ÉDESVÍZ KIADÓ

Az üresség

A D Y A S H A N T I

tánca

A D Y A S H A N T I

Az üresség tánca

ÉDESVÍZ KIADÓ

BUDAPEST, 2 0 0 8

TARTALOM

Köszönetnyilvánítás ... 9 Bevezetés ... 11 Előszó ... 19

1. fejezet - Ébredés ... 21 2. fejezet — Szatszang ... 31 3. fejezet - Nyitottság ... 37 4. fejezet - Ártatlanság ... 45 5. fejezet - Összehangolódás ... 51 6. fejezet - Szabadság ... 59 7. fejezet - A sugárzó mag ... 65 8. fejezet - Csend ... 71 9. fejezet - Tudat ... 79

10. fejezet - Mélység ... 93 11. fejezet - Ego ... 101 12. fejezet - Szeretet ... 111 13. fejezet - Spirituális függőség ... 117 14. fejezet - Káprázat ... 129 15. fejezet - Irányítás ... 139 16. fejezet - Elengedés ... 149 17. fejezet - Könyőrület ... 155 18. fejezet - Az Igazság Tüze ... 165 19. fejezet - Megvilágosodás ... 173 20. fejezet - Következmények ... 183 21. fejezet - Dharmikus kapcsolat ... 189 22. fejezet - Az örök most ... 197 23. fejezet - Hűség ... 205

Interjú Adyashantival ... 211

KÖSZÖNETNYlLVÁNÍTÁS

Szeretném kifejezni szívből jövő köszönetemet mindazoknak, akik hozzá-járultak ennek a könyvnek a létrejöttéhez:

Szerkesztés: Bonnie Greenwell, Marjorie Bair, Prema Maja Rode. Korrek-túra: Barbara Benjamin, Dwight Lucky, Tara Lucky, Priya Irene Baker, Alison Gause, Gail Galanis, Ed West, Barbara Glinn, Gary Myers. Szer-kesztőségi segítség: Dorothy Hunt, Stephan Bodian, Eric Schneider, Gary Wolf, Jenny Stitz, Shannon Dickson, Jerilyn Munyon. Hangfelvételek: Larry Gray, Peter Scarsdale, Nancy Lowe, Charlie Murphy. Átírás: Hamsa Hilker, Rosanna Sun, Kamala Kadley, Marna Caballero, Dorothy Hunt, Valerie Sher, Peter Humber, Michael Coulter, Annie Gray. Önkéntesek koordinációja: Pralaya. Jogi tanácsadás: Gary Wolf. Borító grafikai terve-zése: Susan Kurtz, Diane Kaye, Rita Bottari, Wil Nolan, Prema Maja Rode.

Külön köszönet minden önkéntesnek és résztvevőnek, akik a könyvben közölt előadások alkalmával közreműködtek.

BEVEZETÉS

A szeretet mindenféle előzetes terv nélkül terjed. Terjed, hiszen ez a természete: a mozgás.

A spirituális tanító, Adyashanti fenti szavai jól tükrözik szellemi ébredés-sel kapcsolatos tanításának lényegét, amelyet heti rendszerességgel tartott összejöveteleken, intenzív hétvégi szemináriumokon és csendes elvonulá-sokon oszt meg hallgatóival. Ez a könyv a mester legemlékezetesebb be-szédeiből nyújt összefoglalót, amelyek hűen és következetesen mutatják be mindazt a tudást, amelyet tanítványai olyannyira fontosnak tartanak.

„Valójában, ami miatt csinálom ezt az egészet, és ami titeket is idehoz, az nem más, mint hogy közvetlenül megtapasztaljátok, kik is vagytok — mondja Adyashanti. - Hiszen hogyan is tudhatnátok, mi a megvilágosodás, ha még saját magatokat sem ismeritek?" Az igazság és a szabadság miben-létének egyedi tolmácsolásával Adyashanti tanítványai kezébe adja azt a vezérfonalat, amely elvezetheti őket saját valódi természetük megtapasz-talásához.

Adyashantiról Adyashanti Stephen Gray néven látta meg a napvilágot 1962-ben, a kali-forniai San Francisco-öböl Cupertino nevű kisvárosában. Elmeséléseiből kitűnik, hogy a két lány testvérből, négy nagyszülőből és egy seregnyi más rokonból álló színes és kiterjedt család igencsak élvezetes gyermekkort biztosított számára. Egyik nagyapja például gyakran járt hagyományos in-dián áldástáncot, amikor unokái meglátogatták. Adyashanti tinédzserként

leginkább bicikliversenyzéssel szerette tölteni az idejét, tizenkilenc évesen azonban a kezébe akadt egy könyv, amelyben szó volt a „megvilágosodás-ról". Innentől kezdve nem volt megállás: a fiatalember mohón belevetette magát a végső igazság keresésébe. Spirituális tanulmányait két tanító szár-nyai alatt kezdte: először Arvis Justival találkozott, aki Taizan Maezumi rósi közvetlen tanítványa volt, majd Jakusho Kwong rósival is kapcsolat-ba került, akinek Suzuki rósi volt a mestere.*

Közel tizennégy éven át intenzíven gyakorolta a zen meditációt, és ál-lítása szerint kis híján feladta a dolgot, mielőtt eljutott azokhoz a lénye igaz természetét érintő, mély felismerésekhez, amelyek végül hozzásegítették a személyes identitásának feloldódásával járó végső megtapasztalás átélé-séhez. Mestere, Arvis Justi 1996-ban kérte fel a dharma tanítására. A kez-detben csak kisszámú résztvevővel megtartott csoportos összejövetelek néhány hét alatt több száz tanítványt vonzó dharma-beszédekké nőtték ki magukat. A dharma szó jelöli a buddhizmusban a végső igazságot, amely minden fizikai és mentális jelenség mögöttes természetére, illetve az ösz-szes teremtmény valós, spirituális rendeltetésére vonatkozik. A „dharma-beszéd" elnevezés olyan megvilágosodott mesterek tanításait illeti meg, akik teljességgel ebben az igazságban élnek, és akiknek tiszta szellemi megvalósulását az egészen Buddháig visszavezethető spirituális tudás ta-nítói is elismerik.

Ez a kopaszra borotvált fejű, vékony és könnyed méltósággal teli fia-talember, akit tanítványai egyszerűen csak Adyának szólítanak, összeté-veszthetetlenül kellemes, szeretetteljes jelenléttel, továbbá a tisztaság és az egység átélésének felbecsülhetetlen égi adományával rendelkezik. Tanítvá-nyai gyakran megjegyzik, hogy tekintete — hatalmas és majdnem tökélete-sen áttetsző, világoskék szeme - képes teljesen lefegyverezni az elmét, és mélyen a szívbe hatolni. Adyashanti stílusa szívből jövő és közvetlen, mentes a zen szakkifejezésektől, gazdag azonban a legvégső igazság felé mutató verbális jelekben. Azután a bizonyos első előadás óta eltelt időben több tanítványa is átélte már a spirituális ébredés csodáját, köszönhetően

* A rósi japán eredetű kifejezés; a ró jelentése: 'öreg', a si jelentése: 'tanár' - a Szerk.

lanításai kinyilatkoztatásszerű igazságának és az általa vezetett szatszang-összejöveteleket*, illetve csendes elvonulásokat átható, nagy erejű átadó-képességének.

Egy rendkívüli tanító Adya dharma-tanításainak (más néven szatszangjainak) stílusát hasonlítot-ták már bizonyos korai csan (zen) mesterekéhez, de az advaita védánta (nondualisztikus) iskolához tartozó indiai tanítókéhoz is. Különösen von-zódik a néhai advaita bölcs, Niszargadata Maharadzs és még néhány más megvilágosodott mester - mind a keleti, mind a nyugati tradícióban gyö-kerező - tanításaihoz. Bár az általa vezetett elvonulások csendes meditá-ció, dharma-beszédek és a tanítványokkal folytatott dialógusok keveréké-ből állnak, hitvallása szerint a szellemi ébredéshez elsősorban nem spiri-tuális praktikák elsajátításán és gyakorlásán, hanem a személyes identitás fokozatos lefegyverzésén és lebontásán keresztül vezet az út.

Sok más tanítványához hasonlóan, Adyashanti jelenlétében nekem is szerencsém volt nagy horderejű felismeréseket átélni, amelyek - évekkel azután, hogy felhagytam személyes tanítóm keresésével — képesek voltak meggyőzni arról, hogy ez a fiatalember az én mesterem. Általa megtapasz-talhattam, milyen is az, amikor egy igaz tanító/vezető végre távozásra készteti a zsúfolt és zavaros elmét, és közvetlenül megnyitja a szívet arra a hatalmas szeretetre és ragyogó ürességre, amely minden létezés alapját képezi.

Rendkívül mély és elmondhatatlan tapasztalat ez, amely feleslegessé tesz minden további spirituális útkeresést azáltal, hogy átélőjét örökre hoz-záköti egy egyszerűségében, csendjében és nyitottságában páratlan belső helyhez, forráshoz. Én, aki azelőtt is komolyan tanulmányoztam különbö-ző keleti iskolák tanításait, és magam is foglalkoztam spirituális tanítással

* Szanszkritul a szat szó annyit tesz: 'igaz', a szang, szanga pedig 'társaságot'jelent. A szat-szang kifejezést tehát valahogy így lehetne lefordítani: olyan társaság, ahol az igazság van jelen. A buddhizmusban azokat az együtt időzéseket nevezik így, amelyeken a tanítványok-kal együtt olyan megvilágosodott emberek vesznek részt, akik maguk már megtalálták az Igazságot, és képesek azt környezetükben is megteremteni, kifelé sugározni - a Ford.

és tanácsadással, egészen addig nem ismertem fel mester és tanítvány vi-szonyának különleges jelentőségét, amíg nem találkoztam vele — azzal a ta-nítóval, akinek a tanításai tökéletesen cgybehangzottak saját bensőmmel. Kimondhatatlanul hálás vagyok ezért a szerencsés találkozásért.

Adya egyszerre szólaltatja meg a spirituálisán megvalósult élet vég-telen lehetőségeit és hétköznapi egyszerűségét. Tapasztalataim szerint ő olyasvalaki, aki teljes valójában megéli az üresség szabadságát, ugyanak-kor nagyon jól érzi, valamint képes kifejezni a forrás és a spontán cselek-vés, a szív és a humor közti összefüggéseket, ugyanúgy tiszteletben tartva a létezés testet öltött aspektusait, mint a testetleneket.

A könyvben található tanítások Adya tanításainak ez a gyűjteménye a mester több száz, 1996 és 2002 között tartott dharma-beszédéből, beszélgetéseiből válogat, amelyek kü-lönböző szatszang-összejövetelek, hétvégi intenzív kurzusok és csendes elvonulások alkalmával hangzottak el. Azért adjuk közre őket, hogy a ta-nítványok számára örök emlékeztetőül szolgáljanak az Adyától kapott útmutatásokról, szeretetről és az általa közvetített tudásról, valamint hogy így azokhoz is eljussanak, akik személyesen nem ismerhetik őt.

A beszédeket úgy válogattuk össze, hogy tükrözzék a kezdeti témákat és kérdéseket, amelyek akkor merülnek fel, amikor az egyén egy megvi-lágosodott tanító közreműködésével először tapasztalja meg a spirituális ébredés természetét és a vele járó végtelen szabadságot. Ugyanakkor be-pillantást nyerhetünk általuk Adyashanti saját szellemi ébredésének köz-vetlen tapasztalataiba is; a temérdek felismerés világába, amely az önmeg-valósítás útjára lépett ember számára megnyílik. Olyan értékeket találunk itt, mint az ártatlanság, a nyitottság, a szeretet, az állandótlanság, a harmó-nia, a béke, a mélység és a szabadság. Adyashanti szavai, amelyek gyönyö-rűen adják vissza a mély, belső csend átéléséből fakadó végső igazságot, képesek egészen a szívünkig hatolni, hiszen bennük valódi természetünk talál kifejezést. Általuk az igazság beszél az igazsághoz, a forrás fedi fel titkait a forrásnak.

A szívünkben visszhangra találó szavak elég erősek ahhoz, hogy kizök-kentsenek minket megszokott gondolkodásmódunkból és érzelmi reak-

cióinkból, illetve hogy segítsenek kijózanodni az egónk keltette transzból, és bepillantást engedjenek életünk mögöttes valóságába. Ez a másfajta ér-zékelés szó szerint képes kifordítani a világot sarkaiból, és felrázni minket az elménk teremtette káprázatból. Az ebből következő megnyílás az élet és a szabadság teljesen újszerű és friss élményét nyújtja. Ez az életteliség mu-tatkozik meg Adyashanti és tanítványai hitvallásában és életében.

Bármennyire is szeretnénk, nem vagyunk képesek tökéletesen uralni és kiszámítani életünk történéseit. Halandó szemmel nézve ez sok fájdalom és meglepetés forrása lehet, a spirituális életben azonban épp ez jelenti szá-munkra a legnagyobb ajándékot és könyörületet. Amikor képesek vagyunk minden pillanatban megpihenni abban a nem-tudásban, amely létünk leg-végső igazsága, akkor egyben utat engedünk magunkban a spontaneitás-nak, a dolgok állandó áramlásának. Ezért mondja Adya újra és újra a tanít-ványainak, hogy ne ragaszkodjanak semmilyen eszméhez, ne higgyenek el semmit, amit mond, és ne kapaszkodjanak bele egyetlen tapasztalatba sem.

A spirituális tanítások lecsendesíthetik az elmét, és intellektuális meg-értést hozhatnak, de amikor a felismerés egy igazi tanár szavai és lénye által történik, akkor maga ez a felismerés képes a szívet lángra gyújtani, a tudatot pedig az önmegvalósítás irányába terelni. Legvégül azonban mindannyiunknak saját magunkba kell leásnunk, és ott belül kell megtalál-nunk az igazsághoz fűződő közvetlen kapcsolatunkat. Egy tanár útmuta-tással, eszközökkel szolgálhat mindehhez, és jelenlétével serkentheti a bel-ső folyamatokat. A végső út azonban úgyis a teljes fogalmi eszköztelensé-gen és irányítás nélküliségen át vezet. Te magad vagy az út, és az út úgy ka-nyarog, ahogyan saját természete diktálja. Ez az út vezet saját igaz valód fel-ismeréséhez. Ezért ülj csendben, és ne csinálj semmit, csak hagyd, hogy a természetes felismerés egyszerűen megtörténjen benned. Egy hiteles taní-tó nagyon mélyen ismeri ezeknek a szavaknak az igazságát, és tudja, hogy csakis az eszerint való élet hozhatja el az ember számára a szenvedés végét.

A közösség áldása A buddhista tradícióban a Buddha (a teljesen megvilágosodott létező), a Dharma (az életigazságok, a tanok) és a Szangha (a spirituális közösség) hármasát a Három Menedéknek nevezik, és úgy tartják, hogy ezek együt-

tesen segítik a hívőt a spirituális megvalósulás folyamata során. A tanító egy személyben képes rá, hogy az igazság élő példáját és a tanokat nyújt-sa tanítványainak, nem képes azonban egymaga biztosítani azt a közössé-get, amely a fejlődésükhöz szükséges, nem beszélve a rengeteg munkáról, amellyel a csoportos összejövetelek és elvonulások szervezése jár.

Ezért örömteli az a tény, hogy Adyashanti körül kialakulóban van egy szangha, hiszen munkálkodásának köszönhetően egyre több ember fedezi fel saját, szabadságra való képességét. Ő maga úgy jellemezte viszonyát ehhez a közösséghez, mintha egy vonat utolsó kocsijában ülne, és közben fogalma sem lenne, hová utazik. Ez annyit tesz, hogy Adya semmilyen előzetes célt vagy irányt nem tűzött ki a közösség fejlődése elé. Saját szerepét az irányí-tás helyett abban látja, hogy a tiszta, megvilágosodott szellem, az igazság rajta keresztül reagál a közösség tagjaiban felmerülő témákra, kérdésekre.

Elhivatott emberek egész serege töltött több száz órát azzal, hogy rög-zítette és lejegyezte a könyv számára kiválasztott beszédeket, elkészített és továbbított több ezer hírlevelet és szórólapot, megszervezte és levezényel-te a találkozókat, telefonhívásokra és elektronikus levelekre válaszolt, és egyáltalán, azon a megszámlálhatatlanul sok teendő valamelyikén munkál-kodott, amelyek az Open Gate* Sangha nonprofit szervezetként való mű-ködésének hátterét biztosítják.

Ez a könyv is az ő áldozatos munkájuknak köszönhető, és nélkülük biz-tosan nem jöhetett volna létre. Közülük is különösen hálás vagyok azok-nak, akik hangfelvételeket és jegyzeteket készítettek az előadásokról, illet-ve akik a lektori és szerkesztési munkálatokat végezték: Marjorie Bairnek, aki sokórányi szakképzett szerkesztői munkával járult hozzá a könyv elké-szültéhez; illetve Dorothy Huntnak és Stephan Bodiannek, akik a szerkesz-tés korai fázisánál segédkeztek. És feltétlenül meg kell említenünk Premát, az eredeti kiadás grafikai tervezőjét, aki négy éven át oszlopos tagja volt az Open Gate Sangha vezetésének, ma pedig kreatív igazgatóként őrködik Adyashanti könyveinek, hanganyagainak és más kiadványainak a megjele-nésén.

* Magyarul: 'nyitott kapu' - a Ford.

Továbbá szeretnék köszönetet mondani azoknak a csodálatos emberek-nek, akik az Open Gate Sanghát vezetik; annak a több száz önkéntesnek, akik áldozatos munkájukkal segítik őket; és nem utolsó sorban Adya fele-ségének, Annie-nek. Nekik köszönhető, hogy a közösség, amely lehetővé lette (és teszi folyamatosan), hogy a körülöttünk lévő világot betöltse a vég-ső felismerés és az igazság, mára szilárd és megbízható alapokon nyugszik.

El sem tudom mondani, mennyi mindent köszönhetek nekik. Különösen hálás vagyok, amiért ennek a könyvnek az összeállításával és szerkeszté-sével én is szolgálhattam ezt az igazságot, és mindezt egy olyan közösség szárnyai alatt tehettem, amelyről tudom, hogy értékelni, táplálni és őrizni fogja a benne átadott tudást. Ez a könyv tehát a mi ajándékunk saját közös-ségünknek, valamint az ébredő elmék és szívek tágabb közösségének szer-te a világon. Ez a mi ürességünk tánca a forrás megnyílása alkalmából, ami

által mindenki önmagára ébredhet.

— Bonnie Greenwell, szerkesztő

ELŐSZÓ

Köszöntelek téged. Igen, téged, aki most ezeket a sorokat olvasod. Ez a könyv neked és rólad szól. Szólította-e már meg valaha valaki igaz valódat? És te magad vajon szólítottad-e meg már valaha igaz való-

dat? Vagy elvakított a látszat, amely neved, nemed, családi kötelékeid, sze-mélyiséged, múltad, valamint egy szebb jövőre és egy jobb énre vonatkozó titkos terveid szövevényéből áll? Biztosíthatlak, hogy nem ezektől a dol-goktól függ, ki is vagy valójában. De még mennyire, hogy nem.

Most őszintén... Ugye, valahol mélyen már te is sejtetted, hogy több - vagy épp kevesebb - vagy a képnél, amely a tükörből visszanéz rád? Ugye, veled is előfordult néha egy-egy csendes pillanatodban, hogy szeret-tél volna bekukucskálni a látszat fátyla mögé, hogy megleshesd saját ma-gadat vagy a körülötted élőket?

Van benned valami, amely fénylőbb a Napnál és rejtelmesebb a csilla-gos égnél. Titokban bizonyára a te fejedben is megfordult már valami ilyesmi, de vajon sikerült-e valaha is teljesen elmerülnöd saját titokzatos lényegedben?

Én most ezt a benned rejlő, titokzatos lényeget köszöntöm. Mint mond-tam, ez a könyv rólad és neked szól. A te ébredésedről, a te emlékezésed-ről, amellyel visszatalálsz saját igaz lényedhez. Bátran lapozz hát tovább, és kezdj csak bele bármelyik fejezetbe, amelyik felkelti az érdeklődése-det. Mind önálló egész magában is, ugyanakkor továbbviszi és elmélyíti az előtte álló fejezetek mondanivalóját. Saját belső bölcsességedre bízom a választást, mert hiszem, hogy az majd elvezet téged a megfelelő fejezet-hez vagy oldalhoz, amely képes felnyitni a szemedet és megnyitni a szíve-det végtelen természeted teljes és tökéletes csodájára.

A könyv legelső fejezete a spirituális ébredésről szól, a legutolsó pedig a hűségről az örök és végső igazsághoz. Ha mindezek után még mindig hiányérzeted lenne, rád is gondoltam: következő könyvemben a megvi-lágosodás utáni élettel foglalkozom majd. Most azonban legyen elég ennyi a bevezetésből és a jövőre vonatkozó tervekből. Hiszen itt az idő! És kü-lönben is, mi lehetne jobb köszöntés a könyvnél, amelyet most a kezedben tartasz?

Olvass hát tovább, ha kedvet érzel hozzá. De vigyázz, könnyen lehet, hogy a spirituális ébredés egyáltalán nem az, aminek képzeled.

- Adyashanti, San José, 2006. január

1 ÉBREDÉS

anításom végső célja a megvilágosodás - a felébredés az elkülönült-ség álmából, ami az Egység felismeréséből fakad. Úgy is mondhat-nám, hogy beszédeim középpontjában igaz valódra ébredésed áll. És

bár itt-ott találkozhatsz más témákkal is, amelyek tanítványaim pillanatnyi szükségletei révén merülnek fel előadásaim során, alapjában véve elmond-hatom, hogy mindig a te ébredésed a célom.

A megvilágosodás azt jelenti, hogy ráébredsz, ki is vagy valójában, és onnantól kezdve ennek megfelelően létezel. Felismerés és létezés, felisme-rés és létezés. A felismerés önmagában tehát nem elegendő. Igaz valódra ébredésednek csakis a létezés adhat keretet. Ez azt jelenti, hogy mindig a felismerés szerint kell cselekedned, élned, megnyilvánulnod. Ez egy na-gyon komoly feladat, egy teljesen új életforma - a valóságban és a valóság szerint élni ahelyett, hogy hamis álomban ringatózó elméd berögzült és korlátozott eszméi, hitei és impulzusai irányítanának.

Valójában már most az vagy, akit keresel. Istent pásztázod - a saját sze-mével. Ez az igazság olyan egyszerű és egyben olyan megrázó, olyan mélyreható és ugyanakkor olyan szent, hogy a nagy keresésben bizony könnyen elsétálhatsz mellette. Lehet, hogy hallottad már valaha, lehet, hogy hiszel is benne, de mondd csak, egész lényeddel, létezéseddel meg-valósítottad-e már a benne rejlő igazságot? Éled-e azt?

Szavaimmal nem egy tetszetősebb álomba szeretnélek ringatni, épp el-lenkezőleg: fel akarlak rázni. Azt bizonyára magad is tudod, hogyan szí-nezd ki az álmodat. Épp ezért - pillanatnyi érzelmi és mentális állapotod-tól függően — szavaim egyszer nagyon gyengédnek és kedvesnek, máskor kevésbé gyengédnek és kevésbé kedvesnek tűnhetnek. Talán megkönnyeb-

T

bülsz tőlük, ez azonban a megvilágosodás szempontjából mellékes. Ébredj fel! Magad is élő buddha vagy! Az isteni üresség, a végtelen semmi vagy. Tudom, hiszen én egy vagyok veled, te pedig egy vagy velem. Engedd hát el az elmédben cikázó gondolatokat és képeket, hadd jöjjenek-menjenek. Ne ragaszkodj hozzájuk, hiszen nem tőled származnak. Miért is bonyolód-nál bele képzeleted játékába, amikor itt az idő, hogy megvalósítsd saját va-lóságodat?

Ne gondold azonban, hogy a megvilágosodás a végpont. A felismerés valójában csupán a keresés és a kereső végét jelenti, amely egyben a saját valód szerinti létezés kezdete. Ez utóbbi pedig már egy egészen más felfe-dezést tartogat: az Egységben és az Egységből való létét, amelyben igaz valódat, vagyis ezt az egységet testesíted meg. Nem az a kérdés tehát, hogy képes vagy-e Eggyé válni; te magad vagy az Egy. Sokkal inkább az a fel-adatod, hogy az Egy tudatos kifejeződése légy. Akkor hát kérdezem: ráéb-redt-e magára az Egy? Eszedbe jutott-e, ki is vagy valójában? És ha igen, meg is éled-e azt? Valóban és tudatosan Egyként létezel-e?

Összes beszédem a megvilágosodásról vagy az azt követő életről szól. Bár ez néha talán nem egészen egyértelmű, mégis mindig biztos lehetsz benne, hogy igazából e két téma valamelyikét feszegetem.

Mielőtt néhány éve eljutottam a végső felismeréshez, szinte mániákusan kerestem a megvilágosodást. Az az igazság, hogy ha komolyan akarsz fog-lalkozni a zennel, neked is így kell tenned. „Végül csak az őrültek marad-nak" - mondta mindig a mesterem. Az én mániákusságom többek között abban mutatkozott meg, hogy mielőtt vasárnap reggelenként elindultam volna a mesterrel közös csoportos elmélyülésre, idejekorán felkeltem -úgy öt és fél hat között -, és önszorgalomból meditáltam. Ilyenkor órákig ültem aprócska szobám padlóján, tökéletes mozdulatlanságba dermedve.

Az egyik ilyen reggelen egymás után két fontos dolog is történt velem, amelyek elsőre teljesen ellentétesnek tűntek. Először is, egy hirtelen felis-merés által megértettem, hogy minden és mindenki egy. Az egész az ud-varról beszűrődő madárcsicsergés hatására történt, amely valahol mélyen

*

megpendítette bennem a kérdést: „Mi az bennem, ami hallja a hangot?" Azelőtt soha, egyetlen egyszer sem gondolkodtam el ezen. És akkor hirte-len belém nyilallt a felismerés, hogy én legalább annyira vagyok a hang és a madár, mint az, aki hallja a madarat, mert a hallgató, a hang és a madár valójában mind egy és ugyanazon dolog megnyilvánulásai. Azt nem tudom megmondani, mi ez az egy dolog, csak annyit, hogy egy dolog.

Ahogy kinyitottam a szemem, azt láttam, hogy épp ugyanez történik a szobában is: vagyis a fal és az, aki nézi a falat, egy és ugyanaz. Az egé-szet nagyon furcsának találtam. Aztán rájöttem, hogy aki ezt gondolja, az is ugyanúgy része annak a valaminek. Felkeltem és elindultam, hogy kör-bejárjam a házat és találjak valamit, ami nem az Egy megnyilvánulása. Nem sikerült. Minden isteni volt. Épp a nappaliba készültem bemenni, amikor egy lépés kellős közepén a tudat, vagyis a tudatosság hirtelen el-szállt mindenből: a fizikai dolgokból, a testekből, a világ dolgaiból.

Egyetlen lépésben eltűnt minden. Ami ezután jött, az egy kép volt, amely mintha korábbi inkarnációk egész sorát mutatta volna: fejek jelen-tek meg sorban egymás után, ameddig csak a szemem ellátott. „Istenem, hiszen megannyi alakban léteztem már sok száz életem során" - valami ilyesmi tudatosult bennem. És abban a pillanatban a tudat - a szellem - rá-ébredt, hogy egészen eddig az életig olyannyira azonosult mindezekkel az alakokkal, hogy elhitte: nem több puszta formánál.

A tudat egy pillanat alatt levetkőzte a forma béklyóját, és önálló létre kelt. Többé nem azonosította magát semmilyen formával: sem testtel, sem elmével, sem inkarnációval, sem gondolattal, sem emlékkel. Tisztán ér-zékeltem a dolgot, de alig tudtam elhinni. Olyan volt, mintha valaki be-lecsúsztatott volna egy millió dollárt a zsebembe, én pedig folyamatosan előrángattam volna onnan, hogy megnézzem, valós-e. Ezt azonban nem lehetett letagadni. Még ha néha egyes szám első személyt használok is, va-lójában nem volt többé semmiféle „én", csakis és kizárólag az Egy.

Ez a két tapasztalás egyszerre történt, vagyis az első csupán másodper-cekkel előzte meg a másodikat. Az első által átéltem a mindenség Egysé-gét, a másodikban pedig azzá a tudattá, szellemmé váltam, amely teljesen felébredt mindenféle azonosulás illúziójából, még az Egy álmából is. Ami-kor az egységélmény is megszűnt, egy alapvető tudatosság maradt utána,

amely a következő két aspektust egyszerre hordozta magában: a minden-ség vagyok, ugyanakkor semmi sem vagyok. Ez utóbbi volt a megvilágo-sodás, az igazi Én megvalósítása.

Mindezt követően fizikai valómban is tettem egy lépést. Es az olyan ér-zés volt, mint amit a kisgyermek érez, amikor sikerül megtennie az első biztos lépést, és mosolyogva körbenéz, mintha azt kérdezné: „Láttátok?" Szóval tettem egy lépést, és egész lényemet átjárta a legelső lépés boldog-sága. Aztán tettem egy újabb lépést, aztán még egyet, és még egyet... Kör-be-körbe jártam a szobában, mert minden egyes lépés az első volt. Igazi csoda történt.

Minden egyes „első" lépésben a forma nélküli tudat és az egységérzés találkozott úgy, hogy a tudat, amely addig mindig a formával azonosította magát, most a formán belülre, egyfajta azonosítatlan állapotba került. Nem gondolatokon vagy emlékeken, hanem csakis az öt érzéken keresztül szemlélte a világot. És mivel nem volt többé múltja és nem voltak emlé-kei, minden lépés olyan volt számára, mint a legeslegelső.

És ekkor nagyon mulatságos gondolatom támadt - legalábbis számom-ra, tizenhárom év zen gyakorlat után annak tűnt. „Hoppá, épp most ébred-tem fel a zenből!" - súgta. Hát igen. Amikor felébredsz, rájössz, hogy min-denből felébredtél, beleértve azokat a dolgokat is, amelyek segítettek az odáig vezető úton. Ezután fogtam egy darab papírt, és írtam a feleségem-nek egy furcsa üzenetet. Valahogy így szólt: „Boldog születésnapot! Ma

/

van a születésnapom. Epp most születtem." Otthagytam neki, és elindultam a szokásos csoportos meditációra. Amikor elhajtottam a ház előtt, láttam, hogy a feleségem ott áll az ablakban, és a kezében lobogtatja az üzenete-met. Fogalmam sincs, hogyan csinálta, de egyből tudta, mi történt.

Mesteremnek kerek három hónapig egy szót sem szóltam az egészről. Valahogy értelmetlennek tűnt beavatnom. „Miért is kellene bárkinek tud-nia róla?" - gondoltam. Nem éreztem szükségét, hogy megosszam mások-kal a dolgot, és a gratulációk sem hiányoztak egyáltalán. Az élmény ön-magában is teljesen kielégítő volt. Csak később jöttem rá, hogy ami velem történt, az megfelelt annak a bizonyos végső tapasztalásnak, amelyről a mesterem mindig is beszélt. Ráébredtem, hogy az összes spirituális taní-tás valójában erről az ébredésről szól. És a maga tökéletes igazságában ez

a tapasztalás - amely mind a mai napig töretlenül tartja magát bennem -képezi az alapját mindannak, amiről magam is beszélek.

Ha elkezdünk komolyan foglalkozni azzal, hogy kik is vagyunk való-jában, nagy lépést teszünk a kegyelmi állapot felé. Megérthetjük, hogy bár különböző gondolatokkal, hitekkel és identitásokkal rendelkezünk, még-sem ezek szabják meg, hogy kik vagyunk - legyen szó akár az egyes em-berről, akár az egész emberiségről. Ilyenkor megtörténhet a csoda. Hiszen ha valóban tisztán és alaposan szemügyre vesszük saját magunkat, ráébre-dünk, mennyire döbbenetes és érthetetlen, hogy mi, emberek teljességgel elménk, érzéseink és múltunk alapján határozzuk meg önmagunkat. Ezért van, hogy megannyi spirituális irányzat követői elméjük kiürítésén fára-doznak, igyekezvén minél jobban megszabadulni gondolataiktól, érzéseik-től és emlékeiktől. Ez azonban nem feltétlenül bölcs célkitűzés. Sokkal eredményesebb, ha megpróbálunk átlátni a gondolatainkon, és felfogni, hogy azok csupán gondolatok, hitek, emlékek. Ha ez sikerül, máris felsza-badítottuk tudatunkat - szellemünket - a gondolatokhoz és mentális álla-potokhoz fűződő kötöttségek alól.

Azzal a bizonyos első lépéssel, amelyben megértettem, hogy az a vala-mi, ami az én szememen és érzékeimen át szemléli a világot, sokkal inkább tudatosság vagy szellem, mint rögzült program vagy emlék, azt is megér-tettem, hogy valójában minden egyes szempár mögött ez a bizonyos szel-lem lakozik. Rájöttem, nem számít, hogy másfajta szűrőn keresztül néz; egy és ugyanaz a dolog. És ez a valami magát szemlélte mindenben: nem csupán a szempárban, de a fákban, a kövekben és még a padlóban is.

Paradox módon, ahogy a szellem vagy a tudat egyre inkább ráérez saját ízére — arra, hogy nem azonos semmilyen gondolattal vagy hittel -, és el-kezdi puszta jelenlétként vagy ébrenlétként szemlélni magát, úgy mutatko-zik meg ez az ébrenlét fokozatosan mindenhol. Minél inkább felébredünk tehát saját testünk, elménk és identitásunk álmából, annál inkább észrevesz-szük, hogy valójában minden test és elme ugyanazon szellem, ugyanazon jelenlét megjelenési formája. Minél inkább rájövünk, hogy valódi identitá-sunk teljesen független az időtől, a világtól és minden történéstől, annál inkább megértjük, hogy ugyanez a bizonyos jelenlét maga a világ - beleért-ve minden történést és létezőt. Épp olyan ez, mint az érme két oldala.

A megvilágosodás legnagyobb akadálya az az igen elterjedt hit, misze-rint valami ritka és különleges dologról van szó. Fontos, hogy ezt legyőzd magadban. Legalább odáig el kell jutnod, hogy képes legyél azt mondani magadnak: „Fogalmam sincs, mi igaz abból, hogy a megvilágosodás ne-héz." Amikor ez sikerül, egyszerre elérhetővé válik számodra. Gondolj csak bele: ha ez a jelenlét van minden létező mögött, nem lehet ritka vagy nehezen elérhető, hacsak te magad nem állsz ellen neki. Az egész lényege azonban nem teoretikus, hanem gyakorlati. Senki nem taníthatja meg ne-ked, ahogyan nekem sem tanította soha senki.

A megvilágosodás legcsodálatosabb része, hogy amint elkezdesz nem a beléd táplált programok és kötöttségek szerint működni, az „én", aki ad-dig az életedet élte, eltűnik. A legtöbb ember ugyanis csupán azt az „én"-t ismeri, aki ezt a mostani életet éli. Ha azonban valaki átlát, túllát ezen, megtapasztalhatja, hogy ami valójában mozgatja és működteti ezt az éle-tet, az a szeretet — ugyanaz a szeretet, amely mindig, mindenki másban is megnyilvánul.

A te életedben is biztosan voltak már pillanatok - még ha nem is tuda-tosultak benned amikor átmenetileg megfeledkeztél az „én"-ről, amely-lyel általában azonosítod magad. Az ilyesmi történhet teljesen spontán mó-don, például valamilyen gyönyörű látvány hatására, de származhat az ego feledékenységéből is. Az emberek általában elmennek ezek mellett a pilla-natok mellett. A „szép pillanatok" megélése után ugyanis automatikusan újraépítik régi, jól megszokott identitástudatukat. Pedig valójában ezek a pillanatok adnak lehetőséget rá, hogy bekukucskálj a látszat fátyla mögé, és megpillantsd a mögötte lévő valóságot. Ha elkezded tudatosan keresni ezeket az alkalmakat, egész biztosan fel fogod ismerni őket. Ilyenkor az el-me hirtelen megszűnik továbbgondolni saját történetét. Azt veszed észre, hogy bár különálló identitásod, én-tudatod elhagyott, igaz valód nem szűnt meg létezni. Ezekben a különleges pillanatokban tedd fel magadnak a kér-dést: „Mi az én igaz valóm? Ha identitásom kikapcsolásával nem tűnök el, akkor kicsoda-micsoda is vagyok valójában?" Vagy még inkább: „Mi va-gyok akkor, amikor éppen eltűnök?"

A „mi vagyok én" kérdése általában beindítja az elme fogaskerekeit. Újabb gondolatok érkeznek szépen sorban, hacsak az igazi intelligencia

közbe nem szól: „Na, várjunk csak, hiszen ezek megint csak gondolatok." A gondolatok között azonban mindig van egy pici szünet, egy résnyi csend - ha képes vagy ebben teljes mértékben jelen lenni, felfüggesztheted meg-szokott identitásodat. Ahogy én-tudatod beleugrik ebbe a gondolatközi űr-be, jelenlétérzésed azonnal szertefoszlik. Ez azonban túlságosan zavarba ejtő az elme számára, amely nincs hozzászokva a senki-léthez, épp ezért megpróbálja minél gyorsabban betölteni ezt az űrt. „Az nem lehet, hogy senki vagyok" — gondolja magában. Értelmetlen dolog lenne azonban „va-lakivel", egy újabb énnel feltölteni a keletkezett rést. Ha valóban tudni szeretnéd, ki is vagy, éld csak meg ezt az űrt, tapasztald meg a megnyílást, és hagyd, hogy kibontakozzon benned. Ez a lehető legjobb módja, hogy megismerd önmagad.

Ez az a pont, ahol a spiritualitás már nemcsak igaz, de kalandos és szó-rakoztató is. „Ez a megnyílás, ez a jelenlét - nevezd, ahogy akarod -, ez lennék én?" Ilyenkor érzed, hogy valami olyasmi történik veled, ami nem gondolataid, meggyőződéseid vagy hited terméke. Ha sikerül valóban be-fogadnod ezt az állapotot, az identitás nélküli tudatosság önmagában is elég, hogy elsöprő erejű csapást mérjen az elmére. Erre utal a zen, amikor „nem-teremtettről" beszél, hiszen ez a jelenlét az egyetlen olyan dolog, amelyet nem az elme hozott létre.

A Bibliában található egy gyönyörű példázat, miszerint egyszerűbb a tevének átjutni a tű fokán, mint a gazdag embernek bejutni a mennyek országába. Ha ragaszkodsz identitásodhoz - lehet az a lehető legspirituáli-sabb, legszentebb identitás -, az épp olyan, mintha megpróbálnál átprésel-ni egy tevét a tű fokán. A kép, amellyel azonosítod magad, túl durva, túl nagy, túl hazug, túl mesterkélt ahhoz, hogy belépjen az igazság birodalmá-ba. Létezik azonban valami, ami még a legeslegapróbb tű fokán is képes átsiklani. Ez pedig nem más, mint a tágasság, a te saját semmi-léted, amely számára mindig nyitva áll a mennyek kapuja. Hiszen ez utóbbin túlra egyi-künk sem viheti magával önző, énközpontú identitásának egyetlen apró darabkáját sem.

A mennyország tehát az a tapasztalás, amely akkor jön el, amikor megéljük saját semmi-létünket. Amikor ráébredünk tiszta tudatunkra, és megértjük, hogy nem vagyunk több alaktalan és tiszta szellemnél. Amikor

rájövünk, hogy ugyanez a forma nélküli szellem az alapja, a mozgatórugó-ja mindennek. Mi lehet mennyeibb annál, mint amikor minden lépésben ez a szellem, ez az esszencia tölti be testünket? Ez az igazi újjászületés. Mert az újjászületés nemcsak egy megrázó erejű vallásos átalakulás. Bár ez utóbbi is lehet szép élmény, mégsem több, mintha átöltöznél. Az igazi új-jászületésben azonban nem csupán új, tetszetősebb spirituális ruhát öltesz, de szó szerint újra megszületsz. Pontosabban mondva meg-nem-születsz, mivel rájössz, hogy amit te „életem"-nek nevezel, azt igazából nem az „én"-ed, hanem a végtelen semmi éli.

Attól még, hogy ráébredsz az igazságra, és spirituálisán megvilágo-sodsz, életed nem válik a jószerencse diadalútjává. Ha így történne, az nem lenne a mindent legyőző béke állapota. Hiszen gondolj csak bele: amikor jól vagyunk, nem nehéz békésnek maradnunk. Az élet azonban nem ilyen, sokkal inkább a hullámzó, néha háborgó óceánhoz hasonlít. Legyenek azonban a hullámok magasan tornyosulok vagy lágyan simogatok, a nagy víz ugyanolyan szent, és téged, a senkit nem érinthet meg változása. Abban az ébrenlétben, amelyről én beszélek, olyan békére lelsz, amely mindenen felül áll. Ha eléred, többé nem kívánod, hogy jobban menjenek a dolgaid. Csak hagyod, hogy menjenek; hiszen ez az élet. Az egész nem érint meg többé.

Tanítvány: A megvilágosodáshoz tehát le kell vetkőznünk énközpontúsá-gunkat. Ezt úgy kell elképzelnünk, mint amikor meghámozunk egy naran-csot?

Adyashantí: A hámozás olyan, mintha éjjel azt álmodnád, hogy el-mész egy terapeutához, fokozatosan egyre jobban és jobban leszel, és ettől úgy érzed, tartasz valamerre. A megvilágosodás egészen más. Képzeld el, hogy a kanapén ülve éppen arról beszélsz, hogy még mindig nem jutottál sehova, és még mindig telis-tele vagy kérdéssel, s akkor hirtelen ráébredsz, hogy ez az egész nem a valóság, csupán álom, amelyet te magad találtál ki. Ez a megvilágosodás. Érzed, micsoda különbség van a kettő között?

Tanítvány: Az egészet én találtam ki?

*

Adyashanti: Úgy van. Mindent. De a benned szunnyadó tudatosság nem álmodik. Ezt egyedül az elméd teszi. Mindenféle történetet kitalál, mert hinni szeretné, hogy tart valahová. Amikor felébredsz, hirtelen ezt mondod magadnak: „Várjunk csak, de hiszen ez csak álom. Módosult va-lóság, virtuális realitás, amelyei az elme folyamatosan újrateremt. Az egész nem igaz - az egész csak gondolat!" Ám a gondolat hiába talál ki millió-nyi történetet, a tudatosságot nem képes megérinteni. Az egyetlen dolog, amit befolyásolni tud, azok testi érzeteink. Ha szomorú történetet mesélsz magadnak, tested ennek megfelelően reagál. Ha történeteidben önmagadat fényezed, tested szinte felfúvódik, magabiztossá válik. De ha rájössz, hogy ez mind csupán kitaláció, felébredhetsz az elme álmából. Vagyis nem te ébredsz fel, hanem az a valami jeleníti, valósítja meg önmagát benned, amely kezdettől fogva mindörökké éber. Valójában tehát magad is ez az örökké tudatos, örökké éber valami vagy.

SZATSZANG

zért vagyunk itt, hogy felismerjük és megéljük az örök Igazságot. Szatszangban lenni annyit tesz, mint kapcsolatban, közelségben lenni az Igazsággal. Ha ezt megértjük, közös céllal gyűlhetünk itt

össze. Amikor tehát szatszangba igyekszel, mert szeretnél kapcsolatba kerül-

ni az Igazsággal, a következő alapvető kérdést kell feltenned magadnak: „ki vagyok én?" vagy inkább: „mi vagyok én?". Mindeközben pedig el kell engedned saját szerepeidet és a hozzájuk kapcsolódó forgatókönyvet, vagyis azt a történetet, amelyet az életednek gondolsz. Olyasmikre célzok, mint amikor például azt gondolod magadról, hogy „a szerencse fia/lánya vagyok...", „balek vagyok..." vagy épp: „én vagyok az, aki soha az élet-ben nem talál magának párt...", „én vagyok a spirituális kereső, akinek már megannyi szellemi tapasztalat van a háta mögött". Mindannyiunknak megvan a magunk szerepe és a hozzátartozó forgatókönyve. Ezek azonban nem mi vagyunk.

A szatszangban épp az a csodálatos, hogy megadja a lehetőséget, hogy felébredj saját történetedből. Amikor elkezded megérteni az Igazság ter-mészetét, rájössz, hogy az nem egy absztrakció, nem valami távoli és ne-hezen elérhető dolog, és nem is olyasmi, amit még meg kellene tanulnod. Felismered, hogy az Igazság te magad vagy, történeted, illetve forgató-könyved nélkül, itt és most.

Ennek az együttlétnek tehát az az igazi áldása, hogy általa itt és most kiléphetünk szerepünkből - egy napot sem kell várnunk. Nagyon fontos megértened, hogy igaz valódra ébredésed nem valami olyasmi, amit a jö-vőben kellene elnyerned. Nem lehet rá felkészülni, nem lehet megdolgoz-

A

2

ni érte, de nem lehet kiérdemelni sem. A megvilágosodás nem más, mint az én-tudatban bekövetkező radikális változás. Most azt gondolod, hogy te te vagy, ez azonban nem így van. Valójában örök létező vagy. Itt az idő: éb-redj fel! Nem holnap. Most.

„Ez nem az én helyem. Azt hittem, itt fejlődhetek, és most azt mondják, nincs is miben." Amikor kicsinyke énünk elkezdi megérteni, miért is van itt, a szatszangban, ilyen és ehhez hasonló gondolatok futnak át az elménken. Nem szoktunk ugyanis hozzá, hogy olyan helyekre járjunk, vagy olyan dol-gokat csináljunk, amelyekkel úgymond nem nyerünk semmit. Nem azt aka-rom mondani, hogy a fejlődés, a tanulás rossz dolog lenne. De ide, a szat-szangba épp azért jövünk, hogy lássuk, a boldogság és a szabadság nem olyasmi, amit meg kellene nyerni, vagy el kellene sajátítani. Épp ellenkező-leg: ezeket az értékeket akkor tapasztalhatjuk meg, ha képesek vagyunk itt és most, a jelenben átélni, hogy milyen az, amikor teljesen elengedjük jól felépített, berögzült stratégiánkat. Még azt a stratégiát is, amelyik straté-giánk elengedésére vonatkozik. A szatszang tehát egy lehetőség, amely által elébe mehetünk minden előzetes terv és minta megszületésének.

A legnagyobb áldás mindebben az, hogy megélhetjük kicsinyke énünk lefegyverzésének közvetlen tapasztalatát. Ha máshova mész, szinte min-denhol azt láthatod, hogy ezt a fajta lefegyverzettséget nemkívánatosként, takargatnivalóként, sőt tabuként kezelik. Itt azonban feltehetjük magunk-nak a kérdést: „Ki és mi vagyok most — a történetem nélkül, az erre a pil-lanatra vonatkozó elvárásaim és reményeim, egyszóval a saját előre gyártott forgatókönyvem nélkül?" „Fogalmam sincs" - mondaná erre az elme, hiszen ő nem tudja, milyen lefegyverzettnek lenni, és nem tudja, kicsoda-micso-da is ő saját szerepe, felvett karaktere nélkül.

Azt pedig, aki ezt a bizonyos karaktert eljátssza, úgy hívják, hogy „én". Ez a vérbeli színész még abban az esetben is próbálja tartani magát, ha őszinte örömmel jövünk a szatszangba. „Itt vagyok" - súgja neki mindig a háttérből az elme. Ha azonban mögé nézel ennek az „itt vagyok"-nak, az olyan, mintha egy üres szobába pillantanál be: csak visszhangot találsz. „Itt vagyok." Ki? „Itt vagyok." Ki?

Ilyenkor rájössz, hogy még csupaszabbá kell válnod, és el kell enged-ned a gondolkozásnak ezt a finom játékát is, amely szintén csak egy sze-

repbe kényszerít téged. Tisztán látod, hogy ez csupán egy másik történet. És ekkor bontakozik ki a csodálatos esély éned végső lefegyverzésére — ha

ugyanis képes vagy igazán mögé nézni ennek a karakternek is, ott már nem találsz semmilyen színészt, senkit az égvilágon.

Ebben a lefegyverzésben mutatkozik meg az igazi, szavak nélküli jelenlét, a létezés nem verbális tapasztalata, amely mindenki számára elér-hető. Ha eljutsz idáig, látni fogod, hogy ez nem forgatókönyv vagy szerep, itt nem előzetes terv szerint történnek a dolgok, és - éppen ezért — ebben az állapotban nincs is semmilyen elvárás a jelen pillanattal szemben. De még csak nem is a szerepet játszó színész vagy ilyenkor. Ami vagy, az megelőzi minden éneddel kapcsolatos gondolatodat.

A szerep nélküli létezést az emberek legtöbbször valami rejtett dolog-nak gondolják. Épp ezért, amikor elengeded a szerepedet, hogy igaz való-dat keresve az „én" nevű karakter mögé nézz, te is azt hiheted, hogy akit keresel, rejtőzködik valahol. „Úgy tűnik, nincs itt senki, de azért megné-zem jobban, hátha rátalálok az Énre, az Igazságra, megvilágosodott valóm-ra" - gondolhatod a teljes nyíltság állapotában. Ez azonban csupán egy újabb szerep, egy újabb forgatókönyv, amely történetesen épp a megvi-lágosodás kereséséről szól. Lássuk csak, ha most eldobod a spirituális kereső forgatókönyvét is, akkor kicsoda-micsoda vagy?

Csak azért próbállak rávenni, hogy vizsgáld meg jól, ki is vagy, mert tudom, hogy most, ebben a pillanatban is nálad, saját létezésedben van a válasz. Mondhatnék én bármit, szavaim nem helyettesíthetik ezt az élő, általad megélt feleletet. Épp erre utal a mondás, miszerint azok az igazán megvilágosodottak, akik nem tudják, hogy kicsodák. A többi ember mind tudja - legalábbis azt hiszi, hogy tudja hogy miről szól az élete. A for-gatókönyvéről — bármi legyen is az. Még akkor is, ha az azt diktálja, hogy „nem vagyok éber". Az éberséggel ugyanis nem fér össze semmilyen for-gatókönyv. Ezt az állapotot csak akkor érhetjük el, ha rájövünk, hogy vég-tére is minden forgatókönyv csupán egy forgatókönyv, és minden történet csupán egy történet.

A megnyílásban mindig bekövetkezik egy állapot, amikor az elme már nem találja a megfelelő forgatókönyvet, és azt mondja: „Feladom. Fogal-mam sincs, ki vagyok." Az ébredés pedig nem más, mint az a megvalósulás,

amely ezután következik. Ilyenkor, ha leteszed az összes forgatókönyvet - azt is, amelyik a hallgató, és azt is, amelyik a beszélő szerepét osztja rád -, vagyis ha képes vagy egy pillanatra minden szerepből kilépni, meg-értheted, hogy valójában nem is az vagy, akinek mindeddig hitted magad. A szatszangbeli részvétel épp ettől olyan óriási kihívás és egyben önmagát meghazudtoló előrelépés az átlagos „én"-felfogás számára, amely azt dik-tálja, hogy a boldogság eléréséhez csak meg kell találnunk a megfelelő for-gatókönyvet. szerepet, identitást — beleértve ebbe az identitásnélküliség szerepét is. Ez a hamis tudat ugyanis mindent megtesz, csak hogy játékban tartsa az „én"-t.

Korunk spirituális kultúrája rendkívül trükkös, ennek köszönhetően egyre kifinomultabb fogalmakat használunk. A régi, veretes eszméket, mint például „Isten" vagy „bűn", sokkal könnyedebben hangzó kifejezé-sekre cseréltük, így most tudatról és kondicionálásról beszélünk. A modern spirituális útkereső tehát ilyen - igencsak elvont - fogalmak között tájéko-zódik. Ezzel kapcsolatban fontos tudni, hogy minél absztraktabb egy foga-lom, annál transzparensebb, átlátszóbb is. A tudatosságot például nehéz lenne egy közvetlen képbe foglalni vagy megtestesíteni, hogy aztán elhe-lyezhessük a házi oltáron. Ez utóbbi tehát fokozatosan megüresedik. Ha az Igazságot keresed, ne is tegyél az oltárra semmit! Az elképzelhető legjobb spirituális oltár tökéletesen üres.

Valójában azonban még a legelvontabb fogalmak is csapdába ejthet-nek, és megakadályozhatnak elméd lefegyverzésében, ha azonosulsz velük. Épp ezért résen kell lenned, amikor eljutsz a spontán ébredés ta-pasztalatáig. Elméd ugyanis készen áll majd, hogy még a tudatosság élő szellemére is címkét ragasszon, és besorolja, valaminek nyilvánítsa: „Ez tehát a megvilágosodottság, más néven tudatosság - vagy Én." Az elme tényleg mindent kitalál, csak hogy védje magát a teljes lefegyverzéstől. így válhat még a legszentebb eszme is - amennyiben nem kezeljük elég köny-nyedén - a jelen való létezés megfoghatatlan, megnevezhetetlen állapota elleni kifinomult, szinte láthatatlan védekezéssé.

De ha felteszed magadnak a kérdést: „Ki vagyok az én-fogalom nélkül? Mi vagyok az „én" nélkül?", akkor azonnal feltárulhat benned a kimond-hatatlan, a megfoghatatlan. Engedd be ezt a tapasztalatot, mert ez az élő

válasz a „ki vagyok? mi vagyok?" kérdésére. Hangsúlyozom: nem a halott, a fogalmi, hanem az élő felelet. Igen, szó szerint él! A ragyogó éberség pil-lanatában - pillanatról pillanatra - egy valóságos csoda bontakozik ki és mutatkozik meg a saját maga számára. Ez az élő, vibráló létállapot — ne-vezd bárminek is - valójában az, ami mindig is voltál, és mindig is leszel, és persze ami most, ebben a szent pillanatban is vagy. Mert valójában nem emberi létező vagy, hanem létező, emberi alakban.

Ha igazi keresővé szeretnél válni, leginkább egy mindenre rácsodálko-zó gyermekhez kell hasonlítanod. Tedd fel magadnak újra és újra a kérdést: „Valóban ez lennék?" Aztán pedig ne gondolkozz, ne agyalj rajta, hanem engedd, hogy a kérdés egyre nyitottabbá és csupaszabbá tegyen. Minél őszintébben merülsz el az ismeretlen megtapasztalásában, egód annál véd-telenebbé válik. Arra lettél figyelmes, hogy az elméd megzavarodott, és nem tudja, mit tegyen? Üdvözöld ezt a tanácstalanságérzést, ne félj fegy-vertelenné válni! Vedd észre, hogy az egész kellős közepén ott van az az élő, vibráló tudatosság, amelyről már annyit hallottál. Ha engeded, hogy megtörténjen benned ennek a tudatosságnak a felismerése, azzal - titokza-tos és csodálatos módon - tudatosságra is ébredsz, meg is világosodsz.

Ha beengeded az éberséget az életedbe, eleinte azt veszed majd észre, hogy felforgató játékot űz veled. Mindez azért van, mert ez a fajta létezés nem kicsinyke éned tervei és szabályai szerint működik, amely még a meg-világosodást is igyekszik megmagyarázni. Megvilágosodott állapotban előzetes terveid és elvárásaid egyáltalán nem számítanak. Ehelyett az egész állandó mozgásban van, folyamatosan alakul, és - legnagyobb sze-rencsédre - nem figyel rá, hogy mit akarsz. Ha belemerülsz ebbe az öntör-vényű állapotba, és képes vagy vele együtt áramlani, megtapasztalhatod, mi az igazi megadás. Valójában ez az, amire a „legyen meg a te akaratod"*

utal.

Elmédet bizonyára nyugtalansággal tölti el a teljes lefegyverzés ötlete, hiszen fél elengedni jól bejáratott és régóta működtetett fogalmait és for-gatókönyveit. „És mi van, ha nem kapom meg, amit akarok?" - súghatja.

* A Miatyánk egyik sora - a Kiadó.

Az én válaszom erre az, hogy piszok szerencséd van, ha nem kapod meg, amit akarsz! Én magam sem kaptam a megvilágosodástól semmi olyasmit, amit előzetesen vártam tőle. Egy sor problémáról hittem pedig, hogy meg fogja oldani. Millió elképzelésem volt, hogy mit fog adni nekem ez az egész. Felejtsd el ezeket! Nem azért, mert nem kapod meg őket, hanem mert — ha meg is kapod őket — egyszerűen nem fog érdekelni többé. Ez az oka annak, hogy most semmit sem tudok mondani, amit vártam és meg is kaptam a megvilágosodástól. Az egyetlen, ami valóban megváltozott, az az, hogy többé nem érdekelnek ezek a dolgok. Micsoda képtelen és vissza-taszító álom is volt azt gondolnom, hogy ezektől függ a boldogságom!

A szatszang tehát annyi, mint üdvözölni saját létezésed csodáját. Ez utóbbi ellentétben áll azokkal a dolgokkal, amelyekről a spiritualitás oly gyakran szól. Arra gondolok itt, hogy sokan például saját valónk elvetésé-re buzdítanak, sokan mások pedig értelmezgetik a csodát, sőt - erejének hangsúlyozása végett - előszeretettel csomagolják tetszetős gyöngyökbe és virágokba azt. A szatszang más: megnyílás a csoda előtt. Általa addig üdvözöljük azt, amíg a téves önazonosítás hirtelen megtörik, és hopp! -a csoda egyszer csak valóra válik. „Ó, hát ez vagyok én! Pedig már azt hit-tem, hogy az elvárások és tervek által meghatározott valaki vagyok. Azt gondoltam, szerepet játszó színész vagyok. Sőt, meg voltam győződve róla, hogy én magam vagyok a szerep" — így szól a felismerés. Amikor az „emberi lény vagyok" című szerep befejeződik, azt nevezik általában ha-lálnak. Sokkal egyszerűbb azonban, ha már fizikai tested halála előtt enge-ded, hogy meghaljon benned ez a szerep. Helyezd hát örök nyugalomra most! A szatszang megadja neked a lehetőséget, hogy felébredj örök léte-zésedre, és igaz életet élj.

3 NYITOTTSÁG

szatszang - vagyis az Igazság megtapasztalását célzó összejövetel - egyik nagyon fontos eleme a nyíltszívűség. Vannak emberek, akik szívüknél sokkal könnyebben nyitják meg elméjüket. Ha va-

lóban itt és most akarsz lenni, mindkettőt meg kell tenned. A nyitottsághoz ugyanúgy hozzátartozik, hogy nem alkalmazol semmilyen szűrőt tapaszta-lataid megválogatására és osztályozására, mint az, hogy nem emelsz falat magad köré. Ilyenkor nem a védekezéssel vagy elfoglalva, hanem - meg-győződéseid megkérdőjelezése által - teljesen megnyitod, odaadod magad a csodának.

Ha megajándékozod magad ezzel a csodálatos állapottal, amelyben nem próbálod önazonosságodat semmilyen fogalomba vagy érzésbe bele-gyömöszölni, azt veszed majd észre, hogy a megnyílás egyre csak tágul. Csak tágul és tágul, amíg végül te magad leszel a nyitottság - ahelyett, hogy valami elmebeli vonatkoztatási ponttal vagy testbeli érzéssel azono-sulnál. Az egésznek tehát nem az a lényege, hogy megválj a gondolataid-tól vagy az érzéseidtől, csak az, hogy ne helyezd magad beléjük.

A nyitottság nem kötődik helyhez. Mindenhol van egyszerre, képes mindent befogadni, legyen az gondolat vagy gondolatnélküliség, érzelem vagy érzelemmentesség, hang vagy csend. A megnyílást semmi nem za-varhatja meg. Igaz természetedet semmi nem zavarhatja meg. Az ember csakis akkor esik zavarba, ha bezárja magát egy bizonyos nézőpontba, egy elképzelésbe, amelyről azt gondolja, hogy az ő. Ilyenkor valójában szem-ben megy az árral. Ha azonban megéljük saját igaz természetünket, vagyis a nyitottságot, azt találjuk, hogy az égvilágon semmivel sem állunk szem-ben. Ebben az állapotban bármi is történik, minden a legnagyobb rendben

A

van, ezáltal pedig képesek vagyunk mindig spontán és bölcs módon rea-gálni az élet történéseire.

A szatszang voltaképp az emlékezésről szól. Mintha csak egy időre el-felejtetted volna, hogy valójában ez a nyitottság vagy, csak hogy a fejedbe vehesd, hogy valami vagy. Az emberiség évezredek alatt végtelen mitoló-giát szőtt ennek a felejtésnek a története köré. Igazándiból azonban nem is fontos, hogy hogyan történt a dolog. A szatszang lényege nem az, hogy megváltoztasd vagy átalakítsd magad, hanem hogy emlékezz rá, ki is vagy. Az Igazság tehát nem más, mint saját igaz természeted felidézése, felisme-rése, illetve megvalósítása.

Bizonyára ismered az érzést, amikor elfelejtesz valamit, ami még egy pillanattal azelőtt az eszedben volt. Az elme ilyenkor hiába küszködik, erőlködése csak megnehezíti az emlékezést. Hogy mi segít ilyenkor? Csak-is az, ha elengeded magad. Ha megfeledkezel róla, hogy épp emlékezni sze-retnél valamire, és lazítasz egy kicsit. .,Á, persze, megvan" - kerül elő a vá-lasz hirtelen a semmiből. Éppen ilyen az Én-megvalósítás is: akkor történik meg, ha képes vagy elengedni magad, és nem akarod görcsösen a tudást.

A nyitottságot akár most, ebben a szent pillanatban is megtapasztalha-tod. Ehhez nem kell megnyílnod vagy a jelenleginél nyitottabbá válnod. Csak ismerd fel a nyitottságot, amely itt és most is jelen van - kívül, belül, mindenhol. Egyszerűen csak érezd, tapasztald meg. Engedd el magát a „nyitottság" szót is, ne ragaszkodj hozzá. Hadd tűnjön el! Ezáltal válik a tapasztalás egyre mélyebbé, egyre kimondhatatlanabbá. Csak létezz ebben, ebből a szavak nélküli forrásból. Ha így teszel, nem zavarhatnak össze a fogalmak, hiszen nem korlátozod magad azáltal, hogy bizonyos szavakban hiszel. Mihelyst azonban ráragasztod a tapasztalásra a „nyitott-ság" szót, máris beskatulyázod: egy bizonyos ízt adsz neki. Ez pedig soha nem lehet teljesen igaz. Megközelítheti ugyan az Igazságot, de nem ugyan-az, mint a szavak, fogalmak nélküli, tiszta tapasztalás.

Az elengedés mélyíthető. Ilyenkor az elme számára — amely mindig megpróbálja megmagyarázni, megnevezni és ezáltal korlátok közé szoríta-ni az élményt — úgy tűnhet, mintha beszippantaná az ismeretlen. Valójában azonban csupán annyi történik, hogy a tapasztalat mélyebben éli meg ön-maga létezését. Ebben a mélyebb tapasztalásban kezdi el korlátolt szemé-

lyiséged - amellyel mindaddig azonosítottad magad - végleg megérteni, hogy igazából ez a nyitottság vagy. Sőt, azt is felismered, hogy mindez másokra, a többi emberre is ugyanúgy vonatkozik. Amikor felszabadítod magad, valójában nem csupán éned, de az Éned szabadul fel. Egyszerre mindenki Énjére emlékszel, hiszen az voltaképpen ugyanaz az Én. Éppen ezért, ha ez a felismerés megvalósul, az az emberi viszonyok teljes átala-kulását hozza magával.

Nyisd meg az elmédet, tárd ki a szívedet. Vedd észre, hogy senki nincs odabenn, akit meg kellene védeni. Nincs szükséged érzelmi barikádra, sem a velejáró elkülönültség-érzésre és elszigeteltségre. Ez az egész védekezés voltaképpen egy nagyon ártatlan félreértésből fakad. Amikor kora gyer-mekkorodban elültették benned az „én" fogalmát, vele együtt kaptál egy mentális és érzelmi szerszámosládát, amely arra szolgál, hogy fal mögé rejthesd, és folyamatosan védelmezhesd ezt az elképzelést. Sőt, ahogy mindig újabb és újabb körülmények merültek fel, megtanultad, hogyan bő-vítheted védekező készletedet. Amikor épp úgy tűnt, hogy egy jó adag ha-rag kell én-fogalmad egyben tartásához, azt tetted bele a ládikóba. Nehez-telés, szégyen, hibáztatás. megtorlás - ezek mind-mind olyan fegyverek, amelyeket az évek során beépíthettél védekezőrendszeredbe. Legyen a ma-gadról kialakított énkép pozitív vagy negatív, a személyiséget védő szer-számos készlet mindig ennek a képnek a fenntartására szolgál.

Ez valójában egy nagyon ártatlan folyamat. Anélkül történik, hogy tud-nál róla. És mindaddig folytatódik, amíg rá nem jössz, hogy ez az egész ragaszkodás az „én"-hez, ehhez a mentális és testi énképhez, abból a me-lyen gyökerező, téves hitből fakad, miszerint védelemre van szükséged. Az énkép és a védekezés tehát összefüggenek: az egyik nincs a másik nélkül.

Ha felhagysz a védekezéssel, az Igazság egy szempillantás alatt teret nyer, és elsöpri énképedet. Épp ezért van, hogy az utóbbit egy köré vont fallal együtt kaptad. Hiszen ha nem lenne ez a fal, igaz természeted emlé-kezete már rég megsemmisítette, semlegesítette volna énképedet, legyen az akár jó, akár rossz. Fal nélkül nem létezik énkép, ugyanúgy, ahogy szen-vedés nélkül sem. Sőt, nem elég, hogy megvannak a saját falaink, a többi emberre vetített elképzeléseink ugyanúgy megakadályozzák, hogy meglás-suk mások igaz természetét.

Ha azonban készek vagyunk belátni, hogy az általunk elképzelt képek nem valósak, a falak leomlanak. Az intellektuális korlátok megszűnésével eljön a mentális nyitottság, az érzelmi barrikád eltűnésével pedig bekö-szönt a nyíltszívűség állapota. Amikor az Igazság megvalósulása elsöpri a kicsinyke, korlátozott ént, hirtelen az énkép legutolsó morzsája is szerte-foszlik, hogy átadja helyét a teljes jelenlétnek. Jól hallottad, teljes jelenlé-tet említettem! A nyitottság, amiről beszélek, örökké jelen való, és semmi-lyen képbe bele nem foglalható. Éppen ezért nem is kell megvédeni. Ha ráordítasz, hangodat elnyeli az üresség. Ez rendben is van így. Vagy akár úgy is dönthetsz, hogy megbarátkozol vele. Szeretheted. Ez szép dolog, de tudnod kell, hogy magán a jelenléten mit sem változtat: nem tesz hozzá, és nem vesz el belőle semmit.

Az Igazsággal, illetve a megvilágosodással, a szellemi ébredéssel kap-csolatban tehát az a legmulatságosabb dolog, hogy az ember folyamatosan vágyakozik rá, miközben az nem is valami rejtett vagy nehezen elérhető dolog. Egyáltalán nem igaz, hogy a távolban várakozna, hogy csak akkor mutassa meg magát nekünk, ha kiérdemeljük. Ellenkezőleg: épp azért olyan nehéz rátalálni, mert folyamatosan, öröktől fogva itt van az orrunk előtt. Mindig is itt volt. Ha beszélni tudna, bizonyára valami ilyesmit mon-dana: „Az Isten szerelmére, vajon meddig tart még ez az énképesdi?"

Ez a kép nélküli Én — nevezd megvilágosodottságnak, tudatosságnak vagy nyitottságnak, bárminek, ami a leginkább elindítja benned az emlé-kezés folyamatát — rendkívül csendes. Mindezt azonban nem kell elhinned nekem! Inkább engedd be bensődbe ezeket a szavakat. Tapasztald meg az érzést magad! Hiszen te vagy a forrás! Az enyém csupán a hírnök, a köz-vetítő szerepe.

Minél mélyebb benned a felismerés, miszerint igaz valód a nyitottság, fizikai tested is annál jobban elfogadja majd, hogy nincs mi ellen védekez-nie, és egy idő után képes lesz megnyitni magát. Fizikai szinten ezt leg-inkább az izmaidban és a csontjaidban érzed majd. Ezek után indulhat be a test legmélyebb, legősibb működése, amelynek révén a nyitottság, az Igaz-ság fizikai kifejezőjévé válhat ahelyett, hogy továbbra is a kicsinyke én védőbástyájaként szolgálna. Ilyenkor a test nem más, mint a nyitottság ki-terjesztése. Kezed, lábad minden apró mozdulata a nyitottság kifejeződése;

a tárgyakkal való érintkezés is a nyitottság kiterjesztésének érzetét kelti. Csecsemő módjára csodálkozol rá a mozgás, az érzékelés és a körülötted lévő világ keltette örömökre. A különbség annyi, hogy a szellemi ébredés azon mély és érett szintjén, amelyről beszélek, rendelkezel valamivel, amivel egy csecsemő nem: bölcsességgel. Utóbbi egy idő után azonosul a figyelmét felkeltő tárgyakkal, illetve azzal a róla szóló képpel, amelyet a környezete sugároz felé. Amikor azonban az érett test-elme válik a nyitott-ság, vagyis saját igaz természetének kiterjesztésévé, és ennek következ-tében újra felfedezi a gyermeki ártatlanságot, neki már megvan a maga bölcsessége, amely lehetővé teszi az olyan felesleges mechanizmusok nél-küli rácsodálkozást, mint a görcsös ragaszkodás vagy éppen az elutasítás. Maga a rácsodálkozás és a mozgás öröme tehát egyáltalán nem infantilis dolog. Gyermeki, ám annál bölcsebb tulajdonságokról van szó. Hiszen épp a szóban forgó nyitottságban van a legeslegmélyebb és legeslegértékesebb tudás. Ha ezt eléred, végül képessé válsz az én-tudat nélküli rácsodálko-zásra és elragadtatásra, miközben minden egyes pillanatban teljes bizo-nyossággal tudod, hogy a világon senki és semmi nem bánthat.

A csecsemő egész világa a test körül forog. Ez nem is baj; így kell len-nie. Az ártatlan bölcs azonban nem engedheti meg magának, hogy teste védelmezésével legyen elfoglalva. Az ő teste is fennmarad persze, ez azon-ban nem a lét elvesztésétől való félelemből történik. Hiszen az újraemlé-kezésben, Énedhez való legmélyebb visszatalálásodban éppen az a leg-szebb, hogy szabaddá tesz: általa itt lehetsz, tökéletesen a jelenben élhetsz, mindenféle félelem nélkül.

Van a nyitottságnak még egy fontos aspektusa: az intimitás. Az Igaz-sághoz - és egyben a szépséghez - vezető legrövidebb út a tapasztalás köz-vetlenségén át vezet. Vagyis bensőséges viszonyba kell kerülnöd minden tapasztalással, legyen az külső vagy belső, „jó" vagy „rossz". Ha ez si-kerül, megosztott elméd kénytelen lesz megválni mindentől, ami éppen foglalkoztatja. Ebben az intimitásban az ember csodálatosan megnyílik, és felfedez valami hatalmasat, valami mérhetetlent. Lehet az élmény gyönyö-rű vagy kellemetlen, ha sikerül a maga teljességében, közvetlenül meg-tapasztalnod, feltárul számodra a végtelen.

A pillanat teljességével való intimitásban a tudat nem korlátozódik az érzelmi vagy a fizikai test történéseire, sem az érzékletekre vagy a gondo-latokra. Ilyenkor csupán egyetlen egész létezik, amely érzi, érzékeli és gondolja önmagát, és minden, ami történik, magától megoldódik. Amikor ez az egész érzékeli magát, az nagyon különbözik az „én" korlátolt tapasz-talásától. Bankéi zen mester így fejezte ki ezt az állapotot: „A meg-nem-születettben minden a lehető legtökéletesebben van." Ő a „meg-nem-született" kifejezést használta arra, amit én Igazságnak nevezek. Amikor tehát az egész érzékeli önmagát, úgy tűnik, hogy a meg-nem-született tökéletesen elboldogul önmagában. Soha, egy rövid pillanatra sem ragasz-kodik egyetlen tapasztalathoz sem, csupán annyit tesz, hogy összehangolja és élvezi a létezést. Ha tehát sikerül elengedned minden előzetes elképze-lésedet és tervedet, te is megláthatod, hogy a meg-nem-születettben min-den a lehető legtermészetesebben megy a maga tökéletes útján.

Van, hogy azon kapod magad, hogy valami nagyon foglalkoztatja az el-médet. Lehet, hogy meg szeretnél szabadulni tőle, vagy épp meg akarod érteni, és reméled, hogy a gondolkodás hozzásegít ehhez. Ilyenkor próbáld ki, mi történik, ha egy kis szünetet adsz az elmédnek, és egy ideig nem gondolkozol. Einstein is épp ezt csinálta. Ha sokáig foglalkoztatta egy bi-zonyos téma, egy idő után - amikor úgy érezte, hogy az adott problémát tekintve elérkezett a racionális gondolkodás határához - mindig felhagyott a mentális munkával. Ez valójában egy rendkívül bölcs trükk. A legtöbb ember, amikor érzékeli, hogy elérkezett racionális elméje határaihoz, ahe-lyett hogy megállna, fogja magát, vesz egy kilencven fokos fordulatot jobbra vagy balra, és elkezd a határok mentén keresgélni az elméjében. Ilyenkor nem egyebet tesz, mint hogy horizontálisan gondolkodik, és még több tényt, tapasztalatot, illetve emléket bányász elő elméje mélyéről. Ezt nevezem én időpocsékolásnak. A gondolkozásnak csakis abban az esetben vehetjük hasznát, ha megállítjuk, miután a racionális folyamat elérkezett

a határáig. A szülést, a kívánt dolog - bármi legyen is az - közvetlen létre-hozását másra kell hagyni. Éppúgy, ahogy Einstein is tette, amikor beszün-tette a gondolkodási folyamatot, és hagyta, hogy a megoldás magától meg-szülessen. A meg-nem-született ilyenkor - köszönhetően a tapasztaláshoz

fűződő bensőséges viszonyának - képes a lehető legtökéletesebben elren-dezni a dolgokat.

Az igaz természetedhez vezető nyitottság útja tehát nem gondolatok-kal, hanem sokkal inkább az öt érzékszerv érzeteivel van kikövezve. Ha például megpróbálod meghallani az adott pillanat egészét, és nemcsak a fü-leden átjutó hangokra figyelsz; ha befogadod, érzed a pillanat teljességét, akkor képes lehetsz túlnyúlni az én korlátozott területén. Testedben megje-lenik egy érzés, és te csak érzed. Egyre csak tágul. Érzed a teljes, abszolút

csendet. Érzed a madarakat. Érzed, milyen érezni a hangot. Az öt érzék közvetlen kaput nyit az elme virtuális realitásán túlra, va-

lami olyasmire, amely nem mentális eredetű. Csodálatos élményben lehet részed, ha hagyod megnyílni érzékeidet. Rájössz, hogy eddigi problémáid kilencvenkilenc százaléka abból adódott, hogy figyelmedet egyetlen irány-ba fókuszáltad, korlátoztad. Amikor azonban megnyílsz a teljességre, hir-telen minden letisztul. Mihelyst valami miatt szenvedni kezdesz, vedd ész-re, hogy ahelyett, hogy öt érzékedet egyszerre az egészre koncentrálnád, kiragadtál egyetlen aspektust, amely a szenvedést okozza.

Láthatod, mennyi szenvedést szül, ha a tapasztalást ilyen szűk néző-pontra korlátozod. Ilyenkor tulajdonképpen nem hagyod, hogy a meg-nem-született saját törvényei szerint, a lehető legtökéletesebben rendezze a dolgokat. Amint kitágítod a fókuszt, minden a helyére kerül - még akkor is, ha ez a felszínen nem mindig tűnik így. Ilyenkor képes lehetsz rá, hogy túllépj korlátozott, beszűkült egyedi nézőpontodon, és meglásd, hogy va-lójában nem is te érzékeled az egészet, hanem az egész, a teljesség érzékeli önmagát.

ÁRTATLANSÁG

árom fontos minőség jelent meg bennem a megvilágosodás hatásá-ra: a bölcsesség, az ártatlanság és a szeretet. Valójában ezek mind-hárman egy egész részét képezik, amelyet azonban általuk lehet

a leginkább kifejezni. A szellemi ébredés tehát megnyitja a bölcsesség kútját. Amikor böl-

csességről beszélek, nem arra gondolok, hogy hirtelen nagyon okos lettem. Az én értelmezésemben csupán arra utal ez a szó, hogy felismertem az Igazságot. Mert valójában ez az Igazság vagyok, és a világ is ez az Igaz-ság. Ez az, ami van. A bölcsesség tehát nem más, mint felismerni, kik va-gyunk. Felismerni az egyedüli és egyetlen Igazságot, vagyis az Igazságot. Ez nem filozófiai, tudományos, hitbéli vagy vallási kérdés. Sokkal-sokkal mélyebb mindezeknél.

A második minőség, amely a megvilágosodásban megszületett, az ár-tatlanság volt. A hatalmas ártatlanság, amely az örök kezdet érzetét hozta el az életbe. Az ébredés óta az agy nem tárolja és hasonlítgatja össze töb-bé a dolgokat, így minden tapasztalás az újdonság erejével hat - épp úgy, ahogyan egy kisgyermek elméjében történik. Az átlagos felnőtt elme ezzel szemben mindig értelmezi, osztályozza a bejövő információt: összeveti mindazzal a seregnyi dologgal, amelyekkel a múltban találkozott. „Tudom jól, ezt már ismerem" - alapvetően ezzel a felkiáltással szemlél mindent. Hát nem száraz és unalmas-e ez a hozzáállás? Az ártatlan elme akkor szü-letik meg, ha véget vetünk ennek az állandó hasonlítgatásnak. Ezt a fajta

ártatlanságot, amelyről beszélek, hívhatnánk akár alázatosságnak is. Én személy szerint jobban szeretem az „ártatlanság" szót, mert úgy érzem, ez érzékletesebben fejezi ki a tényleges élményt, amely mögötte rejlik.

4

H

Harmadikként a szeretet jelent meg. A létezés szeretete. A megvilágo-sodás által megszereted mindazt, ami van. Már maga a tény, hogy egyálta-lán van valami, csodálatos. Ezt leginkább akkor értjük meg, amikor a meg-világosodásban ráébredünk, mennyire finom és törékeny dolog is a létezés. Most nem arra célzok, hogy bármelyik pillanatban meghalhatunk. Sokkal inkább azt szeretném, hogy vedd észre, milyen elképesztő csoda a létezés. Hiszen hihetetlenül könnyen előállhatna akár az a helyzet is, amelyben nem lenne az égvilágon semmi. (Valójában nincs is az égvilágon semmi, de ez már egy másik történet.) Az, hogy egyáltalán bármi létezik, maga a tökéletes csoda. Ebből a nézőpontból születik meg az a hatalmas és fel-tétel nélküli szeretet, amely válogatás nélkül ömlik minden létezőre. Ez a szeretet egészen más, mint amit akkor érzünk, ha valakitől megkapjuk, amit szeretnénk, vagy ha megtaláljuk életünk párját. Ebben a szeretetben egyszerűen imádjuk, hogy van fűző a cipőnkben, vagy hogy van köröm a kislábujjunkon. Érted már? Erről a fajta szeretetről beszélek. A megvilá-gosodásban tehát megszületik az élet csodájának kimondhatatlan, mér-hetetlen szeretete, amely annak a felfedezéséből fakad, hogy minden Egy.

Ha a felismerés elég mély, többé nem személyes énünk irányít minket. Más szóval nem az „énhez'" kapcsolódik a mindenség. Nem az „énhez" kapcsolódnak a gondolatok; nem az „énhez" kapcsolódnak az érzések; nem az „énhez" kapcsolódnak mások cselekedetei, és nem az „énhez" kap-csolódnak a világ történései. Az önző tudatállapotban szó szerint minden egyes történés velem, az „én"-nel történik. így van, igaz? Ez az ember „normál" tudatállapota.

Hogy mi is valójában a személyes én, azt senki sem tudja pontosan megmondani. Ez olyan dolog, amit csak úgy érzünk. Zsigerből. Nem csu-pán arról szól, hogy mit teszünk, és mit mondunk. Leginkább énünk köz-ponti fixációjaként fejezhető ki. Mihelyst átlátunk rajta, rájövünk, hogy voltaképpen nem vagyunk azonosak ezzel a fixációval, ezzel a téves kép-pel. Sőt, arra is rádöbbenünk, hogy ez az egész még csak nem is fontos. Ahogy egyre inkább belelátunk valós természetünk milyenségébe, egy paradoxonnal találjuk szemben magunkat: észrevesszük, hogy az én fo-kozatos eltűnésével egyre közvetlenebb, egyre valósabb jelenlét bontako-zik ki.

Az én esetemben tehát az ártatlanság és a szeretet foglalta el a szemé-lyes én helyét. Ezek persze előtte is mindvégig bennem voltak, csak épp elfedte őket a gondolatok és az érzések felgyülemlett halmaza, amelyet ön-magámként, „én"-ként definiáltam. Az ártatlansággal egyszerűen azóta sem tudok betelni, mind a mai napig lenyűgöz, hiszen soha nem ér véget. Mindig ártatlan marad, nem számít, mennyi mindent lát, hall, tapasztal, illetve mennyit fejlődik spirituálisán. Sőt, egyre csak ártatlanabb és ártat-lanabb lesz. Az önző én-tudat esetében ez épp fordítva van: minél többet tudunk, annál inkább elveszítjük ártatlanságunkat. Igaz természetünk szá-mára azonban a tudás nem más, mint az örök és véget nem érő, egyre csak mélyülő ártatlanság forrása.

Nem csupán azért használom az „ártatlanság" szót, mert olyan érzést jelöl, amelyet mindenki képes azonosítani, hanem azért is, mert jelentésé-hez nagyon erősen hozzátartozik a védelem, a védekezés nélküliség. Ha si-kerül nem védekeznünk, megtapasztalhatjuk, hogy ez az ártatlanság csak és kizárólag saját magából indul ki. Várj, mindjárt megmagyarázom. Ha tehát egyedi, önző tudatállapotunkkal viszonyulunk a dolgokhoz, akkor alapjában véve egy bizonyos gondolatból, nézőpontból táplálkozunk, amely meggyőződéseink és emlékeink összességéből áll. Ha viszont az ár-tatlanság állapotából közelítünk a világhoz, akkor nem egy gondolatból, nézőpontból vagy meggyőződésből indulunk ki, hanem magából az ártat-lanságból. Ez utóbbi pedig nem egy bizonyos nézőpont; ugyanis nem ren-delkezik semmiféle ideológiával, teológiával, hit- vagy eszmerendszerrel. Az ártatlanság valójában az egyetlen olyan minőség a világon, amely nyíl-tan felvállalja, hogy fogalma sincs, miről szól ez az egész. Az ártatlanság-ban egyetlen darabka tudás vagy vélekedés sincs a világ dolgairól, és ép-pen ez a csodás benne. Amikor azt mondom, hogy fogalma sincs, mi ez az egész, csupán arra szeretnék utalni, hogy nem a gondolkodáson keresztül közelíti meg a tapasztalást. Ellenkezőleg: éppen hogy kikerüli az elmét, amikor a világ felé fordul. A beérkező tapasztalatokat egyáltalán nem szű-ri meg és nem osztályozza. Épp ettől ártatlan.

Ez az ártatlanság, a megvilágosodott énnek ez az aspektusa valójában minden egyes teremtményben jelen van. Az elme, az önző tudatállapot ezért első pillantásra akár azt is gondolhatja róla, hogy valami érdekes,

szép hely, ahol érdemes megpihenni néha. Nem is tévedhetne nagyobbat: az elme számára az ártatlanság ugyanis inkább rémisztő és fenyegető álla-pot, hiszen minden dédelgetett, önző kis eszközétől megfosztja őt azáltal, hogy teljesen feleslegessé teszi azokat. Az önző tudatállapot csak olykor-olykor szeretne kiruccanást tenni az ártatlanságba, valahogy úgy, mintha egy rövid utazást tenne a belső Bahamákra. Túl sokáig azonban nem kíván maradni, hiszen nem érzi jól magát, ha hosszú pihenésre, működési szünet-re kárhoztatják. Sőt, az ártatlanságban meglátjuk, hogy nem is azok va-gyunk, akiknek hittük magunkat, ahogyan a világ sem az, aminek hittük. Minden nagyon új, nyitott és kiszámíthatatlan, ez pedig bizonytalanságér-zéssel tölti el az egót.

Nem könnyű megérteni, milyen mélyreható és teljes is ez az ártatlanság. Ha például otthon, a fotelben ülve hirtelen elfog egy érzés, amelyet agyad azonnal és automatikusan félelemként értelmez, az ártatlanságnak mind-eközben fogalma sincs az egészről. Mivel nem az elmén keresztül érzékeli a dolgokat, még olyan jelentős és általános érzéseket sem ismer fel, mint amilyen a félelem. Ha számon kérnék rajta, valószínűleg valami ilyesmit kérdezne: „A fenébe is, ez meg mi?" Az ember, ha felkelti valami az érdek-lődését, ösztönösen odafordul. Ha érdekes dolgot hall, a hang irányába ha-jol. Ha valami különleges illatot érez, beleszagol a levegőbe. Az ártatlanság is épp ilyen ösztönös kíváncsisággal szemlél mindent, és közben azt kérde-zi: „Mi ez?" Ilyen módon rendkívül közel tud kerülni az érzetekhez, és ké-pes tapasztalati úton felfedezni azokat ahelyett, hogy egy eszme vagy egy gondolat segítségével értelmezné. Egész más tapasztalás által közelíteni például a félelem érzéséhez, mint az ideáján, a mentális képén keresztül. Az olyan szavak jelentését, mint amilyen a „félelem", generációk egész sora alakította ki, mindig hozzáadva, beépítve a saját tapasztalatait. Éppen ezért, amikor eszünkbe jut ez a szó, az számunkra nem csupán erről a mostani pil-lanatról szól, de benne van az összes előttünk élt generáció félelme is.

Az ártatlanság azonban nem az idea, a gondolat felől közelít, ezáltal megkerüli a történelmet. Így tehát képes minden pillanatot a maga újdon-ságában szemlélni és felfedezni. Ez azonban sosem az önző elme döntésé-re történik. „Rendben, most akkor ártatlan leszek, felfedezek minden egyes pillanatot, és érdeklődni fogok a dolgok iránt" - ez a mentális hozzáállás

nem vezet eredményre, ugyanis csupán az önző én-tudat egy elvégzendő feladatává alacsonyítja az egészet. Az ártatlanság valójában már most is, öröktől fogva létezik, és minden pillanatnak a maga végtelenül nyitott és őszinte módján vág neki. Amikor kezdesz ráérezni az ízére, megérzed a benne lévő gyermeki kíváncsiságot; érzed, ahogy önként megy bele min-den tapasztalásba, és örömmel üdvözöl minden egyes útjába akadó dolgot. Azért is tanácsolja sok vallás a híveinek, hogy legyenek gyermekiek (nem gyermetegek, hanem gyermekiek), hiszen a gyermekeket mindig a lét valósága érdekli. Az ő frissességüket érezhetjük mi is, ha nem elkülönült énünkön keresztül közelítünk a világhoz.

Persze, ha elérjük ezt az állapotot, agyunk és gondolataink akkor is megmaradnak, a tanulás és a tapasztalatgyűjtés tehát nem áll meg. Az ön-ző tudatállapot ugye mindig ezen a felhalmozott tudáson szűri át az érzék-leteket. A különbség csupán annyi, hogy ha az ártatlanságból, tehát nem ez elkülönült énből élünk, onnantól kezdve nem ezen a tapasztalathalmon keresztül érzékelünk. Bármikor képesek vagyunk azonban visszanyúlni hozzá, ha épp szükséges. Az ártatlanság általi érzékelés a pillanat bölcs megélésének különleges képességével ajándékozza meg az embert, hiszen ebben az állapotban szabad utat kap a legmélyebb bölcsesség. Az a böl-csesség, amely kizárólag az adott pillanatra vonatkozik, tehát nem része felhalmozott tudásunknak. A zenben „pránának", vagyis „szívbölcsesség-nek" nevezik ezt az egészre vonatkozó bölcsességet. Ez tehát pillanatnyi tudás, amelyet akkor érhetünk el, ha nem személyes én-tudatunk, hanem a létezés teljessége felől közelítünk a dolgokhoz.

A másik fontos minőség, amelyet a megvilágosodásban találtam, a lé-tezés puszta tényéből fakadó szeretet volt. Ezt a szeretetet nem egy bizonyos dolog váltotta ki belőlem. Nincs köze ahhoz, hajó napom van, jó emberek vesznek körül, jó dolgok érnek, vagy jól érzem magam. Sőt, iga-zándiból lehet pocsék napom nem túl kellemes emberekkel és találko-zásokkal, rossz érzésekkel, és én mégis ugyanúgy szeretem. Ez a fajta szeretet úgy szereti az életet, ahogy van, hiszen minden egyes pillanatban önmagával találkozik.

A megvilágosodásban megmutatkozik a tény, hogy nem létezik szemé-lyes én, mert valójában minden én vagyok. Ez első látásra paradoxnak

tűnik. Arra jövünk rá ugyanis, hogy egyszerre vagyunk semmi és az ab-szolút mindenség. Ezzel együtt pedig belátjuk, hogy valójában minden tör-ténésben, minden pillanatban a szeretet találkozik önmagával - úgy is mondhatnánk, hogy mi találkozunk önmagunkkal, vagy az Igazság, Isten találkozik önmagával. Igen, minden egyes pillanatban — még a rosszakban is - a szeretet találkozik önmagával. Ez sosem történhet meg, ha önző én-tudatból közelítünk a világhoz, és elménk szűrőjén engedjük át az érzék-leteket. A szeretet csakis az ártatlanságban találkozhat önmagával. Ha szeretsz, azzal fog találkozni. Ha gyűlölsz, ám legyen, akkor azzal. Az Egy folyamatosan magára talál, magára ismer ebben az állapotban.

Ebben a fajta szeretetben ott van minden pozitív érzés, amelyet általá-ban a szeretet fogalmához kötünk, ugyanakkor nagyban túl is haladja azo-kat. Talán észrevetted már — bármilyen minőségű tapasztalatokban volt is részed eddig —, hogy az igaz szeretet mind az elmédet, mind a szívedet megnyitja. Egyfajta nyitottságot ad mindenre, ami történik. Az önző én-tu-dat épp az ellenkező irányba dolgozik: igyekszik minden ajtót bezárni. Mind érzelmileg, mind intellektuálisan rövidre zár minden olyan dolgot és pillanatot, amelyet nem tud a „jó" címkéjével illetni. Pedig a pillanatok és a dolgok kilencvenkilenc százaléka ilyen. Az ártatlanság és a szeretet azon-ban semmit sem zár ki ilyen kategorikusan, még a legkellemetlenebb él-ményeket sem.

Vedd észre, hogy minél inkább képes vagy levetkőzni, túlhaladni ön-azonosságodat, az ártatlanság annál nagyobb teret kap benned. És minél több benned az ártatlanság, annál több lesz a szeretet is, amely képes tel-jességében megtapasztalni és élni az életet, a jelent. Ebben a nyitottságban pedig elérhetővé válik az igazi bölcsesség. És ahogy a bölcsesség mélyül, vele mélyül az ártatlanság is. A több ártatlanság pedig még több szeretetet hoz, ami további bölcsességnek ad teret, és így tovább.

A szeretet és az ártatlanság tehát az a két minőség, amely elhozza éle-tünkbe a felszabadító bölcsességet. De ez a két tulajdonság nem csupán igaz természetünk felébredésének, megnyílásának következménye, hanem a megvilágosodás, az ébredés kiteljesedésnek feltétele is.

ÖSSZEHANGOLÓDÁS

zen egyik definíciója szerint a megvilágosodás nem más, mint a test és az elme összehangolása. Ez egyben a szellem és az anyag ösz-szehangolását is jelenti. Amikor ez a két minőség harmóniában

van, megszülethet egy harmadik entitás, amelyet a buddhizmusban „középútnak" neveznek. Ennek a fogalomnak nincs köze ahhoz az álla-pothoz, amikor az ember két szélsőség között áll. A középút azt jelenti, hogy a szellem és az anyag egyensúlyban, harmóniában vannak. Ez az ál-lapot akkor következik be, ha megvalósul, feltárul a belső Egység. A szel-lem és az anyag ugyanis nem két különböző dolog, hanem ugyanannak az entitásnak, az Egynek a két aspektusa. Ez igaz természetünk megvalósí-tása.

Emberként általában az anyaggal azonosítjuk magunkat. Az anyagba beletartozik annak minden finomabb és durvább megnyilvánulása. Min-den, ami tapintható, látható, érezhető, érzékelhető vagy gondolható. Tehát egy érzés vagy egy érzelem ugyanúgy anyag, mint egy test, egy autó vagy épp a padló.

A szellem nem más, mint az anyag lényege, esszenciája. Az anyagot a szellem, ez az éltető erő mozgatja, eleveníti meg, a kettő tehát nem létez-het egymás nélkül. Bár különálló dolgokként beszélünk róluk, valójában, ha elvennénk az éltető erőt, nem maradna anyag sem. Halott anyag nem létezik. Az nem anyag.

A megvilágosodáshoz hozzátartozik, hogy az ember elmozdul a pusz-tán anyaggal való azonosulástól (amely a személyiségben, az „én"-ben fejeződik ki) a szellemmel való azonosulás irányába. Az igazi megvilágo-sodás akkor következik be, ha sikerül ezt a két minőséget összehangolni,

5

A

teljes harmóniába rendezni. Ezt a harmóniát nevezhetjük el nem különülés-nek vagy Egységnek.

Ha ráébredünk szellemi mivoltunkra, onnantól kezdve sokkal mélyebb belső összhangban élhetünk. Még így is maradhat azonban bennünk némi diszharmónia. Épp ezért nem árt, ha megértjük, mennyire fontos, hogy fo-lyamatosan kitárjuk magunkat a tanok, az Igazság előtt, ami tulajdonkép-pen ugyanaz, mint amikor minden egyes pillanatban a jelenben, a valóság-ban élünk. Ha barnulni szeretnénk, fel kell tárulkoznunk a Nap sugarai előtt. A szellemi fejlődéshez ugyanígy szükségünk van a kitárulkozásra. Ha szabadok akarunk lenni, nem bújhatunk mindenféle fogalmak, ideák és vélemények mögé, ezeket egytől egyig le kell vetkőznünk. Ha megtesszük, az összehangolódás magától megtörténik. Ha mélyíteni szeretnénk ezt az állapotot, egyetlen fogalmi entitáshoz sem ragaszkodhatunk, mint ahogy egyetlen ruhadarabot sem hagyhatunk magunkon, ha tökéletesen le szeret-nénk barnulni. Ha nem vagyunk képesek a kitárulkozásra, nem várhatunk lényegi átalakulást. Abban az esetben azonban, ha sikerül teljesen csupasz-szá válnunk és tökéletesen odaadnunk magunkat az Igazságnak, az átala-kulás és az ébredés a maga természetes módján megtörténik.

Sok évvel ezelőtt, amikor egyszer épp a hegyekbe készültem pár hónapra, egyik tanítóm, Kwong rósi magához hívott, hogy megtanítsa, hogyan találhatom meg a megfelelő éjszakai szálláshelyet. Nem mondta meg konkrétan, hogy mit tegyek. Csupán beszélt a dologról, mígnem egy-szer csak magamtól rájöttem, hogy képes vagyok közvetlenül érzékelni, melyik számomra a megfelelő pihenőhely. Éppúgy, ahogy érzékeljük a környezetünket, képesek vagyunk azt is érzékelni, ha a szellem és az anyag összhangban van ebben a környezetben. A helyek, ahol ez megvalósul, ugyanazok, ahol szívesen időzünk, hiszen ezáltal mi magunk is a lehető legtermészetesebb módon összhangra találunk.

Minél nagyobb összhang van valahol, az ott tartózkodók annál intenzí-vebben élhetik meg az Igazságot, a belső ragyogást. Ez a ragyogás persze a világon mindenhol jelen van, el sem menekülhetnénk előle. Olykor-oly-kor mégsem árt, ha olyan környezetben vagyunk, ahol a pozitív sugárzás az átlagosnál intenzívebb. Jó, ha megerősítést kapunk néha, nehogy meg-feledkezzünk erről a mindent átható, ragyogó Igazságról. Ha elmélyítjük

magunkban az érzést, hogy mindenhol jelen van, idővel ott is tapasztalni fogjuk, ahol nem jelenik meg ilyen koncentrált és erőteljes formában. De ehhez először is keresnünk kell azokat a helyeket, ahol a szokásosnál na-gyobb belső összhang tapasztalható.

Minden egyes elvonulás alkalmával azt élem meg, hogy minden részt-vevőben — kiben előbb, kiben később - elkezdődik a szellem és az anyag összehangolódása. Amikor a folyamat elindul, néhány embert túláradó örömmel tölt el, mások viszont megijednek, ahogy egyre erőteljesebbé vá-lik. Ez a harmonizáció az oka, amiért azt szokták tanácsolni, hogy aki meg akar világosodni, annak keresnie kell a már megvilágosodott teremtmé-nyek társaságát. Ezek lehetnek megvilágosodott emberek, megvilágoso-dott fák, megvilágosodott hegyek vagy megvilágosodott folyók - bármilyen magas rezgésű környezet. Ha elég érzékenyek vagyunk, érezzük, amikor ilyen egy környezet. Az emberi lények egytől egyik valamilyen rezgésszin-tet képviselnek. Ugyanez elmondható a fákról, a hegyekről, a kanyonokról, a sziklaszirtekről, de akár az utcákról vagy a legközelebbi utcasarokról is. Ezek mind-mind lehetnek megvilágosodottak vagy kevésbé megvilágoso-dottak. Ha elég érzékenyek vagyunk, képesek lehetünk érzékelni a rezgést. Es ha keressük az olyan környezetet, ahol az anyag és a szellem összhang-ban van, az minket is segít a megvilágosodásban, rezgésszintünk emelkedé-sében. Végül is ez az értelme a szatszangnak. És ugyanerről szól a meditá-ció is. Megmerítkezünk, elmerülünk egy nálunk magasabb rezgésszintű környezetben, állapotban, és ennek hatására - teljesen természetes módon - a bennünk lévő szellem és anyag is harmóniába kerül. Hirtelen a helyük-re kerülnek, anélkül hogy bármit is tennénk. Es minél kevesebb aktivitást mutatunk, annál jobb.

Ha ellazulunk, és engedjük, hogy megtörténjen bennünk ez az össze-hangolódás, nagyon mély felismerésben lehet részünk: rádöbbenhetünk környezetünk és saját énünk szépségére. Ez a középút állapota, bár nevé-vel ellentétben valójában nem középen van, hanem mindent magában fog-lal. Hatása finom, ugyanakkor rendkívül erőteljes. Olyan, mint a pára: képes beszivárogni életünk legapróbb réseibe, repedéseibe is. Mindezt pedig szinte észrevétlenül teszi, nem szeret ugyanis hangos fanfárszóra be-vonulni.

Emlékszem a napra, amikor épp Kwong rósi egyik elvonulásán vettem részt, és hirtelen belém nyilallt a felismerés: „Tudom, mi történik!" Nem a fejemben, hanem a bensőmben történt. Az a hatás, az a szépség, amely-ről mind ez idáig beszéltem, kezdett megmutatkozni bennem, és végre megértettem valamit, ami elmondhatatlan, mégis mindig elérhető. Amikor Kwong elvonulásain ültem, és hallgattam, ahogy a mester beszél, a téma néha annyira felkeltette az érdeklődésemet, hogy feszülten figyeltem, szin-te ittam a szavait. Máskor viszont - amikor nem találtam annyira érdekes-nek, amiről beszélt - nem is igazán összpontosítottam a mondottakra. Ahogy a mester mondta: „Az egyik beszéd jó, a másik nem annyira. A be-széd már csak ilyen." Az imént említett felismerés az egyik „nem olyan jó" beszéd alatt történt, amikor épp nem nagyon figyeltem a mester sza-vaira. Nem arról van szó, hogy elkalandoztam volna, csak épp nem kon-centráltam intenzíven a mondottakra. És akkor hirtelen, mintha csak füst lett volna, megéreztem a jelenlét finom áramlását. „Ez az, ez a mester célja - döbbentem rá -, beszél, beszél, beszél, de nem ez a lényeg." Rá-jöttem tehát, hogy az egész elvonulás nem a beszédről szól — vagyis csak egy nagyon kicsit szól arról. Emlékszem, ahogy ott ültem széles mosoly-lyal az arcomon, és arra gondoltam, milyen fondorlatos is a mester, hi-szen - az ő saját vagy a mi választásunktól teljesen függetlenül - képes felnagyítani, közel hozni valami olyasmit, ami rendkívül finom, ugyan-akkor nagyon átható erejű is.

Azért nevezem fondorlatosnak a dolgot, mert miközben folyamatosan történik, az embernek általában fogalma sincs az egészről. Épp ezért nem is sietteti, erőlteti a dolgot. Én is épp így mentem el mellette egészen ad-dig a bizonyos napig és addig a bizonyos beszédig, amikor hirtelen meg-éreztem azt a finom áramlást, azt a ragyogó forrást. Láttam és éreztem: ott ragyogott bennem is. Kívül-belül ugyanazt éreztem. És akkor rájöttem, hogy ez az, ami valójában vagyok! Ez az, ami életet ad mindennek. Érez-tem, ahogy test és elme, anyag és szellem csodálatos tökéletességgel han-golódik össze. Mindehhez pedig semmit sem kellett tennem, csupán ott lennem. Ez az élmény még nem az igazi megvilágosodás volt, inkább a vég-ső ébredés előzetesének nevezném. Mindenesetre megmutatta, hogy miről szól az egész: a szent jelenlét felismeréséről és megéléséről.

A karizma lenyűgöző dolog. Ha azonban egy tanító túlságosan kariz-matikus, a tanítványok nehezen tudnak elszakadni, elvonatkoztatni tőle. Az ilyen mesterek tanítványai gyakran csak a testet nézik, és azt mondják: „Milyen csodálatos ember!" Ez persze bizonyára így is van, a spirituális ta-nítás azonban nem a csodálatos személyiségekről szól. Életem legnagyobb ajándékai között tartom számon, hogy az én mestereim egyike sem volt ka-rizmatikus egyéniség. Mihelyst ugyanis elkezdjük a karizmát vagy bármi mást isteníteni, észrevétlenül elmegyünk a lényeg mellett: amellett az igaz jelenlét mellett, amely ugyanúgy képes megmutatkozni szelíd és nyájas, mint erős személyiségek esetében. Átjöhet a hatalmas karizmán és a tel-jes karizmanélküliségen is. Ez nem tőlünk függ. A nagymama éppúgy ké-pes átadni, mint az Istenanya.

És mit kell tennünk, ha sikerült elérnünk az összehangolódottság álla-potát? Fenn kell tartanunk azt. Ha megállunk, és azt mondjuk: „Megvan, kész vagyok!", máris kicsit szétziláltuk magunkban a szellem és az anyag finom összhangját. Ahogy Suzuki rósi mondta mindig: „Ha azon kapod magad, hogy szenvedsz, biztos lehetsz benne, hogy kissé mohó lettél." Ah-hoz tehát, hogy a harmonizáció fennmaradjon, folyamatos megadásra van szükség.

Ez az, amit a régi taoisták „a csí kiigazításának" neveztek. Az ősi idők-ben - és néhány helyen talán még ma is - taoista szerzetest hívtak, ha va-lami probléma adódott a faluban. Amikor valamilyen ellentét vagy viszály ütötte fel a fejét a közösségben, minden esetben hozzá fordultak. Ahogy a szerzetes lesietett a szerzetesek lakóhelyéről a faluba, rendszerint valami ilyesmit mondott a helybélieknek: „Vezessetek valami nyugodt helyre, ad-jatok nekem egy csendes lakot, és hagyjatok magamra." A kért helyen az-tán leült, és megnyitotta magát a környezet energiája, csíje számára. Ehhez hatalmas önfeláldozás kellett, hiszen egy kisiklott energetikájú környezet hatására belül, az emberben is hasonló állapotok keletkeznek, ha kitárja magát nekik. Ha azonban valakiben elég egyensúly és bölcsesség rejtezik, azt nem érinthetik meg még a legrosszabb körülmények sem. Az ilyen em-ber számára soha nem okozhat problémát a megnyílás. Még csak szenved-ni sem fog tőle, egyszerűen csak érzékeli magában a zűrzavart. Ekkora bátorságra kizárólag azok képesek, akik teljes mértékben felébredtek, és

megvalósították igaz természetüket. Ha valaki még nincs ezen a szinten, és mégis megnyitja magát a negatív körülményeknek, annak teljes kétség-beesés lehet a vége.

A taoista szerzetes tehát ott ült egymagában, és kitárta magát a környe-zet energiája előtt - érezte, megtapasztalta, majd megnyitotta, befogadóvá tette azt saját tudatának fényére. Ez eltarthatott egy napig, egy hétig, de akár egy hónapig is. A szerzetes ennyi ideig végig nem tett mást, csak für-dette a hely energiáját saját tudatosságának fényében, az energia pedig szép lassan kiigazította magát. Ennek hatására aztán az emberek is kezdték jobban érezni magukat, és legalább egy ideig nem veszekedtek egymással.

Ezért tanácsolják a szent írások, hogy legyünk minél többet megvilágo-sodott lények társaságában. Emberek, fák. utcasarkok — minden jöhet, ha elég magas a rezgésszintje. Keresd őket. De vigyázz, sose imádd vagy emeld piedesztálra még a legkarizmatikusabb megvilágosodott entitásokat sem. Csak fürödj az aurájukban, és meglátod, tiszta tudatosságuk révén benned is megtörténik az energiák kiigazítása, az összehangolódás. Soha ne válj azonban függővé tőlük. Ne feledd: saját megvilágosodásod a te fel-adatod.

A tudatosság fénye nem akar semmit megváltoztatni. Nem arról van szó ugyanis, hogy bármit erővel meg kellene változtatni; a változás magá-tól, a maga természetes módján történik. Elég tehát, ha a szerzetes ott ül, és minden a helyére kerül. Csupán ennyi kell, hogy a faluban mindenki sokkal jobban érezze magát. Nem tartósan persze, hiszen ha ők maguk nem tapasztalták még meg, milyen a napos oldalon állni, amint a megvilá-gosodott tudat elhagyja a helyet, fokozatosan ismét visszasüppednek ko-rábbi zilált, negatív állapotukba. A szerzetest azonban mindez hidegen hagyja. A Nap nem kérdezi, hová süssön, vagy hogy miért süssön egyálta-lán. Ő csak süt. Az emberek úgyis csak akkor ébrednek fel, és változnak

meg igazán, ha ők is úgy akarják. Amíg ez el nem következik, minden vál-tozás csupán átmeneti marad. A tartós megvilágosodást senkire sem lehet ráerőltetni.

Amikor meglátod lényed igaz fényét, azt az ébredő, sugárzó fényt, rá-jössz, hogy az nem akar megváltoztatni téged. Ennek a fénynek nincsenek előzetes tervei. Egyszerűen csak van és történik. Az Igazság az egyetlen

olyan dolog az életben, amely nem tervez. Minden más előre kitalálja ma-gának a tennivalókat. Jól hallottad: minden. Épp ezért olyan elsöprő erejű az Igazság. Dobd hát félre a terveidet, fürödj meg az Igazságban, és meg-látod, belsőd természetes módon összhangba kerül.

SZABADSÁG

iszargadata Maharadzsot, a bölcset egyszer arról kérdezték, ho-gyan érte el a megvilágosodás állapotát. Így válaszolt: „A gurum azt tanította nekem, hogy én vagyok a mindenség legfelsőbb for-

rása; hogy én vagyok a legvégső létező. Ezen aztán addig tűnődtem, míg-nem valóban az lettem." „Szerencsém volt, hogy képes voltam hinni abban, amit mondott" - tette még hozzá.

A szabadság nem más, mint felismerni, hogy ez a mélységesen mély béke, ez az ismeretlen a mi igaz valónk. Minden egyéb csupán ennek az ismeretlennek a kiterjesztése. A testek például. Vagy a fák, azok is mind ennek az ismeretlennek az időbeli és térbeli kiterjesztései. De időbeli kiter-jesztések a gondolataink és az érzéseink is. Voltaképpen az egész látható világ nem más, mint az ismeretlennek, ennek a hatalmas csendnek az idő-beli kiterjesztése.

Nagyon fontos tehát, hogy elérj arra az érettségi szintre, ahol képes vagy meglátni az alapokat. Ugyanis nagy a különbség az elmebeli zavarok kigyomlálása és a mélyebben rejtező Igazsághoz való leásás között. Elő-fordult-e már veled, hogy gyomláltál a kertben, de mivel csak a gazok te-tejét tépkedted le, azok villámgyorsan visszanőttek, és a fű hamarosan olyan volt, mintha hozzá sem nyúltál volna? A személyiség kigyomlálása is épp ilyen.

Ahhoz, hogy képes légy a gyökerénél fogva eltávolítani a korlátozott énnel való téves azonosulást, teljesen vissza kell nyúlnod annak alapjai-hoz. Ez azt jelenti, hogy túl kell látnod szokásos személyes problémáidon. Az ezekkel való foglalatoskodás ugyanis analóg a felszínes gyomlálga-tással: ha csak ennyit teszel, biztos lehetsz benne, hogy egy idő után újra

6

N

felütik a fejüket. Ideig-óráig persze megkönnyebbülést hozhat ez a mód-szer is, a problémák gyökere azonban ettől még ugyanúgy bennmarad. A tapasztalatgyűjtés - még ha választ is ad bizonyos kérdésekre, és szép élményekkel gazdagítja is az embert - nagyon más, mint leásni létünk gyö-keréig. Mindaddig, amíg ez utóbbit nem tesszük meg, valójában csak fel-színes gyomlálást végzünk.

„És mégis hogyan áshatok le az »én« gyökeréig?" - bizonyára valami ilyesmi kavarog most benned. A válasz az, hogy ismerned kell az egész eredetét, hogy hogyan született. Várj, elmagyarázom. Volt az életedben egy pillanat, amikor az az ártatlan, szavak nélküli elragadtatás és szeretet, amely valójában vagy, elmozdult ebből az ártatlanul elragadtatott, a pusz-ta létezést szerető állapotból, és elkezdte magát a gondolattal azonosítani. Ez - az ártatlan elragadtatástól az önazonosításig vezető folyamat — az, amelyben a szabadság elveszik. Réges-rég, az idők kezdetén megtörtént már, és ma is folyamatosan történik. Hiszen az ártatlanság, a minden léte-ző iránti szeretet és elragadtatás ott van minden új pillanatban. De aztán jön az elme, és kimondja a varázsszót: „enyém". „Ez az enyém... az én gondolatom... az én problémám." De az is lehet, hogy épp ennek az ellen-kezőjét mondja: azt, hogy a gondolat vagy a probléma nem az enyém, hanem a „tiéd". Épp itt, ezen a ponton keresendő minden szenvedés és el-különülés gyökere.

A maga teljességében megélni igaz Énedet, igaz természetedet, nem ugyanaz, mint gondolataiddal felfogni, érzékelni azt. Vedd észre, hogy te magad vagy a csoda, épp ezért nem tudod kívülről szemlélni. Csak belül-ről tapasztalhatod meg. Ez a nagyon is élő, éber és szeretetteljes csoda az, amely ebben a pillanatban is szemeden keresztül szemléli a világot. Ez az, ami a füleden keresztül hall. Ahelyett, hogy megpróbálnád megérteni, elméddel felfogni mindezt - ami lehetetlen -, azt ajánlom, hogy inkább tedd fel magadnak a kérdést: „Mi az valójában, ami e mögött a szem mö-gött rejtezik?" Fordulj magadba, és lásd meg, mi is az, ami belülről, a ben-sődből néz kifelé. Ne félj találkozni magával a csodával, a tiszta szellem-mel. Ébredj rá, ki is vagy valójában.

A csoda mindaddig élő marad számunkra, amíg el nem kezdünk elvont eszmékben gondolkodni. Ez utóbbi ugyanis elvágja a vele való kapcsola-

tunkat. Olyan ez, mintha drágakövet hordoznánk magunknál, de képtele-nek lennénk belenyúlni a zsebünkbe, és előhúzni. De ha tudod legbelül, hogy magad vagy a csoda, amely minden pillanatban találkozik magával, rájössz, hogy csak ez a lényeg. Ragaszthatod az adott élményre az „én" vagy a „te" címkét, hívhatod jó napnak vagy pocsék napnak, szépségnek vagy csúnyaságnak, részvétnek vagy kegyetlenségnek - nem számít, ugyanis benne minden esetben a csoda tapasztalja meg saját magát, a cso-da nyilvánul meg időben és térben. Ez az egyetlen dolog, ami történik.

Ha ez a felismerés csupán a fejedben történik meg, akkor simán csak tudod, de nem éled az Igazságot. Elméd azt mondja: „Ó, persze, tudom,

hogy én vagyok a csoda", miközben tested továbbra is úgy viselkedik, mintha nem kapta volna meg az üzenetet. És az elméd folytatja: „Még most is valaki vagyok, tele aggodalmakkal, célokkal és vágyakkal." Ami-kor azonban tudatosan megéled ezt a felismerést, egész lényed megérti, felfogja azt. És akkor a levegő szép lassan kiszivárog a felfújt léggömbből. Minden zűrzavar, ellentmondás és az egész addigi hajsza az után a bi-zonyos valami után leereszt és megszűnik. Megtapasztalod, hogy a tested valóban a csoda kiterjesztése. Ebben az állapotban a test könnyedén, a cso-da, a tiszta szellem szavára mozdul.

Képzeld csak el, hogy te vagy a csoda, és beköltözöl egy - a jelenlegi-től különböző - testbe, amely tele van belső ellentmondásokkal; vagyis ellentétes erejű célok, vágyak és vonzalmak gyötrik. Ahogy belakod és ér-zékeled ezt a „másik" testet, rájössz, hogy az azt mozgató eszmék nem valósak. Képzeld el, ahogy belelépsz az új testbe, amelynek fogalma sincs róla, hogy maga a csoda, épp ezért ragaszkodik is ehhez a testhez, amely-lyel teljes mértékben azonosul. Te, a csoda pedig szeretnéd életre kelteni, belakni, mozgatni ezt a testet. Mivel azonban az utóbbi úgy hiszi, hogy nem szabad kiengednie kezéből az irányítást, minden egyes lépésnél har-col ellened. Ha fel szeretnéd emelni a kart, megfeszül és ellenáll; ha szóra szeretnéd nyitni a szájat, összeakad a nyelv; tehát ha ki szeretnéd fejezni a létedből fakadó elragadtatást, mindig a test által állított akadályokkal találod szemben magad. Hiába a világ legtisztább és legnemesebb szándé-ka, hiába a rengeteg energia, a test nem képes máshogy reagálni erre a ha-talmas szeretetre, csak ellentmondással. Végül olyannyira megkeményíti

a csoda energiájával való harc, hogy már szinte mozdulni, beszélni és gon-dolkodni sem képes.

Most pedig képzeld el, hogy kilépsz ebből a testből, és könnyedén átlépsz egy másikba, amely mélyen, sejtszinten tökéletesen tisztában van vele, hogy maga a csoda. Épp úgy néz ki, és úgy viselkedik, mint minden más test, mégsem igazán az, hiszen tudja, hogy valójában nem más, mint a csoda anyagi kifejeződése. Amikor tehát a csoda belakja, minden pofon-egyszerűen működik. „Ó, rendben. Akkor mostantól tudok mozogni" — gondolja. Érzed, milyen lehet egy ilyen önmaga csodavoltát ismerő testben létezni?

Ahhoz, hogy egy test képes legyen ilyen mértékben átadni magát igaz természetének, nagyon mélyen át kell élnie a csodát, és meg kell tudnia szabadulni az énkép legutolsó elemétől is. Ellenkező esetben csak megme-revedne, ahogy az első példában láttuk. Amint az ítélkezés vagy a téves azonosulás legapróbb szikrája is jelen van a testben, az ízületek mintha be-rozsdásodnának. Ha megjelenik a holnappal kapcsolatos aggodalom, ugyanez a rugalmatlanság lesz a vége. Tehát a testnek ahhoz, hogy tudato-san megélhesse a csodát, tökéletesen meg kell szabadulnia mindenféle sze-mélyes céltól és érdektől.

A test-elmének nem elég csupán úgy gondolnia, hogy jó ötlet lenne megválnia személyes identitásától - ettől az még nem fog sikerülni. Az egésznek ugyanis magától, teljesen természetes módon kell megtörténnie, miután a létezés felismerte, hogy valójában ő az egyetlen létező a világon. Ez amolyan zsigeri dolog. Bizserget már? Érzed, hogy nem kell semmihez ragaszkodnod? Semmilyen nézőponthoz. Elkülönülés valójában nem lé-tezik.

Ezért mondják, hogy az igazság felszabadít. Ehhez azonban egész lé-nyeddel meg kell élned azt. Eggyé kell válnod vele, tudatosan. A felszínes gyomlálgatás nem elég; nem elég csupán „jobb" eszmékkel, illúziókkal he-lyettesíteni a régieket. Hiszen egyetlen énközpontú gondolat, és a folyamat máris megakad: a test máris nem tud olyan jól mozogni. Mindegy, milyen gondolatról van szó. Bár valóban akad köztük olyan, amelyik kicsivel ki-sebb akadályt állít a többinél, így ideig-óráig segíthet a személyiség manő-verezésében. Ha ilyen módon alakítod át, újítod meg a személyiségedet,

tested magasabb energiaszintre léphet, a téves azonosulástól azonban nem szabadul meg. Ettől tehát még nem indul be a tánc. Ahhoz fel kell ismer-ned igaz valódat. Ehhez pedig - mint már említettem - nem elég a felszí-nes gyomlálgatás. Ébredj hát fel, és találj rá örök, el nem múló természe-tedre ahelyett, hogy neurózisodat kezelgetnéd.

A jó hír az, hogy a világon minden - természetes hajlamánál fogva - az önfelszabadítás irányába halad. Minden, amihez ragaszkodunk, akadályoz minket ezen az úton. Ha tehát úgy érzed, hogy nem a teljes önfelszabadí-tás felé haladsz, biztos lehetsz benne, hogy leragadtál valami statikus do-lognál - például egy eszménél vagy emléknél. Utóbbi ugyanúgy lehet egy húsz évvel ezelőtti nagy pillanat, mint egy tegnap történt, jelentéktelennek tűnő esemény. Ha ragaszkodsz valamilyen önazonossághoz, eszméhez, íté-lethez, vádhoz, áldozatszerephez, bűntudathoz stb., az mindig hátráltatja a szabadság megtalálását. Ha meg akarsz szabadulni ezektől a dolgoktól, ne próbáld átdolgozni, valami mással helyettesíteni őket, inkább engedd el örökre.

A mindennapi életben az átdolgozást általában elfogadjuk, a teljes el-engedés azonban tabu. Az átdolgozásnak ez a fajtája - amikor úgy szaba-dulunk meg valamilyen nyomasztó tapasztalattól, mentális tartalomtól, hogy egy szebb és jobb kontextusba helyezzük - nagyon mélyen gyökere-zik. Ideig-óráig segíthet is ez a mechanizmus, az elkülönülés álmából azonban csak akkor ébredhetünk fel, ha teljesen leromboljuk és elengedjük tévhiteinket.

Ismeretlen, igaz természeted képes rá, hogy felébressze önmagát, amint ráérzel az ízére, milyen nagyszerű dolog is elengedni berögzült mentális struktúráidat. Igaz meggyőződés ugyanis nem létezik. Gondolkozz el ezen.

A SUGÁRZÓ MAG

tél érdekes évszak. Legszentebb napjaink nagy része télvíz idejé-re esik. Olyan nagy spirituális ünnepeket tartanak ilyenkor szerte a világon, mint a ramadán, a hanuka, a karácsony és sokszor

Buddha megvilágosodását is az évnek ebben a szakában ünneplik. A fák le-velei lehullanak; a gyümölcsök lepotyognak a földre; az ágak csupasszá válnak, és minden visszatér a maga legelemibb, leglényegibb természeté-hez. Ez a természetes lecsupaszodás nem csupán a külvilágban, de belül is megtörténik.

A tél a nagy esők és havazások ideje is. A Sierra-hegység évről évre egy kicsivel kisebb lesz, a forrásához igyekvő, tavakba, tengerekbe lezúduló esővíz ugyanis mindig elmos valamennyit a felületéből.

A viharos időjárás ellenére ugyanakkor a tél egyben az év legcsende-sebb időszaka is. A vihar utáni csend rendkívül mély tud lenni. Ha volt már részed olyan kiváltságban, hogy megtapasztalhattad azt a hihetetlen csen-det, amely közvetlenül hóesés után honol a hegyekben; amikor nincs szél, semmi sem mozdul, a friss hó pedig szinte minden hangot elnyel, akkor tu-dod, micsoda ereje van ennek a csendnek.

Az önkeresés valójában nem más, mint szellemi télidő. Nem annyira a megfelelő válasz megtalálásáról szól, sokkal inkább a lemeztelenedéiről: arról, hogy meglássuk, mi az, ami nem lényeges, ami nélkül lehet élni. Nekünk is — akárcsak a fáknak — le kell hullatnunk leveleinket. Annyi a kü-lönbség, hogy az ember esetében ezeket a felszíni, elhagyható dolgokat nem leveleknek, hanem eszméknek, fogalmaknak, kötődéseknek és berög-ződéseknek nevezzük. Hát nem lenne borzalmas, ha a fák a leveleikkel

A

7

azonosítanák magukat? Épp ilyen gyarlóság emberként az imént említett dolgokhoz ragaszkodnunk.

Az önvizsgálat valójában egyfajta pozitív belső télbe fordulás, amely által teljesen, énünk legbelsőbb magváig lecsupaszodunk. Ha mindannyian képesek lennénk elengedni önazonosságunkat, és megélni ezt a lelki telet, az emberiség egésze megvilágosodna. Nekünk voltaképpen csak hagynunk kell, hogy beálljon ez az állapot, és a lecsupaszodás magától megtörténik, akárcsak a természet hanyatlása. Amikor az ember nagyon csendes és nyu-godt, mindez a lehető legtermészetesebb módon történik meg. Ha nem próbáljuk irányítani a dolgokat, bizonyos gondolkodási minták és energia-minőségek maguktól elhalnak bennünk. Olyan ez, mint az őszi levelek hul-lása: finom, törékeny elmúlás. Ez a spirituális keresés célja. Feltenni a „ki vagyok én?" kérdését annyi, mint tökéletesen jelen lenni a nem-tudás ál-lapotában, és megkérdőjelezni minden meggyőződést. Az örök Igazság felfedezéséért cserébe az illúzióinkkal fizetünk.

Az emberek persze nem fák, és rendelkeznek néhány olyan képesség-gel, amelyekkel a növények nem. Ha a fák olyanok lennének, mint mi, egyszer csak azt látnánk, hogy ágaikkal utánanyúlnak lehulló leveleiknek, majd összegereblyézik, és szépen visszahelyezik magukra őket. Hát nem jönnél-e zavarba, ha ezt tapasztalnád? Ugye, milyen ijesztő lenne egy le-veleit őrizgető, egzisztenciális válságban szenvedő fa látványa? Pedig mi, emberek épp ugyanezt tesszük: felszedegetjük és összerakosgatjuk ked-venc meggyőződéseink és elméleteink darabkáit, hogy aztán egész életün-kön át féltve őrizgessük őket.

Az említett elhalás néha nem olyan gyengéd. Épp ellenkezőleg: inkább egy viharhoz hasonlít, amely megtépázza és megfosztja leveleitől a fát. Veled is előfordulhat, hogy szentnek hitt, dédelgetett önazonosságodat - ál-talában egy másik ember képébe bújva - elsöpri egy forgószél. Lehet, hogy épp azt gondolod: „Fel sem tudom fogni, olyan magas spirituális szinten vagyok. Elértem a tökéletes megvilágosodást." És akkor jön a szél, és jó messzire elfújja ezt a gondolatot. Mindez történhet például úgy, hogy az egyik kollégád vagy barátod valami ilyesmivel válaszol erre a szerepedre: „Hát ez nekem nem tűnik túl megvilágosodottnak." Te pedig kénytelen vagy belátni, hogy ez is csak egy újabb felesleges identitás volt, amelyet

magadra vettél. Az ilyen helyzetekben szent lehetőség rejlik, ha nem sietsz azonnal összeszedegetni a széthullott darabokat. Ebben az esetben meglát-hatod, hogy valójában semmi szükséged arra az identitásra. Hiszen az nem más, mint puszta illúzió, halott teher, amely lehúz és gúzsba köt.

Ha visszatérsz lényed, létezésed belső magvához, és átlátsz minden té-ves azonosulásodon, végül még a legszentebb identitásodtól is képes leszel megszabadulni. Hihetetlen gyönyör rejtezik benne, ha felismerjük, mi minden nélkül vagyunk képesek élni. A tél legcsodálatosabb ajándéka te-hát olyasvalami, amit nem lehet szavakba önteni: ezt meg kell élni. Vedd cszre, hogy ez a különleges évszak valójában arra kér téged, hogy engedj el mindent, még az elengedést is. Hagyd, hogy megtörténjen ez a termé-szetes és spontán visszatérés a létezésed gyökeréhez. Találd meg a vissza-utat ahhoz, ami nem elmondható.

Létezik egy gyönyörű vers egy magányos, megtépázott, ágaitól meg-fosztott fáról, amely egy sziklaszirten áll a téli hidegben. Olyasvalaki írta, aki átélte a megvilágosodás tapasztalatát. A versben megreped a fa kérge, majd a nyílás egyre nagyobb és nagyobb lesz, amíg végül az egész burok lehull a törzsről. Képzeld el, ahogy ott áll csupaszon, és te látod a legesleg-belsejét. Ahhoz, hogy lásd, mi van belül, a törzsnek fel kell nyílnia, egé-szen meg kell repednie. Na, és mit látsz? Sugárzó ürességet. A tél sugárzó ürességét. Képzeld csak el, ahogy valami sugárzik, árad a semmiből, az ab-szolút semmiből.

Ha eljutsz lényed magváig - miután mindent elengedtél -, egyszer csak te is magadtól felnyílsz. Aztán látod, hogy legbelül, lényed magvában egy spirituális szív dobog. Nem csupán az üresség sugárzását fedezed fel tehát, de ennek a spirituális szívnek a csodás melegségét is. Amikor igazán nyu-galomban vagy, valósággal érzed a sugárzó, üres elmét — na nem gondolat-ként, hanem úgy, mint saját sugárzó ürességedet, semmi-létedet. És érzed a sugárzó, csordultig telt szívet, és akkor rájössz, hogy ez az üresség nem unalmas és semmitmondó, hanem szívvel teli. Amikor az üresség feltárul, tudod, hogy az egyben a könyörületes szív is. Megérzed saját spirituális szíved csodás melegét.

Néha úgy tűnhet, hogy a tél hideg, magányossá tesz és elszigetel. Ilyen-kor lehet, hogy nagyon nyugodtnak és békésnek érzed magad, valahol

mégis ott motoszkál benned a kérdés: „De hol van mindennek a sava-bor-sa? Hol van az élet?" Igen, megtörténhet, hogy elérsz egy nagyon nyugodt, csendes és bizonyos értelemben üres állapotba, amelyben azonban még mindig ott van rajtad az összes kéreg, tehát egyáltalán nem nyíltál meg. Ilyenkor tapasztalhatod meg az üresség ürességét. Ez az üresség teljesen bezárult, védekező fajtája.

Az igazi üresség sokkal több ennél a körbezárt, steril állapotnál. Ami-kor lehull rólad a kéreg, amikor elérsz lényed magváig, a saját magadról és másokról alkotott gondolataid egyszeriben valótlannak, puszta kitalációnak tűnnek. Rádöbbensz, hogy mindezeket csak megtanultad, felvetted - épp úgy, mint a ruhadarabokat szokás -, és azt mondtad: „ez vagyok én". A su-gárzóan üres elme nagyon is élő. Amikor sikerül megérezned a szívet, amely mélyebb, több az érzelmeknél, de nem egy érzelmek nélküli, halott szív, akkor a tél közepén felragyog a nap. Sétáltál már odakinn azoknak a fagyos téli reggeleknek az egyikén, amikor, bár szikrázóan süt a Nap, mégis dermesztő, fogcsikorgató hideg van? Ha igen, bizonyára valami ilyesmi járhatott a fejedben: „De hát hogyan lehet napsütésben ennyire hi-deg?" Mikor azonban a belső, benned lévő nap melegít, akkor sosem fázol. Az igazi üresség sugárzó, meleg és élettel teli.

Az emberek rendre felteszik nekem a következő kérdést: „Ha rájövök, hogy az »én« mint különálló entitás nem létezik, vagyis nem az vagyok, akinek eddig gondoltam magam, ki fogja élni az életemet azután?" Ami-kor ráérzel az üresség sugárzó szívére, rögtön tudni fogod, mi az, ami ezt - és az összes többi - életet éli, élte és ezek után is élni fogja. Rádöbbensz, hogy nem te vagy, hanem valójában ez a sugárzó szív és ez a sugárzó el-me az, ami él. Azáltal tehát, hogy feladod téves önazonosságodat, tulajdon-képpen nem teszel mást, mint hogy a maga teljességében átéled, megéled, ahogy ez a sugárzó szív éli az életedet. A semmi-lét, a nonduális tudatos-ság válik a léteddé.

Az ember valós természetét - amelynek felismeréséről a megvilágoso-dás valójában szól - nagyon plasztikusan megvilágítja az a magyarázat, miszerint igaz természetünk akkor ébred teljesen tudatára, amikor az elménk a lehető legjobban megnyílik. Ez nem azt jelenti, hogy a gondola-taink addig tágulnak, amíg meg nem hódítják a kozmoszt, sokkal inkább

azt, hogy elménk olyannyira nyitott állapotba kerül, amelyben egyszerűen eltűnnek a határai. Észreveheted, hogy amint elidőzöl egy gondolatnál, és

e1kezdesz hinni benne, elméd azonnal köré zárul. A természetes elme nyi-tott és végtelen, és ugyanez mondható el a szívről is. Ez az igazán megdöb-

bentő a természetes állapotban: hogy a szív és az elme alapvetően nyitot-tak, és fogalmuk sincs, hogyan kell bezárulni, jöhet bármilyen körülmény. Ugyanakkor létezésed még a nyitott elménél és szívnél is mélyebb, ele-

mibb dolog: mindent magában foglal. A gondolatok és meggyőződések által korlátozott elme valójában Isten

szeretne lenni: megpróbálja kideríteni, mit tesznek az emberek, és hogy miért teszik mindezt. Ez azonban nem a te dolgod, nem a te problémád. Neked csak végig kell menned az életen, és mindig, minden körülmények között az imént említett nyitottsággal kell hozzáállnod a dolgokhoz. Igazi

Éned mindig is ezt tette. Igaz természeted felismerését nem úgy kell elkép-zelned, hogy valami különleges és elképesztő élményben lesz részed, amelynek hatására aztán hirtelen felkiáltasz, hogy: „Gyere világ, kész vagyok!" Nem. A legmélyebb tapasztalásban éppen hogy arra döbbensz rá, hogy ez a nyitott, sugárzó és üres elme és ez a nyitott, sugárzó és üres szív mindig is nyitva voltak. Valójában tehát nem kell megnyílniuk, hiszen a nyitottság öröktől fogva a sajátjuk. Többé nem kettőt látsz, csakis az Egyet, mindenhol és mindenben.

Az emberek félnek a sérüléstől, ezért védőfalat vonnak maguk köré. Ez azonban épp olyan, mintha kisétálnál a csillagos éjszakába, és megpróbál-nád felöltöztetni a hatalmas, végtelen eget. Persze nem sikerül, mert a vég-telen simán kisiklik a ruha nyakán és az ujjakon át. Ugye, milyen nevet-séges? Csak hogy megvédd magad, olt tartod ezt a szánalmas kis kabátot a hatalmas üresség kellős közepén, miközben arra gondolsz, hogy egyszer talán majd kigombolod, és akkor spirituálisan felszabadulsz. Pedig nem. Valószínűbb, hogy egy szép napon inkább felhagysz majd vele, hogy ezzel a nevetséges kis kabáttal azonosítsd magad. Szabadulj hát meg minden korlátozó, keretek közé szorító identitástól, és öleld át a végtelent!

Megnyílásunkat tehát az segíti a legjobban, ha felismerjük, hogy már most is — ahogyan öröktől fogva — az a nyitottság vagyunk, amelyet épp el szeretnénk érni. Ha azonban továbbra is emberi aspektusunkkal azonosu-

lunk, azt gondolhatjuk magunkban: „Istenem, valami olyasmire próbálok megnyílni, ami túl nagy, túl hatalmas nekem." Amikor valóban képesek vagyunk elengedni mindent, és belehullunk ebbe a nyitott csendbe, azt vesszük majd észre, hogy valóban nincs vége. Ez az, ami a kezdet kezde-tétől létezik, és amiben a mi emberi valónk is megnyílhat saját maga való-ságára. A megnyílás pedig barátságos, hiszen nem valami tőlünk idegen, sosem látott csodát kell magunkba fogadnunk, csupán azt, amik mindig is voltunk.

Ha megtalálod magadban a tél szentségét — azt a szentséget, amelyben minden visszatér a maga legbelső, legvégső lényegéhez —, azt tapasztalod, hogy leszédülsz elméd széléről, egyenesen bele az ürességbe. Nem kell mást tenned, csupán beengedned magadba a telet, és hagynod, hogy meg-nyisson. Hihetetlenül tanulságos és felszabadító érzés, amikor az ember csak egyszerűen visszatér önmagához. Bátorság kell hozzá. A fejben ott motoszkál a kérdés: „De hát kit fogok találni? Vajon jó lesz?" Ne kérdezz, csak térj vissza a lényeghez. Ha képes vagy összeszedni a bátorságodat, megtalálhatod saját Éned gyökerét, magvát. Az ezzel járó teljesség a tél legnagyobb ajándéka.

Olyan ez, mintha újra végigjárnád az utat. Visszaásol egészen a magig, és azt látod, hogy abban valójában ott lapul a teljes Igazság. Amikor eléred saját lényed magvát, rájössz, hogy ebben a magban — amely először nagyon üresnek tűnik — ott van minden, a létezés teljes potenciálja. Akárcsak a fák-nál, a mag itt is magában hordozza mindazt, ami valaha is lehet belőle. A tökéletes virágzás lehetőségét azonban csak a teljes visszatérés hozza meg.

Vedd észre, hogy nem ideálokról, elméletekről, lehetőségekről beszé-lek. Ez a nyitottság mindannyiunk lényege. Ne várj tovább, engedj el min-den azonosulást, és hagyd, hogy igaz természeted előbukkanjon, megvaló-suljon. Majd pedig éld azt. Ha így teszel, életed spontán lesz. Ha sikerül, őszintén és önmagaddal teljes összhangban mondhatod ki végre, hogy ez a világ legnagyobb csodája. Mérhetetlenül mély csoda. Olyan csoda, amelyet nem tudsz megtanulni vagy megismerni. Csak élni tudod, akár tudatosan, akár tudat alatt. A csoda esetében bizony a tudatos megélés a könnyebbik út. Ismerd hát fel igaz valódat, és légy szabad!

Az elme hullámai a Csend kapuját döngetik. Ő azonban nem szól, nem válaszol és nem vitázik. Tőle indul minden gondolat, minden érzés, minden pillanat.

Csend.

Csupán egyetlen szót ismer. Ez a szó maga a lét. Megneveznéd, de nem tudod. Megértenéd, de fel nem foghatod.

És az elme nekimegy a Csendnek, toporzékol, dörömböl. Nem érti, hogy senki sem léphet be a sugárzó Sötétbe, a tiszta és mosolygó Semmibe.

8 CSEND

Az elme erre szent tanulmányokba kezd. De a Csendet nem hatja meg sem hiszti, sem imádság. Ő egyetlen dolgot kér csupán:

semmit.

Semmit.

De nem adod meg neki, Hiszen ez zsebedben az utolsó cent, és te inkább dolgozol, robotolsz, mint hogy odaadd szent és üres tenyered.

Minden ugrálva, ujjongva ünnepli a csodát, de a szent forrást csak a semmi érheti el, a némaság. Csupán a semmi képes befogadni a csodát, és felismerni igaz valóját, rájönni, mi marad belőle, ha eltűnnek a gondolatok. A csend a titkom. Láthatod. Láthatod.

- ADYASHANTI

z igazi csend a tudattal függ össze. Bizonyára mindenki ismeri a mesterséges csendet, amely halott, terméketlen állapot. Ha jártál valaha meditációs csoportba, valószínűleg volt már szerencséd

hozzá. Ez a csend az elme manipulációjával érhető el, és mint ilyen, mes-terséges és irányított, épp ezért hamis. Az igazi csendnek semmi köze ön-magunk vagy tapasztalataink befolyásolásához, irányításához. Úgyhogy jobb, ha elfelejted az elme ellenőrzését. Én legalábbis nem erről szeretnék beszélni, hanem a megvilágosodásról és a spirituális szabadságról.

A mindennapokban általában közönséges tudat vesz körül minket. A tu-datnak ez a fajtája súlyos, nehéz és sűrű. Ha bekapcsolod a tévét, majdnem biztos, hogy ezzel találkozol. De ott van a legtöbb mozifilmben is. A „közön-séges" szó ebben az esetben arra utal, hogy a tudat még alvó állapotban van.

Ebből a tudatállapotból szemlélve a csend nem más, mint egy tárgy, egy objektum. Olyasvalami, ami megtörténik veled. Ez azonban nem az igazi csend. Az igazi csend ugyanis a te valós természeted. Epp ezért kis-sé furcsa azt mondani, hogy „csendes vagyok". Hiszen valójában nem csendes vagy, hanem te magad vagy a csend. Meglehet, hogy fogalmi ér-telemben nincs sok különbség a „csendes vagyok" és az „én vagyok a csend" kifejezések között, holott valójában ugyanez különbözteti meg a kötöttsé-get a szabadságtól, a mennyet a pokoltól.

Próbálj nem úgy gondolni a csendre, mint a - mentális, érzelmi vagy a külvilágból áradó - zaj hiányára. Mert mindaddig, amíg objektív elkép-zelésed van a csendről - amíg úgy fogod fel, mint egy tőled különálló dol-got, amely elérhet téged, akár egy érzéki tapasztalat -, csupán a saját ma-gad által kivetített képet kergeted. Épp olyan ez, mintha egy csendes és nyugalmas helyet keresnél, miközben épp motorcsónakkal száguldozol a tó vizén. Brüüm, Brüüüüm! - cikázol egyre feszültebben, hiszen látod, hogy így soha nem fogod megtalálni, amire vágysz. Száguldozhatsz az idők végezetéig; amíg a motorcsónak bőg, biztosan nem találsz csendes helyre. Pedig csupán annyit kellene tenned, hogy hátradőlsz és elfordítod a kulcsot. És már ott is vagy. Egyből csend és nyugalom van körülötted. Amikor befogadóvá és megengedővé válsz, visszatérsz természetes állapo-todba, amely nagyon nyugodt. Az elfogadás olyan, mint amikor elvesszük a gázt. Egy természeténél fogva csendes állapot.

A

Én voltam olyan szerencsés, hogy sok évvel ezelőtt felfedeztem ezt a csodálatos állapotot. Na nem azért, mert olyan különlegesen intelligens vagyok. A kudarc vezetett rá. A zen tanítványok nagyon sok meditációs és légzésgyakorlatot végeznek. Ilyenkor úgy tűnik, hogy megvalósul a teljes koncentráció, sokszor azonban ahelyett, hogy a légzésüket követnék, vol-taképpen az elméjük vezeti őket valamilyen általa kitalált történet mentén. Olyan ez, mintha egy kutyát próbálnánk megfegyelmezni, amelyik ellenáll mindenféle iskolázásnak. Van, akinek sikerül. Ők azok, akik képesek a lég-zésükre koncentrálni, nem kalandoznak el, és ezáltal valóban elérnek a csendbe. Nekem sosem sikerült ilyen mértékben megreguláznom az elmé-met. Miután sorozatos kudarcok értek, a mesterem így szólt: „Meg kell talál-nod a saját utadat." És valóban, idővel rájöttem, hogy a koncentráció beszű-kítése helyett nálam sokkal jobban működik, ha megpróbálok egyszerűen csak jelen lenni az adott pillanatban, vagyis tökéletesen megnyílni. Ez nem annyira az összpontosításról, mint inkább a figyelemről, a hallgatásról szól.

Ebben az odafigyelésben sikerült felfedeznem egy nagyon természetes állapotot. Ez az állapot valójában az egyetlen, amely nem az elme szüle-ménye, kitalációja. Ebben a hallgatásban rádöbbentem, hogy minden erő-feszítés, amely az elmét célozza, csak egy újabb kitalált állapothoz vezet. Mihelyst az elmémre koncentráltam, mindig megjelent a semmiből egy újabb illúzió. Képes voltam létrehozni gyönyörű állapotokat, borzalmas ál-lapotokat, koncentrált állapotokat - mindenféle állapotot. Egyetlen olyan állapot volt azonban, amely teljesen természetesen jött, és semmilyen erő-

feszítést nem igényelt. És ez az, ami elvezetett a legmélyebb Énhez, vagyis a szabadsághoz.

Ez az állapot természeténél fogva erőfeszítés nélküli. Nem kell fenntar-tani. Az a csendes elme, amelyet koncentrációval teremtünk meg, végül tompa elme lesz, nem pedig szabad elme. Lehet, hogy csendesnek érzi ma-gát, sőt az is lehet, hogy jól érzi magát - hiszen csendes -, de bizonyos, hogy nem szabad. Még az is biztos, hogy ebben az állapotban te sem érzed magad szabadnak. Ezt a fajta békességet akkor érzed, amikor megtanulod koncentráció által lecsendesíteni az elmédet. Ilyenkor egy idő után min-denkiben felötlik a kérdés: „Rendben van, valóban békére leltem, de miért van az, hogy amint abbahagyom a meditálást, az egész egy szempillantás

alatt odalesz?" Egy valódi mester ebből rögtön tudja, hogy amit meditáció címszó alatt teszel, az nem más, mint saját tapasztalatod befolyásolása, irá-nyítása. Ezzel pedig az a gond, hogy amikor fel kell állnod, és el kell vé-gezned mindennapi teendőidet, nem tudsz tovább a koncentrációdra össz-pontosítani, hiszen más dolgokra kell figyelned. Mentális békéd tehát oda-lesz, hiszen az csupán mesterségesen létrehozott és fenntartott béke volt.

A spirituális keresés nagy része abból áll, hogy megtaláljuk, hogyan juthatunk vissza azonnal a csend állapotába. Ha felteszed magadnak a „ki vagyok én?" kérdését, és őszintén válaszolsz rá, tapasztalhatod, hogy ez segít spontán módon visszatérni ebbe az állapotba. Mivel az elme képtelen válaszolni a kérdésre, azonnal beáll a csend. Ez a módszer tehát kiváló arra, hogy eljuttasson a nem mesterséges csend állapotába, miután a meg-felelő tapasztalat keresése vagy az erre való összpontosítás kudarcot val-lott. „Ki vagyok én? Mi az igazság?" - ha tehát képes vagy őszintén meg-élni ezeket a kérdéseket, azonnal visszatalálhatsz a csendbe. Ez azonban akár olyan is lehet, mintha vizet csepegtetnél egy forró olajjal teli serpe-nyőbe. A legtöbb emberben ugyanis nagyon mély ellenállás él a csend ál-lapotával szemben. Ezért, ha beáll, elméjük elkezd kétségbeesetten keresni, kutatni valami - egy fogalmi válasz, egy eszme, egy kép - után, amelybe belekapaszkodhat.

A csend spontán, természetes és nem irányított állapota szívből jövő ál-lapot, és mint ilyen, gazdag és kiapadhatatlan. Nem zsibbadt, érzéketlen és beszűkült, mint az a másik, amelyet csak erős koncentrációval tarthatsz fenn. Ha nem próbálod irányítani a csendet, nagyon nyitott és befogadó állapotba kerülsz, amelyben az elme nem erőltet magára semmit. így a le-hető legtermészetesebb módon térhetsz vissza igaz valódhoz. Ne feledd: ez utóbbi nem csendes; hanem maga a csend. De nevezheted senki-létnek vagy semmi-létnek is. Ha sikerül eljutnod ebbe az állapotba, túlléptél a csen-desség határain.

Mindaddig, amíg azt gondolod, hogy a csend a zaj ellentéte, nem isme-red az igazi csendet. Ez utóbbi arról ismerszik meg, hogy ilyenkor az em-ber még a légkalapács hangjáról is biztosan tudja, hogy az tulajdonképpen a csend - csak épp más formában. Az igazi csend mindent magában foglal. Meghaladja, túlszárnyalja az összes róla szóló dualista elképzelést. Az iga-

zi nyugalom nem különbözik a mozgástól. Ha meditáció után felállva, valami olyasmi jár a fejedben, hogy: „Miért is nem maradhatok örökké ebben a csodálatos nyugalomban?", biztos, hogy nem a nyugalom valódi, természetes állapotában volt részed, csupán a mesterséges, irányított csen-dességben. Ha eljutsz az igazi nyugalomig, majd felállsz és mozogni kez-desz, a csend is veled mozog.

Ha szeretnél valóban visszatérni ebbe a természetes állapotba, ne várj semmilyen világrengető dolgot. Sok ember még a csendességtől, az elmé-lyüléstől is azt reméli, hogy történik valami különleges. Ezáltal azonban megmaradnak az élmény perifériáján, a sekély vízben, ahelyett hogy telje-sen be leengednék magukat a létezés mélységébe. Ha nincs benned várako-zás, azzal hagyod, hogy természetes módon magával ragadjon, beszippant-son, elmélyüljön benned saját lényed, létezésed forrása. Hatalmas csendet tapasztalsz, és ezután - igen, csak ezután - kezded érzékelni a jelenlétet.

Van ugyanis ebben a nyugalomban egy nagyon nyilvánvaló és tapintható jelenlét. Épp ezért mondtam, hogy ez nem halott csend. Érzékelhetően él, vibrál. Kívül-belül érezheted a vele járó jelenlétet, amely mindent áthat. Akik keresik, általában egy vaskos, letaglózó jelenlétet várnak, amely fej-be vágja az embert - olyasvalamit, amit sosem fognak megtalálni benne. Az igazi csend derű és ragyogás. Az ember maga is derűsnek érzi magát tőle. Éberség, mélyről fakadó élettel teliség jellemzi ezt az állapotot.

Ha eggyé válsz a csenddel, azzal beleengeded magadat a pillanatba, igaz természeted száz százalékos megélésébe. Ilyenkor rádöbbensz, hogy valójában nem áll módodban irányítani a tapasztalást, vagyis nem kerülhe-ted el a rád váró dolgokat. Ha azért szeretnél eljutni a csendbe, mert remé-led, hogy így bizonyos érzéseket nem kell majd megélned, megint csak nem az igazi csend jár a fejedben. Ez utóbbi meztelensége, csupasz és tisz-ta jelenléte ugyanis olyannyira lefegyverző, hogy teljességgel lehetetlenné teszi bármilyen tapasztalás vagy történés elkerülését. A csend dermedt és érzéketlen fajtájával talán képes lehetsz kizárni az életedből bizonyos dol-gokat, igaz természeted csendjében azonban ez elképzelhetetlen. Hiszen abban benne van és most, ebben a pillanatban is rád vár minden.

Sok ma is élő történet és spirituális mítosz úgy jeleníti meg az ember igaz természetéhez való visszatérését, mint valami csatát. Azt sugallják,

mintha lenne bennünk valami, ami ellenáll ennek a visszatérésnek. Hívják akár egónak, „én"-nek vagy elmének, a spirituális útkeresők általában könnyen bedőlnek a mítosznak, miszerint egy részük nem akar megvilágo-sodni, és ezért belső küzdelemre, harcra van szükség. Ha sikerül eljutnod az igazi csend állapotába, rájössz, hogy ez egyszerűen badarság. Tudni fo-god, hogy ez a gondolat is csak a semmiből, az ürességből származik, és egyedül akkor okozhat konfliktust benned, ha elhiszed. Ebben az állapot-ban azonban tisztán látod, hogy nem igaz, nincs alapja; csupán egy spon-tán felmerült gondolat. És mindaddig nem is lesz igaz, amíg te magad cl nem fogadod annak, és köré nem szövöd a spirituális kereső hősies küzdel-mének meséjét. Abban a pillanatban azonban, hogy ez megtörténik, volta-képpen már el is vesztetted a csatát.

Az igazi csendben látni fogod, hogy az elme minden megmozdulása mögött olyan gondolatok állnak, amelyek valójában nem igazak, és ame-lyeket csupán a meggyőződés tesz valóssá. A gondolatok csak átsuhannak a tudaton. Önmagukban erőtlenek, gyengék. Csak akkor kelnek életre, ha beléjük kapaszkodsz, és átitatod őket a hit erejével.

A csendbe csak saját szabályai szerint léphetünk be. Oda a semmin kí-vül nem vihetünk magunkkal semmit. Ott csupán senkik lehetünk, valakik sosem. A belépés egyszerű, a semmi azonban a lehető legmagasabb ár, amit csak fizethetünk. Ez ugyanis legszentebb vagyonunk. Szép sorban le-mondunk eszményeinkről, meggyőződéseinkről, szívünkről, testünkről, elménkről, még a lelkűnkről is. Az utolsó dolog, amit odaadunk, az a sem-mi. Ehhez azért ragaszkodunk annyira, mert valahol nagyon mélyen tisz-tában vagyunk vele, hogy semmi-létünk a legdrágább kincsünk. Csupán a semmi képes belépni a csendbe. Lényünk többi része mind nem létező kapukat dönget, és ezáltal örökre kint reked. Amint azonban bármilyen el-várás vagy vágy fogalmazódik meg bennünk a csenddel szemben, máris újra kívül kerülünk rajta.

A csend egyedül saját magának fedi fel magát. Csak abban az esetben tárja fel titkát, ha semmiként érkezünk, és végig azok maradunk. A titok pedig nem más, mint önmaga. Ezért mondom, hogy a világ összes igéje, könyve, tanítása, mestere is csupán annyit tehet, hogy elkísér téged az aj-tóig, és esetleg biztat, hogy lépj be. A lényeg azonban az, hogy ha egyszer

eljutsz idáig, akkor biztosan megérzed a csend hatalmas jelenlétét. Ekkor aztán spontánul feltör belőled valami, ami kész belépni a csendbe, még azon az áron is, hogy fel kell adnia valakiségét. Ez a szent hívó szó, amely által saját magadtól rájössz, hogy a végső mester és a végső tanítás nem más, mint a csend. Ugyanakkor ő az egyetlen mester, aki nem beszél hoz-zád. Ő az egyetlen, aki folyamatosan térdre kényszeríti emberi mivoltodat. A többi mester mellett mindig fel tudsz állni. „O, igen, Adya azt mondta, hogy bla-bla-bla, és egész jól hangzott a dolog" - mondhatod, és máris fel-állhatsz a megadást jelentő padlóról, elfordulhatsz a benned lévő legszen-tebb és leggyönyörűségesebb alázattól.

A csend a végső és egyben a legjobb mester, hiszen ott van benne a vé-get nem érő lehetőség, hogy úgy éljünk, ahogyan emberi szívünk valóban szeretne: mindig térdet hajtva, odaadó áhítattal leborulva az Igazság előtt. Továbbá a csend az egyetlen mester és az egyetlen tanítás, amely mindig velünk van. Minden ébredésben, minden élő pillanatban, minden lélegzet-vételben.

TUDAT

gészen addig, amíg a tudat vagy a szellem úgy dönt, hogy valami-lyen tárgyban, növényben vagy állatban - mondjuk egy fában, egy sziklában, egy mókusban vagy egy autóban - nyilvánul meg, nincs

sok probléma vele. Amikor azonban arra adja a fejét, hogy egy öntudatos, én-tudattal rendelkező lény testét ölti magára, onnantól a történet kezd bo-nyolulttá válni. Természetesen az emberről beszélek, és arról, amikor a tu-dat, illetve a szellem emberi testbe költözik. Ebben a folyamatban a tudat majdnem mindig tévútra lép. Az ember természeténél fogva én-tudatos lény, úgy tűnik azonban, hogy az efféle tudatosságért majdnem minden esetben az igazi identitás elvesztésével fizetünk.

Nem az tehát a probléma, hogy a tudat megtestesül, hanem hogy aztán megpróbál én-tudatos is lenni. Ilyenkor pedig szinte mindig elkövet vala-mit, amit leginkább hibának nevezhetnénk. De nem is annyira hiba ez, mint inkább egy apró félresiklás az igazi én-tudat kifejlődésének folyama-tában. Ez a pillanatnyi kitérő azonban elég ahhoz, hogy a tudat elvesszen az általa teremtett képben, és azonosítsa magát vele. Ezt a félresiklást ne-vezzük mi emberi kondíciónak.

Amikor a tudat megfeledkezik önmagáról, a legkülönfélébb hibákat ké-pes elkövetni. Az első csapda, amelybe szinte mindig belesétál, az általa teremtett állapottal - ez esetben az emberi állapottal - való azonosulás. Olyan ez, mintha egy hullám elfelejtené, hogy valójában az óceánhoz tartozik, vagyis megfeledkezne saját forrásáról. Ahelyett, hogy az egész óceán lenne, abban az undok és visszataszító tévhitben él, hogy ő csupán egy hullám a nagy víznek a felszínén. Ennek megfelelően pedig csak na-gyon felületes tapasztalatban van része saját létét illetően. Persze így is

9

E

tudatában van önmagának, ez a tudat azonban hihetetlenül felszínes és be-határolt. És mivel az egésznek, az óceánnak csak egy nagyon kis részével, egy kicsike hullámmal azonosítja önmagát, ez az azonosulás - téves voltá-nál fogva - mindenféle zavart okoz benne. Minden, ami nem igaz, termé-szeténél fogva szenvedéshez vezet, a szenvedés és a konfliktusok egyetlen oka pedig a tudatlanság. A téves azonosulás - főleg az elején - egy rend-kívül jóhiszemű hiba. Hihetetlenül ártatlanul kezdődik, de - mint sok más ilyen dolog - a későbbiekben, főleg a következményeit nézve már koránt-sem annyira ártatlan.

Ez az egész téves azonosulás az emberi kondíció természetes velejáró-ja. Úgy tűnik, hogy az emberi kondíció megtapasztalása pedig elengedhe-tetlenül hozzátartozik a tudat evolúciós fejlődéshez. Ha az emberi lény egyedfejlődésére gondolunk, tudjuk, hogy mindenki megszületik, aztán jön a gyermekkor és a kamaszévek, majd remélhetőleg - ha az utóbbit si-kerül túlélnie - felnőtt válik belőle. Ilyenkor aztán visszanézhet, és azt mondhatja magában: „Tízévesen elég buta voltam, de ha jobban belegondo-lok, tizenhét éves koromban még rosszabb volt a helyzet. És aztán valahol huszonöt és negyvenöt között valahogy benőtt a fejem lágya." Visszatekint-ve a korábbi fejlődési fázisokra, könnyen elhibázottnak vélheti azokat, akár úgy is érezheti, hogy egyenesen jobb lett volna, ha inkább meg sem történ-nek. Ez azonban nem más, mint a dolgok félreértelmezése, hiszen ezek a ne-hezebb időszakok valójában a felnőtté válás természetes szakaszai.

Spirituális szemszögből nézve az emberi állapot a tudat evolúciójának azon természetes lépcsőfoka, amelyben az a formán keresztül próbál tuda-tossá válni. Ilyenkor többnyire a formával és nem annak forrásával azono-sítja magát. Ez téves azonosulás, amely megteremti a szenvedést okozó elkülönültség illúzióját. Innen ered tehát az az elkülönültségérzés, amelyet a legtöbb ember még akkor is mélyen a szívében hordoz, ha mások egész hada és szeretete veszi körül. Miután elhiszi, hogy más, hogy különböző, mint a többiek, ez a belső magány egyszerűen elkerülhetetlen.

Szerencsére ez az állapot csupán egy rövid kitérő a tudat evolúciójá-ban. Igen, az emberi kondíció, bármilyen régóta tart is, csak egy átmeneti szakasz a fejlődésben. Amikor az ember felébred ebből az állapotból - vagy-is meghaladja azt azáltal, hogy képes túllépni az elkülönültségen -, az

olyan, mint amikor a gyermek felnőtte válik. Azt az emberi lényt, aki eljut idáig, megszabadult, megvilágosodott embernek nevezzük.

Megszabadult? De mitől? Valójában a tudata szabadult meg a téves azonosulás és az elkülönültség által okozott szenvedéstől. A tudat, illetve a szellem meglehetősen ravasz és bölcs. Nem véletlenül választja az em-beri lényként való megszabadulást. Azokban az életformákban ugyanis, amelyek nem rendelkeznek tudatossággal, a fejlődési folyamatot nem le-het lassítani vagy gyorsítani; az mindig a maga természetes sebességével zajlik. Ezzel ellentétben, amikor a tudat egy emberi testben ébred rá saját magára, képes beindítani egy olyan fejlődési dinamikát, amely egyetlen

más, ezen a bolygón élő lényre sem jellemző. Ez pedig arról szól, hogy amint a tudat felébred az illúzióból, miszerint ő egy különálló, elkülönült lény, megnyílik előtte a lehetőség, hogy emberi mivoltát egy sokkal na-gyobb léptékű ébredés, fejlődés szolgálatába állítsa. Amikor a hullám rájön, hogy ő valójában nemcsak egy hullám, hanem az egész óceán, hul-lámvoltát felhasználhatja ennek az üzenetnek a továbbítására, vagyis más hullámokat is rávezethet létük átértékelésére, ezáltal pedig az ébredésre.

Az emberben ez a folyamat képes hihetetlen módon felgyorsulni, a tu-dat ugyanis ilyenkor egyfajta jó értelemben vett összeesküvésbe kezd. Ez utóbbinak az a lényege, hogy ha a tudatnak sikerül magára ébrednie egy bizonyos alakban, akkor nem kell megvárnia, amíg ugyanez megtörténik vele minden más alakban is. Ha a megvilágosodott test kapcsolatban áll a még alvó testekkel, a megvilágosodott tudat is kapcsolatban áll az alvó tudattal. Így tehát az alvó tudat sokkal könnyebben megugorhatja az éb-redés fontos lépését, mintha teljesen magára lenne hagyva. Épp ez történik a szatszangban; az egész erről szól.

Tanítvány: A legutóbbi elvonulás óta elég nehéz időszakon megyek keresztül. Rengeteg nagyon fájdalmas emlékkel és olyan hozzájuk kapcso-lódó érzelmekkel kell szembenéznem, amelyeket eddig elnyomtam. Most tanulmányozom őket, tanulok róluk, és fokozatosan kiégetem, kioltom őket. Nem éppen kellemes feladat.

*

Adyashanti: Nem erre számítottál, ugye? Tanítvány: Hát igen. Úgy tettem, ahogyan tanácsoltad; és meg is talál-

tam magamban azt a részt, amelyik tökéletesen tisztában van saját ma-gával, és azzal, hogy minden a lehető legnagyobb rendben van. Száz szá-zalékig beleengedtem magam ebbe a bizalomba. Ráleltem egy hatalmas és nagyon erős bizonyosságra, miszerint minden jól van úgy, ahogy van. Ez az érzés azonban keveredett és még most is folyamatosan keveredik ezek-kel a szörnyű és nagyon megterhelő érzelmekkel: dühvel, szomorúsággal, fájdalommal.

És most, hogy jobban a helyemre kerültem, azt vettem észre, mintha valahogy kiestem volna a ritmusból. Olyan ez, mint azoknál az ügyetlen és félszeg tinédzsereknél, akiknek épp mutál a hangjuk: az egyik pillanatban ilyen, a másikban amolyan. Soha életemben nem volt szükségem például karórára. Mindegy volt, hogy késtem vagy előbb értem-e oda valahova; valahogy mindig sikerült a lehető legmegfelelőbb pillanatban érkeznem. Minden helyzetről azonnal tudtam, hogy miért alakult ki, és hogyan kell cselekednem benne, hogy az mindenki javára váljék; szóval képes voltam a maguk teljességében látni a dolgokat.

Ez a szinkronicitás azonban mintha eltűnt volna, annak ellenére, hogy az energia, a pozitivitás és a bizalom még mindig jelen van. Amikor az em-bernek sikerül megtapasztalnia valami jót, és az hirtelen veszít az erejéből, az nagyon fájdalmas tud lenni. Hiszen már tudja, milyen lehetne, csak épp abban a pillanatban számára mindez távolinak látszik. Tudnál valami taná-csot adni annak, aki épp most éli megtestesülésének ezt a fura, kellemetlen tinédzserkorát?

Adyashanti: A legfontosabb az, hogy értsd, miért történik mindez. Mindannyian képesek vagyunk eljutni egy nagyon mély, nagyon átfogó megvalósuláshoz, amely csodálatos és egyben felszabadító. Mégis, nagyon gyakran előfordul, hogy később, amikor a szinkronicitás - vagy valami más nagyszerű dolog, amelyet a fejlődés korábbi szakaszában tapasztal-tunk — elmúlik, azt hisszük, hogy elveszítettünk valamit. Erről a jelenség-ről valóban ritkán esik szó.

Ami ebben az esetben történik, az nagyon hasonlít az emberi egyed-fejlődés egymásra épülő szakaszaira. Emlékszel-e arra az időre, amikor

úgy tizenkét és fél éves korod körül, magad mögött hagyva a gyermekkort, a kamaszkor lépcsőjére érkeztél? Egyszerre minden, amit a gyermeki lét-ben annyira szerettél, elérhetetlenné vált. Régi, imádott szórakozásaid töb-bé már nem tűntek olyan jó mókának, az újak pedig még túl kialakulatla-nok, körvonalazatlanok voltak. Nem is csoda, ha ügyetlenné váltál, és hibákat követtél el - ha egyáltalán lehet ezeket így nevezni. Ezt az idősza-kot is teljességgel meg lehet érteni. Nem arról van szó ugyanis, hogy kiestél a gyermekkorból, sokkal inkább arról, hogy kinőtted. És mivel kinőtted, magad mögött kellett hagynod. Persze, hogy mindez nem volt épp kelle-mes, hiszen ki kellett lépned a jól megszokott életformádból. Sőt, további nehézséget okozott, hogy az elején még nem voltál felvértezve az előtted álló felnőtt lét sajátos eszközeivel sem. Épp ugyanilyen váltás történik egyébként akkor is, amikor a kamaszkorból a felnőttkorba lépünk át. Az átmenet nagyon kellemetlen tud lenni, de szó sincs róla, hogy hibát kö-vetnénk el! Ha visszanézünk, jól láthatjuk, hogy ezek csupán különböző, egymást követő fejlődési szakaszok. A gyermekkort és a kamaszkort is ki-nőtted tehát, nem pedig elveszítetted.

A spirituális fejlődés során is épp így van ez. Eljuthatsz megannyi cso-dálatos helyre, átélhetsz felemelő állapotokat, de egészen addig, amíg azok nem a teljes és abszolút igazságot képviselik, egyszer mindenképpen túl kell lépned rajtuk. A váltás itt sem kellemes, hiszen fel kell adnod a meg-szokott létezésedet valami olyasmiért, amit még nem ismersz. Ilyenkor könnyű beleesni abba a félreértésbe, miszerint az ember elveszítette azt, ami korábban volt. Pedig valójában csupán annyi történt, hogy elért addig a határig, ahonnan tovább kell lépnie, bármennyire csodálatos is volt ad-dig. Ez hozzátartozik a fejlődéshez. Ha úgy éled meg, hogy elveszítettél valamit, azzal csak megnehezíted ezt az egyébként természetes folyamatot. Elveszíteni valamit, vagy meghaladni, túllépni rajta — érzed, mekkora kü-lönbség van a két értelmezés között? Az egyikkel megpróbálsz belekapasz-kodni a múltba, és visszahozni valamit, ami már nincs. A másikkal azon-ban hátranézel a vállad felett, és tisztelettel elköszönsz tőle, mint valami olyasmitől, ami szép és jó volt, de tudod róla, hogy többé nem elegendő számodra. Ez utóbbinál tisztában vagy vele, hogy ha előrenézel, egy fejlet-tebb, érettebb állapot vár rád.

Azt hiszem, sokat segíthet, ha mostantól ebben a kontextusban szemlé-led mindazt, ami történik veled. Láthatod, mennyire fontos, hogy miként értelmezed a tapasztalataidat. És még azt is láthatod, hogy elméd sajnos hajlamos téves értelmezéseket gyártani, amelyek megnehezítik a dolgokat, és felesleges szenvedést szülnek. Ha mindezzel tisztában vagy, könnyen úgy dönthetsz, hogy felhagysz a múlt siratásával, és inkább előrenézel, afelé, ami vár. Valójában a lehető legjobb dolog, amit tehetsz, ha minden figyelmedet a jövőnek szenteled.

Tanítvány: Azt hiszem, mindez sikerült is, egészen addig, amíg nem kellett olyan mennyiségű negatív érzelemmel szembenéznem, amelyek már - úgymond - kicsapták a biztosítékot. Valahogy túl sok volt, egyszer-re csak telítődtem. Nagyon nehéz előre nézni, ha az ember hónapokig ilyen keményen küzd.

Adyashanti: De hiszen ez, amiről beszélsz, nem a jövőbenézés. Leg-alábbis nem az a fajtája, amelyikre én gondolok. A legtöbb ember figyel-me, tudata a legkisebb negatív tapasztalat hatására is rögtön odafordul. Mint egy lézersugár, egyenesen rávetül a negatív történésre. Tegyük fel például, hogy depressziós vagy. A baj forrása ilyenkor általában az, hogy az ember egész tudata elmerül ebben az állapotban, és valami, ami valójá-ban csupán egy szelete egy nagyon összetett és sok rétegből álló tapaszta-latnak, most hirtelen problémává válik. Ez azért történhet meg, mert te ki-zárólag erre az egy szeletre összpontosítasz, mintha csak az lenne fontos. Elméd kipécézte magának a tapasztalat egy aprócska aspektusát, és úgy kezeli, mintha rajta kívül más nem is történne. Valójában azonban nagyon is sok minden történik, a kiválasztott dolog pedig csak egy ezek közül.

Tanítvány: Rendben van, azt már látom, hogy a negatív érzések lé-nyemnek csupán egy szeletét képviselik. Ugyanakkor azzal is tisztában va-gyok, hogy előtte sosem tapasztaltam meg őket igazán. Mielőtt tudatomra ébredtem volna, csak elemezgettem őket, ha felbukkantak, aztán egy idő után mindig rájuk borult a feledés jótékony homálya. Ettől azonban nem múltak el. Ugyanúgy ott voltak bennem, mélyen, elfojtva.

A tudatosság aztán mindig észrevette őket, mielőtt eltemetődtek volna. Rájöttem tehát, hogy meg kell tanulnom felismerni ezeket a dolgokat, mi-előtt az elme beskatulyázná és újra a tudat alá nyomná őket. A kérdésem

most az, hogy miként hozhatom elő magamból a negatív érzéseket és ta-pasztalatokat, vagyis miként hagyhatom előjönni őket anélkül, hogy azok úrrá lennének rajtam?

Adyashanti: Nézzük csak. Olyan ez, mintha fekete pöttyöket feste-nénk egy falra. Tegyük fel, hogy a pöttyök csupán pár centiméter átmérő-jűek, s legalább tíz centiméter választja el őket egymástól, de a minta az egész falat beborítja. Ha ezután valaki belép a szobába, minden bizonnyal a pöttyöket veszi észre elsőként, nem igaz? „Jézusom, hogy milyen pöttyös ez a fal! Mindenhol csak pöttyök!" - gondolja. Pedig valójában nem igaz, hogy az egész fal csupa pötty. Ha jobban megnézzük, még így is sokkal több rajta a fehér felület. Ennek ellenére - még ha nagyon apró. mondjuk, gombostűfejnyi nagyságú - pöttyöket is festenénk, a belépő akkor is ész-revenné őket, és azt mondaná, hogy a fal tele van velük. A figyelem tehát ösztönösen a pöttyökre terelődik, pedig az üres felület valójában nagyobb.

Amikor elkezdődik az ébredés, minden addig elnyomott téma felszínre jön, a tudatosság pedig ezek köré összpontosul. Nem csoda, ha egyszerre minden szörnyen ijesztővé válik, hiszen a tudat - ahelyett, hogy nyugton maradna, és mindent a maga egységében szemlélne - hirtelen a még meg-oldatlan és sokáig elnyomott problémákra irányul. Persze nagyon sok do-log jön elő ilyenkor, amikor tudatosan hagyjuk. Ez azonban nem azt jelen-ti, hogy minden egyes dologra ugranunk kellene. Valahogy el kell érnünk, hogy az egész falat lássuk, és ne csak a pöttyöket. Tudatosítsd magadban, hogy a fal sokkal nagyobb része üres, mint amennyit elfoglalnak a foltok! Nem azt mondom persze, hogy ne vedd észre a foltokat, csupán azt, hogy ne csak azokat vedd észre. Lásd meg mögöttük a hátteret, az egészet is.

Tanítvány: Azt hiszem, az embernek nagyon mélyen kell bíznia benne, hogy ha nem fókuszál a negatív dolgokra, akkor azok többé nem szorulnak le a tudatalattiba. Hinnie kell ebben.

Adyashanti: Igen, ez így van. Ahhoz, hogy eltemetődjenek, előbb ütköznöd, súrlódnod kell velük. Épp ez az, amit nagy valószínűséggel min-dig is tettél. Konfrontálódtál velük, és lenyomtad őket. Most azonban tuda-tosan hagyod, engeded, hogy előjöjjenek, ugye? Nem is kell mást tenned,

/

mint hogy konstatálod: „O, itt vannak, felbukkannak a felszínre!" Ha így teszel, az máris azt jelenti, hogy nem nyomod el őket.

Tanítvány: Szóval nem kell megvárnom, amíg a szemem előtt szerte-foszlanak. Nem kell látnom, nem kell végigasszisztálnom, ahogyan eltűnnek a semmiben. Elég, ha egyszerűen észreveszem őket, és aztán nyugodtan foglalkozhatok mással. Hagyhatom, hogy a dolgok a maguk útján menjenek.

Adyashanti: Úgy van. Ha így teszel, minden visszarendeződik egy ke-rek, harmonikus egésszé. Mi azonban általában fogjuk ezeket a felszínre törő elfojtott nehézségeket, és megpróbálunk amúgy emberesen elbánni velük. Szeretnénk helyrepofozni, kikalapálni, de legalábbis mikroszkóp alatt jól szemügyre venni őket.

Tanítvány: Vagyis szeretnénk biztosra venni, hogy valóban megsem-misítettük őket.

Adyashanti: Igen. Mivel úgy gondoljuk, hogy nem szabadna ott len-niük; csak akkor érezzük biztonságban magunkat, ha látjuk őket semmivé válni.

Tanítvány: Értem. Azt hiszem, bennem is az a meggyőződés dol-gozott, hogy ha nem látom a negatív érzéseket szertefoszlani, akkor azok bármikor visszajöhetnek, és ott folytathatják, ahol abbahagyták. Most már tudom, hogy a dolog nem így működik. Ehelyett, ha egyszer észreveszem, azzal a lendülettel már el is engedhetem őket.

Adyashanti: Igen. Nagyon fontos látni, hogy az elnyomott témák a tu-datból származnak, és oda is térnek vissza. Folyamatosan változnak, mozog-nak, vagyis állandótlanok*. Az egész pedig egy teljesen személytelen folya-mat - éppen ebben rejlik a szépsége. Ha tisztában vagy vele, hogy te magad is tudat vagy, akkor nem kell semmit elnyomnod, és nem kell semmibe be-lekapaszkodnod. Olyan ez, mintha magad lennél az ég. Az ég sem lökdösi le magáról a felhőket, és nem is ragadja meg őket. Csak hagyja, hogy átússza-nak, átvonuljanak rajta - a lehető legnagyobb természetességgel. Még akkor sem veszíti el nyugalmát, ha kitör a vihar, villámok cikáznak át rajta, és hir-telen olyan lesz minden, mintha elszabadult volna a pokol. A világon semmi sem okozhat problémát neki mindaddig, amíg emlékszik rá, hogy ő az ég.

* Az „állandótlanság" buddhista fogalom, amely a dolgok azon tulajdonságát jelöli, miszerint különböző okoktól és feltételektől függenek, és pillanatról pillanatra változnak; vagyis nem állandóak — a Ford.

Rendkívül könnyű belesétálni az ártatlan tévedés csapdájába. Mintha csak egy moziban ülnél, amikor is a vásznon mozgó szereplők hirtelen

megelevenednek, kinyúlnak feléd, hogy a saját kis világukba invitáljanak, le pedig elfogadod a meghívást, és belépsz a filmbe. Innentől kezdve olyan, mintha az egész történet csak rólad szólna. Elhiszed, hogy te vagy a főszereplő. Aztán egyszer csak valami csoda folytán beugrik, hogy: „Jaj, de hát itt ülök a moziban a kólámmal és a pattogatott kukoricámmal! Mek-kora tévedés volt azt hinnem, hogy a film szereplője vagyok! Nem, én itt ülök, kívül, és nézem a filmet. Uram, azt hittem, hogy ez a valóság, pedig dehogy!" Épp ez történik a tudattal is. Először létrehozza, kivetíti ezt a va-lamit, amit emberi lénynek, létnek nevezünk, és aztán annyira beleszeret, hogy teljesen megfeledkezik magáról.

Tanítvány: Jelenlegi helyemen tökéletesen tudom, hogy kívülről né-zem a filmet, és mégis képes vagyok másképp értékelni. Ilyenkor hirtelen minden olyan lesz körülöttem, mintha a filmben lennék. Tisztában vagyok vele, hogy a székben ülök, az érzékeim viszont nem ezt mutatják.

Adyashanti: Igen, ez hozzátartozik az érési folyamathoz. Meg kell ta-nulnod, hogy az érzékeid, és mindaz, amit gondolsz vagy érzel, nem egyenlő azzal, ami vagy.

Tanítvány: Tehát ne bízzak bennük. Adyashanti: Bármit is gondolj vagy érezz magaddal kapcsolatban, an-

nak nem sok köze van hozzád, a valódi Énedhez. Te csak próbálj mindig ez a valódi Én - vagyis a semmi — maradni! Hagyd, hogy felszínre kerül-jön minden elfojtott téma, és légy mindvégig tudatos. Ne ess transzba, de ne is kezdj a dolgok elemezgetésébe; egyszerűen csak engedj a felszínre mindent, aminek fel kell jönnie. Azonnal kérdőjelezd meg az összes felme-rülő vélekedést és magyarázatot, régi és berögzött történetet. Ne nyomj el semmit, de ne is vesd bele magad semmibe — csak maradj nyugodt, hig-gadt, tudatos, és kérdezz rá mindenre.

Az illúzióba esés elkerüléséhez hozzátartozik, hogy meg kell tanulnunk elhatárolódni mindattól, amit gondolunk és érzünk. A legbölcsebb ember még a pozitív gondolatokkal és érzésekkel sem azonosul. A negatívakat nem nehéz feladni. Az Igazság felismerésének túláradó boldogságával, eksztázisával, örömével és felszabadultságával azonban már más a helyzet.

Amikor ebbe beleszaladunk, azt mondjuk magunknak: „Igen, ez vagyok én. Hogy honnan tudom? Hát onnan, hogy nagyon jó érzés. Boldogságot, eksztázist és kitörő örömöt érzek. Biztos vagyok magamban, és abban, hogy senki és semmi nem árthat nekem." Ilyenkor azonban még mindig az érzékeid vezetnek. Ha bedőlsz nekik, és hagyod, hogy ők mondják meg, ki vagy, csupán idő kérdése, mikor fordítják feléd a másik, negatív arcukat. És akkor azt mondod majd: „Jaj, istenem, csapdába estem!"

Az éréshez hozzátartozik, hogy felismerd, nemcsak a negatív, de a po-zitív érzékletek is csalókák. Éppen ezért az egész érzékelésen alapuló azo-nosulást kell feladnod, és nemcsak egy részét. Ha így teszel, rájössz, hogy a test-elme mindenféléket tapasztal, neked azonban valójában nincs közöd ezekhez. Te csupán az a tudati tér vagy, amelyik lehetővé teszi mindezt a tapasztalást. Legbelsőbb lényegedet egyáltalán nem érinti, hogy miről szól a tapasztalás. Minél inkább sikerül megvalósítanod az ennek megfelelő állapotot, a test-elme annál jobban fogja érezni magát. Még ekkor is vi-gyáznod kell azonban, mert ezen a ponton szintén beleeshetsz a téves azonosulás hibájába, ha ezekkel az örömteli és szép érzésekkel azonosítod magadat. Amint elcsábulsz, és elkezdesz hinni abban, hogy mindennek a szépnek bármi köze van hozzád, csupán idő kérdése, hogy mikor találod magad ismét az elkülönültség nyomorúságos állapotában.

Az elme mindig meg akar kapaszkodni valamiben, rögzíteni, fixálni szeretné magát egy eszme, egy fogalom segítségével. Az Igazság azonban az, hogy csak akkor lehetsz szabad, ha nem ragaszkodsz semmihez. Ez hozzátartozik az igazi érettséghez, és épp ez az egyik legnehezebb feladat azok számára, akik spirituális útkeresésük közben megéltek már egy-két nagyon mély és nagyon igaz felismerést. Számukra talán még nehezebb el-fogadni, hogy szó szerint minden tapasztalásról és minden önazonosításról le kell mondaniuk. Mert még a legnagyobb felismerésekben is mindig ott van valami, ami el akarja hitetni veled, hogy: „Ez én vagyok. Én állok mö-götte." Ha elcsábulsz, megint csak egy újabb érzéki tapasztalatot, gondo-latot, értelmet vagy érzést azonosítasz saját magaddal.

Ha elég sokszor végigmész ezen a folyamaton, az elme végül olyan mélyre jut, ahol már képessé válik a teljes elengedésre. Ha ez megtörténik, azonnal tudni fogod, hogy ki és mi vagy, csak épp nem leszel képes sza-

vakba önteni és megfogalmazni a dolgot. Sőt, még gondolkozni sem tudsz majd róla. Egyszerűen csak megéled. Ez az azonosulás és az elkülönültség végső elengedése.

Tanítvány: Arról beszélsz, hogy engedjük el a személyes részünket. Ne-kem úgy tűnik, hogy ez a meditációban is megvalósul. Amikor meditálok, mindig eljutok egy helyre, ahol tudatos vagyok, mégsem veszek észre semmit. Ilyenkor azonnal azt kérdezem magamtól: „Mi lehet az, amit nem veszek észre?" És akkor beindul az elmém. Úgyhogy tudom, hogy ott kell maradnom, ahol nincsenek gondolatok.

Adyashanti: Még csak meg sem kell próbálnod ott maradni, hiszen valójában öröktől fogva ott vagy. Lehet, hogy nem tudod, de már most, ebben a szent pillanatban is éber vagy. Épp annyira, mint a legmélyebb me-ditációban. A benned lévő éberség vagy tudatosság épp úgy tisztában van azzal, amit most mondok, mint minden mással a világon. Már most is ott van benned. Ezért tanítja minden igaz mester, hogy már megvilágosodot-tak vagyunk, csak épp nem tudunk róla.

A kérdés tehát az, hogy honnan tudhatom mindezt? Ennek megválaszo-lásához mélyen le kell ásnod magadba, egészen az önazonosságodról kialakított elképzeléseid gyökeréig. Mindannyiunknak van egy pár jól be-járatott meggyőződésünk arról, hogy kicsoda-micsoda is vagyunk valójá-ban, ha azonban megpiszkáljuk ezeket egy kicsit, azt vesszük észre, hogy rendkívül hamar összeomlanak. És akkor valahol ott találjuk magunkat, ahol már nem tudjuk, kik vagyunk. Végül pedig egészen bizonyossá lesz bennünk, hogy nem tudjuk.

Végül rájössz tehát, hogy minden magadról kialakított elképzelés csu-pán egy eszme, és mint ilyen, hamis. Elméd pedig megáll, hiszen innentől kezdve számára nincs tovább. Ezt a megállást azonban nem lehet megta-nulni, begyakorolni — minden ilyen próbálkozás hamis lenne. Az erre való képesség csakis érettség, tudás és felismerés eredménye lehet. Ez nem egy elsajátítandó technika vagy módszer. Ez a bölcsesség útja. Amikor az elme rádöbben a saját korlátaira, magától megáll. Csak addig keres önigazolást,

*

amíg abban a téves hitben él, hogy találhat ilyet. Ha felismeri, hogy való-jában semmiben nem találhatja meg önmagát, leáll, hiszen nincs többé mit tennie.

Amikor az elme leállásáról beszélek, nem feltétlenül arra gondolok, hogy megszűnnek a gondolatok. Az egész nem erről szól. Nem a gondola-toknak lesz vége, hanem a realitás értelmezgetésének. Marad a puszta valóság, mindenféle torzítás nélkül. És ekkor jön el a legmélyebb, fel-szabadító szabadság. Hatalmas tehertől szabadul meg ilyenkor az ember. Gondolataid ezután is ugyanúgy jöhetnek-mehetnek az elmédben, mint az-előtt. Semminek nem kell megváltoznia. Mindehhez csupán annyit kell tenned, hogy elgondolkozol a „ki is vagyok valójában?" kérdéséről. Ez ön-magában elegendő ahhoz, hogy a gondolatok mögé, azokon túlra nézz.

„Ki vagyok én?" Mi jut először eszedbe, ha most, ebben a pillanatban felteszed magadnak ezt a kérdést?

Tanítvány: Legelőször? Hát hogy az a meghatározás vagyok, amit mindig is adtam magamnak.

Adyashanti: Ez azt jelenti, hogy valójában nem tudod? Tanítvány: Igen. Adyashanti: Vagyis tudod, hogy nem tudod. Na, már ez önmagában

egy fantasztikus és nagyon értékes felismerés. Egyben nagyon ritka is, hi-szen majdnem mindenki meg van győződve arról, hogy tisztában van ve-le, kicsoda-micsoda. Valószínű, hogy öt perccel ezelőtt még te magad is úgy mozogtál a világban, mintha — még ha fejben nem is, de érzelmileg tel-jesen — biztos lennél benne, hogy ki vagy. Rendkívül nagy jelentősége van annak, ha az ember képes valóban megkérdőjelezni énképét, és ahelyett hogy megpróbálná megismerni magát, képes kijelenteni a valóságot: azt, hogy voltaképpen nem ismeri önmagát. Óriási törvény ez, amelyet azon-ban majdnem mindig a szőnyeg alá söprünk. „Igazándiból fogalmam sincs róla, ki vagyok" - amikor erre rájössz, az alapok, amelyekre addigi létedet építetted, máris meginognak.

Amikor belépsz az ismeretlenbe, ne gondold, hogy valami hibát követ-tél el. Ne is próbálj választ találni a kérdésre, ne akard tudni, hiszen ezzel csak ismét belekerülnél az elme végtelen körforgásába. Az igazi szabadság az elmén túl rejtezik. Ha eljutsz az ismeretlenig, valójában a szabadság kü-

szöbén állsz. Csupán annyit kell tenned, hogy bizalommal fejest ugrasz ab-ba a ténybe, hogy nem tudod, ki vagy. Egész életünket — tudatosan vagy

öntudatlanul - abban a hitben éljük, hogy tisztában vagyunk magunkkal. Minden tapasztalatunk erről szól. De milyen az, amikor nem tudunk? Va-jon milyen érzés?

Tanítvány: Nem tudom, de annyi biztos, hogy nagyon jó érzés, hogy nem tudom.

Adyashanti: Jól van, már meg is válaszoltad a kérdést. Nagyszerű érzés, nem igaz? Ha nem figyelsz a zakatoló, pánikoló elmédre, amely fo-lyamatosan csak azt szajkózza: „jaj, ne, tudnom kell, tudnom kell", hanem helyette csak elengeded magad, fejest ugrasz az érzésbe, az nagyon jó. Fel-szabadító élmény, az első pillanattól kezdve. Azért hoz ilyen óriási meg-könnyebbülést a nem-tudás, mert épp az okozta a problémádat, amivel egész eddigi életedben azonosítottad magad. Az cipelte a hátán az összes terhet. Most pedig az egész megkérdőjeleződött - és mi van, ha nem is va-lós? Már a gondolat is felvillanyozó, ugye?

Tanítvány: Olyannyira, hogy sírni tudnék a boldogságtól. Adyashanti: Jól van! Akkor hát indulj, menj csak oda! Csak gyűjtsd

oda minden figyelmedet - mást nem is kell tenned. „Hogy milyen lehet nem tudni? Ó, csodálatos!" Engedd csak bele magad. A tudás forrása nem a megismerés, hanem a nem-tudás. Menj egyre mélyebbre és mélyebbre, egészen addig, amíg már egy millió mérföldre leszel mindentől, amit vala-ha tudtál. Ez pedig azt jelenti, hogy túljutottál az elme birodalmán. És ak-kor hirtelen beugrik majd a lényeg, és tudni fogsz.

Tanítvány: Annyira jó érzés, hogy attól tartok, képes lennék a nem-tu-dás imádatának csapdájába esni.

Adyashanti: Egyszerűen attól, hogy megpihensz a nem-tudásban, tud-ni fogsz. Ez egy hatalmas paradoxon. És minél inkább beleengeded magad a nem-tudásba - vagyis minél kevésbé kapaszkodsz bele a dolgokba az elméddel annál inkább a közvetlen tapasztalat válik benned tudássá.

És akkor egy szempillantás alatt tudni fogod, amire kíváncsi vagy. Nagyon sok életöltőn át ott táncolunk a szabadság kapujában. A láb-

törlőn piruettezünk, mégsem tudjuk meg soha, hogy kik vagyunk. Pedig csupán le kell nyomnunk a kilincset, el kell fordítanunk a gombot, és

máris tudjuk - ennyi az egész. Olyan nagyon könnyű. De nem is a nehéz-ségen múlik; az emberek egyszerűen nem tudják, mit kell tenniük. Amint megtudják, hogy hová kell menniük, és elég bátorságuk van hozzá, hogy megtegyék, a dolog pofon egyszerűvé válik. Keresd meg az ismeretlent, tapasztald meg, merülj el benne, és válj eggyé vele. Minden igaz tudás csakis ott fedi fel magát.

10 MÉLYSÉG

spiritualitást két különböző oldalról lehet megközelíteni. Az első, az általánosabb út az, amelyet az elme horizontális mozgása hoz létre. Ez azt jelenti, hogy az elme előre-hátra pásztáz, és így gyűjti

az információt. Olyan, mintha egy óriási fal előtt állna, amelyet valaki te-leírt mindenféle tanítással, módszerrel és jó tanáccsal arra nézvést, hogy mit kell és mit nem szabad tennie. Az elme általában csak oldalirányú moz-gást végez a falon lévő írás mentén, miközben megpróbálja begyűjteni a benne rejlő információt. Balról jobbra halad, és megpróbálja kihámozni a feliratból a számára érdekes híreket, elméleteket, eszméket és hasonló-kat. Találkoztál-e már emberekkel, akiknek így működik az agyuk? Addig haladnak horizontálisan - balról jobbra, majd fordítva, újra balról jobbra, és így tovább -, amíg el nem érik a fal legalsó sarkát. Ez az elme módsze-re, a legtöbb ember pedig ezt követi. Így gyűjtenek információt, ötleteket, véleményeket, amelyekről azt gondolják, hogy hasznukat veszik a spirituá-lis fejlődésben. Pedig az Igazság nem tudás kérdése. Fel kell hozzá ébredni.

És a legtöbben ugyanezt csinálják érzelmi szinten is. Csak mennek vé-gig oldalirányban a falon, és gyűjtik az emlékeket. Először jönnek az alap-vető, mindennapos emberi tapasztalatok — jók is, rosszak is —, majd beme-részkedünk a spiritualitás felségterületére, és akkor következnek a legkü-lönbözőbb spirituális élmények. Ugyanúgy, mint az elme esetében, itt is azt gondoljuk, hogy ha sikerül elég tapasztalatot gyűjtenünk, akkor a vé-gén eljuthatunk valahová. Pedig csak annyi lesz az eredmény, hogy egyre több és több élményünk lesz, ahogyan az elme horizontális mozgása ese-tében is csupán az információk halmozódnak. Ettől azonban még nem leszünk szabadok, és az Igazsághoz sem kerülünk közelebb.

A

Láthatjuk tehát, hogy az elme, a test és az érzelmek előszeretettel játsz-szák ezt a felhalmozósdit. Aztán fogják az egyik fogalmi információt, és összehasonlítják a másikkal. „Nézzük csak, hogyan illik ez a darab ehhez a másikhoz? És ez? Ez vajon passzol hozzá?" Tapasztalatainkat másokéval is szeretjük összehasonlítani. „Te mit tapasztaltál? Ó, velem olyan még nem történt, történt viszont ilyen. Veled még nem történt ilyen?" Vagy: „Nekem ez a véleményem. És neked?"

Aztán jön az érzelmi test, és az is felteszi a saját kérdéseit: „Ez volna az? Ez a megfelelő érzés? Vajon ez az a bizonyos, amit keresek? Mikor tör-ténik már végre meg velem a nagy tapasztalat?" A test-elme tehát szorgosan gyűjti azokat a dolgokat, amelyeket még el kell végeznie, meg kell élnie. Újabb módszerek után kutat - még egy kicsit ebből, még egy kicsit abból.

Az elme szeret a régi, berögzött minták szerint működni, ezért oldal-irányba mozog, és egyre több és több információt, tanítást, mestert, hitet és tapasztalatot gyűjt be. A legtöbb ember életvitelében ez a horizontális mód-szer az uralkodó. Aztán ezt viszik át a spirituális életükbe is. Azt hiszik, a tudás és a tapasztalatok ilyen típusú felhalmozásával okosabbak, éretteb-bek lesznek. Ez azonban nem így van; a több információ még nem jelent nagyobb mélységet.

Itt és most könnyedén beláthatod, hogy szavaim igazából nem visznek téged sehová; hogy bármi, amit elméd tudásként magába szív, semmit sem segít a mélyebb megélésben. Ahogy mondom: semmit. Nullát. Csak újabb horizontális tapasztalatokat hoz, mást nem. Csupán még több tudásod lesz. Talán ezt szeretnéd, talán nem. Én nem tudom. Abban azonban biztos va-gyok, hogy amint rádöbbensz elméd korlátaira, az nagyon kiszolgáltatott-nak érzi majd magát, hiszen elveszíti legfőbb tevékenységének értelmét.

A tudás falán túl vár rád valami. Ez a valami pedig nem az elme műkö-désbe lépését megelőző, visszalépést jelentő helyzet, hanem egy szabad, transzcendens állapot, amely túl van mindazon, ahová az elme eljutni ké-pes. Ez az igazi spiritualitás. Ott találod, ahová az elme nem léphet be.

Képzeld el, hogy előrefelé menetelsz, amíg egyszer csak elérsz egy fal-hoz. Van rajta egy ajtó. Kinyitod, és átlépsz rajta. Ezután csak úgy mehetsz mélyebbre, ha fokozatosan eltávolodsz a faltól. Ha hátranyúlsz, és bele-kapaszkodsz a falba, úgy nem jutsz messzire. Ha tehát valóban mélyre sze-

rétnél menni, oda, ahol megtapasztalhatod a transzcendenciát, muszáj elengedned az elmét. Az elme ravasz. Ezt mondja: „Rendben, elengedem a falat. De fogok egy jó csomót a felhalmozott tudásomból, teletömöm vele a zsebeimet, és úgy folytatom az utat. Bármikor szükségem lehet az elméleteimre." Sőt, készülj fel rá, hogy kérdésekkel fog bombázni: „Biz-tonságos dolog ez? Bölcs dolog ez? Nem csinálok hülyét magamból?" Mintha csak minden bölcsesség a felhalmozott tudásban lenne. Ezért van, hogy mentális és pszichológiai szempontból a legtöbb ember rendkívül la-bilissá válik, amikor meg kell haladnia mindazt a tudást, amelyet korábban összegyűjtött.

Az elme nem képes felfogni, hogy létezik egy mély, igaz intelligencia, egy transzcendens intelligencia, amely nem mentális erőfeszítés és fogal-mi megértés terméke. Nem tudja elképzelni, hogy lehetséges olyan böl-csesség, amelyik nem gondolatok, illetve elsajátított és felhalmozott tudás formájában ölt testet.

Az igazi spirituális késztetés mindig az elme mögé nézésről szól. Ezért mondják, hogy ha meglátogatod Istent, vagy meztelenül menj, vagy se-hogy. Ez mindenkire vonatkozik. Vagy eldobod az összegyűjtött, rád rakó-dott tudást, vagy soha nem fogsz tudni belépni saját lényed igazi mélységé-be. Az intelligens elme felismeri saját határait, ami nagyon szép tud lenni.

Ha képes vagy elengedni az összegyűjtött tudást, egy teljesen más lét-állapotba kerülsz. Úgy is mondhatnánk, hogy átlépsz egy másik dimen-zióba. Ebben a dimenzióban minden tapasztalás elhalkul benned. Lehet, hogy az elme még mindig ott csacsog a háttérben, az is lehet, hogy nem, a lényeg az, hogy a tudat nem foglalkozik többé vele. Nem kell azzal tö-rődnöd, hogy leállítsd. Tudatosságod szépen áthalad a tudás falán, egyene-sen abba a bizonyos nagyon csendes állapotba.

Ebben a csendben aztán rájössz, hogy semmit sem tudsz - egyszerűen azért, mert minden elsajátított tudásodat a hátad mögött hagytad az elméd-del együtt. Ez a csendesség felfoghatatlan az elme számára. Ismeretlen. Ahogy mélyebbre mész, szó szerint valami nagy titokban van részed. Ilyenkor ismét bejöhet a kíváncsi elme, hogy megtudja, miről van szó, és hogy megpróbálja megmagyarázni azt. Ez azonban nem visz mélyebbre. A titok csak akkor tárul fel jobban, ha lemondasz az irányításról.

Amikor hátrahagyod addigi tudásodat, azt veszed észre, hogy jól meg-szokott énképed is eltűnik. Hiszen az az én csupán a felhalmozott tudás és tapasztalatok fényében, azoknak köszönhetően létezett. Ha lemondasz ró-la, valami nagyon érdekes élményben lesz részed: szó szerint megválsz az emlékeidtől. Magad mögött hagyod mindazt, amivel saját magadat, a szü-leidet és a világ összes dolgát azonosítottad. Eltűnik a tegnap. És ekkor kezd érdekes lenni a dolog, hiszen észreveszed, hogy mindezek nélkül is vagy, létezel - itt és most. A létezés még csodálatosabbá, még titokzatosab-bá válik.

Amikor látod, hogy úgy is létezel, ha az egész magadról kialakított ké-pet eldobod, akkor jössz rá, hogy ez a kép, ezek a gondolatok nem lehet-nek azonosak veled. És akkor feldereng a kérdés: „Ki vagyok én, amikor nem a gondolataim által létezem? Ki vagyok, ha lemondok minden ma-gamról kialakított elképzelésemről, még azokról is, amelyeket általában nem szokás megkérdőjelezni?" Ilyesmikre gondolok például, hogy: „em-

/

ber vagyok... nő/férfi vagyok... XY lánya/fia vagyok". Es akkor látod, hogy amint nem a gondolkozás által létezel, az a valaki, akinek egész ed-digi életedben képzelted magad, nincs többé. Na most, ha ez a „te" ilyen könnyedén eltűnik, és a megfelelő gondolatokkal ugyanilyen könnyedén újra előhívható, akkor vajon mennyire igaz, mennyire valódi?

Valójában már a felismerés pillanatában kezdesz eltávolodni a felhal-mozott tudás tornyosuló falától, és kezded magad mögött hagyni azt. Ha ekkor képes vagy rá, hogy ne keress újabb meghatározást vagy skatulyát a pillanatnak, hogy ne gondold ismét bele magad valamilyen hamis illúzió-ba, akkor valódi éned elkezdi felfedni magát. Ez az igazi „Én vagyok" hi-hetetlenül üres. Tökéletesen szabad és mentes mindentől, amiről azt hitted, hogy te vagy. Nincsenek határai. Nem lehet meghatározni. Minden egyes kísérlet, hogy definíciót találj rá, csak kárt tenne benne. Ami marad, az nem más, mint puszta tudat - de még ez a megfogalmazás sem pontos, hi-szen ez is csak egy szó.

Amikor látod, ki és mi vagy valójában, az összes addigi elmélet meg-bukik. Üres vagy, csak a tudatod létezik. Nincs belső gyermek és nincs fel-nőtt sem. Egyetlen személyiséged sem létezik, amíg nem segíted őket léte-zésre a gondolataiddal. A tudat lenéz, és látja a testet. Nem ez a probléma.

A gond ott kezdődik, amikor az elme becsatlakozik, és hozzáadja a látot-takhoz saját meghatározásait, elméleteit.

Ebben az ürességben megízlelheted, milyen is a létezés. A létezés, amely még azelőtt van, mielőtt bárki vagy bármi lennél. Ez a legélőbb, legéberebb csoda. Ez az egyetlen dolog, amelynek nincs szüksége az elmére, hogy az megteremtse, létrehozza. Ahhoz, hogy eggyé válj ezzel az éberséggel, ezzel az életteliséggel, nem kell gondolkodnod. Létezésed minden más aspektusa változó. Tested folyamatosan változik. Elméd is változik. És változnak a gondolataid is — sokszor gyorsabban, mint ahogy azt szeretnéd. És mindegy, mennyi tudást és tapasztalatot halmozol fel, azok nem hoznak közelebb ehhez. A létezés az egyetlen állandó - az egyetlen, amely mindig éber.

Ha visszanyúlsz az elmében összegyűlt tudáshoz, természetesen renge-teg elképzelést találsz arról, hogy ki is vagy te, és milyen az igazi éned. Hiszen annyit olvastál már a témáról, hallottad, mit mondanak róla a nagy spirituális tanítók, és különben is, az egész Igazságot valami misztikus, titokzatos mitológia lengi körül. Ezek után persze, hogy sokként ér, ha rájössz, hogy az Igazság nem ez. Bármit is gondolsz magadról, az nem a valóság. Még ha ez a kép a lehető legspirituálisabb, legmisztikusabb, leg-transzcendensebb elképzelés, akkor sem azonos veled!

A felhalmozott tudás elengedése lehetővé teszi, hogy önazonosságod elmozduljon az „én"-én-től a semmi-Én felé. Amikor ez a változás megtör-ténik, azt hívják spirituális ébredésnek. Ez azonban nem azt jelenti, hogy többé semmilyen hasznát nem veheted a tudásodnak. Az továbbra is elér-hető marad, és rendelkezésedre áll, amikor szükséged van rá. Bármikor visszanyúlhatsz hozzá, hogy megtudd, hogyan használhatod például a szá-mítógépedet. Minden hasznos információ megmarad. Téves énképeden kívül semmi mást nem veszítesz el. Nem válsz tudatlanná, ügyefogyottá. Attól még, hogy rájössz: nem az vagy, akinek hitted magad, nem felejted el, hogyan kell bekötni a cipőfűződet. Az elme mégis fél ettől a változástól.

Épp ezért a megvilágosodás legnagyobb akadályát a róla alkotott gondola-taid jelentik. Hiszen ezek a gondolatok képeket hoznak létre az ébredés utáni állapotról is, ezek pedig csupán a felhalmozott tudást gazdagítják. Teljesen mindegy, hogy milyenek ezek a magadról kialakított képek, egy bizonyos: nem az Igazságot képviselik. Ha sikerül ezt belátnod, máris

könnyen, tapasztalati úton rájöhetsz, hogy mi az, ami valójában létezik. Csupán az, ami itt van - a végtelen tudat, a tiszta szellem.

Ha egyszer igazán mélyen felismered mindazt, amiről beszélek — na nem az elméddel vagy deduktív következtetések által, hanem közvetlen ta-pasztaláson, ébredésen keresztül -, hirtelen minden hihetetlenül egyszerű lesz. Mert amint a fogalmi tudásod által felépített világ a helyére kerül, már meg is haladtad, túl is lépted azt. Onnantól kezdve tudod, hogy valójában végtelen, örök tudat vagy, amely most éppen egy nő vagy egy férfi alakjá-ban öltött testet. Minden, ami létezik, voltaképpen tudat, Isten, Én, szellem - nevezd, ahogyan tetszik - valamilyen megjelenési formában. A Buddhá-ról azt mondják: nem-én. Ha azt látod, látod az Egységet. Mert csupán Isten létezik. A világon mindenben ő ölt testet: a padlóban, az emberben, a falban, a székben.

Nincs az az állítás, nincs az a tudás, amely közelébe férkőzhetne léte-zésed örök Igazságának. Ahogyan nem létezik érvényes útmutatás sem, amely megmondaná, hogyan juthatsz el hozzá. Ami az egyik embernél mű-ködik, az nem biztos, hogy beválik a másiknál. Az elme, amely mindig sze-retné megtalálni az egyetlen igaz utat, itt csődöt mond. Még jó, hogy ez nem tetszik neki. „Hogy mi? Nincs helyes út? Nincs semmi, amit hallhat-nánk vagy olvashatnánk, és ami magában hordozná a végső Igazságot? Még a legmegvilágosodottabb ember sem képes megfogalmazni az Igaz-ságot?" - kérdezi méltatlankodva.

Nem. Még soha senkinek nem sikerült, és nem is fog. A legtöbb, amit tehetsz, az, ha kiteszel egy táblát a falra, amelyre ez van írva: „Arra nézz!" A hamis spirituális útjelzőt onnan lehet felismerni, hogy az a fal irányába mutat, és azt mondja: „Erre nézz!" Az igaz nyíl azt célozza meg, ami a fo-galmakból, elméletekből rakott falon túl van.

Ennyit a táblákról. Mert lehetnek bár többé-kevésbé igazak a rájuk írot-tak, azt úgysem fogják megmondani, hogy mi van a fal mögött. Arról ugyanis senki nem tud semmit. Hogy miért? Mert ha egyszer valaki eljut odáig, ahol valóban és tökéletesen önmaga, ott már nem működik a világ-ról alkotott tudásunk. Épp ezért hangoztatják a legjobb spirituális tanítók, hogy nincs mit tudni. Ha szabaddá akarsz válni, ha meg akarsz világosod-ni, valóban nincs semmi, amit tudnod kellene. Sőt, egészen addig nem

érheted el ezt az állapotot, amíg azt hiszed, hogy tudnod kellene valamit. Amikor viszont teljes bizonyossággal tudod, hogy nem tudsz semmit, és hogy valójában nincs is mit tudnod, az már maga a megvilágosodás, a puszta létezés. És az Egységben mégis kiről-miről tud az Egy? „Az va-gyok. Ez vagyok" - az Egy csupán ennyit tud. Épp ahogy a Bibliában áll: „Vagyok, aki vagyok."* Ez az igazi megvilágosodott tudás. Minden egyéb csupán másodlagos.

Az a tudás, amelyet valamilyen célra használunk, szigorúan praktikus tudás. Ha ezt megérted, onnantól kezdve nem fogod az Igazságot a tudás-ban keresni. Ehelyett inkább magadba nézel, és abban keresed, ami vagy: a létezésedben. Ha rájössz, ki és mi vagy, a többi létező lényegével kapcso-latban sem lesz többé kérdésed. Hiszen minden Egy. Belátod, hogy nincs mit megtanulnod, keresésedet pedig többé nem az elmére összpontosítod, hanem a puszta létezésre.

Valójában mindenki átélte már azt a pillanatot, amikor a transzcendens bölcsesség áttöri az elme falát. Ha például hosszan töröd a fejed egy prob-lémán, a megoldást általában csak akkor találod meg, amikor egyszer csak úgy döntesz, hogy felhagysz a küzdelemmel, elméd gyötrésével. „Aha! Megvan!" — ugrik be ilyenkor a válasz. Az igazi bölcsesség győzedelmes-kedik. Lehet a kérdés csupán valami csekélység, egy teljesen hétköznapi dolog is. Az ilyen „aha"-élmény sosem az elme terméke. A hirtelen felbuk-kanó válasz a létezésből ered. A létezésből, amelyben óriási bölcsesség la-kozik. Ez csak azért megdöbbentő számunkra, mert nem szoktunk hozzá, hogy ebből a bölcsességből táplálkozzunk, és éppen ezért az csak néha mu-tatja meg magát. Tudnod kell azonban, hogy létezésed valójában mindig ezen a szinten működik.

Az elmének nagyon sok viszonylagos igazsága van. De semmi, ami belőle származik, nem lehet abszolút igaz. Gondolj csak bele, voltaképpen micsoda megkönnyebbülés ez az elmének! Hiszen nem kell többé küsz-ködnie! Innentől kezdve minden energiádat átirányíthatod a tudásról a pusz-ta létezésre.

* 2Móz 3,14 (Az idézetek a Szent István Társulat 1972-es kiadványából származnak.)

11 EGO

Aspiritualitás fekete báránya az ego. Mivel senkit és semmit nem okolhatunk életünk összes történéséért, kitaláltuk magunknak ezt a fogalmat, hogy átháríthassuk rá a felelősséget. Ezzel azonban

csak hihetetlen zavart okoztunk a fejekben, az ego ugyanis nem létezik. Az egész hátterében itt is csak egy újabb idea, felvetés áll, amelyet valahogyan saját magunkkal hoztunk összefüggésbe.

Ha egy pillanatra elgondolkozunk az állításon, miszerint az ego csupán egy nem valós idea, láthatjuk, hogy nagyon sok spirituális ember igazságta-lanul vádolja ezt a nem létező valamit mindazokért a dolgokért, amelyektől szeretne megszabadulni. A félreértés akkor történik, amikor a bennünk fel-merülő gondolatokat, érzelmeket, hajlamokat vagy szenvedést az ego bi-zonyítékaként értelmezzük. Meg vagyunk győződve arról, hogy az ego létezik, mivel úgy gondoljuk, hogy ezek a dolgok mind-mind ráutalnak. Az igazság azonban az, hogy hiába a sok egóra való utalás és bizonyíték, magát az egót sosem találhatjuk meg.

Ha megkérdezem valakitől, hogy hol is van az ego, általában tanácsta-lansággal találkozom. Senki sem találja. Mégis, amikor egy negatív gon-dolat vagy egy indulatos érzelem felbukkan, rögtön azt mondják: „Ó, ez az egóm, meg kell szabadulnom tőle." Mintha minden, ami az emberekben -főleg a spirituális hajlamú emberekben - történik, csupán arra szolgálna, hogy az eltörlendő, legyőzendő egót bizonyítsa. Magát az egót azonban mégsem találja senki. Én már nagyon sok gondolattal, érzéssel és érzelem-mel találkoztam életemben. A düh, az öröm, a depresszió és a derű legkü-lönfélébb emberi megnyilvánulásaihoz volt szerencsém. És mégis, az egót soha, egyetlen emberben sem sikerült tetten érnem.

Sok embertől hallom azt az érvelést, miszerint ezeknek a nem annyira szerencsés dolgoknak a léte arra utal, hogy valahol lennie kell bennünk egy fekete báránynak, aki - vagy ami - felelős mindezért. Ez nagyon általános elképzelés az egóról. Az a bizonyos fekete bárány azonban nem az ego. A dolgok néha épp olyan egyszerűek, amilyennek tűnnek. Egy gondolat néha nem több egy gondolatnál, egy érzés nem több egy érzésnél, egy tett pedig nem több egy tettnél. Felesleges minden mögött az egót keresni. Ha egyáltalán valamit, legfeljebb azt nevezhetjük egónak, hogy az emberek úgy gondolják, létezik ego. Erre ugyanis egyetlen konkrét bizonyítékunk sincs. Minden spontánul, magában és maga által merül fel az ürességből, egónak pedig legfeljebb az elme azon mechanizmusát nevezhetjük, amely ilyenkor így szól: „Ó, ez az enyém!"

Az „ez az enyém!" gondolatát általában egy érzés vagy egy másik gon-dolat felmerülése előzi meg. Konkrétan lehet például ez: „Zavart érzek — ez az enyém." Vagy ez: „Féltékenységet érzek - ez az enyém." De bármi-lyen más tapasztalat hatására megjelenhet bennünk az „ez az enyém, ez hozzám tartozik" gondolata. És akkor úgy érvelünk, hogy az a bizonyos alapvető, zavart okozó érzés vagy gondolat az egóból származik. Mégis, ha ilyenkor visszamegyünk a gondolat születéséig, minden esetben azt talál-juk, hogy az ego nem volt jelen a gondolat előtt, csupán követte azt. Az egész tehát nem más, mint egy értelmezés, amelyet utólag bizonyos törté-nésekre, gondolatokra vagy érzelmekre aggatunk. Az ego egy utólagos in-terpretáció, amely a dolgokat az „ez az enyém" vagy az „ez nem az enyém" skatulyák valamelyikébe helyezi. Az utóbbi akkor történik meg, ha egy bennünk felmerülő gondolatot vagy érzést el szeretnénk utasítani. Nem nehéz belátni, hogy ez a hozzáállás feltételezi, hogy létezik valaki, akihez mindezek a dolgok tartoznak vagy nem tartoznak. És máris a ket-tősség világában találjuk magunkat. Ez az én gondolatom, az én zavarom, az én akármim, vagy - ellenkező esetben - ez nem az én gondolatom, nem az én zavarom, nem az én akármim. Mindkettő annak értelmezése, ami

van. Az ego nem más, mint ez az értelmezés, az elme egy mechanizmusa. Épp ezért lehet, hogy nem találjuk. Olyan, mint egy szellem. Hiszen

csupán elménk egy bizonyos helyzetben megnyilvánuló funkciója, és nem több.

„Csinos vagy... okos vagy... jó vagy, mert jó jegyet hoztál haza... rossz jegyet kaptál, tehát nem vagy jó." Egészen apró gyermekkorunktól kezdve ilyen üzenetekkel bombáznak minket nap mint nap. A gyermek pe-dig hamar elhiszi, átérzi és magáévá teszi ezt az „én"-nek mondott valamit. De egy felnőtt is könnyen azonosulhat egy-egy felmerülő gondolattal vagy érzéssel, például egy szép, napfényes nyári napon. Ilyenkor a test elősze-retettel veszi át valami olyasminek a hangulatát, ami voltaképpen nem lé-tezik. Hát épp ez az. Ezért olyan nehéz megválni az egótól. Hiszen ha én nem az ego vagyok, akkor mégis ki vagyok? Ki fog megválni az egótól? Mi az, ami próbál megválni tőle? Az ego épp azáltal tartja fenn magát, hogy azt gondolja, valami köze van magához.

Az ego egy mechanizmus, egy működés, egyfajta mozgás. Nem főnév, hanem ige. Nem egy statikus dolog. Az elme utólagos mechanizmusa, amely újra és újra megteremti önmagát. Az ego tehát folyamatosan szüle-tik, válik valamivé. A pszichénkben, a spiritualitásunkban, a meggazdago-dási vágyunkban, mindenben. Az „én"-nek ez a jelentése mindig ott van: születik, működik, kivív, elér vagy véghezvisz valamit. Vagy épp ellen-kezőleg: hátraarcot csinál, és elvet vagy visszautasít. Ahhoz tehát, hogy az ego működhessen, folytonos mozgásra van szükség. Előre vagy hátra, valami felé vagy valamitől elfelé kell haladnunk. Mi, emberek pedig úgy működünk, hogy szükségünk van valakire, akit felelőssé tehetünk a dolgo-kért. Ez általában saját magunk: az egónk. Valami felé tehát mindig kell tartanunk, különben nem válunk semmivé. E nélkül az ige - nevezzük most „egózásnak" - nélkül a haladás, mozgás nem működik. Amint ez le-áll, az egész már nem is ige többé. Gondolj csak bele: amint abbahagyod a futást, abban a pillanatban már nincs többé futás - hiszen nem történik semmi, amit ezzel a szóval illethetnénk. Az egónak tehát folyamatosan mozgásban kell maradnia, mert amint leáll, eltűnik, éppúgy, mint az előb-bi példában a futás.

Ha valóban a mélyére nézünk ennek az egész dolognak, rájövünk, hogy igazából nincs ego, csak „egózás" van, és kezdjük megérteni, hogy miről is szól ez az egész. És akkor — egészen természetesen - felhagyunk az állan-dó, valamilyen célért vagy épp valamivel szemben folytatott küzdelemmel. Nagyon fontos, hogy ez a megállás természetesen és a lehető legfinomabb

módon történjen, hiszen ha erőltetjük, azzal ismét az akarás, a mozgás hibájába esünk. Mindaddig, amíg - azt gondolva, hogy ez a helyes spiri-tuális út - erővel próbálunk megszabadulni az egótól, valójában csak fenn-tartjuk. Ha viszont belátjuk, hogy minden ez irányú próbálkozás is csak épp olyan „egózás", erőlködés nélkül megszabadulunk tőle.

Megnézhetsz egymás után száz tölgyfát — mindegyik különböző lesz, mindegyiknek lesz saját „személyisége", egót viszont egynél sem találsz. Az egózás megállításának tehát semmi köze a személyiség elvetéséhez. Valójában semmi olyanhoz nincs köze, ami megfogható vagy megfogalmaz-ható - sem a gondolatainkhoz, sem az érzelmeinkhez, de még magához az egónak nevezett dologhoz sem. Ha ahhoz, hogy szabadok lehessünk, meg kellene állnunk, vagy — ne adj' isten — a körülöttünk lévő világnak meg kel-lene állnia, akkor bizony óriási bajban lennénk. De nem így van. Nekünk csak azt a mechanizmust kell leállítanunk, amelyik állandóan valami cél felé, vagy épp az ellenkező irányba hajt minket.

A létezés teljesen új dimenziója nyílik meg előttünk, ha hagyjuk ezt az egózást lejárni, kifulladni. Csak dőlj hátra, és figyelj. Ha így teszel, látha-tod, hogy valójában semminek, ami benned felmerül, nincs egoszerű vagy „én"-szerű természete. Egy gondolat az csupán csak egy gondolat. Egy fel-merülő érzésben nincs benne az „én", és ugyanez igaz az esetleges tanács-talanságra, zavarra. Elég csupán figyelnünk, és láthatjuk, hogy minden spontán módon keletkezik, és természeténél fogva semmi nem viseli ma-gán az „én" jeleit. Ez az egoszerű minőség csupán a dolgok felmerülése után rakódik rájuk.

Amint azonban bedőlünk ennek az utólagos egoszerűségnek, máris egy teljesen új nézőpontban találjuk magunkat: „én vagyok mérges; én vagyok zavart; én vagyok gondterhelt; én vagyok boldog; én vagyok depressziós; én vagyok meg nem világosodott", vagy ami még ennél is rosszabb, „én vagyok megvilágosodott". Hirtelen mindent, amivel találkozunk, amit teszünk, és amit tapasztalunk, átszínez ez az „én"-gondolat. Az emberek azt hiszik, hogy a spiritualitás egy megváltozott létállapot, pedig csupán ez az illúzió a meg-változott létállapot. A spiritualitás nem állapot, hanem éberség kérdése.

A mesterem egyszer azt mondta nekem: „Ha arra vársz, hogy az elméd leálljon, egész életeden át várhatsz." Éreztem, hogy el kell gondolkodnom

a megvilágosodás felé vezető útról. És bár nagyon régóta próbálkoztam az-zal, hogy megállítsam az elmémet, ekkor már biztos voltam benne, hogy nem ez a megoldás.

A megállásra vonatkozó spirituális útmutatás nem az elmét, az érzel-meket vagy a személyiséget veszi célba. Arra az utólagos gondolatra érten-dő, amely a hátára veszi a dolgokat, vállalván a velük járó felelősséget, és azt mondja: „ez az enyém". Ezt kell megállítani! Ezt mondja a megállásról szóló tanítás. Es ha megtetted, át kell érezned, hogy ott és akkor, abban a szent pillanatban milyen tökéletesen fegyvertelen az „én". Ilyen állapot-ban egyszerűen képtelen rá, hogy bármit is tegyen, fogalma sincs, merre induljon: előre vagy hátra, jobbra vagy balra. Ez az a megállás, amiről szó van. Minden más csak játszma. Ebből a megállásból bontakozik ki az a más-fajta létállapot, amelyet Egységnek neveznek. Hogy hogyan? Hát úgy, hogy többé nem állunk hadilábon önmagunkkal.

*

Az elme, amikor meghallja ezeket a szavakat, rögtön azt kérdezi: „Es mégis, mi ez az Egységnek nevezett állapot?" Ezzel azonban megint csak mellélő, hiszen elmulasztja azt, ami most, ebben a pillanatban történik. Az Egységet érezzük. Ha elvont, fogalmi síkon keressük, nem találhatjuk meg, hiszen ez a sík maga is megosztott, vagyis hiányában van az Egységnek. Az Egység állapotába csak akkor léphetünk be, ha képesek vagyunk telje-sen fegyvertelenné válni, nem próbálunk semmit bizonyítani vagy cáfolni, csak egyszerűen, ellenállás nélkül beleengedjük magunkat ebbe a védeke-zés nélküli állapotba. Ilyenkor szó szerint a testünkben, nem pedig a tes-tünkön kívül vagyunk. Ez a test pedig nem harcol többé saját maga ellen. Az elme lehet, hogy gondolkodik, lehet, hogy nem - a lényeg az, hogy az esetleges gondolatok nem állnak szemben egymással. Légy kíváncsi erre az állapotra! Légy kíváncsi saját igaz természetedre! A kíváncsiság meg-nyit téged ennek az egységérzésnek a befogadására. Ha sikerül, először is arra fogsz rádöbbenni, hogy fogalmad sincs, ki vagy. Előtte - amikor még „tudtad" - megosztott világban éltél. Ebben az Egységben azonban eltűnik az a súlyos, korlátolt és gúzsba kötött „én", amellyel egészen addig azono-sítottad önmagad. Igazi csodává válsz.

A megosztottságban könnyen találunk magunknak önmeghatározást. Például, hogy dühösek vagyunk. De mi van akkor, ha csak a düh van ma-

gában, és nincs a vele való azonosulás? Ebben az esetben még a düh is fel-tárja igaz természetét. Megláthatod, hogy az nem más, csupán energia, amely magától jelentkezik, majd ki is oltja önmagát. És akkor ki vagyok én? Ha a düh nem az „én" dühöm, ha nem vagyok az a megosztott valaki - akkor hát ki vagyok?

Engedd, hogy a létezés titka tapasztalati úton táruljon fel számodra. A létezés, és ne a gondolkodás szintjéről közelíts felé. Ahogy a csoda meg-mutatja magát, egyre többet és többet tudsz meg róla - egyszerűen azáltal, hogy tudatosan átéled a jelent. Énképed jelentős változáson megy keresz-tül - nem a megosztottság és a belső vívódás határozza meg többé. Ezzel egy időben az elme kénytelen belátni, hogy nincs többé semmi, amibe be-lekapaszkodhatna, hogy ráaggasson egy identitást. Épp ezért ez utóbbi el-kezdi leépíteni magát ebben a nyitottságban. Ahogy az önazonosság egyre inkább megsemmisíti, kioltja magát, úgy leszel - csodálatos és egyben paradox módon - egyre inkább jelen, egyre inkább élő. Én-tudatod úgy ol-dódik fel, mint cukor a vízben, amíg végül teljesen olyan lesz, mintha nem is lenne. De te mégis létezel. „Az összes cukor feloldódott — az én nem lé-tezik" - mondaná Buddha. „A cukor feloldódott a vízben, úgyhogy a víz és a cukor most egy és ugyanaz a dolog — csak az Én létezik" — mondaná Ramana Maharsi.

A nem létező egótól akkor szabadulunk meg végleg és teljesen, ha si-kerül belátnunk jelentéktelenségét. Mindaddig ugyanis, amíg lényegesnek érezzük, folyamatosan újrateremti önmagát. Ebben az esetben még a világ legjobb szándéka is csak olaj a tűzre. „Nap mint nap egyre többet és töb-bet hagyok el magamból, amíg egyszer majd a végére érek, és akkor nem lesz többé egóm." Hogy hangzik? Hát, épp ez az ego. Elég azonban egyet-len pillanat, amikor megfeledkezünk az „én"-ről, és máris vége a játéknak. Képzeld el, hogy monopolyt játszol - olyannyira belemerülve, mintha az életed múlna rajta. És akkor hirtelen ráébredsz, hogy az egészen tulajdon-képpen semmi sem múlik. Akár folytathatod is a játékot, de ki is mehetsz a konyhába, hogy egyél egy szendvicset. Az élet nem arról szól, hogy meg-nyerd a spirituális játékot, hanem hogy felébredj belőle.

Az egózás mellett van egy másik részünk, amelyet „kondicionálásnak" szoktak nevezni. Ez a mechanizmus nem tévesztendő össze az egóval.

A kondicionálást leginkább azzal a hasonlattal lehetne érzékeltetni, mint amikor mentális számítógépedre feltelepítesz egy programot. A program installálása még nem jelenti azt, hogy a gépnek van egója. Csak átmeneti kondicionálás történt. Mire az ember eléri a felnőttkort, test-elméje teljes kondicionáláson esik át. Ezért általában az egót teszik felelőssé, pedig a sorrend épp fordítva van. Mint már láttuk, az ego nem más, mint utóla-gos gondolat. Utólagos gondolat, amely a kondicionálás nyomán bukkan fel - az igazi bűnös tehát ez utóbbi.

Ha felismerjük, hogy a kondicionálás nem más, mint genetika, társada-lom, tanárok, szülők vagy mesterek által történő programozás, rájövünk, hogy ez a mechanizmus teljesen az én közreműködése, irányítása nélkül megy végbe. Az elme nem siet belátni mindezt, hiszen ha ez igaz, onnan-tól kezdve nincs kit vádolni. Ezek után épp olyan felesleges lenne magun-kat vagy bárki mást vádolni, mintha a számítógépet vádolnánk a rajta futó program miatt. Vizsgáld csak meg, milyen kondicionálást találsz magad-ban a jelen pillanatban. Ha jól megnézed, láthatod, hogy valójában senki sem hibáztatható érte. Egyszerűen hozzátartozik a létezéshez. A testünkben futó programok nélkül például leállna a légzésünk, agyunk pedig összefüg-géstelen massza lenne csupán. Nem volna intelligencia - ez ugyanis szin-tén egyfajta programozás.

A kondicionálás csupán akkor ivódhat mélyen beléd, ha az „enyém"-nek titulálod. Ezzel valóban olyan helyzetet teremtesz, amely okot ad magad vagy mások hibáztatására és arra, hogy megpróbálj megszabadulni a programozástól. Az elme - tévesen - meg van róla győződve, hogy képes erre, ám amikor az Igazság teret nyer, egyre kevésbé tartható ez a duális gondolkodás. Ha a kondicionálásra nem ragasztod rá az „enyém" címkét, úgy az egy nem megosztott, egységes állapotban merül fel. Ugy is mond-hatnánk, hogy nem-kondicionált állapotban. És ekkor - amikor a kondicio-nálás összetalálkozik a nem-kondicionált állapottal — egyfajta alkímiai re-akció megy végbe. Szent csoda történik.

Amikor valami felmerül a bensődből, megélheted úgy, hogy „ez az enyém", vagy épp úgy, hogy „na, én ebből kihátrálok, ez nem az enyém". Mindkét reakció az elme mechanizmusa, utólagos gondolat, amelyet más-képpen egónak neveznek. A nem-megosztott állapotban is kétféle dolog

történhet. Az egyik az, hogy ráébredsz igaz természetedre, azaz a meg nem osztottságra, az egységességre. A másik lehetőség, hogy a kondicionálás - ez a zavar, amelyet tudatlanságból és épp ezért ártatlanul tettünk magun-kévá — újraegyesül saját magával. Amikor tehát a kondicionálás egy olyan emberben merül fel, aki a meg nem osztottság állapotában van - amelyben nem akarja sem birtokolni, sem elutasítani azt -, akkor megtörténhet egy szent és csodás alkímiai átalakulás, amelyben a kondicionálás önmaga által újraegyesíti önmagát. Saját természeténél fogva elmerül - mint agyag a vízben. Igazi természeti csoda történik.

Ez a csoda azonban rendkívül törékeny. Elég a birtoklásnak vagy a bir-toklás tagadásának a legkisebb jele, és a folyamat máris megakad. Az egész egyfajta belső puhaságot, plasztikusságot, nyitottságot követel, hi-szen ez a meg nem osztottság egy leheletfinom dolog, amelynek nem es-hetünk neki kőtörő kalapáccsal. Ezért hangsúlyozzák a spirituális tanítások az alázat fontosságát, amely segít, hogy igaz természetünket nagyon gyen-géd, egyszerű és szerény módon éljük meg. A mennyország kapuit nem ostromolhatjuk erővel és nagy hanggal. Épp ellenkezőleg: ha be akarunk lépni, szép lassan el kell dobálnunk az összes fegyverünket. Ha így teszünk, a létezés tiszta tudata egyre fénylőbb és fénylőbb lesz, mi pedig ráébredünk, kik is vagyunk valójában. Ez a fény vagyunk.

A nagy fényben tehát ráismerünk saját fényünkre, és kezdjük megérte-ni, miről is szól az emberi élet. A fény visszatér saját magáért: minden egyes apró zavarért, szenvedésért, amely valaha ért minket. A szent Én visszatér, és magába olvaszt mindent, amitől az „én" olyan kétségbeeset-

ten próbált megszabadulni. És ahogy a sugárzó Én egyre inkább felfedezi igazi természetét, úgy szeretné minden apró darabkáját felszabadítani, hogy a maga teljességében élvezhesse létezése minden ízét. Mert az igazi szentség a létezét szeretetében, nem pedig a lehetséges szeretetében rejlik. Ez az a szeretet, amely felszabadít és szárnyakat ad.

Minden emberi lény igaz szíve szerelmes saját lényébe, létezésébe. Ezért van, hogy valójában egyetlen részünket sem vethetjük el magunktól. Nem azért nem tudunk megszabadulni problémának, hibának tekintett ré-szünktől, mert csődtömegek vagyunk, hanem mert tudatosak vagyunk, és egész lényünkért jöttünk ide, ebbe az életbe - tudatosan. Nem számít,

milyen zavarodottak és tanácstalanok is vagyunk sokszor, minden apró darabunkra szükségünk van a játékhoz. Csak így születhet meg az igaz együttérzés és szeretet. Túl sokáig tanították mindenféle spirituális tradí-ciók, hogy a szeretetért áldozatot kell hoznunk. Ez nem igaz. Éppen a sze-retet az, amely képes rá, hogy teljesen felszabadítsa az embert.

SZERETET

zt a fajta szeretetet, amelyet dalok, versek, reklámok és szerelmes történetek milliói ünnepelnek, mindannyian ismerjük. Bár ez is gyönyörű érzés, én most mégis a szeretet lényegéről, legmélyebb

értelméről szeretnék beszélni. A szeretet az Igazság egy rendkívül fontos aspektusa. Az egyik nem létezhet a másik nélkül: szeretet nélkül nincs Igazság, Igazság nélkül pedig nincs szeretet.

Mindenki, akinek volt már szerencséje igazán mély, megtestesült sze-retethez, tudja, hogy az túlszárnyal minden más érzést és tapasztalatot. Ha valóban volt már részed benne, tudod, hogy ez a fajta szeretet akkor is je-len van, amikor épp nem abban az állapotban vagy, amelyet egyébként „szeretet"-nek hívnak. Ezzel ellentétben, amikor az általad átélt szeretet nem igazi, az érzés elmúltával rá kell jönnöd, hogy az egésznek valójában nem is volt alapja. Csupán az érzés volt meg, amely idővel kifulladt - mint egy autó, amelyből kifogyott az üzemanyag. Ha eddig egyedül ezt sikerült átélned, akkor még nem jutottál el az igaz, mély szeretetig, a szeretet for-rásáig. Amikor igazán szeretsz, tudod, hogy ez a szeretet felülír minden egyéb tapasztalatot. Egy édesanya például akkor is szereti a gyermekét, ha az teljesen megőrjíti vagy elszomorítja. Még a legnehezebb időkben is ott pislákol benne a szeretet lángja. Ha szerettél valaha valakit igazán, akkor te is tudod, hogy a szeretet a nehézségek és konfliktusok közepette is meg-marad - még akkor is, amikor éppen egyáltalán nem érzed. A legeslegmé-lyebb, odaadó szeretet mindent túlél.

A szeretetnek persze nagyon sok különböző kifejeződése lehetséges. De ha a valódi szeretetről beszélünk, tudnunk kell, hogy az ezek nélkül is létezik. Minden esetben, amikor kiejted a nevét, vagy valamire azt mon-

A

12

dod: „igen, ez a szeretet", észre kell venned, hogy a szeretet valójában ennek a meghatározásnak a hiányában is jelen van. Éppen ezért nem ra-gadhatod meg, és nem mondhatod rá, hogy: „tessék, ez itt az igaz szere-tet". A szeretet túl van minden ilyen próbálkozáson. Olyasmi, mint az én.

Megfoghatatlan. Úgyhogy akár azt is mondhatnánk, hogy nem létezik. És mégis, tudjuk, hogy van valami bennünk, ami éber és sugárzóan tudatos. Még akkor is, ha az csupán ragyogó semmi, üresség.

Az Igazság szeretetnek nevezett aspektusa is épp ugyanígy ott van min-denhol, ahol maga az Igazság jelen van. Ez a szeretet túl van az érzelem hullámzásán; ez egy örökké nyitott állapot. Ha beszűkíted ezt a nyitottsá-got, a szeretet meghal, és meghal vele az Igazság is. Ez a szeretet az, ame-lyik nagyon mélyen, megfogalmazhatatlan módon összekapcsol minket, embereket. Azonnal megtapasztalhatjuk, ha megnyílunk, és elérhetővé vá-lunk a számára. A szavak nem tesznek hozzá és nem vesznek el belőle semmit. Ha nem ezekre, hanem a ki nem mondott, megfogalmazhatatlan

/

oldalra figyelünk, máris ott van. Erezhetjük ezt a köztünk lévő, gyönyörű és nagyon bensőséges kapcsolatot. Ha a szavak mögé nézünk és megnyí-lunk, megélhetjük, ahogyan a nyitottság találkozik önmagával.

Mindenki átélte már ezt az állapotot, csak a legtöbben lemondtak róla valamiért, valami egyéb terv kedvéért. Ez a valami megjelent az életetek-ben, és hirtelen „nyissz!", elvágta ezt a kapcsolatot; a hazugság pedig dia-dalmaskodott. Amikor elszakadsz ettől a megfoghatatlan, szavak nélküli szinttől, az olyan, mintha ezt mondanád: „Épp most készülök hazudni: azt fogom mondani, ami nem igaz." Hazudni pedig nem is olyan nehéz, ha el-vágod magad a szívedtől, amelyben a szeretet lakozik. Mindaddig azon-ban, amíg kapcsolatban maradsz a szíveddel, ösztönösen elkerülöd a ha-zugságokat és a féligazságokat. Épp ezért légy hűséges a szeretethez! Ha így teszel, minden kapcsolatod - még az is, amely saját magadhoz fűz -teljesen átalakul.

Mindez talán meglep kicsit, hiszen valószínűleg neked is azt tanították, hogy a szeretetedet különleges pillanatokra, helyzetekre és különleges em-bereknek tartogasd. A feltétel nélküli szeretet, amely nem zár ki semmit és senkit, mintha tabu lenne. Valami ilyesmit gondolhattál eddig a témáról: „Megtartom a szeretetemet neki, neki és neki, a többiek viszont elég ijesz-

tőek." Az az élő, éltető szeretet azonban, amelyről én beszélek - és amely-ben ott van az a nagyon mély kapcsolat vagy egységérzés - egyáltalán nem kirekesztő. Nem válogat. Fogalma sincs, hogyan kapcsolja ki-be saját ma-gát. A kapcsoló csupán az elmében létezik. A szeretet valójában mindig be van kapcsolva, legyen szó akár szentekről, akár bűnösökről. Ez az igazi szeretet. „Minden másnál jobban szeretlek a világon, mert olyan jól illesz az én sajátos kis világomba!" - aki így gondolkozik, az csupán a szeretet utánzatát ismeri.

Az igazi szeretet rokon értelmű az Igazsággal; nem különbözik tőle. Nem azt jelenti, hogy boldogok vagyunk a nekünk tökéletes valakivel. Az is nagyon jó dolog, persze, de én most másról beszélek. A szeretet legmé-lyebb lényege nem hullámzik, nem változik folyton. Egyszerűen csak van, és pont. Még azokat az embereket is szereti, akiket te egyáltalán nem ked-velsz. De ne gondold, hogy valami olyasmi, amelyet nemes lelkeddel, jám-borságoddal vagy szenthez illő viselkedéseddel kellene kiérdemelned vagy elérned. A szeretet egy nagyon mély és egyben nagyon egyszerű felis-merés, amelyben valami - minden egyes tapasztalatban, létezőben és szempárban - ösztönösen fedezi fel saját magát. Minden történésben ön-magával találkozik. Annak az egyszerű ténynek a szeretetéről van szó, hogy egyáltalán létezünk, hogy egyáltalán történnek dolgok. Ez ugyanis az igazi csoda. Hiszen annyira könnyen megtörténhetne az ellenkezője is, amikor nem lenne semmi. A semmi annyival egyszerűbb a valaminél. Igazi csoda tehát, hogy mi ebben a bőségben létezhetünk, amelyet életnek ne-veznek.

A szeretetnek ez a mélysége nem olyasvalami, amibe egyszer bele-esünk, aztán meg kiábrándulunk belőle. Az érzés, amelyre ez jellemző, valamelyest biztosan eltávolodott a szeretet valódi lényegétől. Amiről én beszélek, az a szeretet egyszerűen csak van. Amikor először felfedezzük, nagyon meglepődünk: „Jé, itt van ez a szeretet, amely közvetlenül belőlem árad, és mindent szeret, amivel csak találkozik."

„Ez meg hogy lehet? Hiszen nem kellene szeretnem azt, akinek az élet-ről alkotott felfogása gyökeresen különbözik az enyémtől."

„Mit keres itt ez a szeretet? Hiszen ennek az embernek a politikai meg-győződése teljesen ellentétes az enyémmel!"

Na, ha ezt tapasztalod, az már igaz szeretet. Ez a szeretet az, amely ro-kon értelmű az Igazsággal. Ahol ez jelen van, ott van az Igazság is. És ahol az Igazság van, ott jelen van ez a mély összetartozásérzés, ez a mély sze-retet is.

A Jézusról szóló történetek nagy része erről a fajta szeretetről beszél. Gondolj csak bele: a körülötte lévő emberek folyamatosan arról beszéltek neki, hogy mit nem lehet szeretni. „Itt van ez a prostituált, kövezzük meg. Isten nem szereti az ilyen embereket." Jézus azonban - aki teljesen átélte a létezés Egységét - tudta, hogy a szeretet nem válogat. Nem azért van, mert valaki jó vagy nemes; egyszerűen csak van. És mindenkit egyformán szeret. Jézus spirituális tevékenységének nagy része erre a szeretetre épült. Még azokkal szemben is ebben a szellemben nyilvánult meg, akik a halá-lát okozták. „Atyám! Bocsáss meg nekik, hisz nem tudják, mit tesznek"* -mondta a kereszten. Ez a szeretet hangja. A szereteté, amely még a halál árnyékában sem veszít erejéből. Mindeközben az elme valószínűleg ezt gondolja: „Hé, hát ezek meg akarnak ölni. Jogom van megvonni tőlük a szeretetemet." Az Igazság azonban nem ezen az elven működik: úgy is mondhatnánk, hogy nem tartja be az elme játékszabályait. Csak szeret. De vigyázz, nehogy félreértsd a dolgot: ennek a szeretetnek semmi köze a nemeslelkűséghez vagy a szentekhez illő jámborsághoz. Ez a szeretet öröktől fogva, mindenek előtt létezett és létezik. Mindig is volt, és mindig is lesz. Egyszerűen csak van.

Ahhoz, hogy megosztott éneddel élj tovább, előbb el kellett vetned ma-gadtól ezt a szeretetet. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az megszűnt. Ugyanúgy benned él. Épp itt található az emberi félelem egyik legmélyebb gyökere: félünk felismerni, hogy valójában olyan dolgokat és embereket is szeretünk, akiket elménk megvet vagy éppenséggel gyűlöl. A halálnál ta-lán csak az igaz szeretettől félünk jobban. Ha felismered, hogy igenis sze-retsz - hogy ez valódi természeted -, azzal elkezdesz leépíteni magadban mindent, ami fenntartja az elkülönültség, a megosztottság állapotát. Ha va-laki kihoz a sodrodból, ott valójában mindig arról van szó, hogy nem aka-

* Lk 23,34

rod elfogadni a köztetek lévő szeretetet. Így történhet meg például, hogy válófélben lévő házastársak egymás torkának esnek. Azt hiszik, ha már válnak, szeretet sincs közöttük. Ez nem igaz. Lehet, hogy nem tetszik, hogy nem akarsz többé azzal az emberrel élni, a szeretet azonban még min-dig ott van. Olyan nincs, hogy egy ideig szeretünk, aztán hirtelen nem sze-letünk. Amikor az emberek képesek belátni, hogy a romantikus lángolás véget ért, de megmaradt a törődés és a mély kötődés, óriási energiák sza-badulnak fel. Jobb is, ha minél hamarabb megszokod ezt a gondolatot, és lehorgonyzol egy ember mellett, hiszen végül mindenki mással is csak ugyanezzel kellene szembenézned. Nincs választásod. Ez egy lefutott játszma. Mindegy, kiről van szó. Ha képes vagy elfogadni a szeretetet, úgyis tudni fogod, mikor kell megmaradnod valaki mellett, és mikor jobb, ha továbbállsz.

Az igaz szeretet nem arról szól, hogy kedvelünk-e valakit, egyetértünk-e vagy épp összeillünk-e vele. Az igaz szeretet az Egység szeretete. Annak szeretete, hogy minden emberi álarc mögött Istent láthatjuk, ismerhetjük fel. E nélkül a szeretet nélkül az igazság csupán elvont fogalom, rideg absztrakció, amelynek nincs köze a valódi Igazsághoz. Ez utóbbi csak ak-kor mutatja meg magát, ha hajlandóak vagyunk megnyílni arra az Egység-re, amely a világon mindennel és mindenkivel összeköt bennünket. Akár tetszik személyiségünknek, akár nem, ez a bensőséges kötődés igenis léte-zik. Bizonyos különös esetekben nagyon is nyilvánvalóvá teszi létezését, máskor azonban csak a háttérben parázslik, szinte észrevétlenül fejtve ki hatását. A szeretet ereje által megtapasztalhatod, ahogy ebben a mély kö-tődésben leomlanak az egyes létezők közti ellentétek. Átérezheted az iga-zi szeretetet, amely egyformán árad minden emberi lényre és végső soron magára az életre.

Leginkább ahhoz a szeretethez hasonlítható, amelyet egy szülő érez gyermeke iránt: még ha vannak is nehezebb időszakok a kapcsolatban, a szeretet állandó. Épp olyan ez a kötődés, mint maga az élet: néha meg-őrjít, néha viszont csodálatos. Ez a szeretet túl van a jó és a rossz pillanatok örök körforgásán. Amikor ráébredsz erre a benned lévő hatalmas erőfor-rásra, az egész élethez fűződő viszonyod radikálisan megváltozik. Ennek a szeretetnek ugyanis nincs ellentéte - mint például a gyűlölet -, hanem

egyszerre van jelen mindig, mindenben. Ez a szeretet a nem szerethetőt is szereti; mindazt, amit nem akarsz szeretni, vagy amiről azt tanultad, hogy nem kellene szeretned. Egyszerűen teljesen figyelmen kívül hagyja az ego megosztást, elkülönülést eredményező gondolatait. Ha mindezt felisme-red, az valóban forradalmi változást jelent számodra - rájössz, hogy itt egy teljesen másfajta szeretetről van szó, mint amit eddig ismertél.

Kérlek, értsd meg, hogy a szeretet, amelyről én beszélek, nem kirekesz-tő. Még abból a szempontból sem, hogy nem zár ki másféle szeretet-ta-pasztalásokat. Baráti szeretet, házastársi szeretet és még megannyi másfé-le szeretet - ezeknek mindnek megvan a maguk helye és létjogosultsága az életünkben. Amiről én beszélek, az voltaképpen a szeretet lényege, amely - valahol mélyen - az érzés összes változatában, ízében megtalálható. Az igazi spirituális szeretet nem más, mint egy, a létezőket összekötő nagyon mély, szavak nélküli összetartozás. Egyedül ez képes megváltoztatni az élethez, egymáshoz és a világhoz fűződő viszonyunkat. Ez a szeretet örök és megfoghatatlan.

Tanítványaim, amikor felismerik magukban az igaz szeretetet, gyakran ezt mondják: „Adya, ez egyszerűen túl sok nekem - nem bírom elviselni, úgy érzem, szétszakadok." Ez nevetséges! Még hogy túl sok? Te átlátszó vagy. Üres vagy. A szeretet egyszerűen áthalad, túlszárnyal rajtad! Át és túl! Csak abban az esetben érezheted túl soknak, ha ragaszkodsz a magad-ról kialakított elképzeléseidhez. A személyes határaidról, korlátaidról ki-alakított képbe persze hogy nem férhet bele a szeretet. Hiszen semmibe sem kell beleférnie.

SPIRITUÁLIS FÜGGŐSÉG

spirituális kereső - bizonyos nagyszabású élmények és felismeré-sek hatására - könnyen függővé válhat, és észrevétlenül elsétálhat a valódi Igazság mellett. Spirituális függőséget azok a spirituális

élmények alakíthatnak ki, amelyek a drogokhoz hasonló eufóriával tölte-nek el. Ahogy eléred ezeket az élményeket, egyre többet és többet akarsz belőlük. A spirituális tapasztalásnál nem létezik erősebb drog a világon. Ennek a fajta függőségnek az intellektuális összetevőjét az a meggyőződés adja, amely elhiteti veled, hogy ha ezek a tapasztalatok folyamatosan veled maradnának, akkor a jó érzés, az eufória sem múlna el. Épp úgy működik, mint a morfium. Megkapod belőle az első adagot a törött karodra, és ezt gondolod: „Istenem, ha folyamatosan kaphatnék belőle, az élet még a leg-rosszabb körülmények között is elviselhető volna." Az elme a spirituális tapasztalatokra is gyakran alkalmazza ezt a mintát. „Ha sikerülne megőriz-ni ezt az élményt, az maga lenne a szabadság" — képzeli róluk.

És hamarosan olyan állapotba kerülsz, amely nem sokban különbözik egy egyszerű alkoholistáétól - azzal a különbséggel, hogy ő legalább tisz-tában van a problémájával, hiszen az alkoholizmus kulturálisan nem el-fogadott dolog. A spirituális függőségben szenvedő azonban meg van győződve arról, hogy neki nincs problémája, mivel az ő részegsége külön-bözik minden egyéb részegségtől. Sőt úgy gondolja, az élet értelme épp az, hogy az ember folyamatosan ebben a spirituális részegségben leleddzen. „Megvolt, és most elveszítettem. Szükségem van rá. Jaj istenem, nincs meg" - valahogy így forognak egy függő eszének a kerekei.

A mi kultúránkban a szenvedélybetegeket általában szánalomra méltó-nak tartják. Nem így a spirituális világban, ahol sokszor azt tanítják, hogy

A

1 3

a spirituális függőség nem hasonlít más függőségekhez. Ha beleesel, nem gyenge és talajt vesztett narkós vagy, hanem spirituális útkereső.

Az egész probléma addig tart, amíg él benned a remény valami nagynak a megtapasztalására. Amint ez megkopik, kezdesz rájönni, hogy a nagy-szabású, csodálatos és felemelő spirituális élmények valahogy hasonlato-sak a kellemes és sokszor éppoly felemelő alkoholos állapotokhoz. Egy rövid ideig nagyon jól érzed magad, de aztán mindig meg kell tapasztalnod az ellenkezőjét is. A spirituális szárnyalást tehát spirituális mélyrepülés követi. Nagyon sokszor voltam tanúja ennek a folyamatnak a tanítvá-nyaimnál.

Amikor a spirituális lenn és fenn már elég sokáig váltogatta egymást az életedben, kezdesz gyanakodni, hogy a nagyszabású élmények talán csu-pán az inga egyoldali kilengései, amelyeket törvényszerűen követ valami nagyon földközeli, nagyon kiábrándító tapasztalat. Lassan rájössz, hogy egyszerűen képtelenség az ingát szélső állapotban tartani - hiszen annak alapvető természete, hogy jobbra-balra leng. Ezt a mozgást pedig nem ál-líthatod meg.

Ez tehát a kereső mechanizmusa, de ugyanakkor az „én" mechanizmu-sa is. Ez utóbbi ugyanis ellentétekben gondolkozik, és mindig a szélsősé-geket keresi. Megpróbál fenntartani egy bizonyos állapotot a többi rovásá-ra. A jót keresi, kergeti, és próbálja mindenáron elkerülni a rosszat. Mind-addig, amíg önazonosságod e szerint a mechanizmus szerint működik, nem leszel szabad - még akkor sem, ha éppen fenn vagy, ahonnan minden cso-dálatosnak tűnik. A szabadsággal tökéletesen összeegyeztethetetlen, hogy bármilyen állapotot megpróbálj fenntartani. A tapasztalás lényege a moz-gás, a változás, amely soha nem áll meg, akárcsak az óra mutatója.

Azért fontos érintenünk a spirituális függőség témáját, mert e nélkül a fogalom nélkül nem értheted meg azt a másik dolgot, amelyről a továb-biakban szeretnék beszélni neked. Ez utóbbi könnyen csak egy újabb spi-rituális szeszélynek tűnhet, amíg nem tudod, hogy a megvilágosodás nem egy különlegesen csodálatos tapasztalatról szól. Ha ezt megérted, a má-sodik lépés sokkal érdekesebb és tanulságosabb lesz. Hogy miről szól ez a második rész? Arról, hogy a világon valójában minden tudatosság. Min-den Isten. Minden Egy. Ha ezt megéled, egyetlen helyen sem akarod majd

többé megállítani a tapasztalás ingáját. Hiszen ha minden Egy, akkor sehol sem jobb, mint máshol. A fenn is csak ugyanúgy Egy, mint az inga összes egyéb helyzete.

A zen tanítók soha nem magyaráznak elvont szinten - épp ebben rejlik az egész szépsége, ugyanakkor a veszélye is. Hadd meséljem el, hogyan szemléltette a dolgokat az én mesterem. „Ez itt a Buddha" - mutatott rá a felemelt botjára. Aztán fogta, és jó erősen a földhöz csapkodta. „Hú, ez aztán a vad zen! Bárcsak tudnám, mit akar mindezzel!" - gondoltuk erre. A mester pedig csak püfölte a földet a botjával: dirr-durr, dirr-durr. „Ez a zen! Ez az!" Mindenki csodálkozott: „Mi, hol?" De senki sem mondta. Pedig valami ilyesmit gondoltunk magunkban: „De hát ez nem lehet az, hi-szen ez nem más, mint egy bot, amelyik a földet csapkodja." Mivel az el-me természeténél fogva nem ismeri, nem ismerheti az Egységet, folyton csak keresi azt: „Hol van? Merre van? Milyen állapot is az?" És mivel az „én" mindent a saját érzelmi állapotához mér, annak segítségével próbál ítéletet mondani az Igazságról is. Azt hiszi, hogy ami igaz, az mindig emel-kedett is. És aztán - csak hogy az egészet még szörnyűbbé tegye - így szól: „Ez bizonyára az Igazság konkrét magyarázata. Ez a Buddha. Látod, ez nem absztrakció." Ezzel a megállapítással azonban mindent elveszítünk, és nagyon messze kerülünk a valódi Igazságtól.

Egy olyan tanítás, amelyik ragaszkodik a konkrétumokhoz, valójában óriási ajándék. Gondolj csak bele, a mester akár úgy is fogalmazhatott vol-na - ahogy néha magam is teszem -, hogy: „Minden tudat. Minden Egy." Erre az elme valószínűleg így reagált volna: „Értem! Rendben, ezt el-hiszem. Tudom, miről van szó." De arra, ha egy bot a földhöz csapódik, és a tanár így szól: „Ez az!" - az elme egyszerűen nem tud mit reagálni. Valójában pedig a bot puffanásával nem is juthatsz közelebb az Igazság-hoz, Istenhez. Minden, ami ezután következik, csak absztrakció, a ténytől való elvonatkoztatás. A zen nem hajlandó megadni magát az absztrakció-nak. Ebben rejlik ereje és egyben átka is, hiszen arra kényszeríti a tanít-ványokat, hogy felismerjék az Igazságot, ahelyett hogy csupán a megértés illúziójába ringatnák magukat.

Mindez nagy dilemma elé állítja a spirituális keresőt. Miközben az Egy jelentését keresi, az „én" folyamatosan valami konkrét tapasztalatot vár.

Aztán a kezébe akad egy könyv az Én megtapasztalásáról, amelyben arról olvas, hogyan válhat teljesen eggyé valamivel - hogyan veszhet el például egy fa kérgében. És akkor elkezd a saját emlékei között kutatni, hogy ráta-láljon valami hasonlóra.

Az összeolvadás tapasztalata nagyon kellemes és rendkívül szép. Lehet, hogy már jól ismered, de az is könnyen megeshet, hogy sohasem fo-god átélni. Ha egy bizonyos típusú test-elmével rendelkezel, akár ötper-cenként is átélheted ezt az élményt. Egy másik esetben az is elképzelhető, hogy csak minden ötödik életedben van benne részed. A dolognak tulaj-donképpen nincs jelentősége. Nem egy emberrel találkoztam már, akik egy szempillantás alatt képesek átélni ezt az élményt, mégis körülbelül annyi-ra szabadok, mint egy ketrecbe zárt, saját farkát kergető kutya. Az össze-olvadás tapasztalatának tehát semmi köze sincs a szabadsághoz vagy az Egység átéléséhez. Az Egység annyit jelent, hogy minden ez az Egy. Min-den Az, és minden mindig is Az volt. Amikor ez a tudás felbukkan a mély-ből, a múlt emlékei között kutató mentális mechanizmus megszűnik. Az elme mozgása leáll. Leáll a keresés. És vele együtt leáll a kereső is. A felis-merés hirtelen elsöpör mindent. Valójában az egyetlen lényeges tapasztalás, amely valaha is érhet, az az Egy megélése — történjen akár összeolvadás révén, akár azáltal, hogy kimész a mosdóba. Vagy épp akkor, amikor vala-ki egy bottal püföli a földet, és közben azt mondja: „Ez az! Ez a Buddha. Ez a megvilágosodott elme. Ennél megvilágosodottabb már nem lesz!" Hiszen minden Isten.

A felismerés általában akkor indul be, amikor az „én", amely addig meg volt győződve arról, hogy az Egység tapasztalata egyenlő az inga emelkedett állapotában tapasztaltakkal, rájön, mennyire egyoldalú és kor-látolt is ez a nézet. A „megvolt, de elvesztettem" élménye valójában nagyon értékes mérföldkő a spirituális keresés útján. A tapasztalás hullámvasútja ugyanis idővel arra kényszeríti az „én"-t, hogy felülbírálja és elengedje összes fogalmi elképzelését, amelyet az évek során a tapasztalással kap-csolatban kialakított. Ezen a ponton kezded megkérdőjelezni azt az illú-ziót, miszerint a pillanatnyi tapasztalat minőségének bármi köze is lenne a valóság igazi természetéhez. A személyes én azt hiszi, hogy ha jól érzi ma-gát, akkor közelebb van igazi természetéhez, mint amikor épp rossz passz-

ban van. Ám miután megtapasztalja a „megvolt, de elvesztettem" hullámzá-sát, le kell számolnia ezzel az illúzióval. Kezd átlátni ezen a meggyőződé-sen, és rájön, hogy a szabadság valójában valami egészen mást jelent.

Azonban a kereső - ha erre programozták - képes még ilyenkor is azt mondani: „Ugyan már. Még mindig biztos vagyok benne, hogy meg tudom állítani az ingát odafenn, és képes vagyok megmaradni abban az emelke-dett spirituális állapotban." A spirituális kereső egész létezése, egész sze-mélyisége alárendelődhet ennek a hullámzó tapasztalásnak. Rendkívül fel-kavaró élmény hirtelen ráébredni, hogy egész addigi életünket - sőt, talán életeinket - azzal töltöttük, hogy megpróbáljunk érzelmileg fenn maradni, és mindez csak arra volt jó, hogy spirituális függő váljon belőlünk. Ez akár egy újabb mélyponthoz is vezethet, és egy időre teljesen összezavarhatja az embert. Amikor pedig nagyon zavarodottnak érzed magad, megpróbál-hatsz kihátrálni a helyzetből, hiszen a kereső ilyenkor csak tanácstalanul áll. „Szóval ne kergessem az emelkedett hangulatokat, ha szabad akarok lenni. Na, de akkor mit csináljak?" - gondolja kétségbeesetten.

A keresőnek ilyenkor benne kell maradnia ebben a zavarban, ebben a tanácstalanságban. Ha így tesz - mindenféle ellenállás és kapálózás nél-kül -, akkor abban a szent pillanatban megszülethet valami egészen új. Érezd át, tapasztald meg, mi keletkezik, ha beleengeded magad a spirituá-lis kereső zavarába, amelyet akkor érez, amikor felhagy a pozitív tapaszta-latok kergetésével. Erezheted, ahogyan a kereső személyisége feloldódik benned, és a helyét elfoglalja a béke - az a béke, amelyre mindig is vágy-tál. Ahogy a kereső szertefoszlik, eljön tehát a béke, és aztán eljön a csend is. A csend, a nyugalom, amely nem függ egyetlen érzelmi állapottól sem. A kereső feloldódásának pillanatában megszületik a béke, és ettől kezdve lendüljön bár az inga a nagyon jó, a hétköznapi vagy akár a nagyon kelle-metlen állapotok felé, a béke mindig megmarad. Ez tehát a felismerés haj-nala, amely által megérted, hogy csupán akkor lehetsz szabad, ha meghal benned a spirituális kereső, és többé nem kergetsz és nem is kerülsz egyet-len tapasztalatot sem.

A tapasztalás természeténél fogva változik és hullámzik, mint az óceán. Ennek így kell lennie. Akkor van jól, ha a személyiség elmozdul az „én", a kereső, az egy bizonyos élményt kergető állapotából, és megérkezik ide.

A középpont ugyanis itt van. Azt csupán a kereső gondolta, hogy a közép-pont az emelkedett spirituális tapasztalásokban keresendő. Az ő feloldó-dásával azonban minden középponttá válik az itt és mostban. Itt nincs mozgás, nincs változás. Lehet nagyon átlagos, nagyon szomorú, nagyon különlegesen érzelmes és felforgató élményed, a középpont akkor is itt van. Csak ha itt vagy, kezded megérteni, hogy a világon minden ennek a középpontnak a kifejeződése. Minden. Nincs olyan, hogy valami jobban kifejezi az Igazságot, mint valami más. Egyetlen tapasztalat sem lehet iga-zabb a többinél, mivel a középpontban nincs kereső. Itt és most nincs sem-mi. Minden Egy.

Látni fogod, hogy az üresség közepén nincs kicsinyke „én". E nélkül pedig nincs senki, aki megítélné, hogy egy adott tapasztalat mennyire jó vagy hasznos, vagy épp mennyire spirituális. Kezded kapiskálni? Erről van szó! Amikor a mesterem a földet püfölte a botjával, azt próbálta érzékeltet-ni, hogy minden ebből a középpontból származik, ahol nincs semmi. Min-den ennek a középpontnak a kifejeződése, és mint ilyen, nem különálló tőle. Ha itt nem találod, máshol sem fogod. Ez az Igazi Megnyugvás - a meg-szabadulás a terhes hittől, hogy változtatnunk kell valamin, ha el szeret-nénk jutni az ígéret Földjére vagy a megvilágosodáshoz. A megvilágoso-dást épp akkor élhetjük át, ha rájövünk, hogy a világon semmit sem kell megváltoztatnunk. Sőt - amint az mindebből kiderül - a megvilágosodás voltaképpen nem is tapasztalat. És főleg nem spirituálisán emelkedett tapasztalat.

Vagyis minden tapasztalat annak a valaminek a kifejeződése, amely maga nem egy tapasztalat. Minden az, semmi sem létezik rajta kívül, és so-ha nem is létezett. Valójában ezt jelenti a tudás, miszerint minden Egy. Ezért mondták a bölcsek mindig is, hogy „az ígéret Földje itt van". Ez az Egység nem más, mint Isten. Ez az Egy. Ez az. Nem kell tehát máshol ke-resned. Amint ráébredsz, hogy a középpont üres, és hogy valójában nincs ott senki, aki valahol máshol keresné azt, máris elértél a lehető legemelke-dettebb spirituális állapotba. Az Igazság nyújtotta szabadság úgyis minden képzeletedet felülmúlja.

*

Tanítvány: Elmagyaráznád, mi a különbség a spirituális tapasztalások és a meg nem osztottságra ébredés pillanatai között? Úgy tűnik, az ember könnyen rákaphat a dolog ízére, és hajlamos lehet próbálkozni, hogy újra-

teremtsen valamit, ami valójában csak egy pillanatnyi ébredés volt. Adyashanti: Épp azt próbálom mondani, hogy a tapasztalás nem más,

mint csupán tapasztalás. Az igaz, hogy az ember képes lehet bepillantást nyerni a nem duális állapotba. Ilyenkor azonban általában az történik, hogy a kereső - amennyiben még nem lepleződött le - gyorsan megerősíti saját helyzetét azáltal, hogy a nem duális állapotot valami olyasmivel azonosít-ja, amely annak csupán mellékterméke. Konkrétan arra a melléktermékre, hozományra gondolok, amikor a meg nem osztottság nem tapasztalati ál-lapota nyilvánvalóvá teszi, hogy nincs mit keresni, és soha nem is volt semmi, hiszen a világon minden Isten, minden egy óriási „aha!".

A kereső tehát azt a hibát követi el ilyenkor, hogy ezt az „aha!"-élményt összemossa, azonosítja magával a nem duális, nem tapasztalati ál-lapottal. Persze lehet ez az „aha!" óriási megkönnyebbülés, hozhat nagy boldogságot, vidámságot, örömöt vagy könnyeket; ez azonban - bármilyen szép is - mind-mind csupán hozadéka a szóban forgó állapotnak. Nem azt mondom, hogy amit ilyenkor látsz, az nem az Igazság. Csupán arra próbál-lak meg ráébreszteni, hogy ameddig nem látsz át a kereső mechanizmusán, addig az minden ilyen tapasztalati hozadékot magával a megvilágosodás-sal azonosít. Összetéveszti a mellékterméket a céllal. Ez pedig veszélyes, mert akkor a melléktennék lesz a cél.

Nem azt mondom tehát, hogy a spirituális tapasztalás értéktelen vagy igaztalan lenne, hiszen a hozadéka valóban csodálatos és felemelő. Csupán azt szeretném kérdezni, hogy vajon látod-e, mi van mindezen élmények mögött? Látod-e a hozadék mögött a forrást?

Tanítvány: Akkor tehát egyetértesz, ha azt mondom, hogy te a sza-badulás dekonstrukcionista módszerét ajánlod, amely által felismerhet-jük a bennünket korlátozó félreértéseinket, tévhiteinket, és aztán szépen megszabadulhatunk tőlük? Számomra azonban úgy tűnik, hogy az a nyi-tottság, amelyről beszélsz, másfajta módszerek segítségével is elérhető -gondolok itt például a meditációra. Ha folyamatosan azon dolgozunk, hogy átéljük ezt a megnyílást, akkor ismételt tapasztalatok révén ez az

állapot valahogy beleivódik test-elménkbe, hogy aztán egy ponton meg-hozza igazi gyümölcsét.

Adyashanti: Hát, lehetséges, hogy így is működhet a dolog. Én csak azt tudom, hogy általában nem így működik. A keresőnek tehát időről idő-re vannak bizonyos tapasztalatai, ezek azonban nem állandóak. Valamilyen gyakorisággal éli meg őket, legyen az akár hetente, havonta vagy évente. Magam is sokszor hallottam már azt a véleményt, hogy ha elég hosszú időn keresztül vannak ilyen tapasztalásaink, akkor egyszer csak megválto-zik valami. Hát, valami tényleg megváltozik. A kereső ugyanis idővel egy viszonylag jól megjósolható gyakorisággal fogja átélni ezeket a spirituális tapasztalásokat. Szinte teljesen kiszámíthatóvá válnak. Sokan azt hiszik, hogy ezek a végén összeadódnak, és az egészből kisül valami magasabb rendű élmény. Vagyis a kereső meg van győződve arról, hogy a megvilá-gosodás felé halad. De ez csak mese.

Jobban mondva, én csak azt próbálom elmondani, hogy az esetek nagy részére ez a forgatókönyv nem érvényes. Nem állítom, hogy sohasem mű-ködhet. Csak szeretném, ha megértenéd, hogy általában azért nem műkö-dik, mert a kereső úgy gondolja, hogy egy következő, a mostanitól eltérő tapasztalás lesz az igazi. Ez az az illúzió, amelyet a tanítványok általában nem kérdőjeleznek meg, és ezért egyre csak gyűjtik és gyűjtik a spirituális tapasztalatokat. Néha nagyon is gyakran élnek át ilyesmit, amíg végül az egész olyanná válik, mint a függőség. És akkor egyre többet és többet kívánsz. Lehet, hogy nagyon gyakran élsz át spirituálisán emelkedett álla-potokat, ez azonban még nem biztosítja, hogy idővel ne válj a rabjukká. Hiszen a kereső ott van benned.

Tanítvány: Erről az a kérdés jut eszembe, hogy vajon mennyire bízha-tunk a tapasztalatainkban? Ha az ember eszik valamit, ami valamiért nem esik jól neki, többet nem kér belőle. Próbálja kerülni, hiszen ezt diktálja a józan ész. Ha pedig valami jó érzést - például szabadságérzést - vált ki belőle, istenadta visszajelző rendszere akkor is beindul, és azt mondja: „Ez az, ez a helyes irány. Erre menj tovább." Mit tanácsolnál hát, hogyan vi-szonyuljunk ahhoz a bennünk meglévő természetes hajlandósághoz, amely bizonyos cselekedeteket a hozzájuk kapcsolódó spirituális tapasztalathoz,

illetve nyitottsághoz társít? Azt akarod mondani, hogy hagyjuk figyelmen kívül ezeket a visszacsatolásokat?

Adyashanti: Nem. Épp az ellenkezőjét mondom. Arra próbállak rá-venni, hogy igenis kövesd ezt a visszajelzést. Kövesd a tapasztalást. Az egyetlen probléma az, hogy a legtöbb ember tapasztalatainak csupán egy részét követi, a többit pedig figyelmen kívül hagyja. Ez oda vezet, hogy elkezdenek valami ilyesmiben hinni: „Ha ezt teszem, eljutok a szabadság tapasztalatához, ami nagyon szép, és ennyi az egész." Vagy: „Saját tapasz-talatból tudom, hogy ha ezt csinálom, egy ponton eljön a Kegyelem, és át-élhetem azt a csodás tapasztalatot." De én nem is ezzel vitatkozom. Mind-ez igenis része a tapasztalásnak. A másik oldalon azonban ott van valami, amit oly gyakran figyelmen kívül hagynak. Ez pedig nem más, mint a tény, miszerint ez a mechanizmus maga is egyfajta kötöttség. Vagyis nem egyenlő a szabadsággal. Gondolj csak bele, hiszen mindig a következő ta-pasztalást várod. Az emberek tudják ezt, mert megtapasztalták. Tisztában vannak vele, hogy igazából nem szabadok, csak várnak a szabadságra. Ezt a várakozást azonban - amely szintén a tapasztalataik részét képezi - szin-te azonnal figyelmen kívül is hagyják, ugyanis ez az a része a dolognak, amely egész spirituális világnézetüket megkérdőjelezi. A kereső tehát in-kább elfordítja a fejét, amikor ez szembejön vele.

Tanítvány: Igen, ezzel valóban nincs kedvem szembenézni. Adyashanti: Én azt mondom, hogy bízz a tapasztalataidban - de ne

csak egy részükben, hanem az összesben. Tanítvány: Nekem úgy tűnt, hogy megkérdőjelezed a fejlődés létezé-

sének gondolatát. Tudod, ami azt mondja, hogy fokozatok, állomások van-nak. Lépcsőfokok. Hogy A-ból B-be haladsz. De hát lennie kell valaminek, ami felé haladunk, különben most nem ülnénk itt, és nem beszélnénk róla. Szóval hogy is van ez? Nem létezik haladás?

Adyashanti: Haladás létezik, csak épp nem megyünk általa sehová. Jobban mondva sokkal inkább beszélhetünk regresszióról, vagyis visszafe-lé haladásról, mint progresszióról, előrehaladásról. Én itt nem egy infanti-lis, gyermeki állapotba való visszatérésről beszélek, hanem valami sokkal értékesebbről - arról, ami akkor jön el, ha feladod, elfelejted az összes spi-rituális elképzelést, amelyet az út során összeszedtél, és ezáltal eljutsz egy

sokkal egyszerűbb és tisztább állapotba. Ebben az értelemben tehát való-ban beszélhetünk egyfajta (vissza)fejlődésről, amelynek a célja az, hogy megérkezz oda, arra a helyre, amelyről a tanításaim szólnak. A változás történhet hirtelen, de fokozatosan is, például ahogyan a vaj olvad. Ha a vaj olvadását haladásnak szeretnénk nevezni, akár meg is tehetjük, én mégis úgy gondolom, hogy itt nem erről van szó. Hiszen valójában nem haladsz, nem fejlődsz sehova. Sőt, inkább azt mondhatnánk, hogy a semmi felé haladsz. Történhet tehát így is, úgy is - hirtelen vagy fokozatosan. Tapasz-talataim pedig azt mutatják, hogy bármikor bekövetkezhet. Ebben az érte-lemben elfogadom a haladás elméletét. Azt azonban még mindig nem, hogy egyes tapasztalatok gyorsabb haladást biztosítanának, mint a többi. Itt van a csapda elásva. A szebb, jobb, emelkedettebb élmények valójában nem jelentik azt, hogy gyorsabban haladsz.

Tanítvány: Igen, azt hiszem, épp ebben rejlik a dolog veszélye. Hiszen mindannyian szeretnénk valami mércét, amely megmutatja, hogy hogyan haladunk. Így a többiekkel is könnyebben megbeszélhetjük az eredmé-nyeinket itt, a szatszangban.

Adyashanti: De hát meg is beszéljük. Tanítvány: Igen, megosztjuk egymással a nehéz helyzeteket, és ezáltal

úgy érezzük, hogy képesek vagyunk úrrá lenni rajtuk. Szóval tudjuk, hogy a szatszang működik. Van egyfajta érzésünk a fejlődéssel kapcsolatban. Úgy tűnik, mintha egyre javulna az életünk.

Adyashanti: Jó, jó, igen. Hát persze, hogy van fejlődés, de ez nem tévesztendő össze a spirituális ébredéssel vagy a megvilágosodással.

Tanítvány: Szóval természetes, hogy mindenféle tapasztalatok érnek minket, csak épp nem szabad hagynunk, hogy ezek az orrunknál fogva ve-zessenek. Azt hiszem, értem, amit mondasz: ne hagyjuk, hogy elkápráztas-son bennünket a csillogás. Menjünk csak tovább. Ne ragadjunk le egyetlen arany- vagy ezüstbányánál sem.

Adyashanti: Erről van szó. Hiszen azok mind kimerülnek egyszer. Ha azt tapasztalod, hogy az életed egyre jobb és jobb, egyre szabadabb és sza-badabb, mégis, ki vagyok én, hogy mindezzel vitába szálljak? Ez a te tapasztalatod. Amikor valaki ilyen érzésekről számol be nekem, mindig boldog vagyok, hiszen ha ő jobban érzi magát, akkor valószínűleg ezentúl

sokkal jobban bánik majd magával és másokkal is. Ez pedig jó. A szabad-ság, na az viszont másképp működik. Nem mérhető. Nincsenek fokozatai. Vagy megvilágosodtál, vagy nem.

KÁPRÁZAT

A világ csupán káprázat. Egyedül a Brahman valós. A világ Brahman. - R A M A N A MAHARSI

világ tehát a Brahman, a végső valóság a közvetlen érzékelés szá-mára. Az egészet azonban beborítja egy burok, amely a mi világ-gal szemben támasztott elvárásainkból áll. Mindannyiunknak

megvannak a magunk várakozásai, követelései. Sokan például úgy érzik, a világ nem adott nekik eleget. Mások azt gondolják, hogy a világ nem eléggé biztonságos. Szeretnék, ha mindenki békében élne. Ezek az elvá-rások folyamatosan változnak és újratermelődnek - nincs megállás. Egy-fajta burokkal vonják be a valóságot. Amikor a mester azt mondja, hogy „a világ csupán káprázat", valójában erre a burokra gondol. Ez az, ami nem létezik, csupán elménk egyik mechanizmusának a terméke.

Amikor valaki azt mondja neked, „szeretlek", és erre te úgy érzed, hogy „na, ezek szerint csak vagyok valaki", az egy illúzió. Nem valós. De ha valaki azt mondja, „gyűlöllek", és te erre úgy reagálsz, hogy „ó, Iste-nem, tudtam, hogy engem nem lehet szeretni", az ugyanúgy nem igaz. Ezek közül egyik gondolatnak sincs egy cseppnyi realitása sem. A burok-hoz tartoznak. Amikor valaki azt mondja neked, hogy „szeretlek", valójá-ban saját magáról beszél, nem pedig rólad. És ugyanez a helyzet akkor is, ha azt mondja, „gyűlöllek".

A

14

A világnézet valójában mindig ön-nézet - szó szerint. Ez az érzéki bu-rok az egyes ember elméjén kívül nem létezik. Könnyen megértheted, mi is ez, ha egy pillanatra elképzeled, hogy meghalsz. Minden, ami meghal veled, hamis volt - a magadról kialakított képed; a világnézeted; az összes elképzelésed arról, hogy milyennek kellene lennie, és hogy milyen lehetne a világ; és hogy te magad milyen lehetnél, illetve milyen kellene, hogy légy - legyél akár megvilágosodott, akár nem. Amikor az elme működése leáll, ez mind semmivé lesz. Valójában tehát semmi sincs itt belőle. Egyet-len aprócska részlete sem valós. Épp ezért van, hogy a spirituális ébredés-ben egy kicsit mindig meg is halunk.

Ha igazi szabadságra vágysz, fel kell készülnöd rá, hogy el fogod veszíteni a világodat - és mindent, ami hozzá tartozik. Ha most az jár a fe-jedben, hogy valahogy mégis be kellene bizonyítani világnézeted helyes-ségét. akár csomagolhatsz, és indulhatsz is hazafelé. „Halleluja! Tudtam! Nekem volt igazam!" - ha ilyen felismerést vársz a megvilágosodástól, akkor jobb, ha inkább elmész nyaralni, vagy visszamész dolgozni, és nem izgatod magad tovább spirituális dolgok miatt. De ha csak egy kicsit is fel-villanyoz az ötlet, hogy az ébredésben valami ilyesmire jössz rá, hogy: „Ó, mekkorát tévedtem! Teljesen tudatlan voltam saját magammal és a többi emberrel kapcsolatban. Fogalmam sem volt, hogyan is működik a világ" -akkor van rá esély, hogy jó helyen jársz.

Az ember tudat alatt arra használhatja a meditációt, hogy bebizonyítsa magának világnézete helyességét. Ez ugyanúgy eredhet pozitív szándék-ból, mint negatívból. Gondolhatsz például erre: „Tudom, hogy buddha vagyok. Tudom, hogy megvilágosodott vagyok. Tudom, hogy megvilágo-sodott vagyok." De lásd be, hogy még így is egy bizonyos világnézetet próbálsz magadra erőltetni, ami végül úgysem működik. Huang Po zen mester épp ezért buzdította arra tanítványait, hogy vessék el maguktól a buddhát. Valójában arra utalt, hogy dobják el az összes, világgal kapcso-latos elképzelésüket, még a spirituális természetűeket is, és még véletlenül se próbálják meg a valóságot ezekkel helyettesíteni, innen származik a mon-dás, miszerint: „ha találkozol az úton a Buddhával, öld meg". Vagyis, ha bármilyen elképzelést is dédelgetsz magadban az Igazsággal kapcsolatban, jobb, ha leszámolsz vele, mert az sohasem lehet az Igazság.

Amikor elengeded ezt az eszmékből és képekből álló burkot, az olyan, mintha egy álomból ébrednél fel. Ahhoz tehát, hogy rájöjj, mindez csupán álom, fel kell ébredned belőle. Az ember rendkívüli módon hajlamos a fun-

damentalizmusra - még a keleti filozófiák esetében is. Hiheted te, hogy nem létezik világ, vagy hogy nem létezik én, de mindaddig, amíg nem szerzel róla közvetlen tapasztalatot, az egész csupán fundamentalizmus marad. Ez is csak egy megnyilvánulása annak a mechanizmusnak, amely-ben az elme ráerőltet, ráhúz valamit a valóságra.

Meditációs állapotban felismerheted a különböző, általad kreált és val-lott nézőpontokat, és elkezdheted elengedni azokat. Ám amint elengeded őket, máris újak jönnek a helyükbe. Pótolod a hiányt. A meggyőződés ugyanígy működik. A legtöbb ember nem képes anélkül leszámolni meg-győződésével, hogy ne keresne helyette azonnal egy másikat. „Ez még jobbnak tűnik, ezentúl ezt fogom vallani" - mondja magában. Pedig sok-kal hatékonyabb, ha az egyes meggyőződések helyett inkább azt a valakit kérdőjelezzük meg, aki beléjük kapaszkodik, és nem bír nélkülük élni. Hiszen enélkül hiába is látunk át az egyiken, mindjárt ott terem a helyében egy másik. Valahogy úgy, mint a felületes gyomlálásnál.

Gyermekkoromban az utcánk másik oldalán laktak a legjobb bará-tomék, akiknek a hátsó kertje csupa gaz volt. Az apukája huszonöt centet fizetett nekünk óránként - ne feledd, mindez harminc évvel ezelőtt történt -, amiért kihúzgáltuk a pázsitból a gyomokat. Igaz, ez a huszonöt cent még akkoriban sem volt valami sok. Mégis, egyórányi munkával meg tudtuk keresni magunknak a kedvenc édességünkre valót. Kezdetben kis késsel kapartuk ki a gazok gyökerét. Mivel ez nagyon nehéz és fáradságos mun-kának bizonyult, egy idő után inkább csak a kezünkkel huzigáltuk ki őket a földből. Így azonban csak a tetejüket szakítottuk le. Mivel több gyom volt, mint fű, ez is eltartott egy jó ideig. Csak húztuk, húztuk és húztuk a gazt, naponta több órán át, kis híján két héten keresztül. Nyár lévén, szükségünk volt a pénzre. Azonban az első hét után azt kellett észreven-nünk, hogy mire elértük a gyep túlsó végét, a másik oldalon, ahol kezdtük, már megint minden csupa gaz volt. Hát épp így áll a dolog a meggyőződé-sekkel is. Kihúzod az egyiket, de ha nem ásol le egészen a gyökeréig, és nem távolítod el azt a valamit is, ami élteti, újabb és újabb meggyőződé-

sek fognak kihajtani benned. Ezzel aztán akár életed végéig is ellehetsz, folyamatos munkát biztosítva az egódnak.

Gyökerestül ki kell tépned tehát magadból azt a valakit, aki ragaszko-dik a meggyőződéseidhez. De vajon ki az? Ki az, aki harcol, küzd benned? És ki az, aki nem küzd ? Ha sikerül kifordítanod magadból azt a valakit, aki a felépítmény alapját képezi, az egész összedől. Ha eltávolítod a gyökerét, az egész fogalmi struktúra magába omlik. De vigyázz: ha akár egyetlen picike darabot is meghagysz a gyökérből, idővel az egész újjáépül.

Tanítvány: Néha egészen tisztán látom, hogy a világról alkotott elképze-léseim csupán illúziók. De aztán valahogy mindig újra beleesem a megosz-tottság csapdájába. Mi kell ahhoz, hogy ez az ide-oda lépdelés egyszer ab-bamaradjon, és az ember eljusson az átmeneti felismerésektől az állandó megvilágosodásig?

Adyashanti: Szabadulj meg attól, aki azt kérdezi benned: „Mikor ju-tok már el az átmeneti felismerésektől az állandó megvilágosodásig?" Ké-pes vagy érzékelni ezt a valamit? Valójában az elme egyik mechanizmusá-ról van szó.

Az egész nem más, mint az elképzeléseid alkotta burok. Van egy zen mondás, miszerint „egyik percben buddha vagy, a másikban érző lény". Néha tehát buddha vagy. Néha érzékekkel megáldott, érző ember. Valójá-ban azonban mindig Egy vagy, a másik kettő pedig csak maszk. Az érző lény csupán egy álarc. És álarc a buddha is. Amikor az álarc lehullik, mö-götte a buddha és az érző lény is ugyanaz.

Tanítvány: Azt pedig nem lehet megnevezni. Adyashanti: Hát, nem igazán. Álarcnélküliség. Üresség. Ahogyan

Huang Po mondta: „egy cseppet sem nagyszerűbb buddhaként megteste-sülni, mint érző lényként".

Tanítvány: Észrevettem magamban egyfajta vonzalmat a szárnyaló szabadság érzése iránt.

Adyashanti: Ha megbabonáz a szárnyaló szabadság érzése, az azt jelenti, hogy még mindig nem vagy túl minden ragaszkodáson. Ez pedig

*

a szenvedés csíráját hordozza magában, hiszen tudjuk, hogy az élet nem csupa szárnyalás és szabadesés. Az érzések változnak. Ha ezt belátod, képes lehetsz elengedni őket. Mindegyiket. Spontán módon kiengedhe-ted szorításodból még a leggyönyörűbb tapasztalatokat is. Mögé nézhetsz a felismerésnek, az ego és a buddha álarcának is. Ahogy elhúzod ezt a sűrű, súlyos függönyt az üresség elől, és felfedezed azt, ami mögötte van, hatal-mas megkönnyebbülést élhetsz át.

Tanítvány: Amikor az elképzelésekkel és illúziókkal való leszámolásról és az üresség felfedezéséről beszélsz, úgy tűnik, mintha ez utóbbi még a szereteten is túl lenne. Saját tapasztalatom szerint a megvilágosodáshoz a szeretet felbukkanása és átélése is hozzá tartozik, valahogy úgy, mintha egy energiamező jelenne meg az illúziók és az üresség között. Beszélnél nekünk egy kicsit a szeretetről, és arról, hogyan viszonyul a megvilágoso-dáshoz? Ha mélyen bennünk ennyi szeretet van. hogyan lehetséges, hogy mi, emberek olyan ritkán érezzük át?

Adyashanti: Az üresség első jele a szeretet. És egyben az első hívó szó is. A szeretet vezet el a mindenséghez, a létezés kreativitásához, az egész megszületéséhez. Olyan, mint egy édesanya. A világon minden belőle, ebből a hatalmas, leírhatatlan szeretetből és szépségből jön létre. A szere-tet a semmi-lét első kifejeződése. Éppen ezért ez az érzés legtöbbször ajtó, átjáró, amely a legmélyebb, legigazabb állapothoz vezet. Szerintem az em-berek azért nem érzik a szeretetet, mert elveszítették a kapcsolatot saját magukkal, vagyis a szeretettel, a szeretet forrásával.

Az egész emberi világ valójában a szeretet, a teremtőerő megtestesülé-se. Az ego ezt nem látja, és épp ezért nem tud megnyílni a szeretet előtt. Erre egyedül igaz valónk képes anélkül, hogy összeroppanna. Ezért fordul elő, hogy a spirituális közösségekben sokszor nemcsak szeretik, de istenítik is a tanítót. Hiába érzik magukban az igaz szeretetet a tanítványok - mivel egójuk képtelen elfogadni azt -, inkább rávetítik az egészet a mesterükre.

Mi, emberek, hajlamosak vagyunk saját Igazságunkat, szépségünket kivetíteni magunkból, és áthelyezni azt valaki vagy valami másba. Ilyen-

*

/

kor valójában a következő játszma megy végbe tudat alatt: „En - akár tu-datosan, akár tudatlanságomból kifolyólag - úgy döntök, hogy elkülönült én leszek. Mivel azonban ez ellenkezik az Igazsággal, ez utóbbitól vala-hogy meg kell szabadulnom. Ez azonban nem megy, hiszen az Igazság nem fog csak úgy eltűnni a világomból. Nincs más megoldás, valahová magamon kívülre kell helyeznem. Ha tehát ezzel a behatárolt, kicsinyke énnel akarom azonosítani magamat, kénytelen leszek isteni mivoltomat valaki másnak átadni." Ez a valaki más pedig általában Jézus, a Buddha vagy az ember mestere lesz. „Valakinek foglalkoznia kell a bennem lévő istenivel, amíg én a saját »énemmel« vagyok elfoglalva." Erről szól tehát a kivetítés.

Éppen ezért úgy gondolom, hogy a legigazibb, legmélyebb szeretet ép-pen arról szól, hogy saját magunkkal, saját Énünkkel esünk szerelembe. Beleszerelmesedünk mindabba, amivel egónk képtelen megbirkózni. Ha túllépünk elkülönült énünkön, és visszanyerjük igaz természetünket, igaz Énünket, beláthatjuk, hogy a Buddha - Jézus vagy a mesterünk - valójá-ban mi magunk vagyunk. „De hiszen ez én vagyok. A kettő egy és ugyan-az!" - tör fel belőlünk a felismerés. Mindez azonban csak akkor történhet meg, ha visszaengedjük magunkba a lét teljes gazdagságát, és képesek va-gyunk saját Énünkként megélni azt.

És akkor átjár bennünket valami nagyon nagy szeretet és a dolgok iránt érzett végtelen megbecsülés. Bennem ez munkál a mesteremmel kap-csolatban is. Valahogy így lehetne szavakba önteni: „Köszönöm, hogy vi-seled kivetítésemet. Köszönöm, hogy átvetted tőlem ezt a terhet, amikor épp a bennem lévő fény ellen harcoltam. És köszönöm, hogy nem akartad azt magadnak megtartani, hanem visszaadtad nekem. Hihetetlenül hálás va-gyok ezért. Köszönöm, hogy megmutattad nekem."

Egy zen bölcsesség szerint „ha a felismerés elég mély, az ember egész lénye táncol". Az ürességet megtapasztalhatod úgy is, mint az üresség ürességét. Ezt nevezhetjük „rideg ürességnek". Az igazi üresség azonban nem ilyen. Abban táncol, repked az egész lényed, teljesen átjárja még a fi-zikai testedet is. Újra élővé, vibrálóvá válik minden. Táncolsz — az üresség táncol. Egyre mélyebbre és mélyebbre merülsz a szeretetbe, a táncba, az örömbe. Aztán egyszer csak az egész megáll, elnyugszik, de a szeretet, a tánc

és az öröm megmarad. Csak épp átalakul egy mindent átjáró, mindent be-lengő nagy csenddé. És ez a szeretet, ez a csend egyre csak mélyül.

A megvilágosodásban a szívnek meg kell nyílnia. Úgy gondolom, ahhoz, hogy a felismerés teljessé váljon, egyszerre három szinten kell megtörténnie: a fejben, a szívben és a zsigerekben. Lehet kristálytiszta és megvilágosodott elméd, és mindezzel tisztában is lehetsz. Csupán ettől azonban még nem fog táncolni a lényed. Amikor a szíved is kinyílik az elméddel együtt, akkor indul be a tánc. Egyszerre minden megelevenedik,

És végül, amikor a zsigereidben is megnyílsz, eléred azt a mérhetetlenül mély állandóságot, amelyben a megnyílás - ami te magad vagy - egysze-rűen az átlátszóságba hal. Abszolúttá válsz. Te magad leszel Az.

Van egy kifejezés, a „szilárd üresség". Az elmében az üresség nem túl szilárd. Inkább légies, éteri, éppen mint az a fajta megvilágosodás, amelyik az elme szintjén történik meg. A szívbéli megvilágosodás élettel teli, olyan, mintha egész lényünk táncolna. A zsigeri szintű megvilágosodás üressége olyasmi, mint az elme üressége, de inkább hasonlatos egy óriási, áttetsző hegyhez. Szilárdabb. Ennyiféleképpen fejeződhet ki tehát az Igazság egyetlen emberi lényben.

Tanítvány: Ez a leggyönyörűbb dolog, amit valaha hallottam. Sokat töprengtem már azokon a spirituális közösségeken, amelyeknek a tagjai valahogy elmennek a szeretet mellett, vagyis nem abból indulnak ki. Ezért lehet, hogy nincs meg nekik az a középpont, amelyről beszélsz, és így szá-razzá, rideggé válnak. Sosem értettem, hogyan világosodhatnak meg enélkül.

Adyashanti: A mesterem mindig arra figyelmeztetett bennünket, hogy „a spiritualitás nagyon könnyen válhat üres fecsegéssé". Az elme képes megvilágosodni - a maga szintjén. Teljesen tisztává, tudatossá válhat, és ez a megvilágosodás légiességet, tágasságot hozhat számára. Még ezután is maradhatnak azonban - és általában maradnak is - apró, finom darabok a személyes „én"-ből, amelyek továbbra is védik magukat. Ezért is van, hogy a legtöbb embernél - amint a nyak alatti területre merészkedik - az önvédelem kérdése válik központi témává. Mert egy dolog megváltoztat-ni, kiüríteni az elmét, és egy másik dolog a helyére tenni a szívet. A szív a hazatérés kulcsa, az otthon kapuja. Ennek a megnyílása egy teljesen más

minőségű intimitást kíván meg és hoz el. így lehetséges, hogy bizonyos spirituális közösségek elmennek mellette - mert ők csupán az elméjükbe engedik be a fényt, máshová nem.

Tanítvány: Rám nagyon mély hatást tettél. Úgy éreztem, valami húz feléd. Bizonyára más spirituális mesterekkel is nagyon sok tapasztalást él-hetnék meg, és gyakorolhatnám, hogyan léphetek át azokba a bizonyos módosult vagy szamádhi-állapotokba*. Benned azonban megvan valami, amit nem sok más mesterben láttam eddig - ez pedig a jelenben való léte-zés teljes megtestesülése. És épp itt jöhet be a szeretet témája. Hiszen ha az ember spirituális élete csak abból áll, hogy módosult tudatállapotokat tapasztal meg, akkor nem éli át a puszta létezést, sőt - ami még rosszabb - nem is sejti, hogy át kellene élnie. Abban a hitben ringatja magát, hogy amit tesz, az a lehető legtöbb, és mást nem is tehetne.

Adyashanti: Ahogy a megvilágosodás fénye egyre lejjebb kúszik a fe-jedtől a szíved irányába, lényednek mindig újabb és újabb átvilágításra váró területeit fedezed fel. Amikor eléred a nyak alatti részt, onnantól kezdve indul az igazi munka - úgy is mondhatnám, hogy a piszkos munka. Ezen a ponton aztán fel kell húznod a kesztyűt spirituális értelemben, hiszen ha valóban el akarsz jutni a szívhez, nagyon mélyre kell ásnod az érzelmeid-ben. Könnyen lehet, hogy megakadsz valahol, mert félsz teljesen belehal-ni ebbe az egészbe. És ilyenkor - épp úgy, ahogy mondod - arra is felhasz-nálhatod a spiritualitást, hogy megvédd magad az igazi áldozattól. Az emelkedett spirituális állapotok - sugárzó tökéletességüknél fogva - a leg-hatékonyabb búvóhelyek közé tartoznak. Így történhet meg, hogy egyes emberek újra és újra csodálatos, felemelő állapotokat élnek át az általuk választott meditációs csoportban, a munkából hazatérve mégis az az első dolguk, hogy belerúgjanak a kutyába.

A különböző spirituális tradíciók a megvilágosodás eltérő aspektusait testesítik meg. A zen a zsigeri szintet képviseli, és azt is célozza meg. A zen

* A szanszkrit eredetű szamádhi szót a hinduizmusban és a buddhizmusban is használják azon nem dualisztikus tudatállapotok megnevezésére, amelyekben a tapasztaló tudata teljesen összeolvad, eggyé válik a tapasztalás tárgyával. Az elme ilyenkor lecsendesedik, egyhegyű-vé, vagyis tökéletesen koncentrálttá válik, az ember azonban tudatánál marad - a Ford.

az igazán mélyre hatolást Nagy Halálnak nevezi, mert ilyenkor valóban mindent el kell engedni, még a szívet is. Mert ahogyan megragadhatunk az intellektuális megvilágosodás szintjén, éppúgy ragaszkodhatunk a szív fé-nyességéhez is. Épp ezért beszél a zen annyit az ürességről. A zenben a cél az üresség hegye, amely voltaképpen nem más, mint a létezés szubsztan-ciája.

IRÁNYÍTÁS

i lenne, ha lemondanál minden kontrollról, a benned lévő irányí-tási szándék minden egyes aprócska szikrájáról, még a leges-legparányibb parázsról is, amely arra késztet, hogy bármit és

bárhol az irányításod alá vonj - beleértve persze azt is, ami ebben a pil-lanatban éppen veled, magaddal történik? Képzeld el, hogy képes vagy minden szinten teljesen, tökéletesen feladni az irányítást. Valójában ez jelentené azt, hogy spirituálisán szabaddá válsz.

Nagyon sokan megállapították már, hogy amikor az ember mélyre ás, és eléri érzelmi működéseinek legeslegmélyét, végül azzal az érzelemmel találja magát szemben, amely elsődlegesen felel az emberi elkülönültsé-gért. Ez pedig nem más, mint a félelem. Az én tapasztalataim azonban nem ezt igazolták. Szerintem az emberekben munkáló elkülönültségérzés gyúj-tópontjában az irányítás vágyát kell keresnünk. A félelem csupán ennek hozadéka, amely akkor merül fel, ha az ember úgy érzi, elveszítette a kont-rollt. Vagy ha rájön, hogy nem ő irányít, de még nem sikerült teljesen fel-adnia az ezzel kapcsolatos vágyait.

Amikor irányításról beszélek, nagyon sok mindenre gondolok. A kont-roll legnyilvánvalóbb megnyilvánulása az, amikor az emberek egymást próbálják irányítani. Ha most visszagondolsz bármelyik ma folytatott beszélgetésedre, jó eséllyel fedezheted fel benne az irányítani akarást. Rá-jöhetsz, hogy befolyásolni próbáltad beszélgetőtársad elméjét annak érde-kében, hogy megértsen, meghallgasson, megkedveljen vagy egyetértsen veled. Persze vannak olyan beszélgetések, amelyekre mindez nem áll, de bizonyos, hogy ezek vannak kisebbségben.

15

M

Én most az ellenőrzés összes formájáról beszélek — a legnyilvanvalób-baktól kezdve egészen a legkifinomultabbakig. Ezek közös jellemzője, hogy mindig a jelenről szóló tapasztalatainkat próbáljuk megváltoztatni általuk. Az állítás, amelyet talán a leggyakrabban szegeznek nekem tanít-ványaim, valahogy így szól: „Adya, nekem már sikerült - vagy legalábbis azt hiszem, hogy sikerült - átélnem valami spirituális megvilágosodásfélét, és mégsem érzem magam teljesnek. Nem érzem, hogy tökéletesen szabad volnék. Lehet, hogy sikerült ráébrednem, kicsoda-micsoda vagyok, és mindez nagyon szép és felejthetetlen volt, de Adya, valami akkor is hiány-zik." Ezt a megállapítást pedig általában egy kérdés követi: „Mégis, mit te-gyek?" Eddig minden ilyen eset, amit láttam, valójában az irányításról szólt. De nem is szólhattak volna másról, hiszen voltaképpen mindenki ezzel a témával küzd - egészen addig, amíg teljesen meg nem szabadul az irányítás vágyától.

Ha nagyon le akarnám egyszerűsíteni a dolgot, azt mondhatnám tehát, hogy azokat, akiknek nagyon mély és felejthetetlen spirituális felismerés-ben volt részük saját igaz természetüket illetően, csupán egyetlen dolog vá-lasztja el azoktól, akik valójában szabaddá is váltak: ez utóbbiak képesek voltak teljesen kiengedni a kezükből mindenféle irányítást. Ez azért na-gyon igaz, mert amint feladod irányítási vágyadat, egyszerűen nem is lehetsz más, csak szabad. Olyan ez, mint amikor valaki leugrik egy épület tetejéről. A gravitációnak köszönhetően nincs más út, csak lefelé. Ugyan-így ugrasz bele az abszolút Én-megvalósításba, ha teljesen lemondasz a kontrollról.

Az irányítási szándék legelemibb megnyilvánulási formája olyasmi ér-zetet kelt, mintha egy összeszorított ököl lenne az ember zsigereiben. Ha minden egyes apró részt, aspektust megvizsgálsz magadban, amelynek kö-ze van az irányítási vágyhoz, a végén ezzel a zárt ököllel találod szemben magad. Ha megpróbálod megközelíteni, rájössz, hogy van valami, ami vé-di. Ez pedig nem más, mint az indulat. Ez utóbbi általában az összes többi érzésnél rombolóbb, ami valaha is létezett benned. Nem véletlenül védi ez az irányítási vágyat. Ha volt már valaha szerencséd dühöngő emberhez, jól tudod, hogy ilyenkor jobb odébbállni, hacsak történetesen nem bolondul-tál meg teljesen. Sok negatív érzelem van, amely adott esetben akár vonzó

is lehet - ilyen például a mártíromság vagy a depresszió. Az emberek egy sor romboló érzelmi mechanizmusba képesek belebonyolódni, olyat azon-ban még így is nagyon ritkán látni, hogy valaki az indulatot, a dühöt vá-lasztaná beteges ragaszkodásának célpontjául. De hát épp ezért olyan nagyszerű védőbástya! Rendkívül jól működik ebben a szerepben.

A legtöbb ember nem jut el a saját indulatáig, közvetlenül fölötte ott van ugyanis a félelem. A félelem pedig nagyon hatásos. Az ember, aki fél, általában megfutamodik. Azon kevesek, akik hajlandóak belemenni a féle-lembe, általában azzal az érzéssel jönnek ki belőle, hogy van valami alatta, ami látszólag hihetetlenül romboló. Ha pedig belemennek ebbe a tornádó-ba is, egy ponton - valahol a hasüregben - rálelnek arra az egzisztenciális szorításra, amely még a legemelkedettebb spirituális élményeket is képes túlélni. A félelem sokszor elenyészik, az indulat szintén, ez a szorítás azon-ban ott marad a maga legelemibb formájában.

Ezért kértelek, hogy próbáld meg elképzelni, milyen lenne, ha minden irányítási szándékodat, még a gondolatát is elengednéd - legyen az létezé-sed nagyon nyilvánvaló, akár legmélyebb szintjén. Képzeld el, milyen len-ne, ha az irányítás ideája tökéletesen hiányozna belőled.

A bennünk lévő irányítási vágy valójában nem más, mint tiltakozás a teljes megvilágosodás ellen. Anthony DeMellónak van erről egy nagyon kedves kis története. DeMello egy spirituálisán megvilágosodott jezsuita pap volt, aki szinte egész életét a tanításnak és az írásnak szentelte, egé-szen 1980-as években bekövetkezett haláláig. A történetben egy édesanya kopogtat a fia hálószobájának ajtaján, sürgetve őt:

- Johnny, kelj fel. Indulnod kell az iskolába. - Nincs kedvem felkelni — válaszolja erre Johnny. - Johnny, kelj fel! - ismétli el az anya. - De hát ébren vagyok! - Johnny, fel kell kelned, ki kell másznod abból a nyavalyás ágyból, és

el kell indulnod az iskolába! - Nincs kedvem felkelni az ágyból. Ismerősen hangzik a dolog? - Nem akarok iskolába menni. Elegem van az iskolából. Miért kellene

egyáltalán iskolába mennem? — kérdezi a fiú.

Az édesanyja erre a következőt válaszolja: - Rendben, mondok neked három indokot, amiért fel kell kelned, és el

kell menned az iskolába. Egy: mert itt az iskolába menetel ideje. Kettő: mert egy egész iskolányi gyerek számít rád. Három: mert negyvenéves vagy, és te vagy az iskolaigazgató.

Egy-egy mélyebb megvilágosodás-élmény után nagyon sok emberben játszódik le valami hasonló. Olyan, mintha megszólalna bennünk egy bel-ső ébresztőóra, és felébresztene képzelt énünk létezésének álmából. Mint-ha hirtelen ráeszmélnénk, hogy valójában nem vagyunk mások, mint tisz-ta szellem. Ezt ti is átéltétek. Bizonyos értelemben olyanok vagytok, mint az iskolamester, aki nem akar felkelni az ágyból, amikor iskolába kellene mennie. Bár felébredtetek, még nem egyeztetek ki teljesen ezzel az ébren-léttel. Még nem adtátok fel irányítási vágyatokat. Szeretnétek az ágyban maradni, pedig minden és mindenki azon van, hogy kicsaljon benneteket onnan. Az élet rátok vár, az irányítás utolsó darabkája azonban így nyüszít bennetek: „Ne! Olyan ijesztő ez az egész! Nem vagyok biztos benne, hogy szeretném látni, mi van odakinn. Hiszen az egy teljesen új élet lenne! Egy teljesen újfajta létezés. Felébredtem, de nem tudom, hogy akarok-e telje-sen éber lenni. Én azt hittem, hogy az ébredéshez nem kell kiszállnom ebből a jó kis ágyból."

Vicces, hogy a spirituális fejlődésnek ezen a pontján - tehát egy mé-lyebb megvilágosodás-élményt követően, amikor a kontroll problémáját még nem sikerült megoldani - a legtöbb ember valami ilyesmivel áll elő: „Adya, nem gondolod, hogy kolostorba kellene vonulnom? Úgy érzem, szeretnék elbújni a világ elől. Mit gondolsz, jó ötlet?" Én pedig kivétel nél-kül mindig nemet mondok, hiszen ez pont olyan lenne, mintha a történet-beli iskolaigazgató azt mondaná: „Mi lenne, ha a hátralévő húsz évemben ki sem szállnék az ágyból?" Megoldaná ez a problémát? Hát persze, hogy nem! Fel kell kelned, és meg kell nézned, mi van odakinn! Ehhez azonban muszáj kiengedned a kezedből az irányítást.

Ha megteszed, az rendkívül mély és jelentős változást hoz. Bensőd le-geslegmélyét alakítja, rendezi át. Bár kapcsolódhat hozzá reveláció, felis-merés vagy spirituális tanulság, a dolog enélkül is működik. A lényeg, hogy alapjaiban formálja át létezésedet - hogy az irányítás vágyától men-

tcsen élhess tovább. Amikor eléred a benned lévő irányítási vágy gyökerét, valószínűleg úgy fogod érezni magad, mint aki éppen a halálán van. Ez azért lehet, mert bizonyos értelemben valóban meg is kell halnod. Amikor hirtelen eltűnik az életedből minden kontroll - még a legalapvetőbb szint-ről is -, az bizony nem más, mint egyfajta halál. Hiszen a legtöbb ember élete egyéves kora körül már szinte másról sem szól, mint az irányításról. Mindenki láthat kétéves totyogókat, ahogy megpróbálják irányítani, befo-lyásolni az édesanyjukat vagy az édesapjukat. Ez az irányítási vágy - ez a biológiai késztetés, miszerint csak akkor maradhatok életben, ha irányí-tok - nagyon korán kialakul bennünk.

Nem túlzok tehát, ha azt állítom, hogy ez az átalakulás létezésünk alapjaiban megy végbe. Ezért mondom, hogy lehetnek nagyon mély és lényeges felismeréseink, a végső szabadságnak azonban nem feltétlenül kell revelációként érkeznie. Ami elengedhetetlen hozzá, az sokkal inkább egyfajta nagyon mély, pontosab.ban a létezésünk legeslegmélyét érintő megadás. Az más kérdés, hogy a legtöbb embernek ahhoz, hogy később képes legyen spontán és természetes módon átélni ezt a megadást, előbb szüksége van egy - a saját valóját érintő - nagyszabású felismerésre. A vé-gén azonban mindig vak és teljességgel kiszámíthatatlan elengedés szük-ségeltetik, amellyel lemondunk az életünket meghatározó kontrollról. Ezen a ponton persze felmerül a kérdés: „És ezt vajon hogyan kell csi-nálni?" Erre csupán azt tudom válaszolni, hogy ez a kérdés már magában hordozza az irányítani akarást. A kontroll mindig megpróbál elérni, vég-hezvinni valamit. Épp ezért a „hogyan" kérdése valójában mindig az irányításról szól. Lehetnek persze helyzetek, amikor érdemes feltenni ezt a kérdést, mindig tudnunk kell azonban, hogy az végső soron nem szól másról, mint az irányításról. Ne foglalkozz tehát a hogyannal. Csak en-gedd el.

Tanítvány: Mit értesz az alatt, hogy kiszámíthatatlan? Adyashanti: Azt, hogy az irányítási szándék végső elengedésében

minden teljesen kiszámíthatatlan. Éppen ezért nem akarunk szembenézni

*

vele, és ezért halogatjuk a végsőkig. Mert megjósolhatatlan. Mondhatnám úgy is, hogy tökéletesen ismeretlen számunkra.

Tanítvány: Ez a megjósolhatatlan elengedés tehát egyszerűen azért kö-vetkezik be, mert belemegyünk az ismeretlenbe, vagyis a megnyílásba? Jól értem a dolgot?

Adyashanti: Az is megtörténhet, hogy igazán belemész, ott vagy, és mégsem engeded el. Amikor valóban igaz természetünkben pihenünk, az irányítás egyszerűen nem működik. Ha pedig működik, akkor biztos, hogy még nem találtuk meg igaz természetünket. Sőt még csak meg sem köze-lítettük azt. Ha nyilvánvaló, hogy irányítani próbáljuk saját magunkat vagy másokat, akkor még mindig teljesen el vagyunk tévedve álomországban. Még ha nagyon mélyen pihenünk is, akkor is lehetséges - még inkább és tapasztalataim szerint: valószínű hogy a kontroll egzisztenciális szorítá-sa még mindig bennünk van. Lehet, hogy ebben a pillanatban egyáltalán nem mutatja meg magát, a csírája azonban ott lehet a mélyben.

Tanítvány: Van ebben egy jó adag félelem. Adyashanti: Igen, a félelem a haláltól. Hiszen az elengedés révén meg

kell tapasztalnunk különálló, személyes énünk halálát, ez pedig egy na-gyon mély és átható halálélmény. Hihetetlenül mély, de persze teljességgel illuzórikus.

Tanítvány: És vajon történik-e elengedés, amikor meghalunk? Adyashanti: Nem, egyáltalán nem. A fizikai halál után ugyanúgy meg-

maradhat benned az irányítási vágy - akár kétszázezer életöltőn keresztül is! Tanítvány: És vajon az egzisztenciális szorítás elengedése fizikai ter-

mészetű? Adyashanti: Az egzisztenciális szorításhoz valóban társul egyfajta fi-

zikai érzet, az egész azonban sokkal mélyebb ennél. Képzeld most azt, hogy valami úton-módon abszolút bizonyosságot szerzel arról, hogy a tes-ted halálával lényed - és mindaz, aminek gondolod magad - nem enyészik el. Nem csupán hiszed vagy reméled tehát a dolgot, hanem biztosan, száz-százalékosan tudod. Félnél-e ebben az esetben tested halálától?

Tanítvány: Nem. Adyashanti: Igen, én is azt hiszem, hogy a legtöbben nem fizikai va-

lónk halálától rettegünk. Ha tudnánk, hogy mi magunk nem enyészünk el

vele, testünk halála nem különösebben izgatna bennünket. Amitől igazán lelünk, az az „én"-ünk halála.

Tanítvány: Az „én"-ünké, vagyis azé, aminek gondoljuk magunkat. Adyashanti: Igen. Attól félek, hogy „én" meghalok. Ha úgy gondol-

nám, hogy „én" nem tűnök el, nem érdekelne a testem halála. Valójában azonban mindenki, aki fél a haláltól, egy illúzióhoz ragaszkodik. Az én ugyanis, aminek gondolom magam, mindenképp halálra van ítélve. Ez a ha-lál azonban teljességgel illuzórikus, hiszen az „én" nem más, csupán a be-rögzött, a beképzelt gondolatok gyűjteménye. De ha azonosítom magam vele, onnantól kezdve az egész nem tűnik illuzórikusnak, nem igaz?

Tanítvány: Akkor tehát idővel mindenképp megtörténik? Adyashanti: Igen, ha lejár az ideje, megtörténik. Jobban mondva meg-

történhet. Lehet hirtelen, de lehet fokozatos is. A megvilágosodásra mind-össze egyetlen szabály vonatkozik: hogy nincs szabály.

Tanítvány: Akkor a kérdezősködést is abba kellene hagynunk? Adyashanti: Nem, az sem megoldás. Hiszen ahhoz is irányítás szüksé-

geltetik. Tanítvány: Igen, de amikor az ember kérdezősködik, akkor irányítani

próbálja a dolgokat, nem? Adyashanti: Igen, de ha visszafogod magad a kérdezősködésben, az

éppen ugyanolyan irányítás. A legjobb, amit az ember tehet, hogy min-dig, minden helyzetben abszolút és tökéletesen őszintén viselkedik, vagyis összhangban marad önmagával. Ha felmerül benned egy kérdés,

/

amelyet nagyon fontosnak, nagyon élőnek érzel, tedd csak fel. Erted már? Belső összhangod sokkal fontosabb annál, mint hogy megérné el-adni egy ideáért. Ez az összhang az, amely végül elvezeti az embert az Igazsághoz. Nem sokan képesek azonban megőrizni. A legtöbben inkább hozzámérik saját bensőjüket valami külső fogalom mércéjéhez. Ha pél-dául te most úgy döntesz, annak a hatására, amit ma este mondtam a kér-dezősködésről - vagyis hogy az irányítási szándék mutatkozik meg ben-ne -, hogy ezentúl elkezded visszatartani magadban a kérdéseket, az rossz megoldás, hiszen ezzel ugyanúgy kontrollt gyakorolsz, csak éppen az ellenkező irányban.

Tanítvány: És a kérdések végül elülnek bennünk?

Adyashanti: Igen. Erről van szó. A kérdéseknek is vége szakad, ha vé-ge lesz a kérdezőnek. Amíg azonban létezik, minden egyes kérdésével húz egyet azon a bizonyos zsigeri szorításon.

Tanítvány: Így próbálja védeni magát? Adyashanti: Pontosan. A szorítás valójában mindig irányítani akar -

még akkor is, amikor elengedésért, megadásért könyörög. „Meg akarom adni magam... most!" - kiáltja. A legfontosabb tehát, hogy vigyázz mély, belső egységedre. A mesteremnek volt egy kedves mondása, amely elsőre talán túl egyszerűen hangzik, valójában azonban nagyon mély értelmet hordoz. „Csak a hamisak nem világosodnak meg" - így szól.

Tanítvány: Úgy érted, hogy ők nem is akarják megismerni az Igazsá-got?

Adyashanti: Azt nem tudom, hogy valóban nem akarják-e megismer-ni az Igazságot. Csupán annyit látok, hogy sok embernek gondot okoz hosszú távon összhangban maradnia saját magával. Inkább feladják azt mindenféle elméletekért, elképzelésekért, fogalmakért. Egyszerre négy-száz könyv tanításait próbálják követni, és bármit megtennének, csak hogy ne kelljen szembesülniük azzal, ami a bensőjükben folyik. Amint azonban hajlandóvá válnak befelé nézni, és lényük legmélyebb egységére támasz-kodni, az egész világ kinyílik. Lehet, hogy százával lesznek kérdéseik, de az is lehet, hogy egyetlen kérdésük sem lesz. Teljesen mindegy. A lényeg, hogy amit tesznek, az a szívükből jön, és ezt a forrást nem rendelik alá sen-kinek és semminek. Hatalmas erő forrása ez.

Ha végignézel azokon az embereken, akiket a világtörténelem során mindig is a spirituális megvilágosodás kiemelkedő példáiként tartottak számon, lesz valami, amit mindegyikükben megtalálsz: egytől egyig töké-letes és kíméletlen őszinteséggel viszonyultak saját magukhoz. Ez a hoz-záállás nagyon nagyfokú szigorúságot követel meg, hiszen mi, emberek hajlamosak vagyunk saját bizonytalanságainkba, félelmeinkbe és kétsé-geinkbe menekülni.

Tanítvány: Ez azt jelenti, hogy a mindennapi életben nehezen vihető véghez, amiről beszélsz?

Adyashanti: Nem. Kemény dolog ugyan, de a mindennapi élet nem jelent akadályt. Az emberek évezredek óta próbálják úgy megoldani a dol-

got, hogy elvonulnak mindenféle kolostorokba, templomokba, ásramokba. Nézz csak végig azokon, akik ezt tették! Vajon hányan világosodtak meg közülük? A sikerességi ráta nem túl biztató. Ha megkérdezel valakit, hogy ugyan hány évet is töltött abban a bizonyos ásramban Japánban, Kínában, Tibetben vagy Indiában, elképzelhető, hogy valami ilyesmi választ kapsz: „Jó tizenötöt." De ugye tudod, hogy az igaz kérdés - ha nem csupán vallá-si, de spirituális szemszögből is nézzük a dolgokat - valahogy így szól: „Na, és mondd, érdemes volt? Megtaláltad, amiért mentél? Hiszen azt mondod, úgy tizenöt évet töltöttél elvonulva, hogy megvilágosodj. És megtörtént?"

Hiszen ez a lényeg, nem? Ha lefejtesz a témáról minden sallangot, lát-hatod, hogy a dolog pofonegyszerű: vagy megtörtént, vagy nem. És bi-zony, ha megkérdezel embereket, vajon megvilágosodtak-e, az esetek nagy részében nemleges választ kapsz. Nem azt akarom mondani, hogy kolos-torba, ásramba vonulni tökéletesen felesleges dolog lenne. Bizonyos em-bereknek bizonyos helyzetekben igenis előnyükre válhat. Én csupán annyit akarok mondani, hogy ha elengedjük az irányítási vágyunkat, rájöhetünk, hogy - bárhol is legyünk, és bármit is csináljunk éppen - valójában a lehe-tő legjobb helyen vagyunk. Hirtelen elfogynak a kifogásaink.

Megtörtént-e már veled valaha, hogy elfogytak a kifogásaid? Ilyenkor hirtelen úgy érzi az ember, mintha egy fallal találta volna szemben magát. És abban a pillanatban rájön, hogy valami alapvető belső változásra van szüksége. Ezért mondom, hogy mindenkinek a saját élete szolgáltatja a le-geslegtökéletesebb utat spirituális kibontakozásához - persze csak akkor, ha rá mer lépni, és nem próbál mindenáron menekülési útvonalakat talál-ni. Nem számít, hogy itt vagy Palo Altóban - mondjuk, az IBM-nek - dol-gozol, vagy éppenséggel szerzetesként élsz valahol egy kolostorban. Bár-hol is légy, bármit is csinálj, az alapvető kérdés mindig ugyanaz. Ez pedig nem arra vonatkozik, hogy mit csinálsz, hanem, hogy mi vagy.

Tanítvány: Tehát azt mondod, az a lényeg, hogy ki vagyok. És mi történik akkor, amikor az „én" megszűnik, amikor az ember rájön, hogy minden, amivel azonosította magát, múlandó?

Adyashanti: Majd meglátod. Hirtelen a világ egyik legcsodálatosabb ellentmondásával találod szemben magad: az „én" megszűnik, és mégis ott

van mindenhol. És ez a két dolog egyszerre igaz. Gondolj csak bele: ennél nagyobb mókát el sem lehet képzelni. Nincs olyan, hogy „én", és mégis minden, ami létezik, csupán egyetlen hatalmas Én, amely átragyog minde-nen. De ezek csak szavak. Az ember belső egységéhez az is hozzátartozik, hogy soha nem elégedhet meg senki más igazságával. A saját igazságára van szüksége, ezt pedig csakis önmagában találhatja meg. Mindenkinek önállóan kell felfedeznie tehát, hogy kicsoda.

Egy lenyűgöző titok tárul fel itt, még a tapasztalat szintjén is. Már az elejétől kezdve érzed - amúgy ösztönösen -, hogy valójában nem létezik különálló én. Nem tudod, ki vagy, mégis biztos vagy benne, hogy vagy, hi-szen tisztán érzékeled ezt a nagy semmit. ízelítőt kaphatsz abból, amit má-sok, akik húsz éve a meditációs párnájukon ücsörögnek, soha még csak meg sem közelítettek. Ok elmentek emellett a végtelenül egyszerű igazság mellett. Pedig az alapja, a csírája ott van mindenkiben. Épp az a csodálatos benne, hogy ez egyáltalán nem egy távoli, nehezen megközelíthető dolog.

16 ELENGEDÉS

boldogságnak van egy rendkívül egyszerű titka. Csupán el kell engedned az adott pillanattal kapcsolatos elvárásaidat. Ha vára-kozással mész bele a helyzetekbe - akár azt várod tőlük, hogy

hozzanak, akár azt, hogy megszüntessenek valamit -, az a végén mindig szenvedést okoz. Elvárásaid a kondicionált elme álmaihoz, képzelgéseihez láncolnak. A probléma gyökere az, hogy amint megjelenik egy elvárás, az adott pillanat, a most történései azonnal a látótereden kívülre kerülnek.

Az elengedés szükségessége a legszentebb, legmagasabb rendű készte-téseidre is vonatkozik - beleértve a szeretet késztetését is. Ha bármilyen gyengéden is, de várod a szeretetet, akkor ördögi körbe kerülsz. Mert ha meg is kapod, sosem lesz elég, hiszen a következő pillanatban ismét ott lesz benned az elvárás, hogy szeretetet követeljen. Ám abban a pillanatban, ahogy képessé válsz az elengedésre, rájössz, hogy a szeretet mindig itt van veled és benned. Az elme fél az elengedéstől, hiszen azt hiszi, hogy ha el-engedi, amit akar, akkor nem is kaphatja meg - mintha az elvárások bár-mit is érnének. Az elme azonban téved: a dolgok nem így működnek. Hagyj fel a béke kergetésével, hagyj fel a szeretet kergetésével, és a szíved megtelik velük. Ne akarj mindig jobb emberré válni, és máris jobb ember lettél. Ne akarj megbocsátani, és a megbocsátás magától megtörténik. Állj meg, maradj nyugton.

A hirtelen felismerésben szertefoszlik az összes elvárás, amelyet a pil-lanattal, saját magaddal vagy másokkal szemben felállítsz. Elég, ha egy röpke pillanatra képes vagy engedni a szorításon. Ha megy, próbáld meg mindig ezt tenni. Így nem is olyan nehéz. De vigyázz: amint újabb elvárá-sokat teremtesz az elengedés pillanatát követően, ismét csak összezavarod

A

magad, és igaz természeted újra ködbe vész. Éppen olyan leszel, mint aki égen-földön keresi a gyémántot, amely a saját zsebében lapul, és közben egy kopott koldusnak mutatja magát. Ha feladod ezt a nevetséges nézőpon-tot, és benyúlsz a zsebedbe, láthatod, hogy már most hihetetlen teljesség vesz körül - olyan teljesség, amely nem függ semmitől.

Az Én szépsége éppen abban rejlik, hogy semmit sem kell elsajátíta-nunk, elérnünk hozzá, nem kell, hogy észrevegyenek, vagy nagyra tartsanak minket. Csupán saját magunkat kell adnunk. Saját, belső szépségünket, amelynél nem létezik nagyobb áldás a világon. Ha át akarod élni, csak hagyd, hogy leülepedjen benned, nem úgy, mint egy válasz, hanem inkább mint egy kérdés.

„Lehetséges, hogy ez a szépség, ez a csoda vagyok? Lehetséges, hogy egész eddig tévedtem, amiért értékesnek vagy értéktelennek tartottam ma-gam, vagy épp mindenféle társadalmi szerepekkel azonosultam? Lehet-séges, hogy nem vettem észre azt a belső szépséget, amely természettől fogva ott van minden egyes teremtményben?"

Ez a szépség, ez az áldás rejtettnek tűnhet, hiszen megfoghatatlan. Való-jában azonban - lényegét nézve - egyáltalán nem rejtett. Azért nem vesszük észre, mert általában csak az elmére koncentrálunk, és nem vagyunk kíván-csiak rá, hogy mi az, ami többek között az elme működését is lehetővé teszi. Pedig elmebeli működéseink - hitrendszerünk, hitetlenségünk, érzelmeink -mind-mind átmenetiek. Jönnek-mennek. Csupán a tér, az űr az, amely min-dig marad. Ráadásul ebből sokkal több is van bennünk, mint működésből.

Ami vagy, az tulajdonképpen az egyetlen dolog, amit nem sajátíthatsz el. Épp ez adja a szépségét. Mindent megtanulhatsz, begyakorolhatsz, min-denért megdolgozhatsz, kivéve Istent. Istent nem lehet megszerezni. Csak annyit tehetsz, hogy véget vetsz életed hazugságának, és elfogadod, hogy te magad vagy Isten. Ezt a folyamatot szokták az „ego halálaként" emle-getni. Ez az elnevezés azonban túldramatizálja, s éppen ezért nevetséges-sé teszi ezt a végtelenül természetes és egyszerű történést. Az ego nem más, mint az elme azon mechanizmusának az elnevezése, amely mindig el-érni, megszerezni próbál valamit - legyen az szeretet, Isten, pénz vagy egy új játék. Az a részünk, amelyik folyamatosan abban a tévhitben él, hogy valami, ami még nem az övé, boldoggá teheti.

Igaz természeted az egyetlen dolog, amit egód nem szerezhet meg. Átél-het, magáévá tehet száz és száz spirituális élményt, ezzel azonban nem fog közelebb kerülni ahhoz, ami valójában vagy. A jelen pillanatot nem lehet megcélozni, hiszen az épp most történik. Ezért azonosítják a látást a fel-ismeréssel. Mert általa felismered azt, ami mindig is van, mindig is volt, és mindig is lesz. Mindenki, aki átélt már akár csak egy villanásnyi megvilá-gosodást is, tudja, milyen megdöbbentő élmény, amikor az ember rájön, hogy amit egész életében kergetett, az valójában mindig is vele volt.

Mintha csak koldus lennél, aki drágakövet talál a zsebében. Neki talán azért nem volt ideje soha átkutatni a saját zsebét, mert túlságosan lekötöt-te a másokéban való kotorászás. Veled is ez utóbbi történik spirituális ér-telemben, amikor önmagad helyett mestereddel és az ő megvilágosodott szellemével vagy elfoglalva. Az ő zsebében észreveszed a gyémántot, amelynek szépsége teljesen megbabonáz. Ez azonban csakis akkor válik hasznodra, ha ott van mellette a figyelmeztetés: „Nézz körül a saját zse-bedben is! Nézz magadba, hátha ott is találsz egy épp ugyanilyen szépen csillogó követ!"

Erre azonban fel kell készülnöd. Igen, ha végleg le akarsz számolni a mások zsebében való kotorászással, az bizony készültséget igényel. Egyébként megeshet, hogy magadba nézel, tekinteted egyenesen arra a bi-zonyos részre vetődik, de te csak ennyit mondasz: „ó, milyen szép", és már mész is tovább mások gyémántjait csodálni. Rengeteg emberrel találko-zom, akik valamilyen szinten rájöttek már, hogy kicsodák, mégsem tudtak leszámolni magukban a téves azonosulás szokásával. Nem voltak készek rá. Akarnod kell tehát, hogy megszabadulj jól megszokott szerepeidtől. Kergesd bár a szerelmet, a pénzt vagy magát a megvilágosodást -a dolog ugyanúgy működik. A téves azonosulásban ezek valamelyikével méred magad, és hagyod, hogy ők mondják meg neked, ki vagy. Ha nem készültél fel rá, hogy mindennek véget vess, akár a létezés legszikrázóbb gyémántjá-ra is rálelhetsz, azt is oda fogod vetni a jó öreg, megnyugvást jelentő érzé-sekért.

Hány olyan ember van, aki évekig benne marad egy kihűlt, megromlott kapcsolatban, csak mert nem tudja, mi lesz vele, ha kilép belőle? Ez a gon-dolkodási mechanizmus tetten érhető az élet minden területén. Lássunk

néhány példát: „Megtartom az állásomat. Utálom bár, de nem mondok fel." Vagy: „Világéletemben tevékeny voltam, mindig is kerestem-kutat-tam, mivé is lennék enélkül?" Itt valójában egy mindent átható, az emberi élet megannyi szintjén működő játszmáról van szó, amelyet azért játszunk, hogy ne kelljen szembenéznünk igazi Énünkkel. Hihetetlen csoda lakozik mindannyiunkban, a legtöbb ember azonban sohasem jön rá erre. Pedig a bennünk élő csoda tudatos megélése a lehető legnagyobb boldogság a földön.

Az, hogy képes légy kiszállni az állandó valamivé válni akarás mókus-kerekéből, legalább olyan fontos és nagy feladat tehát, mint saját igaz ter-mészeted felismerése. Mert boldog és szabad leszel általa, de ugyanakkor elveszíted a játékodat. Lehet, hogy egy ideig azt sem tudod majd, hogyan viszonyulj az emberekhez, és beszélgetni sem lesz kedved. Úgy érezheted, hogy nem találod a helyedet, és minden nagyon szokatlanná válhat. Való-jában ez egy nagyon titokzatos létállapot. A mesterem mindig azt mondta, hogy az ember, ha ráébred saját magára, olyan lesz, mint egy kisded budd-ha. Ahogy a csecsemő sem tudja még, mit kell tennie a világban, amelyet épp csak nemrég látott meg, te sem várhatod, hogy a megvilágosodás után azonnal feltaláld magad ebben az új állapotban. Hiszen gondolj csak bele, mennyi ideig játszottál valamilyen más szerepet. Most tehát meg kell ten-ned az első tétova lépéseket. Nem szabad visszariadnod a gondolattól, hogy néhányszor esetleg megbotlasz vagy a földre huppansz. Akarnod kell ezt a tétovaságot, ezt a bizonytalanságot, különben nagyon hamar ugyan-ott találod magad, ahol előtte olyan sokáig voltál: az önvédelem és a kere-sés jól megszokott köreiben.

A puszta létezés szerelmesének lenni nagyon egyedi és szokatlan álla-pot. Hiszen azt szoktuk meg, hogy bizonyos dolgokat szeretünk, másokat pedig nem. A létezés szeretete azonban azt jelenti, hogy mindent szeretünk, ami csak a világon van. Ez a tapasztalás - bármilyen furcsa - egy bizonyos fokig ismerős is. Olyan furcsán ismerős. Mintha csak éreznénk, hogy va-lójában mindig is így volt ez bennünk. Egyszerre nagyon ősi és ugyanak-kor nagyon újszerű állapot.

A régi időkben léteztek olyan kolostorok - sőt, nem csupán léteztek, de társadalmilag elismert intézmények voltak -, amelyek direkt azt a célt

szolgálták, hogy az ilyen kisded buddhák magukra találhassanak bennük. Ezek a helyek különleges védelmet élveztek, és többek között olyan em-bereknek is otthont adtak, akik tisztában voltak ezzel a folyamattal. Ma-napság azonban nagyon sok ember világosodik meg - sokkal több, mint amennyit a kolostorok be tudnának fogadni. Mintha a spirituális élet kö-zösségi oldala egyre inkább kicsúszna a kezünkből. Ennek része az is, hogy nincs már meg az a szoros, védelmező, szent közösség, amely szár-nyai alá vehetné ezeket az újjászületett „kisdedeket", és megnyugtathatná őket afelől, hogy idővel minden letisztul. A mi társadalmunkban egy fris-sen megvilágosodott ember a reggel hétkor csörömpölő ébresztőóra zajára ébred, hogy aztán nekivágjon egy újabb munkanapnak. Ez enyhén szólva zavarba ejtő. De mit tegyünk, ez van. Meg kell birkóznunk vele. A lényeg tehát az, hogy hajlandóak legyünk hagyni a dolgokat a maguk medrében folyni. Semmi sem homályosítja el gyorsabban a bontakozóban lévő felis-merést, mint az, ha megpróbáljuk erőszakkal kifürkészni.

Hihetetlenül nagy hatású tapasztalás ráébredni saját lényünkre, léte-zésünkre, és aztán fokozatosan egyre jobban elmerülni benne. Ezt az éb-redést is jellemzi egyfajta természetes érési folyamat, tehát nem egyik pillanatról a másikra történik meg. Ahhoz, hogy beérhessen bennünk, tökéletesen bíznunk kell a folyamatban - valahogy úgy, ahogyan akkor bízunk benne, amikor elképzeljük: a kisdedből előbb-utóbb gyermek, a gyermekből tinédzser, a tinédzserből pedig felnőtt lesz.

KÖNYÖRÜLET

szenvedésnek két fajtája van. Az első a természetes fájdalom. Ezt érezzük, amikor éhesek vagyunk, fizikai fenyegetés ér bennünket, vagy amikor elveszítünk valakit, akit szeretünk. Ez a rajta szen-

vedés az élet természetes velejárója, nem kerülhetjük el. Éppen ezért ezen a szinten a könyörületesség témája is könnyebben megközelíthető. Ha va-laki éhes, adj neki enni; ha pszichológiai szenvedésen megy keresztül, hagyd, hogy a fájdalom a maga természetes módján bontakozzon ki ben-ne. Ha teret engedsz ennek a folyamatnak, azzal rendkívül mély könyörü-letességről tehetsz tanúbizonyságot, akár mással, akár saját magaddal kap-csolatban. Én ezt az alapvető, természetes szenvedést egyszerűen „fájda-lomnak" nevezem, és hiszem, hogy gyakorlatiasan kell hozzáállni. Eckhart Mester csodálatosan fogalmazta meg, mire gondolok. Valami ilyesmit mondott: ha odamegy hozzád egy éhező, amikor épp elragadtatott állapot-ban meditálsz, sokkal kedvesebb leszel Isten számára, ha felállsz, és adsz annak az embernek egy tányér levest, mint ha tovább ringatózol a felhők felett.

A könyörületesség ilyen egyszerű megnyilvánulásaiban hatalmas öröm rejlik. Bizonyos eszmék hatására néha azok is gyakorolják, akik még nem ébredtek rá igaz természetükre. Ez azonban más, mint amiről én beszélek. Amikor valóban megérintjük saját bensőnket, azt tapasztalhatjuk, hogy igaz valónk a szenvedés pillanataiban is örömét leli. Amikor felébred ben-nünk az Én én nélküli, önzetlen természete, rájövünk, hogy ez semmit sem akar elkerülni, még a szenvedést sem.

A szenvedés másik fajtája - ami az esetek úgy kilencvenöt-kilencven-kilenc százalékát teszi ki - lelki szenvedés, amelyet az ember belső meg-

A

17

osztottsága táplál. Ennek a szenvedésnek az az oka, hogy nem ismerjük a saját természetünket. Saját természetünk ismeretének legfőbb ismérve ugyanis a meg nem osztottság, egyfajta belső egység megléte. Nem arról van tehát szó, hogy a megvilágosodott ember ne érezhetne többé éhséget, esetleg szomorúságot egy-egy kedves személy halálakor. Az ébredésen túl is léteznek kellemetlen elmeállapotok, nem létezik azonban az a belső szét-szakítottság, amely képes a kezdeti szomorúságot óriásira duzzasztani.

Érted már? A szenvedésnek van tehát egy utólagos rétege, amely rárakódik az elsődleges, elkerülhetetlen fájdalomra.

Igazi Énünk természeténél fogva egységes; hamis, képzelt énünk azon-ban rendkívül könnyen megosztható. Az én eme megosztottságából -amely valójában csupán az elmében létezik - fakad a legtöbb szenvedés. Ha hiszel éned megosztottságában, az elméd mindenhova elküldi ezt az üzenetet, egyfajta traumatikus érzelmi hasadást okozva az egész testben. A buddhizmusban sok szó esik a szenvedés kerekéről, amelyet a szamszára kerekének is neveznek. Ez nem más, mint ennek a belső megosztottságból, téves énfelfogásból származó szenvedésnek a szemléletes képe. Azért szo-kás a világgal összekapcsolni, mert ez utóbbi az, amely működteti, hajtja, forgatja a szenvedés, a szamszára kerekét.

A szamszára nem más, mint a kondicionálás tökéletesen mechanikus következménye, kiteljesedése. Ha egy embert elkap, rajta keresztül elkap öt másikat is, akik mind-mind újabb öt embert rántanak magukkal. Az egész úgy működik, mint a fogaskerekeknél: egyre több és több kerék ve-szi át a mozgást. Egy mód van rá, hogy leszálljunk a szamszára kerekéről: rá kell ébrednünk, hogy ami hajtja, az csupán egy óriási félreértés. Arra a meggyőződésre gondolok, miszerint én mint létező azonos lennék az ál-talam tapasztalt érzelmekkel és problémákkal. A szamszára nem más, mint illúzió. Nem valós. Csupán a fejünkben létezik. A mi kultúránkra nagyon jellemző, hogy felértékeli a szamszárát. Manapság szinte szentségtörést követ el az, aki nem kreál megoldandó problémát saját létezéséből. Így még véletlenül sem tanítják, hogy képesek lehetünk egyszerűen leugrani a szenvedés kerekéről, és felébredni az „én" hamis álmából.

Képzeld most el, hogy ismeretlen lények földjére tévedsz, ahol azt tapasztalod, hogy az idegenek mindegyikének megvan a maga személyes

énképe, és ennek megfelelően mindnek valami egyedi történet fut a fejé-ben. Te viszont látod, hogy a történetek egyike sem igaz. Kristálytiszta szá-modra, hogy akár foghatnák az egészet - mindenestül, tokkal-vonóval -, és nyugodtan kihajíthatnák az ablakon; nem történne semmi bajuk. Hiszen valójában nem a történetek élik az életet, hanem a tudatosság fénye. Az elme szerepei, történetei pedig csupán elferdítik, megtörik és elnyelik ezt a fényt. Valójában mi, emberek is mindannyian ez a fény vagyunk, mégis a képzelgéseinkben hiszünk inkább. Tiszta őrület, ha jobban belegondolsz. Csupán azért nem vesszük észre, mennyire nem normális, amit csinálunk, mert körülöttünk mindenki ugyanezt csinálja. A közmegegyezés elfogadja ezt az egoista őrületet.

A fejedben futó történetek közül egyik sem azonos veled. Még inkább igaz, hogy igazi éned sokkal inkább a történetek és szerepek hiányával jel-lemezhető. Ezért mondta a Buddha, hogy „az én nem létezik". Ez a mi nyelvünkre lefordítva valami olyasmit jelent, hogy: „nem vagyok részese egyetlen történetnek sem". Az elkülönült, elszigetelt énbe vetett hit küzdel-met szül. Minden erődet meg kell feszítened, ha úgy döntesz, hogy oda akarsz figyelni erre a képekből és hiedelmekből álló furcsa képződményre. Ha fenn akarod tartani, küzdened kell. Ha meg akarsz szabadulni tőle, úgy-szintén küzdened kell. Állj meg egy pillanatra, és hagyd abba a küzdelmet! Meglátod, hogy az elkülönült én, amely miatt erőlködsz, nem is létezik. Ez az én tehát nem egy nagybetűs főnév, sokkal inkább egy ige, amelyet úgy hívnak: „küzdeni". A küzdelem pedig mindig szenvedéssel jár.

Valaminek lennie kell, ami miatt a küzdelmet választjuk. Ha semmi hasznunk nem lenne belőle, bizonyára nem így tennénk. Ezt nagyon fon-tos megérteni. A spirituális beállítottságú emberek ugyanis sokszor képte-lenek felfogni, miért nem tudják „egyszerűen csak elengedni" a küzdelmet. Azért, mert nagyon is érezhető haszonnal jár: a „valaki vagyok" érzésével ajándékozza meg az embert. Nem olyasvalamiről van tehát szó, ami száz százalékosan romlott és taszító. Az én tudata bizonyos értelemben nagyon is kielégítő lehet az ember számára. Ez az időhöz és térhez kötött én átél-het néhány nagyszerű, bár múlandó természetű élményt. Megannyi tapasz-talás létezik a világon, amelyeket a kicsinyke én nagyon is pozitívan él meg. Ilyen például, amikor átmész a szomszédokhoz, és jól megvered őket

römiben. Hazafelé menet kifejezetten jobban érzed magad, nem igaz? Vagy tegyük fel, hogy sikeres vagy a tőzsdén. Egy évig a világ tetején érzed magad, aztán egy nap az egésznek vége szakad. De ugyanúgy ide sorolhatjuk azt is, amikor egy pszichológushoz vagy spirituális tanítóhoz járva úgy érzed, hogy fejlődsz és határozottan jobban vagy. Ez azonban hamis fejlődés és hamis boldogság. Az ego csalóka játéka, álom csupán.

A szabadság, de főképp a megvilágosodás arról szól, hogy teljesen alá-rendelődünk a pillanatnak. Ilyen egyszerű. A megvilágosodás nem más, mint a jelennel, a meglévő dolgokkal szembeni ellenállás tökéletes hiánya. Ennyi az egész. Hiszen mi is adhatna több szabadságot az erőlködés, a küzdelem megszűnésénél? Ahhoz azonban, hogy képesek legyünk feladni a küzdel-met, meg kell válnunk énképünktől, nézeteinktől, elméleteinktől és szere-peinktől. Azért fontos kihangsúlyozni mindezt, mert a spirituális beállított-ságú emberek általában készek feladni önazonosságukat és szerepeiket, elméleteikhez és világnézetükhöz viszont annál jobban ragaszkodnak. Pedig a fénybe nem viheted magaddal ezeket sem, mert ott nincsenek nézőpontok. Ott nincsenek tervek. Nincsenek elvárások se a világgal, se magaddal, se

másokkal szemben. Nincs fókusz, nincs középpont. Csak szeretet van.

A képzelt énnek van fókusza. Úgy érzi, hogy minden vele történik. „Én vagyok az univerzum drámájának a főszereplője" - ez számára az alapál-lás. Bele is bújik ebbe a főszerepbe, és minden egyes pillanatban azonosul vele - még akkor is, amikor épp álmodik. Ezt értem tehát fókusz alatt. A képzelt én a világon mindent önmagához viszonyít. Meg van győződve arról, hogy minden történés személyes.

Valójában azonban nem létezik centrum. Minden „csak úgy" történik. Persze sok minden történik, de nincs középpont. Az lehet, hogy minden testben van egy fókuszpont, ez azonban nem tévesztendő össze a minden-ség centrumával. Gondolj csak bele, régen úgy hitték, hogy a Föld a világ-egyetem közepe, és minden körülötte forog. Mi, emberek ugyanezt képzel-jük saját magunkról.

És most, mindezek után vissza tudsz-e emlékezni olyan esetre, amikor a könyörület gondolata arra vitt, hogy beszállj egy másik ember által te-remtett illuzórikus történetbe? „Támogatnom kell a te illúziódat, hiszen ak-kor te is támogatod majd az enyémet, és így valóban közel kerülhetünk

egymáshoz. Az illúzió majd összeköt minket." Éreztél-e már így valakivel kapcsolatban? A részvét, amelyről én szeretnék beszélni, egészen más. Az igazi könyörületesség egyben az Igazság iránti elkötelezettség is. Először saját magaddal szemben kell gyakorolnod. A hírek tele vannak olyan em-berekkel, akik mindenkihez könyörületesek szeretnének lenni, és meg akarják váltani az egész világot. Arra viszont képtelenek, hogy magukba fogadják azt, hiszen akkor elveszítenék a centrumot. A végső könyörüle-tesség épp ez: lemondani a középpontról. Ha ezt megtesszük, nem marad más, csak a szabadság. Az ébrenlét, a tudatosság szabadsága, amely lehe-tővé teszi, hogy azok legyünk, akik vagyunk - a tiszta szellem megnyilvá-nulásai, nem pedig egy kitalált történet megformálói. Így válik az Igazság iránti elkötelezettség a könyörületesség gyakorlatává - nem csupán ma-gunkkal, de másokkal szemben is. Általa megláthatjuk, hogy amit Önma-gunkért, önmagunkkal teszünk, azt automatikusan a többi emberrel, a töb-bi emberért is tesszük.

Találd ki, mire jössz rá a többi emberrel kapcsolatban, amikor feléb-redsz saját kitalált történetedből! Arra, hogy ők sem azonosak az általuk megformált szerepekkel. Hozzád hasonlóan ők is a szellem megnyilvánu-lásai. A szellemé, amely teljesen független az ő történeteiktől, sőt azoktól a történetektől is, amelyeket te találsz ki róluk. Tehát nemcsak a saját kö-zéppontodat, de az ő középpontjukat is elveszíted: eltűnik a skatulya, amelybe beletetted őket. Rájössz, hogy ugyanolyanok, mint te. Ezért mondják, hogy a megvilágosodás sohasem személyes. Egészen addig nem jöhetsz rá, hogy fény vagy, amíg másokban nem látod meg azt. Nem éb-redhetsz rá saját igaz természetedre anélkül, hogy rá ne ébrednél az egész világ természetére. Ez szó szerint lehetetlen. Érted-e már, milyen hatalmas könyörület és szeretet rejlik a megvilágosodásban?

A megadás természetes hozadéka a szeretet megnyilvánulásának. A kö-nyörületesség, a részvét megadást szül. Mindaddig azonban, amíg várunk valamit az megadásunkért cserébe, nem ismerjük ennek a szónak az igazi jelentését. Ez jellemző a spirituális ember szenvedélyességére - ő az, aki mindent fel szeretne adni, de cserébe teljes és üdvöt hozó megvilágosodást vár. Ez azonban olyan, mintha azt mondaná: „Adok neked egy dollárt, ha adsz cserébe egymilliót." Az igazi megadás inkább ezt mondja: „Kérlek,

szabadíts meg az egy dolláromtól, nekem tényleg nem kell. Szeretném megtapasztalni az örömöt, hogy nem az enyém."

Önmagunk megadása azt jelenti, hogy feladjuk jól felépített történetün-ket, még akkor is, ha az a megvilágosodottságról szól. Egyszerűen be kell látnunk, hogy nem igaz, és semmit sem tehetünk, hogy azzá tegyük. A ki-talációból nem csinálhatunk valóságot. Javítani vagy rontani ugyan tudunk rajta, de attól még ugyanolyan hamis marad. Képesnek lenni arra, hogy átlássunk saját kreálmányunkon - ez a megvilágosodás. „Ó, Istenem, de hiszen az egészet én találtam ki!" - ez az igazi szabadság hangja. Az ego, az elképzelt „én" számára borzasztó élmény ez a felismerés, hiszen ő még mindig az illúziót szeretné látni. A tudat számára viszont a legeslegna-gyobb szabadságot hozza el ez a felfedezés. Ha sikerül megtennünk, látni fogjuk, mi az igazság.

Amikor a tudat kiszabadítja magát az énről, az életről vagy a többi emberről alkotott elképzeléseiből, csak az Igazság marad. Az Igazság, amelyet nem lehet megfogalmazni, mert rögtön ideává válna. De látni, érezni, tapasztalni nagyon is lehet ezt a történet nélküli életet. Ha megtesz-szük, életünk középpontja kifordul sarkaiból. Ez a lehető legnagyobb kö-nyörületesség, amelyre magunkkal vagy másokkal szemben képesek vagyunk. Mert „énnélkülivé" válunk általa. Az énnélküliség itt szó szerint értendő: azt jelenti, hogy számunkra nincs többé középpont, nincs többé szerep, és nincs többé kitalált történet. Nem arról a romantikus eszmény-ről van szó, amelyet az elme talált ki az önzetlenségről és az önfeláldozás-ról. Az énnélküliség szó szerint én-nélküliséget jelent.

A középpontnélküliség egyáltalán nem az, amire az elme gondol, ami-kor meghallja ezt a kifejezést. Rájönni, hogy valójában nincs középpont, annyi, mint felfedezni egy nagyon mély és nagyon maradandó szeretetet. Azt a szeretetet, amely velünk született, amelyet nem mi találtunk ki. Ez a szeretet ok nélküli. Nincs miért békésnek lenned, te mégis az vagy. Nincs miért jónak vagy boldognak lenned, te akkor is békés maradsz. A szeretet mindig eltörli a szenvedést - de nem a történet, hanem a történetmondó, vagyis az „én" illúziójának eltörlése által.

Vedd észre, hogy minden esetben, amikor a jelen pillanatban vagy, az élet végtelenül egyszerűvé válik. A jelen egyszerű, mert hiányoznak belőle

a jövőre, a valami másra - például egy másik helyre, egy másik tevékeny-ségre - vonatkozó tervek és célok. Az itt és most mindig tökéletes. Ha ben-ne vagy, tudod, hogy léted nem megoldandó probléma, és ugyanez igaz a szomszédodra, sőt az egész világra is. Az átlagos emberi tudatszinthez képest ez egy forradalmi állapot. Képes vagy-e rá egyáltalán, hogy ne úgy tekints magadra, mint megoldandó problémára? Képzeld azt, hogy minden ezzel ellentétes gondolat csupán az elme mechanizmusa, amely azt mondja: ..Bárhogy is van, nem úgy kellene lennie." Az igazi könyörület tehát mindig belül, önmagunkban kezdődik. Amikor saját énünket már nem látjuk többé problémának, akkor jön el „a béke, amely túl van minden megértésen".

Egészen addig nem érzékeled valósan a dolgokat, amíg nem látod - szó szerint hogy minden egyes ember a Buddha. Teréz anya mondta egyszer, hogy minden betegben és éhezőben Jézust ápolja. Ez nem csupán egy jól hangzó spirituális közhely - ez a rendíthetetlen Igazság. Krisztus valóban ott van minden emberben. Amikor ezt mondom, ugyanarra gondolok, mint amikor azt állítom, hogy a Buddha ott van minden emberben. Az egyetlen, aki ezt képes érzékelni, a bennünk élő Krisztus. A Buddhát csupán a belső Buddha látja. Az Egységet csupán a belső Egység foghatja fel. A kicsiny-ke „én" soha meg sem közelítheti azt.

Mindenki a saját valóját sugározza a világ felé - olyan ez, mint egy huszonnégy órás állandó közvetítés, amelyet a többi ember folyamatosan fogad. Amikor rájössz, hogy igaz természeted szabad, mentes mindenféle ráerőltetett képtől, és valójában nem más, mint tiszta szellem és ragyogó jelenlét, onnantól kezdve ugyanezt látod majd a többi emberben is. Anél-kül hogy egyáltalán gondolnál rá, számodra erről fog szólni a közvetítés. Ha pedig úgy gondolod, hogy mindenki különálló egyéniség, akkor az en-nek megfelelő jelet sugárzód, bármi egyebet is teszel vagy mondasz.

Ebben a szabadságban ráébredsz, hogy a kinn és a benn nem létezik, hi-szen minden Egy. Ez a látomás pedig sokkal erősebb minden szónál. Egyetlen ember, aki látja a benned élő buddhát, többet adhat neked, mint száz könyv erről a buddháról. Egyetlen lény, aki tisztában van vele, hogy csak a buddha létezik, minden egyéb spirituális hatással felér.

A részvét legmélyebb átélése, amely nem akar megváltoztatni semmit, paradox módon mindent megváltoztat. Amikor megtalálod magadban azt

a részt, amelyik nem küzd, a tökéletes nem-ellenállásra lelsz rá, ez pedig gyökeresen megváltoztatja érzékelésedet. Ha a kondicionálás találkozik ezzel a résszel - amely nem kondicionált -, visszavonhatatlanul, örök érvényűén megváltozik. Ezt hívják szent alkímiának, ezt hívják könyörü-letnek.

Tanítvány: A személyiséghez való ragaszkodás mindenki számára ilyen traumatikus?

Adyashanti: Csak kapcsold be a tévét, vagy beszélgess el a szomszé-doddal. Látni fogod, hogy az élet egészen addig traumával, katasztrófával terhes, amíg valaki összetéveszti saját magát a kondicionálással, amelyet kapott. Nem maga az önazonosság-tudat traumatikus. A vele járó, ráépülő görcsösség és korlátozottság teszi azzá. Nyisd ki a mai újságot. Amit ott ol-vashatsz, az mind a személyes „énről" szól. Tiszta őrület.

Nagyon fontos, hogy mindig az Igazság lebegjen a szemed előtt, és nem az, hogy meg akarsz szabadulni a személyiségedtől. Ez utóbbi ugyan-is nem sikerülhet, ha közben folyamatosan önazonosságodra összponto-sítasz. Tanulj meg különbséget tenni a valós és a nem valós dolgok közt. A legtöbb ember ott követi el a hibát, hogy vagy teljesen átadja magát ki-talált énjének, vagy nagyon meg akar szabadulni tőle, és ezáltal nem veszi észre az Igazságot.

Tanítvány: És te, személyesen, hogyan éled meg ezt a dolgot? Adyashanti: Számomra az Igazság a legfontosabb. Egyedül ez érde-

kel. Ez az, ami mindig új, mindig friss. Minden más hihetetlenül unalmas. Számomra csak az Igazság létezik. Az én világomban egyetlen egy dolog történik, folyamatosan, pillanatról pillanatra - a Buddha, az Egység. Az ér-deklődés nagyszerű eszköz a kezünkben, hogy megkülönböztessük a való-sat a nem valóstól. Nagyon más ez, mint a keresés, a próbálkozás. Amikor nem lebeg előtted semmilyen cél, rájössz, milyen érdekes is látni, mi igaz és mi hamis.

Az agy és az elme nagyszerű kellékekkel látnak el minket ahhoz, hogy képesek legyünk praktikus dolgokat kivitelezni. Mihelyst azonban valami

*

másra használjuk a gondolatokat, hamissá válnak. Nincs mögöttük objek-tív valóság. Minden, ami a két fülünk között történik, csupán illúzió; kita-lált történet. Te tudod, ki vagy enélkül?

A megosztottság világában mindig van mit tanulni. A fényben azonban nincs szükség tudásra. A megvilágosodás valójában út a nem tudás felé. Ha mindent elfelejtesz, ami az elmédet terheli, végül csak az Igazság marad. Erről a fajta tudásról azonban beszélni sem lehet, hiszen amint megpróbál-juk szavakba önteni, az elme mindjárt elferdíti, a saját tudásává, gondola-tává változtatja, és így nem marad más belőle, mint önmaga szimbolikus képviselője. Az Igazságot nem lehet szimbólumokba sűríteni, mert azok természetüknél fogva nem valós dolgok. Ha ezt megértjük, rengeteg időt nyerhetünk, amit egyébként arra fordítanánk, hogy az elmében keressük az Igazságot.

AZ IGAZSÁG TÜZE

mikor igazán figyelsz, érzel és tökéletesen beleengeded magadat a pillanatba, érzelmi és energetikai tested finomabbá válik. Pró-báld csak ki. Szánj most néhány percet arra, hogy tudatosítsd

magadban jelenlegi környezetedet. Halld a hangokat, engedd be az illato-kat, és próbáld megérezni a teret mind a szobán belül, mind a szobán kí-vül, hogy érzékelésed ne csak a bőrödre és a csontjaidra korlátozódjon. Add meg magadnak az esélyt, hogy megnyílj a testedet körülvevő környe-zetre, a maga sajátos hangjaival és térbeli érzeteivel együtt.

Észre fogod venni, hogy ahogy elengeded magad, a hangok és az ér-zetek áthatolnak a bőrödön, és mindenféle ellenállás nélkül szinte végig-folynak rajtad. Érzed majd, ahogy megnyílsz, és egyre finomabbá válsz. Engedd bele magad ebbe a nyitottságba! Tapasztalni fogod, hogy a kép-zeletbeli határ, amely elválasztja a bensődet a külső világtól, egyre átlát-szóbbá válik, sőt, talán teljesen fel is oldódik. A külső zajok összeforrnak a belülről érkező hangokkal. Testi érzeteid nem különböznek többé az utcán elhaladó autók zajától vagy a madarak csicsergésétől. Saját tested jelzései semmivel sem tartoznak jobban hozzád, mint azok, amelyek a szo-bából származnak, ahol éppen tartózkodsz. Vedd észre, hogy amint a ma-gadénak nyilvánítasz egy-egy tapasztalatot, máris kettéosztod a világot: így lesz belső és külső, enyém és övék, külvilági zaj és belső hang. Való-jában, igazi természetét tekintve azonban minden tapasztalás ugyanaz, érkezzen bár kívülről vagy belülről. Nincs olyan, hogy „enyém" vagy „nem az enyém".

Ha hagyod, a csend jelenléte úgy nyitja meg és járja át testedet, mint folyadék a szivacsot. Szavak nélkül is érted és tudod, hogy mi van, hiszen

18

A

közvetlenül érzékeled. Ajándékozd meg magad azzal, hogy nem keresel ehelyett semmilyen más tapasztalást. Anélkül, hogy akár egyetlen gondo-latod is irányulna felé, próbáld megérezni, mi az benned, ami átéli mind-ezt. Mi az, ami tapasztal?

Rá fogsz jönni, hogy a semmi az, amely megéli ezt a pillanatot, de még maga ez a semmi is tapasztalás, a megismerés tárgya. Van valami titokza-tos, ami mindezt tapasztalja, átéli, amit azonban lehetetlen megfogalmaz-ni. Ha megpróbálsz beszélni róla, már ki is csúszott a kezed közül. Sokkal közelibb, közvetlenebb annál, mint hogy szavakkal ki lehetne fejezni. Amint gondolatba foglalod, látnod kell, hogy kitér minden ilyen próbálko-zás elől. A gondolat soha nem érheti utol. Ez a valami megelőzi őt. De felesleges is kifejezést keresned neki! Nyugodj, pihenj csak a szakadék szélén ebben a közvetlen tapasztalásban, amely olyan, mintha egyszerre léteznél és nem léteznél.

Egyetlen gondolat, amellyel megpróbálod megfogni ezt a valamit, mennyországra és pokolra osztja a világot. Megbontja az egységet, hogy az elemző elme hozzáférhessen. A csend viszont egységbe forraszt. A pil-lanat élménye nagyon is jelenvaló, mégis megfoghatatlan; ismerős, mégis elmondhatatlan. Az élő, éber tudatot nem lehet megragadni és skatulyába, kalitkába zárni. Tehát akár le is mondhatsz a felesleges próbálkozásokról, és elengedheted ökölbe szorított kezedet. Lehet, hogy valójában nem is önmagad vagy. Lehet, hogy inkább ez az éber tudatosság vagy, amely ott van ebben a pillanatnyi tapasztalásban. Ne megismerni akard, hanem in-kább átélni, lenni. Ahogy tested megnyílik, a hangok átfolynak a belső csenden. Hogy mi ez a csend benned? Azt nem lehet szavakba önteni. Ha elveszítenéd, figyelj csak a hangokra. Ezek majd visszavezetnek a csend-be, az pedig visszavisz oda, ahol egyszerre van csend és zaj. Ne gabalyodj bele a gondolataidba, mert elmegy melletted az élet. Csak lazíts, lazíts és la-zíts. Így bizonyíthatod a legegyszerűbben a létezésbe vetett hitedet és bizalmadat.

Ez az éberség, amely benned van, jól ismeri saját magát. Az elme, a test és az érzelmek azonban nem ismerik őt. Igaz természetével egyedül ő maga van tisztában. Ez az Igazság rendkívül egyszerű, mégis túl van az emberi értelmen. Közvetlen, mindenféle keresést megelőz. Örökké jelen

való, amely a pillanat tapasztalatának minden apró töredékében megmu-tatkozik.

Minden egyes pillanat két lehetőséget tartogat számodra. Az egyiket már ismered jól: az előbb említett lenyűgöző és titokzatos tudatosságot fel-áldozhatod valami egyébért cserébe. A másik lehetőség ennek a fordított-ja: bárhol is vagy, bármi is történik, nem cseréled másra a jelent. Úgy dön-tesz, hogy nem érdekelnek a szép ígéretek, amelyek egy jobb pillanat, egy jobb történet, egy jobb tapasztalat reményével kecsegtetnek. Mindez teljes mértékben a te döntésed: hű maradsz az Igazsághoz, vagy sem. Ez az Igaz-ság Tüze. Ez ég most benned, általad. Ez mutatja meg, mennyire felesle-ges minden egyéb okoskodás. A hatalmas csend felemészti minden más iránti vágyakozásodat, és felszabadítja a benned szunnyadó életet, hogy

/

végre saját magát élhesse, kompromisszumok nélkül. Erezd ezt a zsigeri késztetést, amely hív, hogy fejezd végre be az alkudozást az élettel, a pil-lanattal, magaddal, a mestereddel, a barátoddal vagy a pároddal. Kész. Elég volt. Ez a tűz láthatatlan és megfoghatatlan, mégis olyan erős, hogy saját magán kívül mindent eléget. Érzed? Érzed a létezés tapasztalatának középpontjában helyet foglaló tiszta tudatosságot?

Mindenki eldöntheti, hogy mit kezd az életével. Meglehet, hogy ezelőtt még soha senki nem hívta fel a figyelmedet erre a választásra. Eddigi éle-ted során talán egyszer sem tudatosult benned a döntés súlya. Most azon-ban ez is megtörtént. Akkor hát válassz: mi a fontos neked? Mire adod a lelkedet? Nem nekem kell felelned, de még csak nem is Istennek. Egye-dül önmagadnak tartozol a válasszal.

A benned lévő tudatosság hallja a hangokat, és látja a látnivalókat, ami-kor kinyitod a szemed. De vigyázz, ne vessz el a látványban, a hangokban és az érzésekben. Tárd ki előttük magad, de ne hagyd, hogy ezek mozgas-sanak. Maradj meg a csendben és a tudatosságban. Ezt a döntést minden pillanatban újra meg kell hoznod. Ez az Igazság Tüze. Egy választás, amely nem szül drámát. Inkább valami olyasmit ad, ami elmondhatatlan, és sokkal megnyugtatóbb, sokkal kielégítőbb, mint az öröm, a béke vagy az izgalom. Minden pillanatban légy tudatában, hogy mi a tét. Ez a tuda-tosság a tét. Vigyázz, milyen üzletet kötsz. Ha elcseréled valamire ezt a tu-datosságot, légy tisztában azzal, hogy mit adsz oda. Ha szerencséd van,

valami különleges csoda folytán rájössz, hogy nem akarod többé másra cserélni ezt a tudatosságot, még akkor sem, ha a biztonság vagy mások el-ismerő véleménye a tét. Ebben a felismerésben részesülni igazi kegy.

Az egész kimondhatatlanul egyszerű. Egyetlen pillanatban elnyerheted az alkudozásoktól és kompromisszumoktól mentes életet. Az Igazság Tü-ze elemészti az összes kedvedet, hogy vitába szállj a valósággal, és min-den vágyadat, hogy bárkit vagy bármit megváltoztass. Általa rájöhetsz, hogy egyetlen változtatás sem tehet boldogabbá - még azok sem, amelye-ket saját magadon eszközölsz. Ha teljesen magadévá szeretnéd tenni ezt az óriási ajándékot, akkor mindenhol, minden és mindenki felé ezt kell sugá-roznod. A tudatosság senkitől sem várja, hogy megjavuljon. Ez maga a tűz, vagyis a tűz hozadéka, hamuja. „Egy perce még szerettem volna, hogy megváltozz, de most már nem. Rájöttem, hogy jó vagy így, ahogy vagy. Mindenki és minden a lehető legnagyobb rendben van" - ismered fel. Mi történt? A világon semmi sem változott, senki sem alkalmazkodott az el-képzeléseidhez, te mégis boldog vagy. Sőt, örülsz, hogy nem változtak. Tisztán látod az élet sokszínűségében rejlő szépséget. Tudod, hogy a tuda-tosság mindannyiunkban közös, a többi pedig nem más, mint a sokféleség csodálatos és gyönyörű kifejeződése.

Abban a pillanatban, hogy megpróbállak megváltoztatni téged, vagy te megpróbálsz megváltoztatni engem, egy tőr fúródik létezésünk szívébe. A döfés azonnal érezhető; közelről és nagyon személyesen. Az Igazság Tü-ze ezt a terhet veszi le a válladról. Az elengedésben - titokzatos módon -a változtatás energiája szabadul fel. Hatására minden átalakul - nemcsak mi, de az egész környezetünk is. Az Igazság Tüze az utolsó sejtünkig át-formál bennünket. Az egész azonban nem azért történik, mert vársz rá vagy akarod. Sokkal inkább azért, mert nem akarod. Mihelyst a kezedbe veszed, és terveket szősz köré, máris dobozba zárod ezt az energiát. Ahogy az elme megpróbálja magáévá tenni és valamelyik skatulyájába besuvasz-tani ezt az Igazságot, az olyan, mintha egy nehéz követ hajítanánk egy tükörbe. Összetöri, szétzilálja a csendet, ez pedig egy azonnal érezhető feszültség képében jelenik meg az elmében és a testben. Az Igazság Tüze tehát a lehető legnagyobb alázatot követeli meg tőlünk - anélkül hogy egy pillanatra is meg kellene alázkodnunk.

Én arra hívlak tehát, hogy ne menj el a látás mellett; amellett, ami érzé-keli a dolgokat. Ne akarj több lenni annál, ami már így is tökéletes, kerek egész. És viszonozd ezt a szívességet. Csakis így mentheted meg a világot. Viszonozd, és lásd meg másban. Legyen ez a más tőled balra, jobbra, előt-ted. mögötted, feletted vagy alattad. Lásd meg benne az Egészet. Ez az iga-zi, mindent átformáló transzformáció. Amíg nem veszed észre az Egészet mindenben, ami körülvesz, addig a tudatlanságot és az erőszakot viszed to-vább. Semmiért ne áldozd fel ezt a tudatosságot. Ne öld meg a gondola-taiddal. Ne szorítsd ki az életedből pitiáner kis alkuk kedvéért.

Tanítvány: Ha megnézem a híreket, érzem, ahogy kavarognak bennem az ítéletek, és a nézőpontom újraformálódik egy-egy témával kapcsolatban. Hogyan őrizhetem meg az Igazságot, amelyről beszélsz, miközben ennyi probléma van a világban?

Adyashanti: A beszéd a valóság csak nagyon kis részét közvetíti. Az Igazságot nem lehet szavakba önteni. Az természeténél fogva csendes és megmagyarázhatatlan. Éppen ezért a bennünk lévő, formáló erejű csend képes szavak nélkül alakítani a világot. Teljesen mindegy, hogy mit skan-dálunk, azt, hogy „béke, béke, béke, világbéke" vagy hogy „ételt az éhe-zőknek, ételt a szegényeknek", ha belül közben forr bennünk az indulat, minden békét hirdető szavunkkal csak a konfliktust erősítjük, visszük tovább. Még akkor is, ha a szavak szintjén egyáltalán nem jelenik meg konfliktus. Mindannyian azok vagyunk, amit átadunk, amit sugárzunk ma-gunkból. Ez nagyon-nagyon fontos.

Azt látom, hogy az emberek rettegnek az Egységtől, mert ott nincs sen-ki, aki kiválna a tömegből, és eldöntené vagy előírná, mit tegyenek. Az ego pedig tökéletesen tisztában van azzal, hogy az Egységben nincs számára hely. Lehúzhatja a rolót. Épp ezért ezt súgja: „Biztos, hogy minden rend-ben lesz? Szóval én csak ücsörögjek a szobámban, és ne foglalkozzak sen-kivel és semmivel? Hagyjak mindent Istenre?" Ki tudja? Ha Isten úgy akarja, hogy a szobádban ücsörögj, akkor ezt fogod tenni. Ha azt szeretné, hogy ne foglalkozz semmivel, pontosan ez fog történni. Ha azonban

*

valamilyen fontos szerepet szán neked, biztos lehetsz benne, hogy meg-adja a lehetőséget is, hogy betölthesd.

Az emberek - jó szándék ide vagy oda - az esetek kilencvenkilenc szá-zalékában megosztottságból cselekszenek. így pedig csakis ezt adhatják tovább. Ha átállsz az Egység oldalára, továbbra is épp úgy végezheted mindazokat a dolgokat, amelyeket addig megosztottságból csináltál. Maga a cselekedet nagyon hasonló, sőt, akár ugyanaz maradhat. Továbbra is le-velezhetsz államférfiakkal, vagy körberepülheted a Földet. A lényeg az, hogy minden nagyon más lesz, ha az Egységből indítod. Hogy miért? Mert közben az az érzésed, hogy: „Fogalmam sincs, miért is csinálom mindezt." Ez pedig azt jelenti, hogy többé nem valamilyen konfliktus mozgat. Azért nem tudsz okokat találni a cselekvésre, mert úgy érzed, alapvetően minden rendben van. És mégis, még így is elindul benned valami. Az elme persze képtelen megérteni, hogy miért kellene változtatnia, ha egyszer minden rendben van. Ilyen az, amikor az embert az Egység mozgatja. Amikor ab-ból az alapérzésből indul ki, hogy a világon minden rendben van úgy, ahogy van. Tisztában van vele, hogy a világnak nincs szüksége rá, az üze-netére, ő mégis teszi a dolgát.

Érdekes módon többé nem meghatározott célok mozgatnak. Csupán mozogsz az élettel együtt. Lehet, hogy épp egy Gandhi típusú lány vagy srác vagy, aki arra született, hogy aktívan tegyen. De megeshet, hogy in-kább Ramanára hasonlítasz, és azt mondod: „Minden úgy van, ahogy Isten akarja, miért is avatkoznék bele a dolgokba?"

Az elme egyre csak azt kérdezi: „De melyik ezek közül a helyes út?" Te pedig megszoktad, hogy választasz - aszerint, hogy milyen előre kialakí-tott véleményed van a rossz és a jó, a helyes és a helytelen fogalmáról. Ez óriási tévedés. Az elme ugyanis nem tudhatja, mi a jó a világnak. Az élet ugyanúgy megjelenhet egy tölgyfa, egy tavacska, egy kőszikla, egy autó, egy nagyon aktív vagy éppenséggel nagyon passzív ember képében. Ezek mind-mind ugyanabból a forrásból származnak. Érzed, miről beszélek?

/

Tanítvány: Igen, érzem. Egyfajta belső erőt érzek magamban. Es amikor azt mondtad, hogy „minden a legnagyobb rendben van", ott belül éreztem, hogy ez igaz. Éreztem, hogy valójában teljesen mindegy, mit csi-nálok, mert béke és elfogadás van bennem.

Adyashanti: Ilyenkor az élet a saját medrében folyik, és nem úgy, aho-gyan mi terelgetjük. Óriási különbség. Ha azt nézed, milyen változásokat hozhat ez a hozzáállás, láthatod, hogy egyetlen ember is képes ezreket, sőt százezreket inspirálni. Gandhi egymagában, egyetlen látomással űzte ki a világ talán legnagyobb hatalommal rendelkező nemzetét India földjéről. Jobban mondva: meggyőzte őket a távozásról. Erőszakkal erre nem lett volna képes. Ha a „rohadjatok meg, tűnjetek el innen!" felkiáltással fordult volna feléjük, egész biztos, hogy nem éri el a célját, és a britek még ma is Indiában lennének. Az Igazságban azonban hihetetlen erő rejlik. Ezért olyan hatásos minden cselekedet, amelyik ebből fakad. Valójában minden egyéb indíttatás és akció az erőszaktevés kategóriájába tartozik.

Épp ezért a leghatásosabb spirituális gyakorlatok egyike, ha bekapcso-lod a tévét, és meghallgatod, mit mondanak a számodra legellenszenve-sebb, leggyűlöletesebb figurák. Ha képes vagy meglátni bennük Istent, si-kerrel jártál. Ha viszont minden esetben elkapcsolsz, vagy dührohamot kapsz, amikor feltűnnek a képernyőn, az azt jelzi, hogy még nagyon mesz-sze jársz a megvilágosodástól.

MEGVILÁGOSODÁS

z évek során, mialatt emberekkel beszélgettem és előadásokat tartottam a szabadságról és a megvilágosodásról, rájöttem, hogy a legtöbb spirituális keresőnek valójában fogalma sincs, mit je-

lentenek ezek a fogalmak. Olyan ironikus, hogy ezek az emberek, akik energiájuk nagy részét erre a célra fordítják - bizonyos értelemben fel is áldozzák érte az életüket, hiszen kolostorba vonulnak, szatszangokon vesz-nek részt, minden pénzüket könyvekre, hétvégi szemináriumokra és esti összejövetelekre költik, ahol hosszasan tanulmányozzák a témát valójá-ban mit sem tudnak arról, amire áhítoznak.

Bevallom, amikor először kérdeztem meg embereket, hogy mit is jelent számukra a megvilágosodás, nagyon megdöbbentem. A legőszintébbek is csak a fejüket vakarták, és valami ilyesmit mondtak: „Hát, nem is tudom. Valahogy nem vagyok biztos az egészben." A többiek pedig - akik híján voltak az ilyen mértékű eredetiségnek - általában fogták magukat, és szó-ról szóra elismételték, amit valaki mástól hallottak. Például: „a megvilágo-sodás az Istennel való egység" és hasonlókat. Megint mások a saját elkép-zeléseikkel jöttek. Jobban mondva a saját fantáziálásukkal. „Amikor az ember megvilágosodik, akkor " - és itt mindenki kedve szerint töltheti ki a szabadon hagyott mezőt. Annyi azonban biztos, hogy az elképzelések nagy része valahogy úgy írja le a dolgot, mint egy végtelenbe nyúló orgaz-must.

A zen azt mondja: „Ha leülsz, befogod a szádat, és elég hosszan nézed a falat, akkor történni fog valami." Nagyon sok embernek, aki kipróbálta már ezt, volt is része valamilyen érdekes és szórakoztató tapasztalatban. Pár percig vagy óráig, esetleg - ha szerencséjük volt - az adott elvonulás

19

A

vagy tanfolyam egész ideje alatt egy nagyon kellemes, élvezetes állapot-ban ringatóztak. De az is meglehet, hogy ez az érzés csupán néhány má-sodpercig tartott, mielőtt az elméjük közbeszólt: „Ha most fogom ezt az él-ményt, és elnyújtom egészen a végtelenbe, na, az lesz maga a szabadság."

Saját tapasztalatom azonban az, hogy az igazi megvilágosodás ellent-mond minden előzetes elképzelésnek. Sőt, még soha életemben nem talál-koztam senkivel, aki valóban megtapasztalta az Igazságot, és ne ugyanezt mondaná róla. Mind ez idáig egyetlen emberhez sem volt szerencsém, aki ilyesmivel jött volna: „Adya, a megvilágosodás egészen olyan, mint ami-lyennek gondoltam." Nem, ehelyett inkább ezt mondják: „Adya, ez még a közelében sincs annak, amire számítottam. Azt állíthatom, hogy egyik korábbi spirituális tapasztalatomra sem hasonlít egy cseppet sem - még azokra sem, amelyek az örömről, a szeretetről, az istenivel való egységről vagy a kozmikus tudatról szóltak."

Akkor most megint csak azt mondom, hogy a zen szerint: „Ha leülsz, /

befogod a szádat, és elég hosszan nézed a falat, történni fog valami." Es mit gondolsz, mi történik aztán ezekkel a tapasztalatokkal? Eltűnnek, sem-mivé válnak. Na most, nagyon sok ember tisztában van ezzel, mégsem haj-landó elfogadni. A legtöbben, akik átéltek már spirituális élményeket, tud-ják, hogy azok nem tartósak. Még jó, hiszen ha tartósak volnának, nem ke-resnék még mindig a következő nagy tapasztalást. Azok tehát, akik elég régóta játsszák a spirituális kereső szerepét, mind tudják, hogy az ilyen ta-pasztalatok múlandó természetűek.

Az emberek nagyon nehezen fogadják el ezt a tényt. Százszor és száz-szor elmondom a tanítványoknak, hogy a megvilágosodás nem egy él-mény, és mégis majdnem mindig van valaki, aki így szól egy-egy szat-szang alkalmával: „Adya, miért nem tudom megőrizni mindazt, amit itt kapok a szatszangon?" Erre így szoktam válaszolni: „Hát persze, hogy nem tudod megőrizni. Teljesen mindegy, hogy mit élsz át, el fogod veszí-teni. A tapasztalat természeténél fogva múlandó."

Bármilyen jól hangzik is, ha azt mondom, hogy a szabadság valami olyasmi, ami nem múlik el, az elme nem tud mit kezdeni ezzel a megfo-galmazassal. Ő ugyanis csak arra képes, hogy ilyenkor egy végtelenbe nyúló tapasztalást képzeljen el, és azt gondolja:„Egyelőre nem találtam

meg a legmegfelelőbb tapasztalást, ami nemcsak úgy jön és megy. Még nem sikerült rábukkannom."

Valamiért - és ennek tényleg nem tulajdonítok nagy jelentőséget - én magam is átéltem mindenféle tapasztalatokat, amikor zen tanítványként jó tizenöt éven keresztül farkasszemet néztem a fallal. Volt köztük az elmére csapást mérő kundalíni-élmény, misztikus egyesülés, szárnyaló öröm és megmártózás az isteni fényben és szeretetben. Azonban - hasonlóan a leg-több emberhez, aki kipróbálja ezt a falnézegetős módszert - nekem is rá kellett jönnöm, hogy ezek a tapasztalatok korántsem olyan gyakoriak vagy tartósak, mint amilyennek szeretném. Voltak pillanatok, amikor a tapaszta-lástól megittasultan ezt gondoltam magamban: „Ez az! Ez most annyira hi-hetetlenül jó, hogy biztosan ez az\ Annak kell lennie!" A tudatom a végte-lenbe tágult, és a végén már több felismerés ért, mint amennyit egyáltalán be tudtam fogadni. Ha erre van szükséged, megvan a recept: egyszerűen ülj le, és nézd a falat napi több órán keresztül.

Bennem azonban - és utólag ezt tartom életem legnagyobb ajándéká-nak - minden gyönyörűséges és lélegzetelállító tapasztalás közepette meg-szólalt egy aprócska, ám annál szemtelenebb hang: „Keress tovább, ez nem az!" Lényem többi része erre azt válaszolta: „Dehogynem, ez igenis az, egész test-elmém ezt mutatja. Mindenki zöld utat adott neki. A gyönyö-rűség pedig olyan intenzív, hogy más nem is lehet." De a kis hang csak mondta tovább a magáét: „Ne állj meg, ez még nem az."

Ha választhattam volna, minden bizonnyal megfogom ezt a kis hangot, és azzal a lendülettel kihajítom az ablakon. Hiszen láttam, hogy mások, akik szintén átéltek hasonló, nagy felismeréseket, képesek voltak legalább pár napig vagy hétig, sőt néha hónapokig is élvezni a helyzetet, és kelle-mesen elringatózni a tudatban, hogy megérkeztek. Nálam a mámor soha nem tartott tovább tíz percnél. Ez nem azt jelenti, hogy hirtelen teljesen vé-ge szakadt volna. Nem, csak épp mindig tudtam - teljesen biztosan hogy az adott élmény nem az, amit keresek. Mégis óriási ajándék volt ez nekem, mert mindig újra és újra kizökkentett abból a helyzetből, amelyben épp hosszú távra készültem berendezkedni.

Ha ragaszkodsz a tapasztalataidhoz, egészen biztos, hogy szenvedni fogsz, amint azok elmúlnak. Egészen elképesztő, hogy ez a szenvedés a leg-

többször mégsem képes kizökkenteni bennünket az álmodozásból, hanem inkább arra sarkall, hogy vegyünk egy száznyolcvan fokos fordulatot, és nyomába eredjünk az elveszett élménynek.

Szerencsés esetben vagy azonnal tudjuk, hogy egy múló tapasztalat nem lehet az, amit keresünk, vagy az élmény elmúltával nem csináljuk meg az imént említett hátraarcot. Rájövünk, hogy bármit éltünk is át, az nem a megvilágosodás volt. Hiszen ezeknek a tapasztalatoknak a mind-egyike velem, az „énnel" történik, és mint ilyen, időhöz kötött, vagyis múlandó. Számomra áldás volt látni, hogy bármilyen élmény is vár rám a következő sarkon, az nem az, amit keresek. Ez a felismerés ugyanis el-mondhatatlan mértékben lerövidítette az utamat.

A „megvilágosodás" szó kétségkívül spirituális szótárunk legtöbbet emlegetett, és ezért legelcsépeltebb, legközhelyesebb fogalma. Amikor az általa megnevezett állapotot keressük, valójában arra a kérdésre keressük a választ, hogy: „Mi az igazság?" E mögött a kérdésfeltevés mögött egy teljesen másfajta megközelítés rejlik, mint a mögött, hogy: „Vajon hogyan juthatok el a megtapasztalásáig?" Az első a leépítésről, valaminek a lerom-bolásáról szól. Ezzel ellentétben az általános spirituális gyakorlat nagy része építkezésből áll. Növekszünk és növekszünk - ideákat, energiát, tudatosságot halmozunk fel magunkban. Az egész egyre csak nő és nő, és mi úgy érezzük, hogy többek, jobbak leszünk általa.

A megvilágosodás azonban a rombolásról szól. Egyszerűen arról, hogy minden, amiben eddig hittél, hamis. Aminek tartod magad - legyen ez az énkép jó, rossz vagy közömbös -, annak valójában semmi köze hozzád. Minden, amit a többi emberről tartasz - jót, rosszat, közömbösét-, egysze-rűen nem igaz. Bármit is gondolj Istenről, tévedsz. Mivel Istent nem ér-heted el a gondolataid által, minden, amit róla gondolsz, csak olyasmit mondhat neked, ami tökéletesen helytelen és téves. Minden, amit a világ-ról gondolsz, tévhitek gyűjteménye. És minden, amit a megvilágosodásról gondolsz, csak ahhoz vihet közelebb, ami nem az.

Kezded kapiskálni a dolgot? Eltávolításról, megszüntetésről szól. Hogy mit távolít el? Mindent. Enélkül nem is hozhatna végső szabadságot. Ha csak egyetlen dolog, egyetlen nézőpont is marad utána, akkor biztosan nem az igazi megvilágosodás volt.

A legtöbb emberélete az Igazság kerüléséről szól. Az Igazság, amellyel nem szeretnénk találkozni, az üresség Igazsága. Nem akarjuk belátni, hogy semmik vagyunk. Nem akarjuk belátni, hogy minden, amiben hiszünk, ha-mis. Nem akarjuk belátni, hogy minden, amiben mások hisznek, szintén hamis. Nem akarjuk belátni, hogy nézőpontunk helytelen, és hogy helyes nézőpont egyáltalán nem létezik. Nem akarjuk belátni, hogy minden, amit Istenről gondolunk, téveszme csupán. Nem akarjuk elfogadni, amire a Budd-ha célzott, amikor azt mondta, hogy az én nem létezik.

Az utóbbi, negatív állítást szeretnénk inkább minél gyorsabban egy po-zitívra cserélni. Ahelyett tehát, hogy belátnánk, hogy nem létezik én, és hogy minden, amit az elménk igaznak tart, valójában üres, inkább gyorsan kitalálunk valami pozitív állítást. Valami ilyesmit például, hogy: „tiszta tudat vagyok", vagy: „a világon minden gyönyörűség", vagy: „Isten maga a szeretet". Egyszerűen nem akarjuk elfogadni, hogy létezésünk közepén hatalmas űr tátong.

Ha elmerülünk a spiritualitás történelmében, láthatjuk, hogy ha sikerül is szavakba önteni az Igazságot - már amennyire az Igazság szavakba önt-hető -, általában az a vége, hogy a lehető leghamarabb elferdítik, elfedik azt. Még a zenben is - amely szerény véleményem szerint a Buddha megvilágosodásélményének legtisztább követője és közvetítője - sokszor tapasztalható eltérés, elhajlás attól a központi gondolattól, amely szerint az én nem létezik. Ezért van, hogy ha kinyitsz egy újságot - legyen szó akár buddhista magazinról -, nem találod benne a tanítás központi tételét. Ehelyett a legtöbb spirituális írás arról szól, hogyan fejlesszük magunkban a könyörület és a szeretet képességét, hogyan meditáljunk eredményeseb-ben, hogyan lélegezzünk tudatosan, hogyan mantrázzunk, hogyan vizuali-záljuk az istenséget és így tovább. Még a buddhizmusban is sokszor elvész az Igazság, pedig ott tényleg nem könnyű elrejteni az alapító gondolatot, miszerint én nem létezik. De még ha nem is rejtik el, nagyon ritkán beszél-nek róla. Ha mégis, akkor meg sokszor úgy felöltöztetik, hogy alig lehet ráismerni. Az igazi megvilágosodásról szóló tanítások pengeként metszik át az addig követett spirituális utat. Levágják a lábadat, te pedig arccal a földön találod magad, a saját véredben.

Az ősi tanítás szerint csakis az Igazság szabadíthat fel minket, ezért a legnagyobb könyörületesség, amelyet bárkivel - akár saját magunkkal - szemben gyakorolhatunk, az igazmondás. Ennek ellenkezője pedig, ha csak azt mondjuk magunknak és másoknak, amit hallani szeretnénk. Az nem könyörület. Az rejtett kegyetlenség, amely szolgává tesz minket, mert valami olyasmi keresésének, kergetésének a végtelen körébe taszít, ami valójában nem létezik. Az Igazság csupán az elménknek okoz kelle-metlenséget! Ennek elviselése az igazi megadás. „Az istenit keresem, ezért feladok mindent: az életemet, a szívemet, mindent. Mindenről le-mondok, csak hogy enyém legyen a végső spirituális ajándék." A legtöb-ben, akik elmennek a Himalája szent helyeire, hogy százezerszer borul-janak le az istenség előtt, csupán azért teszik mindezt, mert úgy hiszik, így az övék lehet a végső spirituális jutalom. Te magad gondoltál már erre? Hogy ha nem hinnéd, hogy meglesz a jutalma, vajon csinálnád-e mind-azt, amit most teszel? Hiszen százezer leborulás egyáltalán nem olyan jó móka.

Az igazi megadás ugyanezt a lebomlást követeli meg mind belül, mind kívül, csak épp nem vár cserébe semmit. Minden, ami ezen túl van, az ego játéka csupán. Valahogy így szól: „Úgy teszek, mintha nagyon spirituális lennék, csak hogy kapjak érte valamit." Az igazi spiritualitás hangja egé-szen máshogy cseng: „Csak az Igazságot keresem. Mindent, ami nem az, hajlandó vagyok feladni. Mindegy, mennyire kényelmes vagy kényelmet-len a dolog. Nem számít, hogy egész létezésemet alapjaiban rengeti-e meg vagy sem. Nem úgy akarom magamnak az igazságot, mint egy trófeát, amelyet megtarthatok és birtokolhatok. Az Igazságot akarom, amely ter-mészeténél fogva ellenáll minden ilyen akarásnak és birtoklási szándék-nak." Teljes elengedésre, teljes lemondásra van szükség, de nem valamiért cserébe. A teljes elengedés azt jelenti, hogy elengedjük azt is, aki elenged. A megvilágosodásban egyáltalán nincs helye az „énnek".

A megvilágosodásban tehát rájövünk, hogy nem létezik különálló én. Lehet, hogy előtte már százszor és százszor hallottuk ezt az állítást. De mi történik, ha valóban megnyílunk előtte, és komolyan elgondolkozunk raj-ta, hogy vajon mit is jelent? Azt találjuk, hogy minden, amit mi, mint különálló én gondolunk, egyszerűen hamis.

Az elkülönült én eszméjének összeomlása hihetetlenül felszabadító érzés. „A végtelenbe tágítottam magam, és összeforrtam a mindenség-gel." Bármilyen gyönyörű és csodálatos is az élmény, amely ez utóbbi szavakkal írható le, én másról beszélek. Az, hogy „nincs elkülönült én", nem ilyesféle tapasztalást jelent. Ez nem az Egység élménye, hanem még mindig az elkülönült éné. Az Egység nem összeforrás. Ez utóbbi ugyan-is mindig két - esetleg több - dolog között történik. Valójában azonban csak egy dolog van, vagyis minden ilyen összeforrásélmény illúzió csu-pán, legyen bármilyen csodálatos is. Még ha úgy is érzed, hogy összeol-vadtál az abszolúttal, a végtelennel vagy Istennel, az valójában csak any-nyit jelent, hogy kitalált éned olvadt össze egy másik, hasonlóan fiktív létezővel. Az efféle misztikus élmények nem tévesztendők össze a meg-világosodással.

Az Egység azt jelenti, hogy nincs más. Csak ez van. Nem létezik az ott, csupáncsak ez. És ez minden. Csak ez van. de amint kimondod, hogy ez mi, máris elmondtad, hogy mi nem. Ez pedig csak akkor jöhet létre, ha meg-szűnik minden, ami nem azonos vele. Ekkor beszélhetünk megvilágoso-dásról, amely túl van a mulandóságon. Felébredünk, téren és időn kívül ke-rülünk.

Az igazi megvilágosodás pont olyan, mint amikor éjszakai álmunkból ébredünk - nem véletlenül használják olyan régóta ezt a metaforát a meg-nevezésére. Az álom, amikor történik, épp annyira valós számunkra, mint most ez a pillanat. Ha álmodban azt gondolod, hogy veszély fenyeget, ugyanúgy félsz, mint ébren, amikor hasonló gondolatok járnak a fejedben. Gondolj csak bele, mit érzel reggel, miután egy ilyen álomból ébredsz. „Ó,

/

istenem, hogy féltem, pedig az egész nem is volt valós!" Éppen annyira volt igaz, mint amennyire az álmok általában. Természetesen létezett -ahogy az álmok léteznek -, de korántsem volt olyan valós, mint amilyen-nek az éjszaka közepén tűnt.

Az emberek általában nem értik, milyen nagy dolog felébredni egy álomból. Pedig ilyenkor szó szerint kikerülünk egy dimenzióból, amelyet épp ugyanolyan valósnak véltünk, mint azt, amelyikben most vagyunk. Kataklizmaszerű változás ez a tudatban! Mindenről, amit igaznak hittem abban az álomban, kiderül, hogy nem valós.

Az igazi, hiteles spirituális megvilágosodás épp ilyen elementáris hatá-sú. Nem szeretnék állást foglalni azzal kapcsolatban, hogy ez a világ vajon álom-e vagy sem. Az ilyesféle meghatározásnak nem látom értelmét. Én csak azt mondom, hogy az igazi megvilágosodás épp ugyanazt a tapaszta-lást tartogatja számunkra, mint a reggeli ébredés. Valahogy így: ,,Ó, iste-nem, azt gondoltam magamról, hogy XY nevű emberi lény vagyok, pedig nem is. És nem arról van szó. hogy jobb, nagyobb, tágasabb, szentebb vagy istenibb lennék. Nem. Egyszerűen csak nem az vagyok. Ennyi."

Ez nem azt jelenti, hogy ne lenne testünk. Hát persze, hogy van testünk. Még csak nem is azt, hogy ne lenne elménk. Az is nyilvánvalóan van. Sőt még azt sem, hogy ne lenne személyiségünk. Bizony ez utóbbi is ugyan-úgy létezik. És énképünk is van - akár átéltük már a megvilágosodást, akár nem. Ha nem volna, a tudat képtelen lenne a testben működni. Például nem lennénk képesek reagálni, amikor valaki a nevünkön szólít bennünket. Márpedig - legalábbis az én tudásom szerint - még a legnagyobb bölcsek is kommunikálnak valahogy a többi emberrel.

Ramana például épp ellenkezőképpen fogalmazta meg az egészet. Ő azt mondta, hogy „csakis az Én létezik". Ez nem más, mint az „én nem létezik" tanítás kifordítása. Valójában ugyanaz a dolog. Hiszen mi van akkor, ha nincs én? Hogyan nevezzük? Ramana úgy döntött, hogy Énnek fogja hív-ni. Az Én tehát épp annak az állapotnak a neve, amelyben nem létezik én.

Garantálom tehát, hogy a megvilágosodás után is lesz énképed. Enélkül ugyanis nem tudna megfelelően működni a tested. Az tehát csupán mítosz, hogy a megvilágosodásban az ember én-tudata teljesen feloldódik. Meditációban történhet ilyen - ekkor van az, hogy valaki szól hozzád, te azonban nem fordulsz felé. Nekem volt szerencsém látni embereket, akik olyan állapotba kerültek meditáció közben, hogy még felkelni sem tudtak. Indiában ezt nirvikalpa szamádhinak nevezik. Nagyon érdekes élmény, és még tanulhatunk is belőle. Megtapasztalhatjuk, milyen az, ha egy időre megszűnik az énérzetünk. Ez az élmény azonban csupán átmeneti, hiszen a test nem képes én-tudat nélkül működni.

Ha valóban eljutsz a nem-én állapotába, kívül kerülsz az időn. Ott már nem lesznek rövid vagy hosszú időtartamok. Az a megvalósulás időtlen. Ha nem így van. az azt jelenti, hogy még nem jutottál el odáig. Ilyenkor -

legjobb esetben - volt egy „átmenetileg elvesztettem magam" nevű élmé-nyed. ami azonban nem azonos a nem-én állapotával. Ez utóbbi azt jelen-ti. hogy énkép ide vagy oda, teljesen biztosan és közvetlenül tudod, hogy nem létezik „én", ami egyben azt is jelenti, hogy „más" sem létezik. Egyet-len létező van. Ezt nevezheted Istennek, isteninek, tudatnak, buddhater-mészetnek, ürességnek, teljességnek, balosnak, jobbosnak, teljesen mind-egy. Egy a fontos: ez az egyetlen dolog létezik. Csak az üresség van, amely végtelen számú dologban fejezi ki önmagát.

Bizonyos értelemben a szabadság végzi a legnagyobb rombolást az éle-ledben, hiszen elvesz tőled mindent, amit addig birtokoltál. De épp ezért felszabadító. Elveszi a belső konfliktusaidat, hiszen azok nem is léteznek. Elveszi a másokkal való konfliktusaidat is, amelyek szintúgy nem létez-nek. És elveszi az egész világgal való konfliktusodat, hiszen csak Az léte-zik. Egyetlen egy dolog van. ez pedig soha nem kerül konfliktusba ön-magával. Soha. Ezért olyan felszabadító érzés a megvilágosodás - hiszen kiszabadít a kettősség végtelen köréből.

Amikor ráébredünk saját igaz természetünkre, nem az elménk szemlé-li tovább az ürességei, hiszen megszűnt különálló énünk, aki szemlélhetne. Rájövünk, hogy az egyetlen dolog, ami láthatja az ürességet, az nem más, mint önmaga. Épp ezért nem én vagyok az egyedüli, aki azt tanítja, hogy nincsenek megvilágosodott emberek, csakis megvilágosodás van. A meg-világosodás ébred rá saját magára. Nem te vagy én. Te vagy én jelentékte-lenek vagyunk, nem létezünk. A megvilágosodás világosodik meg. Ezért mondják, hogy természeténél fogva mindenki megvilágosodott. Ez azon-ban félrevezető, hiszen azt sugallja, hogy mindannyian különálló, külön-leges, egyedi kis valakik vagyunk, akik természetüknél fogva megvilágo-sodottak. Ez nem így van. Egy illúzió nem lehet megvilágosodott. Ezért nem igaz, hogy mindenki megvilágosodott. Az egyedüli igazság az, hogy a megvilágosodás megvilágosodott.

A másik része a dolognak, hogy a megvilágosodás mindent elvesz tő-led. Épp erről ismerhetsz rá - bármilyen testben is van éppen, az ébredés-sel tökéletesen vakká válik. Ez azonban egyáltalán nem izgatja, pedig tö-kéletesen tisztában van a változással. Sőt! Örül neki, hogy megszabadult az összes addigi nézőponttól, az elméje alkotta véleményektől. Persze egy-

két vélemény és nézőpont megmarad, hiszen továbbra is van test, elme és személyiség - ezek azonban a megvilágosodás pillanatától kezdve teljesen lényegtelennek tűnnek. Ebből tudhatod, hogy valami igazán nagy dolog történt.

Ma esti beszédemben tudatosan kerültem a megvilágosodás megannyi pozitív aspektusát. Aki igazán meglátja a fényt, annak további élete így is, úgy is egy véget nem érő kacaj lesz. Egyszerűen lehetetlen, hogy a megvi-lágosodás után ne imádd a világot - még akkor is, ha nagyon jól tudod, hogy a fele sem igaz. Lehetetlen, hogy ne szeresd százszor jobban a téged körülvevő embereket, bár tisztában vagy vele, hogy egyáltalán nem azok, aminek oly sokáig hitted őket. De erről tényleg nem szeretnék sokat be-szélni, mert az elme rögtön azt hiszi, hogy cukorkát kap. Ez pedig nem igaz. Pengét kap, nem cukorkát.

KÖVETKEZMÉNYEK

iután felébredsz az elkülönültség álmából, és rájössz, hogy egy vagy a forrással, még fel kell fedezned, milyen jelentőséggel bír ez a változás a további életedre nézve. A felismerés pillanatában

még a lélegzeted is elakad. Lenyűgöz a tudat, hogy minden Egy, és hogy ez az Egy te magad vagy.

Amikor elkezdtem tanítani, kezdetben azt hittem, elég, ha valaki eljut a megvilágosodásig, azután már mehet is a dolgára. Ma már tudom, hogy sokkal több kell ennél. Az idők során rájöttem, hogy bár sok ember meg-éli azt az alapvető, tapasztalati megvilágosodást, amely által ráébred, hogy kicsoda is voltaképpen, mégis nagyon kevesen válnak igazán szabaddá. És akkor elkezdtem kutatni, vajon mi állhat a háttérben. Ahhoz, hogy ráébred-jünk, nem vagyunk azonosak testünkkel, elménkkel és személyiségünkkel, először is szabadság kell. Ezt a szabadságot maga a változás hozza el, amely kezdetben szinte szárnyakat ad az embernek. És mégis, sokakat any-nyira elsodornak a megvilágosodás érzelmi hatásai, hogy soha nem látják meg a változás igazi jelentőségét.

Az egyik dolog, ami általában el szokott maradni, a tökéletes Egység átélése, vagyis az a felismerés, hogy az ember maga a végső forrás. A leg-többször persze megvalósul valamilyen szintű szabadságérzés, hiszen az ember nem azonosul többé az elméjével, a testével és a személyiségével. Ez azonban csak nagyon ritkán több egyfajta homályos egységérzésnél, és általában meg sem közelíti a tökéletes Egység azon kristálytiszta érzékelé-sét, amely az igazi megvilágosodás sajátja.

A legjobb hasonlat talán a következő lenne: képzeld el, hogy álmodban azonosulsz egy bizonyos karakterrel, míg a többiektől elhatárolódsz. Ami-

M

20

kor reggel felébredsz, rájössz, hogy nem vagy azonos az álombeli karakter-rel. Ellenkezőleg: tisztán látod, hogy helyette az vagy, aki az egészet álmod-ta, vagyis minden, amit láttál és átéltél, tőled származott. Ez a spirituális megvilágosodás igazi metaforája. Amikor ez utóbbit megéled, ráébredsz, hogy nem vagy azonos test-elméddel. Sőt — és ez az, ami általában kima-rad arra is rájössz, hogy végső soron az egész illúzió belőled származik. Szerintem nem nehéz megérteni. Egyrészről látod, hogy nem vagy azonos senkivel, másrészről pedig rájössz, hogy te vagy az egész kiindulópontja.

Miért olyan fontos, hogy rájöjjünk erre? Mert ebben rejlik az igazi spi-rituális megvilágosodás minden értéke. Tudatosítanod kell magadban, hogy te vagy a forrás, hogy a világon minden tökéletes Egységet képez, és hogy ez az Egység voltaképpen te magad vagy. Az Egység felismerésétől elválaszthatatlan annak a felismerése, hogy nem létezik „másik". Nincs olyan, hogy „más", hiszen végső soron minden saját magunk vagyunk.

Ismerek olyan embereket, akik átélték ezt a felismerést, utána azonban az első dolguk az volt, hogy visszatérjenek a régi, jól megszokott kerékvá-gásba, amelyben van „én" és vannak „mások". Mind a mai napig úgy élik az életüket, mintha létezne személyes „én" és személyes „te", annak elle-nére, hogy volt szerencséjük megtapasztalni ennek az alapállásnak a téves mivoltát. A tapasztalat sokszor tehát nem elég. El tudod képzelni, hogyan változna meg az életed, ha megélnéd ezt a felismerést, és kíváncsi lennél a következményekre is? Mi lenne, ha feltennéd magadnak a kérdést: „Vajon mit jelent ez a további életemre nézve?"

Az emberek nagy része a személyes „én és te" bűvkörében éli az éle-tét. Aztán jön a felfedezés, miszerint nem létezik „másik", és hirtelen min-den személyes viszonyt eltöröl. Hogyan élhet együtt az ember egy ilyen felismeréssel? Lehetséges-e, hogy alapvetően tisztában legyünk vele, hogy nincs „én és te", a látszatvilágban azonban továbbra is ennek az illúziónak megfelelően működjünk, viszonyuljunk egymáshoz? A legtöbben, akik a személyes megvilágosodást keresik, ezt gondolják: „Mindaddig, amíg én magam szabad vagyok, senki nem várhat el tőlem semmit." Vagy épp ezt: „Majd én megtanítom nekik, hogyan kell megvilágosodni!" Ne érts félre, semmi rossz nincs a személyes szabadságban. De mi lenne, ha most való-ban végiggondolnád ezt az egészet? Hogyan lehetsz csak te szabad, ha

egyszer nem létezik személyes „én"? Ki az valójában, akinek meg kell világosodnia?

Hosszú idő óta az egyik legfájdalmasabb élményem, amikor egy szat-szang alkalmával felvetettem a kapcsolatok témáját. Teljesen letaglózott, ahogyan egyik tanítvány a másik után szegezte nekem az efféle kérdéseket és kijelentéseket: „sosem azt kapom, amit szeretnék", vagy: „szeretném tudni, hogyan javíthatnék a kapcsolatomon". A tanítványaim arra voltak kíváncsiak, hogyan élem meg a kapcsolatomat. A feleségem, Annie erre azt mondta nekik: „Nem várunk el egymástól semmit, és nem arra használjuk a kapcsolatunkat, hogy megoldjunk dolgokat. Ez az egész nem erről szól." A tanítványok azonban nem értették, amit mond, és egyre csak folytatták a kérdezősködést.

Nézz szembe a felismerés következményeivel, miszerint: nem létezik „másik"! Amikor megvilágosodsz, a „te meg én" álmából kell felébredned. Ha képes vagy befogadni, mit is jelent ez valójában, a lélegzeted is eláll. Hiszen ha nincs „más", akkor nincs személyes kapcsolat sem. Minden kap-csolati probléma gyökere abban keresendő tehát, hogy a felek valamelyike nem veszi elég komolyan a tényt, miszerint nem létezik „másik". Nincs senki, akitől elvárhatnánk valamit; senki, akit megváltoztathatnánk; senki, akire szükségünk lehetne, vagy akinek a szükségletét mi kielégíthetnénk -mindez csupán illúzió. Látod? Ilyen óriási kihívást tartogat számodra, ha nem csupán egy érdekes spirituális tapasztalást keresel, de megpróbálod valóban megérteni mindazt, amit ez a tapasztalat magában foglal.

A megvilágosodás megtapasztalása olyan, mint egy személyes ősrob-banás. A vele járó felismerés megadja a kezdeti lökést. Ahogy a fizikusok mondják, minden a semmiből indult, majd egy kis ütközésből lett végül az egész világegyetem. Lehet, hogy magadban is érzékeled ezt a kis ütközést, de nem tulajdonítsz neki különösebb jelentőséget, és egyszerűen elmész mellette. És akkor az egész semmit sem ér. Ha viszont megállsz, és jól szemügyre veszed ezt a belső ütközést, amelyet spirituális megvilágoso-dásnak neveznek, az olyan lehetőségeket tartogat számodra, mint annak idején a Big Bang a világ számára. Sőt, még annál is nagyobbakat.

Nagyon sokan kérdezik tőlem a következőt: „Mégis, hogyan egyeztes-sem össze a spiritualitást a mindennapi élettel?" Sehogy. Ez képtelenség.

Hogyan is tehetnéd? A végtelent nem gyömöszölheted bele kicsinyke, kor-látolt életedbe. Ehelyett inkább szenteld az életedet az isteni indíttatásnak. Integráció, összeegyeztetés nem létezik. Egyedül a megvalósulás létezik, amely egyben a leghatalmasabb és legtökéletesebb romboló erő. Az el-különültség érzetének minden aprócska darabját, minden hamis ideáját szétrobbantja. Vesd hát oda az életedet ennek az Igazságnak, és ne az Igaz-ságot próbáld belegyömöszölni az életedbe!

Még ha nagyon komolyan veszed is a dolgot, és úgy döntesz, hogy elmé-lyíted magadban a felismerést, az „én és te" látszata akkor is megmarad. Ha nem vagy rá képes, hogy ezt a felismerést teljes mértékben átvidd a kapcso-latodba, nagyjában-egészében ugyanúgy folytatódik majd minden, mint azelőtt. Egy-két dolog talán új megvilágításba kerül, a kapcsolat alapját azonban továbbra is az adja, hogy mit nyújtotok egymásnak, illetve hogy mi-ként oldjátok meg a dolgokat. Ha mélyebbre mész, és a maga teljességében felfedezed, mit is jelent ez a „nincs más" nevű tapasztalás, a felismerés önmaga újrarendezi a látszatvilág működését. Az egész kapcsolat egy más dimenzióba kerül, hiszen rájöttél, hogy az „én és te" közti személyes kapcso-lat valójában nem létezik. A ráeszmélés spontán módon újrahangolja embe-ri kapcsolataidat, anélkül hogy neked irányítanod kellene ezt a folyamatot. Ha javítani szeretnél egy kapcsolaton, egyszerűen mélyítsd el magadban a

felismerést. Lehet, hogy a viszony nem abban az irányban fog változni, amerre te szeretnéd, de egész biztosan változni fog. Ébredj fel még jobban! Ha valóban éber vagy, a dolgok egyszerűen csak vannak, ahogy vannak.

Igazából azonban nem tanárra van szükséged, hogy elmesélje neked a megvilágosodás következményeit. Saját magadnak kell megtapasztalnod azokat.

* Tanítvány: Mit értesz azon, hogy ébredjünk fel még jobban?

Adyashanti: Ezt megint az álom-metaforával tudom érzékeltetni. Ismered azt az érzést, amikor egy kellemes álomból ébredsz, és mielőtt még teljesen kimenne a szemedből, inkább visszaalszol, mert szeretnéd to-vább álmodni? A falnak fordulsz, és elalszol, majd amikor újra felébredsz,

ismét rájössz, hogy az egész csak álom volt. Egy darabig még álomittas vagy, és egyáltalán nem vagy biztos abban, hogy fel akarsz ébredni. Aztán, ahogy elindul a nap, kitisztul a fejed, és felébredsz. A legtöbb spirituális kereső épp ilyen álomittas marad még a nagy megvilágosodás után is. Oda-vissza táncolnak az álom és az éberség határán, és nem tudják eldönteni, hogy tényleg az utóbbit kellene-e választaniuk, annyira másnak tűnik az a világ. A rossz dolgokból persze fel szeretnének ébredni, de úgy, hogy az álom jó részeinek ne kelljen véget vetniük. Személyes kapcsolataikat néz-ve szó szerint vissza szeretnének aludni, hiszen tudják, hogy ha felébred-nek, a dolgok számukra váratlan módon alakulhatnak.

Mivel álomittasan úgy látod, hogy nagyon sok veszítenivalód van, nem tudod eldönteni, hogy valóban fel szeretnél-e ébredni. De amikor teljesen felébredsz, az álom utolsó szikrája is kimegy a lelkedből, és tisztán látod, hogy csupán álom volt. Ilyenkor pedig már egyáltalán nem kívánkozol vissza. Éppen ezért, ha tökéletes szabadságra vágysz, erőt kell venned ma-gadon, és teljesen el kell engedned az álmodat. Ha sikerül, spontán módon elveszíted érdeklődésedet a nem igaz dolgok iránt, és elkezdesz az Igaz-sághoz vonzódni. Az elkülönültség - bármilyen álruhát vegyen is fel - nem érdekel többé.

Vajon ki mozgatja a szálakat, amikor álmodsz? Hát te, az álmodó! Te vagy az, aki a drótokat rángatja! Nem számít, hogy az álombéli karakterek azt hiszik, rajtuk múlnak a történések, valójában az egészet te, az álmodó irányítod. Csak éppen közben megfeledkezel erről. A transzcendens álmo-dó az, aki a világ álmát alakítja. Ha méltósággal szeretnéd élni az életedet, erről soha nem feledkezhetsz meg. Mítosz csupán, hogy ha a földön sze-retnél járni, el kell engedned a transzcendenciát.

Az az elmélet, miszerint nem maradhatsz meg a transzcendenciában, egészen addig működik, amíg úgy nem döntesz, hogy közelebbről is meg-vizsgálod a dolgot. Amikor azonban a saját bőrödön kezded megtapasztal-ni, hogy mit is jelent a spirituális ébredés, rájössz, hogy a tanácsok zöme és majdnem minden, amiről itt beszélünk, egyszerűen nevetséges. Vak ve-zet világtalant - mondhatnánk.

Amit te mesternek nevezel, az nem más, mint a saját teremtményed -a te álmod, amelyet most, ebben a szent pillanatban is alakítasz. Ha been-

geded ezt a felismerést, rájössz, hogy te vagy az, aki az egészet mozgatod, és hogy a hallgatót és a beszélőt elválasztó határ csupán látszat. Ha meg-világosodtál, mindezt tisztán láttad már. A kondicionálás azonban képes rá, hogy visszarángasson az álomba. Ez ne aggasszon. Neked csupán annyi a dolgod, hogy sose felejtsd el megkérdőjelezni az álom valódiságát.

Sokszor teljesen beleszédülünk egy-egy szokatlan tapasztalatba, és emiatt elmegyünk valami sokkal lényegibb, sokkal mélyebb mellett - nem látjuk meg, hogy mi az, ami az egészet okozta. Éppen ezért mindig fel kell tennünk magunknak a kérdést: „Miért is érzékelem mindezt?" Kérdezz rá. A kíváncsiság, a kérdezősködés nagyon fontos. A transzcendens élmények lényege az, hogy az ember intuitív módon átélje az Igazságot, vagyis a dol-gok valós rendjét. Spirituálisán szólva, a „mi vagyok én?" az a kérdés, amely egyenesen a dolgok szívébe talál.

Valójában maga vagy a végtelen intelligencia, mégis, ha az igazságot keresed, nagyon komolyan kell venned a dolgot. Meg kell nyílnod a lehe-tőségre. hogy minden, amit eddigi életedben tanultál, téves. Ha nem te-szed, mégis hogyan fedezhetnéd fel a valóságot? Ha tökéletesen meg-nyílsz, az Igazság egyértelművé válik számodra. A spirituális keresők nagy része azt hiszi, hogy az Igazság rejtve van. Ez nem igaz. Csupán a külön-böző elméletek takarják el, amelyekel vele kapcsolatban kialakítanak magukban. Találd meg a helyet, ahol a valóság történik! Lásd meg. hogy csak az Egy létezik, és az nyilvánul meg mindenben, ami körülvesz min-ket. Merengj, meditálj ezen egészen addig, amíg újra és újra fel nem fede-zed a benne rejlő Igazságot! Ébredj rá saját valódra!

DHARMIKUS KAPCSOLAT

hosszú évekig tartó zen meditációs gyakorlat többek között azt az értékes leckét tartogatta számomra, hogy amennyiben ilyen sok időt szeretnék magamban, magammal tölteni, muszáj megtalál-

nom önmagam. Ha csak egy kitalált képem van önmagamról, a magányos és csendes meditáció kínszenvedéssé válik, és egy véget nem érő, belső fe-csegést indít el. Még akkor is nagyon kellemetlen magunkban ücsörögni,

ha ez az önmagunkról őrzött kép történetesen pozitív. Amikor azonban igaz Énünkként ülünk ott, olyankor nem zavar be semmilyen magunkról kialakított kép. elképzelés vagy elmélet. A végtelen térben, a tágasságban ülünk. Hz az állapot az alapja minden valós kapcsolatnak. Hiszen amíg saját magunkkal nem sikerül igazán kapcsolatba lépnünk, addig hogyan is várhatnánk, hogy mindez megtörténhessen egy másik emberrel?

Ha úgy veszünk részt egy kapcsolatban, mint saját ragyogó üres-ségünk. az a kapcsolat csodálatos lesz, hiszen önmagunkat adjuk benne. Lényegében mindannyian egy csodába vagyunk szerelmesek. Vagyis a cso-da - amely mi vagyunk - szerelmes saját magába. És amikor ez a csoda kapcsolatba kerül egy úgynevezett „másikkal" - legyen az egy virág, egy madár, a szél. a hideg vagy éppenséggel egy másik emberi lény úgy viszonyul hozzá, mint ugyanannak a csodának egy másik megnyilvánu-lásához. Ez az alapja az igazi szent kapcsolatnak. Mindig látnunk kell, hogy valójában a csoda kifejeződésével vagyunk kapcsolatban - néha ezen, néha azon, néha egy férfin, néha egy nőn, néha a hidegen, néha a ke-serűségen, néha az édességen, néha az unalmon, néha a szomorúságon, néha az örömön, néha a zavaron, néha pedig a tisztaságon keresztül. Minden egyes dolog a csoda megtestesülése. A dharmikus kapcsolat

21

A

valódi alapját ez a viszony képezi - amelyet a csodával, vagyis saját iga-zi Énünkkel alakítunk ki.

Ha mindenféle elvárás nélkül üldögélünk a pillanatban; anélkül hogy a következő pillanatra, „arra" - megvilágosodásra, szeretetre, békére, csendes elmére - várnánk, és ha önmagunktól sem várunk el semmit, ak-kor a szent, az isteni feltárul előttünk, egyszerűen azért, mert nem akarunk tőle semmit. A pillanattal való igazi és szent kapcsolatunk akkor hajt ki, amikor nem szeretnénk megváltoztatni azt. Ilyenkor a szépség virágba borul. De ha csak a legapróbb kéréssel fordulunk felé, máris elveszítjük ezt a szépséget. Várakozásunk eltorzítja az egyébként teljesen nyilvánvaló és természetes tapasztalást.

Elménk úgy hiszi, hogy a megvilágosodás, a felszabadulás azt jelenti, hogy egyszerre minden kellemetlen élménytől megszabadulunk. Ebben óriásit téved. Az isteni nem mocskolná be a kezét azzal, hogy bármit is eltávolítson az utunkból. Ez épp olyan volna, mintha levágná a karodat. De ha úgy éled meg mindezeket az élményeket, mint a csoda, az isteni -vagyis saját csodád - megjelenéseit, azzal teljesen átalakíthatod őket.

Lásd meg a jelenben a teljességet, az időtlenség minőségét, ahogy min-den egyes jelenségben és tapasztalásban újra és újra megmutatkozik. Ha így teszel, a benned lévő szentség kiteljesedik, és elhagyja a szimplán kel-lemes élmények tartományát, hogy kitöltse tapasztalataid teljes spektru-mát. Elkezded közvetlenül érzékelni, hogy minden földi megnyilvánulás-ban az isteni borul virágba. Ha valahol zavar van, maga Isten zavart. Ha valami tiszta, Istené a tisztaság. Ha ezt látod, akkor Istent fogod látni az út szélére dobott szemétben, és abban a hajléktalanban is, aki fél éve nem für-dött. Mindenhol ugyanazt a szentséget érzékeled — ugyanazt a bensőséges dharmikus kapcsolatot, amely a csodát fűzi össze saját magával. És ez így megy tovább, egyre jobban és jobban, egyre mélyebbre és mélyebbre ha-tolva az életedben. Ahogy elkezded mindenben ezt a szentséget látni, rá-jössz, hogy nem az vagy, akinek ezelőtt gondoltad magad. Élő, éber csoda vagy, amely láthatatlan és megfoghatatlan.

Ha ezzel tisztában vagy, képes vagy szent kapcsolatot kialakítani. De ha nem tudod mindezt, és úgy próbálod meg szentté tenni a kapcsolataidat, akkor csupán saját, szent kapcsolatokról kialakított álmaidat fogod kerget-

ni. Ez pedig nem más, mint erőszaktétel. Lehet, hogy jó okod van rá, és puszta jó szándékból teszed, de ha megpróbálsz szentté varázsolni egy kapcsolatot, fogalmad sincs az egészről. Nem érted, hogy az már szent. Csak ha ez utóbbit látod, akkor érzékeled a kapcsolatot a csoda megteste-süléseként.

Nem kell félned tőle, hogy ha mindenben a szentséget látod, elveszíted a megkülönböztető képességedet. Az őszintétlenséget, a zavartságot, az egy-ség vagy az intimitás hiányát továbbra is érzékelni fogod egy kapcsolat-ban, épp úgy, ahogyan azt is, ha a viszony képekre, ideákra, kivetítésekre és elvárásokra épül. Attól még, hogy szentnek látod, ugyanúgy észreveszed benne a nevetséges dolgokat is. Ezek a nézőpontok nem zárják ki egymást. Néha Isten is furán viselkedik.

Megmaradni egy kapcsolatban annak, ami vagy (vagyis a megvilágo-sodás fényének) - kétségkívül ez az emberi élet legnagyobb kihívása. Min-den láthatatlan és elhanyagolt részünk olyan, mint egy kis nyomógomb -csak úgy vonzza az ujjakat. Ebben rejlik a szentség szépsége. Ha valami nem tudatos, akkor ott van rajta a gomb, hiszen nem maradhat úgy! És valaki mindig megnyomja. Bumm! Nézzük csak, mi ez: felelősség. Valaki tehát felhozta a témát a mélyből. És ilyenkor ott a lehetőség. De mi mit te-szünk? Amilyen gyorsan csak lehet, az egészet lenyomjuk ismét a tudat alá. Ahelyett, hogy konstatálnánk: „Hm, valaki megnyomta a felelősség gombját. Egek, hogy milyen régóta bennem volt már! Belém van progra-mozva. Milyen érdekes! Nézzük csak, miről is szól ez az egész?" Ehelyett az emberek inkább elkezdenek pszichologizálni, vagy végtelen elmélete-ket és filozófiákat gyártanak az adott dologgal kapcsolatban. De valóban mi is az! Milyen is valójában megtapasztalni, átélni a felelősséget? Ha fel-tesszük a „mi ez?" kérdését, azonnal belemehetünk a dologba. Tudatosít-hatjuk magunkban. Ám ha megpróbálunk valamit csinálni vele - például megszabadulni tőle -, akkor sosem kerülhetünk igazán közel hozzá.

A megvilágosodás fénye a legerősebb átalakító erő. A legmélyebb al-kímia pedig akkor történhet meg, amikor tudatosan tudatában maradunk tudatlanságunknak. Tehát ha megnyomják bennünk azt a kis gombot, és felbukkan valami a tudatalattiból, elfogadjuk a tudatosság hívását. Ennyi. Egyszerűen éberek maradunk, és az alkímia magától végbemegy. Csak

maradj éber. Ne akarj spirituálisán hozzáállni a dologhoz, például vissza-menni ötven lépés távolságba, és onnan szemlélni. Bár ez mindenképpen jobb, mintha elvesznél benne, még mindig a tudatlanság egy kifinomultabb formája - hiszen valamilyen szinten ezzel is elkerülöd a tudatosságot, és nem hagyod, hogy az legyen, ami. A tudatosság itt van. Nem kell sehová vinned - se fel, se le, se előre, se hátra -, hogy alapvetően szabad legyen a felmerülő dolgoktól. Már így is szabad. Nincs szüksége hátrálásra. Azt csak a kicsinyke én hiszi, hogy ilyenkor menekülőre kell fognia a dolgot. De van egy jó hírem: ez utóbbi is tudatossá tehető. „Á, már megint itt a ki-csinyke én, és próbálja túlmisztifikálni, spirituális köntösbe bújtatni a dol-got, hogy így meneküljön el előle. Most tehát ezt a gombot nyomták meg." És az egész mechanizmus máris tudatossá vált.

A tudatosság nem egyenlő a „megpróbálom kivédeni, megmagyarázni, megoldani vagy eltüntetni a dolgot" stratégiájával. A tudatosság éppen-hogy egy nagyon mély szeretet és törődés mindaz iránt, ami van. A szere-tet beleveti magát az adott pillanatba, az „itt és most"-ba, és tökéletesen elmerül benne. Az így megélt kapcsolat végtelenül egyszerű. Alázatos. Nagyon bensőséges. Ilyen módon egy teljesen más minőségű viszonyt ala-kíthatsz ki egy másik emberrel.

A legtöbb kapcsolat nem tudatosan indul. Amikor a tudatosság fénye végül bevilágítja, napvilágra kerül a tudattalan is. Nagyon fontos, hogy ilyenkor ne próbáljuk „elspiritualizálni" a dolgot. Sokan ugyanis ezt teszik, ahelyett hogy tudatosítanák magukban a kapcsolatot. Inkább egy spirituá-lis fantáziává változtatják az egészet, amelyben párjuk persze megfelel minden képzelt spirituális elvárásuknak. Azt hiszik, tudják, hogy az egész-nek milyennek kellene lennie, hogy milyen lehetne, és hogy merre tart a kapcsolat.

Ha képes vagy elengedni az ilyen késztetéseket, visszatalálhatsz vala-mi nagyon ártatlan és intim állapothoz, amelyben végre kimondhatod az igazságot, ahelyett hogy megpróbálnád a tudatosságot egy újabb tervbe hajlítani, gyömöszölni vagy éppenséggel elnyomni. Egyszerűen csak ha-gyod, hogy a tudatosság és a szeretet felszínre jöjjön. Közben pedig egyet-len pillanatra sem tudod, mi fog történni - hogy ezek hogyan fognak meg-nyilvánulni. Mindez persze felboríthatja a kapcsolatot, ugyanúgy, ahogyan

az Igazság is képes összezavarni az embert. Amikor az Igazság napvilágra kerül benned, minden egyes apró részed, amely még mindig az igaztalan, hamis dolgokhoz húz, óriási ellentmondásba kerül. Egy kapcsolatban ugyanígy csap össze az igazság és az igaztalanság, amikor a tudatosság megjelenik. Te pedig ott állsz az ellentmondás kellős közepén.

Ez az a pont, ahol a gombok benyomódnak - nemcsak az enyém és a tiéd, de az a harmadik is, amelyet a „mi gombunknak" hívnak. Ilyennel minden kapcsolat rendelkezik, hiszen amikor két ember összekerül, létre-jön az a valami, amit „miénk"-nek hívunk. Ha valamelyikünk - vagy akár egy rajtunk kívül álló - megnyomja ezt a gombot, máris megszólal a kap-csolat ébresztőórája. A „mi" tehát saját gombbal és saját tudattalannal rendelkezik, amely tulajdonképpen a két „én" gomb és a mögöttük álló tu-dattalan egyesüléséből jött létre.

Ha egy kapcsolatban hagyjuk, hogy felszínre törjön a tudatosság, on-nantól kezdve nem a félelem határozza meg a viszonyt. Képzeld csak el, hogy amit teszel, abban a félelem egy szikrája sem található meg. Nagyon tanulságos elgondolkodni ezen a dolgon az emberi kapcsolatainkat ille-tően. Vajon mi történne velük, ha felhagynánk azzal, hogy félelemből és bizonytalanságból cselekedjünk? A legtöbb ember számára egy ilyen lépés forradalmi változást hozna. És minél bensőségesebb egy kapcsolat, annál nagyobb a forradalom. Ha semmit sem teszünk félelemből vagy bizonyta-lanságból, az egy egészen másfajta játék, mint amit általában megszok-tunk. Erre gondoltam, amikor azt mondtam, hogy az Igazság képes felbo-rítani egy kapcsolatot. De gyorsan hozzá kell tennem mindehhez, hogy ez a rombolás rendkívül pozitív hatású is lehet.

Én magam azt tapasztaltam, hogy nagyon sok ember, aki túl van az Igazság rendkívül mély és világot megrendítő felismerésén, egyszerűen képtelen megbirkózni a kihívással, amelyet az jelent, hogy önmagát kell adnia egy kapcsolatban. Félelemmel tölti el őket a kérdés, hogy a társuk vajon hogyan fogadná a dolgot, és hogy egyáltalán mit indítana el ez az egész kettejük viszonyában. Ilyenkor valóban nagyon bizonytalanná vál-hatunk, hiszen fogalmunk sincs, mi történik majd, ha életünk bizonyos te-rületein nem nyomjuk el tovább az Igazságot. Az emberek ezen a ponton gyakran fújnak visszakozót ahelyett, hogy szembenéznének a félelemmel,

illetve a bizonytalanságérzéssel. A kapcsolat kérdéses része ezáltal egy el-zárt, lekerített területté válik, ahová a tudatosságnak nincs bejárása. Azzal azonban már mindannyian tisztában vagytok, hogy minél tudatosabb az ember, annál nehezebb fenntartani egy ilyen választóvonalat. Tehát ha valóban tudatossá szeretnél válni, ez nem lehet megoldás. Hiszen szó sze-rint lehetetlen teljesen megvilágosodni, ha közben egy részedet továbbra is a sötétben hagyod. Ha nem engeded be a fényt mindenhová, az azt jelenti, hogy nem valósítod meg önmagadat a saját teljességedben.

Ha az ember átél valamilyen spirituális tapasztalást, könnyen elszállhat magától, és szinte észrevétlenül fölébe kerekedhet valakinek, akiről úgy tud-ja, hogy még nem élte át azt a bizonyos dolgot. Ez azonban lehetetlenné te-szi az igazi kapcsolódást. Hogyan találkozhatunk tehát a tudattalannal úgy, hogy közben nem tesszük tönkre a kapcsolat ártatlanságát, és nem föntről lefelé tekintünk a másikra? A dharmikus viszonyokról nagyon sokat tanul-hatunk, ha egyszerűen csak hallgatjuk a madarak énekét, és megfigyeljük ezt a hallgatást. Szemügyre kell vennünk, hogy miként, milyen minőségben fo-gadjuk be a hangokat, és mennyire hagyjuk magunkat megérinteni általuk. Ezzel az egyszerű gyakorlattal tudatosabbá válhatunk, és többet tanulhatunk a dharmikus kapcsolatokról, mintha elolvasnánk róluk száz könyvet.

Amikor egyszer a Sonoma Zen Centerben voltam elvonuláson - ahol általában hihetetlen csend honolt -, mindig hajnali fél ötkor kezdtük a me-ditációt. Csodálatosan békés volt olyankor a reggel. A Nap épphogy kezd-te megvilágítani az eget, mielőtt még megjelent volna a horizonton. Az ember érezte, ahogy az egész világ életre kel, és saját maga is felébred ve-le. Lenyűgöző volt. Minden reggel, úgy fél hét körül felkeltek a zen temp-lommal szemközti ház lakói is. Nekik azonban egész más elképzelésük volt arról, hogy hogyan is kell indítani egy napot. Ők reggel fél hétkor tel-jes hangerővel ordíttatták a Led Zeppelint. Kiváló alkalom volt ez nekünk, hogy megtanuljuk, mi is az a dharmikus kapcsolat. Hiszen madárcsicser-géssel, kellemes morajlással, zümmögéssel a háttérben nem volt nehéz tu-datosítanunk magunkban az istenit, saját igaz valónkat - egészen addig, amíg Jimmy Page a húrok közé nem csapott. Hát ez az. Ez volt az igazi fel-hívás keringőre. Ekkor kellett feltennünk magunkban a kérdést, hogy: „Ez micsoda? És én milyen kapcsolatban állok vele?"

Idővel arra jöttem rá, hogy ez is csak egy hang, és mint ilyen, teljesen rendben van. Sőt, gyönyörűnek hallottam, hiszen segített kiteljesíteni a spi-ritualitással kapcsolatos érzeteimet. Épp az volt, ami. Isten - egy rocksztár képében. Isten tehát nemcsak az a kellemes, andalító zümmögés volt töb-bé. Ez a felismerés kettétörte a spiritualitásról alkotott elképzeléseimet. Azt mondta: „Oké, szóval látni szeretnéd Istent. Itt van, tessék, ez ő - min-denestül. Nemcsak az a része, amit szívesen látsz, hanem az egész, tetőtől talpig."

Évente legalább egyszer, az aktuális elvonulás utolsó napján - miután egész nap ülve meditáltunk - beiktattunk még egy utolsó ráadást. Úgy este tíz körül, ahelyett hogy nyugovóra tértünk volna, vettünk egy rövid pihe-nőt, majd félórás meditációs periódusokat (összesen hármat) váltogattunk tízperces sétákkal egészen féltizenkettőig, végül pedig egyetlen folyama-tos ülő meditációban vettünk részt hajnali négyig, anélkül hogy felálltunk volna. Erre azért volt szükség, hogy ha bárki is azt gondolta volna - csak, mert az elvonulás végére egész jól ment neki a meditáció-, hogy elért a nirvánába, és megvilágosodott, azt egy kicsikét visszarángassa a földre. Ez a gyakorlat képes teljesen letörni az ember képzelt szárnyait. Nincs olyan, aki úgy öt nap után boldogan és méltóságteljesen sétálgatna. Legin-kább az jellemző, hogy a végére még azok arcáról is lehervadt a mosoly, akik az elvonulás elején kissé elbízták magukat.

Ez a gyakorlat nem volt kötelező, én azonban egy idő után megláttam a szépségét. Rájöttem, milyen óriási ajándék, hogy nem egy emelkedett és magasztos spirituális eredmény tudatában megyek el az elvonulásról, azt gondolva, hogy hihetetlenül jó és békés vagyok, csak mert képes voltam végigcsinálni. Ez a gyakorlat mindig visszaparancsolt az ártatlanságba. Egy idő után egyáltalán nem úgy éltem meg, mint kudarcot. Inkább vala-hogy így: „Nézzük csak, itt vagyunk megint, úgy ötven ember, és három és fél óra folyamatos meditáció után mindenki csak túlélni próbál. Mindenki. A megvilágosodott és a meg nem világosodott egyaránt csak a túlélésre tud gondolni." Minden nehézségérzés és az összes többi, önmagamról kiala-kított spirituális idea - akár emelkedett, akár kevésbé emelkedett volt -egyszeriben összeomlott. Ez az összeomlás, az álarc lehullása pedig olyan, de olyan hihetetlenül felséges, csodálatos és szent volt. Igazi lehetőséget

rejtett, hogy az ember meglássa az Egységet mindenben - minden egyes tapasztalatban -, ahelyett hogy valami saját elképzeléshez ragaszkodott volna. Amikor az idea összeomlik, a szentség valósága felszínre kerül. Ez pedig összehasonlíthatatlanul gyönyörűbb, mint az idea. Igaz, közel sem olyan drámai, de sokkal gyönyörűbb.

A dharmikus kapcsolat igaz kapcsolat. Szépsége éppen igaz voltában, valóságában rejlik. Nem hasonlít a spirituális kapcsolatokról kialakított ideákhoz. Ez utóbbiak ugyanis nem valósak.

22 AZ ÖRÖK MOST

Állj meg most egy percre, és lásd, hogy valóban itt vagy-e.

Minden jó és rossz előtt, először is itt vagyunk. Minden értékes és értéktelen, bűnös és szent előtt először is itt vagyunk. Itt találkozzunk, a csendben -ahol a nyugalom táncol belül. Itt, mielőtt bármit is tudnánk, vagy nem tudnánk. Itt találkozzunk, ahol minden nézőpont összeáll, és az egyetlen pont a semmibe olvad.

Csak próbálj meg itt lenni, ahol a végtelen honol, és érezd, ahogy születik és meghal minden egyes pillanatban. Csak légy itt -mielőtt mester vagy tanítvány lennél. Csak itt légy, Ahol az vagy, mi mindig is leszel,

és ahol mindehhez soha nem adsz hozzá, és belőle el nem is veszel.

Légy itt, ahol semmit sem akarsz, mert magad is semmi vagy. Ebben az elmondhatatlan itt és mostban. Ahol csak a csoda találkozik a csodával, és más nem is történhet. Légy itt, ahol megtalálod, mert nem keresed magad. Ebben a fülsiketítő csendben. ebben a villámként cikázó nyugalomban.

Légy itt, ahol az vagy, ami lenni akarsz, és az akarsz lenni, ami vagy, és minden a ragyogó ürességbe hal.

- ADYASHANTI

an egy remek kis történet egy lelkes fiatalemberről, aki kolostorba vonul, hogy belevesse magát a spirituális életbe, és szeretne minél hamarabb megvilágosodni. Rögtön az elején meg is kérdezi az

apátot: -Atyám, vajon mennyi idő kell hozzá, hogy megvilágosodjak? - Úgy tíz év - feleli az apát. - Tíz év? De hát mi tart ennyi ideig? - kérdezi elképedve a fiatalember. - Várjunk csak, ebben az esetben inkább húszat mondanék - vágja rá

az apát. - Most miért mondja ezt? - kérdezi a fiatalember egyre türelmetleneb-

bül. - Sajnálom, fiam, tévedtem. Lesz az harminc is - mondja erre az apát. Ha megérted, miről van szó, rájössz, hogy csupán ez a fajta kérdezős-

ködés tíz évvel meghosszabbítja a folyamatot. Hiszen amint a „mikor le-szek szabad?" kérdése felmerül, az idő máris megszületett. Innen pedig nincs visszaút, muszáj valami ilyesmiben gondolkoznod: „Úgy tíz év, de lehet, hogy egy örökkévalóság." De hát hová is mehetnél, hogy megérkezz ide? Minden egyes lépés csak távolabb visz az itt és mosttól.

Az elme nagyon nehezen fogja fel mindezt, hiszen úgy gondol a sza-badságra és a megvilágosodásra, mint valaminek a beteljesedésére. Valójá-ban azonban semminek sem kell beteljesednie. Az egész nem erről szól, hanem arról, hogy az ember felismerje, kicsoda-micsoda. Ez a felismerés pedig teljességgel kívül esik az időn, amolyan „most vagy soha" dolog.

Mihelyst úgy gondolsz a megvilágosodásra, mint időhöz kötött ese-ményre, a történet máris a mindenkori következő pillanatról szót. Lehet egy nagyon mély spirituális élményed, te mégis azon fogsz gondolkodni, hogy: „Vajon meddig fog tartani ez az állapot?" Mindaddig, amíg nem tudod kiverni a fejedből ezt a kérdést, az idő hálójában ragadsz. Ha az idő érdekel, és az, hogy mikor teljesednek be a dolgok, akkor ennek megfele-lően időhöz kötött élményekben lesz részed. Ilyenkor az elme úgy tesz, mintha nem lenne már most, vagyis öröktől fogva a miénk, amit keresünk. A most kívül áll az időn. Paradox, de az egyetlen dolog, ami miatt nem látod az örökkévalóságot, az az, hogy az elméd bele van ragadva az idő hálójába. Így elmész amellett, ami valóságos.

V

Éreztél-e már valaha úgy, hogy nem jó itt lenni, és szeretnél inkább valami végtelen élményt átélni helyette? Sokan gondolják - bár csak keve-sen mondják ki - ezt, amikor mesterük arra kéri őket, hogy legyenek az itt és mostban. „Itt vagyok, de nem szeretek itt lenni. Inkább oda vágyom, a fénybe" - szól a belső hang. Ha az embernek igaz mestere van, ilyenkor figyelmezteti, hogy tévúton jár. Ez az érzés biztos jele annak, hogy nem az itt és mostban vagy. Ilyen gondolatok ugyanis csak az idő hálójában szü-lethetnek meg. Ha ezek kavarognak a fejedben, akkor még sosem jártál igazán itt. Testben lehet, hogy itt voltál, de amúgy valahol egészen máshol keresgéltél. Azt a bizonyos dolgot, amit „életnek" neveznek, csupán a tes-ted élte, a fejed azonban el volt foglalva azzal a másik dologgal, amit leg-inkább „az életről alkotott elképzeléseim" vagy „az én élettörténetem" címmel illethetnénk. Sosem tapasztaltad meg tehát, hogy milyen az élet valójában, hiszen leragadtál annak egyfajta értelmezésénél.

Az ígéret Földje itt van. Az Örökkévalóság most van. Észrevetted-e már, hogy tulajdonképpen mindig itt és most vagy, kivéve az elmédet? Amikor az elméd emlékezik, és a múltban jár, te magad akkor sem vagy a múltban. Hiszen az emlékezés itt és most történik. Ha a jövőn gondolko-zol, az elme kivetítései itt vannak veled! És amikor valóban elérsz a jövő-be, akkor az már itt van, és nem jövő többé.

Ahhoz, hogy itt lehess, csupán el kell engedned az önmagadról kiala-kított képedet. Ennyi az egész. Ha ezt megteszed, máris rájössz: „Hoppá, itt vagyok!" És akkor nem hiszel többé a gondolataidnak. Ha itt vagy, sem-mi vagy. Ragyogó semmi. Abszolút és örök nulla. Fénylő üresség. Üres-ség, amely teli van. Üresség, amely maga a mindenség.

Az ember csak akkor akar mindenfélét, ha nincs tisztában azzal, hogy kicsoda. Mihelyst azonban visszatalál önmagához - ahhoz a ragyogóan üres tudatossághoz -, rájön, hogy igazából semmire sincs szüksége, hiszen ő maga az, amit akar.

„Elértem a megvilágosodást" - ez nem a felfedezett szabadság hangja. Az inkább így szól: „Istenem, itt vagyok, és azt látom, hogy nincs senki, aki megvilágosodhatna. Tehát éppenséggel olyan sincs, aki ne lenne meg-világosodva." Ez az igazi fény hangja. Csak a kitalált „én" hiszi, hogy megvilágosodásra, szabadságra, felszabadulásra vagy egyenjogúsításra

van szüksége. Akár az lebeg előtte, hogy megtalálja Istent, akár az, hogy szerezzen magának egy Ferrarit - valójában teljesen mindegy, ha jobban belegondolsz. Abban a pillanatban, hogy átlátsz ezen a kitalált „énen", és rájössz, hogy az egész csak egy mentális mechanizmus terméke, tudni fo-god, hogy igazából nincs kinek megvilágosodnia.

Én, én, én. Én így gondolom. Én úgy gondolom. Én érek valamit. Én tudom. Én nem érek semmit. Én nem tudom. Én megtaláltam a fényt. Én elveszítettem - ez mind-mind az elme terméke. Valójában nincs senki, aki elnyerhetné vagy elveszíthetné a fényt. Ez az egész csupán fikció. Nem érezted még soha, hogy az életed egy olcsó regényre hasonlít? Mondjuk egy Nancy Drew-sorozatra*, amelyben - épp amikor már azt hiszed, hogy vége a sztorinak - a szerző mindig előáll a folytatással, és ha azzal is vég-zel, biztosan megjelenik a következő történet. A szerző neve azonban soha sincs benne ezekben a könyvekben. Ő nem adja ki magát, és kínosan ügyel rá, hogy mindig a történeten kívül maradjon.

Az elméd épp ugyanígy működik. Bizonyos számú történet után a ben-ne szereplő karakter egyszer csak így szól: „Meg kell világosodnom. Visz-sza kell találnom a forráshoz. Rá kell találnom Istenre. Fel kell szabadul-nom. Túl kell lépnem életen és halálon." És aztán egy ponton rájön arra, hogy: „De hát ez csak egy történet!" És akkor felteszi maganak a kérdést: „Vajon ki vagyok a történet nélkül?" Ezzel a kérdéssel pedig egyben el is jutsz odáig, hogy letedd ezt az Eletem című kalandregényt. Hiszen ekkor már tisztán látod, hogy a sztori nem valós, ahogyan a benne szereplő karak-terek sem azok. Az „én" csupán egy történet. Az egész a semmiből, a tiszta szellemből keletkezett, saját maga örömére és szórakoztatására. Azért van, hogy jól kinevesd, kisírd, kidühöngd, kiéld magad rajta. Hogy megtapasz-tald, milyen a fenn és milyen a lenn, hogy milyen az élet és milyen a halál, milyenek a barátok és milyenek az ellenségek. Egy dolgot azonban nem szabad elfelejtened: a történet nem valós. Soha ne vedd hát komolyan!

* Nancy Drew, a detektívnő egy népszerű amerikai kalandregény-sorozat főhősnője. A ka-rakter ötlete egy Edward Stratemeyer nevű könyvkiadó és gyermekkönyv-író fejéből pat-tant ki az 1930-as években, ezt követően egészen az 1980-as évekig születtek újabb és újabb Nancy-történetek különböző szerzők tollából - a Ford.

A spirituális élmények igen érdekes forgatókönyvre vallanak, és a leg-több Életem címet viselő spirituális kalandregényben fellelhetők. A fő-szereplő ilyenkor mindenféle tapasztalattal lesz gazdagabb, például közel kerül a megvilágosodáshoz, aztán újból eltávolodik tőle; rátalál a boldog-ságra, majd elveszíti azt. Huszonkettedik fejezet: „Hihetetlen felfedezés". Huszonharmadik fejezet: „Ismét teljes zűrzavar". És így tovább. Körül-belül a sztori háromnegyedénél felveszel egy spirituális szerepet. Míg az első néhány könyvben csupán egy átlagos halandó voltál, ahogy egyre bonyolódik a történet, igazi spirituális kereső válik belőled. És mindjárt azt hiszed, hogy tartasz valahová. Látod, ezt csinálja az „én". A szabadságot keresi, de végül rá kell jönnie, hogy a kereső is csupán egy kitalált karak-ter, egy újabb szereplő a történetben.

És akkor hirtelen beugrik a kérdés: „Mi vagyok én? Ki vagyok a tör-ténet nélkül?" Ezen a ponton a sztorinak természetes módon vége szakad, mert az elme nem tud válaszolni. Ő csak arra lenne képes, hogy újabb for-gatókönyvet gyártson, esetleg egy másik történetet találjon ki. Ha kilépsz a sztoriból, onnantól kezdve a szavak mit sem érnek. De ne aggódj. A la-pokon kívül ott vár rád a tudatosság, amely az „én" nélkül is tökéletesen működik. Nem kell tehát leállnod, a mozgás, az élet folytatódik.

Ha elengeded fiktív „énedet", és belépsz az Örök Most nyugalmába, rá-jössz, hogy a valóság, a megvilágosodás és Isten mind-mind olyanok, akár a tűz lángja. Élők, örök mozgásban, örök táncban izzók - és örökké jelen lévők. A láng azonban múlandó. Nincs benne semmi, ami statikus vagy ál-landó lenne. Ha nem így lenne, halott lenne. A valóság élő, folyamatosan mozgásban lévő, akár a láng, amely felcsap a farakásból. Az Igazság nem más. mint örökös, soha meg nem álló mozgás. Egyedül ez a mozgás, ez az élet állandó vele kapcsolatban. Ez az, ami sosem marad abba. Időtlen. Az egyetlen állandó dolog tehát az állandótlanság.

A teljes nyugalom akkor jön el, amikor megszűnik benned minden ellenállás a mozgással, az állandótlansággal, az életteliséggel és a változás-sal kapcsolatban. Ha nincs több ellenállás, teljes csend lesz - élettel teli, vibráló csend. Ez az állapot csak azért tűnik nyugodtnak és mozdulatlan-nak, mert hiányzik belőle a konfliktus. Képzeld el, hogy egy vonaton ülsz, amely százhatvannal dübörög a síneken. Egy olyan speciális vonatról van

szó, amelyben belülről nem érezhető, nem hallható a légellenállás és a ke-rekek súrlódása, tehát utasként a legkisebb zötykölődést, rázkódást sem tapasztalod. Így - bár rendkívül gyorsan haladsz előre - a vonat belsejében ülve abszolút nyugalmat érzel, és olyan, mintha egyáltalán nem is mozog-nál. A lét nyugalma éppen ugyanilyen. Amit mi állandóságnak nevezünk, az valójában egy véget nem érő, ellenállásmentes mozgás.

Nagyon fontos, hogy átérezd ezt a dolgot, ha megérteni nem is vagy képes. Különben könnyen előfordulhat, hogy ehhez a mostanihoz hasonló elvonulások egész során veszel részt, de a lényeg mégis rejtve marad előt-ted. Egy ilyen élmény mindenképpen ad valamennyi nyugalmat, szépséget és szabadságot az embernek. De ha úgy gondolsz rá, mint egy statikus dologra, amelyet hazavihetsz, akkor otthon, amikor kinyitod a markod, a nyugalom helyett csak egy halott valamit találsz majd benne. Ne feledd, egy lángról van szó! Ha be akarod zárni, meg akarod fogni, azonnal kial-szik. Amikor ellenállás nélkül tapasztalod meg a pillanat életteliségét, egy-szerre teljes nyugalmat és teljes mozgást érzel. Ezt az érzést azonban nem ragadhatod meg, mert maga a megragadás is csak a fény egy további moz-gása lenne. Önmagát pedig nem ragadhatja meg. Csak élheti.

De annyi minden van még a láng metaforájában! Ha például belenézel a láng csúcsába - a legeslegcsúcsába -, láthatod, hogy az folyamatosan csapkod, táncol, ide-oda rebben, ahogy kibocsátja magából a fényt. Magát a fényt azonban nem látod, csak a forrását. Ez a fény épp olyan, mint az Igazság lángja, amely felismerést, megvilágosodást sugároz az életünkbe. Mindezek alatt, a bennünk égő láng szívében is folyik a tánc. Itt azonban nyugodtabb és megfontoltabb a mozgás, mint a láng csúcsánál - inkább az óceán méltóságteljes hullámzására hasonlít. Mert itt, a szívben van valami, ami még a felismeréseknél is mélyebb, lényegibb. Ez a hullámzó, kavargó szív tökéletes egységben van önmagával. Olyannyira, hogy nem is akar semmilyen módon megvalósulni, csupán élvezi a benne lévő egység szép-ségét, édes szeretetét.

De még ennél is mélyebben, a szív mögött találjuk a láng alapját. Lát-tál-e már életedben égő fatuskót? Egyszer, amikor túrázás közben tüzet gyújtottam, és meredten bámultam a lángokba, úgy vettem észre, mintha a lángnyelv nem érintené a tuskót. Vagy valóban volt köztük egy kis hé-

zag, vagy a lángnak azon a kis darabon olyannyira tisztának és áttetszőnek kellett lennie, hogy puszta szemmel ne lehessen kivenni. Az emberi szív-ben is van egy ilyen abszolút bázis, ahol üresség honol. Ez az a hely, ahol az Igazság belép a létezésbe. Itt még a szív egysége is leülepszik, lecsen-desedik, hogy létrehozza a létezés nagyon egyszerű alapját, kiindulópont-ját. Ez az a hely, ahová - Eckhart Mester szavaival - „a különbség nem lát el". Itt még az „egység" szónak sincs értelme, mert az elme tökéletesen el-hallgat. Es hallgat a szív is, mert nincs más, csak pihenés a lét végtelenül egyszerű kiindulópontjában.

Az Igazság tüze tehát a láng egésze, minden aspektusával együtt: benne van a csúcs vad tánca, a szív méltósággal teli hullámzása és az alap végte-len egyszerűsége is.

23 HŰSÉG

a egyszer sikerül megtapasztalnod az igazi Énedet, utána se vedd félvállról, mert ha az Igazságba vetett hited csak egy kicsit is meg-inog, rögtön újból a megosztottság állapotában találod magad. Ha

nemcsak megkóstolni, de nap mint nap élni is szeretnéd a szabadságot, tö-kéletesen hűnek kell maradnod az Igazsághoz. Olyan ez, mint a házasság szentsége: örök hűséget kell fogadnod neki. Ahhoz, hogy a szabadság ma-radandó része legyen az életednek, odaadóan kell szolgálnod ezt az Igaz-ságot. Emberi részednek örök hűséget kell fogadnia az isteni Igazságnak.

Az emberek mindig azt kérdezik tőlem, hogy: „Mikor lesz mindennek vége?" Ez alatt pedig azt értik, hogy vajon mikor tehetik meg, hogy nem élnek meg tudatosan, és nem értékelnek külön-külön minden egyes pilla-natot. Számukra ugyanis ez jelentené a szabadságot. A válaszom természe-tesen az, hogy soha. Mindez nem azt jelenti, hogy sohasem engedheted el magad, csak azt, hogy amolyan tudatosan, a pillanatot megbecsülve kell lazítanod is. Hiszen úgy is lehetünk lazák, hogy közben nyíltszívűek és elérhetőek vagyunk, és a mindenkori jelenben maradunk. Ez a hozzáállás hihetetlenül mély változást hoz kapcsolatainkba. Az élő, élettel teli szabad-ság megéléséhez nem annyira a figyelem, mint inkább a tisztelet, a meg-becsülés állandó fenntartásán át vezet az út. Ez az a tulajdonság, amely egyetlen pillanatra sem múlhat el belőlünk.

Amint elveszíted kapcsolatodat az Igazsággal, kizárod magad az általa nyújtott szabadságból is. Ha bármi - legyen az hatalom, dicsőség, egy má-sik ember, pozíció, tárgy, külsődleges szeretet, tisztelet, elfogadás - fonto-sabbá válik számodra az Igazságnál, szenvedésre és elkülönültségre kár-hoztatod magad. Az Igazság csak az Igazságban érzi jól magát. Vagyis csak

H

akkor, ha őt látod, őt választod és őt szereted. Az Igazsághoz való szívbéli elkötelezettség olyan döntés, amelyet minden egyes pillanatban bizonyíta-nod kell.

Ha arra vársz, hogy ez a választott szabadság választás nélkülivé, vagy-is automatikussá váljon, az azt jelenti, hogy nem akarsz teljes felelősséget vállalni érte. Igen, ez a választás valóban nem könnyű, hiszen az Igazság és egy - adott esetben - sokkal kellemesebb, kitalált történet között kell döntened. Az Igazság iránti buzgó és állhatatos hűség azonban nem olyas-mi, amit félvállról lehetne venni. Hogy a harmadik zen pátriárkát idézzem, egyetlen be nem tartott ígéret, amely az Igazsághoz köt minket, képes örökre elválasztani egymástól az eget és a földet. Amikor valami olyasmi-vel találkozol, ami elvonja a figyelmedet az Igazságról, mindig van egy pillanat, amelyben tisztán látod, hogy az egész álom, múlandó káprázat csupán. Ha ilyenkor megrázod magad, és továbbra is úgy teszel, mintha a dolog valóságos lenne, akkor válik el a menny és a föld. A menny azonban mindig képes újra kitárni feléd a kapuit, amint úgy döntesz, hogy a múlan-dó jelenség helyett - legyen az akár düh, akár unalom vagy bármi más -mégis inkább az Igazságot választod, és nem próbálod akarattal megvál-toztatni a dolgokat.

Az Igazságnak fogadott hűségesküdet nemcsak adott szavad kedvéért kell betartanod. Ha így tennél, megsértenéd a legeslegszentebb ígéretek egyikét: azt, hogy mindig nyílt szívvel és teljes odaadással fogsz szeretni. Ha pusztán száraz elkötelezettséggel ragaszkodsz egy képhez vagy egy el-mélethez, amelyet előzetesen alakítottál ki az Igazságról, az épp olyan, mintha a karosszékben hátradőlve így szólnál a házastársadhoz: „Már nem szeretlek igazán, de veled maradok, mert ezt ígértem." Ezzel éppúgy meg-szeged az ígéretedet, hiszen - annak ellenére, hogy a száraz, szó szerint vett esküt betartod - a szavak mögött rejlő igazi minőségek (a szív, a sze-retet, az intimitás és a kitárulkozás) hiányoznak belőled. Az sosem elég, ha valamit gépiesen végzel - csak akkor lehetsz sikeres, ha beleadod a szíve-det, az egész lényedet. Érezd át a pillanatot, légy kész a maga teljes mély-ségében átélni azt, akár jó, akár rossz, akár közömbös történéseket tartogat számodra. Légy jelen az érzelmeidben és az érzéseidben is, ne félj teljes szíveddel, teljes érzékenységeddel részt venni az itt és mostban. Csak légy

jelen. Ne kondicionált elmédből éld az életedet, hanem a kondícióktól füg-getlen, örök Igazság alapjáról.

Az Igazság szeret, és nem ítélkezik. Igaz, hogy egy hatalmas kard van a kezében, amellyel kíméletlenül elválasztja egymástól a hamisat és az iga-zat, neheztelés és rosszindulat azonban nincs benne. Ha nem vagy őszinte saját magaddal, szenvedni fogsz. Ennek azért kell ilyen kíméletlennek len-nie, mert különben nem tanulnál belőle. Tehát: élj igazul, vagy szenvedj. Az Igazság nem fog babusgatni téged. Vagy betartod a neki tett ígéretedet, vagy szenvedni fogsz. Ilyen egyszerű.

Ha valóban ráébredsz az Igazságra, látni fogod, hogy minden egyes té-ged érintő tapasztalatban és körülményben a szeretet uralkodik. Lenyűgö-ző az a tudat, hogy életünk összes pillanatán a szeretet fonala húzódik vé-gig. Soha, egyetlen pillanatra sincsenek tehát áldozatok. Még a legfájdal-masabb tapasztalás mögött is az Igazság kardja áll. amely lesújt, hogy visz-szatereljen téged az útra. Nem is olyan könnyű megbarátkozni ezzel a gon-dolattal, amely egy csapásra megfosztja az embert a mártíromság minden lehetőségétől.

Az Igazság tánca nagyon sokféleképpen jelenhet meg az életünkben: vannak kellemes és kevésbé kellemes lépései. De ne feledd, hogy minden tapasztalás mögött szeretet van. Ha elhatározod, hogy a létezés minden szintjén tökéletesen jelen leszel, a közted és a valóság közt tátongó űr bezárul. Kwong rósi mindig azt mondta nekünk: „Zárd a rést, bármilyen kicsi is, zárd a rést!" Ha ezt megteszed, cserébe feltárul számodra a min-denség. Tüntesd el a rést a valóság és az elképzeléseid, a jelen és az álmaid között, hiszen ez a tátongó űr okozza azt az elkülönültségérzést, amely be-lülről mardos. Minden egyes porcikáddal a jelent kell választanod. Teljes lényeddel bele kell vetned magad a valóságba.

Na most, nagyon fontos tudnod, hogy akarattal nem zárhatod be a rést, csupán hajlandósággal. Ha megpróbálod erővel áthidalni, egyre mélyebb és mélyebb lesz. Magától bezáródik azonban, ha hajlandó vagy alávetni magad a valóságnak. Amikor megszűnik az „én" és a pillanat igazsága kö-zött tátongó űr, ez az Igazság a tökéletesen jelenlévő Énedben tárul fel.

Erre gondolok, amikor azt mondom, hogy engedd bele magad az élet-be, a pillanatba, a valóság végtelen gazdagságába. Ez nem azt jelenti, hogy

fel kellene olvadnod a transzcendenciában. Éppenséggel persze ezt is meg-teheted, de én most másról beszélek. Amire én biztatlak, az az, hogy ne félj a sérülékenységtől és az ártatlanságtól. Olyasmire gondolok, mint amikor beszélgetsz valakivel, és hirtelen eljön az a mágikus pillanat, amelyben mindketten tökéletesen kitárulkoztok egymásnak. Ezek a csoda pillanatai.

A rés nagyon sokféleképpen bezárulhat. Bizonyos meditációs gyakor-latok például segíthetik az összezárulást és a nyugalom megtalálását. Az egyik ilyen az, ha egyszerűen csak nyugodtan ülsz. Ha az elme impulzu-sait fogadva megmozdul a tested, az megzavarja ezt a nyugalmat. De ami-kor a test képes nyugodt és ellazult maradni, az elme idővel követi, a rés szélei pedig elkezdenek maguktól közelíteni egymáshoz. És akkor ragyog fel a pillanat nyugalma. Próbáld meg tudatosan követni, hogy mi mozgatja a testedet. Minden esetben az elme lesz a bűnös. Kockáztass, add ki magad. Ne félj tudatos maradni. Tedd csak ki szíved tüzét a hűvösebb fuvallatok-nak is.

Az igazi hatalom a szeretet hatalma, amely szenvedélyesen képvisel valamit lényed legeslegmélyéből. Lényege a szív, a túlcsorduló bőség, nem pedig az, hogy megpróbáljon valamiféle hiányt pótolni. A lét, a szeretet szikráját a világon mindenben megtalálod. Érezheted a levegőben, egy vi-rág szirmaiban, egy levélben vagy épp a saját testedben. De megfogni nem tudod. Hiszen az maga az élet, ami több annál, mint hogy életben vagy. A gondolatok meghalnak, ugyanúgy, mint a testek, az elképzelések és más egyéb dolgok. Az élet azonban sosem hal meg. Az élet, Isten, a szeretet annyiféle alakban mutatkozhat meg - lehet bölcsesség, lehet tisztaság és lehet tűz, mely mozgat, és arra ösztönöz, hogy ébredj rá a valóságra.

Én magam elég csendes ember vagyok - a szatszangon kívül. De a tu-datosság megannyi formát ölthet: jószívűség, játékosság vagy akár az el-képzelhető legmélyebb csend képében is megjelenhet. Ami mindig meg-van benne, az az üresség teljessége. Ha valóban nyitottak vagyunk, az hi-hetetlen gazdagságot jelent. Még ha elképesztő csend és nyugalom honol is, és látszólag semmi sem történik, a teljesség akkor is ott van.

Te vagy a dharma. Te vagy az élet. A virág és a fa is csak élet. Az élet azonban mindig több, mint a megnyilvánulásai. Ezért is képes egyre újabb és újabb alakot ölteni. Látod? Csak úgy jönnek, záporoznak a dolgok. A sem-

miből bújnak elő - akárcsak a virág, amely az egyik nap még sehol sincs, másnapra azonban kibontja szirmait. Az élet mutatkozik meg a virágban, az emberben, a felfedezésben és a felfedezés elvesztésében is. Az élet, amely azonban nincs hozzákötve ezekhez a kifejeződési formákhoz. Ha egy nap felrobbanna a világ, az élet ugyanúgy megmaradna, csak épp ke-vesebb (vagy más) formában jelenne meg. De továbbra is itt lenne, aho-gyan te magad is. Akkora ügyet csinálunk az elménkkel ebből az egészből, pedig az élet még akkor is megmaradna, ha a föld apró darabjaira hullana szét! Ahogy Ramana Maharsi mondta aggódó tanítványainak a halálos ágyán: „Azt mondják, elmegyek. De ugyan, hová is mehetnék?" A virág elhervad, de az élet köszöni, nagyon is megmarad. Megnyilvánulások, fel-fedezések tűnnek el, személyiségek és hitek váltják egymást. Te maradsz.

INTERJÚ ADYASHANTIVAL

2004 elején egyre többször hallottam, amint ismerőseim egy új „poszt-zen" tanítóról beszélnek. Az a hír járta, hogy ez a fiatalem-ber szokatlan tisztaságú meglátásaival - amelyekben a legmélyebb

könyörületesség egészséges humorérzékkel párosul - képes egy csapásra eloszlatni az embernek a spirituális megvilágosodással kapcsolatos za-varát. Mivel természetemnél fogva kíváncsi vagyok, úgy döntöttem, fel-keresem Adyashantit, hogy közelebbről is megvizsgáljam az állítások helyénvalóságát. Abban a kiváltságban volt részem, hogy két különböző alkalommal egy majdnem négyórás interjút készíthettem vele (körülbelül ez az az időtartam, amíg szemem állni bírta tekintete tüzét anélkül, hogy úgy éreztem volna, menten szétreped a fejem). Adyashanti jelenlétét mind-kétszer hihetetlen nagy ajándékként éltem meg. Olyan volt, mintha az ő meg-világosodott elméjének napja koncentráltan világította volna be az enyé-met, így segítve bizonyos korlátozó beidegződések elengedését. Hiszem, hogy beszélgetéseink most következő részletei, amelyeket végtelen hálával és szeretettel adok közre, méltó záróakkordjai lehetnek a mester itt olvas-ható, Az üresség tánca című művének.

Tami Simon: Adya, remélem, nem veszed zaklatásnak, amiről most sze-retnék beszélni veled. Ez nem más, mint te: vagyis Adyashanti, a személy, az ember.

Adyashanti: (nevet) TS: Tehát most nem a gondolataidra vagyok kíváncsi. Adya: Rendben.

TS: Mikor elolvastam Az üresség táncát, ott maradt bennem a kérdés: Ki a csuda ez az ember? Vajon egy másik bolygóról jött ? Voltak egyálta-lán szülei?

Adya: Ühüm. TS: Nagyon kíváncsi lennék az élettörténetedre. Milyen családból

származol? A szüleid vallásosak voltak? Hogyan telt a gyermekkorod? Adya: Rendben. Ahogy később rájöttem - bár valamennyire mindig

is tisztában voltam a dologgal -, egy nagyon nagyszerű családba szület-tem. Volt két jó szülőm és két lánytestvérem: egy húgom és egy nővérem. Legmarkánsabb élményem a gyermekkoromból az, hogy egyszerűen bol-dog voltam. Valaki egyszer megkérdezte az édesapámtól, hogy milyen gyerek voltam, mire ő ezt válaszolta: „Mindig mosolygott." Én magam is így emlékszem. Persze nekem is voltak nehezebb időszakaim, ahogy mindenki másnak. Én is keveredtem bajba, és csináltam néha ostobasá-gokat. Voltak igazán kemény pillanatok is. De összességében, ha vissza-tekintek, azt látom, hogy nagyon boldog gyermekkorom volt. Amikor megszülettem, mosolyogtam, és ez nagyrészt a továbbiakban is így ma-radt.

Nem voltunk az a kifejezetten vallásos család, de a spiritualitás és a val-lás furcsa módon nagyon is hozzátartozott az életünkhöz. Az egyik nagy-apám például nagyon-nagyon-nagyon vallásos volt. A családi összejövete-lek alkalmával (amelyekből igen sok volt, hiszen szinte minden rokonunk - nagynénik, nagybácsik, nagyszülők és unokatestvérek - tőlünk legfel-jebb félórányi távolságra laktak) a spiritualitás mindig beszédtéma volt. Gyermekként persze nem vettem részt közvetlenül ezekben a társalgá-sokban, arra azonban emlékszem, hogy mindig lenyűgözve hallgattam, mit mondanak a felnőttek. A kedvenc filmjeim is mind vallási témájúak voltak, mint például a Tízparancsolat Charlton Hestonnal vagy a Ben Hur. Kezdettől fogva vonzódtam tehát a spiritualitáshoz, ez azonban so-káig rejtve maradt. Olyannyira, hogy bár gyermekkoromban néhányszor

volt részem olyasmiben is, amit leginkább misztikus tapasztalásnak szoktak nevezni, én azonban egyáltalán nem éltem meg misztikusnak vagy különlegesnek ezeket az élményeket.

TS: Milyen fajta misztikus élményeid voltak?

Adyashanti: Hát, például éjszakánként sokszor megjelent egy fehér fény az ágyam végénél.

TS: Olyasmi, mint egy fehér fénygömb? Adya: Igen, egy fehér fénygömb jelent meg az ágyamnál. Én azon-

ban - a legtöbb gyerekhez hasonlóan - egyáltalán nem csináltam nagy ügyet ezekből a történésekből. „Ó, a fehér fénygömb ma éjjel megint meglátogatott" - gondoltam magamban. Valahogy olyan érdekes és egy-ben tiszta volt az egész. De a többi gyermekkori élményem is mindig ezt az érzést keltette bennem. Néha előfordult, hogy bámultam a ruhásszek-rényemet, és hirtelen azt tapasztaltam, hogy beleolvadok a fába, és én magam vagyok az egyik fiók. Az egészet nagyon szórakoztatónak és izgalmasnak találtam, de egyáltalán nem gondoltam rá, hogy mindez valami szokatlan dolog lenne. Ezek a tapasztalatok egyszerűen hozzátar-toztak az életemhez.

Amikor elértem a kamaszkort, és a középiskola első éveiben jártam, el-kezdődtek azok a nagyon érdekes tapasztalások, amelyekről akkoriban senkinek sem beszéltem. Csak úgy hívtam őket, hogy „azok a napok", mert ilyenkor alighogy felkeltem az ágyból, azt éreztem, hogy körülöttem min-den egy. És egyszer, az egyik ilyen napon hirtelen rájöttem, hogy a saját szememen keresztül nem én, hanem valami egészen más, valami teljesen misztikus, ősi és egyben végtelen szemléli a világot. Hamar rájöttem, hogy „azokon a napokon" nagyon óvatosnak kell lennem az iskolában, hiszen ez a „valami" szerette nagyon közelről és fürkészőn szemügyre venni a dol-gokat. Vigyáznom kellett, hogy ne nézzek túl sokáig az emberek szemébe, mert bármi is volt az, ami történt, hogy is mondjam, nagyon erőteljes volt. Ha túl sokáig bámultam őket, megijedtek. Tanácstalanná váltak. Érzékel-ték, hogy valami szokatlan történik, úgyhogy inkább elfordították a fejü-ket. Láttam a szemükben, hogy félnek, mert tisztában vannak vele, hogy valami olyasmi történik, ami számukra ismeretlen. Mivel nem szerettem volna megriasztani az embereket, egy idő után elkezdtem tudatosan kerül-ni az ilyen helyzeteket. Ezek az élmények általában egy-három napig tar-tottak, és ilyenkor folyamatosan azzal az érzéssel mászkáltam, hogy töké-letesen egy vagyok mindennel. Úgy éreztem, örök és időtlen vagyok, akit

egy teljesen másfajta minőség kerített hatalmába. És aztán egyszer csak huss!, az egésznek vége szakadt. Évente úgy három, négy vagy öt alkalom-mal volt részem ilyen tapasztalásban.

TS: És a szüleidnek soha nem beszéltél erről? Adya: Nem. TS: És a tanároknak vagy valaki másnak? Adya: Nem, egyáltalán nem beszéltem róla. Az első - és egyben a leg-

erőteljesebb - ilyen élményem még elemi iskolás koromban történt. Épp az iskolai játszótéren voltam, ami fel volt szerelve mindenféle mászókák-kal, amiket én különösen szerettem. Aztán egyszer csak megálltam a ját-szótér szélénél, és elkezdtem meredten bámulni a túlsó, füves területen ugrándozó, futkározó gyerekeket. Hirtelen olyan volt, mintha valami félre-lökte volna bennem a gyermeket, és a maga roppant jelenlétével rajtam keresztül szemlélte volna a dolgokat. És közben az járt a fejemben... vagy nem is tudom, valahonnan jött egy gondolat, hogy most félreállítottuk a gyermeket. Szóval ennek az egész tudatosságnak valahol nagyon a perifé-riáján találtam magam, félreállítva. És közben néztem ezekkel a szemek-kel... nem is tudom, nagyon nehéz megfogalmazni a dolgot. Az egyetlen, ami eszembe jut ennyi idő után, az, hogy az egész olyan volt, mintha egy ideig az örökkévalóság tekintetével szemléltem volna a környezetemet.

/

Ami nézett, az egyszerre volt nagyon ősi és nagyon ártatlan is egyben. Es ahogy néztem, rájöttem, hogy az egész játszótéren nem volt egyetlen olyan ember sem - sem tanár, sem diák aki ugyanígy látta volna a dolgokat. Sőt, azelőtt én magam sem láttam így soha. Az egész nagyon meglepő volt. Talán egy napig tartott akkor ez az élmény.

TS: Úgy öt-hatéves lehettél? Adya: Azt hiszem, valamikor harmadikos koromban történt. Úgyhogy

inkább talán nyolc- vagy kilencéves voltam. TS: És manapság hogyan éled meg „azokat a napokat"? Adya: Manapság? Ó, azok inkább csak amolyan előzetesek voltak. Va-

lami olyasmi előfutárai, ami készülődőben volt az életemben, és ami azóta el is jött. Ez pedig sokkal tartósabb, mint azok az élmények voltak. Ez utóbbiakat inkább a megvilágosodás ízelítőinek nevezném, amelyek lehe-tővé tették, hogy egy kicsit bekukkantsak abba, ami rám vár.

TS: Hát, Adya, eddig is tisztában voltam vele, hogy te nem vagy egy hétköznapi valaki, de meg kell, mondjam, hogy rajtad kívül még soha egyetlen spirituális emberrel sem találkoztam, aki azt állította volna, hogy boldog gyermekkora volt.

Adya: Igen, ezt már én is észrevettem, és magam is meg vagyok lepőd-ve a dolgon.

TS: A legtöbb embertől, aki valamilyen módon vonzódik a spirituali-táshoz, általában ilyesmiket hallani, hogy: „gyermekként senki sem értett meg" vagy: „mindig is kilógtam a sorból".

Adya: Igen. Hát, valójában tisztában voltam vele, hogy kilógok a sor-ból, de engem ez egy cseppet sem zavart. Egyszerűen tudtam, hogy kicsit más vagyok, mint a többi gyerek. De mindegy volt, hiszen ez voltam én. Bizonyos értelemben magányos farkas voltam. De én is ugyanúgy csim-paszkodtam a mászókán, mint a többiek, komoly barátaim is voltak. Érez-tem kezdettől fogva, hogy egy kicsit más - nem különlegesebb vagy jobb, csupán más - vagyok, mint ők. Valamilyen oknál fogva én mégsem éltem meg soha hátrányként ezt a dolgot. Azt hiszem, ebben nagy szerepe volt a szüleimnek. Ők voltak azok, akik elemi iskolás koromban rájöttek, hogy diszlexiás vagyok. Ez volt a szerencsém, mert egyébként valószínűleg nem úsztam volna meg ennyivel - minden bizonnyal figyelemzavarosnak vagy hiperaktívnak nyilvánítottak volna.

TS: Miből gondolod? Adya: Hát, mert nem tudtam jól koncentrálni. Emellett viszont renge-

teg energiám volt. És bár mások biztosan figyelemzavarosnak ítéltek vol-na, én nem láttam, és ma sem látom problémának ezt a dolgot. Nem gon-dolom, hogy abnormális állapot lenne, amit bármilyen módon kezelni vagy gyógyszerezni kellene. Csupán egy gyerek voltam, akinek az átlagosnál ta-Ián több energia jutott. És diszlexiám volt. A számokat és a betűket vissza-felé láttam, ezért matematikából és olvasásból különleges osztályba kellett járnom. Ahogy így visszanézek, kész csoda, hogy nem éreztem kirekeszt-ve vagy elszigetelve magam, és nem gondoltam azt, hogy emiatt kevesebb vagyok a többieknél. Valójában szinte hihetetlen, hogy nem így fogtam fel a dolgot. Az édesanyámnak szokása volt, hogy mantraszerűen ismételget-te, hogy „igen, tudjuk, te más vagy", meg hogy „igen, te már csak ilyen

furcsa vagy". Mert ő is furcsa volt, a maga nagyszerű módján. A teremtő hihetetlenül jó humorral áldotta meg. Állandóan mókáztunk. Valójában mindkét szülőm, sőt az egész családom nagyszerű humorérzékkel büszkél-kedhet. Egész pontosan így szólt a mantra: „Egyszerűen csodálatosak va-gyunk. Te fura vagy. És én fura vagyok. A fura pedig csodálatos! Fantasz-tikus! Örüljünk neki!" Még jó, hogy gyermekként hinni tudtam ebben. Nem gondoltam, hogy furcsának lenni jobb, egyszerűen csak tudtam, hogy jó, hogy nagyszerű. Azt hiszem, nagyon szerencsés voltam. Bár értek helyze-tek, amelyek alapján úgy gondolhattam volna, hogy kevesebb vagyok a töb-bieknél, és nagyon elszigetelnek érezhettem volna magam, ez sosem történt meg. Egyszerűen elfogadtam és saját részemnek tekintettem a másságomat.

TS: És mi volt az az impulzus, ami végül spirituális felfedezőútra vitt? Adya: Na ez az, ami valóban furcsa volt. Egy nap, nem is tudom, hol,

belebotlottam a „megvilágosodás" szóba. Azt hiszem, valami zenről szóló könyvben olvastam. De már azt sem tudom, hogyan került a kezembe.

TS: Hány éves voltál ekkor? Adya: Úgy tizenkilenc. Amikor a megvilágosodásról olvastam, az

olyan volt, mintha felkapcsolták volna bennem a lámpát. Hihetetlenül kí-váncsi lettem. „Mi ez az egész?" - kérdeztem magamban. Egy egészen új és nagyon érdekes világ tárult fel előttem. A végső lökést az adta meg, hogy volt egy nagyon idős nagynénikém, akinek rendkívül erős pszichikus képességei voltak. Róla mindenki úgy tartotta a családban, hogy amolyan fura és hóbortos dolgai vannak. Ma már látom, hogy spirituálisán megvi-lágosodott volt. Emlékszem, ahogy egyszer bejött a szobámba, és a szeme mintha tűzben égett volna. Kilencvenakárhány éves volt akkoriban, és képes volt arra, amit asztrális kivetülésnek neveznek. Vagyis képes volt ki-lépni a testéből, és eljutni bárhová, ahová csak szeretett volna. Ezzel telje-sen megijesztett mindenkit, hiszen mindig tudta, mi történik velünk, és hogy ki mikor fog meghalni. Rendszerint ilyeneket mondott, hogy: „Miért nem hívjátok fel XY-t, hiszen nemsokára meghal." Úgyhogy neki valóban meg kellett tanulnia befogni a száját.

TS: El tudom képzelni. Adya: Éppen ezért inkább szerette titokban tartani pszichikus képes-

ségeit. Édesanyámnak is csak a legnagyobb elővigyázatossággal beszélt

róluk. Bárhogy is volt, nekem tetszett ez az „asztrális kivetülés" nevű do-log, nem beszélve arról, hogy pont össze is vágott a megvilágosodással kapcsolatos érdeklődésemmel. Úgyhogy gyorsan vettem magamnak egy praktikus kis könyvet az asztrális projekcióról. Ebben lépésről lépésre le volt írva, hogy mit kell tenni. Az egyik módszer szerint először is tíz percet meditációban kellett tölteni, majd mindenféle mást kellett még csinálni. Mindegy, a lényeg az, hogy az asztrális kivetülést nézve teljesen be-csődöltem. Olyan voltam, mint egy rakéta, amelyik nem tudja elhagyni a földet. Viszont, ahogy leültem meditálni, már a legelső alkalommal érez-tem, hogy itt valami nagyon érdekes dolog történik. Fogalmam sem volt, hogy mi az, egyszerűen csak tudtam, hogy egy olyan tapasztalati síkkal ke-rültem kapcsolatba, ami egyszerűen magával ragadott. Hamar meg is fe-ledkeztem az asztrális projekcióról, és a meditáció felé fordultam, mert biztos voltam benne, hogy ez a dolog valami nagyon fontosat tartogat szá-momra. Elkezdtem tehát rendszeresen meditálni, és elolvastam néhány könyvet a témában. Alig telt el pár hét - és egy reggel szó szerint felébred-tem; tudtam, hogy az élet, amelyet addig éltem, nem az enyém. Ereztem, hogy ennek a felismerésnek valamilyen módon köze van ahhoz, amit meg-világosodásnak neveznek. És tudtam, hogy bárhová is vigyen ez az út, iga-zából nincs többé választásom: el kell indulnom rajta. A meditáció és ami mögötte volt, mellékes dologból fő érdeklődéssé nőtte ki magát bennem. A zsigereimben éreztem, ahogy teljesen levett a lábamról. Tudtam, hogy győzött felettem, és az egész további életemet meg fogja határozni. És tudod, egyrészről ijesztő volt ez az egész, de ugyanakkor nagyon izgal-masnak is tűnt. Ez volt az a pillanat, amelyik örökre megváltoztatta az életemet. Azon a reggelen úgy éreztem, hogy egyszerűen nincs más vá-lasztásom. De nem is akartam többé elmenekülni a szenvedés elől.

TS: És még csak nyoma sem volt egzisztenciális félelemnek a tizenki-lenc éves Stephen Gray szívében?

Adya: Hát, valamennyi biztosan volt. Amikor az ember önmagáról be-szél, az mindig nagyon részrehajló. Az én életemben is voltak pillanatok, amiket nagyon-nagyon-nagyon nehéz volt elviselni - elválások például, amelyek teljesen letaroltak lelkileg. Éppen ezért nem szeretném azt a lát-szatot kelteni, hogy nekem nem voltak nehézségeim az életben.

Ellenkezőleg... Azt sem szeretném állítani, hogy ezek a nehéz pillanatok nem játszottak szerepet a megvilágosodáshoz vezető úton. Csupán annyit szeretnék mondani, hogy engem a legelejétől kezdve az érdekelt igazán, hogy vajon mi köze ennek a „megvilágosodás" nevű dolognak az Igazság-hoz, illetve a végső valósághoz. Ez volt az a kérdés, ami hajtott. Egy reg-gel arra ébredtem, hogy az egész életem értelmetlen, ha erre nem találok választ.

TS: És jártál valamilyen főiskolára? Adya: Igen, egy darabig. Közben váltottam, és végül öt vagy hat évet

töltöttem egy alapozó főiskolai képzésen. TS: Mit tanultál? Adya: Nagyon sok mindent. Kezdetben, amikor még frissek voltak a kö-

zépiskolai élmények, úgy gondoltam, hogy pszichológus szeretnék lenni. Addigra már rengeteg könyvet olvastam a pszichoterápiáról, jó néhány százat. Érdekes, de az elemi iskolában, ha lehetett, egyáltalán nem olvas-tam. De amint megismerkedtem ezzel az egész megvilágosodás-témával, elkezdtem falni a könyveket. Először úgy gondoltam, hogy pszichológus leszek. Amikor azonban sor került az első pszichológiaórára, teljesen meg-változott a véleményem. „Ja, már értem! - gondoltam magamban. - Most már látom, miről szól ez az egész, de engem nem ez érdekel." Aztán azt hittem, hogy talán a szociológia az, amit keresek, úgyhogy beültem egy pár szociológiaórára. De ez sem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet. Aztán felvettem egy órát a keleti filozófiákról, és bár ez már közelebb volt ahhoz, amire gondoltam, még mindig nem volt az igazi. Én nem arra vágytam, hogy tudós vallástörténész legyek. Így tehát öt-hat évet töltöttem el az ala-pozó főiskolai képzéssel, egyre céltalanabbul ide-oda kapkodva. Valamiért nagyon jól ment nekem a filozófia, de mégis nagyon hamar rájöttem, hogy nem az az én utam. Tudtam, hogy azt az Igazságot, amely engem foglal-koztat, egyetlen filozófus sem ismerte. Nem tudom, honnan, de valahogy biztos voltam benne. Szóval ez volt számomra a főiskola. Nem tartoztam igazán oda. Egyrészről hivatást kerestem magamnak, másrészről viszont valami olyasmit szerettem volna, ami összhangban van belső késztetése-immel. Ilyet azonban nem találtam. Úgyhogy körülbelül kétszázötven el-végzett tanegység után egyszer csak abbahagytam a főiskolát. Egy biciklis

boltban dolgoztam utána, és továbbra is teljesen el voltam foglalva a meg-világosodás keresésével.

TS: Es miből állt ez a keresés? Adya: Hát, úgy húszéves korom körül sikerült megtalálnom a meste-

remet. TS: Elmesélnéd nekünk, hogyan történt mindez? Adya: Akkor akadtam a nevére, mikor Ram Dass Journey to Awa-

kening című könyvét olvastam. Ennek a végén volt egy lista, amely külön-böző spirituális centrumok nevét és adatait tartalmazta. Abban az időben - úgy huszonöt évvel ezelőtt - egy mindössze ötvenoldalas függelék ele-gendő volt az USA szinte összes spirituális intézményének kimerítő fel-sorolásához. Manapság egy ilyen lista valószínűleg vastag köteteteket töl-tene meg. Engem érdekelt a zen, és azt láttam, hogy Los Gatosban - ami körülbelül tízpercnyire volt a lakhelyemtől - működik egy ilyen centrum. Emlékszem, valami ilyesmit gondoltam: „Istenem, nem hiszem el, hogy valaki zent tanít Los Gatosban!" Mint később kiderült, mesteremnek, Arvis Justinak fogalma sem volt róla, hogy hogyan került bele abba a bizonyos összeállításba, hiszen sosem reklámozta magát. Valahogy mégis ott volt. Amikor elindultam, hogy felkeressem a megadott címet, egy nagy és ma-gasztos zen templom képe lebegett előttem. Ehelyett egy teljesen átlagos házat találtam, amelynek homlokzatán egy tábla hirdette, hogy aki a zen mestert keresi, annak a hátsó ajtón kell kopogtatnia. Abban a bizonyos hát-só ajtóban pedig egy idősödő hölgy fogadott, valahogy így: „No, gyere

csak be!" Így találkoztam hát a mesteremmel - ezzel az idős hölggyel, aki alig észrevehető spirituális praxist folytatott a saját házában.

TS: És honnan tudtad, hogy számodra ő a megfelelő tanító? Adya: Most elérkeztünk az én spiritualitásom egy másik furcsa elemé-

hez - számomra a mester személye sosem volt központi kérdés. Ugyan-olyan praktikus szellemben választottam spirituális tanítót, mint ahogyan például matematikatanárt választ az ember, amikor matematikát szeretne tanulni. Én azt tudtam, hogy engem a megvilágosodás érdekel. Kerestem hát egy spirituális tanítót, mert úgy gondoltam, hogy ő talán tud segíteni benne, hogy megtaláljam, amit keresek. Nekem nem olyasvalakire volt szükségem, akire felnézhetek, akit imádhatok. Erre egyáltalán nem is gon-

doltam. Bevallom azért, hogy az elején kicsit csalódott voltam, hiszen húszévesen még volt bennem annyi romantika, hogy tipikus zen köntösö-ket és templomot vártam. Ehelyett kaptam ezt az idős hölgyet a szomszéd-ban - tíz percre a szülőhelyemtől és a nappalijában meditáltunk. Kívül-ről talán semmi lenyűgöző nincs az egészben. De én - valamilyen oknál fogva - mégis visszamentem másodszor is, és aztán harmadszor, negyed-szer, ötödször és így tovább. És egy idő után rá kellett jönnöm, hogy igen, ő az én mesterem. Néha elmentem más helyekre is - főleg olyanokra, aho-vá ő küldött -, hogy részt vegyek egy-egy hosszabb elvonuláson. Ő küldött például a Sonoma Mountain Zen Center nevű centrumba, mivel maga nem vezetett ilyen hosszabb elvonulásokat. Ott ismerkedtem meg Kwong rósi-val, akivel úgy hat-hét éven át kapcsolatban maradtam, mivel évente egy-szer elmentem a centrumba elvonulásra. A hosszabb elvonulások legfonto-sabb hozadéka mégis az volt, hogy felnyitották a szememet - általuk ugyanis rájöttem, hogy az igazságok, amelyekre a zen centrumban ráirá-nyították a figyelmemet, valójában mind-mind ott voltak annak a szom-szédban élő, aprócska, idős hölgynek a nappalijában is. Ez pedig valóban megdöbbentő felfedezés volt, hiszen ő annyira hétköznapi volt, sosem próbálta különleges színben feltüntetni magát, és egyáltalán nem tetszel-gett a spirituális tanító szerepében. Úgyhogy egyszer, amikor épp egy el-vonulásról tértem haza, megláttam, amit előtte oly sokáig elmulasztottam - azt, ami benne, ebben a kis hölgyben mindig is megvolt. Es ez a valami lenyűgözött. Ezután már nem éreztem szükségét többé, hogy bárhová is el-vonuljak.

TS: Mit gondolsz, ő is egy megvilágosodott lény volt? Adya: Erről inkább őt kellene megkérdezned. TS: Ezek szerint még most is él? Adya: Persze. Olyannyira, hogy minden pénteken megjelenik az iro-

dánkban. Lehet, hogy egyszer még összefutsz vele. Segít a szanghabelí hangfelvételek rendben tartásában.

TS: Valóban? Adya: Igen, nem vicc. Manapság már nem tanít. Nem sokkal azután

hagyta abba, hogy megkért engem, hogy tanítsak. De akkor még ő maga sem tudta, hogy abba fogja hagyni. Egyszer csak abbahagyta, és kész.

TS: És miért mondtad, hogy inkább őt kérdezzem meg arról, hogy megvilágosodott-e, vagy sem?

Adya: Mert nem igazán szeretek mások megvilágosodottságáról vagy meg nem világosodottságáról beszélni. És azért, mert akkoriban - bár-mennyire viccesen hangzik is - nem is tartottam különösebben fontosnak a dolgot.

TS: Hát hallod! Ez valóban viccesen hangzik. Adya: Igen, tudom. Így visszanézve számomra is az. Ha most akarnék

magamnak mestert találni, ez a kérdés bizonyára a legfontosabbak egyike volna. Nem azt mondom, hogy régen egyáltalán nem érdekelt, mert hiszen persze, hogy ott motoszkált a gondolat a fejemben. De mégis, engem főleg az foglalkoztatott, hogy tud-e ez az ember segíteni nekem az úton, amit magam előtt látok. Hogy vajon ő maga eléggé előre tart-e ahhoz, hogy se-gítsen. Engem csak ez érdekelt. Az pedig nagyon is nyilvánvaló volt, hogy erre a kérdésre igen a válasz. Hiszen ő láthatóan sokkal előrébb járt az úton, mint én.

TS: És most hangfelvételeket rendezget egy irodában? Adya: Igen. Körülbelül egy évvel azután, hogy megkért rá, hogy tanít-

sak, ő maga pedig felhagyott ezzel a foglalatossággal, egy elég nagy - kö-rülbelül golflabda méretű - tumort fedeztek fel az egyik szeme mögött. Megoperálták, és a műtét után - amely amúgy elég kockázatos volt - a teste egyik oldalán egy időre lebénultak bizonyos funkciók, és a memóriájával, illetve más kognitív működésekkel is adódtak némi gondok. Elég sokáig tartott, amíg mindezekből annyira fel tudott épülni, hogy képes legyen is-mét autóba ülni és kimozdulni otthonról. De mind a mai napig vannak problémái az emlékezőképességével. Ennek ellenére én mindig mondom neki, hogy a memóriája még így sem rosszabb az enyémnél, úgyhogy való-jában nincs mire panaszkodnia. Lassú felépülése - amely már nyolc éve

tart - számomra is igazi tanulságokkal szolgált. Látni, ahogy felhagyott a tanítással, amikor érezte, hogy ideje felhagynia vele. Óriási lecke volt ez alázatból. Itt van egy ember, aki harminc éven át tanított - mindegy, hogy csak kis körben és a mai napig bejár hozzánk az irodába, hogy kazettá-kat címkézzen, mert továbbra is szeretné szolgálni a dharmát. Micsoda lenyűgöző példája ez annak, hogy milyen, ha valaki nem szorul bele egy

szerepbe, és nem azzal foglalkozik, hogy mit gondolnak róla mások. Min-dig csak azt tartva szem előtt, ami valójában a jelenben történik. Arvis Justi a mai napig tanít engem azáltal, hogy példát mutat nekem valami olyas-miből, amire csak nagyon kevés ember képes. Ő az, aki bármikor eldobja a szerepét, hogy azt tegye, amit az élet az adott pillanatban megkövetel tőle - legyen a hívó szó nyilvánvaló vagy nagyon is rejtett. Számomra ez fel-becsülhetetlenül értékes lecke.

TS: Rendben. De térjünk most vissza a húszas éveit taposó Adyához! Szóval egy biciklis boltban dolgoztál. Rendszeresen meditáltál, és évente egyszer elvonulásokon vettél részt.

Adya: A hátsó udvarban építettem magamnak egy kis zendót*, és naponta kettő-négy órát meditáltam. Továbbra is százával faltam a köny-veket, és rengeteget írtam, illetve naplót is vezettem. Vagyis a spirituális élet minden formáját aktívan gyakoroltam, ami értelmesnek tűnt számom-ra. A húszas éveim kezdetén persze nagyon mások voltak a körülmények, mint most. Nekem nem voltak társaim ebben a dologban. Senkit sem talál-tam a saját korosztályomból, akit ugyanúgy érdekelt volna a spiritualitás, mint engem. Épp ezért nem is nagyon beszéltem róla senkinek. A legtöbb ember, aki akkoriban gyakorolta a zent errefelé, sokkal idősebb volt nálam, úgyhogy számomra ez az egész nagyon magányos dolog volt.

TS: És aztán volt egy pont, amikor történt valami? Adya: Az első nagy váltás huszonöt éves koromban történt. Előtte min-

dig is nagyon akaratosan, mondhatni agresszíven, férfiasan álltam a spiri-tuális gyakorláshoz - hihetetlen akarattal és hatalmas elszántsággal dön-gettem a megvilágosodás kapuit. Mindez azért volt, mert egyszerűen eh-hez a hozzáálláshoz voltam szokva. Gyermek- és kamaszkoromban atléta és bicikliversenyző voltam. És ne feledd, hogy mindehhez társult a disz-lexia. Megtanultam, hogy csak akkor kapom meg, amit akarok, illetve amire szükségem van, ha mindenkit túlszárnyalok. Ezt a mentalitást aztán szépen átvittem a spirituális életbe is. A zen pedig különösen jó alanynak

* Meditációs csarnok; a zen buddhizmusban a szerzetesek itt gyakorolják a zazent, azaz az ülő meditációt. Általában házi oltár is található benne - a Ford.

mutatkozott ehhez. Érted? Túl akartam meditálni mindenkit. A zen - bár ez minden bizonnyal nem tudatos - valahogy kedvez az ilyesminek. Úgyhogy körülbelül hat-nyolc hónapon át gyalog jártam munkába a szomszédos Palo Altóba, és közben egyfolytában gyötörtem magam: „Mi ez? Mi ez? Mi ez? Mi az Igazság?" A végén már szó szerint azt hittem, hogy meg fogok bolondulni, mert nem gondoltam, hogy emberi lény képes hosszú távon fenntartani egy ilyenfajta belső intenzitást. Teljesen fel voltam rá készülve, hogy egy nap a pszichiátrián találom magam, mert - és ez egy cseppet sem túlzás - olyannyira erőteljesen feszegettem saját pszichológiai határaimat. De úgy is mondhatjuk, hogy valami feszegette őket.

Egy nap épp a szobámban ültem, amikor ismét rám tört ez a bizonyos belső intenzitás, amelynek hatására azt gondoltam, hogy meg kell találnom az Igazságot, mégpedig most azonnal. Hátramentem hát a zendóba, és leül-tem meditálni. Hihetetlen erőfeszítéseket tettem, hogy sikerüljön lecsende-sítenem az elmémet, és áttörnöm azt a bizonyos határt, amit már oly rég-óta feszegettem. És a következő percben úgy éreztem, mintha egyszer csak fogtam volna az elmúlt öt év minden elszántságát és akarását, és az egészet belesűrítettem volna abba az egyetlen percbe. És akkor hirtelen rájöttem, hogy ezt nem lehet. „Ezt nem lehet" - amint ez megfogalmazódott ben-nem, az a hihetetlen feszültség egyből kiengedett. És amikor minden nyu-godt és laza volt bennem, akkor - és ezt nem tudom máshogy mondani -történt egy belső robbanás. Mintha valaki bedugott volna a konnektorba. Hatalmas robbanást éreztem belül, a szívem elkezdett hevesen kalapálni, a légzésem pedig nehézkessé, darabossá vált. Azt hittem, meghalok, mert a szívem olyan ütemben vert, ahogy még soha előtte. Atléta lévén nagyon is tisztában voltam vele, hogy mi az a maximum sebesség, amellyel a szí-vem verni szokott. Ez pedig nagyon is túl volt azon. Komolyan azt hittem, mindjárt felrobban. Egy ponton átfutott az elmémen a gondolat, hogy tu-lajdonképpen mindegy, hogy ez a hatalmas energia honnan származik, az biztos, hogy meg fog ölni. Úgy éreztem, nem bírom sokáig. Aztán egyszer csak azt gondoltam, ha ez kell ahhoz, hogy rájöjjek az Igazságra, akkor rendben, akár most azonnal kész vagyok meghalni. Nem bátorságból vagy macsóságból éreztem így, egyszerűen ez volt bennem: „Kész vagyok meg-halni." Ennyi. Pont. És amint ezt kimondtam magamban, úgy, hogy való-

ban így is gondoltam, a feszítő energia egyszeriben eltűnt. És hirtelen az űrben találtam magam... Én magam is űrré váltam. Nem is volt más, csak a tágas és végtelen űr. És ebben a tágasságban éreztem, ahogy záporoznak rám a felismerések. Az egész azonban olyan ütemben történt, hogy nem tudtam kivenni azokat. Másodpercenként százával jöttek a mindenféle in-formációt tartalmazó felismerések. Mintha csak letöltöttem volna egy programot a számítógépemre. Olyan érzés volt, mintha villámsebességgel tápláltak volna belém valamit - olyan gyorsan, hogy képtelen voltam bár-mit is kivenni belőle, azt viszont tudtam, hogy mi történik. Szóval ültem ott egy darabig a végtelen ürességben, és éreztem, ahogyan zúdulnak belém a felismerések. Nem tudom pontosan, meddig tartott ez az egész, de emlékeim szerint egy jó darabig. Aztán hirtelen vége szakadt, és egy pon-ton megéreztem, hogy most fel kell állnom. Úgy tettem tehát, ahogy mindig is szoktam a meditáció végeztével: felálltam, odamentem a Budd-ha-szoborhoz, és térdet hajtottam előtte. És amint térdet hajtottam, kitört belőlem a nevetés. Azt hiszem, ez volt a leghangosabb, legtúláradóbb kacaj, amit valaha hallattam. És a legviccesebb az, hogy közben ezt gon-doltam, a Buddha-szoborra nézve: „Te kis szemétláda. Téged kergetlek már vagy öt éve." És ebben a pillanatban már tudtam, mi az, amit keres-tem. Megtaláltam. És egyszerűen nem voltam képes elhinni. Annyira hi-hetetlen volt, hogy egész idáig valami olyasmit kerestem, ami mindig is az enyém volt. Szóval nevettem egy hatalmasat, és kimentem a zendóból. Ez volt az első megvilágosodásom.

Az egészben pedig az a legviccesebb, hogy amikor kiértem a meditá-ciós csarnokból, a hatalmas felismerés adta földöntúli boldogság és meg-nyugvás kellős közepén megszólalt az a bizonyos belső hangocska, amely addigra egyébként már nagyon ismerősen csengett: „Ez még nem az. Ke-ress csak tovább." És akkor azt gondoltam magamban: „A fenébe is, miért nem élvezhetem ki egy kicsit a helyzetet? Mondjuk, egyetlen nyavalyás percig?" A kis hang azonban csak mondta a magáét: „Ez még nem az. Ke-ress tovább." Én pedig tudtam, hogy igaza van. Valahol mélyen éreztem, hogy nem arról van szó, hogy ez a belső hangocska lebecsülné a történte-ket. Hiszen nem azt mondta, hogy: „Ez az egész értéktelen, nem igaz, nincs semmi értelme." Hanem azt, hogy: „Ennél több is van, még nem láttál min-

dent. Megismerkedtél a dolog egy nagyon fontos részével, de nem állhatsz meg itt. Menj tovább."

Ezután az élmény után azonban minden megváltozott. Az a spirituális kereső energia, amely előtte csak úgy buzgott bennem - az a kétségbeesett akarás -, eltűnt, és soha többé nem jött vissza. Hiszen megértettem, hogy semmi értelme azon túráztatnom magam, hogy megpróbáljak elérni, elkap-ni valami olyasmit, ami valójában már öröktől fogva az enyém.

TS: És minek neveznéd ezt az élményt? Gyermekkorodban tehát „íze-lítőket" kaptál, ez vajon micsoda volt?

Adya: Ezt már megvilágosodásnak mondanám. TS: Értem. Adya: Ekkor azonban még nem értettem, hogy valójában mire is vilá-

gosodtam meg. Arra már rájöttem, hogy amit keresek, valójában bennem van. Tudtam, hogy az Igazság, amit kergettem, én magam vagyok. De ezen a ponton azonnal adta magát a következő kérdés: „És vajon mi ez? Azt már tudom, hogy én vagyok. Azzal azonban nem vagyok tisztában, hogy mi is ez a valami, ami én vagyok." Érted? Történt egy megvilágosodás, de nem volt teljes. Megvolt a kirakós egy része - valószínűleg egy elég nagy ré-sze -, de bizonyos elemek még hiányoztak. Ezért is fogalmazódott meg bennem azonnal a következő kérdés: „És vajon mi ez?"

A továbbiakban ugyanúgy folytattam a meditációt. Kívülről úgy tűnhe-tett, hogy semmi sem változott velem kapcsolatban. Mivel tudtam, hogy további felfedezések várnak rám, a felfedezés eszköze pedig a meditáció volt, folytattam tovább a spirituális gyakorlást. Mégis, a dolgok innentől kezdve nem annyira a meditációs párnán dőltek el többé. A következő öt-hat év meghatározó spirituális történései a mindennapi életemhez fűződ-tek. Mint már említettem korábban, atléta voltam. Sportoló énem pedig na-gyon mélyen gyökeret vert bennem. Úgyhogy még a megvilágosodás után is - bár abban az időben már nem vettem részt bicikliversenyeken - ugyan-úgy edzettem, mintha még mindig versenyző lennék. Idővel azonban elkezdtem megkérdőjelezni az egész dolgot. „Miért is csinálom ezt? - kér-deztem magamtól. - Miért edzek még mindig úgy, mintha világbajnok sportoló lennék, miközben nyilvánvalóan nem vagyok az?" És akkor rájöt-tem, hogy ez az egész régi énképem maradványainak köszönhető, amelyek

még mindig bennem élnek. Valójában arról volt szó, hogy ez az énkép egy sor nagyon jó érzést adott nekem - nemcsak azt, hogy fizikálisan fitt vagyok, hanem még egy jó pár dolgot, ami a nagyon profi atlétákra jellemző.

TS: Hogy menő vagy. Adya: Menő, igen. Fizikálisan erős, domináns. És bár a hétköznapi

életben sosem viselkedtem domináns módon az emberekkel, sportolóként mégis uralkodni akartam. Még azután is, hogy rájöttem, az egészet csak a ré-gi énképem fenntartása miatt csinálom, egy jó darabig nem tudtam leállni.

Aztán huszonhat éves korom körül kialakult bennem egy betegség, amit egyszerűen képtelenek voltak diagnosztizálni. Hat hónapra ledöntött a lá-bamról. Bizonyos tekintetben életképes maradtam, ez azonban nem volt rendes életnek nevezhető. Rosszul voltam. Beteg voltam. Amikor vége lett a hat hónapnak, az atlétából persze nem sok maradt. És tudod, csodálatos érzés volt, amikor az atléta végre elhagyta a testemet. De hiszen hogy is ma-radhatott volna, ha egyszer olyan gyenge és gyámoltalan voltam, akár egy párnapos kismacska? És rájöttem, hogy ez nagyszerű érzés. Annyira jó volt megszabadulni attól a szereptől. Hihetetlenül felszabadító élmény volt.

Jó lenne azt mondani, hogy ez volt a történet vége. Egy évvel ezután azonban, amikor újra egészségesnek éreztem magam, egy nap felkeltem, és elkezdtem újra edzeni. Az egész nem is volt tudatos. Egyszerűen vissza-tértem a régi kerékvágásba. Mire felfogtam, hogy mit csinálok, már nyakig benne voltam a dologban. És akkor ezt gondoltam magamban: „Már megint ezt csinálom. Tudom, hogy miről szól ez az egész: az énképemről, a személyiségemről." Szerettem volna abbahagyni, de még nem voltam kész rá. Úgyhogy egy újabb fél évre ágynak estem, és ez most sokkal rosz-szabb volt. Arcüreggyulladásom, tüdőgyulladásom és mononukleózisom volt. Nagyon szenvedtem. Ez bizony véget vetett a sportkarrieremnek. Miután a második betegség megadta a kegyelemdöfést a bennem lévő atlétának, soha többé nem tudtam folytatni... Számomra ez jelenti az igazi spirituális kibontakozást. Nem az, hogy párnán ülve meditálunk, és közben csendesen bontogatjuk le az énképünket... nem, sokkal inkább a kőkemény csapások iskolájáról van szó. Hiszem, hogy létezik egy felsőbb intelligen-cia, amelyik úgy intézi, hogy átmenjünk mindazon, amin át kell mennünk, hogy végül képesek legyünk levetkőzni a ránk égett jelmezt.

Ehhez az időszakhoz kapcsolódik még egy másik fontos élmény is. Ekkoriban ugyanis egy teljesen képtelen és rendkívül egészségtelen kap-csolaton mentem keresztül, ami az összes elnyomott és még megoldásra váró személyiségbeli problémámat felszínre hozta. Tudod, az ember ilyen-kor beleszeret a saját gyengeségeibe, ami kihozza belőle a legrosszabbat. Az én esetemben ez a bizonyos kapcsolat különböző szerepeket indított be - például a segítő szerepét -, amitől persze teljes katasztrófává vált az egész. Szerencsére idővel vége lett a dolognak. De ugyanúgy, mint a be-tegségek, ez is kipucolt belőlem egy rakás képet és szerepet, például a ked-ves és jólelkű segítő szerepét. Kitépte őket belőlem, és megmutatta, hogy valójában milyen szánalmasan és nevetségesen hamisak, és hogy csupán azért viseltem őket, mert féltem, hogy mi lesz, ha nem lesznek rajtam. Hiszen ki is lennék nélkülük?

A betegségek és ez a betegségtudat valóban ízekre szedett. Darabon-ként tépték ki belőlem a megmaradt hamis illúziókat. De amikor mind-ezeknek vége lett. hihetetlenül szabadnak éreztem magam. Csodálatos volt. Visszatértem az ürességbe - rájöttem, hogyan válhatok eggyé vele egy rendkívül egyszerű, emberi módon. Hogy hogyan kell a járda közepén állni a többi ember között anélkül, hogy mindenáron valaki akarnék lenni, vagy legalábbis annak akarnék tűnni. A vágy, hogy bármilyennek is lát-szódjak, teljesen kimúlt belőlem. Az ide vezető út persze nem volt kelle-mes, a végeredmény azonban mindent megért. Így visszagondolva, biztos vagyok benne, hogy ez a folyamat készítette elő azt a valamit, amit én „végső megvilágosodásnak" neveznék. Ezek a szétszaggató, kifacsaró él-mények kellettek ahhoz, hogy megszülethessen bennem az igazán tiszta fény. Ez utóbbi tulajdonképpen néhány hónap múlva meg is történt, nem sokkal azután, hogy Annié és én összeházasodtunk.

Harminchárom éves voltam, friss házas, és végre találtam magamnak egy igazi munkát. Az édesapám üzleti segédje lettem, úgyhogy valóban el-kezdtem építgetni a jövőmet. Ezzel egy időben ki is bújtam jól megszokott barlangomból, amelyet az a nagyon mély, belső spiritualizmus adott, ami egészen odáig meghatározta az életemet. Tudod, nagyon sokáig minden mást félretettem emiatt. És aztán harminchárom évesen arra jöttem rá, hogy talán sosem érek el oda, ahová szeretnék, ezért jobb, ha inkább élem

az életemet. Úgyhogy megházasodtam, és kerestem magamnak egy igazi munkát. Ma úgy látom: ez a vágy, hogy elmerüljek a mindennapi életben, valójában nagyon fontos állomása volt személyes spirituális fejlődésem-nek. És aztán néhány hónappal az esküvőnk után - épp Szent Patrik nap-ján, ami azért vicces, mert Annié tősgyökeres ír családból származik -megtörtént a második megvilágosodás.

TS: Gondolod, hogy a házasság adta stabilitás szükséges volt ahhoz, hogy megszülessen benned ez a második megvilágosodás?

Adya: Nagyon jól látod. Igen. Persze nem tudhatom biztosan, de azóta én magam is úgy gondolom, hogy a hiányzó láncszem a stabilitás volt. Hiszen egyszer csak lett munkám, amiből el tudtam tartani magamat, és lett egy csodálatos feleségem. És ezen a ponton rájöttem valami nagyon alapvető dologra. Amikor találkoztam Annie-vel, azonnal tudtam, hogy a mi kapcsolatunk több, mint amire valaha is vágytam. Almomban sem gondoltam azelőtt, hogy két ember viszonyában lehetséges ilyen minőség. És ez az érzés azóta is tart. Azért gondolom, hogy ez a felismerés fontos szerepet játszott az általam bejárt spirituális úton, mert utána egyik reggel a következő gondolattal a fejemben keltem fel: „Tudom, hogy ez a kapcso-lat több, mint amit valaha lehetségesnek tartottam. Es mégsem elég." Nem arról van szó, hogy a kapcsolatnak kellett volna másnak, többnek lennie. Nem, az úgy volt jó, ahogy volt. És mégis, még ebben a tökéletes kapcso-latban is úgy éreztem, hogy: „Ezzel még nem teljesedtem be. Még nem értem el arra a belső helyre, ahová mindig is vágyakoztam." Ez a tudat pedig, hogy is mondjam, meglehetősen sokkoló volt. A tudat, hogy bár bol-dog vagy, sínen vagy, nem a szenvedés irányítja többé az életedet - de még ez sem elég! Még ez sem éri el azt a bizonyos helyet ott legbelül. Úgyhogy azt hiszem, ez a stabilitás tette lehetővé számomra az igazán spontán, vég-ső elengedést. Mert emberi értelemben el kellett engednem valamit, bele kellett engednem magam valamibe.

TS: Le tudnád írni, mi történt? Adya: Az egész nagyon egyszerű volt, és tulajdonképpen már koráb-

ban elkezdődött. Előző éjjel, mielőtt lefeküdtem volna aludni, épp az ágy szélén ültem, amikor átfutott az agyamon egy gondolat. Semmi különös, semmi nagy felismerés. Voltaképpen a lehető legegyszerűbb gondolat volt,

aminek ráadásul semmi köze sem volt ahhoz, amin épp járt az eszem. „Kész vagyok" - mondta. Úgy öt másodpercen belül tudatosult is bennem ez az átfutó gondolat. Aztán elaludtam. Ez a „kész vagyok" érzés olyan végtelenül egyszerű volt. Ez egyszer nem az elmém vagy az egóm mond-ta, hogy: „Kész vagyok, kész vagyok, gyerünk, durr bele!" Nem. Az egész csupán egy nagyon ártatlan, egyszerű pillanat volt - olyan, mint egy aján-dék. Csak egy gondolat, ami azt mondta: „Kész vagyok." Nem is keltett újabb gondolathullámokat az elmében. Azon kívül, hogy észrevettem, egy-általán nem foglalkoztam vele. Elaludtam.

Következő nap korán keltem, mert a mesteremhez készültem, és ilyen-kor indulás előtt mindig meditáltam. Semmi különös nem járt a fejemben, leültem, és úgy fél perc múlva hallottam egy madárhangot. Csak egy csi-ripelés volt. És akkor felötlött bennem egy kérdés, amit sosem hallottam, és sosem tettem fel magamnak előtte. Nem a fejemben, hanem a zsige-reimben éreztem. „Ki hallja ezt a hangot?" - kérdezte. És ahogy ez a kér-dés megszólalt bennem, egyszeriben minden a feje tetejére állt. Abban a pillanatban a hang. a madár és a hallgató eggyé vált. Szó szerint eggyé váltak a tapasztalásban. A hallgatónak semmivel sem volt több köze hoz-zám, mint a hangnak, a madárnak vagy bármi másnak. Az egész nagyon hirtelen, nagyon gyorsan történt. És ez még csak a kezdet volt.

A következő dolog, ami tudatosult bennem, egy gondolat jelenléte volt. Olyannyira távolinak tűnt, hogy fel sem fogtam, miről szól. A lényeg az, hogy volt egy gondolat, és ezzel a gondolattal tökéletesen egy időben rá-jöttem, hogy az nem én vagyok. Az csupán egy gondolat. És tudtam, hogy ennek, ami felébredt, ami tudatos bennem, egy csepp köze sincs ahhoz a gondolathoz. A kettő tökéletesen elvált egymástól. A gondolatban semmi sem volt a személyiségből. Pár perc múlva felálltam. Szó szerint olyasmi gondolatok jártak a fejemben, mint egy ötévesnek. Az egész nagyon furcsa volt. Először arra gondoltam, hogy vajon a tűzhellyel egy vagyok-e. Úgy-hogy kibotorkáltam a konyhába, és láttam, hogy igen, persze, a sütő is egy ezzel a bizonyos dologgal. Aztán átmentem a fürdőbe, hogy szemügyre vegyem a vécét - valami igazán földhözragadt dolgot kerestem, tudod -, és láttam, hogy a francba is, a vécé is ez. Bekukkantottam a hálóban alvó feleségemre, és konstatáltam: igen, ő is ez. Ő is ugyanaz. Szép lassan az

egész negyvenkét négyzetméteres kis lakásunkat bejártam, ahol akkor már vagy hat és fél éve laktunk, és azt láttam, hogy minden ez, minden ugyan-az. Ezután megálltam a ház közepén, és érdekes módon semmilyen érzel-met nem éreztem. Semmi ujjongás, semmi meglepődés. Minden kristály-tiszta volt, és semmit sem kevertem össze semmilyen tapasztalással. Itt nem volt semmilyen állapot, semmilyen élmény. Aztán elkezdtem körbejárni a nappalit, ami épp csak egy pár lépés hosszú volt. És ebben a pár lépésben tökéletesen felébredt bennem a tudat. Nagyon nehéz ezt elmondani, de töké-letesen és teljesen különálló volt a testtől. És ezen a ponton történt, hogy le-peregtek előttem azok a képek előző életeimből. A felébredt tudat pedig azonnal tudta, hogy eddig ezeknek a képeknek a foglya voltam, amelyeket nevezhetnénk akár inkarnációknak is. Egész életemen át azt hittem, azono-sak velem. Ott aludtam ezekben a képekben. De most, hogy felébredtem, nyilvánvaló volt, hogy ez, ami van, nem azonos azokkal a képekkel. Többé nem voltam tehát a foglyuk. Ami most volt, az nem volt hozzákötve egyet-len képhez sem, beleértve ezt a mostanit is. Láttam tehát, hogy a jelenlegi forma sem áll közelebb hozzám, vagyis az Igazsághoz, mint mondjuk az ötven életöltővel ezelőtti. Itt volt tehát ez a tiszta tudat, önmaga teljességé-ben. Semmi forma, semmi alak, semmi szín, semmi. Sehol sem - vagyis mindenhol. És ebben a pillanatban tudtam, hogy bár ez a tudatosság min-den, egyben túl is van ezen a mindségen. Tudtam, hogy ha ez a minden el-tűnne - minden forma, minden látható dolog -, ez akkor is megmaradna, sőt, egy cseppet sem lenne kevesebb annál, ami. Hiszen ez természeténél fogva nem tűnhet és nem fogyhat el. Szóval ez volt az igazi megvilágosodás.

Az egész egyfajta testen kívüliség érzettel is járt, és olyan volt, mintha megnőttem volna. Mintha a testem belül lett volna ezen a tudatosságon, ezen a szellemen. Érted? A test volt benne, nem pedig én a testben. És aztán, ennek az érzésnek a kellős közepén ez a tudatosság egyszer csak vissza is tért a testbe. Közben kívül is maradt, vagyis most egyszerre volt kívül és belül. Nem rekedt tehát kívül, újból elfoglalta a testet - ez alka-lommal azonban zavar és azonosulás nélkül. Olyan volt, mint amikor reg-gelente felöltjük a ruháinkat. Ilyenkor tisztában vagyunk vele, hogy azokat csupán viseljük. És ebben a pillanatban kristálytisztán láttam, hogy ez a forma, ez a bizonyos személyiség, ez az ember, akit Stephen Graynek

hívnak, nem más, mint öltözék. Öltözék, amelyet éppen most viselek, és amelyen keresztül működöm. Ebben az öltözékben pedig az volt a leg-szebb, hogy örömmel járt. Az inkarnáció, a személyiség bensőségessége abszolút, gyermeki örömöt jelentett. Olyan voltam, mint egy kislány, aki épp Hamupipőke-jelmezbe öltözött, és most belenéz a tükörbe, és azt mondja: „Hú, de jó!" A forma tehát ámulatba ejtett.

Aztán végül tettem még egy lépést, és ez a lépés olyan érzés volt, mint-ha életem legelső lépését tettem volna meg. Úgy éreztem magam, mint aki éppen akkor bújt ki az anyaméhből. Mint egy kisgyerek, aki először érinti lábával a földet. Elkezdtem körbe-körbe járni a szobában, és közben tágra nyílt szemmel bámultam a lábamat. Az egész maga volt a csoda - a lábam, amely a talajt érintette, a járás és maga az érzés, hogy a járás egy csoda. Es minden lépés a legeslegelső lépés volt. A világon minden új volt - a maga intimitásában, csodájában és felbecsülhetetlen értékében.

Az én esetemben tehát gyors egymásutánban jöttek ezek a felismeré-sek. A felébredés a formából, aztán a forma visszafoglalása, majd egyesü-lés a formával, az öröm és a megbecsülés, és végül a felismerés, hogy több vagyok, mint puszta forma. Rájöttem, hogy minden jól van, ahogy van. Hogy nem kell kibújnom a testemből, nem kell mögé mennem semminek, hiszen ez maga a minden. Akkor már tudtam, hogy ez csoda: ez az élet, ez a test. Ez a mennyország, legyen bármilyen zavaros, bármilyen bolond, bármilyen csodálatos vagy bármilyen szörnyű. Hogy ez az egész - tudod -egy nagy vicc. Isten tenyerén járni, és közben folyamatosan őt keresni.

Szóval így történt. Valójában az egész végtelenül egyszerű volt. Es ami szintén megszületett benne, az a hétköznapi, az átlagos öröme. Semmi kü-lönlegesre nem volt többé szükség. Nem kellettek különleges tapasztalá-sok, átadhattam magam az egyszerű, a hétköznapi élvezetének. Ugyanúgy beszélhettem az úgynevezett igazságról vagy spirituális dolgokról, mint mondjuk a futballról vagy az evésről. Ezek után egyszerűen mindegy volt.

És mind a mai napig sokszor mondom az embereknek - akik persze nem nagyon akarják elhinni -, de azért én mégis mondom, hogy „számomra a szatszang szinte teljesen egyenrangú egy bármi másról folytatott beszél-getéssel". Engem tökéletesen kielégítenek a hétköznapok. Persze az is nagyon kielégítő, ha látom, hogy valaki megvilágosodik vagy legalább egy

kicsit átalakul. Ezek amolyan tetőpontok, de ami általában van, az az átla-gos, a hétköznapi szeretete, és számomra ez az egyik legcsodálatosabb dolog - hogy tudom, semmi különlegesnek, semmi hétköznapitól eltérőnek nem kell többé történnie az életemben. A puszta létezés önmaga egy csoda.

TS: Adya, ezt nevezed „végső megvilágosodásnak". De mi van, ha az elkövetkező évtizedek újabb megvilágosodásokat hoznak számodra? Mi van, ha hátralévő éveidben még mélyebb dimenziók nyílnak meg előtted? Mit gondolsz, vajon lehetséges ez?

Adya: Örülök, hogy ezt megkérdezted. Az imént részletezett történése-ket egy bizonyos okból hívom végső megvilágosodásnak. Amikor azt mondom, hogy „végső", nem arra gondolok, hogy számomra nem jöhet újabb megvilágosodás. Hát persze, hogy jöhet. Ki tudja, nem igaz? Sosem lehetünk biztosak benne. Végül is az élet végtelen. Amit én ez alatt a szó alatt itt értek, az az, hogy ezzel a megvilágosodással jöttem rá, hogy az előttem álló út teljesen tiszta. Mindenféle érzelem nélkül, nagyon tisztán történt. Nem volt benne semmi energia. Semmi emelkedettség. A „végső" szó alatt ezt a tisztaságot értem tehát. Azt, hogy minden kitisztult: rájöttem, hogy semmi sincs, amit még kereshetnék; hogy spirituálisán nem maradt számomra egyetlen megválaszolásra váró kérdés sem. Azért nevezem vég-sőnek, mert olyan volt, mint egy demarkációs vonal, ami totálisan elvá-lasztotta azt az életet, ami hozzá vezetett, attól, ami utána következett. Tel-jesen nyilvánvaló és nagyon tiszta volt, hogy az odáig vezető utazásnak vé-ge. Nincs tovább. És soha nem is lesz. Én ezt értem a „végső" szó alatt.

Hogy azt jelenti-e, hogy nincs több látnivaló az úton? Á, dehogyis. Az úton mindig akadnak új látnivalók.

TS: Említetted, hogy huszonöt évesen, az első megvilágosodással rá-jöttél, hogy amit keresel, az te magad vagy, de benned maradt a kérdés, hogy mi is ez a valami.

Adya: Igen. A „mi ez?" kérdése. TS: Szóval arra vagyok kíváncsi, hogy mi volt az, amit végül is felfe-

deztél a végső megvilágosodásban? Adya: Na látod, ez jó kérdés (nevet). Erre lehetetlenség válaszolni, de

azért megpróbálom. TS: De számodra világos a válasz, ugye?

Adya: Nem. A vicces az, hogy erre a kérdésre az a válasz, hogy a kér-dés eltűnik. Igen, ez a válasz. Erre a kérdésre nem kapsz egy csinos kis választ, amit aztán zsebre vághatnál.

TS: Szóval nem lehet azt mondani, hogy szeretet vagy bölcsesség vagy valami ilyesmi?

Adya: Nem, nem. Ez a dolog sokkal több a szeretetnél vagy a bölcses-ségnél. Jobban mondva, megelőzi azokat. Tulajdonképpen arról van szó, ahonnan a szeretet és a bölcsesség származik. Paradox módon minél töb-bet tudunk magunkról, és minél jobban ismerjük magunkat, annál inkább tudjuk, hogy amik vagyunk, az természeténél fogva megismerhetetlen. Vagyis te és én maga vagyunk az ismeretlen. Az ismeretlen, amit nem lehet megismerni. És nem azért, mert nem lennénk elég ügyesek, vagy mert hiányzik belőlünk valami, hanem mert az ismeretlen természeténél fogva ismeretlen. Ezért hívják a buddhizmusban ürességnek, űrnek vagy sún-jatának. És ezért van, hogy a judaizmus bizonyos ágaiban hagyományosan eretnekségnek tartják, ha valaki kiejti a száján Isten nevét. Azt hiszem, ezek mögött az elvek mögött ez a paradox tapasztalat áll: hogy egyszerre tudod, ki vagy, ugyanakkor azt is tudod, hogy aki vagy, az egy nagy titok.

Talán most már látod, miért mondom, hogy lehetetlenség megfogal-mazni. A lehetőséget, ebben a maga legtisztább formájában egyszerűen nem lehet szavakba önteni. Csak azt ismerhetjük meg, ami ebből a lehe-tőségből kifejlődik, megnyilvánul. Előtte azonban nincs más, mint pusz-ta potenciál. Tiszta üresség, tiszta intelligencia, tiszta szellem, vagy nevezd, ahogy akarod. Számomra ez jelenti a paradoxont - rájöttem, ki vagyok, és ezáltal most tudom, hogy aki vagyok, azt soha nem fogom megismerni. A legviccesebb az egészben az, hogy olyan, mintha az em-ber visszaérne oda, ahonnan elindult. Hiszen a kiindulópont az, hogy nem tudod, mi vagy, és nem ismered a végső valóságot. A különbség csak annyi, hogy a végén már tudod, hogy mi vagy: az, amit sohasem ismer-hetsz meg. A titok tehát titok marad, csak éppenséggel tudatosul benned. Ráébred saját magára. Erről szól a Biblia „Vagyok aki vagyok" sora.*

* 2Móz 3,14

Egyszerűen csak VAGYOK. Minden meghatározás nélkül. Ez a csoda megnyilatkozása.

TS: Úgy hallottam, hogy erről a második megvilágosodásról három hónapig egy szót sem szóltál zen mesterednek. Számomra ez nagyon furcsa.

Adya: Egyszerűen nem láttam okát, hogy elmondjam. Az egész annyi-ra teljes volt önmagában. És bár egyrészről nagyon különleges volt, más-részről a leghétköznapibb dolgok egyike közé tartozott, amelyeket valaha megéltem. Nem éreztem utána, hogy rohannom kellene, hogy világgá kür-töljem. Nem volt szükségem megerősítésre. Nem volt szükségem rá, hogy megosszam valakivel, sem arra, hogy megértő fülekre találjak. Hiszen az egész épp arról szólt, hogy elengedtem az összes ilyen pszichológiai kész-tetést. Ami miatt mégis elmondtam neki három hónap után, az azért volt, mert rájöttem, ő tizenöt éve csak erről beszél nekem, és szívét-lelkét bele-adta, hogy segítsen engem az ide vezető úton. Úgy gondoltam, örülne ne-ki, ha tudná. Innen származott tehát az ösztönzés, és nem valamiféle saját, személyes szükségérzésből. Épp ez a dolog egyik fő ismertetőjele: hogy nem érzed azt, hogy bárkinek is beszélned kellene az egészről. Nincs szük-séged vállveregetésre.

TS: Említetted, hogy volt egy időszak az életedben, amikor nagyon sok könyvet olvastál. Voltak olyan művek, amik igazán nagy hatást tettek rád?

Adya: Persze! Az első ilyen bizonyára nem tartozik azok közé a köny-vek közé, amelyeket bárki is kapcsolatba hozna velem, ellenkezőleg, még csak azok közé sem, amelyek manapság érdekelnek. De abban az időben óriási hatást tett rám. Huszonnégy évesen, tehát nem sokkal az első meg-világosodásom előtt olvastam. Szent Teréz önéletrajzáról van szó.

TS: Hm, érdekes. Adya: Valóban az volt. Hiszen én buddhista voltam, a buddhizmustól

pedig távol áll az egyistenhit. És mégis kibogozhatatlanul belegaba-lyodtam a keresztény miszticizmusba, amelyben nagy szerepe volt ennek a könyvnek. Az egész úgy történt, hogy egyszer besétáltam egy könyves-boltba, belelapoztam ebbe a könyvbe, ami az első két oldal után teljesen el-varázsolt. Beleszerettem. Szó szerint beleszerettem ebbe a szentbe, akivel soha életemben nem találkoztam. Magam sem értettem a dolgot. De azt

tudtam, hogy valami nagyon-nagyon erős kötődés vonz felé. Szinte faltam a betűket. Miután végeztem az önéletrajzával, még vagy öt-hat könyvet el-olvastam róla és az életéről. És mindemellett két évig még nagyon sok más írás is megfordult a kezemben a keresztény misztikával kapcsolatban. De ez a könyv, ez az életrajz volt az, ami kinyitott előttem egy ajtót. Csak utó-lag jöttem rá, mit jelentett számomra a könyv és a keresztény miszticizmus általában. Segített megnyitni a szívemet. A zen - legalábbis az én esetem-ben - nem igazán volt jó erre. Szükségem volt valamire, ami érzelmileg megnyitja bennem a kapukat ott nagyon-nagyon mélyen. A zen ehhez túl száraz volt. Végül nagyon természetesen találtam rá arra, amire szükségem volt. Ez a könyv mélyen kitárta a szívemet. A tökéletes dolog volt a szá-momra a tökéletes időpontban. Na, szóval, ez a könyv nagyon jelentős volt utamon.

A másik könyv, ami kimagaslik számomra a többi közül, Niszargadata Maharadzs I Am That* című írása. Bár a harminchárom éves koromban történt megvilágosodás előtt is olvastam belőle rövid részleteket, nem tett rám igazán nagy hatást. A megvilágosodás után azonban végigolvastam ezt a művet, és mondhatom, hogy az összes hasonló írás közül, amelyek valaha a kezembe kerültek, ez volt a legtisztább megfogalmazása mindan-nak, amit átéltem. Olyan volt, mintha valaki az én tapasztalatomat írta volna meg. A könyv tökéletesen visszaadta az egészet. Miközben olvas-tam, úgy éreztem, mintha tükörbe néznék. Úgyhogy ez is egy nagyon fon-tos könyv volt számomra, nem annyira a keresés, mint inkább a reflexió időszakában.

Amit most fogok mondani, az egy kicsit eltér a feltett kérdéstől, de na-gyon is sok köze van az olvasás témájához. Bár én magam is - sok más spirituális mesterhez hasonlóan - sokat beszélek arról, hogy az elme kép-telen felfogni a megvilágosodás értelmét, és ezért egy ponton túl el kell hagyni a könyvekben rejlő tudást, ha visszatekintek saját spirituális pálya-futásomra, tudom, hogy - bár közvetlenül soha nem találtam meg a fényt egyetlen írásban sem, hiszen ez lehetetlen - az olvasás mégis nagyon je-

* „Én vagyok Az". Magyarul bővebben a www.mentatea.hu című weblapon lehet megismer-kedni a szerzővel és művével - a Szerk.

lentős szerepet játszott abban, hogy végül eljutottam idáig. Azt hiszem, úgy működik, mint egy kétélű kard. Néha elállja az utat - mindenféle feles-leges, egymásnak ellentmondó, egymással versengő elméletekkel és ideák-kal -, ugyanakkor képes valami nagyon fontosat is adni az embernek. Nekem például sokszor segítettek a könyvek, hogy helyre tegyek bizonyos dolgokat a fejemben. Segítettek tisztázni magammal a dolgokat. És ebben az értelemben az a véleményem, hogy a spiritualitás intellektuális oldalát, amelyet - teszem hozzá, jó okból - sokszor csak mellékesnek tartanak, néha igencsak alábecsülik. Bár egyetlen könyv sem tartalmazza az Igazsá-got a maga teljességében, mi, emberek mégis úgy működünk, hogy sok-szor a könyvek kellenek hozzá, hogy a helyükre tegyük ennek az Igazság-nak a darabkáit a fejünkben... és a szívünkben. A könyvek néha rendkívül mély megnyílást okozhatnak bennünk. Szóval az a véleményem, hogy az intellektus - feltéve, ha nem ő diktál és nem ő a főszereplő - nagyon is lényeges részét képezheti a spirituális ébredés folyamatának. Ha sikerül ki-kapnod a megfelelő könyvet a megfelelő időpontban, az fellobbanthatja benned a felismerés szikráját. Nagyrészt a tanítómesterek is ezt teszik. Ülünk egy szobában, és beszélgetünk, ugye? Intellektuális dolgokról. De amit mindezzel el szeretnénk érni, az az, hogy felizzítsunk, lángra lobbant-sunk a hallgatóban valami nagyon mélyen meglévő tudást. Es egy könyv erre ugyanúgy képes, mint egy tanítómester. Olvasol egy gondolatot, ami elindít benned valamit. Nem az elme, az intellektus szintjén, hanem inkább a bölcsesség, a meglátások szintjén. Ez utóbbit onnan ismered meg, hogy az egész tested jelez. Kinesztetikusan nagyon is megérint, beindít a dolog. Ebben az értelemben tehát nagyon is hatásosak lehetnek a szavak, hiszen életre kelthetnek bennünk valami olyasmit, ami fontos. Egy részünk lehet, hogy azt mondja ilyenkor: „Igen, ezt tudom. Csak eddig nem voltam tisz-tában vele, hogy tudom." A szavak tehát képesek rá, hogy bizonyos dolgo-kat felszínre hozzanak a tudatalattiból.

TS: Gondolod, hogy az olvasás által megvalósulhat valamilyen fajta közvetítés?

Adya: Abszolút. Minden, amit teszünk, magában hordozza lényünk, létünk lenyomatát. Éppen ezért nem is kell fizikai kontaktusban lennünk valakivel ahhoz, hogy a köztünk lévő kommunikáció működjön. A dolgok

maguk viszik tovább az információt az emberről, aki kapcsolatba került velük. Egy könyv például szerzője tudatosságát, jelenlétét hordozza. Ha érzékeny vagy az ilyesmire, ez igencsak érdekes lehet. Bármilyen íráson keresztül érzékelheted a szerző jelenlétét. Igaz ez spirituális és nem spiri-tuális témájú könyvekre, újságcikkekre, bármilyen írásos médiumra. Érzé-kelheted, milyen tudatossági szinten volt a szerző, ami spirituálisán igen-csak erőteljes élmény lehet. A szavak, a könyvek magukban hordozzák ezt az információt. Ezért hiszek benne, hogy egy olyan mű, mint amilyen pél-dául az I Am That, rendkívüli erővel bír. Hiszen több van benne, mint csupán szavak. Benne van a létező is, aki a szavakat megfogalmazta. Ezért is van, hogy az emberek beleszerelmesednek. Minden szó, ami abban a könyvben található, megtalálható volt már máshol is előtte, nem a szavak-ról van tehát szó. A mögöttük álló létező a lényeg.

TS: Mit gondolsz, mi történik pontosan, amikor az emberek a jelenlé-tedben vannak, vagy épp valamelyik könyvedet olvassák, és érzik, hogy létrejön köztetek ez a kapocs?

Adya: Egy találkozás történik; az igazi közvetítés erről szól. Az üres-ség találkozik az ürességgel.

TS: Es ez mindenképpen átalakulást okoz a tanítványban? Adya: Várjunk csak, hogy is mondjam. Mondjuk úgy, hogy az átalaku-

lás a tanítás legerőteljesebb eleme. Azért félek kimondani ezt, mert amint kimondom, az emberek hajlamosak azt gondolni, hogy ez a tanár dolga, hogy ő majd megcsinálja helyettük. Pedig ez nem igaz. A tanár fellobbant-hatja benned a tüzet, megvilágíthatja számodra az utat, de helyetted nem mehet végig rajta. A közvetítés akkor tud a legerőteljesebben megvalósul-ni, ha az ember együtt rezeg azzal, amit a másik oldal épp felkínál számára.

/

Ha megvan ez az együtt rezgés, a lehetőség magától megteremtődik. Es ha egyszer a lehetőség ott van, akkor az embernek teljes felelősséget kell vál-lalnia mindazért, ami történik. Az nem megy, hogy csak ülünk, és várjuk, hogy a tanár vagy a tanár által közvetített információ megtegye helyettünk a dolgokat. Ez így egy függő játszma lenne. És amint valaki függő vi-szonyba kerül - akár pszichológiailag, akár érzelmileg -, a kommunikáció óriásit veszít hatékonyságából. Még azt is mondhatnám, hogy hirtelen halált hal. Mint amikor vízzel locsolják le a tüzet. Felelősséget kell vállal-

nunk a saját átalakulásunkért, ugyanis egyetlen mester sem fog mindent elvégezni helyettünk. Nekünk magunknak kell teljesítenünk feladatainkat. Törődnünk kell saját magunkkal. Egy másik ember jelenléte képes spon-tán módon fellobbantani bennünk a tüzet, a tűz táplálása azonban már a mi feladatunk.

* * *

A fordítás az alábbi kiadás alalapján készült: Adyashanti / Emptiness Dancing Sounds True, Inc , 2004

Fordította CZICZKISZKY JUDIT

Szerkesztette ZSOLNAI MARGIT

Copyright © Adyashanti, 2004 Hungarian translation © Cziczelszky Judit, 2008 Hungarian edition © Neemtree Corporation AG., 2008 Cover design © Neemtree Corporation AG., 2008

ÉDESVÍZ KIADÓ, BUDAPEST Felelős kiadó NOVÁK ANDRÁS igazgató Főszerkesztő MOLNÁR ESZTER

Műszaki vezető ERDÉLYI ANNA

Tipográfia TYPOSTÚDIÓ KKT.

Borítót készítette DECOFLEX KFT.

Nyomta ALFÖLDI NYOMDA ZRT., Debrecen Felelős vezető GYÖRGY GÉZA vezérigazgató

ISBN 978 963 528 975 2

VALLÁS, FILOZÓFIA

Mi rejtőzik mélyen a szemek mögött, melyek ezeket a sorokat olvassák?

Kincset érő tudást kapunk a belső élet és a spirituális megvilágosodás kihí-vásaival kapcsolatban, a legelső lépésektől kezdve a mindent átformáló követ-kezményekig. Adyashanti tiszta, világos és kézzelfogható tanácsai olyan válto-zatos témákat érintenek, mint az egó, az illúziók, a spirituális függőség vagy az örök most kérdése. Sorban, egymás után, vagy akár nekünk tetsző sorrendben is olvashatjuk a kötetet. Mindenki számára kötelező olvasmány, aki tudni szeretné, ki vagy mi is ő valójában.

„A könyv végén található interjú röviden bemutatja a szerző élettörténetét -szinte megeleveníti, hogy mi történt végső ébredésének reggelén. Ha kíváncsi vagy mit élt át Buddha a Bódhi fa alatt, akkor olvasd el Adya történetét!"

Olvasói vélemény, forrás: amazon.com

Adyashanti már a nagy tanítók új, fiatal nemzedékébe tartozik. Méltó az „öregek" - Osho, Pema Chödrön, Thich Nhat Hanh stb. - által képviselt irányhoz, sőt, különlegesen tiszta látásmódja által túl is nő „mesterein".

„Sok-sok könyvet olvastam a vallásról, különösen a buddhizmusról, de ehhez hasonlóval még nem találkoztam. Adyashanti szavai olyan szinten szólnak hoz-zám, amilyet eddig még nem tapasztaltam. Tanításai tiszták és egyenesek -mint amilyenekről a múlt zen mestereinek történeteiben hallhatunk. Igazából semmilyen vallással vagy spirituális hagyománnyal nem köthetők össze - az Igazságról, a Valóságról szólnak. Ha komolyan és mindenáron fel akarsz ébredni, olvasd el ezt a könyvet!"

Olvasói vélemény, forrás: amazon.com

„Az üresség tánca olyan közel visz ahhoz az állapothoz, amit leír, amennyire ez egy könyv olvasásán keresztül csak lehetséges. Valószínűleg mindenkit lenyűgöz majd, akit érdekel a spiritualitás. Szerintem az a legértékesebb Adyashanti képességei közül, hogy túllép a magyarázkodáson, és úgy vezet minket keresztül 'az ébredés látszólagos fokozatain', hogy tényleg átéljük, s már tudjuk, miről szól ez az egész."

Olvasói vélemény, forrás: amazon.com