HERIBERT PRANTL • Relevánsak-e még az újságok? (Zuh Deodáth fordítása) . . . . . . . 3Z. KARVALICS LÁSZLÓ • Kommunikációtörténelem, információtörténelem – melyik az egér, melyik az elefánt? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 11CHRISTOPHER WHYTE • Kívánság, Bátorság, Rory-hoz, Jászai Mari tér (versek – Mesterházi Mónika, Nádasdy Ádám, Lázár Júlia fordításai) . . . . . . . . . . . . . . 20NOVÁK VERONIKA • Zsákok, könyvek, puskapor – történeti rémhírek anatómiája . . 25KÁRMÁN GÁBOR • Honnan tudtak törökül a 17. századi erdélyiek? . . . . . . . . . . . . . 32VINCZE HANNA ORSOLYA • A Királyi ajándék fordítói és fordításai . . . . . . . . . . . . . 40LUKÁCS ANIKÓ • Kéjvonat Triesztbe . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 47TÖRÖK ZSUZSA • „A marosvásárhelyi zsurnalisztika” . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 54CZESLAW MILOSZ • A többemeletes ember, Emberi történetek (versek – Gömöri György fordításai) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 60Ö. KOVÁCS JÓZSEF • Az „alávetettség racionalizálása” . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 62APOR BALÁZS • Kommunikáció és rítusnyelv: „személyi kultusz” és kommunista nyelvhasználat . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 69

TOLLGAGYI JÓZSEF • Fogyasztás, értékváltás. Lehetünk-e szerencsések? . . . . . . . . . . . . . . 76

HISTÓRIAPIHURIK JUDIT • Az árnyék töredezett árnyéka . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 81FARKAS JUDIT ANTÓNIA • Erotika és bibliofília . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 89

VILÁGABLAKNINA YARGEKOV • Létezik-e nõi írás? (Drang nach Westen – Keszeg Anna fordítása) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 96THOMKA BEÁTA • Eszmemakett . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 98

KORUNKF Ó R U M • K U LT Ú R A • T U D O M Á N Y HARMADIK FOLYAM • XXI/3. • 2010. MÁRCIUS

TARTALOM

Kiadja a Korunk Baráti Társaság Elnök: KÁNTOR LAJOS Tiszteletbeli elnök: DEGENFELD SÁNDORFõszerkesztõ: BALÁZS IMRE JÓZSEF A szerkesztõség tagjai: CSEKE PÉTER (médiatudomány), HORVÁTHANDOR (fõszerkesztõ-helyettes; világirodalom), KESZEG ANNA (társadalomtudományok), KOVÁCS KISSGYÖNGY (fõszerkesztõ-helyettes; történelem), RIGÁN LÓRÁND (filozófia) Gazdasági vezetõ: MÁRTON LEVENTEATTILA Grafikai arculat: KÖNCZEY ELEMÉR Titkárság: BALÁZS JÚLIA, SASS GYÖNGYI, SÓLYOMANNAMÁRIA

A Korunk – Budapesti Porta grémiuma: ILIA MIHÁLY, POMOGÁTS BÉLA, POSZLER GYÖRGY, ROMSICSIGNÁC, TETTAMANTI BÉLA, ZALÁN TIBOR

Állandó munkatársak: EGYED PÉTER, HAJDÚ FARKAS-ZOLTÁN (Heidelberg), KOVALSZKI PÉTER (Detroit),PETI LEHEL, ZELEI MIKLÓS (Budapest), ZÓLYA ANDREA CSILLA (Budapest)

A megjelenéshez támogatást nyújt a Communitas Alapítvány, a Nemzeti Kulturális Alap, a Szabad SajtóAlapítvány, a Szülõföld Alap és az Új Budapest Filmstúdió.

SZERKESZTÕSÉG: Kolozsvár, Str. Gen. Eremia Grigorescu (Rákóczi út) 52. Telefon: 0264-375-035; 0264-432-154; Fax: 0264-375-093 POSTACÍM: 400304 Cluj, c.p. 273, Románia; Internet: www.korunk.org; e-mail: korunk@gmail.com; korunk@korunk.org; Fényszedés: KOMP-PRESS Kft.

NYOMDA: ALUTUS, Csíkszereda, Hargita út 108/A. Tel./fax: 0266/372407Elõfizetést a szerkesztõség is elfogad: egy évi elõfizetés 40, fél évi elõfizetés díja 20 RON.

A KORUNK magyarországi terjesztését az Apáczai Sajtóhíd Alapítvány végzi (1088. Budapest, Krúdy Gyula u. 3.,Tel.: 0036-1-266-65-85); a lap megrendelhetõ a következõ faxon: 0036-1-235-07-39, illetve e-mailen:erno.toth.deb@gmail.com.

Revistã editatã de Asociaþia de Prietenie Korunk (400304 Cluj-Napoca, str. Gen. Eremia Grigorescu nr. 52.; Cod fiscal 5149284).

ISSN: 1222-8338

ALAPÍTÁSI ÉV 1926

MÛ ÉS VILÁGAKÁNTOR LAJOS • Kusztos útjai . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 105SZEKÉR ENDRE • Dutka Ákos évtizedei . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 107OLÁH JÓZSEF • Megnyugtató homályosság . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 108

TÉKAKESZEG ANNA • Legebb pénzes könyv (Társas esztétikák) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 113BENÕ ATTILA • A versfordítás lehetõségei . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 116KOVÁCS FLÓRA • Óh, a látás! . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 118IMRE ERIKA • Ilyeneket játszottam a fejemben… . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 121A Korunk könyvajánlata (Keszeg Anna ajánlja) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 123

TALLÓZÖRGÕ NOÉMI • Többdimenziós kommunikáció . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 124

ABSTRACTS . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 127

KÉPKUSZTOS ENDRE

gen, az újságok továbbra is relevánsak afennálló rendszer számára, és ezt be istudom bizonyítani. Sõt relevánsabbak,mint a Hypo Real Estate, mint a

Deutsche- vagy a Dresdner Bank. Igen, sokkal rele-vánsabbak, mint az Opel vagy az Arcandor. ASüddeutsche Zeitung releváns, akárcsak a FAZ, aSpiegel, a Zeit, a Welt vagy a FrankfurterRundschau és a taz. Vagy mint sok minden más.De annak a rendszernek, amelynek szempontjábólrelevanciával bírnak, nem piacgazdaság, nempénzügyi rendszer és nem kapitalizmus a neve,hanem demokrácia. A demokrácia olyan közös-ség, amely az elõbbiek jövõjét egyszerre alakítja. Asajtó pedig – és itt mindegy, hogy nyomtatják, su-gározzák vagy digitalizálják – egyike az alakítástvégzõ legfontosabb erõknek. A sajtó relevanciájá-nak bizonyítéka 177 éves. 1832-ben keletkezett,máig létezik és a német demokrácia történeténekegészébõl adódik.

A német demokrácia említett története tehát1832-ben kezdõdik a hambachi kastélynál, az elsõnémet nagy tüntetés alkalmával. Fõszervezõje új-ságíró õsünk, Philipp Jakob Siebenpfeiffer volt, aforradalmi 1789-es esztendõ szülötte. Amikor akormányzat lefoglalta sajtóprését, õ azt hozta fel adöntés ellen, hogy a sajtópréseket legalább annyi-ra alkotmányellenes lefoglalni, mint a sütõkemen-céket. Ez egy csodálatos mondat, mert azt a felis-merést foglalja magában, hogy a sajtószabadság ademokrácia mindennapi kenyere. Így hangzik te-

2010/3

Olyan szövegekre isszükség van, amelyek azinternet adatszemetét megválogatják, rendezikés értékelik.

HERIBERT PRANTL

RELEVÁNSAK-E MÉG AZ ÚJSÁGOK?

A cikk alapját egy a szerzõ által a netzwerk recherche e.V. 2009-es éves találkozóján tartott beszéd képezi.

I

hát az 1832-es felismerés a hambachi kastélynál: a sajtószabadság a demokráciamindennapi kenyere.

A német demokrácia ezen elsõ napjaiban Hambach volt a termõtalaj, amelyben aszabadság fái megfogantak. Ma ezek a fák vastag gyökeret eresztettek, nagyra nõttek,és a karlsruhei szövetségi alkotmánybíróság gondozza õket. Karlsruhe olyasmi, mintkorunk Hambachja. És Karlsruhe többször komolyan állást foglalt a sajtó relevanci-ája mellett. Vegyük az 1965-ös Spiegel-ügyet vagy a Cicero-ügyet 2007-bõl: „A sza-bad, semmilyen nyilvános kényszertõl sem vezetett és a cenzúra semmilyen formá-jának sem alávetett sajtó a szabad állam lényegi eleme”; vagy azt, hogy a sajtó „ál-landó kapcsolati és ellenõrzõ orgánum a nép és annak a parlamentbe és a kormány-zatba választott vezetõi között”. Habár ezek a mondatok korántsem olyan plasztiku-sak, mint amelyeket a hambachi kastélyban fogalmaztak, mégsem jelentenek mást,mint hogy: a sajtószabadság a demokrácia mindennapi kenyere.

A mi mindennapi kenyerünket persze a törvényes-közszolgálati rádió és a törvé-nyes-közszolgálati televízió is megadja, hiszen a törvények értelmében ezek is sajtó-nak minõsülnek – és ezért a kenyérért jutalmuk is bõséges. A közszolgálati rádió re-levanciájának elismerése a rádióhasználati adóterhekben mutatkozik meg. Ha össze-hasonlítjuk, hogy az ARD, a ZDF a Deutschlandfunk és társaik számára mi folyt bea rádióhasználatra kivetett adóknak köszönhetõen, akkor a gazdaság élénkítéséreszánt milliárdos konjunkturális támogatás, illetve a HRE-Bankra költött állami ki-adások aprópénznek minõsülnek. Ezért a pénzért viszont a törvényes-közszolgálatirádiók nemcsak mindennapi kenyeret, hanem mindenféle péksüteményt is szállíta-nak: nyalánkságokat, körözöttes kiflit, túrós buktát.

Államilag finanszírozott újságok?

Most valószínûleg azt gondolják, hogy a nyomtatott sajtó relevanciájáról való esz-mefuttatással elkezdtem annak állami finanszírozása és támogatása melletti védõbe-szédemet. Nem, tényleg nem. Nem szeretnék sem a sajtóért kivetett szolidaritásiadót, sem állami védnökséget, sem könyöradományokat. Az újságok még valóbannem jutottak el oda, ahova a ZDF már igen. A politikai pártok még nem gondoljákúgy, hogy nemcsak a ZDF, hanem a taz fõszerkesztõjét is nekik kellene kijelölniük.De fõleg azért nem akarok semmilyen állami védnökséget, állami segélycsomagotvagy könyöradományokat, mert nem látom az újságok mindenütt felpanaszolt vész-helyzetét. Amit látok, az inkább valamiféle furcsa újságírói dekadencia, amely a hir-detések sokasodása, az internet, valamint a dolgok állása és állítólagos feltartóztat-hatatlan menete miatti melankólia, a könnyelmûség, a világfájdalom és az ezzelszembeni állítólagos tehetetlenség keveréke. Az újságok, sõt a professzionális újság-írás állítólagos vészhelyzete, állítólagos egzisztenciális válsága, egyenesenhalálközelisége az olyan hisztériák közé tartozik, amelyek az újságírásban még job-ban tenyésznek, mint máshol. Az a kakaskodó újságírás és izgatott kuvikolás, amelyegy ideje politikai publicisztikánkat jellemzi, saját végét kuvikolja. Saját fin de si-ècle-üket írják meg. Saját terméküket addig butítják, míg butaságát mindenki kész-pénznek veszi – még a Jürgen Habermas- vagy Dieter Grimm-féle okos emberek is.

A filozófus Jürgen Habermas és Dieter Grimm – a korábban a sajtószabadságügyében illetékes szövetségi alkotmánybíró – az újságok önfinanszírozása mellettfoglalt állást. Õk gondoltak és gondolnak is az újságok egzisztenciális vészhelyzeté-re – erre adott válaszuk pedig egy szinte meghasonlott demokratikus szerelmi vallo-más. Ezt mi, zsurnaliszták leggyakrabban felettébb gõgösen utasítottuk vissza. Leg-többször azért, mert könnyebb volt ezt tennünk, mint saját kiadói menedzsmentünkfantáziátlanságára panaszkodni vagy saját kiadónk megnövekedett bevételi elvárása-4

2010/3

it ostorozni. A tulajdonnal szemben megnövekedett nyereségi elvárások nem vész-helyzetre, hanem szûklátókörûségre és butaságra utalnak.

Az, kérem szépen, nem igaz, hogy a németországi lapok a piros számok tartomá-nyának termelnének, hogy már évek óta csak veszteséget nyomtatnának. Csak éppennem hoznak akkora hasznot, mint azelõtt. Ez még a legjobb vállalatoknál is megesik,olyanoknál is, amelyekre semmilyen különös alaptörvény sem vonatkozik. A kiadókazonban az állítólagos vészhelyzetet a vészhelyzet elleni védekezés erõsítésére hasz-nálják. A német kiadóvállaltoknál tapasztalt úgynevezett restrukturáló intézkedésekés felmondási hullámok sora sokszor csak putatív védekezési túlbuzgóság volt –csakhogy (és ez benne a legtragikusabb) mindez a sajtóvállalatok jövõbeni életét ve-szélyezteti.

A német lapoknak nincs szükségük állami pénzre. Viszont szükségük van újság-írókra és kiadókra, akik munkájukat rendszerezetté teszik. Újságírókra van szüksé-gük, akik kíváncsiak, kényelmetlenek, ítélõképesek, önkritikusak és senkinek semelkötelezettek. Kiadókra van szükségük, amelyek értékelnek egy ilyesfajta újságírást,amelyek tehát lapjaiktól többet kívánnak, mint pénzt; amelyek büszkék arra, hogykiadók lehetnek; és amelyek számára ez a büszkeség többet jelent, mint egy-két szá-zaléknyi plusznyereséget.

Sajtóválság az Egyesült Államokban

A német újságírás vígan tûrte, hogy az amerikai sajtóválság megfertõzze. Úgy tesz,mintha Isten általi elrendelés volna, hogy az AEÁ state of play-je egyszerre a német„dolgok állása” is. Látja az amerikai újságok halódását, de egyben elsiklik afelett,hogy az amerikai felnõtteknek még mindig döbbenetes 50 százaléka olvas napontaújságot. Persze ott van az amerikai válság is. Nos, még jóval azelõtt, hogy a banki ésa pénzügyi válság elharapódzott volna 2008 õszén, az államok legnagyobb 50 újság-jából 19 veszteséges volt. Ha van olyan gazdasági ágazat, amelynek a bankokénál isrosszabbul ment, nos az újságoké volt az. Stephan Russ-Mohl, a luganói újságíróprofesszor rámutatott, hogy mi az, ami a médiavállalatokban és a Wall Street-i pénz-zsonglõrökben közös: „Nem is oly régen csak egyetlen olyan gazdasági ágazat volt,amelybõl [a bankokénál és az újságokénál is] nagyobb hasznot lehetett volna húzni:a játékkaszinóké.”

Bankok, újságok, játékkaszinók: ez irányítja rá a figyelmet az amerikai sajtóvál-ság okára. Ez pedig elõször is a pénzhajhászásban keresendõ. Az amerikai lapok va-lósága áldozatul esett annak a Wall Street-i teóriának, hogy a profitot azzal maximál-juk, ha a termelést minimalizáljuk.

Az amerikai újságok a tõzsdére mentek, és a tõzsdén szenvedték el leértékelõdé-süket is. Értékük nem az újságolvasók értékítéletétõl, hanem a részvényesek érték-becslésétõl függött. Mindig és mindenhol azt kérték az újságoktól, hogy javítsanakrészvényeik értékén. Ez vezetett az állandó tizedelésekhez, a tudósítói hálózatok fel-számolásához, az irodabezárásokhoz, a szerkesztõségek kiheréléséhez, a nyomtatásiköltségeknek a nyomtatott tartalom rovására való csökkentéséhez. A befektetési ala-pok egyre jelentõsebb részvénycsomagokat birtokoltak a lapoknál. Kézenfekvõ, hogya tõkemenedzser érdekei nem az újságcsináláshoz fûzõdtek. Ez volt és még mindigez az amerikai újságmizéria egyik oka.

A másik ok pedig talán kapcsolatban van az elõbbivel: az amerikai újságok aBush-korszakban szinte teljesen megbénultak. A Pulitzer-díjas Russell Baker megál-lapítása szerint „Washingtonban a híres fõvárosi tudósítótestület hagyta magát ha-zugságokkal megetetni és egy neokonzervatív összeesküvõ klikk segédcsapatává ver-buválódni”. A blogok ebben a helyzetben nem voltak mások, mint a demokratikus

5

2010/3

vész- és önsegélyezés eszközei. A blogokban álltak azok a Bushról és az iraki hábo-rúról szóló kritikus elemzések és kommentárok, amelyeket az újságokban nem lehe-tett megtalálni. A jó újságírástól a bloggerek nem jajveszékelést és fogvicsorítást ér-demelnek: hiszen az újságírás csak hálás lehet a blognak azért, mert hiányát pótoljaés hibáit felmutatja.

Sokat tanulhatunk az amerikai sajtóválságból. Elsõsorban azt, mit kell tenni ah-hoz, hogy az ilyesfajta válságot elkerüljük. Egyet-mást meg is említhetünk: elõszörpéldául azt, hogy a bénultságot ismét szenvedéllyel kell felváltanunk. A szenvedé-lyes újságírásnak már nem lesz olyan mindegy, hogy milyen mértéket öltenek aDeutsche Bahn éppen a közelmúltban tapasztalt manipulációi. És végre kifakadha-tunk. Egyrészt azért, mert hagytuk magunkat így manipulálni, másrészt pedig azért,mert minderre nem a sajtó, hanem a Lobby-Control civil szervezet derített fényt.

Blogok, vagyis több demokrácia

És egyáltalán: a blogok meg az internet. Nem tudom, hogy egy zsurnalisztánakmiért kellene félnie a digitális Huffington Posttól. Elvégre az is csak ugyanazt mûve-li, amit egy jó német újság: rendszeres újságírást. Fel kellene már hagyni a nem léte-zõ ellentétek konstruálásával: ahol az egyik oldalon a klasszikus zsurnalisztika, amásikon pedig a blog, vagyis a vélhetõen nem klasszikus újságírás foglal helyet. Felkellene már hagyni azzal, hogy a blogokra gazdasági irigységgel tekintsünk.Blogokban és blogokkal sokkal kevesebb pénzt lehet csinálni, mint újságokkal. Az-zal a szöveggel is fel kellene már hagyni, hogy a „klasszikus” újságírást mintegy aBermuda-háromszög nyeli el. A jó klasszikus és a jó digitális újságírás nem különbö-zik egymástól. Az alapvonalak ezeknek a regisztereknek a metszetén keresztül hú-zódnak. Minden médiumban van jó és rossz újságírás. Ilyen egyszerû ez.

A jó újságírás elõtt pedig jó idõk, nagy idõk állnak. Az újságíróknak sohasem voltnagyobb közönségük, mint a digitális forradalom után. Az újságírás még sohasemvolt világszinten hozzáférhetõ. És sohasem volt még ekkora igény egy eligazító, fel-világosító, elrendezõ és megbízható újságírásra, mint manapság. Az persze igaz,hogy a tudható tudásnak a háló általi kibõvülése (vagy ahogy a filozófus MartinBauer nevezi: a tudás horizontális bõvülése) a tudás mélységének rovására történik(vagy Bauer szavaival, vertikalizációjának rovására). Magyarán: az adatok mennyisé-ge növekszik, az adatok feldolgozása elmarad. Itt pedig az újságírásra új feladat há-rul: az adatszemét ellen csak a reflexió és a háttérépítés segít. A médiumok forradal-mára a nyomtatott újságírásnak is új „formátumok” feltalálásával kell reagálnia, mégha ebben Hamupipõke feladatát látja is. Tudjuk: a jó szemeket a fazékba, a rosszakata szemétbe. A fazekak itt azok az új formátumok, amelyekben a webes adathalmaztrendezik és értékelik.

A blogokban kivirágzó amatõr újságírás önmagában még nem ok a mogorvaság-ra. Éppen ellenkezõleg, az amatõr újságírás a gyümölcsözõ együttmûködés lehetõsé-gét nyújtja. Itt demokratikus nyereségrõl van szó. A bloggerek engem az 1848/49-espolgári forradalmárokra emlékeztetnek, a mai kommunikációs forradalom pedig a150 évvel ezelõttire. Mert az 1848/49-es forradalom kommunikációs forradalom isvolt. A német nyelvû napilapok száma akkor szinte megduplázódott: az 1847-es 940-rõl a két évvel késõbbi mintegy 1700-ra. A párizsi újságok példányszáma a forrada-lom elõtti 50 000-rõl 1848 májusára 400 000-re emelkedett, és ezalatt Párizsnak 171napilapja volt. Az ekkor alapított hihetetlenül számos politikai egylet egyik fõ tevé-kenysége az volt, hogy újságokat közösen olvassanak és dolgozzanak fel. A sajtó rob-banásszerû terjedése és az új közlekedési eszköz, a vasút révén a tapasztalat tere iskiszélesedett. Németországban a közös Vaterland értelmiségi eszméje ezen a módon6

2010/3

vált tapasztalható valósággá. Magyarán: a forradalmi 1848-as esztendõ olyan politi-kai tanulási folyamatot indított el, amely emberek százezreit vonta be és lehetõségetadott számukra a politikai részvételre. 150 évvel késõbb a digitális forradalomugyanezt a lehetõséget rejti magában – sohasem látott méretekben.

Másképpen szólva: a blogok, minden kezdetlegességük dacára is „több demokrá-ciát” jelentenek. A blogok egy új polgári forradalom lehetõségét rejtik. Vajon ténylegindokolt-e ilyenkor a professzionális újságírás számára, hogy orrát úgy hordja fent,mint ahogy 150 évvel ezelõtt a megszilárdult fejedelmi hatalmak képviselõi és a mo-narchikus hatalmasságok tették?

Kevesebbet beszélni, többet cselekedni

Talán kevesebbet kellene Németországban beszélni a sajtószabadságról, és inkábbgyakorolni kellene azt. A mondás úgy tartja, hogy sok tömjén szentet ûz. Ami pediga szentekre érvényes, az az alkotmányban foglaltakra is az lehet: a dicséretek sûrûtömjénfüstjében már alig ismerhetõ fel. A törvényhozó számára a sajtószabadság kü-lönben is már egyfajta kacat-törvény. Valami csillogó dísz ez, amelyet jeles napokon– például az alkotmány ünnepén – kifüggesztenek, mint ahogy karácsonykor a csa-ládok a fenyõfát feldíszítik, majd az ünnep elteltével a díszeket le is szedik.

A törvényhozás mindennapjaiban a sajtószabadság nem játszik szerepet. Ez lát-ható volt legutoljára a szövetségi bûnügyi rendõrségrõl szóló törvényben – vagy ve-gyük például az adattárolás szabályozását, a telekommunikáció felügyeletét. Az új-ságírók telefonjait ellenõrzik, a számokat elmentik, az újságírók számítógépeit át-vizsgálhatják – mintha nem is létezne a bizalmas információ védelme vagy a szer-kesztõségi titok. Mit segít a büntetõtörvénykezés elõírásaiban is szereplõ, a tanúval-lomás megtagadására való jog, vagy mit segít az, hogy az újságíró elhallgathatja,hogy kitõl származott egy adott információ, ha az állam ezeket úgyis megtudhatja aszámítógépek és a telefonhívások ellenõrzése által?

A sajtószabadságnak – és ez már régóta így van – félre kell állnia, ha az államkék fénnyel érkezik, és biztonsági intézkedésekre hivatkozva lép fel. A törvényho-zó megszokta, hogy a sajtószabadságot kevésre tartsa. Persze magamtól kérdezem,hogy az újságírók meg nem azt szokták-e meg, hogy saját magukat tartsák kevésre?Vajon a sajtó részérõl nem leselkedik-e több veszély a sajtószabadságra, mint a tör-vényhozókéról? De igen. Úgy gondolom, hogy mifelénk az újságírást leginkább amédiák veszélyeztetik – pontosabban az olyan újságírás, amely az újságírást lené-zi; az olyan kiadók, amelyek az igazi és színlelt megtakarítás kényszerével teszikazt tönkre; a médiavállalatok, amelyek az újságírást a hirdetés- és reklámpiac oltá-rán áldozzák fel.

Talán regensburgi múltamhoz kapcsolódik, hogy itt éppen az elhunyt Thurn undTaxis regensburgi herceg mondása jut eszembe. Egyszer azt mondta a hercegi va-gyonról, hogy az oly roppant nagy, hogy sem elinni, sem felzabálni, sem elkurvázninem lehet, csupán elhülyéskedni. Néha az az érzésem támad, hogy a nagy német új-ságok szellemi és gazdasági vagyonával is ez a helyzet.

A jövõ újságírása

Hogyan is néz majd ki a jövõ újságírása? Aki a jövõrõl akar beszélni, annak ismer-nie kell a múltat. Az elején említettem õsünket, Philipp Jakob Siebenpfeiffert, mint-hogy õ nyitja a nagy újságírók sorát. A Weimari Köztársaságban a SiebenpfeiffereketKurt Tucholskynak és Carl von Ossietzkynek, a Szövetségi Köztársaságban pedigHenri Nannennek, Rudolf Augsteinnak és Axel Springernek hívták – ezek minden

7

2010/3

differencia, minden különbség dacára egyaránt tudták, hogy az újságírásnak olyanfeladata van, amely túlmutat a pénzkeresésen.

Azért beszélek szívesen az újságírás e nagy neveirõl, mert nemcsak annak múlt-ját, hanem jövõjét is képviselik. Fontos, hogy az újságíróiskolákban okuló fiatal kol-légáink ne csak azt tanulják meg, hogy hogyan mûködik a „Crossover-zsurnaliszti-ka”, ne csak azt, hogy hogyan lehet hatékonyan és gyorsan írni és termelni, hanemazt is tapasztalják meg, hogy léteznek példaképek, nagy példaképek – valamint aztis, hogy miért és hogyan lettek azzá. Hogy miért? Nos azért, mert nemcsak az újság-írás csodálatos kézmûvesei voltak, mert nemcsak okos kiadókként mûködtek, ha-nem tartásuk is volt.

Tartás. Ez a szó ma már kiment a divatból. A tartás azt jelenti, hogy valamiért ki-állunk, azt jelenti: nem hajolunk meg sem a rövid életû divatok, sem a nem realisz-tikus bevételi elvárások, sem a gazdasági mérlegek elõtt. Meg vagyok gyõzõdve arról,hogy ha egy médiavállalat vagy újság zsurnalisztikai mérlege rendben van, akkorhosszú távon a gazdasági mérleg is rendben lesz. A megfelelõ újságírói tartáshoz azis hozzátartozik, hogy együtt fontoljuk meg, hogyan tudunk „kreatív” módon spórol-ni. Ez pedig azt jelenti, tisztában kell lennünk azzal, mire van szüksége a sajtónak,hogy a hírközlés és a médiapiac profitorientáltságával szemben meg tudja õrizni füg-getlenségét.

És még egyszer: talán kevesebbet kellene beszélnünk a sajtószabadságról, és töb-bet kellene tennünk érte – ez pedig a kiadókra és a szerkesztõségekre is érvényes.Mindkettõre kifejezetten érvényes: a kiadókra és a szerkesztõségekre. Munkája általmindkettõnek meg kell mutatnia, hogy mi és mennyit is ér a sajtószabadság – ez amunka pedig nem merül ki a törvényhozóknak javasolt olcsó megoldásokban. A „Ci-cero-razziáknál”, az adattárolók és az online-források ellenõrzésénél rosszabbakazok a szellemi kényszerzubbonyok, amelyekbe az újságírás saját magát dugja, vagyazok a kasztrációs mûveletek, amelyeket a kiadók hajtanak végre. A sajtószabadságnem a szerkesztõségek összesajtolásának szabadsága. A sajtószabadság nem annak aszabadsága, hogy a szerkesztõségeket szerkesztõi munkairodákkal váltsák fel, amiesetleg abból áll, hogy egy ideig hívásközpontokat üzemeltetnek. A sajtószabadságnem a sáskajárás szabadsága, hanem a felelõsségteljes újságíróké és kiadóké. A sás-kák mindent felesznek, még a sajtószabadságot is. Néha viszont felléphetnek bátorrovarokként is. Az újságírói munkát nem lehet egyszerûen PR-irodákban, lobbitá-mogatott reklámirodákban és írómûhelyekben végezni. Viszont éppen ez zajlik:1945 óta soha nem állt fenn oly fenyegetõen a német sajtó ellaposodásának és elbu-tulásának veszélye, mint most. Mindez pedig a bevételi nyomás emelkedése okán,annak okán, hogy jól képzett és szakképzett, nem érdekcsoportok által fizetett újság-írók helyébe multimédiás termelési asszisztensek kerülnek, az általánosítás szél-vészgyors észjárású mesterei, akik az egészbõl keveset fognak fel, a nem helyesbõlpedig mégiscsak kiértenek valamit. Abból a hivatásból, amelyet ma újságírásnakhívnak, újságok és weblapok megtöltése lesz. Ezek azonban már nem azok a demok-ratikus kultúrtermékek, amelyek védelmét az alaptörvény sajtószabadságként irá-nyozza elõ.

A sajtó számára a szabadság biztosított. A sajtó az újságírókat, kiadókat, média-vállalatokat jelenti. A sajtószabadság felszámolódhat, ha ezt a szabadságot felelõsségnélküli szabadságként értik – és ha a médiavállalatok magukat más vállalatokhoz ha-sonlóan profittermelõkként fogják fel. Tévednek azok a menedzserek, akik azt gon-dolják, hogy a nyomtatott termékek elõállítása nem különbözik a mûanyagfóliák ter-melésétõl. A mûanyagfólia-gyárosokat nem védi alaptörvény. Annak viszont jó okavan, hogy a sajtószabadságot igen: a sajtószabadság elõfeltétele a demokrácia mûkö-désének. Ha ezt az alaptételt nem tartják tiszteletben, az alaptörvény is okafogyottá8

2010/3

válik. Az újságok ekkor tényleg jövõjüket vesztik. Egyre többen fabrikálják már az új-ság gyászjelentését: „Született 1603-ban az elzászi Strassburgban, elhunyt 2020-ban.Emlékezzünk rá tisztességgel.” Ezek a gyászszónokok azonban nem a szerkesztõsé-gek összevonásáról, nem a szerkesztõk elbocsátásáról és nem az outsourcingról be-szélnek, hanem az internetrõl. Amióta az amerikai publicista Philip Meyer 2004-benelõállt The Vanishing Newspaper címû, a napilapok eltûnését beharangozó könyvé-vel, azóta a média nyílt napjainak pódiumbeszélgetései úgy hangzanak, mint vala-miféle elõkészületek az újságok temetési szertartására.

Az ilyen megfontolások azonban még egy kissé koraiak, hiszen maga Meyer pro-fesszor is csak 2043-ra jósolta a napilapok halálát. Másodsorban pedig lehet, hogy adolgok úgy állnak Meyer próféciájával, mint kollégája, Francis Fukuyama jóslataival,aki 1992-ben, a keleti impérium és az államkommunizmus összeomlása idején kihir-dette „a történelem végét”. A történelem aztán mégsem akart ehhez igazodni.

Csakhogy létezik egy olyan, az elõbbiekben általam is leírt becsvágy, amely az új-ság halálát siettetni és a Meyer által jelzett várható élettartamot rövidíteni szeretné.Legutóbb David Montgomery fáradozott azon, hogy a Berliner Zeitungból kiûzze azújságírást, és a lapot olyan felhasználói felületté változtassa, amelyre egyre keveseb-bet tesznek abból, ami pénzbe kerül (vagyis jó cikkekbõl), és egyre többet abból, amipénzt hoz (vagyis reklámokat és product-placementet). A minta már ismerõs azAEÁ-ból: az újságírókat elbocsátják, a tudósítókat elspórolják, a szerkesztõségeketfeloszlatják, a saját szövegeket vagy ügynökségektõl veszik át, vagy olcsón vásárol-ják meg. A fõszerkesztõ üzletvezetõvé válik. A szellem szellemtelenné lesz. Megta-karítunk, amíg az olvasó el nem megy. Olyan ez, mint Páncimánci meséjének külön-változata: pénzhajhászat és értetlenség okán aranyat fonnak szalmává. A Berliner Ze-itungnál remélhetõleg ismét jobbra fordulnak a dolgok. Bár félõ, hogy haMontgomery távozott is, példája ragadós lehet.

Az adatszemét ellen csak a reflexió és háttérépítés segít

Az újságírás szép jövõje másképpen fest: a napilapnak meg kell változnia, és megis fog változni – de sokkal jobban, mint amivé a rádió és televízió konkurenciája ré-vén változott. Az újság tartalma más lesz, mint amit megszoktak, de továbbra is ésigazából újság lesz. A szövegeknek, amelyek ott állnak majd, õsi értelemben hírek-nek kell lenniük – szövegeknek, amelyek révén tájékozódhatunk. Olyan szövegekreis szükség van, amelyek az internet adatszemetét megválogatják, rendezik és értéke-lik. Ez nem kapható meg ingyen, fizetni kell érte. De úgy gondolom, hogy sok újság-olvasó fizetne érte, és azt is, hogy lesznek olyan felhasználók, akik így jutnak majdel az újságokhoz.

Az adatszemét ellen – mint már mondottam – csak a reflexió és a háttérépítés se-gít. Ezt kell nyújtania az újságnak. A lassacskán elbutuló újságírással viszont eztképtelenség teljesíteni. Az olcsó újságírást eldobni kell, nem elolvasni. Az az újság,amely a hirdetõlapok felé orientálódik, többé nem újság, hanem olyan hirdetõlap,amely nem kap elegendõ hirdetést.

Mivel az újságírásnak nem szabad olcsó újságírásnak lennie, az sem mûködhetmár sokáig, hogy a lapok legjobb cikkeiket az interneten ajándékozzák el. Ez pedigszó szerint önfeladás. A postai árfolyam változásának gyorsan kell elkövetkeznie –amíg el nem ér egy egyszerû és jól gyakorolható cikkenkénti micropayment-rendsz-erig. Az elõfalatozást ingyen is meg lehet úszni, de a fõételért már néhány centet kellfizetni. Click and buy: senkit sem öl meg, viszont erõsebbé teszi az újságokat.

Egyébként semmi kifogásom nincs az ellen, hogy a Németországban szerencsérefejlõdõben levõ alapítványi rendszer valamelyik tagja átvegyen egy vagy több újsá-

9

2010/3

got: az újságcsinálás igazán elviselhetne egy kis mecenatúrát. Egy újságalapítványteljesen közhasznú. A FAZ alapítványi modellje, vagyis maga a Fazit-Stiftung, amelyévtizedek óta biztosítja a Frankfurter Allgemeine pénzügyi és szerkesztõi független-ségét, fel kellene már keltse az utánzók érdeklõdését. Németországban nem kevés azértelmes és felelõsségteljes milliárdos.

Az internet, az internet. A sajtó emberei közül sokan beszélnek úgy róla, mint va-lami új hun invázióról. A hunok másfél évezrede a semmibõl érkeztek, mindentgyorsan szétvertek (és száz év múlva ismét el is tûntek). Az internet nem olyasmi,ami a dolgokat gyorsan szétveri. Minden médiatörténeti forradalomnak ez a tanulsá-ga: egyetlen új médium sem fojtotta el a régieket. Mindig eljutottak az együttélésig.Az internet nem váltja le a jó szerkesztõket, nem teszi fölöslegessé a jó zsurnalisztát.Éppen ellenkezõleg: az eddigieknél sokkal fontosabbá teszi õket.

Ezentúl mindennél inkább érvényes az, hogy autoritás csak ott van, ahol meg-szerzik, minõség pedig csak ott, ahol megkínlódnak érte. Ez a hamburgi sajtókollé-gium jelmondata, de nem csak sajtókollégistákra érvényes. Nem azt mondja, hogy azolvasót és a felhasználót buta, felületes újságírással kellene kínozni. Minõség csakott van, ahol megkínlódnak érte: ez a mondat azt kéri minden médium újságírójától(az internetestõl is), kínlódjon meg azért, hogy a legtöbbet nyújthassa. Ebben az eset-ben pedig az újságírás elõtt fényes jövõ áll.

Maradjunk csak a hajnali szürkületnél. A hajnali szürkület az éj és a nappal köz-ti átmenet kezdete. Ha az újságírást képesek vagyunk elhelyezni ebben az átmenet-ben, már igen boldogok lehetünk. Ha az éj véget ér, magasztossá tehetjük a nappalt.

Zuh Deodáth fordítása

10

2010/3

Elõhang: a borsodi elefántról

Valamikor a 18. században. Borsod megyei ha-lászok egy meglepõen ép elefántcsontvázat fogtakki a Tiszából. A nép okulására a vármegye kapujamellé felszegezett monstrumot aztán hosszú ideigbámulhatták az úton járók.

Decsy Antal miskolci ügyvédnek azonban szo-morúan kellett látnia, hogy „a mi Tisza melléki la-kosaink megelégednek azzal, ha bor, búza, szalon-na vagyon házoknál, a tudományos dolgokon ép-pen nem kapnak, nem gyönyörködnek”, és nem istörik a fejüket azon, miként kerülhetett Miskolcraaz elefánt – megoldásként bõven megteszi, hogymég az özönvíz sodorhatta ide. A „piaczi kofákszájábul” való magyarázatok helyett „a legtudó-sabb anglus, franczia, belga philosophusokmunkáibul” vett ismereteket felhasználva igyek-szik feltárni és levezetni tehát, miként kerülhettekide a „csiga-biga, sárkány és elefánt tetemek”. Ku-takodásainak eredményét egy Istoriával ésPhylosophiával elegyes Elmélkedés az Borsod Vár-megyei Elefántrul címû terjedelmes kéziratbanösszegzi, amelyben az állat korszerû természetraj-zi leírására törekedve, a bibliai magyarázatokravonatkozó hosszas elmélkedést követõen megadjaa megfejtést: elefántok nem az özönvíz révén ke-rülhettek a Tiszába, hanem vagy maguk úsztakidáig, vagy mások hozták õket ide. Jelesül talánéppen Constantinus császár, aki Eger és Miskolcközött legyõzte Licinust, így veszhettek az annaktáborában lévõ ormányosok a folyóba.

2010/3

...milyen kritériumokalapján tekinthetünkúgy egy megközelítésre,hogy az már „irányzattá”, „iskolává”formálódott.

Z. KARVALICS LÁSZLÓ

KOMMUNIKÁCIÓTÖRTÉNELEM,INFORMÁCIÓTÖRTÉNELEM –MELYIK AZ EGÉR, MELYIK AZ ELEFÁNT?

A kassai fõigazgató 1817. december 10-én küldte el a kéziratot cenzúrára a hely-tartótanácsnak, alig másfél hónappal késõbb, 1818. január 28-án pedig már meg isszületett a cenzor, Trenka Mihály Alajos jelentése (amely aztán száz-egynéhány évmúlva kiváló sajtó- és cenzúratörténészünk, Sashegyi Oszkár kezébe került, akinekaz egész történet leírását köszönhetjük1). A miskolci prókátort Trenka, a pesti egye-tem történészprofesszora nemes egyszerûséggel dilettánsnak minõsíti,2 és nem java-solja a szöveg megjelentetését. („A munkát, melyet szerzõ Borsod vármegyének ajánl,de melynek elterjesztésébõl csak gúny érné a megyét és a magyar irodalmat, a szer-zõnek, ki derék férfiú, de a témához szükséges fizikai és természettudományi felké-szültséggel nem rendelkezik, vissza kell adni.”3)

A kézirat története itt (szomorú) véget is ér, de több olyan tanulsága is van, amelyremekül illusztrál, illetve megelõlegez néhány, a kommunikáció-, illetve információ-történelemre vonatkozó állítást, illetve vizsgálati szempontot.

1. A szinte kizárólag negatív hatalmi-ideológiai konnotációkkal kezelt cenzú-ratörténetnek (mint kommunikációtörténeti részterületnek) sokkal több vizsgálat-ra érdemes oldala van, mint eddig gondoltuk. (A Trenka-történet például a minõ-ségbiztosító/lektori funkcióra irányítja a figyelmet, más „történetekbõl” a cenzo-rok kitüntetett, afféle csomópontszerepére derül fény koruk intellektuális hálóza-taiban.)

2. A cenzúra története az egyik legtipikusabb terület, amely egy rendszer- és fo-lyamatszemléletû vizsgálódás esetén szinte teljes újramodellezésre, újrastrukturálás-ra szorul, hogy az ismert (és a történeti hagyományban javarészt már feltárt) jelensé-geket sokkal „nagyobb felbontásban” is elemezni lehessen. Az elõzetes cenzúra –utólagos cenzúra kettõssége helyett már jó ideje idõszerû volna egy sokszorosan ta-golt, sokféle cenzúramûveletet tartalmazó átfogó tipológia megalkotása, amely a szó-beli vagy tárgyiasított közleményfolyam minden olyan pontját külön kezeli, ahol aszabad áramlást útakadályokkal lehet nehezíteni. A „cenzúraformaként” azonosítottbeavatkozások különböznek attól függõen, hogy az adott közlemény megfogalmazó-ját, terjesztõjét, sokszorosítóját vagy puszta ismerõjét szankcionálják, eltérnek ab-ban, hogy egy terjedési folyamat mely szakaszában és mekkora erõvel igyekeznekközbelépni, és többszörösen rétegzettek a beavatkozás szervezettsége,intézményesítettségi foka szempontjából is. Még több dimenziót csempész a modell-be a nem kívánt tartalom jellege, formája és összetettsége: attól függõen, hogy vallá-si, erkölcsi, szexuális, ideológiai, politikai vagy más tárgyra érzékeny a tiltás, a lehet-séges mintázatok a helytelennek, politikailag inkorrektnek vagy obszcénnak tekin-tett szavak vagy szimbólumok használatával szembeni fellépésektõl a komplett vi-lágképekig terjedhetnek. Önálló kategória az ún. metacenzúra, ahol éppen a cenzú-ra adott gyakorlatára vonatkozó ismeretek jelentik a tiltott tartalmat. Az elemzések-ben ritkán jelenik meg a kontrollstruktúrák kettõs természete, a határ keresése a kö-zösség önszabályozása (a „közérdekû”, organikus tiltások világa) és a nyilvánosságtereinek az ellenérdekelt csoportok közti játszmákkal értelmezhetõ, hatalmi és erõ-szakfunkciókkal történõ egyirányú befolyásolása (a különérdekre alapuló, szervetlenbeavatkozások) között. Így aztán természetesen a történészeknek alig cserkészett te-rülete e két kontrollforma egyidejû jelentkezése, egymásba való átjárása, a felhasz-nált technológiák kölcsönös importja és keveredése, a beavatkozástípusok elválásaés (újra)találkozása (például „nehéz idõkben” a háborús cenzúra formájában).

3. A kapu mellé felszegezett borsodi elefánt története egy tipikus példája annakis, hogy viszonylag ismert jelenségek új „szótárral” és nézõpontokkal való áttekinté-se új kutatási-vizsgálati kategóriákra, „domainekre” irányíthatja a figyelmet. A fizikaikörnyezet jelentéshordozó objektumokkal való, az (eliasi értelemben vett) civilizáció12

2010/3

folyamatával párhuzamos feldúsulása szintén alapvetõ társadalmi-közösségi kont-rollstruktúrák természetét és mûködését helyezi a nagyító alá: a koordináció, a visel-kedésszabályozás, a térbeli tájékozódás megkönnyítése, a tiltás, a tájékoztatás sokfé-le funkciói olvadnak össze az információépítészet (information architecture), illetvea jelezés (signage) kategóriájában. Ennek formagazdag és izgalmas világa apró, szi-getszerû néprajzi, helytörténeti vagy kultúrtörténeti adalékok és közlemények révénvált a történeti tudásunk részévé, pedig egy egész jelenségbokor tartozik ide: attólfüggõen, hogy a tárgyiasított információs tartalom az emberi testen jelenik-e meg, aruha, az öltözködés hordozza-e, a tárgyi- és eszközvilágra költözik-e fel, a közösségiterekben, illetve a közösségi tereket összekötõ utakon vagy azok mentén, különbözõközlekedési helyzetekben és jármûveken jelenik-e meg. Érdekes kaland végiggondol-ni, hogy magán- és középületeken kívül és belül mi minden válhat információs tar-talom megtestesítõjévé. És mi minden hordozhat tudatosan kódolt jelentést: azanyag, a forma, egy tárgyi összetevõ puszta helyzete, színválasztás, ikonikus megol-dások, szimbólumok, betûkbõl komponált feliratok és ezek különbözõ kombinációi.Így aztán van egy „rejtett történetünk” a legkorábbi határjelzésektõl a közösen hasz-nált térképeken át a sokféle navigációs artefaktumig, a templomtorony óráján, a szél-kakason, a céhtáblán, a reklám- és behívótáblákon keresztül az állított feliratokig,táblákig, útjelzésekig, kapukon, oszlopokon, falakon, bejáratok felett elhelyezett ter-mészetes nyelvi üzenetekig. A magyar pusztán jelentést hordozott a gémeskút állá-sa, házfalakba karcolt koldusjelekkel segítette egymást a társadalmon kívüliek kaszt-ja, mûalkotások bonyolult szimbolikája volt hivatva érzelmeket és gondolatokat köz-vetíteni templomokban, terekben, házfalakon és használati tárgyakon keresztül. Aborsodi elefánt is efféle információépítészeti tett, a múltra vonatkozó közös tudás ap-ró öntõformájaként.

4. Ez az információépítészeti tett markánsan kommunikációs természetû: a kisze-gezésrõl döntõ személyeknek határozott szándéka, hogy egyfajta „üzenet” átviteléttegyék lehetõvé, mégpedig tömegesen. Az elefántcsontváz megpillantói számáraeközben a látvány egy elemi információs mozzanatot hordoz, amit azonban õk meg-lévõ ismereteik és tudásuk birtokában értelmeznek. Ennek során akár egészen a vi-lágképig vagy a gondolkodásnak keretet adó paradigmákig lehet jutni, hiszen a „bib-liai magyarázat elfogadása” vagy „a korszerû tudományos ismeretek alapján történõújragondolás” dilemmája ezen a szinten osztja meg az érintetteket4. Az a módszerta-ni apparátus, amelynek a segítségével a puszta tárgyból történetek rekonstrukciójá-ig, következtetésekig, magyarázatokig, interpretációkig lehet jutni, a tudástechnoló-gia, a megismerés szolgálatában. Ahol a megismerés diszkurzív térben zajlik, vagy tu-dásátadás (illetve a másik oldalról: tanulás) folyik, ott a kommunikációs jegyek erõ-södnek fel. Ahol azonban az új jelentések képzõdése alapvetõen individuális tett, ottinkább kognitív kategóriákkal írhatóak legjobban le a folyamatok. Mindebbõl jól lát-szik, hogy jelenségeknek egy erõsen összetett kontinuumáról beszélhetünk, amely-nek csak adott szakaszai kommunikációs természetûek – létezik tehát egy ennél tá-gabb, a kommunikációt is magában foglaló tér, amelyet az „információs folyamatok”gyûjtõkategóriájával rajzolhatunk körül.

Így jutunk el tulajdonképpeni tárgyunkhoz, amely természetét tekintvetudományrendszertani jellegû: a kérdésünk az, hogy miként viszonyulnak egymás-hoz és milyen absztrakciós lépésekkel kapcsolódnak össze a kommunikációs és azinformációs folyamatok a történeti kutatások tárgyaiként, és arra is kíváncsiak va-gyunk, hogy milyen kritériumok alapján tekinthetünk úgy egy megközelítésre, hogyaz már „irányzattá”, „iskolává” formálódott.

Az alaphelyzet olyan, mint a régi viccben. Az egér és az elefánt egymás mellettsétálva szelnek át egy hidat, amelynek a közepén az egér e szavakkal fordul terme-

13

2010/3

tes társához: Figyelj, ugye hallod, hogy dübörgünk? Egér és elefánt, kommunikáció ésinformáció: a „megfeleltetéshez” látszatra távolról fogunk hozzá.

Kommunikációtörténet és kommunikációtörténelem

Önálló történettudományi témakörként jóval több mint félszáz éve születnekkommunikációs jelenségeket történeti kontextusban tárgyaló szintetikus mûvek. HaHarold Innis úttörõ monográfiapárosától5 a közel harminc éve kiadott háromköteteskézikönyvön át6 a legfrissebb összegzésekig és tanulmánykötetekig7 kívánnánk átte-kinteni a teljes kutatási termést, amelyik magát már címében is kommunikációtörté-nelemmel foglalkozó mûként azonosítja, 15–20 kiemelkedõ és mintegy 50–60 „átla-gos” szakmunkát számolhatnánk össze.8 Mivel azonban evvel egyidejûleg a kommu-nikáció történetének valamely aspektusával foglalkozó monográfiák száma többezerre, a tanulmányoké több tízezerre rúg, az igazi kérdés az, hogy milyen ismérvekmentén „emelhetõek ki” a feldolgozások folyamából az irányzatként való intézménye-sedés igényével fellépõ, illetve az új absztrakciós szint megteremtésére való törekvéstprogramszerûen vállaló összegzések.

Mivel megfelelõ forrásanyag birtokában mindennek (illetve bárminek) a történe-te elmesélhetõ, „a füstjelektõl az internetig” típusú kváziszintetikus, technika- és in-tézménytörténet-központú, krónikás és kronologikus jellegû áttekintések még „in-nen” vannak ezen a határon, hiszen céljuk mindössze az, hogy adott értelmezési tar-tományon belül egy kiválasztott jelenségegyüttes történetét elmeséljék – még akkoris, ha ez a jelenségegyüttes akár a kommunikációs formák teljes technológia- és tár-sadalomtörténetét is magában foglalja. A feldolgozás pontosan definiált „mûfaja” aszintaxison keresztül érhetõ tetten: a kommunikáció (vagy valamely kommunikációsrész-jelenség) történeti leírása: history of communication vagy history of (any commu-nication-related) entities. Az ide tartozó munkák a kommunikációtörténeti narratívátírják és fejlesztik tovább.

Miben különbözik ettõl a kommunikációtörténelem, a communication history?Ha a kommunikációs jelenségek (vagy azok csoportjai) nem a pontos és gazdag

leírás igénye miatt válnak vizsgálat tárgyává, hanem a kutatói kihívást ezek történe-ti és elemzési makrostruktúrákba való helyezése jelenti, akkor megvalósul a szem-pontváltás, megváltozik a tudományos kérdésfeltevés. Az válik lényegessé, mikéntértelmezhetõek szerkezeti viszonyok, átfogó trendek vagy más alrendszerek változá-sai a kommunikációs komplexum felõl – és fordítva: miként magyarázzák a rendszer-környezet jól leírható mozgásformái a kommunikációs komplexum változásait.9

Ezt a logikát tükrözi a kommunikációtudomány egyik nemzetközi szakmai szer-vezetén (International Communication Association) belül a kommunikációtörténe-lemre szakosodott érdeklõdéscsoport (Communication History Interest Group) fel-osztása,10 amely a gyûjtõtémaként felfogott kommunikációtörténelem (communica-tion history) három rész-területét azonosítja:

Részletesebb felosztást készített egy másik szakmai szervezet, az ECREA(European Communication Research and Education Association) Communication14

2010/3

A kommunikáció története, beleértve a médiatörténelmet (The History of Communication, including Media History) A kommunikáció-fogalom története (The History of the Idea of Communication) A kommunikáció-jelenség tanulmányozásának története (The History of the Field of Communication)

History szekciója.11 Megközelítésükben öt részterület tartozik a kommunikációtörté-nelemhez:

Úgy érezzük, hogy a tipológiák uniformizáltságának hiánya nem kérdõjelezi mega kommunikációtörténelem absztrakciós szintjének létrejöttét. Éppen a mozgékonyhatárok, az egymásba átjáró diskurzusok jelentik a garanciát arra, hogy az értelme-zések mozgásban vannak, alakulnak, fejlõdnek, és ennek révén az irányzat „emer-gens”, éppen kiformálódó, önazonosságát keresõ tudományos terrénumnak számít.Úgysem deklarációk, hanem a szakmai közösség öntevékenysége hitelesíti: konfe-renciák, konferenciaszekciók, szakfolyóiratok különszámai,12 szakosított egyetemikutatóhelyek (mint pl. a University of Alabama Communication History Forum13)vagy az annotációs és bibliográfiai tevékenységben címszóként való megjelenés14.

Mármost nagy kérdés, hogy vajon meddig érvényes a korábban bemutatott logi-ka. A kommunikációtörténelem „alá” tartozó média esetében például még úgy tûnik,egyidejûleg használatos, illetve jogosult a „history of media”, a média krónikás törté-nete (amely egyaránt használatos lehet valamely, de több vagy akár valamennyi mé-dium történetének leírására vállalkozó munka esetében) és a „media history”, a mé-diatörténelem, amely az elemzés magasabb absztrakciós szintjei felé tör, elsõsorbanannak köszönhetõen, hogy számos részterület tartozik még ez alá a rendszerszint aláis (és amelyet olyan orgánumok hitelesítenek, mint a 15. bévfolyamában járó rangosRoutledge-folyóirat, a Media History vagy a 11. éves Media History Monographs15).

De vajon még egy szinttel lejjebb, a sajtó története (history of press) és a sajtótör-ténelem (press history) esetében is érvényes lehet még a különbség, vagy itt már egy-szerûen alternatív (és emiatt inkább következetlen) szóhasználatról beszélhetünk?

Ha „a hagyományos, leíró, elsõsorban a tartalmat ismertetõ, a kulturális-társadal-mi kontextust mellõzõ sajtótörténeti felfogással szemben a társadalomtörténeti segyben értelmezõ, analitikus megközelítés”16 híveként alkotunk történeti mûvet, ak-kor egyszerûen korszerûbb és komplexebb „sajtótörténetet” vagy már „sajtótörténel-met” írunk?17 Erõsen úgy tûnik, hogy itt a szakaszhatár: ami ez alá soroltatik, az a„nagy felbontás”, illetve a tárgy homogenitása miatt „megmarad” történetnek, nemigényelve az átfogóbb, összetettebb kontextusok keresését.

A fenti összefüggéseket így ábrázolhatjuk egy kezdetleges taxonómiával (szándé-kosan csak távolról emlékeztetve a könyvtári osztályozási megoldásokra, mert azérintett területek sokkal komplexebb módon, klaszterekkel kapcsolódnak össze, ésezt egy egyszerû decimális fa-struktúra nehezen tudja leképezni):

Kommunikációtörténelem Médiatörténelem (Media History)/Médiatörténet (History of … Media)

→ Sajtótörténelem (Newspaper and Periodical History)/Sajtótörténet (History of…Press)

15

2010/3

A kommunikáció története (The history of communication in general) A társadalmi-és tömegkommunikáció története (The history of socially relevant and mass communication) A történeti emlékezet kutatása (Memory studies) A kommunikációs területtel összefüggõ fogalmak története (The history of ideas related to the field of communication) A kommunikációtörténelem módszertana és elmélete (The methodology and theory of communication history)

Laptörténet (History of Newspapers) Újságírástörténet (History of Journalism)Hírügynökségtörténelem (History of News Agencies) Egyéb sajtótörténeti területek

Nagyon hasonló szerkezetet találunk, ha nem a média, hanem egy érintkezõ te-rület, a hírek felõl indulunk „lefelé” a rendszerben. Nem kétséges, hogy a közössé-gek hír-háztartásának kérdése a társadalomtörténettel egyidõs és a társadalomtörté-nettel párhuzamosan fejlõdõ vizsgálati téma. Ennek megfelelõen jelennek meg a kró-nikás áttekintések (például Mitchell Stephens klasszikusnak tekinthetõ összegzése,18

A History of News) és a hírtörténelem (news history) írásának igényével születettkomplex, elemzõ mûvek.19 Ez alatt a szint alatt azonban már (akárhány „réteg” is ír-ható alá) a különbözõ „történetek” világát leljük, még akkor is, ha egészen alacsonyrendszerszinten is nagyigényû monográfiákra bukkanunk, amelyek tárgyukat teljeskörûen dolgozzák fel.20

KommunikációtörténelemHírtörténelem (News History)/ Hírtörténet (History of News)

→ Az írott/sokszorosított hírek története (history of written news)A nyomtatott hírek története (history of printed news)A napi hírtermelés története (history of daily news)

Most pedig váltsunk nézõpontot, és képzeljük el a kommunikációtörténelmetmint egy taxonómia alacsony szintû sorát, mint egy kisegeret: vajon mik lesznek amagasabb szintek, hol találjuk az elefántot?

Információtörténelem és kommunikációtörténelem Az információtörténelem mint explicit irányzat a könyvtár- és információtudo-

mány (Library and Information Science, LIS) történeti „oldalaként” jelent meg (Nagy-Britanniában 1962-ben alakult meg a Library and Information History Group, Japán-ban 1970-ben a Library and Information History Society), nem véletlen, hogy leghi-vatkozottabb alakja (nagyjából a nyolcvanas évek közepétõl) Alistair Black, aki köz-leményeit mai napig a „könyvtár- és információtörténelem” professzoraként jegyzi.21

S noha információtörténeti mûvek nagyjából a huszadik század közepe óta, a kom-munikációtörténeti irányzat létrejöttével párhuzamosan születnek,22 a teoretikusrendszerezés igénye csak az ezredfordulót követõen erõsödött fel. Az egymástól füg-getlenül megjelentetett két „programadó” információtörténelmi mû felosztása erõsenhasonlít egymásra, és jellegében felidézi a korábban a kommunikációtörténelemmelkapcsolatban bemutatott taxonómiákat.)

Az információtörténelem ágazatai Weller és Z. Karvalics felosztásában

Korábban sokoldalúan igyekeztem érvelni amellett, hogy az információtörténe-lem magában foglalja a kommunikációtörténelmet, és hogy a kommunikációs for-mák az információs tevékenységformák alesetei.2316

2010/3

Weller, T. 2008 Z. Karvalics 2004 Könyvtár- és könyvtörténelem (Library and book history) Az információs rendszerek társadalom-,

kultúr- és technológiatörténete (Cultural, social and technology history of information systems)

Információrendszerek és infrastruktúrák története (The history of information systems and infrastructures)

Az információval foglalkozó tudományok története (The history of information disciplines)

Az információ-jelenség története (The history of Information)

Az információ-jelenség kulturális és társadalmi vizsgálata (Cultural and social explorations of information)

Információ-központú elemzés Információháztartás-történet Információ-központú történetfilozófia

Az információs társadalom gyökerei (Origins of the Information Society)

Az információs társadalom elõtörténete (Pre-history of Information Society)

Most bemutatom azt a hármas felosztást, amelyet elsõsorban információtechni-ka-tipológiai céllal konstruáltam, de jól használható az információs ciklus hármastagoltságának érzékeltetésére is:

Leegyszerûsítve: a reprezentációs szakaszban az információvá tétel, a jelentés-képzõdés folyamatai játszódnak le, eszközei, technológiái, intézményei és kultúrájafejlõdik. A második szakaszban ennek feldolgozása zajlik gondolati mûveletek for-májában, ahol az emberi agy (és az emberi agyak, illetve megismerõ kapacitásuk kö-zös tartománya, a nooszféra) a színtér, a harmadik szakaszban pedig az információkilép az emberi agyból, tárgyiasul, objektiválódik, jel formát ölt, és „útra kel”. Enneka formaadással párosuló kilépésnek (exformációnak) az egyik formája az, amikor orá-lis közlés, gesztusnyelvi vagy szimbólumközlés s végül írott (majd elektronikus, il-letve digitális) közlemények képzése formájában „kommunikálunk”.

Ahogy a cenzúra kapcsán korábban említettük, egy effajta folyamatközpontú ésrendszerszemléletû felosztás ráirányítja a figyelmet a történeti folyamat során kulcs-szerepet játszó tevékenység- és technológiatípusokra (például az alulkutatott és je-lentõségében erõsen alulinterpretált méréstörténelemre), bizonytalan besorolásúrésztörténeteknek pontosan megadja a megfelelõ rendszertani helyét (pl. a döntéstör-ténetnek vagy a memóriatörténetnek), s végül meggyõzõen láttatja a kommunikáció-történelem „helyi értékét” (a közel húsz információtörténelmi terület egyikeként).Az alábbi taxonómia24 nem a teljesség igényével készült, pusztán a kiindulópontjakíván lenni az információtörténelem részének tekinthetõ jelenségek történeténekvizsgálatát elméleti oldalról kezdeményezõ diskurzusnak.

Információtörténelem Reprezentációs univerzum (Bemenõ jelfolyam)

Mérés, mértékrendszerek, szabványosítás Navigációs rendszerek Optikai technológia, vizuális szféraKognitív technológia (metafora, fogalom, nyelvtechnológia)Jóslás, elõrejelzés, valószínûségszámítás Információpusztítás és torzítás, mások reprezentációinak akadályozásaHírszerzés és kémkedés

Nooszféra (Információfeldolgozás az agyban) → Döntés (praxeológia, döntéstámogatás stb.)→ Memóriatechnika (mnemotechnika)→ Gondolkodás- és mentalitás(történet), divat→ Kontrollstruktúrák, kulturális minták→ Harmóniateremtõ technikák

Exformáció (Kimenõ jelfolyam) → Rögzítés, jelhagyás, jelezés → Sokszorosítás→ Tárolás, visszakeresés→ Továbbítás, kommunikáció, → Transzformáció (pl. fordítás és tolmácsolás, információépítészet) → Csere és felhasználás – evvel (újra)kezdõdik a percepciós ciklus.Ez a „sokadik” hely azonban semmiképp sem a kommunikációs jelenségek „leér-

tékelését” jelenti: a kommunikációs tevékenység messze a leginkább „leterhelt” ka-tegória, amely folyamatosan hibridizálódik az összes többivel.25 A megosztás funkci-

17

2010/3

onális kényszere miatt elõbb-utóbb minden reprezentációs ciklus vagy mindennooszféra-tevékenység kommunikációs szakaszba fordul, így az ábra geometriája éssúlypontjai alapján „egérnek” tûnõ kommunikációtörténelem valójában mégiscsak„elefánt”.

JEGYZETEK1. Sashegyi Oszkár: 1938. A második bekezdés minden kiemelt idézete Sashegyi munkájából származik.2. Majd Plinius szerint magyarázza az elefántot rosszul idézve Arisztotelészt és Cicerót. Az elsõ szakaszbanaz özönvízrõl ír zavarosan és tudatlanul, a második szakaszban a Recherches, Gazette és Voyage nevekrõl aztállítja, hogy azok jeles francia tudósok. Azt véli, hogy Nagy Konstantin, mikor 315-ben Cibulis pannoniai vá-rost megtámadta, hozta be az elefántokat. Szerinte Eger és Miskolc között kelt át Licius a Tiszán. Ebbõl lát-szik, hogy sem Pannonia határait, sem Cibulis fekvését nem ismeri. A szerzõ, miután még a Balatont a Kaspi-tengerrel egyenlõ nagyságúvá tette megemlíti, hogy hány ügyvéd van és hány peres ügy Borsod vármegyében.Sashegyi Oszkár: 1938.3. Sashegyi Oszkár: 1938.4. Különös, hogy a borsodi elefánt esetében megfelelõ paleontológiai ismeretek és hagyomány híján a paradig-ma korszerûsítésének szándéka (bibliai magyarázat helyett történeti rekonstrukció) minden bizonnyal zsákut-cás kísérlet, és a késõbbi eredmények alapján egy, az eredetitõl akár másik irányba eltérõ paradigma is bebi-zonyosodhatott volna, ha például egy szakember mamutként vagy más, özönvíz elõtt élt elefánt-õsként azo-nosítja a maradványokat.5. Harold A. Innis 1950; Harold A. Innis 1951.6. Lasswell-Lerner – Speier: 1979–1890.7. Paul Heyer – Barbie Zelizer: 20088. Egy részletesebb (de még mindig csak vázlatos) historiográfiát igyekeztem adni korábban. Lásd Z. KarvalicsLászló: 2008. 12–14.9. A „kommunikációtörténelem” létjogosultsága mögött pontosan ugyanaz a logika rejtõzik, mint mondjuk a„mikrotörténelem” mögött (V.ö. Cieger András: i. m. 138–141.) Már korábban is sok-sok történet elmeséltetett,de bizonyos történetek, még ha látszatra jelentéktelen szereplõk érdektelen epizódjairól szólnak is, különös-képpen alkalmasak arra, hogy jól adatolt felidézésük révén a történeti folyamat átfogóbb dimenzióira lehessenkisablakot nyitni.10. http://www.communicationhistory.org Letöltve: 2009. október 30.11. http://www.ecrea.eu/divisions/section/id/18 Letöltve: 2009. október 30.12. Mint pl. a Mass Communication & Society 2002/1-es száma: International Communication History ASpecial Issue.13. http://www.cis.ua.edu/forums/documents/forumfactsheet.pdf14. Már viszonylag korán, lásd Communication History Abstracts Susan J. Henry: 1977.15. http://facstaff.elon.edu/dcopeland/mhm/mhm.htm Letöltve: 2009. október 30.16. Gyáni Gábor: i. m. Gyáni Gábor áttekintése négy, társadalomtörténeti szempontból releváns kutatási terü-letet emel ki: a sajtó elõállításának és készítésének gazdaság- és társadalomtörténetét, az újságírók társadalom-történetét, a sajtó mint tömegkultúra-médiumot, illetve a sajtó, valamint a politikai kultúra szoros érintkezé-sét és belsõ összefüggését.17. Csak kiegészítésképp: Asa Briggs – Peter Burke állásfoglalása egy szinttel „feljebb”, a média esetében isegyértelmû erre a kérdésre: noha áttekintésük társadalomtörténeti fókuszú, maradnak a „történetnél”. AsaBriggs – Peter Burke: 2004.18. Mitchell Stephens: 1988.19. Elsõsorban a hírek formatörténetének bemutatására vállalkozó munkára (Kevin G. Barnhurst – JohnNerone:2002.) és a hírek társadalmi konstrukciójára fókuszáló friss áttekintésre (Terhi Rantanen: 2009.) gon-dolunk.20. Mint pl. C. John Sommerville nagy összegzése a napi hírtermelés kezdeteirõl (C. John Sommerville: 1966.).21. A korábbi összefüggéseket immár a könyvtörténelmen keresztül szemléltetve jól látszik, hogy a magas abszt-rakciós igény nagyjából a könyvtártörténelemig tart, onnan már kezdõdik a „történetek” világa – úgy azonban,hogy még egészen alacsony rendszerszinten is monografikus feldolgozásokat találunk (gondoljunk csak a lelán-colt könyvekkel (Libri catenati) kapcsolatos irodalomra vagy a könyvespolc történetérõl írott munkára (HenriPetroski. 1999.). Információtörténelem Könyvtörténelem (Book History) /Könyvtörténet (History of… book)→ Könyvtártörténelem (Library history) / Könyvtártörténet (History of … library) Könyvtári technológiák tör-ténete (History of library technologies) Állományvédelmi technológiák története.22. Az információtörténelem nemzetközi és hazai „klasszikusait” részletesen bemutattam a tárgyra vonatkozókönyvem 3. és 4. Fejezetében. Lásd Z. Karvalics László 2004. 84–133.23. Z. Karvalics László 2008 és Z. Karvalics László 1995.24. E hármas felosztásnak ez az elsõ változata. Bizonyos, hogy erõsen finomodni fog a következõ idõszakban,de a szerkezeti alapviszonyokat már ebben a formában is képes érzékeltetni.25. Ez a „hibridizáció” néha a szakirodalom címválasztásában is visszatükrözõdik, lásd pl. Irving Fang: 1997vagy David Smith – Derek Newton: 1972.

18

2010/3

IRODALOM Barnhurst, Kevin G. – John Nerone: The Form of News: A History. The Guilford Press, 2002.Briggs, Asa –Burke, Peter: A média társadalomtörténete. Gutenbergtõl az internetig. Napvilág Kiadó, Bp., 2004Cieger András: A magyar mikrotörténelem hajnala. Aetas 1999. 4. 138–141.Explorations in Communication and History. (Ed. Barbie Zelizer) Routledge, 2008.Fang, Irving: A History of Mass Communication. Six Information Revolutions. Focal Press, 1997Gyáni Gábor: Sajtótörténet a társadalomtörténész szempontjából. Médiakutató 2006. 1. http://www.mediaku-tato.hu/cikk/2006_01_tavasz/04_sajtotortenetJ. Henry, Susan: Communication History Abstracts. Journalism History 1977. 4. 3. 101–3. Heyer, Paul: Communications and History: Theories of Media, Knowledge and Civilization. Contributions tothe Study of Mass Media and Communications. Greenwood Press, 1988.Innis, Harold A: Empire and Communication. Oxford University Press, 1950.Innis, Harold A: The Bias of Communication. University of Toronto Press, 1951. Propaganda and Communication in World History. 1-3 vols. (Eds. Harold D. Lasswell – Daniel Lerner – HansSpeier) Honolulu University Press 1979–1980Petroski, Henri: The book on the bookshelf. Knopf, 1999.Rantanen, Terhi: When news was new. Wiley-Blackwell 2009. Sashegyi Oszkár: Német felvilágosodás és magyar cenzúra 1800–1830. Bp., 1938.http://mek.niif.hu/03200/03242/03242.htmSmith, David – Derek Newton: Communicating Information (In History). Schofield & Sims Ltd. 1972.Sommerville, C. John: The News Revolution in England. Cultural Dynamics of Daily Information.Oxford University Press, New York, Oxford, 1996.Stephens, Mitchell: A History of News. From the Drum to the Satellite. Viking, 1988.Weller, Toni: Information History – An Introduction: Exploring an Emergent Field. Chandos Publishing, 2008Z. Karvalics László: Információ versus (?) kommunikáció. Jel-Kép 1995. 2. 83–96. Z. Karvalics László: Bevezetés az információtörténelembe. Gondolat, Bp., 2004.Z. Karvalics László: Médiatörténet – kommunikációtörténet – információtörténet. In: Szavak és képek között(Szerk. Z. Karvalics László – Kiss Károly) Bp., Gondolat, 2008. 7–19.

19

2010/3

Bár inkább festenékmint hogy verset írok.

Akkorminden kép mesélnehol vették hol lopták elhol függött milyen falonki kapta ajándékbaasszony drága barát.

Lenne biztosításukgondosan bebugyolálvautaznának kocsin vonaton és száz évvel késõbbrestaurálnák õkethiszen a maga módján fakulna minden színükahogy évszázadok alatt a tengerszem íze és színe változik kavicstól növénytõl.

Elvesznének megrongálódnánakmakacs emberek nem adnák el õketa vászon aggasztóan repedezne és az értõk hiába keresnéka legértékesebb képetmert az magában függneegy csöndes melegszoba mélyén ahol egy asszony minden este behúzta a függönyt és ölében könyvvel hosszan ült a tûz elõtt.

Nem kérnéneka reprodukciók unalmábólképzelt tárlatra gyûlnénekmás festõk képeivel együttmíg a látogatók nézelõdnekvagy eltûnnek a kávézóban.

20

2010/3 CHRISTOPHER WHYTE

Kívánság(Miann)

És ha a múzeum bezárta visszhangos termek homályántársalognának titokbanmint egy széthullott család tagjaiakik ritkán jönnek összetemetésre esküvõre keresztelõre.

(1989. tavasz)

Mesterházi Mónika fordítása

Bátorság(A’ mhisneach)

Nemegyszer, ahogy bevillant a szemembeváratlanul, sosem csökkenõ meglepetéstokozva, a csuklód látványa:ez adott bátorságot tovább élni;

ahogy ingujjadból elõbukkanterõsen, inasan, ruganyosan,olyan, mint ahogy egy fakinõ, az erõteljes törzsküszködik, ki akar szabadulnia földbõl, aztán elveszítiszilárdságát a kézfej és az ujjakkönnyû lombozatában.

Kezed gyors mozdulatai:a fa termése.Minden alakzat, amit ujjaidés tenyered a levegõbe rajzolnak:a fáról potyogó gyümölcs.

Szeretem a fa függõségét.

Tevékeny, nyugtalan, ügyes;de érezni, hogy nincs pontosmásolata, csak társa, aki kiegészíti mindazt, amit tesz.Nem monológ ez, hanem párbeszéd.

(1989. õsz)

Nádasdy Ádám fordítása

21

2010/3

Rory-hoz(‘Do Ruaraidh’)

Tanár uram,kormányoztadhajómat a versek buktatóin.

Azt vártam, hogyhajótöréstszenvedek egy gonosz, sziklás parton,

de te tudtálolyan öblöt,melynek sima homokján kikössek.

Nem kérdezted,hová megyünk,mégis mindig jó kalauz voltál.

Bármi is voltrakományom,sose láttam rajtad bosszúságot,

vagy megvetést.Bíztál bennem,s önbizalmat adtál, egyre többet.

Azok közül,akik a gaelthazulról, a szigetekrõl hozták,

szinte csak tevoltál képesazokat jószívvel befogadni,

kiket korunknémává tetthazátlanság zord ítéletével.

És talán mertasszonyoddalegész falka gyereket neveltél,

a jövõt, hogymire készül,mindig szelíd szeretettel nézted:

más élet- ésversformákat22

2010/3

úgy fogadtál el, szorongás nélkül.

Nem hízelgés,nem szóvirágez a szöveg, ahogy most leírom;

méltatás, demégis csöndes,szerény – mint egy saját költeményed.

Századunkbannincs más költõnk,ki ily hosszan szõtte mûve vásznát,

példát advaaz ifjaknak,hogy’ épül a vers szilárd alapra.

Egyvalamitsose tûrtél:ha hallgattam, s nem volt semmi termés.

Te voltál a„bába-ember”minden versnél, amit összeraktam

zöld betûkbõl,ahogy szõttemképernyõjén saját masinámnak.

Mindezekértmegígérem:ha az idõ keze (mely kegyetlen)

végül mégisátfordítjateremtés-könyved utolsó lapját,

viszem tovább,amit hagytálrám, és mindenkire, aki költõ.

(1995. tavasz)

Nádasdy Ádám fordítása

23

2010/3

Jászai Mari térÜldögéltem a pékség ablakában,és élvezettel szürcsöltem a kávém,

a téren, mint mindig, zajlott az élet, a tér a folyóra néz és a hajlott

hátú hídra, a híd meg átvezetszigeten túl, a távolabbi partra,

a parton túli tágasabb világba,ahol az élet messze tágasabb,

ki érti, mért marad, aki marad,mire vár olyan békésen, nyugodtan?

A lámpa vált, és átmehet, akifekete csíkról fehér csíkra lépked,

de ki szabályozza a síkosés tökéletes sárga villamost,

hosszú testén a lélegzõ kopoltyút,nyíló-csukódó nyílását a lénynek,

akit a létezés csodájacsak ilyen röpke megállásra késztet?

Figyelem, ahogy az árus cigányokkiraknak övet és hímzett terítõt,

megáll elõttük egy-egy háziasszony,a mondott áron jól elvitatkoznak,

egyezség nincs, de ez is csak a játék,a nagy színjáték része, az enyém,

hiszem, hogy a kedvemért hozta össze,épülésemre a nagy rendezõ.

(2008. május)

Lázár Júlia fordítása

24

2010/3

dõrõl idõre találkozhatunk olyan híradá-sokkal, véleményekkel, hogy a Tescóbangyerekeket lopnak, a hamburgerbe rágcsá-lókat darálnak, a nagy pestis a zsidók kút-

mérgezésének köszönhetõ, a marslakók pedigmegtámadták a Földet, még a rádió is bemondta.Ez a mûfaj a rémhír, egy informális csatornákonterjedõ, veszélyrõl tájékoztató és cselekvésre ser-kentõ, nem bizonyított vagy csak kis részben igaztörténet, amely minden korszakban és minden tár-sadalomban felbukkanhat. Rokon mûfajai, egy-részt a hétköznapi szóbeszédek, pletykák, más-részt pedig a hozzájuk hasonlóan idegborzolóösszeesküvés-elméletek és városi legendák kifeje-zetten divatosak manapság, jelen vannak a ko-moly tudományos kutatások területétõl egészen aszenzációhajhász bulvárkiadványokig.1

Rémhírek bonckés alatt

A történészek tekinthetnek a jelenségre az egy-szerû forráskritika szempontjából is: ha a krónikavagy beszámoló szerzõje nem az ismert tényeknekmegfelelõen mutatja be az eseményeket, mertpletykák, rémhírek áldozatává válik, félretehetjüka mûvet mint használhatatlant, fensõbbséges mo-sollyal vagy éppen együttérzõn elmélkedhetünkarról, hogy a nehéz életkörülmények, a mûveltséghiánya milyen hiszékennyé tették elõdeinket, akikképzelõdésük vagy épp manipuláció áldozataiváváltak. A tényszerû igazságot számon kérõ törté-nész tehát tekintheti a rémhíreket egyszerûen ha-zugságnak, ferdítésnek, tévedésnek, és ezért hátatfordíthat nekik. 2010/3

A rémhír [...] csökkentia társadalmi feszültséget: rámutat abûnösökre és megfoghatóbbá teszi ahelyzetet.

NOVÁK VERONIKA

ZSÁKOK, KÖNYVEK, PUSKAPOR – TÖRTÉNETI RÉMHÍREK ANATÓMIÁJA

I

A rémhírtörténetek azonban éppen azért lehetnek érdekesek a történeti kutatásokszámára, mert nagyrészt nem igazak – ez a helyzet olyan fontos problémaköröket ésfogalmakat vet fel, mint a reprezentáció, az elbeszélés, a megélt tapasztalat vagy azelsajátítás, és sokkal többet árulnak el annál, mint hogy megtéveszthetõ emberekmindenfélét elhisznek.

A híresztelés, a szóbeszéd, a rémhírterjesztés (rumour, rumeur, Gerücht) a 20.század legelején, elõször Louis William Stern nevéhez kötõdõen vált tudományoskutatások és kísérletek tárgyává, jól elkülönített jelenséggé a szociálpszichológia ber-kein belül.2 A laboratóriumi vizsgálatok mellett az elsõ világháború sokkoló tapasz-talatain alapuló elemzések lendítették tovább a témáról folyó diskurzust, már a há-ború alatt is jelentek meg belga és angol írások a rémhírekrõl, ezeket követte MarcBloch 1921-ben publikált tanulmánya a háborús álhírekrõl.3 Bloch és a többi szerzõrámutat az elõzetes tudásanyag (elõítéletek) és az erõteljes érzelmi állapotok (gyûlö-let, félelem) alapvetõ szerepére a hétköznapi események és félreértések nyomán ki-alakuló, veszedelmesen elharapódzó rémhírek születésében. A híresztelés vizsgála-tának újabb látványos felfutását a második világháború utáni amerikai tudományos-ságban figyelhetjük meg, Allport, Shibutani és Rosnow szociológiai és szociálpszi-chológiai munkáiból kiindulva és iskolai tananyaggá válva.4 Ezek a szövegek a szá-zadfordulón kimunkált kísérleti módszertanból kiindulva elemeire bontják a híresz-telés mechanizmusait, bemutatják, hogy a terjedés láncolatán keresztülhaladva azeredeti információ átalakul: a részletek mennyisége csökken, ám egyes elemek ki-hangsúlyozódnak, mégpedig az elõzetes tudásanyag, az elõítéletek mentén; hogy ameggyõzés folyamata, a hiteles kommunikáció konkrét lépésekre és tényezõkrebontható; illetve hogy a bizonytalanság és az érintettség milyen alapvetõ szerepetjátszik a rémhírek kialakulásában. A szociálpszichológia, a médiakutatás itthon isfoglalkozott a híresztelések témájával.5

Az elsõ ismertebb történeti rémhírelemzés Georges Lefebvre könyve az 1789-esNagy Félelemrõl, melynek során a nemesek és csavargók összeesküvésére gyanakvóparasztok kastélyokat gyújtanak fel: a szerzõ az egész mozgalmat „gigantikus álhír-nek” nevezi.6 A részletes eseményleírásokkal dolgozó szövegben olyan módszertanimegoldásokkal találkozhatunk, amelyek alapvetõek a történeti rémhírek, szóbeszé-dek modern kutatásában. A szerzõ nagy hangsúlyt helyez a konkrét kontextus felraj-zolására, a korszakban ható folyamatok azonosítására, és szentel egy fejezetet a hír-áramlás korabeli lehetõségeinek, kiemelve a hivatalos tájékoztatás, a nyomtatott la-pok által biztosított információáramlás lassúságát, illetve a magánlevelezés, a szóbe-liség döntõ szerepét. Rendkívül pontosan, ha lehet, percekre lebontva elemzi a ter-jedés mechanizmusait: mi lehetett a kiváltó esemény, mi a történet elsõ változata,milyen szereplõkön keresztül terjed el, milyen logika szerint alakul át fokozatosan akezdõ történet, és hogyan jut el odáig, hogy már minden apró jelenség a rémhír rend-szerében nyer értelmet. Fontos, hogy Lefebvre, a korábbi történeti munkákkal ellen-tétben, a rémhírt nem ösztönös, irracionális rettegésnek tartja, hanem azt hangsú-lyozza, hogy szervesen illeszkedik a társadalom képzeletvilágába (imaginaire), ésennek logikája szerint ad értelmet a látottaknak, hallottaknak. Ez utóbbi hozzáállásjellemzi a hatvanas-hetvenes években születõ, az erõszak, a lázadás rítusaival foglal-kozó mûveket is, illetve magát az antropológiai megközelítést.

Jean Delumeau-nak a kora újkori félelemrõl szóló monográfiájában a rémhír minta rettegés társadalmi feldolgozásának eszköze jelenik meg. A szerzõ szerint, amikornövekszik a fenyegetettség-érzet egy csoportban, a konkrét tárgy nélküli aggódás fo-gékonyabbá teszi az embereket a hallucinációkra: ekkor jelennek meg a rémhírek va-lamilyen jelentéktelen mozzanatot átértelmezve, felnagyítva. A rémhír ebben az el-méletben csökkenti a társadalmi feszültséget: rámutat a bûnösökre és megfoghatób-26

2010/3

bá teszi a helyzetet. Amikor a társadalom saját magát áldozatként, igen gyakran egyjól szervezett összeesküvés áldozataként mutatja be, és a felmerülõ összes továbbiveszedelmet a kijelölt bûnbakok számlájára írja, azzal elõre is igazolja a gyakran be-következõ megtorlást, és kész magyarázattal rendelkezik minden rosszra, ezzel csök-kentve a félelem bénító hatását.7

A történészek leggyakrabban az erõszak formáit, lázadásokat vizsgáló munkákkapcsán ejtenek szót a rémhírekrõl, és elsõsorban a rémhír performatív, mozgósítóerejére koncentrálnak, a rémhírt gerjesztõ félelemre és az általa irányított cseleke-detekre.8

Egy másik megközelítésmód magukat a rémhírtörténeteket helyezi a központba,ezeknek a felépülését, motívumait, átalakulását tanulmányozza. Claude Gauvardpéldául a „bûnözés sztereotípiáiról” beszél, amelyek litániaszerû sorozatokba ren-dezve (gyújtogat, gyilkol stb.) elárasztottak minden olyan leírást, amely a késõ kö-zépkori martalócok garázdálkodását taglalja, gyakorlatilag függetlenül a ténylegesenelkövetett (inkább gazdasági jellegû) gaztettektõl.9

Ugyanígy a történeteket, azok egymásutániságát, motívumait és a valósághoz fû-zõdõ kapcsolatát vizsgálja Arlette Farge. Jacques Revellel közösen írt könyvük egygyerekrablásokról szóló, 1750-es párizsi rémhíresettel foglalkozik.10 Egy hosszabbidõszakot vesznek vizsgálat alá, így világossá válik, hogy a megelõzõ három évtized-ben a párizsi naplókban, szóbeszédekben feltûnõen gyakran fordulnak elõ gyerme-kek viszontagságaival foglalkozó anekdoták, napihírek (faits divers), amelyek önma-gukban véve nem sokat jelentenek. Sorba rendezve azonban észrevehetõ, hogy tulaj-donképpen egy közös téma variációi, amelyek vissza-visszatérve morális tanulságothordozó példás történetekké (histoires exemplaires) válnak. Az elemzésbõl kiderül,hogy a történetek igazságtartalma nem sokat számít: az a tény azonban, hogy ezek aszóbeli híresztelések írott formát is öltenek, gyakran visszatérnek más és más sze-replõkkel, arra utal, hogy a képzeletvilág érzékeny pontjára tapintó történetekrõl vanszó, amelyek kifejezésre juttatják az embereket foglalkoztató problémákat. Egy ké-sõbbi munkájában Farge azt is megvizsgálja, hogy milyen logika alapján jönnek lét-re a történetsorozatok. Elemzése szerint egy-egy botrányt, felkavaró jelenséget köve-tõen olyan elbeszélések jelennek meg, amelyek látszólag egészen másról szólnak, ámvalójában az eredeti történet egyes alapmotívumait variálják egymással. Farge sze-rint ezek a példás történetek a történtek feldolgozását jelentik: nem a Habermas-féleracionális kritikát, hanem egy kreatívabb, kevesebb biztos információval dolgozó,ám ugyanúgy hatékony történetmesélést.11 Ugyanebbe a gondolatmenetbe illeszke-dik az a történészi hozzáállás, amely a rémhírterjesztést sok más, ma már esetleg ir-racionálisnak tûnõ mûfajjal, a próféciákkal, asztrológiai elõrejelzésekkel, gúnydalok-kal, égi jeleket vizsgáló röplapokkal együtt egyfajta széles körben használt vagy ép-pen speciálisan népi politikai nyelv fontos alkotóelemének tekinti.12

Görbe tükör: rémhírek és változás

A rémhírterjesztés akkor mûködhet, ha az elhinteni szándékozott történet megfe-lel a társadalom elvárásainak, beállítódásainak: az érintett társadalmak a felmerülõtörténetfoszlányok közül az elõzetes reprezentációikba, elképzeléseikbe illeszkedõtveszik észre, töltik meg értelemmel és sajátítják el (appropriáció) saját problémáikmegoldása érdekében. A rémhírek tehát a valósághoz nem lineáris logika szerintcsatlakoznak, csak felhasználják annak elemeit.

A továbbiakban ennek a különleges logikának a mûködését kívánom vizsgálat alávenni egy izgalmasan átalakuló korszak rémhírei alapján. A 15–16. század valóbana nagy fordulatok ideje: a nyomtatás, a reformáció, a királyi hatalom abszolút jelle-

27

2010/3

ge, a világ kitágulása, a mûvészi nyelvezet átalakulása, a szegénypolitika olyan új-donságok, amelyek kitapinthatóak voltak az emberek mindennapjaiban is. A párizsirémhíresetek segítségével arra keresek választ, hogy az elmesélt történetek által atársadalom milyen módon dolgozza fel tapasztalatait.

Vizsgált eseteink forrásbázisa közös: olyan városi naplókba, krónikákba jegyez-ték fel õket, amelyek gyakran az események sodrában keletkeztek, esetleg néhányhéttel, hónappal késõbb.13 Szerzõik a városi társadalom középrétegébe tartoznak,gyakran klerikusok, esetleg jogászok. Ez nyilvánvalóan egy szûrõt jelent: azok a hí-resztelések kerülhettek be ebbe a dokumentációba, amelyek eléggé meggyõzõek vol-tak ahhoz, hogy egyrészt a tájékozottabb, írni-olvasni tudó csoportok is elhiggyék,másrészt hogy ugyanõk méltónak is ítéljék az írásbeli megörökítésre.

Valamennyi vizsgált rémhíresetünk titkos összeesküvésekre mutat rá, melynekszerzõi a párizsi lakosok életére törnek. Fontos általános megállapítás még, hogy azösszeesküvõk a városban vannak, tehát belülrõl veszélyeztetik a közösséget. Azalaptéma körül felbukkanó mellékes motívumok azonban folyamatosan átalakulnak,és rendkívül változatos történeteket eredményeznek.

Elõfordul, hogy rövid idõn belül, ugyanarra a helyzetre reflektálva több teljesenhasonló szerkezetû, ám eltérõ elemekkel dolgozó rémhír jelenik meg. Ez történik a15. század elejének polgárháborús idõszakában. Ezekben az években két alkalommalis visszatér egy rémhír. A történetek arról szólnak, hogy Párizs vezetõi le akarják mé-szárolni a másik párthoz húzó lakosokat, ezért valamilyen módon felismerhetõvéakarják õket tenni: vagy azzal, hogy õk azok, akik kiszaladnak az utcára, amikor amásik párt jelszavát hallják (1415-ben), vagy azzal, hogy saját embereiknek titkos ér-méket osztanak ki, illetve a kapujukat megjelölik egy vörös kereszttel (1418-ban).Mindkét történetvariánsban hangsúlyozzák az alkalmazott gyilkos eszközöket: a bár-dokat és a nõk vízbe fojtásához használt zsákokat.14 A különféle tárgyak közös alap-motívumokra vezethetõk vissza: egyrészt a háborús-polgárháborús idõszak mindentelárasztó kegyetlenségére, másrészt pedig a szomszédok közti szolidaritás teljes fel-bomlására, a politikai megosztottság hétköznapi szintû megtapasztalására. Ugyaner-re a félelemre utal egy másik motívum is, a titkos lista (1413-ban és 1591-ben is ta-lálkozunk vele), amelyen állítólag a városlakók nevei mellett titokzatos betûjelekvannak, aszerint, hogy kinek milyen sorsot szánnak az összeesküvõk (felakasztás,megkéselés vagy számûzés).

A történetek hatékonyságát mutatja, hogy 1418-ban a történet több hónapon ke-resztül felbukkan, és az általa bûnösként kijelölt vezetõket, éppen a rémhírtörténe-tek legitimációjával, több alkalommal megtizedelik.

1562-ben a hugenották és a katolikusok között lép fel hasonló gyilkos ellentét. Itteltérõ formákat ölt a félelem és a feszültség: húsvét elõtt a vizsgált párizsi naplókbanfurcsa történetfoszlányok jelennek meg. Egyik helyen az állandó puskaropogás vetí-ti elõre a készülõdõ háborút, másutt rejtélyes eredetû puskaporos hordókat találnakhatalmas mennyiségben, majd egy közelben elvonuló hugenotta fõnemesi kíséretrõlhiszik, hogy már be is tört a városba, és elkezdõdött a mészárlás. Néhány nap múl-va, az 1418-as történésekhez hasonlóan, a magukat veszélyeztetettnek érzõ katoliku-sok rátámadnak ellenfeleikre, és legyilkolják õket. A puskapormotívum visszatérésétjelzi, hogy egy évvel késõbb a párizsi Arzenál felrobbanásánál szintén hugenottaösszeesküvés gyanúja merül fel, hasonló eredménnyel. Nyilvánvalóan a francia pro-testantizmus erõsen nemesi jellege, a fegyverükkel vonuló hugenotta urak hirtelenfeltûnése a városi utcákon kötötte össze a puskapor és az új vallás képét.

A rémhír elemeinek jelentésére rávilágító történetekért néha messzebbre kellnyúlni. 1449-ben koldusokat gyanúsítanak meg azzal, hogy bandákba szervezõdnek,királyt választanak maguknak, és rendszeresen gyerekeket rabolnak el, akiket meg-28

2010/3

csonkítanak és koldulásra kényszerítenek.15 Gondolhatnánk arra, hogy csak a kor-szakban oly gyakran elõforduló csavargó-összeesküvés mítoszáról van szó: 1390-bena koldusokat a kutak megmérgezésével gyanúsítják meg, 1523-ban azzal, hogy átakarják játszani az ellenség kezére Párizst, 1524-ben pedig a királyság összes városá-nak felgyújtására való összeesküvéssel; a bûnözõk királyválasztása, alvilági állammávagy céhhé szervezõdése pedig szintén visszatérõ motívum.16

Az epizód másfajta jelentést nyer, ha más történeteket is figyelembe veszünk: eb-ben az évtizedben a martalócok gaztetteihez a párizsi krónikák elkezdik hozzáfûznia gyermekek váltságdíj alá vetését és a kereszteletlen kisdedek legyilkolását; illetveaz 1430-as évek végén Gilles de Rais marsallt azzal vádolják, hogy gyermekek tucat-jait kínozta és ölte meg kastélyában.17 Ezeknek a történeteknek közös vonása, hogy agyermekek mint privilegizált áldozatok jelennek meg, kifejezetten rájuk specializá-lódó gazemberek karmai között. Az erõszak és az ártatlan gyermekek összekapcsoló-dása a százéves háború legvégén egyrészt a „már semmi sem szent” üzenetét hordoz-za (együtt az apácák megerõszakolásával, a templomok feldúlásával és a böjti hús-evéssel, amelyek állandó, sztereotip vádak a katonák ellen), másrészt kifejezi a tár-sadalom teljes pusztulásának, a regeneráció lehetetlenné válásának rémképét. A tör-ténetekben megragadható ellenségkép pedig a százéves háború okozta társadalmiváltozásokra utal: a fosztogató martalócok és a koldusok elszaporodására, a szerve-zett bûnözés felbukkanására.

Egy 1524-es rémhíreset egy másfajta változás befolyását világítja meg. Ezt az évetannus mirabilisnek nevezik a korban: ekkorra várják a világ végét, február elejére pe-dig a világot elborító második özönvizet ígérnek.18 Ehhez járul az itáliai háborúk ku-darcai, a Luther-féle tanok terjedése, az ellenséges csapatok fel-felbukkanása és acsavargók számának növekvése által okozott feszültség.

Ekkor történik, hogy 1524 májusának végén a Párizstól 150 kilométernyi távol-ságra fekvõ Troyes városa leég.19 Mindenki azonnal gyújtogatókra gondol, és részle-tes történetek kezdenek keringeni a fõvárosban. A gyújtogatók ezek szerint naplopócsavargók, éppen 400-an vannak, gyerekeket béreltek fel, akik külföldrõl származótitkos gyúlékony keverékeket dobáltak be a pinceablakokon; fortélyos álöltözetet vi-selnek; már megszállták a fontosabb francia városokat, és Párizs lesz a következõ cél-pont. A hivatalos vizsgálat szintén folyik, néhány csavargót Párizsba hoznak meg-égetni – a rémhír ekkor kibõvül: a csavargók gyerekeit, a kis gyújtogatókat már meg-égették helyben, ezek a felnõttek csak a maradék. Egy hét elteltével néhány házon ti-tokzatos vörös és fekete keresztek jelennek meg: a rémhír szerint bizonyosan ezeklesznek az elõször felgyújtandó házak.

A motívumok vizsgálata egyrészt nagyon egyszerû: a szokásos csavargók melletta tûz és a víz jelenik meg. Forrásaink szövege emellett arról tanúskodik, hogy ebbena helyzetben a motívumok összekapcsolódása zaklatta fel a szerzõket: egyik panasz-kodik, hogy háború, árvizek, szélviharok és földrengések, Luther tanai, fagy és gyúj-togatás mind egyszerre támadtak az országra, egy másik a gyújtogatók által okozottvízözönrõl (déluge) beszél.

Vajon minek köszönhetõ a természeti katasztrófák halmozódásának érzete? Eb-ben az idõben a nyomtatott ponyvairodalom révén széles körben ismertté válnak atávoli vidékeket sújtó természeti katasztrófák, és rendkívül keresettek az égi tünemé-nyekrõl szóló röplapok vagy az évenként kiadott asztrológiai elõrejelzések, amelyeka jelekbõl kiolvasható, fenyegetõ isteni üzenetet is tartalmazzák. A nagy népszerû-ségnek köszönhetõen az egyes külföldi árvizek, viharok a francia utánnyomások so-rán francia városokba helyezõdnek át. Ez a kiadói politika ügyesen kihasználja, ésbizonyos mértékben talán hozzá is járul ahhoz, hogy valódi apokaliptikus félelmekjelennek meg a 16. század elején – ennek egyik motívuma tehát a természeti kataszt-

29

2010/3

rófák sorozata.20 Az 1520–30-as években nyomtatott röplapon vagy kéziratos napló-ban többször megjelennek például olyan csodás égi jelenségek, amelyekben úgy tû-nik, mintha Párizs lángokban állna.21

Hatott a naplókban megjelenõ történetekre a röplapok nyelvezete is: ez utóbbiakugyanis a címükben mindig „soha nem látott, borzalmas, hihetetlen” eseményeketígérnek a nyájas olvasónak, aki egyrészt joggal gondolhatja, hogy ez a sok soha nemtapasztalt eset valóban a világvégét jelzi.22 Másrészt ugyanez a szókincs megjelenikegyik naplóírónk gyújtogatókról szóló történetében is, amikor „csodálatra méltó do-log, csodás eset” megjelöléssel írja körül a tûzvészt.

Lezárás

A zsákoktól a puskaporig 150 év telt el, és mindebbõl következtethetünk arra is,hogy középkor és kora újkor határát átlépve az idõközben végbement nagy átalaku-lások teljesen megváltozott helyzetet teremtenek korszakunk eleje és vége között. Areformáció, a nyomtatás, az elszegényedés, a haditechnika nyilvánvalóan nyomothagynak a történeteken, ám az események és az elbeszélt történetek közötti kapcso-lat a történetek felboncolása, a motívumok kontextusba illesztése útján ragadhatómeg.

Látható például, hogy a könyvnyomtatás elterjedése, az információk viszonyla-gos bõsége nem egy archaikusnak is vélhetõ rémhírterjedés ellenében mûködik, ha-nem éppen hogy új motívumokat, nyelvezetet, stílust kölcsönöz neki. A jó száz évehasznált puskapor csak a hugenották kezében feltûnve válik veszedelmes motívum-má. A mindenütt jelen lévõ csavargókkal szemben táplált állandósult aggodalom el-halványul a város húsba vágó, polgárháborús megosztottsága mellett. Ez a szomszé-dokat egymás ellen fordító félelem gyakran vezet rendkívül kegyetlen mészárlások-hoz, míg a marginálisok elleni fellépés általában a törvényes eljárás keretei közöttmarad.

A bemutatott példák emellett (a forrásadottságok hiányosságai ellenére) rámutat-hattak a fenyegetõ híresztelések változatos megjelenési formáira. A rövid idõszakonbelül mûködõ, intenzív, részletesen kidolgozott és továbbfejlõdõ történetek melletttalálkozhatunk egyrészt a néhány évtized alatt mindig más alakban felbukkanó, a fe-nyegetett értékeket idõrõl idõre aktualizáló példás történetekkel, amelyek azután akontextus változásával valódi, mozgósító erejû rémhírekké változhatnak; másrésztpedig olyan rémhírkezdeményekkel is, amelyek az általunk vizsgált források szint-jén még nem álltak össze koherens történetekké. Korszakunkban még nem jelennekmeg az újabb lépcsõfokot jelentõ nagy összeesküvés-elméletek, amelyek az elszórtanfelbukkanó történetekbõl világmagyarázó elvet, egy mindent behálózó sötét tervetkovácsolnak – ez majd a felvilágosult 18. században következik be.

A rémhírek görbe tükre tehát speciális módon reflektál a múltra: rámutat, hogyaz adott korszakban és közösségben mely jelenségek jelenthették a korabeli tapasz-talatok leginkább aggasztó, eszmecserére és cselekvésre késztetõ elemeit. A fantaz-magóriák, furcsa történetek, a tényszerû igazságot számon kérõ történész számárahasznavehetetlen ferdítések pedig rávilágítanak a valóság és a valóságról kialakítottképzetek képlékeny kapcsolódási pontjaira, az események és történetbe foglalásukközti válogató, átszervezõ munkára, a bonyolult folyamatok esetenként eltérõ meg-élésére, vagy éppen a történetek többrétû társadalmi felhasználására.

JEGYZETEK1. Pl. Szvetelszky Zsuzsanna: A pletyka. Bp., 2002; David Southwell – Sean Twist: Rejtélyes esetek : a legér-dekesebb összeesküvés-elméletek. Bp., 2006; Daniel Pipes: Összeesküvések: a paranoia évezredes története.

30

2010/3

Bp. 2007; Pascal Froissart: La rumeur. Histoire et fantasmes. Paris, 2007; Emmanuel Kreis: Les puissances del’ombre. Juifs, jésuites, francs-maçons, réactionnaires. La théorie du complot dans les textes. Paris, 2009.2. Pascal Froissart: L’historicité de la rumeur. La rupture de 1902. Hypothèses 2000. 1. 315–326.3. Fernand van Langenhove: Comment nait un cycle de légendes. Francs-tireurs et atrocités en Belgique.Lausanne, 1916.; Bernard Hart: The psychology of Rumour. Proceedings of the Royal Society of Medicine1916. 1–26; Bloch, Marc: Réflexions d’un historien sur les fausses nouvelles de la guerre. Psychologie collec-tive. Revue de synthèse historique 1921. 8. (Új kiadása: Paris, 1999.)4. Gordon W. Allport – Leo Postman: The psychology of rumor. New York, 1947; Tamotsu Shibutani:Improvised news: a sociological study of rumor. Indianapolis,1966; Ralph L.Rosnow – Gary Alan Fine: Rumorand Gossip. The social psychology of hearsay. New York, 1976.5. Lásd például Hankiss Elemér: Az információhiányról. In: Uõ: Társadalmi csapdák. Diagnózisok. Bp., 1983.295–347; Pataki Ferenc: Bûnbakképzési folyamatok a társadalomban: a bûnbakjelenség. Bp.,1993; AngeluszRóbert: Mondják, mert hallották. A híresztelés és a rémhír természetrajzához. In: Útközben. Tanulmányok atársadalomtudományok körébõl Somlai Péter 60. születésnapjára. Bp., 2001. 315–333.6. La Grande Peur de 1789. Paris, 1932. (Angol fordítása: The Great fear of 1789: Rural panic in revolutionaryFrance. New York, 1973.)7. Jean Delumeau: La peur en Occident 14e – 18e siècle. Paris, 1978. 176.8. Például Alain Corbin: Le village des cannibales. Paris, 1990. (The village of Cannibals: Rage and murder inFrance 1870. Cambridge, Mass., 1992); David Nirenberg: Communities of violence: persecution of minoritiesin the Middle Ages. Princeton, 1996; Carlo Ginzburg: Éjszakai történet. A boszorkányszombat megfejtése. Bu-dapest, 2003.9. Claude Gauvard: Rumeur et gens de guerre dans le royaume de France au milieu du XVe siècle. In:Hypothèses 2000. 1. 281–292.10. Arlette Farge – Jacques Revel: Logiques de la foule. L’affaire des enlèvements d’enfants Paris 1750. Paris,1988. (Angol változata: The Vanishing children of Paris. Rumor and politics before the French Revolution.Cambridge, 1991.)11. Arlette Farge: Dire et mal dire: l’opinion publique au XVIIIe siècle. Paris, 1992. (Angol változata:Subversive words. Public opinion in eighteen-century France. Cambridge, 1994.) Az anekdotáról legújabbanmagyarul lásd még Lionel Gossman: Anekdota és történelem. In: Narratívák 8. Elbeszélés, kultúra, történelem.(Szerk. Kisantal Tamás) Kijárat kiadó, Bp., 2009. 217–248.12. Andy Wood: The 1549 rebellions and the making of early modern Europe. Cambridge, 2007; OttaviaNiccoli: Prophecy and people in renaissance Italy. Princeton, 1990; Philippe Contamine: Les prédictionsannuelles astrologiques, genre littéraire et témoin de leurs temps. In: Uõ: Des pouvoirs en France 1300–1500.Paris, 1992. 191–201; Simon Walker: Rumour, sedition and popular protest in the reign of of Henry IV Pastand Present 2000. 1. 31-65.13. Vizsgált szerzõink: a 15. századi esetekre Jean Juvénal des Ursins, Nicolas de Baye, Clément deFauquembergue, az úgynevezett Párizsi Polgár, a 16. századiakra pedig Nicolas Versoris, Pierre Driart, Jehande la Fosse, Pierre de Paschal, Pierre de l’Estoile és Pierre Bruslart. A részletes bibliográfiai adatokat lásd a ta-nulmány hosszabb változatában.14. Az esetrõl lásd bõvebben Novák Veronika: Hírek, hatalom, társadalom. Információáramlás Párizsban a kö-zépkor végén. Bp., 2007. 259–277.15. Bronislaw Geremek: Les marginaux parisiens aux XIVe et XVe siècles. Paris, 1976. 231–234.16. Peter Burke: Perceiving a counter-culture. In: Uõ: The historical anthropology of early modern Italy. Essayson perception and communication. Cambridge, 1987. 63–75.17. Gauvard: i. m.; Georges Bataille: Le procès de Gilles de Rais. Paris, 1965.18. Denis Crouzet: Sur la signification eschatologique des „canards” (France, fin XVe – milieu XVIe siècle).In : Rumeurs et nouvelles au temps de la Renaissance. (Szerk. Marie-Thérèse Jones-Davies) Paris, 1997. 25–45.19. Penny Roberts: Agencies human and divine: fire in French cities, 1520-1720. In: Fear in early modern soci-ety. (Szerk. William G. Naphy – Penny Roberts) Manchester – New York, 1997. 9–27.20. Denis Crouzet: Les guerriers de Dieu: la violence au temps des troubles de religion. Champs Vallon, 1990.;Pierre Seguin: L’information en France avant la périodique. 517 canards imprimés entre 1529 et 1631. Paris,1964.21. Lásd pl. La terrible et merveilleux signe qui a este veu sur la ville de Paris avec vent grand clarte et lumieretempeste et fouldre. 1530 (BNF LK 7 Res 27224).22. Magyarul lásd: Roger Chartier: Népi olvasók, népszerû olvasmányok a reneszánsztól a klasszicizmusig. In:Az olvasás kultúrtörténete a nyugati világban. (Szerk. Guglielmo Cavallo – Roger Chartier) Bp., 1997. 305–320.

31

2010/3

címben feltett kérdésre létezik egyroppant egyszerû válasz: sehonnan.Az Erdélyi Fejedelemség ugyan azOszmán Birodalom vazallusállama

volt, ám lakóinak mindennapi életében, békeidõ-ben a törökök szinte semmilyen szerepet nem ját-szottak: Moldvával és Havasalfölddel ellentétbenaz állam határain belül egyáltalán nem állomásoz-tak oszmán csapatok, és a fejedelemség területérenem települtek be törökök. Az idõnként a fejedel-mi udvarba, követségbe érkezõ oszmán tisztségvi-selõkön kívül az erdélyiek túlnyomó többségecsak akkor látott törököket, amikor a Birodalomseregei a fejedelemség területére léptek; egyébkéntmivel erre nagyjából negyven-ötven évenként sorkerült, a sajnálatos élmény majdnem minden ge-nerációnak osztályrészül jutott. Ahogyan Horn Il-dikó a kora újkori erdélyiek idegennyelv-tudásárólszóló ismereteinket összefoglaló cikkében jelezte:még a fejedelemség vezetõ politikusai közül iscsak azok tanulták meg a török nyelvet, akik vala-milyen ok miatt hosszabb idõt voltak kénytelenekeltölteni Isztambulban – általában azért, mertszámûzetésbe kényszerültek.1 Bethlen Gábor vagySzékely Mózes példája azonban semmiképpennem általánosítható a fejedelemség elitjének egé-szére nézve.

Az iskolai oktatásban – a korszak pedagógiaielveit tekintve tulajdonképpen azt mondhatnánk:természetesen – nem volt jelen a török nyelv, hi-szen a kollégiumi képzés célja nem valamifélepraktikus ismeretek átadása volt, hanem egyrészta retorikai képességek (elsõsorban is a latin nyelv-tudás) fejlesztése, másrészt felkészítés a szent szö-32

2010/3

A kisebb követségek,így az erdélyiek emellettabban is biztosak lehettek, hogy tolmácsaikat a nagyobbhatalmak diplomatái lepénzelik, így titkaikrólrajtuk keresztül tudomást szereznek.

KÁRMÁN GÁBOR

HONNAN TUDTAK TÖRÖKÜL A 17. SZÁZADI ERDÉLYIEK?

A

vegek és az azok értelmezéséhez elengedhetetlen filozófiai traktátusok olvasására.2

Az egyetlen keleti nyelv, amely része volt egy 17. századi erdélyi kollégium curricu-lumának, a héber volt. A fejedelemség legelitebb oktatási intézményének számítógyulafehérvári kollégium tanmenetét három, a németországi Herbornból hozott ta-nár, Johann Heinrich Alstedt, Johann Heinrich Bisterfeld és Ludwig Philipp Piscatordolgozta ki az 1620-as évek végén. Tervezetük szerint az Ótestamentum nyelvénekalapjait a legfelsõbb évfolyam diákjainak kellett volna elsajátítaniuk.3 Azonban hogyez a gyakorlatba is átment-e, arról lehetnek kétségeink. Ellenkezõ esetben aligha tar-totta volna szükségesnek Apáczai Csere János 1653-ban, ugyanebben a tanintézet-ben A bölcsesség tanulásáról tartott székfoglalójában, hogy hosszasan érveljen a hé-ber nyelv oktatásának bevezetése mellett, amelyet õ személyesen magántanártól voltkénytelen tanulni.4 Jellemzõ, hogy még a kizárólagosan retorikai-poétikai jellegûképzést a reáliák, a korszakban hatalmas fejlõdésnek indult természettudományokirányában kibõvíteni akaró Apáczai sem a török nyelv oktatását javasolta, hanem ahéber mellett az arabét.5 Ennek révén nyílt volna meg ugyanis szerinte a diákok elõtta lehetõség arra, hogy elmélyedjenek az ókori görög gondolkodók rendszerének meg-ismerésében, hiszen azok legfontosabb középkori kommentárjai az arab nyelvterü-letrõl származnak. A török nyelv elsajátításának a fejedelemség politikai helyzetébõladódó esetleges hasznai nyilvánvalóan nem jelentettek figyelembe veendõ szempon-tot a korszak iskolatörténetében. Az elitképzés kivételes eseteiben – mint például agyulafehérvári udvari iskola Keresztúri Bíró Pál által összeállított tanmenetében –helyet kaphatott a török nyelv alapjainak elsajátítása is. Ennek eredménye csak a ne-messég egészen kicsiny csoportját ruházta fel egy nem kifejezetten magas színvona-lú nyelvtudással, hiszen Keresztúri – aki maga nem tudott törökül – ugyan megtanít-hatta a szókincs egyes elemeit, de Bethlen Miklós beszámolója szerint a grammati-kával nem töltöttek idõt, így rejtély, hogy miképpen tudták a nyelvet bármilyen szin-ten használni.6

Voltak azonban olyan területek, amelyeken nyilvánvalóan szükség volt a töröknyelv ismeretére. Elsõsorban persze a fejedelemségben nagy népszerûségnek örven-dõ „török áruk” közvetítõi, a kereskedõk jutnának a kutató eszébe, a fejedelemségkalmárjainak azonban nem volt szükségük török nyelvtudásra. Az Oszmán Biroda-lomból érkezõ árukat ugyanis havasalföldi kereskedõk szállították Nagyszebenig, aszászoknak csak a nyugat felé való továbbításról kellett gondoskodniuk; a 17. századmásodik felében pedig a „görög”, illetve örmény kereskedõk hozták az oszmán ter-mékeket: így aztán nem tudunk arról, hogy erdélyi kereskedõk a Birodalom útjait jár-ták volna.7 Akadt azonban egy másik csoport, amelynek igencsak nagy szüksége volta török nyelv ismeretére. A diplomaták nyelvtudása alkalmasint közügy volt: tárgya-lásaik során minden apró részletnek nagy jelentõsége lehetett, ezért a nyelvek közöt-ti megfelelõ átjárás biztosítása állami feladatnak számított.

A legtöbb fõkövet és Isztambulban rezideáló diplomata azonban nem beszélte azoszmán török nyelvet: még azok között is, akiknek nyelvtudásáról bármit tudunk,elenyészõ számban vannak azok, akik tudtak törökül. Ellentétben az Európa nyuga-ti felébõl érkezõ isztambuli diplomatákkal, az erdélyiek csak egyetlen évig maradtakaz oszmán fõvárosban, ez pedig az esetek legnagyobb részében nem bizonyult ele-gendõnek a nyelv elsajátítására.8 A portai tolmácsok, az ún. dragománok természe-tesen mindig rendelkezésre álltak, ám az köztudott volt, hogy ezeket az embereket –akik a 16. században fõleg renegátok, késõbb fanarióta görög származásúak voltak –lojalitásuk a szultánhoz fûzte, és minden hasznos információt, amely keresztülmenta kezükön, továbbítottak az oszmán hatalomnak.9 A kisebb követségek, így az erdé-lyiek emellett abban is biztosak lehettek, hogy tolmácsaikat a nagyobb hatalmak dip-lomatái lepénzelik, így titkaikról rajtuk keresztül tudomást szereznek. Az erdélyi kö-

33

2010/3

vetségen hosszú évtizedekig portai tolmácsként szolgáló magyar renegát, Zülfikáraga például újra és újra elõtûnik a korabeli császári követ, Simon Reniger jelentése-iben: egyrészt a tõle kapott információk, másrészt a neki adott kenõpénzzel kapcso-latos kérdések miatt.10

A tolmácsok mint hírszerzõk problémájára természetesen számos megoldás szü-letett. A korai idõszakban a követségek konstantinápolyi, de a Portához nem kötõdõtolmácsokat fogadtak fel; ezek lojalitása és szakértelme azonban szintén megkérdõ-jelezhetõnek bizonyult. A velencei követség volt az elsõ, amely saját tolmácsképzõintézményt hozott létre az oszmán fõvárosban 1551-ben: a giovanni della lingua né-ven emlegetett tanítványok úgy nyerhettek bevezetést az oszmán nyelvbe és politi-kai kultúrába, hogy közben megõrizték Velencéhez tartozásukat. Példájukat többmint egy évszázaddal késõbb, 1669-ben követte a francia külpolitika a jeunes delangue intézményének bevezetésével, akiket elõször Konstantinápolyban, a 18. szá-zadban pedig már Párizsban képeztek ki. Hasonló utat jártak be a császári követségSprachknabéi is, és még az Isztambulban állandó követséget fent nem tartóLengyel–Litván Unió is rendszeresen küldött az oszmán fõvárosba embereket, hogyazok ott sajátíthassák el a nyelvet.11 Az Erdélyhez hasonló helyzetben lévõ, oszmánadófizetõ államok közül Raguzáról tudjuk, hogy nagy hangsúlyt fektetett a tolmács-képzésre. Az Oszmán Birodalmon belül kiterjedt kereskedelmi hálózattal rendelke-zõ városállamnak erre kiváló lehetõségei voltak: a raguzai tolmácsok általában csakazután mentek Isztambulba, hogy hosszú idõt töltöttek el a birodalom más városai-ban, Thesszalonikiban, Drinápolyban, Szmirnában vagy Plovdivban.12

Erdély portai követségén is mûködött egy, a giovanni della linguához nagyon ha-sonló hivatal: a török deákok intézménye.13 A követség idõnként arra kényszerült,hogy ad hoc módon felfogadjon ilyen-olyan nyelvtudással rendelkezõ erdélyiekettolmácsolási feladatokra: ismertek például olyan esetek, amikor a követség levelezé-sének hordozásáért felelõs ún. „posta”, aki hosszas utazásai alatt elsajátíthatta a tö-rök nyelvet, kapott tolmácsi megbízatást.14 Hozzájuk képest a török deákok minõsé-gi különbséget jelentettek: õket a fejedelem abból a célból küldte Isztambulba, hogyelsajátítsák a nyelvet, és ehhez – legalábbis elvben – minden segítséget meg is adottnekik. Cserében viszont feladatuk jóval nehezebb volt: nemcsak az utcán beszélt,hétköznapi nyelvi normát kellett elsajátítaniuk, hanem az Oszmán Birodalom kan-celláriai nyelvét, a számos arab és perzsa elemet tartalmazó oszmánlit. Ráadásulnemcsak nyelvhelyességi, hanem stilisztikai elvárásokkal is szembe kellett nézniük:a fejedelmek aligha voltak lelkesek, ha követeiknek azért kellett mentegetõzniük aFényes Portán – ahogyan az Barcsai Ákossal történt –, mert a szultánnak szóló levél,a török deák hibájából, rossz stílussal, „parasztul” volt fogalmazva.15

Az Erdélyi Fejedelemség fennállása alatt mindössze tíz olyan emberrõl tudunk,akik a török deák hivatalát viselték.16 Furcsa, hogy a legtöbb információval annak atanulási folyamatáról rendelkezünk, akinek a karrierje a legkevésbé sem kezdõdötttipikus módon. Rozsnyai Dávid az adót beszolgáltató fõkövettel és a kapitihával (te-hát a fejedelemség portai ügyvivõjével) együtt indult el a Portára, az 1663-as év ha-di viszonyai miatt Isztambulba azonban csak két évvel késõbb jutott el. Az erdélyi-ek abban az évben Eszéken találkoztak a hadaival Magyarország felé tartó nagyvezír-rel, és a fõkövet a találkozó után vissza akart térni Erdélybe: a kapitiha viszont a kétmellette lévõ közül csak az egyik török deákot akarta a Fényes Portára magával vin-ni. Mivel Rozsnyai társa, Brankovics György már beszélt valamennyire törökül, ráesett a választás: Rozsnyainak rövid úton vissza kellett volna tehát térnie Erdélybe,ha a Porta görög származású fõtolmácsának, Nikusziosz Panagiotésznek (ismertebbtörök nevén Panayotinak) nem lett volna sürgõsen szüksége valakire, aki latinról ma-gyarra tud neki tolmácsolni. Így Rozsnyai a portai fõtolmács kíséretében maradt, és34

2010/3

valamivel késõbb ott kezdte meg a török nyelv elsajátítását is: a következõ évet nagy-részt Belgrádban töltötte, és itt tett szert annak a nyelvtudásnak alapjaira, amellyela következõ öt évtized fejedelmeit szolgálta.

Annyiban azonban Rozsnyai mindenképpen a többi török deák mintáját követte,hogy az alapvetõ ismeretek – így az ábécé – elsajátítása után tanulásához tanítómes-tert, ún. hodzsát fogadott fel.17 Hasonlóképpen hodzsától tanult Romosz János ésHarsányi Nagy Jakab is – utóbbi ráadásul nem is akárkitõl: tanítója oktatta töröknyelvre az elõbb említett Panayotit is, aki aztán fényes karriert futott be, az OszmánBirodalom történetében elõször õ kapta meg a fõdragománi címet.18 Figyelemre mél-tó, hogy egyetlen adat sem utal arra, miszerint a Gyulafehérvárt mûködõ, tapasztalttörök deákok a nyelvtudás alapjainak átadásával segítették volna a pályájukat éppencsak megkezdõ fiatalembereket.

Rozsnyai naplótöredékeinek köszönhetõen még azt is tudjuk, hogy mennyit fizet-tek a török deákok hodzsáiknak: ha mindennap vettek tõlük órákat, akkor maximum10–15 tallért, éves fizetésük 5–7, százalékát kellett tanáruk bérére költeniük.19 A leg-nagyobb, a nyelvtanuláshoz kötõdõ kiadást az jelentette, hogy fejlõdésük felgyorsí-tása érdekében „házat fogadtak” maguknak, tehát a követség többi tagjától külön köl-töztek. Ennek pedagógiai hasznára Boldvai Márton kapitiha világított rá, amikor ar-ról számolt be fejedelmének, hogy Romosz Jánosnak nincs elég pénze a saját háztar-tás fenntartására: „haza kell ide az én asztalomhoz járni nyavalyásnak enni (kit énnem bánok ugyan), de itt miközöttünk magyarul beszélvén, semmit nem tanulhat.”20

A külön szállás bérlésére fordított összeghez képest az a pénz már igazán elenyészõlehetett, amelyet a stíluskövetelmények gyakorlásához használatos kancelláriai ira-tok beszerzésére fordítottak – Rozsnyai például egész komoly gyûjteményt hagyotthátra különféle oszmán diplomáciai iratokból.21

Arról mindazonáltal semmilyen adattal nem rendelkezünk, használtak-e az erdé-lyi török deákok valamiféle tankönyvet a nyelv elsajátításához. Nagyon valószínû,hogy nem: a 17. század második feléig elenyészõen kevés, a török nyelv elsajátításá-hoz használandó könyv látott nyomtatásban napvilágot, és kérdés, hogy André DuRyer Rudimenta grammatices linguae turcicae-ja vagy Giovanni Molino szótára Isz-tambulban hozzáférhetõek voltak-e.22 A dubrovniki levéltárban fennmaradt néhánydíszes kiállítású kéziratos török ábécéskönyv, amelyet a raguzai tolmácsok oktatásá-hoz használtak – hasonlóról Erdélybõl nincs tudomásunk.23 Az azonban bizonyos,hogy amikor az 1660-as évek végén hirtelen megsokasodott a török nyelv tanulásá-val kapcsolatos könyvek száma Európában, ennek a fellendülésnek erdélyi szereplõ-je is volt, a korábban már említett Harsányi Nagy Jakab személyében.

Harsányi Nagy Jakab 1615-ben született, alighanem a Partiumban.24 Nyugat-euró-pai, Franekerben és Leidenben végzett egyetemi tanulmányai után – amelyeknek so-rán Cambridge-be és Edinburgh-ba is eljutott – az 1640-es évek végén a nagyváradikollégium rektora lett. Ebben a funkciójában érte a szatmárnémeti zsinat megrovásapuritánus nézetei miatt.25 Az 1650-es évek legelején a tanítást elhagyó Harsányit azerdélyi nagyobb kancellária írnokai között találjuk. Innen került ki 1651 második fe-lében a Portára, ahol az ún. török deák posztját töltötte be. Az évtized nagy részétKonstantinápolyban töltötte, a fejedelem bukása után a Héttoronyba is bezárták. Egyrövid havasalföldi kitérõ után visszatért a fejedelemségbe, amelyet Nagyvárad eles-te után, birtokai elvesztével kellett végleg elhagynia.26

1660 és 1667 között Harsányit egy számûzött moldvai vajda, Gheorghe ªtefanszolgálatában találjuk. Õt követve Európa gyakorlatilag egész keleti felét beutazta,még Moszkvában is járt, de képviselte urát Brandenburg, késõbb Svédország udva-raiban is. Az évtized közepén, még mindig a vajda szolgálatában, az akkor svéd ura-lom alatt álló Stettinben telepedett le. A pomerániai városban érte Frigyes Vilmos

35

2010/3

brandenburgi választófejedelem üzenete, aki 1667-ben Berlinbe invitálta, és udvaritanácsosi rangot ajánlott fel neki.27 Harsányi itt töltötte élete utolsó éveit – valamikor1679 októbere és 1684 májusa között bekövetkezett haláláig –, és itt, Cölln an derSpreeben, az elektor udvari nyomdájában látott napvilágot könyve, a ColloquiaFamiliaria Turcico–Latina (azaz, Rotterdami Erazmus munkája magyar fordításánakcímét parafrazeálva, a Török–latin beszélgetések) 1672-ben.28

A Colloquia Harsányi egyetlen ismert könyve. Tartalmát az Oszmán Birodalom-ról folytatott beszélgetések teszik ki, amelyek párhuzamosan oszmán török, illetvelatin nyelven folynak. Két fõszereplõje, a Követ és a Tolmács beszélgetésének legfon-tosabb témái az Oszmán Birodalom tisztségviselõi, hivatalnokai a Szultáni Udvaronkívül és belül, kormányzata, tengeri és szárazföldi hatalmának összetevõi, illetve atörökök természete és sokféle szokásai, vallása és szektái – ahogyan a címlapon ol-vasható hosszas magyarázat összegzi. A két fõszereplõ mellett a kötet lapjain feltûn-nek más figurák is, a Kalauz, a Fogadós, néhány Katona és egy Boltos, akik a sajátszakmájukkal kapcsolatos kérdésekhez szólnak hozzá.

A nyelvkönyveknek ez a típusa késõ középkori fejlemény volt a nyelvpedagógiaterén, és elõször a latin oktatásában vált népszerûvé. A klasszikus, középkorban al-kalmazott módszer a nyelvtan bebifláztatása után klasszikus szerzõk szemelvényei-nek memorizálására épült. Ehhez képest újdonságot jelentett a beszédhelyzeteketszimuláló könyvecskék megjelenése, amelyek közül a legismertebb a már említettRotterdami Erazmus Colloquia Familiariája.29 Az új típusú tankönyv – miközbennem szorította ki végleg a régi típusú, klasszikusokra épülõ szemelvénygyûjteményt– nagy népszerûségre tett szert és még a 16. században megjelentek a vernakulárisnyelvekre alkalmazott példányai; sõt megindult specializálódása is: a kimondottanutazóknak készült beszélgetési útmutatók írásának máig élõ tradíciója erre az idõ-szakra nyúlik vissza.30 A török nyelv tanulásához mindazonáltal Harsányi Nagy Ja-kab elõtt nem írt senki hasonló segédkönyvet: az 1660–70-es években megjelenõ töb-bi munka a klasszikus leíró nyelvtanok és szótárak kategóriájába tartozik.31 A tem-atikusan csoportosított szóanyag Harsányi módszerét korának legnagyobb újítójával,Comeniusszal rokonítja – ami persze megszorításokkal értendõ, hiszen a cseh peda-gógus számos új eredménye, mint a fokozatosság elve (tehát hogy a könnyebbtõl anehezebb felé halad) vagy a vizuális eszközök használata hiányzik az erdélyi törökdeák munkájából.32 Ha a török nyelv tudományos feldolgozásáért kortársai, mint abécsi udvarban szolgáló Gianbattista Podestà és Franz Mesgnien von Meninski töb-bet tettek is, a nyelvkönyvrõl alkotott modern elképzeléseinkhez Harsányi munkájaáll közelebb.

Ugyanakkor Harsányi Nagy Jakab könyve – akárcsak Rotterdami Erazmusé –nemcsak a nyelvtanítást tûzte ki célul. Míg a holland humanista által írt szatirikuspárbeszédek az olvasó morális épülését szolgálják, Harsányi az Oszmán Birodalom-ról rendelkezésre bocsátott részletes információival egész konkrét politikai célt tû-zött ki maga elé. Amint azt a könyv végén olvasható, latin nyelvû beszédében közliis: célja az volt, hogy elérje Európa keresztény fejedelmeinek összefogását a török el-len. A könyv kiadásának éve, 1672 kiváló apropót szolgáltatott mindehhez, hiszenebben az évben a Lengyelország elleni oszmán támadás hírei egész Európát lázbantartották.33 Nem Harsányin múlott, hogy az általa kívánt hatást mégsem sikerült el-érnie, inkább az alacsony példányszámon: Johannes Christian Clodius lipcsei orien-talista, aki 1730-ban újra kiadta Harsányi néhány dialógusát török nyelvtanánakmellékletében, az elõszóban hálás köszönettel emlékezett meg a berlini királyikönyvtárosról, akitõl hozzájutott ehhez a ritka könyvhöz.34 Az erdélyi turkológus po-litikai felvetéseire egyáltalán nem ismerünk reakciót. A könyv ma Wolfenbüttelben,illetve Varsóban található példányain azonban számos marginális feljegyzés van: a36

2010/3

latin betûvel szedett török szavak mellé arab betûs megfelelõiket is felírták a könyvkülönbözõ tulajdonosai.35 Harsányi tehát, ha politikai programja nem is gyakorolthatást, a Colloquia másik célját legalábbis részlegesen mégis elérte, és könyve, kispéldányszáma ellenére sem maradt ki teljesen a keleti nyelvek iránt érdeklõdõ euró-pai respublica litteraria vérkeringésébõl.

JEGYZETEK1. Horn Ildikó: Nyelvtanulás – nyelvtudás az Erdélyi Fejedelemségben. Történelmi Szemle 2009. 1. 45–58.2. Mindmáig talán a legjobb összefoglalás a 17. századi tananyagról és az erdélyi kollégiumok állapotáról: BánImre: Apáczai Csere János. Akadémiai, Bp., 1958. 42–59.3. Szabó Károly (kiad.): A gyula-fehérvári Bethlen-féle fõtanoda szervezeti szabályzata. In: Történelmi Tár1879. 797–805.4. Apáczai Csere János: A bölcsesség tanulásáról. In: Magyar gondolkodók 17. század. (Szerk. Tarnóc Márton)Szépirodalmi Kiadó, Bp. 1979. 640–643; Bán Imre: i.m. 51.5. Apáczai Csere János: i. m. 633–635, 643–644.6. A török nyelv tanulásáról lásd Bethlen Miklós: Élete leírása magától. In: Kemény János és Bethlen Miklósmûvei. (Szerk. V. Windisch Éva) Szépirodalmi Kiadó, Bp. 1980. 541. Bár Dienes Dénes amellett érvel, hogyBethlen Miklós túlzásba esett, amikor azt állította, hogy Keresztúri anélkül tanított számos nyelvet, hogy ma-ga ismerte volna õket, ám a törökkel kapcsolatban neki sincs ellenvetése. Lásd: Keresztúri Bíró Pál(1594?–1655). Szerzõi kiadás, Sárospatak, 2001. 90–93.7. Legújabban lásd Pakucs Mária: Sibiu – Hermannstadt. Oriental Trade in Sixteenth Century Transylvania.Böhlau, Köln – Weimar – Wien, 2007.8. Bíró Vencel: Erdély követei a Portán. Minerva, Cluj, 1921. Az erdélyi követség szervezeti felépítésére azApafi-korban szintén nagyon informatív: Molnár István: Rozsnyai Dávid török deák. Stephaneum, Bp., 1909.9. A dragománokról mint hírforrásokról lásd Ágoston Gábor: Birodalom és információ. Konstantinápoly minta koraújkori Európa információs központja. In: Az értelem bátorsága. Tanulmányok Perjés Géza emlékére.(Szerk. Hausner Gábor) Argumentum, Bp., 2005. 48–54. A császáriakról :Peter Meienberger: Johann RudolfSchmid zum Schwarzenhorn als kaiserlicher Resident in Konstantinopel in dem Jahren 1629-1643. EinBeitrag zur Geschichte der diplomatischen Beziehungen zwischen Österreich und der Türkei in der erstenHälfte des 17. Jahrhunderts. Lang, Bern – Frankfurt, 1973. 94–95; a holland követségérõl: Alexander de Groot:The Dutch Nation in Istanbul, 1600–1985. A Contribution to the Social History of Beyoðlu. Anatolica 1987.14. 135; a 17. század közepén létrejövõ fõtolmácsi hivatalról: Nestor Camariano: Alexandre Mavrocordato leGrand Dragoman. Son activité diplomatique. Institute for Balkan Studies, Thessaloniki, 1970.10. Reniger jelentése III. Ferdinándnak (Konstantinápoly, 1653. jún. 16.) többek között arról informálja a csá-szárt, hogy a Zülfikár agának szánt 100 dukát egy részének kifizetését visszatartotta, mert az elõzõ év õsze ótanem kapott tõle igazán hasznos információt. Lásd ÖStA HHStA Staatenabteilungen Türkei I. Kt. 126. Fasz.62/b. Konv. D. fol. 168v (= MOL Filmtár X 880 W3584 tekercs). Zülfikár agáról lásd még Bíró Vencel: i.m. 97;Kármán Gábor: Translation at the 17th century Transylvanian embassy at Constantinople. In: OsmanischeOrient und Ostmitteleuropa (Hrsg. von Robert Born und Stephan Conermann). Steiner, Stuttgart, 2010 (meg-jelenés elõtt).11. A kérdés áttekintéseit adják Ágoston Gábor: Az oszmán és az európai diplomácia a kölcsönösség felé ve-zetõ úton. In: Híd a századok felett. Tanulmányok Katus László 70. születésnapjára. (Szerk. Nagy Mariann)JPTE – MTA TTI, Bp. – Pécs, 1997. 94–95.; Kerekes Dóra: A császári tolmácsok a magyarországi visszafoglalóháborúk idején. Századok 2004. 148. 1196–1202. A velencei és francia tolmácsképzésre: Isabella PalumboFossati Casa: L’École vénitienne des „giovanni di lingua”, illetve Andrei Pippidi: Drogmans et enfants delangue. La France de Constantinople au XVIIe siècle; mindkettõ in: Istanbul et les langues orientales. Actesdu colloque organisé par l’IFEA et l’INALCO à l’occasion du bicentenaire de l’Ecole des Langues Orientales.Istanbul 29–31 Mai 1995. (Ed. Frédéric Hitzel). L’Harmattan, Paris – Montréal, 1997. 109–122, ill. 131–140.Lásd még Robert Mantran: La vie quotidienne à Constantinople au temps de Soliman le Magnifique et de sessuccesseurs (XVIe et XVIIe siècles). Hachette, Paris, 1965. 171. A császáriakra lásd Kerekes Dóra: i. m., illet-ve a korai kezdeményezésekre: Peter Meienberger: i. m. 95–96. A császári tolmácsokkal kapcsolatos problé-mákra a 17. század közepén: Hiller István: A tolmácsper. In: Perlekedõ évszázadok. Tanulmányok Für Lajostörténész 60. születésnapjára. (Szerk. Horn Ildikó) ELTE BTK Középkori és Kora-újkori Magyar TörténelmiTanszék, Bp., 1993. 147–186. A lengyelekrõl lásd Tadeusz Majda: L’École polonaise des langues orientalesd’Istanbul au XVIIIe siécle. In: Frédéric Hitzel: i. m. 123–128. Lásd még Dariusz Kolodziejczyk: Ottoman-Polish Diplomatic Relations (15th–18th Century). An Annotated Edition of ‘Ahdnames and Other Documents.Brill, Leiden, 2000. 178–179.12. Vesna Mioviæ: Dragomans of the Dubrovnik Republic. Their Training and Career. Dubrovnik Annals 2001.5. 83–84.13. Részletesen lásd Kármán Gábor: Az erdélyi török deákok. Kora újkori értelmiségiek állami szolgálatban.Sic Itur ad Astra 2006. 1–2. 155–182.14. Fogarasi János postakövetrõl mint tolmácsról lásd Cserményi Mihály levelét Bornemisza Annának (Driná-poly, 1665. aug. 29.). Török-magyarkori állam-okmánytár. IV. (Szerk. Szilády Áron és Szilágyi Sándor)Eggenberger, Pest, 1871. (a továbbiakban: TMÁO IV. 261. Õ egyike volt a fejedelemség leghosszabb ideig hiva-talban lévõ „postáinak”: elsõ említése 1646-bõl származik, az utolsó 1683-ból. Kovács Péter, akinek postakö-veti tevékenységét 1664–1668 között tudjuk dokumentálni, Székely Mózes I. Apafi Mihálynak írott levelébenszerepel tolmácsként (Drinápoly, 1668. ápr. 2.). TMÁO IV. 407. Általában a „postákról” lásd Bíró Vencel: i. m.101–105.

37

2010/3

15. Lásd Szilvássi Bálint követ panaszát, amelyet az 1659-es besztercei országgyûlés naplójából ismerünk: Er-délyi országgyûlési emlékek történeti bevezetésekkel XII. 1658–1661. (Szerk. Szilágyi Sándor) Magyar Tudo-mányos Akadémia, Bp., 1887. 188.16. „Az erdélyi török deákok” címû cikkemben összeállított listájuk javított verzióját lásd Kármán Gábor:Translation… i.m17. Rozsnyai Dávid, az utolsó török deák történeti maradványai. (Szerk. Szilágyi Sándor) Eggenberger, Bp.,1867. (Monumenta Hungariae Historica. Ser. II. Scriptores, 8., a továbbiakban MHHS VIII. 276–278; 320–330;Molnár István: i. m. 20–21.18. Romosz hodzsájáról: Sebesi Ferenc jelentése II. Rákóczi Györgynek (Konstantinápoly, 1653. szept. 14.) Ok-mánytár II. Rákóczi György diplomáciai összeköttetéseihez. (Szerk. Szilágyi Sándor) Eggenberger, Bp., 1874.(Monumenta Hungariae Historica. Ser. I. Diplomataria, 23., a továbbbiakban MHHD XXIII. 129–131;Harsányiéról: Thordai Ferenc jelentése II. Rákóczi Györgynek (Konstantinápoly, 1654. máj. 19.). Uo. 349.19. Rozsnyai, naplója szerint, 1664 májusában napi 2 oszpora (akcse) fizetségért fogadott fel egy hodzsát, majdaugusztusban helyette egy másikat választott, akinek naponta 4 oszporát fizetett. MHHS VIII. 276–277. AztHarsányi esetébõl tudjuk, hogy a hodzsa mindennap felkereste: Harsányi Nagy Jakab jelentése II RákócziGyörgynek (Konstantinápoly, 1656. jún. 27.) MHHD XXIII. 398. Rozsnyai fizetése 100 aranyforint (200 tallérvolt). Rozsnyairól Elekes Mihály: Rozsnyai Dávid élete és mûvei. Traub, Szeged, 1905. 24; úgy tûnik, ez álta-lános járandósága volt a fordítással foglalkozóknak: Zülfikár ugyanennyi fizetést kapott, lásd Bíró Vencel: i.m. 97. A 17. század nagy részében 100 akcse ért egy tallért.20. Boldvai Márton jelentése II. Rákóczi Györgynek (Konstantinápoly, 1652. júl. 27.). MHHD XXIII. 111.21. Rozsnyai egyetlen alkalommal jegyezte fel, hogy „vöttem az hoczától egy török császár donatioját”, ez 206akcséjébe került. Lásd MHHS VIII. 276–277. Rozsnyai „Történt dolgok I. Ferdinándtól I. Leopoldig” címet vi-selõ munkája jórészt oszmán oklevélgyûjteményét tartalmazza: MHHS VIII. 23–261.22. Franz Babinger: Die türkischen Studien in Europa bis zum Auftreten Josef von Hammer-Purgstalls. DieWelt des Islams 7 (1919) 3–4. 103–116; Alastair Hamilton – Francis Richard: André Du Ryer and OrientalStudies in Seventeenth-Century France. The Arcadian Library – Oxford University Press, London – Oxford,2004. 59–71.23. Drzavna Arhiva u Dubrovniku, Acta Turcarum.24. A tanulmány Harsányi Nagy Jakabról szóló, befejezés elõtt álló disszertációm elõtanulmánya. Amellett,hogy számos kisebb kérdés tárgyalását el kellett hagynom, ezúttal arra sincs lehetõségem, hogy az életrajz vi-tatott elemeivel kapcsolatos kérdéseket részletesen ismertessem. Harsányi eddigi leghosszabb életrajza:Herepei János: A váradi kollégium és a Rákócziak. In: Apáczai és kortársai. Herepei János cikkei. (Szerk. Ke-serû Bálint) Szegedi József Attila Tudományegyetem I. Magyar Irodalomtörténeti Tanszéke – Magyar Tudomá-nyos Akadémia Irodalomtörténeti Intézete, Bp. – Szeged, 1966. 52–63.25. Az egyetemi tanulmányokra lásd Szabó Miklós – Tonk Sándor: Erdélyiek egyetemjárása a korai újkorban1521–1700. József Attila Tudományegyetem, Szeged 1992. 95; Gömöri György: Magyarországi diákok angol ésskót egyetemeken 1526–1789. Eötvös Loránd Tudományegyetem Levéltára, Budapest, 2005. 51, 72. A szatmár-németi zsinatra: Makkai László: A magyar puritánusok harca a feudalizmus ellen. Akadémiai, Budapest, 1952.112.26. A kancelláriai írnokságról lásd Trócsányi Zsolt: Erdély központi kormányzata 1540–1690. Akadémiai, Bu-dapest, 1980. 191, 260. A török deákságról lásd Kármán Gábor: Az erdélyi török deákok. I. m. 164.27. A diplomáciai utakhoz lásd Gheorghe Stefan levelét Frigyes Vilmos brandenburgi választónak (Frankfurtan der Oder, 1662. okt. 19.) és annak válaszát (Kolberg, 1662. szept. 27.). Tesauru de monumente istorice pen-tru Romania. III. (Ed. Alexander Papiu Ilarianu) Rasidescu, Buc., 1864. 80–82; Gheorghe Stefan levele MagnusGabriel De la Gardie-nak (Dorpat, 1663. szept. 13.), Harsányi petíciója és Gheorghe Stefan levele XI. Károlysvéd királynak (Dorpat, 1663. nov. 16.). Documente privitóre le Istoria Românilor IX/1. 1650–1747. (Ed.Euxodius de Hurmuzaki) Socecu & Teclu, Buc., 1897. 205–208. A brandenburgi titkos tanácsossággal kapcso-latos adatokat lásd Kármán Gábor: Az erdélyi török deákok. I. m. 164–165.28. 1679 októberében Harsányi még bejegyzést írt Hodosi Sámuel album amicorumába, lásd Országos Széché-nyi Könyvtár Oct. Lat. 777. fol. 45v. Frigyes Vilmos választófejedelem dekrétuma az elhunyt Harsányi adóssá-gainak rendezése ügyében 1684. máj. 27-én kelt. Geheimes Staatsarchiv Preussischer Kulturbesitz (Berlin-Dahlem) I. HA Geheimer Rat, Rep. 9. Allgemeine Verwaltung, J 16 fasc. 3. fol. 65.29. Talán meglepõ, hogy a mostanában elsõsorban erkölcsjobbító célzata miatt ismert Colloquia Familiariát akora újkorban eredeti, nyelvtanítást segítõ funkciójában is használták az iskolai oktatásban, lásd Aloys Bömer:Die lateinischen Schülergespräche der Humanisten. Auszüge mit Einleitungen, Anmerkungen und Namen-und Sachregister. Harrwitz, Berlin, 1897. 83–94. A 15–16. századi latin „beszélgetõkönyvek” tradíciójáról lásd:Manfred Fuhrmann: Latein und Europa. Geschichte des gelehrten Unterrichts in Deutschland von Karl demGroßen bis Wilhelm II. DuMont, Köln, 2001. II. 70–71. A középkori módszerekrõl lásd Aloys Bömer: i.m. 9.;Holger Klatte: Fremdsprachen in der Schule. Die Lehrbuchtradition des Sebald Heyden. In: Die Volkssprachenals Lerngegenstand im Mittelalter und in der frühen Neuzeit: Akten des Bamberger Symposions am 18. und19. Mai 2001. (Hrsg. von Helmut Glück) de Gruyter, Berlin – New York, 2002. 80–81.30. Helmut Glück – Libuše Spáèilová: Einleitung. In: Deutsche Sprachbücher in Böhmen und Mähren vom15. Jahrhundert bis 1918. Eine teilkommentierte Bibliographie. (Hrsg. von Helmut Glück et al.) de Gruyter,Berlin – New York, 2002. p. IX–XI. Az utazóknak írott beszélgetõkönyvekrõl lásd Antoni M¹czak: Travel inEarly Modern Europe. Polity, Cambridge, 1995. 35–40.31. Franz Babinger: i.m. 103–116; Alastair Hamilton – Francis Richard: i.m. 59–71.32. Helmut Glück – Libuše Spáèilová: i.m. XI. Jean-Antoine Caravolas: La Didactique des Langues. Précisd’Histoire I. 1450–1700. Les Presses de l’Université de Montréal – Gunter Narr, Montréal – Tübingen, 1994.339–369.38

2010/3

33. Részletesen lásd Kármán Gábor: Harsányi Nagy Jakab változó törökképe. Megjelenés elõtt az MTA Iroda-lomtudományi Intézetének Reneszánsz Osztálya 2008 szeptemberében, Esztergomban rendezett Identitás éskultúra a török hódoltságban címû konferenciájának kötetében.34. Johannes Christian Clodius: Grammatica Tvrcica necessariis regvlis præcipuas lingvæ difficultates illvs-trans, ac aliqvot colloqviis et sententiis Tvrcicis avcta. Deer, Lipsiæ, 1729. Megjelent Clodius következõ mû-ve mellékleteként: Compendiosum Lexicon Latino–Tvrcico-Germanicum. Deer, Lipsiae, 1730. A hivatkozottrészt lásd 7–8.35. A könyvek lelõhelye: Herzog-August-Bibliothek (Wolfenbüttel) Xb 3116; illetve Biblioteka Uniwersyteckaw Warszawie (Varsó) 28.20.3.3986. A két példánnyal kapcsolatos adatokért Ács Pálnak, illetve NataliaKrólikowskának tartozom köszönettel.

39

2010/3

fordítás jelensége, gyakorlata iránt azelmúlt évtizedekben jelentõsen meg-növekedett az érdeklõdés. Nemcsak akultúrák közötti közvetítés eszköze-

ként, hanem komoly társadalmi és politikai tétek-kel rendelkezõ praxisként vált például történettu-dományi vagy kulturális antropológiai vizsgála-tok tárgyává.1 Ezeknek a kutatásoknak az egyikmeghatározó irányát a nyelvi kolonializmus ésglobalizáció hatásainak, illetve a domináns ésalávetett, hátrányosabb helyzetû vagy kiszolgálta-tott kultúrák közötti nyelvi viszonyoknak a vizs-gálata képezi. Központi kérdésük, hogy milyenhatalmi érdekeket szolgálnak a domináns kultúranyelvébõl vagy akár nyelvére készült fordítások.A fordítást ezért gyakran ábrázolják olyan egyirá-nyú kommunikációs folyamatként, olyan egyen-lõtlen beszédhelyzetként, amelyet csak az egyik,jellemzõen hatalmi pozícióban levõ fél diskurzu-sai határoznak meg.

A továbbiakban egy olyan fordítástörténetiesettanulmány felvázolására teszek kísérletet,amely más megközelítési lehetõségeket is felvet.Azt, hogy a fordítás, amelyet magyarul szövegekés gondolatok visszaadásának is szoktunk nevez-ni, a felek közötti dialógus és vita médiumaként isszolgálhat. A szerzõ neve pedig az eredeti szövegmegjelenése mögötti intenciókkal ellentétes politi-kai érdekek szolgálatába is állítható, akár a szerzõ-vel vitatkozva is.

Különbözõ nemzeti hagyományok számára jólismert szövegekrõl lesz szó, amelyeket azonbannem vizsgáltak még együttesen. Holott összekötiõket, hogy ugyanannak a szövegnek, I. Jakab angol40

2010/3

Jakab nyilvános arculatát „a brit Salamon” toposza határozta meg, szövegeinek pedig aszerephez illõ erudíciótkellett felmutatniuk.

VINCZE HANNA ORSOLYA

A KIRÁLYI AJÁNDÉK FORDÍTÓI ÉS FORDÍTÁSAI

A

(illetve VI. Jakab skót) király Basilikon doron címû királytükrének (1599) fordításai.A magyar olvasó számára ez a szövegcsoport azért is különösen érdekes, mert magá-ban foglalja az elsõ magyar nyelvû politikaelméleti traktátust, Szepsi Korotz GyörgyKirályi ajándék címû Basilikon doron-fordítását (Oppenheim, 1612).

Jakab király mûvének eredetije és fordításai között nem húzódik egyértelmû vá-lasztóvonal. Nem a szöveg önazonosságának irodalomelméleti vagy filozófiai prob-lematikussága okán, hanem azért, mert Jakab királynak fiához, Henry herceghezcímzett intelmei csak fordításban maradtak ránk. Azt is mondhatnánk, hogy azonszövegek közül való, amelyek gyakorlatilag mindig is csak fordításban léteztek. Szi-gorú filológiai értelemben létezik ugyan egy eredeti, egy késõ közép skót nyelvû kéz-irat. Ám az angol szöveg, amelyet a Basilikon doron modern szövegkiadásai „erede-tiként” kanonizáltak (Edinburgh, 1603), amelyen a korabeli fordítások egy része ala-pult, és amelyhez I. Jakab király politikai gondolkodásának kutatói fordulni szoktak,már maga is fordítás.

Szövegünk fordítástörténetének elsõ fontos szereplõje ezért maga Jakab király.Nemcsak szerzõként, hanem fordítóként, illetve saját szövegeinek olvasójaként is.Jakab ugyanis erõs olvasatokkal rendelkezett saját szövegeirõl, amelyeket konkréthelyzetek és érdekek tükrében változtatott. A Basilikon doron angol szövege példáula skót király angol trónra lépését volt hivatott elõsegíteni 1603-ban, I. Erzsébet halá-la után. Úgy is mondhatnánk, hogy a skótról angolra való translatio szövegre és trón-ra egyaránt vonatkozott. Az 1603-as angol kiadás ráadásul már egy második angolváltozat, a skót szöveg anglicizálása ugyanis már 1599-ben megtörtént, egy összesenhét példányban készült, Henry hercegnek, illetve a király közvetlen környezeténekszánt kiadás számára. Az 1603-as, második kiadás elõtt azonban a szöveget teljesen,mondatról mondatra átdolgozták. A beavatkozások egy része filológiai jellegû volt:azokat a szöveghelyeket, amelyeket a király emlékezetbõl idézett, közelebb hoztákaz eredetihez.2 Ez is több volt puszta szöveggondozásnál: Jakab nyilvános arculatát„a brit Salamon” toposza határozta meg, szövegeinek pedig a szerephez illõ erudíci-ót kellett felmutatniuk. Hogy a beavatkozásokat valószínûleg nem saját maga végez-te el, ebbõl a szempontból lényegtelen, hisz a király nyilvános arca is kollektív erõ-feszítések terméke volt. Ezeknek az erõfeszítéseknek részét képezhette az is, hogy akirálynak tulajdonítottak olyan, presztízsértékû szövegeket, amelyeket nem õ írt, bára Basilikon doron esetében Jakab szerzõségét megnyugtatóan bizonyítja a király kéz-írásában ránk maradt skót eredeti.

Az 1603-as angol kiadás legfontosabb újdonsága Az olvasóhoz címzett elõszó,amelybõl egyértelmûvé válik, hogy ez a szövegváltozat a trónra lépés megkönnyíté-sét volt hivatott elõsegíteni. Az elõszóra azért volt szükség, állította Jakab, mert ki-rályi kötelességének érezte, hogy útmutatást nyújtson az olvasónak, megvilágítvaolyan részeket, amelyeket, tömör és szûkszavú stílusa miatt, egyébként félreérthet-nének. A félreértések elkerülése végett hangsúlyozta tehát, hogy a szöveg „igaz pro-testantizmusának” bizonyítéka, a puritánusokkal szembeni kritikái, illetve az urai-kat eláruló szolgák elleni támadásai ellenére (Erzsébet néhány évvel korábban kivé-geztette Jakab katolikus anyját, Stuart Máriát, Jakab új, angol alattvalóinak tehátokuk lehetett félni az esetleges megtorlásoktól). Szintén az új alattvalók megnyugta-tását célozta a skót és angol egyházak közötti különbségekrõl vallott, a különbségekformális természetét hangsúlyozó nézeteinek kifejtése. És bár a skót egyház egysze-rûbb liturgikus formáit minõsítette kívánatosnak, az anglikán ceremóniákban semtalált kivetnivalót, sõt még a törvénytisztelõ katolikusokkal sem kívánt konfrontálód-ni. Szerzõnk pontosan tudta, hogy az elõszavak és ajánlások nem pusztán a szöveghomályos pontjait hivatottak megvilágítani. A szerzõi szándékok kifejtését az értel-mezési keretek megszabására, a célközönség kijelölésére, az olvasatok irányítására

41

2010/3

próbálta használni. Az elõszavak és ajánlások eszközével azonban a fordítók is él-hettek, gyakran egészen más olvasatokat sugallva.

A királytükör maga inkább az uralkodó mindennapi életmódjával, viselkedésévelkapcsolatos gyakorlati tanácsokat tartalmazott, mint az állam rejtelmeibe való beve-zetést. Egy királynak gondoskodnia kell alattvalóiról, hûséges szolgákat kell alkal-maznia, a családi béke érdekében saját vallásán levõ házastársat kell választania,csatában pedig ajánlatos könnyû fegyverzetet viselnie, hogy szükség esetén elmene-külhessen – hangzanak Jakab közhelyes bölcsességei. A respublica litteraria közön-sége nem is volt különösebben jó véleménnyel mûvérõl. Jean Hotman, a neves jo-gász-történész, François Hotman fia például burkoltan a könyv eredetiségét és eru-dícióját kérdõjelezte meg, amikor azt javasolta a párizsi angol követnek, hogy a fran-cia fordításnak úgy kell a szöveget átírnia, hogy a király beszédmódja inkább udva-rinak, mint tudóskodónak tûnjön.3

Ennek ellenére a Basilikon doron a kora modern sikerkönyvek közé tartozott. Azelsõ kiadást két év alatt további nyolc angol, tizenegy francia, két holland és két la-tin kiadás követte.4 1607-ig két német fordítás is megjelent, összesen hat kiadásban,valamint egy svéd változat is. Ezeket követte Szepsi Korotz György 1612-es magya-rítása. Figyelemre méltó, hogy a két-két francia, illetve német változat és a hollandfordítás angol nyelvrõl készült, holott ebben a korban az angol nem tartozott az ál-talánosan ismert európai nyelvek közé, angol szövegek fordításának hagyományaicsak Németalföldön léteztek.5 Jean Hotman francia fordítása (Basilikon doron oupresent royal, Paris, 1603 ) így az elsõ, angolból francia nyelvre készült fordítás is. Ajelenség mögött az Erzsébet trónjára lépõ új király személyével kapcsolatos, fokozotteurópai érdeklõdés és várakozás állt. A szövegnek készült ugyan az európai közön-ségnek szánt, latin nyelvû fordítása (Basilikon doron, sive regia institutio, London,1604), ám az 1604-es megjelenés túl késõinek bizonyult.

A fordítások egy részét a fordítók magának a királynak dedikálták. Ezek a gesz-tusok természetesen az uralkodói kegy keresésének hagyományos eszközei. Jakab-nak dedikálta például kéziratos olasz fordítását (Basilikon Doron overo istrutioni etanimaestramenti... 1603) John Florio, majd sikeresen folyamodott egy udvari nyelv-tanári állásért a királynõ mellett. Florio elsõsorban angol Montaigne-fordításairól, il-letve olasz nyelvkönyveirõl és szótárairól ismert. Ez utóbbi munkáinak fontos szere-pe volt az itáliai hatások angol recepciójában, például Shakespeare Itália-képének ésnyelvhasználatának alakításában.6 Ugyanúgy, ahogyan a latin nyelv oktatása hagyo-mányosan nemcsak a nyelv, hanem a republikánus erények elsajátítását is célozta,Florio számára a fordítás – esetében azonban nemzeti nyelvek közötti fordítás – kul-turális és pedagógiai vállalkozás is volt.7 Az olasz Basilikon doron-fordítás tehát azta lehetõséget példázza, hogy a fordítás nem az eredeti szöveg nyelvének és kultúrá-jának terjesztését, esetleg a fordítás célnyelvének kimûvelését szolgálja, hanem for-dítva, a fordítás célnyelvének – esetünkben az olasz – ismerete az eredeti kulturálisközeg számára szolgál útmutatóul.

A Jakabnak dedikált olasz fordítás már csak ezért is több, mint az uralkodói kegykeresése. Ugyanakkor minden dedikáció, amely a szerzõnek ajánlja saját könyvét,komplex beszédhelyzetet is teremt. Különösen igaz ez egy olyan szöveg esetében,amely a Királyi ajándék címet viseli, ráadásul egy olyan udvari világban, amely köl-csönös ajándékok, pártfogások, szívességek rendszerére épül, és amelyben az aján-dék címzettje mindig adóssá is válik. Az ajándékozás a kora modern udvari világbanugyanis társadalmi és politikai tétekkel rendelkezõ gyakorlat, annak az elképzelés-nek a gyakorlati megnyilvánulása, miszerint a társadalmat a kölcsönös haszon tart-ja össze.8 Mindennek maga Jakab is tudatában volt, hiszen „ajándékának” egyikvisszatérõ motívuma Henry herceg apja iránti tartozása. Maga a könyv nagy pél-42

2010/3

dányszámú angol kiadása is tekinthetõ az új uralkodó alattvalóinak szánt ajándéká-nak, olyan ajándéknak, amely lekötelezi címzettjeit, és amelyre azoknak alattvalóihûséggel és engedelmességgel kell válaszolniuk. Természetesen az ajándékot vi-szonozó alattvalók is pontosan értették, hogyan használja a király uralkodói szavá-nak tekintélyét.

Ezt a komplex beszédhelyzetet világítja meg egy walesi nyelvre készített, töredé-kesen ránk maradt fordítás (Basilikon doron: neu, Athrawiaeth i fawredh, London,1604). Robert Holland Jakabhoz intézett, angol nyelvû dedikációja a kölcsönös szí-vességek és elõnyök politikai nyelvén íródott. Holland azzal érvel a fordítás szüksé-gessége mellett, hogy a királyi ajándékból a skót és angol alattvalók már részesülhet-tek. Márpedig a walesiek, akik nem kevésbé hûséges alattvalói királyuknak, ráadá-sul az õsi britek leszármazottai, ugyanúgy szeretnének részesülni abból a kiváltság-ból, hogy a király saját nyelvükön szóljon hozzájuk. Emellett Jakab õsi walesi feje-delmek leszármazottja, akihez így walesi alattvalói különösen kötõdnek, illetve aki-nek a maga során különösen kötõdnie kell hozzájuk. Végül pedig a fordítás lehetõ-séget teremt a könyv eredeti címzettje, Henry, a jövendõbeli walesi herceg számára,hogy alattvalói nyelvét tanulmányozza, és a jövõben „a hozzá folyamodókat tolmácsnélkül is megérthesse... Ami a fejedelmekben igen fontos és kívánatos: hiszen azegyházi és polgári társaságban... gyakran megesik, hogy a kormányzók meggazda-godnak, az emberek pedig elszegényednek, amikor a legfõbb hatalmak nem értik pa-naszaikat.”9

A fordítás kísérletet tett arra is, hogy a király könyvét Britannia és a britek wale-si nézõpontú meghatározásának terjesztésére használja. A kétnyelvû címoldalugyanis arról tudósított, hogy a walesi az igaz brit nyelv. A brit koronák egyesítésepedig, amely a Jakab trónra lépését övezõ uralkodói reprezentáció egyik központi té-mája is volt, a kiadás szerint walesi fejedelmek leszármazottja által valósul meg. Akirályi ajándék célja itt egyértelmûen lekötelezni az uralkodót, hogy teljesítse a wa-lesiek elvárásait. Ugyanakkor a fordítás arra is alkalmat teremtett, hogy a fordító ma-ga is kifejtse az uralkodóktól elvárt erényekrõl alkotott nézeteit és az uralkodóvalszembeni elvárásait, mindezt magának Jakabnak címezve.

Az európai közönség érdeklõdése a negyvenöt évig uralkodó Erzsébet utódjairánt a protestáns Európa új vezéralakjának szólt. Jakab külpolitikájából természete-sen hamar kiderült, hogy ezt a szerepet nem kívánta felvállalni. 1603-ban azonbanmég senki nem tudta, milyen is lesz az új király külpolitikája, különösen a protes-táns ügyhöz, illetve a katolikus hatalmakhoz való viszonya, bár természetesen az ér-dekelt feleknek határozott elképzelésük volt arról, milyennek szeretnék. Jakab köny-vének európai fordításai ennek az érdeklõdésnek és ezeknek a különbözõ érdekelt-ségeknek a megnyilvánulásai. A saját elvárásaikat a királyra vetítõ fordítók egybenmegpróbálták a király tekintélyét – és lehetõleg magát Jakabot is – saját ügyük szol-gálatába állítani és ha a királyt magát nem is, de állítólagos példája által másokat isennek támogatására bírni. Ezért aztán a Királyi ajándék nagyon változatos történetekszereplõjévé vált.

A protestáns röpiratirodalomban Anglia gyakran tûnt fel a nemzetközi kálviniz-mus vezetõjeként és védelmezõjeként, ami a Jakab iránti európai érdeklõdés egyikközponti, könyvének recepcióját is meghatározó eleme volt. Különös várakozássaltekintettek az új király fellépése elé a spanyol Habsburgok ellen függetlenségi hábo-rút vívó hollandok, akik egyben Jakab mûveinek fordításában és kiadásában is élenjártak. A walesihez hasonlóan a holland kiadás is úgy próbálta adott mederbe terel-ni a szöveg potenciális jelentéseit, hogy egy másik szöveggel együtt jelentette megazt. A holland Een coninglijck gheschenck (Amsterdam, 1603) úgy reprezentálta Ja-kab vallásos nézeteit, hogy szövegét egy 1581-es, Jakab és udvara által aláírt skót hit-

43

2010/3

vallással együtt nyomtatta ki. Ez az úgynevezett Negatív hitvallás a katolikus egyháztanainak erõteljes elutasítását tartalmazta.10 A szöveg jelentéseit és jelentõségét to-vább befolyásolta, hogy az angol szöveg elején olvasható, címe szerint annak mon-danivalóját összegzõ szonettet egy Viverius-szonettre cserélték. Jacobus Viverius afüggetlenségi háború neves propagandistája volt, akinek szonettje szerint a királyszerzõdéses viszonyban áll alattvalóival, az alattvalók lázadása pedig Isten bünteté-se a rossz urakon. Ez utóbbi gondolat az angol szövegbõl éppenséggel levezethetõvolt, ám a függetlenségi háború kontextusában – és a szöveget bevezetõ, kiemelt he-lyen kinyomtatva – jóval nagyobb hangsúlyt kapott.

A királynak a vallási vitákban elfoglalt álláspontja és különösen a katolikus egy-házhoz való viszonya más európai fordítók számára is központi jelentõségû volt, ámez néha ellentétes célzatú fordításokhoz vezetett. Míg a németalföldiek Jakabot aprotestantizmus harcos védelmezõjeként szerették volna feltüntetni, a francia fordí-tó, Jean Hotman úgy látta, hogy a Basilikon doron a katolikusokkal való megbékéléstszolgálhatná. Szerinte a fordításnak tekintettel kell lennie a különbözõ vallási érzé-kenységekre, különösen a bonyolult németországi helyzetre, azaz a király szavaitúgy kell „megédesíteni”, hogy a szöveg a katolikusok számára is elfogadhatóvá vál-jon. Ezért francia fordításából gyakran kihagyta a katolikusokra való hivatkozásokat,különösen a sértõ „pápisták” kifejezést tartalmazó szöveghelyeket. Ahol ez nem voltlehetséges, Jakab potenciálisan sértõ nyelvezetét semlegesebbre írta át, pl.„papistrie” (kb. „pápistaság”)11 helyett a „római egyház tanairól” („doctrine del’Eglise Romaine”) beszélt.12 Az irénikus Hotman fordítását, és egyben a fordított szö-veg szerzõjének tekintélyét is a vallási megbékélés ügyének szolgálatába kívánta ál-lítani. Ez a törekvése nem is maradt észrevétlen: a párizsi nuncius például azt jelen-tette Rómába, hogy a szövegben végrehajtott javítások Jakabnak a katolikus egyház-zal szembeni jóindulatát bizonyítják.13

Az elsõ német fordítás körülményeirõl rendelkezésünkre álló adatok szintén avallási kérdés központi szerepét hangsúlyozzák. Georg Michael Lingelsheim, IV. Fri-gyes, majd V. Frigyes tanácsosa 1604-ben arról tájékoztatta a pfalzi francia követet,hogy hamarosan elkészül egy német Basilikon doron-fordítás, amely, a franciával el-lentétben, híven tükrözi majd a király szándékait. Lingelsheim elutasította a javasoltváltoztatásokat, és aggodalmát fejezte ki a jezsuiták franciaországi térnyerése fölött.14

A Hotman-féle francia fordítás és a német Basilikon doron (Speyer, 1604) közötti kü-lönbséget a német államférfi a katolikusokkal szemben követendõ politika prizmá-ján keresztül szemlélte.

A protestáns–katolikus hitviták és diplomáciai offenzívák történetén túl egy má-sik sajátos történet, amelybe a királytükrünk, szerzõjének akaratától függetlenül, sõtnémiképp azzal ellentétben belekeveredett, az angol kegyességi irodalom európai re-cepciójának története. A másik ismert német fordítás szerzõje, Emanuel Thomsonugyanis nem más, mint a Parsons-fordító „Sonthom”. A jezsuita Robert ParsonsBooke of Christian Exercise címû munkáját Edmund Buny dolgozta át kálvini szel-lemben, ezt fordította Sonthom néven németre Emanuel Thomson angol származá-sú, Stade városában élõ kereskedõ. Fordítását késõbb a magyar kegyességi irodalom-ban is fontos szerepet játszó Praxis pietatis szövegével együtt nyomtatták ki újra.15

Thomson fordítói elõszava szerint a fordítás egyszerre gyakorlati tevékenység és lel-ki gyakorlat, amely segít távol tartani a semmittevésbõl fakadó bûnöket.16 Ugyanezta kegyességi irodalomból ismert nyelvezetet használta, évekkel korábban, aBasilikon doronhoz írott dedikációjában, amely szerint a könyv, bár elsõsorban Hen-ry herceghez szól, számos olyan hasznos példát és tanítást tartalmaz, amely másokokulását és lelki épülését is szolgálhatja (Das Königlich Geschencke, Hamburg,1604).44

2010/3

A szöveg példaszerû, útmutató funkcióját hangsúlyozta Szepsi Korotz Györgymagyar fordítása is (Királyi ajándék, Oppenheim, 1612). A Wilhelm Antonius latinkiadása (Hanau, 1604) alapján dolgozó Korotz szerint a könyv „az felháborodottszûbéli indulatoknak lecsendesítésére”17 tanít. A fordítást kísérõ társszövegek is azthangsúlyozták, hogy a király könyvének témája „az életnek tisztes formája”: „Bár le-gyen értelmed, kincsed, jószágod, erõddel / Bírj sokakat, felség bár legyen az te ne-ved, / Rendeled éltednek de ha rossz dolgokba folyását, / Mind elapad, s magad vég-re pokolra veted. / Ellenben bizonyos szép rendet idõdbe követvén, / Megmarad azbirodalom, lelked is egekbe megyen.”18

A kegyességre intõ, tanító hangnem a szöveg politikai érvrendszerét is átalakítot-ta. A beszéd címzettje, a fejedelem, az intelmek alázatos befogadójának pozíciójábakerül. Ezt tükrözik a szöveg státusára utaló kifejezések magyar fordításai: Jakab sa-ját szövegét többnyire tanácsadásnak („advice”), illetve emlékeztetõnek („remem-brance”) és megbízásnak („charge”) nevezi. Ezeket a kifejezéseket Szepsi rendre „in-tés”-nek, „tanítás”-nak, sõt „parancsolat”-nak fordítja.19 A tanácsadásból nemcsak azönreflexív kifejezések szintjén lesz tanítás, hanem a mondandó szintjén is. Bizonyoshelyeken például Szepsi nem arról beszél, hogy mit kell tennie az uralkodónak, ha-nem arról, hogy hogyan mûködnek azok az intézmények, amelyeket tiszteletben kelltartania. A számûzetésrõl szóló részben például Jakab azt tanácsolja, hogy számûze-tésekre, amelyeket a parlamentnek kell kimondania, ritkán kerüljön sor, és csak jó-vátehetetlen vétkek esetén. Szepsi az országgyûlés szerepére utaló szókapcsolatotkülön mondatban fejti ki, hangsúlyozva, hogy senkit nem lehet számûzni anélkül,hogy az országgyûlés meg nem hallgatta és ítéletet ne hozott volna ügyében.20 AmiJakabnál jó tanács, az Szepsinél így az uralkodói hatalom korlátaira vonatkozó taní-tássá és figyelmeztetéssé válik.

A modern korban Jakab király mûve, mondhatni „önhibáján kívül” egy újabb tör-ténetbe is belekeveredett: a fejedelmi abszolutizmus történetébe. Az akadémiai ma-gyar irodalomtörténet szerint például „a könyv az abszolutizmus politikai elméleté-vel foglalkozó kiterjedt irodalom primitívebb termékei közé tartozik”.21 Az itt vázolt,fordításokban megnyilvánuló recepcióban azonban az abszolutizmus nem kiemelt je-lentõségû probléma. A könyvet elsõsorban az uralkodók, tisztségviselõk és közembe-rek viselkedésére vonatkozó, a mindennapi és lelki élet kérdéseit tárgyaló gyakorlatiútmutatásként olvasták. A királytükör politikai vonatkozásai iránti érdeklõdés pedigelsõsorban a szerzõ személyének, Anglia új királyának szólt. A különbözõ olvasókö-zönségek különféle, néha homlokegyenest ellenkezõ szerepben szerették volna látnia királyt, és a fordításokat néha arra használták, hogy ezekben a szerepekben tüntes-sék fel õt. Ezekbõl a nézõpontokból egyáltalán nem az államelméleti kérdések voltaka fontosak, inkább az, hogy Jakab király hogyan fogja fel majd saját szerepét.

A fordítások szorosabb, szövegszerû vizsgálata ugyanakkor azt mutatja, hogy szá-mos változat vitatta a fejedelmi hatalom abszolút természetét. Szepsi Korotz Györgymagyar fordítása például, amely általában szorosan követi a latin változatot, a ren-delkezésére álló retorikai eszközökkel fokozta a királyi hatalom gyakorlását ellenõr-zõ és szabályozó intézmények fontosságát. Az angolból készült francia fordítások amaguk során a parlament szuverenitásáról beszélnek. Ezek a szöveghelyek azonbannem ferdítések, sem nem félrefordítások: a fordítások alapjául szolgáló szövegek ál-talában megengedték a szóban forgó megoldásokat. Mindez azt is jelenti, hogy a kor-társ fordítások tekinthetõk olyan kortárs értelmezéseknek, amelyek útmutatóul szol-gálhatnak az angol „eredeti” értelmezésében is. Jakab király politikai gondolkodásá-nál maradva például a korabeli fordítások azokat az értelmezéseket támasztják alá,amelyek szerint a király az õsi alkotmány politikai nyelvét használta, amelyben a ha-talom a király, törvény és politikai intézmények között oszlik meg.22

45

2010/3

Természetesen nem zárhatjuk ki, hogy bizonyos esetekben a fordítók félreértet-ték Jakab király szándékait. Mint ahogy az is tény, hogy a fordítók tudatosan figyel-men kívül is hagyhatták a szerzõ szándékait, például amikor a szerzõi szándékokatkifejtõ elõszót gyakran saját fordítói elõszavukkal helyettesítették. Mindez azonbannem a szerzõ halála melletti érveket szaporítja, hiszen, mint láttuk, Jakab király ol-vasóként, felhasználóként, sõt fordítóként is fontos szereplõje a Basilikon doron tör-ténetének. A szerzõ azonban egy az olvasók közül, olvasatai pedig a lehetséges, denem az egyedül lehetséges olvasatok. A fordítói megoldásokat is a szöveg lehetségesjelentéseinek kell tekintenünk, és amikor egy történelmi szöveg jelentéseirõl és je-lentõségérõl beszélünk, ezeket a korabeli olvasatokat éppoly legitim olvasatoknakkell tekintenünk, mint a szerzõ saját értelmezését.

JEGYZETEK1. Összefoglalóan lásd A fordítás mint kulturális praxis. (Szerk. Thomka Beáta) Jelenkor, Pécs, 2004.2. James VI and I The Basilikon Doron of King James VI (Szerk. James Craigie) 2. kötet. William Blackwood &Sons Ltd., Edinburgh and London, 1950. 99–106.3. Jean Hotman levele Sir Thomas Parryhez (1603). Kiadta Posthumus Meyjes: Jean Hotman’s EnglishConnection. Koninklije Nederlandse Akademie van Wetenschappen Noord-Hollandsche. Amsterdam–NewYork–Oxford–Tokyo, 1990. 203.4. A kiadások bibliográfiához l. James Craigie: i. m.5. Peter Burke: Lost (and Found) in Translation: A Cultural History of Translators and Translating in Early Mo-dern Europe. Netherlands Institute for Advanced Study 2005. 17.6. Desmond O’Connor: ‘Florio, John (1553-1625)’. Oxford Dictionary of National Biography[http://www.oxforddnb.com/view/article/9758, letöltve 2006. március 18-án.]7. Lásd Christopher Johnson: Florio’s ‘Conversion’ of Montaigne, Sidney, and Six Patronesses. Cahiers élisa-bethains 2003. 64., 9.8. Az ajándékozás udvari gyakorlatához és politikai nyelvéhez lásd Linda Levy Peck: Court Patronage andCorruptio in Early Stuart England. Routledge, London, 1993.9. Basilikon Doron … Fragment of a Welsh Translation, ajánlás I. Jakab királynak.10. Astrid J. Stilma: A King Translated. James VI & I and the Dutch Interpretations of his Works. 1593-1603.Vrije Universiteit. Amsterdam, 2005. 18. 198.11. Basilikon Doron. London, 1603, 28.12. Basilikon Doron. Ou Present royal, Paris, 1603, 74.13. L. James Craigie: i.m. 35.14. Jacobi Bongarsii et Georgii Michaelis Lingelshimii Epistolae. Argentorati. Ex Officina Josiae Staedelii,1660. 177.15. Udo Sträter, Sonthom, Bayly, Dyke und Hall: Studien zur Rezeption der englischen Erbauungsliteratur inDeutschland im 17. Jahrhundert. Beiträge zur historischen Theologie 71. J.C.B. Mohr (Paul Siebeck).Tübingen, 1987. 9.16. Idézi Höltgen: Die Lösung des alten Rätsels: Emanuel Sonthom, Das Güldene Kleinod und das EnglischeOriginal. Anglia 100. 1982. 362.17. Királyi ajándék. (Ford. Szepsi Korotz György) Oppenheim, 1612. Dedikáció Drugeth Homonnai Istvánnak.18. Kertvélyesi János: Elme, tanács, tudomány, méltóság, drága nemesség... In: Királyi ajándék… 9a.19. Királyi ajándék… 66, 86, 136, 144 stb.20. Királyi ajándék… 56.21. A magyar irodalom története 1600-tól 1772-ig. (Szerk. Klaniczay Tibor) Akadémiai, Bp., 1964. 41.22. Lásd pl. Glenn Burgess: Absolute Monarchy and the Stuart Constitution. Yale University Press, NewHaven and London, 1996; Paul Christianson: Royal and Parliamentary Voices on the Ancient Constitution. In:The Mental World of the Jacobean Court. (Ed. by Linda Levy Peck) Cambridge University Press, Cambridge,1991. 71–95.

46

2010/3

„Szeretném ráültetni az egész magyar hazát…” PETÕFI A VASÚTRÓL

1862 júniusában 1200 magyar honfiú és honle-ány utazott Budáról Triesztbe vasúton, négynapostársasutazás keretében. Az utazásból valódi mé-diaesemény lett: a magyar lapok rövid cikkekbenhívták fel a figyelmet a tengeri kirándulásra, majda turisták visszaérkezését követõ napokban egy-mással versengve számoltak be a trieszti utazókkalandjairól. Általában saját munkatársaikat fizet-ték be az utazásra, a tudósítók saját élményeiketosztották meg az olvasókkal, de az utazásról lema-radt lapok is megírták a legfontosabb eseménye-ket. A tengeri kirándulás híre így több tízezer em-berhez eljuthatott, és pár hétre – a lapok legalább-is ezt állítják – meghatározta a közbeszédet.

A vasútügy 1862-ben egyébként is sokat szere-pelt a magyar nyelvû sajtóban. Az Országos Ma-gyar Gazdasági Egyesület közgazdasági szakosztá-lyának 1862. áprilisi ülésszakán elhangzottakalapján Csengery Antal és – a közben éppen a tri-eszti kirándulást szervezõ – Hollán Ernõ emlékira-tot szerkesztett, amely 1862 tavaszán-nyarán többlapban is megjelent. Az emlékirat elõzménye abuda–trieszti vasút megnyitása volt, amelyet egyosztrák érdekeltségû magántársaság épített, ésamelynek útvonala az 1850-es években megfogal-mazott osztrák birodalmi vasútpolitikába illeszke-dett. A már 1858-ban elkészült Bécs–Trieszt vo-

47

2010/3

„Eszembe juttatá e vidék édes szülõföldemet, a [...]rendkívül gazdag Erdélyt, melynek annyibájjal telt dús termõföldû gyönyörû vidékeita magán érdekek miattmindeddig nemkígyózhatá át a vérétéletpezsgésbe hozó vasút...”

LUKÁCS ANIKÓ

KÉJVONAT TRIESZTBE

E rövid írás alapjául szolgáló tanulmány egy egyetlen példány-ban megjelent ünnepi kötetbe készült, amelyet Kövér György60. születésnapja alkalmából állítottak össze tanítványai. A kéj-vonat, kéjutazás, kéjmenet szavakat korabeli értelmükben hasz-nálom: csupán az élvezet kedvéért tett utazást értettek rajta.

nalhoz 1860-ban Nagykanizsáról épült egy csatlakozó vonal, 1861 áprilisában pediga Buda–Kanizsa vasút építése is befejezõdött. Így Fiumét és a magyar tengerpartot to-vábbra sem lehetett vasúton megközelíteni, a tengert Triesztnél elérõ déli vasút vo-nala pedig nem felelt meg a mezõgazdasági kivitelen alapuló kereskedelmi önállóságreformkorban kialakult igényének.1 Az OMGE emlékirata az 1848. évi XXX. törvény-cikkhez tért vissza, amely a fõvárosból a határszélek felé irányuló hat fõvonal léte-sítését határozta el, a legsürgetõbbnek pedig a fiumei vasút megépítését nevezte.

Az 1200 hazafi és honleány ezen a magyarok körében láthatóan nem nagy nép-szerûségnek örvendõ vasútvonalon indult Triesztbe 1862 júniusában.

A készülõdés és az utazás

„Fel tehát »tengerre magyar!«” – ezzel a Kossuthtól származó felkiáltással buzdí-totta olvasóit a Hölgyfutár a kéjutazáson való részvételre.2 (A cikk szerzõje arról márelfeledkezett, hogy Kossuth a szállóigévé vált felszólítással nem Trieszt, hanem ép-pen Fiume felé igyekezett terelni honfitársait, illetve a magyarországi közlekedési út-vonalakat.) A lapok elõször május közepén írtak a trieszti kirándulás elõkészületei-rõl. A kirándulást szervezõ Déli Vasút a Pesti Naplóban hirdetést is közzétett,3 de atöbbi újságban megjelent figyelemfelhívó cikkek is annyira hasonlók, hogy joggalfeltételezhetjük: valójában ezek esetében is valamiféle hirdetésrõl vagy sajtóközle-ményrõl van szó. A turistáknak másodosztályon 18, harmadosztályon pedig 12 fo-rintot kellett fizetniük a vonatútért (a jegy rendes áron egyébként 54 forintba került),a hajókirándulás és a barlanglátogatás költségeit pedig a vasúttársaság állta.4 A szál-lásról és ellátásról minden utazó maga gondoskodott, de a szervezõk több szállodá-val és vendéglõssel is megállapodtak, hogy a magyarok olcsóbban vehessék igénybeszolgáltatásaikat.

A trieszti utazók június 19-én indultak Budáról. Tízezres tömeg kísérte õket azindóházhoz, és a közbeesõ állomásokon is sokan éljenezték a tengerre tartó haza-fiakat és honleányokat. Fehérváron és Kanizsán újabb felszállók csatlakoztak, és ahajnali óra ellenére is zenével fogadták a kirándulók két vonatát. Reggel hétkorreggeli várta az utazókat Pettauban (egyebek között bor, sör, gulyáshús, sonka),ebédet Laibachban kaptak. Az egyes megállóhelyeken a magyarok tiszteletére fel-díszítették az állomás épületét, a helyi zenekarok pedig magyar darabokat is ját-szottak.

A magyarok Triesztbe érve elõször is szállás után néztek. Az utazók egy része atrieszti szállodák kínálatát drágának találta, és nem is volt elegendõ szoba ekkora tö-meg elhelyezésére, így sokakat magánházaknál szállásoltak el a vendégszeretõtriesztiek. Este színházba mentek, ahol a magyar vendégek tiszteletére DonizettiLammermoori Luciáját adták, majd olaszok és magyarok együtt járták a várost. „Amásodik felvonás után többnyire távoztunk a színházból, s a térparancsnokságszomszédságában kigyulladt faraktár égéséhez siettünk, s innen vacsora után szállá-sunkra.”5 Mások fagylaltoztak, a tengerparton vagy a városban sétáltak.

Az utazótársaság másnap korán reggel egy közeli magaslatra sietett, ahol a Va-dászhoz címzett mulatóban reggeliztek, majd csárdást táncoltak. A nap Trieszt ne-vezetességeinek megtekintésével telt. A kikötõ mellett Revoltella trieszti bankár éskereskedõ „kéjpalotája” nyûgözte le a leginkább a vendégeket, de a tengeri fürdõzéstis sokan választották. Este magyarok és triesztiek a Lloyd társaság gõzhajóin hajóz-tak ki, miközben a parton ismét ezrek éljeneztek. A hajókat zenészek is kísérték, akiktermészetesen magyar zenét is játszottak, a kirándulók pedig csárdást táncoltak.Miramarénál Miksa fõherceg és felesége üdvözölte az éljenzõ magyarokat, de az es-ti tûzijáték a készülõdõ tengeri vihar miatt elmaradt. A félbemaradt hajókirándulás48

2010/3

után színházba siettek, ahol a közönség Verdi Ernaniját akkora lelkesedéssel fogad-ta, hogy a rendõrség is beavatkozott, végül betiltották az elõadást.

A kirándulók másnap néhány órát Adelsbergben töltöttek, ahol a kivilágítottcseppkõbarlangot tekintették meg. Ide – meglepetésként – a trieszti vendéglátók ésfiumei honfitársak is utánuk jöttek, újra tánc és mulatság következett. A hazafelé úta már ismert módon zajlott: az állomásokon zene és éljenzõ helyiek fogadták az uta-zókat. Budán újra hatalmas tömeg gyûlt össze a fogadásukra, az érkezõk narancsotdobáltak, az itthon maradtak pedig éljenezték õket.

A beszámolókból tehát egy négynapos, állandó felfokozott hangulatban zajló,„nemzeti zamatú”, magyar zenével és tánccal kísért, borral bõven megöntözött nép-ünnepély képe rajzolódik ki.

Az emlékezés – az útleírások

„Nagyon szép a tárgyilagosság – különösen kívánatos útleírásoknál, mert külön-ben az önszeretet erõt vesz rajtunk, s megtörténhetik, hogy a címet kivéve egész cik-künk – önéletírás lesz”6 – elõlegezte meg Beniczky Emil, a Pesti Hölgydivatlap szer-zõje az utazástörténet mára már közhelyként emlegetett megállapítását, amely sze-rint az útleírás többet árul el szerzõjérõl, mint a leírt országról, kultúráról.7 Beniczkykönnyen beszél tárgyilagosságról, hiszen nem vett részt a kéjutazáson, így nem kel-lett úti beszámolót készítenie, társasági szemléjében csak néhány kommentárt fûzöttmindahhoz, amit az utazók elmeséltek, leírtak.

Bár a szerzõk valószínûleg nem olvasták egymást, az ugyanarra az eseményre vo-natkozó különbözõ szövegek – amelyek az emlékezet és a tapasztalat sajátosságai,egyedisége, a szerzõk egymástól különbözõ egyénisége és talán a megrendelõk elvá-rásai miatt is bizonyos pontokon eltérnek – összeolvasása éppen a hasonlóságok,egyezések miatt érdekes. A szerzõk egyéni élményei és írói habitusa mögül elõtûnõközös vonások az írókra, tágabban pedig országukra, kultúrájukra jellemzõ közösgondolati sémák, egy kollektív tudat és történelmi emlékezet létérõl tanúskodnak.

A beszámolók látszólag cáfolni tûnnek a 19. századi vasúttal foglalkozó antro-pológiai irodalom azon megállapítását, amely szerint az utazók arra panaszkodnak,hogy a vonatablakból alig lehet kivenni valamit, ennek következtében az indulásiés a célpont közötti tér megszûnik, az utazás sebessége miatt az utazók nem tudjákkiélvezni azt.8 Turistáink ugyanis az útközben látottakat is – igaz, részben elõzetesismereteikre hagyatkozva – részletesen leírják, jellemzik a természeti tájat és az em-beri civilizáció hagyta nyomokat. Sok esetben már elõzetesen ismert dolgokat idéz-nek fel,9 magának a tájnak, a tengernek, illetve a városnak romantikus, gyakran pa-nelekbõl építkezõ leírásához a szerzõknek akár nem is feltétlenül kellett volna Itá-liába utazniuk. Számos példát lehet idézni az olvasmányokra, közkeletû sztereotí-piákra építõ, nem igazán élményszerû, ám hangzatos és olvasóbarát leírásokra:„Szívtuk a tengerpart balzsamos fuvalmát; narancslugasok árnyában pihentünk, s anarancsfák ragyogó szép gyümölcsét megízlelõk; társalogtunk a bájos olasz nõkkel,kiknek haja fénylik, mintha fekete sugarakból volna összerakva, szeme villog, mintaz aragóniai tõr, szerelme forró és magasztos, bosszúja kérlelhetetlen” – írja a Gom-bostû tudósítója.10

A tájleírásoknál sokkal érdekesebb az országon való átutazás szimbolikus aspek-tusa: a vonatút a legtöbb szerzõ számára a nemzeti történelemben való utazást is je-lentett; a tájat a magyar történelem hõsei és eseményei népesítik be. A csáktornyaierdõ Zrínyire emlékeztette a magyarokat, köztük a Hölgyfutár tudósítóját: „setét ár-nyai borús emléket keltettek szívemben, eszembe jutott Zrínyi Miklósnak, a költõ-nek szomorú kimúlta […] Egy sóhajjal áldoztam szent emlékének, aztán eltûnt elõt-

49

2010/3

tem a szomorú esemény néma színhelye.”11 Thaly Kálmánnak szinte történetírói kö-telessége, hogy ahol lehet, a múltra emlékezzen. Csáktornyán „amint az ablakon kip-illanték, félig álomba merült lelkem a fölmeredõ vén, vastag tölgyek között képzeleg-ve keresé a fát, amely alatt, s a helyet, ahol két század év elõtt Magyarország akkorilegnagyobb költõjét és hõsét, Zrínyi Miklóst a vadkan széjjelszaggatá. S a hajnal fé-nyét álmaimban a költõ, a hõs, a páratlan hazafi kioszlott vérének gondolám.”12

Az utazók alig pár napot töltöttek távol hazájuktól, a szerzõk mégis kitüntetetteseményként emlékeztek meg az ország elhagyása és a hazatérés élményérõl. Bárnem szólnak sem Rákócziról, sem a 48-as emigrációról, úgy tûnik, a magyar történe-lem összes kényszerû határátlépése lepergett elõttük, legalábbis írás közben. „Nincstalán nemzet, kire jobban, mélyebben hatna a gondolat, átlépni hona határait…”– ír-ja egy útleíró kifelé, míg hazafelé a hazájuktól távol élõk jutnak eszébe, „akik évekhosszú során át nem látják bérceinket, arany kalászú rónáinkat, nem szoríthatnakkezet honfiaikkal, barátaikkal, kedveseikkel, és csak az ellengõ szellõ hordja ide vá-gyó sóhajaikat, mit érezhetnek azok, mint borulhatnak imára, midõn e földre lépnek,melyrõl elmondatott: Itt élned, halnod kell!”13 A rövid távol töltött idõ is elég volt ah-hoz, hogy a határ átlépése heves érzelmeket váltson ki a hazatérõkbõl. „…mily édesérzés szállt lelkünkre, midõn reggelfelé Csáktornyán a hazaföldre léptünk. Minde-nütt jó, de mégis legjobb otthon…”14 „Oly rövid ideig valánk távol, mégis midõnmegcsendültek füleimben az igaz magyar zene hangjai, midõn láttam fekete fiúkat,mint ríkatják, nevettetik a hegedû húrjait, megpezsdült a vér ereimben.”15 – mondjaaz egyik utazó a hazatérésrõl, bár magyar zenében éppen Triesztben sem szenvedhe-tett hiányt.

A szívélyes külföldi fogadtatásnál csak az ismerõs dolgokkal, leginkább a kül-földön tartózkodó honfiakkal való találkozásról számolnak be nagyobb lelkesedéssel.Az útleírások kivétel nélkül leírják például a Pragerhofban állomásozó magyar hu-szárokkal való találkozást: az utazók leugráltak a vonatról; „ott álltak, illetõleg ültektoporzékoló lovaikon e délceg hadfiak, kiválva a vidék rokkant népe közül, mint vízpartján görbe dõlt füzek körül a sudar jegenye”16; a jelenet könnyeket csalt a szemek-be,17 és általános következtetés levonására sarkallt: „ellenállhatatlan kéjérzet, mely ahonfiak keblét elfogja mindannyiszor, valahányszor idegen országban földiekkel vé-letlenül találkozunk.”18

Az ismerõs dolgok egyébként az új benyomások között való eligazodást, azok fel-dolgozását is segítik. Az útleírás mûfajára jellemzõ, hogy a szerzõk az ismertetett or-szágban tapasztalt jelenségeket ellentétbe vagy éppen párhuzamba állítják a sajátkultúrájuk jellemzõivel. Igaz ez a tájra is, a tenger, a hegyek, a legkülönfélébb ma-gyar tájakat idézik föl az utazók emlékezetében, a tenger az Alföldet, a hegyek Er-délyt: „Eszembe juttatá e vidék édes szülõföldemet, az ilyenekben rendkívül gazdagErdélyt, melynek annyi bájjal telt dús termõ földû gyönyörû vidékeit a magán érde-kek miatt mindeddig nem kígyózhatá át a vérét életpezsgésbe hozó vasút, pedig azitteninél kevesebb fáradsággal s amennyiben a keleti kereskedés folyamát tágan meg-nyitná, nem kevesebb elõnnyel lenne létesíthetõ.”19 Más olvasmányait vonultatja felegy nem mindennapos látvány feldolgozásához: „A hajó egyik karfájára dõlve és te-kintetemet a végetlen tenger síkságára függesztve, mely királyi méltósággal terült elelõttünk, hallgatám a habok moraját, önkéntelenül eszembe jutott Heine »Lorelei«címû dala; s az éj bûvös csendjében mennyivel igézõbb lehet e bájszépségû panorá-ma, mely mesevilágként ragyog az ég alatt, eltulajdonítva bár csak rövid idõre egyikjogát: a végtelenséget. Ily gondolatok közt önkéntelenül igazat adtam Michelet-nek,ki a nyugodt tengert szeretõ lánykához hasonlítja, midõn eszményi odaadással ölelikeblére, s a felzúdult habsokaságot a haragvó, féltékeny nõhöz, ki fúriaként keresitárgyát, melyen bosszúját kihûtse!”2050

2010/3

1862-ben járunk, a magyar nemzeti viselet újraéledésének idõszakában, így ter-mészetes, hogy a kéjutazók többsége nemzeti öltözetben indult a külföldi kirándu-lásra. Így már külsõségekben is egységes csoportot képeztek, és puszta megjelené-sükkel kifejezték összetartozásukat, illetve a magyar nemzethez való tartozásukat –az általános európai divattól legalábbis részben elütõ öltözet minden bizonnyal csakfokozta az utazás nemzeti demonstráció jellegét. Különösen Thaly Kálmán ecsetelteérzékletesen a kiváltott hatást: „Az 1200 keleti pezsgõvérû szittya egészenfölélénkíté a nagy várost […] Ehhez járult az olaszok s különösen az olasz nõk bá-mulata, akik a phantasticus öltözetû daliás alakokat nem gyõzték eléggé nézni. Vol-tak is eredeti egyéniségek és öltözetek; a sas- és darutollas, árvalányhajbokrétás kal-pagok, kalapok, a nagy ezüst gombos, láncos menték, szûrök, panyókák, a testhez ál-ló kurta dolmány vagy a díszatillák, a zsinóros szûk nadrágok, sarkantyús csizmák,fokosok, buzogányok, csáti botok és szakállas, bajuszos bátor arcú tulajdonosaik ittúj látvány valának, nem csoda, ha megbámultattak. Az ily tuhutumi alakok gyakranvékony, magas kalapos, frakkos olaszokkal sétáltak karon fogva együtt, beszélve egy-mással mindenképpen – még diákul is.”21

Bár az útleírások szerzõi csak igen óvatosan nyilatkoznak politikai kérdésekrõl,az elnyomásról pedig leginkább elhallgatással beszélnek, mindenképpen foglalkoz-ni kell a kirándulás politikai aspektusaira tett utalásokkal. A különbözõ lapok és út-leírók nem egyértelmûen vallottak a kirándulás mögött rejlõ esetleges politikai szán-dékot illetõen. A szerzõk még az õket az állomáson váró triesztiek tömegének kezde-ti megilletõdöttségét is eltérõen értelmezik: egyesek a hatalmat sejtik a triesztiek ma-gatartása mögött, mások lélektani okokat keresnek. Egyikük szerint „hogy ne fejez-zék ki örömüket zene és riadás hangjaiban, arról volt gondoskodva, de azért a sze-mek ragyogása eléggé beszélt, ott ült azokban a szív örömderûje”22 – vagyis az oszt-rák hatóságokra fogja a vártnál kevésbé lelkes fogadtatást. Egy másik, a trieszti fogad-tatással elégedetlen útleíró megtudta, hogy a városi tanács sokkal szívélyesebb foga-dásra készült, de a hatóság betiltotta.23 A félhivatalos Sürgöny újságírója azzal ma-gyarázta a fogadtatás hûvösségét, hogy a triesztiek cigányzenekar érkezésére is szá-mítottak, így csalódottak voltak, hogy nem volt zene.24 Az Idõk Tanúja és a Magyar-ország úgy látta, hogy a magyar turisták és nemzeti ruhájuk új, szokatlan látványaokozta a vendéglátók kezdeti csendességét, de a második vonat érkezésére már fel-oldódtak.25 Egy újabb útleíró pedig nem emlékszik semmiféle megilletõdöttségre,szerinte hullámzó tömeg fogadta a magyarokat, evvivák, éljenek repkedtek.26

A magyar és olasz nép hasonló sorsából eredõ testvériséget valamennyi útleírómegtapasztalta és átérezte a trieszti tartózkodás során – a felfokozott hangulat min-denkit magával ragadott, és több szerzõt messzemenõ következtetésekre ragadta-tott. „Istenem! Hogyan tudná szeretni egymást ez a nép, és mily boldog lehetne eza birodalom, ha ezt a kölcsönös szeretetet élvezhetné! Pedig erre mi sem kívántat-nék egyéb, csak az, hogy minden nemzetnek adassék meg a magáé” – kiáltott felpéldául egyikük.27 A „labancabb” hangot megütõ Pesti Hírnök viszont nem két ha-sonló sorsú nép találkozásaként és a hasonló helyzetbõl eredõ rokonszenv megnyil-vánulásaként fogja fel a trieszti kirándulást, hanem a Birodalom két darabja közöt-ti kapcsolatfelvételként ábrázolja, amely hasznos az egymással szembeni balítéle-tek leküzdésében: „Ezt állami szempontból tekintvén, miután Triesztnek, valamintnekünk csak Ausztriával van jövõnk, hasznosnak nevezhetjük, miután a triesztiek-nek a Fiume végetti féltékenységbõl támadt s ápolt irántunki hidegsége ily barátsá-gos fogadtatás által lassankint el fog enyészni.” A szerzõ a többi útleíróval ellentét-ben nem említi, hogy a látogatók, illetve a vendéglátók bármilyen összetûzésbe ke-veredtek volna a helyi hatósággal, sõt azt állítja, hogy a barátságukat hevesen mu-tatókat sem háborgatták.28

51

2010/3

Összetûzés pedig minden bizonnyal volt, bár erre inkább csak az útleírásokbanelszórt utalásokból lehet következtetni. A második trieszti estén a kirándulók közülsokan a színház elõadását nézték meg, ahol Verdi operáját, az Ernanit adták. A tör-ténet egyik szála, a király elleni összeesküvés már önmagában is elegendõ lehetettvolna, hogy a magyarok és olaszok amúgy is emelkedett hangulata még tovább foko-zódjon. A beszámolók szerint a színházban már eleve akkora zaj volt, hogy alig le-hetett játszani – a Pesti Hírnök ezt a közönség jókedvével magyarázta.29 A hangulatvégül az operában elhangzó néhány szó hatására hágott a tetõpontra, olyannyira,hogy hamarosan rendõrök vetettek véget az elõadásnak, az utcára vonuló tömegetpedig szétoszlatták. „Ott kellett volna hallani az épületet megrázkódtató: eviva hung-haria! Éljenek az olaszok! A darab e jelentékeny szavainál: »siamo tutti frateli!«,mindnyájan testvérek vagyunk.30; olasz a magyar, magyar az olasz nyakába borult, ahölgyek szemébõl gyöngyök peregtek alá az öröm miatt. Azonban a rendõrség jónaklátta a szívek néma beszédjét is megtiltani akarni…”31

Adott volt tehát a Magyarországon nem túlságosan kedvezõen fogadottBuda–Trieszt vasútvonal, amelynek népszerûsítésére – bár a teherforgalom nyilvánsokkal jelentõsebb volt, mint a vasúti személyszállítás – egy tömeges társasutazásszervezése kétségkívül jó alkalmat kínált, a vasúttársaság motivációja tehát tökélete-sen érthetõ (nem sokkal korábban Bécsbõl is indítottak hasonló kirándulást Trieszt-be). Abban, hogy a trieszti kéjutazás ekkora tömeget mozgatott meg, a kirándulás ol-csósága, újszerûsége és a Déli Vasút intenzív reklámkampánya bizonyára fontos sze-repet játszott, mindez azonban nem ad kielégítõ magyarázatot a hatalmas érdeklõ-désre. Az útleírásokban megnevezett ismertebb személyeknek például minden bi-zonnyal megvolt a lehetõsége arra, hogy a négynapos, rohanva megtett, tömeges, fá-rasztó és kényelmetlen utazás helyett kellemesebb körülmények között jussanak ela tengerhez.

A lapokban megjelent útleírásokból keveset tudunk meg a kirándulók – akikegyébként valódi turistákként viselkedtek, mindent látni akartak, és „szorgalmato-san vásároltak”32 – motivációjáról, de néhány elejtett mondatból arra lehet következ-tetni, mindenki tudta, „hogy utunk több volt egyszerû mulatságnál, hogy az egyszer-smind összekötõ sodrony is volt, melyen rokon érzelmû keblek villanyszikrái talál-koztak”,33 vagy máshol: „A kirándulásnak általában mindenki magasabb érdeket, na-gyobb horderõt látszott tulajdonítani, mint amennyivel egy közönséges kéjutazásszokott bírni.”34 Az utazásnak tehát többen politikai jelentõséget tulajdonítottak, ésvalószínûleg a hatóságok is így vélekedtek: május végén híre kelt, hogy az utazást„felsõbb helyrõl” betiltották (ez természetesen álhír is lehetett, de terjesztõi mindenbizonnyal hihetõnek tartották);35 Laibachban pedig a csendõrség megakadályozta,hogy a helyiek a vasútállomáson üdvözöljék az átutazó magyarokat. („1100 magyarkéjutazó demonstratiójától tartottak?” – tette fel a Hölgyfutár a költõi kérdést.36l)

Minden bizonnyal túlzás lenne egy 1200 fõs csoport minden egyes tagjáról nem-zeti, politikai tudatosságot feltételezni, mégis azt hiszem, nem járok messze a való-ságtól, ha a tengeri kirándulást nemzeti demonstrációként értelmezem, amely jól il-leszkedik a kiegyezés elõtti évek látványos, teátrális, a nemzeti közösség létezését,erejét és összetartozását kifejezõ politikai megnyilvánulásai sorába. Akár azért mentel valaki, mert sohasem látta még a tengert, akár azért, mert a szomszédja is utazott,a csoport tagjaként akaratlanul is részévé vált a négynapos demonstrációnak. Az úticélt végül is a véletlen hozta, hiszen a trieszti vasúti összeköttetés éppen ekkorra ké-szült el. A Habsburg Birodalomhoz tartozó olasz város, ráadásul éppen az olaszegyesítési küzdelmek idején, valamint a magyar emigráció itáliai jelenléte csak fo-kozhatta az eseményben amúgy is benne rejlõ demonstrációs potenciált. Maguk az52

2010/3

elemzett szövegek csak elszórva, rejtve tartalmaznak politikai utalásokat, a magyarnemzet melletti elkötelezettség és a triesztiekkel, az olasz néppel való rokonság ér-zete azonban szinte mindegyik írásban hangsúlyosan jelenik meg. Az idegen földrevaló utazás, az idegennel való találkozás alkalmat is kínál a saját identitással valószembesülésre, annak hangsúlyos kifejezésére, az útleírás, az utazás hozzánk eljutólenyomata pedig „a szerzõ és közönsége kultúrájának a mindenkori »másik« tükré-ben történõ, önkéntelen kulturális önfelmutatása”37 lehet. Egy legális nemzeti de-monstráción való részvétel a föntebb felsoroltakon kívül további ösztönzést jelent-hetett az utazásra jelentkezni szándékozók számára. Az utazás és az útleírások elol-vasásának eredményeként pedig több tízezren élhették át (újra) a nemzethez valótartozásukat.

JEGYZETEK1. A kereskedelmi önállóság reformkori koncepciójáról részletesen: Gergely András: Egy gazdaságpolitikai al-ternatíva a reformkorban: a fiumei vasút. Bp., 1982.2. Hölgyfutár 1862. június 12. 556.3. Pesti Napló 1862. június 8.4. Pesti Hírnök 1862. június 24.; Pesti Napló 1862. június 8.5. Pesti Hírnök 1862. június 25.6. Pesti Hölgydivatlap 1862. július 1. 152.7. Michael Harbsmeier: Az útleírások mint a mentalitástörténet forrásai. Gondolatok a kora újkori német útle-írások történeti-antropológiai elemzése kapcsán. Korall 2006. November, 25–53. 25.8. Wolfgang Schivelbusch: A vasúti utazás története. A tér és az idõ iparosodása a 19. században. Bp., 2008.Különösen 45, 65.9. „senkinek sem tanácsolom, hogy egy idegen vidéket csak a kupé ablakából írjon le, mert annak feltétele igenegyszerû: tudnunk kell elõre mindent. A személyes tapasztalat csak annak igazolása, amit korábban megta-nultunk.” Strindberget idézi Wolfgang Schivelbusch: i.m. 61.10. Gombostû 1862. július 2. 1669.11. Hölgyfutár 1862. június 28. 611.12. Pesti Napló 1862. június 25.13. Hölgyfutár 1862. június 28. 611.14. Csatár 1862. június 26. 103.15. Hölgyfutár 1862. június 28. 611.16. Magyarország 1862. június 26.17. Csatár 1862. június 26. 103.18. Sürgöny 1862. június 25. [1.]19. Magyarország 1862. június 26.20. Pesti Hírnök 1862. június 26.21. Pesti Napló 1862. június 26.22. Hölgyfutár 1862. június 28. 611.23. Csatár 1862. június 26. 103.24. Sürgöny 1862. június 25. [1.]25. Idõk Tanúja 1862. június 25. 576; Magyarország 1862. június 27.26. Gombostû 1862. július 2. 1667.27. Csatár 1862. június 26. 103.28. Pesti Hírnök 1862. június 26.29. Pesti Hírnök 1862. június 25.30. Hölgyfutár 1862. június 28. 611.31. Gombostû 1862. július 2. 1669.32. Hölgyfutár 1862. június 28. 611.33. Hölgyfutár 1862. június 28. 611.34. Pesti Napló 1862. június 25.35. Pesti Napló 1862. május 28.36. Hölgyfutár 1862. június 26. 604.37. Michael Harbsmeier: i.m. 30.

53

2010/3

tanulmány címét Tolnai Lajos író azo-nos címû újságcikkébõl kölcsönöz-tem.1 A cikk 1884. szeptember 26-ánjelent meg a Pesti Naplóban. Írásában

Tolnai a marosvásárhelyi újságírást elvtelenséggel,igazságtalansággal, tisztességtelenséggel, pártos-sággal és botránykeltéssel vádolta. Cikkére NemesÖdön marosvásárhelyi rajztanár és újságíró,1877–1879 között az Erdélyi Híradó címû lap szer-kesztõje Tolnai Lajosról címû írásában válaszolt ahelyi Erdélyi Értesítõ címû lapban. Az alábbiakbanebbõl az írásból idézek hosszabban: „Midõn szept.23-án d.u. lakásom felé tartottam, a vár alatti utontalálkoztam Tolnai Lajos pappal és ime, midõn tõ-lem nehány lépésnyire reá egy tekintetet vetettem,megborzadtam, e sötét arcz démoni tekintetétõl.[…] Ki akartam térni elõle; de már késõ volt… azut is keskeny, aztán végre is gondolám, ha egyé-bért nem is, de papi palástjának szentségéértmegkimél. Szótlanul, tekintetemet elforditva, ha-ladtam el mellette, mig õ engem provokálni akar-va, elõmbe köpött és minden kigondolható szitkotszórt reám, sõt midõn látta, hogy szemtelenkihivása daczára megõrzöm méltóságomat, ká-romkodva utánam sietett és botjával hátamraütött.

Hogy ez igy történt, erre tanuim vannak ésazok nyilatkozatai alább közre is adattak, azt pe-dig, hogy ezen gyepmesternek való ezután botjá-val fültövön ütött, huszan is látták. És hogy aljas-ságát aljassággal tetézze, még czikket ir a »PestiNapló«-ba, melyben a többek közt azon képtelenhazugsággal akarja gaz tettét fedezni, hogy én õtleköptem és botot emeltem reá, holott, mint álta-54

2010/3

...e rinoczeros pofabõrrel ékeskedõ,határtalanul szemtelenpap és kapczairodalmárviselt dolgait akarnámrészletesen ismertetni...

TÖRÖK ZSUZSA

„A MAROSVÁSÁRHELYI ZSURNALISZTIKA”Egy vidéki közösség olvasási stratégiája 1884-ben

A

lánosan tudva van, bot mint rendesen, ez alkalommal sem volt nálam. Hát kérdem,nem országos hazug, czudar utonálló ez a pap? Hisz ez a kanász hurubából kerültpimasz még a csillagokat is lehazudná az égrõl! Ily szembeszökõ hazugsághoz telje-sen oda illõk czikkének többi pontjai is, melyek értelme oda rug ki, hogy õt itt ártat-lanul üldözik. Üldözik: a kir. táblai birák, ügyvédek, tanárok, polgárok: szóval azegész közönség vallás, rang, nem és korkülönbség nélkül. A kit a jóságos Isten egygarast érõ ésszel megáldott, hiheti-e, hogy egy tizenkét ezer emberbõl álló közönségcsak […] üzõbe vegyen egy embert, papot, irót, még ha rossz regényeket ir is? De-hogy hiszi. De nem is hiheti. Az a közutálat, közmegvetés, melynek TolnaiMarosvásárhelytt már sok év óta ki van téve, teljesen okadatolt. Egy felfuvalkodott,dölyfös, goromba, pénzért reszketõ, áskálódó, határtalan szemtelenséggel hazudó,pukkadásig irigy, ámitó, facsaros, emberietlen, álszenteskedõ, hivatalát robotszerüenteljesitõ, csufondáros, veszekedõ és verekedõ, szóval minden porczikájában pimaszbaromi ember csak nem várhatja a közönségtõl, hogy szivéhez ölelje vagy szentség-ként tenyerein hordozza. A müvelt társadalomnak ily rákfenéje még a tisztességesemberek által való leköpésre sem méltó. Tessék firkálni a pesti lapokba, ha e köpdö-sõ és verekedõ aesthetikus még akad olyan jámborra, a ki hitelt ad hazug szavainak.

[…]Ha e rinoczeros pofabõrrel ékeskedõ, határtalanul szemtelen pap és kapczairo-

dalmár viselt dolgait akarnám részletesen ismertetni, azokból köteteket tevõ ocs-mány olvasmány telnék ki, ezért csak ugy nagyjából kivántam õt azoknak bemutat-ni, a kik e gyönyörüséges mákvirágot még nem ismernék.”2

Az említett írások végsõ kicsengései egy tizenhat éve tartó harcnak Tolnai Lajosés a marosvásárhelyiek között. Marosvásárhelyi botrányai Dávid Gyula monográfiá-ja óta jól ismertek az irodalomtörténet-írásban.3 Tolnai már ismert író volt, amikor1867 õszén beadta iratait a marosvásárhelyi református egyházban megüresedett pa-pi állásra hirdetett pályázatra. A sikeres pályázat után a marosvásárhelyi reformátusegyházközség 1868. január 5-én választotta papjává. A marosvásárhelyi szolgálatotmegelõzõen a budapesti református gimnázium fiatal tanársegéde volt, ahol azonbanjövõjét nem érezte biztosítva, ezért is pályázta meg a marosvásárhelyi állást. A vidé-ki kisvárostól a társadalmi felemelkedést remélte, azt, hogy többé nem szegény ta-nársegéd lesz, hanem jómódú pap. Tizenhat évet töltött Marosvásárhelyen, ahonnan1884-ben távozott. Távozásához a helyiekkel való folyamatos konfliktusai, összefér-hetetlen természete és a vidéki kisvárosi közösségbe való beilleszkedési képtelensé-ge vezetett. Marosvásárhelyrõl való távozása tehát a közösség számára nem váratlaneseményként hatott, hanem a közösség elvárásainak rég óhajtott megvalósulása volt.A Tolnaival kapcsolatos szakirodalomban nem ismeretlen tény, hogy távozásának ki-eszközlésében nagy szerepet játszott a marosvásárhelyi évek alatt írt regényeinek (Anemes vér, A báróné ténsasszony és Az oszlopbáró)4 referenciális olvasata. Vagyis ahelyi közösségben folyamatosan konfliktusokat generáló Tolnaitól a marosvásárhe-lyiek azt már végképp nem tudták elfogadni, hogy megírta õket regényeiben. De va-jon mikor, hogyan, milyen elõzmények után és milyen stratégia részeként jutottak afelismerésre a város érdekeit képviselõ lokális értelmiségiek?

Tolnai Lajos Marosvásárhelyen való tartózkodásának körülményeit és a távozá-sához vezetõ folyamatokat Dávid Gyula részletesen tárgyalta monográfiájában. Azalábbiakban a Dávid-monográfia alapján foglaltam össze röviden a távozáshoz ve-zetõ eseményeket, késõbb pedig a város sajtóviszonyaiból és a kifejezetten szépiro-dalmi mûveivel kapcsolatos megnyilatkozásokból kiindulva értelmeztem az esemé-nyeket.

Amikor Tolnai Marosvásárhelyre érkezett, a város társadalmi viszonyait a városiiparos polgárság és a vidéki nemesi értelmiség és hivatalnokréteg ellentéte jellemez-

55

2010/3

te, és ennek az ellentétnek nagy szerepe volt a késõbb kialakult konfliktushelyzetek-ben. A marosvásárhelyiekkel való konfliktusok kialakulásában azonban döntõ szere-pe volt Tolnai liberális vallásfelfogásának is a helyiek konzervativizmusával szem-ben, liberalizmusának ugyanis a moralista célzatosság (odamondás a híveknek a szó-székrõl) volt a fõ jellemzõje.

Három ízben került éles konfliktushelyzetbe a helyiekkel, de egész tizenhat évesmarosvásárhelyi tartózkodására jellemzõ volt a beilleszkedésre való képtelenség. Azelsõ konfliktushelyzet 1872-ben alakult ki, a második 1876-ban, a harmadik, amelyMarosvásárhelyrõl való távozásához vezetett, 1884-ben.

Az 1872-es konfliktus kiindulópontja az volt, hogy Kovács Áron, Tolnai paptársaés a közösség baloldali vezéregyénisége feljelentette Tolnait, hogy bár egy halálos be-teg ágyához hívták úrvacsorát adni, õ nem ment el, sõt az úrvacsorát babonának ne-vezte. A konfliktus valójában politikai vonalon mélyült el, az „úri”, szabadelvû pár-ti nemességnek, amelyhez Tolnainak voltak kapcsolódásai, ugyanis nem volt érdekea konfliktust enyhíteni, mivel célja az épp zajló képviselõválasztások közepette el-lenfele, Kovács Áron megsemmisítése volt. A pereskedés végül Kovács Áron me-nesztésével zárult, de erre valójában nem került sor, mert Kovács idõközben meg-halt. Az eset viszont a lapokba is bekerült, a kolozsvári Magyar Polgár is helyet adotta Tolnai elleni támadásoknak.

Az 1876-os konfliktus kiindulópontja az ugyanazon év április 12-i marosvá-sárhelyi tûzvész volt. A tûz a papi és kántori lakásokat is elpusztította, sõt a pa-pi laknak egy olyan szárnyát is, amelyet Tolnai korábban saját pénzén építtetett.A harc ennek a lakásnak az újjáépítése körül indult meg. A tûzvész után az el-szenvedett károk fedezésére a marosvásárhelyi egyházközség gyûjtést szervezett,és az összegyûjtött pénzösszegbõl Tolnainak is utalt, õ viszont elégedetlen volt azösszeggel. Elégedetlenségének a Magyar Polgár címû kolozsvári lapban publikáltMarosvásárhelyi tárcák címû cikkében adott hangot, de 1876-tól szépirodalmimûveiben is vidéki közösségek fonákságait írta meg. Megindult ellene a harc asajtóban röpiratok formájában és egyházi téren is. Egyházi hivatalos vizsgálat in-dult ellene, de végül nem találtak okot az eltávolítására, kislánya halála pedig fe-léje fordította a közrészvétet, és így 1881-ben létrejött egyfajta kibékülés közte ésa helyiek között.

A békés hangulat azonban nem sokáig tartott, az utolsó és távozásra kényszerítõkonfliktusra ugyanis 1884-ben sor került. 1883. december 20-án látott napvilágot aTolnai által alapított Kemény Zsigmond (irodalmi) Társaság Figyelõ címû közlönyeaz õ szerkesztésében. A Figyelõben Tolnai ismételten keményen bírálta a marosvá-sárhelyi társadalmi viszonyokat, többek között a marosvásárhelyi kollégium tanárikarát is. A marosvásárhelyiek természetesen sértve érezték magukat, erõteljes táma-dás indult ellene a Kemény Zsigmond Társaságban, a sajtóban szervezett sajtókam-pány formájában és egyházi berkekben is. Az Erdélyi Értesítõ címû helyi, marosvá-sárhelyi lapban 1884-ben több mint harminc, a témát érintõ cikk jelent meg. Külö-nösen nagy szerepe volt a sajtókampányban Nemes Ödön polgári iskolai tanárnak,az Erdélyi Értesítõ állandó munkatársának, aki, amikor Tolnai néhány barátja és tisz-telõje ünnepséget akart rendezni negyedszázados írói jubileumára, csúfolódáskéntjubileumi emlékszámot adott ki a lapban. Tolnai még aznap este bottal verte meg Ne-mest, aki válaszként Útonálló pap a székely fõvárosban5 címmel közölt cikket az Er-délyi Értesítõben. Erre írta válaszként Tolnai A marosvásárhelyi zsurnalisztika címûírását, amelyre Nemes a tanulmány elején idézett cikkel válaszolt. A sorozatos bot-rányok után 1884 októberében végül Szász Domokos püspök lemondatta Tolnait, akia korabeli sajtótudósítás szerint október 28-án a délutáni ötórás vonattal hagyta el aszékely fõvárost.56

2010/3

Tolnai Lajos botrányai Marosvásárhely még igencsak alakuló sajtóviszonyai kö-zött zajlottak. 1867 és 1884, Tolnai távozásának idõpontja között a városban kb. ti-zenkét, több-kevesebb ideig fennmaradó lap jelent meg, név szerint a megjelenéssorrendjében: a Székely Néplap (1866–1867), a Székely Közlöny (1867–1868), a Szé-kely Hírlap (1869–1875), a Néptanoda (1870–1874), az Erdély (1870–1876), a Hargi-ta (1872–1873), a Székelyföld (1873–1874), a Marosvidék (1877–1897), az Erdélyi Hír-adó (1877–1879), az Erdélyi Figyelõ (1879–1880), az Erdélyi Értesítõ (1880–1885) ésa Figyelõ (1883–1884). Ezek közül a szépirodalmi hetilapok domináltak, rendszerintváltozó szerkesztõkkel, tíz hónaptól két és fél évig tartó fennállással. A politikai lap-kultúra még csak kialakulóban volt szórványos kezdeményezésekkel a Székely Hír-lap és az Erdélyi Híradó révén. A napilapok jelenléte egyáltalán nem volt jellemzõMarosvásárhely sajtóviszonyaira Tolnai ott tartózkodásának idején. A szóban forgóidõszak legfigyelemreméltóbb teljesítménye az 1870-ben épp Tolnai által elindítottErdély címû lap volt, amely késõbb Marosvidék címmel Marosvásárhely legjelentõ-sebb sajtóorgánumává vált a 19. század utolsó negyedében.

A város még alakuló, folyamatosan változó, meglehetõsen bizonytalan sajtóviszo-nyai között Tolnai épp a mediatizálódás eszközét, a helyi újságírást kritizálta A ma-rosvásárhelyi zsurnalisztika címû 1884-es írásában, és ezáltal a vidék szintén mégcsak alakuló mediális képét rontotta. A konfliktusok generálásában valószínûlegközismerten összeférhetetlen természete is nagy szerepet játszott. Az eset a korabelividéki sajtóbotrányok viszonylatában azonban mégsem egészen különös. Hiszenezek a botrányok az 1867 utáni sajtóban mindennaposak voltak, és az illetõ lapokszámára olvasóvonzó stratégiákként is mûködhettek.

Különös viszont, hogy a Tolnai eltávolításában nagy szerepet játszó regények re-ferenciális olvasata nem kezdettõl fogva, azaz megjelenésüket azonnal követõen ka-pott oly nagy szerepet, mint az ellene szervezett sajtókampány legutolsó idõszaká-ban. Bár a Kolozsvári Közlöny Dr. B. szignójú cikkírója már 1882-ben, A nemes vér ésA báróné ténsasszony megjelenésének évében felhívta a figyelmet arra, hogy „Azoka regények lehetnek jók, roszak akárkinek, a ki nem közöttünk él – nekünk paskvilusaz!”6, Tolnai távozását mégsem azonnal, azaz 1882-ben eszközölték ki, hanem csakkét év múlva, 1884 októberében. 1882 és 1884 között Tolnai Lajos olyan hibát köve-tett el, amely a végsõ leszámolás céljával és az ehhez szükséges erõk mozgósításávalhívta elõ a helyiek hírlapírói kvalitásait.

1882-ben, A nemes vér és A báróné ténsasszony megjelenése idején a marosvásár-helyi Erdélyi Értesítõ még annyira sem hangsúlyozta a regények paszkvillus tenden-ciáját és referenciális vonatkozásait, mint a közvetlen környezettõl jóval távolabbesõ budapesti recenzensek. Míg a fõvárosi sajtó A báróné ténsasszony Schwindlernevû szereplõjérõl írva valamilyen lokális nevezetesség pellengérre állításáról be-szélt,7 és A nemes vérrel kapcsolatosan több ízben is felhívta a figyelmet annak ref-erenciális vonatkozásaira,8 a marosvásárhelyi recenzensek vagy említést sem tetteka referencialitásról,9 vagy ha igen, azt a regények „természethûségének” kérdésköré-ben merítették ki,10 anélkül hogy bárminemû sértõdöttségüknek különösebben han-got adtak volna.

A végzetes hiba, melyet Tolnai a helybéliek ellen elkövetett az volt, hogy az 1883decemberében általa indított Figyelõ címû lap borítóinak belsõ oldalán Éles Pál alá-írással megtámadta Marosvásárhely szinte minden jelentõs értelmiségi csoportosu-lását: a református fõiskola tanári karát, a Kemény Zsigmond Társaságot és a polgá-ri iskola tanítókarát is. Támadásaira a Kemény Zsigmond Társaság, az egyház és asajtó is reagált. A Marosvásárhelyrõl való eltávolításában különös szerepet játszó saj-tókampány a polgári iskola tanárainak, Nagy Lajosnak, Gruber Mihálynak és NemesÖdönnek az Erdélyi Értesítõben közzétett nyilatkozatával indult, melyben határozot-

57

2010/3

tan visszautasították Tolnainak a Figyelõben közölt „ferdítéseit”.11 A Tolnai elleni saj-tóközleményekben Nemes Ödönnek volt kulcsszerepe. Neki az ehhez szükséges új-ságírói, sõt szerkesztõi elõélete, tehát tapasztalata is megvolt, hiszen 1877–1879 kö-zött õ szerkesztette a marosvásárhelyi Erdélyi Híradót, a tárgyalt események idejealatt pedig az Erdélyi Értesítõ állandó munkatársa volt. Nem véletlen tehát, hogy azErdélyi Értesítõ 1884-es évfolyamának 8. számában közölt Ej, azt hiszed… címû versNemes tollából született,12 és a kontextus ismeretében szimbolikusan is jelezte a Tol-nai elleni sajtókampány kezdetét, és jósolta meg Tolnai marosvásárhelyi tartózkodá-sának végsõ kimenetelét, a regényíró pap likvidálását.

Tolnai regényeinek célzatos értelmezésében kulcsszerepet játszott az Erdélyi Ér-tesítõ említett lapszáma. Ebben jelent meg a polgári iskolai tanári triumvirátus Tol-naihoz intézett második közleménye is, amelyben elsõ ízben kapcsolódott hangsú-lyosan össze a regények nem esztétikai értelmezése a Tolnai elmeállapotára vonat-kozó kórság, betegség metaforájával,13 1884 júniusában pedig Nemes Ödön háromré-szes recenziót szentelt Tolnai ugyanazon évben megjelent Az oszlopbáró címû regé-nyének, a könyvben ugyanis Tolnai erõteljesen bírálta a polgári iskola tanári karát.Nemes írásában Az oszlopbárót „irodalmi fattyuhajtásként”14, „selejtes produktum-ként”15, „az irodalmi tisztesség elleni merényletként”,16 végsõ soron pedig „pasquiljellegü regényként”17 értelmezte, mely azonban, véleménye szerint, elsõ helyet fog-lalt el a „kapczairodalom”18 termékei között. A regény fogadtatásával kapcsolatosszolidaritást pedig azzal a piaci logika értelmében lesújtó megállapításával összegez-te, hogy Marosvásárhelyen „a helybeli könyvárusnál ez ideig egyetlen példány semkelt el”.19

Az oszlopbárónak a marosvásárhelyiek ellen írt paszkvillusként való értelmezéseez idõ tájt már a budapesti sajtóban is jóval erõteljesebb felhangot kapott, mintahogy az 1882-ben írt regények esetében történt. A budapesti recenzensek a regénykörüli „Királyhágón túli” szenzációról kivétel nélkül említést tettek, és abban is meg-egyeztek, hogy a szenzációt nem esztétikai, nem irodalmi okok táplálták.20

Tolnai Lajos regényeinek célzatos értelmezése valójában a Figyelõben megjelentírásai után erõsödött fel. A cikkeket megelõzõen a marosvásárhelyiek nem adtakhangot különösebb sértõdöttségüknek a mûvek értelmezésekor. A megsértett helyiértelmiségiek azonban ráébredtek a sajtó véleményformáló erejében rejlõ lehetõsé-gekre és kijelentéseik tartalmának stratégiai jelentõségére. A tanulmány elejénhosszan idézett írásában Nemes Ödön végül elégedetten állapította meg, hogy Tol-nait Marosvásárhelyen „a legutolsó pálinkás favágó is veszett kutya számba veszi”,21

aki becstelen regényeivel, beszélyeivel megette a nemes város becsületét. A sajtó-kampánnyal párhuzamosan futó büntetõügyi eljárás és a felbolygatott közhangulatismeretében pedig Szász Domokos püspök is belátta, hogy a konfliktusok végsõ meg-oldásához csakis az vezethet, ha Tolnai a fecskék példáját követi…22

A Tolnai-ügy kommunikációtörténeti szempontból megragadhatóvá teszi azt a fo-lyamatot, ahogyan az éppen mediatizálódó vidéki közösség a sajtóban rejlõ lehetõ-ségeket kihasználva eltávolít egy olyan kívülrõl jött elemet, amely a közösség éppalakuló sajtókultúrájában a vidék magáról közvetített képét nem kedvezõen befolyá-solja. Mindeközben pedig a szépirodalom nem esztétikai célú használatának egyújabb példáját is megvilágítja, láthatóvá téve, hogyan válik a szépirodalom értelme-zése egy közösségi informális döntést (Tolnai eltávolítását) hozó kommunikációsstratégia részévé.

JEGYZETEK1. Tolnai Lajos: A marosvásárhelyi zsurnalisztika (Levél a szerkesztõhöz). Pesti Napló (esti) 1884. 35. évf. 266. 2.2. Nemes Ödön: Tolnai Lajosról. Erdélyi Értesitõ 1884. 4. évf. 38. 151.3. Dávid Gyula: Tolnai Lajos Marosvásárhelyen. Kriterion, Buk., 1974.58

2010/3

4. Tolnai Lajos: A nemes vér. 1–2. Révai Testvérek Kiadása, Bp., 1882; Uõ: A báróné ténsasszony. 1–2. RévaiTestvérek Kiadása, Bp., 1882.; Uõ: Az oszlopbáró. Aigner Lajos, Bp., 1884.5. Nemes Ödön: Útonálló pap a székely fõvárosban. Erdélyi Értesítõ 1884. 4. évf. 37. 146–147.6. Dr. B.: Maros-Vásárhelytt. Kolozsvári Közlöny 1882. 1. évf. 198. 688.7. Acsády Ignác: A báróné ténsasszony. Pesti Napló 1882. 33. évf. 263. 5.8. Bánfi Zsigmond: A nemes vér. Regény, írta Tolnai Lajos. Két kötet. Buda-Pest, Révai testvérek kiadása, 1882.,Budapesti Szemle 1882. 31. 67. 148–154; s: Nemes vér. Pesti Hirlap 1882. 4. évf. 130. 1; Reviczky Gyula: Azarisztokraták ellen. A Hon (regg.) 1882. 20. évf. 187. 1.9. Erdélyi Értesítõ 1882. 2. évf. 20. 78. [Irodalom és mûvészet]10. Mirábó: A nemes vér. Erdélyi Értesítõ 1882. 2. évf. 24. 94; Erdélyi Értesítõ 1882. 2. évf. 42. 166.11. Nagy Lajos: Gruber Mihály, Nemes Ödön, Dr. Tolnai Lajosnak. Erdélyi Értesítõ 1884. 4. évf. 4. 15.12. „Ej, azt hiszed olyan vagyok / Mint eb, melyet, hogyha vernek, / Nyöszörögve meglapul és / Kezet nyal arosz embernek. // Olyan vagyok mint a kõszirt – / Rám lõvöl s én szembe állok… / Hajh, de golyód visszapat-tan / És tengolyód lesz halálod!” (Nemes Ödön: Ej, azt hiszed… Erdélyi Értesítõ 1884. 4. évf. 8. 29.)13. „Rettenetes végzet… / Dr. Tolnai Lajos eszét vesztette! / A ki nem hiszi, vegye kezébe a b. Apor Károlyõméltósága által nagylelküen subvenczionált »Figyelõ« czimü lap 4-ik és 5-ik számait s okvetelenül meggyõ-zõdik állitásunk igaz voltáról. / Azon görcsös vonaglás, vad, eszeveszett mardosás, mit dr. Tolnai társadalmunkszereplõinek soraiban véghez visz: kizárja agyrendszere rendes mûködésének lehetõségét. E rettenetes kórsim[p]tomái különben már rég óta jelentkeztek dr. Tolnain, kiválólag pedig, mióta fejét regényirásra adta. »Anemes vér,« majd »A báróné ténsasszony« s végül a még folyamatban levõ „Oszlopbáró” e kórnak oly fokoza-tos fejlõdését tüntetik föl, mitõl mindnyájan megdöbbentünk s aggódva kérdeztük: hova vezeti dr. Tolnaitbalvégzete?... (Dr. Tolnai Lajosnak. Erdélyi Értesítõ 1884. 4. évf. 8. 31.)14. Nemes Ödön: A könyvpiacról (Tolnai Lajos „Oszlopbáró”-ja). Erdélyi Értesitõ 1884. 4. évf. 24. 94 [tévesen:97].15. Uo.16. Uo.17. Nemes Ödön: A könyvpiaczról (Tolnai Lajos „Oszlopbáró”-ja). Erdélyi Értesítõ 1884. 4. évf. 25. 98.18. Nemes Ödön: A könyvpiaczról (Tolnai Lajos „Oszlopbáró”-ja). Erdélyi Értesítõ 1884. 4. évf. 26. 104.19. Uo.20. Szántó Kálmán: „Az oszlopbáró”, Fõvárosi Lapok 1884 21. évf. 139. 906–907; Palágyi [Menyhért]: Az osz-lopbáró. Koszoru 1884. 25. 397–399.; Dengi János: Egy legújabb regény. Élet és Irodalom 1884 1. évf. 31.270–271; Acsády Ignác: Újabb regények. Pesti Napló (regg.) 1884. 35. évf. 274. 1–2.21. Nemes Ödön: Tolnai Lajosról. Erdélyi Értesítõ 1884. 4. 151.22. A kifejezést a következõ, Tolnai ellen írt cikkbõl kölcsönöztem: „Már végre-valahára ideje volna eme tart-hatatlan állapotot megszüntetni és a polgárok nyugalmát, melyet dr. Tolnai izgatásaival folytonosan fölkavar,helyreállitani. Ez azonban csak akkor fog békés megoldást nyerni, ha Tolnai a fecskék példáját követve, búc-sut vesz ezen, irányában annyira hálátlan közönségtõl, mely õt olybá veszi, mint a forgalomból kimentsustákot.” (Homo: Dr. Tolnai és – – babérkoszorú!!! Erdélyi Értesítõ 1884. 4. évf. 36. 142.)

59

2010/3

Mikor felkel a nap,megvilágítja az emlékezet szögleteiben rejtõzõ de nappal láthatatlanostobaságokat és bûnöket.

A többemeletes embera kora reggel üdeségének lépcsõin lépdel,de mi van ott lenn –sötét szobákahová szörnyû belépni.

Bocsánat – mondjaa jelen-nem-lévõ szellemeknek,amelyek odalent csiripelnekaz elhantoltak kávéházi asztalánál.

Mit tesz az ember?Fél az ítélettõl,például a jelenbenvagy a halál után.

Emberi történetekEzek mind emberi történetek, patétikusan gyászosak,De nem mondom el õket soha. Tûnõdöm, hogyMi tartott vissza tõle. Talán annak a megértése,Hogy mindnyájunkban van némi ferdeségVagy asztigmatizmus, amit gondosan titkolunk.S hogy ennek a kinyilvánítása olyan tapintatlanság,Mintha egy púpos embert ujjal érintenénk. De minthogySámán volnék, rítusaimat kissé Fennköltebben kell végeznem, s nem az ember alatt.Bár kórus lehetnék egy antik színházbanKõ-merev koturnusokban lépve színre,Sopánkodva a csapdákon, amit a Sors állít!De az én történeteim nem voltak monumentálisak:Gyûrött lepedõk, megszegett esküvések,Apró hazugságok, használt óvszerek,És egy nõ és férfi közt váltott, de fájdalmat okozó szavak, Hogy az a másik földbe taposott szemétnek érezze magát,60

2010/3 CZESLAW MILOSZ

A többemeletes ember

Legintimebb méltóságában megsértve.Kompromittálódnak a nemes elhatározások,S nevetségesek a magunkról alkotott magasztos elképzelések.Életük, mint a hullám, amely partnak csapódva széttörik.Ó te Magasságos Isten!Ne hagyd õket a szakadékban, Tisztítótûz és Pokol nélkül,Egy labirintusban bolyongva.Adj a számba imátÉrtünk, õértük és értem is,Értem, akinek meg kellett volna írnom õket,De mégse tettem.

Gömöri György fordításai

61

2010/3

„Abban a szülõk tragikus eseményekrõlbeszélnek, fiukat megkérik, hogy ne azapai házhoz, hanem más címre küldje

leveleit.”

politikai diktatúrák miliõiben az egyiklegalapvetõbb (meta)kommunikációsgyakorlatra vonatkozó kérdés az, hogymiért hallgatnak az emberek. Joggal

feltételezhetõen azért, mert konkrét tapasztalatokalapján kialakult bizalmatlanság, félelem szervezi,irányítja a gondolkodásukat és viselkedésüket.1 Afizikai és lelki terrornak valószínûleg a valódi ha-tárát a vákuumnak az a formája jelenti, ahol a nor-mális kommunikáció lehetetlenné válik.2 A politi-kai diktatúrában a hatalmon/uralmon lévõk és azuraltak kapcsolatait egyszerre több színpadon cél-szerû ábrázolni, ahol olykor helycsere, misztikusrészvétel van a nézõk és a színészek között. Kulcs-kérdés, hogy a nómenklatúra miképpen tudja vagyéppen nem tudja a fizikai erõszak, a kényszerítéseszközének tõkéjét a gazdasági, kulturális vagy in-formációs, végül pedig a szimbolikus tõkével úgykoncentrálni, hogy az államformát képez.3 A min-dennapi történések és emberi reakciók szempont-jából további fontos szempont az „alávetési” fo-lyamat tényezõinek a vizsgálata. Az állami elnyo-mó akaratot dokumentálva kell igazolni vagy cá-folni azokat a viselkedésformákat, amelyek szá-mos esetben nem tudatos elfogadást, mechanikusalárendelõdést jelentenek, hanem sokkal inkább a

62

2010/3

Mivel Kádár elvtárskommunista ember,természetes tehát, hogyilyen szerepet – mint abérmakeresztapaság –nem vállal.

Ö. KOVÁCS JÓZSEF

AZ „ALÁVETETTSÉG RACIONALIZÁLÁSA”Levélírók kommunikációs gyakorlata 1956 után

A

Az MSZMP budapesti, XIII. kerületi párttitkárának levele a Za-la megyei MSZMP-titkárnak az egyik dolgozó zalki tapasztalata-iról. 1959. február 19. Zala Megyei Levéltár, MSZMP, 1. f. 2.1959. 44. õ.e. 462.

testi diszpozíciókkal vannak összefüggésben. Az állam lényegében az észlelési me-zõket és így a történeti forrásaink jellegzetességeit is megszabja.4 Az emberek miti-zált és sokszor fiktív kollektívákba kényszerítésével az eltagadások, elfojtások kol-lektív mechanizmusa is kialakul, ami feltételezhetõen a közös észlelési és értékelésikategóriákon, a habitusok összehangolásán nyugszik.5

Az 1956-os forradalom leverése utáni politikai diktatúra módosított – de alap-szerkezetében változatlan – uralomtechnikája és az uraltak, a társadalom tagjai al-kalmazkodásának, sajátos részvételének megismerése fontos jelenkor-történeti fel-adat. A terror világának különbözõ szintjeit és módszereit itt ismertnek feltételezve,néhány szempontot állítok a vizsgálat középpontjába. Így például azt, hogy a kortár-sak milyen nyelven, fogalmakkal írták le az általuk tapasztaltakat, miért és hogyanfogalmazták meg problémájukat, milyen múltbeli „legitimációs” alapot jelöltek mega döntéshozók elõtt. A levelek egyik közös kiindulópontját alapvetõen az jelenti,hogy a kommunista párthoz és pártállami hatóságokhoz, a média különbözõ szerep-lõihez panasszal, levéllel fordulók mindig konfliktushelyzetben voltak. Mind a meg-szólalók, mind pedig a megszólítottak rendszerint kettõs kommunikációs gyakorla-tot követtek.

A fent említett hallgatás problematikája után további kérdésként nézzük meg,hogy az általam kijelölt idõben (1957–1961) milyen módon szólaltak meg egyes kor-társak. Az elsõként idézett levelek írói a „rezsim támogatói” körébõl kerültek ki. Azitteni válogatás ennyiben nem reprezentatív, hiszen õk egyértelmûen kisebbséget ké-peztek a levélírók között. Írásbeli megnyilatkozásaikat elsõsorban a sajátos beszéd-módjuk illusztrálása céljából érdemes megismerni. A tiszaszõlõsi egyik férj és fele-sége 1957 augusztusában kilencedik gyermekének keresztapaságára Kádár Jánost akövetkezõ indoklással kérte meg: „Kérésem azért is vagyok bátor elõterjeszteni, mi-vel én is és családom is üldözött volt az ellenforradalom alatt és én mint karhatal-mista is védtem rendszerünket és most is szeretném, hogy a rendszerhez tartozósá-gom megerõsítsem e felkéréssel.” A Sárosd melletti Tükrös pusztáról egy tizennégyéves fiú, „egy szegény dolgozó Fija” „mélyen tisztelt Kádár Elvtársat” bérmakereszt-apjának kérte meg. Azzal is megelégedett volna, ha személyesen nem jön el, de leg-alább beírathatja. Kádár helyett Ribánszki Róbert válaszolt: „Kedves Fiatal Barátom!Leveledet, amelyben Kádár elvtársat kérted, hogy vállalja el bérmálásod alkalmávala keresztapai tisztet, megkaptuk. Egy kissé meglepõdtünk kéréseden. Te már 14 éves,nagy fiú vagy és biztosan tudod azt is, hogy a kommunista emberek nem bérmálkoz-nak, nem keresztelkednek, stb. Mivel Kádár elvtárs kommunista ember, természetestehát, hogy ilyen szerepet – mint a bérmakeresztapaság – nem vállal. Ezt olyan em-bernek kell elvállalnia, aki hisz is abban, amit a bérmálás – a papok szerint – jelent.Ha Kádár elvtárs elvállalná ezt a tisztet, teljesen formális dolog lenne, a formális dol-gokat pedig õ nem szereti. Ezért kérlek, légyszíves más keresztapa után nézni. Leve-ledet köszönjük és kívánunk Neked jó egészséget, hosszú, boldog életet.”6 Tudomá-som szerint itt elmaradt a több más esetben ilyenkor szokásos ajándékcsomag vagyéppen pénzkiutalás, amelynek elérése nyilvánvalóan több levélíró minimális célki-tûzése volt.

A pártközpontnak és az annál elsõsorban propagandafunkciót betöltõ, így sajá-tos módon eleve korlátolt módon és egyirányú „tájékoztatást” betöltõ újságnak, aNépszabadságnak volt egy belsõ használatra szánt funkciója. A politikai diktatúravilága azt is jelentette, hogy az országban maradtak egy része sajátos alkalmazko-dást választva írásban is kommunikált a politikai hatalom szócsövével. Ennek okanyilván különbözõ volt: például a párt irányvonalához igazodás, kollaboráció, má-sok feljelentése, burkolt rendszerkritika, személyes bosszú, a szovjet rendszerekrejellemzõ, sajátosan infantilizált „állampolgári” kötelességérzéssel magyarázott lo-

63

2010/3

jalitás, de ugyanilyen mértékben az alattvalói létbõl fakadó pozicionálás, a szemé-lyes elõnyszerzés. A Népszabadság szerkesztõségi tevékenységét is a kettõs kom-munikáció jellemezte. A témánk szempontjából most az a fontos kérdés, ami a be-felé, még pontosabban a felfelé irányuló kommunikációjukat illeti. Az ún. olvasóilevelekrõl a szerkesztõk tematikus módon és kivonatosan, sokszor idézve az erede-ti – mára már ritkán elérhetõ, természetesen nem közölt – szövegekbõl, havi rend-szerességgel beszámoltak. Ezt akár közvélemény-kutatásként is felfoghatjuk, amely-nek eredményeit a rezsim természetébõl fakadóan azonban egy sajátos torzítássalértelmezték, használták.

Az általam vizsgált elsõsorban falusi levelek íróinak álláspontja arra is utal, hogymennyire praktikusan, a fejük felett uralkodó politikai rendszer szinte örök voltátmindig tudomásul vevõ, ahhoz mindig alkalmazkodni tudó módon értelmezték ahelyzetet. A falusi levélírók többsége „többnyire földrendezéssel és tsz-ügyekkel fog-lalkozik. A levélírók egy része határozottan kijelenti, hogy falun csak akkor lesz meg-nyugvás, ha azokat a földeket, amelyeket évekkel ezelõtt betagosítottak, visszaadjákvolt tulajdonosaiknak.”7 Az elégedetlenség, ugyanakkor a föld és a tulajdon kérdése,pontosabban annak zavaros helyzete, másrészt az önállósághoz való szoros kötõdésjellemezte azok magatartását, akik a korábbi kollektivizálási hadmûveletek után is azagrárvilágban maradtak. A viszonyítási pontok leglényegesebbje nyilvánvalóan a ko-rábbi múlt, az ötvenes évek paraszti világot átfogóan sújtó terrorja volt. Ehhez képestis „jó” lehetett számukra a kormány. Az idõbeli egybeesés, az akkori, az 1957. janu-ári atmoszférára, a kortársi, különbözõ indítékú kollaborációkra jellemzõen érdemesVeres Pétert idézni, aki Kádárnak írt levelében rögzíti: „Véleményem szerint vanmegoldás, még jó is, csak hallgassatok egy kicsit az írókra is. Én kész vagyok, de azthiszem, a többi népiek is – valószínûleg mások is – az irodalmi élet »normal-izálására« és az ehhez szükséges engedelmes állampolgári magatartásra, ne kívánja-tok most egyebet, és az idõ – úgy hiszem – a feltételezett kormányzati bölcsességgelegyütt majd elvégzi a többit.”8

A Népszabadsághoz 1957. február 15. és márc. 31. között 6041 levél érkezett,amelyek többségét továbbra is Budapestrõl (3556) küldték. A kevés jövedelem ésmás anomáliák ismertetése mellett a szerkesztõk látványos változást véltek kivennia szövegekbõl. A mezõgazdasági termelésrõl ez olvasható: „A hangoskodó, dologke-rülõ tagoktól megtisztult szövetkezetek most egy akaraton vannak, s jobban dolgoz-nak, fejlõdnek, mint azelõtt.” A legnagyobb problémát azonban a földtulajdon hiá-nya jelentette. Az ekkori vidéki beszámolók a karhatalom és a munkásõrség brutáliseljárásairól is szóltak, amelyeket a szerkesztõség a „túlkapások” fedõnévvel látott el.Így például egy nevét adó személy Jászárokszállásról és másvalaki, névtelenülSzombathelyrõl írt, hogy a rendõrég és a karhatalom megvert embereket.9

A karrierista az egyik megbélyegzõ kifejezés volt 1956 után is. Tömegével érkez-tek bejelentések a Népszabadság szerkesztõségéhez ilyen címen 1957 nyarán.10 Apolitikai vezetés a szerkesztõségi beszámolókból rendszeresen értesült veterán kom-munisták, ún. 19-esek elismerést kérõ és elõnyszerzési igényérõl. Visszatérõ, hely-hez kötött jelenségek voltak a különbözõ beosztásokba került pártmunkások, veze-tõk durvaságai, tettlegességei, korrupciói, „kiskirályságai”.11

Az 1957-es leveleknek az egyik tanulsága az, hogy az év eleji mennyiséghez ké-pest radikálisan csökkent a beszámolók száma, ami az adott élethelyzetek kénysze-rû tudomásulvételével magyarázható. Egy másik trend- és hangulatváltozás, súly-ponteltolódás is érzékelhetõ: a vidéki levelek látványosan többségbe kerültek, vala-mint megjelentek a külföldrõl postázott küldemények, s a legfontosabb a rendszertermészetrajza szempontjából, hogy rendszeressé váltak a névtelen levelek. Egyretöbb, a pártnyelv szerinti „provokációs” levél érkezett, így az egyikben azt fejtették64

2010/3

ki, hogy Magyarországon „népszabadságon” két dolgot kell érteni, egyrészt a „népelnyomását”, másrészt az „ifjúság félrevezetését”. Ennek megfelelõen konkrétan kri-tizáltak egyes újságírókat, így például Horváth Istvánt „bértollnoknak” nevezték.Más típusú levelek a községi, még mindig funkcióban lévõ „ellenforradalmárok” el-len irányultak, ahogyan ezt egy rendõr is kifogásolta.12

A Népszabadsághoz, egyáltalán a politikai hatalom reprezentánsaihoz bármilyenszóbeli vagy írásos panasszal fordulók helyzetét és szándékait értelmezve jól érzé-kelhetõ, hogy az erõszakos kollektivizálás kiszemeltjei mennyire gúzsba kötött hely-zetben voltak.13 Különösen érvényes ez az öreg tsz-tagokra, akik helyzetükbõl faka-dóan általában nem vállalhatták az elköltözést. Tehát nem véletlen, hogy a levélíróknagy többsége a faluban rekedt idõs generációból került ki. Ezek száma különöskép-pen 1959 végén és 1960 elején emelkedett meg, amikor a kollektivizálási hadjáratotvezénylõk az „áttörést” célozták meg.

Azért is célszerû megnézni, hogy 1959 tavaszán milyen belsõ tájékoztatást adotta Népszabadság szerkesztõsége a pártvezetésnek, mert lényegében ez az elsõ olyanidõszak, amikor a levélírók már egyre nyíltabban és egyre többen fordulnak a párt-hoz és szócsövéhez. A kommunikációs csatornák és formák másik szintjét adjákezek, a párt a maga kampányát és propagandáját ezek ismeretében folytatta.

A levélírók jelentõs része azért volt elégedetlen, mert kevesellte a kommunistabefolyást. Egy mezõkövesdi özvegyasszony szerint „nagyon sok a reakciós pedagó-gus, akik mérgezik a gyermekek lelkét. Minden pedagógus jár templomba.” Egy izsá-ki férfi hasonlóképpen kritizált: „nagyon kevés az igazi harcos kommunista. Ha leg-alább a kommunisták 40 százaléka olyan lenne, aki ki mer állni a hibák ellen, sok-kal könnyebben lehetne a hibákat kijavítani.”14

Egy püspökmolnári levélíró a kollektivizálás terrorjáról számolt be: „egyik napvagy félszáz agitátor szállta meg a falut, s ütéssel, veréssel, gorombasággal kénysz-erítették az embereket a tsz-be. Néhányat el is vittek közülük.” A nyírbogáti, szinténnévtelen levél küldõje az eddigi ismereteken túl arra a tapasztalatra is rávilágít, hogy1956-ban a forradalom oldalán szerepet vállalók közül többen, részben kompenzá-lásból, az új helyzethez ismét alkalmazkodva egy másik szerepbe kerültek a kollek-tivizálás során: „Verik az embereket, hogy aláírják a tsz belépési nyilatkozatot. Meg-nevez néhány embert, akit így kényszerítettek be. Állítólag a népnevelõk az ellenfor-radalom alatt a legnagyobb lázítók voltak, most megint õk a leghangosabbak. A ta-nácselnök nem tudta nézni, ezért beteget jelentett.” A tiszakécskei egyéni gazdák kö-zül többen aláírták levelüket: „a tsz szervezési irodájába éjjel hívják be a paraszto-kat, s gumibot segítségével beszélik rá õket a belépésre.” Hogy a kollektivizálásmennyire radikálisan, máról holnapra dúlta fel a generációs kapcsolatokat, szakítot-ta meg a legkülönbözõbb paraszti életvezetési hagyományokat, arra az albertirsaiöregek írása világít rá: „Folyik a tsz agitáció. Nagyon el vannak keseredve, mert nemtudnak már dolgozni, földjeiket elveszik, így megélhetésük nincs biztosítva. Eddig aföldért gyermekeik eltartották õket, de a földjáradékért az eltartást senki nem vállal-ja. Kérik, hogy a három holdnál kisebb földeket adják vissza.” Az is kollektív tapasz-talat volt, hogy ekkorra már a munkaképesek nagy része így vagy úgy, de elhagyta afalvakat, vagy legalábbis az ottani hivatalos munkahelyét. Részben ebbõl a kényszer-bõl és védekezésbõl fakadón is rendszerint a nõk és az öregek lettek tsz-tagok. Az er-re a helyzetre reagáló levelek témái szintén tanulságosak: nyomorról, éhezésrõl, tü-zelõhiányról, kilépési szándékról szólnak.15

A Népszabadság szerkesztõségéhez 1960 februárjában a kimutatás szerint 3008levél érkezett. Vidékrõl 2021 (67%) fõ írt, akik közül 648 (az összes 22%-a) kifejezet-ten ún. „falusi problémákat” taglalt, kimondva-kimondatlanul a szerkesztõk által isaz „erõszakos tsz-fejlesztés” kategóriájába sorolt jelenségeket idézték. Végül, de nem

65

2010/3

utolsósorban idézzük azt a dunaföldvári levelet, ami a „munkás–paraszt” kapcsola-toknak a mitikus és fetisizált hivatalos színpadiasságától nyilvánvalóan eltérõ, ámrendkívül életszerû tapasztalatait mutatja meg: „Szeretném, ha tudnának arról, amiöt héten keresztül történt Fejér megye déli részében, Cecén, Alapon,Sárszentmiklóson, Sárbogárdon. Elõször kezdték a bányászok, azok nem értek eleredményt, aztán jöttek a sztálinvárosiak, azok kivetkõztek minden emberi érzésük-bõl. Nem tudtak azok se boldogulni, tehát más módszerekhez folyamodtak. Adóki-vetések, idõs, munkában megrokkant emberek leköpdösésével. Akikkel így sem bol-dogultak, azokat berendelték a tanácsházára. Ott szidással, pofozással, revolverekmutogatásával kicsikarták az aláírást. Sok ember a házát reggel otthagyta, bujkált,mint az ûzött vad a szárkupacokban. Lesték, mint a betörõt, és este, ha megjött, le-csaptak rá. Most jelentik, mint a gyõztes vezérek, hogy megszervezték a tsz-t.”16

A Magyar Rádió és Televízió Levelezési Rovata 1961 januárjában bizalmasnakminõsített jelentésében 276 levél alapján számolt be a tsz-ekben tapasztaltakról. Egysárándi 64 éves, 39 kg-os férfi, rendkívül alacsony vérnyomással nem tudott dolgoz-ni. Ennek ellenére a tsz-elnök õt is felszólította, hogy egy héten belül 3200 négyszög-öl kukorica törését és betakarítását végezze el. Ennek elmulasztása esetén a munka-díjat vele akarták megfizettetni. A levelek alapján a rokkant vagy öreg, valóban mun-kaképtelen emberek pénzbüntetése igen gyakorinak számított. Ennek az élethelyzet-nek jelképes példáját nyújtotta az a 79 éves öregember, aki egykor 18 kat. hold földtulajdonosa volt: „ Havi 260 F nyugdíjat kap. Ágyban fekvõ, tehetetlen beteg, mégiskapálásra, burgonyakiszedésre jelölték ki. Mivel ezt nem teljesítette, 1000 Ft-ot le-fogtak tõle.”17 Mindennapi konfliktusforrás kapcsolódott a háztáji földek területi igé-nyéhez, minõségéhez és a - rendszerint elmaradt - földjáradékhoz. Tipikusnak szá-mítottak az idõsen, 70 éven felül tsz-be kényszerítettek ügyei.18

A névtelen levelek formai és tartalmi jellemzõi önmagukban is egy politikai-tár-sadalmi rendszer megkülönböztetõ jegyei. Az alávetettségnek és tenniakarásnakolyan, vegyes motivációból keletkezett történeti forrásai, amelyek idõbeli megjelené-se és mennyisége egy történelmi idõszaknak mindenképpen fontos mutatói. A Ma-gyar Rádió és TV szerkesztõsége is rendszeres – szigorúan bizalmasnak minõsített -jelentéseket írt a pártközpontnak, hogy kik és milyen célból fordultak hozzájuk. Azegyik, 1961. júniusi összegzés 581 levélre hivatkozott. Ezek egynegyedét névtelenülpostázták, amelyek okait a szerkesztõség így kommentálta: „Nem mernek bírálni, fél-nek a retorzióktól. Ez az egyik oka annak, hogy a bíráló levelek sokszor névtelenek.A kivizsgálás pedig azt bizonyítja, hogy kevés kivételtõl és a túlzásoktól eltekintve,megalapozottak.”19

Mirõl írtak a panaszosok? Tsz- és járási vezetõk ivászatairól, az ilyen viselkedéstbírálók internálással való fenyegetésérõl, ehhez hasonló tsz-elnöki kijelentésekrõl(„rálép a körmére”, „elviteti”). Az egyik somogyi tsz-bõl errõl számoltak be: „voltgyûlés alkalmával azt mondta, hogy õt ne dirigálja senki, mert elviteti. Ez nálunkkönnyen megy, mert a Barcsi Járási Tanács mezõgazdasági osztálya is vele tart, mertitt volt háztáji földje Bodizs József elvtársnak. Így aztán még revolver is van ajánlvaa tagságnak. 11 napja […] az egyik disznógondozóra revolvert fogott. Hát tulajdon-képpen ki a gazda a tsz-ben? Mi úgy gondoljuk, hogy a tagság is. Aztán még azt a ki-jelentést tette a juhásznak is, hogy börtönbe kerül, amiért kért tõle elõleget a havi fi-zetés fejében. Ha valaki bemegy az irodába, akkor ki fogja pofozni […].”20

Miért írtak az emberek? A levélírásnak, a különbözõ beadványoknak (feljelenté-seknek) a rendszerspecifikus jellegét megítélni nyilvánvalóan csak egy összehason-lító – a tárgykörünkhöz nem tartozó – vizsgálatban lehetséges. Azonban az elmond-ható, hogy a jelenséget a modern gondoskodó diktatúra természetrajza alapján érde-mes magyarázni, legalábbis kollektív szinten. A rezsim ideológiai és gyakorlati érte-66

2010/3

lemben is „megszólította” a társadalom tagjait, politikai értelemben mobilizálni tö-rekedett mindenkit. Bizonyos mértékig „felnõttként” kezelte a hatalompolitikaiszempontból mindenképpen alávetetteket, miközben egy színlelt nyilvánosságbavonta be õket. A levelezés lényegében a politikai diktatúra egyik kommunikációsgyakorlata, egyfajta stabilizációs, a rendszer fenntartásának tényezõje. A kortársakjelentõs része ilyen módon is beszállt ebbe a „játékba”. Az egyéni motivációk feltá-rásához csak a konkrét személyes státusok és szerepvállalások révén lehetne köze-lebb jutni, az azonban ebben a vizsgálatban nem lehetséges. Több mindent szándé-koztak a levélírók elérni, „kijárni”. Egy valami közösnek tûnik ezekben a levelekben.A rendszer vagy még pontosabban a kaotikus állapotok mindennapi élethelyzeteitegy torzított kép, általában az elvárt ideológiai klisék formájában felvillantja, amelyképrögzítés uralkodó többségének persze az elemi emberi elégedetlenség az oka. Azadott rendszeren belül (mert nem mentek el az országból), tehát nagyrészt a kádáridiktatúra kereteit a saját szemszögbõl „reálisan” felmérve nevezték meg a töréspon-tokat, a mûködési zavarokat. Egy az események utáni nézõpontból a legadekvátabb-nak a „fogolylét” panaszai kifejezés használatát látom a legcélszerûbbnek, hiszen ezegy jogállam nélküli állapot volt, amelyben a megszólalás is a tiltott, tûrt és támoga-tott hármas korlátozás jegyében volt lehetséges.21

Mi volt a levelek hatása? Elõször is „ügy” lett belõlük, ami azzal kezdõdött, hogya szerkesztõség az illetékes pártbizottsághoz fordult, ahol végül valamilyen módonfoglalkoztak a kérdéssel. Mindenesetre a helyi nyilvánosságban is tudtak arról,hogy valaki írásban kérdezett, panaszt tett. Az ekkori miliõben ennek jelentõségevolt, az ilyen módon a figyelem középpontjába került ember és története mintát isadott.

A levelek egyik tanulsága az, hogy azok megfogalmazói nyilvánvaló módon te-kintetbe vették a politikai hatalom igényeit. Ahhoz sajátos alkalmazkodási, raciona-lizálási módot találtak. Tulajdonképpen a „kisebbik rosszat” választották, persze ez-zel az írásbeli kommunikációval azt is vállalva, hogy az ilyen módon kinyilvánított„racionalitásuk” egyben a döntéshozók fegyvere is lett.22

JEGYZETEK1. A traumatizálódásban a generációk inkább az elmondatlan történeteket adják át az utódoknak. LásdSchweigen und Reden einer Generation. Erinnerungsgespräche mit Opfern, Tätern und Mitläufern desNationalsozialismus. (Szerk. Gerhard Botz) Mandelbaum Verlag, Wien, 2005; Gyáni Gábor: Emlékezés és oralhistory. In: Uõ: Emlékezés, emlékezet és a történelem elbeszélése. Napvilág, Bp. 2000. 128–144.2. Carl Joachim Friedrich: Totalitäre Diktatur. Unter Mitarbeit von Professor Zbigniew K. Brzezinski.Kohlhammer Verlag, Stuttgart, 1957. 154–160.3. Pierre Bourdieu: Államszellem. A bürokratikus mezõ eredete és struktúrája. In: Uõ: A gyakorlati észjárás. Atársadalmi cselekvés elméletérõl. Napvilág, Bp., 2002. 91–92.4. Pierre Bourdieu: i. m. 108–109; Utz Jeggle: Der Kopf des Körpers. Eine volkskundliche Anatomie. QuadrigaV., Weinheim, Berlin, 1986. 40–44, 137–150.5. Pierre Bourdieu: A szimbolikus javak gazdasága. In: Uõ: A gyakorlati észjárás. A társadalmi cselekvés elmé-letérõl. Napvilág, Bp., 2002. 180; Giovanni Levi: Egy falusi ördögûzõ és a hatalom. Osiris, Bp., 2001. 39.6. Levél a Kádár-titkárságtól, 1957. október 1. után. Magyar Országos Levéltár (MOL), XIX-A-2-ss. 2. dob. 1957.dosszié, Ká-660 és 716.7. A Népszabadság levelezési rovatának jelentése, 1957 februárja. MOL, M-KS-288.f. 11.15. õ.e.16; Informáci-ós jelentés, 1957. április 3. MOL, M-KS-288.f. 11. 46. õ.e.8. Veres Péter levele Kádár Jánoshoz, szerepérõl és helyzetérõl, 1957. január 29. MOL, M-KS-288.f. 11.19. õ.e.9. Információs jelentés, 1957. április 3. MOL, M-KS-288.f. 11. 46. õ.e.10. A Népszabadság levelezési rovatának jelentése, 1957. július 2. MOL, M-KS-288.f. 11.105. õ.e.11. A Népszabadság levelezési rovatának jelentése, 1958. január 10. MOL, M-KS-288.f. 11. 209. õ.e.12. A Népszabadság levelezési rovatának jelentése, 1958. március 7. MOL, M-KS-288.f. 11. 231. õ.e.13. A „gúzsbakötöttség” határait és mértékét persze nem csupán „alulnézetbõl” lehet elemezni, mindez a kér-dés azonban most nem tartozhat a tárgykörhöz. Lásd Ö. Kovács József: „Sûrített népnevelõ”. A kollektivizá-lás tapasztalattörténetei (1958-1959). Korall 2009. Július, 36.14. A Népszabadság levelezési rovatának jelentése, 1959. április 9. MOL, M-KS-288.f. 11. 466. õ.e.15. A Népszabadság levelezési rovatának jelentése, 1960. február eleje. MOL, M-KS-288.f. 11. 605. õ.e.16. A Népszabadság levelezési rovatának jelentése, 1960. március 10. MOL, M-KS-288.f. 11. 614. õ.e. 1960.Március 10.

67

2010/3

17. A Magyar Rádió és Televízió levelezési rovatának jelentése, 1961. január 31. MOL, M-KS 288.f. 28. 1961.2. õ.e. 19-26.18. A Magyar Rádió és Televízió levelezési rovatának jelentése, 1961. január 31. MOL, M-KS 288.f. 28. 1961.2. õ.e. 19-26.19. A Magyar Rádió és Televízió szerkesztõségi jelentése, 1961. júniusa. MOL, M-KS 288.f. 28. 1961. 2. õ e.198.20. A Magyar Rádió és Televízió szerkesztõségi jelentése, 1961. júniusa. MOL, M-KS 288.f. 28. 1961. 2. õ e.198.21. A „fogolylét”, a szovjetizált rendszerek mentális problémáira lásd Piotr Sztompka: The Sociology of SocialChange. Blackwell P., Oxford, 246-247, 28123. Zygmunt Bauman: A modernitás és a holokauszt. Új Mandátum – IV. Bp., 2001. 202.

68

2010/3

2010/3

kommunista vezérkultuszok történetivizsgálata és értelmezése – meglepõmódon – egészen a közelmúltig nemtartozott a népszerû témák közé. A

közkeletûen csak „személyi kultusznak” nevezettjelenség periferiális helyzete a történetírásban(részben) a „személyi kultusz” fogalma körül ta-pasztalható szemantikai ködösséggel, illetve a fo-galomra ballasztként nehezedõ negatív politikaijelentésréteggel magyarázható. Az idegenkedés bi-zonyos fokig érthetõ, hiszen a „személyi kultusz”analitikus fogalomként történõ alkalmazása szá-mos buktatót rejt magában. Ahogy erre már töb-ben rámutattak, a hivatalos források a kifejezéstnem használták a kelet-európai kommunista párt-titkárok kultuszainak jellemzésére a kultuszok vi-rágzásával egy idõben.1 A kommunista vezetõkkultuszait egyidejûleg soha nem írták le a „szemé-lyi kultusz” megnyilvánulásaiként a hivatalos for-rások, sõt a „személyi kultuszt” és rokon fogalma-it („bonapartizmus”) a munkásmozgalom határo-zottan elítélte, hiszen a marxista gondolkodásmóda tömegek szerepének tulajdonított jelentõséget –a nagy egyéniségekkel szemben – a történelem ala-kításában. Ebbõl következik, hogy a kifejezés amarxista szövegekben és a korabeli hivatalos for-rásokban kizárólag kritikus és elítélõ szövegkör-nyezetben bukkan fel, és erre vezethetõ vissza azis, hogy a világtörténelem egyik legmonumentáli-sabb kultuszát, a Sztálin-kultuszt a hivatalos for-rások soha nem értelmezték kultuszként a kul-tuszépítés idõszakában. A „gazda” kultuszát sohanem definiálták „személyi kultuszként”; erre csak

A vetéssel, Sztálin elvtárs, egyelõre sehogysem állunk.

APOR BALÁZS

KOMMUNIKÁCIÓ ÉS RÍTUSNYELV: „SZEMÉLYIKULTUSZ” ÉS KOMMUNISTANYELVHASZNÁLAT

A

a Sztálin-mítosz megrendülése után, 1956-ban – került sor. Hruscsov titkos beszédétkövetõen – az SZKP XX. kongresszusa után – azonban a Sztálin-kultusz a „személyikultusz” kvintesszenciájává vált, és a két fogalom szinte egymás szinonimájaként ke-rült be a köznyelvbe. A tény, hogy a Sztálin-kultusz építése és a „személyi kultusz”jelenségének egyidejû elutasítása jól megfért egymással a kommunista propagandá-ban, nem feltétlenül utal a kultuszépítõk cinizmusára és a rendszer képmutató vol-tára. Úgy tûnik, hogy már a 19. századi munkásmozgalom és a szociáldemokráciasem tudott mit kezdeni a fogalomhoz társuló negatív képzettársításokkal. Amint aztVörös Boldizsár is írja, a magyarországi szociáldemokraták a századforduló környé-kén szintén elítélõleg nyilatkoztak a „személyi kultusz” jelenségérõl, miközben buz-gón építgették saját hõsi panteonjukat. Hasonló attitûd jellemezte a Tanácsköztársa-ság vezetõit – Kun Bélát is beleértve.2

A hruscsovi értelmezés a „személyi kultuszt” egyfajta gyûjtõfogalomként dobtabe a köztudatba, és ez az interpretáció határozta meg az 1956 utáni magyar történet-írás hozzáállását is. A Kádár-korszak vezetõ politikusai és történészei – Hruscsovhozhasonlóan – a kifejezést kizárólag egy vezetõvel, Rákosival hozták kapcsolatba, akiígy az egész jelenség szimbólumává (bûnbakjává) vált. Másrészrõl viszont a „szemé-lyi kultusz” fogalmát a magyarországi sztálinizmus egész idõszakára vonatkoztatták,1948-tól 1956-ig. A fogalomhoz tartozó szemantikai mezõbe így belefért a vezetõk is-tenítése, a hatalom kisajátítása egy szûk csoport által, a párton belüli tisztogatás ésaz állambiztonsági szervek terrorja, az erõltetett iparosítás és társadalmi következ-ményei stb. A Kádár-korszak – és bizonyos fokig a rendszerváltás utáni történetírásis – a „személyi kultusz” fogalmát Hruscsov titkos beszédéhez hasonló módon hatá-rozta meg, és lényegében nem tért el a szovjet vezetõ által megfogalmazott értelme-zési kerettõl. Ebbõl következik, hogy a „személyi kultusz” fogalma napjainkban isegyfajta „mindent bele” fogalomként használatos, amely gyakorlatilag a magyaror-szági sztálinizmus szinonimájaként és metaforájaként él tovább a köztudatban. Apolitikatörténeti paradigma rendszerváltás utáni szerepének felértékelõdésével ma-gyarázható részben a fogalom felszínes értelmezésének továbbélése, illetve az is,hogy a kifejezés a tudományos szövegekben lényegében reflektálatlan maradt – nemcsak Magyarországon, hanem nyugaton is.

A fogalom történetével foglalkozó történészek eddig érdekes módon figyelmenkívül hagyták a kifejezés használatának jellegzetességeit a pártnyelvben, és szinte ki-zárólag a marxista hagyomány szövegeit használták fel a „személyi kultusz” történe-tének rekonstruálásához.3 A kommunista pártzsargon vizsgálata azonban jelentõsenhozzájárulhat a fogalom teljesebb megértéséhez. A kifejezés jelentésváltozatainak re-konstruálása nem könnyû feladat. A kifejezés ugyan gyakori szereplõje a korabeliforrásoknak – 1956 például bizonyos tekintetben a „személyi kultusz” éve volt –, afogalomhoz azonban nem társult következetesen kidolgozott definíció, és az egyesmeghatározások paraméterei is állandóan változtak. A kifejezés jelentésével kapcso-latos ambivalencia a magyarországi kortársak számára is érzékelhetõ volt. Nagy Má-ria, a Központi Vezetõség egyik tagja például már a testület 1956. márciusi ülésén –amelyen Rákosi beszámolt az SZK(b)P XX. kongresszusáról – számon kérte a veze-tõségen a fogalom pontos meghatározásának hiányát: „pillanatnyilag [...] úgy néz ki,hogy a személyi kultusz az, ha valakinek tapsolunk, és nincs személyi kultusz, hogy-ha nem tapsolunk.”4 A pártból kizárt Nagy Imre is élesen kritizálta Rákosi meglehe-tõsen általános és egyúttal „személytelen” definícióját. 1956-ban papírra vetett jegy-zeteiben, amelyek csak 1988-ban láttak napvilágot, kifejtette, hogy az adott politikaihelyzetben elengedhetetlen a kultusz, az egyszemélyi vezetés, a pártdemokrácia el-nyomása, a terror és a kirakatperek közötti összefüggések feltárása.5 A Petõfi Kör1956. júniusi vitáján Déry Tibor is rámutatott arra, hogy a „személyi kultusz” kiala-70

2010/3

kulására vonatkozóan nem született a párt részérõl elfogadható magyarázat.6 Mégmaga Rákosi Mátyás is kénytelen volt elismerni, hogy a kifejezést a párt túl általá-nos értelemben használta az ötvenes években. A budapesti pártaktíva elõtt 1956.május 18-án elmondott beszédében Rákosi kelletlenül ismerte el, hogy: „eddig mi anagy nyilvánosság elõtt legtöbbször általánosságban beszéltünk a nálunk eluralko-dott személyi kultuszról”.7 A bukott Rákosi emlékirataiban is visszatért a „személyikultusz” fogalma körül tapasztalható általános jelentésbeli tisztázatlanságra: „a szov-jet, a magyar és a többi szocialista ország politikai életében a »személyi kultusz« kér-dései állandóan, újra meg újra felmerülnek, anélkül, hogy magának a személyi kul-tusznak a fogalmát, keletkezésének okait meghatároznák.”8

Nemcsak a magyar pártvezetés volt bizonytalan a fogalom meghatározásával kap-csolatban a XX. kongresszust követõ idõszakban. Palmiro Togliatti egy 1956-os inter-júban például arra a kérdésre, hogy mit ért a szovjet vezetés „személyi kultusz” alatt,kitérõ választ adott,9 de a lengyel és a román pártvezetés is sokáig képtelen volt a„személyi kultusz” jelenségére elfogadható magyarázattal szolgálni. A kortársak sze-mantikai téblábolása a fogalommal kapcsolatban még a Kádár-korszak kurzustörté-nészeinek is szemet szúrt. A hivatalos történeti szintézist tükrözõ Magyarország aXX. században címû könyv szerzõi szerint: „a pártpropaganda – és a történeti iroda-lom is – 1951-re, az MDP II kongresszusának idejére teszi általában a személyi kul-tusz »eluralkodását« Magyarországon. Ez a megállapítás annyiban kétségtelenülhelytálló, hogy a személyi kultusz kialakulását illetõen a folyamatosságra utal. Denem tisztázza konkrétabban a folyamat tényleges tartalmát, és a hangsúlyt inkábbmásodlagos járulékos jegyekre teszi, holott a személyi kultusz ilyen jelenléte már tu-lajdonképpen kizárja a demokrácia érvényesülését a társadalmi érdekeknek és szük-ségleteknek megfelelõen, sõt azt is, hogy az állam törvényhozó és végrehajtó szerveibetölthessék rendeltetésszerû feladataikat, hivatásukat.”10

A kommunista politikai nyelvben a „személyi kultusz” fogalmának használatávalés jelentésével kapcsolatos zavar elsõsorban arra a kérdésre irányítja a figyelmet,hogy vajon a „személyi kultusz” fogalmával kapcsolatos szemantikai bizonytalanságkivételes esetnek tekinthetõ-e, vagy a korabeli nyelvi közeget általában jellemzõ je-lenségrõl van szó. A kérdés megválaszolásához segítséget nyújthat az ötvenes évekún. mozgalmi nyelvének vizsgálata. A sztálinizmus nyelvi közegének vizsgálata ed-dig viszonylag kevés figyelemben részesült a történetírás részérõl, annak ellenére,hogy a kommunista társadalom építése a mindennapi kommunikációs gyakorlatokés egyben a politikai nyelv jelentõs módosulását eredményezte. A náci Németország-hoz11 hasonlóan a szovjetizációs folyamat is a politikai nyelv nagyfokú ritualizációjáteredményezte, amely a kommunista párt kommunikációjának monotonitására, in-tenzitására, a pártélet rituáléinak rögzülésére és az alternatív kommunikációs kódokháttérbe szorulására vezethetõ vissza. Ráadásul a dogmaként rögzült marxista ideo-lógia szókincsének bonyolultsága és elvontsága következtében a párt mondandóját amarxista terminológiában kevésbé járatos társadalmi csoportok gyakran félreértet-ték, vagy félreértelmezték, és így a pártnyelv egyes kulcsfogalmai olykor-olykor a hi-vatalostól eltérõ jelentésváltozat(ok)ban rögzültek.

A ritualizálódó politikai nyelv egyes vadhajtásai – bizonyos fogalmak pongyolahasználata a pártfunkcionáriusok körében, illetve az ideológiai tételek szlogenek ésjelszók formájában történõ rögzülése a társadalomban – természetesen nem kerültékel a kortársak, kiváltképp a pártvezetõk figyelmét sem. Sztálin például már azSZK(b)P XVII. kongresszusán, 1934-ben össztûz alá vette azt a különleges nyelvvál-tozatot, amelyet a párt funkcionáriusai körében beszéltek. A szovjet párt fõtitkárakülönösen bizonyos kulcsszavak túlzott – a tényleges jelentés ismerete nélküli –használatának gyakorlatát bírálta. Érveit egy anekdotával támasztotta alá:

71

2010/3

„Én: Hogy állnak nálatok a vetési munkák?Õ: A vetési munkák, Sztálin elvtárs? Mobilizáltuk magunkat.Én: Na és?Õ: Élére állítottuk a kérdést.Én: Na és azután?Õ: Fordulat van nálunk, Sztálin elvtárs, hamarosan meglesz a fordulat.Én: De mégis?Õ: Haladás jelei mutatkoznak.Én: De végül is hogyan állunk a vetéssel?Õ: A vetéssel, Sztálin elvtárs, egyelõre sehogy sem állunk.”12

A marxizmus kulcsfogalmaival kapcsolatos szemantikai káoszt, amely a szovjettársadalmat általában véve jellemezte a harmincas években, G. Dimitrov is értékeltea Komintern VII. kongresszusán tartott záróbeszédében. A bolgár politikus kritizáltaa pártfunkcionáriusok túlzott hajlamát arra, hogy hatásvadász absztrakt kifejezése-ket használjanak konkrét terminusok helyett, és általában bírálta a kommunista pro-paganda – szórólapokon, folyóiratokban, párthatározatokban használt – nehézkes,dagályos nyelvezetét is. Dimitrov Sztálinhoz hasonlóan egy közérthetõbb pártnyelvhasználatáért szállt síkra, külön kiemelve a kulcsfogalmak magyarázatának szüksé-gességét, mivel ez szerinte elengedhetetlen a kommunista mozgalom céljainak szé-les körû megértése és elfogadtatása szempontjából.

Magyarországon elsõként Révai József kritizálta a párt kommunikációs stratégiá-ját, illetve a pártfunkcionáriusok nyelvhasználatát, amelyet egész egyszerûen csak„színtelen”, „szagtalan”, „élettelen” „bürokratikus tolvajnyelvként” jellemzett azMDP II. kongresszusán tartott beszédében (1951. február 26-án).13 A politikai nyelvzsargonszerûsége és ritualizációja a korabeli nyelvészek figyelmét sem kerülte el.14 Atémával foglalkozó munkák elsõsorban a szavak „inflálódását”, elértéktelenedését,kiüresedését emelik ki, amit némely szavak, kifejezések túl gyakori használatára ve-zettek vissza.15 Fõleg egyes jelzõk, határozók – „komoly”, „döntõ”, „felé”, „konkrétan”– „feltûnõ és felesleges”16 gyakoriságát, egyhangú ismétlését tartották kifogásolható-nak a kortárs elemzõk.17 A fogalmak mechanikus és rossz értelemben történõ hasz-nálata szükségszerûen a szó jelentésének megváltozásához, illetve „fogalmi pongyo-lasághoz” vezet.18 A mozgalmi nyelv rögzült szófordulatai, kiüresedett kifejezései,tartalmilag zavaros fogalmai pedig magát a beszéd egészét teszik semmitmondóvá.A politikai nyelv szavainak jelentésbeli homályossága, a kritikákban és bírálatokbanmegfogalmazott „ködös általánosságok” legfõbb következménye a nyelvészek sze-rint, hogy nem derül fény az esetleges hibák tényleges mibenlétére. Az általánossá-gok, sablonok, frázisok, megszokott kifejezések túlzott használata vezetett a zsargon-szerû pártnyelv kialakulásához, amelyet Révai József olyan élesen elítélt. A nyelvilelemény és kreativitás hiánya magyarázza az általános szemantikai kiüresedést és aködös, jelentés nélküli megjegyzések térnyerését – állítják az ötvenes évek nyelvé-szei. Az üres frázisok és az elõre gyártott formulák gyakori használata többek közötterõteljesen hozzájárult a sztálinista pártéletben kiemelkedõ fontosságú kritika/önkri-tika gyakorlatok ritualizációjához, és részben erre vezethetõ vissza, hogy az (ön)kri-tikai rítusok az általánosság szintjén maradtak.

A ritualizált politikai nyelv – amelyet Tóth Szergej egyszerûen csak „szovjet bi-rodalmi nyelvként” aposztrofál – legfõbb jellegzetessége, hogy elsõsorban általános-ságokra utal konkrétumok helyet. Ez a sajátossága nagyban hozzájárult egy általánosszemantikai ködösség elterjedéséhez, és erre vezethetõ vissza – Tóth Szergej szerint– az is, hogy a pártnyelv végül nem tudta betölteni elsõdleges kommunikatív funk-cióját.19 Mivel a rendszer ideológiája tele volt összetett, absztrakt fogalmakkal és ki-fejezésekkel, amelyek jelentésével az alsóbb (és gyakran felsõbb) szinteken dolgozó72

2010/3

agitátorok és pártfunkcionáriusok sem voltak mindig tisztában, a párt ideológiájánakterjesztése (a propaganda) felületes és rendszertelen maradt, és leginkább bizonyoskulcsfogalmak, illetve szlogenek állandó ismételgetésébõl állt. A konkrét jelentéstar-talmak elmosódása, amelyet Czigány Lóránt „szemantikai maszatolásnak”20 neve-zett, illetve a rendszer kudarca, hogy az átlag állampolgár számára egyébként isrendkívül bonyolult marxista terminológiát közérthetõbbé tegye, végül azt eredmé-nyezte, hogy a társadalom félreértelmezte vagy esetenként tudomásul sem vette amarxizmus pártnyelvben használatos legfontosabb fogalmait és kifejezéseit.21 Akommunista rendszer kommunikációját jellemzõ általános szemantikai bizonytalan-ság és az a „tanulási” stratégia, amely a politikai megnyilatkozásokat jelszavakra re-dukálja, egyaránt hozzájárultak a sztálinista politikai nyelv nagymértékû ritualizá-ciójához.

Bizonyos tekintetben a „személyi kultusz” fogalmának jelentése körül tapasztal-ható kuszaság a kommunista politikai nyelv zavarosságait tükrözi vissza. Máskép-pen fogalmazva: a korabeli nyelvi környezetre általában jellemzõ fogalmi tisztázat-lanság reflektálódik a „személyi kultusz” jelentésében is. A politikai nyelvet történe-ti kontextusba helyezve a fogalom kétértelmûsége és homályossága azonban egyál-talán nem tûnik meglepõnek. Sõt egyes szavak és kifejezések jelentéstartalmának el-mosódása a pártélet rituáléi, elsõsorban a kritikai és önkritikai rituálék alkalmávalkifejezetten elõnyös volt, hiszen lehetõvé tette a rítusban részt vevõk számára üres,általánosságokban mozgó – voltaképpen ártalmatlan – kritika vagy önkritika megfo-galmazását. A „személyi kultusz” jelentésének tisztázatlansága is elsõsorban annakköszönhetõ, hogy a kifejezés leginkább kritika/önkritika aktusok alkalmával bukkanfel korabeli forrásokban.

A „személyi kultusz” kifejezés rituális funkcióját támasztja alá a fogalom haszná-lata az ötvenes évek pártnyelvében. A fogalom a második világháború utáni Magya-rországon valószínûleg 1948-ban bukkant fel elsõ ízben, amikor a Magyar DolgozókPártja Politikai Bizottsága elmarasztalta a szakszervezeteket az 1948. októberi kong-resszusukon elkövetett „hibák” miatt.22 A vezetõket többek között azzal vádoltákmeg, hogy „megengedhetetlen személyi kultuszt alakítottak ki maguk körül, amely»teljesen háttérbe állította Rákosi elvtársat«”. A fogalom ezután egy évvel késõbbbukkant fel újra abban a határozatban, amelyet a Központi Vezetõség és a KözpontiEllenõrzõ Bizottság közösen adott ki, és amely döntött Rajk László és Szõnyi Tiborkizárásáról a pártból (1949. június 11-én).23

Mindkét határozat egy politikai lejárató kampány kezdetét jelezte, amely a hatá-rozatban megbélyegzett politikusok, illetve az általuk fémjelzett politikai csoport el-len irányult. A szakszervezeti vezetõket bíráló határozat a kommunista pártba beol-vadó és beolvasztott szociáldemokraták ellen indított politikai manõver nyitó aktu-saként értelmezhetõ, míg a Rajkot kizáró párthatározatot a volt belügyminiszter le-tartóztatása és a Keleti Blokk egyik legmonumentálisabb kirakatpere követte 1949végén. A „személyi kultusz” kifejezés legközelebb 1953 júniusában került elõ újra,amikor az SZK(b)P Elnöksége súlyos kritikában részesítette Rákosit a személye kö-rüli kultusz propagálásáért és egyéb súlyos hatalmi visszaéléseiért.24 A moszkvai bí-rálatot követõ párthatározat egyértelmûen az egyszemélyi vezetést és az ezzel össze-kapcsolódó „személyi kultuszt” jelölte meg az eufemisztikusan csak „hibáknak” titu-lált sztálinista politika magyarországi meghonosításáért. Az MDP Központi Vezetõ-sége 1953. június 27–28-i határozata leszögezte: „Az összes elkövetett hibák és téve-dések egyik fõ forrása: a kollektív vezetés hiánya, a kollektív vezetés helyettesítése sze-mélyi vezetéssel […]. A személyi vezetés személyi kultusszal és a párt, valamint a né-pi demokrácia fejlõdésére káros vezérkedéssel párosult. […] A kollektív vezetés he-lyettesítéséért személyi vezetéssel s az ezzel párosuló személyi kultusz elterjedésé-

73

2010/3

ért elsõsorban Rákosi elvtárs a felelõs.”25 A „személyi kultusz” a júliusban útnak in-dított új szakasz egyik kulcsfogalma maradt, habár a nyilvánosság számára ez kevés-bé volt érzékelhetõ; a fogalomról folytatott viták elsõsorban a pártvezetés berkein be-lül zajlottak. Érdekes módon a fogalom Nagy Imre és az új szakasz kritikájában isszerepet játszott 1954 folyamán, és elõkerült a Nagy kizárásához vezetõ vitákban is.Ács Lajos például a Politikai Bizottság 1954. december elseji ülésén a „Nagy Imre-kultusz” elterjedését nevezte meg a „személyi kultusz” elleni harc egyik nemkívána-tos következményeként.26 Matusek Tivadar is hasonló módon nyilatkozott a Közpon-ti Vezetõség 1956. március 12–13-i ülésén: „Ugyancsak visszatetszést szült bennem,hogy a személyi kultusz elleni küzdelemben Nagy Imre tolta magát elõ, s egy új sze-mélyi kultusz, a Nagy Imre kultusz alapjait kezdte megvetni. Ez az egyik ok, amiértén magam is és mások is félszívvel küzdöttünk a személyi kultusz ellen.”27

A XX. kongresszus és a „titkos beszéd” után ismét Rákosi személyéhez kapcsoló-dott a „személyi kultusz” fogalma, amely a pártvezetõ elmozdítását eredményezõ KVülésen 1956 júliusában a leváltás egyik fõ okaként jelent meg. A Központi Vezetõséghatározata (július 18–21.) kiemelte, hogy 1955 márciusa után „kísérletek történtek aszemélyi kultusz egyes visszásságainak feltámasztására, a kollektív vezetés meg-gyengítésére”,28 Rákosi lemondólevele pedig egyértelmûvé tette, hogy lemondásánakegyik fõ oka a személye és a „személyi kultusz” közötti relációban keresendõ.29 A Ká-dár-rendszer is szinte kizárólag Rákosival hozta összefüggésbe a „személyi kultusz”kialakulását; ezáltal próbált elhatárolódni az 1956 elõtti korszak vadhajtásaitól.30 ASzovjetunióban a fogalom elterjesztése Sztálin örököseihez köthetõ a diktátor halá-la után. A „személyi kultusz” térnyerésének legdrámaibb momentuma kétségkívülHruscsov XX. kongresszuson elmondott titkos beszéde volt, amely leleplezte Sztálinbûneit. A sors keserû fintora, hogy végül Hruscsovot is megvádolták saját „személyikultusza” propagálásával 1964-ben, közvetlenül azelõtt, hogy a Brezsnyev-csoporteltávolította õt a hatalomról.31

Összegzésképpen elmondható, hogy a „személyi kultusz” fogalma a sztálinistapolitikai kultúrában leginkább rituális bírálatként, a politikai stigmatizáció eszkö-zeként fordult elõ. A „személyi kultusz” vádja vagy megelõzte egy rivális politikuseltávolítását, mint például Rajk esetében, vagy a kultusz tárgyát képezõ személy bu-kását, esetleg halálát követõen terjedt el (Sztálin, Rákosi stb.). Ez utóbbi esetben a„személyi kultusz” vádja az utódok legitimációjának elõsegítésére szolgált (Hrus-csov, Kádár), és a megbélyegzett pártvezetõtõl (Sztálin, Rákosi) való elhatárolódásttette lehetõvé. Mindebbõl az következik, hogy a „személyi kultusz” fogalma elsõsor-ban a bolsevik leleplezõ/megbélyegzõ rituálék alapvetõ verbális összetevõjeként ér-telmezendõ, és nem a marxista filozófiai hagyomány kulcsfogalmaként. A politikainyelv ritualizációja a sztálinizmus idõszakában a „személyi kultusz” használatánakritualizációját is eredményezte, ami hozzájárult a fogalom jelentésbeli kiüresedésé-hez. Ezért egy olyan megközelítés, amely a fogalom használatát és funkcióját vizs-gálja a pártélet rituáléiban, több eredményre vezethet, mint azok a próbálkozások,amelyek a „személyi kultusz” jelentéstartalmának változásait követik nyomon amarxista hagyomány szövegeiben. A kifejezés funkcionális vizsgálata egyben hoz-zájárul a fogalom jellegzetességeinek teljesebb megismeréséhez és a „személyi kul-tusz” fogalma és a vezérkultusz jelensége közötti – korántsem egyértelmû – viszonyjobb megértéséhez.

A „személyi kultusz” a kosellecki kategóriák alapján kulcsszimbólum, hiszen ma-napság a közgondolkodás és a történeti irodalom az 1949-tõl 1953-ig, illetve 1956-igterjedõ idõszakot, a Rákosi-diktatúra idejét a „személyi kultusz” idõszakának neve-zi.32 A személyi kultusz fogalma – amely napjainkban egyaránt vonatkozhat a Ráko-sival kapcsolatos vezetõkultuszra, a korszak túlfeszített gazdasági terveibõl fakadó74

2010/3

társadalmi problémákra, az ÁVH és a koncepciós perek törvénytelenségeire stb. – azún. ötvenes évek ugyanolyan szimbólumává vált, mint a korszaknak nevet adó sze-mély, Rákosi Mátyás. A fogalom tehát szemantikailag „telített”, ugyanis jelentéserendkívül összetett, és többféle tartalommal bír. A fogalommal kapcsolatos jelentés-beli tisztázatlanság, illetve a kifejezés pártnyelvben betöltött rituális funkciója egy-aránt amellett szól, hogy a fogalmat tudományos közegben csak rendkívüli körülte-kintéssel használjuk. Sõt azt is érdemes megfontolni, hogy a „személyi kultusz” ki-fejezést felváltsuk egy analitikus céloknak jobban megfelelõ fogalommal.

JEGYZETEK1. Jan Plamper: Introduction: Modern Personality Cults. In: Personality Cults in Stalinism – Personenkulte imStalinismus. (Szerk. Klaus Heller – Jan Plamper) Göttingen, 2004. 13–42; Yves Cohen: The Cult of NumberOne in an Age of Leaders. Kritika: Explorations in Russian and Eurasian History 3. (2007. nyár) 597–634.2. Vörös Boldizsár: „A múltat végképp eltörölni”? Történelmi személyiségek a magyarországi szociáldemok-rata és kommunista propagandában 1890–1919. Bp., 2004.3. Yves Cohen: i. m.4. MOL 276. fond 52/33.5. Nagy Imre: A K.V. ülése után (Jegyzetek). Irodalmi Újság 1983. 2. 3–4.6. Hegedûs B. András: „Beszédemet mégsem vonom vissza”: Déry Tibor felszólalása a Petõfi Kör vitáján. Vilá-gosság 1989. 2. 132.7. Szabad Nép 1956. május 19.8. Rákosi Mátyás: Visszaemlékezések 1940–1956. Bp., 1997. 748–749.9. Palmiro Togliatti: A demokrácia és a szocializmus problémái. Válogatott írások és beszédek. Bp., 1965.10. Balogh Sándor (szerk.): Magyarország a XX. században. Bp., 1986. 347.11. A harmadik birodalom nyelvi jellegzetességeirõl lásd Victor Klemperer: The Language of the Third Reich:LTI, Lingua Tertii Imperii: A Philologist’s Notebook. London, 1999.12. Idézi Fónagy Iván és Soltész Katalin: A mozgalmi nyelvrõl. Bp., 1954. 55.13. Révai József elvtárs felszólalása a Magyar Dolgozók Pártja II. Kongresszusán 1951. február 26-án. Bp., 1951. 7.14. Fónagy – Soltész: i. m.; Lõrincze Lajos: Nyelv és élet. Bp., 1953; Tóth Szergej: A szovjet birodalmi nyelv,avagy a totalitarizmus grammatikája. Aetas 1991. 1. 5–39.15. Lõrincze Lajos: i.m. 66.16. Fónagy – Soltész: i.m. 21.17. Uo. 33.18. Uo. 42.19. Tóth Szergej: i.m.20. Czigány Lóránt: Államosított szavaink átvilágítása, avagy szótáríróink diszkrét bája. Kortárs 1999. 7. 1–32.21. A bolsevik szóhasználat társadalmi fogadtatásáról az orosz forradalom idején Orlando Figes – BorisKolonitskii: Interpreting the Russian Revolution. The Language and Symbols of 1917. New Haven – London,1999.22. Sipos Péter: Mikor kezdõdött Magyarországon... História 1987. 5–6. 12.23. Izsák Lajos (szerk.): A Magyar Dolgozók Pártja határozatai 1948–1956. Bp., 1998. 70.24. T. Varga György: Jegyzõkönyv a szovjet és a magyar párt és állami vezetõk tárgyalásairól. Múltunk 1992.2–3. 234–269.25. Izsák Lajos: i. m. 194. Kiemelés az eredetiben.26. MOL 276. fond, 53/206.27. MOL 276. fond 52/33.28. Izsák Lajos: i.m. 455.29. MOL 276. fond 65/28.30. Sipos Levente: Hiányos leltár (I.) MSZMP-dokumentumok a „személyi kultusz idején elkövetett törvény-sértésekrõl”. Társadalmi Szemle 1994. 11. 72–94.31. James George Boylan: The Development of the Khrushchev “Cult of Personality”: A Survey andInterpretation of Pravda and Izvestia. M.A. disszertáció, University of Washington, 1961.32. Reinhart Koselleck: Futures Past: On the Semantics of Historical Time. Cambridge, 1985. 73–91.

75

2010/3

75

2010/3

,,Az olyan társadalomban, amelyben olvasóim többsége is fel-nõtt, a viselkedési szabályok feltételezik a háztartáson belüli és aháztartást a társadalom többi részével összekötõ tevékenységekközötti szigorú megkülönböztetést. Az antropológiai vizsgálat fõ területét képezõ preindusztriális társadalmakban ez a fajta meg-különböztetés vagy nem létezik, vagy az átlagember mindennapitevékenységének központi részéhez viszonyítva teljesen periferikus.”

EDMUND LEACH

Ha Leachnek1 igaza van, akkor a preindusztiális társadalmak általában szerencsé-sek. Feladataik vannak, és ha azokat teljesítik, akkor elégedettek lehetnek önmagukkal,és mások is elégedettek velük.

A preindusztriális társadalmak emberei jól, mert egységes és erkölcsös világban él-nek. Idejük és világuk nem hasadt kétfelé, hogy e két fél között kelljen helyüket keres-ve és nem találva ingázniuk, és amikor egyik felén kis idõre mégis megállapodtak, ak-kor a másik elvesztése miatt aggódjanak, nem tudván eldönteni, hol is van az igazi he-lyük. Egyre több tárgy és egyre több tárgyakba épülõ, tárgyakhoz társított jelentés kellahhoz, hogy a zajló idõben legyen miben megkapaszkodniuk.

A fogyasztás mentõtutajai, mentõhajói, mentõ-kontinensei nélkül a modern emberelsüllyedne az idõnek éppen õáltala felkorbácsolt örvényeiben. Appandurai szerint „afogyasztás társadalmilag szervezett periódusai… konstituálják az átmeneti rítusok tár-sadalmi jelentéseit, értelmét. […] Ebben az értelemben a fogyasztás teremti az idõt, ésnem csak egyszerûen választ ad az idõ múlására.”2

A fogyasztás idõt, kultúrát teremt. A kultúra nem az, amit cselekszünk, hanem aho-gyan cselekszünk: az ezer lehetséges változat közül kiválasztjuk és megvalósítjuk aztaz egyetlent, ami az idõt termeli – mert ennek az egyetlennek lesz reális ideje.

A fogyasztás az idõ által sarokba szorított modern ember harca a szabadulásért, atúlélésért. A preindusztriális embernek nem kellett harcolnia, hiszen nem fenyegette amodern kor idejének végessége. A preindusztriális embernek bõven volt ideje, ezértgazdag (mai szóhasználattal: idõmilliomos) volt, és ezért nevezhette õt Evans-Pritchardszerencsésnek.

A preindusztriális népeknél tehát a tevékenység nem munka, hanem feladat. ,,Aközösségen belüli tevékenységek teljes skáláját alkotó sokrétû feladatok közül egyet-lenegy sincs, ami különválasztható lenne, mint a »munka« önálló kategóriája, ahogyanegyetlen olyan önálló státus sincs, hogy »munkás«. A munka maga az élet, és ha egy-általán különbségek tehetõk az életpályán belül, az nem a munka és nem munka kö-zött lenne, hanem a különbözõ tevékenységi területek, például a földmûvelés, a fõzés,a gyereknevelés, a szövés stb. között.”3

76

2010/3GAGYI JÓZSEF

FOGYASZTÁS, ÉRTÉKVÁLTÁS.LEHETÜNK-E SZERENCSÉSEK?

Részlet egy készülõ könyv befejezõ részébõl.

Az emberek és a modern korban megsokasodott gépek közötti alapvetõ különbség,hogy a gépeknek nincsenek feladataik – nincsenek olyan teleologikus céljaik, amelyekmegszervezik a tevékenységüket. A gépek 24 órán át, fáradhatatlanul végzik a munkát,és sose teszik fel a kérdést: mi az értelme?

Az embert a vállalt és teljesített feladata teszi „hasznossá”, „naggyá” – a feladatkonstruálja meg önmaga és mások elõtt a személyi és társadalmi identitását. Egy fel-adat mindig csak rész, és sosem egyéni – mindig a közösségi céloknak megfelelõ fel-adatrendszerek egyike. A feladatokat közösen megállapító és közösen végzõ társadalompedig egy közös idõben: társadalmi idõben él.

Az ipari társadalom létrejöttéig a társadalmi idõ szükségszerûen természeti idõ isvolt. A gépek világa azonban gyökeresen megváltoztatta ezt a helyzetet. A gépek – atechnika – „megzabolázták”, „legyûrték” a természet erõit, ami azt jelentette, hogy vá-lasztófalat húztak az ember és a természet, a társadalom és a természet közé. A gépekideje: a csillagászati idõ.

A gépeket alkotó és gépeket mûködtetõ, gépek segítségével mûködõ társadalom ide-je is szükségszerûen megváltozik. Mondhatjuk azt, hogy meghasad, vagy azt, hogymegkettõzõdik. Ha meghasad, akkor vége a premodern kor harmóniájának (lásd mo-dern mûvészetek). Ha megkettõzõdik, akkor létrejön az a két fél-világ, amelyek közöttezután ingázni kell. Az egyiket nevezik immár kétszáz éve munkaidõnek – a másikatkörülbelül az 1880-as évek óta (szakszervezeti harc: „8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óraszórakozás”) szabadidõnek.

A munkaidõben munkások munkát végeznek – a szabadidõben az emberek pihen-nek, szórakoznak. És egyre kevésbé világos és egyértelmû, hogy a munkások és az em-berek ugyanazok. ,,Az egyén ebben a vonatkozásban feltehetõleg úgy ragadható meg,mint aki örökös ingadozásban van a termelés nyilvános terében végzett munka és a fo-gyasztás magánszférájában élvezett pihenés között. Az elõbbit az óraidõ szabályozza,ahonnét az utóbbi szabadidejének szentélyébe vonul vissza. A gépek és a piac személy-telen struktúrái által uralt társadalomban a pihenõidõ szférája – úgy látszik – maradékteret kínál a személyiség spontán és tisztán egyéni kifejezésére. Továbbá a munka és apihenõidõ, valamint az óraidõ és a szabadidõ ellentétének pontos megfelelõi vannakmás területeken. Közeli kapcsolat áll fenn például a személyiség eszményien spontánkifejezése és a mûvészi kreativitás modern nyugati fogalma között, ami éppúgy ellen-tétes a tömegtermelés nyugati technológiájával, ahogy az újdonság ellentétes az után-zattal. A csere területén pedig az én magánélete és spontaneitása szorosan kapcsolódika »tiszta ajándék« ideológiájához mint az egyéni érzés kifejezõdéséhez, ellentétben azárucikkek cseréjét szabályozó személytelen piaci mechanizmussal. Ilyenformán azajándékok úgy viszonyulnak az árucikkekhez, mint a mûvészet a technológiához, minta pihenés a munkához vagy mint a szabadidõ az óraidõhöz.”4

A fogyasztói társadalom dicsõítõi számára egyértelmû: a fogyasztás kiteljesedéseazt jelenti, hogy elvben, reményeik szerint egyre kevesebb a munka (kényszer, fizikaiés idegi fáradtság, robot), egyre több a szabadidõ (pihenés, mûvészet, ajándékok), egy-re több a lehetõség a fogyasztásra.

Utópia? Egyelõre úgy látszik, hogy a világ nagyobbik része ennek az utópiának abûvöletében él.

Az otthoni, feladatorientált munka azonban nem lesz, nem lehet kevesebb. Csupánátköltözik a „szabadidõbe”, és ezzel visszavezet egy másik korba, másik idõbe.

Úgy gondolom, nincs más választás: „a feladatorientáltság, a vele együtt járó társa-dalmi készségekkel és szolgáltatásokkal együtt elsõdleges feltétele annak, hogy otthonlegyünk a világban. Mint ilyen a társadalmi lét alapját alkotja, amin felépül a moder-nitás rendje…”5

toll

77

Ez a feladatorientáltság ugyanazt jelenti, mint a Polányi-féle társadalomba-ágya-zottság. Elsõsorban nem termelni és fogyasztani, hanem társadalomban élni, a társada-lom hasznára jól élni kell.

Úgy tûnik, nincs veszve minden. Nemcsak a preindusztriális társadalmak általá-ban, hanem a modern társadalmak emberei is lehetnek szerencsések.

Ez akkor történik meg, ha életük nem hasad két egymástól távol hulló részre, idõ-re; feladataik vannak, és ha azokat teljesítik.

Akkor elégedettek lehetnek önmagukkal, és mások (társaik, társadalmuk) is elége-dettek lehetnek velük.

Az értékváltás ideje

2000-ben, bár voltak, akik várták, nem jött el a világvége. Véges az ideje azonban atermészeti erõforrások pazarlásának, amelyen az egyéni gazdagodás és a fényûzõ fo-gyasztás alapul. A potlecs (a vetélkedõ pazarlás ünnepe) csak azokban a gazdag indiántársadalmakban volt lehetséges, amelyek élelemben bõvelkedõ, akkor még számukrakimeríthetetlennek tûnõ környezetben éltek.

A feladatokon túl van még egy felelõsség összetevõ is. Szabályozni kell a termelést-fogyasztást, fenntarthatóvá kell tenni minden emberi te-

vékenységet, ami azt is jelenti, hogy szabályozni kell a fogyasztásban létezõ pazarlást –ez a 20. század második felének tapasztalata és ez a 21. század elején élõknek a feladata.

Mindennapossá váltak az ökológusok figyelmeztetései: a mai fogyasztási szintfenntartása vagy éppen növelése érdekében történõ termelés környezeti és ennek kö-vetkeztében társadalmi katasztrófákhoz vezet. A fejlett és fejlõdõ világhoz felzárkózikaz elmaradottnak mondható rész. A bõség, ha nem is a maga valójában, de a médiábanmegmutatott formáiban, mint mindenkit rabul ejtõ kísértés, már a Föld legeldugottabbpontjain is jelen van. A fiatal generáció már mintha az ,,örökös potlecs” igézetében nõ-ne fel, elfeledkezve arról, hogy a kialakult társadalmi jelenségek szimbolikusan lehet-nek ugyan a természeti feltételek meghaladásai, tagadásai, az emberi társadalmak ál-modhatják erõsnek és örökké fennállónak magukat, de valójában csak ezekre a termé-szeti feltételekre alapozva létezhetnek. Az emberi társadalmak igenis az egyes emberilények fennmaradására, testi és lelki egészségére, tudatos választásaira alapoznak, éséppen ezért igen sérülékenyek és idõlegesek. Az egyes emberek bizonyos szempontbólés adott helyzetekben õrült módon, azaz magukat és társaikat elpusztító módon is vi-selkedhetnek. Kétségtelen, hogy ma már az ember ön- és Föld-elpusztító képességénekcsúcsára érkezett. Inkább keserûen, mint humorosan hívják egyes etológusok az em-bert, megkülönböztetve legközelebbi genetikai rokonától, a csimpánztól, akivel kilenc-vennyolc százalékban közös a génállománya, ,,õrült majomnak”.

A bevezetett, bevezetendõ, már józan megfontolásból vállalt vagy kényszerbõl vá-lasztandó magatartás neve: fenntarthatóság. Fenntartható háztartás (minimális energiátfogyaszt, minimális szennyezést termel, maximálisan igazodik a természeti környezet-hez, még ha ez kevesebb kényelemmel jár is), fenntartható település, fenntartható régió,fenntartható glóbusz – megannyi elkezdett, vitatott, bizonytalan kimenetelû projekt.

A potlecs legfõbb látványossága az értékes tárgyak halmazát elemésztõ hatalmas tûzvolt. Nem maradt nagy mennyiségû hulladék, nem voltak hosszú ideig lebomló mûanyagszeméthalmok. Az indián törzsek egyébként is csak télen, csak pár hónapra gyûltek összeideiglenes ,,városaikba”, az év nagyobb részében gyûjtögetõként nagy területet bejártak, kisrokoni közösségekben halásztak-vadásztak. Tárgyfelhalmozó tevékenységük a bejárt, bela-kott környezetet nem alakította át. Bronzedényeket készítettek, de emiatt nem keletkezteka hatalmas nemesfémbányák mellett évszázadokig szennyezõ ülepítõtavak, és a halászatukkövetkeztében nem tûntek el rövid idõ alatt halfajok az általuk elért tengerparti vizekbõl.

78

2010/3

A mai világ egyfajta „törzsi szervezõdései” a multinacionális vállalatok. Termelnekés fogyasztási rítusokat szerveznek (vállalati bulik, ünnepek és rendezvények szponzo-rálása), totemjeik (márka) és tabuik (vállalati titkok) vannak. A sikeresek pedig felhal-moznak, és részvényeseiknek meg menedzsereiknek biztosítják a legjelentõsebb rene-szánsz uralkodók pompáját és hedonista életmódját (meg akár politikai hatalmát, befo-lyását). Hosszas vita folyik arról, hogy mennyire tudja a társadalom (vagy akár a nem-zeti államok – ha akarják) befolyásolni a multinacionális vállalatok viselkedését, ho-gyan tudja rákényszeríteni õket arra, hogy környezetbarátok legyenek, hogyan lehet rá-venni õket a társadalmi felelõsségvállalásra.

Jared Diamond szerint igen különbözõképpen viselkednek a multinacionális válla-latok. Vannak igenis környezettudatosan gazdálkodók, meg ami örvendetes: olyanok,amelyek igen érzékenyek a társadalom véleményére, viselkedésére. Ezek között ott le-hetnek akár a legnagyobbak is. „a termelõket legfontosabb megrendelõiken, a nagy ke-reskedelmi vállalatokon keresztül befolyásoljuk. Az õ igényeik legalább annyit nyom-nak a latban, mint az állami szabályozás: mikor például az amerikaiak félni kezdtek akergemarhakórtól, és ennek nyomán a hatóságok megszigorították a húsipar mûködésiszabályait, a feldolgozó vállalatok öt évig keményen ellenálltak – mondván, hogy ezeka szabályok betarthatatlanok –, ám mihelyst a McDonald’s is fellépett hasonló követel-ményekkel a csökkenõ hamburgerforgalom miatt, a »betarthatatlan” szabályok pár hétalatt életbe léptek mindenütt.”6

Diamond a kõolajkitermeléssel foglalkozó Chevron Corporation új-guineai telepeintett látogatásáról hosszasabban ír, hiszen igen tanulságos, ahogy eleve környezetkímé-lõ kitermelésként tervezik meg és építik fel a bányásztelepeket. Míg más, elrettentõ ese-tekben (például a Shell környezetrombolása a Niger deltájában) az élõvilágot tönkre-tették, itt errõl szó sincs. Sõt mivel meghatározott körzeteken belül védettséget élvez-nek, elszaporodtak a madarak és a kenguruk (amelyeket a körzeten kívül a bennszülöt-tek intenzíven vadásznak). Igaz, egy kivételes helyzetrõl van szó, de az összegzés igen-is pozitív: „A Kutubu olajmezõ nem hivatalos értelemben Pápua Új-Guinea legnagyobbés legszigorúbban védett nemzeti parkja.”7 És ha a multinacionális cégek képesek ér-tékváltásokra, miért ne történne ez meg kisebb közösségekben vagy az emberiség jelen-tõs csoportjai esetében?

,,A múlt és a jelen értékváltásai gyakran igen nehezek és fájdalmasak voltak, ezértszerintem komoly reményekre ad okot, hogy mégis sikerült õket keresztülvinni. A maielsõ világ [gazdag országok – G. J.] meglehetõsen elkényeztetett polgárait mindeneset-re arra ösztönözhetik, hogy vegyék a bátorságot az elõttük álló legalapvetõbb értékvál-tásra: arra, hogy feladják fogyasztói szemléletüket és ragaszkodásukat mai életszínvo-nalukhoz. Nem hiszem, hogy van más esélyünk, mint átgondolni, mennyi tartható megebbõl az életszínvonalból civilizációnk teljes összeomlása nélkül.”8

Az eddig fejtegetett elvek, a bemutatott példák nyomán senki nem következtethetarra, hogy az évszázadok alatt kialakult, ma már a kulturális cselekedeteket alapvetõ-en meghatározó fogyasztás értékdimenziói, elvei és a fogyasztói magatartás gyorsan éskönnyen megváltoztatható. ,,A fogyasztás belefonódik a mindennapi életbe, az életmi-nõség szempontjából döntõ fontosságú tevékenységekbe, valamint a jó életrõl alkotottelképzelésekbe. Ezért nehéz úgy elkülöníteni, mint valamit, amit csökkenteni lehetneanélkül, hogy az életminõséget ne rontanánk... A lényeg, hogy az sem igaz, hogy folya-matosan növekvõ fogyasztásunk teljesen boldoggá tenne bennünket, ám az sem, hogyegyszerûen a termelõk által kikényszerített fogyasztás áldozatai volnánk. A mozgató-erõk ennél sokkal összetettebbek....”9

És összetettebbek, már-már áttekinthetetlenek a feladatok is. toll

79

JEGYZETEK1. Edmund Leach: Szociálantropológia. Osiris, Bp., 1996.2. Arjun Appandurai: Fogyasztás, idõtartam, történelem. Replika 1996. 21–22, 81–97. Kiem. az ere-detiben G. J.3. Tom Ingold: Munka, idõ, ipar. In: Idõ és antropológia. (Szerk. Fejõs Zoltán) Osiris Kiadó, Bp., 2000.191–220. Itt: 192–193.4. Uo. 203–204.5. Uo. 210.6. Jared Diamond: Összeomlás. Tanulságok a társadalmak továbbéléséhez. Typotex, Bp., 2007. 467.7. Uo. 430.8. Uo. 505.9. Inge Ropke: A fogyasztási hajlandóság mozgatórugói. In: Természet és gazdaság. Ökológiai közgaz-daságtan szöveggyûjtemény. (Szerk. Pataki György és Takács-Sánta András) Typotex, Bp., 2004.323–359. Itt: 329.

80

2010/3

Tibori Szabó Zoltán munkája sajtótör-téneti kutatásokra alapozva tárja elénk az1945–1948 közötti idõszak erdélyi zsidó-ságának helyzetét, identitástudatuk alakí-tó tényezõit. A szerzõ az erdélyi magyarnyelvû zsidó és magyar lapok történetifeltárása mellett az erdélyi román sajtóvonatkozó írásait is áttekintette, beszélge-téseket folytatott visszaemlékezõkkel, éshivatkozik memoárokra is. Az önazonos-ság meghatározó elemeit történeti közeg-be ágyazva gondolta végig, összevetve azeurópai zsidóság hasonló kihívásaival,stratégiáival, bemutatva, hogyan hatottakazok az erdélyi zsidóságnak a világhábo-rús kataklizmát túlélõ maradékára. Kuta-tási eredménye – mint õ maga is hangsú-lyozza, felhasznált forrásbázisából szintekövetkezõen – nem is annyira összefogla-lás, mint inkább kiindulópont lehet aholokauszt utáni erdélyi zsidó társada-lom identitás- és eszmetörténetének szé-lesebb horizontú megrajzolásához.

Már a kötet „tükör-címe” is KarácsonyBenõre reflektál (Napos oldal), s a témá-hoz szervesen illeszkedõ módon indít Sa-lamon László kolozsvári költõ visszaem-lékezésének részletével: „… [KarácsonyBenõ] a zsidó nacionalizmust sem értéke-li többre, mint a magyart, mindkettõ egytõbõl fakad: embertelenségbõl és ostoba-ságból. Hogy ki milyen nemzethez tarto-zónak érzi magát, saját maga dönti el, smert a magyar fasiszták és nacionalistákantiszemitizmust hirdetnek, azért õ nemtagadja meg Kossuth, Rákóczi, Ady, Petõ-fi népét.” (9.) A konklúzió – ha van – is-merõs: kirekesztésre nem lehet kirekesz-

tés a válasz. A kései olvasóban felvetõdika kérdés: lehet-e, van-e jó válasz? Abbana tragédiába forduló, irracionális helyzet-ben, amit a zsidóságnak meg kellett élnie,hogyan „kellett volna”, „lehetett volna”reagálni? Tibori Szabó Zoltán köteténekegyik érdemleges hozadéka, hogy azegyetemleges válasz kényszerû mellõzéseközepette is segít végiggondolni a lehet-séges opciókat.

A visszacsatolt területeken élõ zsidó-ság többszörösen és többrétegûen kerültspeciális helyzetbe: tragédiájáról a kor-társ magyarok kevés információval ren-delkeztek, Erdélyben pedig a második vi-lágháború után leginkább a terület hova-tartozása foglalkoztatta õket. De mint aztTibori Szabó hangsúlyozza – szerepet ját-szott ebben az 1945 után újjáéledõ anti-szemitizmus, továbbá az, hogy – itt is –elmaradt a történtekkel való szembené-zés. Ez ma már közhely ugyan, ám csak ahosszú ideig megismerhetetlen elemitényfeltárás után jöhetett volna szóbamind az egyedi traumák, mind pedig bár-mifajta szûkebb-tágabb közösségi, szoci-álpszichológiai elfojtások diagnosztizálá-sa. Nyersebben fogalmazva: a meghurcol-tak körén kívüliek nem tudták, mert nemnagyon akarták tudni, s nem hitték, merta tudhatót sem akarták elhinni, mi is tör-tént valójában a gettókban, a haláltábo-rokban, a munkaszolgálaton. Csak mind-ezek után következhetett volna az empá-tiát is igénylõ végiggondolása mindazontraumáknak, amelyekkel a visszatért de-portáltak küszködtek, s melyek egyszerregeneráltak önazonossági dilemmákat és

história

81

PIHURIK JUDIT

AZ ÁRNYÉK TÖREDEZETT ÁRNYÉKARecenziónak indult reflexiók Tibori Szabó Zoltán könyvéhez

Tibori Szabó Zoltán: Árnyékos oldal. Zsidó identitástudat Erdélyben a holokauszt után. Koinónia,Kvár, 2007.

reszocializációs problémákat, értve utób-bin azt, hogy miként lehet visszaillesz-kedni a megváltozott társadalmi-politikaiközegbe. A fentebb jelzett két- vagy több-lépcsõs újrakezdés elsõ elemének az el-maradása vezetett – majdhogynem termé-szetes módon – az elhallgatással társulóhallgatáshoz az áldozatok részérõl éppenúgy, mint az õket körülvevõ szélesebbtársadalom részérõl. A zsidóság önazo-nosság-válságának e többrétegû – de álta-lánosítható – kríziséhez társítja a szerzõtovábbi lokális sajátosságként az erdélyimagyarsággal való viszony nem kevésbéambivalens voltát.

Tibori Szabó részletesen ismerteti azerdélyi zsidóság sorsában meglevõ kü-lönbségeket, hangsúlyosan elválasztvakülönbözõ csoportjait, külön-külön mu-tatva be az ortodoxok, az asszimilálódottvárosi polgárok vagy a zsidó értelmiségdilemmáit. A téma kapcsán óhatatlanultöbbször visszatér a magyarországi és aromán helyzet hasonlóságainak és kü-lönbségeinek bemutatása. Azt is részlete-sen tárgyalja, hogyan illesztõdik ez a kér-dés a román–magyar ellentétbe, és mi-ként lesz a politikai játszma eszköze: azújonnan berendezkedõ román hatalomszámára ugyanis fontos volt, hogy magya-rul beszélõ kádereik is legyenek, mert ígya kiépülõben levõ új rendszer nem köthe-tõ csupán az Erdélybe visszatért romá-nokhoz. Ennek következtében jutnak hi-vatalhoz a deportálást vagy a munkaszol-gálatot túlélõ zsidók közül is jó néhá-nyan. Az új rendszerhez való alkalmaz-kodás tovább színezi az amúgy is sajátsá-gos körülményeket, melyekben a zsidó-ság hol asszimilálódottként, hol meg„osztályellenségként” válik célponttá. Aszerzõ megállapítása szerint ezen új el-lenségtematikák megkonstruálása köze-pette sikkad el az épp hogy tegnapivá lettholokauszt tragédiája.

A szerzõ tömör tényszerûséggel vá-zolja az erdélyi zsidóság történetét. Az1920 után itt is felerõsödött zsidóellenes-ség kapcsán éppoly nyomatékkal szól akatolikus sajtónak ebbéli aktív szerepé-rõl, mint arról, hogy a román államiság

alatt mivel járt kettõs kisebbségbe kerülé-sük. Tovább cifrázta a helyzetet, hogy atrianoni döntést a zömmel magyar kultú-rában asszimilálódott zsidók is tragédia-ként élték meg, és az erdélyi magyarság-gal együtt vágyták a revíziót. Így a para-doxon csak fokozódott azáltal, hogy a ki-keresztelkedettekkel együtt 164 ezer fõtszámláló észak-erdélyi zsidóság nagy ré-sze örömmel fogadta a második bécsidöntést, holott ekkor már érvényben vol-tak a magyarországi zsidótörvények. Adél-erdélyi, mintegy 42 ezres zsidó lakos-ság sorsa Romániában relatíve kedvezõb-ben alakult: megtörtént vagyonuk kisajá-títása, voltak pogromok, és több száz fõtérintõ deportálás is, ennek ellenére azészak-erdélyihez képest sokkal kisebbveszteséggel élték túl a vészkorszakot.

Korábbi kutatásai alapján tér ki aszerzõ arra a kevéssé ismert tényre, hogya visszacsatolás után, már 1940 õszénvolt deportálás is. Október–december folyamán hontalannak nyilvánított csa-ládokat a Székelyföldrõl Kõrösmezõnélátkényszerítettek galíciai szovjet terület-re – gyakorlatilag a halálba –, s a többezer áldozatot követelõ kitelepítés 1941–42-ben is folytatódott. 1944-ben Észak-Erdélyben is megtörtént a zsidó lakos-ság gettósítása és végsõ kifosztása, majddeportálása, ami 1944. május 15-tõlkezdõdõen mintegy másfélszáz ezerembert érintett. A vészkorszak idejénaz észak-erdélyi zsidóság háromnegye-de vált áldozattá. A leírás kitér a zsidóvezetõk felelõsségének kérdésére is,utalva arra, hogy engedelmességre biz-tatták a gettóba kényszerített, megfé-lemlített embereket. E tény azonbanvisszatérõ sulykolása ellenére sem álta-lánosítható: a végletesen tragikus hely-zet elõidézését, létrejöttét – tárgyilago-sabb fogalmazással – inkább lenne ildo-mos a tényleges felelõsök számlájára írni,semmint a nemkülönben létükben fe-nyegetettekére. Ehhez képest nagyonéletszerû a szerzõ által megjelenítettkontraszt a szórványos zsidómentõ te-vékenység s mindeközben az erdélyi ér-telmiség hallgatása között.82

2010/3

A túlélõk hazatérése után, 1945-tõlmás irányú, de nemkülönben sokszálúfolyamat indult meg. Ezek egyike a régisztereotípiák feléledése, azzal a kétosz-tatúan leegyszerûsítõ zavarossággal fû-szerezve, hogy hol reakciósnak, hol kom-munistának bélyegezték a zsidóságot. En-nél extrémebb már csak az a román felve-tés volt, hogy a Zsil-völgyében egy mun-katáborban kellene összegyûjteni az –úgymond – munkakerülõ zsidókat. De azáltalános mentalitás érzékeltetésére azértreleváns a szándék említése, mert ezzelhozható összefüggésbe, hogy ekkor még ahatóságok sem gördítenek akadályt a zsi-dók kivándorlása elé. Tibori Szabó másikkorabeli végletként említi a vérvádak is-mételt feltûnését is. A háború utáni vál-ságos gazdasági és közélelmezési viszo-nyok ugyanilyen reflexszerûen élesztet-ték újra az antiszemitizmus szintén ko-rábbról ismert sokadik válfaját is, misze-rint a zsidók „a spekulánsok”: õk irányít-ják a feketekereskedelmet, nem dolgoz-nak, élik világukat.

Ezen körülmények közepette mentvégbe az útkeresés az új rendszerbe valóbeilleszkedés ambíciójával/kényszeré-vel. A szerzõ jó érzékkel jeleníti meg aze téren is változó helyzet változó ellent-mondásait. Rá kell-e csodálkozni arra,ha az adott körülmények közepette a de-mokratikus viszonyok létrejöttét – neta-lán stabilizálását – számosan a nemze-ti/nemzetiségi elõítéletek tekintetébenleginkább semlegesnek mutatkozó kom-munista eszmékben, illetve annak párt-jában vélték meglelni? Kinek rövidebb,kinek hosszabb idõ – valamint az immárúj osztályszemléletû diszkrimináció elõ-szele vagy vehemensebb érvényesülése– kellett annak felismeréséhez, hogynem feltétlenül zsidósága okán, hanempolgári vagy értelmiségi egzisztencia-ként vált nemkívánatossá az új rendszer-be integrálódni próbálók sokasága, lettlégyen bár zsidóságából „kivetkezniigyekvõ” magyar vagy akár román. Avisszatértek beilleszkedésének politikai-lag erõltetett programja volt az ún.„átrétegesítés”, ami – fõként a volt tulaj-

donosok, kereskedõk átképzésére vonat-kozóan – számottevõ mértékben érintettea zsidóságot is, azért, hogy a termelõ-munkában részt vevõk arányának meg-növelésével változtassanak a lakosságfoglalkoztatási szerkezetén.

Nagyrészt a fenti problémák lecsapó-dását veszi sorra a kötet legterjedelme-sebb részét kitevõ sajtóvizsgálat. Elsõkéntaz erdélyi zsidó sajtó anyagából merít aszerzõ, az Egység címû újságra fókuszál-va. Az újság témái kezdetben az aktuálisfeladatokhoz kapcsolódnak: a deportáltaknévsorának összeállítása, adatfelvétel, se-gítségnyújtás, a túlélõk hozzátartozóinaka felkutatása. Számba venni, újjászervez-ni a közösségeket, kezelni a testi és lelkitraumákat, segíteni a visszatértek gazda-sági megkapaszkodását. Megkísérelni azeltulajdonított vagyonok visszaszerzését,felelõsségre vonni a bûnösöket, fellépniaz erõsödõ antiszemitizmussal szemben,megoldani a fiatalok tanítását – e törekvé-sek jelennek meg a hasábokon. TiboriSzabó szerint a fenti kérdések kezelésehatározza meg a zsidóság viszonyát az or-szághoz, a szülõföldhöz, a magyarokhozés a románokhoz – vagyis ezek befolyá-solják önazonosságuk alakulását. Ponto-sítva: a szerzõ mintha arra hajlana, hogy– „feldolgozni a feldolgozhatatlant” –kultúrantropológiai nézõpontból faggassaforrásait, és mintha rácsodálkozva értet-lenkedne azon, hogy forrásainak zöme apolitikai antropológia törésvonala men-tén kínálja számára a vizsgálnivalót. Ez a„mást keres, mást talál” feszültség többellentétpárral jellemezhetõ az általa hasz-nosított anyag alapján is. Kezdve a vizs-gált lap programadó írásával, melybenKohn Hillel a népközösségek felszámolá-sát követelve érvel amellett, hogy csakkommunista komitékre van szükség.Folytatva azon, hogy a Szovjetunióból vé-gül 1948-ban (!) hazaengedett munka-szolgálatosok esetében csak annak volt„hírértéke”, hogy pozitívan nyilatkoztak aszovjet földön tapasztaltakról, s eközben– „úgy teszünk, mintha mi sem történtvolna” – (önelfojtással) rá sem kérdeztekarra, ami lerítt róluk: „teljesen átalakult

história

83

emberek” lettek. Klein Jenõ – Herzl Tiva-dar sarkított, a „jótékonykodás kolduso-kat nevel” megállapításából kiindulva –szorgalmazza a hazatértek munkába állí-tását. „Megoldáskeresésén” rögvest átsüta moralizáló köntösbe rejtett politikaiszándék: arról gyõzködi a visszatérteket,hogy éppen nekik, a nem is oly rég mégrabszolgaként dolgoztatott deportáltak-nak elsõdleges feladata elítélni a mihasz-na dologtalanokat, mert a demokráciábanmindenkinek kötelessége tisztességesmunkával hozzájárulni szükségletei ki-elégítéséhez.

Más vetületben ugyanezen probléma-halmaz része a kivándorlás témája. Im-már a hidegháborús megosztottságot istükrözve, iskolapélda a Zsdanovval meg-hirdettetett sztálini „kétosztatú világ” te-óriának a lapban való megjelenése, mi-dõn a bolsevik kontra imperialista de-mokrácia összevetésében vitatták a men-ni vagy maradni kérdését. Refrénszerûenvisszatérõ óvás a kivándorlástól való el-tántorításra, hogy az imperialisták „építõkezeket és agyakat” akarnak elvonni ésnem a zsidóságon segíteni. E propagandahatékonyságának alacsony voltáról ta-núskodik egyfelõl az, hogy közben rendreolvashatók kifakadások a megátalkodottszkeptikusokkal szemben – „ezek az em-berek nem hisznek vezetõik õszinte sza-vainak és felvázolt terveinek” –, másfelõlpedig az, hogy tömeges méretû maradt akivándorlás mindaddig, amíg erre lehetõ-ség volt. Az idézett Rappaport Ottó másmiatt is hangot ad értetlenségének:„…annak idején a veszély órájában senkinem gondolt menekülésre, és most, ami-kor milliók áldozata árán elértük […] aszabadságot, […], menekülünk elõle”.(69.) A Tibori Szabó által kiválasztott for-rások jól tükrözik a döntés nehézségét éskeserveit, de azt is, hogy a szülõföldönmaradás mellett voksoló „patrióta” érvekoly mértékben voltak kontraproduktívakaz elérni kívánt cél szempontjából, hogyazok a még hezitálókat is inkább a ván-dorbot kézbevételére ösztönözték: az er-délyi zsidóság (a Románia más részeibõlide menekültekkel együtt ekkor összesen

85-90 ezer fõ) harmada a vizsgált inter-vallumban az alijázást választotta.

Az eddig tárgyaltaknak megfelelõenaz ún. zsidó vagyon kérdése is kellõkép-pen átpolitizálódott a korabeli sajtóban.Részben azért, mert sem szándék, semmód nem volt annak igazságos – ha ilyen-rõl egyáltalán beszélni lehet – rendezésé-re, részben pedig az újonnan kiépülõ ha-talom karakterébõl következõen. TiboriSzabó lakonikus megállapítása szerint a„jogveszteségek jogfolytonosak” voltak:1944 elõtt elvették a javakat, majd olyanrendszer formálódott, ami a magántulaj-don megszüntetését tûzte ki célul.

Némely idézett cikk evidensen tanú-sítja az erdélyi magyar zsidókra is jellem-zõ – azaz etnikai-felekezeti specifikumok-ra nem visszavezethetõ – társadalmi-poli-tikai és mentális megosztottságot (amit aszerzõ nem hangsúlyoz eléggé). Csakmindezek figyelembevétele mellett vanértelme a – nem zsidó – történelmi „hozo-mány” és az aktuális társadalmi-politikaikorközeg teremtette helyzetben a sajátos-ságokat górcsõ alá venni: magyarán azt,hogy a tradicionális traumák milyen újab-bakkal terhelõdtek, szélesebb spektrum-ban a holokauszt utáni román, szûkebbenpedig az erdélyi román–magyar metamor-fózis közepette. Tibori Szabó ugyanis éppa könyv további lapjain összpontosít azEgységben napvilágot látott korabeli azo-nosságtudat-reflexiókra. Kutatása alapjánazt konstatálja, hogy a holokauszt okoztatesti-lelki traumák kezelésének kérdéseelõször 1946-ben tûnt fel. Az idézettBecski Irén írása még egy közösségen belüli kohézió meglétét – vagy újrakonst-ruálásának szükségességét? – tételezi, Ró-zsa György már sokkal inkább a masszí-van átpolitizált „külsõ megfelelés” szerin-ti zsidó önvizsgálat szükségességét hang-súlyozza. Máshonnét jut el (vissza)ugyanoda, amirõl már volt szó: a zsidótársadalmi rétegzõdés „egészségtelensé-gének” reparálását abban a demagóg köz-helyben jelöli meg, hogy a demokráciaépítésén kell szorgoskodniuk.

A szerzõ által feltárt sikertelen identi-tás-újradefiniálási kísérletek mutatják84

2010/3

leginkább, hogy a soátrauma még olyanerõsen telepedett rá a túlélõkre, hogy egy-szerûen nem volt luciditás túllépni a két,igazi alternatívát nem kínáló perspek-tívátlanságon: vagy a köldöknézõ önosto-rozás, vagy lelkesedést mutatva tolongania kommunisták kínálta másik zsákutcafelé. Pontosabban, volt harmadik „válasz-tási lehetõség”, csak ezt a zsidó (zsidó-magyar) közösségek és a regnáló rendszeris egyszerre kezelték szemérmesen,ugyanakkor mélységesen átpolitizálva, ezpedig az alija kérdése. A kivándorlásugyanis egyszerre nyújtott – körvonala-zatlan, de a reményt éltetõ – perspektívát,és „halasztotta el” az önazonosság kérdé-sén való töprengést, legalábbis mindazonesetekben, amikor a célország nemPalesztína (Izrael) volt. Valójában – mintazt összegzésében a szerzõ is megállapít-ja majd – az alija az adott helyzetben asoát követõ legkorábbi és legmarkánsabbválasz volt a zsidó önazonosság újrafogal-mazásának alternatívái közül, még ha eza maga idején nem is tudatosult az iden-titásukon töprengõkben – akár egyéni,akár közösségi szinten.

Az erdélyi magyar sajtóban keveseb-bet írtak a témáról, bár a felmerülõ prob-lémákról, a népbírósági perekrõl és az an-tiszemitizmusról közöltek cikkeket. Aszerzõ szerint már ekkor kísérlet történt aholokauszt relativizálására: részben, mertegy helyütt az elpusztított európai népekegyikeként említik a zsidóságot, részben,mert egyre inkább csak a baloldali és akommunista áldozatokról történik emlí-tés. Tibori Szabó kitér arra, hogy még azsidóság körében is elõfordult, hogy a né-met megszállással kapcsolták össze azantiszemitizmus felerõsödését, nem em-lítve még a Horthy-adminisztráció négyés fél éves regnálásához kötõdõ zsidótör-vényeket sem. A magyar lapok tudósíta-nak a zsidóság ellen elkövetett bûnökrõl,de a védekezõ reakciók hasonlóak azelõbb említettekhez: csak a németeket te-szik felelõssé a deportálásért.

A szerzõ számon kéri, hogy az erdélyimagyar és zsidó sajtó „nem vette észre”az ellentétet a spekuláns és a kommunis-

ta zsidó sztereotípiája között. Ez is és másmegjegyzése is magyarázatot kívánna. Hi-szen, mint korábban utalt is rá, évekenkeresztül errõl szólt az antiszemita pro-paganda, melynek hatása Erdélyben is ér-vényesült. A zsidó értelmiség felelõsségétis felveti, arra hivatkozva, hogy õk semirányították a problémákra a figyelmet.Ezt azzal magyarázza, hogy kötõdtek amagyarokhoz, nem akarták a magyar kö-zösséget megbántani, és baloldalikéntvoltak illúzióik az új rendszerrel kapcso-latban. Úgy véli, a magyar nyelvû zsidósajtó megléte a bizonyítéka annak, hogynehezen szakítottak magyar identitásuk-kal. De éppen a szerzõ elemezte kellõ ala-possággal azt a tényt, hogy az erdélyi zsi-dóság zöme asszimilálódott – így zsidó-ként sem tudhattak más nyelven írni.

A Tibori Szabó által bemutatott erdé-lyi román sajtóanyag azt bizonyítja, hogya holokauszt ügyét a román–magyar vitaeldöntésére akarták felhasználni. (Ezzelpersze a magyarok is próbálkoztak, csaképpen helyzeti hátrányban voltak.) Konk-lúziója szerint az erdélyi románokat a zsi-dóság tragédiája nem érdekelte – szerin-tük azt kapták, amit magyar identitásukmiatt megérdemeltek –, a történteket vi-szont úgy állították be, mintha a romániaizsidóságnak a haja szála sem görbült vol-na, míg a magyarországiakat deportálták.

A zsidó identitástudat alakulásánaktényezõit a kötet további része foglaljaössze. Az emberi, anyagi veszteségekmellett számolni kellett az egyéni, a tár-sadalmi, a politikai és a gazdasági károk-kal, az önazonossági, pszichikai problé-mákkal. Változott a helyzet is: 1945-benmég a közvetlen teendõk, a rokonok fel-kutatása, a javak (maradékának) vissza-szerzése, fizikai rehabilitáció, a felelõsökmegkeresése voltak az alapvetõ feladatok,azután a lelki traumák kezelése, az okokfeltárása, a zsidó azonosságtudat újrade-finiálása, a jövõ felvázolása kapott teret.A legfontosabb kérdés azonban az volt:lehet-e egyáltalán normális életet élni aholokauszt után? Miben lehet újra megta-lálni az élet értelmét? E kérdések megvá-laszolásához különbözõ elméletek lénye-

história

85

gét foglalja össze a szerzõ, kitérve azegyéni és csoportos identitástudat kérdé-seire Több nézetet idéz fel a fogalom kul-túraközpontú megközelítése és a csoport-azonosságtudatot meghatározó tényezõkismertetésekor, majd az identitást nemstatikus állapotként, hanem dinamikusfolyamatként felfogó konstruktivistaszemlélet bemutatásakor is. A Tibori Sza-bó által hivatkozott szerzõk úgy vélik, aközös önmeghatározási folyamat a cso-portos identitástudat létezésének feltéte-le. A külsõ meghatározási folyamatok azönbesorolások következményei, de nemfeltételei az azonosságtudat létrejöttének.Olyan véleményt is figyelembe vesz,mely szerint a besoroló többségnek na-gyobb a szerepe, mert az alárendelt ki-sebbségek a kívülrõl jövõ meghatározástkényszerûségbõl elfogadják.

A téma kapcsán megkerülhetetlen azsidó identitástudat alapfogalmainak atisztázása, benne a zsidó megnevezés tar-talmának a leírásával. Ennek nehézségétaz André Neher által felelevenített kér-déssel érzékelteti a szerzõ: „Létezik-e?Van-e egyáltalán zsidó?” A vallásos meg-közelítésben látszólag egyszerû a képlet(zsidó az, aki izraelita), ám a téma teljeskibontásakor már sokkal többrétegûbb aprobléma. A vitatott meghatározás gyöke-re a zsidó közösségek asszimilációs hajla-mában van: a nagyobb befogadó közös-séghez való tartozás a korábban elfoga-dott kulturális értékrend felhagyásávaljár. Problematikusabb a definiálás, ha azidentitás a nemzet fogalmához kötõdik,mely utóbbi – a civilizációs modernitásegyik hozadékaként – csak kétszáz évebevett és máig formálódóban levõ társa-dalmi norma. Ebben a közelítésben a zsi-dóság összefüggéstelen rétegként jelenikmeg, szembeállítva a nemzethez tartozásfogalmával. További nehézséget jelent az,hogy a zsidók – a polgári kori emancipá-ció kodifikálásáig – általában elnyomottkisebbségként vannak jelen a többségitársadalomban, ugyanakkor egy részük –az emancipáció elõtt is és utána még in-kább – kitûnõ gazdasági pozíciók birtoko-sa. De vizsgálat tárgya az is, hogy a zsidó-

nak nevezett egyének hogyan határozzákmeg saját magukat és közösségüket.

Másik megközelítésben a zsidó iden-titás problémáját a „Ki a zsidó?” kérdésreadott válasszal közelíti meg Tibori Szabó.Ez négy kritériumot állít a középpontba:az eredetet, a vallást, a kulturális kapcso-lódást és a szabadon választott identitást,de hangsúlyozza, hogy a külsõ csoportokdefiníciója mennyire fontos. Erdélyben ismást jelentett zsidónak lenni 1918 elõttvagy 1944-ben.

A téma összefoglalásában a szerzõ azizraelita vallás szerepét emeli ki (nem le-het zsidó az, aki nem izraelita), és ennekellentéteként azt az elméletet, mely sze-rint önbesorolás vagy külsõ csoportok de-finíciói alapján más vallású vagy ateistaszemélyek is lehetnek zsidók. Utal arra afontos tényre, hogy a politikai antiszemi-tizmus és a holokauszt idején nem ön-meghatározás alapján dõlt el, ki zsidó –de nem is bejegyzett vallása alapján. Abonyolult fogalmak és folyamatok többol-dalú bemutatása helyenként nehezenbontakozik ki és éppoly nehezen követ-hetõ, de a szerzõ törekszik gondolatme-netének célirányos felépítésére. Követ-keztetése: a zsidó azonosságtudat másikfõ tényezõje az antiszemitizmus tapaszta-lása és az asszimilációs hajlam közti „örö-kös oszcillálás”. E tekintetben fõkéntBibó István véleményére támaszkodik, ta-gadva például, hogy a trauma kialakíthat-ja a sorsközösségtudatot, vagy megfogal-mazva az asszimilánsok nehézségeit,akik – bár rengeteg sérelem érte õket – újgyökereik miatt nem tudnak egyszerûenvisszahelyezkedni a régi, vallásos zsidóközösségekbe. Egyként nehéz az asszimi-láció folytatása és a visszatérés is vagyegy másik (új) csoportba való beolvadáskísérlete. Összegzésül Tibori Szabó aztállapítja meg, hogy ez a jelenség vált jel-lemzõvé Erdélyben is azon túlélõk eseté-ben, akik a korábbi magyar asszimilációta románnal szerették volna felcserélni.

A „katasztrófazsidó” identitástudatá-nak változatait, a közös sorstudat fogal-mát Tibori Szabó Jean Améry életével ésmunkásságával illusztrálja, egyebek mel-86

2010/3

lett emlékiratát idézve: „Zsidónak lenniattól kezdve számomra annyit jelentett,mint szabadságolt hullának lenni…” Ez amegközelítés annak eseti példája, hogyAméry identitását – aki egész életében kiakart bújni a „zsidó” és „áldozat” szerep-bõl, s aki 1978-ban öngyilkos lett – az el-szenvedett trauma sokkal inkább megha-tározta, mint zsidósága. Ha a zsidóságcsupán az adott kultúra birtoklását vagyvallási kötõdést jelentené, õ nem számí-tott volna annak, hisz nem zsidóként ne-velkedett. Améry mellett Derridára,Adornóra és Kertész Imrére hivatkozik a szerzõ a holokauszt nyelvi megközelíté-sének nehézségét tárgyalva, s Kertész Imrét idézi, aki állítása szerint a másik diktatúra „segítségével” találta meg aholokauszt leírását lehetõvé tevõ nyelviformát. Bár a szerzõ óvakodik a tételesmegfogalmazástól, azt sugallja, hogy ittmásról is szó van, mint nyelvi problémá-ról, többrõl, mint amit a modern, társada-lomtudományos történetírás a linguisticturn fogalmával szokott megjeleníteni.Munkájának elsõ felére is reflektálvaminden további nélkül mondható, hogyaz erdélyi zsidó önazonosság újrafogal-mazásának háború utáni keserves próbál-kozásai – nívótlanságuk ellenére is – azsidó identitás holokauszt utáni újradefi-niálásával kínlódnak. Nyersebben: ki azsidó a soá után? – nem csupán Erdély-ben, hanem egyáltalán. Erdély persze –leginkább az újabb impériumváltás és an-nak újabb ellentmondásai okán – ismétel-ten delikát „laboratóriummá” lett a témavizsgálatához. Csupán az a kérdés, hogy avizsgált idõkör megfelelõ volt-e arra, amia szerzõt – a könyv második része alapján– úgy tûnik, valójában foglalkoztatja.

A munka a zsidóságon belüli ellenté-teket sem kerüli meg. Sem a hithû, semaz államalapító (izraeli) patrióta nem azo-nosul az asszimilálódott, emancipált, hi-tehagyott zsidóval – a holokauszt tipikusáldozatával. A vészkorszak európai trau-ma volt, nem légüres térben történt – ígymaga a civilizáció is holokauszttúlélõ.Ám – mint Kertész Imrére hivatkozva írjaa szerzõ – Magyarországon nem tekintik

civilizációs traumának: lehetetlenség írniróla, és lehetetlen nem írni. Tragikus Ker-tész – Améryéhez hasonló – önmeghatá-rozása is: nem vallásos nevelést kapott,nem beszél héberül, nem ismeri a zsidóforrásokat, Európában él – ki õ? Hihetet-len válasza is hasonló: asszimiláns zsidó,aki identitását a minden európai értéketelpusztító Auschwitzból nyeri. Az eddigemlítettektõl sarkosan eltérõ véleményt isidéz Tibori Szabó: Elie Wieselét, akibenegy felakasztott gyermek haláltusáját vé-gignézve fogalmazódott meg a „Hol vanaz Isten?” kérdésre adott válasza: „Ott, ottlóg az akasztófán…” Mint írja, az gondo-lat, hogy Auschwitzban az Isten is meg-halt, az erdélyi narrációkban is megtalál-ható – kár, hogy erre nem hoz példát.

A holokauszt utáni korszak önazo-nossági lehetõségeit szerzõnk végül há-rom csoportba sorolja: a polgári demokrá-ciákba visszatérõk (közülük sokan letteköngyilkosok), az elkötelezett baloldaliakés az egyik diktatúrából a másikba kerül-tek, akik számára az alkalmazkodás voltaz egyetlen kiút. Az elméleti összefogla-lót Hannah Arendt azon gondolatávalzárja, mely szerint nem „néhány betegfantáziájú diktátor alkalomszerû õrjöngé-sérõl volt szó” – feladatukat, kötelességü-ket teljesítõ hétköznapi emberek voltak aholokauszt végrehajtói. Párhuzamot von-va az európai és az erdélyi túlélõk helyze-te között a szerzõ azt állapítja meg, hogytöbb ponton fedezhetõ fel hasonlóság, el-sõsorban a városi asszimilálódott zsidó-ság esetében – az erdélyi és a regáti zsidó-ság között viszont már semmi azonosság-tudat nem volt. Lehetséges alternatíva –Gáll Ernõt idézve – a többszörös szorítás-ból a „zsidó zsidó” azonosság vállalása, aPalesztinába való kivándorlás lesz.

Az erdélyi zsidóság identitásproblé-máinak gyökere ugyanaz, mint a másholélõké: azok, akikhez asszimilálódtak,akiknek a kultúráját, gazdaságát gyarapí-tották, akikkel 1920-ig sorsközösségetvállaltak, nemcsak hagyták megtörténni aholokausztot, de közre is mûködtek ben-ne. Korábbi – magyar zsidó – identitásu-kat ezért nem vállalhatják tovább, ezért

história

87

lesz sokak számára egy ideig alternatíva aromán asszimiláció. A felidézett sokféle-ség következménye, hogy az asszimilálterdélyi zsidók izraelita magyarokként ha-tározták meg magukat (bár voltak, akik anemzeti kisebbségi státus elismeréséért isküzdöttek). A zsidó identitásbeli különb-ségek még a táborokban is megmutatkoz-tak. A szerzõ ismét Kertész Imre tapaszta-latát rekapitulálja, aki egy helyütt arrólszól, hogy a lengyel zsidók nem értették,a magyarok miért nem beszélnek jiddi-sül, s emiatt nem is tekintették zsidónakõket. Az erdélyi deportáltak viszont aztnem értették, hogy a magyarországiak mi-ért igyekeztek még a táborban is jó ma-gyar hazafiak lenni.

A visszatérteknek sokszor az õketveszni hagyók gyûlöletével is szembesül-niük kellett – mert a lakosság nem voltfelkészülve arra, hogy a holokauszt té-nyeivel, következményeivel szembenéz-zen. A nemzet nem vállalta magára a la-kosság öt százalékának a kiirtását, ezért„nem volt ildomos” beszélni sem aholokausztról. Erdélyben 1991-ben törtmeg a hallgatás – ám ekkor már mind-össze háromezer fõt számlált a zsidóság,és közöttük alig voltak túlélõk. A szerzõmegállapítása szerint ugyanis Erdélyben1945 után négy lehetõség adódott a ma-gyar zsidó identitás feladásában: beleol-vadni a „demokratikus néptömegbe”, vál-lalni a román identitást, „zsidó zsidó-ként” Palesztinába vándorolni vagy pedignyugatra emigrálni.

Sajnálatos, hogy Tibori Szabó Zoltánsajtótörténeti kutatásai nem tudtak a kö-tet lapjain szervesülni a kultúrantropo-lógiai eszmefuttatásokkal. Helyenként za-varó mûfaji inkonzisztenciát okoz, hogy aszerzõ a zsidóság identitásproblémáinakelemzõ, történeti tárgyalásáról váratlanulátvált a kortárs zsidó értelmiségre fóku-száló zsurnalisztikai eszmefuttatásokra,kiszólásokra, illetve nem mindig különülel az erdélyi vonatkozású, 1945–1948 kö-

zötti idõszak önazonossági problémáinakbemutatása a téma térbeli és idõbeli kiter-jesztésétõl. Améry és Kertész Imre sorsát,identitás-meghatározását általánosítja –megjegyezve közben, hogy ezek egyikesem volt jellemzõ az észak-erdélyi zsidóértelmiségre. Úgy véli, õk többnyire –Jorge Semprunhoz hasonlóan – baloldali-akká váltak, és hittek az új eszmékben,majd csalódtak azok megvalósulásában.

Az adatgazdag munka végére érve istöbb hiányérzete, illetve reflexiója marada recenzensnek.* Lezárás helyett majd-hogynem inkább „abbahagyódik” a leírás,azzal együtt, hogy a szerzõ még tesz egyutólagosan mentegetõdzõ megjegyzést: amunka terjedelmét nagyobbrészt kitöltõ-en vizsgált sajtó csak részben tükrözte azsidóság identitási problémáit. Ez igaz,hiszen az a sajtó és akkor még nem is le-hetett alkalmas arra, hogy érdemben fel-dolgozva, árnyaltan közelítse meg a kér-dést. Pontosítva úgy tûnik, hogy mivel aszerzõ erre adta a fejét, hát eltökélten vé-gigcsinálta, mert csak közben vált nyil-vánvalóvá, hogy a háború utáni zsurna-lisztika nemhogy nem rezonál, támpontotis ritkán ad azon kérdéseket illetõen,amelyekre választ remélt. Ebbõl is ered akötet szerkezeti és gondolati feszültsége.Bár a terjedelmet tekintve a korabeli saj-tóval foglalkozó rész dominál, és megle-hetõs olvasói nekiveselkedést igényel,mégis hangsúlytalanabb marad, mint azsidó identitástudat alakulásának mar-káns, esszébe hajló összefoglalása. Azelõbbi részhez kapcsolódóan a szerzõnem rögzítette a forráskritika szempont-jait – ami nem azonos azzal, hogy helyen-ként (fél évszázad elteltével) „vitatkozik”egyik-másik általa idézett szemelvénnyel.

Attól még nem lett volna nehéz olvas-nivaló Tibori Szabó Zoltán munkája,hogy kiderül: a holokauszt recepciója azsidóságon belül sem volt egységes, éscsoportosítani, tipizálni is hasztalan pró-bálkozás, mert minden egyéni megélés

88

2010/3

*A fõszöveg terhelését kerülendõ, néhány konkrétum: tarthatatlanul leegyszerûsített az a megállapí-tás, hogy a gettóperekben elítélteket 1950 után szabadlábra helyezték, „mert az új rendszernek isszüksége volt rájuk”. (202.) 750 ezer deportáltról tesz említést az egyik idézet – ezt az adatot érdemeslett volna pontosítani (201.); a 21. oldalon az ukrajnai Kamenyec-Podolszkij tévesen mint lengyelor-szági település szerepel.

más volt, és ennek utólagos feldolgozásais egyénenként különbözött. S attól sem,hogy nehezményezi a kérdésrõl való „el-hallgatást” a háború utáni elsõ évtizedek-ben. Ehhez csupán annyit jegyzünk meg,hogy az elhallgatás korántsem rendszer-specifikus – konkrétan kommunista (ma-gyar vagy román) – tabu volt. Attól váltnehézzé a munka, hogy úgy tûnik: TiboriSzabó a maga számára választott témafeldolgozása közepette jött rá, hogy avizsgálati terepül választott háború utánisajtó nem ad választ arra, amire igazából

kíváncsi lenne, s emiatt kényszerült – akötet második részét kitöltõ – terepváltás-ra. S attól lett nehéz követni a szerzõt,hogy két tematikát és két mûfajt próbált„egyenirányítani”, egy kötetté vasalni – õtmagát parafrazálva: „oszcillált” a tárgykö-rök és az ezek feldolgozását megkívánókülönbözõ mûfajok között. De mint a be-vezetõben említettem, közben sok min-den elvégeztetett ahhoz, hogy a szerzõegy integrált munkával rukkoljon elõ azerdélyi zsidóság háború utáni identitásá-nak tárgykörében.

história

89

EROTIKA ÉS BIBLIOFÍLIAKellner István tiltott könyves tevékenysége az 1920-as években

A 19. századi modern francia bibliofi-lek legemblematikusabb alakja, OctaveUzanne Caprices d’un Bibliophile címû,1878-ban megjelent munkájában eroto-bibliománnak nevezi a szenvedélyeskönyvbarátnak azt a típusát, aki erotikusmunkák gyûjtésében éli ki bibliofil passz-ióját.1 Magyarországon az erotikus kiad-ványok2 gyûjtése a 20. század elsõ évtize-deiben a modern bibliofil könyves kultú-ra hazai fellendülésével jött divatba akönyvgyûjtõk körében. Külföldi mintáraitt is megindult a csekély példányban(30–300) elõállított, számozott, szignált,képzõmûvészek grafikáival díszített, arendes kiadásnál esetenként akár tízszerdrágább, reprezentatív kiállítású, merítettpapírra nyomott, mûvészien kötött mo-dern bibliofil-amatõr könyvek készítéseés gyûjtése. A bibliofilek újabb generáció-ja a számozott luxus- és elsõ kiadások,grafikai mappák és ex librisek mellett azerotikus mûveket is gyûjteni kezdte.3

Megjelentek ugyanakkor azok a mûkedve-lõ fogyasztók is, akik a maguk szórakozta-tására kezdték el vásárolni az átlagosnáljóval drágább tiltott kiadványokat. A 19.

század végéig túlnyomórészt idegen, fõlegfrancia és német nyelvû erotikus munkákvoltak jelen a hazai „földalatti” könyvke-reskedelemben, a 20. század elején terjed-tek el a magyar nyelvû és/vagy magyar ki-adású termékek.

Míg például Franciaországban az elsõvilágháborút követõen a hatóságok gya-korlatilag szemet hunytak az erotikus iro-dalom szûk körû terjesztése felett, addig ahúszas években a Horthy-rendszer illeté-kes szervei – ha nem is az angolszászszervezettséggel és szigorral – igyekeztekmeggátolni az ilyen jellegû munkák for-galmazását. 1929-ig a büntetõjog eszköze-ivel léptek fel a közerkölcsre veszélyes„szeméremsértõ” nyomtatványok ellen. ABtk. 248.§-ának idevonatkozó része a kö-vetkezõképpen rendelkezett: „Aki fajta-lanságot tartalmazó iratot, nyomtatványtvagy képes ábrázolatot nyilvános helyenkiállít, árul vagy terjeszt: a szemérem elle-ni vétséget követi el, és három hónapigterjedhetõ fogházzal és […] pénzbüntetés-sel büntetendõ.” A tiltott termék létreho-zásában részt vevõ személyekkel szem-ben (író, grafikus, kiadó, terjesztõ, nyom-

Jelen tanulmány a Hajnal István Kör A kommunikáció története címû konferenciáján (Miskolc, 2009.aug. 29.) elhangzott elõadás szerkesztett változata.

da stb.), ha a sokszorosítás, terjesztés ésnyilvános helyen történõ kiállítás az õtudtukkal történt, az elõbbinél akár két-szer olyan súlyos büntetés is kiszabhatóvolt. Az 1914. évi sajtótörvény értelmé-ben a kiadóknak sokszorosítás útján elõ-állított kiadványaikat a terjesztés meg-kezdése elõtt az ügyészségen mûködõ saj-tórendészetnek is be kellett mutatniuk,ellenkezõ esetben büntetésre számíthat-tak. Hasonlóképpen léptek fel az imp-resszum nélküli kötetek elõállítói és ter-jesztõi ellen. 1929-ben cikkelyezték be a38 állam által elfogadott, „a szemérem-sértõ közlemények és a velük való üzér-kedésnek elnyomása végett Genfben lét-rejött nemzetközi egyezményt”, amelymár a mozgóképre is kiterjedt. Ennek ér-telmében hat hónapig terjedõ fogházzalvolt büntetendõ az, aki „szeméremsértõiratot, rajzot, metszetet, festményt, képet,falragaszt, jelképet, fényképet, mozgó-fényképfilmet vagy más ilyen tárgyat” ke-reskedés, szétosztás, közszemlére tételcéljából készít, forgalmaz (akár a nyilvá-nosság kizárásával) vagy hirdet, illetveüzletszerûleg kikölcsönöz.4

Bár a húszas évek során több tucatvizsgálat indult sajtó (azaz nyomtatvány)útján elkövetett szemérem elleni vétséggyanújával, a vádemelés, illetve a szigorúbüntetés kiszabása vagy letöltése gyakranelmaradt. Ez derül ki a következõkbenbemutatásra kerülõ Kellner István(1892–?) könyvkereskedõ és könyvkiadóBudapest Fõváros Levéltárában (BFL) ta-lálható büntetõperes irataiból is, amelyeksegítségével betekintést nyerhetünk a 20.század elejei erotikus munkák forgalma-zásának és a cenzúra korabeli mûködésé-nek a kulisszatitkaiba.

Erotobibliomán a vádlottak padján

A kereskedelmi tanulmányokat folyta-tó, de festõi és grafikusi ambíciókkal ren-delkezõ Kellner István vérbeli erotobib-liomán volt. Ifjú kora óta megszállottangyûjtötte az erotikus vonatkozású és mû-vészi értékkel bíró könyveket, ex librise-ket, grafikai lapokat és mappákat. Errõlárulkodnak a gyûjteménye részére készí-

tett könyvjegyek is: Eroticis Stefan Kellner;Collections Galantes Etienne Kellner (GaraArnold, 1915).5 Könyv- és mûkereskedõitevékenysége megindításának a hátteré-ben is gyûjtõszenvedélye állt. Minden bi-zonnyal saját, könyvmûvészetileg jelentõs18–20. századi, túlnyomórészt német ésfrancia illusztrált könyvállománya, vala-mint gazdag mûgyûjteménye képeztealapját 1919-ben megnyitott Koronaher-ceg (ma Petõfi Sándor) utca 10. szám alat-ti antikváriumának.6 Eladásra kínált válto-zatos erotica curiosa anyagában üzleténekkönyvkatalógusai szerint a különbözõ ko-rok pajzán mûveitõl a „legveszedelme-sebbnek” tartott és századokon át üldözöttillusztrált pornográf munkákig szinteminden fellelhetõ volt.7 Utóbbiak közétartozott például a Boyer d’Argens-nak tu-lajdonított Thérèse Philosophe (1748) cí-mû prózai mû nagyon ritka, szép, nagyalakú kihajtható metszetekkel illusztráltkiadása is. De meg lehetett nála vásárolnia párizsi Nemzeti Könyvtár „Pokol” elne-vezésre hallgató részlegének a tiltott, ero-tikus és pornográf könyvekbõl álló jegyzé-két (L’Enfer de la Bibliothèque nationale,1913) éppúgy, mint Klimt vagy Schieleaktrajzait.8 Az imponáló gazdagságú áru-készletbõl arra következtethetünk, hogyKellner István budapesti könyvkereske-désében a magyar vonatkozású tiltottnyomtatványok is megtalálhatók voltak.Ezek közé tartozott a leszbikus kalandoksorát elbeszélõ és nyolc pornográf illuszt-rációt tartalmazó Júlia és a nõk9 címû re-gény is, amelynek a terjesztése ügyébenindított eljárás során a könyvkereskedõ isa nyomozóhatóság látókörébe került.

1920 decemberében a Budapesti Ál-lamrendõrség detektívjének – gyûjtõnekálcázva magát – sikerült lefoglalnia akönyvbõl egy-egy példányt a Múzeumkörúti Központi Antikváriumban ésPolitzerék Egyetem téri könyvkereske-désében.10 A nyomozónak nem volt egy-szerû dolga, mert a kötet nem tartalmaztasem a szerzõ, sem a fordító, sem a kiadó,sem a nyomda, sem pedig a grafikus ne-vét. A szigorú hatósági fellépés miattugyanis a legtöbb erotikus kiadványon90

2010/3

vagy egyáltalán nem tüntették fel az imp-resszumot, vagy fiktív (leggyakrabban bé-csi és párizsi) kiadó- és nyomdahelyet,valamint álnevet jelöltek meg. A kiadók akolofonban általában leszögezték, hogykorlátozott számú köteteiket egy szûk,többnyire gyûjtõi vagy tudományos körrészére készítik, és az elõzetes feliratko-zás vagy elõfizetés útján terjesztett mun-kákat nem hozzák kereskedelmi forga-lomba. A Júlia és a nõk kolofonja példáula következõ szöveget tartalmazta: „Ez amû, mint kézirat, kizárólag gyûjtõk részé-re készült 200 példányban, melyek elké-szülte után a szedés és a kövek megsem-misíttettek.”11 Mivel az említett könyv ké-szítõinek a kiléte homályban maradt, adetektívnek csupán annyit sikerült kiderí-tenie, hogy a franciából fordított kiadványtöbb fõvárosi könyvkereskedõnél, köztüka nagyobb készlettel rendelkezõKellnernél is gazdát cserélt. Mint arrólmaga is személyesen meggyõzõdött, a „bi-zalmas vagy bizalmat keltõ” vevõk, gyûj-tõk pult alatt, a legnagyobb titoktartásmellett és persze „horribilis áron” mindenakadály nélkül beszerezhették. Õ példáulinkognitóban 2000 koronát fizetett érte.12

A nyomozás során az Egyetem tériüzletbõl Kellner néhány utcányira talál-ható antikváriumához vezettek a szálak.Kellner annyit ismert el, hogy a kötetbõlvolt három példánya, ezeket azonbangyûjtõknek tartotta fenn. Kettõt elajándé-kozott, egyet pedig segédje útján az elõb-bi antikvárium alkalmazottja hosszas un-szolására adott el a konkurens üzletnek,azzal a szigorú kikötéssel, hogy azt „kizá-rólag” „egy feltétlenül megbízható, magasállású úr” részére veszik át, és a nagykö-zönség nem fog hozzájutni.13

Az egymásnak ellentmondó kihallga-tási jegyzõkönyvekbõl nehéz volt a kötetterjesztésének a valós körülményeit re-konstruálni és az érintett személyek bû-nösségét bizonyítani. Mivel homálybanmaradt a könyv készítõinek a kiléte, így aterjesztésben részt vevõ antikváriusok fe-lelõsségre vonását sem erõltette a nyomo-zó. Annál is inkább, mert úgy gondolta,hogy a kereskedõk között bizonyíthatóan

csak egy-két példányban felbukkanó éstöbbnyire gyûjtõk részére kiszolgáltatottkönyv nem lett nyilvánosan terjesztve, ésbibliofil jellege, kis példányszáma, illetveborsos ára miatt amúgy sem jutott el aszélesebb olvasóközönséghez. Erre valóhivatkozással az ügyészség 1921. május18-án lezárta az ismeretlen tettes ellenfolytatott nyomozást, és egyidejûleg meg-tiltotta a könyv bárminemû terjesztését ésárusítását.14

Bár arra vonatkozóan nincsenek ada-tok, kik vásárolták meg a helyenkéntobszcén szövegrészeket és képeket tartal-mazó kis formátumú regényt, valószínû-síthetõ, hogy az nem kizárólag a „megbíz-ható, magas állású” személyek, gyûjtõkköreibe jutott el. Ezt a feltevést erõsítimeg az, hogy pár év elteltével, 1925. de-cember 9-én egy könyvügynök a Terézkörúti Neiger nevû étteremben – vesztére– éppen egy vacsorázó államrendõrségidetektívet próbált rávenni a könyv megvé-telére. Az óvatlan házalót a kiadvány ter-jesztése miatt végül egy hétig terjedõ fog-ház- és pénzbüntetésre ítélte a bíróság.15

Jóllehet a Júlia és a nõk címû könyvárusításakor Kellnernek sikerült kivéde-nie a hatóság zaklatását, kiadóként nemvolt ennyire elõvigyázatos. Míg az egyikelsõ albuma, az osztrák Arthur Paunzen15 litografált mûvészi aktrajza16 nem oko-zott megütközést, addig a következõ gra-fikai sorozata miatt meggyûlt a baja acenzúrával. Azt követõen indítottak elle-ne nyomozást a hatóságok, hogy 1920nyarán egy vámvizsgálat során egy hajós-kapitánytól elkoboztak 12 példányt a kiadásában napvilágot látott és SanthoImre 10 litográfiáját magában foglalóaktmappából.17 Az ügyészség ugyanis úgytalálta, hogy az album szeméremsértõ. Abûnjelként lefoglalt kiadvány nyománmegindult, több évig elhúzódó perben akiadót, a grafikust és a modellt is sajtó út-ján elkövetett szemérem elleni vétség el-követésével vádolták meg.18

A helyenként eltérõ tanúvallomások-ból19 rekonstruálható történet szerint agrafikusként tevékenykedõ Santho Imre20

azt követõen kereste fel 1920 tavaszánhistória

91

Kellnert, hogy tanulmány céljából elké-szítette a korszak egyik, Becker Béby né-ven ismert, szabados életvitelû színész-nõjének aktrajzait,21 akinek annyira meg-tetszettek a képek, hogy hozzájárult azoksokszorosításához. Az volt az elgondolá-suk, hogy a mappák egy részét elajándé-kozzák a nõ barátainak, másik részét azismerõsei körében értékesítik. Az eroto-bibliomán vállalkozó feltehetõen üzleti-leg is fantáziát látott a rajzok sokszorosí-tásában, hiszen állítása szerint csaknem25 000 koronát adott a képzõmûvészneka kõnyomatos elõállítás költségeire, amiakkoriban nagy summának számított.1920 nyarán készült el a 10, részben szí-nes, részben színezetlen erotikus litográ-fiát tartalmazó, kemény fedelû album(500 × 380 mm), amely a német nyelvûimpresszum és kolofon tanúsága szerintKellner magánkiadványaként Budapestenlátott napvilágot 100 számozott és a grafi-kus által aláírt példányban.22 Az ajánlás-ban Kellner még azt is kihangsúlyozta,hogy az albumot Becker Béby barátai és„pártfogói” részére jelentette meg. Ezzelkívánta elejét venni a cenzúra gyanakvá-sának és egyértelmûvé tenni, hogy a kiad-ványt nem hozza kereskedelmi forgalom-ba. A német nyelvû szövegezésnek felte-hetõen az volt az oka, hogy a szóban for-gó grafikákat antikváriumának idegennyelvû könyvkészletéhez és néhány né-met nyelvû kiadványához hasonlóan –könyvjegyzékeiben az árakat is márkábanadta meg – külföldön a nagyobb vásárló-erõvel bíró amatõrök körében kívánta ér-tékesíteni, akikkel gyûjtõi és könyvkeres-kedõi tevékenysége miatt minden bi-zonnyal bizalmas kapcsolatot épített ki.Ezt támasztja alá a Bécsbe tartó szállít-mánynak a vámvizsgálat során történt el-kobzása is. Az albumból Becker Bébymegvett 40-et, amit a kiadó a mûvésznõáltal összeállított névjegyzék alapjánszétküldött a megrendelõknek. A kézzelszínezett példányok árát Kellner 5000 ko-ronában állapította meg.

A budapesti királyi büntetõ járásbíró-ságon megindított ügy 1923 decemberé-ben került át a törvényszékhez.23 A ható-

ságok a védelem heves tiltakozása ellené-re mindvégig ragaszkodtak a közönség ki-zárásával folyó zárt tárgyaláshoz arra hi-vatkozva, hogy a per során felmutatják ésrészletesen körülírják a 10 „fajtalanságot”ábrázoló képet, ami szerintük „a közer-kölcsiséget súlyosan veszélyeztette vol-na”. A grafikák közül különösen azokat abeállításokat találták durva módon botrá-nyosnak, ahol a mûvész megmutatja anõi szeméremtestet, illetve, ahol „a nemiérzékiséget s részben a nemi perverzitástfeltûnõen elõtérbe helyezi”. Az ügyészségaz általános erkölcsi és szeméremérzetsúlyos megsértése szempontjából az 5, 8,9, 10. számú képet emelte ki. A törvény-szék szakértõket kért fel annak megálla-pítására, hogy a képek valóban mûvésziaktoknak minõsülnek-e. A védelemugyanis azt hangoztatta, hogy a mûvésziszabadság korlátozását jelentené, ha azo-kat nem esztétikai, hanem erkölcsi szem-pontból ítélnék meg. A törvényszék általfelkért Lyka Károly azt a véleményt fogal-mazta meg, hogy „az egész gyûjteménysemmiféle szempontból nem képviselmûvészi értéket, az 5. számú álló nõi alakmeztelen szeméremtesttel, a 9. számú egykerevetre dõlt meztelen nõi alak lábaitszétvetve szeméremtestébe nyúl, a 10.számú egy elõtestén meztelen nõi alak lá-bait szétvetve szeméremnyílását muto-gatja, ezeket a képeket [a] szakértõ brutá-lisaknak, durva szemérmetlenségeknekvéleményezte, melyeket semmi mûvésziok nem motivál”. Különösen azt találtafelháborítónak, hogy „olyan pontok van-nak kidomborítva és színezéssel még job-ban kiemelve, amelyek mûvészi szem-pontból a legutolsó helyet érdemelné[k].”A képzõmûvészeti fõiskola rektora – el-várt szerepének eleget téve – egyértelmû-en a hatóságok szigorú álláspontját kép-viselte. Ezzel szemben a védelem általmegjelölt ellenõrzõ szakértõ úgy találta,hogy „enyhébben” kell a képeket elbírál-ni. A 8. számú képet például, amelyen„egy kilógó nyelvû meztelen nõ elõre ha-jolva farára mutat” csak egy „rossz tréfá-nak” nevezte. Mivel azonban lényegilegnem cáfolta meg a Lyka által elõadottakat,92

2010/3

a törvényszék megerõsítette azt a korábbiálláspontját, hogy a mappának nincssemmi mûvészi értéke, és a „nemi életetilletõ erkölcstelenkedést, tehát fajtalansá-got tartalmaz”. Meg kell jegyezni, hogy azinkriminált aktrajzok többsége mind ahatóság szigorú megítéléséhez, mind pe-dig a korábban ismertetett Júlia és a nõkcímû kötetnek a nemi aktust nyíltan áb-rázoló illusztrációihoz képest meglehetõ-sen (a mai megítélés szerint kimondot-tan) „visszafogott” volt. Nyilván az óvat-lan kiadó és grafikus is így gondolta, ami-kor nevükkel vállalták a kiadvány forga-lomba hozatalát.

Kellner és Santho a továbbiakban az-zal védekezett, hogy a kiadványhoz nemfért hozzá a nagyközönség. Azt bizony-gatták, hogy az albumot nem terjesztettéknyilvánosan, azt csupán Becker Béby is-merõseihez juttatták el. A vád képviselõiezt az érvelést arra hivatkozva utasítottákel, hogy „negyven egyén már igen nagytársadalmi kört érint, illetve kétségenfelül igen különbözõ társadalmi rétegbõlkerestetett össze. De ezenfelül az sincsenkizárva, hogy ezek az albumot továbbnem adták, vagy ismerõseiknek nem mu-togatták volna, s ezáltal is [a] fajtalansá-got tartalmazó képek bár már közvetveterjesztve lett[ek].” A bíróság súlyosbítókörülményként ítélte meg a grafikus éskiadó cselekedetének haszonszerzésreirányuló szándékát. Kellner erre a vádraazzal védekezett, hogy õt nem a nyerész-kedés motiválta a mappa kiadásával, az-zal csupán a tõle segítséget kérõ nehézanyagi helyzetben lévõ grafikust akartatámogatni, majd hozzátette: a rajzok ero-tikus jellegérõl csak utóbb, a mappa elké-szültekor szerzett tudomást.

Bár az 1923. december 13-án hozottelsõ fokú ítélet szerint a grafikustháromhónapi, Kellnert pedig hatheti fog-házra és nagyobb összegû pénzbüntetésreítélte a büntetõtörvényszék, az ítéletet ké-sõbb alaki semmisségi okra hivatkozvamegsemmisítették.24 Az ügyészség új,1925. február 28-án kelt vádiratábanSantho és Becker Baby mellett Kellnermár nem szerepelt a vádlottak között. Az

1914. évi sajtótörvény alapján a sajtójogifelelõsség fokozatos rendszerébõl adódó-an csak a szerzõket, jelen esetben a grafi-kust és a modellt vonták felelõsségre asajtó útján elkövetett szemérem ellenivétséggel, a kiadó sajtójogi felelõsségemegszûnt.25 Bár Kellner elkerülte a bünte-tést, a pereskedés kihatott sorsa továbbialakulására. Az erotobibliománt – nyilvángyûjtõi, kereskedõi és kiadói tevékenysé-gével is összefüggésbe hozható – életvite-le és adósságai miatt szülei gondnokságalá helyezték.26 Mindemellett az elleneindított eljárásnak abban is szerepe lehe-tett, hogy csõdbe ment könyv- és mûke-reskedõi tevékenységét 1925-tõl a kecseg-tetõbb üzleti lehetõségekkel rendelkezõszomszédos Bécsbe helyezte át.27

A továbbra is vádlottként szereplõSanthónak és Becker Bébynek, bár más-más módon, végül sikerült elkerülni a fe-lelõsségre vonást. A legszigorúbb bünte-tés elé nézõ grafikus nem várta meg azítéletet. 1923–1924 körül elhagyta az or-szágot, ami miatt körözést adtak ki elle-ne, majd 1927. december 3-án elévülésmiatt megszüntették az ellene indítotteljárást.28

1926. augusztus 31-én az idõközbengróf Nyári Gusztáv feleségévé elõlépettBecker Béby Santhóval ellentétben jogerõ-sen is felmentést nyert, mert a törvényszékelfogadta azon védekezését, hogy nem já-rult hozzá a képek sokszorosításához ésnyilvánosságra hozatalához.29 A modellállítása szerint Santho azzal kereste megõt, hogy nyomorgó családja részére segít-séget kérjen. Miután a grafikus pénztnem fogadott el, megkérte, hadd készít-sen róla néhány aktrajzot, amibe õ némivonakodás után bele is egyezett, azzal amegfontolással, hogy majd megveszi tõlea képeket. A színésznõ csupán háromképhez állt modellt, a többi rajzot a mû-vész fejbõl készítette. Amikor meglátta akész sorozatot, teljesen felháborodott, ésazonnal meg akarta venni az albumokat,de csak 50 (sic!) példányt tudott kifizet-ni. Santho hosszas unszolására beleegye-zett abba, hogy a grafikus a többi mappátbarátai körében értékesíti, azzal a meg-

história

93

fontolással, hogy késõbb azokat is vissza-vásárolja.

Összegzésképpen elmondhatjuk, hogyKellner István sokoldalú könyves tevé-kenysége, azt erõsíti meg, hogy Magyar-országon is megjelent a könyves vállalko-zóknak egy csoportja, amely nem kis koc-kázatot vállalva megragadta az erotikuskiadványok forgalmazásában rejlõ üzletilehetõségeket. Bár az ismertetett iratokalapján arra nem kaptunk pontos választ,hogy a két inkriminált kiadványt hányanés kik vették meg, az egyes példányok atársadalom mely rétegeihez jutottak el,

arról megbizonyosodhattunk, hogy a ma-gas árak és a cenzúra ellenére volt egyszûkebb, a gyûjtõket is magában foglalófizetõképes vásárlóközönség, amelyélénk érdeklõdést mutatott az illegálisanterjesztett erotikus munkák iránt. Kellneresettörténete ugyanakkor arra is felhívja a figyelmet, hogy a két háború közötti hazai könyv- és mûkereskedelem, de kü-lönösen a korabeli cenzúra történeténekalaposabb megismeréséhez milyen érté-kes adatokat szolgáltatnak a nyomtatványútján elkövetett szeméremsértõ ügyek ésperek iratai.

Farkas Judit Antónia

94

2010/3

JEGYZETEK1. Vö. Szilágyi Géza: Fejezetek az erotikus irodalom bibliofíliájából és bibliográfiájából. Magyar Bib-liofil Szemle 1925. 4. 206.2. A gyûjtõfogalmat a továbbiakban a különbözõ korok eltérõ mûfaji besorolású munkáira alkalmazom,amelyek között megtalálhatók mind az évelõdõ pajzán és gáláns, mind a nyíltan pornográf mûvek.3. Többek között Hoselitz Gyula, Reuter Camillo, Hültl Hümér és Siklóssy László erotikus könyvgyûj-teménye volt ismert bibliofil körökben. Vö. Farkas Judit: Szép könyvek kultusza. Bibliofil könyvkul-túra (1914–1949). Doktori disszertáció. Miskolci Egyetem, 2010. Kézirat.4. 1878:V. tc. XIV. fej. A szemérem elleni bûntettek és vétségek, 248. §; 1914:XIV. tc. A sajtóról; 1929:VII. tc. http://www.1000ev.hu5. BFL VII. 18.d. (Budapesti Királyi Ügyészség, büntetõperek iratai, 1907–1950) 05/174 – 1925. B.XLVI. 8115/29–1921; Almanach a Nemzeti Szalon Nyugdíj Intézete javára (Képzõmûvészeti Lexikon).(Szerk. Déry Béla, Bányász László, Margitay Ernõ) Nemzeti Szalon, Bp., 1912. 180. Ezúton mondokköszönetet Tony Feketének (Tony Fekete Magángyûjtemény), Claudia Karolyinak (Die Österreichis-che Nationalbibliothek, Exlibris Sammlung) és Werner J. Schweiger osztrák mûvészettörténésznek(Lexikon des Modernen Kunsthandels im Deutschsprachigen Raum, 1905–1937, kézirat, várhatómegjelenés 2011), hogy Kellnerrel kapcsolatos adataikat megosztották velem.6. BFL. VII. 2.e. Cg. (Cégbírósági iratok) 9001. Kellner István amateur könyvkereskedése; Kellner Ist-ván könyvesboltjának kiállítása az Ernst-Múzeumban. K.n. Bp., 1919. 3–4.7. I. m; Stefan Kellner Buchhandlung Budapest. Luxusdrucke. Livres illustrés des 18-20e siccle.Graphik. Katalog 1. Stefan Kellner, Bp., é. n. [1920?]; Moderne Deutsche Vorzugsdrucke.Französische und Englische Werke des XVIII-XX. Jahrhundert. Original Graphik. Katalog 2. StefanKellner, Bp., é. n. [1921?].8. Moderne Deutsche … i.m. 103 (840. tétel), 89–92, 93; Kellner István könyvesboltjának… i. m. 25(97. tétel).9. Júlia és a nõk. K. n., h. n., é.n. Vö. Császtvay Tünde: Éjjeli lepkevadászat. Bordélyvilág a történetiMagyarországon. Osiris, Bp., 2009. 334, 340, 343.10. BFL. VII. 18.d 05/488 – 1926. Kovács Sándor detektív jelentése 1920. dec. 14, 24; Kellner Istvánés Glock Rezsõ tanúvallomási jegyzõkönyve, 1920. dec. 22., 23. 11. Júlia és a nõk. i.m.12. BFL. VII. 18.d 05/488 – 1926. Kovács Sándor detektív jelentése, 1920. dec. 14., 24. Egy egysze-rûbb papírkötésû könyv 1920-ban 180–200 koronába, míg egy exkluzív amatõr-bibliofil kötet1000–2000 koronába került. Vö. Farkas Judit: i. m.13. BFL. VII. 18.d 05/488 – 1926. Kellner István tanúvallomási jegyzõkönyve, 1920. dec. 22. 14. BFL. VII. 18.d 05/488 – 1926. 55382.15. VII. 18.d 05/488 – 1926/ B.XI. 5913/6/1926; B.I.6296/1927/14. 16. Arthur Paunzen: 15 Aktzeichnung. Original litographien. Erster Kellnerdruck. Verlag StefanKellner, Bp., 1919.17. Becker Bäby. Zehn Original Litographien von Imre v. Santho. Erster Kellner Privatdruck. StefanKellner Verlag, Bp., 1920.18. BFL. VII. 18.d 05/174 – 1925. B. XLVI. 8115/29–1921.19. Uo.20. Santho Imre (1893–?) festõmûvész Magyarországon elsõsorban rajzolómûvészként, karikaturista-ként, plakáttervezõként és reklámgrafikusként volt tevékeny. Többek között a Röpke Lapokban és aSzínház és Divatban jelentek meg grafikái. Külföldön divatrajzaival, de különösen divatfotóival szer-zett hírnevet, utóbbiak több színvonalas divatlapban láttak napvilágot (Vogue, Die Dame,Silberspiegel). Pillanatfelvétel Santho Imrérõl, aki „bejárta hétszer a világot” és most hazajött hor-

gászni. (Interjú). Film, Színház, Irodalom 1943. aug. 20–26., 34. sz. n. Erotikus illusztrációit I. deChanteau álnéven készítette. Vö. Magyar Erotika. Hungarian Erotica. PolgArt, Bp., 2002. 90–102.21. Vö. Császtvay Tünde: i. m. 90–91, 318–319. Becker Béby (1896–?) a peres iratokban hol Erzsébet,hol pedig Ervina keresztnévvel szerepel.22. Becker Bäby: i. m.23. BFL VII. 18.d 05/174 – 1925. B. XLVI. 8115/29–1921. A következõ idézetek is innen származnak.24. BFL VII. 18.d 05/174 – 1925. 161. B. 3006/1924/38. 1924. jún. 10.25. BFL VII. 18.d 05/174 – 1925. 22442/1925. Vö. 1914:XIV. tc. 33. §.26. BFL. VII. 2.e. Cg. 8725/4. Kellner Albert cége. A pontos dátum egyelõre (1927 elõtt) nem ismert.27. BFL. VII. 2. e. Cg. 9001; Schweiger 2011.28. Pillanatfelvétel… Film, Színház, Irodalom 1943. aug. 20–26., 34. sz. n; BFL VII. 18.d 05/174 –1925. B. XI. 8115/1921/56. 29. BFL VII. 18.d 05/174 – 1925. 16 B. 1987/1926/49.

história

95

Aggasztó kérdés, melyet gyors kéz-mozdulattal szeretnék lesöpörni az asz-talról, s annak, aki feltette, az arcába vág-ni: a méhemnek, a magas sarkú cipõm-nek, a rúzsomnak vagy a személyi szá-mom elsõ számjegyének semmi köze azirodalomhoz, kérem szépen. Már olyanhosszú idõ óta zárják nemükbe a nõket,olyan hosszú ideje fokozzák le õket ne-mük egyetlen összetevõjére (holott a nemcsak egy összetevõ a többi között), hogyideje volna abbahagyni, nem gondolják?Annál is inkább, mert tudom, mi követ-kezik: nõi írás, hisztérikus, menstruációs,romantikus, pszichikai, felületes, fecse-gõ, házi, anyáskodó, folyékony, puha,frusztrált, feminista, szõrös írás; és méginkább: sajátos, személyes, szubjektív,nõkrõl, nõknek, nõk által írott irodalom.És innen már nem is aggályoskodva, ha-nem haragosan szeretném folytatni: miértez az összetevõ inkább és nem egy másik,milyen okból, mivégre, milyen alapon,komolyan azt gondolják, hogy a nõk har-monikus szellemi közösséget alkotnak, sezért aztán mind egyformán és azonos ér-telemben írnak, elfeledkeztek-e arról,hogy vannak ellenséges viszonyban állónõk, akiket minden szembeállít egymás-sal, és vannak vegyes csoportok, melye-ket minden összeköt; és miért ne lennenagyfülûek, kockás ernyõt használókvagy csigatenyésztõk írása, ha már itt tar-tanak, egyébként is miért kellene bármi-lyen kritérium, miért kellene az irodalmimezõt közösségekre bontani, x és y iro-dalmak, x és y hangok, ahogy a jog terü-letét egyesek és mások jogaira aprózzukfel, hogy sajátos kiváltságokkal ruházzukfel õket; az irodalom, barátaim, bizonyo-san iskolákból és családokból áll, azon-

ban a hozzánk hasonlókat és a vérrokono-kat a szövegeknek megfelelõen választjukki és nem valamiféle statisztikai egybe-esés szerint, ennyire korlátoltak lenné-nek, nómenklatúráktól és mennyiségivizsgálatoktól meghatározottak, hogy el-felejtik, egy változó még nem teremt azo-nos értékekkel rendelkezõ csoportot, ha-nem mesterségesen egymás mellé rendeltegyének halmazát, s végtére is a rendõr-ség emberei maguk, hogy így érdeklõd-nek az egyének neme felõl, s így akarjákbesorolni és nyilvántartani õket? És hala-déktalanul folytatni is szeretném, többévagy kevésbé megalapozott, többé vagykevésbé odaillõ, de egyre számosabb érv-vel bombázva hallgatóimat, mert védeke-zõ támadásom taktikája a minden irány-ba való igen gyakori lövöldözés az ellen-fél elbizonytalanítása érdekében, látják,nõ voltom ellenére mennyi adottságomvan a harc mûvészetének terén, ellen-támadok, visszavágok, nem hagyom elta-posni magam, és mégis, mégis van egy kisprobléma: az, aki a kérdést felteszi, énmagam vagyok.

Igen, én vagyok az, aki kérdi, aki fel-teszi, létezik-e nõi írás, nõi térfélrõl be-szélek-e, megérthetik-e a férfiak azt, ami-rõl beszélek, miért hallok ki bizonyosnõk írásából valami annyira sajátos vissz-hangot, és ha elvethetem, kivédhetem akérdést, elvethetem és kivédhetem taga-dását is, de szegény kislány, vajon nemamiatt kavarod össze az univerzalizmuseszméjét és a nemek közötti különbségvalóságosságát, nem amiatt nem akarodlátni azokat a konvergenciavonalakat,melyek varázslatos módon megszûnneklétezni, mert nem tudod, hogy tiltakozá-sodat a pszichoanalízisben ellenállásnak96

DRANG NACH WESTEN

NINA YARGEKOV

LÉTEZIK-E NÕI ÍRÁS?

hívják, s végül is, kérlek szépen, a narrá-toraid miért mindig nõnemûek? És lát-szik érkezni a belviszály, a polgárháború,íme egy nõ, ellentmondásos, paradox ésállhatatlan, változékony nõ, labilis és tá-masz nélküli nõ, a világ uralására képte-len nõ, önmagával vitázó nõ, apolitikus,saját belsõ életének foglya, s teljesen kép-telen kilépni a nyilvános szférába.

Ilyen körülmények között, az erõvi-szonyok ismeretében, a status quo isme-retében, a megállapított általánosságokismeretében, melyeket felszolgálnékönöknek, ha összegezni szeretnének(igen, kétségkívül vannak inkább nõies-nek nevezhetõ témák és megközelítésmó-dok, de nem lehet általánosítani), min-den, amit a kérdésben le tudok szögezni,csak annyi, hogy bizonyos mértékben aprobléma mindig is foglalkoztatott, és ezaz érdeklõdés, ésszerû feltételeznünk, az-zal áll összefüggésben, hogy – tagadhatat-lanul – nõ vagyok. Pontosabban, és éppenezzel fogom végezni, anélkül hogy e szö-veg címadó kérdésére válaszolnék, hi-szen a kompetenciák területére mozdí-tom ki, s egyszersmind az az érzésem, se-hol sincs leírva, hogy nekem az lenne adolgom, hogy kérdésekre válaszoljak, ésmindent egybevetve azt hiszem, hogy eza képesség- és kompetenciakérdés ki-mondottan része a vitának, pontosabban,mondtam tehát, mialatt elgondoltam,hogy komolyan elkezdek írni, ahogyanezt rendje és módja szerint kell – effélevállalkozásba nem fejetlenül ugrunk bele,anélkül hogy az érintett hatóságok bele-egyezését megszereztük volna – egy kép-zeletbeli bírálóbizottság elõtt, mely az el-mémben székelt, megvédtem az írói cím-re való jelölésemet, és íme, erényeim ésfogyatékosságaim hosszú és elcsigázó ön-vizsgálata által, hogy meggyõzzem hall-gatóságomat, megvan az irodalomba ke-rüléshez szükséges kapacitásom, hogyanérveltem – e kétségkívül nõi bekezdésben– a nememet illetõ feltételezett vád elhá-rítása érdekében:

„Nõ vagyok. Önmagában komoly fo-gyatékosság, elismerem. Nem mintha ke-vésbé lennék értelmes, mint hímnemû

embertársaim, hanem mert szükségszerû-en másfajta nevelésben részesültem,mely kevésbé kedvez azon szellemi beál-lítódások kialakulásának, melyek az iro-dalom gyakorlásához szükségeltetnek.Ennek értelmében hogyan tudnám ezt afogyatékosságot kompenzálni? Minde-nekelõtt tudniuk kell, hogy egyedüligyermekként nõttem fel olyan anya mel-lett, aki nem gyõzte ismételni, minden te-kintetben kétségkívül olyan vagy, mint amegboldogult apád, aki egy zseni volt, fi-gyeljék a szillogizmust. Úgy gondolom te-hát, hogy én mégiscsak részesültem vala-mi kompenzáló elemben, hiszen gyerek-koromban megteremtõdtek a feltételei an-nak, hogy megvessem egy határtalan egoalapjait. Sõt, a sajátosan kedvezõ családikörülmények egybeesése, melyekre ittnem térnék ki, ha lehetséges, megõrzöttegy nagyobb fiútestvér ártalmas és kom-plexáló jelenlététõl, aki, ha jelen lett vol-na, automatikusan monopolizálta volnaaz anyai dicsõítések és biztatások teljesállományát, s így az is lehetõvé vált, hogykizárólag nõi környezetben nõjek fel,hogy úgy mondjam ártatlanul a nemekközötti különbség kérdésében, érzéketle-nül e különbségekre, és ezáltal azonosul-hattam zseniális apámmal, anélkül hogya valósággal való közvetlen szembesülésillúzióromboló hatását kockáztattam vol-na. Másrészt anyám ellenérzése az aján-dék fogalmával szemben, következéskép-pen a karácsonyra ajándékozott Barbiebabával szemben is, megkímélt e játéktí-pusnak a kislányok énreprezentá-cióiratett romboló hatásától, akik aztán csak ar-ra vágynak, hogy szõke hajuk legyen ésnagy mellük, hogy elcsábítsák Kent, ahe-lyett hogy írói karrierükre figyelnének.Íme a bizonyíték, kilencévesen orromonegy kék mûanyag szemüveggelvideójátékokat programoztam basicbenegy, valami debaréban összeszedettvideólejátszóval felszerelt Commodore64-esen, és biztosítom önöket, hogy meg-rajzolni egy kastélyt bezárt királykis-asszonnyal (természetesen én a hercegszerepét játszottam) vonalról vonalra ha-ladva, sok idõbe telik, komolyan érdekelt

világablak

97

tehát a dolog. Látják tehát, hogy bizonyosértelemben fiú voltam. Serdülõkorombana dolgok bonyolultabbak lettek, lánnyáváltam; mégis, minthogy én voltam azegyedüli, aki észrevettem, nem sokat vál-toztatott a dolgon. Megmaradtam intro-vertált kisfiúi reflexeimnél, gondosan el-kerültem a többi gyerek társaságát, és ki-zárólag az iskolai munkának és a számí-tógépes szerepjátékoknak szenteltem ma-gam, s ezáltal megerõsítettem magambana már így is nagyon erõs versenyszelle-met. Akkor, bár messzemenõen sikerrevittem nemi szocializációmat, és uraloma nõiség kódjait, s használni is tudomõket szükséghelyzetben, azt hiszem,egész korábbi pályafutásomból jól von-tam le a sajátlagos tanulságokat, és ügye-

sen kerültem el a nõi létállapot megszo-kott zátonyait. Így például nem fõzök, ki-zárólag papírból készült étkészletbõl ét-kezem – ami lehetõvé teszi, hogy csök-kentsem a házimunka mennyiségét, melyfelemészti a nõk szakmai idejét –, és fõ-ként a munka kielégíthetetlen és semmi-hez sem hasonlítható szerelme mozgat;emlékezzenek csak vissza kálvinista gyö-kereimre, melyekre az imént utaltam. Vé-gül, ha mindez még nem gyõzte meg tel-jesen önöket, prózai módon arra szeret-ném felhívni a figyelmüket, hogy min-denesetre egy méter nyolcvan centi ma-gas vagyok: a képletes vagy konkrét üveg-burát tehát egy egyszerû karnyújtássalkönnyen betöröm.”

Keszeg Anna fordítása

98

2010/3

ESZMEMAKETTA mûfaj 20. századi európai állapota a

kultúrafogalommal együtt változott, válto-zik. Két meghatározó vállalkozás, kiadványalapján árnyalt betekintés nyerhetõ példáula német, illetve a magyar esszéhagyomány-ba. A „Der Kanon”. Die deutsche Literatur.Essays (Suhrkamp/Insel) ötkötetes antológi-ája az egyik nagy jelentõségû panoráma, amásik a Takáts József és mások által szer-kesztett, A magyar esszé antológiája (OsirisKlasszikusok) három-négyezer oldalas rep-rezentatív gyûjtemény. Mindkét „könyvtár-nyi könyvbõl” kiindulva sokfelé indázhat-nak a kommentárok, és sokfelõl érkezhe-tünk vissza hozzájuk. Ha csupán a kultúra-felfogás reprezentációja foglalkoztat ben-nünket, akkor e tárházak történeti anyagaidõbeli kiterjesztésben nyújt rálátást a kér-déskörre. Marcel Reich-Ranicki „kánonja”Luthertõl kiinduló panorámát kínál fel akutatásnak. Emellett mindkét példa a tároltanyagtól függetlenül is egy-egy 20. századivagy ezredfordulós kultúrafogalom ésesszévízió foglalata. S mint ilyen kiváló al-kalma lehet a párbeszédnek.

A mûfaj jelenlegi státusával kapcsolat-ban érdemes további szempontokat is tekin-tetbe venni. Ezek közül a tudományok és azirodalom, a tudományos és a filozófiai gon-dolkodás viszonyára, pontosabban e vi-szonylatok megítélésére szeretnék kitérni.

Az átfogóbb ki- és áttekintések közülmég egy munka tapasztalatait szeretnémbevonni a jelen szemlélõdésbe, ami im-pulzusokat kölcsönözhet a kisebb nyelvikultúrák önértelmezõ mûveletei számárais. Marielle Macé Le temps de l’essai.Histoire d’un genre en France au XXe sièclecímmel publikálta 2006-ban franciaesszétörténeti kutatásainak eredményeit.A mûfajmonográfia a forma történeti sze-repe folytán, valamint azért is figyelemreméltó, mert a nemzeti hagyomány tovább-élésére és változásaira a félmúlt éppen le-zárult korszaka látószögébõl tekinthet vis-sza. Értékelõ, értelmezõ viszonyulását akortárs francia elméleti reflexió alakítja.Egy jellegzetes vonás már elöljáróban ki-emelhetõ: az a kivételes jelentõség, amit a

Elõadásként elhangzott a Pécsi Tudományegyetemen Takáts József által szervezett esszétörténeti kon-ferencián 2009. november 13-án.

legkülönfélébb irodalmi, mûvészi, filozó-fiai nyelvhasználatban és szövegalkotás-ban a francia hagyomány a stílusnak, ki-fejezésmódnak és rendkívül változatoseszköztára kimunkálásának tulajdonít.Mintha éppen a stiláris-retorikai minõsé-gek kultusza és lehetõségeinek szüntelenbõvítése biztosítaná az esszémûfaj törté-neti változatosságát. Noha a megfigyeléshelytálló, mégsem jelöl kritikátlan maga-tartást vagy öncélú tulajdonságot.Gustave Lanson például a múlt századlegelején arra figyelmeztet, hogy az elok-vencia, különösen Montaigne dikciójá-ban, nem az antik mérték, szabályozott-ság, merevség modellje szerinti. Ehelyetta stílus egyszerûségén és hatásosságánmunkálkodik, mert mesterkéltnek tekintiaz antik logikát, az antikvitás nagy mintá-ival együtt pedig elveti a középkori sko-lasztikát, a ragyogó ékesszólást, a bölcsel-kedést is. A próza mûvészetében1 Lansonpontosan számba veszi és méltányoljaMontaigne törekvéseit, célkitûzéseit,összegzi nyelvhasználatának poétikumátés retorikáját. Egyetlen összefoglaló kate-gória nem szerepel csupán nála, az, hogyMontaigne beszédmódja az önmaga, azeredet, származás, temperamentum, em-beri esendõség vállalásával a személyes-ség hangvételének megalapozása a prózaiformák kultúrtörténetében. E vállalásmegszólaltatása a mûfajteremtõ gesztus.Eközben sem bizalmaskodni, sem vallaninem akar, csupán úgy mutatni fel a dol-gokat, ahogyan belátása és tapasztalatalehetõvé teszi számára. Ez a nyelv leszönmaga elfogadásának közege és formája.„Son modele, c’est lui: il veut s’exprimertout entier et n’exprimer que lui.”2

Ha háborítatlannak vélnénk az esszé-beli önmagunk felé vezetõ mozdulatot,nem ismernénk fel a kockázatot és az ál-dozatot, amit a belsõ tér felé forduló(Starobinski) megszólaló hoz: „Amint abefelé forduló tekintet mélyén is felfed-tük a világ megtapasztalását, úgy ismer-jük fel Montaigne hangját, járását, gesztu-sát és fõként a spekulatív okoskodás elég-telenségének belsõ megtapasztalását,amikor oly meggyõzõen hangoztatja azt a

magatartási szabályt, amely összebékíti abarátságot, amelyre mindenki kötelezvevan, azzal a barátsággal, amelyet mindenember iránt, sõt még ennél is tágabb érte-lemben véve minden élõlény iránt kelléreznünk.”3 E többletrõl írja a prózanyel-vet és mondatot vizsgáló Lanson azt, hogya személyes, drámai mondat Montaigne-nél mindenkoron magán viseli a morálisszemélyiség éberségének, lankadatlan fel-ügyeletének nyomát. Az eszmék prózájá-nak dignitása egyben a megszólaló sze-mély individualitásának méltósága tehát,az „önmaga stilizációjának” megbecsülé-se, ami az esszé olvasójára is kiterjedõminõség. Talán éppen ebben rejlik bo-nyolultsága, rejtélyessége és kölcsönössé-gének forrása.

Az esszé kultúrán belüli helyénekmegbecsülése egyben azt jelenti, hogyúgy válhatott kiemelkedõ gondolkodói ésírói opusok hangsúlyos kifejezésformájá-vá, hogy alkalmasnak mutatkozott a stí-lus, nyelv, lélek, alkotás, hit, erkölcs, tör-ténelem és megannyi más nagy kérdésmegvitatására. A korábbi idõszakokminderre irodalmi keretben reflektáltak.A nagy gondolkodók, nagy szellemek ér-tékes esszéhagyományt hagytak örökül,minthogy írók voltak. Az a vita tehát,amit az újabb kor folytat tudomány és iro-dalom, a szakmai traktátus és az esszé vi-szonya és az utóbbi létjogosultsága körül,nem csupán a gondolkodás irodalmi pre-tencióit, hanem az irodalom szellemi le-hetõségeit és tájékozódási igényét is kor-látozza vagy elvitatja.

Az esszémûfaj poétikai és történetikérdései az európai kultúrákban — a fen-ti néhány példa (Lanson, Starobinski,Macé) alapján is látható – a rendszeres új-ragondolás tárgyai. A mûvelõdésen belü-li helyzete ezzel a természetes, tágabb kö-zegével együtt változik, és nyilván koron-ként módosul jelentõsége, ám nem elvivonatkozásban, hanem annak következ-ményeként, hogy vannak-e éppen jelesképviselõi a tevékeny gondolkodók és al-kotók körében. Egy-egy nagy, integratívszellem távozása, mint volt például aBarthes-é, nemrégiben a Blanchot-é,

világablak

99

Ricœuré, egy idõre hagyatékuk feldolgo-zására, az örökség átgondolására és értel-mezésére köti le az energiákat.4 Ez közve-tetten az esszémûfajjal összefüggõ kérdé-sek körüljárását is jelenti egyben.

Reich-Ranicki öt századot felölelõkörképe lényegében azonos idõtávra ter-jed ki, mintha az esszé egyetemes mûfaj-történetét reprezentáló válogatást készíte-nénk Montaigne-tõl kiindulva. Ám mígaz utóbbi elképzelt terv igyekezne csak-ugyan esszészerû és jellegû szövegekhezragaszkodni, addig a német körkép lénye-gében inkább egy rangos, imponáló né-met eszme- és gondolkodástörténeti fo-lyamatot követ vagy teremt meg. Nem-csak azért, mert Luther Márton, Imma-nuel Kant vagy Robert Schumann és Albert Einstein mûfaja nem az esszé, szû-kebb vagy tágabb terepe pedig nem azirodalom, hanem az alkotás más válfajaivoltak. A szellemi, mûvészi és mûvelõdé-si tevékenység minden síkjára kiterjedõkánonteremtõ szándék tehát akkor is túl-lép a legtágabban értelmezett mûfajfogal-mon, ha történetesen egy-egy zeneszerzõ,teológus vagy történész opusából olyanszöveget emelt be a válogatásba, ami ne-tán különbözik a szakmai traktátustól.

Ha azt is tekintetbe vesszük, hogy egynemzeti és nyelvi kultúra teljes szellemihagyományából válogató irodalmi örök-séget kívánja átfogni a szerkesztõi és ki-adói vállalkozás, akkor valójában nem iskell meglepõdnünk azon, hogy a vers,dráma, elbeszélések, regény mûfaji anto-lógiatömbök mellett az ötödik egység, azesszé a gondolkodás egészét felölelõ érte-kezõ prózát magában foglalja. Nem csu-pán az esszé, hanem az irodalomfogalomis a lehetõ legtágabb tehát ebben a németkoncepcióban.

Egy elképzelt magyar változat e min-tát követve a reformáció korától kiinduló-an válogathatna a hitvitázó iratokból vagyaz egyéb, elsõsorban nem szépirodalmicélzattal keletkezett szöveghagyománybólis. Saját szellemi örökségünket illetõen efelfogásmód nem is állna távol a nemzetikultúra történeti felfogásmódjától. Az egy-házi, irodalmi, népi tradíciórétegek funk-

cionális tagolódása nem képviselt min-denkoron meghatározó szempontot. A le-hetõségre Takáts József is utal antológiájaszerkesztési elveinek ismertetésekor.

Az irodalomkutatás idõnként valami-féle identitászavar következtében, egyfélreértett, túlszakosodott tudományos-ságképzet jegyében nem tud mit kezdenia mûfajjal és annak örökségével. S hanem méltányolja, akkor ahhoz szemléletistratégiát igyekszik konstruálni, amibõlegyetlen tapasztalat származik: sem azirodalom, sem annak tudománya nemnyer, ehelyett inkább saját szellemi korlá-taira figyelmeztet. A különösen kellemet-len hatás a jelenségek empirikus és mû-vészi kutathatósága feletti pálcatörésbõlkövetkezik. Az egyik álláspont a 19. szá-zadi tudományosság személytelenségnormáját érvényesíti az irodalmi tárggyalfoglalkozó nyelvben. Az analízis és leírásáltal befogható jelenségszintek elviselikvagy éppen igénylik az elemzõ jelenlété-nek hiányát, ám hatáskörük korlátolt,ahogyan ezt a nyelvészeti indíttatásústruktúraelemzések korában tapasztal-hattuk. A másik felfogásmód és esztéti-kai, kritikai alapállás a mûalkotás és hatá-sa komplexitásának tudatában mindazonterületeket megnyitja a személyes tudás,tapasztalat és kifejezésmód érvényesülé-se számára, amelyek a más módon felsem tárható összetevõkrõl képet alkothat-nak, azokkal hermeneutikai kölcsönvi-szonyt létesíthetnek. Mûvészi tárgyról,irodalomról lévén szó sem az imagináció,sem az érzéki fogékonyság nem nélkülöz-hetõ az értekezõ megszólalásoknak azonválfajában, amelyek nem rendszerszerûanalízisre, hanem a jelenség és abban ahozzá fûzõdõ viszonyunk, a dolgokbantehát önmagunk megértésére irányulnak.Ha Nerval rémálmára gondolunk, akkor adilemma csakugyan nem a Blanchot/Barthes/Derrida által kijelölt posztstruk-turalista irány, majd dekonstrukciósnyelv- és szubjektumszemlélet következ-ménye. Nerval ugyanis már a 19. századelsõ felében szorong egy elképzelt esztéti-kai bíróságtól: rémálmában a nézõk, hall-gatók körébõl ezt a vádat kiáltják felé:100

2010/3

„Fantaszta! Realista!! Esszéista!!!” Már-már otthon érezhetik magukat az itthoniezredvégi hangulatot, vélekedéseket éskizárólagosságokat megtapasztalók.

Az esszé eredendõen is a szellemi ésimaginatív gyakorlatok érintkezésébenkonstituálódó alakzat. Merész és szabály-talan, kockázatos és kihívó, bölcs és játé-kos, a legnagyszerûbb mintákban pedig aközlés hitelét a kritikus önszemlélettel ésa személy autentikusságával biztosítómegnyilatkozás. Egy-egy gazdag opusonbelül is váltakoznak hangsúlyai és az abelsõ arány, ami a gondolatalakzatokbólépítkezõ makett és a nyelvi szõttesbõl lét-rejövõ együttes jellegét kialakítja.

Marielle Macé Az esszé kora5 címûmûfajmonográfiájában egyebek között ar-ról beszél, hogy az esszé ellenmûfaj, s ko-ronként más-más mûfajjal való szembehe-lyezkedése az, ami ellenállást vált ki. Né-ha a kommentárral, máskor az értekezésselhúz ujjat, vagy kisajátítja az emlékirat, il-letve a regény helyét. Az esszé történetétígy modellek és ellenmodellek vitájának,harcának históriája írja. Különös, hogy út-ját végigkíséri létjogosultságának kérdéseés felforgató, megosztó jellege is. Mintha atöbbi mûfaj helye szilárd és változtathatat-lan, mûfaji dignitása pedig sérthetetlenlenne. Mintha az esszét csakugyan szünte-len háborgatásként élné meg a mindenko-ri irodalmi jelen és értékrend.

Meggyõzõdésem, hogy mindez a leg-mérsékeltebb felfogásmódot is felcsigáz-hatja: milyen vonások és célkitûzések le-hetnek vajon, amiket háborgatásként élmeg az irodalmi közvélekedés? Talán akönnyedség és bonyolultság együttese? Aformátlanság és a bölcseleti jelleg kont-rasztja? A provokatív témaválasztások? Aszembeszegülés a konvencióval? Lehetsé-ges, hogy mindez együtt, ám az is, hogyhasztalan keresnénk bármiféle poétikát,amely megnyugtató javaslatot tartalmaz-na a fikció és a fogalmi közlés, valamint ametaforikus és a diszkurzív közlés belsõarányát illetõen. Talán éppen ezzel a„többlakisággal”, a sokféle vegyértékkelkezdõdnek a problémák. Illetve az a vir-tuális terep, amit a mûfaj kialakít és szün-

telenül újra kijelöl a maga számára. Kissétalán éppen olyan módon, ahogyan Amegtalált idõbeli beszélõ a világteremtés-rõl vélekedik: „A világ teremtése nemegyszer s mindenkorra ment végbe […],nap mint nap végbemegy elkerülhetetle-nül.” (2009. 119.)

A tudományok szakosodása, az isme-ret specializálódása, ágazatokra tagolódása– egyben a gondolkodási tárgyterületek el-hódítása az irodalomtól. A diszciplínák ésaz irodalom, a tudományos és a filozófiaigondolkodás viszonylatainak megítélése amúlt századforduló óta és késõbb is vissza-térõ vitatémája volt azon értelmiségiek-nek, akik maguk is aktívan alakították aszellemi élet folyamatait például Francia-országban. Macé csak a legjelentõsebbe-ket érinti, mint amilyen egyebek között aJulien Benda vitája volt a Nouvelle Revuefrançaise által képviselt beállítottsággal ésstílussal, vagy a Sartre és Bataille közöttfolyó. A központi kérdések megítélése kö-zötti eltérés egyik forrása az angazsált iro-dalomfelfogás, illetve a „tiszta irodalom”szellemi térfele között jelentkezett. Másjellegûek voltak a terepfelosztás által meg-határozott szembenállások az esszéírók ésa történészek között vagy a mûfajok kogni-tív adottságaival vagy egyszerûen a stílusés tudás megítélésével kapcsolatosak.Mindez igen sok értékes tapasztalatot hor-doz, amelyekbõl azt az egyet kívánom ki-emelni, hogy az esszé mûfajtörténete ész-revétlenül irodalomtörténetté, az pedigeszme- és mûvelõdéstörténeti panorámá-vá bõvül. Ez az, amit nem tartok véletlen-nek, hanem ellenkezõleg, olyan természet-szerû következménynek, ami a mûformalegbensõbb lényegébõl következik. A mû-formáéból, ami poétikumával együtt írja,alakítja és lehetséges szintézisbe vonja afenn említett kiterjedéseket. Minthogy ekontextusok érzékeny szeizmográfja, je-lenségek és témák, tárgyak és alkatok, átfo-gó tendenciák és gondolkodó, mûvésziszubjektumok együttese.

Lanson az érzékenység védelmébenés a szakosodás elvetésének nevében lépfel. Henri Bergsonnak beállítottsága,

világablak

101

majd befolyása egészen különös pozíciótbiztosít a tudósok kontra esszéírók vitájá-ban. Elsõsorban elveti a filozófia és azirodalom szétválasztásának erõltetését, afilozófiai diskurzust igenis az irodalomáltal asszimilálhatónak tekinti, és külön-leges értéket tulajdonít az absztrakt pró-zának, a spekulatív írásmódnak, az isme-ret temporalizációjának, az eszmék pró-zájának és stílusának. Ebben megerõsí-tést nyer a francia bölcseletben, amelyikdiszkurzívabb a születõfélben levõ hu-mán tudományoknál, ahogyan Macé írja.A határszituációban éppen az esszé kép-viseli a porózus köztes közeget.

Albert Thibaudet a húszas évekbenarról beszél, hogy a stílus nem gondolat,sem nem mondat, és nem szó, hanem agondolatok rendje, mozgása, lendülete.Bergsont nyelvének érzékisége, képszerû-sége által Montaigne-hez hasonlítva ne-vezi nem a vizualitás filozófusának, ha-nem vizuális filozófusnak. Bergsonnál re-ciprocitás áll fenn az irodalmi forma és afilozófia funkciója között. Ezt legrugal-masabban intellektuális szenzibilitásá-nak kettõs termékenyítõ és felszabadítóhatása tanúsíthatja, amit a gondolkodók-ra és az írókra gyakorolt.

Jean Paulhan (a második világháborúután) egy másik összefüggésre, illetveszembenállásra hívja fel a figyelmet.Gondolatmenetének tárgya a kritika és akritikus, s egy olyan kihívó tézist állít fel,ami jelen kérdéskörünk szempontjábólsem semleges: „kételkedni lehet, hogy anagy írók mûvei nem a mûvészetükön va-ló hosszú megfontolás után jönnek-e lét-re, a kritikai találatok egész sorából. Joyceés Proust, Gide és Valéry az elemzéssel ésa módszerrel kezdték, nem pedig az ihlet-tel. A szemközti táborban ott láttuk aszürrealizmust, amely a mi idõnkre olykülönös befolyást gyakorolt, s amely tel-jes fegyverzetében nem közepes költemé-nyekbõl, hanem André Bretonnak kitünõtanulmányaiból keletkezett.”6

A megtalált idõ sok-sok szöveghelyéntöprengve mintha csakugyan igazat adhat-nánk neki: az agyafúrt Proust olyanlucidus vértezetben adja a modern kor böl-

cselõinek kezébe saját alapkérdéseiket, amiátmenetileg akár feleslegessé is tehet min-den további filozófiai és szakterületi árnya-lást. Rilke költészetével kapcsolatban ha-sonló észleletekig érkezünk Heideggernyelvfilozófiájának néhány központi téte-lén tûnõdve. Proust egyébként még a re-gényfolyam írásának megkezdése elõttazon töpreng, hogy a dolog két különfélemódon szerkesztõdik lelkében, melyek kö-zött választásra kényszerül.7

A mostani összefüggésben szemlélõd-ve Barthes nagy szemléleti és nyelvi átala-kulásait a 20. század harmadik harmadakicsinyített tükreinek látjuk, amik a fran-cia gondolkodás erjesztõiként magukon vi-selik az elméleti, diszciplináris, módszer-tani váltásokat. A szöveg gyönyöre (1973),a Roland Barthes par Roland Barthes(1975) és a Beszédtöredékek a szerelemrõl(1977) elõtti idõszak értekezései hol apszichoanalízis, a társadalomelmélet, hola nyelvészet fogalomkészlete, hol a struk-turális elemzõmunka jegyében állnak,vagy a posztstrukturalizmus beszédmód-jának elõkészítésén fáradoznak. Ám ekko-riban sem közvetítenek tételes tant, annálszertelenebbek, s lényegében valami ki-kezdi bennük a tudományos traktátus nor-máit. Azoknak, akik a hatvanas-hetvenesévekben kívánták az egyetemi oktatás ke-retében tolmácsolni tanításait, meggyûlt abajuk csapongásaival és újszerûségével.Az kezdettõl fogva nyilvánvaló volt, hogyhatása rendkívüli, s elképzelhetõ, hogy atanítványok reprezentatív sora sem vonultvolna fel a karizmatikus egyéniség kisu-gárzása nélkül. Éppen ebben látom a mélyegymásrautaltságot Barthes és legautenti-kusabb beszédmódja, az értelemnél érzé-kibb, fragmentált esszédiskurzusa között.Magát a szembeállítást is messzemenõenelutasította, amelyet a hagyományos gon-dolkodás az expresszív és a kritikai nyelvközött felállított.

A szellemi és szemléleti innovátor egyszempillantásra sem pihen meg különféletöredékeit írva. Ám az esszéíróban sem pi-hen meg a nyelv és prózai diskurzus meg-számlálhatatlan tónusát érzõ, tudó, variáló102

2010/3

narrátor, stílus- és formamûvész. Hogy tu-dottan vagy ösztönösen, minden sorávalfittyet hány az általa propagált Blanchot-örökségnek. A Neutre, a semleges, a szub-jektum nélküli, a szerzõ halála hirdetõjeegyebet sem tesz, mint hogy egy új nar-cisztikus szubjektum megalkotásáhozhordja fel a vonásokat a vászonra. Ha tu-dott ez a causerie, akkor mélyebbenönironikus szelleme nem is volt e korszak-nak. Ha ösztönös, akkor csak ironikus.

Barthes, au lieu du roman (2002): ta-nítványainak kötetcímét kezdettõl fogvaönkényesen, kétféleképpen értettem.Nemcsak Barthes-ot mint regényolvasótés -értelmezõt, hanem a regény helyettmást író Barthes-ot, akinek szöveg-együttesébõl azonban viszonylag kevésintellektuális képzelõerõvel csakugyanegy nagy regényszerûség körvonalai bon-takoznak ki. Tanok helyett önmagastilizációja absztrakt prózájában és a játé-kosságba bevont fogalmak telített áram-köre. Az a másféle tudás, ami még mielõttfelöltené magára az értekezõ nyelv szabá-lyozottságának képmutató, üres mezét,ironikusan legyint rá.

Minthogy írásom címét tõle kölcsö-nöztem, kiegészíteném Barthes Nietz-sche-utalásával. A Roland Barthes parRoland Barthes-ban8 arról beszél, hogy fe-je megtelt Nietzschével, amikor olvasnikezdte. Ám ezzel egy idõben alakult kivágya a mondat-eszmék, eszme-monda-tok versszerûsége után. A hatás teháttisztán prozodikus volt. Az örökölhetõideák helyett tehát a mondatminta és azenei, ritmikus szerkesztésû gondolat.Vagy az eszme kristályosodott állapota,illetve a gondolat és a tárgy tömörítésé-nek makettszerû alakzata, amirõl hallga-tóinak beszél a hetvenes évek végén A re-gény elõkészületei címû kurzusán.9 Teháta techné, az ars, az auditivitás, az érzéki-ség, aminek az esszében ugyanúgy lét-föltétele az invenciózus elem, mint a filo-zófiában vagy éppen a mûvészetben.

Lehet, hogy ezért tagolja az „értelemmoraját” (Barthes) és a gondolatfolyamot,vagy éppen ezért látnak napvilágot írotteszméi eleve tagoltan, szaggatottan, kis

képekbe, makettekbe, tömörítvényekbe,fragmentumokba zártan. A „mondat-érzé-kenység” (Macé) egyesíti Barthes szerinta regényt és az esszét, ami a fentebbi vé-lekedésem alátámasztása, minthogy sajátgyakorlatában is érvényesíti. „Le biaisméthodologique est ici celui de l’immer-sion dans une forme souveraine quimêlerait parole pensente et parole poé-tique, une forme qui abolirait »la divisiondes langages«, qui annulerait l’oppositionentre une parole poétique saississantpleinement son objet sans chercher à ledéfinir et une parole théorique qui endéfinirait parfaitement les contours sansparvenir à le saisir.”10

A mondatmakett vagy érvelésmakettnem más, mint az esszéírói kijelentés hi-telessége, igazságértékének ereje. Ez pe-dig immár nem a techné kérdése, hanema Lanson és Starobinski által emlegetettmorálfilozófiai elem. A kettõ egymásra-utaltsága és szerves viszonya az esszé-ben. Ilyen érvelésmód után kérdésesséválhat minden olyan szembeállítás,amely ezen írásmódtól és hagyományátólelvitatja, az értekezõ és a mûvészi nyelvmás alakzatai számára pedig fenntartja ahitelesség értékét.

Zárásképpen egyetlen mozzanatraszeretnék még csupán utalni. A 20. szá-zadi magyar irodalomtörténet és a leg-utóbbi, egyedülálló magyar esszéantoló-gia látószögébõl is igen látványosan ki-rajzolódik a harmincas évek különlege-sen értékes hozzájárulása a mûfaj ma-gyar történetéhez. A kérdés sokoldalú fi-gyelmet érdemel, s a mostani alkalom isárnyalni fogja. Ha mifelénk is kibonta-koznak viták, nem az érdemi megvitatás-tól, sõt az érdemtelen álláspontoktól semkell tartani. A tradíció — ha van, hatvagy újjáéled, visszahúzódik vagy átala-kul. Sem tagadni, sem folytathatóságátmegakadályozni nem lehet.

A francia esszétörténet egyik legmeg-lepõbb tapasztalata számomra nem azvolt, hogy igen éles viták sora írta modernkori históriáját, hanem hogy e história semnem folyamatos, sem nem töretlen. Mûfa-

világablak

103

ji emlékezetébe néha az angol esszé mintá-ja, Nietzsche után pedig a német modellírja be magát. Ott egyébként a húszasévekben játszódik az esszé létharca, s hajobban belegondolunk, egyáltalán nem amontaigne-i példamutatás alapján. Szinteminden alkotó visszatér és vissza is fogtérni beállítottságától függetlenül azEsszék kommentálásához, ám ettõl függet-lenül fogja továbbírni saját útját a formáé-val együtt. Nem minden korszak kedveli ebeszédmódot, mûvelésére sem alkalmas, shogy a romantika, a szimbolizmus sokkalközelebbinek érzi magához, mint a histo-rizmus, a pozitivizmus vagy a struktura-lizmus, az is tény. Szabadságharcát azon-ban mindig újravívja a mûfaj, ahogyan eztközvetetten a különféle tudományterülete-ken, terminológiákon és ideológiákon vé-gigfutó Barthes-opus is példázza.

Egy másik részmozzanatban fedezhe-tõ föl még párhuzamosság a különféleirodalmi és kulturális közegekben: a válo-gatások és sorozatok affirmatív jelentõsé-gében. A Révai kiadónak az 1910-es évek-ben megjelenõ Világkönyvtár zsebkönyv-sorozata például irígylésre méltó szellemitágasságot és korszerûséget prezentál.Richard Wagner, Maeterlinck, Bergson11

— csupán néhány név a sorozatból. Ham-vas Béla és Kemény Katalin papírvékonykis füzetecskéi szinte elhallgattatásukutolsó pillanatáig, 1948-ig jelennek meg afontosabbnál fontosabb szellemek egy-egy esszéjével. A Magyar Remekírók-beliEsszépanoráma is emlékezetes vállalko-zása volt annak idején Kenyeres Zoltán-nak és a kiadónak.

A francia esszétörténet is hasonló je-lentõséget tulajdonít a sorozatoknak, ki-emelve azokat a folyóirat- és kötetpubliká-lás összefüggésébõl. A Gallimard-nak máigmegvan például a kis Folio Essais sorozata.Jugoszláviában a belgrádi Nolit Kiadónakvolt egy emlékezetes zsebkönyvsorozata,amely beragyogta az ötvenes-hatvanasévek félhomályát kis Blanchot-, Valéry-,Camus-, Woolf-válogatásaival. Sokan for-gatták környezetemben, majd forgattam erossz papírra nyomott kis könyvecskéket,mint valami szent könyvet. A Blanchot-kötet belsõ címlapjára ráírtam, áhítattal,gyerekes írással: irodalomfilozófia, s hogyezt a szót honnan szedtem, meg hogyan ér-tettem, sosem fogom megtudni.

S ma egyébként is az esszé a téma,nem a filozófia.

Thomka Beáta

104

2010/3

JEGYZETEK1. Gustave Lanson: L’art de la prose. Librairie des „Annales politiques et littéraires”, Paris. 1909.2. Gustave Lanson: i. m. 47. „Modellje õ maga: egészen ki akarja fejezni önmagát és csak önmagátakarja kifejezni.” (Ford. K. A.)3. Jean Starobinski: Poppea fátyla. Válogatott irodalmi tanulmányai. (Ford. Szávai D.) Kijárat, Bp.,2007. 27-28.4. A párizsi Centre George Pompidou által szervezett 2002/2003-as õszi–tavaszi nagy Barthes-retro-spektív rendezvénysorozat is errõl tanúskodik. A kísérõkiadványok a két évtizeddel korábban elhunytgondolkodó opusát tárgyalva sok ponton elõhívnak olyan vonatkozásokat, amelyekhez az idõközbeneltelt húsz év távlatára volt szükség.5. Marielle Macé: Le temps de l’essai. Histoire d’un genre en France au XXe siècle. Belin, 2006. Meg-jelent részletek a kötetbõl: La haine de l’essai, ou les moeurs du genre intellectuel au XXe siècle.Littérature 2004. márc. No. 133. 113-127; L’essai littéraire, devant le temps. Cahiers de NarratologieNo. 14. (http://revel.unice.fr/cnarra/document.html?id=499)6. Jean Paulhan: A kritikusról. In: Ima az Akropoliszon. A francia esszé klasszikusai. (Szerk. és ford.Gyergyai Albert) Európa, Bp., 1977. 638.7. Marcel Proust Anna de Noilles-nek írott levele 1908-ból.8. Roland Barthes: Œuvre complètes. III. Seuil, Paris, 1993. 176.9. Roland Barthes: La Préparation du roman. L’œuvre comme volonté. Kézirat az IMEC archívumában10. Nathalie Léger: La Préparation du roman. In: Roland Barthes au Collëge de France 1977-1980.(Szerk. uõ.) Coll. Inventaire, Éd. de l’Imec, Paris, 2002. 84-85. „A módszertani megközelítés itt egyolyan szuverén formában való elmerülést jelent, mely gondolkodó beszédet és költõi beszédet egye-sít, mely megsemmisíti a »nyelvek felosztását«, mely megszünteti a tárgyát teljességében megragadó,de annak meghatározásával nem kísérletezõ költõi beszéd és a tárgy körvonalait pontosan meghatá-rozó, de annak megragadására nem képes elméleti beszéd közötti különbséget.” (Ford. K. A.)11. Bergson megértését egyébként Magyarországon valamivel korábban Babits Nyugat-beli tanulmá-nya készíti elõ, amit Dienes Valéria nagy tudása fog a késõbbiekben elmélyíteni.

Kusztos Endre mûvészetének, nyolc-vanöt évet átívelõ életútjának mérföldkö-vei nem a (közös és egyéni) kiállítások.Annak ellenére mondhatjuk ezt, hogy1953, illetve 1958 és 2009 közé, Kolozs-vártól (Erdõszentgyörgytõl és Szovátától)Kolozsvárig, beírható a Magyar NemzetiGaléria (Budapest, 1972), New York ésLos Angeles (1977), az Ernst Múzeum(Budapest, 2002), valamint Róma, Párizs,Brüsszel, Berlin, Szófia, Bukarest (2005–2006) is. (Egy szerény köztes adat, elõ-ször 1977-bõl: a Korunk Galéria.) A mér-földkövek máshol, többnyire nem vagyalig jelzett utakon keresendõk – patakpar-ton, szegények temetõjében, elnéptelene-dett kis állomáson. Most mégis egy emlé-kezetes gyûjteményes tárlaton, a kolozs-vári fiatal Quadro Galériában 2009októberében–novemberében látott Kusztos-képek (szénrajz, pasztell, gouache) legye-nek a kiindulópontok. Az egyszerû nézõiés a szakmai-kritikai befogadás szem-pontjából beszélhetünk mérföldkõrõl. Akiállítás szervezõje-rendezõje (ma úgymondják: kurátora) és az igényes kataló-gus tanulmányírója, a pályán figyelemreméltóan induló Székely SebestyénGyörgy olyan szerencsés kézzel váloga-tott, és a munkák tálalását olyan ötletesenvalósította meg, hogy valósággal kikény-szeríti belõlünk a felismerést: Erdély, aKárpát-medencei térség egyik legna-gyobb, legeredetibb újabb kori mûvészé-vel van találkozásunk, aki legalábbisegyenrangúnak tekintendõ a nála koráb-ban érkezett (és már eltávozott) klasszi-kusainknak tudott képzõmûvészekkel.

Honnan ez a meggyõzõdés? (Amelyfelülírja saját régebbi, bár ugyancsak egy-értelmûen elismerõ beszámolóinkat, ér-telmezéseinket.) Az egyes szénrajzok év-tizedek óta megszólítanak, ezúttal vi-

szont a falak, az egymás mellé-fölé sûrûnelhelyezett rajzokkal szóló kiállításfalakbeszéde volt más, már-már elviselhetetle-nül tömör, drámai; egy mûvészi életútfoglalata sugallta az újragondolást, az ér-tékrend felülvizsgálatát, Kusztos Endreelõretörését mûvészettörténetünk 20–21.századában. Most már ugyanis nem eléga fák életének-halálának ismerõjérõl, aszénrajz mesterérõl nyilatkozni, felhasz-nálni grafikai lapjainak sorát „nemzeti-ki-sebbségi narratívák” újrafogalmazására.A Kusztos-életmûvet egyben, egészébenkell látnunk: egy folyamatosan érõ tehet-ség, az embert (a mindenkori embert?)körülvevõ és benne visszhangzó világotpontosan felfogó, szenvedést és törvénytmegértõ mûvész sajátos formájú teljesít-ményét lehet-kell mérnünk, hozzámér-nünk – akár a legnagyobbakhoz.

Erre tesz kísérletet Székely SebestyénGyörgy a katalógusban, Szaggatott napló.Kusztos Endre mûvészete cím alatt. Ahosszabb megfigyelésrõl, mondhatniévekre visszatekintõ felkészülésrõl, kuta-tómunkáról tanúskodó tanulmányvázlatlegfontosabb felismerése talán az – és er-re Kusztos Endre munkássága és annakírásos visszhangja jó alkalom –, hogy aképi és írásos kommunikáció közt igennagy a különbség, és akár a mûkritikaikülsõségekkel élõ publicisztika (vagy amûvészi vallomás) tévutakra vezethet.Székely Sebõ jól látja, hogy Kusztos élet-mûvének jó (mennyiségileg is jelentõs)részét a képi kommunikáció jellemzi,pontosabban az a fajta valóságábrázolás,amely nem a jelképekre utazik – még haegyes lapjait jelképnek lehet is értelmez-ni. Azt gondolom, bizonyos Kusztos-grafikák címét külsõ emberek adták-ad-ják, így lesz visszatérõen ilyen (szeren-csétlen) nevük, mint például a Székely

mû és világa

105

KÁNTOR LAJOS

KUSZTOS ÚTJAI

csúcsív. Más kérdés az, hogy Székely Se-bestyén Györgyöt néha megtéveszti anév/címadás, és a grafikust marasztalja elott, ahol csak a (feltételezett) tanácsadótkellene. Vagy õt sem? Tornyai János híresfestményén, a nagy pusztaságban magá-nyos, már-már összeroskadó ló „életké-pén” ront vagy javít az adys cím, a Búsmagyar sors? (A címhez ez is hozzátarto-zik: Önéletrajz.) (Az élés és visszaélés iro-dalmi példáit bõven lehetne sorolni,Reményik- és Áprily-versekkel, utókorikoptatásukkal.)

Székely Sebestyén György maga is ke-resi a szavakba öntés lehetõségét, hiszencsak így kommunikálhat kortársaival a

kiválasztott mûvészrõl, mûvészetérõl. Te-kintélyes elõdökhöz fordul segítségért(Wilhelm Worringer, Kállai Ernõ), így jutel „Kusztos egocentrizmusáig” és a „kal-ligráfiai tébolyig”. Vitatkozhatunk rajta.Én inkább az élet rendjének képi-filozofi-kus felismerését hangsúlyoznám, a fehérfalusi házak közt kanyargó utak, rétegzettdombok erõteljes realista-expresszionista(konstruktív?) rajzától a ledõlt, villámsújtotta fák felkiáltójeléig, az elfekvõ ágakkuszaságáig. És a kései, döbbenetes ön-arcképekig. (Ezek már külön falon, keret-ben voltak láthatók.)

A „szaggatott napló” mindenesetre vi-tathatatlan telitalálat.

106

2010/3

Dutka Ákos neve és költészete szeretettszülõvárosával, Nagyváraddal fonódottössze. Itt született, itt volt újságíró, könyvetis írt a városról. Életének legjelentõsebb ko-rai pillanata a Holnap-antológia megjelen-tetése volt 1908 õszén, a Vajda János-ün-nepségen. Az antológia Antal Sándor beve-zetésével jelent meg, Ady Endre, BabitsMihály, Balázs Béla, Dutka Ákos, Emõd Ta-más és Miklós Jutka verseivel. Az ünnepsé-gen Ady Endre és Juhász Gyula beszélt azantológia költõinek merész, modern terve-irõl. Maga a Holnap cím jelképpé vált,Adyék „zászlóbontása” miatt. Irodalmi kor-váltás volt ez, a régi és új küzdelmével,nemzedékek ütközésével, az „irodalomkettéválásának kezdetével” (mint Schöpf-lin írta), útkereséssel, polgárosodással,asszimilációval, új folyóirat-kísérletekkel,A Hét és a Nyugat felé keresve az utat. En-nek az irodalmi korszakváltásnak egyikfontos állomása volt a Holnap-antológia,valamiféle Nagyvárad-központúsággal.Schöpflin Aladár A magyar irodalom törté-nete a XX. században címû könyvében1937-ben a Nyugat indulásáról, a modernmagyar irodalom kezdetérõl írva a kis iro-dalmi gócok kialakulásáról számol be:Négyesy László pesti egyetemi stílusgya-korlatairól (Babits Mihály, Kosztolányi De-zsõ, Tóth Árpád) és a nagyváradi Holnap-antológiáról. A Nyugat-korszak évtizede-ken átívelõ, nagy jelentõségû, irodalmun-kat átformáló, új és új nemzedékeket meg-szólaltató, igényességet megkövetelõ idõ-szaka volt, „bizonyos politikai rezonanciá-val” (Schöpflin), nagy formamûvészettel.Ehhez a természetes Nyugat-központúság-hoz tartozott az, hogy a Holnap-antológia„csak” elõzmény lehetett, másodrendûvévált. A Holnap Irodalmi Társaság néhányévig élt, egy újabb antológiát adtak ki, majdamikor Juhász Gyula eltávozik Nagyvárad-ról, megszûnik az irodalmi társaság.

Félig elfelejtve ott maradt Dutka Ákos.Költõi sorsa érdekesen alakult: fiatalon

Ady társaként indul, de korán támadásokérik – Adyéhoz hasonló hangja miatt.Kosztolányi és mások kemény ütéseit aligfeledtették a harcostárs, Ady meleg szavai:„Valóság és ismerni való tény, hogy DutkaÁkos itt van, s ha nem volna más, mint hí-võ harcosa a mi harcainknak, akkor isvalaki… érték, akit be és le kell jegyez-nünk.” Nem vitás, hogy Dutka Ákos költé-szetének egyik csúcspontja Nagyvárad-hoz, a Holnap-antológiához, Adyék irodal-mi forradalmához kapcsolódik. S ehhezméltó, ehhez mérhetõ korszaka nincs ké-sõbbi munkásságának. Õ maga is késõbbmindig a fiatalságra gondolt, regényes kor-rajzban meg is írta nagyváradi éveinek tör-ténetét A Holnap városa címmel. Egyikvallomásában azt fejtegette, hogy ReviczkyGyula és Vajda János költészete mutatottneki utat. S mindenekelõtt és mindenekfe-lett: Ady. És hozzáteszi – „talán vesztem-re”. Mert az Ady-hatás túlzottan erõs volt,és egy életre szólt.

Költõi hangja kezdettõl fogva imp-resszionista, teli zeneiséggel, fátyolos áb-rándokkal, sejtelmesen elmosódó hangula-tokkal. A tûnõ pillanatot akarja megragad-ni (Ha tûnt a perc), az elsõ tavaszi virágnyílását (Hóvirágok). Az elsõ világháború„vérszagát” hozzá is elviszi a szél. A vára-di, Körös-parti esték hangulatát, amerikaiútjának emlékeit mindig a verseiben érez-zük. Egy-egy alkonyi komor hangulatképeköltõtársa, Juhász Gyula hasonló verseivelrokon. Sejtelmes világa, Nirvánát idézõ so-rai, a különös színek titokzatos, opálos,hamvas árnyai sikerültek legjobban versei-ben. Velence csupa fény és csupa árny vi-lága, tûz-szélû árnyai tûnnek elénk szo-nettjeiben. A költõ, mint Juhász Gyula, na-gyon kedvelte a szonettforma fegyelme-zettségét. Például eredeti életképet fest szo-nettformában. Máskor a világháború gond-jairól vall. (1916, A közkatona).

A második világháború után Máriare-metére vonult vissza. Sokáig hallgatott,

mû és világa

107

DUTKA ÁKOS ÉVTIZEDEI

ritkán szólalt meg, Kallódó dallamok cím-mel rendezte sajtó alá verseit. A múló év-tizedekkel dacolva különösen jó kapcso-lat alakult ki a kecskeméti Forrás folyóiratés Dutka Ákos között. 1970. szeptember11-én jártunk nála Máriaremetén a kecs-keméti Forrás „képviseletében”. Derûsenfogadott kis házában. „A versírás szüle-tett betegség, úgy látszik, én nem gyógyu-lok ki belõle soha” – vallotta nekünk be-szélgetés közben. A vénség balladája cí-mû kötetében bölcs rezignáltsággal tekintvégig életén, nem lázadozik, nem panasz-kodik. A megértés derûje járja át. Lámpá-ja ég, a költészet tüze is világít még. Bal-zac zsugorodó „szamárbõrét” emlegeti,meg-megáll az õszi kertben, eltûnõdik amúlton. Mintha ezt a kései Dutka-lírát,„õszikéit” nem becsülték volna eléggé.Igaztalanul csak a fiatalkor fényeire fi-gyeltek. Dutka Ákos a Végrendelet címûversében így zárja pályáját: „Hogy vol-tam, éltem, sokszor lelkesülve, / Hirdessenéhány árva verssorom. / S ha nem lenneszív, hol visszhangra lelne, / Szórjátok

kertemben szét marék porom. / Feltáma-dok, színként, illatként lebegve, / Az estiszélben bókoló virágokon.”

Búcsúzóul elemezhetnénk leveleit,szép kézírását, arcképét, kedves dedikáci-óit és a Forrás 1970. szeptember–októberiszámában megjelent írását (Levél a fiata-lokhoz): „bizony, fiatal barátaim, úgy ol-vassátok és harsogjátok Ady sorait: szálla-ni, szállani, szállani egyre…” Az ifjúságegy része nem felejtette el Dutka Ákost. Abékéscsabai Rózsa Ferenc Gimnázium ésSzakközépiskola 1966 nyarán A HolnaptólRemetéig címmel jelentette meg verseit el-sõéves növendékeinek közremûködésével250 számozott példányban. Azóta is ké-szültek újabb kiadványok verseibõl ésegyéb írásaiból. Búcsúzkodunk címû ver-sében írta: „De zúg a bágyasztó déli szél, /a fonnyadás szele, / orvos, barát bármit beszél; / öreg pajtás, nyugodj bele: / bizonycsak ennyi illat és / minden szép illúzió; /nyugodj bele, könnyünk kevés, / lehullunklassan, mint érett dió.”

Szekér Endre

108

2010/3

MEGNYUGTATÓ HOMÁLYOSSÁGSzilágyi István Hollóidõ címû regényérõl

A Hollóidõ megnyugtató módon – homályos.

Recenzióikban, tanulmányaikban ezta könyv több méltatója megfogalmazza:„Szilágyi szövegszerkesztésének sajátos-sága, hogy elõre mindent elárul, és mégismindent titokban tart. […] egyik trükkje,hogy miközben mûveiben és mûveivelmítoszt épít, kizárja az egyértelmû olvasatlehetõségét. Regényei nem egyszerûsíthe-tõk valamilyen definiálható üzenetre.”(Groh Gáspár) „Minden olvasó saját sejté-seinek gazdagságából rakhatja ki a teljestörténetet […] a megfejtetlen talány, a »kimit tudhat« fontos tartozéka a könyvnek.”(Láng Zsolt) „Egyre kevesebbet tudunk

[…] Sok mindent érteni vélünk, viszontsemmi nem derül ki... A regény két részekapcsolatba lép egymással, váratlanullesz rejtélyes, sõt bizonytalan a világ.”(Bogdán László) „A szereplõk sem képe-sek eligazodni a regény terében, de az ta-lán még fontosabb, hogy az olvasó sem...A szöveg [...] óvja magát az egyértelmûsí-téstõl, a leszûkítéstõl és következéskép-pen attól, hogy ideologikusan bevethetõlegyen”. (Demény Péter)

Nem tudhatjuk, Lukács tiszteletes ésFortuna Illés honnan ismerik egymást,mint ahogy azt sem, hogy vajon szereti-eegyik a másikat, vagy éppenséggel gyûlöli;nem tudhatjuk, Téntás kinek a fia, és ho-

Magvetõ Könyvkiadó, Bp., 2001.

gyan került Revekre; nem tudhatjuk, mi-ért ejtik foglyul a papot, és miért nemigyekszik majdnem senki a kiszabadításá-ra. Rejtélyek, sejtések és nyitott kérdéseksorozata merül fel közben, mikor mégbenne vagyunk a regény lassú hömpöly-gésében. És utána is maradnak kérdések:mikor a regény utolsó mondatán is túl va-gyunk, nem a „bevégeztetett”, „minden le-tisztázódott, mindenre fény derült” élmé-nye marad, hanem marad továbbra is azéber, gyanakvó figyelem és a vissza-visszaforgatás, csak úgy, képzeletben, debizony az olvasói kényszer, muszáj is ta-szít, hogy újraolvassunk részeket, hátha…

Valahogy úgy van/lehet ezzel az olva-só, mint maga Tentás, a regény fõ- és fõlegkulcsszereplõje (az elsõ részben egyértel-mûen az, a regény második részében mintHiány[zó], van jelen), aki újraolvasván azáltala írtakat és általa megélteket, már nemugyanúgy olvassa, már nem ugyanúgy élimeg, mert már nem ugyanaz a valaki, márelmozdult azelõtti önmagához képest,mert elmozdult a vele történtekhez képestis. A derridai hiány, a hiány utáni vágy, ahelyettesítõ – szupplementum fogalmak aregény világára is alkalmazhatók vagy fel-lelhetõk benne. Az ember hiányaiból épít-kezõ lény. A mozgó, elcsúszó különbségeksorán keresünk és találunk valamiféle ér-telmet. A szupplementaritás alapvetõenrelációs jellegû, nincs önmagában, csakkét jelenség között állhat fenn. Így lesz je-lölõ értékûvé a deák hiánya a másodikrészben, és írja át teljesen másmilyenné azegyébként linearitás és kauzalitás elveireépülõ Csontkorsókat. Hiányzik az anya, azapa bizonyossága, hiányzik Terebi, hiány-zik Hódy Ágónál a szó (sokáig), hiányzik aKese Kata-szerelem, a bizonyosság úgy általában.

A posztmodern számára egyik fõ filo-zófiai kérdés a szubjektum problémája. Aposztmodern a szubjektum halálát hirde-ti meg, ez természetesen nem azt jelenti,hogy az egyén, az egyes ember megszû-nik létezni, hanem azt, hogy a szubjek-tum nem annyira valaminek a központja,hanem mint valamire vonatkozó reakcióértelmezhetõ. „Beleböngészett az újraírt

sorokba, nem tetszettek neki. Valahogymásként hangzottak, mint mesterei vitá-jában a valóságosak. Pedig ugyanazok aszavak.” (63.) A szavak ugyanazok, de amegértõjük, a belõlük értelmet összetevõszubjektum már nem az.

Tentás, a saját feljegyzéseit újraolvasódeák értelmez, megfejteni próbál: õ is ki-és beleolvas (és bizony bele is ír!) a törté-nésekbe. Visszakeresni próbál, rálelni egyelõzõleg valamikor bekövetkezett dolog-ra, élményre. A megélõ (újraélõ) szubjek-tum nem az, aki akkor megélte azt a bizo-nyos beszélgetést, az pedig, aki lejegyez-te, már nem azonos a leírtak mostani ol-vasójával. Tulajdonképpen az újraélés,ugyanannak az élménynek, helyzetnek azújra ugyanúgy történõ megélése nem le-hetséges. Az individuum, az értelemmelbíró szubjektum a világgal való viszony-háló által meghatározottan az, ami, ésezek a viszonyok nem statikus jellegûek.Mindig változik a viszony egyik pillanat-ról a másikra, ahogy maguk a pillanatokkövetik egymást, és így folyik az idõ, fo-lyik a történet, és folyik át maga a szub-jektum a vele való történések által valamiaddigitól különbözõbe. Elkülönbözõdik.A posztmodern egyik nélkülözhetetlenfogalma ez.

Tentás (de a többi szereplõ is, és nemritkán az elbeszélõ) tehát megért, értel-mez, reflektál, kételkedik, gyanakszik, új-raértelmez, felülvizsgál. A történéseket,személyeket, összefüggéseket kutatja,magyarázatot akar, ami itt nem válik vég-érvényessé és egyértelmûvé. És ez az, amiontológiai jelentõségû az egész regényvi-lágot illetõen. Ezért megnyugtató, hogyhomályos. Mert ha tisztává kristályosul-na, ha egy egyértelmû jelentésbe, értel-mezésbe torkollna a regény, akkor nemmaradna semmi ránk, az olvasókra. Ha apuszta mese volna, akkor az puszta vol-na. És így válna/hat/válik átrágandó unal-mas anyaggá a szöveg tetemes része azonolvasó számára, aki hagyományos, szû-kebb értelemben vett történetet vár elcsak, sztorit, mégpedig egy adott történel-mi korból valót, referenciálisat… Akkor anyelv teljes transzparenciáját tételezi,

mû és világa

109

amin át fel kellene tûnnie valami tõle füg-getlen létezõnek (például a történelmimúltnak). De a nyelv nem átlátszó, ésnem mögötte, hanem benne és általa kép-zõdik meg valami – minden.

Hódy Ágó gyermeke meghal. Az elil-lanó élet, a gyász verse, mint egy töré-keny haiku függeszti fel, rendíti meg azepikus hömpölygést:„KESKENYRE VONTRÉS A PICI SZEMHÉJAK KÖZÖTT, HON-NAN A FEKETE SZÉNCSILLÁMLÁS MEG-SZÖKÖTT.” (96.)

Líra és nem is akármilyen, ami a re-gény lapjain a vaskos-egészséges, a test-nek és testiségnek teret adó, egyáltalánnem protestáns önmegtartóztatásról ta-núságot tevõ nyers-õszinte beszédmód-dal párosul. (Errõl az elsõ pillantásraszembeállítható fogalompárról is el-mondható: nem szembenállás, hanemegymást kiegészítve egymás építése.) „Arövid és egyszerû mese éppen azért ter-jeszkedik több mint hatszáz oldalon ke-resztül, mert nem õ (a mese) a fontos.Hogy mi a fontos, azt persze továbbrasem könnyû megmondani, de aki fölveszia regény ritmusát, az érzi, hogy kétségte-lenül van valami, ami csakis ennyi olda-lon mondható el.” (Demény Péter)

A történelem mint regény-háttér(?)

Demény Péter és Láng Zsolt megfogal-mazza, hogy Szilágyi Hollóideje oly mó-don történelmi regény, hogy több, más,mint a történelmi regényeknek azon cso-portja (Passuthot, Makkai Sándort emlí-tik), amelyek egy ideológia jegyében mo-dellként és bizonyosságként mutatják fela kort és szereplõit, meg mindazt, ami atörténelembõl tényként elfogadott. Egyönmagukon kívüli igazságra apellálnak.Ebben az esetben a történelmi regény„regényisége” alárendelt a dokumentálószándéknak, funkciónak, nem önmagábanteljes világegészként olvasható, hanemmint függelék, szupplementum, a valóság(?) kiegészítõje – fikció, ami a valóságos-nak vélt múlt által gúzsba kötött, és aztszolgálja ki. Illetve hát azt az írót szolgál-ja (vagy nem szolgálja kielégítõen), akiígy és e célból nyúl nyelvhez és történe-

lemhez. „Ezek az írók következésképpennem is akarják megfejteni a szereplõk tet-teinek lelki indítékait; a tettek megtalál-hatók a történelemkönyvekben, s az írófeladata csak annyiban különbözik a tan-könyvszerzõétõl, hogy színesebben, élve-zetesebben (és nem ritkán jóval érzelme-sebben) mutatja be mindazt, amit a másikszárazabban” – mondja Demény.

Láng számára egyértelmû, hogy törté-nelmi regény a Hollóidõ, hiszen a befoga-dó számára egyféleképpen ismert, refe-rencialitással bíró miliõbe költöztet ben-nünket, de lényeges, hogy a szókapcsolat-nak a második tagja az „alaptag”, a regényitt a lényeg, és nincs alárendelve valamirajta kívülállónak (a történelminek): „AHollóidõ nevezhetõ ugyan történelmi re-génynek, de a történelem egyáltalán nemfoglalkoztatja. Bármiképpen is kiemelke-dõ a sodró, rejtélyes történet, a könyv leg-nagyobb építménye: a nyelv.” Mondhat-nánk persze azt is, érdekli Szilágyit is atörténelem, csak teljesen más „érdekbõl”,mint a korábban említett írókat. Szilágyiszámára nem egymás mellé vagy egymás-sal szembeállítható fogalom-pár a törté-nelem, történelemírás mint a valóság õr-zõje, illetve a kitalált irodalom, a fikció.Míg a másik „tábor” számára az.

A történelem és társadalom – paraf-razálhatnánk Foucault-t – nem egy racio-nálisan átlátható evolúció által szervezetttárgyias folyamat, hanem dolgok össze-visszaságának rendszert adó diszkurzusokegymás után következõ sora. A diszkurzusfolyamatos interpretáció, és csak rajta, azértelmezésen és a diszkurzuson juthatunkhozzá a világhoz. „Ám ilyenformán min-den – írja a deák –, ami bennünket körül-vesz, okául szegõdhet annak, ami elkövet-kezik, holott lehet véletlenek lánca és ölel-kezése az egész.“ (69.)

Igen, deák. Tökéletesen érted – válaszol-hatná a Foucault nyomain haladó tudós.

Kikezdhetõ állítás, hogy a történelemháttér – foucault-i értelemben diszkurzusa történelem (nem egy, hanem számosdiszkurzus létezik), és a történelem rögzí-tése is, a történetírás: narráció. Narráció,aminek a nyelv, a szó eszköze. Nem is110

2010/3

eszköz a nyelv valami apriorinak, elõtteés tõle függetlenül létezõnek a formábaöntéséhez, hanem a nyelv által teremtõ-dik meg az, ami a nyelv által elmondódik.A nyelv világa maga az a világ, amit meg-teremt. Így a történelmi „háttér” nem ol-vasandó történelmi háttérként, hanemegységként, egyformán igaz fikcióként atörténelmi kor, a szereplõk, az esemé-nyek, a helyszínek stb. A posztmodernszámára a valóság-fikció bináris oppozí-ciója maga is egy diszkurzuson belül azcsak. A fikció meghatározható mint a va-lóságnak vélt dologhoz képest kitaláció.De a valóságos mint evidencia, mint egy-értelmû tény a posztmodern számáranem az. A valóságos egy diszkurzusonbelül az, és ez a diszkurzus nem az egyet-len létezõ vagy lehetséges. A valóságostegy adott szubjektum ítéli annak. A szub-jektum viszont nem egy statikusomnipotens értelmi mag, hanem képlé-keny, és valamivel való viszonyában kon-stituálódik.

Tentás – nomen est omen, a név jelöl– lényegisége, hogy a szó, az írás: a nyelváll hatalmában, és ezáltal vezetõje a legé-nyeknek, akik minden másban jók/job-bak. Vagyis a nyelv: hatalom. Tentás ere-dete pedig, akárcsak egy teremtésmítosz,idõtlenségbe veszõ, súrolja a képtelenséghatárát, népmeseien valószínûtlen törté-net, de nem súrolja a hihetetlen határát.Bár Tentás Baga Rozáltól hallván a cirku-szi medve-róka felgyújtotta búza, felgyúj-totta búza mentette Tentás és Fortuna me-sét cinikus és szkeptikus, de csak ideig-óráig: „Most hát mesélhetem tovább ide-kerülésem történetét. Nem kell töprenge-nem, mit találjak ki nekik, ilyet úgysetudnék. ” (195.)

A fiúk szomjúhozzák Tentás meséit, õa mítoszteremtõ, a Históriás. A mítosz,ami nélkülözhetetlen:

„– Estig kint maradsz, ugye? Ésmegint elmeséled, hogy hoztak le hajón.

– Most az igazat mondom el…– Te honnan szeded az ilyen históriá-

kat, Tentás? Kitalálod, ugye?– Nem mindegy? De ma az igazit fo-

gom elmondani.

– Azt hiszem, mindegy. Csak jó le-gyen, ha igaz is.” (Kiemelés tõlem, O. J.)

Lám, az interpretáció (és nem az attólfüggetlen valóság, ha van ilyen) elsõbbsé-ge: az igazán fontos, hogy jónak vagyrossznak véli-e azt befogadója. Hogy vala-milyen rajta kívül álló instancia szerintigaz-e vagy sem – elvetendõ, tét nélküli.Egyáltalán minek egy talán nem is létezõinstancia által felállított igaz-hamis érték-rend? Nem visz elõbb. Nem épít. A le-gény számára a jó, nem pedig az igaz afontos. Nem a valóság leképezése, re-konstruálása az elvárás, hanem a konst-ruálása, megképzõdése a történetnek.„Kételkedéssel nem fárasztották elméjü-ket.” (186.) A Teremtõnek, Tentásnak márnehezebb a dolga, neki meg kell küzdeniemindenért, amit a többiek elfogadnakmint evidenciát. Fölöttük áll mint olyan,akitõl az Ige származik, és a másodikrészben mint transzcendens van jelen:hiányzó, de mindenütt jelen levõ, ember-feletti erõként.

A képzelet-álom és valóság végzetsze-rûen összefonódnak. A regény legmarkán-sabb motívuma, a koponyákból magasodófal vagy hegy már a regény legelején fel-bukkan, és vele együtt az álom-valóságösszemosódása is. Ugyanis az elbeszélésideje elõtti idõkbõl, a regényidõ elõttrõlhozza Tentás e víziót: Terebi úr elõzõ hit-vesét, a szép fehér asszonyt temették vala-mikor, nem tudni, mikor, és a cinteremfalalól gurult ki pár koponya, ekkor sejlett felszámára elõször a halál felfoghatatlansága.„Késõbb mindegyre megelevenedett kép-zeletében e zörgõ csontkorsók tolongása,majd álmaiban maga kezdett építeni belõ-lük falat.” (38.) Csontkorsók tehát, amelyeka diák képzeletében elevenednek meg va-lamikor a regény ideje elõtt, és megvaló-sulnak a második könyvben.

Bogdán László is erre reflektál tanul-mányában: „A világon minden azért tör-ténik – mondja valahogy így Borges –,hogy egy könyvben megírásra kerüljön.De megfordítva: minden azért íródik ésképzelõdik el, hogy egyszer majd bekö-vetkezzék! A valóság hatással van a kép-zeletre, de a képzelet is a valóságra…”

mû és világa

111

Maga Tentás az, aki nemcsak megéli,hanem megírja, megteremti a történetet.És nem vezeti szerzõi szándékoltság, tisz-tánlátás, csak íródik õ maga és az esemé-nyek általa és vele. A második könyvbenmaga Tentás mondja el, hogy „lehet, még-is az álommal kezdõdik a baj. Ha elõbb azálom nem mutatná föl a koponyát, hogyrakjam belõlük a falat, másnap a dúlósem hozná zsákban a valódi fejeket”(389.); az elsõ könyv álomlátásai a máso-dik könyvben meg is valósulnak, sõt azálomnál könyörtelenebb formában.Tentásnak kézbe kell fognia saját mestereés édesapja (?), Fortuna Illés lecsapott fe-jét is. „Raknám én most már koponyákbóla falat, csak maradnának meg ott, azálomban. Ám kigurulnak onnan a mezõ-be, és az éber valóban tolonganak.”

Természetfeletti, boszorkányos és át-kos erõ a Tentásé. Ez a kifakadása a „sá-mánnak” az egyértelmûsítést „kerültetiel” velünk: nem szándékolt, nem is egyér-telmû, hogy õ képzelete vagy varázserejeáltal befolyásol, medret szab bárminek is.

De akkor mit is kezdjünk ezzel a hata-lommal, ha az sem egyértelmû, mi fölöttvan hatalma? A hatalom birtokosa ugyan-is úgy definiálható talán, hogy az, aki ter-vez és végez. Tentás nem ilyen. Gyanak-vó, tapogatódzó, nyomokat keresõ és talá-ló olvasói magatartás szükségeltetik ah-hoz, hogy a regény felszín alatti jelentés-rétegeire is (részleges) fény derülhessen.Egyáltalán elindulhassunk valahová.

Töredékesség, a káosz intimitása Ihab Hassan, a posztmodern egyik teo-

retikusa egy táblázatban próbálja egymásmellett feltüntetni a modernizmus és aposztmodernizmus érzékelési módjánakkülönbségeit, többek közt egymás melléállítva a hierarchia-anarchia párost is: apremodern után a modernizmus a mûvé-szi Autoritás megteremtésén fáradozott,mivel egy középponttal bíró világkoncep-ció nem volt többé (ha nem lehetséges avilág integritása, legyen meg a kozmikuskáosszal szemben az egyén egységénekbizonyossága). A posztmodernisták elfo-gadják a káoszt, és bensõséges viszonytalakítanak ki vele, mivel felismerik, hogyminden autoritás, minden diszkurzusmint középpont viszonylagos és múlé-kony (így a káosz már nem az a káosz,ami a modern számára az). E rend a ren-detlenségben-elmélettel rokon gondolatotfogalmaz meg a Hollóidõ kapcsánDemény Péter: „Annyi minden történik,és mégsem tudjuk pontosan, hogy miért...Mint ahogy nagyon keveset tudunk a tör-ténelmet irányító erõ mibenlétérõl és mû-ködésének mikéntjérõl is. Az író nagy ér-deme, hogy ez a kavargás mégsem vezetkáoszhoz: az olvasót elragadja a szövegsodrása, mely egy a mienknél magasabbvilágba ragad magával. A Hollóidõ olyan,mint a Hamlet: tisztában vagyunk vele,hogy azért nem értjük, mert túlságosanmélyre jutott a benti sötétségben.”

Oláh József

112

2010/3

IRODALOMBókay Antal: Bevezetés az irodalomtudományba. Osiris Kiadó, Bp., 1996.Bogdán László: Útvesztõ. A Hollóidõ világa és hõsei. Korunk 2001. 11.Demény Péter: Fullasztó tér – hollóidõ. Árgus 2003. március–áprilisGróh Gáspár: A világ mint szabadság és végzet. Magyar Szemle 2002. 2. (http://www.magyarszemle.hu/szamok/2002/2/a_vilag_mint)Láng Zsolt: Kaland, rejtély, izgalom és még valami. Élet és Irodalom 2001. június 18.Mészáros András: Széljegyzetek Szilágyi István Hollóidõ címû regényéhez. Kortárs 2003. 2.(http://www.kortarsonline.hu/0302/meszaros.htm)

Martin Amis 1984-es sikerkönyve szere-pel azon a listámon, amely a gyerekkoromnyugati show-biz és hiperfogyasztói vilá-gának megértéséhez elengedhetetlenkönyveket gyûjti. Azt az életérzést, ami-bõl igencsak fel kell tankolnom, mert –bár mentalitás-meghatározónak bizo-nyult – gyakorlatilag alig van tapasztala-tom róla. Aztán a könyvcím miatt is elég-gé izgalmas a regény: a 19. század máso-dik felében volt divat a pénzt a narrációközponti elemévé avatni. (Émile Zola Apénze1 ennek a korszaknak, az elsõ ko-moly kérdõjelekkel szembesülõ kapitaliz-musnak a pénzfogalmára íródik.) A bo-nyodalom oka (írnám egy házifeladat-szagú prózaelemzésben): a pénz, és foly-tatnám azzal, hogy sõt, a kifejtése is az, avégkifejlet pedig szintén a pénz, csak ép-pen más minõségû pénz szerepel a cse-lekmény különbözõ pontjain. S innenadódik is a kötetnek a Társas esztétikákszempontjából releváns képlete: siker-könyv a sikerrõl – s ez a siker mindenek-elõtt anyagi siker, némi hollywoodicelebidentitással fûszerezve. Meg aztán ateljes körítés izgalmas: Martin Amis apja,Sir Kingsley Amis afféle moralizáló britírónak tartatik, s van is egy igen elméselemzés, mely az 1950 utáni brit prózátaz Amises-jelenség genealógiája2 felõlmagyarázza: a kérdés nyilván az, hogyanöröklõdnek esztétikai, poétikai megköze-lítésmódok, s milyennek látszik a 20. szá-zad második fele két egymás utáni, Lon-donban szocializálódott prózaírói generá-

ció felõl. (Az ifjabbik Amis ugyan az el-múlt években elég sokat mozdult el a lon-doni környezettõl, a 2010-re ígért ThePregnant Widow is ennek a kimozdulásnakaz egyik jele – ami egyébként a szerzõ kar-rierére az ezredforduló óta jellemzõ.)

De maradjunk most csak és kizárólaga Pénz: búcsúlevélnél. Kicsit olyan azegész könyv, mint egy okosan és kifino-mult narrátori technikákkal megírtEaston Ellis-regény. John Self sikeres rek-lámfilmrendezõ egyik kisfilmjével sikertarat Amerikában, egy Fielding Goodneynevû producer pedig alkalmasnak látjaarra, hogy közös vállalkozásba fogjon ve-le: nagyjátékfilmre szerzõdtesse. A képletegyszerû: a londoni reklámszakember kö-rökben szocializálódott John Self, másnéven Pipec természetesen belemegy azajánlatba, mert lehetõséget lát arra, hogyszintet váltson, egy olyan világba kerül-jön át, amelyben másfajta összegekrõlvan szó, mint a kis tétekben utazó reklá-mosokéban. Viszont ez a váltás nemmegy egykönnyen: döntenie kell korábbikapcsolatai felõl, kontinensek között kellingáznia, hogy majd elõkészítse óceánontúli életét, s névtelen telefonálókkal, csa-ládon belüli rosszakarókkal is számolniakell. Természetesen átverik, természete-sen nem sikerül megragadnia azokat a le-hetõségeket, melyek az új státuszávalösszeegyeztethetõ magánéletet biztosíta-nának számára. A végén pedig a dek-lasszálódásnak olyan mintatörténete ke-rekedik köré, hogy azt bármilyen filmes téka

KESZEG ANNA

LEGEBB PÉNZES KÖNYVMartin Amis: Pénz: búcsúlevél

Mégiscsak van hasznuk is a szenvedélyeknek: az ember legalább az õ kedvükért kénytelen fölkelni.

MARTIN AMIS: Pénz

TÁRSAS ESZTÉTIKÁK 113

Ford. Falvay Mihály, Európa, Bp., 2008.

szcenárió megirigyelné: sok hitelkártyás,elitszállodás éve után egy padon pénztdobnak véletlenszerûen maga elé tartottkalapjába. Mindez két fõ cselekményszál-lal megspékelve: Pipec a szenvedélybe-tegségek mindenikével diagnosztizálha-tó, tiszteletreméltóan sokat alkoholizál,szinte kizárólag gyorsétkezõs koszton él,szerencsejátékokat játszik, bunyózik ésszexfüggõ; a regénybeli film címe Rosszpénz/Jó pénz, a forgatókönyvét pedig egymeghatározhatatlan szexuális orientáció-jú feminista regényíró, Doris Arthur elve-télt próbálkozása után egy Martin Amisnevû londoni regényíró írja meg, aki a re-gény kezdetétõl ott van Pipec látószögé-ben. Ezt a háromösszetevõs történetet pe-dig aládúcolja a karban nem tartott testromlása: a rossz és fájó fog, a verekedésekkezeletlen nyomai, az ételek hatásáraegyre inkább elhízó test, a ritkuló haj, azizzadásra hajlamos felsõtest, mindez a fo-lyamatos alkoholhatás alatt levõ tudatbanjelenítõdik meg, ezért sohasem biztos,hogy az önmagáról a fiatal csõdör nar-ratíváját forgalmazó Pipec éppen milyentesti stádiumba kerül át (öreg, hájas, ne-hezen mozgó fehér test-e, ami nehezenküzd meg saját frusztráló terhével, vagypedig megpróbál macho hódító allûröketfelvenni). Ja, ez a live fast, die young jel-mondattal együtt járó pszichózis.3

De lássuk csak, milyen John Selfpénzhez való viszonya. Segédletként áll-jon itt a regénnyel részben azonos címûtársadalomtudományi klasszikusból szár-mazó idézet: „A jellegtelennek mondottemberekben az a lényeges, hogy nem aszemélyek, dolgok vagy gondolatok belsõés tartalmi méltósága határozza meg õket,hanem a mennyiségi hatalom lesz úrrárajtuk, amellyel az egyes ember lenyûgö-zi õket. Emiatt a pénz minden konkréttartalomtól megfosztott s a tiszta mennyi-ségben rejlõ jellege az, ami neki és a csakáltala mozgatott embereknek a jellegte-lenség színezetét kölcsönzi – ez szinte lo-gikailag szükségszerû árnyoldala a pénz-ügylet említett elõnyeinek s annak, hogya pénz értéke nagyobbnak számít a minõ-ségi értékekhez képest.”4 Ebben az állítás-

ban éppen az kerül összefoglalásra, amiegyébként a kötetben nem érvényesül:minthogy John Self narrátori hangjánhallgatjuk végig a teljes leépülés-történe-tet, a jellegtelenség a belsõleg tudatosítotttörténetek, felismerések, az idõnként tu-datos önmártirizálás árnyalatában közve-títõdik, s ettõl már mindjárt nem jellegte-len. Ez a narrátori technika a terepenmozgó antropológus türelmét építi be atörténetbe. Zolához képest, aki a pénzerejével Párizst folyamatosan leigázni,térdei alá kényszeríteni akaró Saccard-játazzal mentette fel, hogy szenvedélyesenidealista álmodozóvá alakította, s ezzelelhárította a szereplõtõl az érdekembervolt vádját, Amis azt a lehetõséget vá-lasztja, amiben az érdekember belsõstruktúrája azonosítható. Minden emberitörékenységgel együtt. (És most nem sze-retnék mindenféle alkotás-lélektani spe-kulációkba bocsátkozni, viszont az tény,hogy a sztoriformázáson nagyon is érez-hetõ, hogy a regény szerzõje szereplõjétnémileg értetlenül nézi. Néhol a narrációbosszantóan nem johnselfes. Például azo-kon a pontokon, ahol John Self könyvek-hez és értelmiségi munkához való viszo-nyának kellene látszania: vagy túlságosankeveset, vagy túlságosan sokat érzékel eszakma kérdéseibõl.) Ezért a regény való-sággal sorjázza a pénzre aggatható max-imákat, társadalmi kategóriákat nevezmeg, amelyek privilegizáltan viszonyul-nak a pénzhez, miközben a szereplõrõlfolyamatosan az derül ki, hogy a pénzmûködése számára is érthetetlen.5 Amimiatt meg is szívja. Ebben viszontSaccard-típusú karakter. A Pénz búcsúle-vél nélkül Fielding Goodney története le-hetne. A hollywoodi korrekt fickóé, akivalójában nem is a pénzhez ért, hanem apénz szenvedélyének azonosításához, apénzzel jó viszonyban levõ személyek jóemberismerõk, sportolnak, józanok, asztori szerint pedig valószínûleg nemheterók. Viszont – és ebben Zola óta, úgylátszik, semmi sem változott – ezek a ka-rakterek nem fikcióhõsök. A valamireva-ló fikció arról szól, hogy ezeknek a siker-embereknek az élete milyen leplezett114

2010/3

problémákat rejt, valahogyan büntetnikell õket, nem lehetnek egyszerûen okos,boldog gazdagok. Ugyanez a tendencialátható a vállalkozói kultúrákról szóló fil-mekben is. A szép-irodalomnak valami-lyen módon arról kell szólnia, hogy azanyagiakból adódó különbségek másszinten kiegyenlítõdnek, hogy nincsenproblémátlan élet. Tolsztoji maxima.

A pénz mellett ott van a nõkérdés is.Pipecnek van egy igen komoly kapcsolata,a pornólapok kánona szerint kifogástalanSelina Street benne látja az anyagi bizton-ságot jelentõ élet zálogát. Aztán kiderül,hogy Selina végig mással kavar, OssieTwainnel, akinek feleségét, Martina Twaintel is kezdik Pipechez közelíteni: trükköshúzás. John Self Selinából és Martinábóléppen annyit ért, mint a pénzbõl: látszólagokosan belövi, hogy milyen motivációikvannak a mellette maradásra, viszont épp-olyan uralhatatlannak tartja õket, mint apénzt is. S eközben folyamatosan az áru-ként csomagolt nõi testekrõl gondolkodik,úgy tesz, mintha számára minden kizáró-lag errõl szólna. Természetesen, ez is csaklátszat. És ettõl jó a történet.

A regény egyik legszórakoztatóbb szá-la a narrátor és a szereplõ közötti folya-matos ellenszenvtermelés, az egymás ug-ratása, az egy negyedben élõ, de eltérõ ér-deklõdésû társadalmi kategóriák közöttikölcsönös sztereotipizálás. És az ebbõlszármazó kérdések: mennyire van mora-lizáló tónusa a könyvnek, mennyire advalóban használható kórképet arról a ka-tegóriáról, melyet idõnként az Atlas demitocãnie urbanã oldalain is simán el tu-dunk képzelni, kinek a narratívája ez ki-rõl: az alkoholista keményfiúnak a sike-

res regényíróról vagy pedig fordítva?Mennyire radikálisan érti félre az egyik amásikat? Mennyire vehetõ komolyan re-gény és forgatókönyv szimbiózisa?

A gond viszont az, hogy egy ilyenkönyvet borzalmasan nehéz fordítani,mert egy szlengszótár igencsak nehezentud felkészíteni a szenvedélyekrõl valóbeszéd rengeteg regiszterére. Idõnkéntmeg még az a probléma is felmerül, hogyJohn Self néha átmegy martinamisbe, ésakkor meg duplán közvetített szlengesszókincs van: amit egy ilyenfajta íróféle,aki esténként Shakespeare-t olvas, megje-gyezni és visszaadni képes. Ráadásul ateljes márkaarzenál, a történetben szere-peltetett celebnevek beszélõ nevek, s hol-lywoodi pletykákban visszakereshetõmögöttes infók ismeretében aztán mégviccesebben hatnak. John imádott autójaFiasco márkanévre hallgat, az a bombázó,akivel szinte összeköti az életét, a talpra-esett nagyvárosi szerencsecsináló lány aSelina Street nevet viseli, a film fõszerep-lõjéül kinézett – egyébként borzalmasankonzervatív és vallásos – figura SpunkDavies (természetesen névváltoztatást ja-vasolnak neki).

A sztori meg a sokszor sánta magyarszleng miatt a könyv nem könnyû olvas-mány. Az azonosulós olvasóknak: na-gyon sok negatív energiával tölt fel. Aszöveg szépségében érdekelteknek: túlsok kívánnivalót hagy maga után. Ennekellenére az egyre kevésbé boldog nyolc-vanas-kilencvenes évek ilyen kompaktmentalitásrajzát elég nehéz más regé-nyekben azonosítani. És ebbe érdemesenergiát – a regény egyik kedvenc igéjé-vel – feccölni.

téka

115

JEGYZETEK1. Émile Zola: A pénz. (Ford. Bajomi Lázár Endre) Európa, Bp., 1963.2. Cavin Keulks: Father and Son: Kingsley Amis, Martin Amis, and the British Novel since 1950. TheUniversity of Wisconsin Press, Madison, Wisconsin, 2003. Az apa-fiú viszonyt Martin Amis is feldol-gozta Experience (2000) címû memoárjában.3. „Ma van a születésnapom. Harmincöt éves vagyok. A legutóbbi jó könyv szerint, amit olvastam, ezannyit tesz, hogy feléhez érkeztem az életutazásomnak. Az idõutazásomnak. Nem így érzem – egyál-talán nem olyan, mintha félúton lennék. Fiascómon az elit rendszámtábla azt mondja, hogy OAP5.Az eszem, mint egy gyereké, de ami a tollamat, a potrohomat meg az ínyemet illeti, bizony jócskánszenior vagyok már. Úgy érzem, mintha még csak most kezdeném. Úgy érzem, mintha máris a végé-re értem volna. A legvégére. Pont olyan érzés.” Martin Amis: i. m. 202.4. Georg Simmel: A pénz filozófiája. (Ford. Berényi Gábor) Osiris Kiadó, Bp., 2004. 33.5. „Valami nagy bundázás történt a Közép-Keleten, minek a következtében most egy új pénzügyimarslakó-hadosztály fosztogatja végig Napnyugatot. Valahányszor megrohanják és kifosztják a fron-

116

2010/3

tot a nemzetközi pénzpiacon, minden arab punáta új szõrmebundát kap. Persze vannak fehér pénz-emberek is, angol bennszülöttek. Ezeknek viszont bûnözõknek muszáj lenniük, a bankókötegeikkel,a süket dumával, ami csak úgy dõl belõlük, avval a könyörtelen, nyers bivalyképükkel. Na, és én isközülük való vagyok. Egy vagyok közülük, fehér vagyok, vagy legalábbis égboltszürke, a tollam kocs-mai, hamuszürke mancsom a Fiasco kilincsén, zord képpel bámulom a közlekedési lámpát, rosszéle-tû vagyok, és persze hájfejû – de pénzem, az van. Van pénzem, de kézben tartani nem tudom:Fielding töm a pénzzel. A pénz, szerintem, megszelídíthetetlen. Még minekünk, akiknek van, semengedelmeskedik. Az élet bizony egyre mocskosabb szájú, de a pénzt, érdekes módon, csak ritkángyalázzuk. A pénz, hiába, úgy tûnik, kurva jó dolog.” Martin Amis: i. m. 252. Kiem. az eredetiben.

A VERSFORDÍTÁS LEHETÕSÉGEIBalázs F. Attila: Szabadulás a gettóból*Egy zacskó cseresznye**

Ha fellapozunk néhány szakirodalmimûvet a fordítás általános kérdéseirõl, ak-kor szembetûnik, hogy szinte mindegyikfoglalkozik – rendszerint külön fejezetben– a fordíthatóság és a fordíthatatlanságkérdésével. A nem fordítható vagy nehe-zen fordítható nyelvi megnyilatkozásoktipikus példájaként szokták említeni aversfordítást. Sõt olyan értelmezõ is akad,aki cinikusan azt mondja: vers az, aminem fordítható. És mégis, Cicerótól napja-inkig számos mûfordítás készült és ké-szül. És ami a fordíthatatlanságnak némi-leg ellentmond: minél nehezebben fordít-ható egy vers, annál több fordítása szüle-tik. Ilyen Edgar Allan Poe The Raven (Aholló) címû verse, amelynek tizennégymagyar fordítása van (többek között SzászKároly, Babits, Kosztolányi és Tóth Árpádis fordította). Lehet, hogy a vers abszolútértelemben fordíthatatlan, de a költõkmégis hisznek a költészet fordíthatóságá-ban. A legnagyobb magyar költõk szintekivétel nélkül fordítottak verseket, sõt alegnagyobb mûfordítók voltak.

Bizonyos, hogy a fordított vers nemlehet minden szempontból azonos az ere-detivel, és hogy a fordításban kisebb-na-gyobb mértékû veszteségek elkerülhetet-lenek, de mindennek ellenére érdemes éslehet verseket fordítani. A versfordításokközel hoznak egymáshoz embereket, szö-

vegeket, gondolatokat, életérzéseket, éssegítenek az elõítéletek lebontásában. Hamár a nyereségeket és a veszteségeketmérlegeljük, akkor szinte bizonyos, hogya jó fordításokban több a nyereség, mint aveszteség. Ezért már érdemes fordítani.

2008-ban és 2009-ben két, román vers-fordításokat tartalmazó kötet is megjelent azAB-ART kiadó gondozásában. Mindkét kö-tet arról tesz bizonyságot, hogy a versek for-dítója, Balázs F. Attila hisz a versfordításokerejében. Hisz abban, hogy a különbözõnyelven íródott szépirodalmi szövegekösszetartoznak, valahol valamiként szelle-mi és lelki rokonságban állnak egymással,és éppen emiatt fordíthatók.

Mindkét kötetben kortárs román költõkverseit olvashatjuk magyarul. A kötetek ér-deme, hogy a fordító igen tájékozott a mairomán költõk értékvilágában – mindkét kö-tetben az idõsebb költõktõl, az „élõ klasszi-kusoktól” a legfiatalabbakig különbözõnemzedékek legjobbjaitól olvashatunk ver-seket. Mivel a két kötet szöveganyaga aversek és a szerzõk tekintetében részbenfedi egymást, és ugyanazok a fordítási sajá-tosságok jellemzik mindkét kiadványt, atovábbiakban az Egy zacskó cseresznyecímû kötetre térnék ki részletesebben.

A kötet bizonyos mértékû reprezenta-tivitással válogat a kortárs román költõkverseibõl. Errõl gyõz meg bennünket a fordí-

*Mûfordítások a kortárs román költészetbõl. AB-ART, Pozsony, 2008.**Kortárs román költõk Balázs F. Attila fordításában. AB-ART, Pozsony, 2009.

tott költõk névsora, amelyet itt egészébenközlök a pontos tájékoztatás és a további tá-jékozódási lehetõségteremtés céljából:Adrian Alui Gheorghe, Ioan-Pavel Azap,Ana Blandiana, Andrei Bodiu, RomulusBucur, Mircea Cãrtãrescu, Magda Cârneci,Gabriel Chifu, Dumitru Chioaru, AuraChristi, Dan Coman, Denisa Comãnescu,Traian T. Coºovei, Daniela Crãsnaru, VasileDan, Nichita Danilov, Mircea Dinescu,Florin Iaru, Claudiu Komartin, ªtefanManasia, Ileana Mãlãncioiu, GabrielaMelinescu, Ion Mircea, Ioan Moldovan, IonMureºan, Alexandru Muºina, Aurel Pantea,Mircea Petean, Marta Petreu, Ioan Es. Pop,Adrian Popescu, Nicolae Prelipceanu, AurelRãu, Dan Sociu, Cassian Maria Spiridon,Petre Stoica, Liviu Ioan Stoiciu, Traian ªtef,Lucian Vasiliu, Varujan Vosganian.

A kötet összesen negyven kortárs ro-mán költõ verseit szólaltatja meg magya-rul. A negyven költõ negyven hangonszól a kötetbõl. Ezt azért hangsúlyozom,mert Balázs F. Attila fordításaiban a köl-tõk nem veszítik el sajátos nyelvezetüket,nem válnak a mûfordító saját költõi nyel-vének rabjává. Azaz a mûfordító, aki ma-ga is költõ, rendszerint nem saját nyelve-zetére fordít, hanem valóban arra törek-szik, hogy a román költõk egyéni nyelviés formai világát magyarul szólaltassameg. Ehhez, úgy tûnik, megvan a kellõ ér-zékenysége, tehetsége és szakmai tudása.

Ismert, hogy a fordításokra általábanjellemzõ az eredetihez képest terjengõ-sebb, olykor explicitebb kifejezésmód. Ezrendszerint azért van, mert a fordítókmintegy túlbiztosítják magukat nyelvilega veszteségek elkerüléséért. Balázs F. Atti-la egyik érdeme, hogy versfordításaibantud az eredetihez méltó tömörséggel szól-ni. Álljon itt szemléltetésként egy részletAna Blandiana Încã un pas címû versé-bõl románul és magyarul Balázs F. Attilafordításában:

Nu mã laud,Credeþi-mã, ºtiu sã morªi ºtiu, mai ales, sã înviu,Dar asta e, bineînþeles,Mult mai uºor.

Nem dicsekszem,Higgyétek el, tudok halniÉs feltámadni is tudok,Ezt, természetesen,Sokkal könnyebben.

Amikor a mondat olyan, hogy rendkí-vül nehezen tudjuk lefordítani, és a mon-datszerkesztés furcsasága miatt hajlanánka terjengõsségre, Balázs F. Attila rendsze-rint ott is megtalálja a tömörítõ fordítás le-hetõségét, amint ez az alábbi Adrian AluiGheorghe versébõl származó részletromán–magyar párhuzamában látható:

ca ºi cum ar trece un scîrþîit dintr-o parteîn alta prin camerãun scîrþîit cu ochii oblicide japonez care cultivãbeþe de biliard. (Pata de ceai)

mintha nyikorgás vonulna áta szoba egyik részérõl a másikraferde szemûjapán nyikorgás biliárd dákóval. (A teafolt)

Itt (és máshol is) a jó érzékkel végzettlexikai kihagyás nem megy a költõi képérthetõségének a rovására, sõt csak ezál-tal válhat olyan tömörré és sejtelmessé,mint az eredeti.

Ismert, hogy a versfordításban a hang-alaki expresszivitás megõrzése természe-tes követelmény. Az ilyen természetû for-dítási veszteségekért a fordító számáranincs bocsánat a költészetben. De ebbena tekintetben is szerencsések vagyunkBalázs F. Attila fordításaival. Nézzük megebbõl a szempontból egy másik AnaBlandiana-vers magyarítását:

La cules de îngeri

...Din când în cândUn pocnet înfundatCa la cãdereaUnui fruct în iarbã.Cum trece timpul!

téka

117

S-au copt ºi-au început sã cadãÎngerii:S-a fãcut toamnã ºi-n cer...

Angyalszedés

…Néha-néhaTompa puffanás,Mint amikorGyümölcs hull a fûbe.Hogy repül az idõ!Megértek ésHullnak az angyalok:Beköszöntött az õszAz égben is…

Ami románul pocnet înfundat, az ma-gyarul Balázs F. Attilánál tompa puffanás.A tartalmi megfelelésen túl a hangalakihasonlóság és expresszivitás is ott van amagyar változatban. Amit mindenképpenméltányolnunk kell: az ilyen jellegû for-dítási telitalálatok nem ritkák ebben amûfordítói gyakorlatban.

A szövegek fordításában a mellékmon-datok sorrendjét nem mindig lehet és kellmegõrizni. De olykor a mondatok végzetsze-

rûen követik egymást. És ilyenkor ennek asorrendnek is jelentõsége van. E fordítások ta-núsága szerint a fordító ennek is tudatábanvan. Ezt jól láthatjuk Marta Petreu Ca ocoloanã címû versének átültetésében is, amintazt az alábbi fordításrészlet is szemlélteti:

Sînt singurã. Stau în picioare. Pe picioare-mi duc greul

Sînt numai o ranãºi ca o coloanã mã sprijin pe mine.

Egyedül vagyok. Lábon állok. Lábon hordom a nehezét

Egy seb vagyok csupánés mint egy oszlop magamra támaszkodom.

Természetesen a két kötet nem min-den versfordítása remeklés vagy hibátlanfordítás, de egészében a két könyv arrólgyõz meg bennünket, hogy jó versek szü-lethetnek magyar nyelven fordítások ré-vén, és hogy fordítani érdemes, még ak-kor is, ha olykor megkísért bennünket afordíthatatlanság gondolata mint rögesz-me és részigazság.

Benõ Attila

118

2010/3

ÓH, A LÁTÁS!Milián Orsolya: Képes beszéd

„Itt van mindenki rendbe, szépen.Vigyázzban ül családi képen.Nézzék külföldi rokonok.S éltünk utáni zokogók.[…]Tekintetes karok, kezek.Följebb kezes tekintetek,többszínnyomású és komolya perspektivikus mosoly.”BALLA ZSÓFIA: Pater Noster

Milián Orsolya Képes beszéd címû kö-tete rendkívül invenciózus, és a szerzõsokoldalú olvasottságát tárja a befogadóelé. E kötetet falva egyszer csak arra le-szünk figyelmesek, hogy Milián különbö-zõ elméleti iskolák olvasási módjairól in-formál minket, s mindezt úgy teszi, hogy

finoman mutatva egyes iskolákkal valórokonságát, a humort is beemeli. Az emlí-tett jegyeknek köszönhetõen válik olyankönyvvé, amely az elmélet iránti érdeklõ-dést fokozza.

Jelen írás a Képes beszéd szerkezeti lo-gikájától – melynek egyik jellegzetessége,

JAK – Prae.hu, Bp., 2009. JAK-füzetek 159.

hogy a valamicskét nagyobb befogadóimunkát igénylõ szövegeket a kötet elejérehelyezi – egy kissé elrugaszkodik. Termé-szetesen a könyv az említett logikával ve-zeti be az olvasót abba az ismerethalmaz-ba, amelyre majd a korpusz többi írásánakbefogadásához szüksége lesz. Elemzésemaz emlék–látás–olvasás– olvasási mód lán-colatára fókuszál, így a Józsa Márta Amíg anagymami megkerül és Spiegelmann Lau-ra Édeskevés címû könyvérõl írottakat tá-rom fel elsõ lépésben. Spiegelmann köny-ve kapcsán Milián részletesen tárgyalja(Philippe Lejeune elmélete nyomán) azönéletrajzíró és az önéletrajz olvasója köz-ti szerzõdés itt kétséges voltát, és humoro-san megjegyzi egy Spiegelmann-nyilat-kozatra támaszkodva: „Naiv interjúolvasó-ként tehát, s hogy a szerzõként nyilatkozószemély ne legyen annyira egyedül: alá-írom a szerzõdést.” (177.) A Milián-könyvolvasója is aláírja a szerzõdést, ily módonaz egyéni emlékezet bugyrairól való értel-mezésben részesül. Jóllehet Józsa Amíg anagymami megkerülje esetében a Képesbeszéd szerzõje elsõsorban „a metafikciósés narratív stratégiákra koncentrál” (155.),kifejti azt is, hogy e könyv kollektív emlé-kezet felõli olvasása is eredményhez vezet,mint ahogy az Across the Universe (Csakszerelem kell, Julie Taymor, 2007) címûfilmnél. E musical a hatvanas évek máso-dik felének (Angliáját és kiemelten) Ame-rikáját veszi górcsõ alá a Beatles-slágerek-re támaszkodva. Milián céloz Taymor al-kotásának taglalásánál a kollektív emléke-zet felelevenítésére is, sõt egy markánsabbmegfogalmazással ugyancsak él, amikor akulturális archívumból való beemelés mó-dozatairól nyilatkozik: „Az ilyen mozzana-tok a mise-en-scène stilizációjához, a kor-hûség illúziójának megteremtéséhez járul-nak hozzá, de (részleges) számbavételükrámutathat, hogy – nem utolsósorban afilmvásznon láthatatlanságuk, illetve csakidézetként vagy allúzióként való láthatósá-guk (és hallhatóságuk) miatt – korántsem atörténelmi múltat, hanem a globális mé-diakultúrában a múltról keringõ kollektívképeket és ismereteket re-prezentálják. Va-gyis, nem egyszerûen a reprezentációk

megelevenítésérõl, hanem a mediális (ésnézõi/hallgatói) memória felelevenítésé-rõl, egy már eleve kódolt közös kulturálisemlékezet hasznosításáról, szigorúbbmércével: az ezzel való manipulációrólvan szó.” (97.)

A könyv néhol sejtetve, de újra és új-ra reflektál a kulturális emlékezet proble-matikájára. Ez figyelhetõ meg a KrúdyGyula-szövegeket játékba hozó „a SorosFeri néven jegyzett regény egyik részle-té”-nek (115.) elemzésekor, a HekerleLászló gondolkodásmódjára válaszoló, egondolkodásmóddal termékeny dialógustfolytató egységnél1 és Stephen GreenblattWilliam Shakespeare-életmû olvasatának(Géniusz földi pályán. Shakespeare mód-szere) interpretációja során. Az utóbbinálnagyon fontos kiemelni, hogy itt érhetõtetten leginkább a miliáni olvasási mód.E szövegben Milián nagyon aprólékosan,alaposan feltérképezi és kimutatja azokata bizonytalansági tényezõket, nyelvi ele-meket („tegyük föl”, „lehet”, „talán” stb.),amelyeket Greenblatt Shakespeare „olva-sásakor” és kötetének írásakor elhelyez.Milián nemcsak egy-egy elhelyezést kifo-gásol, hanem hangsúlyosan azt, hogyGreenblatt ezekre a jegyzett, kétséget su-galló elemekbõl táplálkozó következteté-seire támaszkodik is (pl.: „a költõ szemé-lyével [!] kapcsolatos hipotézis egyik mon-datról a másikra tézissé alakul” [147.]). Ter-mészetszerûleg Milián elismeri Greenblattkönyvének („A »termékeny homály« [Gé-niusz földi pályán. Shakespeare módszere,249. – lábjegyzet: GFP, 249.] shakes-peare-i »módszerének« explikációja,amelyet Greenblatt a drámai karaktermotivációinak, a cselekmény kulcsjele-neteinek explicit taglalása helyett ezekel- vagy kihagyásával, ez utóbbiak általteremtõdõ ambiguitással és feszültség-gel ír le, revelatív erejû, a pályakép vál-tozásait, a drámák fejlõdéstörténetét ki-tûnõ érzékkel vázoló kommentár”[151–152.]), de nagy precizitással érvelolvasási módja mellett, elismerve egyeltérõ olvasási mód lehetséges pozití-vumait, ám figyelmeztetve annak buk-tatóira is.

téka

119

A fentebb említett Amíg a nagymamimegkerül címû könyvhöz és az Across theUniverse címû filmhez fûzött elemzésekjelentõs érintkezése a látás természeténekés a látás mikéntjének feltérképezése.Józsa Márta mûvét tárgyalva a Képes be-széd írója felfejt egy a látáshoz köthetõmotívumrendszert, amelyet a látószögmódosulásának, a zoomolásnak, a közel-képnek, a kistotálnak és a nagytotálnak asajátosságaival modellál, továbbá ame-lyet a lencsék (pl. szemüveg) kötetben va-ló megjelenési módjaival jellemez. AJulie Taymor-film elemzése során sokkalinkább a keret, a képen kívüli hang, azaszinkronitás („a hallható hang és a kép-kivágatban láthatatlan forrása” [92.] kö-zött) kérdéseit veszi sorra, amikor a látásproblematikáját helyezi elõtérbe. Nemhagyja ki a sztárlét jellemzõit s ennek ki-emelt szerepét különösen a musicalben,elég, ha Bono, Joe Cocker, Salma Hayek efilmbeli feltûnésére gondolunk, amelynem nélkülözi azon jegyeket, amelyeketMarc Vernet így foglal össze Fred Astairekapcsán: „Az énekszámban a filmcsillag(a mi példánkban Fred Astaire) a szerep-lõ fölé kerekedik, a sztár felülkerekedik aszereplõn, még ha saját magát alakítja is,

és ránehezedik a diegetikus szereplõrepontosan abban a diegézisben, amelybenmaga a sztár feltûnik. Fred Astaire magaez a transzdiegetikus alak, akit filmrõlfilmre elkísér az, amire a sztár redukáló-dik, és az, ahol szakértelmét fitogtatvamutogatja önmagát.”2

A Képes beszéd-kötet a fentiek mellett,velük teljes mértékben összefonódva, egyegységet alkotva (a kötet jól felépítettsé-gének köszönhetõen) az ekphrasziszrólnyújt egy hatalmas szakirodalmi alátá-masztottsággal rendelkezõ tanulmányt, afestmény olvashatóságának kérdését tag-lalja, továbbá a posztmodern mibenlététmutatja be. E jelentõs tanulmányokhozkapcsolódnak még többek között olyanfontos írások, mint A Noszty fiú eseteTóth Marival megnevezési formáit elõve-võ vagy a Hajnali háztetõk „festményke-zelési” technikáit értelmezõ.

Milián Orsolya könyvének megjelente-tése nagyon jó választás volt, számos érde-me mellett azért, mert a befogadót olvasás-ra ösztönzi, illetve mert a befogadóval dia-lógust indít el, s talán elmondható, hogyegy tanulmány-, kritika-, esszékötettõl ezaz, amit elvár az olvasó.

Kovács Flóra

120

2010/3

JEGYZETEK1. Felettébb érdekes esszét olvashatunk. Két olyan részlet belõle, amely Milián irodalmi nyelvéneksokféleségérõl (deleuze-i értelemben) ad tanúbizonyságot: „Az Ex Symposion szerkesztõiben [A pon-tosság kedvéért: a fõszerkesztõ Bozsik Péter és a Hekerle-szám vendégszerkesztõje, Zeke Gyula –Milián beszúrása egy a kötetben lévõ lábjegyzetben] vélhetõen élt egy/a képzet arról, hogy a next(vagy post-next) generation kritikus vagy micsoda, vigyázni az önleírással (Ne félj!), majd a Hekerle-örvénytõl érintetlenül beszél.” „Hekerle nem az írás, nem a kritikatörténet s még csak nem is A nincs-telenség elõtt vagy a poros polcok foglya, az egyetlen lehetséges módon hallgattatta el a hangot: be-szélt. Miért is nem használtunk magnót. A maga teljességében rekonstruálhatatlan hang egy néma vi-lágból suttog és susog, néha lármázik, zúg, követel, élek, élek!, de leginkább: morajlik.” (137. és 141.)2. Marc Vernet: A hiány alakzatai (A láthatatlantól a moziig): A kamerába nézés. In: Apertúra. 2007.õsz III. évfolyam [1. szám] (http://apertura.hu/2007/osz/vernet). Marc Vernet kötete ez év során könyvformában is megjelenik magyarul: Marc Vernet: A hiány alakzatai. Ford. Füzi Izabella és Kovács Fló-ra. Szeged, Pompeji, 2010.

A Mamó elsõ regény, és sajátos frisses-séggel rendelkezik. E frissesség a gyermekiperspektíva érvényesítésével függ össze –a fõhõs gondolatvilága és a regény nyelve-zete összecsengenek. Tulajdonképpen kételbeszélõje van a regénynek, a felnõtt, akivisszatekint a gyerekkorára, és a kislány,aki megélte azt, ami a felnõttnek már csakaz emlékeiben él. A felnõtt elbeszélõ vi-szont ritkán szólal meg, legtöbbször gye-rekkori önmaga „veszi át a szót”, és ez kistúlzással a gondolatfolyam posztmodernváltozataként hat az olvasóra.

A regénynek talán egyetlen negatívu-ma, hogy nagyon szaggatott és homályosképet nyújt arról a világról, amelyben„cselekménye” játszódik. Betekintéstnyerünk a falusi közösség életébe, és egy-egy szösszenet erejéig utal a gyerekkorárareflektáló felnõtt elbeszélõ a politikaihelyzetre is: „Ilyen nyár volt egy fontosnapon”, „fogadni a vezetõnket”, „Azóvónéni többször is megmutatta, hogymajd miként integessünk, ne is nagyon,ne is kicsit.”

Ez a világkép azonban nem lehet tel-jes, az óvodás, késõbb a kisiskolás gyereknézõpontjából figyeljük az eseményeket,aki maga is csak egy szeletet lát ebbõl avilágból, és annak a szeletnek is csak pa-rányi részét érti meg. Ebben a megértés-ben az õt nevelõ „mamó”, illetve a többifelnõtt aligha segítik, inkább képzelõere-jére támaszkodhat: „Mert egyedül voltam,mindent magamnak kellett megértenem,s valahogy ezek a megértések vagy túl na-gyok, vagy túl kicsik lettek.” A kislánygondolatain keresztül a regény nagysze-rûen tematizálja azt, hogy miként lehetmegérteni gyerekszemmel azt a világot,amelyben az elbeszélõ nevelkedett, azt avilágot, amelytõl a „kék ház” falai és ki-lincsei gyakran elzárták: „Kicsi volt a kék

ház, az udvar, kicsi volt körülöttem amegfogható, kevés volt a világ, amibenkicsi testem mozoghatott. Ezért kerestemmindig s leginkább magamban vagy a fe-jemben a dolgokat.”

Ez a mindenre választ keresõ attitûd afõhõs gyermeki hangján szólal meg, és eza könyv nagy erõssége.

A kislány beszédmódja egy mesesze-rû világot rajzol meg az olvasó számára,ahol a „büntetés”, a „ránciga” és a „rán-cok mérge” a szobasarokban laknak, a„kócok” a hajra „élik magukat”, s aholvannak „az ösvény melletti, de még nema fûben helyek”. A fantázia nem ismerkorlátokat, és ez a nyelvezetben is egyedi-en tükrözõdik: „A másik gondolatom azvolt, hogy igen, lobogtatós haja van, s mígalszik, fejéhez gyûlnek valami hajhuziga-bogarak, akiknek az a dolguk, hogy a ma-mó haját szétszórják, csicsonkázzanakrajta, míg sima lesz, fényezzék a körmeik-kel, tekerjék derekukra, míg táncolnak. Atánc végére föltekerik-kanyarítják azegész hajasságot a fejére, megfont csíkok-ban. Ilyeneket játszottam a fejemben.”

A gyermeki megértés számára érthe-tetlen jelenségek, mint a vallásosság, ahalál vagy éppen az idegennyelvûség afõhõs képzeletében „kacagós” magyaráza-tokat kapnak: „az õk szájuk másokatmondott... betesznek nekik egy más nyel-vet, s az úgy mozog, hogy csak az érti,akinek ugyanolyan más nyelve van.”

Ez a korlátlan fantázia és páratlan lá-tásmód az, ami „megmenti” a kis árvát azolvasó sajnálatától. Egy olyan kislányalakja rajzolódik ki elõttünk, aki a helyze-tébõl adódó hiányosságokat képzelõerejé-vel pótolja, életének üres pontjait „meg-csinált” dolgokkal tölti ki, „hogy legye-nek”. Szeretet hiányában megnyilvánulá-sai már-már önnön természetének dacos téka

121

ILYENEKET JÁTSZOTTAM A FEJEMBEN...Máté Angi: Mamó

Koinónia, Kvár, 2009.

vállalásába és megmutatásába torkollnak:„Mindezeket attól az öregasszonytól óhaj-tottam, aki valami miatt nem akart en-gem. Sem õ, sem a szeretet, sem a tudás,sem az élet. Akkor figyelni kezdtem eze-ket, és mutattam magam nekik, mérge-sen, hadd lássanak.”

Végül pedig ejtsünk pár szót a cím-szereplõrõl. „Mamó” alakját, akárcsak aregény teljes világát, a kislány képzeleté-nek hálóján keresztül látjuk, ezáltal anagyanya figurája is szinte mesebeli lesz:„Mamóban volt a gyors. Ott volt a gyors akezében, a lábában, a szájában, a ruhájá-ban”, „Mamó ült, de ha ült is, mintha álltvolna, ha nem is õ, de benne a dolgozás”.Legfontosabb tulajdonsága mamónak vi-szont kétségkívül az, amit az óvodás elbe-szélõ így érzékel: „nem szeretett a sze-

me”. A mamó-figura értelmezése szem-pontjából meghatározó, hogy az elbeszélõelsõsorban unokaként tudja definiálnimagát, vagyis a nagyanya függvényébentudja csak meghatározni identitását. Ez-zel magyarázható a regény utolsó monda-tából kicsengõ elhagyatottság, megtorpa-nás: „Egy kicsit az is eszembe jutott, va-jon én én leszek-e ezentúl, vagy már má-sik valaki, így, mamó nélkül.” A szerzõ-nek ezzel a mondattal sikerült mintegykeretbe zárnia az elsõ gyermekévek csa-pongó gondolatai által uralt világot, ésegyben egy új fejezetet indítani az elbe-szélõ élettörténetében; az identitását ke-resõ, immár nem kifele, hanem befele,önmagába tekintõ gyermek regényéneklehetne ez az elsõ mondata.

Imre Erika

122

2010/3

KESZEG ANNA AJÁNLJAA kommunikációtudomány önállósodásának története bizonyos összefüggéseiben a

szociológia 19. századi történetével mutat hasonlóságot. A környezet azonban radiká-lisan más: a 19. században intézményesülõ diszciplínákhoz képest a kommunikációtu-dománynak nagyobb ellenállást kell legyõznie. Ugyanakkor viszont, ahogy a szakmatudománytörténészei közül sokan állították, korábban volt szükség erre a tudományág-ra, mint hogy valójában megszülethetett volna. A kommunikációoktatás egyesült álla-mokbeli intézménytörténete nagyon szépen illusztrálja ezt a tézist. A márciusi könyv-ajánlóban e tudományág friss szakirodalmából válogattam (idõnként kapcsolódó terü-letekre is átpillantva). A kötetek között a kommunikációtörténet, -elmélet, médiatörté-net mellett a szakmára jellemzõ gyakorlatorientált munkákat talál az olvasó.

téka

KÖNYVAJÁNLÓ 123

Aczél Petra – Bencze Lóránt: Hatékony-ság és meggyõzés a kommunikációban:gyakorlati retorika. L’Harmattan. Bp.,2007.

Athonissen, P. F: Kríziskommunikáció.HVG Könyvek, Bp., 2009.

Badiou, Alain: A század. (Ford. Mihan-csik Zsófia) Typotex, Bp., 2009.

Berényi Dénes (szerk.): Tudomány éskultúra. Typotex, Bp., 2009.

Bergström, Bo: Bevezetés a vizuáliskommunikációba. Scolar, Bp., 2009.

Codoban, Aurel: Comunicarea constru-ieºte realitatea. Idea, Cluj, 2009.

Diamond, Jared: Összeomlás. Tanulsá-gok a társadalmak továbbéléséhez. (Ford.Vassy Zoltán) Typotex, Bp., 2007.

Dizseri Eszter: A kecskeméti rajzfilmstú-dió. Balassi, Bp., 2009.

Erickson, Juliet: Arta persuasiunii. Cumsã influenþezi oamenii sã obþii ceea cevrei. Curtea Veche, Buc., 2010.

Hudi József: Könyv és társadalom.Könyvkultúra és mûvelõdés a 18–19. szá-zadi Veszprém megyében. Gondolat, Bp.,2009.

Luhmann, Niklas: Szociális rendszerek.Egy általános elmélet alapvonalai. (Ford.Brunczel Balázs – Kiss Lajos András)Gondolat, Bp., 2009.

Milbacher Róbert: Arany János és azemlékezet balzsama. Az Arany-hagyo-mány a magyar kulturális emlékezetben.Ráció, Bp., 2009.

Palonen, Kari: Küzdelem az idõvel. A cse-lekvõ politika fogalomtörténete. (Ford. VinczeHanna Orsolya) L’Harmattan, Bp., 2009.

Searle, John: Beszédaktusok. (Ford. Bá-rány Tibor) Gondolat, Bp., 2009.

Stemlerné Balogh Ilona: Történelem ésfotográfia. Osiris, Bp., 2009.

Sztompka, Piotr: Vizuális szociológia. Afényképezés mint kutatási módszer. (Ford.Éles Márta) Gondolat, Bp., 2009.

A kommunikációtudomány romániaiintézményesülésével párhuzamosanszínvonalas szakmai kiadványok jelentekmeg az ország különbözõ felsõoktatási in-tézményeinek keretén belül mûködõkommunikáció és közkapcsolatok tanszé-keken. Ezek közül a nemzetközileg is el-ismert bukaresti kiadványok (ilyen példá-ul a Revista Românã de Jurnalism ºiComunicare) mellett két kolozsvári kiad-vány is kivívta magának a hazai és nem-zetközi szakma elismerését. Ezt látszikalátámasztani, hogy folyamatosan nõazoknak a külföldi szerzõknek, kutatók-nak a száma, akik tanulmányokkal jelent-keznek ezekben a szaklapokban.

A Babeº–Bolyai TudományegyetemPolitika-, Közigazgatás- és Kommuniká-ciótudományi Karán mûködõ Kommuni-káció és közkapcsolatok tanszék 2005-ben adta ki elõször az RTSC (RevistaTransilvanã de ªtiinþe ale Comunicãrii)címmel ismert szaklapot. A lapszámokáltalában nem tematikusak, mint ahogy alegutóbbi szám sem az. A kiadvány pozi-tívuma, hogy nemcsak román nyelvenközöl, hanem német, angol és újabbanspanyol nyelven is.

Az utolsó lapszám vezetõ tanulmá-nya a kríziskommunikáció és a PR közöt-ti kapcsolattal foglalkozik. MirelaAbrudan szerint az utóbbi idõben a krí-zismenedzsment egyre fontosabb szerep-hez jut a különbözõ profilú szervezetekéletében. Így hajlandóság mutatkozik avállalatok részérõl arra, hogy inkább aköltséghatékony, megelõzõ megoldást ré-szesítsék elõnyben a sokkal nagyobbanyagi befektetést igénylõ krízis utánikommunikációs és közkapcsolati beavat-kozás helyett. A görög kriszisz szóbólszármazó kifejezés eredetileg egy folyto-nos fejlõdés váratlan megszakítását jelen-ti. A szervezetek esetében a krízis a nor-mális mûködést akadályozza. Nem feltét-lenül külsõ tényezõk hatására alakul ki, a

belsõ és külsõ kommunikáció nem meg-felelõ mûködése is sokszor krízishelyzetkialakulásához vezet. A leggyakrabbanelõforduló szervezeti kommunikációs hi-bát az jelenti, hogy nem megfelelõ a vál-lalatok krízissel szemben kialakított atti-tûdje. Az amerikai Pacific Telesis krízis-kommunikációval foglalkozó szervezetikiadványában a krízist mint olyan, a szo-kásostól eltérõ események sorozatát hatá-rozzák meg, amely negatívan hat a ter-mék imázsára, a szervezet hírnevére éspénzügyi stabilitására vagy akár az alkal-mazottak, illetve a célközönség vélemé-nyére. A szerzõ Rainer Mathes, Hans-Dieter Gärtner és Andreas Czaplickimunkájára hivatkozva kijelenti, hogy el-tekintve a krízishelyzet megoldásánakmódjától, ezek az események gyökeresváltozást eredményeznek a szervezetekéletében. Ideális esetben ennek pozitívhozadéka van, vagyis azt bizonyítja, hogya PR-tevékenység optimálisan mûködik.Ilyenkor a közkapcsolati munka legfonto-sabb mércéje a sajtó szervezethez való vi-szonyulása, amely az eseményrõl megje-lent újságcikkek, beszámolók, riportokmennyiségi és minõségi mutatóinakösszesítése alapján értelmezhetõ.

A médiafogyasztás a kommunikáció-tudomány kedvelt kutatási területét képe-zi. A fõ kutatási kérdés arra vonatkozik,hogy pontosan hogyan zajlik a médiavá-lasztás folyamata. Delia Cristina Balabantanulmánya a négy legismertebb modelltismerteti. A racionális döntéshozás, a tár-sadalmi, a szimbolikus, valamint a sze-mélyközi választás sajátosságait és azegyes modellek alkalmazhatóságát, rela-tív elõnyeit és hátrányait mutatja be.Gyakorlati kutatás hiányában azonban atanulmány kevésbé értékes.

A CEU professzora, Miguel CatalánGonzález spanyolul közli tanulmányát,mely az angol kivonat szerint azokat amechanizmusokat vázolja, amelyek által124

2010/3 TÖBBDIMENZIÓS KOMMUNIKÁCIÓ

a gyerekek ki tudják védeni a reklámokesetleges káros hatásait. Emellett a szerzõolyan reklámelemeket is bemutat, ame-lyek ellen a kiskorúak nem rendelkeznekvédekezõ stratégiával. Szintén a reklámtémaköréhez tartozik Szambolics Júlia ta-nulmánya a televíziós reklámok vizuális,nyelvi és zenei elemeirõl. A német nyelvûcikk szisztematikusan rendszerezi a há-rom kategória fontosabb elemeit, azonbana szerzõ ugyanabba a csapdába esik, mintáltalában a témában publikáló fiatal kuta-tók: inkább a klisék és az általánosság jellemzi a cikket, mint a szakszerûség.

Az ilyen jellegû hibák kevésbé jellem-zik a BBTE Médiaközpontjának (CentrulMedia) kiadásában 2008 óta folyamato-san megjelenõ Journal of Media Research-öt, a hazai kommunikációkutatás egyikelismert kiadványát, amely tartalmát,szakmaiságát és a tanulmányok aktualitá-sát tekintve is meghaladja számos hazaiszaklap színvonalát. Ez minden bi-zonnyal részben annak köszönhetõ, hogyaz elbíráló bizottság tagjai között nagyonsok külföldi egyetem (Ludwig Maxi-mil-ian Universität München, Fachhoch-schule Mittweida, Fachhochschule Han-nover, Universita degli Studi di Milano)professzora is szerepel. A feszes lapszá-mokhoz az is hozzájárul, hogy a szerkesz-tõség mindig elõre meghatározott témá-ban várja a tanulmányokat.

Így az idei elsõ szám a politikai kom-munikáció területén elért kutatások ered-ményeirõl közöl tudományos dolgozato-kat. Természetesen nem volt véletlensze-rû a szerkesztõség részérõl a témaválasz-tás. A romániai elnökválasztási kampányés az azt megelõzõ, politikai kommuniká-ciós szempontból intenzív idõszak képe-zi a JMR gerincét. Ioan Hosu és AniºoaraPavelea a 2009-es év politikai szempont-ból egyik legfontosabb eseményét, az el-nökválasztási kampányt elemzi. A BBTEKommunikáció és közkapcsolatok tan-székének oktatói a jelöltek által az elsõfordulót megelõzõ idõszakban használtkampányszlogeneket elemezték. Kutatá-sukban ezeket a jelmondatokat vizsgáltáktöbb módszerrel: szóasszociációk, szerep-

játék, történetbefejezés és mondatelem-zés segítségével. Munkájuk központi kér-dése, hogy mennyire hasznosak a szloge-nek a választási kampány sikerének vo-natkozásában, képes-e pozitív asszociáci-ók kialakítására. A választási kampány si-kerének egyik kulcsa, hogy a jelöltekigyekeznek magukat bizonyos elemek se-gítségével megkülönböztetni a politikaiversenyben részt vevõ más jelöltektõl.Ennek a folyamatnak számos írott szabá-lya létezik, amelyeket az utóbbi évekbena romániai politikusok is igyekeznek be-tartani. Mára a választási plakát, üzenet,szakszerû fénykép, logó, tervezett ese-ménynaptár, kampánytémák, szlogen ésaz arculati elemeket megjelenítõ kam-pányiroda a szakszerû kampányok nélkü-lözhetetlen elemei. Tanulmányuk összeg-zésében a szerzõk kiemelik, hogy a romá-niai politikai szlogenekben a haza irántipátosz, a nemzeti értékek túlzott haszná-lata teljes hitelvesztést eredményezett. Ahazai kampányokban használt jelmon-datokra általánosan illik a szerzõk megál-lapítása: nagyon kevés a tudatos és elér-hetõ értékeket használó szlogen, sokkaljellemzõbb a szimbolikus elemek nemmegfelelõ párosítása az aktuális társadal-mi problémákkal.

Crin Antonescu és Traian Bãsescu ta-valy novemberi kolozsvári vitáját elemziCamelia Cmeciu és Monica Pãtruþ tanul-mánya. Definíció szerint a vita célja a vá-lasztópolgárok számára információt nyúj-tani az erõs érveken és a morálisan, poli-tikailag, illetve formálisan érvényes té-nyeken keresztül. Az igazi politikai vitasorán a jelöltek voltaképpen meggyõzõdiszkurzív parádéban vesznek részt. Eh-hez képest Romániában az elnökjelölti vi-ták egyáltalán nem teljesítik a Benoit-félekövetelményeket, az olyan elemek, minta hangos üdvözlés és illem, teljesen hiá-nyoznak, helyettük a folyamatos szemé-lyeskedés, támadás és védekezés uralja ajelöltek kommunikációját.

Értékes eleme a lapszámnak BãltareþuMaria és Delia Cristina Balaban tanulmá-nya, melyben a szerzõk a romániai diákokonline közösségekhez való tartozásának

talló

125

motivációit elemzik. A minõségi kutatáseredményeit három háromlépcsõs fókusz-csoportos beszélgetés alapján állítottákössze. Eszerint a vizsgált diákok motiváci-ói között elsõsorban a kommunikáció és aszocializáció mint általános emberi szük-séglet jelenik meg. Emellett természetesenaz olyannyira fontos aktív csoporttag-sze-rep, illetve a térben távol lévõ barátokkalvaló kapcsolattartás is szerepel.

A Journal of Media Research az aktu-ális kutatások mellett naprakész váloga-tást közöl a romániai szakkönyvek elmúltidõszakban megjelent köteteirõl. A recen-zió rovatban Elena Abrudan Comunicarevizualã (2008), Michael Meyen – KlaudiaRiesmeyer Diktatur des Publikums.Journalisten in Deutschland (2009),Nicoleta Corbu Brandurile globale (2009),Ilie Rad (szerk.) Limba de lemn în presã(2009) és Alexandra Zbuchea – FlorinaPînzaru – Cristina Gãlãlae Ghid esenþial

de promovare (2009) címû könyveirõl ol-vashatunk rövid ismertetéseket.

Noha a két szaklap szerkesztõbizottsá-gai közt némi átfedést fedezhetünk fel, cél-jaikat tekintve mégis teljesen különböz-nek. A Revista Transilvanã de ªtiinþe aleComunicãrii szakmaiságát, az elmélet és akonkrét kutatási eredmények arányát, il-letve az érintett témákat tekintve inkább atehetséges diákok számára kínál publiká-ciós lehetõséget. A Journal of MediaResearch viszont sokkal komolyabb ésszínvonalasabb kiadványnak tekinthetõtöbb szempontból is. Ezek közül az egyiklegfontosabb az, hogy a tanulmányoknyelvezete, a kutatások minõsége és aszerzõk, valamint a szerkesztõk témavá-lasztásai értékes munkák megjelenésétszorgalmazzák. (Revista Transilvanã deªtiinþe ale Comunicãrii, 2008. 6; Journal ofMedia Research, 2010. 1.)

Zörgõ Noémi

126

2010/3

127

2010/3

ABSTRACTS

Balázs AporCommunication and Ritual Language:

“Cult of Personality” and the CommunistPolitical Language Keywords: communism, ritual language,cult of personality, political communicationThe article discusses the ritualisation oflanguage and communication in StalinistHungary in the 1950s through the analy-zing term ‘cult of personality’ in commu-nist political language. It is argued that theterm was an important verbal componentof Stalinist denunciation rituals, and itsuse in political rituals contributed to thesemantic uncertainties related to thenotion. Since traditional conceptual histo-ry that focuses on the major texts ofMarxist political thought cannot accountfor the semantic emptiness of the concept,an analysis of the ritual function of theterm ‘cult of personality’ would contributeto a better understanding of the role andsigni-ficance of the concept in communistdictatorships. Such an approach wouldalso enhance our understanding of therelationship of the term and the actualphenomenon of the leader cult during theperiod of Stalinism.

Judit Antónia FarkasErotica and Bibliophilia: Stefan Kell-

ner’s Clandestine Book Selling andPublishing Activity in the 1920sKeywords: bibliophilia, erotica curiosa,clandestine book and art trade, book pub-lishing, censorshipThe case study is about a passionateHungarian book collector – in OctaveUzanne’s term a true eroto-biblomane –who from his vast collection of fine booksand graphics mainly on erotica started abook-selling business first in Budapest thenin Vienna, while also publishing a coupleof bibliophile publications including eroticgraphic albums in the 1920s. His clandes-tine book selling and publishing business isreconstructed on the basis of two policeinvestigations, the latter of which resultedin a trial. The two cases give an insight intothe techniques of clandestine book trading,trials against obscene publications and thefunctioning of censorship during theHorthy-era in the 20’s in Hungary.

József Ö. KovácsThe “Rationalization of Subjection".

Communications of Letter Writers after1956Keywords: communism, state authorities,letters, rural population, collectivizationThe author addresses the issues of themotivation and the measure of adjust-ment of those writing letters to stateauthorities, the Communist Party and theparty press after the suppression of theRevolution in 1956. According to theseletters, both those writing them andreceiving them followed a dual commu-nications approach. It is also of interestthat as the regime was consolidated thenumber of anonymous letters increased.The communications approach of the let-ter writers may be compared to com-plaints of “prisoner status”. Their state-ments were in fact products of a societywithout the rule of law which restrictedexpressions of views to the three-fold ru-ling “prohibited, tolerated and suppor-ted”. The author analyzes primarily theletters of the rural population written inthe course of forced collectivization(1959-1961).

Gábor Kármán Where Did 17th Century Transylva-

nians Know Turkish Language From?Keywords: Turkish language, diplomacy,Transylvania, early modernAlthough the Principality was a tributarystate of the Ottoman Empire, knowledgeof the Ottoman Turkish language was notvery widespread in Transylvania. Apartfrom rare and isolated attempts, itreceived no place in the education.Besides some politicians who soughtrefuge in the Empire, it was generallyonly the interpreters in service of theConstantinople embassy of the Princi-pality who mastered the language. A spe-cial institution, that of the “Turkishscribes” was set up: they learned Otto-man Turkish in Constantinople, at theexpense of the Princes, in order to servethe country later on. One of these, JakabHarsányi Nagy, even contributed to theboom of the scholarly literature about theTurkish language that had taken placefrom the late 1660s with his “ColloquiaFamiliaria Turcico-latina”.

Veronika NovákBags, Books, and Gunpowder: Anato-

my of Historical Rumor StoriesKeywords: alarming rumors, narratives,motives, fears, Paris, 15-16th centuriesThe paper draws first a brief methodolog-ical draft on the relation of history andalarming rumors, and presents some pos-sible approaches mainly from French his-toriography. Then it proposes to analyzesome late medieval and early modernrumor stories, appearing in Parisianchronicles and diaries. It shows how theelements of historical change are fitted inthese stories and tries to demonstrate thecomplexity of relations between reality,fears, attitudes, experiences and rumorstories.

Judit PihurikThe Fractured Shadow of the Shadow

Reflections Started as a Review on theBook of Zoltán Tibori SzabóKeywords: Jewish identity, Transylvania,Holocaust, contemporary historyThe work of Zoltán Tibori Szabó: Árnyékosoldal [Shady Side]. Jewish Identity inTransylvania after the Holocaust (Koinó-nia, Kolozsvár. 2007.) based on researchinto the history of press describes the situ-ation of Jewry in Transylvania and the fac-tors forming their identity between 1945-1948. The author considered the decisiveelements of identity set into a backgroundof contemporary history; he comparedthem with the challenges and strategies ofEuropean Jewry, and described how thesestrategies influenced the remainingTransylvanian Jewry after having survivedthe cataclysm of World War II. The resultsof his research – as he also stresses with aneye on the characteristics of his sources –is hardly a summary, rather a starting pointto a wider-scale demonstration of the soci-ety, identity and ideas of TransylvanianJewry after the Holocaust.

Zsuzsa TörökJournalism in Marosvásárhely

(A Rural Community's Reading Strategyin 1884)Keywords: reading strategies, rural com-munity, local newspapersLajos Tolnai had already been a wellknown writer when as a minister he got to

the Reformed Congregation of Marosvá-sárhely in 1868. He left Marosvásárhelyafter sixteen years and resigned from hisjob due to several conflicts and scandalswith the locals. The press campaign set upagainst Tolnai played an important role inhis departure. In the history of communi-cation the Tolnai case points out theprocess in which a rural community elimi-nates the person who compromises thecommunity’s self image transmittedthrough the local newspapers. The casealso points out an example of the usage ofliterature in society when the interpreta-tion of literary works plays an importantrole in the communication startegy carry-ing out an informal decision made by thelocals: Lajos Tolnai’s elimination.

Hanna Orsolya Vincze The Royal Gift – Translations and

TranslatorsKeywords: translation, intercultural com-munication, speech situation, early modernkingship, political agendasThe article looks at different translationsof an early modern bestseller, King JamesVI. and I’s book on kingship, BasiliconDoron (1599.) These translations wereconstitutive elements in shaping the per-ception of the king and his political agen-da at home and on the continent, asJames himself intended. But it was alsocentral to attempts at influencing thatsame agenda, to different diplomaticmanoeuvrings forerunning the outbreakof the Thirty Years War. Much recentinterest in translation is connected tostudying the effects of colonialism, andthe relationships between dominant andless privileged cultures, with the source-language typically belonging to the for-mer, while the target language belongingto the latter culture. This inquiry into asmall corpus of early modern translationraises a different possibility: that transla-tion could-be a two-directional process ofcommunication, involving attempts at“talking back”, at enlisting the author ofthe original – or his image at least – to dif-ferent local agendas. This is typically thecase when Basilicon Doron, the “royalgift” is translated and re-dedicated to aroyal figure, be that James himself orsome other holder of political power.

128

2010/3