkor megindult hódító útjára.

Christina ellenkezni próbált.

– Lyon, ki kell…

– Vetkőzz le! – vágott a szavába a férfi, és már szét is húzta felesége hátán a ruha kapcsait.

Christina gondolatai tótágast álltak. Lyon a derekáig lehúzta a ruháját, tenyerébe vette a

mellét, és hüvelykujjával a mellbimbót dörzsölgette, míg az meg nem keményedett. Szája

sohasem volt még ennyire forró, hívogató.

A padlón már több víz volt, mint a kádban, de úgy tűnt, Lyon egyáltalán nem bánja. Nagyon

elszántnak látszott, és pillanatok alatt lehámozta Christináról az elázott ruhát.

Christina nem akart hadakozni. Átkarolta férje nyakát, és nagyon sóhajtott.

– A víz nem túl meleg – súgta Lyon fülébe.

– De én annál inkább.

– Tessék?

– Én tüzes vagyok.

– Lyon, szeretném, ha…

– Már benned lennék – suttogta Lyon, az asszony nyakát kóstolgatva. Forró leheletétől

libabőrös lett Christina háta. – Érezni akarod, ahogy beléd hatolok – mondta reszelős hangon

Lyon. – Keményen. Forrón. Megpróbálok lassan haladni, de te keményebben, gyorsabban

akarod majd, míg a végén csak arra lesz erőd, hogy megváltásért könyörögj…

Christina hátrahajtotta fejét, hogy Lyon jobban hozzáférjen a nyakához. Sötét ígéretétől

elszorult a torka, és a szíve is hevesebben dobogott.

– A testedben maradok, míg újra kemény nem leszek, jó lesz, Christina? És akkor megint

kielégítelek. – Ajkuk újabb hosszú csókban forrt össze. – Ezt akarod, ugye, édesem?

– Igen – sóhajtotta Christina. – Ezt akarom.

– Akkor gyere hozzám feleségül. Most azonnal – követelte Lyon. – Siess, Christina! Azt

akarom, hogy… Christina, ezt ne csináld! – nyögött fel. – Ez kínzás.

– De te szereted – súgta az asszony, s a férfi vállába mélyesztette fogait, körmét. Csípőjét

ringatva lovaglóülésbe helyezkedett, mellét érzékin férjéhez dörzsölte.

Mégis, amikor magába akarta fogadni Lyont, a férfi nem engedte. Megragadta a csípőjét, és

távol tartotta ágaskodó hímvesszejétől.

– Még ne, Christina! – nyögte. – Még mindig el vagyunk válva?

– Lyon, kérlek! – esdekelt az asszony.

A férfi feljebb húzta, egészen a hasáig, majd kezével megtalálta a szeméremajkat, és lassan

az asszony testébe fúrta ujjait.

– Akarod, hogy abbahagyjam?

– Ne! Ne hagyd abba!

– Házasok vagyunk?

Christina feladta.

– Igen, Lyon. Előbb udvarolnod kellett volna. – Felnyögött, ahogy Lyon egyre vadabbul

izgatta. Beleharapott a férfi ajkába, majd ismét megnyitotta ajkát a csókja előtt.

– Megegyeztünk – súgta Lyon, és lassan beléhatolt.

Christina nem értette, mit mondott. Meg akarta kérdezni, de Lyon hirtelen megváltozott.

Mozgása egyre céltudatosabb, erőteljesebb lett. Christina képtelen volt beszélni, vagy

gondolkodni. Lyon egyenesen a napba röpítette, és amikor nem bírta tovább elviselni a

perzselő hőséget, szorosan a férjébe kapaszkodva aláhullt a gyönyörteli megsemmisülésbe.

– Le kellett volna mennünk vacsorázni. Nem szeretném, ha anyád azt hinné, elrejtőzhet a

szobájában. Ezentúl mindig velünk együtt kell majd étkeznie.

Lyon tudomást sem vett felesége megjegyzéséről. Magához ölelte az asszonyt, aztán

magukra húzta a takarót, amikor látta, hogy remeg.

– Christina, az apád sohasem kiabált veled, amikor kicsi voltál? – kérdezte, ujjával az

asszony vállát cirógatva.

Christina megfordult, közelebb fészkelte magát férjéhez, állát a mellkasára hajtotta.

– Milyen furcsát kérdeztél! De igen, az apám szokott kiabálni velem.

– De sohasem mások előtt, igaz?

– Nos, egyszer elvesztette az önuralmát – ismerte el Christina. – Még túl kicsi voltam

ahhoz, hogy emlékeznék rá, de az anyám és a varázsló elmesélte az esetet.

– Varázsló?

– Ő a mi szent emberünk – magyarázta az asszony. – Mint az, aki bennünket esketett. Bár a

mi varázslónk sohasem viselt süveget – rántotta meg a vállát.

– Mi miatt vesztette el apád az önuralmát? – kérdezte Lyon.

– Nem fogsz kinevetni?

– Nem.

Christina férje mellkasára fordította tekintetét, nehogy az aranyfényű szempár elvonja a

figyelmét.

– Egy nap a fivérem egy gyönyörű kígyót hozott haza. Apám nagyon elégedett volt.

– Elégedett?

– Igazán szép kígyó volt, Lyon.

– Értem.

Christina érezte a férfi hangján, hogy mosolyog, de nem sértődött meg.

– Anyám is örült. Én minden bizonnyal láttam, ahogy a bátyám a zsákmányát megmutatja

nekik, és a varázslónk szerint, megirigyeltem, hogy mindenki őrá figyel, őt dicséri, ezért

elmentem, hogy én is fogjak magamnak egy kígyót. Hosszú órákon át kerestek, de nem

találtak. Nagyon kicsi voltam még, és mindig huncutságokon törtem a fejemet.

– Aha, szóval ezért lett dühös az apád – mondta Lyon. – Az eltűnésed biztosan…

– Nem, egészen más oka volt – szakította félbe férjét Christina. – Bár tényleg nem örült

neki, hogy elhagytam a falu biztonságos területét.

– Mi volt az ok? – nógatta Lyon az asszonyt, amikor az nem folytatta nyomban.

– Még engem keresett mindenki kétségbeesetten, amikor büszkén bevonultam a faluba. Az

anyám azt mondta, mindig így vonultam, mert utánozni próbáltam a bátyám járását. Fehér Sas

úgy lépdelt, mint egy büszke harcos.

Az ezerszer hallott történet emléke mosolyt csalt Christina arcára.

– És volt nálad kígyó, amikor bevonultál a faluba? – kérdezte Lyon.

– Ó, igen. A varázsló elmesélte, hogy ugyanúgy tartottam a kígyót, ahogy a bátyám az övét.

Apám a tűz túloldalán állt, anyámmal az oldalán. Mindketten rezdületlenül figyelték a

bevonulásomat. Később elmagyarázták, nem akartak megijeszteni, nehogy elejtsem a kígyót.

Apám odasétált hozzám, kivette a kígyót a kezemből, megölte, és csak azután kezdett el

kiabálni velem. Anyám tudta, hogy nem értem. Az apám megdicsérte a bátyámat, velem pedig

üvöltözött ugyanazért.

– Miért tette? – kérdezte Lyon, előre félve a választól.

– A bátyám kígyója nem volt mérges.

– Jóságos isten!

Férje megremegő hangja megnevettette Christinát.

– Apám haragja gyorsan lecsillapodott. A varázsló kijelentette, hogy a szellemek óvtak meg

a kígyótól. Tudod, én voltam a nőstény oroszlán. Anyám azt is mondta, hogy apám megbánta,

amiért megríkatott. Aznap délután elvitt magával lovagolni, este pedig az ölébe ültetett a

vacsoránál.

A párhuzam túl nyilvánvaló volt ahhoz, hogy hagyja elsikkadni.

– Az apád megijedt – jegyezte meg Lyon. – Szeretett téged, Christina, annyira szeretett,

hogy amikor veszélybe kerültél, elhagyta az önuralma. Csakúgy, mint engem tegnap, amikor

megláttam, milyen veszélyben vagy.

Felemelte az asszony fejét, és a szemébe nézett.

– Az volt a kötelessége, hogy biztonságban felnevelje nekem az én nőstény oroszlánomat.

Christina bólintott.

– Azt hiszem, kedvelnéd az apámat. Nagyon hasonlítasz hozzá. Ugyanolyan gőgös vagy,

mint ő. Ne ráncold a homlokodat, Lyon! Amikor azt mondom, hogy gőgös vagy, azt bóknak

szánom.

Annyira őszinte volt a hangja, hogy Lyon úgy döntött, nem sértődik meg.

– Hogy hívták az apádat?

– Fekete Farkasnak.

– Ő kedvelni fog engem?

– Nem.

Lyon nem bántódott meg az egyenes válaszon, sőt majdnem elnevette magát.

– Elmondod miért?

– Gyűlöli a fehéreket. Nem bízik bennük.

– Ezért olyan gyanakvó a természeted, ugye?

– Valószínűleg igen. – Christina Lyon vállára hajtotta a fejét.

– Még mindig gyanakvó vagy velem szemben egy kicsit, igaz?

– Nem tudom – ismerte be az asszony sóhajtva.

– Én tökéletesen bízom benned, édesem.

A fiatalasszony nem felelt.

– Christina, egyenlő esélyt szeretnék. A bizalmadat akarom. És nem csupán egy-két napra,

hanem mindörökre. Ezek a feltételeim.

Az asszony lassan felemelte a szemét, és férje szemébe nézett.

– És ha én képtelen vagyok teljesíteni a feltételeidet?

Lyon látta felesége tekintetében az aggodalmat.

– Te mondd meg – suttogta.

– Félredobsz.

– Nem – rázta meg a fejét Lyon.

– Nem? Akkor mit teszel?

Lyon szerette volna lecsókolni Christina homlokáról az aggodalom ráncait.

– Várni fogok. Akkor is szeretni foglak. A szíved mélyén még nem tudsz nekem hinni,

igaz? Azt hiszed, ha valamivel felbosszantasz, akkor nem szeretlek többé. De ez nem

történhet meg, Christina.

A fiatalasszony mély alázatot érzett a heves szavak hallatán.

– Aggódom – ismerte be kétségbeesett suttogással. – Néha úgy érzem, képtelen vagyok

beilleszkedni, vagy megfelelni az elvárásoknak. Mintha fából akarnék vaskarikát csinálni.

– Néha mindenki érez így – mosolygott Lyon a különös hasonlaton. – Sebezhető vagy.

Gondolsz még arra, hogy haza szeretnél menni?

Az asszony vállát simogatva várta a választ.

– Nem tudnálak elhagyni… és nem vihetlek magammal. Most te vagy a családom, Lyon. –

Christina homlokán elmélyültek a ráncok. – Nem lesz könnyű velem élni.

– A házasság sohasem könnyű az elején. Mindkettőnknek meg kell tanulnia engedni. Idővel

megértjük majd egymást.

– A családod és a személyzet furcsának fog találni.

– Már így is annak talál.

Bár Christina haragos arcot erőltetett magára, szemében vidám szikra csillant.

– Ez udvariatlan megjegyzés volt tőled.

– Valóban, de legalább őszinte volt. Ők engem is furcsának tartanak. Ennyire érdekel, hogy

mások mit gondolnak rólad, Christina?

Az asszony megrázta a fejét.

– Csak a te véleményed érdekel, Lyon.

A férfi örült a válasznak, és boldogan megcsókolta feleségét.

– Engem is érdekel, hogy mit gondolsz rólam – suttogta. – Nos, asszony, kint találom még

egyszer a cipőimet a lépcsőn?

– Én csak ezeket a régi szokásokat ismerem – magyarázta Christina. – Annyira haragudtam

rád! Semmi jobb nem jutott eszembe, hogy rádöbbentselek, mennyire megbántottál.

– Hála istennek, hogy nem próbáltál elhagyni.

– Próbáltalak?

– Tudod, hogy utánad mentem volna, és visszahozlak ide, ahova tartozol.

– Igen, tudom, hogy megtennéd. Elvégre, te harcos vagy.

Lyon maga mellé fektette Christinát, mivel eltökélte, előbb befejezi a beszélgetést, és csak

azután szeretkezik újra asszonyával. Christina megfogta a combját, de Lyon nem hagyta, hogy

elterelje a figyelmét. Megfogta a két kalandozó kezet, és gyengéden megszorította.

– Christina, szerettél már valaha más férfit? Van valaki a régi hazádban, aki elrabolta a

szíved?

A fiatalasszony fejét befészkelte férje álla alá, és most elmosolyodott, tudván, a férfi

úgysem láthatja reakcióját. Férje teste megfeszült, és hangjában is aggodalom csengett.

Kimutatta előtte a sebezhetőségét.

– Kislány koromban azt hittem, ha felnövök, Fehér Sas felesége leszek. Aztán hétéves

korom körül letettem erről az ostobaságról. Fehér Sas mégiscsak a bátyám volt.

– Volt valaki más?

– Nem volt. Apám egyik harcosának sem engedte meg, hogy udvaroljon nekem. Tudta,

hogy vissza kell térnem a fehérek világába. A sorsom már előre el lett döntve.

– Ki döntötte el?

– Az álom.

Christina várta a következő kérdést, de egy-két perc után rájött, hogy Lyon nem kér tőle

magyarázatot, ezért úgy döntött, magától folytatja a történetet.

Azt akarta, hogy férje mindent megértsen.

Lyon érdeklődve hallgatta, hogyan kapaszkodott fel a varázsló a helyre, hogy jelet kérjen az

istenektől. Az álom mosolyt csalt az ajkára.

– Ha az anyád nem hívott volna nőstény oroszlánnak, a varázsló akkor is…

– Kitalálta volna – vágott a szavába Christina. – Szőke hajam volt, és kék szemem, mint az

álombéli oroszlánnak. Igen, biztosan kitalálta volna. Érted már, miért jöttem olyan zavarba,

amikor Sir Reynolds Lyonnek szólított? Azonnal tudtam, hogy megtaláltam a páromat.

Lyon tudatának logikus fele átlátta az álom hiányait és a szertartás babonáit, ám mégis

könnyedén félrelökte a józan ész érveit. Nem érdekelte, van-e a történetnek értelme.

– Én is nyomban tudtam, hogy hozzám tartozol.

– De mindketten harcoltunk a sors ellen, igaz?

– Azt tettük, szerelmem.

Christina felkacagott.

– Sohasem volt egyenlő esélyed, férjuram. A sorsod már előre eldöntetett.

Lyon bólintott.

– Most rajtad a sor, hogy kérdezz. Szeretnéd, ha mesélnék Lettie-ről?

Christina megpróbált férje szemébe nézni, de Lyon nem engedte mozdulni.

– Akarsz mesélni róla? – kérdezte bizonytalan hangon.

– Igen. Kérdezz nyugodtan!

– Szeretted őt?

– Nem úgy, ahogy téged. Sohasem voltam… elégedett. Túlságosan fiatal voltam még a

házasságra, most már magam is tudom.

– Milyen volt Lettie?

– Pontosan az ellentéted – felelte Lyon. – Lettie élvezte a társasági életet. Gyűlölte ezt a

házat, a vidéket. Imádta az ármánykodást. Akkoriban Richards mellett dolgoztam. Közeledett

a háború, és elég sokat voltam távol. A fivérem, James kísérte el Lettie-t a különböző

társasági eseményekre, aztán amikor távol voltam, le is feküdt vele.

Christina elakadó lélegzete elárulta, hogy mindent megértett. Lyon már korábban is akart

mesélni első feleségéről, hogy Christina lássa, mennyire megbízik benne. Most, hogy

belekezdett, döbbenten vette észre, hogy a belsejét marcangoló harag és keserűség enyhülni

kezd. Bizonytalanságát mintha elfújták volna, határozottan folytatta.

– Lettie szülésben halt meg, a babával együtt. Nem az én gyerekem volt, Christina. James

volt az apja. Emlékszem, ott ültem a feleségem mellett, nyugtatni, vigasztalni próbáltam.

Istenem, szörnyű fájdalmai voltak! Imádkozom, hogy neked sohase kelljen olyan kínokat

elviselned. Lettie nem is tudta, hogy ott vagyok. Egyfolytában a szeretőjéért sikoltozott.

Christinát torkát sírás fojtogatta. Fivére árulása elviselhetetlenül fájhatott Lyonnek.

Christina nem értette, hogy tehet egy feleség ilyet a férjével. Megölelte Lyont, de úgy döntött,

nem sérti meg a férfi büszkeségét azzal, hogy más módon is kifejezi sajnálatát.

– Közel álltatok egymáshoz a fivéreddel, mielőtt elárult volna? – kérdezte.

– Nem.

Christina felemelkedett kissé, hogy lássa férje arcát. Lyon tekintetében csak zavart látott.

Tehát Lettie bűne már nem zavarja.

– Te sohasem adtad Lettie-nek a szíved – jelentette ki. – A fivéred az, akinek a mai napig

sem tudtál megbocsátani, ugye, Lyon?

Lyont megdöbbentette az asszony következtetése.

– Közel álltál Jameshez? – kérdezte újra Christina.

– Nem. Kiskorunkban mindig versenyeztünk egymással. Én kinőttem a gyerekes

ostobaságot, de a fivérem nyilvánvalóan nem.

– Azt hiszem, James olyan volt, mint Lancelot – suttogta Christina. – Tudod, a Camelot

történetből.

– És Lettie volt az én Guinevere-em? – kérdezte gyengéd mosollyal Lyon.

– Talán. Nem lenne könnyebb elfogadni a fivéred árulását, ha arra gondolnál, hogy nem

szándékosan vétkezett?

– Az hazugság lenne. James nem volt Lancelot. A fivérem mindig elvette, amit akart, nem

törődve a várható következményekkel. Sohasem nőtt igazán fel – tette hozzá Lyon.

Christina tudomást sem vett férje nyers hangjáról.

– Talán az anyád nem engedte, hogy felnőjön – jegyezte meg.

– Ha már anyámról beszélünk – kapott a szón Lyon. – Tényleg itt akarod tartani?

– Igen.

– A fenébe! Meddig?

– Töröld le azt a haragos kifejezést az arcodról! Addig marad nálunk, amíg el nem akar

menni. Előbb természetesen kényszerítenünk kell, hogy itt éljen egy darabig. Van egy tervem,

hogyan segíthetnénk rajta, Lyon. Együtt visszahozhatjuk őt a családi körbe. Az anyád

felelősnek érzi magát a fivéred haláláért.

– Honnan veszed? – csodálkozott Lyon.

– Mindig a szoknyája mellett tartotta. Diana elmesélte, hogy anyád védelmezett benneteket

apátok bősz indulatkitöréseitől.

– Honnan tudhatná ezt Diana? Hiszen még kisbaba volt, amikor apánk meghalt.

– Harriett néni mesélte neki – magyarázta Christina. – Megkérdeztem a húgodat és a

nagynénédet is, Lyon. Mindent tudni akartam az anyádról, hogy segíthessek rajta.

– Mennyi ideig fog ez tartani? Nincs türelmem minden étkezés alatt végighallgatni, ahogy

Jamesről beszél.

– Nem hagyjuk, hogy róla beszéljen. Az anyád nagyon elszánt asszony, de én még

elszántabb vagyok. – Christina arcon csókolta Lyont. – Számíthatok a segítségedre ebben az

ügyben?

– Kiviszed a vadonba, hogy találjon magának nyugvóhelyet? – kérdezte Lyon. Kuncogott,

amint maga elé képzelte, miként vonszolja ki anyját Christinával az erdőbe. – Diana nagyon

fél, hogy ezt fogod tenni.

Christina bosszúsan felsóhajtott.

– A húgod rendkívül naiv. Csak blöfföltem. Szeretnéd, ha elmondanám, milyen tervet

eszeltem ki anyáddal kapcsolatban?

– Nem.

– Miért nem?

– Szeretem a meglepetéseket – felelte Lyon. – Eszembe jutott még egy dolog, amit

szeretnék megkérdezni.

– Ez nem lep meg. Tele vagy kérdésekkel.

Lyon tudomást sem vett a szúrós megjegyzésről, sem az asszony morcos arckifejezéséről.

– Észrevetted már, hogy néha beszéd közben franciára váltasz? Különösen, amikor

felizgatott valami. A családod ezen a nyelven beszélt?

Christina arcán dupla gödröcskéket formált a mosoly. Lyon arra gondolt, felesége olyan

most, mint egy angyal. A viselkedése azonban cseppet sem vallott angyalra, mivel hirtelen

lenyúlt, és megragadta a férfiasságát. Lyon felnyögött, és elhúzta a kezét.

– Előbb válaszolj! – követelte elfúló hangon.

Christina nem is titkolta elégedetlenségét. Morcos pillantást vetett férjére.

– Apám azért ejtette foglyul Mr. Deavenrue-t, hogy megtanítson engem a fehérek nyelvére.

Ha anyám beszélhetett volna vele, megmondja neki, hogy Angliába kell visszatérnem. Apám

ezt nem tartotta fontosnak. Nem értette, hogy a fehérek sokféle nyelven beszélnek. Később,

amikor barátok lettünk, Deavenrue elmondta, hogy nagyon félt apámtól. Emlékszem,

mennyire mulatságosnak találtam a dolgot – tette hozzá. – Nem volt szép tőlem, hogy

kinevettem, de akkoriban csak tíz- vagy tizenegy éves lehettem, ez menti valamelyest a

viselkedésemet. Deavenrue is nagyon fiatal volt még. Megtanította nekem a fehérek nyelvét…

az ő fehér testvéreinek a nyelvét.

Lyon nevetése szakította félbe a történetet. Christina megvárta, míg férje lecsillapodik, és

csak azután folytatta.

– Két hosszú évembe került, mire megtanultam azt a nyelvet. Nap mint nap. Anyám

sohasem mehetett Deavenrue közelébe. A hittérítő jóképű férfi volt, már ahhoz képest, hogy

fehér volt – tette hozzá. – De tény, hogy a többiek is kerülték. Deavenrue azért volt nálunk,

hogy teljesítse a feladatot, nem azért, hogy barátkozzon.

– Ezek szerint kettesben tanultatok?

– Dehogy. Én sem maradhattam vele egyedül. Legalább két öregasszony mindig ott volt,

amikor tanultunk. Idővel nagyon megkedveltem Deavenrue-t, és sikerült apámat is

meggyőznöm, hogy barátságosabb legyen vele.

– Mikor vette észre Deavenrue, hogy rossz nyelvet tanít neked? És hogyan beszélt az

apáddal?

– Deavenrue beszélte a nyelvünket. Amikor anyámnak végül megengedték, hogy felkeresse

Deavenrue sátrát, és meghallotta, amint fennhangon a leckémet gyakorlom, azonnal

észrevette, hogy ez nem az a nyelv, amit neki tanítottak kislány korában.

– Nagy volt a felháborodás? – kérdezte Lyon, és igyekezett visszafojtani nevethetnékjét.

– Ó, igen. Anyám félrevonta apámat, és négyszemközt elmondta neki, mennyire bosszantja

a dolog. Ha apám nem lett volna annyira makacs, és nem tartja anyámat távol Deavenrue-től,

akkor nem vesztegettünk volna el két évet. Apám is nagyon haragudott. Meg akarta ölni

Deavenrue-t, de anyám nem engedte meg.

Lyon jót nevetett.

– Miért nem anyád tanított?

– Nem beszélt valami jól angolul. Úgy vélte, Deavenrue jobban tudja a nyelvet.

– Miért szeretsz inkább franciául beszélni?

– Néha könnyebb.

– Hogy mondják a családod nyelvén azt, hogy szeretlek.

– Szeretlek.

– Ez angolul van.

– Az angol a mostani családom nyelve – mondta Christina, de aztán a dakoták nyelvén is

elismételte szerelmi vallomását.

Lyon lírainak találta a szavakat.

– Most pedig megmutatom, mennyire szeretlek – suttogta Christina. Kezével végigsimított

Lyon mellkasán. Gondolta, felkelti férje vágyát, de hamar rájött, hogy elkésett.

– Nem – ellenkezett Lyon –, előbb én mutatom meg.

Hátára fordította asszonyát, és nekilátott, hogy megtegye.

Hosszú idő múltán férj és feleség egymást átölelve aludt el, kimerülten, ám annál

elégedettebben.

Lyon felébredt az éjszaka közepén. Nyomban feleségéért nyúlt, majd amikor nem találta, az

ágy szélére gördült, és lenézett a padlóra. Christina ott sem volt. Lyon azonnal magához tért,

és éppen fel akart kelni, amikor észrevette, hogy az éjjeliszekrényen égnek a gyertyák.

Emlékezett rá, hogy mind a hármat elfújta.

Nem értette a dolgot, míg észre nem vette a fénykör közepén fekvő fekete könyvecskét.

A bőrkötés már megrepedezett helyenként. Amikor Lyon felvette és kinyitotta a könyvet,

dohos szag csapta meg az orrát. A lapok is töredezettek voltak. Lyon végtelen óvatossággal

lapozta fel a Christinától kapott ajándék első oldalait.

Nem tudta, mennyi ideig ült ott, fejét a fény felé hajtva, és olvasta Jessica naplóját.

Eltelhetett egy óra, de akár kettő is. Mire befejezte Jessica rémálmának olvasását, remegett a

keze.

Lyon felállt, nagyot nyújtózott, majd a kandallóhoz ment. Rázta a hideg, de nem tudta, a

szoba hűlt-e ki, vagy Jessica naplójától reszket.

Már a második fahasábot rakta a frissen rakott tűzre, amikor mögötte nyílt az ajtó. Előbb

befejezte, amit elkezdett, csak azután fordult meg. Fél térden állt, egyik kezével a padlón

támaszkodva, úgy nézett fel gyönyörű feleségére.

Christina hosszú, fehér köntöst viselt. Haja kócos volt, arca kipirult. Nem volt nehéz

megállapítani, hogy ideges. Kezében tálcát tartott, amelyen poharak csilingeltek.

– Arra gondoltam, talán megéheztél. Lementem…

– Gyere ide, Christina! – kérte Lyon gyengéd, suttogó hangon. Az asszony nyomban

engedelmeskedett. Letette a tálcát az ágyra, és férjéhez sietett.

– Elolvastad?

Lyon felállt, mielőtt válaszolt volna. Kezét az asszony vállára tette.

– Azt akartad, hogy elolvassam, ugye?

– Igen.

– Áruld el, miért!

– Egyenlő esélyek, Lyon. Te mondád, férjuram. Kiöntötted előttem a szíved, amikor

Jamesről és Lettie-ről meséltél. Én sem tehettem kevesebbet.

– Köszönöm, Christina. – Lyon hangja érzelmektől remegett.

Az asszony szeme tágra nyílt.

– Mit köszönsz?

– Hogy megbízol bennem – felelte Lyon, és megcsókolta az asszony homlokán az egyik

ráncot. – Amikor anyád naplóját ideadtad, a bizalmaddal is megajándékoztál.

– Igazán?

– Igen – mosolygott Lyon, és újra megcsókolta, majd javasolta, hogy késői vacsorájukat a

kandalló előtt fogyasszák el.

– És közben beszélgetni fogunk? – kérdezte Christina. – Annyi mindent szeretnék elmesélni

neked. És annyi mindenben kell döntenünk, Lyon.

– Igen, szerelmem, beszélgetni fogunk – ígérte a férfi.

Amint Christina megfordult, hogy felvegye a tálcát, Lyon felkapott egy takarót a székről, és

a padlóra terítette. Az asszony letérdelt, és a tálcát a takaró közepére tette.

– Idehozzam a köntösödet?

– Nem – mondta Lyon, és elvigyorodott. – Akarod, hogy levegyem a tiédet?

Lyon elnyújtózott az oldalán. Feltámaszkodott a könyökére, és a sajtért nyúlt. Letört belőle

egy jókora darabot, és odanyújtotta Christinának.

– Gondolod, hogy Jessica őrült volt? – kérdezte az asszony.

– Nem.

– Én sem hiszem. Néhány bejegyzés elég zavaros, ugye? Érezted azt a kínt, amit én, amikor

olvastam a naplóját?

– Meg volt rémülve, és igen, én is éreztem a fájdalmát.

– Először nem akartam elolvasni, amit írt. Boldogság azt akarta, hogy magammal hozzam.

Azt mondta, idővel meggondolom magam, és igaza lett.

– Megtartotta az anyádnak tett ígéretét – vetette közbe Lyon. – Felnevelt, sajátjaként

szeretett, és erőssé tett. Ez volt Jessica kívánsága, nem?

Christina bólintott.

– Nem mindig vagyok erős, Lyon. Egészen ma estig féltem tőle.

– Az apádtól?

– Nem szeretem apámnak hívni – suttogta az asszony. – Rosszul vagyok, ha arra gondolok,

hogy az ő vére folyik az ereimben.

– Miért nem félsz többé?

– Mert most már te is tudod. Féltem, hogy azt hiszed, Jessica… őrült volt.

– Christina, amikor beléptél a könyvtárba, Richardsszal épp az apádról beszélgettünk.

Richards mesélt egy Brisbane nevű ember esetéről. Hallottál belőle valamit?

– Nem. Sohasem hallgatóznék.

Lyon biccentett, és röviden elmesélte a Brisbane család meggyilkolásához vezető

eseményeket.

– Azok a szegény gyerekek! – suttogta Christina. – Ki lenne képes ártatlan kicsinyeket

megölni?

– Nem fog tetszeni a válasz – mondta Lyon. – Nem meséltem volna el a történetet, ha nem

tartanám fontosnak. Brisbane feleségét és gyermekeit ugyanazon a módon ölték meg.

– Hogyan?

– Elvágták a torkukat.

– Inkább nem képzelném el.

– Jessica mesélt a naplójában egy házaspárról, akikkel együtt utazott a Fekete-hegységbe.

Emlékszel?

– Igen, Emilynek és Jacobnak hívták őket. A sakál megölte őket.

– Hogyan?

– Elvágta… ó, Lyon, elvágta a torkukat. Csak nem azt akarod mondani, hogy…

– Ugyanaz a módszer. Valószínűleg csak véletlen egybeesés, de az ösztöneim azt súgják,

hogy a báró ölte meg a Brisbane családot.

– Nem tudod felelősségre vonni?

– Nem úgy, ahogy te szeretnéd, de kikényszerítjük belőle az igazságot, Christina. A

szavamat adom rá. Rám bízod a módszert?

– Igen.

– Miért?

– Mit miért? – próbált meg kibújni a válasz alól az asszony. Szándékosan a padlót nézte,

hogy elkerülje Lyon tekintetét. Lyon odanyúlt, és meghuzigálta az egyik hajtincsét.

– Hallani akarom, amint kimondod, asszony!

Christina a férfi mellé feküdt. Keze a másik kéz után nyúlt. Amikor ujjaik összefonódtak,

teljesített férje kívánságát.

– Tiszta szívemből megbízom benned, Lyon.

T I Z E N H A T O D I K F E J E Z E T

Boldogság és én ígéretet tettünk egymásnak. Boldogság megígérte, hogy gondodat

viseli, ha bármi történne velem, én pedig a szavamat adtam, hogy visszaviszem Fehér

Sast a családjához, ha valami történne Boldogsággal.

Attól kezdve minden félelmem eltűnt. Az indián asszony ígérete megnyugtatott.

Tudtam, vigyázni fog rád. Addigra már téged is megszeretett, Christina. Láttam,

milyen gyengéden tartott a karjában, amikor álomba ringatott.

Azt hiszem, ő jobb anyád lenne, kicsikém.

Naplóbejegyzés

1795. november 3.

Lyon mindent elkövetett, hogy uralkodjon indulatain. Egyre csak azt mondogatta magában,

hogy a reggelinek nemsokára vége, hogy Richards bármelyik pillanatban megérkezhet, és

hogy feleségének szerez azzal örömet, ha türelmes az anyjához. Az erőfeszítés azonban

elvette az étvágyát, és az csak még jobban elkedvetlenített, hogy az asztalnál ülők mindegyike

fontosnak érezte, hogy ezt meg is jegyezze.

A családja vette körül, és Lyon ezt a lehető legszerencsétlenebb helyzetnek tartotta. Harriett

néni előző délután érkezett meg Dianával. Alig egy múlva Rhone grófja is felbukkant.

Barátja hirtelen megjelenése természetesen nem volt véletlen, bár Diana meglepetést

színlelt, amikor Rhone besétált a házba. Lyont azonban egy pillanatra sem tudta becsapni.

Este aztán beszélt barátjával. Rhone Diana kezét kérte. Lyon boldogan odaadta volna az egész

lányt, ha szóhoz jut. Rhone-t azonban teljesen lefoglalta, hogy elmondja a nyilvánvalóan előre

betanult beszédet, miszerint komolyak a szándéka, és hogy örökké szeretni fogja és mindentől

megvédelmezi Dianát. Amikor barátja végre kifogyott a szuszból, Lyon az áldását adta rájuk.

Lyon az asztalfőn ült, balján Rhone-nal, jobbján Christinával. Anyja vele szemben, az asztal

túlsó végén foglalt helyet. Harriett néni és Diana mindent elkövetett, hogy bevonják az idős

márkinét a beszélgetésbe, de erőfeszítésüket nem koronázta siker. Lyon anyja csak akkor

nézett fel tányérjából, amikor Jamesről akart valamit mondani.

Lyon hamarosan a fogát csikorgatta.

– Az ég szerelmére, Diana, engedd el Rhone kezét! – csattant fel Harriett néni. – Az a

szegény fiú éhen hal, ha nem hagyod enni, gyermekem.

– Jamesnek mindig nagyon jó étvágya volt – vetette közbe Lyon anyja.

– Biztos vagyok benne, hogy úgy volt – mondta Christina. – Tetszik a szobája? – váltott

témát.

– Egyáltalán nem. Túlságosan világos. És ha már arról van szó, mi nem tetszik nekem, áruld

el, kérlek, miért ragaszkodsz ahhoz, hogy ne járjak feketében. Tudod, James kedvelte ezt a

színt.

– Mama, megtennéd, hogy nem beszélsz folyton Jamesről? – könyörgött Diana.

Christina figyelmeztetőn megrázta a fejét, majd férjéhez fordult, és rámosolygott.

– Lyon, mit gondolsz, mikor érkezik meg Richards? Alig várom, hogy nekikezdjünk.

Lyon haragosan meredt feleségére.

– Te nem mész sehova! Ezt már megbeszéltük, Christina – emlékeztette az asszonyt.

– James is mindig ment valahova – jegyezte meg anyja.

Christina kivételével mindenki az ősz hajú asszony felé fordult, és szúrósan ránézett.

– Mikor beszéljük meg Rhone és Diana esküvőjét? – törte meg a kínos csendet Harriett

néni.

– Én igazán nem akarok sokáig várni – mondta Diana, és elpirult. – Férjhez akarok menni

most azonnal, hogy úgy élhessek, mint Lyon és Christina.

– A mi helyzetünk más volt – jegyezte meg Lyon, és feleségére kacsintott. – Te nem leszel

olyan szerencsés, mint én. Várnod kell, ahogy az illem diktálja.

– James is meg akart nősülni – szólt közbe a mama. – Csak nem talált magának megfelelő

feleséget.

Lyon bosszúsan ráncolta a homlokát. Christina férje ökölbe szorított kezére tette sajátját.

– Nagyon fess vagy ma reggel – mondta neki. – Mindig kékben kellene járnod.

Lyon felesége szemébe nézett, s látta a tekintetében megcsillanó szikrát. Tudta, mit csinál az

asszony. Megpróbálja elvonni a figyelmét anyjáról. Bár tisztában volt az indítékkal, az

asszony trükkje mégis bevált. Lyon hirtelen azon kapta magát, hogy mosolyog.

– Te mindig gyönyörű vagy – bókolt feleségének, majd közelebb hajolt hozzá. – Bár én még

mindig jobban kedvellek ruha nélkül – súgta a fülébe.

Christina elpirult örömében.

Rhone a boldog párra mosolygott, majd Harriett nénihez fordult.

– Még mindig azt hiszi, hogy Diana és én nem vagyunk egymáshoz valók? Szeretném az ön

áldását is bírni – tette hozzá.

Lyon nénikéje felkapta a legyezőjét, és mögé bújt, míg a választ fontolgatta.

– Természetesen nem ellenzem a frigyet, de akkor is mondom, nem vagytok annyira

összeillők, mint Lyon és Christina. Ti is láthatjátok, milyen jól kijönnek egymással.

– Ó, mi sem vagyunk igazán egymáshoz valók – vetette közbe Christina. – Akkor már

Rhone és Diana sokkal inkább összeillenek. Őket egyformán nevelték – magyarázta.

Harriett néni fürkésző tekintetet vetett a fiatalasszonyra.

– Most, hogy már te is a családhoz tartozol, igazán elárulhatnád, hol nevelkedtél,

gyermekem.

– A Fekete-hegységben – felelte Christina, majd férjéhez fordult. – A nénikém biztosan

mindenkinek el fogja mondani. Jobb, ha felkészítjük a családodat a pletykákra, nem

gondolod?

– A grófnő nem fog beszélni – nyugtatta meg Lyon. – Amíg tőlünk kapja a pénzét, a titkaid

biztonságban vannak nála.

– Milyen titkokról van szó? – kíváncsiskodott Diana.

– Christinának joga van a titkaihoz, kedvesem – mondta Rhone, és a fiatalasszonyra

kacsintott.

Harriett néni hölgyhöz egyáltalán nem illőn felhorkant.

– Ostobaság! Egy család vagyunk. Nem lehetnek titkaink egymás előtt. Ha csak nem

követtél el valami szégyenletes dolog, Christina, de biztos vagyok benne, hogy nem erről van

szó. Te jószívű gyermek vagy – tette hozzá, és az idős márkiné felé bólintott, hogy

nyomatékot adjon szavainak.

– James is jószívű volt – jelentette ki nyomban Lyon anyja, de senki sem figyelt rá.

– Nos? – nógatta Diana sógornőjét.

– A dakoták neveltek fel.

Christina meg volt győződve róla, hogy bejelentése egy bomba erejével fog hatni, ám a

többiek csak várakozón néztek rá.

– Azt hiszem, nem értették meg – suttogta, férjéhez fordulva.

– Kik azok a dakoták? – kérdezte Harriett néni. – Nem emlékszem, hogy ilyen nevű

emberrel találkoztam volna. Biztosan nem angolok – vonta le a következtetést, újabb

legyezőcsapás kíséretében.

– Nem, tényleg nem angolok – vigyorodott el Lyon.

– Nagy család? – faggatózott tovább Harriett néni, mert nem értette, miért mosolyog

unokaöccse, és miért pirul Christina.

– Nagyon nagy.

– Akkor miért nem hallottam róluk? – akarta tudni a nagynéni.

– Mert indiánok – szólalt meg Christina is, és várta, mit szólnak hozzá a többiek. Nem

kellett sokáig várnia.

– Nem csoda, hogy nem hallottam… Jóságos isten! Úgy érted, vademberek? – kapkodott

levegő után Harriett néni.

Christina el akarta magyarázni, hogy nem szereti a vadember kifejezés – a grófnő is gyakran

használta –, és hogy a dakoták gyengéd, szerető emberek, de Harriett és Diana kitörő kacaja

megakadályozta szándékában.

Harriett néni nyerte előbb vissza józanságát. Észrevette, hogy Lyon, Rhone és Christina

nem nevet velük.

– Ugye nem vicceltél, gyermekem? – kérdezte halkan, bár kissé ostobának érezte magát.

– Nem, egyáltalán nem vicceltem. Rhone, nem látszol túl meglepettnek.

– Mert fel voltam készülve a hírre – magyarázta a férfi.

– Ezek szerint a Fekete-hegység Franciaországban van? – kérdezte Diana, és próbálta

tisztázni magában a hallottakat.

Lyon felnevetett a kérdés hallatán.

– James szerette Franciaországot – jelentette ki Lyon anyja. – Sok barátja volt ott.

Harriett néni megfogta Christina kezét.

– Kedvesem, nagyon sajnálom, hogy nevettem. Most minden bizonnyal azt hiszed rólam,

hogy szörnyen neveletlen vagyok, de annyira meglepett a dolog. Kérlek, ne hidd, hogy

lenézlek a neveltetésed miatt!

Christina nem háborodott fel a reakciójukon, de feltételezte, Harriett néni azt hiszi róla,

hogy igen. Rámosolygott a kedves, idős hölgyre.

– Kérlek, Harriett néni, ne hidd, hogy lenézlek a viselkedésed miatt. Tény azonban, hogy rá

kellett jönnöm, az én népem sokkal civilizáltabb, mint az angolok. És erre büszke vagyok.

– James mindenkivel civilizáltan viselkedett – jelentette ki Lyon anyja.

Harriett néni megpaskolta Christina kezét, majd sógornőjére nézett.

– Millicent – morogta, keresztnevén szólítva az idős márkinét –, nem hagynál fel végre

ezzel, az ég szerelmére? Szeretnék komolyan elbeszélgetni Christinával. – Harriett néni ismét

Christinára mosolygott. – Kíváncsian várom a gyerekkori történeteidet, Christina. Ugye

mesélsz nekem?

– Boldogan.

– Na már most, azt tanácsolnám, hogy a családon kívül senkinek ne mondd el. A kívülállók

úgysem értenék meg. Az előkelő társaság nem más, mint ostoba tökfilkók gyülekezete – tette

hozzá erélyes főbiccentéssel. – Nem szeretném, ha rosszindulatú pletykáknak lennél kitéve.

– Voltak furcsa szokásaid, amikor azokkal a…

– Az ég szerelmére, Diana! – kiáltott rá bátyja.

– Nincs semmi baj – nyugtatta férjét Christina. – Diana csak kíváncsi.

– Talán beszéljünk másról – javasolta Rhone, és haragos pillantást vetett kedvesére, majd

rögtön békítően meg is fogta a kezét.

Harriett néninek cseppet sem tetszett, ahogy Diana Christinát bámulta. Még a szája is tátva

volt. Az ostoba lányt szemmel láthatóan elbűvölte sógornője különlegessége. Christina

érzéseire tekintettel, igyekezett elterelni unokahúga figyelmét.

– Lyon, Diana ragaszkodott hozzá, hogy magával hozza azt a neveletlen kiskutyát, amelyet

Rhone-tól kapott. Ott van hátul kikötve – magyarázta. – Diana azt remélte, hogy a kiskutya itt

maradhat, amíg mi Londonban vagyunk. Így van, Diana?

Rhone-nak meg kellett böknie a lányt, hogy válaszoljon.

– Ó, igen. Kínzás lenne megkötve tartani egy városi házban. Christina, volt kutyád

kislánykorodban? Voltak kutyák a… városotokban?

– Falunak hívták, nem városnak – javította ki Christina sógornőjét, és közben azt kívánta,

bárcsak ne bámulná ilyen mereven a lány.

– Igen, de voltak ott kutyák? – erősködött Diana.

– Igen, voltak– felelte Christina, és férje felé fordult, mert érezte, hogy a férfi keze

megfeszül az övé alatt. Rákacsintott, csak aztán fordult vissza sógornőjéhez. – De nem

játszótársként kezeltük őket – füllentette –, és természetesen sohasem maradtak velünk

sokáig.

– James mindig szerette az állatokat. Volt egy gyönyörű foltos kutyája, úgy hívták, hogy

Hűséges.

– Nem valami jó név, ha engem kérdezel – jegyezte meg Lyon, és most ő kacsintott

feleségére. – Igazam van, Christina?

Ebben a pillanatban Brown jelent meg az ajtóban, és bejelentette, hogy Sir Fenton Richards

megérkezett. Christina és Lyon nyomban felállt, hogy távozzon.

– Szeretnék veled és Richardsszal menni – szólt utánuk Rhone.

Lyon Christinára nézett, és amikor a fiatalasszony beleegyezőn bólintott, közölte barátjával,

hogy szívesen látják.

Christina félúton járt az ajtó felé, amikor Diana kérdése utolérte.

– Christina, miért nem maradtak veletek a kutyák sokáig?

A fiatalasszony először arra gondolt, hogy nem is válaszol a kérdésre, de akkor észrevette,

hogy sógornője még mindig tátott szájjal bámulja. Diana úgy nézett rá, mintha időközben

növesztett volna még egy fejet magának.

– Mi történt a kutyákkal?

– Megettük őket – felelte Christina, és igyekezett visszafojtani nevethetnékjét.

Harriett néni elejtette a legyezőjét. Diana halkan felsikkantott. Lyonnek arcizma sem

rándult, míg anyja meg nem szólalt.

– James sohasem ette meg a kutyáját. Ő… ó istenem! Mit mondtam?

Mindenki felkacagott. Még Lyon anyja is mosolyra húzta a száját. Igaz, egészen aprócska

mosoly volt csak, de akkor is mosoly.

Christina úgy vélte, ez ígéretes kezdet. Lyon ölelése bizonyította, hogy ő is így gondolja.

– Diana, csak tréfáltam. Mi sem ettük meg a kutyáinkat. Nem kell a kiskutyád miatt

aggódnod. Nem fogom megenni vacsorára, megígérem.

– Márpedig a feleségem sohasem szegi meg a szavát – jelentette ki Lyon. – Kivéve persze,

ha nagyon megéhezik – tette hozzá, azzal kisietett a szobából magával húzva Christinát is.

Richards ugyancsak tanácstalan képet vágott, amikor Lyon és Christina mosolyogva léptek

be a könyvtárba, mintha a világon semmi gondjuk nem lenne. Viselkedésül sehogyan sem

illett a titokzatos üzenethez, amelyet előző nap kapott tőlük.

– Ezek szerint megoldódott a gondotok? – kérdezte Lyont üdvözlés helyett.

– Nem, még mindig szükségünk van a segítségedre – mondta Lyon gyorsan kijózanodva. –

Mennyire vagy fáradt, Richards? Mit szólnál hozzá, ha ismét kilovagolnánk?

– Hová?

– Acton gróf birtokára.

– Az jó négyórányi lovaglásra van, nem?

– Londontól – emlékeztette Lyon. – Innen csak két óra út.

– Ki lakik most ott?

– Senki. Úgy tájékoztattak, hogy a házat bedeszkázták.

Richards Christinához fordult.

– Szívesen meginnék egy csésze teát, kedvesem. Teljesen kiszáradtam – tette hozzá. –

Hajnalban indultam, és nem volt időm reggelizni.

– Azonnal gondoskodom róla, hogy kapjon reggelit – mondta Christina. – Szüksége lesz az

erejére az ön előtt álló feladathoz – tette hozzá, és kisietett a könyvtárból.

Richards becsukta az ajtót, és Lyonhöz fordult.

– Azért küldtem ki a feleségedet, hogy négyszemközt beszélhessünk.

– Nincsenek titkaim Christina előtt.

– Félreértettél. Amit mondani akarok, nem titok, de minden bizonnyal felzaklatja a

feleségedet. Arra gondoltam, talán várni akarsz, amíg visszatérünk a titokzatos kiruccanásról,

és csak utána mondod meg neki. Stalinsky báró visszatért. Tegnap érkezett. Azonnal ide akart

jönni, hogy találkozzon a lányával. Amikor értesültem a szándékáról, azt mondtam neki, hogy

távoli rokonokhoz utaztatok látogatóba északra, és csak holnapután tértek vissza Londonba.

Remélem, helyesen cselekedtem, Lyon. Rögtönöznöm kellett.

– Jól tetted. Hol szállt meg a báró?

– Porteréknél. Szerda este fogadást adnak a tiszteletére. A báró azt reméli, hogy ott

találkozik a lányával.

Lyon felsóhajtott.

– Ezt nem lehet elkerülni – morogta.

– Christina még mindig azt hiszi, hogy az apja meg akarja ölni?

– Azt tervezi, hogy csapdába csalja a bárót, így akarja rávenni, hogy megpróbálja.

– Mikor magyarázod el végre, mi folyik itt? – követelte Richards.

– Az Acton birtok felé vezető úton – ígért Lyon. – Rhone is velünk jön. Hármunknak biztos

nem fog sokáig tartani.

– Mi lesz a feladat?

– Fel kell ásni a rózsakertet.

Lyon, Richards és Rhone csak késő délután tért vissza Lyonwoodba. Hangulatuk éppoly

sötét volt, mint az időjárás.

Christina éppen akkor lépett be a hátsó ajtón, amikor a három elázott férfi besietett a

főbejáraton. Az előcsarnokban találkoztak. Lyon bőrig volt ázva, és amikor meglátta, hogy

felesége hasonló állapotban van, elégedetlenül csóválta a fejét. Hajából esőcseppek

záporoztak szerteszét.

– Úgy festesz, mint egy ázott macska – morogta oda Christinának. Nagy nehezen kihámozta

magát nedves kabátjából, közben feleségét bámulta. Az asszony burgundi vörös ruhája

szemérmetlenül tapadt testére. Csapzott haja arcába hullt.

Brown felkísérte Richardsot és Rhone-t a lépcsőn. Lyon eltakarta előlük feleségét. Amikor

barátai felértek az emeletre, Lyon Christinára támadt.

– Mi a csudát csináltál odakint?

– Nem kell üvöltöznöd velem! – kiabálta az asszony. – Megtaláltad a…

– Van fogalmad arról, hány átkozott rózsabokor van abban a kertben? Nincs? – ordította

Lyon, amikor felesége megrázta a fejét. – A nagyapád a rózsák megszállottja lehetett. Több

száz tő van ott.

– Jóságos isten! Ezek szerint nem jártatok sikerrel? Veletek kellett volna mennem.

Segíthettem volna.

– Christina, tudsz róla, hogy kiabálsz? – csitította Lyon. – Megtaláltam a dobozt. Nyugodj

meg!

– Nem is kiabálok – jelentette ki az asszony, és hátrarázta nedves fürtjeit. – Nem igazán

tudok most együtt érezni veled. Elvesztettem azt az átkozott kutyát.

– Micsoda?

– Elvesztettem azt az átkozott kutyát – ismételte Christina, és nyugalmat erőltetett magára. –

Úgy tűnik, mindkettőnknek rossz napja van. Csókolj meg, Lyon! Aztán vedd vissza a

kabátodat, és segíts megkeresni Diana kiskutyáját!

– Megőrültél? Nem mehetsz újra ki ebben a szakadó esőben, és kész!

Christina megragadta Lyon lucskos ingét, keményen szájon csókolta férjét, aztán sarkon

fordult, és kifelé indult.

– Meg kell találnom azt a kutyát. Diana odafent van, és azon győzködi magát, hogy

elhiggye, nem ettem meg azt az ostoba állatot – morogta az asszony.

Lyon nevetése állította meg. Christina hátrafordult, és szúrós pillantást vetett férjére.

– Édesem, Diana nem hiheti komolyan, hogy képes lennél rá.

– Nem kellett volna viccelődnöm – ismerte be. – Mondtam neki, hogy csak tréfáltam, de

attól tartok, nem hisz nekem. Engem láttak utoljára a kutyával. Hallottam, amint Diana

többször is megemlítette ezt a szomorú tényt Harriett néninek. Lyon, csak elengedtem a

kutyust, hadd futkározzon egy kicsit. Szegény jószág olyan nyomorultul festett kikötve. Aztán

űzőbe vett egy nyulat, és a nap hátralevő részét azzal töltöttem, hogy őt kerestem.

Rhone letocsogott a lépcsőn. Halk átkozódása magára vonta Christina figyelmét. Anélkül,

hogy hozzájuk szólt volna, a férfi kinyitotta a bejárati ajtót és kiment. Az ajtón keresztül is

hallották, amint a kutyának fütyül.

– Látod? Rhone segít megkeresni a kutyát – mondta Christina.

– Azt kell tennie, mivel azt akarja, hogy Diana boldog legyen – jegyezte meg Lyon. – S

mivel én meg azt akarom, hogy te boldog légy, ezért, de csakis ezért, hajlandó vagyok

teljesíteni a kérésed. Érted? – morogta, majd kivágta az ajtót, és ő is kiment.

Christina nem nevetett addig, míg a bejárati ajtó be nem csukódott a férfi mögött. Tudta, ha

Lyon meghallaná, bosszankodása igazi haraggá fajulna.

Lyon egy órával később találta meg a neveletlen kiskutyát az istálló eresze alatt

összegömbölyödve.

Miután Lyon megszárítkozott és felmelegedett, hangulata is megjavult. A kellemes vacsora

után Rhone-nal és Richardsszal együtt a könyvtárszobába vonult, hogy megigyanak néhány

pohárka konyakot. Christina hálás volt a magányért. Nem érezte valami jól magát. Kihányta a

finom vacsorát, és még mindig háborgott a gyomra.

Lyon éjfél körül jött fel a szobájukba. Christinát az ágy közepén kuporogva találta, amint rá

vár.

– Azt hittem, már rég alszol – mondta, és vetkőzni kezdett.

Christina rámosolygott.

– És elmulasszam, ahogy a jóképű férjem vetkőzik? Soha. Lyon, nem hiszem, hogy valaha

is hozzászokom a látványodhoz.

A férfi öntelt mosolyából nem volt nehéz kitalálni, hogy tetszett neki a bók.

– Mutatok valamit, ami még szebb látvány – évődött az asszonnyal. Odasétált a

kandallóhoz, a párkányról levett egy lakkozott, fekete ládikót, és az ágyhoz vitte. – Átraktam

a drágaköveket a régi dobozból ebbe. Ez jobb állapotban van.

Christina megvárta, míg Lyon mellételepszik, csak azután nyitotta ki a dobozt. A köveket

kis szövetdarabba burkolták. Az asszony habozva nézte. Nem akarózott levenni a kendőt, és

megnézni a drágaköveket.

Lyon nem értette felesége tétovázását. Ő maga bontotta ki a ruhadarabot, aztán kiöntötte az

ékköveket. A szivárvány minden színében ragyogtak a zafírok, rubinok és gyémántok. Húsz

követ számláltak össze, és nyilvánvaló volt, hogy az árukból még egy nagyétkű ember is egy

életen át jóllakott volna.

Lyont meghökkentette, hogy feleségére szemmel láthatóan nem hatott a látvány.

– Édesem, van fogalmad arról, mennyit érnek ezek a kövek?

– Ó igen, Lyon, nagyon is. Az anyám az életével fizetett értük. Kérlek, vidd őket a szemem

elől! Nem akarom látni egyiket sem. Szerintem, borzasztó rondák.

Lyon megcsókolta Christinát, mielőtt teljesítette a kérését. Amikor visszafeküdt az ágyba,

magához ölelte az asszonyt. Egy pillanatig fontolóra vette, hogy elmondja neki, Stalinsky

báró Londonban van, de aztán meggondolta magát. Úgy vélte, Christina ráér reggel is

megtudni a rossz hírt.

Tudta, felesége azt hiszi, több idejük van a terv életbe lépése előtt. A születésnapja már két

hete elmúlt, és magában arra jutott, hogy apját biztos az üzleti ügyei tartják távol Angliától.

Lyon elfújta a gyertyákat, és lehunyta a szemét. Nem is emlékezett rá, mikor volt utoljára

ennyire fáradt. Már majdnem elaludt, amikor Christina oldalba bökte.

– Lyon, megígérnél nekem valamit?

– Bármit, szerelmem.

– Soha ne adj nekem ékszereket!

Lyon felsóhajtott Christina indulatossága hallatán.

– Megígérem.

– Köszönöm, Lyon.

– Christina!

– Igen?

– Ígérd meg, hogy örökké szeretni fogsz!

– Megígérem.

Lyon hallotta felesége hangján, hogy mosolyog, és hirtelen úgy találta, nem is annyira

fáradt, mint gondolta.

– Mondd, hogy szeretsz!

– Én oroszlánom, szeretlek és örökké szeretni foglak, amíg csak élek.

– Férfi nem is kívánhat ennél többet – mondta Lyon, és maga felé fordította asszonyát.

Először úgy gondolta, gyengéden szerelmeskedik majd feleségével, de a teljes kielégülésig

tartó, vad és szenvedélyes közösülés lett a vége a szép tervnek. A takarók és párnák a földön

hevertek. Christina úgy aludt el, hogy Lyon szolgált takaróul. Lyont olyan elégedettség

töltötte el, hogy nem volt kedve elaludni. Élvezni akarta a pillanatot, mert valahol a szíve

mélyén érezte, hogy ez az utolsó nyugodt éjszaka a vihar kitörése előtt.

T I Z E N H E T E D I K F E J E Z E T

Bocsásd meg, amiért ilyen sokáig nem írtam a naplómba. Elégedett voltam, és nem

akartam a múltra emlékezni. De most arra készülünk, hogy elhagyjuk biztonságos

menedékünket, és hosszú hónapig nem fogok hozzád beszélni a napló lapjain

keresztül. Addig, amíg le nem telepszünk valahol. Azt tervezem, hogy csatlakozom egy

másik szekérkaravánhoz. A nyugatra vezető út tele van telepesekkel. Az alattunk

húzódó völgy az egyetlen ösvény, amelyen át fel tudnak jutni a hegyekbe. Biztos lesz

valaki köztük, aki megszán minket, és felajánlja a segítségét.

Csak a képzeletem sugallja, hogy mégis túlélhetjük ezt te meg én?

Ezt a bejegyzést egy kéréssel fejezem be, Christina. Könyörgöm, ígérd meg nekem,

drága gyermekem, ha valaha kezedbe jut ez a napló, szeretettel gondolsz majd rám.

Ne feledd, Christina, soha ne felejtsd el, hogy mennyire szerettelek!

Naplóbejegyzés

1796. május 20.

Elérkezett az idő, hogy szembenézzen a sakállal. Christina ideges volt, de közel sem

annyira, mint férje. Lyon zord arccal nézett maga elé. Néma csendben tették meg az utat

londoni házuktól Porterékhoz. Amikor úti céljukhoz értek, úgy tűnt, Lyon vonakodik

kiengedni hitvesét a hintóból.

– Édesem, biztos, hogy jól vagy?

Christina férjére mosolygott.

– Biztos.

– Istenem, bárcsak távol tudnálak tartani ettől! – suttogta. – Olyan sápadtnak tűnsz.

– Inkább az új ruhámat kellene megdicsérned, Lyon. Te választottad az anyagot, emlékszel?

– kérdezte, és kinyitotta az ajtót.

– Már mondtam, hogy gyönyörű vagy – mormolta a férfi.

Végül kiszállt a hintóból, és feleségét is kisegítette. Arra gondolt, milyen szép az asszony.

Királykék bársonyruhát viselt, aranyló fürtjeit széles kék bársonyszalaggal fogta össze.

– Te is nagyon fess vagy – dicsérte meg férjét, és lesöpört egy porszemet a férfi fekete

kabátjáról.

Lyon felesége vállára igazította a ruhával megegyező színű köpenyt, közben a fejét csóválta.

– Ezt szándékosan csinálod. Ne próbálj megnyugtatni! Úgysem sikerül.

– Ugye szeretsz aggódni, férjuram?

Lyon válaszra sem méltatta.

– Ígérd meg újra! – követelte.

– Egy tapodtat sem mozdulok mellőled – ismételte meg Christina ígéretét vagy tizedjére. –

Bármi történjék is, végig melletted maradok.

Lyon bólintott. Kézen fogta hitvesét, és nekivágott a lépcsőnek.

– Te nem is félsz igazán, ugye, kedvesem?

– Csak egy kicsit – ismerte be a fiatalasszony. – Richards biztosított róla, hogy az igazság

Angliában ugyanúgy működik, mint a dakotáknál. Remélem, hogy igaza lesz, Lyon, különben

magunknak kell kezünkbe vennünk a dolgot. – Christina hangja megkeményedett. – Kopogj

be, Lyon! Legyünk túl ezen az örömteli viszontlátás komédián.

Richards az előtérben várta őket. Christinát meglepte a lelkes fogadtatás. Lyon is elvesztette

zord arckifejezését. Úgy viselkedett, mintha időtlen idők óta nem látta volna barátját, és

pontosan az volt a cél, hogy ez elhitessék mindenkivel.

Miután üdvözölték házigazdájukat – egy savanyú képű, pocakos férfiút –, Christina

megkérdezte, hogy Stalinsky báró a szalonban van-e.

– El tudom képzelni, mennyire vágyik rá, hogy találkozzon az apjával – jelentette ki Porter

izgatottan. – Még az emeleten van, de egy-két percen belül biztosan csatlakozik hozzánk. A

lehető legkevesebb vendéget hívtam meg, kedvesem, hogy tudjon beszélgetni az apjával.

Bizonyára rengeteg mondanivalójuk van egymás számára.

Lyon lesegítette Christina köpenyét, és átadta a mellettük várakozó inasnak. Aztán szólt

Porternek, hogy a szalonban várják meg a bárót.

Lyon rákulcsolta ujjait felesége jéghideg kezére. Érezte, hogy remeg. Bár a mosoly egy

pillanatra sem hervadt le az arcáról, de a kísértés, hogy hazavigye Christinát, és egyedül

nézzen szembe a báróval, majdnem erősebbnek bizonyult.

A dakotáknak igazuk van, gondolta Lyon. Christina szerint náluk egy szóbeli sértés is elég a

nyílt kihíváshoz. Aztán harc következett, életre-halálra. Az igazság gyorsan

győzedelmeskedik. Lehetséges ugyan, hogy kissé barbár a rendszer, de Lyonnek tetszett az

egyszerűsége.

Csak tizennyolc vendég volt a szalonban. Lyon megszámolta őket, míg Christina hosszas

beszélgetésbe merült a ház úrnőjével. Bár felesége mellette állt, a márki nem fordított

különösebb figyelmet a két nő beszélgetésére. Richards lépett hozzájuk, és Lyon megpróbált

érdeklődést tettetni barátja az időjárás változékonyságáról szóló eszmefuttatásának.

Amikor Lady Porter elment, Christina Richardshoz fordult.

– Tudta, hogy a házigazdánk korábban a kormánynak dolgozott ugyanúgy, mint ön?

– Igen.

A fiatalasszony várta, hogy többet mondjon, majd nem is titkolta bosszúságát, amikor rájött,

hogy nem számíthat további magyarázatra.

– Lyon, Lady Porter nyilván erősen túlzott, amikor férje szerepéről beszélt, mégis említett

egy igen érdekes dolgot.

– Mi volt az, kedvesem?

– Igazi pletykafészek az a nő – kezdte Christina. – Amikor látta, Richards hogyan üdvözöl

téged, azzal kérkedett, hogy férje fiatalkorában ugyanolyan kegyben volt, mint te. Amikor

megkérdeztem, miért vonult vissza Mr. Porter, azt mondta, hogy nem ismeri ugyan a

részleteket, de úgy tudja, férje utolsó megbízatása megkeserítette őt. Úgy tűnik, olyan

feladatot kapott, amely egy jó barátjának kellemetlenséget okozott. Igen, pontosan ezt a szót

használta: kellemetlenség.

– Kellemetlenség? Nem értem. Te érted, Richards? – kérdezte Lyon.

Richards fürkészőn nézte a fiatalasszonyt.

– Önből kiváló ügynök válna, Christina. Néhány perc alatt kiszimatolta azt, amiről nekem

több órás nyomozással kellett megbizonyosodnom.

– Lyon, kitalálod, hogy hívják Porter jó barátját? – kérdezte Christina.

– Stalinsky.

– A tévedés nem Porter bűne volt. Az ő egyetlen bűne az volt, hogy a báróval barátkozott.

Megbízott benne… ami azt illeti, még mindig bízik benne. Ne feledje, a báró Porterék

vendége. Azt hiszem, ha megismeri a bárót, ön is gyorsan rá fog jönni, hogy milyen könnyen

elnyeri az emberek bizalmát.

– Az angol mérce szerint talán – felelte Christina. – De nem az enyém szerint. A jó modor

és a kellemes külső gyakran sötét lelket takar. Még mindig nincs meggyőződve arról, hogy

Lyonnek és nekem igazam van a báróval kapcsolatban?

– Ó, dehogynem. A bíróság azonban talán másként látja majd a dolgot, ezért megkerüljük a

törvényt. Vannak, akik azt iszik, hogy Jessica őrült volt. Az, hogy az édesanyja fantáziált…

– A báró jobb szemén lévő seb is csak a fantázia szüleménye lenne? Anyám vágta meg,

amikor a báró megpróbálta megölni. Azt is csak képzelte volna, hogy elvágják a barátai

torkát? Vagy hogy ellopta a drágaköveket, és elásta a rózsák alá? Ön is látta a köveket,

Richards. Vagy csak képzelődött?

Richards Christinára mosolygott.

– Önnek tényleg velünk kellene dolgoznia – mondta válaszul az asszony kihívó kérdéseire.

– Nos, engedje meg, hogy megcáfoljam az érveit. Először, a báró tanúkat tud állítani, akik

igazolják, hogy más módon szerezte a sérülését. Másodszor, egyedül Jessica látta, hogy a báró

megöli azt a házaspárt, senki más a napló tanúsága szerint. Lehetetlen lenne bárkit felkutatni a

szekérkaraván utasai közül, akik elmondhatnák, hogyan haltak meg azok az emberek.

Harmadszor, a drágakövekkel kapcsolatban nem lenne semmilyen vita, de – folytatta suttogva

–, csak Jessica állítja, hogy a férje törvénytelen módon meg akarta tartani azokat a köveket.

Ne feledje, Stalinsky volt a király, és az ékkövek a kincstára részét képezték. És végül, az,

hogy kegyetlen zsarnok volt, nem sokat számítana, ha bíróság elé vinnénk az ügyet. A báró

tanúk egész sorát vonultatná fel, akik bizonyságot tennének arról, milyen kegyes is volt ő az

alattvalóihoz.

– Nekem be fogja vallani a bűneit – suttogta Christina.

– A férje és én kiderítjük az igazságot az apja vallomásával, vagy anélkül.

– Christina, az apád éppen most lépett be a szalonba – jelentette be Lyon széles mosollyal

az arcán, de szorítása erősödött felesége vállán.

Elérkezett hát a pillanat… és vele együtt a harag újabb hulláma is. Christina mosolyt

kényszerített arcára, elfordult férjétől, és elindult az ajtónál várakozó férfi felé.

Elég volt ránéznie apjára, hogy megértse, miért tartják vonzónak. Stalinsky báró olyan férfi

volt, aki figyelmet követelt, ahol csak megjelent. A kor nem hagyott rajta nyomot. Bár

halántéka deres volt, haja még nem őszült meg. Nem eresztett pocakot, és válla sem görnyedt

meg. Magas, vékony, szálfaegyenes alakja tekintélyt parancsolt. Mégis a ragyogó kék szem –

ugyanolyan ragyogó kék, mint az övé – és az átható tekintet volt az, amely felkeltette az

emberek figyelmét. Christina sajnálta, hogy a külsejük ennyire hasonlít egymásra.

A báró mosolyogva várta. Nem is titkolta a szemében gyülekező örömkönnyeket, és

kétségtelen, hogy a szobában mindenki látta a bal orcáján megjelenő gödröcskét.

Christina a jobb szeme alatt húzódó vágásra összpontosított.

Egy lépésre a bárótól megállt, és pukedlizett előtte. Közben végig azon imádkozott, hogy a

hangja el ne árulja.

Tudta, meg kell engednie, hogy a férfi megölelje. A gondolattól borsózott a bőre. A

szalonban lévő összes vendég őket nézte. Christina egyetlen pillanatra sem vette le tekintetét a

sakálról, bár rosszul volt attól, hogy valószínűleg mindenki mosolyogva nézi apa és lánya

egymásra találását.

Christinának úgy tűnt, nagyon sokáig nézték egymás, mielőtt bármelyikük megszólalt

volna. Érezte, hogy Lyon ott áll mellette, és amikor férje megfogta a kezét, Christina

visszanyerte lélekjelenlétét. Erőt akar adni neki, gondolta.

– Jó estét, apám. Örülök, hogy végre találkoztunk.

Úgy tűnt, Stalinsky báró is magához tér bénultságából. Kinyújtotta kezét, és megfogta

Christina vállát.

– Végtelenül boldog vagyok, hogy megismerhetlek, Christina. Cserbenhagynak a szavak.

Az a sok hosszú, elvesztegetett év… – suttogta, és egy könnycsepp gördült le arcán.

Christina kihúzta kezét Lyon szorításából, és ujjával letörölte a könnycseppet. A teremben

lévők egy emberként sóhajtottak fel örömükben a mozdulat láttán. Christina engedte, hogy

apja megölelje.

– Azt hittem, halott vagy, lányom – vallotta be a báró. – El tudod képzelni, mennyire boldog

vagyok, hogy visszakaptalak, gyermekem?

Christina egyetlen pillanatra sem hagyta abba a mosolygást. Az erőlködéstől azonban

felfordult a gyomra. Lassan elhúzódott apjától, és ismét Lyon mellé lépett.

– Már férjes asszony vagyok, apám – jelentette ki, majd gyorsan bemutatta Lyont, közben

azon imádkozott, hogy férje vegye át egy-két percre a beszélgetés irányítását. Szüksége volt

egy lélegzetvételnyi pihenőre.

– El sem tudja képzelni a meglepetésünket, amikor megtudtuk, hogy életben van, báró –

vetette közbe Lyon. Hangja lelkes volt, mint egy iskolásfiúé. Lyon addig csevegett apósával,

míg a vendégek – Porterékkel az élen – oda nem gyűltek, hogy kifejezzék jó kívánságaikat.

Christina jól játszotta a szerepét. Mosolygott és nevetett, valahányszor úgy kívánta a

helyzet. Csak azért volt képes elviselni a helyzetet, mert Lyon végig ott állt mellette. Eltelt

egy óra, aztán még egy, mire Christina és Lyon magára maradhatott Stalinskyvel néhány

percre.

– Apa, hogy szerezted azt a sebet a szemed alá? – kérdezte Christina enyhe érdeklődést

színlelve.

– Gyerekkori baleset – felelte mosolyogva a báró. – Leestem a lóról.

– Szerencséje volt – jegyezte meg Lyon. – Elveszíthette volna a szeme világát.

A báró biccentett.

– Én is épp a te sebhelyeden gondolkoztam, Lyon. Hogyan kaptad?

– Egy kocsmai verekedésben – mondta Lyon. – Az volt az első kalandom férfiként – tette

hozzá vigyorogva.

Hazugságért hazugságot, gondolta Christina.

Lyon gyengéden megszorította felesége vállát. Christina felismerte a jelzést.

– Apám, annyi mindent szeretnék még kérdezni tőled, és biztos vagyok benne, hogy neked

is rengeteg kérdésed van. Megengedi a programod, hogy holnap velünk ebédelj?

– Szívesen, lányom – felelte a báró. – Lányom! Milyen csodálatos ez a szó!

– Sokáig marad Londonban, báró? – kérdezte Lyon.

– Nincs más tervem.

– Örülök, hogy ezt hallom – vetette közbe Christina, remélve, hogy elég lelkes a hangja. –

Már küldtem üzenetet a nevelőapámnak. Mihelyt megkapja a levelemet, vissza fog térni

Skóciából, és akkor le kell ülnöd vele beszélgetni, hogy megnyugtasd.

– Nevelőapa? – csodálkozott a báró. – A grófnő semmiféle nevelőapát nem említett,

Christina. Velem azt akarta elhitetni… – Stalinsky megköszörülte a torkát, mielőtt folytatta

volna. – Különös egy történet, és ha valaki rád néz, az nyilván egy szavát sem hiszi… mesélj

a nevelőapádról! Mi nyugtalanítja?

– Apám, előbb ki kell elégítened a kíváncsiságomat – kérlelte Christina, és hangjában

nevetés bujkált. – Mit mondott neked az a szörnyű öregasszony?

– Igen – sóhajtott a báró. – Patricia valóban szörnyű nő – mondta szinte szórakozottan.

– Csak nem elpirultál, apám?

– De attól tartok, igen, lányom. Tudod, csak most jöttem rá, milyen naiv voltam. Elhittem a

nagynénéd minden szavát.

– Az én kíváncsiságomat is sikerült felkeltenie – szólalt meg Lyon. – A grófnő nagyon

haragszik Christinára. Ellenezte a házasságunkat a feleségem öröksége miatt. Úgy tűnt, a

grófnő azt hitte, ráteheti a pénzre a kezét – magyarázta. – Elmondaná, mit mesélt önnek?

– A bolondját járatta velem – mondta a báró a fejét csóválva. – Azt állította, hogy Christinát

vademberek nevelték fel.

– Vademberek? – kérdezte Christina döbbenetet színlelve.

– Amerikai indiánok – pontosított a báró.

Christina és Lyon egymásra néztek, majd ismét a báróra, aztán egyszerre tört ki belőlük a

nevetés. Stalinsky csatlakozott hozzájuk.

– Milyen naiv voltam, hogy elhittem ezt az ostoba históriát – mondta a kacagástól elfúló

hangon. – De évekkel ezelőtt azt hallottam a grófnőtől, hogy Jessica a kisbabájával együtt

csatlakozott egy szekérkaravánhoz, amely a vadonba tartott.

– Valóban ezt tette – ismerte el Christina. – És azon az úton találkozott Terrance

MacFinley-vel. MacFinley lett a védelmezője – tette hozzá gyengéd mosollyal. – Terrance

nem tudta, hogy az anyám férjnél van, mert Jessica mindenkinek azt mondta, hogy meghaltál.

Az anyám nem volt egészen… épelméjű. – Christina elhallgatott. Belülről majd szétvetette a

méreg, amikor a báró rábólintott szavaira. – Terrance jó ember volt. Sokat mesélt nekem az

anyámról.

– De mit akartál azzal mondani, hogy meg kell nyugtatnom a nevelőapádat?

– Ó, csak egy apróság – legyintett Christina. – Jessica meghalt, amikor egészen kisbaba

voltam. Terrance magánál tartott. Anyám egy világos pillanatában megígértette vele, hogy

gondot visel rám, amíg elég idős nem leszek ahhoz, hogy visszatérjek Angliába.

– Hogyan halt meg? – kérdezte érzelmektől fűtött hangon a báró. Szemében ismét könnyek

gyülekeztek. – Szerettem anyádat. Magamat okolom a haláláért. Észre kellett volna vennem a

jeleket.

– Milyen jeleket?

– Azokat, amelyek arra utaltak, hogy kezd elborulni az elméje – magyarázta a báró. –

Mindentől megijedt. Azt hiszem az volt az utolsó csepp a pohárban, amikor rájött, hogy

gyereket vár. Ez mintha átlökte volna azon a vékony határon, amely a józan észt elválasztja az

őrültségtől. Elszökött tőlem.

– Utánamentél, apám?

– Nem azonnal – ismerte be a báró. – A királyságom ügyei teljesen lefoglaltak akkoriban.

Három héttel később lemondtam a trónról, és visszajöttem Angliába. Biztos voltam benne,

hogy a feleségemet az apjánál találom. De amikor megérkeztem Acton grófjához, azt kellett

hallanom, hogy Jessica ismét megszökött. A gyarmatokra indult. Azt hittem, az Amerikában

élő nővéréhez ment, ezért én is átkeltem az óceánon.

– Anya lázban halt meg – mondta Christina.

– Remélem, nem szenvedett sokat.

– Szörnyű lehetett önnek, hogy hiába kereste a szeretett asszonyt – jegyezte meg Lyon.

– Igen, borzasztó időszak volt. De mindez már a múlté. Alig várom, hogy ezzel a Terrance-

szel beszélhessek. Mennyi ideig éltek együtt?

– Nem tudom pontosan – felelte Christina. – Egyik éjszaka, amikor a szekérkaraván a

Fekete-hegység alatti völgyben táborozott, Jessica egy rabló motozására ébredt. A házaspárt,

akivel egy szekéren utazott, meggyilkolta a gonosztevő. Jessica a fejébe vette, hogy te voltál

az, apa, és őt üldözted.

Christina elhallgatott egy pillanatra, és megcsóválta a fejét.

– Felkapott és a hegyekbe menekült velem. MacFinley látta őt elmenni, és mivel szerelmes

volt belé, utána eredt. Őszinte leszek hozzád, apám. Nem értem, Terrance hogyan szerethette

anyámat. Abból, amit nekem mesélt, szerintem inkább sajnálta.

– Úgy tűnik, ez a MacFinley tiszteletreméltó ember – jegyezte meg a báró. – Alig várom,

hogy találkozzam vele, és megköszönjem, amit értetek tett. Legalább megkönnyítette Jessica

életének utolsó óráit. Mert ugye így volt?

Christina bólintott.

– Igen, bár azt hiszem, Jessica valójában nem is fogta fel, hogy Terrance ott van mellette. A

nevelőapám azt mesélte, ideje nagy részét azzal töltötte, hogy engem védelmezzen anyámtól.

A végén már annyira elborult az elméje, hogy nem is emlékezett, van egy gyereke. Másról

sem beszélt, csak valami bűnről, amit a falból lopott ki.

Christina ismét elhallgatott, kíváncsian várva a báró reagálást. Stalinsky arcán csupán zavar

látszott. Egy hosszú percig nem szólt egy szót sem.

– Ennek valóban nincs semmi értelme. Valami bűn a falból?

– Terrance sem értette. Azt mondta, megpróbált áthatolni az őrültség ködén, és beszélgetni

anyámmal, de ő egyre csak a magáét hajtogatta a bűn elvételéről és elásásáról. Tragikus vég

egy ember számára, nem gondolod?

– Ne beszéljünk erről többet! – vetette közbe Lyon. – A ma este a találkozás öröméé kell,

hogy legyen.

– Igazad van, férjuram. Apám, mesélned kell az elmúlt évekről! Mi történt veled és…

– Várj! – vágott közbe Stalinsky élesen, de rögtön gyengédebbre fogta hangját, és szélesen

Christinára mosolygott. – Az én kíváncsiságom még mindig nincs kielégítve –

magyarázkodott. – Megmondta anyád Terrance-nek, hová temette el azt a bűnt?

– A vörös rózsák alá az apja vidéki birtokán – válaszolta Christina, és szándékolt

közönyösséggel megrántotta a vállát. – Vörös rózsák, na igen. Szegény asszony. Minden este

imádkozom a lelkéért.

– Én is imádkozom az én Jessicámért – mondta a báró.

– Terrance történetesen látta a férfit, amint Jessicáék szekere felé osont – jegyezte meg

Lyon, majd figyelte, milyen hatással lesz a hazugság a báróra. Nem kellett sokáig várnia.

– Úgy érted, látta a rablót?

Stalinskynek arcizma sem rándult. Christina elkeseredve látta, hogy apját nem sikerült

kizökkenteniük nyugalmából.

– Igen, és magát vádolja, amiért azt hitte, valamelyik őrtársa az. Terrance csak utólag

csatlakozott a szekérkaravánhoz, és nem ismert még mindenkit. Mindenesetre esküszik, hogy

sohasem fogja elfelejteni annak az embernek az arcát – mondta Christina, és Jessica naplója

alapján sebtében leírta, milyen öltözékben volt a rabló.

A bárón továbbra sem látszódott, hogy nyugtalanítaná valami.

– S bár Terrance tudja, hogy anyám őrült volt, a fejében mégis ott motoszkált a gondolat, mi

van, ha mégis te voltál a rabló. Látod, erre gondoltam, amikor azt mondtam, hogy te

megnyugtathatnád.

– Holnap mindkettőtöknek lesz alkalma, hogy elmesélje, mi minden történt vele az elmúlt

évek alatt – jegyezte meg Lyon. Érezte felesége remegését, és tudta, mielőbb el kell

távolítania a báró közeléből.

Teremtőm, hogy milyen büszke volt a feleségére! Christina egész este remekül játszotta a

szerepét. Szembenézett a sakállal anélkül, hogy a legcsekélyebb félelmet mutatta volna.

– Nem harapnánk valamit? – javasolta Lyon.

– De igen – biccentett a báró.

Christina Lyonnel és apjával az oldalán átsétált az ebédlőbe. Kettejük között ült le, és

puncsot kortyolgatott. Enni nem kívánt, de apja merőn figyelte, ezért leerőltetett egy-két

falatot abból, amit Lyon elé tett a tányérra.

– Hol nevelkedtél, Christina? A viselkedésed kifogástalan – jelentette ki a báró. – Nem

hiszem, hogy ezt is Terrance MacFinley-nek köszönhetnéd – tette hozzá csipkelődve.

– Köszönöm a bókot – mosolygott apjára Christina, de keze közben Lyon combját szorította

az asztal alatt. MacFinley és jó barátja, Deavenrue neveltek hétéves koromig, aztán beadtak

egy dél-franciaországi zárdába. A nővérek tanítottak illemre – tette hozzá.

– Ezek szerint Deavenrue mégiscsak létezik – jegyezte meg a báró. – A grófnő azt mondta,

ő egy misszionárius, aki veled élt az indiánok között.

– Deavenrue valóban hittérítő volt egy rövid ideig, és kiváló tanár is. Amikor Bostonban

tartózkodtam, gyakran meglátogatott a nagynénémnél. A grófnő nem kedvelte. A csirkefogó

biztos azért mondta a nénikémnek, hogy az indiánok között nevelkedtem, mert bosszantani

akarta – tette hozzá Christina, és jót nevetett. – Nagyon is Deavenrue-re vallana az ilyesmi.

Egészen különös humorérzéke van.

Lyon megfogta Christina kezét. Az asszony körme a nadrág szövetén át a combjába vájt.

Lyon összefonta ujjaikat, majd bátorítón megszorította felesége kezét. Alig várta, hogy kívül

tudja Christinát a Porter-házból, ám tudta, meg kell várnia, míg a végső hazugság is

elhangzik.

Christina nem bírta tovább a színlelést.

– Apám, az est izgalmai kimerítettek. Remélem, nem haragszol, ha most hazamegyek.

Holnap szólok a szakácsnak, hogy különleges ebédet készítsen, csak nekünk hármunknak. Az

egész délutánt együtt fogjuk tölteni. És természetesen MacFinley is itt lesz két-három napon

belül. Akkor ismét össze kell majd jönnünk.

– Már két nap múlva? – kérdezte a báró.

– Igen – válaszolta Lyon a felesége helyett. – Terrance a határ közelében lakik –

magyarázta. – Már biztos megkapta Christina üzenetét, és úton van London felé, miközben mi

itt beszélgetünk.

– Lyon, Terrance nem tud éjszaka utazni – mondta Christina. – Készen állsz arra, hogy

hazavigyél, férjuram? Borzasztóan fáradt vagyok – tette hozzá szempilláját megrebbentve.

Néhány perccel később már el is búcsúztak. Christinának még egy ölelést el kellett viselnie

apjától.

Lyon ölébe vette feleségét, amikor újra kettesben voltak a kocsiban. El akarta neki mondani,

mennyire szereti, és hogy milyen bátran viselkedett, de alig fordult be a hintó a sarkon,

Christina felpattant férje öléből, és könyörögni kezdett, hogy állítsa meg a kocsit.

Lyon nem értette mindaddig, míg az asszony öklendezni nem kezdett. Akkor kikiáltott a

kocsisnak, majd egy szempillantás alatt kinyitotta az ajtót. Teljesen tehetetlennek érezte

magát, míg feleségét a vállánál fogva tartotta. Christina kihányta a vacsoráját, közben

vigasztalanul zokogott. Amikor befejezte, Lyon ismét átkarolta, és szorosan magához ölelve,

gyengéd, szerelmes szavakkal vigasztalta. Nem beszélt a báróról. Christina így is eleget

szenvedett már aznap este, és isten a tudója, a java még hátravolt.

Stalinsky báró néhány perccel pirkadat előtt hagyta el a Porter-házat. Lyont kevesebb mint

negyedóra alatt értesítették a báró távozásáról. Richards őrszemet állított a Porter-házhoz,

mivel biztosra vette, Stalinsky nem fogja vesztegetni az időt, és nyomban az Acton-birtokra

siet, hogy kiássa a kincset.

Christina remekül adta elő a hazugságokat. Lyon büszke volt rá, bár a dicsérethez

hozzáfűzte azon reményét is, hogy amint ennek az ügynek vége lesz, az asszonynak soha

többé ne kelljen hazudnia.

Stalinsky jó volt ebben a halálos játékban. Sem Christina, sem Lyon nem vett észre

semmilyen árulkodó jelet a báró arcán, amikor MacFinley került szóba. Még akkor sem

rebbent a szeme sem, amikor Christina megemlítette, hogy nevelőapja látta a férfit, aki

megölte Jessica barátait.

Persze MacFinley sohasem létezett, de Christina gördülékeny stílusa és őszinte hangja,

ahogy előadta a történetet, meggyőzte a bárót. Olyannyira, hogy hajnalban rohant a birtokra,

hogy kiássa az ékköveket.

A fogadást követő reggelen Lyon üzent a bárónak, hogy a közös ebédet három nappal

későbbre halasztották, mivel Christina megbetegedett. Stalinsky ugyanazzal a hírvivővel

vissza is üzent, hogy reméli, a lánya hamarosan rendbe jön, és neki a későbbi időpont is

tökéletesen megfelel.

Aznap este Richards beugrott barátjához, hogy elmondja, a báró jegyet váltott egy a

Nyugat-Indiákra induló hajóra, amely két nap múlva fut ki a tengerre.

A bárónak egyáltalán nem állt szándékában ismét találkozni lányával. Ennyit az apai

szeretetről, gondolta Lyon.

Gyorsan felöltözött a sötétben. Christinát csak az utolsó pillanatban ébresztette fel, amikor

már nem odázhatta tovább az indulást.

– Édesem, ébredj és adj egy búcsúcsókot! Mennem kell – suttogta, és homlokon csókolta az

asszonyt.

Christina azonnal felébredt.

– Várj meg! – követelte álomittas hangon. Felült az ágyban, de egy elkeseredett nyögéssel

nyomban vissza is hanyatlott. Hányinger környékezte. Érezte, amint a keserű epe felkúszik a

torkán. – Ó istenem, már megint hánynom kell, Lyon!

– Fordulj az oldaladra, édesem! Az tegnap este is segített – emlékeztette a férfi együtt érző

hangon. – Végy egy mély lélegzetet – utasította, miközben a vállát dörzsölgette.

– Most már jobb – suttogta Christina egy-két perccel később.

Lyon leült az ágy szélére.

– Pontosan – mondta.

– Pontosan mi? – kérdezte Christina. Nem merte hangját a suttogásnál erősebbre fogni, mert

félt, hogy ismét rátör a hányinger.

– Pontosan ezért maradsz itthon – jelentette ki Lyon. – Az apáddal való találkozástól lettél

beteg. A fogadás óta kétszer is hánytál.

– Ettől az ostoba ágytól van hányingerem – füllentette az asszony.

Lyon az égre emelte a tekintetét.

– Azt mondtad, a deszkabetét kényelmesebbé tette a matracot – emlékeztette feleségét. –

Nem mész sehova szerelmem, legfeljebb vissza álomországba.

– Azt ígérted, hogy veled mehetek.

– Hazudtam.

– Lyon, én megbíztam benned.

Lyon elmosolyodott felesége sírós hangja hallatán. Annyira szánalmasan csengett!

– Még most is bízol bennem, asszony. Ígérem, megszerzem az apád vallomását.

– A beteg gyomrom csak ürügy, igaz, Lyon? Soha nem gondoltad komolyan, hogy veled

mehetek. Ez az igazság, ugye?

– Igen – ismerte be a férfi. – Sohasem akartalak magammal vinni. Csak nem képzeled, hogy

valaha is ekkora veszélynek tennélek ki? – kérdezte zordan. – Christina, ha bármi történne

veled, az az én életem végét is jelentené. Te vagy a jobbik felem, édesem.

Christina férje felé fordult, hogy Lyon láthassa haragos arcát. Lyon rádöbbent, hogy

gyengéd szavai nem tántorították el az asszonyt, és tudta, új taktikát kell bevetnie.

– Egy dakota harcos magával vinné a feleségét a csatába? Fekete Farkas elvitte volna

Boldogságot?

– Igen.

– Na, most hazudsz – állította Lyon, és összevonta szemöldökét neheztelése jeléül.

Christina elmosolyodott.

– Ha a sérelem Boldogság családját érte volna, Fekete Farkas biztosan magával viszi, hogy

felesége tanúja legyen az igazságtételnek. Lyon, ígéretet tettem apámnak és anyámnak.

– Fekete Farkasnak és Boldogságnak?

Christina bólintott. Lassan felült az ágyban, és örömmel állapította meg, hogy gyomra nem

tiltakozik a mozdulat ellen. Lyon tiltakozásával mit sem törődve letette lábát a padlóra, és

felállt.

– A fenébe, Christina! A feleségem vagy. A te ígéreted az én ígéretem is attól a pillanattól

fogva, hogy összeházasodtunk. Mert hozzám tartozol, ugye?

A férfi hangjában csengő kihívást nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Christina bólintott.

– Az én ízlésemhez képest már túlságosan is úgy beszélsz, mint egy harcos – morogta. –

Szeretném, ha hoznál nekem egy csésze teát, mielőtt elmész. Ez a legkevesebb, amit

megtehetsz értem – tette hozzá.

Lyon győzedelmesen elmosolyodott.

– Magam készítem el – jelentette ki.

Christina megvárta, míg férje elhagyja a szobát. Pillanatok alatt felöltözött, közben többször

is mély levegőt vett, hogy megnyugtassa gyomrát. Amikor Lyon visszatért, feleségét fekete

lovaglóruhában találta. Elmormolt egy halk átkot, majd felsóhajtott, mintegy belenyugodva a

megváltoztathatatlanba.

– Meg kell tennem Jessicáért, Lyon. Kérlek, érts meg!

Lyon zord arccal bólintott.

– Pontosan azt fogod tenni, amit mondok, és akkor, amikor mondom?

– Igen.

– Ígérd meg!

– Ígérem.

– A fenébe!

Christina tudomást sem vett férje morgásáról.

– Magammal viszem a tőrömet is. A párna alatt van – mondta az ágyhoz lépve.

– Tudom, hol van – sóhajtott ismét Lyon. – Igazán örülnék, ha nem ragaszkodnál ahhoz,

hogy a tőröddel aludj. Elég közel van az éjjeliszekrény.

– Majd gondolkodom a javaslatodon – ígérte Christina. – Most pedig add a szavad, Lyon!

Nem vállalsz felesleges kockázatot, rendben? Egyetlen pillanatra se fordíts hátat a bárónak!

És ne hagyatkozz Richardsra! Megbízom ugyan benne, de a te ösztöneidben több bizodalmam

van.

Christina tovább folytatta volna követeléseinek sorát, de Lyon magához rántotta, és

megcsókolta.

– Szeretlek, Christina.

– Én is szeretlek, Lyon. Tessék, ez te hozd. Úgy illik, hogy nálad legyen, mivel egy olyan

harcos készítette, akit szintén szeretek. A fivérem is azt akarná, hogy a tiéd legyen.

Lyon elvette a tőrt, és a jobb csizmaszárába rejtette. Christina elégedetten bólintott, és az

ajtó felé indult.

– Lyon! – szólt vissza.

– Igen?

– Ki kell mondatnunk vele.

– Ki fogjuk, Christina.

Richards a bejárati ajtó előtt várta Lyont. Már a lován ült, és Lyon ménjének kantárát is a

kezében tartotta. Néhány percet várniuk kellett, míg Christina lovát is felnyergelik. Lyon fel s

alá járkált várakozás közben.

– Rengeteg időnk van – mondta Richards, amikor észrevette Lyon sötét arckifejezését. – És

ne feledd, még ha hoz is magával embereket, akkor is több száz tüskés rózsabokrot kell ismét

felásnia.

Lyon mosolyt erőltetett magára.

– Nem hiszem, hogy Stalinsky bárkit is magával vinne – jegyezte meg, miközben nyeregbe

segítette Christinát. Aztán egy elegáns mozdulattal ő is felpattan a lovára. – Hány embert

állítottál oda?

– A négy legjobbat. Benson a vezetőjük. A báró észre sem fogja venni, hogy ott vannak, és

ők sem fognak beavatkozni, hacsak a báró nem próbál elmenekülni – tette hozzá. –

Kedvesem, biztos, hogy velünk akar tartani?

– Biztos.

Richards alaposan szemügyre vette Christinát, majd bólintott.

– Rajta, gyermekeim! Fejezzük be ezt a munkát! Percy hajójának a kapitánya várja az

utasait.

– Utasait?

– Úgy döntöttem, hogy végigviszem a dolgot. Megígértem a feleségednek, hogy igazságot

szolgáltatunk. Igaz, a hátsó bejáraton jutunk el a célunkhoz, hogy úgy mondjam, de ott leszek,

hogy megbizonyosodjam, valóban győzött az igazság. Érted, mit mondok, ugye?

– Értem – bólintott Lyon.

– Én nem – vallotta be Christina.

– Majd később elmagyarázom, édesem.

Ezek voltak az utolsó szavak mielőtt elérték úti céljukat vagy négy órával később. Miután

leszálltak a lóról, Richards odaadta Lyonnek a penészfoltos ládikót, amelyet az Acton-

birtokon tett legutóbbi látogatásukkor ástak elő.

– Üvegmásolatokat tettem az eredeti drágakövek helyére – mondta. – Várj, amíg a helyemre

érek, mielőtt szembeszállnál vele!

Lyon megrázta a fejét, és átadta a dobozt Christinának.

– Ő fog szembeszállni vele – mondta.

Richards egyik embere lépett elő, hogy elvezesse a lovakat. Váltott néhány szót felettesével,

majd eltűnt a fák között.

– Igazad volt, Lyon. Stalinsky egyedül jött.

Elváltak. Richards jobbról kerülte meg a házat, Lyon és Christina pedig balra indultak. Lyon

megállt, mielőtt befordultak volna a ház sarkánál. Kinyitotta a felesége kezében levő dobozt,

és kivett belőle két üvegdarabot. Első pillantásra ugyanolyannak látszottak, mint az eredeti.

Elég jók ahhoz, hogy becsapják a bárót, vélte Lyon. Aztán elmagyarázta Christinának, mit

kell tennie.

Stalinsky a földön térdelve görnyedt munkája felett. Káromkodva próbálta kihúzni az egyik

rózsabokrot a földből. Kesztyűt viselt, hogy megóvja kezét a tövisektől, és elszántan

dolgozott. Egy kis ásó hevert mellette.

– Keresel valamit, apám?

A báró megpördült térdeltében, hogy szembenézzen Christinával. Sárfoltok csíkozták izzadt

homlokát és szögletes arcát.

Most egyáltalán nem tűnt tiszteletreméltónak. Nem, sokkal inkább sakálnak látszott.

Vicsorgó arcával dühös, támadni kész állatra emlékeztette az asszonyt. A látványtól szinte

rosszul lett, és arra gondolt, azon sem csodálkozna, ha apja hirtelen morogni kezdene.

Christina egyedül nézett szembe apjával. Jó hat méterre állt meg tőle. Látta, hogy a báró

feszülten figyeli. Amikor úgy érezte, a férfi mindjárt támadni fog, felemelte a ládikót, és

kivett belőle egy maroknyi hamis követ. Néhányat a levegőbe hajított.

– Ezeket keresed, apám?

Stalinsky lassan felállt. Tekintete jobbra-balra cikázott. Christina úgy döntött, válaszol a

kimondatlan kérdésre.

– Lyon, azt hiszem, apám téged keres.

Lyon előlépett, és felesége mellé sétált. Elvette tőle a ládikót, majd intett neki, hogy

húzódjon hátrébb. Christina azonnal hátrált néhány lépést.

– Ezt a harcot mi ketten vívjuk, báró.

– Harc? Öregember vagyok, Lyon. Nem egyenlők az esélyek. Ráadásul nincs is vitám veled

vagy a lányommal – tette hozzá, és a dobozta mutatott. – Jessica ellopta. A bíróságon be

tudom bizonyítani, hogy a kövek az enyémek.

Lyon egyetlen pillanatra sem vette le tekintetét a férfiról.

– Nem lesz bírósági tárgyalás, báró. Sőt, ha válaszol néhány kérdésünkre, szabadon

távozhat. Ilyen olcsón megússza. Nem akarom, hogy a feleségem botrányba keveredjen –

hazudta.

– Botrány? Fogalmam sincs, miről beszélsz – válaszolta a báró fölényes hangon.

– Egy gyilkossági tárgyalás felzaklatná Christinát. Nem engedem, hogy megalázzák. – Lyon

elhallgatott. Elhajította az egyik piros követ. – Napokba telhet, mire ezeket megtalálja. A

maradékot a szirt mögötti patakba dobom, ha nem hajlandó válaszolni a kérdéseimre. Nagyon

erős a víz sodrása.

– Ne! – kiáltotta a báró. – Nem látod, mekkora vagyont tartasz a kezedben? – kérdezte

mohó, behízelgő hangon.

Lyon észrevette, hogy a báró jobb keze lassan a háta felé nyúl. Azonnal reagált. Hihetetlen

sebességgel kapta elő pisztolyát, célzott és lőtt éppen akkor, amikor Stalinsky előrántotta saját

fegyverét.

A golyó a báró kezét találta el. Stalinsky elejtette a pisztolyt. Lyon a földre dobta a dobozt,

csizmaszárából elővette a Christinától kapott tőrt, és a báró nyakához szorította, mielőtt annak

ajkán elhalt volna az első fájdalomüvöltés.

– Christina az igazat akarja. Tudja, hogy Jessica nem volt őrült, de a te szádból akarja

hallani. – Lyon erősebben szorította a tőr hegyét a férfi nyakához, majd hirtelen ellökte,

megállt fölötte, és várta, hogy felnézzen. – Ha válaszol a kérdéseinkre, foghatja a

drágaköveket, és elmehet. Tudom, hogy helyet foglalt a Nyugat-Indiákra, és meggyőztem a

kapitányt, hogy még ma induljon el. Csak önre és a következő dagályra vár.

A báró szeme résnyire szűkült. Egy hosszú percig a ládikót nézte, aztán Lyonhöz fordult.

Nyelve hegyével megnyalta alsó ajkát.

– Nem kell válaszolnom a kérdéseidre. Mindenki tudja, hogy Jessica őrült volt. Ha a

hatóságokhoz fordulok…

– Lyon – szólt Christina. – Nem hiszem, hogy apám megértette a helyzetet.

– Akkor hadd magyarázzam el – mondta Lyon. – Báró, ha nem árulja el, amire kíváncsiak

vagyunk, nem megy sehova. Elvágom a torkát. Méltó halál lenne azok után, hogy ön hány

torkot vágott át.

– Miről beszélsz? – kérdezte a báró, zavart színlelve. Sérült kezét a mellkasához szorította.

– Ugyan már, Stalinsky. Nagyon jól tudja, miről beszélek. Hosszú éveken át megúszta a

gyilkosságait. Nem akart soha eldicsekedni velük? Persze nem tehette meg… egészen

mostanáig. Vagy talán már így is olyan öntelt, hogy nem érzi szükségét beismerni valamit,

amiért úgysem akasztják fel soha?

Stalinsky úgy tett, mintha kínlódva igyekezne felállni. Lyon látta, amíg ép kezével előhúz a

csizmájából egy aprócska pisztolyt. Olyasmit, mint amilyet a nők szoktak magukkal hordani.

A báró Lyon felé lendült, de a márki kirúgta kezéből a fegyvert, majd ismét felé rúgott. A

sérült kezét találta el. Stalinsky fájdalmas üvöltésétől visszahangzott a környék.

– Ez az utolsó esélye, báró. Fogytán a türelmem. – Lyon áttette a tőrt egyik kezéből a

másikba. – Jessica őrült volt?

– Christina! – kiáltott fel a báró. – Hogyan engedheted meg a férjednek, hogy így

terrorizáljon engem? Az apád vagyok, az ég szerelmére! Nincs benned semmi irgalom?

Tényleg azt akarod, hogy elvágja a torkomat?

– Nem, apám. Nem akarom, hogy elvágja a torkodat. Jobban örülnék, ha a szívedet vágná

ki, de Lyonnek megvannak a maga szokásai, és engednem kell, hogy azokat részesítse

előnyben.

A báró a lányára bámult. Felállt. Szemében különös fény villant, és hirtelen felkacagott.

– Nem. Jessica nem volt őrült. – Tovább nevetett, és a hangtól Christina hátán végigfutott a

hideg. – De most már késő bármit is tenni, Lyon.

– Terrance MacFinley felismerte volna, hogy ön volt az, aki a szekerek között óvakodott,

igaz? – kérdezte Lyon kihívóan.

– A következtetéseid igazán elképesztők – kuncogott a báró. – Igen, Terrance felismert

volna.

Lyon csizmája orrával Stalinsky felé lökte a kincsesládikót.

– Egyetlen utolsó kérdés, aztán elmehet. Ön áll a Brisbane-gyilkosság mögött?

A báró szeme tágra nyílt.

– Honnan…

– Ön túljárt a hadügyminisztérium eszén is, igaz? – kérdezte Lyon. Remélte, hangján nem

érződik, hogy hányingere van a bárótól. Szándékosan legyezgette a férfi hiúságát, így akarta

biztonságba ringatni, hogy aztán gondolkodás nélkül bevallja az igazat.

– De még mennyire, hogy túljártam az eszükön! Enyém lett az a pénz is, amit Brisbane

kapott. Ó igen, Lyon, okosabb volt, mint azok együtt mind!

– Porter is benne volt a dologban, vagy egyedül dolgozott?

– Porter? Ő is csakolyan ostoba volt, mint a többi. Én mindig egyedül dolgozom, Lyon.

Ezért is éltem túl ezeket az éveket, és lettem ennyire gazdag.

Lyon úgy érezte, nem bírja tovább elviselni a báró látványát. A ládikóra mutatott, aztán

hátrált néhány lépést.

– Vegye fel, és takarodjon innen! Ha még egyszer meglátom, megölöm.

A báró a dobozhoz sietett. Felnyitotta, de alig nézett bele, máris lecsapta a fedelét.

Elégedetten felhorkant.

– Végeztél, Lyon?

Richards emberei élén előlépett a rejtekhelyéről.

– Hallottad?

– Mindent – biztosította Richards. Megérintette Lyon vállát, mielőtt a báróhoz sétált volna.

– Hogy a fene… – kiáltott a báró, de hirtelen elhallgatott, és Lyonre bámult. – Gondoskodni

fogok róla, hogy a feleséged megaláztatása teljes legyen. Ígérem, olyan dolgokat fogok

elmondani az anyjáról, hogy…

– Fogd be a szád! – üvöltötte Richards. – Elviszünk a kikötőbe, Stalinsky. Ami azt illeti, úti

társaid is lesznek. Benson és én elkísérünk a hazádba. Biztos vagyok benne, hogy meleg

fogadtatásban lesz részed. Az új kormány kétségtelenül boldogan állít majd bíróság elé.

Lyon nem maradt ott, hogy végighallgassa a báró követeléseit, miszerint Angliában

állhasson bíróság elé. Megfogta Christina kezét, és szó nélkül indult vele a lovak felé.

Richardsnak igaza volt. Valóban a hátsó bejáraton át szereztek érvényt az igazságnak.

Stalinsky bárót visszaviszik hazájába, és volt alattvalói fognak ítélkezni felette. Nem is

kétséges, hogy az ítélet halál lesz. Ha pedig az új kormány történetesen korruptnak

bizonyulna, Richards és Benson majd gondoskodik róla, hogy a báró elnyerje méltó

büntetését.

Mire visszaértek londoni házukba, Christina szörnyen sápadt volt. Nem törődve felesége

tiltakozásával, Lyon a karjában vitte fel a hálószobába.

– Most szépen lefekszel – mondta, miközben segített neki levetkőzni.

– Már jobban vagyok – tiltakozott erőtlenül az asszony. – Vége az egésznek.

– Igen, szerelmem, vége.

– Nem hittem, hogy Jessica őrült. – Christina belebújt a selyem köntösbe, aztán átkarolta

férje derekát. – Sohasem hittem.

Szomorú hangjától Lyon szíve elszorult.

– Tudom – vigasztalta. – Jessica most már békében nyugodhat.

– Igen, békében. Szeretem azt hinni, hogy a lelke a dakoták között időt. Talán arra vár, hogy

Boldogság csatlakozzon hozzá.

– Nem hiszem, hogy Fekete Farkas túlzottan örülne ennek az elképzelésnek – jegyezte meg

Lyon.

– Ó, természetesen ő is csatlakozna hozzájuk.

Christina belesóhajtott férje kabátjába, aztán megcsókolta a nyakát.

– Az a végzete, hogy találkozzék Jessicával a túlvilágon – jelentette ki.

– Igen, a végzet – mondta Lyon. – A te végzeted pedig az, hogy nem hánysz többé minden

reggel és este, szerelmem. Megtartottad az anyádnak tett ígéretet. A kincs visszakerül jogos

tulajdonosaihoz. Richards gondoskodik a kövek elárverezéséről, és a kapott pénz elosztásáról.

Mi pedig hazamegyünk Lyonwoodba, és te meghízol, és feleselsz velem. Ez parancs.

Christina igazán igyekezett teljesíteni férje parancsait. A hányinger végül elmúlt. Meg is

hízott… olyannyira, hogy úgy totyogott, mint a kacsa. Arra azonban nem maradt ereje, hogy

feleseljen. Minden idejét és energiáját lefoglalta, hogy eloszlassa férje aggodalmait.

Tagadta, hogy terhes, amíg csak lehetett. Szegény Lyon, rettegett a szüléstől. Christina

megértette a félelmét. A férfinak végig kellett néznie Lettie szenvedését. Az asszony iszonyú

halált halt, magzatával a hasában.

Christina először tagadott, majd a józan érvekhez folyamodott. Azt mondta Lyonnek, hogy

ő erős, és különben is, a terhesség egy nő számára teljesen természetes állapot. A szívében ő

dakota, és pontosan tudja, mit kell tennie, hogy megkönnyítse a szülést. A dakota nők ritkán

halnak be a szülésbe.

Lyonnek mindenre megvolt a cáfolata. Azt mondta Christinának, hogy az asszony túl kicsi

ilyen hatalmas feladathoz, és egyáltalán nem természetes dolog, hogy egy ilyen törékeny nő

borzalmas fájdalmakon menjen keresztül. Azt is mondta, hogy a szívében lehet dakota, de

ahol leginkább számít, a méhében, ott nagyon is angol.

Különös módon, Lyon anyja volt az, akinek sikerült fia félelmeit valamelyest eloszlatnia.

Az idős asszony lassan visszatért családja körébe. Emlékeztette Lyont, hogy ő is éppolyan

vékonyka volt, mint Christina, és mégis három gyönyörű gyermekkel ajándékozta meg férjét

anélkül, hogy jajveszékelt volna.

Christina hálás volt anyósának a segítségért. Nem kellett többé megfenyegetnie új

bizalmasát, hogy kivonszolja a szabadba végleges nyugvóhelyet keresni. Lyon anyja végül

beismerte, mégsem készült még fel a halálra. Az asszony továbbra is szeretett Jamesről

beszélni, de meséit most már Lyonről és Dianáról szóló történetekkel is fűszerezte.

Deavenrue eljött meglátogatni Christinát. Egy hónapig maradt, és hat pompás lóval

távozott… Lyon ajándékával a dakotáknak. Három kalandra éhes férfi kísérte el.

A hittérítő jelenléte egy időre elterelte Lyon gondolatait a terhességről, de mihelyt

Deavenrue távozott, a márki komor hangulata visszatért, megkeserítve a körülötte lévők

életét.

Winters báró, a család orvosa két héttel Christina várható szülése előtt beköltözött a házba.

A fiatalasszonynak nem állt szándékában igénybe venni az orvos segítségét, ezt azonban

megtartotta magának. Az orvos jelenléte megnyugtatta Lyont, és Christina ezért hálás volt.

A fájások vacsora után jelentkeztek, és egész éjszaka folytatódtak. Christina csak az utolsó

pillanatban ébresztette fel férjét, így Lyonnek nem maradt másra ideje, mint tegye, amit

felesége mond. Percekkel később karjában tartotta újszülött fiát.

Christina túlságosan kimerült ahhoz, hogy sírjon, így Lyon zokogott kettőjük helyett,

miközben a remek kis harcos világgá üvöltötte felháborodását.

Lyon azt akarta, hogy a fiát Alexander Danielnek hívják.

Christina nem akarta egyik nevet sem. Ő Vijjogó Fekete Sasnak akarta nevezni fiukat.

Ez meg Lyonnek nem kellett.

A végén egyezségre jutottak. Lyonwood jövendő márkiját Dakota Alexandernek

keresztelték.