MEDGYESI EMESE

PONTOS IDŐ

NOVELLÁK

KRITERION KÖNYVKIADÓBUKAREST 1992

SZERKESZTŐ BIZOTTSÁGBALLA ZSÓFIABOGDÁN LÁSZLÓEGYED PÉTERMARKÓ BÉLAMÓZES ATTILASZILÁGYI ISTVÁN

ISBN 973 26 0221 X

AZ UTOLSÓ VAGON

Vacsorára megérkezem. Micsoda meglepetés!... Nemszámítanak rám. Utolsó percben kezdtem csomagolni –kapkodva szuszakoltam bőröndömbe az apró ajándékokat.Remélem, senkiről sem feledkeztem meg. Kifulladva ér-keztem a megállóba; persze akkor már bántam hirtelenkészülődésemet. Latolgattam, hogy magamban szilveszte-rezzek. Tömött villamosok zörögtek el mellettem – meg-adóan visszafordultam legénylakásom felé. A jelzőlámpá-tól mégis visszarohantam a mentesítő járathoz. Zötyögésközben átszabtam gondolatban a rendelkezésemre állóperceket: átszaladok az úttesten... nagy kerülő az alul-járó... Végső esetben potyázom, hogy a pénztárnál seveszítsek időt... Vakon bíztam a vonatok késésében. Ámhasztalan ugrottam le elsőnek a villamosból – életve-szélyes lett volna nekivágni az autórengetegnek. Mire fel-bukkantam az aluljáróból, döccent és indult a szerelvény.Szaladtam, de elbátortalanodtam. Mégis szerencsém volt:segítő kezek elkapták csomagjaimat – így már sikerültfölugranom az utolsó vagon lépcsőjére. Teljesítményemlenyűgözött: nevetségesen esetlen szoktam lenni. Az elé-gedettségtől nagyobbakat szuszogtam a kelleténél. Elál-lingáltam valameddig a folyosón, aztán bevonultam azutastérbe. Ülőhelyre gondolni sem mertem. Percek múl-tán figyeltem csak fel arra a töpörödött anyóra, aki aszemközti ajtó mellett, a sarokban kucorgott. Mondikáltvagy dalolt? Időnként felé néztek az utasok. Mosolyogtak,vagy a fejüket csóválták. Senki sem telepedett melléje.Én boldog tanácstalansággal topogtam az egyedüli szabadhely előtt, melynek hátlapja hamvasan tündökölt a por-tól: nem akartam összekenni magam. A mozgékony kisöregasszony rám villantotta csupasz ínyét. Barátságosan,ám érthetetlenül kotyogott valamit. Mozdulataiból értet-tem meg, hogy feláldozza bő szoknyájának felém eső ré-szét: letörölte nekem a padot. Köszönetül biccentettem.

Közben a keskenyvágányú teljes sebességgel vágtatott.A nagyvilág felé döcögtünk. Hamarosan megülte lelkün-ket az egyhangúság: vonatunk összefolyt a tájjal. Mindentátfestett és lehangolt a szürkület. Bámultuk a szakadt

5

hófoltok között ridegen kuporgó házakat – kéményeikbőllaposan lopózott a füst. A csupasz tájon meghalt az élet:maga a gyanakvás gomolygott közöttünk.

Eszembe jutott, hogy nincs jegyem. „Hátha szemmeltart valaki?” – feszengtem a gondolatra. Éreztem, hogyvigyorgok.

– Jó kedved van! – csapott térdemre a keszeg ter-mete ellenére nagyhangú öregasszony. Tört hangsúllyal,de nagy jóindulattal beszélt hozzám, egyenesen az arcom-ba. Mintha varázsigéket is mormolt volna – nem értet-tem minden szavát. Társalogni akart. Nehéz dolga volt;megsajnáltam. Miért pont neki sikerült volna szóra bír-nia? Lehetetlen különcnek tartanak: sótlan, szerencsétlenfráternek. Anyókámnak imponált hallgatásom. Kudarcá-nak dacára többször és percekig fürkészte profilomat. Mi-kor lehunytam szemem, csakhogy szabadulhassak szúrópillantásától, dudorászni kezdett valami régi bölcsődalt.

Egyébként hármasban szunyókáltunk. Szemközt, azülésen, két vagányos, kortalan alak dőlt a külső karfákra.Szimmetrikusan helyezkedtek, egymást támasztva. Vil-lanygyújtáskor, emlékszem, mintha rebegett volna pillá-juk. Feltételeztem, hogy ráláttak egymásra. Hecc... ját-szanak... vagy potyások – mint én. Furcsállottam, miértegyedül engem tüntetett ki fürkésző figyelmével az öreg-asszony: ezek ketten jóval rejtélyesebbek voltak, mint én,és egész idő alatt hallgattak, mint a sír. Amikor a cukor-kaárus megállott előttük, és óbégatva utolsó szopókáitajánlgatta, őrangyalom ráripakodott. Anyó kizárólag miat-tam szállt síkra, az én álmomat féltette. Az öreg nyigócásméltatlankodva hadonászott utolsónak mondott rudacskái-val: az ő áruja eladó!... A lehangolt csendben egyre sú-lyosabban koppantak szavaik. Kamaszos kedvvel vitázottaz árus – élvezte férfias fölényét. A vénasszony egyretehetetlenebbül berzenkedett. „Jóérzés...”, „higiénia...”– ha jól értettem, efféle elvontságok hiányát olvasta adacból sem tágító öregre. Holott mint elcsúszott állkendőlebegett a vádlott télikabátján valami fehéres fodrászle-pel, másrészt a háttérben neszelő utasok között akadtakbőven vásárlók, akik a forrongó hangulatban ingerültenlicitáltak, ám a duett nem figyelt rájuk, elmerültek a vitasodrában. Az öreg egyszer csak sarkon fordult, és a hozzá

6

legközelebb állók kezébe nyomta a kérdéses szopókákat.Paprikavörösen távozott – azt sem várta meg, hogy fi-zessenek.

Anyóka úgy vélte, ő győzött. Nyomban megenyhült.Felállt, sétálgatott, magyarázkodott. Készséggel idézgetteaz elhangzott replikákat. A hitelesség kedvéért a székso-rok közé penderült, és akivel tehette, bizalmaskodott.Meglepett, hogy kevesebb érthetetlen szót használt. –Mondtam én! – lihegte körbe, ahogy kipillantott az ab-lakon. – Tíz éve ezzel az olcsó trükkel szabadul áru-jától!... Mindig az utolsót árulja, és közben tömve aszatyra! – rikácsolta magánkívül. Lehetetlen volt föl nem„ébrednem”. Az öregasszonyt fölvillanyozta éberségem, ésmost már rosszallóan nézett szomszédainkra, mert ők mí-meltek tovább. – Sebaj! – dörzsölgette elégedetten akezét, és bátorítólag csapott a vállamra, mielőtt az ablak-hoz lépett volna, hogy apró manóarcát kíváncsian azüveghez nyomja. – Amott megy! – rikoltotta a dűlő-útra fölkapaszkodott kupecre mutogatva. Felkacagott: –S a kezében másokat lóbál!... Ú-ja-kat!

Azt hiszem, más is haragudott az öregasszonyra: meg-rontotta az utazás unalmának és áhítatának örömét. Va-gonunkba befészkelte magát a nyugtalanság; elképzelhe-tetlen lett a csend. Mormogás, langyos zaj terjengett: leg-jobb, ha kibeszéli magát ilyenkor az ember. Elemózsiászacskók zörrentek a félsötétben. Irigyen neszeltünk a bosz-szantó bájjal hetvenkedő fiatalok élénk csoportjára. Jó-magam eladdig nem sokat törődtem velük. Fiúk-lányok…Játékos bizalmasságuk, egymás iránti közvetlenségük meg-ejtő volt, csak hamisnak tűnt. Az én korombeliek márnem fetisizálják a nincstelen fiatalok feltétel nélküli kö-zösködését – minket, ugye, megmérgezett a „magántu-lajdon”... Különösen valami Zsigát, heccmesterüket ké-nyeztették. Neki vihogták vagy dörmögték vicces meg-jegyzéseiket a fiúk, és neki nyafogtak a lányok. Őt dor-gálták, hogy „jaj, milyen vagy!”, „hülye” vagy ,,ne izélj!”.Az elemózsiából is őt kínálták először. Ültömből jól rá-láttam csoportjukra. Megállapítottam, hogy nagyszerű fic-kó. Az ajtó mellett ült, akárcsak én, s bár helye nemvolt kifejezetten „központi”, rutinosan irányította a töb-bieket. Idősebb... Tapasztaltabb társainál – méregettem.

7

Szemügyre vett ő is alaposan. Farkasszemet néztünk,majd mindketten azt az erősen szőke hajú, magas fiatalférfit bámultuk, aki a jobbközép „páholy”-ban, a kisma-mák és gyermekek számára fenntartott padon mozdulat-lanul ült. Kesztyűs keze élettelenül csüngött. Arcát elta-karta a sapka. Poros, sötét ruhája oly idegen volt! Meg-magyarázhatatlan, miért társítottam szemközti szomszé-daimhoz. Határozottan tudtam, hogy ezek teszik az alvást,ő viszont komolyan ült. Később tudatosodott bennem ahármuk közötti hasonlóság alapja: környékünkön napokóta havazott; tartós, kemény hó telepedett a vidékre, amilefagyott, az ő bakancsaik talpát mégis ujjnyi sár ma-gasította. Mintha lepényen járnának – undok, fekete alá-téten.

Már alig láttunk valamit: a félhomály újabb csend-hullámot hömpölyögtetett felénk. Kilométereken keresz-tül hallgattunk. Számítgattam, mikorra érkezem haza.Lassan lemorzsolódott az út egyharmada. Úgy véltem, haminden jól megy, elérem a csatlakozást.

Kántálók közeledtek vagonunk felé. Kurjongattak,messziről kiabálták újévi jókívánságaikat. Nem fogomhallani a csíptető zaját... Félsötétben pláne mögöttükorozkodhat a jegykezelő...

Még mielőtt pislákolni kezdtek volna vagonunk fáradtvillanykörtéi, felálltam, és úgy tettem, mintha zsibbadtlábam dörzsölgetném. Az öregasszony segíteni akart: ug-rott, hogy megmasszíroz. Kétségbeesetten szabadkoztam.Néhányan megmosolyogtak; a fiatalok röhögtek. – Nincsjegy a zsebedben – figyelmeztetett anyó váratlanul bi-zalmasan. S mintha csak az én kétségbeesésemet énekelnéki, hirtelen kendős fejére szorította kezét, és éles hangonsiratni kezdte szülővárosát. – Vááá-rosom, vááá-rosom– vajákolta oly nagy átéléssel a háborús dalt, hogy azthittem, ezután megfeledkezik rólam. Miért épp ezt a si-ratóéneket juttattam eszébe?! Holott gazdag repertoárralbüszkélkedett. Osztatlan sikert aratott. Megtapsolták. Énazonban kimenekültem a folyosóra. Néhányan kíváncsianpillantgattak utánam – az arcomat fürkészték. Többekközött Zsiga is. Dühöngtem, mit érdekli őket az én véle-ményem.

8

Lassítottunk. Percekig tempósan töfögtünk, pedig –ismertem a terepet – messze volt még a jelzőlámpa. –Biztos a mozdony, az vacakol – vélte vacogó szomszé-dom, egy bekecses ember. Ekkor már sikoltó, hosszú fék-kel vánszorogtunk. Káromkodó pályamunkások füttyszavakísért. Nemsokára megálltunk. Türelmetlen utazók, főlega messze igyekvők azonnal kipattintották az ajtókat, demert hiába kérdezősködtek, hogy miért nem megyünk,gyorsan cukkolni kezdték egymást, hogy vonaton ér ben-nünket az éjfél. Öklüket koccantgatták poharak gyanánt,és jókívánságaikat harsogták. Nőknek-férfiaknak egyaránttetszett a megjátszott éjfél.

Körülöttünk mint kietlen senkiföldje nyúlt el a táj.Abból az irányból, ahol a távoli fényszennyeződés nyo-mán valamely települést sejthettünk, két alak bukdácsolta mezőn át. Úgy tetszett, alig mozognak; furcsán ugrál-gatva közeledtek felénk. Nem értem, miért húzódtam kö-zelebb az ajtóhoz. Utóbb bánhattam – sajgó hátam so-káig őrizte a két türelmetlen leszálló, a benti poros, alvószomszédaim öklének nyomát. Egyszerre ütöttek, szó nél-kül. Nemcsak engem... sokan álltunk útjukban. Az alsólépcsőn kucorgókat egyszerűen lelökték. Leugrottak, kö-rülnéztek. Egyikük hátrament, megkerülte a vagont. Mo-rogtunk: zúgolódtak a sértettek. Felröppent egy-két bá-tortalan fenyegetés is, de csak megjegyzésszámba ment.Jókor érkeztek a felénk igyekvők: nekik köszönhetőenméltóságteljesen felejthettük el megaláztatásunkat.

Izzadt, vigyorgó legények voltak a jövevények. Örül-tek a váratlan alkalomnak: húsz kilométernyi gyaloglásvárt volna rájuk. Egyikük nagybőgőt szorongatott, melyetmint táncpartnerét ölelgette, hegedűt a másik. Lagzibóljöttek, és szilveszteri mulatságba igyekeztek. Csorgott ró-luk a veríték, mégis egymás szavába vágtak, amint a di-csőséges futamot részletezték, az országúttól a töltésig.Szellemesen adogattak, ugratták egymást. Körülálltukőket. Idősebb, bekecses szomszédunk becsukatta a folyo-só- és csapóajtókat, majd mindnyájunkat figyelmeztetett,hogy ezek ketten megfázhatnak, húzódjanak be az utas-térbe. Parancshoz illő határozottsággal beszélt. Nyombanfelajánlottam a furcsán eltávozott alvók helyét; eszembesem jutott, hogy időközben mások el is foglalhatták vol-

9

na... Kivágódtak hirtelen a csapóajtók: mogorváink visz-szaszálltak. Még inkább a szemükbe húzták nagykarimásművészkalapjaikat, melyek alól végignéztek bennünket,aztán hátat fordítottak nekünk, és nézték a havat –csendbe burkolóztak.

Bekísértem a muzsikusokat. Időközben leszerepelt azöregasszony – már unatkozott: rettenetesen megörült ne-künk. Mint vendégeit ültette le a legényeket. Kiránci-gálta csíkos átalvetőjét az ülés alól, és hosszan kotorá-szott benne. Engem cinkosan megfenyegetett, aztán mind-hármunk kezébe vastag szelet házikenyeret és arasznyiszárazkolbászt nyomott. Az utasok között elterjedt a hír,hogy azok ketten visszajöttek. Eladdig mindenki csak alvalátta őket, a végállomástól utazók is. Mindnyájuknak fel-tűnt mély álmuk. A „galeri” csintalanabb lányai csípősmegjegyzéseket kockáztattak a rovásukra – ezért sopán-kodott néhány középkorú nő, valamint a kövérkés hiva-talnok az új generáció gátlástalanságán. Zsiga némi ha-bozás után latbavetette vezéri tekintélyét, és elhallgat-tatta rajongóit. Majszolva figyeltünk. Hármunk csodál-kozó arckifejezése fölvillanyozta az öregasszonyt. Láttamrajta: eposzi beszámolóra készülődik, de mint figyelmescsaládanya, kímél, egyelőre nem akarja megzavarni táp-lálkozásunkat. Uzsonnánk azonban hamar elfogyott, ésakkor meg kellett hallgatnunk. Megköszörülte torkát, mélylélegzetet vett és magyarázni kezdett. Nagy feneket kerí-tett az esetnek; azt hitte, amit ő mond, az a legfonto-sabb... Méghogy valamennyi utas közül ő szállt voltföl leghamarabb a vagonba!...

– A kis pionííír! – morogta csúfondárosan Zsiga. Fi-gurázó próbálkozása hatástalan maradt: mi kosztosok va-lami álszent rémülettel figyeltük a vén nótafa beszámo-lóját.

– Ők azonban már itt voltak... – mesélte megle-petését az öregasszony.

– Mind a hárman? – kérdezett rá valamelyik kotnye-les. Anyóka elbizonytalanodott: – Háát... ő... ő márakkor aludt – mutogatott a sapkás, poros alak felé. –Társait akkor pillantottam meg a túlsó vagon folyosóján,amikor betolták a vonatot a csarnokba.

10

– Felugorhattak... – jegyezte meg valaki. Az öreg-asszony gondolkozott. Rám nézett, és úgy válaszolt, minthaengem cáfolna:

– Nem ha l lo t t am lábdobogás t . . . s em a j tócsa t t a -nást...

Határozott kijelentésén i l ledelmesen elmerengtünk.Nagyszerű mesélő volt a mami, pedig törte a nyelvet.Beszédének dallama idegen – nem volt idevalósi. A kí-méletlenségig hosszú hatásszüneteket tartott; kereste aszavakat. – Honnan pottyantak?!... Nem érdekelt... Őtsem... – bökött a két „páhollyal” odébb szunyókálószomszédunkra.

– Halkabban! – kapott észbe a nagybőgős legény. –Hátha ébren van.

Az öregasszonyt nem lehetett lecsendesíteni. – Jóannak az alvókája! – bizonygatta fennhéjázva. Felállt,és csontos ujjával merészen megböködte a hosszúhajúsapkást. Csakugyan nem mozdult.

– Így ült végig... Először melléje telepedtem le...Kötöttem... Énekeltem... Megmondtam, mennyi a nyug-díjam... hogy mire költöm... Mindegy volt neki... Afelszállók közeli ismerősöknek véltek volna... Vagy nem?!– nézett körül.

Egyszerre válaszoltak; csivitelve a lányok, okoskodvaa hivatalnokféle és fontoskodva a műszőrbundás nagysá-gosasszonyok. Aztán hirtelen elhallgattak, pedig ekkorahangzavarban nem hallhatták a folyosóajtó kilincsénekkattanását, vagy ha igen, csakis nekem kellett volna meg-rémülnöm, hogy jön a kalauz! Bekukkintottak hozzánk avisszaszállt mogorvák, de szó nélkül visszacsukták a fo-lyosóajtót. Zsigával összenéztünk.

– Húzok egyet – ajánlotta jókedvűen a nagybőgős.Többen helyeseltek, pedig kár volt bátorítani: rettenetesfalsot fogott. Igaz, rajtam kívül senkit sem zavart. Anyóütötte lábával a taktust és hadonászott: rendelésre biz-tatta az állva utazókat. Rockos, kopogó foszlányokkal csat-lakoztak a fiatalok. Kedélyesen ingatta fejét, és egy-egyismerős fordulónál bekapcsolódott a kishivatalnok is.Többször nyílt a folyosóajtó: aki csak tehette, közelebbhúzódott hozzánk. Mellém furakodott bekecses ismerősöm– boldogan izzadt az ülőpad karfájához préselten. Egyre

11

szorosabban álltak körülöttünk. Azzal vigasztaltam ma-gam, hogy hasonló tömegben nem kényelmetlenkedhet aKalauz – hasznomra válik a zsúfoltság... talán egy kisszerencsével mégiscsak megúszom...

Annyit néztem az órámat, hogy végül nem tudtam,mikor lódultunk újra neki a hátralevő útszakasznak. Sej-tettem, hogy elszalasztottam a közvetlen csatlakozást...Úgy éreztem, legalább két napja utazom.

– Micsoda szilveszter! – suttogta a fülembe egy mel-lettem álló ismeretlen férfi. Bocsánatkérően tette hozzá:– Tudja, a meghitt hangulatot kedvelem...

Nem emlékszem, ki csendesítette le a duhaj mulato-zókat. Gondolom, a kintrekedtek közül lehetett valaki.Körülöttem fokozatosan csitult a jókedv; muzsikásainkrövidítettek, meg-megugratták a szólamokat, habár kitar-tottak: becsületes tusst húztak, és csak azután pillantgat-tak kérdőn az ajtóhoz közel álló hangulatrontókra. Valakifelröppentette a hírt: azok ketten, azok a marcona lökdö-sődők az imént kiugrottak a robogó vonatból.

Néhányan kikémleltünk: a tökéletes sötétség ellenéremegállapíthattuk, hogy állomás nincs a közelben. Anyó-kánk átérezte a meggondolatlanok tettének kockázatát.Örült, hogy kedvére sápítozhatott. Áá-tól az úú-ig jaj-gatva skálázott, és hányta magára a kereszteket. Gyor-san felnyitotta az étkezőasztalkát, hogy legyen min le-kopognia háláját saját testi épségéért, aztán sorra köp-ködött bennünket, szívéhez nőtt legközelebbieket. Óvotta rontástól. Rajtunk derült az egész vagon.

– Az ember könnyen meghalhat – leckéztetett –,minek az életet kockára tenni?!... Ugyi?!...

Jókora távot haladtunk már. Percek múlva Zsigánakeszébe jutott, hogy fel kellene rázni a poros öltözetű,sapkás alvót. Felállt a helyéről, és engem nézve közele-dett ama középső rekeszhez. Később megértettem, hogymegérezte: egyformán gondolkozunk. Sáros bakancsuk, el-hanyagolt külsejük alapján mindketten úgy véltük, együ-vé tartoznak. Azt hittük, e szegény alvó komisz tréfaáldozata – megszöktek előle társai.

– Hallja!... – szólította tétován. Semmi válasz. Ösz-szevillant a muzsikások tekintete; látszott rajtuk: örömestzenebonát csapnának. – Atyafi! – hajolt a sapkával egy

12

vonalba Zsiga. Megpróbált bekukkantani az ismeretlenarcába.

– Az ilyen hétalvót fel kell rázni – vélte szuszo-rászva a nagy csomagjai miatt kényelmetlenül szorongóhivatalnokféle. A bekecses úgy-úgyokkal helyeselt.

– Egészséges! – védte felcsattanva az öregasszony,mintha sértést kellene megtorolnia. – Leelkem!... – se-gített aztán gyengéden szólongatni, pedig épp ő böködteoly kíméletlenül, amikor a sapkás álmának mélységétbizonygatta.

Az ébresztő kudarca mindannyiunkat türelmetlennétett: csüggtünk az ismeretlenen, majdhogy ki nem löktüka vonatból. Társainak távozása elfeledtette velünk a szo-rongást, hogy lekéssük az otthoni szilvesztert – nekiszurkoltunk, hogy térjen minél hamarabb magához. Köz-ben vagonunkba érkeztek a kántálók, de egyelőre hall-gattak... Zsiga megrázta, majd maga felé rántotta az ülőalakot. Gondolta, a lendület magához téríti. Csakhogy amerev test meglódult, teljes súlyával az állók felé dőlt.Sivítoztak, és elugráltak előle az asszonyok; az ülők fel-ugráltak helyükről. A szőke férfi fejéről lerepült a sim-léderes kötött sapka. Tátott szája levegő után kapkodott,úgy merevedett meg. Arca szederjes volt és zilált. Mostvettük csak észre: kesztyűs kézzel, behajlított ujjaivalmintha meg akart volna kapaszkodni valamiben...

Azt hiszem, a vészféket a bekecses húzta meg. Közel állthozzá, és ő volt a legmagasabb. Összevissza borultunk –én előreestem. Közénk repültek apró csomagjaink. Elsőgondolatom az volt, vajon a nálam levő készpénz futja-ea büntetésre. Ha ankét lesz, elcsípnek... Mint potyás,eleve gyanús vagyok... Nem emlékszem pontosan, kikálltak a közvetlen közelünkben, mindenesetre elhúzódtak,az ajtó felé igyekeztek. Hümmögő és szörnyülködő em-berek tűntek fel mellettem. Kíváncsiskodók menete höm-pölygött át a vagonunkon: topogtak egy keveset, aztántovábbálltak. Nagy részük leszállt, és a talpfákon topo-rogva találgatta az áldozat kilétét és a gyilkosság okát.Pánik, esztelen tolongás nem volt. Az utolsó vagon körülácsorogtunk a legtöbben.

Ráérősen csellengtünk, mintha megfeledkeztünk volna aszilveszterről. A halál szorongatóan tisztes nyugalmat pa-

13

rancsolt ránk. Halkan beszélgettünk; kis csoportok ala-kultak és rebbentek szét, ha már nem volt több szörnyül-ködnivaló. Csak a kalauz száguldozott fel-alá a vagonokmellett hivatalához illő komolysággal. A rendkívüli esetkétségbe ejtette. Idegességében üresbe csettintgette jegy-csípőjét, elemlámpája pedig úgy imbolygott a nyakában,mint viharban a vészjelzés.

– Azt hittem, vicc... Újévi tréfa az a fék... hogysemmi az egész... – hebegte nekem panaszosan. – Haez nincs, majdnem idejében érkezünk... Idejében, érti?! – bizonygatta.

Előhozakodtam neki a magam gondjával, de a csatla-kozás említése ingerültté tette – azt hitte, vállalatánakmulasztásait ostorozom. Szerencsére hozzánk lépett a be-kecses.

– Meg kell várni a rendőrséget! Egy órába is beletel-het, míg járgánnyal idáig hajtányoznak – jelentette ki.Becslésének helyességét a kalauz szapora főbólintása iga-zolta. – Intézkedni kell, megszervezni a tanúkihallga-tást! Minden perc számít!... – magyarázta. – Ki tudja,mi vezet majd nyomra. Figyelmeztetem, hogy magát kö-telezi az egyenruha – tette hozzá nyomatékkal –, hi-szen felelős beosztású tisztségviselő!

Megrémítette, de nem akarta elveszejteni az ijedt vas-útit. Felfedte neki kilétét – jelenleg városi tisztviselőkéntdolgozik, de rendőrtiszt volt, meglehetős tapasztalattal.

– Ahogy gondolja... Csak rendelkezzék az elvtárs... – egyezett bele mindenbe a megrémült kalauz.

– Beszállás! – harsogta a szomszéd felém fordulva.Úgy éreztem, hogy kiszemelt, valamiért megjegyzett ma-gának. Eszembe jutott a vándor cukorkaárus. Bezzeg őmegúszta a vesztegzárat – hamar leszállt. És bizonyáratúladott már utolsó darabjain...

Visszatessékeltek a vonatba. Mindenki a korábbi he-lyét kellet t elfoglalja. A bekecses sorra járta a va-gonokat. Felszólított, játsszuk újra az utat! Megfenyege-tett, hogy a legkisebb változtatás bajba sodorhatja az en-gedetleneket. Büntetőjogi felelősségünket emlegetve vélta lelkiismeretünkre hatni. Az áldozatot végigfektettette apadon. A vele szemben levőt, amire ültömből éppúgy rá-

14

láttam, mint Zsiga, leüríttette, és maga telepedett rá. Meg-figyelni. Szembekerültünk egymással, mint az ellenfelek.

Feszélyezett karvaly orrának ideges rángatózása –mintha folyton szaglászna – és apró szemének szúró te-kintete. Egyelőre csak ült újonnan nyert kiváltságos he-lyén. Csak ő és az eredeti helyéről elűzött hivatalnokféleültek máshol. Nekem mégis úgy tűnt, kevesebben va-gyunk, megcsappant az állva szorongók száma. Figyel-meztetni akartam a bekecsest, aztán mégse tettem. Ehe-lyett magam is seregszemlét tartottam. Észrevettem, hogymindnyájan gyanakodtunk. Akinek volt némi tartaléka,elkeseredett falatozásba kezdett. Hirtelen én is megéhez-tem. Ránk nehezedett a csend, melyet olykor megtört amuzsikások kesergése. Óbégattak, hogy eddig a falubanlehetnének... Várják őket... Oda a banda becsülete...

Anyóka döbbenten ült mellettem. Melléből olykor föl-szakadozott egy-egy rekedt sóhaj. Petyhüdt ajka mozgott– magában beszélt. Ismét sok érthetetlenséget szörtyö-gött. Kezét oda-odakapta horpadt szájához – szörnyül-ködött szegényke.

Igazam volt: többen utaztunk ebben az utolsó va-gonban. A bekecses határozott és kissé ingerült utasítá-sára a kalauz ímmel-ámmal újrafésülte a szerelvényt...Ismételten ellenőrizte a jegyeket... Potyásaitól megintcsak legombolta a sápot, mintha nem is ő egyezkedettvolna velük, és az utasok segítségével végül is korábbihelyükre toloncolta az utolsó vagonokból elmenekülteket.A bekecses exfelügyelő az ellenőrzött szakaszon szigorúanlezáratta az ajtókat. Megfordult a fejemben, hogy előre-szököm, jelentkezem a kalauznál. Kimagyarázkodom, nemhagyok neki időt a gyanakvásra. Azt reméltem, nem szálltle mindenki az erős kezű, kedves ismeretlenek közül, akikcsomagjaimat elkapták és fölsegítettek a mozgó vonatra.Késésem és a rohanás lesz az alibim... Sejtettem, hogyennek hiányában gyanúba keveredem – szerencsétlenpotyás vagyok, akiről nem tudhat a kalauz, mert az elsőellenőrzés során nem jutott el hozzánk az utolsó vagonba.Csak lesznek tanúim – biztatgattam magam. Nyugtalan-ságom egyre nőtt. Többször felálltam, és kiszédelegtem afolyosóra. Zsebeimet tapogattam, mint a vérbeli dohá-nyosok. Valaki megszánt, és megkínált egy szűrő nélküli,

15

erős cigarettával. Tüzet is adott – rá kellett gyújtanom...Bár ne tettem volna: köhögni kezdtem. Láthatták, hogykocadohányos vagyok. Épp velem szemben szorongtak akántáló kamaszok. Nem tudták, hova húzódjanak. A ka-lauz vagy a bekecses utasítására vártak. Vigyorogtakügyetlenségemen.

– Hol szálltatok föl? – kérdeztem tőlük könnyesszemmel, két köhögésroham között. Szánalmas lehettem,mert egyszerre többen és komolyan válaszoltak. – Aholúgy bedől a szerelvény... Falunkbeli a cukorkás – se-gítettek emlékezni, látva, hogy mit se mond számomraa magyarázatuk.

– És maga? – viszonozták érdeklődésemet. Meg-mondtam, elég kelletlenül.

– Onnan jönnek a legtöbben – bólogattak. Semle-ges válaszuk feltüzelt; azt hittem, kétségbe vonják állí-tásomat.

– Oda szól a személyi igazolványom! – bizonygattamhevesen. Furcsán méregettek. Köpcös, koravén legényketorkollt le megvetően:

– Mit idegeskedik?!... M I nem kételkedünk! – hang-súlyozta a többes számot.

Igaza lehetett. Elszégyelltem magam. Zavaromban afalra szerelt hamutartó tetejét babrálgattam, míg a kistartály tartószege ki nem akadt. Ünnepi pantallómat meg-szürkítette a hamupernye – okkal bámultak a ténfergők.

Majdnem egy órája álltunk meg. Gondoltam, percekenbelül megérkezik a vasúti rendőrség... Szinte kívántamaz ankétot, csakhogy indulhassunk. Tervezgettem, hogy hacsak ünnepek után hallgatnak ki, bőröndöm aljáról eset-leg előkotorászom bankóimat, hátha sikerül vállalkozókedvű magántaxist találnom, aki még éjfél előtt hazarö-pít. Anyámra gondoltam: állítólag engem sirat éjfélkor,mert gyermekei közül – bámész hajlamom miatt – énvagyok a legszerencsétlenebb...

Odabenn az utastérben megint én kerültem anyó fi-gyelmének a középpontjába. Észrevettem, hogy tettreké-szen sóhajtozik mellettem; legalábbis beszélgetni akart.Hirtelen eszembe jutott, hogy korábbi elbeszéléséből nemderült ki, végül hogy lettek a szökevények közvetlenszomszédaink. Hiszen csak azt bizonygatta, hogy régóta

16

jóval őelőtte fölkapaszkodhattak, és hogy az áldozat márakkor aludt. Megkérdeztem, mikor ült át a mostani he-lyünkre és miért. Megismételtette, hangosabban. A be-kecses felénk nézett, érdeklődve, de nem jött közelebb.

– Válaszoljon! – sziszerésztem dühösen anyónak.Elvigyorodott. Akkora szájat tátott, hogy felelet helyettújabb siratóénekre számítottam. Sokára felelt, és előbbkeresztet vetett. Rekedt hangja valósággal reszelte a vá-rakozás csendjét – válasza nem maradhatott titokban.

– Mielőtt te fölszálltál volna... Mert éreztem, hogymellém kell ülnöd. Nem akartam ott középen maradni –terhes nőknek, kisgyermekeseknek át kellett volna add ahelyett... A szőke aludt, vagy már halott volt – suso-rászta –, őt nem zavarhatták volna. Miattad ültem át –szögezte le ellentmondást nem tűrő határozottsággal.

Megdermedtem. Talányos, de érthető válasza elgondol-koztatott. Percek múltán kaptam észbe, mit is fecse-gett!... Féltem, valakik cinkosává tesz, ha meg nem cá-folom: – Maga nem tudhatta, hogy jövök. Indulás előttegy órával döntöttem el, hogy hazautazom.

– Mindenki egyformán gyanús – intett le a beke-cses, mert elértette félelmemet. Kajánul hozzáfűzte: – Apotyások pláne. . . És heherészni kezdett , majd foly-tatta: – Mivel igazolják, hol szálltak fel?! Tapasztalatbóltudom, meg kell szorítani az embereket. Okos vallató min-dent kiderít. Az ijedt tanú például cinkosszámba mehet– nézett az öregasszonyra. – Gondolja meg, miket be-szél! – tanácsolta hátborzongató jóindulattal.

– Végül hárman ültek magával szemben? – sietettZsiga az anyóka segítségére, hogy elüsse a hajdani fel-ügyelő fenyegetésének élét.

– Iiigen – válaszolta ingerülten az öregasszony –,volt úgy is! – Izgalmában akkorát csapott csontos kezévela saját keszeg combjára, hogy csak úgy csattantak télirokolyái.

– Mikor a végállomáson betolták a szerelvényt, anyóa hullával szemben ült. Az előbb pedig úgy mondta, azokketten a folyosón voltak – foglalta össze a bekecses. –Hagyja csak, elvtárs, mindenki egyformán gyanús, nemgyőzöm eleget hangsúlyozni!... – sandított rám. – Ma-ga meg ne okoskodjék, hallja?! – vetette oda az ifjúnak.

17

– Ott-ott – sápogta szeppenten anyó –, és mielőttmás is jött volna, intették, hogy jöjjek át ide. Ők az utolsópillanatban ültek le, mielőtt valaki fölszállhatott volna.Lökdösődve értekeztek; nekem csak mutogattak... Be-szélni nem hallottam őket – szipogta.

– Sok csomagja van? – kérdezte erőltetett mosoly-lyal a bekecses.

– Az átalvető és az a két nagy – mutatott állítóla-gos régi helyének csomagtartójára. Félelmében elpitye-redett. Nem ismertem rá – mintha nem is ő danolászottvolna az út elején. Többé nem volt kedve beszélni. Cso-mózott zsebkendőjét felváltva nyomogatta ráncokba ágya-zott szeméhez és beesett szájához. Összevissza beszélt, so-pánkodott. Közrefogták, és pátyolgatták az asszonyok. Miférfiak csak várakoztunk megkövülten. A hajdani fel-ügyelő most kezdte elemében érezni magát, s ellentmon-dást nem tűrő modorban kifejtette, hogy alighanem azöregasszony lesz a koronatanú. Bár az is lehet – fűztehozzá –, hogy tévútra vezet az a töpörödött emlékeze-te...

Míg beszélt, oktatóan szánkáztatta fel-alá a hangját,és engem nézett.

Odakinn feltámadt a szél. Nagy, puhány hópelyheketlapított az ablaküveghez. – Még betemeti ezt a luxus-gőzöst – nyafogta a kövérkés hivatalnok. – Hangja olyvékony volt és oly kétségbeesett, mint egy kisgyereké.Vihogtak rajta a lányok, de Zsiga nem csendesítette leőket.

Észre sem vettük, hogy éjfél van. Amikor a mozdonysípolni kezdett, a kántálók megrázták csengős botjaikat,és éltették az új esztendőt, bennünket, az egész világot.Mindenki összevissza kiabált; elemózsiás zacskók pukkan-tak, csengettyű- és kereplőhanggal vegyes ostorcsattogás,veszett gajdolás hallatszott. Tombolt az egész lezárt vo-nat... Az ünnepi lelkesedésben meg sem hallottuk a vas-úti rendőrség érkezését. Azt sem vettük észre, hogy meg-mozdult velünk a szerelvény – lassan vontattak a leg-közelebbi város rendőrőrse felé.

A folyosóajtóban egyszer csak megjelent a kalauz.Üresbe kattogtatta jegycsípőjét, és a muzsikásokhoz vág-

18

ta a sapkáját: rosszallotta, hogy mi akkora csendben va-gyunk itt az utolsó vagonban.

– Hát itt mindenki hallgat?!... Húzhatnátok! – rik-kantott a muzsikásokra – sze’ újév van!... Ami volt...a tavaly volt... – magyarázta akadozva a bekecsesnekmint legtekintélyesebbnek. Más szabad hely nem volt avagonban, leült hát melléje. Elemlámpájával sorra az ar-cunkba világított, jó hosszan, hogy hunyorogjunk.

– Hu-huú! Sü-kü-tü-kü-ss! – sustorgott rejtélyesen,mielőtt bejelentette volna, hogy utasították, hirdesse ki:a célállomásig nem áll meg a vonat – mindenki ott fogleszállni. Fölveszik adatainkat, de nem tartóztatnak, utaz-hatunk tovább, szabadok vagyunk.

– Nyomozás csak az ünnep után lesz – oktatgatottbennünket kába vigyorral. – Mit szólnak hozzá?! Addigminden gyanúsított hazamehet, elvtársak!... Sőt: min-den gyilkos és minden áldozat is – röhögött. – Külön-ben van magának jegye? – hajolt közelebb hozzám. Mégkacsintott is, mintha csak tréfálna.

ARARÁT-EXPRESSZ

Hajnal óta egyenletesen nőtt az ár. A régi töltésen túlsenki nem merészkedett, pedig a víz nem vette mégbirtokba árterületét. Gyutacs is ott csellengett. Nézelő-dött, alkalomadtán együttérzett a jórészt ismeretlen két-ségbeesettekkel. Alig derengett, mikor a városnak ezen arészén – az alacsony fekvést okolták – feltört a víz akanálisokból. Rossz álmú némberek eszeveszetten jajve-székeltek kitárt ablakaikból. A felriadtak egy része meg-fontoltan számigált, számba vette élelmiszerkészletét, be-csülgette az építkezések megbízhatóságát, ők nem moz-dultak. Mások magukhoz vették nélkülözhetetlennek vélthaszontalanságaikat, belegázoltak az iszapos áradatba. Jórészük az ácsingózók segítségével vergődött fel a töltés-re, többnyire ragaszkodásuk tárgya nélkül. A menekülte-ket közrefogták a bámészok, kérdésekkel zaklatták, s ők,ha a csődületben nem akadt ismerős, sem a Felsőváros-ban rokon, kinél meghúzódhattak volna, vacogva támasz-kodtak a korlátnak.

Pici Laji sokáig habozott. Végül a helyzettel össze-egyeztethetetlen étvágya és üres kamrája bírták távozásra.

Utolsók között érkezett a töltésre. Tempósan úszott.Vállán foltokból tákolt bőrzsák. Bal kezét magasra tar-totta, gyöngyházberakásos ládikót menekített. Ötven mé-terről kinézte magának Gyutacsot. Kilégzéskor, két kar-lendítés között neki rikoltozott. A „cél” dühöngött, s hi-báztatta magát, minek állt az első sorba s a töltésnek éppezen a szakaszán!... Morogva üdvözölte a partraszállót.Elálldogáltak még egy keveset, aztán nekivágtak a Dara-gambnak.

Reggeli csendben, riadt utcákon szivárgott utánuk avízzúgás, lopakodott az iszapos piszokszag.

A Víztelep utcától érezhetően csökkent a hőmérséklet.Pici fogai mambo ritmusban kocogtak, nedves ruhájáttestére feszítette a szél. Gyutacs helyrajzi magyarázattalszórakoztatta. Növényneveket is emlegetett, egy-egy il-

20

latsávban megállt, húzta az időt. Megszenvedtette Picit.Szándékosan ködösített:

– Különbejáratú fülkéd lesz, öregem!... Ágyad há-rom szinten. Tükör, lenyitható kisasztal, hamutál. A falonképek, fejed felett ládikód, degesz zsákod... (Végigvá-gott védence poggyászán. Csalódva tapintotta a ruhagö-böket s fémgombokát valami veddfelkén.) – Aranyélet!– harsogta hamisan. Fulladt hegynek fel, bár bevallásaszerint nyaranta napjában kétszer tette meg az utat avagonig és vissza a városba. Egyre gyakrabban pihent shosszabban rostokolt. Bosszantotta Pici vacogó érdekte-lensége: eszébe jutottak régi sérelmei. Laji tavaly köl-csönkérte és leette ünneplőjét. Gátlástalan fickó – szám-talanszor bebizonyosodott. Vendégszeretete lelohadt, elő-rukkolt kikötéseivel:

– Öt percnél többet nern ülsz a budin, mosdóvizet ki-ki magának hord, üríti a piszkosvedret. Szappant, borot-vát kaphatsz, ha megtéríted... Csak én használhatom tö-rülközőmet... A folyosón nem füstölsz, nem illetlenkedszBetársulsz az élelem árába.

Gondolkozott, nehogy kifelejtsen valamit. – És – nyo-matékosította szavait himbálózva – rokonommal rende-sen viselkedsz, semmiben kárt nem teszel. Semmiben!

Pici apró bólintásokkal helyeselt. Mindenbe beleegye-zett, Gyutacs mégis ötölt-hatolt. Visszapillantott, ször-nyülködött. Az Alsóvárost mintha vízre építették volna,kávébarna, ellenséges árra. Szidefess szitakötők a heli-kopterek; itt-ott pontok zubognak belsejükből. Elsősegély-csomagok, kenyér, pokróc, konzervek.

– A Gyártelep – érzékenyült el Gyutacs. Aggodalmaátkomorlott Pici miatti bosszúságán. Gyomorszája, torkaösszeszorult. – Nagyon alacsony házak. A munkásokmaguk építették. Nem túl magasra, a fűtés miatt, Apámis... – kezdte volna, de hogy Laji magában előreindult,utánasietett. Ha a vendég felnéz, a Víztorony irányában,a törpefenyősor fölött megpillanthatja az első osztályút,és Gyutacs semmit nem akart elszalasztani.

A Daragamb teraszos kiszögellése szabályos téglalap,zsenge fű borítja. Szőlősök övezik, pepita telekfoltok. Raj-

21

ta sínpárdarab, s azon első osztályú vagon, Gyutacsék csa-ládi öröksége. Domború teteje vidám spenótszínű. Alumí-nium ablakkeretei messze fehérlenek, mélyítik az alájukpingált óriáskeresztek mályvaszínét. Nem kirándulók vagya légierő megtévesztésére festette Gyutacs; szimbólum-nak sem szánta mázolmányát. Alsóvárosi garzonja észak-keleti fekvésű, s bár messze a Daragambtól, a Víztoronys a keresztek színe támpontot nyújtanak tekintetének, haaz örökség látványában – rendszerint szürkületkor –megnyugvást keres. Ilyenkor enyhe bizsergést érez tar-kóján.

Pici Lajit annyira igénybe vette kiszolgáltatottságánaktudata és a hideg, hogy észre sem vette: a Víztelep utcakaptatóvá szűkült, az pedig ösvényre váltott, gyepszőnyeg-be torkollt. Védencének érdektelensége elgondolkoztattaGyutacsot – az előnytelen perspektívát hibáztatta. Gyor-san Pici elé került, távolabb húzta, és szembefordítottabüszkesége tárgyával. A látványtól? Laji jóságos arca ki-ismerhetetlenül ráncosra zsugorodott, elcsitult ajkánakvitustánca. Az óriási I-es megtette hatását; a mályvaszínkeresztektől tanácstalan lett.

– Hányas vagyok? – fordult Gyutacshoz mint tájé-kozatlan, ám civilizált utas.

– Harminchatos, a bal felében – válaszolt a ven-déglátó készségesen, és elhatározta, hogy felkíséri; emlé-keztetni akarta kikötéseire. Pici azonban nem mozdult.Hosszú másodpercek kercegtek víztől megkínzott karórá-ján.

Gyutacs méltányolta vendégének áhítatos csodálatát.Hogy Pici ocsúdott, nyomban ugrott, nyitotta az ajtót.Felszállt, és felsegítette, mint egy gyengébb nembélit.

Plüss, évtizedes doh-, elhanyagolt illemhelyek ammó-nia- és vonatok ősi karbolszagának keveréke fogadta abelépőket. Pici a hivatásos becsüs tapintatával nézelő-dött: az ablakokon nincs függöny, viszont örökérvényűrajtuk a drapp lerakódás. Jobbra étkezőtér – asztal,kármentőrácsos söntés; sajnos, 00 feliratos beugró szom-szédságában. Utána fülkesor, első a mosdó. (Majdnem)hagyományos vagonkép. A folyosón, az ajtók fölött sáf-

22

rányszínű szárítókötél. Két import női bikini, egy pártérdharisnya és szakadt szvetter szárad.

– Nőstényeket is menekítettél? – kezdte nagy han-gon faggatózását Pici. – Azt hittem, én vagyok az egyet-len!

Gyutacs másféle kérdezősködésre számított; utálta aheccet, mint a késelést.

– Beszélj tisztességesen – válaszolta elutasítóan.A fülkeajtókon Pici hiába kereste a helyek számo-

zását.– Harminc...– Hat, hogy fontosnak érezd magad. De még apám le-

feszegette őket. Fiókomban tartom, dominózni. Itt a he-lyed – közölte. Száraz hangja, előrelendített mutatóujjaelől Pici behátrált a kijelölt fülkébe. Gyöngyházberakásosládikóját feltette a csomagtartóba. Először feje fölé, aztánlábtól és átlósan, nehogy kontár kezek prédájává essék.

– Az én vagonom – vihogta mutogatva. – Egyszermegmutatom, mi van benne – ígérte, bár óvta a csaló-dástól: – Jóra ne számíts, bikinik kizárva!

És levágta magát az ülésre. Porzott lendülete.

Gyutacs megbánta hajnali döntését – hogy bokáigérő vízben elsők között menekült az Alsóvárosból – éskíváncsiságát, amiért nem mozdult a töltésről még akkorsem, mikor a földszinti lakásokban a vízállás elérte azegy métert. Flórenc – tudta Gyutacs, hogy unokahúgá-nak készpénze kevés, de gyanította, hogy takarékbetétjejelentékeny – elboldogult volna, míg visszahúzódik a víz.Most nem rettegné Pici kártékonyságát.

Nem először érezte tehetetlennek magát amiatt, hogyegyidős Pici Lajival. A fátum packáz személyével – szö-gezte le diákkorában letargikusan egy filozófiaórán. Atény következményei – Gyutacs mostani kényszerűegyüttlétük jövőjét fontolgatta – koruk előrehaladtávalsúlyosodtak. Gyerekkorukban Lajka miatt Gyutacs többfenekest kapott, mint egyéni csínytevéseiért. Pici kitörtevolt Gyutacs íróasztalának lábát, majd a kamaszt megszé-gyenítette szerelme előtt. Tavaly kölcsönkérte és tönkre-tette ünneplőjét.

23

– Barátom... – kezdte volna szemléjének kiértéke-lőjét a vendég. A megszólított azonban elsietett. Leszállt,és eltűnt a teraszos fennsíkról. Pici utánanézett. Azt hitte,Gyutacs visszatér a városba, de észbekapott: az út ellen-kező irányban van. Gondolta, a szőlősök között rövidít.Felállt, tapogott. A tapintatlan emberek éber érzékeivelvette birtokba fülkéjét. Újra kipróbálta az ülés rugózását,le akarta nyitni az ablakot, de mert nehezen járt, elálltszándékától, belevicsorgott a tükörbe. Illetlennek ítélteházigazdája szótlan elvonulását, még akkor is, ha – korgógyomra ihlette a mentséget – élelemért ment; figyelmé-be kellett volna ajánlja az összkomfort többi tartozékát!

Gyutacs alakja mint zsongó húr vagy bizonytalan pál-cika bukkant föl a láthatáron, melynek közepén – ölé-ben – fehér pont éktelenkedett. Az „elmetszett” alak le-tette terhét, s ráült pihenni. Pici Laji közelebb hajolt azablakhoz: nagy követ hurcolt Gyutacs. Lehetetlenül fogta,kínja messze látszott. „Akarnok vakond” – mormogta avendég. Indult, hogy segítsen, de Gyutacs elutasította.Annyit és úgy akadékoskodtak, hogy Pici attól félt, meg-magyarázhatatlanul dühös társa végül a lábukra ejti. Fél-reállt. Gyutacs a síntöredékeknél lepakolt, de visszain-dult, újabb kőért. Négyszer fordult. Egyre fáradtabban,növekvő időközönként. Pici fázott szikkadó vászonnadrág-jában, mégsem menekült fülkéjébe. Nem tudott betelnisem a processzió, sem a mályvaszín keresztek látványá-val. Foglalkoztatta a talány is: minek az óriáskövek?

Gyutacs mint nyugtalan pillangó cikázott a vagon kö-rül. Végül csak fellódult a magas vaslépcsőkön, s láthatóindulattal csattogtak léptei a folyosón. Vastárgyak koco-lódtak, závár csattant. Ismét láthatóvá vált kezében –mit Pici fegyvernek hitt – rugós nyelű játékásója. Sor-ra vette a sínpár csücskeit. Mindenik előtt letérdelt, s azodahurcolt kőnek göbbenőt kapart. Aztán rögzítette tá-masztékjait. Előszeretettel nyomkodta őket, mint ki fátültet. Később fel is állt rájuk. Arccal a város felé for-dult – pillanatnyira sem feledkezett meg az események-ről. Bár látszólag nem törődött vele, Picit sem vesztetteszem elől. Mindent az ő kedvéért tett. Nem bosszúból,

24

ahogy kamaszként megfogadta; féltette a vagont, Flóren-cet, magát.

Pici Laji jelenléte rossz ómen, pedig arca jóságos –renyhe elégedettséget sugároz –, természete szelíd. Vi-szont érzéketlen, s ezért magabiztos. Jellemének ecseteltvonásai belá thatat lan következményeket re j tegetnek.Gyutacs sohasem gondolta volna, hogy családi perpatvarhőse lesz íróasztalának törött lába miatt, sem hogy gát-lásosan feszeng majd olajfoltos öltönyében, és végül agg-legény marad kamaszszerelmének csődje nyomán.

Laji jóvoltából lett fatalista, mégis óvintézkedésekrefanyalodott, annyira megrémült pártfogoltjának bimbó-zó biztonságától, testi erejétől. Nem kételkedett Pici szán-dékainak nemes voltában, még a fenekesek okozta szen-vedések vagy az íróasztal-incidenst követő vallatások ide-jén sem. Ma azonban, ahogy leült és beleremegett len-dületébe a kocsi, messzehangzó dörrenéssel lecsapódott azúgy felejtett vécetető. Gyutacs elhatározta, hogy rögzítia kerekeket.

– Hallod-e – szólította érdeklődő hízelgéssel Pici –,enni hol fogunk?

– Ki-ki magánál.– Mit? – türelmetlenkedett.– Mi szem-szájnak ingere – vetette oda Gyutacs, de

megszánta a csapzott melákot. – Reggelire a vendégemvagy. A söntésrácson, az ebédlőben tojást, savanyúságottalálsz.

Pici nem kérette magát.

Gyutacsot marcangolta aggodalma. Sötétbarna a lát-határ a szőlősök fölött; víz alá került az Alsóváros. For-tyogott tehetetlenségének indulata. Pici után nézett –rossz szájízzel gondolt a hétvégére. Azt tervezte, sosemveszíti szem elől a vendéget. Ha az ár apad, elhiteti vele,hogy odalenn szükség van erejére. Hálás lesz, hogy tá-vozhat...

– A tojások! – kapott észbe. Fájdalmasat nyögött,hogy Flórenc fülkéjén megrebbent a függöny. Bosszan-totta unokahúgának érdeklődése. Rohant az étkezőfülké-

25

be. Üresen égett a turistatűzhely; Pici arcán, a mosoga-tólábos fölött, boldog emésztés jele éktelenkedett.

– Takarékoskodni kell! – sziszegte neki szigorralGyutacs. Nem voltak illúziói az elfogyasztott tojások szá-mát illetően; gyakorlatiassága ösztökélte kérdését.

– Hányat ettél? – bökött a szakajtó felé.– Tizennégyet – közölte teljesítményét Pici. Beszé-

des mozdulattal igazított foltos ingén.– Az Alsóváros víz alatt van – kezdte szónokias meg-

rovását Gyutacs. Pici kételkedett, mert jóllakottan meré-szebb volt.

– Honnan tudod?– Kiszámítottam.– Bakot lőhetsz – akadékoskodott.– Elismerem, mégsem fogsz ekkora adagokat zabálni.– Betársulok... Magad mondtad – alkudozott Pici.– Rendben. Tojás helyett azonnal tojást hozol, hús

helyett húst – bármilyent, nem válogatunk –, s ígytovább.

– Miért következik mindez a vízállásból? Idáig so-sem ér el, vagy ha igen, sokunknak minden mindegylesz!...

– Ha tőlem függne... – Gyutacs türelmes magya-rázatba kezdett, de fellengzősnek vélte felütését. Helyes-bített: – Ha jól okoskodom, a felsővárosi boltokban hosz-szú ideig csak elsődleges dolgokat fognak árulni. Vá-randósoknak és gyerekeknek kenyeret, tejet... talán kon-zerveket is.

– Akkor mit akadékoskodsz? – fortyogott Pici. – Mert piciny gyomrod telhetetlen, holott nem tar-

tozhatsz a kivételezettek közé.Pici egyetértett a közléssel, mégis megbotránkozott

Gyutacs udvariatlanságán. Szembenézett vele: éreztetnivélte sértettségét. Eszébe villantak az úton elfogadott ki-kötések. Eredetileg ki akarta mosni a rántottás lábost, deúgy vélte, hasonló esetben semmi nem kötelezi. Felállt;köszönetét letudta a sértésben. Döngő léptekkel távozott.

Gyutacs összeszedegette a zaba romjait. „Csak ne nőnetovább az ár...” A kicsipegetett kenyérbelet papírzacs-kóba, a karéj darabokat üres cipősdobozba, a lábost a mo-satlanhegyre tette. Lekecmergett a kocsiból. A mosdó alól,

26

a talpfákról kiemelte a piszkosvedret; fintorogva indultvele a gödör felé. „Holnaptól ő viszi...” – fogadkozott,bár nem emlékezett, leszögezték-e idejövetelekor.

Felindultan ereszkedett alá a városba. Gombócféle ál-landósult torkában.

Dohogása felvidította Picit. Röhögött, hogy elképzelte:ha a sín nem torzó, Gyutacs elgördíti a kerekek támasz-tékjait, s ládikóstól, vagonostól visszalódítja őt az Alsó-városba!...

Flórenc megvárta, hogy unokabátyja alásüllyedjen atörpefenyők mögött. Sikerült nesztelenül megpattintaniafülkéje ajtaját, mégis kikémlelt, mielőtt elindult volna.Savószín szemei megszürkültek a fürkészésben. Krákogás,köhintés eligazíthatta volna, hol tartózkodik kíváncsisá-gának tárgya, de a martalóc honfoglaló példás csendbenült. Pici bizonyára szívesen tett volna kedvére, de – szo-katlan tünet – lefoglalta helyzetének ízlelgetése. Szik-kadt farzsebén dobolt tenyere.

Riadt tipegéssel száguldott a folyosón Flórenc. Dioptriáimiatt félénknek tűnt s ellenszenvesnek, pedig kíváncsivolt. Kezével – mintha fékezne – végigpengette az aj-tók fogantyúit. „Líbiai futótyúk” – gondolta róla Pici.Szőke sörénye szánalmas kóc – „kontya nehéz göb pa-rányi eszén.” Mégis izgatta a tünemény, ki az ebédlőbennekilátott felszámolni a mosatlanhegyet, s a szokásosnálzajosabban rakosgatott. Pici utána settenkedett. Ujjaiszambát kopogtak az ajtófélfán, aztán megszólalt:

– Gyuti mióta szállásol kerubinákat?– Az Úr szándékai kiismerhetetlenek... A szükség,

lám, szatírokat is idekényszerített! – Flórenc nyelvét adüh oldotta meg. Aggodalmas pedantériája, melyet –mint a vagont – nagyapától örökölt, tette unokabáty-jának szövetségesévé. Kevés pénzből, egyedül élt. Telentemozgalmas albérleteket váltogatott; kora tavasztól későőszig Gyutaccsal a Daragambon, a vagonban húzódtakmeg. Olykor, néhány hétre, hárman lakták. Nők csapód-tak kettősükhöz, kik Flórenccel tartózkodóan viselkedtek.Távozásuk okát Gyutacs eltitkolta, utólag makogva men-

27

tegette őket. A nők nyomán a rokonok dühös indulattalrenováltak: rúzsfoltoktól tisztították a poharakat, keféltéka púderport az ülések bársonyáról; némán sok minden-re fogadkoztak.

Flórencet nyugtalanította az új vendég. Nemcsak nemevolt szokatlan; rossz jelnek tekintette, hogy az Árvíz reg-gelén hozta Gyutacs, s ráadásul milyen szaggal! Biztos-ra vette: ő rondított a mosogatófazékba. Miközben sza-vainak hatását leste, egyúttal fintorgott.

– Lököttek vagytok – fitymált Pici.– Én és még ki?– Gazdánk. – Én – egyenesedett fel Flórenc a sikálásból, mert

végzett a kérdéses lábossal – társtulajdonos vagyok. (Ön-tudata saját magát is meglepte.)

– Rokon? . . . – v isszakozot t P ic i . Azt méreget te :Gyutacs inas alkata nőben nyűhetetlen. A száradó biki-nik mégsem illettek hozzá. Válasz helyett érdeklődöttFlórenc:

– Odalenn?– Nő a víz. (Ez volt az egyetlen lehetséges felelet.)– Melyik részen lakott?– Bolgárréten.– ...(A nőn meglátszott szégyene, s az, hogy mér-

legel.)– Ott-ott – röhögött Pici, mert kitalálta, miért hall-

gatott el. Közelebb húzódott hozzá, s feltette sorsdöntőkérdését:

– Hogy hívnak? – vakmerősége tudatában várt két-három kislábosnyit. Mielőtt sorra kerültek volna a lapí-tók, rávillantak a dioptriák:

– Flórenc.Pici hallgatott. Várta, hogy ismét ránézzen új isme-

rőse. Mikor végre felpillantott, a nő apró mellére bö-kött: – Pici – mondta. Kis szünetet tartott; később fűztehozzá – Laji.

Flórenc elpirult.

Rossz, de színes hírekkel tért meg Gyutacs. Annyira alátottak hatása alatt állott, hogy fel sem tűnt neki, hogyunokahúga fülkéjében találta Picit. Ezek ketten megmo-

28

solyogták szabatos szólamait, melyekkel az eseményeketecsetelte. Hangosbemondók kliséit harsogta. Szemforgatvaelöntötte az ivóvizet – a frisset fel kell majd főzni, avedret fertőtleníteni. Általánosságokat mondott, de meg-győzően rendelkezett. Annyira, hogy Pici engedelmesenindult a forráshoz, s egyúttal a piszkosvedret is vitte.

– Az alsóváros fő utcáin olyan erős az ár sodrása,hogy csak mellékutcákon merészkedik egy-egy csónakkenyérért, ivóvízért. Így szállítják ismerősökhöz a ma-gukra maradt gyerekeket, orvos közelébe a terhes nőket.Az útkereszteződéseknél köteleket feszítettek keresztül-kasul; erkélypárkányokhoz, zászlótartókhoz erősítették...Maga látta a Vértoronynál: többeknek sikerült megkapasz-kodniuk. „Életmentő kezdeményezés” – harsogta átszel-lemülten, majd hozzátette: „És a vízszint még emelke-dik...”

Flórenc tekintete kifürkészhetetlen a dioptriák mögött;Pici arca újra ráncos.

– A töltésről mindenki elmenekült – részletezte Gyu-tacs. – Utoljára az a bicegő, könnyes öregasszony, akihajnal óta ott állt, mikor átgyalogoltam a vízen. Üzenniakart valakivel a lányáéknak – magyarázta, mert szé-gyellte személyes kötődését –, várta, hátha menekülnek.Hazaszaladt főzni is... meglehet, hogy azalatt találkoz-tunk, Laji.

– Mi történt vele? – kérdezte csendesen Flórenc.– Erővel hoztuk el. A Hangya utcai kerteken ke-

resztül menekültünk, mert a Híd alatti út is víz alá került.Hokedliket támasztottak a kerítéseknek; az öregeket átkellett lökni a túloldalra.

Flórencet elborzasztotta a hajléktalanság gondolata;tovább faggatózott: – S onnan?

– Egyenes út a Kálvária. Helikopterekből katonai sát-rakat dobtak oda le, s kenyereket.

– Lehet rajtuk vitatkozni, miattuk tülekedni.– Biztosok ereszkedtek alá a kötélen. Kijelölték a

sátrak helyét, és hozzáláttak a perváták ásásához. Felje-gyezték a személyi adatokat, statisztikákat rögtönöztek.Egyenlően osztják el az élelmet, bár van, aki különleges

29

elbírálás alá esik. Napiparancsokat függesztettek a sátor-lapokra...

– Melyben elrendelték az elrendelnivalókat – követ-keztetett Pici. Gyutacs legyintett, de a közbeszólás eszébejuttatta korábbi elhatározását.

– Számba kell vegyem tulajdonunkat – szögezte le.Flórenc, aki sosem merte volna megkérdezni, miért nemhagyta kinn az ebédnekvalót, elértette. Igénytelen volt,nélkülözött már többet is.

Pici ocsúdott; Flórenccel hamar telt a délelőtt; ő mégnem mosdott. Az iszapszag ingerlékennyé tette; azt hitte,ruhájából árad, pedig a Daragamb környéke telítődöttvele. Gyutacs kijelentése gyanakvóvá tette.

– Minket is koplaltatni fogsz?– Egy étkezésről kell lemondanod. A kábelek nagy

része a folyó felső szakaszánál elszakadt – magyaráztamáris, miért s hogyan. – Míg a víz vissza nem húzódik,szünetel az áramszolgáltatás. Flórencnek és nekem vanelemlámpánk – most tudatosodott benne, hogy a lány fül-kéjében talált rájuk, bár tudomása szerint nem ismertékegymást –, de az annak jár, ki este megy a gödörhöz.Hamar, fekszünk – győzködte Picit. – Álmaid álmánakhódolhatsz: nincs vekker a Daragambon. Az alsóvárosi szi-rénákat sem húzzák meg az elkövetkezőkben. Én majdfriss jelentésekkel érkezem – vigasztalta, mert szavai lát-hatóan, elkeserítő hatást gyakoroltak a férfira.

Gyutacs Flórencet utasította: – Nagyapa mérlegén ki-mérjük a kenyeret!...

Befejezte Picivel a beszélgetést; szerette volna, ha tá-vozik, de ő nem mozdult. Gyutacs elvesztette türelmét.Fejét rendszeresen a fülkeajtó irányába biccentette; jel-zése félreérthetetlen volt. Flórenc soha semmit nem tett unokabátyja ellenére, valószínű, nem is esett nehezére akülöncségekhez idomulni: rokonságuk szokásaikban is meg-mutatkozott. Mint hajléktalan, nő létére ő volt a kiszol-gáltatott, bár anyjának halála után Gyutacs is rászorult.Kritikus szótlansággal figyelte „fivére” udvariatlanságát.Káröröm piroslott pattanásos arcán, hogy megértette: Piciszándékosan nem mozdul.

„Nyomorult blattosok” – Gyutacsnak szemet szúrt adacszövetség.

30

Kudarca nyomán elbarikádozta az étkezőfülkét. Pici akitámasztott ablak ajatt szitkozódott; éhes volt, venyigétmégsem rágcsálhatott. Valahonnan aprópénzt kotort elő– a kármentőrács pultja kívánatos célpont volt. Ha ta-lált, Gyutacs felkapta fejét. Egyszer eltévesztette a kalku-lust, felállt, közölte a dühöngővel, mekkora összeget vé-telezett be: tervezett vacsorájuk ráeső részét. Kifeszítettea pockot; hagyta felcsapódni az ablakot. Integetve men-tegetőzött, hogy nem szeretné jobban költségbe verni.

Sötétedés előtt befejezte a leltárt; lelakatolta a kár-mentőrács ajtaját. A söntéslenyílót belülről reteszelte el.Füttyszóval hívta Flórencet, átadta a vacsoraadagot, ésrendelkezésére bocsátotta a fülkét.

Gyutacsot nyugtalanította Pici, aki míg tiltakozott, leg-alább szem előtt volt. Feje fölött a vízállásra is figyel-hetett, és rálátott a Kálváriára. A sátorutcákon csend ho-nolt. Elhaltak az egzotikus illatok – állandósult a víz- ésiszapszag. Töredezett segélykiáltásokat hozott az Alsóvá-ros felől a szél. Körbejárta a vagont, alája is bekukkan-tott. A veder tele volt. Megragadta, és elindult vele a gö-dörhöz. Mire visszaért, Pici fülkéje sötét volt, csakúgy,mint a többi. Nézelődött. A Daragambról messze ellátni;gyakorlott szeme máskor megakadt a szőlősök között ácsin-gózókon. Pici Lajinak nyoma veszett. A felfedezés elra-gadtatta Gyutacsot. Rohant, hogy elújságolja Flórencnek,pedig unokahúga délután szó nélkül is ellene fordult.

Az étkező ajtaját zárva találta. Rángatta, dörömbölt..Odabenn Flórenc a vacsorát készíthette; talán tálalt; időn-ként csörömpölt. A tartályból folyt a víz. Alól a vederújratelt, túlcsordult. Dühöngött, mert nem tudta, mi tör-ténhetett. Unokahúga nem merészelné kizárni – ebbenbiztos volt; tehát Picire gyanakodott. Mégsem üvöltözött.Szeretett volna nesztelenül távozni. Odabent valaki el-zárta a csapot, de a túlcsordult vederből még sokáig lö-työgött a víz. Az utolsó fülke előtt fejét engesztelőenmegsimogatták Pici ingének ujjai. A bikinik helyére terí-tették, az ő törülközője mellé. Megtapogatta. Valamennyinedves volt, és erről eszébe jutott, hogy ma még meg sem.mosdott.

31

Második zarándokútján – a gödörig és vissza – amásnapi menüt tervezgette. Kiszámította Pici tartozását,és azt latolgatta, milyen indokkal bírhatná távozásra. Be-sötétedett. Ismerte a járást, léptei mégis meg-megbicsak-lottak, gondolatai összerázódtak. Karcolások villantakeszébe, horzsolások a fülkeajtókon, a figyelmeztető ésüdvözlő táblácskákon. Törülközőjének idegen szaga és akihasított ülések képzete mindennél jobban riasztotta. He-lyére akasztotta a vödröt, és sorra járta a fülkéket.

Az étkező ajtaja ezúttal engedett. Nagyapa karbidlám-pája merészen bűzlött. Mellette Flórenc ült, egyenes hát-tal, kezét ölébe ejtve. Pici fél könyékkel az asztallapnaktámaszkodva. Az ő tányéruk üres, viszont a szemközti te-rítéken a Gyutacs által megszabottak: két téglalapsajtocs-ka, egy szelet szalámi, fél kocka tejcsokoládé, nyolc gram-mos tasakban cukor. A csésze karimáján szelet kenyér.Kifogástalan csendélet, bár ellenséges.

Gyutacs szerette volna, ha magyarázkodnak; elégtétel-lel hallgattatta volna el őket. Azt sem bánta volna, haegyütt esznek. Ingerültsége kezdeményezésre sarkallta.

– Reggel körülnézek. A víz egyre bőszebb...Keserűn itta teáját; a cukrot felmutatta, majd tünte-

tően távolra rakta terítékétől. – Bár – folytatta – aveszélyeztetettek biztonságban. Te is – bökött csészéjévelPici felé. Kattogó állkapcsa őrölt – körülötte mozdulat-lanság. Elfogyasztotta adagját, majd támadásba lendült.Fortyogásának bevezetőt rögtönzött. – Szappant s mű-anyag borotvát hajítottam ülésedre – az árát felírtam...

Kíméletlen memóriája előhozakodott a higiénia alap-szabályaival; síkra szállt a rendszeres tisztálkodás és azegyszemélyes törülközőhasználat mellett. A fogmosássalkapcsolatosan szó szerint idézte néhai középiskolás tan-könyvének előírásait. Malaszttal ecsetelte az emberi sza-badság mibenlétét, ügyes fordulattal előtérbe helyezte akötelezettségeket, valamint a felebaráti megértést. Jellem-beli fogyatékosságokat ostorozott, melyek társait sorvasz-tották. Példálózott sorscsapással, ígéretszegéssel, hűtlen-séggel; fenyegetőzött megbánással. Önkéntelen kirohaná-sát retorikai szabályok szerint komponálta. Dominikánus

32

düh fröcsögött szemrehányásából, mégis hatástalan ma-radt.

Pici – őt okította vendéglátója – igyekezett titkolnierős nyálelválasztását. Bal kezével támasztékot keresettaz asztal alatt: szoríthatót, dühe levezetésére alkalmasat.Flórenc térdére tévedt a keze. A savószín szemek meg semrezzentek. Fellibbentette hát a kockás harangszoknyát.Óvatosan csúsztatta kezét – Gyutacs épp megbánássalfenyegetőzött.

Hasonlósági alapon bizonyságot nyert, hogy a száradóbikinik a Flórencéi.

Gyutacs visszavonhatatlan kijelentésekre ragadtattamagát. Becsmérelte unokahúga fizikumát, s megvádolta,hogy ő okozta az apró sérülések jó részét a vagon beren-dezésén. Élősködőnek nevezte, és közölte vele, hogy a víz-hordás – forrástól és a gödörhöz – az ő dolga!...

Pici úgy fejezte ki ellenvéleményét, hogy eloltotta akarbidlámpát. Gyutacs kapkodva tapogatózott a kis cukor-tasak után.

Éjfél körül Pici hátracsapta Gyutacs fülkéjének ajta-ját. Elemlámpával az alvó arcába világított s közölte:

– Húgod kártyázni akar. – Gyutacs egyértelműen rea-gált; – Aludjon!

– Tanácsokból – pillantott karórájára a betolakodó– mára, holnapra elég. Öltözz! – utasította Pici.

– Csak piroslibázni tud!– Azt játszunk – szerelte le parancsolója. – Az ebéd-

lőben várunk! – hangsúlyozta fenyegetően és elsietett.– Agyamra mentek! – dünnyögte Gyutacs bosszúsan,

míg szedelőzködött. – Parancsolgass a kisöcsédnek! –háborgott halkan. Inge, nadrágja után tapogatózott. – Ro-hangászol fel s alá... Rom-bol-ni, za-bál-ni – húzta acipőjét –, a pöcéhez persze én járjak!...

Odakinn sötét volt. A Kálvárián tüzek pislákoltak,meg-megvillantak az őrök lámpái. Az étkezőfülkéből fényszivárgott a szabadba. Korgó gyomra a szükségállapotraemlékeztette. , ,Apadna az ár. . .” – biztatgatta magát.Csömör rügyezett szája szélén. A folyosóajtót kinyitották;friss, éles levegő csapta meg.

33

Tüntetően kelletlen volt Gyutacs. „Udvariatlan” – csil-lant Pici leleményes tekintete. Az iszapszagban diadalaro-mát érzett. Jóságos képén kaján vigyor nyújtózott; na-gyot ásított. Vérpezsdítő veszekedésre számított – igye-kezett lépéskényszerbe tolni kortársát.

– Nem tudunk aludni – zsörtölődött ártatlanul. Atöbbes szám láthatóan ingerelte Gyutacsot, mert körül-nézett, mire ülhetne s hova. Flórenc jobbját választotta,a lenyitható padon. Beugrott.

– Esti mesét mondjak nektek? Ahogy nézem, regél-tetek ti már egymásnak.

– Micsoda stílus! – cinnegtetett Pici Flórencnek. –Figyelmeztetnünk kellett volna egymást, hisz régóta is-merjük.

– Mit játszunk? – próbált kievickélni Gyutacs a fi-gyelem középpontjából.

– Álszent pacikám! – becézte jóságos gúnnyal Pici.– Félálomban rosszalltad, hogy húgod kizárólag piroslibá-zik!...

– Bestiáriumba keveredtem – szögezte le Gyutacs,és a csomóért nyúlt, hogy osszon.

– Örökségetek szimbólum és misztika – hatástalaní-totta Pici a sértést –, jellemző, hogy a tiétek, s hogynem illik a Daragambra. Éhgyomorral soha rá nem jövök,hogy került ide... Lakályossá tételét kinézem belőled –tapogatózott, hogy Gyutacs semmit sem szólt.

– Libázunk vagy mehetek aludni? – feszengett.Feltűnt, hogy szinte engedelmes. Az első három par-

tit elvesztette, de gyanúja, hogy Pici csal, éberré tette:Nyerni kezdett; beszédes lett. Aggodalmas alkata irtózotta csendtől, arról azonban, hogy került a vagon sínestől aDaragambra – nem tudott vagy nem akart beszámolni.Foglalkoztatta a vízállás; ismételte magát, míg Pici meg-sokallta.

– Szükségállapotot hirdettél – emlékeztette. – Ha-sonló esetnek hallgatag tisztelettel adózik az ember – ésismét nyerni kezdett. Flórenc épp csak rakosgatta lapjait;érdektelenül játszott, mert álmos volt. Pici fente fogát aheccre; Flórenc a folyosón hallotta, hogy Gyutacs előtt aférfi rá hivatkozott.

34

A meleg bepréselődött a fülkébe. Ígérkező elégtétele isizzasztotta Picit.

– Áldatlan állapot tulajnak lenni – kezdte nagyonmessziről kötözködését. – Sok mellékest nyel, emészt azember.

– Tapasztalatból beszélsz? – csattant Gyutacs, mertújra vesztett.

– Megfigyelés alapján és rólad.– Nem szorulok sajnálatra.Gyutacs a Flórenc kezét nézte, hogy oszt. A szögletes,

ismert kézfej megváltozott.– Nem is – nyugtatgatta vendége –, de apró ör-

vénykéket látok, alattomos helyzeteket, mik elragadják amagadfajta rúgkapálót.

– Ha így társítasz, magad is áldozat vagy és befolyá-solható.

– Nem az egyedüli, kit metamorfózis suhintott – ér-velt Pici.

– Ha Flórenc manikűrözött kezére tekintek, egyetér-tek veled.

– Végzetes melléfogás kirekeszteni magad a sereg-szemléből – figyelmeztette a menekült.

– A ti érdeketekben teszem.– Ugyan, Gyuti – méltatlankodott Pici látványosan

–, hajnali gesztusod, hogy befogadtál, a helyzet kozmo-szába röpített. Zümmögtél – semmi sem tökéletes –, ésmost fullánkoskodsz holmi manikűrön.

– Véget vethetnél állattani hasonlataidnak – csattantfel Gyutacs. Vesztett.

– Hogyne... kérlek... – enyhült meg Pici, és elő-hozakodott sérelmével – Nem elég, hogy cirkuszi lovakcukoradagjára fogsz; koppanjon nyálunk a nagyapád pati-kamérlegén, míg a kenyeret porciózzuk!...

– Szemléletes panasz – ér tékel te Gyutacs – , dealaptalan. Nem ismered a nagyapa... módszerét – mó-dosította mondatának befejezését, mert ha délután Fló-renc!... dühe unokahúga ellen fordult.

– A tiedből következtetek rá.– Mint én bizonyos dolgokra – nézett szúrósan Fló-

rencre, Picire.

35

– A kölcsönösség hátránya – vont vállat kortársa –,csakhogy te felszínes vagy s ráadásul önző. Elveszejteneka részletek, ha alkalomadtán nagylelkűt alakítasz.

– Becsmérelhetsz, de mi lenne veled nélkülem?! Ár-víz idején! Menekült vagy! – fenyegette boldogan. Rá-adásul újabb partit nyert. Ezzel letudta bosszúját az olaj-foltért.

– Mint én, ugye bácsikám? – szólalt meg váratlanulFlórenc.

– Hálátlanok ha támadnak – morfondírozott válaszhelyett Gyutacs. Flórenc nyert; győzelme meglepetésszám-ba ment.

Robbanás rezegtette meg az ablakokat. Felálltak néze-lődni. A távolság miatt futkosó mécsfénynek tűntek azóriáslángok. Ár ellen úsztak, s felgyújtották, mi útjukbakerült.

– Apokalipszis!... – dünnyögte Gyutacs.– A Hídfő – torkollta le Pici, bár mint tűzszerész,

kevesellte a robbanás erejét. Visszaült helyére és osztott.Csapdosták Flórenccel a lapokat; hatékonyan várakoztak.Gyutacs hiába próbálta lenyitni a fülke ablakát. Kudar-cába mégsem nyugodott bele. Időnként úgy tett, minthabámészkodna: pihent, majd újult erővel ficánkolt a zárfogantyúján. Pici lekicsinylően gondolt vendéglátójára. El-határozta: ha Gyutacs a játszma végéig sem boldogul sa-ját ablakával, holnaptól fekvőtámaszokat csináltat vele,hiszen a vízhordáshoz is erő kell. Ötletére mély lélegzetetvett. Elégedett volt szőrös kézfejének látványával. Gyor-san passzt mondott, s az asztal alá csúsztatta csodálatatárgyát. Gyakorlottan libbentette fel partnerének nagy-kockás szoknyáját. Keze sietősen melegedett; szórakozot-tan csipkedte a combhajlat puha, pihés bőrét. Újra ráke-rült a sor. Tettette a gondolkodást, bocsánatkérően hely-reigazította a bő szoknyát. Rossz lapot húzott; Gyutacssúlya alatt lecsapódott az ablak.

– Igazad volt – nyöszörögte válla fölül. – Nézzé-tek – magyarázta volna, de azok ketten tovább játsztak –,a lángok fényénél jól látni a sérült Hídfőt. Ha virrad, kö-zelebb merészkedem. Csak ne emelkedne a vízszint –

36

kommentálta –, mert ha átcsap a Hídon, összetöri a kar-fákat, s minden fontos vezetéket leszakít.

– Nektek semmi sem árthat – szögezte le Pici. – Fló-renc térdig érő vízben is lehordja a piszkos vizet a gödör-höz, köldökig érőben is hoz innod a forrásról, csak paran-csolnod kell, és imádkoznod, hogy áldozatul ne essék hü-lyeségeidnek, s meg ne betegedjék. Gondolnod kellett vol-na hogy a mérlegadagtól alultáplált lesz – ecsetelte.

– Miért vagdalkozol? – kérdezte Gyutacs elfordulvaaz ablaktól.

– Mentőakciót folytatok. Spenótszínű univerzumod-ból, mályvakeresztjeid szövevényéből igyekszem kirántaniunokahúgodat. Mint te, hóbortos fegyelmet örökölt, s rá-adásul ezt a vagont. Nem kölöncöd, sem a szennyesed.

– A tiedhez kevesebb köze van, mégis kimosta –mentegetőzött Gyutacs. Bár Flórenc nem osztott neki, le-ült s szóvá tette:

– Ezt reggel is közölhettétek volna. Egyúttal kiadomaz adagot...

– A készlet hány napra elég? – szakította félbe Pici.– Kettőre bő választékkal. Négy-ötre szerényebben.– És a víz? – szólalt meg Flórenc. A férfiak értet-

lenül nézték. – Azt kérdem, vajon meddig emelkedik?– Ekkora még sohasem volt – vágta ki Gyutacs. Ke-

rülő válaszával megőrizni vélte rokoni tekintélyét. Aztánhozzáfűzte, kevésbé meggyőzően: – Kisegíthetnek a heli-kopterek. Neked – fordult Flórenchez – a Sátorváros-ban adnak talán némi pótlást.

– Nem nagy étkű.– Nem, de esettnek látszik. Védtelen...– A vödrökkel is az. Dioptriái domborodnak az eről-

ködéstől! Ma te vitted, de egyébként...Gyutacs megsokallta a betolakodó merészségét. Rendre-

utasította.– Pici Laji! – szólította félhivatalosan, nyomatékkal.

– Megvoltunk nélküled, s figyelmeztetlek, hogy elleszünkezután is. Emancipálj eperajkú, időtlen idők óta manikű-rözött hölgyeket. Nagymellűeket, kiknek életében nem ese-mény a bikini. Nekik mesélj bőségszaruról...

37

– Mert nekem minden a nagyapa mérlegén méretik!– egészítette ki Flórenc. Eldönthetetlen, kinek szegezteszavainak élét. Meglibbenni látszott kockás szoknyája.

Gyutacs hajnalban leereszkedett az Alsóvárosba; kilo-méternyire megközelítette a Hídfőt. Egy magaslatról lát-hatta a kiégett olajtartályok roncsait, az Üzemanyaglera-kat sétányának üszkös fáit. Visszafelé elálldogált a Sátor-város bejáratánál. A tábor riadt volt, hangos és – főleg eztrosszallotta – szervezetlen. Épp reggelihez kongattak. Azéhes igyekvők között megpillantotta a tegnapi bicegő, köny-nyes öregasszonyt.

Rövidített a szőlősök között. Sietett híreivel, meg éhesis volt. A vagon mindkét ajtaját nyitva találta. Cinneg-tetett, mert az a gyanúja támadt, hogy ezért fázott azéjjel. A piszkosvedrek nem voltak a kocsi alatt. Azt gon-dolta, Pici szánta meg kedvencét. Furcsállotta, hogy érzé-keny szimata – az iszapszagra már nem reagált – nemígér reggelit. Aztán felszállt, és feltűnt neki, hogy mindenfülke ajtaja tárva-nyitva. Flórenc nem volt a magáéban.Az étkező üres – az asztalon érintetlen hármuk napiadagja. Visszahátrált oda, ahol a 36-os helyet mutatta teg-nap a vendégnek. Az ajtó mellett, fenn a csomagtartónott volt a gyöngyházberakásos fadoboz.

Tüzet rakott a Daragamb-erkély jobb sarkába. Míg azelső rakás fa leégett, három darabba vágta a szalonnát– kettőt visszatett az étkezőfülke asztalára –, zsebrevágott két szem kockacukrot s a kidekázott kenyéradag-ját. Pici tegnapi maradékából, a papondeklidobozból el-csent egy darab karéjt. Törökülésben melegedett, még atűző napon is. Olykor felállt, s háttal a vagonnak szük-ségét végezte.

Annyi gallyat gyűjtött, hogy tüze csak szürkületkoraludt ki. Ekkor körbejárta a vagont. A sínpárat és a tá-masztékokat vizsgálta. Csákánnyal kilazította a köveket,majd kihengergette gödreikből. Mire végzett, beesteledett.Hátával nekifeküdt az ütközőnek, lábát megvetette a talp-fán. Valamikor, időtlen kínnal sikerült elmozdítania a va-

38

gont: egyre gyorsabban lépegethetett. Aztán megállt. Ro-bajjal dőlt mögötte a furcsa összkomfort.

Aznap éjjel telihold volt. Pici Laji gyöngyházberaká-sos ládikája a kisiklott kocsi roncsától nem messze vil-logott. „Azt ígérte, megmutatja, mi van benne.. .” –jutott eszébe Gyutacsnak. Az árról megfeledkezett, pediga vízállás szüntelenül emelkedett. A Sátorvárosban figyel-meztetésül negyedóránként riadót fújtak.

ÖRÖKLAKÁS KIADÓ

Késő délutánok egész sorát egy-egy zsíros, döngő hús-léggyel együtt csapta agyon a hátsó kisablak mellett ku-corogva. Körötte apró pókok szőtték a már elszáradt áldo-zatok foltjaihoz a hálót, melyet csak akkor szedett le, haselyme majdnem őt is körülbugyolálta, és ha sötétebbikkockás ingében volt – mert a világosra, mellyel az előb-bit hétfőnként váltotta, éppúgy vigyázott, mint a vasár-napi fehérre. A tornácoszlopok közül a messzeségbe né-zett, míg be nem esteledett. Ekkorra anyjának poros, el-feketült tornacipője fájósan csoszogott a döngölt agyagon,ahogy a gádorból előhozta számára a vacsorának mara-dékolt déli tokányt. Felmelegítette a kemencébe betusz-mókolt aprófán. Mikor kész volt, hangosabban nyögött,amiből ő megérthette, hogy jöhet enni, de aztán induljon,különben elkésik.

Hétvégére az egyhangúság ki-kicsattant szája szélén.A zsírkörök közt tányérjában kelletlenül lökdöste a vil-lára szúrt puliszkadarabokat, mert öblös harapását a sebmindig összébb rándította. Elkedvetlenedett; ilyenkor ha-marabb rukkolt hátra az asztaltól, mint rendesen. Köszö-netül/köszönésül biccentett a tornacipők felé, mielőtt be-vágta volna maga mögött az ablaktalan faajtót. Nem in-dulattal; lomhán, ahogy szokta.

Munkahelye, a parányi kuckó felé battyogott, és se-merre sem nézett. A járdának lefektetett cementtestek kö-zül csak minden másodikra léphet – ezt régen, még azelső munkanapon kiszabta magára munkafegyelmi előírás-ként. Madárlépései néha megrebbentek, meg-megugrasztottaegy-egy pocsolyagödör. Azt hinnéd, ettől fölmordult. Deszótlanul haladt tovább; úgy is érkezett a telepre, és amindenkori „jóstét”-tel pontosan tízkor átvette a szolgála-tot. Az ajtót nyomban betette maga után. Kirekesztenivélte vele a szúnyogokat a fülkéből, pedig azok már bent,a kormos plafon világos foltjában, a lámpa fölött sütké-reztek. Várták, hogy amint a dohos olajszagban, padló-percegésben elkókad, megcsapolhassák.

40

A tornacipő vélt csosszanásai fel-felrezzentették álmá-ból. Horkantott; azt motyogta, máris!... – mintha a nap-paliak előtt tenné. Indult. Nagy szolgálati lámpájánakfénykörét maga előtt tolva, a szögesdrót mentén körül-lomposkodta kényelmes lépteivel a lerakat területét. Ta-valyig még érdeklődve tette, el-elállingálva az előre gyár-tott elemek szigorú sorai előtt... Nem tudta, miért tá-masztottak néhányat a kerítés tartófáinak. Végigcsúsz-tatta a hosszúfényt az elemek dudoros felületén, és elis-meréssel nyugtázta a végeken kiálló vasrudak erős kam-póját. Az ő lakását is – azt a két szoba összkomfortot –ilyenek szorítják. Mióta egészen kifizette, talán még meg-bízhatóbban. A félreállított elemek ablakkeretein átsüví-tett a szél. Hirtelen lenyomta a kilincset. „Akár egy tol-vaj” – gondolta. Tíz centivel a föld fölött, mint a magukerkélyén, suttogva magyarázott Ilonkának. ,.A lurkók mégotthon, falun,, de nemsokára behurcolkodunk... Alól, azott a Sáros utca, a fák mögött meg a piac...”

Nem volt kedve távolabb világítani. Rájött, hogy a re-pedt selejtelemekből ezt a kis kétszobást a nappaliak nekirögtönözték. Az ajtóra ragasztott, kerek sajtosdobozon a„kiadó” szó durván magábahengergőzött, ahogy hirtelenráirányította a lámpafényt. Lengeni hagyta maga mögöttaz ablaktalan ajtót, ahogy a valóban kiadott, igazi laká-sáét is.

Visszasietett a szolgálati fülkébe. Leült. Kihúzta a fió-kot. Sok behasított nyugta, koppanósra aszalódott kenyér,átlátszóvá keményedett csutkák, penészvirágos barackma-gok, egyenletesre simogatott sajtospapírok, illetve mene-külő hangyák közül előkotort egy rozsdás kést. Az asztal-lap védőkartonja szürkére zsírosodott sokévi elbóbiskolá-sainak nyomán. Heccelték is váltáskor, főleg a frisskedvűreggeliek, a pihentek: fordítsa csak meg, ki azzal a kar-tonháton számigált tervvel!... Jobb is lehet, mint a ter-vezőké, ha annyi éjszakán át dolgozott rajta! Tudták,hogy huszadik éve őrzi az építkezés vándorlerakatait.Számláit, számításait tavaly óta már mint gondos tulaj-donos őrzi. Rebesgetik: valami nincs rendben körülöttük.

Ő mindenre csak hümmögött, kitért a kérdések elől.Még rövidebbre harapta a reggeli váltásnak odavetett „na-

41

pot”-jait, és változatlanul sietett. Késével most felfesze-gette a kajla rajzszegeket, hogy ismét átfussa a kartonlaphátán őrzött tervét, mely keltezéses oszlopokból állott. Alegelső élén a menyasszonytánc bevétele, alatta alapfize-tésének gondos 12-es szorzata. A többiekben egyre csak azutóbbi, tizenkét részletben, ahogy kézhez kapta. Görcsösösszegtagokként jegyezte őket, helyszűke miatt túlzsúfol-tan. Az eltelt évek oszlopai alá tántorgó egyeseket húzott.Azt jelentették: lejárt, annyival kevesebb a tartozás. Idéntavasszal abbahagyta az összeadást. A beköltözés költsé-geinek szellős négyzetet választott le az ívből. Miután be-telt; nem volt érdemes tovább írnia...

A Sáros utcában eltöltött nyár után őszi befőzésre semtellett, pedig ő lemondott egyetlen fényűzéséről, az aprócsemegesajtról. Visszajött Ilonka után az apja. Főleg agyerekek miatt. Az öreg dérrel pakolt a szekérre, s a há-rom gyerekfej mellé odakuporodott lányára bökve fojtot-tan magyarázott hazaérkező vejének: otthon legalább leszmit egyenek!...

Elhajtottak. Ő sokáig álldogált az út közepén... Rádu-dált egy autó. Vaktában ődöngött a városban. Betévedt azümmögő piactérre. Kérdezett egyre, de nem alkudott, nemis ígért; az utánakiabált, leengedett árak elől elhümmö-gött. Ugyanezt tette az önkiszolgáló áruházakban. Mindenmegcsodált polc elől odébbállt, miután felleltározta magá-ban, hogy melyik gyereknek mire lehetne szüksége. Csakezek után ment végig a hosszú utcán, hogy betérjen arégi köves udvarra, rálépjen a lefele görgő kútvízszalagra,és odasúrolja cipője friss sarát a falépcső korhadt szál-káihoz... Benn az agyagos konyhában ezúttal az ő hosz-szú nna-ja megérteti, az eltátott szájú tornacipővel, hogyismét visszajött, mert Ilonka is hazament a gyerekekkel.Így olcsóbb. A vasárnapok azóta, hogy a telepről kilépveama kisablak és nem az Ilonka faluja vagy a Sáros utcafelé gyalogol, nem kerülnek túl sokba. Naphosszat kuco-rog a tornácdúc alatt, ujjain kiaprózgatva az évek szá-mát, amikor újabb spórolt pénzen visszaköltözhetnek ésörökre ott is maradhatnak a Sáros utcában.

A kiadott lakás béréért is vasárnap megy, a hó elsővasárnapján. Abból a pénzből visz Ilonkának és a gyere-

42

keknek. A Sáros utcából egyenesen hozzájuk megy, desiet vissza, még a távolsági járatra sem vár, mert nemdrága a jegy, mégis kiadást jelentene, ebédnél pedig, haaddig elidőzne, még elkívánná a leveshúst, holott az a ki-csiknek kell...

Még egyszer megkerülte a telepet. Űzve caplatott azelőrevetített fényív mögött, gyorsabban, egyre gyorsab-ban...

Hamar visszatért. Újabb kotorászásba kezdett, türel-metlenebbül, szinte vakkantva. Felugrott, bekukkantott azasztal és a deszkafal közé. Kikerült onnan a fiókból ked-venc csorba vonalzója... ahogy benyúlt érte, sötétkockásingujja magára göngyölt egy puha porfátylat. Merev ujjalújabb éveket szorított egymás mellé a papírra. Ügyelt aközök egyformaságára. A kiadott lakás bevételétől meg-kétszereződött, de változatlanul tizenkét tagú összegeketelőlegezve, gondolkodás nélkül karcolta be két vonal közé,épp csak levonta hasznos leltárának tanulságaként a gye-rekek számára szükséges minimumot. Tizennyolc – a mos-tanin kívül ennyi évi lakbért és fizetést kell még a kar-tonoszlopokba beszorítani, míg a felgyűlt fölöslegből ke-nyér–tej naponta, a vasárnapi csirke kéthetente kijut.

Felborult lomha nyugalma a maga huzigálta vonalrácselőtt. Légzése meggyorsult... Rácsodálkozott feltápláltnulláira. Eszébe jutott, hogy a nappaliak azzal ugratják:mire az évszázad, addigra ő is kikerekedik – pedig mesz-sze még a századvég, őbelőle mégis csak akkorra lehetnepozsgáskedvű öröklakásos... Nem merte megszámolni azoszlopokat. Ő két-két vonallal zárta le számjegyeit, azazharminchat kellett volna ráférjen a kartonra, de húsznál– érezte – semmiképp sem juthatott tovább. Minek is;ő csak tíz „oszlopnyit” ülhet még nyaranta a reccsenő asz-talnál. Azután csak a dúc alatt, a kuckóban, hozzáöreged-ve a tornacipőkhöz, várva, hogy a postás havonta hozza apénzt... A felírt tagoknál jóval kevesebbet.

Alkarjával az asztalra támaszkodva leguncsorodott azelgurult rajzszegekért. Az előtte meredő két rozsdáslá-búval együtt visszanyomkodta őket az avasszürke kar-tonba. Az összeszáradt, fanyelű kést visszagörgette a fiók-ba, és a hétvégek egyhangúságát enyhítő csemegesajthoz

43

kapott. Ahhoz, amit zsebében tartalékolt. Nehéz tenyerea zseb teljes felületére ránehezedett. Várt egy keveset,aztán a sztaniolt is összezúzva, ujjgöcsei közül egyetlenszorítással kipréselte a sajtmasszát, hogy csak úgy tapadta vékonyposztó elkopott bolyhainak helyére, felvetők-bevetők érdes kockáiba.

Nem bánta már a szúnyogokat, felrántotta a fülke-ajtót. Jóreggelt habogott füttyszóval érkező váltótársá-nak.

A kövekre sem figyelve loholt végig a hosszú utcán,egészen a lejtős udvarig, mert – kiszámíthatod – ígyolcsóbb...

GÁBRIEL

– Figyeled? Elült a por... Piheg... emészt... böföga Walter-köz... Az egész külváros – toldotta meg ma-gyarázatát a férfi. Lábujjhegyre emelkedett, hogy az asz-tallap fölé magasodjék. Várt. Hallgatott. A csend minthaletorkollta volna. Gondolkozott. Legyintett, mert elége-detlen volt magával. Poshadt söréből kortyolgatott, aztánintett, hogy amit addig mondott, érvénytelen, – Nagydolog a monotónia... Minden vasárnap egyforma. Főlega délutánok. . . Az élet is egyhangú – tet te hozzá.– Mesebeszéd, hogy zajlik. Az emberek pedig... úgy hason-lítanak egymáshoz! Vannak mondjuk: csalók... csúfakés... betegek... Bár lehet, te csak jókkal találkozol, akikvirulnak és nagylelkűek. Hm?!... Megcáfolhatsz, de hateheted, kerüld őket: ártalmasok. Azok, azok... Mind...Kivétel nélkül. Hiába próbálsz te... Eh! Ne szakíts fél-b e ! – követelte a csend ellenére. Felemelt mutatóujjafolytatást ígért, előbb azonban körülnézett, hogy felbe-csülje hallgatóságát, melyet kevesellt talán, hogy finto-rogva ivott, köhintett, s a semmibe bámulva várakoztatott.Szállingóztak még néhányan – állhattunk vagy tízen amagas asztalok körül; tétlenségében még a csapos is ránkfigyelt, szomszédom mégis csak percek múltán bökte kikövetkeztetését: – Okos embernek nagy bosszúság azidő... Hány óra van? – tettette, hogy siet. – Különbenmindegy... Gondolkoztál már rajta? Sohase fogom meg-érteni, mért múlik el minden, ami szép... Hát nem?!Kinn narancsfény van... mire szedelőzködsz, kész a szu-rokfeketeség... Nagyon vigyázz!... Helyes irányba teddelső lépéseid, különben... Kattasztrófa... Kérlek, ügyeljmagadra – óvott nagy szeretettel, és értetlenségünkmiatt szinte könyörgésre fogta a dolgot, bár láthatóannehezére esett magyarázkodni. Végül engem tüntetett kibizalmával – közelebb hajolt hozzám. Veszélyérzete sar-kallhatta, hogy jelentőségteljesen hunyorgott, míg tenye-rének szócsöve mögül hangtalanul suttogta: – Azt mon-dom... Borzalmas idők jönnek...

Fennhangon fo ly ta t ta , töprenkedve: – Hogy mér tmúlik el minden, ami szép?!...Míg klappolnak a snittek

45

– i l lesztette halántékához a mutatóujját – embernekszámítasz... Hallgass meg! Ha okos vagy, tudod előre,mikor szakad a film... Ez a monotónia előnye: nem ér-het meglepetés . . . Főnyeremény.. . kárpót lásul , amiér tegyformák a napjaid... Nehogy kukorékolni kezdj, miértnincs apelláta!... Bennszülött létedre... egy... egy Wal-ter!... Hogy más a neved?... Mit számít? Azt mondom,csúf vagy, s ahogy elnézlek, beteg! – tácsolt le, viszontmegenyhült: – Lám, besoroltalak...

Felhajtotta maradék sörét, mintha hazafele készülőd-ne, pedig korán volt még, mindössze egy-két árnyalatotsötétedett odakinn a narancsfény. – Vagy tudjátok, mértmúlik el minden, ami szép? Igen vagy nem?! N-naugye!... Nem kell finnyáskodni. Egyszerre ebédeltünk –egyszerre emésztünk. Türelem: magamfajta kopott ordaslesz belőletek, ha megéritek. Éldegélni... emészteni... mindent a maga idejében. Ráértek töprengeni, miértmúlik el... Egyelőre... Nem vagy szomjas?

Hazudtam volna? Dühös lett tagadó válaszomtól. El-keseredett, s bár restellte kiszolgáltatottságát, suta szín-játszásra kényszerült: enyhén remegő kézzel megemeltepoharát, és belekacsintott, mintha hitetlenkedne. Azt fi-gyelte, elértettük-e idétlen célzását. Önérzete közben ébe-ren vizsgáztatott: ha vigyorgunk, végünk. Valaki megkoc-cantotta a söntés nikkelezett burkolatát, rendelt. Töltött acsapos mindannyiunknak.

– Nagylelkű vagy – morogta a férfi maga sem tud-va, kinek, mert meg nem fordult. Szokás szerint az fize-tett, akinek éppen pénze volt. Percek teltek kortyolgatás-sal. – Mit hallgattok?... Hány óra?... Persze, lényeg-telen: nem sietek, és ti úgysem tudjátok, miért múlik el...Egyformák vagyunk – esett meg rajtunk a szíve. Ma-gával szemben is elnéző lett: – Részeg vagyok – szö-gezte le mentségül, de kihúzta magát. – Az én generá-cióm... naagy dolgokra készülődött... Szál ingben jég-hegyet törn i . . . Kiá l ln i . . . merni . . . szóval . . . – le lke-sedett, ám hamar elcsüggedt. Visszakanyarodott próféciá-jához.

– Vigyázz magadra! – óvott meredt szemmel, minthamegérintette volna az apokalipszis szele –, mert...

46

Éppen jövőnket részletezte volna, amikor kicsi, koszoskéz taccsant asztalunk szélére; nyomban fölé bukkant egykortalan, kópé arc, mely ránkvigyorgott. Gazdája, a tör-pe, visszahuppant a földre, de ismét felugrott, maga feléhúzta a kenyeres kosarat, megragadta, és tarisznyájábaürítette. – Köösz – nyekegte vékony hangon, mielőtt el-illant. Szólni sem tudtunk, minden asztalról összerámoltaa maradékot.

– Magának viszi s a vak énekesnek – csitítgatta hök-kent méltatlankodásainkat a csapos. – Ő vezetgeti. . .védelmezi... eltartják egymást.

– Mégiscsak előlünk – önérzeteskedtek némelyek.Hogy megnyugtasson, töltött mindenkinek, potyát.Duruzsolt, közénk jött, ide-oda csapdosott kétes tiszta-

ságú tálalókendőjével. Megpattintotta a szitaajtót, hogya bizarr pár után mutogathasson, és hogy légyűzés ürü-gyén a kegyeinkbe ajánlhassa. Féltette klientúráját, főlega törzsvendégekhez ragaszkodott. Néhányan a küszöbretódultunk. Szomszédom nem mozdult, utóbb mégis ő te-relte a kettősre a szót.

– Minden mindennel összefügg... – kezdte nagyontávolról, ellentmondást nem tűrő hangon. – Nem tudom,miért múlik el... Habár visszatérhet!... Mint ezek ket-ten....

– Ritkán tünedeznek fel a környéken – ma még nemis jártak erre – figyelmeztette valaki a sarokból. Ő vá-laszként megrázta fejét – háttal replikázott: – Az énidőmben…

De a csapos letorkollta. Ügyesen érvelt, éppen vendégerögeszméjével: – Vasárnap volt a vasárnap, és pont ilyenunalmas!

– Igaz – ismerte el asztaltársam. Elnémult. Zavará-ban ujjbegyével matt virágokat tapogatott üres poharánakfalára. Hosszan nézegette a szabálytalan mintázatot; el-feledkezett rólunk, el az elmúlásról. Összerezzent, amikora következő rundot töltötte a csapos. Törlesztésképpenkezdett tán újra beszélni – nehogy legközelebb mellőz-zék. A hallgatásban letisztultak gondolatai; többé nemokított, és nem hetvenkedett sem élettapasztalatára, semkeserűségére hivatkozva: érthetőbben gyöngyöztek szavai.

47

– Véded őket... oké... – paláverezett a fehérköté-nyes legénnyel. – Enniük adhatsz, kegyes úr lehetsz! –hajlongott gyorsan, zilálva – elég marad utánunk ma-lacnak, patkánynak... Mióta ismerlek, teszed a nagylel-kűt – azért utállak!

A csapos röhögött; tetszett neki a fordulat. Velünkegyütt leste a folytatást, melyet ügyes közbevetéssel sür-getett : – Ezek szerint mégsem múlik el minden...

Javasolta, emeljük poharunk a vasárnapokra, a válto-zatlan Walter-közre!

– Járt erre vak énekes az én gyermekkoromban is –kezdte indulatosan a köszöntgetések csitultával a férfi. –Csendórában. . . sokszor hétköznap is . . . fe lhal la tszot téneke a vakudvarból... Kezdetben rövid volt – pár perc,és elhallgatott. Néhány szólamú dalocskákat, csupasz ref-réneket adott elő... áártatlanokat. Sem vidámakat, semszomorúságosakat, nehogy valakit sértsenek. Nagyanyámjó darabig azt hitte, álmodik, mert a tető alatt laktunk,valószerűtlenül magasban: hozzánkig korábban nemigenhatolt patvarkodás zaja, alagsori zűrzavar, holott a be-tonkerengő akusztikája tökéletes volt, mint egy amfiteát-rumé... Kíváncsiak lettünk a diszkrét énekesre, aki las-sanként megbátorodott, rendszeresen megjelent, és egyrehosszabban időzött... Egyszer a szokottnál hamarabb jött– asztalnál ültünk éppen... „Nem hiszem, hogy evettvolna” – szabadkoztam mentemben, s boldogan iszkoltamaz ebédtől. Vittem, amit sebtében összekapkodhattam. A tűzcsap mellett kuporgott, szemben a belső erkélyekkel.Rögtön feltűnt nekem, hogy nem alattuk, mint aki vé-delmet keres. Figyelmeztetni akartam, leöntik, vagy le-köphetik... Hallhatta lépteimet, de sokáig nem vett tu-domást rólam; befejezte az éneket, sőt, miután végzett, semfordította felém sovány, sima arcát. Mozdulatlan maradt;szemrebbenés nélkül hallgatott. „Nem érdekli, mit aka-rok? És egyáltalán: az eget nézi vagy az ablakunkat?”Emlékszem, megadó volt szoborszerű tartása és kiáltóankiszolgáltatott. Éreztem, hogy figyel, de mert nem szólt,nem tudtam mit kezdeni a maradékokkal.

48

– Vissza kell vigyem a tányért – nyögtem ki végül.Féltem, hogy mire fordulok, elmegy. Kétségbeesve ígér-gettem, hogy visszatérek. Bólintott.

Hallgatóságunkból senki nem merészelt röhögni a haj-longó előadón, ki e pillanatban gémeskútra emlékeztetettbennünket. Lehunyta szemét, úgy utánozta néhai éne-kest.

– Mit mondtak, mit énekeljek? – kérdezte kezébenaz étellel. Nem akarta megenni, mert olyan rendelésreszámított, melynek – attól félt – nem tud eleget tenni...Vállat vontam, makogtam. Válasz helyett felfele sandí-tottam, és igyekeztem háttal állni a szemétcsőnek, mertkörnyékén rendszerint patkányok promenádoltak. – Le-hetnek itt is szép példányok – toppantott elbeszélőnk ahepehupás padlón, hogy mindnyájan megrezzentünk. Kör-bevigyorgott; torz diadal mocorgott arcán – szívesen él-celődött volna a rovásunkra, de meghátrált: nagyra tar-totta a tiszteletköröket, melyekből, ha kajánkodik, kihagy-ják. Inkább emlékezett.

– Unalomból szegődtem kísérőjéül – legalább ked-vemre csatangolhattam... Kéreznem sem kellett , mertnagyanyám filantróp volt és megértő – helyeselte vállal-kozásomat; maga biztatott, menjek csak! Közeli udvarok-ban még felismertek – ételt nekem nem adtak, de hanagyon tetszett Gábriel éneke – az ennivaló mellé könnyűalumíniumötösöket szórtak felénk, rendszerint párosával.Természetesen, megfeleztem az összeget. Adakozáskor vé-dencem merőn figyelt; új dalba nem fogott... És mindentmegköszönt. Furcsállottam, hogy ha körbe is állt közön-ségünk, Gábriel mindig eltalálta, kinek és miért hálál-kodjék.

– Látok én a magam módján – motyogta rejtélyesen,amikor titka felől faggattam. Honnan tudta, mikor ada-koztak reszketeg fejű, beteges öregek, gyengén öltözöttvagy nyűtt kontyú, nagylelkű asszonyok? Visszaadatta ve-lem apróikat, aztán újra énekelt nekik, engesztelésül…Az összegyűlt pénzt nálam hagyta; azt hittem, mert meg-bízott bennem... Mit vigyorogtok?! Olyan hihetetlen?!

Leszidott.

49

– Apró dolgokat kért, hogy vegyek neki. Cipőfűzőt,néha fehérneműt... kis lábast az ételének. Igénytelen volt.Egyébként közönségünk ellátta a legszükségesebbekkel –ritkán kellett vásárolnom... Számtalanszor be akartamneki vallani: magamnak is gyűjtök! Ám aprócska hasz-nom nyilvánvalóan nem érdekelte. Idővel rá kellett jön-nöm: tud róla!... Hüledeztem, mikor azt ecsetelte fél-szavakkal, szerényen, hányan s mi módon, mi mindennelrászedték. Alkalmi pártfogói, a kísérők megszedték magu-kat – őt viszont éheztették. Többen azzal zsarolták, hogyfeljelentik. „Koldulásra, fiú, nincs iparengedély...” mo-solygott rögtönzött védőbeszédemen. Esténként megszá-moltam a napi bevételt – külön fecniken könyveltem„vagyonkáink” gyarapodását. Részesedésem eltitkoltam,csak gondnoki tisztemről számoltam be nagyanyámnak,hogy továbbra is akadálytalanul csámbolyoghassak délu-tánonként. Teltek napjaink, észrevétlenül és egyformán...Azazhogy változatosan, hiszen egyre több helyre merész-kedtünk el. Kinőttünk a Walter-közből – már a belvárost ostromoltuk. Napról napra nőtt jövedelmünk; ismerős ud-varokba ritkán tértünk vissza... Gábriel éneke minden-hol öröm volt, meglepetés és – ma bizton mondhatom –hm... katarzis... Értitek, ugye?...

– Ő munkának tekintette – nézett körül szavainakhatását mérlegelve – egyszer búcsúzáskor megkönnyeb-bülten sóhajtotta: „vége a műszaknak...” Míg vándorol-tunk, gyakran beszélgettünk. Főleg ő kérdezett. Mesél-tetett mindenről – mi történt az iskolában..., a have-reimről...; olvasmányaimról a legrészletesebben. Szíve-sen hallgatta a negyedben kerengő szóbeszédet – néhaállást foglalt piszlicsáré ügyekben. Rettentően érdekeltehallgatóságának élete; jobban, mint a környezet, melyetkezdetben nagy igyekezettel festettem le neki: lépcsőkvagy alacsony boltívek előtt aggodalmasan figyelmeztet-tem, de mindannyiszor elhallgattatott: tudomm!... Bosz-szúból meg sem mukkantam göbbenők, sem lejtők előtt– estében kaptam vézna karja után, s vihogtam, ha üres-be lépett. „Láttam pedig!” – hajtogatta makacsul. Elő-fordult, hogy ráförmedtem: – Akkor figyelj jobban!

Szóval, kifaggatott, de magáról keveset árult el. Sen-kije sem volt – ezt valahogy kikövetkeztettem. Rájöttem,

50

hogy sok embert ismert, és sokan ismerték. Köszöntekneki vagy megszólították – főleg magamkorabeli suhan-cok s fiatalabb korhelyek. Nők nagyon ritkán, bár ked-vesen. Bőrük színét – akár az övét – mindannyiszormegcsodáltam: mintha dióval barnították volna... Soha-sem fogadott igazán a bizalmába – rebegte üres pohará-nak falán dobolva a férfi. – Örült nekem, közeledésemetmessziről megérezte, de tartózkodása közénkfeszült. Mitcsinált a kora esti óráktól másnap délig? Hol lakott –ma sem tudom. Beszéltetett engem, mint egy bábfigurát;tetszett neki kamaszos lendületem, nagy szavaim, s a lég-várak, miket belőlük tákolgattam, lenyűgözték. Tapasz-talatom szerint érdeklődése vagy tisztelete jeléül nézettszembe az emberrel, mintha látná partnerét. Ilyenkorszégyelltem, hogy meglopom; jobbik énem ösztönzött: leg-alább vegyek neki valami fontosat... Hangszerre gon-doltam, furulyára, mert egy elhanyagolt, belső udvarrólkijövet, hol szemmel láthatóan parádéztak a patkányok,és vannyogásukat ő is jól hallhatta, elmeséltem neki ahammelni muzsikás legendáját... Egyszer nektek is elfogom... Annyira tetszett neki, hogy egy-egy szereplésé-nek végeztével lopva többször is hátrapillantott. Ő, avak!... Kérésére hamarosan megvásároltam a csodás esz-köznek egy szerény, hazai változatát.

– A törpe védence bármilyen hangszeren tud játsza-ni – tromfolt boldogan a csapos.

– Llényegtelen.. . Magának különben sincs semmiérzéke a poétikához!...

Ám ezúttal megsértődött a férfi: gyorsan körbekér-dezte, hány óra. Senki sem tudta pontosan; vállat von-tunk, s kifele mutogattunk: sötétedik! Szomszédom elsé-tált lassan az ajtóig. Állt, állt... Keze a kilincsen – ma-rasztaló szóra lesett. Mindenki hallgatott. Néztük esetlentartását, hajlott hátát... Végül csak visszabotorkált kö-zénk. – Még nincs szuroksötét – heherészte zavartan..Rostokolt szemben velem, remegő ujjait a vászonabroszpecsétjein szánkóztatta. – Ha... ha rendelsz... elárul-nám, mért múlik el... akár a narancsfény is...

Mentegetőztem, hogy sok lesz, de nem lehetett leráz-ni: tudja ő, mi az elég. Fiatalabb vagyok – nálam hama-

51

rabb szakad a film... Susogott, kunyerált; történeténekfolytatását ígérgette. Próféciája, a sötét jövőkép és a mu-zsikus-story helyett hirtelen a magasságról kezdett be-szélni. Igézetét nemes italok aromájához hasonlította, bó-dulatát túlzott ajak-csücsörítéssel és ellenszenvesen hunytpillákkal érzékeltetve. A néhai nagy gyaloghidat is em-legette, s a róla nyíló kilátást. – Kánikulában reszketettkörülötte a lég... úgy, mint nálunk a lakásban, a forróbádogtető alatt...

– Mi köze ennek Gábrielhez?! – heveskedtek körü-löttünk.

– Csúfak vagytok... csúfak – hajtogatta lemondóan.Azt hittem, elbátortalanították, nem folytatja többé fan-táziajátékát.

– Az utolsót! – szóltam a csaposnak, és intettem,hogy mindenkinek. Nagylelkűségem megtette hatását; há-lás vendégem máris szónokolt, mint egy beszélő automata.

– Gábriel imádta a magasságot. Napos, száraz idő-ben, a műszak végeztével blokktetőkön ücsörögtünk. Haj-meresztő mutatvány lehetett kecmergésünk. Tűzoltólétrá-kon kúsztunk föl, egymás nyomában: elől a vak muzsikus,szájában boldogságának eszközével, nyakában – nyárimikulás-zsák – a napi kereset egy részével. Utána jóma-gam. Dühömben sokszor rávicsorogtam szájtáti aggodal-masokra.

– Megmutatná, hogyan? – ugratta a csapos, aki rosz-szallotta, hogy a prímet megint a főpotyás kaparintottameg. – Ha túltesz a törpén, becsületemre, ingyen kosz-tolom egy hónapig! Tanúm rá a Walter! – kurjantottalelkesen, de kudarcot vallott: a férfi semmibe vette aján-latát, komoly képpel részletezte a különös koncertek elő-készületeit.

– Fenn, a karfán már biztosan ült – nem féltettem,hogy lezuhan. De hogy kászálódott fel rá! Sokáig tapo-gatta a karfát; kipróbálta, mennyire stabil. Profilját szél-nek feszítve hallgatott, hosszan, az unalomig. Nem szól-hattam – készülődött, akár egy rigolyás éltornász. „Nye-regben” szokása ellenére igen beszédes lett... Repülni vágyott, szállani... Akkoriban szervezték az első séta-repüléseket. „Kispóroljuk, meglásd...” – biztatott, mint

52

egy igazi kenyérkereső. Hol hallhatott róla? Én mindigröghözkötött dolgokról meséltem neki.

Egy alkalommal, lefele jövet, a tűzoltólépcsőn állj!-tvezényelt. Rémülten engedelmeskedtem. Elnevette magát,és a semmibe mosolyogva azt kérdezte, vajon furulyaszórafölmásznak-e utánunk a patkányok?

– Jól megvannak idelenn nélküled és ellenedre is!...Mit akarsz: szálldossanak a nyomodban?! Repülni oda-fenn, irtani idefenn szokás! Ne zagyváld össze a dolgo-kat... te patkánypilóta!

A nyomaték kedvéért le is hülyéztem. Valósággal meg-görnyedt, mintha hirtelen megnehezedett volna zsákja.Többé nem akart a magasban muzsikálni, sem kikecme-regni a tetőkre, pedig ajánlottam néhányszor biztonságostűzoltólétrák, takaros padlásfeljárók láttán...

– Ennyi?!... HA-HA! – harsogta merev arccal a csa-pos – mondhatom, jól elszórakoztatott. Tanulság nincs,vagyis van: legközelebb kevesebbet itatjuk, mert lám, itta szurokfeketeség! – mutogatott kliensének a fejére.

– Nem érdekel, mi lett vele?... Nem mondtam még,mi volt a hídon – nézett rám riadtan az ócsárolt ven-dég. – Ezek úgysem számítanak – mutatott hüvelykjé-vel lekicsinylően a jelenlevőkre. Félkönyékre ereszkedett,s intette, hajoljak közelebb. – Azóta egyhangúak az énvasárnapjaim... Ti kell tudjátok, miért azok a tieitek...De hogy mért múlik el minden?! Figyelj csak!... Hídmagaslott a folyó fölött. Díszes, kecses – mint egy mi-naret. Kő mellvédje oly széles! Valóságos erdei ösvény.Kárpótlásul vezettem arra Gábrielt, hogy feledtessem veleotrombaságom; gondoltam, új színhely furcsa fóbiája szá-mára, hiszen a belvárosi zsúfolt utcákon fölöttébb védte-lennek láttam. Tétován lépkedett, és a forgalomban soha-sem ismerte ki magát. Restelltem, miféle vezérnek titu-láltam, bár élveztem is kiszolgáltatottságát – többet kér-dezgetett, lubickolhattam fontosságom tudatában. Nyíltancélozgattam rá, hogy ha már a tetőn nem muzsikál, pró-bálja ki a karfát – akad talán adakozó sétáló – a siestanagylelkűvé tesz...

Eleinte húzódozott – valósággal fel kellett tuszkol-nom... Oldalt, a csövek között patkányok sündörögnek

53

– lódítottam, hogy kedve kerekedjék. – Muzsikádra, meg-lásd, előmerészkednek, s mind odavesznek... vízbepotyog-nak...

– Milyen magasan vagyunk? – kérdezte hirtelen ahömpölygő iszapszagot ízlelgetve.

– Vízszint fölött negyven méter – böktem ki türel-metlenül. – Toronyblokknyi.

Kezembe nyomta a furulyát. Azt hittem, addig kelltartanom, míg elhelyezkedik a mellvéden. Elképedve lát-tam, hogy föláll rá, és visszakéri a hangszert. – Nemérem el a kezed! – zsémbeltem a lábszárába kapasz-kodva. Közben körénk gyűltek az emberek – hatásosmutatvány ígérkezett.

– ZÁR-Ó-RA! – recsegett fülünkbe a csapos türel-metlen basszusa. – A törpe régen hazavezette énekesét!Nincs kivétel, Urak!

A férfi leintette, idegesen. Mozdulatán látszott, meny-nyire fontos neki, hogy beszélhessen.

– Össze kellett szednem az adományokat; lábam elépengve, gurulva hullott az apró. Mire összekapkodtam –képzeld, azegyszer nem érdekelt a részem –, Gábriel el-lépett mellőlem. Kedvenc áriáját messziről hozta a székmár a hídfő közelében járt.

– Gábriel! – kiáltottam iszonyodva – Gábriel!Megállt, visszanézett – vagy csak nekem tűnt úgy?

Arccal a víz felé fordult, és a mélybe repítette furulyá-ját. Megvárta, hogy csobbanjon... Tőle búcsúzott? Vagyimádott magasságát simogatta oly átszellemülten? Rohan-tam felé, ahogy az erőmből tellett... Tekintetem elhomá-lyosult...

– Ne piszkálj a szemüvegemhez! – csapott ingerül-ten a kezemre, mikor a csapos intésére bele akartam ka-rolni, hogy hazavezessem. – Tudtam előre... Hiszed,ugye?... Borzalmas idők jönnek... Akkor megéreztem...Vigyázzatok magatokra! – fenyegetett, már a jelenbe bo-nyolódva: – Kattasztrófa, ha szakad a film!... Szeren-csétekre... tipikus vasárnap volt a mai is... Mit tehet-tek, ha oda a narancsfény?!... Neem tudjuk, mért múlikel...

54

A MÉSZÁROS IS HAZAMEGY?

Krétarajzparkolójába sohasem sikerült egyből beállnia.Többször megtöfögtette a motort, felpörgette, mintha in-gerelné. Visszafarolt és újra próbálkozott. A járdaszegély-hez imbolyogva igazodó vonalakat okolta. A kocsit meg-rázta a hirtelen fék; felvinnyogtak a kerekek. Hangos ér-kezéséhez hozzászokott a környék; valamikor többen szá-mítottak rá. Elvétve akadtak most is pénztelen, inas és ahuzamosabb koplalás ellenére jó erőben levő lézengők,akik szándékosan ácsorogtak a közelben, és fenyegetőnegymást méregetve, szótlanul versengtek a megbízatásért:kiemelni Memét a kocsiból, feszülő inakkal, mégis köny-nyedén tartani, míg rikító színű ingét a hasán fölhúzva,a nyakában függő kis aranykulccsal kikattintja a lakat-kampót, és kapaszkodó szorítással belépést vezényel.

Meme Korrò apai örökségének tekintette mozdulatainakméltóságát. Bambusznád, gyaloghintó, ismeretlen, törzsi ésaz általa is elsajátított francia államnyelv, illetve – va-lószínű utóbbi révén – a Marseillaise tartozott az apjárólgondolataiban kialakított képhez, melyet azzal gazdagí-tott, hogy Dahomeyról mindent megtanult, amit csakmegemlít a Népszerű Kisatlasz.

A dohányboltot „Patyolat kocká”-nak keresztelte. Em-lékeztetőül. Bérleti szerződésébe ugyanis belefoglaltatta,hogy minden újévi leltárkor kimeszelteti a KereskedelmiVállalat. A munkálatoknál mindig jelen van. Ragaszko-dik hozzá, hogy a falakat lemossák, pedig a pállott desz-kaillat egész január folyamán árad a recsegő padlóból.A vevők fintorognak és fizetnek. Glettoláskor ide-oda tolat,kis köríveket, kusza egyeneseket, merész, derékszögbe fe-szülő párhuzamosokat húz tolókocsijának gumiabroncsá-val a mészpernyében. A gipsz minőségéért aggódik a leg-többet – érzéketlen térde fölött áthajolva minden zsáktartalmát ellenőrzi. Figyelő ujjbeggyel, gondosan morzsol-gatja leleteit. Némelykor, ha tapintásában nem bízik, meg-megnyal egy-egy csipetet, pedig utálkozva teszi. De a

55

halott gipsz lepotyoghat, sebhelyes falak között viszontlehetetlen élnie! Egyébként ritkán, csak áruátvételkorvagy záróra előtt gördül ki a pult mögül, melynek kül-ső peremén felsorakoztatja legnépszerűbb árucikkeit: ol-csó kölnivizet, faragott tollszárat, ragasztós tégelykéket,ceruzahegyzőt, csúnya és élettelen műanyag játékokat,élükre állított, különböző vastagságú füzeteket.

Bevételének fő forrását a tolószék két oldalán tasakok-ban tárolt cigarettafajták jelentik, valamint a diszkréthivatású papírtekercsek, melyeket egyenként és némi szé-gyenérzettel gurít a kedves vevő felé.

Az árugyűrűben rejlik jó közérzete. Mélyeket léleg-zik: a szag az ő szaga, kitölti a parányi helyiséget. Hanincs vásárlója, kedvtelve nézegeti kínálatát, egy-egy tételértékét össze is adja fejben. Holt percekben egyébkéntnem mindig számokon görgeti gondolatait. Kézfejével gé-pies, öncélú mozdulatokat tesz. Mindig ugyanazokat; mint-ha feszes figyelemmel gyakorolna valamit. Rózsaszín te-nyere, melynek kocsonyás puhányságát nem az izomsor-vadás ernyesztette, ki-kiviláglik sötét kézfeje alól. Ahogycsuklóját a szélrózsa minden irányába elfordítja, lassulómozdulataiban betegségének súlyosbodása révén az időtlátja (nem a nagybetűset: sohasem szeretett elvonatkoz-tatni), hanem a napok érlelődését.

Nyitáskor az utca képe – évszaktól függetlenül – me-rev, bábszerű; célirányos a forgalom, az emberek – jórészt ismerősei – kötelességtudóak, munkahelyük felécikáznak. Előfordul, hogy bebiccentenek neki. Az asszo-nyok sietősebbek... És eszébe jut, hogy lényegesen keve-sebb a női vásárlója, mint az átellenben nyílt mészárszék-nek. A megrögzött dohányosok a korai időpontban lohol-va szerzik be tartalékaikat, békétlenkednek a megfontolt ki-szolgálás miatt. Közel egy óra múltán – miután az utcafeléledt – zúdul a kisiskolások hada. Ők változatlanulkíváncsiskodóak, szemtelenek. Elvonulnak, és nyomukbanmár csak a mészárszék előtt, nyitáskor ajzódik fel a moz-gás.

Lézengő ritterek, akik a „Patyolat kocka” körül az őkegyét és szolgálatát lesték valamikor, valamint feketekendős, aszott asszonyok, illetve pozsgáskedvű menyecs-

56

kék – karjukon bámészkodó apróságokkal – gyülekeznekjóval kilenc előtt. Kiszolgáltatottan toporognak – gyű-rött szatyraik lehangolóak. Átellenben, a dohánybolt felécsak nagy ritkán tekint egyik-másik, ha elunja társainakvonásait, tartását vagy – ha férfi, a nők – alakját vizs-gálgatni. A várakozás tehetetlenné teszi mindannyiukat.Az asszonyok egymást méregetik, gondolatban minden-napjaikat hasonlítgatják, esetleg a kampókra képzelt hús-darabokon osztoznak. A férfiak között hagyomány a na-gyotmondás.

Csupa üveg kirakatát a béna trafikos ezekben a per-cekben véli a leghasznosabbnak, pedig oly hangosan át-kozódva óbégat, ha egy-egy dülöngéző részeg vagy han-cúrozó gyerek nekizuhanva – véleménye szerint túl gyak-ran, évente legalább kétszer – betöri. A látvány frisses-sége meglódítja az időt: mire a testes, mestersége szab-ványainak megfelelő mészáros megérkezett, és a sokaságbekísérte őt az újonnan épült, impozáns helyiségbe, Memegondolataiban lepergett a nap nagy része. Ezután már csaka déli és a kora délutáni órák hoztak némi változatos-ságot, forgalmat. Azt is nehezére esett lebonyolítani, any-nyira igénybe vette sötét bőrszínének és az üzletecskefehér falfelületeinek tanulmányozása, az ácsorgók látvá-nya, ismeretlen apjáról alkotott vagy Dahomeyhez, II.szülőföldjéhez kötődő elképzelései, a magában untig is-mételgetett francia kifejezések.

Anyjának a fentiekre hivatkozva mentegetőzik, hogymért tölti ebédszüneteit is a boltban. Az igazság az, hogy– különösen nyáron – déli órákban minden inas és éheslézengő a mészáros körül lesi szerencséjét, és nagyokatnyel a gondolatra, hátha neki is jut a hátsó udvarban sü-tögetett pecsenyéből. Nevezett időben Memét nincs ki akocsiba emelje; gyomorműködésének is ehhez kellett iga-zodnia.

Jóval záróra előtt, miután elkészítette kimutatását anapi bevételről, az aprót merev rudakká tekercseli. Aztaz összegecskét pedig, amit a vállalkozó ,,daru”-nak szán(az infláció ellenére évek óta ugyanannyit), a pult belsőszélére, keze ügyébe teszi, a műanyag autók sora és a köl-

57

nisüvegoszlop mögé. Teendői kisajátítják: köztudomású,hogy délután mogorva és elutasító. Véletlenül betévedő,válogatós vevőire érthetetlen, pergő nyelven ripakodik.Dorgálása rikácsolásban tetőz, melynek utolsó akkordjaegy hörgésszerű, francia indulatszó. Soha senki sem tor-kolja le. Magyarul, ahogy kézenfekvő lenne, kíméletbőlnem, franciául pedig... rajta kívül kinek van kedve ésköze a franciához?!

Magára hagyták. Egyre többször és hosszasabban igaz-gathatja a pult szélére kikészített fémpénzeket, nézeget-heti sorakozó árukészletét, míg a mészáros kései vásárlóiközül valaki meg nem szánja, át nem szeli az úttestet.Friss hússzagot árasztó csomagját a „Patyolat kocka” aj-tajának támasztja, a látszat kedvéért vásárol egy cso-mag olcsó cigarettát (az esetek többségében nemdohány-zó az illető), és felajánlja segítségét. Ezen jószándékú em-berbarátok ölében Meme Korrò korántsem érezte olyanbiztonságban magát, mint a lézengőkében. A filantrópokina reszket a megerőltetéstől. Kipirosodnak. Némelyikkelmegesik, hogy el is szellenti magát.

Karancsi Károly 5 kg 10 dekával született az éhínségesztendejében. Testsúlya szemtelenségszámba ment. Az új-szülött sok ellenséget szerzett családjának. Gyanútlanbátyjaira rosszabb napok jártak a homokozóban, mert aszüleik által befolyásolható játszótársak sokszor megdo-bálták őket, büszke apjára rossz szemmel néztek munka-helyén. Az újszülött anyjától örökölhette ambícióját, mertifjabb Karancsiné a nehéz szülés ellenére élénken közöltea szülészorvossal, hogy reméli, mészáros lesz az erőteljescsecsemőből...

Az Irodák Központi Tanácsa egy havas, februári reg-gelen – bár szabad szombat volt – székhelyére verbu-váltatta a környék minden mészárosát. Az érintettekkel ahelyszínen közölték feladatukat; előzőleg utasították őket,hogy hozzák magukkal nélkülözhetetlen szerszámaikat.Huszonhét – ennyien voltak – préselt lemezekből ösz-szeszegezett építmény fülkéit kellett elfoglalniuk, névsorszerint, az udvar kapuja felé eső rekesztől kezdve. Ka-

58

rancsit a Strandnapok alkalmával rendezett tréfás öltöz-ködőversenyre emlékeztette felsorakoztatásuk és a fütty-szavas irányítás. Szakavatott hajtók terelték feléjük azegymástól súlyban és fajtájuk alapján eltérő állatokat, afeldolgozandó ,,anyagot”.

Balszerencsés versenyzőknek, ráadásul a legsoványab-baknak, kétszáz kilót is meghaladó jószág jutott. Két-kétfogdmeg segédkezett mindeniküknek, de csak a leszúrásig.Előre gondoskodott mindenről a Szervező Bizottság. Aforró vizet az épület hőközpontjából vezették ki, külön ecélra beszerzett, egyforma vastagságú gumicsövekkel; aszalmarakások ott díszelegtek a rekeszek sarkában, mel-lettük gyufa, újságpapír.

A mészárosok szakmai felkészültségét a VegetáriánusEgyesület Vezető Tanácsának tagjai páratlan kívülállók-ként vizsgálták. A zsüri kijelölése célzatos volt. A Köz-ponti Irodák Tanácsa és a Szervező Bizottság a Karan-csiéhoz hasonlóak szaktudásában bízva remélte, hogy leg-nagyobb ellenfelét, a Vegetáriánus Egyesületet az alap-tagok átnevelésével megsemmisíti.

A Városrendészeti Tervezet évekkel ezelőtt kijelölte azúj mészárszék helyét: az üvegházak és a paprikaföldekvégében. Nem volt ez félreeső hely – vérbeli kereskedőcsakis oda álmodhatta üzletét. Közel a Mamutnegyed fő-bejáratához, a fűszer-, csemege- és dohánybolttal átellen-ben, menthetetlenül a háziasszonyok útjában. Ráadásul na-pos oldalon. A kényes áru minőségét ez a földrajzi elhe-lyezkedés nem ronthatta, mert a bejárattól mintegy öt-méternyire álló százados fenyők sora megfelelő árnyékottartott a viszonylag magas hőmérséklet ellensúlyozására.„Méltóságos illatot árasztanak, megszűrik a dögszagot...”Meme is hasonlóan vélekedett a fák szerepéről. Bosszan-kodott, hogy a szél legtöbbször a mészárszék irányábólfúj az ő üzlete felé, és a fenyők olyankor tehetetlenek...

Ahogy az udvarra belépett, Karancsi megsejtette azakció célját. Nekipirosodott a munkának: normálisnálamúgy is magasabb vérnyomása felszökött, agyában apróhangyaként motoszkáltak gondolatai. A kikanyarított son-kákkal, egy-egy nemesebb húsdarabbal, mint ősi áldozattal

59

szívesen bírálója felé fordult volna, letérdelve neki ajánl-hatta volna... Képzeletben valamennyit az új hentesboltnagy, nikkeles és nemrég kiélezett kampóira akasztja...Mögöttük a csempén kövér vízcseppek fénylenek, néholegy-egy pirosas maszat virít. A szag, a bensőséges hús-szag terjedt; lám, kitölti langyosan az Irodák KözpontiTanácsának udvarát, nemhogy azt a takaros, napsütötteüzlethelyiséget...

Karancsi Károly jóval a többiek előtt végzett, pedigfelettesei nem tekintették esélyesnek. Fecsegőnek ismerték,s bár ereje közmondásos volt, termetét nem előnynek,akadályozó tényezőnek vélték.

A mészárosnak szokása volt ráreccsenni határozatlanvevőire. „Itt nem álmodozunk!... A Meme-boltban, haparancsol...” Jól főző, felvágott nyelvű nőkkel értettemeg leginkább magát, azokkal, akik ki tudták követelnimaguknak a nyakaskarajt vagy a bélszínt. Mint a mester-ség lelkes gyakorlója, mindenkinek a legjobb falatot kí-nálta. Az elvárásokra a vásárló testsúlyából, arcáról kö-vetkeztetett – változó sikerrel. Feldühödött, ha valaki –jószándékában kételkedve – ismételten visszautasítottaajánlatát, és ráadásul bizalmával, a menü részletezésévelsem tisztelte meg. Előfordult, hogy távolságtartó, igényesés félreismert idegeneket nem szolgált ki, mert azok az őüvöltése elől menekülve távoztak, még mielőtt lehiggadtvolna.

Bárdját kézügyben tartotta. Ha elfeledkezett magáról,és vélt sérelmét mélyen átélte, élével többször belevágtaa tönkbe, mindaddig, míg színpadias dühe el nem párol-gott. (Ilyenkor éhes volt.)

A magányos Meme Korrò odaát elborzadva figyelt.Sokszor azt képzelte, őt trancsírozza Karancsi. Nyíló ge-rincoszlopokat, kocsonyás hájat, nagy, szagos húsdarabo-kat, arasznyi zsírtarajokat látott, melyek keskeny karajok-ra folytak és remegtek. Fogalma sem volt Dahomey táp-lálkozási kultúrájáról, de ha épp akkor ismeretlen apjáragondolt, megborzongott. . . Hónapok múltán nyugodottmeg. Untig ismételt mozdulataiból pattant ki észrevétele,

60

hogy Karancsit az udvarról előszivárgó pecsenyeillat in-gerli. Étvágya roppant, és nem véletlen, hogy hasonló in-cidensek csak a déli órákban adódnak. Meg volt győződve,hogy a „Patyolat” falán a nyár folyamán elszaporodottrepedéseket a nyitott boltajtókon keresztül becsapódóhangerő okozta... Anyja elpanaszolta ismerőseinek, hogyMeme válogatóssá vált, és gyomorbántalmaira hivatkozvakezelőorvosának előírása ellenére sem fogyaszt többé hús-készítményeket, pedig tudja, hogy ezzel súlyosbítja be-tegségét.

Kora délutánra kiürült a mészárszék: elfogyott a húsnagyrésze, elszéledtek a jóllakott lézengők. Karancsi bé-késen emésztett: az otthonról elhurcolt, alacsony sámlinült, és fejét a tönknek támasztva birkózott az álommal.A pult fölé csak fehér vászonberettje magasodott: ingóhajó szürke pléhóceánon.

A délutáni legyek szemtelensége tettre dühítette. Egy-szer csak felugrott, belépett a kézmosó fülkébe, és a csapszájára erősítette a gumicsövet – ama nevezetes ver-seny pótdíjaként ajándékozta neki a Bizottság. Mosni kezd-te a plafonig csempés falakat. Módszeresen, fentről le-felé. Aztán a pult mögé irányította a vízsugarat. Utol-jára hagyta az üzletteret. A piszkos vízhullámokat körkö-rösen terelte a süllyesztett lefolyó felé. Ha végzett, ki-szuszogta magát, elzárta a csapot. Leseperte a bolt előttijárdát, majd visszajött a slagért. Nagy, kövér, boldog nyol-casokat írt vele a porba, melyek az úttest záróvonaláignyújtóztak. Miután mindennel végzett, záróráig maradtnéhány perce nézelődni.

Odaát Meme Korrò valóságos katlannak érezte a „Pa-tyolat” üzletterét. Fehér falait szürkének látta, ahogy avízcseppek illatát megérezte... Mari néni heti, mártoga-tós sepregetésére gondolt, amelyért az öregasszony keve-sellte a fizetséget, de szólni nem mert, csak egyre kellet-lenebb lett.

Előfordult, hogy Karancsi, amint terjedelmes nyolca-sait rajzolgatta az út porába, felfröcskölte a trafikos au-tóját. Szívesen letörölte volna, de nem merte. Meme né-zését rejtelmesnek vélte; tartott a béna kereskedőtől. A

61

következő napokban egyik-másik húsdarabot ajánlgatvael-elnézett vevőinek feje fölött. Maga sem tudta, mirekíváncsi. Átellenben, a mozgássérültek számára átalakí-tott, speciális autó oldalán hetekig virítottak az apró sár-bibircsókok...

Öt óra után derűs alkonyatszín verődik vissza a mé-szárszék kirakatüvegéről. Hosszú perceken át megszíne-síti a „Patyolat kocká”-t. Meme Korrò ingén táncra kel-nek a rikító foltok. A ragasztós tégelykék, a ceruzahegy-zők, a műanyag játékok mozdulatlanok. Néha rezdülnekcsak meg, ha teherkocsi halad el az úton; a kölnisüveg-sor velük kacarász. Nyújtott, reménytelen ritmust kopogjobbjával Meme: a pénzérmék éle meg-megcsúszik a mű-anyag pulton. Ilyenkor abbahagyja, futó pillantást vet azárusorokra. Helyreigazítja a véletlenül elmozdult dara-bokat. Fel-felnéz: vár valakit. Hogy teljen az idő, a toló-kocsi két oldalán sorakozó műanyagtasakokat feltölti ci-garettával, számba veszi a falon a repedéseket, gyakorlat-szerűen mozgatja kézfejét vagy egy-egy lóginya pókhálóingajátékát figyeli.

Még mindig senki.Odakinn hűvösebb lett. Elillant a vízszag. Szárnyra

kel időnként a por egy-egy autó mögött. Meme ellódítjaa tolókocsit a pulttól. Elfordul, és odakarikázik a kirakatmögé. A kerekek abroncsa megszürkül a portól. Szemcséksértik érzékeny bőrét. Nehézkesen dörzsölgeti kezét. Vé-kony ingén keresztül kitapogatja a nyakában függő kul-csot. Belekapaszkodik, mintha nem bízna az apai örökség-ben, a talizmán erejében, mintha bekövetkezhetnék, amitőlmár reggelenként retteg, hogy egyszer az éjszakát is a Pa-tyolatban kell töltenie...

Zárás előtt Karancsi pár percre bekapcsolja a rádiót.Nem figyel az adásra, várja a pontos időjelzést. Az ötödiksípszó után (sohasem hamarabb) a fiókból előkotorja aláncot és a lakatot. Magához vesz egy nagy, barna papír-zacskót, mely feltűnően könnyű lenne, ha az e célra tar-talékolt nyárialmákat – télen jonatánt – nehezéknek,

62

álcázásként rá nem görgetné a bankókra. (Felesége otthonsegít megszámolni; a bankba is eljár Karancsi helyett.)

Bezár és elindul.Meme tehetetlen irigységgel figyeli. Amikor a mészá-

ros eléri a fenyősort, ő nem bírja tovább nézni. Megfor-dítja a tolókocsit, és lassan visszagördül a pult mögé.Becentizi magát cigarettás tasakjai közé. Mire felpil-lant, a műanyag autók fölé óriási pocak magasodik. Ka-rancsi zavart. Mentegetőzik:

– Egész előtt nem jöhetek... de most beemelném...Választ nem vár, az ajtóhoz siet. Várakozásteljesen

tekint Memére. Rég megfigyelte, hogy miben áll a „daru”feladata.

„A hálapénzt a pulton felejtettem...” – hasított Me-mébe saját mozdulatának emléke, ahogy meglepetésébenegymáshoz egyengette az érmeket, és nyomban megfe-ledkezve róluk, ellökte magát, fordult, és... akaratlanulkövette a mészárost.

Zsugorodott madártestét Karancsi könnyedén meg-emelte. Mozdulatának lendületéből érzett, hogy nagyobbsúlyra számított. Biztosan és hosszan, a kelleténél is hosz-szabban tartotta Memét az ölében. Nem mozdult, pediga trafikos már ingét is elsimította a fityegő aranykulcson.Kapkodó-kapaszkodó mozdulatot tett, meghazudtolva jól-eső biztonságát. A mészáros megértette, azonnal ellépetta boltajtó elől. „Ha legalább elszellentené magát” – gon-dolta Meme megalázottan. Eszébe ötlött, hogy mégsemtud mindent Dahomeyről. Azt például, mivel büntetik azárulókat. Ő ugyanis annak érezte magát.

Útban hazafelé nyilalló derékfájás kínozta. „Most tran-csíroz...” – gondolta, és már nem bánta, hogy fel semajánlotta a mészárosnak, hogy hazaviszi. Tudta pedig, hogya szomszéd utcában lakik.

JÉZUSKIÁLTÓ

Kiss Lászlónak

Ősz közeledtével Toró Vencel nehezen szánta rá ma-gát, hogy aláereszkedjék a Városba. Nem volt ínyére akora esti visszaút. A levegő elnehezedett; karcolta, csíptetüdejét. Hat előtt azonban nem mehetett: a Makk Hetesestére nyitott. Rosszul látott pedig. Hiába kapkodta fejét,a sötét bokrok összeborultak a kaptató ösvényei fölött, el-takarták a csúcsbeli óriáskeresztet, mely után tájékozód-hatott volna. Sokat bizonytalankodott. Rettegett, hogy el-véti a rövidítést – szégyenszemre kerülővel jut haza.Visszanézni mégsem volt elég bátor: vacsora- vagy moz-donyfüstök lódulnának utána. A vasút fölött húzódik arégi temető – odáig nyúlik a szőlős. Mikor elérte, fel-lélegzett: mintha elébe jött volna. Eligazította az illat.Megállt. Kenyeret, gyufát hozott a kocsmából. Fél kéz-zel előkotorászta kedvenc kereplőjét, megpörgette, és újramegindult.

A Jézuskiáltó Város felőli oldalát ő vigyázza. Valami-kor a hegy másik fele is hozzá tartozott. Ott ugyancsakő száguldozott, riogatott, őrködött. (Később az „alsó kele-tiek” mást szerződtettek, a gyenge hozam miatt Torótokolták.)

Kunyhaját még együtt építették a szőlősgazdák. Ahelyet ő választotta: verőfényes oldalon, reumája és azéberebb felügyelet kedvéért. Mire a Makk Hetesből meg-tért volt, a cölöpöket megöntötték munkaadói. Lámpáikfénye jól látszott a temetőkertből – alig rügyeztek a bok-rok. Azt hitte, kilátó is lesz. Holott földmunkát spóroltaka lábas házzal: nem kellett teraszt vájni az oldalba, s aztelegyengetni. Hiába panaszkodott, hogy a kunyhó húz,nem tartja a hőt! Az építmény kérlelhetetlenül zöldellt(a festéket az építők nagy kedvvel keverték), senki semtörődött az ő sirámaival.

Belenyugodott, mert üres konzervesdobozokat, drót- éskötéldarabokat, befőttesüvegeket és érdekes alakú színes

64

szilánkokat menekíthetett alája. A hosszúkás házikó „ka-csalábai” ellen nem volt többé kifogása.

A szükség tevékennyé tette. Bútorzatot ácsolt: asztalt,széket, priccset – mind X-lábút. És kis polcot az ablakfölé. Arra pakolta kedvenceit. Légypiszkos menetrendjeérvénytelen volt; a csapos sózta rá a kocsmában, mond-ván, hogy pár perces eltérések neki nem számítanak.Egyetértettek. Vakfoltos halvásdobozának fedelét felnyit-va tartotta, mert tojásdad volt és fényes: rámául szolgáltegy keményhátú, megsárgult fényképnek. A fentieken ésa szegen kívül, melyre felöltőjét akasztotta, egyéb nemvolt. Elkészült a belső munkálatokkal, és – elsőként ahatárban – konzervdobozokból forgó madárijesztőketszerkesztett; meglévő kereplői mellé különböző sípokatfaragott. A tőkesorok közé őrhelyeket álcázott. Higgadtanjárt-kelt, vagy „fedezékbe” vonult, s onnan vizslatott. Oly-kor átnyargalt a keleti oldal felső felébe. Sípolt ott is ki-tartóan, nehogy mulasztással vádolják. Különösen a szélsősorokat féltette, mert megfigyelte: rámenős gazdák ezeketnézegetik, ha bágyadt őszidőben, szüret előtt felszuszog-nak kunyhójáig vagy tovább – úgymond áhítatból –, akőkeresztig. Idejekorán felfedezte látogatóit, még mielőttnekiindultak volna a kaptatónak. Bárki volt az illető, Toróvisszasietett kunyhójához, és rácsukta ama képre a pléh-fedelet. Menetrendje maradt a helyén. Ha bizalmatlanvolt vendége iránt, a hőmérséklettől függetlenül magáravette felöltőjét, hogy zsebébe rejthesse a féltett dobozt.Egyébként szalmazsákja alá szokta csúsztatni.

Örült, ha működtek madárijesztői. Ellenségeinek te-kintette a madarakat. Főleg a varjakra haragudott, melyeka virágzó Vágóhíd szeméttelepére gyűltek. Rajokban ér-keztek a hulladékra – röptük árnyékfelhőket rajzolt aszőlősre. Erősebb szélben károgva menekültek, elűzte őketa bádogzaj. – A legénységeteeek! – hujogtatott ilyenkorToró az aljba. Ha az állomáson tolattak, vagy hosszabbszerelvény haladt át, merészebbeket is üvöltözött. Döghiz-lalónak titulált mindenkit. A varjúseregért a Várost hibáz-tatta: fekete hadaikat az ő vágóhídjuk csalogatta a vidékre,mégis tőle kérik számon a pusztítást!

65

Felindultságát óvatosan a menetrendhez igazította, ke-serűségét átlag egyperces sirámokra szabdalta. Kb. ennyiidő alatt kocogott odébb a vonat. Messzelátóval többenleselkedtek a csőszre. Megfigyelték, hogy csillogó fémtár-gyat szorongat, melyre időnként rámered, de hogy mitkiáltoz, szájmozgásáról nem tudták leolvasni. Soha sen-kinek sem sikerült megtudnia. Rámenősen faggatták pedig,valahányszor feltűnt a Makk Hetesben. Rosszkedvében aztválaszolta, bő gyerekáldást kíván a szolgálatos kalauzlá-nyoknak; jóban, hogy a mozdonyvezetőt élteti, mert bi-zonyára születésnapja van. A felcsattanó röhögésből rend-szerint kisomfordált. Utóbb hahó!-n kívül egyebet nemrikoltozott a szerelvényekre; ezt láthatóan skandálta. A kí-váncsiak restelkedtek: azt hitték, gúnyolódik velük. Néhahátat fordított a Városnak, és úgy állt, hegynek fel, mint-ha meg sem látta volna a kígyózó vagonokat, nem hallottavolna a mozdony füttyét. Bármily kockázatos volt – hiszakárki felosonhatott az ösvények egyikén, megközelíthet-te a szőlőst, és kedvére garázdálkodhatott –, előfordult,hogy aláereszkedett, egész a vágányokig. A düledező sír-kövek egyikének támaszkodott, és – mondják – egy régipléhdobozra meredve maga elé mormogott, mintha meg-békélt volna a varjakkal.

A pályaőr rendszeres vendége volt a Makk Hetesnek.Sokáig remélte, hogy Toró egyszer melléje telepedik. He-lye egy sarokasztalnál volt; oda csak ketten ülhettek vol-na. A pályaszakasz, amelyre felügyelt, a Jézuskiáltó alatthúzódott, de a forgalmi irodából is rálátott a domboldalra.Holtidőben nyomon követte Toró cikázásait. Felismertefaágakkal álcázott őrhelyeit, megfejtette a csősz taktiká-ját. Felfigyelt a kezében villogó fémtárgyra, de nem tud-ta megállapítani, mi lehet. Látta az öreget üvöltözni, ké-sőbb dünnyögni a járatokra; hallotta, amint a kocsmábanugratva faggatták, valahányszor lesomfordált némi ke-nyérért és gyufáért. (Nem emlékezett, hogy egyebet isvásárolt volna a vén Toró.)

A háromhúszas teherről nyílt pályán legurult egy bá-doghordó. A pályaőr észrevette, hogy aláhengeredett a töl-

66

tésen: megakadt a drótokban, és megpengette őket. Talánfigyelmeztetőül, hogy szétesik. Karbid volt benne. Torószimpatizánsa senkinek nem szólt róla; az esetet a szolgá-lati naplóba sem jegyezte be. Váltás után nem indultnyomban a Makk Hetesbe – szokás szerint ott töltöttedélutánját és a kora esti órákat. Találomra választott egyösvényt, és nekiindult a hegyoldalnak. „Beborult; éjsza-kára esni fog. A karbidnak nem szabad megáznia” – ezlesz mentsége, ha Toró tolvajnak vélné. Csörtetett, csap-kodta a leveleket; attól félt, gyanúba keveredik, pedig aszőlő még alig pirult. Fütyölni kezdte az O, sole miót,fel jebb pedig a Mint az szép hímes patakrát. Számítottrá, hogy Toró hagyja előrenyomulni, kitapasztalja tüntetőhangosságát, és csak ha tetten éri, csap le rá; érezte,hogy figyeli. Meg-megállt, kifújta magát. Hátba szúrta akánikula.

A csőszház hirtelen bukkant föl a karók mögül. Kö-zelről nagyobbnak tűnt, és oly reménytelennek, mint aző magányos kocsmai vacsorái. Mire megfordult, hogy visz-szanézzen a Városra, az öreg is előkerült. Kimagyarázko-dott neki. Toró csak pislogott és izzadt, bár ingujjbanvolt. Tetszhetett neki az ajánlat, mert a pályaőr hátamögé bökött: – Ott lakom... (Ezt meghívásnak szánta,de meghiúsult. Egyikük sem mozdult.) Elgondolkoztak, denem volt több mondanivalójuk. Mielőtt visszaindult vol-na, a vendég megcsodálta a kilátást. Tekintetével a for-galmi irodát és a Makk Hetest kereste. Az öreg utánaszólt:– Szedhet szőlőt, csak ne a szélső sorokból!...

Aznap Toró kétszer is aláereszkedett, de nem járt aMakk Hetesben, pedig elfogyott a kenyere. Kis pihenők-kel felmenekítette a kihasadt hordót, majd visszatért azelgurult darabokért. Besötétedett, mire mindent bizton-ságba helyezett. A pályaőr ajándéka foglalkoztatta. Le-kötelezettnek érezte magát; töprengett, hogy kellőképpenviszonozta-e. Kacatjaiból fészket rakott a hordónak akunyhó alá, csorba üvegeket drótozott egymáshoz, hogysorfaluk eltakarja. Jobban örült konzervdobozgyűjtemé-nyének, mint valaha. Dicsérte magát, magasztalta gyűj-tőszenvedélyét, melynek ezúttal nagy hasznát veszi. Asáncból kikapart karbiddaraboknak apró pléhdobozokat

67

keresett. Legalkalmasabbnak a paradicsomszószosakatvélte; képlékenyek voltak. Beléjük szorított egy-egy kar-biddarabot, és feltöltötte vízzel. Hosszú spárgát zsírozottgyújtózsinórnak – elért kunyhajáig. Megvárta, hogy há-romnegyed tizenkettőkor elmenjen a személy, és a küszö-bön ülve meggyújtotta. Amint a láng elszaladt, kézbevette és felnyitotta féltett dobozát. Tartott a Várostól,mégis ki kellett kísérleteznie a varjak újabb ellenszerét– sürgette az idény.

Záróra előtti elkeseredettség tombolt a Makk Hetes-ben, mikor Toró először robbantott. A Hegyről jön – ri-koltozták a szilajabb vendégek. Borgőzös erejükből any-nyira futotta, hogy felugráljanak s az ablakhoz furakod-janak. Megválik reggel, mi volt – okoskodtak szemfor-gatva. Helyrebillent a csend; visszatelepedtek, nyúzni azutolsó nótákat. A pályaőr felriadt álmából. Rosszallotta acsősz sietségét. Várhatott volna holnapig – dünnyögött, sa fal felé fordult. Álmában az ő gondatlansága miatt sik-lott ki a háromhúszas teher. Izzadtan ébredt, és még min-dig nem volt reggel.

A Város hozzászokott Toró robbantgatásaihoz. Akadt,ki rosszallotta a csősz merészségét, de a gazdák pártjátfogták. Enyhíti a hőség unalmát – mentegették. Küldött-ségük titokban felkérte az érintettet: a békesség kedvéérttartsa tiszteletben a délutáni csendórát, és az éjszakát iscsak végső esetben zavarja. Toró mindenbe beleegyezett.Naponta kétszer erőszakoskodott a varjakkal, számon tar-totta a vonatjáratokat, de le a temetőig, a vágányok kö-zelébe többé nem jött. Hahózott odafennről, settenke-dett őrhelyei között, priccsén vagy egyetlen székén ülvemerengett a megsárgult képen. Esténként egyre nehe-zebben vette rá magát, hogy bemenjen a Városba. Köze-ledett az ősz. Mikor mégis megtette, a Makk Hetesbőlkenyéren s gyufán kívül spárgát és kisebb konzerveketvásárolt. Főleg paradicsomszószt, de bébiételeket is.

A pályaőr továbbra is egyedül ült kocsmai helyén.

Megérett a szőlő. Szüret után a gazdák várják Torójelentkezését. Ha nem kell őrködnie, a kőkereszt tövé-ben gubbaszt. Élvezi a vénasszonyok nyarát, vagy nap-

68

hosszat a Városban csatangol. Sorra veszi megbízóit. Min-deniküknél ebédel egyet, mielőtt a hó lehullna. Aznapkapja meg jussát – nagyrészt terményben –, és megál-lapodnak jövőre. Megtömik átalvetőjét befőttekkel, zöld-séggel, savanyúsággal – ő hallgat.

Idén senkinél sem jelentkezett. Elbújdosott!... – tré-fálkoztak egyesek. – Nem elég szegénynek a varjúhad,Vencel napja is túl hamar van! Akármilyen serény azesztendő, ezen a vidéken még mustot sem ihat neve nap-ján!... Többen ígérgették aggódó asszonyuknak, hogy havéget ér a betakarítás, fölmennek a hegyre...

A Makk Hetes az őszi munkák idején sem vesztette elvendégeit. Felelőse a téli időszámításhoz igazította a nyit-vatartást; roppant megértőnek mutatkozott. Jobban figyeltvendégeire, mint nyáron: hasznáért feleségekkel, az otthonmelegével versenyzett. A dobkályhától nem sajnálta a fát.Katyustaváról megfogadott két bogárhátú öregasszonyt;estebédre pacallevest, hagymás pörköltet, sör mellé és azerőshöz apró fasírtokat szolgáltatott fel. Levette a „do-hányozni tilos!” feliratot. Mentegetőzött, hogy új borigcsak hétvégekre futja a régi készletből. Kárpótlásul el-nézte a hangoskodást. Söröskorsók tucatjával maga egyen-súlyozott az asztalok között – kedves vendégeinek nemkellett a pulthoz fáradozniuk. Türelmüket igénybe vet-ték a ház körüli teendők, a betakarítás – hagyta őketkedvükre vitatkozni.

Napok óta a csőszről folyt a szó. Bárhol rejtőzködik,előcsalogatja a vénasszonyok nyara. A keleti oldal gazdáiközül többen azt latolgatták, ideiglenesen átkérik magu-kat délutáni váltásba, hogy meggyőződhessenek Toró hol-létéről. Biztosra vették, hogy a szőlősben bóklász. Aggód-tak egészségéért, mert olcsóbb csőszt – hetvenkedhetneka kiugrottak – nem kapnak. Termésnap után megjárjáka hegyet – szögezték le. Mikor egy este Toró megjelentközöttük, hálálkodva méregették: fáradságos úttól kíméltemeg őket.

Az öreg arca megnyúlt, sápadtságát őszi szeplői semvidíthatták föl. Csak napozott – nyugtázták elégedetten.Nem vették észre, mennyire legyengült. Meg-megtámasz-kodott az asztalsarkokon, míg elért a pályaőr mellé. Leült.

69

Asztaltársa két személyre rendelt teljes menüt. Körülöt-tük lábadozott a kocsmazaj: ők ketten szótlanok marad-tak: Felhajtották az erőset, aztán ettek. Sokat és mohón.Nem néztek fel, míg be nem fejezték. A pályaőr fizetett.Különösen előzékeny volt velük a kocsmáros – bizalmajeléül felszólítás nélkül cserélgette asztalukon a korsókat.

Nem sokkal záróra előtt Toró közelebb húzta székéttársáéhoz. Halkan, rekedten magyarázott. Tétova keze fel-fellebbent az asztallapról, majd alábukott. Távolról jól lát-szott, hogy felöltője zsebében szorongat valamit. Gyorsanés túl feltűnően rakta a pályaőr elé. Mindenki látta ahalvásdobozt az asztalon – vakfoltos volt, piros pöttyös,megkoptak rajta a cirillbetűk. Senki nem mozdult, míg apályaőr fel nem nyitotta s arcát el nem lapította a lát-vány...

Kézről kézre járt a megsárgult fénykép. Cöccögték afiatal nőt, furcsállták öltözetét, ám megjegyzésekkel nembátorkodtak.

A felelős örült a nyugalomnak. Rápillantott ő is aképre, aztán szelte tovább a szilárd füstöt, hordta-cse-rélte a korsókat. Megüzente feleségének, hogy túlórázik.Figyelt a vendégek intéseire: legtöbben a sarokasztalhozirányították, csak azután hívták magukhoz. Elsőnek a pá-lyaőr ocsúdott fel. Tiltakozott a potya ellen, és figyel-meztette Torót, aki nyomban követelte tulajdonát. Meg-nyugtatták, és kiokoskodták, hogy az elmaradt Vencel-napot ünneplik – sértés a sört visszautasítani.

Másodszor is körbejárt a pléhdoboz. Toró már nem fe-szengett; hátrább rukkolt székével. Kérdezgetni kezdték,honnan a kép. Nem jött zavarba. Kitűnt igyekezete, meny-nyire szeretné maga is tudni. Az volt csak bizonyos, hogymióta a csőszház áll, a polcon tartja...

Úgy érezte, többet elárult a kelleténél. Kezet fogotta pályaőrrel; véget vetett a sörrendeknek. Felállt – visz-szavárta a képet.

A konyhai gőzből időközben előkászálódtak a katyus-tavi vénasszonyok. Kendőjüket csettintve tolták hátra –fejbőrük visszaverte a neonfényt. Vizslatva kaptak a hal-vásdoboz után. Kivették belőle a képet – horgas ujjai-

70

kon fennakadt a törékeny nőalak. A karton remegett, mígfogatlan szájuk feketén sustorgott.

– Leontii-na – nyihogták kórusban. Szörtyögtek köz-lésük fontosságán, míg rá nem jöttek, hogy érthetetlenek.– Ugron Leontina, a Malmos – magyarázták vinnyogva.Felbőszültek, hogy az öregebbje készülődni kezdett s nemtörődött velük. – Őszülsz – csattogtatták Toró felé he-gyes állukat –, és fel sem ismered a dédanyád!

A pályaőrnek feltűnt a csősz sápadtsága.

Vonatfütty hasogatja a ködöt. A szálkás esőre mordfelhők terülnek. Beteg bendő – roskad a hegy. Nem lát-szik az óriáskereszt.

Hegynek fel Toró többször elvétette a rövidítést. Aszél csípős volt és füstös: fél hét körül járt – elment amunkásjárat. Végül csak elérte a szőlőst. Megállt. Felöl-tője zsebében kis konzervek. Egyenként hajította le őket avölgybe.

– Hizlaljatok dögöket! – mormogta, és bement aházba. Átvetette a mestergerendán a kötelet.

PATKÁNYOSDI

Kaja a legidősebb a hatodikosok közül. A tél elől me-nekült az otthonba. Késő ősszel, éjfél körül érkezett ésegyedül. Ismeretlen tanyaneveket emlegetve többnaposgyalogútról motyogott a szolgálatos nevelőnek, aki bebo-csátotta, és részletesen kikérdezte a kamaszt. Az válaszol-gatott, de közölte, hogy éhes. Tisztességesen beszélt, erősészaki nyelvjárásban. Tisztán evett: öléből mindegyre le-seperte a kenyérmorzsát, többször megtörölte kézfejévela száját. Pótlást kért. Szemlesütve rágott. Csak néha te-kintett a posztóköpenyes, didergő nevelőre. Vigyázó sze-méből bizalmatlanság villant strázsájára, akit rövidesenHurunak nevezett el, mert savanyú képe volt szeren-csétlennek, mint a hurutban szenvedőknek. Kaja ölébeejtve tartotta bal kezét. Mindent jobbjával csinált, habáre kezén hiányzott a mutatóujja. Közép- és hüvelykujjapedig epesárga volt a nikotintól. Evés után nem volthajlandó beszélni. Karjára dőlt és elaludt.

Az új növendékek közül ő ismerte meg leghamarabbaz épületet. Sokat ődöngött a zegzugos folyosókon; máspavilonokba, sőt a pincékbe is elmerészkedett. Küldhettékvolna bárhova: odatalál... Társai még csoportosan kérez-kedtek mindenhová. Ha esett, szünetekben alig mertekelmozdulni a tantermek elől. Kaja napok alatt kiismerteőket, kiderítette a csúfnevüket. Akinek nem volt, azt el-keresztelte ő. Feltérképezte a barátságaikat, számon tar-totta torzsalkodásaikat. Sokat ólálkodott Huru nevelői éssaját korcsoportjának hálószobája körül. Tudakozódott,vagyis hallgatózott, de megrágalmazta volna, aki ezt rá-fogja, oly természetesen tűnődő volt az arca... Ha akar-ta, szolgálatkészséget sugárzott. Mikulásra Kaja uralko-dott a bentlakó alsósok fölött. Felsőtagozatosak nem vol-tak az épületben, mert az öreg igazgató a szolgadiáksághagyományával együtt számos kellemetlenséget, gyűlöl-ködést és oktalan összetűzést vélt megszüntetni azzal,hogy az önkényre hajlamos felsősöket az új pavilonba szám-űzte . – Önkiszolgálásra kényszerül tök – leckéztet te

72

őket. Kárpótlásul a modern épület központi fűtését ma-gasztalta.

A kicsiknél semmi sem történhetett a Kaja tudta nél-kül. Hatalmaskodott ő az elűzött nagyok helyett. Hurujól látta, mégis hagyta, nemigen rótt rá büntető felada-tokat, pedig Kaja nem jeleskedett tanulásban, sem szor-galmi tevékenységek alatt; mulasztáson viszont ritkán ér-hették. Mintha tartott volna tőle a nevelő... Megérke-zése másnapján ő vezette volt át az új növendéket a ta-nári pavilonba, ahol nyilvántartásba vette, majd az öregigazgató elnökletével levizsgáztatta Kaját a tanári kar.Ismerte a fiú a négy alapműveletet; írni-olvasni megle-pően jól tudott. Kitérőiből, melyekkel feleleteit tűzdelte,kikövetkeztették, hogy önfejű, gyakorlatias ember foglal-kozhatott vele, amúgy passzióból, aki úgy vélte, fölös-leges egyébre is megtanítania. Kaja nem árulta el, ki-csoda, de később gyanították, hogy személye azonos azérthetetlen nevű címzettel, akiről állítja, hogy a bátyja, ésakinek a fiú hetente küldi rejtjeles leveleit, melyekre so-sem kap és láthatóan nem is vár választ. Búskomorságáranem figyeltek fel. Társai közül csak a röhögős Jocó fur-csállotta, hogy sosem látják kacagni.

Pujuci volt az első kitartó és feltétlen hódolója Ka-jának... Ágya szomszédos volt az Újéval – kezdetbenígy nevezte leendő vezérét a banda. Mikor a becézés aKaja fülébe jutott , mindannyiuk jelenlétében kikértemagának, és csupa jobbos pofonokkal torolta meg a név-adást, mert azt hitte, ki akarják közösíteni. Zavarbanvoltak a póruljárt hatodikosok: sze’ be se mutatkozott!Látták, hogy örökös éhségét repetákkal enyhítette. – Ka-ja!... – vihogta a háta mögött Elvira, az egyik nyolca-dikos, barna lány, mikor egy alkalommal a fiú valamelyapró csetepaténak láthatóan az ebéd kedvéért vetett vé-get. Híre szaladt az új névnek, amely ellen az időközbenlehiggadt tulajdonosnak már nem volt kifogása. Pujucimégsem merte jasszos nevén szólítani szomszédját. Ke-rülte a megszólítást; végső esetben „vezér”-nek titulálta.Alázatos alárendeltként leste utasításait, közepes sikerrelpróbálta kitalálni gondolatait, megelőzni parancsait. Ál-landóan a Kaja sarkában volt. Olykor előreszaladt, hogy

73

ajtót nyisson neki. – Hiszékeny hülye! – röhögte a ve-zér becézően. Jutalmul rendszerint ülepen billentette tér-dével. Számított Pujuci tapadós ragaszkodására, bár in-gerelte alattvalójának feltűnően tompa észjárása. SzegényPujuci érdeklődött minden iránt, mégis csak hosszas ma-gyarázat vagy hatásos rúgás nyomán kapcsolt. Ráadásulmindennek bedőlt. Kaja kedvetlen morgására – fosd ösz-sze magad! – hónapok múltán is változatlan aggodalom-mal pislogott, éppúgy, mint első alkalommal. Láthatóanvívódott, vajon helyben meg kell-e tennie, vagy elszalad-hat a vécére?!

Libuc, ha jelen volt a jeleneteknél, vijjogva vihogott:– Hi-hi-hiíí!

Fűrészelte mutáló hangjával a levegőt, szívta a fogát.Erőltette a röhögést, csakhogy a Kaja kedvében járjon.Pedig ő nyolcadikos volt, testesebb valamennyiüknél, te-hát nem szorult alakoskodásra. Régi „otthonos”-ként éskoránál fogva is megengedhetett volna magának némi kü-lönállást, csekély önállóságot Kaja növekvő hatalmávalszemben. Önként hangoskodott, és addig csereberélte afekvőhelyeket, míg sikerült a Kaja szomszédságába fér-kőznie, holott tudhatta, hogy e közelség nemcsak tekin-télyt jelent: rengeteg apró megbízást, számtalan kötele-zettséget. Esetenként cipő- vagy vécepucolást, gombvar-rást; mindent a vezér helyett.

Kaja egykedvűen vett tudomást az ágyának jobb szár-nyán történt személycseréről. Kipiszkálta foga közül adéli marhahús rostjait, és a jövevény lepedőjére kente.Libuc szótlanul nézte. Kaja lassan elvigyorodott. Az ál-dozat nyugalmának elismeréséül a földre akarta sepernia barnás maszatot, de csak elkente. Kárpótlásul a korel-nököt megillető tisztelettel nyújtott kezet. Bemutatkozás-félét motyogott, érthetetlenül, holott tudta, hogy közis-mert. Libuc ettől kezdve szuverén jogot nyert, és a koráb-binál nagyobb megbecsülésnek örvendett a hálóban. „Ve-zérkari tag” lett. Sohasem húzott ujjat Kajával, előtte nemhencegett tanulmányi előmenetelével, sem azzal, amiértannyian irigyelték: hogy neki családja van, él az anyja ésigényt is tart rá.

74

Valamennyi korcsoport közül a hatodikosok voltak alegkevesebben. Huru, a nevelőjük nézete szerint a tizen-három évvel korábbi gyenge szőlőtermés okozta ország-szerte a népességszaporodás akkori visszaesését. Város-néző séták közben kedvére boncolgatta kedvenc témáját,nem kellett attól tartania, hogy valamely alkalmi folyosó-szemle ürügyén kihallgatja az igazgató. Viszont az alsósvégzősök, a nyolcadikosok létszámon felül voltak. A nagyhálótermek nem bizonyultak elég tágasnak mindegyikükelszállásolására. Néhányukat – köztük Libucot, akit fö-löttébb jámbornak ismertek és azt remélték, hogy fog- éslábmosásban továbbra is jó példát mutat a kisebbeknek– átvezényelték kevésbé népes csoportokhoz. Így kerültaz önérzetes osztályelső a lézengő hatodikosok közé.

Elvira szintén nyolcadikos volt. Egy padban ültek Li-buccal, akinek kedvéért esténként, villanyoltás után ki-szökött a lánybentlakásból, és felosont a hatodikosok háló-jába. Szemfüles volt, született felderítő: már első látoga-tása során felmérte, hogy Libuc ágya közel van az ajtó-hoz, hogy a folyosólámpa fénykörén kívül esik, illetvehogy gazdátlan a bal oldali fekvőhely... Kajában vakonbízott; hallgatag szomszédnak vélte. A lánynak semmit-mondó arca volt; rendszeres távolléte elkerülte a felügye-lőnő figyelmét. Társai sem árulták el, mert hangadó volt,szükség esetén anyáskodva bizalmas. Tudott ő is sok min-denről. Csoportjában több lekötelezettje volt, akinek aprószolgálatokat tett. Kisebb lopásoktól nem riadt vissza. Alányok mégis kajánul figyelték esti kirándulásait: meg-vetették sötét bőre miatt. Néhányan óvták: vigyázzon aHuru ajtaja előtt!

Egyedül Cimbi ágya volt a hálót kettészelő futósző-nyeg bal oldalán, az eredetileg mosdófülkének készült be-ugróban. E megfigyelésre alkalmas sarok a mindenkoriéjszakás nevelő háló- és tartózkodási helye volt, de tekin-tettel Huru reumájára, és mert a munkaközösség tagjaiközül legtöbbször ő vállalkozott a fáradságos harmadikműszakra, külön szobát utalt ki neki az igazgatóság. Fiúk-ra ügyel fel, viszonylag kisebb felelősség terheli.

Cimbi azért került a huzatkalitkába, mert – bár jó-val a tanévkezdés után – egy héttel Kaja előtt érke-

75

zett gyámja kíséretében. Akkor még több növendékre szá-mított az intézet. Hamar kiderült a fiúról, hogy testhő-mérséklete magasabb az átlagnál, és hogy sosem voltnáthás. Azt sem hallgatta el a nyilvántartást vezető Huruelőtt, hogy fél a sötétben, és ha napközben megijed, ál-mában bevizel. A nevelő azt javasolta az igazgatónak,hogy fektessék Cimbit az ő néhai kuckójába. – Köny-nyebb felkölteni, és a többit sem zavarja... – érvelt. –Az utcai lámpák neked világítanak!... – magyarázta aszepegő vallomástevőnek. Az öreg igazgató bólogatva he-lyeselt. – Hogy is hívnak? – folytatta a nevelő. Értel-metlen kérdésével a gyerek bizalmába vélt férkőzni. Félt, hogy a pisilős miatt lemondatják külön szobájáról.

– No!... no... – szorgalmazta a választ, majd ba-rackot nyomott a fiúcska tar koponyájára. – Gyerünk!– tuszkolta az ajtó felé.

– Ci-cimbi – hangzott szégyenlősen, már a folyosóna gyerek újabb bemutatkozása. Dadogott izgalmában. Anevelő röhögte. Bekísérte a tornaterembe, és őt utánozvamutatta be a hatodikosoknak:

– Ez itt... Cic-cim-bi – szótagolta.Pillanatokra szakadt félbe a labdajáték. Senki nem

kacagott. Hurut leforrázta a csend. A tornatanár szalagotdobott az új fiú nyakába és füttyentett: mehet tovább ajáték! Cimbi ezzel egyidőben rövid passzt kapott, és bol-dogan rohant a kapu felé.

Cimbor Lipót rendes nevét a télifaünnepségen hallot-ták először társai. Némelyek elbizonytalanodtak: hogy szó-lítsák ezután? Az otthonban soha senkit nem hívtak Li-pótnak!... Az a Pót olyan hülyén hangzott! „Jó név!” – csámcsogták még vacsoránál is. De mert Kaja továbbrasem vette tudomásul a hivatalos nevet és változatlanulCimbit mondott, a Lipót végérvényesen elmaradt.

Cimbi azért kapott a Huru ajánlatán, mert a fülkeab-lak előtti óriásfenyőn bagolycsalád fészkelt. Csábította alátvány, pedig nem szerette az állatokat, mert félt tőlük.Kismacskák, békák kínzásában kezdetben a Kaja paran-csára vett részt. Igaz, idővel ugyancsak jeleskedett. Egye-dül foglyának, annak a bagolyfiókának kegyelmezett, ame-lyért hálófülkéjének ablakából mászott ki, végig az óriás-

76

fenyő recsegő ágain. „Bubo bubo” – azonosította más-nap zsákmányát az állattankönyv ábráinak segítségével.A fészekben két fióka lapult volt. Cimbi nem láthattaőket; tapintásra választotta a nagyobbat, mert erőtelje-sebbnek vélte. Döglött egerek és kisebb madártetemek ca-fatjait érezte körülöttük. Csodálkozott a felhalmozott éle-lemkészleten. Tapasztalatára Hurunak hivatkozott, szilen-ciumon, amikor a művészi eszközökről tanultak. Hasonlatamegragadta Libuc képzeletét – „mindent a kicsinyeinekad, mint Bubo a fiókájának”. Cimbinek sikerült észrevét-lenül lelopnia a fiókát a pincébe. Berendezett neki együres almásládát homokkal, szalmával. Kajától féltette leg-inkább kincsét. Aznap nem ment többé feléje. Másnap areggeli kenyéradagjából zsebébe csúsztatott egy sarkot,tízóraijából pár kekszet. Meghagyott még egy fél almát,hogy nagyszünetben, amikor szabad az udvaron sétálniuk,lelopózzék szállítmányával a pincébe. Rendszeresítette lá-togatásait. Biztonságosnak ítélte az időpontot: nappali vi-lágosságnál nyugodtan villanyt gyújthatott odalenn, nemkellett attól tartania, hogy észreveszik. Kajának ez volt alegzsúfoltabb húsz perce: mint jó terepismerő, tanárok,felelős diákok megbízásából cikázott ide-oda a pavilonokközött.

Csucsu és Jocó szintén hatodikosok. Jó barátok főlegJocónak köszönhetően. A csoportban ő volt az egyedüli,aki röhögve ugyan, de hajlandó volt helyeselni a pöttöm,hencegő Csucsu ötleteinek. Sokáig egy ágyban aludtak. Atanteremben együtt ültek, a leghátsó sorban. Örökösenszolgálatosak voltak. Rájuk hárult ez a feladat, mertrendszeresen utolsóknak maradtak. Leosontak néhányszorők is az udvarra, dacból. Mintha megleste volna valaki:mindannyiszor eltűnt ez-az, ráadásul a Kaja padjából,holott mindenki tudta, ki ül az ablak felől a második pad-ban! Huru, hogy rákényszerítse kettőjüket az állandószolgálatra – kevés gyereknek mert és tudott parancsol-gatni –, őket tette felelőssé a lopásért. Nem győzte hang-súlyozni, mennyire bízik bennük. Megbirkózott volnaegyikük is a napos feladataival, felváltva lemehettek vol-na pénzezni, focizni vagy a lányvécéhez leskelődni... Nemtették. Szótlan szolidaritásuk feltűnő volt; társaik egybeis olvasztották neveiket. „Csucsujocó!” – szólította őket

77

egy este Kaja. Új nevükkel jelezni akarta, mennyire mind-egy számára, melyikük jelentkezik. Mindketten a vezérszíne elé rohantak, aki ezúttal sáros bakancsait akartakipucoltatni valamelyikükkel. Kaja jobb kezének hiányzómutatóujjára hivatkozva hárította kötelezettségeit tár-saira. Idővel azonban leszokott a magyarázkodásról – ki-nek amit kiadott, el kellett végeznie. Szemügyre vette azelőtte feszengő párost. A bal bakancsot Jocónak, a jobbatCsucsunak nyújtotta. Nem volt hozzáfűznivalója. Cöccen-tett, és ők menekülhettek suvickolni.

Csucsunak szemet szúrt Cimbi rendszeres eltűnése.Nagyszünetben nem látta a magasföldszint kerek ablak-rácsaiba kapaszkodva lányokra kukkerezni... – Az ereszalatt oldalog a hátsó szárny felé, végig a kőkockákon. Azértnem sáros a cipője! – kapott észbe. Tovább vizsgálódott.Jocó fortyogott; rámaradt a táblatörlés. . . Aztán ő islesbe állt. Mindig az épület sarkánál vesztették szem előla félénk Cimbit. – Mitől fél annyira? És hová megy? –találgatták. Az új pavilonba nem; ott felsősök vannak,túl nagy büntetés járna érte. Ismerték: pisilős – nemteszi ki magát ilyesminek... A kertbe sem... Fóliába,veteményesbe pláne... Túl tiszta cipőkkel tér meg. Nemlépik le a kőkockáról... Az épületben cserkész valahol...

– Árnyékba húzódik... – vélte Jocó.– Nincs kánikula – vetette ellen Csucsu. – És ha

esik, sem marad a többiekkel. Sosincs a sorban. Nagyszü-net után késve jön órára.

– Meglásd, a konyhába igyekszik – féltékenykedettJocó. Összefutott a nyála.

– Dehogy. . . – in te t t e l e Csucsu . – Nagyon so-vány...

– Pedig a hátsó oldalon marad!Ebben egyetértettek. Csucsunak eszébe jutott, hogy

Cimbi esetleg egy ablakmélyedésben ücsörög, és – ami-lyen tutymutty – AZT csinálja.

– Miért tenné? – heveskedett Jocó. – Este, az ágy-ban kényelmesebb!

Elpirult, míg érvelt. Megegyeztek, hogy kulcsot kellszerezniük, hogy bezárhassák a tanteremajtót és feltűnésnélkül Cimbi nyomába szegődhessenek.

78

– Hurutól! – javasolta Jocó. Felső ajkát elégedet-ten felhúzta. Hangtalanul vihogott. Leste, vajon Csucsukitalálja-e a mikéntet.

– Hazudhatjuk, hogy felsősök kérik ellenőrzésre. Merta tavaszi tisztasági verseny...

– Ühüm... De ha utánajár?! Várjuk meg, míg „ven-dégei lesznek”. Ajánlkozzunk beszerzésre... – sugallta.

– Vásárolni akarsz?! Nincs pénzünk! – tiltakozottCsucsu. Félve gondolt perselyére. Szép, színes bádogdo-boz, kár lenne felbontani. Épp Hurutól kapta jutalmul.Vizet szokott hordani neki a nagy hordóba. Cserébe a ne-velő kimenőt ad; néha más apró szívességgel viszonozzamunkáját. Jocóról is leszállt. Kajának rögtön szemet szúrta dolog; nem nyughatott, míg nem ellenőrizte a paktu-mot. Egy este, még Elvira jötte előtt, Huru becsoszogotta hálóba. Felrázta, és kiküldte pisilni Cimbit, majd aCsucsu arcába világított. Megvárta, míg magához tér a fiú.Utasította, hogy húzzon papucsot. Suttogva áthívta amaga szobájába. Kaja mezítláb követte őket; rosszat sej-tett. Csucsu hajthatatlansága kihozta sodrából a nevelőt.Tombolt, fenyegetett, hogy kihallatszott az ajtón. Megköny-nyítette Kajának a hallgatózást. Megnyugodva tért visz-sza. Leült az ágyára, és megvárta Csucsut. – Aludj! –dörmögte neki csak úgy a tekintély kedvéért. Utóbb ke-vesebbet ugráltatta a kettőst; épp hogy el ne higgyékmagukat. Emiatt Pujucinak megszaporodtak a teendői.Kétségbeesetten szorgoskodott, és mindent összezagyvált.Rengeteg seggberúgást kapott, és nemcsak Kajától. Fé-lelmében sokat kérdezősködött, de oly ügyetlenül, hogyHurunak – aki résen volt – több rajtaütése sikerült. Ne-velői pályafutásának zenitjét Pujucinak köszönhette, akitviszont életveszélyesen megfenyegettek a felsősök, pedigbárgyúsága súlyos alibi volt.

Csucsut nyugtalanította Jocó hallgatása. – Nincs pén-zünk! – ismételte riadtan.

– Nincs-nincs – helyeselt a barátja. Költőpénzébőlalig tellett némi édességre. – Semmi kedvem nélkülözni– szögezte le céltudatosan. – A bizalmába kell férkőz-nünk... A raktárkulcsot sem ártana megszerezni... Havendégei vannak, úgysem igen figyel ránk.

79

– Pláné, ha Elvira... – hunyorgott jelentőségteljesenCsucsu. Jocó elkomorodott. Neki példaképe volt Libuc,szerette utánozni hihogását, és ezért Elvirát tabunak te-kintette.

– Nem keverhetjük bajba!... – szabódott. – Huruszereti a lányokat.

– Nem is... – nyugtatta Csucsu. – De ha berendelitakarítani?!

– A nevelőszobákat a személyzet köteles tisztán tar-tani – érvelt Jocó orrhangon, az igazgató szavaival. –Igaz, hogy ők is nők... Menekülnek előle...

– Menjünk a kulcsért, míg patkányozik – indítvá-nyozta Csucsu.

– Magánál hordja a csomót.– Elkérjük tőle. Azt mondjuk, hogy a padban felej-

tet tünk valamit . . . Nekünk elhiheti . . . Én hasalok, haakarod. Hunyorítani fogok, hogy ne lásson a szemembe.

– S ha nem adja?! – akadékoskodott Jocó.– Neked semmi esélyed. Sokat röhögsz, nincs nála

hiteled. Felejtsük mind a ketten tolltartónkat a padban.Írószer nincs raktáron – nem adhat másikat, és azt semmondhatja, ráér.

– Vigyázni kell Libucra! – figyelmeztette beleegye-zően Jocó. Csucsu meghökkent. – Ha meghallja, fel-ajánlja az övéit!

Vakációs lett a hangulat. Libucon kívül még néhányfelsős ismerte hozzátartozóit, de húsvétra ők nem igé-nyeltek eltávozási engedélyt. Az eminens azonban haza-készülődött. Türelmetlenül várta a hétvéget, valamint abizonyítványát. – Lazult a rend! – dörgött az esti sora-kozókon az igazgató. Szemlesütve bólogatott a munkakö-zösség minden tagja. Lerövidítették a tanítási időt. Nagy-szünet után a mellékgazdaság veteményesében dolgoztat-ták az alsósokat; a lányok, akik kevesebben voltak, az épü-let felújításánál, a nagytakarításnál segédkeztek. Csodátvárt a vezetőség a kora tavaszi levegőtől.

Kapóra jött Hurunak a házirend módosítása; szenve-délyének, a patkányozásnak hódolhatott. Hatodikosai ki-használták az alkalmat: okos beosztással, rendre tűnöget-tek el az üvegházak között. Kaja és Cimbi magányosan.

80

A vezér méltóságát sértette volna, ha – Libucon kívül –csatlakozik valakihez, viszont az eminens konokul hely-ben maradt. Nem veszélyeztette eltávozási engedélyét.Cimbi a bubofiókához osont, mely nagyocska volt már ésmeglehetősen erős; sokat fejlődött, mióta a fiú zsákmányalett. Első napokban alig csipegetett; később már nem vá-logatott. Vadászni kényszerült: mint Huru, ő is irtotta azegereket. Cimbi kevéske húst csenhetett csak neki, mertpótlást az étkezéseknél kérhetett volna, de félt, hogy fel-tűnést kelt degesz zsebeivel. Kaja előbb-utóbb megtudja– erre számított. Találgatta, vajon Pujuci a vezér meg-figyelőjeként csetlik-e körülötte? Csucsujocóék is minthautána vizslattak volna. Bizonyosat nem tudhatott, de biz-tatgatta magát, míg az épület hátsó szárnyánál a pince-lejárat felé oldalgott. A kockajárdán Huru felszerelésébe-botlott: különféle egérfogókba, melyek között akadt nyolc-tíz férőhelyes, illetve egyéni találmányaiba, csapóajtóspatkánycsapdákba. Tapasztalatból tudta, hogy nagyszünetután rekeszeiknek zöme foglalt kell hogy legyen. Napontaelcsent a rágcsáló áldozatok tetemei közül néhányat. Mintínyencfalatokat hordta a cseperedő fiókának.

A nevelőnek nem volt szívügye a veteményezés, vi-szont megrögzött patkányirtó volt. – Minden patriótaaz kellene hogy legyen! – pedagogizált a vasárnapi sétá-kon. – Örült az új tavaszi napirendnek: több ideje ma-radt „vendégfogadásra”. Így nevezte magányos lerészege-dését. Ha vendégei voltak, tilos volt zavarni szobájában.Csak hajnalban tántorgott elő, hogy felköltse Cimbit éskiküldje a vécére.

Csucsuék vállalkozása sikeresnek ígérkezett. Szilen-cium előtt el akarták kérni Hurutól a kulcsot. Addig ólál-kodtak a pincegádorban, míg a sötétből előtűnt az öreg.Kezében – mint óriásretkek – a fogókról patkányokcsüngtek.

– Mi kell?! – vakkantotta a rágcsálók ellensége.– É-én csak ú-úgy... – szabadkozott Cimbi a fél-

homályból. Kotródott máris, iszkolt vissza palántát ül-tetni. Csucsuék összenéztek; nem vették észre a bizonyárajó ideje ott ácsorgó fiút. Bátor, álnok hangon kérték akulcsot.

81

– E l ő b b e g y k i s színházat lássatok, báránykáim...Nagyhét van, s ti semmit sem tudtok a világról, azt a...!

Káromkodva rázta a fogókat. Kajára kacsintott, akimost lépett ki a pincetorokból. – Mind ott legyetek! –lódított vinnyogva tekeredő áldozatain, ahogy a porolóelőtti vizeshordó felé mutatott. – Hívjátok a gyöngypártis! – vigyorogta. Nem kérdezték, kire céloz. Még Pujuciis elértette, mert elindult, hogy gyülekezőt fújjon.

– Kéresd le őnagyságát a konyháról! – szólt utánaHuru. – Széép fehérben van... Sürgőőőős! – üvöltötte,míg bírta szusszal. Mikor kifulladt, szavainak hatásáncsámcsogott. Diadalmasan nézett körül. Csucsujocóék szem-lesütve álltak; Kaja őket és a nevelőt nézte – zsebredugott kézzel kavicsokat rugdosott; Cimbit utolérhettePujuci, mert visszaoldalgott. Látszott rajta, hogy fél. –Gyöngyékre várunk! – rikkantotta Huru. Csapdáit le-rakta a vizeshordó köré. Nézői felé csattogtatta protézi-sét. Elégedettségét szokta így kifejezni... Hirtelen fel-kapta a leborított favödröt – alatta tárolta azokat aszalonnadarabokat, amelyeket az étkezdéből csent el csa-linak a csapdáihoz, és Csucsu felé nyújtotta: – Hozz vi-zet! Nincs színültig, azt a...

Csucsu elvonult. Jocónak is mehetnékje volt, csak túlközel állt hozzá a nevelő. Huru szemforgatva szitkozódott– nem tudni, miért. Belerúgott a fogoly, vannyogó pat-kányokba.

– Mintha titeket hallanálak, hogy az a...Libuc és Elvira végszóra érkeztek. Értetlenül nézték

a jelenetet. Azt hitték, őket sújtja az átok. Pujuci eléjüksomfordált; az arcukat fürkészve, utálatos fensőbbséggelközölte:

– Nem rátok merkel.– Kuss! – herregte Kaja.Megjött Csucsu a vízzel. Elvira és Jocó közé állt. Rosz-

szat sejtett. Huru a csapdákat igazgatta. Nem értették,miért húzza az időt, hiszen fel-felpillantott közönségére.Látták aztán, hogy Elvirán legelteti a szemét. Nem bírtasokáig szó nélkül:

– Te valójában közéjük tar tozol , kisasszony. . . –rázzintott kedveskedve a tetemeken. – Hallom, érdekel a

82

csoport . . . Esténként fáradozol, fel jársz hozzájuk.. . –beszéd közben Pujucira nézett. Kaja rögtön tudta, hogyneki járt el a szája, pedig ő Csucsura gyanakodott. Na-gyot nőtt szemében a pöttöm fiú, aki később is méltó mó-don viselkedett. Volt mersze megtagadni Huru parancsátés nem patkányozott. Nem gerjedt be, és egyedül ő nemrögtönzött beszédet az áldozatokhoz, nem fullasztott ésnem szurkált. Mikor rá került a sor, hallgatott, míg a töb-biek el nem unták a várakozást. Maga a nevelő siettetteőket: tovább! tovább!... Csinálták Csucsu helyett is. Hurunem vett tudomást pedagógiai csődjéről, hanem ismétel-ten elmagyarázta csoportjának, mit kell tenniük. Az óra-mutató járásával egy irányban haladnak; sorra fognak ful-lasztani. Javallotta, hogy vasvillával szurkálják meg azáldozatokat; állják körbe a vizeshordót! Pujuci kezdje!Kerüljenek szembe a patkányokkal és egymással! Ötlete-sen búcsúztassák az élettől! Szórakozni akarok! – hang-súlyozta, és intett, Jocó és Libuc engedjék középre El-virát. Maga mellé rántotta a lányt. Szőrös kezét a szok-nyája alá csúsztatta. Elégedetten markolászott; határozot-tan tetszett neki a Pujuci zagyva dumája. A villás vadá-szat közben kéjesen csipkedte a lányt. Elvira fel is jaj-dult. Jocó összerezzent. Libuc is hallhatta, de merevennézte a hordó véres vizét – nem mozdult. Huru röhögött.Biztatására Pujuci csapdástól kiemelte a sebesült patká-nyokat. Úgy mutatta fel őket, mint egy trófeát. – Jup-piíí! – sipította diadalmasan. A patkányok visongva ver-gődtek. Ha tehetik, támadtak volna. Messze priccolt se-beikből a vér, szőrükről a véres víz. Hátrébb húzódtak aszurkolók.

– Víz alá! Nyomd a víz alá! – követelte Jocó. Kajahelyeselt neki.

– Itt a villa! Döfködjétek is meg!... Fel kell élesz-teni őket!

Csucsu eloldalgott. Libuc nem mozdult, csak elszótla-nodott, pedig kezdetben nem idegenkedett a játéktól, mégirányítgatta is, nagyos megjegyzéseket kockáztatva, köz-tük még a Huru személyére vonatkozókat is. A nevelőmintha meg sem hallotta volna őket.

83

Cimbi boldogan vette át a stafétát. Örült, hogy sér-tetlen a bagolyfióka. Szerencsésen alakult a helyzet: azimént magyarázkodnia sem kellett, mit keresett a pin-cében. Az egér- és patkánydögöket később megkaphatja;legalább nem ő kell elbánjon velük. – Nyomod-húzod,nyomod-húzod – oktatta boldogan a többieket.

– Tisztál ez vagy fullaszt?! – adta Pujuci a nagyot,miközben huj-hujozott.

– Szaros gatyákhoz szokott – replikázott Kaja. –Érdekes – röhögött.

Tetszett a szöveg a nevelőnek; helyeselt. Szabad ke-zével a combját csapkodva skandálta: – Ú-úgy-ú-úgy!

Cimbinek gyanússá vált saját váratlan sikere. Le-nyomta a hordó aljára a fogókat, és addig tartotta ottőket, míg ritkulni kezdtek a buborékok. Csend lett. Kajaés a nevelő intették, hogy megint Pujucin a sor. Ő sza-bódott ugyan egy keveset, mondván, újat nemigen tud,de szívesen kötélnek állt némi vállvonogatás után. Csim-paszkodnia kellett, hogy belelásson a hordóba. – Leve-gőre! Húzd ki őket! – biztatták Kajáék. Megtette. Mégmozogtak a patkányok. – Centrifugázz velük! – sugalltaKaja. Libuc csak állt szótlanul. Tágult ismét a harci gyűrű,de az eminens korelnök ezúttal sem tágított. Pujuci afeje fölé emelte a henger alakú, zárt ketrecet, és lóbálnikezdte. Körös-körül mintha permeteznének: vér- és víz-cseppek fröccsögtek. Elvira fehér kötényén undok foltokéktelenkedtek... A látvány mindenkit felizgatott: teljesvolt a hangzavar. Elvira hisztérikusan visított– a nevelőmég inkább szorongatta. Jobban tetszett így neki a lány,mint valaha. Magához vonta, és a melleit markolászva anyakába harapott.

– Megállni! – kiabálta személytelenül Jocó. Bár fi-gyelmeztetése Pujucinak is szólhatott, ő a fura kettőstnézte.

– V-víz alá! V-víz alá! – őrjöngött Cimbi. Ugrálvakövetelőzött. Hogy bátorítsa a kezdeményezést, Kaja meg-fenyegette Pujucit:

– Ne lazíts! Megrúglak!– Szúrd fel! – biztatta a villára bökve a nevelő is.

84

– Pat-ká-nyok! Pat-ká-nyok! – ordította összehúzottszemmel Libuc. Tüntetően lassú ütemre tapsolt. Elvirátnézte, aki felé laposan, mellmagasságban repült egy dög.Nem az egyedüli. Mintha Pujuci dühében hajigálná szétőket, sugarasan úszott a többi is a levegőben; némelyikalacsonyan, bukva, vagy merész ívben, Cimbi és Jocó fejefölött. Forgatás közben fölpattant a csapda ajtaja; szana-szét szóródtak a patkányok. Elvira kihasználta a meglepe-tés holtpercét: gyomorszájon vágta a nevelőt, kiszabadult,és eliramodott az épület felé. Pillanatok alatt nyoma ve-szett. Az attrakciónak híre ment; a sövénykerítésnél fel-sősök oldalogtak, könnyen elvegyült közöttük. Huru je-lenléte miatt nem mertek közeledni, sem kérdezősködni,de Elvirát bekísérték néhányan a folyosóra... A nevelőészbe kapott. Félt, hogy hirtelen megjelenik az igazgató.

– Szedjétek össze őket! – józanodott ki. – Rakjátokvissza a fogóba! Egy se hiányozzék!

– Újra fel akarja használni?! – vágott vissza Kaja.Szokása ellenére, mérgében tette, mert Huru fenyegetőmutatóujja feléje irányult.

– Az anyád!.. . Megmutatom én neked! Fel, kép-zeld! – paprikáskodott tehetetlen dühvel a nevelő. Za-varos tekintete ötlet után bóklászott: mit mondjon, mire.

Nyolcadikos lányok közeledtek. Elvira nem volt köz-tük. A folyosók futószőnyegeit mint vastag, tépett belekethúzták maguk után. Őt és hatodikosait nézték – majdorra buktak az ösvényen. – Díszítésre. Vagy petárda he-lyett, a tábortűzhöz! – ordította Huru. – Várjátok meg,hogy végezzenek az elvtársnők... csúfondároskodott –,nehogy pánikot keltsetek. Nekem dolgom van... – né-zelődött, mintha keresne valakit, aztán hozzáfűzte: – Estevendégeim lesznek...

– Libuc! – fordult az eminenshez – te felelsz min-denért!

A biztonság kedvéért hízelgett is: – Én bízom ben-ned... és ha tényleg haza akarsz menni... – sokatmon-dóan hunyorgott.

Jocó észbe kapott: a kulcs! Itt az alkalom, hátha mostodaadná. Elrohant Csucsuért. Az épületben takarító lá-nyokba ütközött, akik feltartóztatták: Kérdezgették, mi

85

történt odalenn. Elviráról faggatták. Hasztalan. Erre aztválaszolták, Csucsu elutazott. Hova? Vihorásztak. Körül-fogták Jocót. Feltűnően a mosdót fedezték. Ellökte őketa fiú.

Sokáig hiába beszélt az egyetlen zárt fülkeajtó előtt.Barátja nem válaszolt. Mikor türelmét vesztve letérdelt ésbedugta fejét az ajtó alatt, összeröhögtek. Csucsu a lecsu-kott tetőn gubbasztott felhúzott térddel. Eltolta végre areteszt, de intette, hogy hajlíthatatlan. Vissza is ült nyom-ban.

– Este vendégei lesznek!... Türelmetlen; most eszé-be sincs gyanakodni – győzködte Jocó.

– Hagyj békén! Nem megyek sehova – közölte fal-fehéren, nagyon határozottan.

– Én hiába kérem... Ha gyanút fog, lebuktunk –ecsetelte Jocó nagy átéléssel. – Magad mondtad, hogysemmi esélyem, nekem nem hisz.

– Akkor ne kérdd – torkolta le Csucsu.– Na de a dadogós?! Most is ott oldalog a pince kö-

rül... Ember, a dolog végére járhatnánk, erre te be-szarsz.

– Le sem toltam!... – méltatlankodott Csucsu.– Annál rosszabb! Ha Huru a kulcsot nálunk felejti,

holnap miénk a nagyszünet. Cimbit sarokba szorítjuk;meglásd, hebegni sem lesz ideje. Ki tudja, mit csinálodalenn... Mert szerintem a pincébe oldalog azzal az ál-szent pofájával... Rejtélyt szimatolok! – utánozta Hu-rut, aki a piszkos zoknikat szokta e szavakkal ellenőrizni.– Ez a patkányosdi... – állati jó!... – lelkesedett. Azthitte, célt ért, hisz felállt végül a barátja. Farkasszemetnéztek. Jocó boldogan kihátrált. Csucsu gyors mozdulat-tal letolta a nadrágját.

– Megvárlak odalenn!... – hagyakozott Jocó, csak-hogy Csucsu magára zárta az ajtót.

– Eridj magad! Én holnap is az osztályban maradok.Jocó d iada lmenethez csa t lakozot t az udvaron. Kajament legelöl. Kitárt karját ráfonta egy vastag karóra,mintha vízhordó kártyát egyensúlyozna. A rúd végeinfogók himbálóztak. Bennük halomban a dögök. Csöpö-gött belőlük a vér. Pujuci boldogan tekingetett körül. Na-gyon szerette volna, ha szerepére és helyére – közvetle-

86

nül a vezér mögött lépkedett – minél többen, a felsősökis felfigyelnének. Mintha vásárban lennének, három má-sodpercenként üvöltözte, hogy „szabad a patkány”! Balkezével – Kaja utasítására – a legutóbbi leltárnál le-írt, repedt óriáskalapácsot lóbálta, és minden második„szabad a patkány”-nál a feje fölé emelt és megrázott egybarna papírzacskót: rozsdás szegek, facsavarok zörrentekbenne. Cimbi nem értette, minek kanyarognak annyit akavicsos sétányokon, mégis elégedetten aprított Pujucimögött: őket nézték a lányok. A fiókáért sem kellett ag-gódnia. Jocó visszatért, igaz, Csucsu nélkül, de ha forral-nak valamit, ők csak ketten cselekszenek. A röhögős ma-gában ártalmatlan. Lám, jövet a pince elől összeszedettkét egértetemet. Mutogatta, mily csekélység a patkányok-hoz képest. Fintorgott; lófogával vicsorított, mímelte, hogyröhög, és csatlakozott hozzájuk. Beékelődött Cimbi és Li-buc közé.

Nyolcadikos létére utóbbi szégyellte a körmenetet.Megvetette a patkányozókat. A nevelő őt tette felelőssémindenért; nyugtalankodott Elviráért... Nem távozhatott.Alig várta a delet. Ebédnél a nagy teremben talán sike-rül melléje kerülni, figyelmeztetni, hogy ma este ne jöj-jön... a patkányok mindent megzavartak...

Elhangzott az első gongütés. Mindenki sietett ebé-delni. Elszállingóztak a bámészok; elnagyolták a porolásta lányok. Kaja elunta a sétafikálást, keresztülgázolt azalig sarjadó gyepen. Lecövekelt a porolónál. Megvárta,hogy bandája fölsorakozzék köréje; a csoportból senkinem ment ebédelni. Megfordult, szembenézett embereivel.Furcsa módon nem érdeklődött Csucsu után. Letette vál-láról a rudat, melynek végein eldőltek a csapdák.

– Arról volt szó, díszítünk – nézett egyenesen Li-bucra.

– Díszíthetünk – vont vállat a korelnök.– Huru meghagyta, hogy...– Nem gondolta komolyan. Ebédidő van – torkolta

le Libuc. Megfeledkezett ellenlábasa státusáról; kedvetlenvolt és éhes.

– Máskor ne komolytalankodjék! – akadékoskodottKaja. Megleckéztette az eminens szárnysegédet: – Szót

87

kell fogadni a nevelő bácsinak. Az elvtársnők végeztek aporolással – meg sem rémülhetnek. Ez a poroló... azobjektum – utánozta az igazgatót –, és mi meg kell te-gyünk minden tőlünk telhetőt! Öten vagyunk – nézettvégig csapatán – mindenkinek két dög jut. Az egerekkelnem bajlódunk.

– Ne-nekem ke-kellenek – nyugtalankodott Cimbi.– Minek?– Kicsik és... – kezdett volna magyarázkodni, de

észbe kapott, elhallgatott. – Te-tetszenek nekem – ha-zudta hősiesen.

Kaja nem szólt, csak nézett, hosszasan. Mindenki várta,mi lesz. Libuc elhozta a veteményesből a lapátját; rátá-maszkodott. Pujuc és Jocó startra készen hajoltak a fo-gók fölé. Már másodszor kongattak. „Csinálj, amit akarsz” – intette Cimbinek Kaja.

– Túl sokat jársz a pincébe! – dorgálta fennhangon– nem csoda, ha bepisilsz... Kettő-kettő jut mindenki-nek – vette szemügyre a porolót – mindkét oldalra ötötszegzünk föl.

– Cimbi mit csinál az egereivel? – kotnyeleskedettPujuci.

– Mi közöd hozzá?! – rivallt rá Kaja.– Neki több jut!– Fosd össze magad! – hallgattatta el Kaja. (Dilem-

mázhatott, hol tegye.)A vezérnek jókedve kerekedett. Jocónak feltűnt, hogy

megint vigyorog. Röhögve nyitotta fel az egyik csapóaj-tót; a dögök között válogatott. Három nagy fényes szőrűtés egy hosszú farkút tett félre magának. A kevésbé vé-resek közül válogatott.

– Ide a szegekkel! – könyörült meg a dilemmázóPujucin. – Segíts bemérni a szimmetriát! – rendelke-zett. – Megkapja mindenki a jussát! – toppantott dühé-ben, hogy senki nem szorgoskodott. Szemügyre vette aporolót. Felső rúdját lefoglalta magának és nekilátott.Pujuci sugárzó arccal nyújtotta át az egyetlen kalapácsot.Kaja alapos munkára törekedett. Megvárakoztatta bandá-ját. Nagy hévvel magyarázott, mint egy pedagógus.

88

– A mellső lábak rögzítése fontosabb, mint a hátsó-ké... Bár kissé lazán kell hagyni őket, hogy a test előre-dőlhessen.

Ráérősen válogatott a szegek között. Kiszuperált párdarabot, majd folytatta disszertációját: – Lényegesenkönnyebb az ember dolga, ha a tetem még meleg...

Sokára végzett. Elhátrált, véleményt kért.– Hogy lóg a fejük! – szörnyülködött Pujuci.– Va-vajon e-embert is me-megbírna ez a poroló? –

tanakodott Cimbi.– Mint Spartacusék a Via Appián... – mondta Li-

buc.– Huru Spartacusai – helyesbített Jocó.– Ki az a Spartacus? – érdeklődött kedélyesen Kaja,

és átadta végre a kalapácsot. Libuc elmagyarázta. Pujucitűzbe jött. Felkapott pár kavicsot, célzott – mellé –, és aztkiabálta Kaja díszpéldányának: – Dögölj meg, Spartacus!

A vezér nem haragudott meg rá, de megéhezett, ésezért nyugtalan lett.

Pujuci és Jocó pillanatok alatt végzett, nem törődtekKaja utasításaival: az ebédnél jártak gondolataik. Libucügyetlenségére hivatkozva visszaadta Kajának a kalapá-csot: felajánlotta neki a maga részét, holott magától ért-hetődött, hogy Cimbi patkányait ugyancsak kisajátítja afőnök. Nyomban fel is szegezte mindahányat, majd várat-lanul Cimbihez fordult:

– Ebéd után ráérsz az egereiddel bíbelődni.Libasorban indultak az épület felé. A sövénynél Csu-

csuba ütköztek. Jókedvű volt, beszédes.– Huru értetek küldött! Mossatok mindnyájan kezet,

és ne szürcsöljetek! A legkisebb zaj is ingerli. Azt üvöl-tözi, hogy frontátvonulás van, illetve hogy gyanús láb-szagot érez. Szerintem – halkította le hangját a bejáratiajtónál – ismét harmadik műszakot vállalt, és máris el-kezdte a vendégfogadást…

A bejárati ajtónál utolsónak maradt. Jocó előtte lé-pett be. Térdével fenéken billentette sorstársát, úgy, ahogyKajától látta. Engesztelésül vigyorogva mutogatta neki atanteremkulcsot, de nem árulta el, hogy sikerült meg-szereznie.

89

Csucsunak igaza volt. Huru éjszakai szolgálatra jelent-kezett. Önzetlenséggel nem vádolhatta senki: fizetéseme-lésre spekulált. Hatodikosainak bejelentette, hogy estérevendégei lesznek – ehhez tartsák magukat. Saját felelős-ségére eltörölte a szilenciumot. – Az életre nevellek ben-neteket! – indokolta döntését. – Semmi nem lehet fon-tosabb a palántáknál, a földnél, a munkánál! Nincs lógás,lazsálás! Látni fogom, ki mit csinál!

Ravaszkodott. Elmondta, hogy szabad napot kért a ne-velőnő; a lányokat is őrá bízták. Kímélni szeretné őket,de nem maradhatnak felügyelet nélkül... Folytassák anagytakarítást! Némelyek közbekiabáltak: végeztek! –Sebaj! – elménckedett – könnyítsék meg a személyzetmunkáját, lássanak neki a tantermeknek, laboratóriumok-nak, dolgozóknak, és a... nevelők különszobáinak!

Expozéja közben Huru a mellét verte.Libucnak nem sikerült Elvira közelébe férkőznie. A

megkésett hatodikosok levesüket kanalazták, amikor Huru,hogy hatalmát csillogtassa, felsorakoztatta és elvezényeltea nyolcadikosokat. Mióta más hálóba költöztették, Libuckizárólag a tanórákon, csatlakozhatott hozzájuk.

Rosszul telt a délután, pedig a nevelő egyszer semmutatkozott az udvaron. Nem féltek tőle különösebben,csak a bizonytalanság feszélyezte őket, hogy bármikor ahelyszínen terem, és mindent megtud arról, amit tenné-nek... Libuc szünet nélkül ásott, hogy kényelmesen gon-dolkozhasson. – Az anyád kosztjáról csámcsogsz... vagyElviráról – heccelte Kaja némi tisztelettel, melynek je-léül ő is tett-vett körülötte. Cimbi duzzogott, mert Kajátnem érdekelte, hogy megbüdösödnek a napon a dögök, le-fújta az egértemetést is. – Meg ne próbáljon senki Spar-tacusékhoz piszkálni! – ordította színpadiasan. Reklám-fogása bevált: uzsonna körül leszállingóztak a lányok. Aztmondták, szőnyeget porolni. Csak a kicsiket hozták ki-rázni, mert a nagyokat porolni kellett volna, és hát... –vihorászták – hallották a díszítés hírét... Fogadásbólfelsősök is lógtak el szilenciumról, hogy saját szemükkelláthassák Spartacusékat. Csucsujocóék pusmogtak, duzzog-tak. Kaja vagy Libuc elé szoktak állni, tegyen köztük igaz-ságot, de most külön ágyáson dolgoztak, viszályukba nemavattak be senkit, Pujuci cselekedetei szokásosan balul

90

ütöttek ki: elszórta a magokat, összecserélte a szerszámo-kat, nem ásott elég mélyen... Ülepét megszámlálhatatlanrúgás érte. Cimbinek mindegyre eszébe jutott a bubo-fióka. Egész nap feléje se nézett, enni sem vihetett ne-ki...

Reggel, mire Huru magához tért, megkezdődött a ta-nítás. Sietve szellőztetett, rendet csinált a szobájában, el-tüntette az üres üvegeket, aztán rohant, hogy átadja aszolgálatot. Előre meg szokta írni szolgálati jelentését. Ta-pasztalata szerint nem történhet semmi rendkívüli. Eset-leg Cimbivel, ha túlságosan fölzaklatták az előző nap ese-ményei. Föl kellett volna költenie – latolgatta. – Vagymégsem?! Ha becsinált, patáliát csapnak a mosónők, kezdkérdezősködni az öreg: miért nem kísérte ki? miértnem...? Megbogarássza a jelentést, percről percre elszá-moltatja. – Nagy adu a fizetésemelés!... – sóhajtotta,és indult a hatodikosok hálója felé. Meglepődött, hogyCimbi ágyát rendben találta, de nem sokat elmélkedett akirívó eseten. Váltótársának szabadkozott a késésért, ésmegígértette vele, hogy nem teszi szóvá. Megnyugodvasomfordált le a konyhába, hogy a szakácsnőtől valamiharapnivalót szerezzen. Nem akart a vezetőségi irodákelőtt elmenni. Úgy okoskodott, elkerüli a találkozást...túl jó az öreg intuíciója. Az udvar felé került, nehogyszembemenjen vele és kérdezősködjön. Számba veszi, mi-lyen munkát végzett nélküle a banda... Eszébe jutottaka patkányok. „Eszem előbb – szabott magának fontossá-gi sorrendet –, ráérek ir tani szünet után. . . Elviráraúgyis rázártam az ajtót.”

A megpattintott pinceajtóból mintha elugrott volnavalaki. Megnyikordult a rozsdás vassarok. Valamelyik ló-gós... alsós lehet... felsősöknek biztonságosabb a ma-guk pavilonja.. . Kaja.. . Más nem merészel. . . esetlegLibuc... de ő most nem kockáztat: hazakészül...

A rejtőzködő levert egy faládát.– Nyugi, apafej! – szólt rá vaktában Huru. Vigyor-

gott. Megköszörülte kiszáradt torkát, és irány a konyha!Pár perc múlva csengettek. Nagyszünet következett.

Csucsujocóék kulcsra zárták a tantermet. Teljes egyetér-tésben hagyták el. Történnie kell valaminek, mert kora

91

reggel a mosdóban Pujuci füle hallatára, az ő fülkéje előttKaja megfenyegette Cimbit. Az okot csak találgatták,mert a fültanú sem tudott semmi pontosat az előzmé-nyekről. Ettől függetlenül kotyogott mindenkinek: sorrabizalmaskodott a hatodikosokkal. Libuccal sem kivétele-zett, pedig az eminens lehurrogta, hogy őt nem érdekli,hazakészül... Magányosan magolt, fel-alá járkálva a sé-tányokon. Elvira nem volt vele; állítólag gyengélkedett.A többi lánynak sok megbeszélnivalója lehetett: súgtak-búgtak. Az első tíz percben nem történt semmi rendkí-vüli. Pujuci úgy vélte, legjobb ha felmászik a porolóra:a magaslatról szemmel tarthatja a vezérét és a megfélem-lített Cimbit.

Kaját későre vette észre: már a poroló, azaz feléjeigyekezett. Először megrémült, hogy kíváncsiskodásávalmagára haragítja a vezért. Gyorsan lekúszott. Combjába,tenyerébe szálkák fúródtak; a tegnapi díszítés szegei le-hasították a nadrágját. Semmivel nem törődött. Közvetle-nül a vezér mellé huppant. Máskor megtorolta volna Kajaezt a merészséget – most rá sem nézett. Pujuci furcsál-lotta közömbösségét. A vezér vérző arcára szorította kezét.Megállt, gondolkozott, aztán visszahátrált a sövényig. Azépület hátsó szárnya felé kémlelt, habár maga is abból azirányból jött. Ott volt a pincelejárat, tőle balra a konyhaés a raktárak... Pujuci elláthatott volna odáig, ha le nemszáll páholyából. A magas sövénykerítés ugyanis kettéosz-totta az udvart. Igazgatói rendelet volt, hogy szünetekbena növendékek az otthon udvarának tágasabb részében tar-tózkodjanak, ahol a poroló, a szeméttelep, a kert és a sport-pályák is voltak. Senki nem figyelmeztette az ácsingó-zókat, nem is tudhattak mindnyájan a mosdóban történ-tekről, Kaja mégis hirtelen az érdeklődés középpontjábakerült. Arca vérzett, összekente ruháját, de mit sem tö-rődött vele.

Megszólalt a csengő. Vége a szünetnek. A szolgálatosnevelők sorba állították csoportjaikat; vitték őket átöl-tözni a veteményezéshez. Mire lejönnek, dűlőre jut a do-log – tárgyalták a nyolcadikosok. Libuc észrevette, hogyHuru nem került elő. Megtörtént már vele néhányszor,hogy napokig nem tudott szabadulni „vendégeitől”. Ösz-

92

szecsukta a füzetet és körülnézett: bandáját kereste. Csu-csujocóékat észrevette; intett nekik: oda, hozzá! Félén-ken közeledtek, azt hitték, megfeddi őket, hogy mit ke-resnek az udvaron. Pujuci észbe kapott, és a korelnökintésének ellenére visszamászott őrhelyére. Cimbi nemvolt még ekkor sehol. Libucban csak most tudatosodott,hogy a porolóról eltűntek a patkányok.

– Álljatok sorba! – rivallt az elválaszthatatlan pöt-tömökre. – Nekünk is fel kell menni! Cirkusz lesz, haHuru lenn talál!

Engesztelően tette hozzá mellékes aggodalmát: mégfejre esik az a hülye Puju!... Kaja örök kivétel volt;nem várhatták, hogy csatlakozzék hozzájuk. Ők kanya-rodtak a sövény felé. Szinte beleütköztek a síró Cimbibe.Az ő arca is véres volt, ráadásul csupa maszat.

– Á-állat! – brünnyögte Kajának. – Ne-nem fértélel tőle?!... Na-nagyon nagy hős vagy!... Me-megmon-dom itt is!...

Kaja horogütése elhallgattatta; kezéből kiesett a ba-golyfióka, melynek elmetszett nyakából csöpögött a vér.Szárnyai mint törött legyezők terültek szét a porban.

– Megszegted a parancsom – állt Cimbi elé Kaja ter-peszben, mint a filmbeli vagányok. Higgadtan leckéztette:– Megkaptad a részed!... Egérben, és többet, mint atöbbiek... Erre te kegyelmet gyakorolsz... Spartacusé-kon!

– Dögök voltak! – szólt közbe Csucsu.– Kuss! – dörgött Kaja. – Nem mondtam, hogy az

angyali kar!– A-az arcod még ők sem gyó-gyógyítják meg – ma-

kacskodott Cimbi. – Ö-örülök, hogy ö-összekarmolt.– Ahogy elnézlek, megfizettél szépen érte. A te po-

fád sem különb – magyarázkodott Kaja.Jocó röhögni kezdett. Kaja bepörgött dühében. Ráug-

rott Jocóra, ütötte, ahol érte. Pujuci feljajdult a porolón;más hang nem hallatszott, csak az ütések tompa puffa-násai. Csucsu nem bírta tovább nézni. Hátulról Kajábacsimpaszkodott. Kapott ő is, hogy csúszott a földön.

Jocó hamar kikészült. Pujucinak, Cimbinek nagy gya-korlata volt a szenvedésben, de őt röhögős kedvének kö-

93

szönhetően mindeddig még a felsősök is megkímélték. Kö-nyörögni kezdett:

– Édes Kaja!....Rúgás. Jocó nyögött, aztán megint: – Édes Kaja!...Újabb rúgás, sípcsonton. Felvisított, rátért a lényegre:

– Megmondom, mit láttunk... – bökte ki kétségbeesve.– Á-árulók! Ti-tti vezettétek nyo-nyomomra! – kia-

bálta sírva Cimbi. Felugrott, hogy nekimegy Jocónak.Kaja mellbe lökte. Estében megharapta a nyelvét. A fáj-dalomtól eltátotta száját; nyála, melyet arra gyűjtött, hogyleköpje Jocót, végigfolyt az állán, csepegett a tegnapi pat-kányvértől rozsdás homokba.

Jocó váratlan vallomása szöget ütött Kaja fejébe.– Mikor? – kérdezte tőle mogorván. Még közelebb

lépett hozzá, rúgásra készen. Zsebre dugott kézzel, kér-kedve intett Csucsunak, vajon igazat beszél-e társa. Elér-tette a csöppség ellenséges hallgatását, akinek elszánt ar-cáról lerítt: beszélni nem fog, de hazudni sem hagyjaJocót.

– Az éjjel... – folytatta Jocó – szóval... mi nem-igen szoktunk lábat mosni, Cimbi viszont...

– Hazudik – tagadott vaktában Cimbi. Libucra pis-logott: az ő kedvéért, szimpátiából tette.

Jocó közben lehiggadt. Igyekezett kipakolni, nehogyingerelje Kaját.

– Az este Cimbi mindent másképp csinált, mint szo-kott... Mostanában nagyszünetekben sincs idelenn a hát-só udvarban. Feltűnt nekünk, hogy csengetés után késik.Elkértük a kulcsot a nevelő elvtárstól, hogy lejöhessünkutánanézni... Semmid nem veszhet el – térdelt föl, hogymeggyőzőbb legyen. Attól félt, hogy azért kap, mert el-hagyták az osztályt. Kaja a combjába rúgott:

– Nyald ki, de nem most!A hatás kedvéért tette, aztán hallgatta tovább.– Cimbi hamar fekszik, különben álmos marad.. .

Tudod, éjfélkor költi a nevelő... Na, az este kibicelt akártyásoknak... Annyit járt ki s be... Szerencsére, Li-buc nem vette észre, mert csak hasalt az ágyán és bá-multa a semmit.

– Fájt a hasam – védekezett Cimbi.

94

– Csucsu meglesett... Nem a budira jártál! Az ud-varra akar tá l menni , csak tú l éber vol t a kapus . . .Eszünkbe jutott, hogy kint maradtak az egereid. Mikora nevelő elvtárs szobájából...

Kaja lehajolt, pofon vágta a vallomástevőt: – Ez anevelő elvtársért!

Jocó helyesbített: – Mikor Huru szobájából lehallat-szott Elvira... az a zaj. Libuc azt meghallotta; mondta,oltsuk el a villanyt. – Kaja rápillantott a sápadt emi-nensre. Hozzá intézte szavait, de mindenkihez szólt,lá t szólag fe lháborodva: – Spicl i ez vagy mi?! Mitötölsz?! Nem te köpsz az igazgatónak?! – ordította Jocótpofozva. Kifáradt; legyintett: nem valószínű!

– Ne-em – mentegette Jocót a magasból Pujuci. Per-sze, utólag tette, hogy elterelje magáról a gyanút.

– Veled később számolok... Van a rovásodon! Éssejtem, miért vagy olyan biztos a dologban – figyelmez-tette a vezér.

Pujuci azonnal lemászott a porolóról. Önként. Kajafolytatta a vallatást: – Mi volt az éjjel, Jocóka?!

– Huru nem költötte Cimbit; be se jött a szobába.Mindenki aludt már, mikor Cimbi – aki nem nyugha-tott, mert a patkányozástól biztos becsinált volna, ha túlkorán fekszik – kiszökött a hálóból. Gyorsan felráztamCsucsut. Alig akart jönni; nagyon álmos volt... Cimbitmár nem érhettük utol... Eszembe jutott a lányvéce: hafelcsimpaszkodunk a fűtőtestekre, biztos lehet belülről iskukkerezni...

– Nagyon okos – méltányolta Kaja az ötletet, mertcsak port rúgott a térdeplő Jocóra.

– Ne-nem lá t t a tok! . . . Ha-hazudsz ! – t i l t akozo t tCimbi, elég erőtlenül.

– Ide jött. Kezében volt az iskolatáskája. Összeszedtebele az egereket, aztán nekilátott a patkányoknak.

– Spartacuséknak... – bólogatott Kaja. Intette, hogygyorsabban. Hamar átöltöztek a kíváncsiskodók; az ud-varra néző ablakoknál nagy tolongás volt. Nemsokárakezdődik a veteményezés.

– Mindjárt itt lesznek a nevelők – szólt közbe Libuc.

95

– Si-sietsz haza, mamihoz, u-ugye?! – hüppögte el-keseredve Cimbi. Kaja ösztönzően rúgott Jocóba, hogyfolytassa.

– Kétszer fordult... a transzformátorig és vissza...betette a patkányokat az üregbe. Odacipelt egy lapos kö-vet is... talán hogy elfedje őket.

– És a bagoly? – kérdezte Kaja.– Lejár t a p incébe i s Cimbi?! – r ipakodot t rá .

Ezúttal Csucsu is értelmetlen képet vágott.– Oda nem – állították egyszerre mindketten.– Megjött a hangod, Cinege?! – csúfondároskodott

félvállról a vezér.– Na-nagy madarásznak ké-képzeled magad – sírta

el magát dühében Cimbi. Tenyerébe fektette a bagoly-fiókát. Nyolcadikosok szállingóztak a sövénykerítéshez.Közeledni – Kaja miatt – nem merészeltek. LáttukraCimbi felbátorodott.

– A-az arcod s-sose gyógyul be – közölte diadalma-san, és a Kaja szemébe nézett.

– Hozzátok ide Spartacusékat! – rendelkezett Kaja.Senki nem mozdult.

– Puju! – üvöltötte dühösen a vezér. – Mozgás! –rúgott újra Jocóba.

– Ne haragudj rájuk! – kérlelte váratlanul Csucsu.– Ha van még élő patkány, víz alá nyomom én Cimbihelyett. És el is ásom őket... Akárhogy undorodom...Az egereket is, ha akarod!...

– Ne habogj! Pláne hülyeségeket! Az egerekről gon-doskodott Cimbi. Adott belőlük az éjjel a bagolynak. Nem-rég tízórairól is gondoskodott. Volt egy kis összetűzé-sünk... – tapogatta arcán a sebet. – Tudtam én min-dent Jocó nélkül is... Csak érdekelt a vallomása. Nincsnálam éberebb alvó; a sarkatokban voltam egész éjjel.Szivarozni voltam ma a pincében... Nem bántottam vol-na a bagolyt, ha félelmében Cimbi nem hussantja a sze-memnek.

Hozta Pujuci a patkányokat. Mindkét kezében kettőt.Utálkozva eltartotta őket magától.

96

– Mit finnyáskodsz?! – ripakodott rá Kaja. Utánagyorsan igazat adott neki: – Te gyorslábú vagy és szol-gálatkész – dicsérte –, más megbízatás illet. A nehezétátadod Csucsunak. Jó a kondíciója, eleget ásott... Te el-szaladsz a műhelybe, és kérsz egy nagyobb kalapácsot.

Gondolkozott, hozasson-e még valamit. – Maréknyihúszas szeget is... El ne felejtsd: a nevelő elvtárs kéri!A ne-ve-lő elvtárs!... – hangsúlyozta.

Pujuci elszaladt. Nem jutott messzire; megtorpant,visszahunyorított: – Huru nem jött le a sorakozóra!

– Hülye – morogta Kaja félhangosan. – Te csakmondd, amiben megegyeztünk – nyugtatta meg.

Libuc szeretett volna véget vetni a jelenetnek. Egyretöbben bámulták őket.

– Ne intézkedj Huru nélkül! – próbált meg szembe-szállni Kajával. Első ízben tette, elég erőtlenül. Mentsé-gül elmarasztalta a nevelőt.

– Részeg volt tegnap...– Az ma is – válaszolta Kaja. – És roppant elfog-

la l t . . . Elvirá tól se hal l , se lá t . . . Te hazakészülsz . . .Én kell igazságot tegyek; más nem számít a bandában...Nincs kedved hihogni? – kajánkodott. – Tegnap semhallot talak. . . Egyébként . . . Cimbi nagyot vétet t el le-nem... – tapogatta vérző arcát. – Nem is tudom, hogyírjam meg a bátyámnak – sajnáltatta magát. Aztán té-mát változtatott: – Egyetértesz Cimbivel, hogy embert ismegbír ez a poroló?

– …?– Pujuci fölmászott rá... Eszerint...– Talán... nem tudom... – hebegte az osztályelső.– Nem szoktál te bizonytalankodni – csóválta a fe-

jét Kaja. – Kitűnő bizonyítvánnyal ne akadozzék az em-ber! Az ilyesmi kötelez! – dorgálta. Mintha Hurut idéztevolna.

Csucsu elhozott minden patkánytetemet; Kaja lába elépakolta őket. Mikor végzett, kezét a szájára szorította éselrohant. Jocó belefeledkezett az elhangzott dicséretbe.Sugárzott örömében. Jobb kéz felől állt, szorosan a vezér

97

mellett. A sövénykerítésnél feltűnt Pujuci. Messziről el-kezdte a beszámolót:

– Kérdezték, mire kell... Mondtam, történelmet ját-szunk, patkányosdit... Azaz Spartacust. Leröhögtek, pe-dig kitaláltam, ki lesz az!

Jocóval átellenben, baloldalt állt meg, mint egy igaziszárnysegéd. Kaja intésére közrefogták Cimbit.

– Kétoldalt patkányokat szegezzetek!. . . A bagolytlehet a kezéhez. Annyira ragaszkodott hozzá!...

HAJ, MIKULÁS, MIKULÁS!

Drága Fiam!Megkaptam múlt hónap 18-án kel tezet t leveledet .

Rosszkor beszéltünk telefonon, de ne nyugtalankodj! Márkezdek jobban enni. Mancika hozza a kosztot, diétásanfuserál híg lebbencseket, tömény szószokat. Állítja, hogyfőztje tartalmas és táplálóbb, mint az étkezdei. (Sajnos,oda sem mehetek, Dr. Csekével sem találkozhatom, csakha levizitel.) Első nap, mikor elmaradtam, kasszás Mancibekopogott. Csak ötvenéves. Messze lakik; erre bontanak,mégis eljött záróra után. Kértem, míg Cseke vizsgál, ma-radjon a konyhában. Tiltakozott és bejöhetett. Ma végetért a böjtöm. Az Igazgató ez évre is felkért. Levélbenerről ennyit. Estére várom Dr. Csekét. Kár, hogy üdvöz-letemmel – tekintsd annak levelem – késni fog Mikulás.Csókollak: Apád.

„Öregszel” – figyelmeztette fennhangon magát. Mu-száj volt engedelmesen végigdőlnie az ágyon. Felpockoltfejjel várta, hogy látásából kihunyjanak a csillagok. Far-kasszemet nézett a fénnyel. Odakinn le-lecsapott a földka-paró karmantyúja, duzzogott-tolatott két földgyalu. Fel-gyorsult a bontás: elnyílt a külső Lengyel utca. A mi-nap lecsapták a házak kalapját. Csupasz ormaik miattoly riadtak! Lakóik sehol. Kacatok éktelenkednek a csi-rizes sárban – huzatos az egész városrész. Kapkodjákfejüket a járókelők, kétrét görnyedve lovagolnak a szél-hullámokon. Fölöttük kirreg és kúszik az emelődaru: majdbelefúl a törmelékárba.

Az öreg megigazította remegő szemüvegét. „Nyugtalanporta” – hetvenkedett magában riadtan. Hirtelen büszkelett fia távoli biztonságára. Erőt gyűjtött a fölkeléshez.(Fekve a réginek érezte magát.) Lassan felült, a lajstro-mokért nyúlt. Orvosságai közül pár tégely áldozatul esetttétova mozdulatának; zörögve legurultak az ágy alá. Meg-köszörülte torkát, a faliórára pillantott, és oktatóan kán-tálni kezdte a vétségeket.

Hiba nélkül fújta, ki rágja a körmét, ki rángatja má-sok fütyüjét, ki szarka s ki júdás. Az Igazgató adatainak

99

alapján, „bűnöcskék” szerint készítette a gyereknévso-rokat. Módszere tökéletesítette memóriáját. „Valamikor ba-ráti alapon mikuláskodott, évente friss gyapjúszakállattépett magának, öltözékét András-naptól szellőztette. Elő-fordult, hogy izgalmában összekeverte a vétségeket vagyaz intelmeket. Idővel egyre több megbízást kapott. Egydecember negyedikén az Igazgató kényszerűségből kértesegítségét: megbetegedett az Intézet illetékes Mikulása.„Jövőre jubilálok” – emlékezett, de belefáradt. Vissza-dőlt.

Várta, hogy dél körül feltűnjék a piros ételhordó, fú-ródjék bele a Lengyel utca hasadt panorámájába, nőjön-nőjön, közelítsen a földhányásokon, Mancika sétáljon áta sártengeren... tudta, hogy a nő siet. Nem várja, hogyő elébe csoszogjon. Kopog, kiáltva tudakozódik hogylété-ről; utasítja, hogy szellőztessen, és megfeddi, ha pizsamá-ban találja. Viszi az előző napi edényeket. Utána bizony-talanabb a világ; kegyetlenebbnek látszik a huzat. „Koszt-ja silányabb, mint az étkezdei…”

Ebéd után az öreg elővette fia kamaszkori hátizsákját.Lekefélte róla a penészvirágokat, hogy belegyömöszöljekellékeit. Restellte gyér szakállának poros fehérségét. Pi-ros köpenye megfakult, erős naftalinszagot árasztott. Ba-kancsát elő sem vette. Helyette kalucsnit húzott. „Ré-gebbi, mégis hiteles: mikulásos.”

Míg készült, le-leülögetett. Szemüvegét, ingnyakát fel-váltva igazgatta. Fulladozott, pedig a ház körül tágult atér. Le kellett volna dőlnie, de sürgette az idő: nemso-kára indulni akart. Ha – mint kopasz órafigurák egész-kor – a Lengyel utca sarki cukrászdájába betipegnek agyerekek, észrevétlen juthat az Intézetig. Míg visszatér-nek, kényelmesen beöltözhet – bizonygatta volt az Igaz-gató.

Hátára vette a zsákot, kalapot tett, és a fogasról le-akasztotta szép ívű, kampós meggyfabotját. Olykor azthitte, elfelejtette az orrukat piszkálók névsorát.

Indult.A kapuból kétszer tért vissza. Benn, a tükör mellett

felejtette azt a régi virgácsot, amin egy krampusz vigyor-gott. És az ágyon a fiának címzett levelet. Melléje be-

100

szuszakolta a bűnlajstromokat és személyazonossági iga-zolványát. Az utcán úgy érezte, őt fenyegeti a földka-paró; ha tehetné, sárba préselné az úthenger; acsarog ráa daru, mint Dr. Cseke, ha rosszall valamit. „Leginkábba rombolást. Na meg a huzatot.” Belegázolt a sármasszába.

Dülöngélve állt meg a Pillangó-közben – azon a he-lyen viszonylag tiszta volt a járda –, egy magányos pos-taládánál. Nekitámaszkodott, míg kilépett sáros kalucsni-jából. „Uraljuk a terepet.” Leemelte hátizsákját, a virgá-csot a hordkeret és az oldalzseb közé csúsztatta. Sárci-pőjét gondosan beállította a láda állványai közé. Zsebé-ből előrángatta a borítékot. Nagy nehezen lehajolt, ésúgy tette bele lábbelijébe, ahogy az ajándékokat szokta.„Haj, Mikulás, Mikulás! Haj, Haj!”

Hamar eltámolygott onnan.Mire a gyerekek visszaindultak a cukrászdából, serce-

gő, kemény pelyhek potyogtak az égből. A járókelők örül-tek: legalább befedi a sarat.

Kedves Lőrinc!Teljesítettem kérését. Már korábban próbáltam fölven-

ni a kapcsolatot édesapjával – hasztalan. Előbb tele-fonon, majd – mivel a készülék foglaltat jelzett – föl-gyógyulásomat követően, személyesen érdeklődtem öregbarátom után. A Lengyel utcát és környékét szanálták –senki nem tudott útbaigazítani. A rendőrséghez fordultam.Egyébként december negyedikén, a kora délutáni órák-ban az Intézet Igazgatója is érdeklődött felőle: számítottrá, a szerződéses Mikulásra.

Eltűnését bizonyára hivatalosan is közölték önnel. Énszeretném hinni, hogy életben van. Különcsége elfogad-ható magyarázat lenne rejtőzködésére.

Fényképfelvételt nem küldhetek az ön szülőházáról –a vidéket ugyanis szétverték. Új utakat vágtak, más ne-vűeket; elterelték a folyót, melynek partján típustömbökmeredeznek. Számításaim szerint az önök udvara a villa-mosgarázs területe; házuk helyén benzinkút áll. „Haj,haj!” – mondaná édesapja.

Mellékelem ezt a szolarizált fényképet. Fiatal képző-művész ismerősöm új technikával kísérletezik – ő készí-

101

tette a tanulmányt. Elbeszélése alapján úgy vélem, valaholaz ön szülőháza közelében. Kinagyított változatán jól lát-szik a környék postaládáinak jellegzetes cirádája... Bi-zarr csendélet, nem?! Hasonlóan régi hátizsákom nekemis van. Legnyugtalanítóbb az ágacska. Bogos, fejlett rü-gyek meredeznek ezen a virgácson – a hó miatt bátor-kodom így nevezni –, mint az édesapja tükre mellettin,azon a régin. (Talán az öné volt?) A szög nem a legsze-rencsésebb; pár fokos eltéréssel határozottan állítanám: aza parányi pontocska ott jobb középen: krampuszfej!

Lehet, hogy elragadtattam magam?! Bocsásson meg: azegész oly hihetetlen számomra!...

Szívélyesen üdvözli:

Cseke Vilmos

MATYORKA DENSZ

Szélcsend volt és metsző hideg; faggyal búcsúzott azesztendő. Kőkemény göröngyökön, a kerítés tövében topo-rogtak a virágárusok. Dél felé áron alul kínálgatták fóliáscsokraikat. – Kevés a látogató, hiába lesz kivilágítás! –sóhajtoztak. Üzletüket rontották a burkolatköveken rög-tönzött pultok, a kerítésdarabokból tákolt lacikonyhák, atálcás mindenesek forgataga. E merész vállalkozók kita-lálták, hogy a belvárosi konkurrencia elől erre a környék-re húzódjanak.

– Szükség szokást szeg – vigyorogtak a virágárusokellenséges pillantásain. Némi kegyeletből és mert tartot-tak Matyorkától, a temetőőrtől, halkabban kínálták árui-kat. Tömény alkoholt csak sült kolbásszal árultak. Sípo-kat, kürtöket jóval később, estefelé vettek elő a csecse-becsések, akik váratlanul nagy sikert arattak: vásárlóik,a szabadosabb temetőjárók kapva kaptak az alkalmi cik-keken, a zöld halálfejeken, szemüveges szörnyeken, bibír-csókos krampuszokon. Leghamarabb a bíbor hóhérsipkákkeltek el. Igénylőik hajbakaptak az utolsó darabok tulaj-donjoga fölött. Az elégedett vándorárusok töméntelenszerencsepénzzel, konfetticsővel és szerpentinbodrokkalengesztelték ki a kesergő virágosokat, valamint a tartásostemetőlátogatókat, akik közül némelyekre utóbb mégissikerült fél áron rátukmálni egy-egy szelídebb maszkot:bárányfejet, bús szamarat, kócszakállú herceget vagy ko-pasz öreget.

– Micsoda népség! – dühöngött az őrházban Ma-tyorka Mózes.

– Szilveszter van! – csendesítette az anyja. – Ün-nepek után, meglásd, elvonulnak... Matyorka hümmö-gött. Nyugtalanul járkált fel-alá az üvegezett verandán.Az öregasszony a nyomában csoszogott. Kémlelték a derültégboltot; havat és enyhülést reméltek, mint odakinn azárusok, akik hosszas tanakodás után egymásrabízták por-tékáikat, és csoportosan, egy-egy tősgyökeres virágoshozcsapódva bekérezkedtek az őrházba melegedni. Tétovánszabadkoztak a temetőpásztornak: nincs sár, nem piszkol-nak... Fogadkoztak, hogy keveset maradnak. Harapós

103

kedvében volt az őr; válaszra sem méltatta őket. Behú-zódott a nappaliból nyíló kuckójába. Tett-vett munka-asztalán – szemlátomást dühítette a papírmunka.

– Nézdegél kalitkájából – tréfálkoztak láttára a kintfagyoskodók. A bentieket a nappaliba tessékelte az öreg-asszony; kopott karosszékeket tolt elébük. Biztatásárahelyet foglaltak. Fia mintha csak erre várt volna – ma-gára kapta csíkos felöltőjét, és szó nélkül elrohant. Deletharangoztak.

– K ínozza a f ron t . . . – m en tege t t e a z any j a . –Annyi baj van, annyi! – ismételgette, de részletekbe nembocsátkozott. Az ablakhoz osont, hogy követhesse tekin-tetével a távolodó alakot. – Bejárja a kertet... Ünnepikötelezettség.. . Húsz perc alatt végez.. . Mindjárt i t tlesz...

Hogy kiköszörülje a vélt sértést, teasüteménnyel kí-nálta a vendégeket.

– Mózeske kedvencei – érzékenyült el. Attól tartott,félreértik; fia sohasem bocsátotta volna meg, ha nevet-ségessé teszi. – Hazavárjuk az unokámat; ő is Mózes.Az utolsó Matyorka – mosolyogta. Zavarában ropogóskötényének fodrát gyűrögette. – Egyébként sofőr... Dé-len dolgozik, bármelyik pillanatban betoppanhat. Nélkülenincs igazi ünnep, pedig elütött a családtól: nyughatat-lan, akár a szegény anyja volt...

Melegedő lélekkel hallgatták az árusok. Bólogattak: is-merik a fiatalembert. – Sok baj volt vele mint gyerek-kel... Hiába nevelte szigorúan az apja – bizonygattaMatyorkáné.

Felállt, bement a konyhába, megkavarta az ételt, ésfélrehúzta: Bekukkantott a lerbe, takarékra állította a gázt,kitekintett az ablakon, jön-e a fia, aztán visszajött, leültmaga is. Látszott rajta: szívesen beszél. Hamarjában is-mertette a szilveszteri menüt. Szerette volna, ha illatátmáris dicsérik. Elhallgatott, várt. Habcsókokat ropogtattakszótlanul a vendégek: lesték a folytatást. Tűrhetetlen volta csend.

– Egyszer majdnem kilakoltatott bennünket a Kerü-leti Tanács – mesélte az öregasszony. – Felfüggesztet-ték a fiam állását; bajba kevertük Jónást, a kőfaragót is.Évekig nem köszönt nekünk. Maguk elég fiatalok, bár azért

104

hallhattak az esetről... – fürkészte az ismeretlen arco-kat, nehogy untassa őket. Tétován emlékezett: – Mózes-ke tizenéves volt... Rábíztuk az őrséget... Csak néhányóráról volt szó... Mert lagzi volt a telepi vendéglőben.Közeli rokon volt a vőlegény... mondtuk, muszáj el-menjünk. Az új sírok helyén, a nyugati részen akkormég veteményes volt, felesben műveltük a kőfaragóval.Meleg volt Szent Mihály hava, ittfeledkezett a kánikula– dörzsölgette aszott kezecskéit. – Olyan termés volt,hogy azzal hencegtem komaasszonyomnak a vendégségben,sírhelyet veszek a fölösleg árából a főkertben, és megcsi-náltatom a társbérlővel!... Jó hangulat volt; sok fiatal...rengeteg tánc.

Matyorkáné megigazította tarkójára csavart kontyát,aztán folytatta: – Mózesem jól érezte magát. Halogattaaz indulást, mi meg a menyemmel nem erősködtünk. Sö-tétedéskor felálltam. Búcsúzkodtunk, de időbe telt, mígvalóban jöhettünk. Riadalom, tolongás volt az utcákon.Hazáig sodort a tömeg. Mintha halottak napja lett volnaa temetőben: fényárban úszott az osszárium, a cinterem,még a történelmi sírok is. Szétszórtan fényecskék vilá-goltak. A fiam hívta fel rájuk a figyelmünket. Nem hit-tünk szavainak – mindketten rosszul láttunk, én ráadá-sul farkasvakságban szenvedek. Gondoltuk, Mózes rosz-szul tájékozódik; megtévesztik a telepi házacskák lámpái,vagy szokása szerint ugrat minket: odahaza, még induláselőtt meggyújtotta a díszlámpákat, hogy kedvére rémít-gethessen. Valaha jó kedélyű volt – sosem tudta az em-ber, mikor ravaszkodik. Hajunkat arcunkba fújta a szél,az apró fénypontok azonban – mondogatta a fiam –meg sem rezzentek.

– Nem egyszerű gyertyafény, nem is díszlámpáké, azbiztos – szögezte le. Ahogy befordultunk a sarkon, der-medten rebegte: – Ég a Bokros...

A szegényfertályt értette, ami kívül esett a régi fa-lon.

– Pityókos! – nevetgéltünk a menyemmel, bár a so-kadalmat magunk sem tudtuk mire vélni. Mózes meggyor-sította lépteit; csodálkozva apróztunk a nyomában. Tűz-oltó-autók szirénáztak el mellettünk. Az ügyeletes tisztsehogy sem akart beengedni a kapun. Kilétünket kellett

105

volna igazoljuk, de iratainkat nem vittük magunkkal. Vé-gül Jónással, a kőfaragóval szembesítettek. Alig ismertmeg bennünket: szempillája, szemöldöke lepörkölődött. Őirányította a tűzoltókat. Utólag hallottuk, mennyit segí-tett... Rajtunk is; nélküle nagyobb lett volna a kár. Le-égett a Bokros. Sok fa kidőlt – néhány kripta megsé-rült. Legjobban az elhamvadt kopjákat sajnáltuk... Nemkételkedtünk a tettes kilétében, csak az ok tűnt számunk-ra érthetetlennek. Kit akart ez a gyerek ijesztgetni?! Merttököt lopott a Jónás kertrészéből, s a mester féltve őrzöttfaragó-szerszámaival csinált belőlük lámpásokat. Napokonkeresztül dolgozhatott, és mi semmit sem vettünk észre...Néhány eldőlt közülük – ebből lett a baj...

Mózeskénknek hűlt helye volt – hasztalan kerestük,mégis feltűnően nyugodt volt a menyem. Rögtön tudtam,hogy ismeri fiának a rejtekhelyét, de kíméli, nem akarja„kiadni”. Az apja fogadkozott, hogy ha kézre keríti, ki-nyújtóztatja a gézengúzt. Mint igazi Matyorka, dühébenfeltétlenül szavának állt volna, főleg a jegyzőkönyv alá-írása után. A tűzkárért és a felmerült költségekért ugyan-is minket tettek felelőssé... odalett, sőt elég sem volt atermés jövedelme; évekig törlesztettük adósságunkat. Sír-helyet csak az idén vehettem – panaszolta elkeseredveaz öregasszony. Szaporázta szavait – láthatóan sok mon-danivalója volt még. Fia bármikor visszatérhetett az őr-járatról, és nem szerette, ha anyja családi ügyekről suty-putyolt.

– Mózeskét, mint szándékosan gyújtogató bűnözőt –korára való tekintettel – eredetileg javítóintézetbe java-solta a szigorú parancsnok. Valahogy kiengeszteltük, dekikötötte, hogy soha nem akarja viszontlátni a városihonvédelmi parádékon, holott ez még ma is minden ifjúszámára kötelező. Figyelmeztettük az ellentmondásra. Mi-lyen dühös lett! Kitiltotta a városból. És micsoda felté-telt szabott! Azt ordította, visszajöhet végleg a gyermek,ha szabadidőközpont lesz a temető helyén. Csúfot űzöttaz őseinkből! – méltatlankodott Matyorkáné szenvedé-lyesen, aztán visszatért az őrnagyra.

– Elhatározásához tekintélyének kedvéért ragaszko-dott. Oly makacsul, hogy szavunkat adtuk: idegenben is-

106

koláztatjuk, dolgozni is ott fog majd, csak ne továbbítsafeletteseinek az ügyet. Ezért járattuk délen iskolába...Nyolcadik éve, hogy idegenbe kényszerült a drága! – sír-dogált az öregasszony. – Nem szeret írni – soha nemkaptunk levelet tőle...

– Unják? – kérdezte kedvesen, bár igenlő válasz ese-tén is folytatta volna beszámolóját. Hallgatóinak figyel-mét hálás sóhajjal honorálta. Megszusszant, és továbbmesél t : – Első alkalommal képeslapot küldöt t . . . Azottani piacteret ábrázolja – megvan valahol. Utána he-tekig semmit nem tudtunk felőle... . Súlyos beteg voltmár a menyem. Félrebeszélt; minduntalan vele veszeke-dett. Mondtam a fiamnak: nincs nyugta – nem tud meg-halni... Leutaztam délre, Mózeskénkhez. Egészséges volt,élte világát. Pénzt ígértem neki, csak rendszeresen tele-fonáljon. Rákapattuk valahogy. Azóta hív hétfőnként, ami számlánkra...

Az öregasszony félbeszakította elbeszélését; kiszaladta konyhába. Csörömpölt a fedőkkel, szürcsölve kóstolga-tott. Közben tele szájjal biztatta vendégeit: – Fogyassza-nak egészséggel! Bátran!... Ne szerénykedjenek!

Tapintatos volt: hogy ne feszélyezze őket a túlságo-san szívélyes hangnem, magáról kezdett beszélni: – Na-gyon ügyes voltam... Dél sincs, máris végeztem... Sem-miből négy fogás, hidegtálak, tortalapok és a tészta...Akár egy szakácsművész! – dicsérgette teljesítményét. –Megint a hirdetővel bajlódik; rögeszméje a vízdíj – je-lentette ki durcásan, átmenet nélkül. Ezúttal a fiárólbeszélt. A virágosok ismerték a terepet: „visszajött” –suttogták az idegeneknek. Félreérthetetlen kézmozdulattalsürgették az indulást. Matyorkáné közben visszacsoszogottkörükbe. Kopott sámliját a kályhához vitte. Leült; hátáta forró csempefelületnek vetette. Eltörpült magas, zavar-tan állingáló védencei között.

– Féltek a fiamtól, pedig nem harapós – bizalmas-kodott velük. – Fejembe szállt az esszencia, addig íze-sítgettem – nevetgélt bocsánatkérően. – Mindentől füg-getlenül tudnotok kell, hogy Matyorka Mózes igaz em-ber... Ismerem, én neveltem. Zsebrevág valamennyiötö-ket, bármit mond Jónás, ez a pacer faragász. A balesetóta nem kell az ő szavára adni – gyűlöli a családunkat...

107

Itt lakunk a háború óta... Mert ugye a temető az én fiamélete... Ezt senki sem tagadhatja. Mekkora változások!Mind neki köszönhetően!... Kész birodalmat csinált azakkori pöttöm sírkertből! Matyorka Mózes restaurált, fe-lekezetek szerint parcelláztatott, sírokat ásott, harango-zott. Micsoda kedvvel építtette a felső kápolnát, az em-lékműveket... Beköttettük a villanyt, a vizet... Matyor-káék nélkül még most is vakoskodnának a telepiek, pedigelőkelő villanegyed!... És Mózes oly szívesen kalauzolbárkit... Ha kell, emlékbeszédet tart... Művelt emberekhallgatják, fejüket valamennyien leszegve – gondolom,áhítatból. Fiatal korában hivatalnokoskodott – kísértetiesrendszeretete néhai szakmájának ártalma lehet: tökéletespapírmunkát végez. Lelkiismereti kérdést csinál a víz-díjból is... És milyen következetes! A kegyetlenségig.Szegény Mózeskénknek elvből nem engedett, a menyemrimánkodásával mit sem törődött; meg sem próbálta jobbbelátásra bírni az őrnagyot. Az enyhítő körülményeket éntalpaltam ki, az ő tudta nélkül... Végül csak el kellettküldjük idegenbe...

– Jön! – jelentette ki hirtelen. Megtörölte a szemét,leporolta makulátlan kötényét, és suttogva ígérgette, hogyha legközelebb behúzódnak melegedni, elmondja részlete-sen, hogy sikerült jobb belátásra bírnia a parancsnokot.– Boldog új esztendőt maguknak is! – hangoztatta ked-veskedve, míg a kijárat felé tuszkolta a hosszú hajú, na-gyon magas fiatalembereket.

– Jókor jössz! – pattogott a belépő fiának, hogy ele-ijét vegye esetleges megjegyzéseinek – battyogsz, minthaa korzón reprezentálnál! Nem volt kivel meginni egy po-hár borocskát! – Minden jót maguknak is. Békességet,nyugalmat!. . . – mosolygott a távozó ismeretlenekre,akik meglepetten motyogtak valami illedelmeset. Oda-kinn fölocsúdva nevetgéltek aztán, mesélték társaiknak ahallottakat. Hévvel részletezték az öregasszony szavait,kürtszóra utánozták gesztusait. Azt, hogy megvendégelteőket, nem emlegették.

– Gyere, öreg!Matyorka Mózest ritkán becézte az anyja. Gyerekko-

rában egyáltalán; érett fővel két alkalomra emlékezett atemetőpásztor: először Mózeske születésekor, másodszor

108

tizennégy év múltán, mikor megözvegyült. Rosszat sejtvesandított az öregasszonyra: – Történt valami? – kér-dezte.

– Éppen hogy semmi. Megy minden tovább nélkülünkvagy ellenünkre. Kufárkodnak odakinn ezek a..., mint-ha...

– Ne tragizáljon, anyám! Maga mondta, hogy az ün-nep után elvonulnak. Állítom, hogy nem nyomtalanul, dehát... Ne nyugtalankodjék! Látom én, mi történik.

– Mi történik, mi történik... de mi lesz velünk?!– Ha ennem ad, megválaszolok – felelte csendesen

Matyorka. Feltételét elnyomta a vízcsobogás. Megszegte aházirendet; ezúttal a konyhában mosott kezet, és törül-közőnek használta a tányértörlőt. Anyja bosszúsan nézte,de már megterített, nem akart hangulatrontó lenni. Mó-zeske bármikor betoppanhatott. A hosszú asztal két vé-gére telepedtek, egymással szembe. Matyorka imája gyorsvolt, gépies és... majdnem felületes. Neheztelt érte azöregasszony: – Ilyen napokon... – kezdte. Fia ránézetta gőzölgő leves kacskaringós párája mögül.

– Mintha mintás lepel csüngene közöttünk – mond-ta szárazon, pedig kedveskedni akart. – Maga is ilyenekethorgol... Na, Isten tartsa meg, s ha teheti, adjon nekünkjó étvágyat!

Egyszuszra felhajtotta poharát. Megrázta fejét; köhin-tett, aztán szórta levesébe kóstolatlanul a sót, borsot.Anyja megcsóvál ta a fe jé t ; csendben kanalaztak. –Huuúú! Nem spórolt ki ebből semmit – szürcsölgetettMatyorka. – Vendégváró leves – érzik az ízén.

Az öregasszony alig eszegetett. Örömmel vegyes két-ségbeeséssel nézte Matyorkát. Megtelt a szeme könnyel.Felállt szótlanul, közvetlenül mögéje. – Anyám mit őriz-get itt állva?! Legalább tudja, minek tiszteleg? – hepciás-kodott evés közben az őr. – Múltnak-e vagy jövőnek?

– Egyremegy: manapság semmi sincs rendjén; össze-keveredtek. Nekem viszont érdemes... Rászolgáltam...Ki happolná még ilyen hálásan a maga főztjét?! Tisztá-ban van vele, kit hizlal ötvenhét éve?!

Matyorka hátrafordult ültében. Kanalát marokra fog-va úgy szónokolt, mintha fenyegetőzne. – Turdest község

109

újonnan kinevezett temetőpásztorát. Ne pislogjon, anyám,magamról beszélek.

– Miket habogsz?! – legyintett az öregasszony nyug-talanul. Izgalmában megfájdult a gyomra. Másról akartbeszélni. – Bármikor betoppanhat a gyermek!... Hogyfogadjuk?!

– Boldogan. Ahogy ő fog minket Turdesten. Hiszenmi mártírok vagyunk, az ő mártírjai. Miatta nyúzattukaz irhánkat azzal a nagy adóssággal; neki küldjük legjobbfalatjainkat; rá pazaroljuk legszentebb gondolatainkat...A szentségit!

– Viccelsz? – méregette gyanakodva az anyja. Tur-dest foglalkoztatta.

– Dehogy. Egy temetőpásztor méltó hivatalára: ha-lálkomoly.

– Mit izélsz?! Sírba tesznek az ötleteid! – zsörtölő-dött az öregasszony. Elkapta fia elől a mélytányért. El-felejtette, hogy ünnepre terített – ugyanabba tálalta amásodikat. – Vakogsz itt Turdestről s Mózeskénkről!Hagyjuk a szilveszteri példabeszédet... Nem élhetsz szó-noklat nélkül? Más is áldoz a gyerekére – nem kell eztállandóan hangoztatni!...

– Anyám túl sokat szónokol az érdekében! Teszi ma-gát, hogy nem emlékszik, mit csinált...

– Minek nézel? – szipogta önérzetesen Matyorkáné.– Meszesedem, felejtek.. . Szándékosan összezavarsz,mintha tagadnám... Tudom, hol van Turdest... Vasúticsomópont . . . Húszezer főnyi lakossal . . . Emlékszem,miért van ott az unokám. Gondolkozz más szilveszteritréfán – húzta ki magát.

– Köszönöm, elég – szólt közbe Matyorka, mint akivizsgáztat. Anyja elhallgatott, holott ő a felvágottakbólpreparált fasírtgolyócskákat sokallta a tányérján. – Magamiért nem eszik?! Őriz és méreget, mint valami ünnep-rontót! – fakadt ki.

– Rossz napod van – bólogatott Matyorkáné, de en-gedelmeskedett: tálalt magának is, és leült, szembe afiával. Az utolsó falatoknál mertek csak egymásra nézni.

– Kézbesítettek ma nekem egy új kinevezést... Apiszok csirkefogók!.. . Temetőőrnek, Turdestre. Tisztalappal indulok –. nincs még a településnek halottja. Úgy

110

írja, egyelőre irányítanám az építkezést. Utakat kell vá-gatni, kerítések, melléképületek, satöbbi. Szabad kezetadtak. . . Szabadságot . . . Ért i , anyám?! Szabadságot . . .Emeletes az őrház, ha nem csal az utóirat. Különbenmindegy. Az a kurva nap mindenhol felkel – le is nyug-szik. Nézzen csak körül... Halottak bárhol vannak; a sí-rokat ott is gödörnek ássák, magunkfajta rothadóknak.

Az öregasszony kezéből kiesett a villa. – Igazat be-széltek az emberek...

– A nagy átalakulásokról, hm? Lám-lám, csak beiga-zolódnak rémtörténeteik... Látnok lehetett a mi kutyaőrnagyunk vagy bizalmi, csaholó. A szentségit! Mert ugyenem lehetetlen, hogy éppen valami szirszar játékteremlesz a cinteremben.

– Jaj, mit szól majd Mózeske?! – aggodalmaskodottMatyorkáné.

– Mit-mit? Ha ideutazik őkelme, kedvére hazardíroz-hat az elektromos bizgentyűkön... A tökfilkó!... És elé-gedett lesz, hogy utánaköltözünk. Családegyesítés – minkvagyunk az ő összkomfortja... Még jobban ki fog hasz-nálni bennünket – ebben biztos vagyok –, és ordibálmajd magára... Felnőtt ember – nem ígérhetem, hogymegverem.

– Nagy beruházás – hosszas építkezés... Nem érjükmeg, hogy sorra kerüljünk – nyugtatgatta magát az öreg-asszony.

– Ezzel én vigasztaltam magát, mikor még hiszékenyhülye voltam. De ma... Tudja, a reggeli őrjáraton nemtapasztaltam semmi rendkívülit. Délben már zaj volt azészaki kapunál: ordítozás, motorzúgás rengette a földetodaát. Ismer anyám – kíváncsi természet vagyok. Fölka-paszkodtam lesbe, a kerítésre. A Kis Házsorról pániksze-rűen hurcolkodtak az emberek. Pont ma?! És hova?!...Az istenit! Semmit sem sikerült megtudnom. Akiket meg-szólítottam, nem válaszoltak. Idelenn mulatságra készül-nek ezek a kócos hercegek, ezek a hóhérsipkás kriptaszö-kevények, még a malacfülű szörnyek is. Sivalkodnak, hogyhideg van, bárcsak hullna a hó. Valódi szilveszteri kar-nevál...

111

– Határidőt szabtak volna nekik?– Ki tudja... A hivatali sürgős lehet azonnal, bár

senki sem szokta komolyan venni.– Csak jönne már Mózeske – nézett Matyorkáné az

órára – félek, rásötétedik.– Azt hiszi, megold valamit, ha ő itt lesz?! – Ma-

tyorka eltolta maga elől a tányérját. Böffentett. Töl-tött magának egy fél pohár bort; cigarettára gyújtott. –Mit vár anyám Mózeskétől?

– Az unokám – fakadt ki az öregasszony. – És se-gít.

– Mit tehet ő?! Amúgyis gyáva... Ezt nem tőlemörökölte – tette hozzá. – Vendég – hangsúlyozta ko-nokul – semmi több.

– Ne vendégezd! . . . Érz i , ne fé l j . . . Nyakaskodszvele, mint apád teveled. Te Matyorka!... Nélküle magadlennél, mint kedvenc obeliszked a talapzatán. Olyan le-szel Turdesten, ne félj, ha igazat beszélsz. Érte és veleünnep a mai – hüppögte az öregasszony. Eszébe jutottegy gyerekes érv: – Sohasem jön üres kézzel.

– Nem is megy azzal – nevette el magát a fia.– Ha tőled függne, kövekkel tarisznyálnád fel vagy

szabályokkal; hátizsák helyett kötelezettségekkel!...– Úgy-úgy – bólogato t t a temetőőr. – Ahogy a

Mózesektől telik. Nnna, ne pityeregjen... Ne pityereg-jen! Minden percben érkezhet. Nem ismerek magára...

Kezét ölébe ejtve feltartóztathatatlanul sírdogált azöregasszony. Matyorka csendesítette, próbálta vigasztalni:meg-megsimogatta anyjának pici, fehér kontyát, de csakkihuzigálta a rövidebb, rakoncátlan hajszálakat. Zavará-ban összeszedte a mosatlant: ügyetlenül csörömpölt a vas-tag porcelántányérokkal, a Mózeske tiszteletére elővettrozsdamentes étkészlettel. Későre hallotta meg, hogy ko-cogtatják a verandaajtót.

– Jókor jönnek melegedni – morogta bosszúsan. –Idekapatta őket. Elegem van a védenceiből!... Ne bőg-jön!

– Szaladj; lehet, hogy ő! – sugárzott Matyorkáné.Letörölte könnyeit. Jónás volt, a kőfaragó. Zavartan áll-dogált a küszöbön.

112

– Boldog új évet! – köszönt be illedelmesen. Vá-lasz helyett Matyorka visszaszólt az anyjának: – Csakfolytassa, míg jólesik... Nem Mózeske!... Jöjjön be! –enyhült meg. Kuckójába vezette a váratlan vendéget. Amatűzeset óta köszönés nélkül, szigorú szűkszavúsággal bo-nyolították hivatalos ügyeiket. Munkaidő után nem ismer-ték egymást. Jókedvében az őr „spártai alkat”-nak nevez-te magukat...

A kőfaragó hidegtől vörös, bütykös ujjai gyűrött borí-tékokat szorongattak.

– Esküvői meghívók? – ugratta Matyorka az elsőpohár bor után.

– Beborult, mintha sötétednék... Jól imádkoztak akintiek: estére havazni fog – vélekedett Jónás, minthanem hallotta volna a kérdést. A gazda elértette; másraterelte a szót. Az óév gazdasági eredményeire nem panasz-kodhatott: sikerült törlesztenie minden korábbi adóssá-gát. . . Határidős megrendeléseknek tet t pontosan ele-get. . . A terveiről faggatta munkatársát . Érdeklődött ,lesz-e sok munkája jövőre. Kérdezte, miért dolgozik utóbbcsak fába. Hümmögő választ kapott. Szóba hozta az osz-száriumot. Restaurálni kellene – évek óta hanyagol-ják.. .

Hallatukra felélénkült Matyorkáné. Mosogatott oda-kinn a konyhában, és látatlanul bele-beleszólt beszélgeté-sükbe:

– Új évet kezdünk, s maga még mindig agglegény –évődött a szomszéddal.

– Félénk vagyok, kezét csókolom – tartok a nőktől,jobban, mint a tűztől vagy a hidegtől – szabadkozottJónás.

– A mentési munkálatoknál nem riadozott. . . Sze-rencsénkre... – kedveskedett az öregasszony. Szándéko-san hozta szóba az esetet.

– Rég volt – szerénykedett a kőfaragó, de hálásanpislogott a konyha felé, könnyebb szívvel hozakodott elő.kívánságával.

– A műhelyemről lenne szó . . . Annyira fé l tem. . .Nem Mózeskétől, csak ez a mindenféle népség... Na-gyon nekivadultak a mulatságnak... Álarccal túlságosanmerészek...

113

Matyorka kacagva mutatott vendégének zsebére: –Neked is van hóhérsipkád!

– Fejembe nyomták... Ingyen. A kapun belül vet-tem le...

– Hiszem, no; nem vagy te közülük való! Anyám nemhiába imádkozik majd tíz éve érted s az egészségedért.

– Csupa idegen... a virágosok sötétedés előtt biztoselkotródnak... – folytatta zavartan a kőfaragó.

– Mondd már meg, mit akarsz a műhelykéddel?– Magukra bíznám... Este még visszanézek... Azok-

nak annyi a petárdájuk... Nálam minden gyúlékony; azállványok... az a sok fa...

– Akartuk kérdezni – szólt közbe az öregasszony akonyhából – miért változtatott matériát?!

– Meg ne haragudj! – szabódott Matyorka – csúfí-tod a temetőmet. Csavaros karókkal, korhadó göcsökkelrontod az összhangot.

Jónás megnyugodott: ha a temetőőr szájal, vállalja adolgot.

– Mesterséget változtatok, azért – válaszolta komo-lyan – házgyár van elég... Beszélik, a környékre isépítenek... Faragász viszont kevesebb... Hanyatló ipara temetkezés. Valamiből élnem kell. Könnyebb a fávaldolgozni – öreg embernek ez sem utolsó szempont. Egy-szerűen átvedlek – fejezte be mosolyogva.

– Értesítettek? – kérdezte Matyorka.– Nem tudok semmi közelebbit – szabódott a kőfa-

ragó, mert elértette: a bontásra gondolt ő is. Szótlanul atemetőőr elé pakolta borítékjait, és intette, hogy bontsafel őket. Kíméletből óvatoskodott: nem akarta felzaklatniaz öregasszonyt.

– Hegedülsz még? – érdeklődött illetlenül vidámanés jó hangosan. Matyorka megrázta a fejét; figyelme-sen nézegette a papírokat.

– Nem tudom rávenni – panaszolta az öregasszony a konyhából. – Remélem, Mózeskének lesz rá kedve ésideje. A fiára talán hallgat... Tudja mit, Jónás? Legyen avendégünk! Annyi év után... Itt lesz Mózeskénk is...– örvendezett. A kőfaragó mosolygott a háziasszony lel-kesedésén: mennyire várhatja az unokát, ha minduntalanróla beszél!

114

– Együtt tölthetnénk a szilvesztert... Együtt! – is-mételgette Matyorkáné. – Mózeskénk bármelyik percbenérkezhet. Hatszáz kilométert vezet – kifárad. I t thontöbbnyire alszik és eszik. Vagy ha nem: flangál valahol.Az apja haragszik a barátokért... Én, azt mondom, fiatal:szórakozzék! Nem sok vizet zavar... Hármasban len-nénk...

Az öregasszony befejezte a mosogatást. Mielőtt lepi-hent volna, az ajtóból megismételte a vacsora-meghívást,és figyelmeztette a fiát: ideje indulni, esti őrjáratra. –Papírmunkád is van még – fűzte hozzá, hogy vissza-lépett. – Szilveszterkor nem engedlek dolgozni!

Utasította, hogy ha olcsón adják, vegyen virágot dísz-nek, az asztalra, de melegedni senkit ne hívjon. Fejfájásrahivatkozott.

– Mintha én édesgetném az idegeneket – motyogtaa temetőőr bosszúsan.

– Visszavárjuk – nézett Matyorkáné Jónásra, aki bo-rítékjait szuszakolta a zsebébe, és menni készült. Azzal bú-csúzott, hogy nemsokára visszatér. Megköszönte és elfo-gadta a meghívást. „Megbeszéljük” – jelezte legyintve azőr, és kezet fogtak. Megszorították egymás kezét.

Nagy, gyér pelyhekben havazott. Korán sötétedett.Rövid szendergés után Matyorkáné felriadt délutáni ál-mából. Alig látszottak a bútorok körvonalai a szobában.Odakinn azonban majdnem nappali fény volt: a Közmű-vek hagyományos ajándéka, az újévi kivilágítás hasznosreklámfogásnak bizonyult: mérsékelte a mulatozók túlka-pásait. Öt óra után nem jött több látogató. A virágosokszétszedték hervadtabb csokraikat, hogy búcsúzóul, a sze-retet és megértés nevében szétosztogassák a maszkos ide-genek között, akiknek forgataga egyre sűrűbben gomoly-gott. Egyébként az idesereglett alkalmiak eltüntették ke-reskedői kellékeiket. Matyorka úgy vélte, elrejtették árui-kat. Valószínű, ők is álarcot öltöttek már.

Ujjnyi vastag hóréteg fedte a tátongó sáncok mart-jait, a földhányásokat: mintha fehér színfal zuhant volnaa vidám farsangi figurák háta mögé.

Felült ágyában az öregasszony. Perceken át nézelődött.Kibámult az ablakon, csodálta a színek és szörnyek rit-

115

mustalan táncát, szertelen ugrabugráját. A sípok, kürtöknyomasztó ricsaján innen suttogásra figyelt föl. Hallásanem csalt: a konyhában a két Matyorka beszélgetett. Beakarta hívni Mózeskét, de meggondolta magát. Ölébevette csoszogóit, és nesztelen léptekkel az üveges ajtóiglopakodott. Kikémlelt a csipkefüggöny rózsái között. Ma-tyorka a fia körül szorgoskodott: félénken rakosgatta elébea szilveszteri választékot. Mózeske főleg nemet intett fe-jével; néhányszor vállat vont: „holnap” vagy fintorgott:,,utálom”. Türelmetlenül, hangosan suttogva leckéztetteapját, hogy lehetőleg nagyanyja is meghallja:

– Így várnak... Sze’ tudták, hogy jövök! Gondolták:deszkurkálom én magam!... Itt lőttek meg – mutogatottádámcsutkájára – látja? S én még cipelek maguknak...marhaságokat. . . főleg a vénasszonynak! Olyan nehe-zek... Mind lehasadtak a pungáim. Nem díszes kencefi-cét, zabát kellett volna szerelni, és több piát! Azt! ZsánKoté!

– Mi az, fiam? – kérdezte gyámoltalanul az őr.– Passz!. . . Ezt csak úgy mondtam! Ne izéljen –

hadoválta tele szájjal, látva apjának csodálkozó arckife-jezését.

Az öregasszony ledobta maga elé ormótlan fapapucsait,kitárta az ajtót, és mentében óbégatott: – Jaaj! Mi nemízlik, lelkem?!

– A mizéria, nyanya! Jön, hogy eldobjam magam! Kárvolt ezér’ idekárogjon! Ültem volna délen, öblögethettemvolna a gigámat...

– Mózeske! Hogy beszélsz?! Életünk fénye vagy!– „Alkonyuló életüké” – nem felejtettem el; apám

ezt a feliratot szokta degedt bukszájú szülőknek ajánlani.– Egyél fiam, ne hangoskodj!... Meg se csókoltad

nagyanyádat ! Összeszedtünk neked, ami t tudtunk. . .többre nekünk nem telik.

– Látom, hogy nem avanzsálnak!– Nem pazarolunk! –mentegetőztek az öregek.– Passz! Nem kérek maguktól kitáncát. Repedjek meg,

ha itt nem minden a nagyanyám hozományából maradt.Őrzik becsülettel a roncsokat. Ez a mesterségük.

Felkacagot t : – Vagy a csontokat ! Nagy kincs azosszárium...

116

– Tudsz jobbat?! A magadfajták kifosztják, felgyújt-ják, azzal továbbállnak. Szerencsénkre lámpával csinálják.

– Élvezem, hogy gyáváz. Mikor felejti már el a Bok-rost?! Attól a patkánytól – intett fejével a kőfaragó mű-helyének irányába – csupa fát kap mostanság... Pótol-ják fejfái a maga szaros bokrait.

– Üdvözöl – hazudta hirtelen Matyorkáné. Kihasz-nálta az alkalmat, hogy szóba került Jónás: el akarta fo-gadtatni Mózeskével a közös vacsora gondolatát.

– Táviratot küldött az ösvény végéből vagy beüzentvalamelyik utcai virágossal? – érdeklődött a vendég.

– Itt volt – felelte kimérten Matyorka.– Hol? – tüzeskedett a fia.– Ott ült, a helyeden.– Passz! – csóválta a fejét ifjabb Mózes. Az öregek

összenéztek, nem tudták mire vélni a velős választ. Atemetőőrt családi tekintélye kötelezte; megköszörülte tor-kát, és elszántan fiának szegezte a kérdést: – Mész vala-hová?

– Neem – válaszolta Mózeskéje talányosan, fejéveligent bólogatva.

A kis halom fasírozott után Mózeske választása a nagylábos pörköltre és kedvenc cukormázas tortájára esett.Elfogyasztotta őket, s megcsendesedett. Az öregek úgyvélték, farkaséhség kínozhatta, mert a csupasz asztalrólhabzsolt, hosszan, szótlanul. Amúgy olajos kézzel tört averthajú cipóból – ujjlenyomata ottmaradt a dúcon.

– Passz! – dühöngött, mikor észrevette megdöbbe-nésüket – defektem volt. . . Az aljba’ hagytam a ka-miont.

Hallgattak mindhárman. Kintről rivalgás-, kürt- éstrombitaszó hallatszott. – Hih-hiíí! – kezdte vihogva atérdét csapkodni ifjabb Matyorka. Hajlongott ültében.Megnyúlt, de egyébként közömbös arccal tátogott. Pici,ravasz szeme apján függött: félt, hogy az öreg letácsolja,holott sokat várt a jelenettől. Esetleg ráfoghatja, hogytetszését nyilvánította ily furcsán... Nem kételkedett,hogy hasznát veszi majd.

– Opám – fordította komolyra a szót szemtelenülévődve – opám, maga valaha nagy mulatós volt!...

117

– Az-az! – tódított boldogan a nagyanyja. Matyor-káné elégedett volt: Jónáson könnyen átsiklottak; Mózeskeezek után csak nem fogja kiszekírozni... ilyen alkalom-mal. – Akartál mondani valamit – emlékeztette unoká-ját alázatosan. Ifjabb Matyorka érthetetlen szemeket me-resztett rá. – Apádnak...

– Ühüm – bólogatott az unokája – de csendet ké-rek, passz! Gondolkozom – közölte jó későre, rágás köz-ben. Apjáék várakozásteljesen figyelték.

– Befuccsolt akkor a veteményesük, pedig nem is ér-ték el a lángok...

– Hagyjad, lelkem... úgyis kellett a terület az újszárnynak – vigasztalta Matyorkáné a kései sajnálkozót.

– Nyanya, maga nagy frankó... – ismerte el uno-kája az utolsó falatoknál.

– Opám hova igyekszik? – faggatta kölykös, komiszvigyorral a szedelőzködő temetőőrt.

– Őrjáratra, az estire.– Hol kezdi?– Az északi kapunál.– Na, akkor ne sokat kontárkodjék. Ne nagyon bot-

ladozzék arrafelé, mert még megüti a bokáját! – nézettszokása ellenére az öreg szemébe. – Bajba keveredhet,hé! Nem babra pitykéznek ott! Bármire képesek!...

– Mulatozók – legyintett Matyorka.– Úgy gondolja? Akkor se vizslasson utánuk! Ha mu-

latozhatnékja van, inkább hívja be őket! Hallom, napköz-ben nagy itt a forgalom! Mulathatunk együtt: szilvesztervan!

– Elegen leszünk négyesben – kötötte ki az öregasz-szony.

– Akkor mit akar apám tőlük?– Féltem és őrzöm a domíniumom – magyarázkodott

fiának az őr – főleg az osszáriumot. Részeg fejjel, elke-seredésükben...

– Mesebeszéd! Tombolnak, de ártatlanok. Feldühítiőket, ha minduntalan utánuk szaglász.

Matyorka vállat vont: – Akkor is mennem kell. Jó-násnak azt ígértem, szemmel tartom a műhelyt.

– Menj vele, lelkem! – biztatta Matyorkáné Mózes-két.

118

– Zsán Koté! Nem ettem árdét! Megláthatnak...– Kik?– Kik-kik. . . Vannak köztük. . . társaim. Onnan is ,

délről.– Turdestiek? – lépett vissza az ajtóból Matyorka,

de csak hogy kiszabadítsa a kilincskampón fönnakadt ka-bátujját. Önfejű ember volt, nem titkolta, hogy egy szemfia iránt fölöttébb bizalmatlan.

– Be’ nagyravan a csontjaival! Maholnap kilapátol-ják az övéivel együtt! – füttyentett az apja után ifjabbMatyorka Mózes.

– Igaz lenne? – jutott eszébe az öregasszonynak abontás. – Te is tudsz róla?

– Prófétából elég egy a famíliába. Nyugi, mámi, nemiákoljon. Ahhoz tartsa magát, amit az öreg mond.

– Titkolóztok – görbült sírásra a Matyorkáné szája–, hazudoztok összevissza nekem.

– Zsán Koté! Ne hergeljen, nyanya! Vannak szekre-tek, amiket nem köthetek az orrára! Passz! Nem gyermekmár... Érti? Az öregnek mondtam: egy hetet maradok,hogy segítsek.

– Nekünk? Miben?– Ne érdekelje!– Ismerős a stílus – szólalt meg Jónás a hátuk mö-

gül. – Lekezeli magukat – oktatta Matyorkánét – miótagagyog.

– Kántál a hóember – röhögött ifjabb Matyorka –,de álljon csak közel a tűzhöz – meglátja, megégeti ma-gát! – fenyegetőzött kétértelműen. Az öregasszony dühöt,tehetetlenséget érzett hangjában, bár Jónás nem zavartattamagát; örült, hogy nem kell egyedül töltenie a szilvesz-tert. Fesztelenül fecsegett Matyorkánéval, aki Mózeskelakomájának romjait takarítgatta el. Kedvükre barkoch-báztak: ő a vacsora fogásait, az öregasszony az ablakelőtt feltünedező mulatozók maszkjait kellett eltalálja.Mózeske nem bírta sokáig hallgatni az adogatást; ráuntcikázó kérdéseikre, röpködő válaszaikra. Fel-alá járkálta hosszú, üveges verandán: készült valami nagyot mon-dani. Kapóra jött az öreg Matyorka alakjának felbuk-kanása...

119

Teljesen besötétedett. A cinterem és az osszárium előtt,a történelmi sírok felé vezető gyalogutak elágazásainálbüszkén pislákoltak a szecessziós díszlámpák: sárgás, re-megő fényük elütött a pazar, őszies neonokétól, melyben– egyelőre a kerítésen kívül – a tarka tömeg nagyrészeés a feldúlt környék fürdött. Idősb Matyorka Mózes bá-tortalanul állt a hópelyhek és szilveszteri maszkok forga-tagában.

– Apám csapdába esett – reccsent Mózeske a kony-ha felé. Véget vetett a barkochbának. Az öregasszonyfeljajdult. Jónás mellette termett, hogy kitámogassa a ve-randára.

– Ne ijesztgesd nagyanyádat – sziszegte szemrehá-nyóan, miután megpillantotta a temetőőr alakját.

– Igenis baja eshet – hajtogatta Mózeske. – Mitfenekedik ott?! Fogadni mernék, a jövő évi vízdíjért agi-tál vagy panaszkodik. Szívós fajta, csak akkor hallgat el,ha megmurál . . . Bekiál tom – indul t az a j tó fe lé . Akőfaragó utánakapott:

– Ne hősködj! Alig érkeztél; mit sem tudsz az egész-ről. Nyolc évvel ezelőtt te pusztítottál... Megőrjítettélmindenkit; többek között engem is. Szegény apád mostrosszabbra számít, és azt hiszem, igaza van.

– Maga is a bontást kavincolja?– Jól beszélsz... csak badarságot. Nyetretek, fiam,

mégpedig új vacok után.– Passz! – vigyorogta ifjabb Matyorka elismerően

– asszonyt feltétlenül kerítsen bele, mert fehérnép nél-kül fázni fog.

– Miről beszéltek? – nyugtalankodott Matyorkáné.Szót sem értek az egészből. – Jónás – sírdogálta a kő-faragó karjába csimpaszkodva – maga nem hazudhat ne-kem, nem olyan fából faragták...

– Nem is. . . – csúfondároskodott az unokája – őpursiszimplu a műveiről szottyant ide... Régi bazaltok-ról vagy valami grófi márványról... Urdzsent, hogy ma-gukat tojassa.

Az öregasszony nem győzte csodálni Jónás fensőbb-ségét: úgy hallgattatta el unokáját, hogy közben többszörfigyelmeztette, szavát ne felejtse... A bontásról, ami leg-inkább foglalkoztatta Matyorkánét, nem beszélt. Indula-

120

tok nélkül festette le azt a pár pityókos malacot és hóhér-sipkás alakot, akiket Matyorka épp az ő műhelye mögülparancsolt elő, és akik visongva körülugrálták az őrt, le-locsolták csizmáját, és a sapkáját félreütve a fülébe rö-fögtek (a verandáról úgy látszott, mintha körülszaglász-ták volna), vagy azokat az egymást feltűnően jól ismerő,halálfejes anyukákat, akik óvodáskorú, bohócsapkás gyer-mekeiket kézenfogva, a kései időpont ellenére önfeledtencsellengtek, élvezték a meddő zűrzavart... A kőfaragónyugodtsága meggyőzte özvegy Matyorkánét; elhitte, hogynem történik semmi lényeges: havazik és örülnek az em-berek, a mulatozók jókedve az új évnek szól. Nincsenektekintettel a környezetre – fejtegette Jónás – ám aMatyorka család sem volt: háznál tartották annak idejéna fiatalok esküvőjét és a Mózeske keresztelőjét... Évrőlévre megünnepelték a Mózes-napokat...

– Azt hittem – szabadkozta mosolyogva az öregasz-szony –, ha az unokám elveit kapiskálom, elég modern-nek számítok, és lám...

Megadóan csoszogott vissza a konyhába. Fonott sámli-jával a kályha közelébe húzódott; bóbiskolva továbbhor-golta végtelennek tetsző csipketerítőinek egyikét.

– Maguk odakinn maradnak? – neszelt fel hosszúpercek múltán,. – Persze, fiatalok, nem fáznak... Igaz,embere válogatja: délelőtt a virágosok között akadt di-dergő bőven, s mind szótlanok... Halálra beszéltem ma-gam. Ha adakozó lesz az új év – filozofált kesernyésen–, és jókívánságaink beteljesülnek, jövő ilyenkor is el-mondhatom a fiamnak: nem akar változni az élet... –Jónás – nézett a sötét veranda irányába – Jónás, magane szégyellje, szóljon, ha éhes... Mózeske az imént ebé-delt... Nyomban terítek, és hívatjuk a gazdát...– Mó- zeském, hova mégy? – selypegte nyugtalanul, mert lábátmegcsapta a huzat: érezte, hogy nyílt a bejárati ajtó.

– A parkolóba szaladt... Csomagjait a kamionfül-kében felejtette.

– Hazudik – recsegte Matyorkáné. – Az apjánakhánytorgatózott, mennyit kellett cipelnie... Észben tar-tottam, mert nagyon megbántott. Nem lehet a szaván el-igazodni – legyintett lemondóan, bólogatva – ideje len-ne megszoknom. Nem jön be? Megfázik... – óvta a kő-

121

faragót nagy tapintattal, mert meg akarta kérni, ne pa-naszolja be Mózeskét az apjának. Jónás kitalálta az öreg-asszony kívánságát. Önként ajánlotta: – Mózesnek meg-mondjuk, mulatni ment, a barátaival... Ahogy elnézem,nem fogja sokat zavarni magukat. Nem mondta, mikorutazik vissza?

– Állítólag egy hetet ül, hogy segítsen. Hasztalan fag-gattuk, kinek s miben.

– Kicsúszott a kezük közül... Jobb lett volna nekiitthon – jegyezte meg csendesen Jónás.

– Nem mertük megszegni a ránkparancsolt egyezsé-get; rettentő dühös volt az a komisz őrnagy...

– Értelmesen kellett volna beszéljenek vele: imádtaa pénzt. A gazember! Mire én felépültem, hűlt helye volta fiuknak... A vén Matyorkával utóbb nem beszéltünk,csak hivatalos dolgokat... Gondoltam, engem hibáztatnak,mert én tanítgattam faragni.

– Eszünkbe se jutott! Annyi bajunk volt, annyi!...A telepi rokonság élvezkedett: megkapták Matyorkáék!Azt tartották, túl nagyra voltunk a rohadt temetőnkkel.„Visszaütött a veteményes!” – károgták úton-útfélen. Mittehettem? Hangosabban rikácsoltam, mint ők: túloztamnyomorúságunk. Fölcsaptam madárijesztőnek. Míg élt amenyem, akadtak látogatóink. Halála után házunk előttelsiettek a rokonok. Mózesnek olykor a fülébe jutott egy-egy pletykafoszlány.. . Hazajött, őrjöngött. Csodáltamönuralmát, hogy Mózeskét sosem szapulta... Még min-dég nem jön be?! –zsörtölte átmenet nélkül, egyszuszraaz öregasszony – huzatos az a veranda; átfázik.

– Ne aggódjék! Soha semmi bajom... Bámészkodom,szórakozok. Műhelyem ablaka az osszáriumra néz – hó-napokig nem látok embereket. Jól tudja, hogy telente sö-tétben jövök, és lámpafénynél botladozom haza.

– Ismerősök vannak-e odakinn? – érdeklődött Ma-tyorkáné megenyhülve.

– Ahogy vesszük... Mindahány az... Meglátszik, kivalódi szamárfej, és ki álarcos...

Jónás hangjában reszketett a nevetés.– Mi van a virágárusokkal? Itt vannak még? Őket

tényleg ismerheti!

122

– Elvétve cselleng egynéhány... Rossz napjuk volt.Szétdobigálták hervadt csokraikat. Vásárfián kapott ma ajónép: csicseskancsón, bohócsapkán, cserépfüttyön és masz-kokon kívül egyebet nemigen vettek.

– A fiamat... látni-e valahol?– Hogyne... Ingerült, és hasztalan száguld ide-oda...

Míg az osszárium előtt a törpetujákért perelt, mert leta-rolták őket, odébb lehógolyózták a főallé lámpaernyőit.

Matyorkáné nyugtalanul hallgatta a közvetítést. Csa-varintott huncut, kicsi kontyán, melyet a délután elfelej-tett újrafésülni, és kifakadt:

– Lavina ellen hiába kapálózik! Bajt csinál magunk-nak... Ne adj Isten, igaza lesz Mózeskének... – ria-dozott saját szavain. Lecsapta horgolását, és Jónás mellétotyogott. Nagyon rosszul látott. A kőfaragót faggatta: –Mi ez?!... Hegedűszó... Vagy csak a fülem csal? Me-sélje el apróra, mit lát!... Rajta, hallgatom! Ne kímél-jen; semmit el ne titkoljon!

– Nem értem – morogta a kőfaragó zavartan. –Azon töprengünk, hogy falazzunk Mózeskének, erre egye-nesen az apja elé áll... A vén Mózes leengedte a hege-dűt... Valami makabreust vagy mifenét játszott. Azutánjátékkürtöt nyomott kezébe a fia... Ő mintha nem tudtavolna, mihez kezdjen vele... Hadonászott... Sokára fújtcsak bele. Másnak, máskor büntetés járna érte... Kegye-leti helyen!... Fellépett az imént a napóra számlapjára,pedig látja, hol van... Most a havat sifiteli... Terpeszbeállt a nyolcason. Tizenkettő, azaz észak felé mutat; ma-gyaráz valamit.

– Hallom, éljenzik – hunyorgott vendégére az öreg-asszony –, mintha valami forradalmast mondott volna...Áhítattal hallgatják?

– Nem mondhatnám... Bár nem fenyegetik; inkábbhelyeselnek neki. Szájából pára gomolyog; kezével len-dületet skandál szavainak. Hóna alatt ott a hegedűje.

– Csend lett – fülelt Matyorkáné.– Igen, hógolyóznak.– Ők is?!– Az unokáját nem látom... A kapun ki-be áramlik

a tömeg. Egyre több az ismeretlen... Mózest mellbe ta-lálták. – Mielőtt az öregasszony jajveszékelhetett volna,

123

megnyugtatta, hogy nem vészes; fia már a röhögők felérázza a hegedűtokot. Ha megsértődött, legalább bejön –fejtegette Jónás.

– Csakugyan, miért nem jönnek?! Értük dolgoztam,értük – hajtogatta az öregasszony. – Megbocsásson, magavendég... magáért is, természetesen, csakhogy... Aggó-dom miattuk; kemény, darás lehet a hó. Rettenetesenfáztak délelőtt a virágosok is – bekérezkedtek melegedni.

– Apa és fia együtt szilvesztereznek – vigasztaltaJónás vendéglátóját.

Matyorkáné reszkető kézzel tekergette jegygyűrűjét –szemüvege alól elszabadult két gyors könnycsepp. – Va-csorázzunk – indítványozta hősiesen. Besietett a kony-hába, hogy azonnal megterít, de meggondolta magát: le-emelt a kredencről két súlyos gyertyatartót, és a hosszúasztal két végére tette. – Virrasztani fogunk – jelen-tette ki szertartásosan. Azután alig beszélt. Később semevett. Mintha kicserélték volna.

Éjfél körül Jónásból kikívánkozott a szó:– Pocsékul beszél a gyermek, sokat felejtett. – Ma-

tyorkáné nem cáfolt; nem is helyeselt. – Furcsállom –okoskodott a kőfaragó – hogy hangsúlya a régi... Tudja,mikor az apja az imént a számlapon hegedült – mákábrét,a kedvencét – senki nem maradt veszteg... Ő az osszá-rium kerengőjébe csődítette bandáját – mindnek hóhér-sipka volt a fején – és azt üvöltötték: tempo, opám!Tem-po, opám!... Mózeske vezényelt nekik; veszettül ug-rabugráltak, pláne, hogy ő is csatlakozott hozzájuk. Va-lami reklámszöveget rikácsolt: Matyorka densz! Matyor-ka densz!... Hát mi az, kérem?!

Az új évben Matyorkáék alig látták Mózeskéjüket.Elsején sokáig várták az ebéddel: az öregasszony nagyratartotta a hagyományos lencselevest, virslivel. Asszonysá-gának ötvenhárom éve alatt alig néhányszor mellőzte afontos eledelt. Utólag mindig megbánta. Unokájának amasorsdöntő csínytevését és annak anyagi következményeitsaját hanyagságaként könyvelte el: nem győzte szapulniátkozott szilveszteri ötletét, hogy az évben morzsára, ésmásnap, Ábel napján ebédre halhúsból készített volt töl-töttpaprikát. – Emlékezz csak, rengeteg pénzünk elúszott!

124

– bizonygatta a fiának – csoda, hogy a házat meg tud-tuk menteni...

– Kényelmes szálláshely ez Mózes úrfinak – álla-pította meg keserű szájízzel az őr. – Látja, maga kiteszmagáért, süt-főz neki – így aztán jövőre is megtisztel...Mi pedig koppot nyelünk februárra!

– Matyorka vagy, mogorva! Az is maradsz – tromfol-ta le az öregasszony. – Szólnál inkább a mulatságról.Úgy örültem, hogy együtt vagytok. Jónás azt mondta, tehegedültél.

A fia bólintott.– Most sem hiszem, hogy képes voltál rá. AZOK-

NAK...– Nem nekik...– Mennyit kérleltelek magam is!– Eegen – csettintett az őr – csak vigyázzon, anyám:

ha siránkozik, felizgatja magát.– Először csakugyan belefújtál valami gyerekkürtbe?

M a t y o r k a v á l l a t v o n t : – Ő r v a g y o k – m o n d h a t n iangyalnak képzeltem magam. Riadóztat az ember, ahogytud.

– Mire fel?! Lépten-nyomon katasztrófát gyanítasz...– Mózeskénk közelében nem csoda.– Túl sokat írsz a számlájára. Elvárnád tőle...– Hogy itthon ne csak egyék-aluggyék, futtában kriti-

záljon, követelőzzék. Henceg: „szálárkor így... szálárkorúgy...”

– Kibírjuk. . . Keveset marad – békítgette f iát azöregasszony.

– Bár Jónásnak is feltűnt, hogy beszél – adott nekiravaszul igazat.

– Na hallja! És miket! pedig a szomszéd praktikusember, haszonelvű. Anyámnak mondta, mit forgat a fe-jében?! Átképezi magát; ősz fejjel akar mesterséget vál-toztatni.

– Dicséretére válik – bólogatott Matyorkáné. – Dea bontás miatt teszi, nem haszonélvezetből.

– Hónapok óta készül rá... Biztos helyről súgták megneki, jóelőre. Ne rázza a fejét; én is hitetlenkedtem –erre megmutatta a hivatalos értesítést.

125

– Hátha csak őréá vonatkozik?! Különben nekünk isküldtek volna.

– Letudtak minket az én kinevezésemmel. Elfelejtette?– Dehogy. Arra az új helyre. . . Mondtad. . . Vasút

is van... De ha nem halt meg senki, minek küldenének?– Őrnek, anyám... Biztonsági okokból. Mire meg-

halna, ott leszek. Jóelőre intézik az ilyesmit – ahogy Jó-nás csinálta.

– Leszerződnél csak úgy?! Nem olyan fából faragtaktéged! Hogy képzelik?! Obeliszket a trágyadombra! Teitt már régi bútor vagy, ugye?! Neked itt múltad, osszá-riumod... lakásod van! Értelme volt annak, amit csinál-tál.. . És nem akárhogy!... Nem akárhogy! – bizony-gatta nagy átéléssel. – Öreg vagy te újrakezdeni, jópo-fáskodni... Vénséges napjaim vigasza vagy – enyhültmeg – bár kevés dologhoz értesz igazán... Hivatalnokrégen voltál; kereskedéshez nincs érzéked... Nem enged-lek oda! – szögezte le. – Ha Mózeske visszament, ki-hallgatást kérünk a parancsnoktól – nyúlt át Matyorkánéaz asztal fölött, hogy megveregesse a fia kezét.

– Mit akar anyám tőle? Szavának állt: az unokája,lám itthon... Felcseperedett... Csoda, hogy megúszta ajavítót. Nincs tovább. Ajtót fog mutatni nekünk. Igazavan annak a pernehajder fiamnak: haverom a halál, de el-puhított a mesterségem...

– Kitalálok valamit.– Mit hazudjunk, hogy hasson rá? Sejtheti, hogy az

őseimből éltem – halottak nélkül magam sem tudnékmár létezni. . . Új házban hajléktalan leszek – hiábanyitna Jónás ácsműhelyt a szomszédomban...

Elhallgattak.– Egészségünkre! – dünnyögte Matyorka nagy ké-

sőre: elunta a csendet. Az új év első napja kezdett amegszokottakhoz hasonlóvá szürkülni – ismerőssé szo-morodott az alkonyat. Elállt a havazás. Jótékony hórétegrakódott a kitaposott facsemetékre, az elhajigált papírsü-vegekre és maszkcafatokra, tarka konfettifoltokra.

– Lejártak az ünnepek... – sóhajtotta esténként Ma-tyorkáné. Anya és fia tétován üldögélt a konyhában vagya kis hivatali kamrában. Mózeskét késő délutánig hasz-talan várták, ezért sötétben ebédeltek, éjfélkor vacsoráz-

126

tak. „Életük fénye” legtöbbször az éjszakai mosogatás alattkerült haza. Fáradtságra hivatkozva káromkodott valamikeveréknyelven, úgy csörtetett keresztül-kasul a lakásban.Ha jó kedve volt, hencegett fontos kiküldetésével, de tit-kolta, miben is áll. Gyűrött, nagy papírokba csomagoltfélkészárut, majonézes keverteket, felvágott-darabokat bo-rított az asztalra; fényes műbőr-tarisznyáját kirázta, mintvalami porrongyot.

– Hogy jutottál hozzá? – faggatta a nagyanyja. – Azünnepek óta minden zárva van. Apádnak a kisablakon,a raktár felől adták ki a kenyeret, tejet.

– Ezt iíís – hihogta ifjabb Mózes kajánul. – A rá-csok mögül – túlzott ravaszul hunyorítva. – Passz!

Olykor megkérdezte az öregeket:– Átándé, maguk ettek?– Jeee – intett saját magának nemet, mielőtt nagy-

kabátban, sapkában nekigyürkőzött volna a fogyasztásnak.Unott egyedül enni; szóval tartotta a családot – nem en-gedte lefeküdni az öregeket. Tele szájjal, harsogva fejte-gette nekik, hogy ha arrafelé, délen beindulnak a nagy-üzemek, ott ekszcsellent változások lesznek: kommerc leszmeg minden... Szóval, Zsán Koté! Határozottan állította,hogy Matyorkáék sosem lesznek magukban: körös-körülrengeteg fű, telepített erdőségek... Passz!

Ifjabb Matyorka Mózes elunta a kecsegtetést; nagyoltaelbeszélését.

– Tudtommal – köszörülte meg az apja a torkát –nem misszionáriusnak tanultál, fiam. Való igaz, anyádkántornak szánt, de te kifaragtad sorsodból a misztikát..A Bokrossal együtt...

– Feszt emlékeztetni akar apám. Hármunk közül nemaz én memoárom a leghiányosabb! Nem ettem meszet –ne hergeljen! Passz! Elég nekem a magamé! Örülök, hadeszkurkálódok! Ebbe a szerecsia világba’!...

– Mit törődsz vele, lelkem! – nyugtatta kétségbe-esve a nagyanyja, aki máris az apának esett:

– Megint lelkizel?! Így pap – úgy kántor... Sofőr!Jól tudod! S még én vagyok meszes! – csavarta homlo-kának a nagy ujját.

– Anyám, maga hallgasson – csattant föl Matyorka

127

– vagy ha beszélhetnékje van, érdeklődjék szeretett uno-kájától az apja új munkahelye felől! Biztos útbaigazítja!

– Miért kellene mindent tudjon? Gyerek még!– Nyanya, megszakadok, úgy élvezem! Mesét nem

akar mondani nekem?!– Miről? – kérdezte komolyan az öregasszony.– Hát... amiről a virágosokkal traccsol; hallom, nap-

közben nagy maguknál a forgalom... Vagy a szilveszterimaszkokról... Azokat rettentően élveztem, főleg a hó-hérokat. Aszondom, meglőttek.

Matyorkáné mondani akart valamit, de unokája lein-tette:

– Késő van. Meghallgatnám pedig azt is, hogy tanultmeg apám hegedülni. Deee – ásított – Zsán Koté! Ér-tik? Holnaptól nagy a meló.

– Visszautazol? – riadozott a bóbiskolásból Matyorka.– Jövök-megyek. . . – vetet te oda talányosan Mó-

zeskéje. Mondani akart még valamit, de meggondolta. Kö-szönés nélkül elvonult, és magára zárta szobájának ajtaját.

– Holnap vízkereszt – emlékeztette az öregasszonya fiát.

Mire az öregek felébredtek, ifjabb Matyorkának hűlthelye volt.

– Oda nézz – panaszolta Matyorkáné – visszajöttnovember. Azt mondom, inkább becsületes hideg, mint eza sírós köd...Félek, megfázik Mózeske.

– Vigasztalódjék, anyám: nincs rá ideje. Fűti a ka-mion fülkéjét; száguldozik és handabandázik. Aggódjék in-kább a virágosaiért: ma nem lesznek látogatók, hiába fa-gyoskodnak; vagy érettem – ünnep van, állandóan kinnkell lennem: fogadnom kell a tisztelendőt. Jónás elkészültaz ikrek keresztjeivel... Sürgetnek a szülők – feltétle-nül felállítjuk őket.

– Bontás előtt?! Mondtad nekik?– Megpróbáltam... Leintettek, még Jónás is.– És az értesítés? Mutattad az új kinevezésed?– Majd megvertek. Épp mint szilveszterkor a maga

védencei. Darabig békésen hallgattak; anyámra való tekin-tettel tűrték, hogy pofázzak, de a temetőjárók körében –ne csodálkozzék, másképp festenek szerény gyámolítottjai

128

a szalon bársonyszékein feszengve, és másképp, mikor abordámat öklözik – azt sziszerészték fülembe: ne agi-táljak.

– Ki merészelte?– Ki tudna magának választ adni?! A hóhérok, ...a

malacok, ...vagy valamelyik herceg: lehettek közöttükharagosaim.

– Meg sem próbáltad meggyőzni őket – dorgálta azöregasszony – Matyorka vagy, s nem engedsz a negy-vennyolcból.

– Valakinek csak tudnia kell a szorzótáblát – ér-velt jókedvűen a temetőőr a reggeli mellől.

– Ha Mózeske maradna – ábrándozott az öregasz-szony – derűlátóbb lennél... Mint húsz évvel ezelőtt...Alkalomadtán hegedülgetnél...

– Akartam figyelmeztetni, de megfeledkeztem... –komorodott el a temetőőr arca – Jónásnak ne sokat ko-tyogjon Mózeskéről. Keserű ember – s a tűzeset óta kö-nyörtelen. Az ő elbeszélésében még félreértené anyám aMózeske megbízatását.

– Miféle megbízatását?– A jelenlegi munkáját.– De hát mit csinál?! Ne köntörfalazz; ki vele! Nap-

hosszat odavan, nyögve alszik; nagyzol nekünk... Okít…Egy hét után se tudom, miről. Nem merem kérdezni –rávágnátok, hogy meszesedem... – szipogta a kezét tör-delve. Hasztalan leste fia válaszát. Hogy szóra bírja, tá-madásba lendült: – Eszerint te tudod, mit művel! – törtki. – Csak érteném, miért titkolod?! Falazol neki azanyja helyett!... Szép kis apa: mondhatni mesés his-tória!...

Kár, hogy végül elnevette magát.– Anyám megőszült, és mégsem akarja tudomásul

venni: vannak megakadályozhatatlan dolgok, melyek –ha bekövetkeznek – lehetetlen meg nem történtté tenniőket... Nem hivatkozhatom Mózeskének régi sírkövekresem semmiféle kidőlt törvénytáblára. Korán elkerült itt-honról – nem ismeri a kövek törvényét, sem örök igaz-mondását, mert megveti a végérvényes dolgokat. Semmitsem hinne el nekem. Lefumigálna: „bágátell”... Ő a ka-mionjában bízik, munkaadóira hallgat. Kiszállási paran-

129

csa korlátlan időre szól, azaz ,,szükség szerint”. Nincs ezenváltoztatni vagy titkolni való, Jónás éppoly jól értesülta bontást illetően, mint mi.

– No lám... Csakhogy ő nem ült karbatett kézzel.Ügyeskedett, gondoskodott magáról. Nem értem, miért nebeszélhetnék vele erről, illetve Mózeskéről, hiszen fog-lalkoztatja őt a fiú sorsa!

– Kiváló szakember – bólogatott a temetőőr – senkisem tagadhatja. Megácsolta magának a kiutat – büszkeis leleményességére. Féltem, képes anyám előtt hencegnievvel, s ha maga szóba hozta volna Mózeskét, ő mindjártfelvilágosította volna... Unokája ugyanis rámenős ügyin-téző. Vakbuzgóságában lebontaná a mennyeknek orszá-gát, pokolig rombolná, s teherautóra pakolná!... A pi-szok!... Baráti körben a modern építészet megszállott-jának nevezteti magát. Toteme az agyalágyultak játékter-me... Példaképe talán az a Zsán Koté, hogy annyit emle-geti... Mindenesetre, ördöge volt az őrnagynak, amikorezt a furcsa határidőt szabta: íme, ő visszatérhet, s ne-künk mennünk kell a fekete francba.

– Nem sajnálsz? – nyelt nagyot Matyorkáné. – Ígysokkolni egy magamkorabeli öregasszonyt! Nem kell ne-kem bemutasd az unokámat... Szép maszk... az én vo-násaimmal. Ó, te pályatévesztett hivatalnok, te! Fortyogsz,s még mindig nem tudom, mit csinál Mózeske napköz-ben!

– Tényleg nem érti?! Ő vezeti a munkálatokat!...Autója a törmelékhordó karavánok élén burrog!... A mikis báránykánk!

– A hóhérunk! – suttogta Matyorkáné összecsapvaa kezét. Református létére sietősen keresztet vetett.

– A láttomra, kezét csókolom?! – érdeklődött mo-solygósan a belépő Jónás. – Sokat zavarok az új év-ben...

Köszönés helyett Matyorka vállon veregette a kőfa-ragót:

– Anyám mihaszna melegedői ugyanígy mentegetőz-nek...

– Hálás hallgatók – védte a virágárusokat Matyor-káné – udvariasak.

– Vagy okosak: tudják, mikor hallgassanak.

130

– Miről kellene fecsegjenek? – érdeklődött Jónás,mert a temetőőr neki szánta volna megjegyzését, mielőttmunkaasztalához, a kuckójába lépett volna, hogy a papír-rengeteget rendezgesse. Nem csukta be maga mögött azajtót: a szomszéd szavára lesett. Nem részletezte, mit sze-retne megtudni a virágosoktól. Legyintett; az öregasszonylopva intette a kőfaragónak, hogy ne törődjék vele...

Széket tolt elébe, s míg kötényével takarosan végig-törölte, odasúgta: – Jobb szeretném, ha ilyenkor hege-dülne...

– Kész vannak a keresztecskék – jelentette fennhan-gon. – Semmi válasz. – Az ikreké – magyarázta, mertnem tudta, hogy Matyorka megelőzte: beharangozta máranyjának a hírt.

– Kőből? – tudakozódott az öregasszony. Ostoba kér-dés volt; kedveskedni akart érdeklődésével. Utólag jutotteszébe, hogy Jónás a bontás kósza hírének hallatára márhónapok óta „átállt”. Közeli ismerőseinek hosszas rábe-szélésére ragadott csak kalapácsot s vésőt, ha megren-delőjével semmiképp sem tudta elfogadtatni praktikus el-veit, miszerint a kopjafát egy személy is könnyen meg-mentheti; „átplántálhatja” új kegyeleti helyre, vagy új-rafelhasználhatja a család: mutatós állólámpa, szobadíszkészíthető belőle.

Jónás megrázta fejét; nem magyarázkodott. Matyorkahallgatott.

– Mi lesz velük? – kérdezte a kőfaragó. – Ma le-járt a határidő. Előre fizették, még Szentmihálykor.

– Nincs értelme felállítani őket – nézett föl Ma-tyorka a papírjaiból. – A Kis utca elsejétől néptelen; napmint nap kopaszabbak a házak: sötétben görnyedten ci-pelnek belőlük az emberek, Kinek mire van szüksége:kályhát, vécekagylót, ablakkereteket.

– Átmentik az új lakásba.– Dehogy. Nem ismerem őket – idegen emberek.– Azt beszélik, a vásártéren külön butik foglalkozik

az újrafelhasználható anyagok adásvételével. Olcsó a min-denre-engedély; ha kiváltja valaki, bármit elhurcolhat.....Jónás, maga élelmes ember – mozgósítsa a pártfogóit,mert nem adnak bárkinek.

– Anyám honnan tudja mindezt?

131

– Mózeskétől – válaszolta büszkén az öregasszony.– Nem fecsegett – magyarázta – részletenként kérdez-gettem. Tettem magam, hogy felejtek.

– Sokat zargattak az ikrek szülei... Fél éve kész azalap... Annyit érdeklődtek; még ma föl kellene állítsuk.

– Segítség nélkül?! Különben is hol élsz?! Ablakodaz osszáriumra néz... Benned a csontok az örökkévaló-ság hitét keltették? Rajtunk a sor... Bármikor felszólít-hatnak. Mennünk kell, záros határidő alatt, mint a Kisutcabelieknek.

– Szilveszterkor másképp beszéltél – akadékoskodottJónás. – Hencegtél, hogy pontosan eleget tettél és teszelmegrendeléseidnek.

– Igazat mondott – szólt közbe riadtan Matyorkáné.Nem volt ínyére az elmérgesedő beszélgetés. Fiáról látta,mennyire komoly az ügy: idősb Matyorka Mózes abba-hagyta a papírmunkát.

– Szavadnak állj! – makacskodott Jónás. – Öltözz,indulunk. Segítesz nekem, fölvisszük őket a sírhoz. Fel-állítjuk; még napvilág becementezzük.

– A rossz derekával... – védte volna a fiát Jónás-nak rimánkodva Matyorkáné, de a temetőőr meggondoltamagát: szedelőzködött.

– Mózeske segíthetne... – kockáztatta meg bátor-talanul az anyja.

Semmi válasz.– Korán vacsorázunk – jegyezte meg, s a távozók

lelkére kötötte: az úton vigyék, csúsznak a lépcsők...Körültotyogta a két férfit; alig akart ajtót nyitni nekik.– Kétszer forduljatok – ketten jobban boldogultok! –és csápoló karjaival láthatatlan porszemeket vert le fiá-nak irhabekecséről.

Hosszan álldogált a szitáló ködben; nyitva felejtettemaga mögött a verandaajtót. A kapun kívül Matyorkamegfordult, visszanézett. Intette, hogy menjen már be,megfázik, de az öregasszony nem érezte a hideget, pedigfogai össze-összekoccantak; fehér hajára csillogó csöppö-ket hintett a köd. Ez idő tájt virágosok szoktak a kerítéspárkányának támaszkodni, vagy odébb, a vastag kapufél-fák védelmében ácsorogni. Az ünnepek alatt naphosszatjó vásárról, nagy tétekről ábrándoztak. Ráértek: szeszé-

132

lyesen érkeztek a látogatók. Matyorkánénak eszébe jutot-tak rég nem látott kedvencei. Elcsodálkozott, hogy egyiküksem volt a közelben. „Új évet sem köszöntöttek...” –gondolta szemrehányóan, de máris megbékélt: örökéhesMózeskéje miután lefumigálta, hamar bekebelezte a szil-veszteri választékot.

– Nem lett volna mivel megkínáljam őket – mor-mogta belenyugodva.

A temetőőr közben visszahátrált néhány lépést. Nagyotkiáltott anyjára: azonnal menjen be!... Éles hangján abús köd mit sem tompított. Matyorkáné összerezzent; kér-dezősködni akart a virágárusok felől: nyugtalanította anéptelen, feltúrt utca sivár látványa. Összébbhúzta há-rászkendőjének szárnyait. Gyámoltalanul nézett fiára:

– Vízkereszt... – kezdte panaszosan, hiszen az ün-nep miatt tűnt föl neki a szokatlan nyugalom, de a fialetorkolta:

– Odabenn várjon a tisztelendőre! Kísérje föl a ka-tolikus részbe. Ha szükség lesz rám a rituálénál, jöjjönanyám értem: az északi parcella csücskénél állítjuk a ke-reszteket. Azonnal menjen be! – kiáltotta harag nélkül,mint aki pajkos, szeretett gyereket rekcumol.

Matyorkáné ijedten totyogott be a konyhába, és sám-lijára kuporodott. Térdére könyökölve maga sem tudta,mit bámul. Szürkülödött. Lehetetlen időpont: ebéd- és va-csoraidő között, mosatlan és foltoznivaló nélkül... Tétlenpillanatok jellegzetes kínja nehezült szempillájára – el-bóbiskolt a melegben.

Vijjogó dallamkürt-, otromba duda-, illetve füttyszóriasztotta. A kályhaajtó résein kékes fény szüremlett asötétbe... Ököllel verték a külső kaput. „Kintrekedt at i sz te lendő vagy mi . . . Többedmagával érkezhetet t . . .Mózes eszerint bezárt, mielőtt fölfele indult volna... Na,de ilyen dolgot csinálni!” – rosszallotta fejcsóválva azajt.

– Jövök, no!. . . Jövök-jövök!. . . mondogatta türel-metlenül, míg magára serénykedte a nagy hárászt. Men-tében leakasztotta a szögről a kapukulcsokat, s hogy avárakozókat megnyugtassa, a lakásban mindenhol – akonyhában, a verandán és a bejárat előtt is – villanytgyújtott. Mit sem használt figyelmeztetése. Nagyot csat-

133

tant, majd saját súlyától berezdülve hátracsapódott azöntöttvas kapuszárny: hosszúfény terült a főalléra. Por-kás szemcséi átvették a kamion motorjának rezgését: re-megve körülölelték az öregasszonyalakot. A fénysugármegvilágította a cintermet is. Matyorkánét megbénítottaa látvány: a meglódult teherkocsi mögött, melynek anagy kapu nem bírt volt ellenállni, még két kamion állt.Veszetten tülköltek egymás fénykörében, mintha nemmernének közeledni. Kisvártatva újra indított az első. Tö-fögve átdöccent a sínes biztonsági sávon, s a járdaszéletsúrolva az őrházig húzott.

– Hárman vagyunk, nyanya! – ugrott ki ifjabb Ma-tyorka a sofőrfülkéből.

– Vízkereszt van, fiam – rótta meg az öregasszony.– A tisztelendőt várjuk – tette még hozzá hirtelen, kissé

szemrehányóan. Vacogott a hidegtől – indult volna visszaa házba.

– Káár – recsegte az unokája csúfondárosan. – Nemlát ják egyhamar. . . – bölcselkedet t t i tkolózva. – Vi-szont... mi hárman jöttünk és éppen napkeletről. Kor-rekt a direkció – hajnalban meggyőződhet róla!... Passz! – csettintgetett tettetett jókedvvel. Közelebb lépett azöregasszonyhoz, és erős fricskát nyomott hideg, nedves kisorrára, majd megjátszott utálkozással nadrágszárához tö-rölte a kezét. Kevert, gyors nyelven handabandázott tül-kölő társainak, aztán rárivallt nagyanyjára. – Mit állin-gál?! Gyavesz az öregér’! Szedelőzködjenek!

Matyorkáné nem mozdult; elvakította a reflektorfény.Mózeske viselkedése megdöbbentette: épp azt latolgatta,csakugyan induljon-e északnak, vagy bűntetlenül vissza-kuporodhat sámlijára idősb Mózes, illetve a tisztelendőjöttéig, mikor a középső kamionból öblös férfihang ordí-tott Mózeskéjére. Az öregasszony nem értette, mit. Uno-kája arcát nem láthatta, de megérezte a fiú zavarát:

– Zsán Koté! – haptákolt fénnyel szembe, minthatisztelegne, majd pár lépéssel közelebbről, halkan magya-rázott nagyanyjának:

– Ne izéljen, megértette? Ilyen helyzetben... Hol azöreg? Az az ordin, segédkezzék.

– Jónással... az ikrek keresztjeit... – rebegte Ma-tyorkáné. Ifjabb Mózes ráhangolódott nyugtalan főnöké-

134

nek hangulatára – egyetlen intéssel letorkolta: – Utánukmegy! Le a hegyről, míg nem késő!... Semmi kereszt...

– Szerződés kötelezi...– Amennyiben az ördöggel kötötte – vihogta az uno-

kája. – Mától minden már érvénytelen.Kapott az alkalmon: gyorsan lefordította a poént. Tet-

szett a kísérőknek: elragadtatva tülköltek, mindamellettszemfülesnek bizonyultak, mert üvöltve mutattak a főallészerpentinjére. Odafönn, a csupasz fák között Matyorkavánszorgott a Jónás nyomában. Mindkettőjük hátán óriásifakereszt.

– Észrevettek ők is – közvetítette ifjabb Mózes rö-vidlátó nagyanyjának. – Lassítanak.. . A nagy tölgy-höz támasztják a kereszteket... Passz... Remélem, visz-szajönnek... Opám fordul... Tempó: még elesik, sze’ csú-szós!... Netot ez a Jónás... Cipel tovább... Zsán Koté!Kifekszem, azt a. . . ! – harsogta. Mérgében a földözvágta sapkáját. Matyorkánét zavarta a sofőrök röhögése:szerette volna tudni, mi történik az oldalban. Nem érde-kelte Mózeskéjének látványos dühe; attól félt, a fia ro-vására szórakoznak az idegenek: a temetőőr státusánaktekintélyét mindennél jobban féltette. Eszébe jutott Tur-dest, az új hely... ott is meg kell majd alapoznia, ésha...

Hasztalan kémlelt a kamionok fénycsóváinak irányába:a megerőltetéstől s a hidegtől elöntötte szemét a könny.Görnyedten sírdogált. Rettenetesen fázott, de nem mertbemenni a házba.

Mózeske ki táncol ta magát ; agyontaposot t sapkájátamúgy lucskosan a fejébe nyomta. Káromkodva ordíto-zott társainak – azok biztatták vagy fenyegették. Meg-pördült a sarkán, még egyszer a szerpentin felé nézett,aztán elkapta és megcsavarta az öregasszony karját. Tü-zelték indulatát Matyorkáné kétségbeesetten nyöszörgött„lelkem!”-jei. Rázva fenyegette-gyötörte halálra rémültnagyanyját.

– Akármilyen vaksi – hadonászott neki – lángok-ban fogja látni a Bokrost, nyanya!... Pursiszimplu fel-gyújtom... Házzal s magával együtt!... Passz! Azt ígér-tem a főnöknek, segédkezünk... Pontos ember, és én sza-vamat adtam, hogy apám irányítani fogja a rakodást...

135

Nem felejt... Most aztán magukra vessenek Turdesten!...Szabotázs!... Passz!... Szabotázs! – ismételgette han-gosan, diadallal, a kamionok felé.

Lassan elengedte az öregasszony karját; Matyorkánéelhallgatott. Kihasználta az alkalmat, hogy Mózeske ahegyoldalt bámulta – elhúzódott mellőle. Pár lépésnyithátrált, aztán döcögve, ahogy vézna, bogos lábaitól tellett,futásnak eredt. Kockás posztópapucsa a nedvességtől el-nehezült – húzta a lábát... Hamar kifulladt, de nemmert megállni. Az út mellett, a sírok martján vonszoltamagát. Fejét leszegte; erősen rézsút dőlt.

– Mózes... Mózes... – lihegte, valahányszor meg-bicsaklott a térde, és oldalra csúszva, könyékig süllyedt azérces hóba. A kanyart leszelte, rövidített. Váratlanul buk-kant föl görnyedten cipelő fia előtt. Matyorka hátán meg-ingott a kereszt: lecsúsztatta a válláról, és maga mögé ál-lította, talpra.

– Mért küldték? – kérdezte élesen, s mielőtt az öreg-asszony magyarázkodhatott volna, megrótta: – Őrizetle-nül hagyta a házat!

– Mózeske velük van – mentegetőzött az anyja.– Annál rosszabb.– A tisztelendő...– Hol vannak ilyenkor a tisztelendők?! Tömjén he-

lyett benzingőz és kipufogógáz... Nem érzi?!– Szokjék hozzá – lépett melléjük Jónás. – Ha új

helyre kerülnek...Nem fejezhette be; felüvöltött, és vetődött. Magával

rántotta az öregasszonyt; estében nagyot lökött a temető-őr vállán. Lábukhoz zuhant az a fekete kereszt, amit Ma-tyorka cipelt.

Az öregasszony nem emlékezett, hogy került vissza azőrházhoz, mert az ijedtségtől eszméletét vesztette. Sze-rencsétlenül esett; egy kavics fölhasította a homlokán abőrt: elöntötte a vér.

Hideg és sötét volt a szobában, amikor magához tért.Jó darabig bambán bámult. Hasztalan faggatták volna,milyen nap van; az időpontot sem tudta volna megmon-dani. Motorzúgás remegtette az ablaküvegeket – a zajtismerősnek vélte... Görcs szorongatta homlokát. Kitapo-

136

gatta a kötést: csodálkozásában füttyre csücsörítette szá-ját. Eszébe jutottak a kamionok... Várt egy kicsit, aztánlekecmergett a magas ágyról. Morgolódott, minek kellettőt úgy betakarni. Elbotorkált az asztalig; kitapogatta, ésfeltette a szemüvegét.

– Vajon vacsoráztak? – villant eszébe, míg átcsoszo-gott a hideg konyhán. – Hagyták kialudni a tüzet!...– zsémbelt felhangosan. Kivánszorgott a verandára: kí-váncsi volt, mi történik odakinn...

A sírkertben megroskadt a hó. Alaktalan sár fedte asétányokat; kamionnyomok csíkozták keresztül-kasul.Egyik szörny a másik után dübörgött el az őrház előtt,a...

– A kelet i kapun át . . . – képedt e l Matyorkáné.Mint óriási üzemmérleg, a ledöntött pléhkapu minden át-haladó kocsi alatt berezdült, és üresen kongott, akár a ká-polna harangja. Súlyos volt a rakomány, hiszen sír- éstörmelékkövek csúcsosodtak a teherpalánkok fölé... Idét-len földhányások magasodtak a néhai utca helyén; járdá-nak nyoma sem volt sehol... Eltűntek Matyorkáné háláshallgatói is.

– Látogatóinkkal együtt nyelte el őket az új év... –mormogta a vizsgálódó öregasszony. Halántékát erős fáj-dalom szaggatta; szédült a vérveszteségtől. Elsötétedettelőtte a világ, mégsem esett el. Megkapaszkodott a ki-lincsben, s mikor kissé megerősödött, visszament hárász-kendőjéért a szobába. Magára kapta, és elindult, hogymegkeresse a fiát.

Ismeretlen csákányolókba, izzadt rakodómunkásokba,ugató irányítókba ütközött. Jónást sem találta sehol. Akőfaragó műhelyét sietve tették lakhatatlanná: kiszedtékablakait, ajtaját betörték és felhasogatták. Az üszkös te-tőváz csupaszon derengett; mint egy csontváz: kiégettéka belsejét.

– S mi még a mulatozóktól féltettük – hümmögteMatyorkáné keserűen. Neki-nekiütközött a sürgölődőknek.Rákiabáltak; akadt, aki meglökdöste. Fárasztotta a forga-tag – az összevisszaságban alig tudott tájékozódni. Azészaki kertrészben lehetett pedig, valahol a Bokros fölött,mert körös-körül sok volt a kopjafa. Ama tűzeset után, a

137

meg nem váltott és elhanyagolt sírokhoz típusfajtát állít-tattak Matyorkáék a kőfaragóval.

– Túl a sövényen... ott a Telep... talán a Kis utca-belieket búcsúztatja Mózes.. . – biztatgatta magát. –Óvta pedig Mózeske, a lelkem...

Hasztalan csámbolygott; Mózeseinek hűlt helye volt.Elálldogált még egy darabig a ledöntött sírkövek s a gon-dosan megásott üregek mellett, aztán visszacsúszkált azaljba.

– Otthon sincsenek – fürkészte az őrházhoz köze-ledve a sötét ablakokat. Meglepődött, hogy a gyűjtőme-dence mellett, a magas cementkávának döntve ott látta azikrek keresztjeit. – Hogy kerültek ide?! – csodálkozott.– Meggyújtották volna odafönn az idegenek – okosko-dott. Aztán legyintett: i t t is sor kerül rá... Elhaladtmellette egy kamionkaraván. A fülkékből füttyszó, vison-gás, zene csapódott ki. Egyszer mintha Mózeske rikoltá-sát hallotta volna: – Hallja, nyanya?! Matyorka densz!...Zsán Koté!...

– Velük ment; az ő emberük – parentálta el uno-káját az öregasszony.

Váratlan csend maradt az autók nyomában. Felléleg-zett, pedig komolyan aggódott a fiáért. – Csak ne hur-colták volna el... Ha nem vetemedett őrültségekre... –sóhajtotta sajgó fejsebét tapogatva. Megszédült. Közelebblépett a kávához, és megtámaszkodott az egyik kereszt-ben. Nem akart a hullámzó földre nézni. Felpillantott.

– Mózes!Fia az osszárium előtt ácsorgott. – Mózes! – kiáltotta,

s indulni akart feléje. A hirtelen mozdulattól éles fájda-lom hasított fejébe. Percekig állott mozdulatlanul, aztánmégis elindult a temetőőr felé. Fáradt, rogyadozó lépteialatt az osszárium szétszórt csontjai zörrentek: szanaszéthevertek a földön, tarkították a sármasszát. Matyorkakapát szorongatott a kezében. Felpillantott, és rákiáltottaz öregasszonyra:

– Mit keres i t t?! . . . Azt a kkeserves úr is teni t ! . . .Minek jött ide?... Menjen vissza a házba! – és hátatfordított anyjának. Matyorkáné nem törődött vele. Ahogyközelebb ért hozzá, sérült kopjafákat, zúzott sírköveketlátott körötte is, mint odafönn... A temetőőr két kézre

138

fogta szerszámját, és magas ívből, mintha fejszével tenné,valami megsárgult csontokat kapált, majd egy tulipánfe-jes, frissen festett kopjafának esett. Püfölte, ahol érte.Élénk színezéséről megismerte Matyorkáné: saját részük-re rendelték volt Jónástól...

Az öregasszony elnézte fiának kék eres, vézna, csá-poló karjait, és akaratlanul a kőfaragó ruganyos izmaihozhasonlította. Belevörösödött, amint megsokszorozódott erő-vel rárivallt:

– Te hhivatalnok, te! Hagyd abba!... Menj inkábbhegedülni!... Egy-kettő!... Matyorka densz!... Matyor-ka densz!...

PONTOS IDŐ

VasárnapMúlt vasárnap a szokottnál korábban keltem. Leseper-

tem a járdát, és nyújtott nyolcasokat locsoltam rá. A bolt-ba besütött a júliusi nap; mire Miska megérkezett, a lég-frissítővel ünnephez méltó hangulatot teremtettem. Aprógömbökben úszott a fenyőillat permete. Legényem látvá-nyosan duzzogott: erőltette a köhögést, mintha fulladoz-na, és visszautasította a kávét. Pedig e napon jár neki.Nevetem, mennyire odavan az ünnepi nyitvatartásért: foly-ton vasárnapjainak becsét hangoztatja, mogorván példá-lózik inastársainak munkaidejével. Másfél év alatt megta-nulhattam, hogy ha magára hagyom, játssza a megbízha-tatlant: letorkolja és kioktatja a betévedő kuncsaftokat:„a város legmegbízhatóbb javítóműhelyéhez fordultak!”,és túl hosszú határidőket szab. Alkatrészért sem szalaszt-hatom: az ócskasoron féláron és válogatás nélkül vásárol.Nem érdemes kérdőre vonni – hétközben roppant szol-gálatkész. Önkéntes idegenvezető, a Műemlékvédő Egylet-nek is tagja. Sokallom elfoglaltságát, de azzal érvel, „ro-konterület”, nem feledkezik meg az üzlet érdekeiről.

Nemrég hivatalos megbízatásokat kaptam, megtisztelőfeladatokat: jól működő, stílszerű szerkezeteket rendeltektőlem a Vásárcsarnokba, a Központi Parkba és a VárosiKórházba. Ellenszolgáltatásként a Toronyóra gondnoksá-gát kértem – a háború óta nem működött. Miska henceg,hogy neki köszönhetően teljesítették kérésemet. Állítólagzárkózottságomra hivatkozva vállalt értem erkölcsi fele-lősséget. „Caspar Mellbrück szavatolt!”

Második inasévének kezdetén legényem új szolgáltatá-sokat eszelt ki, melyek öregbítették az üzlet hírnevét: ál-talánydíjas és otthoni javítást, szaktanácsadást. Becsüle-tére válik, hogy egyiket sem próbálta ravaszkodva kisa-játítani. Mindenbe besegít, ha nem vasárnapról van szó.Terepre azonban magam járok. Hallatlan értékekhez hív-nak, főleg a Várkert gótikus házaiba, a bástyalakásokba, kandal ló- és fa l iórák remekeihez , XVI–X V I I I . századimunkákhoz... De külvárosi mániákusokhoz, viszontel-adókhoz, csencses ravaszokhoz is, akik között akadnak kis-

140

szerű tolvajok: számlapfestést, üvegcserét kérnek, tucat-jával, vagy márkás órákat tukmálnak rám, áron alul. Ször-nyülködöm, kiket hajtott fel ez a Miska, mert kétségtelen:a reklámot neki köszönhetem. Bár nem válogathatok, sajátköltségemre vállaltam az Óra felújítását. Micsoda szerkezet!Gyermekkorom óta foglalkoztatott... Akkoriban a Kilátóvalóságos kirándulóhely volt, randevúnak való. A Toronykerengőjéről beláttuk az egész vidéket – iszonyú boldog-ság volt kitekinteni: madártávlatban eltörpült a messze-ség... Körben, a karfán, megfelelő irányban, gót betűk-kel a világvárosok neve s a távolság, légvonalban... Fel-fele csigalépcső vezetett. Üvegfal választotta el az órától,melynek kercegett, moccant, rezgett odaát a belseje: előt-tünk mérettetett az Idő! Délben megelevenedtek a figu-rák. Emlékeztem az ördögök vonulására – ők voltak alegtöbben... Szent Vitusra, mert féltettem a nyomoré-koktól: azt hittem, üldözik. És Grammatikára – őt szü-leim ajánlották figyelmembe, mert elhatározták, hogy ta-níttatni fognak.

Miskát nem érdekli túlságosan a szerkezet. Botcsináltamester lesz belőle, gyarló és lelkiismeretes, hisz regge-lente egykedvűen kacsázik a műhely felé. A Tímár-bás-tya mögött lakik albérletben. Persze át kell haladnia azÓratorony alatt, de soha nem néz fel rá. Nem ellenőrzi,hogy pontosan jár-e, csak ha megkérem. Furcsa legény:beszédes, mégis hallgatag; bámész, ám jó megfigyelő. Afigurinókat különös gonddal restaurálta, mókusszőr ecse-teket és kiváló minőségű festékeket szerzett. Puhafábólformás kezeket, attributumokat és glóriákat faragott, méga hiányzó égitestekre is volt gondja. Jutalmul beavattamaz órajáték szimbolikájába: elmagyaráztam a korongokontörténőket. Fogadkozott, hogy népszerűsíteni fogja a hal-lottakat – meghívott az Egylet üléseire...

– Vasárnaponként tartjuk – szólta el magát. Rög-tön tudtam, hogy az ócskasoron miért vásárol sebtiben alelkes Egylet-tag. Dühömben jól beolvastam neki:

– A szakmától bezzeg sajnálod az ünnepnapokat!Rémítgettem, hogy a felszabadító vizsgán ikonográfiai

kérdések is lesznek.– Megbuktatnak a figurinók...Észrevettem, hogy a népes jelenetekért lelkesedett.

141

Becsvággyal pingálta újra a könyvtekerccsel hadonászóapostolok, a szigonnyal döfködő ördögök, de a jámbor pol-gárok és kézművesek arcát is. Nagyon vigyázott, nehogyuniformizáljon. Annyira lefoglalta a pepecselés, hogy azüzletben rámmaradt a tucatmunka: tisztogattam, rugókatcseréltem Miska helyett, pedig ez inasnak való taposóma-lom. Viszonzásul? Vagy hogy szórakoztasson? Míg az ala-kokat festegette, velük kapcsolatos szövevényes kitalációi-val szórakoztatott, melyek furcsamód összefüggtek, és per-cek alatt úgy elburjánzottak, hogy a meglepetéstől sok-szor ölembe ejtettem a nagyítólencsét. Későre jöttem rá,hogy Miska csak hétköznaponként ontja hangulatos me-séit. Vasárnap hasztalan faggatom; rimánkodással sem le-het szóra bírni. Kifizet pár bökkenéssel. Hallatukra elked-vetlenedem: bár nem kell messzire mennem, utána ne-hezemre esik az ócskasori „piackutatás”. (Terepmunkát,általánydíjas javítást csak hétköznapra vállalok.)

Tavasszal hirtelen a Vártérre költöztették az ócska-piacot. Első alkalommal a bástyakapuknál szedték a vám-pénzt, a házak boltíve alatt folyt a kótyavetye, de élel-mes árusok kijátszották a tiszteket – előző este bekérez-kedtek várbeli ismerőseikhez, mert az őslakosok bérment-ve árulhattak. A Turisztikai Hivatal tiltakozott a szégyen-letes szervezés ellen: múzeumi belépti díjnál drágább volta vám – ennyit fizettettek a városnéző turistákkal, aki-ket ráadásul csencselők zargattak ajánlataikkal!... Az il-letékesek gyors ellenintézkedéseket foganatosítottak. AVárosháza és a Romkert közötti térséget – hétközbensportpályának használták a gimnázium diákjai – sebté-ben kikövezték, és vasárnap hajnalban szétszedhető, szö-gesdróttal átszőtt kerítésrácsot vontak köréje, melyet egyrozsdás vasrámpával és egy „Ráhajtani tilos!” feliratútáblával együtt egyenruhás munkások hórukkolva rámol-tak le páncélozott teherautókról. Megafont is szereltek atér sarkán álló zászlótartó rúdra, mely reggelenként is-merteti a legnépszerűbb árucikkek árfolyamát, később pe-dig kacskaringós, suta reklámszövegeket süvölt.

Délelőtti órákban tetőz a csúcsforgalom. Hónap végénelőfordul, hogy a hangosbemondó „zsufi” piacot jelent,és eltanácsolja a későn érkezőket. Vagyunk néhányan,akiket bánt, hogy csak hasonló alkalmakkor, engesztelés-

142

képpen népszerűsíti a déli órajátékot, a Vár muzeális ér-tékeit vagy az Alsóvárosra nyíló panorámát...

A háború megtizedelte a Toronyóra mindhárom ko-rongjának figurinóit; az alkatrészekből is sok kallódott el.A pótolhatatlannak véltek közül néhányat magunk készí-tettünk Miskával, miután hetekig hiába reméltem, hogyhasonlókra bukkanok – ha nem a piacon, hát terepen,családi szerszámosládákban. Ha kiszállok, megbízóim előttsokat panaszkodom az alkatrészhiányra. Többségük segí-tőkész, felajánl ezt-azt, és később is be-betér a boltba,szívélyesen érdeklődni munkám iránt.

„Persze, az Óratorony” – merevednek mosolygásbatapasztaltabb kuncsaftjaim, ha távollétemben Miska ül ajavítóasztalnál. Sietve távoznak. „Vasárnap nevében duz-zog!” – figyelmeztetnek utólag. Sokan úgy vélik, mertszeretne velem tartani. Faggatnak, miért nem viszem ma-gammal.

– Tériszonya van – válaszolom dühömben. Állítá-somban lehet némi igazság – Miska hétközben sem ajánl-kozik soha, hogy elkísér.

A piacon már ismernek; az egyenruhások talán a rám-pára is fölengednének, de a Toronyból mindent jobbanlátni: nem kell a sorok között botorkálnom, és földre sze-gezett tekintettel fürkésznem a kínálatot. Fentről feltér-képezhetem, hol kótyavetyélnek kimustrált műszaki cik-keket, hallatlan rendeltetésű alkatrészeket, leírt lomokat.Sokféle népség gyűl ide össze – mindnyájan esengenek,hogy tőlük vásárolj. Jólápolt excentrikusok, koszos vagá-nyok között tisztességes kisemberek, félmeztelen rajkók,mindig aggodalmas parasztasszonyok, nyerészkedő kisipa-rosok.. . Könyvmolyok, mániákus gyűjtők és használtruháikat árusítók vegyülnek a hasonlóan tarka felvásárló-hadakkal. Áradatuk nyomonkövethető a Kilátóról. Dél felégyérül a tömeg, és a viszonteladók árulni kezdik szerze-ményeiket. Ekkor már céltalanul csámbolyognak a pur-dék – elunták a vásárosdit. A kisebbek cseresznyemag-gal lövöldöznek, és pökdösnek is, míg atyáik átkokkal fe-nyegetőzve alkudoznak kései vevőikkel. A foghíjas áru-sorok végén, a lacikonyhák közelében meredt szemű kol-dusok kántálnak.

143

Tanulságos seregszemle – kár, hogy fényképezni tilos.Vámtisztek, egyenruhás felügyelők és szolgálatos munká-sok feladata a rendfenntartás. Apróbb üzérkedések, kiscsetepaték, perpatvarok fölött szemet hunynak – egye-dül a fényképezési tilalmat veszik komolyan. „Vásárol-jon minőségi felvételeket a Turisztikai Hivataltól!” –ajánlják, míg kirángatják a rendbontó gépéből a filmet.Mégis akad minden héten fotográfus-próbálkozó. Nélkülüktalán megvalósulhatna a kínrímes reklámszövegek nyo-mán felcsattanó lelkes őrjöngés és az óraütések harmó-niája.

– Be’ sokfélék, Szent Vitus, a védenceid!... – mon-dogattam egy alkalommal hazatérve Miskának. A Torony-ból látottakra gondoltam.

– És milyen hálátlanok!... – fűzte hozzá váratla-nul. Épp a várost szimbolizáló korong figuráit restaurálta.A főtengely fogaskereke délben ezeket forgatja meg első-nek; a legkopottabbak sínjeik. Előfordul, hogy elakadnakvagy felgyorsulnak rajtuk az ablakok, melyeknek fogas-kerekei a „történelmi” és a „bibliai” korongon is zavartokoznak. Szent Vitust így gyakran üldözni kezdik a be-tegek, mert (lentről úgy tűnik) mögöttük meg ördögöksiklanak. Vagy az áldozni készülő apostolok lerohanják azáldásosztó Krisztust. Mihály arkangyal a Sátán helyettKrisztusra emeli lándzsáját... Mire dacosan mozdulat-lanok lesznek a legfelső korongon az anyák – meg sempróbálják menteni csecsemőiket Heródes katonái elől. Krisz-tus pedig... Ő! A következő fordulatnál leborul a Sátánelőtt!

A jelenetkéket oldalról kézművesek, polgárok figyelik:előttük már háromnegyedkor fölpattannak a piciny aj-tók, hogy idejében kivonulhassanak... csodálkozni. Ve-lük egyszerre, jóval a korongok fölött előtűnik a Nap mega Hold. A mechanizmusnak ez a része kifogástalanul mű-ködött a háború alatt. Érthetetlen, mostanában miért aka-dozik. Az elégedett emberkék kitotyognak ugyan fülkéik-ből, csakhogy láthatóan rezegnek, mintha örülnének, vagycsúfosan röhögnének. A Nap és a Hold korongja sokszorlebukik.

– Kozmosz nem akar hódolni a világ urának – álla-pította meg Miska szenvtelenül, még a próbaidőszakban.

144

Utóbb sokat gondolkoztam, vajon nem babonás félelmetleplez legényemnek a szerkezet iránti érdektelensége?

Mikor kézhez kaptam az Óratorony feljáratának kul-csát, úgy örültem, mintha a szülővárosomét bízták volnarám. Első alkalommal egyetlen pihenővel mentem föl aToronyba. Teljesítményemet azóta sem sikerült megismé-telnem, pedig kétnaponként kapaszkodom fel a szerkezet-hez. Vasárnap mindig.

A kánikula ellenére nagy ószer volt. Tizenegy utánis özönlött az Alsóvárosból a nép – nem akart szűnni atolongás. Amikor kipakolt egy-egy új árus, valóságos for-galmi dugót okozott, pedig, hogy nagyobb hely legyen,széthuzigálták a kerítésrácsokat, méternyi réseket hagytakközöttük, ahová kitárt karú, overallos munkások álltak,és türelemre intették a tömeget. Ugyanők utasították elaz újonnan érkezőket: „jöjjenek jövő vasárnap!” Az Alsó-városba irányítottak mindenkit, a makacskodókat meglök-dösték – erővel térítették jobb belátásra. A kintreked-tek önérzetesebbje tiltakozott, fütyölt, szónokolt. Főleg afiatalok. „Diákok” – véltem a magasból. Vezérük – so-vány, szakállas fiatalember, nyakában automata fényké-pezőgép – egy kézikocsin állva pillanatfelvételeket ké-szített, melyeket magyarázva nyomban a kívülállóknakadogatott. „Áldásosztó figurinó...”

A rámpáról egyszer csak legurult az a sárga, bogár-hátú kisautó, mely a kerítések fölállítását, a hajnali ki-rakodást szokta irányítani, és amely a vásár ideje alatt ateherautók árnyékában hűsöl. Mentében négy egyenruhásugrott bele. Tülkölt, és gázolt a kijárat felé. Lökdösődvemenekült útjából a tömeg. Több helyen ledőltek a drót-hálós vasrácsok: a réseknél kavarodás támadt: menekülteka bentiek, özönlöttek a kintrekedtek. Megfeledkeztek aszónokról – majd feldöntötték azt a kéziszekeret, aminállt.

– Figyelem, figyelem! Megállt az Óra! – harsogtaekkor a megafon. Csend lett, mintha elvágták volna ahisztériás zsivajt. Hátam mögött kattogva telt az idő. Moz-dulatlanul figyeltem.

– Kérjük Caspar Mellbrück órásmestert, intézkedjék!Intézkedjék! – recsegett a parancs. Ismertem a szerke-zetet: a sínek kopottsága miatt lassul vagy meg-meglódul,

145

de hogy egyszerre megálljon!... „Hiszen jár!” Jólesetthallani kercegését... Lopva a karórámra pillantottam.„Másodperceken belül felpattannak az ajtócskák... hogyki kit fog röhögni!...” – eszembe jutottak a rázkódópolgárok s a javíthatatlan kézművesek. Odalenn a szónokelőtt lefékezett a kisautó. Utasai megrohamozták a fia-talembert, kiakasztották nyakából a fényképezőgépet, demagukkal hurcolták tulajdonosát is. Betuszkolták a hátsóülésre, közrefogták, és elhajtottak. Mikor eloszlott nyo-mukban a por, fentről jól látszodtak az elszórt fényké-pek, melyek még meg sem száradhattak. Sokan eldobtákfélelmükben.

– Caspar Mellbrück! – pattogta ingerülten a hang– várjuk a kijáratnál! Caspar Mellbrück! Intézkedjék!

Ezernyi tekintet szúrt odalennről. Santiagótól jobbraálltam a karfánál, La Paz előtt, mégsem tudnám meg-mondani, légvonalban hány kilométer az Óratoronytól.Kézfelemeléssel jeleztem, hogy megértettem az utasítást.„Megadtad magad...” Indultam, hogy akadályozzam mega Nap és a Hold fölkeltét, fojtsam rekeszeikbe a faem-berkéket. A szerkezet üvegajtaját már nem kellett felnyit-nom. Hihetetlen, de valóban állt az Óra.

– Caspar Mellbrück! – hallatszott ismét odalentről.– Caspar Mellbrück, várjuk a kijáratnál!„Kitessékelnek” – dohogtam, és alig vártam, hogy el-

beszéljem Miskának az esetet. Lenn a csigalépcső aljábancigányasszonyok szoptattak, koldusok pihentek, diákokárultak, hangoskodtak és szerelmeskedtek, mint máskor.Mégis... túl jól csinálták, amit tettek. Alig bírtam be-zárni a vaspántos feljárati ajtót. A téren csend volt, apurdék eladó ruhákon kuporogtak szepegve. Csak az ár-cédula hiányzott előlük. Suttogó alkuszok között vezetettutam. A rozsdás rámpa körül senki. Elhagytam a „Rá-hajtani tilos!”-táblát. Visszanéztem. Nyomomban az em-berek feltűnően kevesen voltak, és teljesen mozdulatla-nok. Közel a kijárat. A rácsokon kívül csak a felvertpor és elhajigált papírdarabok árulkodtak a nemrég szét-oszlatott tömegről. Hiába siettetett a megafon: senki semvárt rám. Az egyenruhások is eltűntek a rámpáról; méga vámtisztek sem voltak szokásos helyükön... Tárva-nyitva a sínes kapu, egyetlen teherautó pöffedt a tűző

146

napon: páncélzata a házakra verte a fényt. Nyomaveszetta bogárhátú kisautónak... Percekig álltam a tűző napon.Verejték pergett nyakamba; izzott a szemüvegem. Rövid-nadrágos, szitakalapos férfi jött felém a Korlát utca felől.Nyakában ósdi fényképezőgép, objektívvel, szinte „lövés-re” készen. Egyenesen nekem tartott.

– Ilyen kevesen vannak? – érdeklődött.– Elhúzódtak a hőség elől – feleltem kitérően.– És ön? – fogta meg a kezemet. Felsőtestével für-

készőn közelebb hajolt. A gondolataimban olvasott.– Rosszul vagyok – hebegtem mentségül. Később

éreztem, hogy igazat mondtam.– Otthon a helye – hangzott az Idegen verdiktuma.Lehorgasztott fejjel toltam árnyékomat a Tímár-bás-

tyáig. Megálltam, hogy búcsút intsek az Órának. „Lehet-séges?” – rezzent bennem az öröm, látván, hogy nyitvaaz óranépség ajtaja, és ragyog a rezes Nap és a Hold ezüstkorongja. „Késik...” – jutott rögtön eszembe. Éreztem,hogy nem tudok számot adni a váratlan stopról, arról afélórányi kiesésről, míg leereszkedtem a Kilátóból, il-letve a Vártéren vesztegeltem. A figurinókkal történteklátványa biztos felér a Miska rémtörténeteinek hatásával.„Lóvá tettek.... – ébredezett bennem a gyanú – senkisem fogja elhinni, hogy nem én állítottam volt meg...Meg kell javítanom – határoztam hirtelen. A megafonparancsa” – bátorítottam döntésemet, és a javítás idő-pontját latolgattam. „Hétfőn terep, keddre határidős iga-zítgatások.. . szerdán túl késő.. .” – torkoltam le ön-magam.

Khaki kezeslábasban egy szerelőmunkás kúszott azász ló tar tó rúdon. . . A megafonér t nyúl t . „Oszl ik apiac... pedig máskor eltartott délutánig...” Megtöröltemhomlokomat, és árnyékos helyre húzódtam. Megtapogat-tam zsebemben a toronykulcsot. „Ebéd után hazaenge-dem Miskát. Alkonyatig befejezhetem...” Tudtam, hogylegényemmel nem fogok az esetről beszélni.

Elnéztem, mint szedték szét a rácsokat... Kézről-kéz-re adogatták a darabokat, gyorsan, gyakorlottan. Némándolgoztak. Felügyelő állt a rámpán: az ő füttyszaváhozkellett szabni a tempót. Mikor az utánfutóra fellódítottáka rámpát is – végeztek. A Vártér akusztikája felerősí-

147

tette elvonulásuk robaját. Négy egyenruhás hátramaradt.Figyelték az Óratornyot és a környéket. Közben odaföntGábriel megfújta harsonáját: megelevenedett az Óravilág.Eltipegtek a Veronika-kendős angyalok, áldozni készülteka mezítlábas apostolok, és feltűnt egy bárány két vadállatközött. Az ártatlanság eme bizonyítékait látva összebó-lintottak az egyenruhások: megindulhattak a négy bástyairányába. Mintha megosztoztak volna a világtájakon. Há-tuk mögött lassulni láttam a szerkezetet: az arkangyalokelmaradtak Jézus mögül, és a Sátán...

Felém közeledett az egyik egyenruhás. Felismertem– járt néhányszor az üzletben. Mozdulatlanul álltam...Elhaladt mellettem... Az Alsóvárosba igyekezett, de aTímár-bástya kapuján túl – meggondolta magát? vagymegbeszélt jelre? – visszafordult. Balra tért, és felmenta Várfok sétányára. Megállt egy lőrésnél. Nem volt egye-dül: a szitakalapossal együtt csodálták a panorámát. Köny-nyű dolguk volt velem – izgalmamban megfeledkeztema bizarr turistáról, aki hazaparancsolt, majd tétlen ma-kacsságomat látva, valószínűleg követett. Elképzelem, hogyriadt futóbogárnak tűnhettem a teherautó kabinjából –tudhat ták, a fény elől hová menekülök. . . Belát tam,hogy haza kell mennem. Legrövidebb a Tímár-közön átlett volna, mégis kerültem. Megálltam a Korlát utcatorkolatánál, visszanéztem az Órára. Alig hittem, hogyismét áll.. . Mihály lándzsája Krisztus fölött.. . Gram-matika melléjük csúszott az alsó szférából... Kétoldalta polgárok tehetetlenek...

Az Alsóvárosban megszólaltak a harangok.Miska sokallta késésemet, vagy nagyon éhes volt, mert

hazalötyögtette kettőnk ebédjét. Vasárnapi teendői közülegyedül az ételhordást nem tette soha szóvá, mégsem szá-mítottam részéről ekkora kezdeményezésre. Máskor nó-gatni kell, hogy igyekezzék, nehogy elhűljön menzai man-nánk. Szótlanul ettünk. Utána önként mosogatott. Befe-jezte, s odatelepedett mellém, a javítóasztalhoz. Kotorász-tam az alkatrészecskék között – magam sem tudtam, mitkeresek. Ő izgett-mozgott a csavartlábú inasszéken: kíván-csiság kínozta, melynek tárgyát nem merte kikotyogni.Szokatlan önállóságára még mindig nem találtam magya-rázatot.

148

– Kiderül, hogy mesterségedhez méltó módon visel-kedtél – hecceltem bátorítóan, hátha beszámol a dél-előttről.

– Hogy? – kérdezett rá.– Vasárnap ellenére a kliensekkel is szolgálatkész

voltál, mint velem...Válasz helyett hunyorogva hihegett. Találomra kivá-

logattam néhány rugót, csavarokat és fogaskereket, hoz-zájuk csaptam bőrtokos szerszámkészletem. Terhemre voltMiska jelenléte. „Alkonyodik, s még mindig itt ficánkol,mintha vizslatna – dühöngtem –, pedig máskor hogyodavan az ünnepi nyitvatartásért...”

– Kávét kérsz? – kérdeztem kínomban. Azt remél-tem, érti a rejtett célzást: ha a napot ezzel kezdtük...Meglepett igenlő válasza.

– Pedig nem fogsz tudni aludni – rukkoltam volnavissza. Hiába. Szerepet cseréltünk: most én duzzogtam.Ímmel-ámmal enyhe löttyöt kotyvasztottam. Egyszuszramegitta, mint a tejeskávéját szokta. „A légfrissítő... at-tól elmenekül...” – kaptam észbe, és máris bőven szór-tam a fenyőillatpermetet. Miska nagyot nyújtózott, mé-lyeket szippantott, és illedelmesen érdeklődött: gyújtson-evillanyt?

– Túlzás lenne – hebegtem – hisz odakinn al igszürkül. Meggyógyultál – jegyeztem meg. Nehezen si-került fékeznem magam. Elértette, hogy vasárnap reggeliszokásos fulladozásaira céloztam. Összevigyorogtunk. Pisz-mogva szedelőzködött, és elment. Elégedettnek tűnt. Szó-rakozottan fütyörészett az alkonyi utcán. Túl későn távo-zott. Aznap nem volt már mit keresnem a Toronyban.

HétfőHétfőn szokatlanul nagy forgalom volt. Kuncsaftjaim

semmibe vették a nyitvatartási időt. Tehetetlenül hivat-koztam a házirendre: tizenegytől terepre kell mennem, ál-talánydíjas munkákra szerződtem!... Letorkoltak: vár-hatnak! S javítottunk Miskával sokat, gépiesen. Soha eny-nyi apró igazítást, ennyi okvetetlenkedő érdeklődőt! Ebéd-kor álltam fel először a munkaasztaltól. Arra sem volt

149

időm, hogy kitekintsek, működik-e az Óra... A zsúfolt-ság miatt nem hallhattam Gábriel harsonáját sem...

A délutáni műszak csendesebbnek ígérkezett. Miskaláthatóan számított rá, hogy elvonulok, de csak sétáltamegyet a Vártérig s vissza. Nem volt erőm nekiindulni aTorony grádicsainak. „Legalább elvégzem a tucatmunkanagyját...” – mentegetőztem gondolatban önmagam ésaz Óranépség előtt.

A fából faragott polgárok fülkéik előtt szorongtak, aNap és a Hold tüntetően együtt tündökölt, Jézus emeltjobbját pedig fenyegetésként értelmeztem. Szent Vituskörül élő galambok röpködtek. Alább a szelíd apostolokálltak. Heródes katonái akár a Kozmosz Rendjét is vi-gyázhatnák, oly békések így mozdulatlanul. Emlékszem,valamikor mennyire szerettem volna a kis faajtók mögélátni, hogy a „lakókat” – mint most – hosszan néze-gethessem. Estefelé Miska beszélgetést kezdeményezett:

– Tegnap dél óta összevissza jár az óra – közölte.Tisztában volt szavainak fontosságával: illő csend- és ha-tásszünetet tartott. De mert nem válaszoltam, tovább pu-hatolózott:

– Mit gondol, a főtengely kopása lenne az oka?Olcsó elektromos órán dolgoztam. Éppen kornyikálni

kezdett: „O, Tannenbaum...” Szigorú ártatlansággal pil-lantottam legényemre.

– Másodéves vagy!... Közelednek a vizsgák; nem-sokára önálló leszel!... – kerülgettem a feleletet, debosszantott a gondolat, hogy gyávának hihet, ha nem val-lok színt. – Magad is rájöttél – hárítottam enyhe di-cséretre válaszomnak felelősségét.

– Előre közölték – bökte ki, mintha kötekedne.Én ártatlanul:– Kik s mit?– A megafon, hogy az óra megállt. Pedig a k k o r még

járt.– Ugyan – legyintettem. – A jogász is hangoztatta – bizonygatta nekem.– Kicsodaa? – kezdtem valóban csodálkozni.

150

– Az a joggyakornok a Városházától. Sokan isme-rik... Ide is jár. Megviselt Pobedáját maga szokta igaz-gatni... ingyen.

– Nemcsak neki. . . – észrevettem, hogy mentege-tőzöm.

– Peeersze, de más hálálkodott, és nem győzte meg-köszönni. Ő mindannyiszor csak biccentett, és bevágtamaga után az ajtót.

– Azt a szakállast mondod – bólogattam, hogy si-került azonosítani magamban a hálátlant.

– Tudta maga – nyekkentette nyersen Miska. Cso-dálkoztam, milyen érdes kamaszhangjának biztonsága, ésbár megsértett, nem tettem szóvá szemtelenségét. Hagy-tam, hadd beszéljen.

Folytatta: – Jó szeme van a pasasnak, rögtön észre-vette, hogy valami nincs rendjén. Felugrott egy árusnaka talyigájára, fényképezett – igaz, már előbb is –, ésszónokolni kezdett. Azt mondta, hogy maga kellett meg-állítsa a herkentyűt, de melléfogott vagy mi, és hogy al-jasság az egész... Hogy szinkronhiba miatt buktak le...Sokan hittek neki – bizonygatta Miska elváltozott han-gon – mert közkedvelt a városban, naphosszat lót-futügyfeleinek érdekében.

Elhallgatott, várta, hogy színt valljak. Felpillantottam.Mintha a Korlát utcai rövidnadrágos idegent láttam volnaelhaladni a bolt előtt. Felugrottam, felrántottam a szita-ajtót: az utca kihalt volt. Szemerkélt az eső – hűse be-csapott a boltba. Miska mellém cammogott. Együtt sajnál-koztunk munkánkon, az ázott figurinókon, melyek azótais ámulatra készen álltak – előttük tárva-nyitva az aprófaajtók.

KeddEgész nap esett. Kelletlenül caplattam a kültelkeken.

Nem volt ínyemre a terepmunka: sokszor meg szerettemvolna mondani, mi mindent csináljanak kiszolgált herken-tyűikkel az öntelt okoskodók. Legtöbbjük elkopott vagyberozsdásodott családi ereklyétől akart sürgősen megsza-badulni, esetleg általánydíjas szerződést kötni javíttatá-sára. Erősködtek, akadékoskodtak, mert látásból ismertek

151

az ószerről. Ahogy hazafelé közeledtem, egyre ingerültebblettem, pedig ártatlanabb a belvárosi klientúra.

– Herr Mellbrück – szólított meg javítás közben éppegy Korlát utcai falióra-tulajdonos, egyébként szokatlanalázattal – mi lesz az óránkkal?

Fel sem pillantottam.– Eddig is működött – vetettem oda. – És biztosít-

hatom, hogy pontosabb lesz.– Ugyan kérem – szabadkozott – nem vagyok én

bizalmatlan, sem akadékos. A Nagy Órára gondoltam.Gyerekkoromban, a háború alatt csak a kiskorongok mű-ködtek, de anyám elmesélte az Egészet. Nem emlékezhe-tett szegényke a részletekre... Önnek köszönhetően lát-hattam nemrég, hogy akkori kérdéseimre Édes történet-kéket eszelt volt ki, bár nekem nem tűnt fel, milyen sokodafönn a Toronyban a mesehős. Ott laktunk – foly-tatta, miközben gyűszűnyi ezüstpohárból itallal kínált –a Mester mostani üzletének helyén. Nagyapám tűzoltóvolt és toronyőr. Érdeklődve hallgattam. Csengettek.

– B o c s á s s o n m e g – r e b e g t e , é s k i s i e t e t t a j t ó tnyitni. A jövevénnyel sokáig és halkan beszélt. Későrejött vissza hozzám. Én közben végeztem.

– Bármilyen panasszal . . . – szavaltam neki a ga-rancia-levél szövegét, és kezébe nyomtam névjegykártyá-mat, valamint az időközben kiállított számlát. Fizetett, ésérdeklődött: sok munkám van-e még?

– Mára befejeztem. A Toronyba kellene fölkapasz-kodnom...

Búcsúzóul kezet fogtunk. Az előszobában szürke szem-pár szegeződött rám. Az ajtó mellett ott állt a szitakala-pos idegen. Ugyanazt a rövidnadrágot viselte, mint va-sárnap. Haja csapzott volt. „Zuhog” – gondoltam lát-tára. Fényképezőgépét nylonzacskóba csavarta.

SzerdaTalpraesett fickó ez a Miska! Távollétemben a tegna-

pinál is nagyobb forgalmat bonyolított le.– Egymagam! – hencegte a nyugtatömböt lobog-

tatva.

152

– Meglátjuk, hányat hoznak vissza!. . . – reccsen-tem rá, de megbántam: kár volt a mai, lelkes Miskát ategnapelőtti pöffeszkedőért büntetni. Nagyon megsértő-dött – engedélyem nélkül, még vacsoraidő előtt elvo-nult.

– ‘cakát! – nyekkentette vissza a küszöbről.Alkonyodott. Lehúztam a rolókat, bezártam. Egyedül

nem volt kedvem vacsorázni. Ágyba bújni túl korai lettvolna – amúgyis rossz alvó vagyok... Elüldögéltem...Hasztalan próbálgattam a tétlenséget. Kipakoltam terep-járó aktatáskámból. A fogas mellől felemeltem az esőkö-penyembe burkolt Áldásosztó Jézust. Feje két helyen issérült: homlokáról lepattogzott a festék, mikor leborult.Mihály arkangyal ütésétől hajszálvékony repedés erezkoponyáján... „Elsősegély... Miska helyett” – szabad-koztam neki, motyogva szégyenemben méltatlan szállít-tatása miatt.

Harmadik napja, hogy megzavarodott az Órakozmosz.Ma végre sikerült fölkapaszkodnom a Toronyba. Miská-nak azt mondtam, terepre megyek, elmaradtam néhánytegnapi előjegyzéssel. Egész napomat odafönn töltöttem.Eszembe jutott, hogy ha volt ideje kikukkantani, legé-nyem rajtakaphatott: láthatott a boltajtóból. Ezért lettvolna oly érzékeny? „Élvezettel orvosolna” – magyaráz-tam a figurinónak, mely hozzámnőtt az egész napos iz-galomban. Megbízólevelem az Óramű javítására kötelez!Ahogy felidéztem magamban a Vártéren látottakat, tud-t a m , hogy rajtakaphatnak. Számoltam vele, hogy odafönnsemminek nem szabad változnia, bár honnan tudjam én,mi a változtathatatlan?!. . . Világos csak az volt szá-momra, hogy vétekszámba megy jelenlétem a Toronyban.„A tör téntek után. . . engedélyt kel lene kérnem. . .” –óvatoskodtam gondolatban. Nem került rá sor. Szokatlanfeszültséggel, ingerült készültségi állapotban dolgoztam...A Várfokon egyenruhások cirkáltak; az eső miatt csu-kott zsaluk mögül is figyelhettek. Megszólalhatott volnaa hangosbemondó: Caspar Mellbrück... Vagy ott a hely-színen von felelősségre valamelyik felügyelő. Egy alka-lommal mintha léptek kercegtek volna a korhadt csiga-

153

lépcsőn... Pedig kulcsra zártam a vaspántos feljáratiajtót.

Nem volt különösebb baja a szerkezetnek. Érthetetlen,miért akadozik. Leporoltam és megolajoztam a síneket.A rugók sértetlenek voltak. De a Káoszban behorpadt aholdkorong, elgörbült a Nap tengelye, és lepattogzott párfigurinóról a festék. Miskának való pepecs akadt volnabőven... ,,Csütörtökön rövidnapos lenne; kimenő helyettvelem jön” – döntöttem el. Elpakoltam szerszámaimat– szedelőzködtem. Jézust azonban, az áldásosztó védtelent,megsajnáltam; kopott szakálla, sérült homlokába hullotthajtincse ama vasárnapi szónokra emlékeztetett. Lecsavar-tam menetes pilléréről – karomban mintha gyermekettartottam volna. Esőköpenyem alá rejtettem. Lefele a csi-galépcsőn észbekaptam: a lőréseken besütött a nap...„Odalenn feltűnést kelt a fekete köpeny, és valószínű,meleg is...” Megálltam egy pihenőn, levetettem, és gon-dosan belecsomagoltam védencemet, úgy, hogy emelt jobb-ja a hónom alá kerüljön. Jókora csomagnak nézett ki.„Holnapra vissza kell hoznom – nem hiányozhat a déliharangjátékból...”

Alant, az ajtóban, tegnapi félénk kliensembe ütköz-tem.

– Régóta várom... – kezdte ijedten. Másvalaki szá-jából számonkérően koppantak volna e szavak.

– Újraprogramálom a jövő hétre. Névjegyemen írja,hogy garanciát vállalok – siettem segítségére.

– Meister Mellbrück – a legényke mondta, hogy ittkeressem – hagyta parlagon ajánlatomat. „Leselkedettutánam” – fortyant Miska ellen dühöm. Emberemen lát-szott, hogy másról akar beszélni, nem a tegnap megja-vított óra miatt jött. Ajánlottam neki, kísérjen el: haza-felé tartok, közel az üzlet... Nem mondott nemet, de té-tova poroszkálása elárulta, hogy nem szívesen tart velem.Óvatosan körülnézett.

– Mindjárt átadom önnek a dédapám zsebóráját. Ha-lálpontos. Üveglapot esetleg cserélhet neki, bár nem fon-tos. Egyáltalán nem fontos. Csak a tegnappal kapcsolato-san... Én nem fürkészek maga után... De a Nagy Óraa mindenem. Miatta nem válok meg a várostól, pedigelőnyösebb munkahellyel is kecsegtetnek.. . – suttog-

154

ta egyszuszra. – Ott voltam vasárnap az ócskasoron –hajolt közelebb. Ösztönös mozdulata a Korlát utcai szita-kalaposra emlékeztetett. – Láttam, amit láttunk – me-revedett hirtelen méltóságosba. – Nem firtatom, mi közea Mesternek az egészhez. De hogy azóta... – és sápíto-zott hosszan, stílustalanul, hogy mi mindent jelent szá-mára a pontos idő, az egész Órauniverzum... – Megja-vítható? – bökte ki végül aggodalmasan. Mert nekem... – kezdett gyerekkori élményeinek részletezésébe.

„Lelkes és talán ártatlan” – állapítottam meg magam-ban. Tőlem telhetően megnyugtattam:

– Vasárnapra igyekszem megjavítani – és zsebre-tettem az ezüstfedeles családi ereklyét. Remélem, értettszavaimból.

CsütörtökReggel Miska a szokásosnál korábban érkezett.– Fél nyolc – közölte oly virgoncan, hogy megütőd-

tem. Csak ezután köszönt, és látva szűnni nem akaró cso-dálkozásomat, szabadkozva fűzte hozzá: – A Nagyról ol-vastam le... Leseprem a járdát – ajánlkozott, és márisnyakonragadta a cirokseprűt. Kínos volt hamis füttysza-vát hallgatni; irdatlan porfelhőt csapott.

– Ha az Egyletben mindenki ilyen!... – kiáltottamki neki, hogy bosszantsam. Becsuktam a boltajtót. Vi-gyorgott.

– Akkor megműemlékvédjük a várost!Magabiztosságát kávéval akartam jutalmazni.– Nem kell – jelentette ki, mikor bejött. Hadonász-

va nyomatékosította elutasítását. „Kezelhetetlen serdülő” – mentegettem magamban.

– Ma már nem lesz akkora forgalom – terelgettema magam vizeire a szót.

– Vaj ki tudja – tromfolt ő. – Vasárnap óta meg-bolydultak.

– Hét elején így szokott.– Azért folytatódhat – akadékoskodott.– Lejárt a terep. Ketten csak győzzük – csillapí-

tottam.– És vasárnap? Akkor is ketten leszünk?– Úgy, mint mindig – ráztam meg fejem.

155

– Egész nap?! – hitetlenkedett.– Ühüm.– És az ünnepi nyitvatartás? – érdeklődött meglehe-

tősen szelíden.Bújkált bennem az ördög:– Ebédszünetet tartunk – kegyetlenkedtem.– Ki megy az ócskára? – lendült támadásba.– Én – válaszoltam csodálkozva az érdeklődésén.– A Toronyba is? – folytatta fáradhatatlanul.– Oda is!Válaszom csattanó volt, elutasító. De lebecsültem Mis-

ka merészségét.– Addig belefárad maga!. . . – nyelvelt félvállról .

Eddig kétnaponként járt – hebegte sietve, hogy ránéz-tem.

– Ma együtt megyünk – közöltem váratlanul.– Nem.– De igen.– Nem... Nem lehet...– Része a gyakorlatnak. Leszerződtél... – szoron-

gattam.– Nem mehetek.. . Nem mehetek.. . – ismételgette

érveimre. Időt nyert, erőt gyűjtött.– Az apám... vásár van az Alsóvárosban... meglá-

togathat . . . vagy üzen. . . Ha. . . ma nem lehet . . . kun-csaftokat rendeltem vissza... Mit mondanak... Nem me-hetek... – hajtogatta.

Nem számítottam ekkora ellenállásra. „Nyomós okavan, de nem az, amit összehabart.” Hogy tekintélyemetmentsem, engedtem.

– Maradhatsz – kegyeskedtem. Asztalom és a pultközött álltunk. Előbbin állva maradt Áldásosztó Jézus.Azt hittem, megértettem Miska makacsságának okát: iga-zítani akar valamit a szobron.

Nyílt a boltajtó. Eszeveszetten kalimpált a szemöldök-fán függő csengő.

– Indulatos a kedves kuncsaft – morogtam. Vagycsak gondoltam? Korlát utcai ismerősöm, a szitakalaposkezéből kicsusszant a kilincs; vacak fényképezőgépe azajtófélfának koccant. Szemügyre vettük egymást. Ő en-gem valamivel hosszabban. Tekintete előbb kényelmesen

156

végigpásztázta a falakat, s mintha a boltívekről csú-szott volna vissza, átkúszott Miskán – „ismerik ezekegymást?!” –, majd megállapodott rajtam.

– Caspar Mellbrück – mondta nyugtázva kilétemet.„Névsorolvasás lesz?” Miskát nem nevezte meg. Én áll-tam szótlanul. – Mindegyre találkozunk, mégsem volt al-kalmunk... elbeszélgetni.

Nyelt, mint aki túl merészet szólt.– Mit kell csináljak? – tolakodott fontoskodva Miska.– Hajnalig dolgoztam, nem sok tennivalód maradt...

Rutinellenőrzés a mai határidősöknél... És festhetsz párszámlapot, tartalékba – vetettem oda. Szolgálatkészenugrott. De miért igyekezett az ajtó felé?!

– A Nagy Órára én viselek gondot! – állítottammeg. Tüntettem hangsúlyommal. Éreztem, hogy áthúztamszámításait. Elképedt, gyorsan leült a helyére, és dolgoznikezdett.

– Nem csoda, ha megafonon kérik segítségét – is-merte el készségesen a szitakalapos. – Hallom, hogy Cas-par Mellbrück így... Caspar Mellbrück úgy... Nagy do-log... Pláne az órák városában... Az ön szolgáltatásaiegyedülállóak a Belvárosban... Ráadásul terep az Alsó-ban... És naponta feljárni a Kilátóhoz... – cöccögöttkétértelműen. Nem hagyta parlagon az alkalmat, alapo-san megválaszolta kihívó hangsúlyomat. Fáradhatatlanvolt, folytatta:

– Július van, s ma lesz legalább negyven fok.Az üzletben hűvös volt, zsebéből mégis előrángatta ko-

szos zsebkendőjét, megtörölte vele száraz homlokát. Múltszázadi, otromba stopperórát szorongatott: úgy intézte,hogy mozdulatával elejtse. Mindketten lehajoltunk érte.Én emeltem föl. „Az alibije...” – kapcsoltam. Fölléleg-zett, mikor szemügyre vettem, és közöltem, hogy a jövőhétre megjavítom.

– Hát akkor. . . – ál l t sután, tanácstalanul – leszmunkája. – Ekkor vette észre Jézust az asztalon.

– Hogy került ide? – kérdezte ridegen.– Megsebesítette Mihály arkangyal – közöltem. Mis-

ka erre abbahagyta a számlapfestést. Arasznyival az asz-tallap fölé emelte, és széttárta kezét.

157

– Mi lesz nélküle az órajátékkal?! – faggatózott to-lakodóan a kliens.

– Délre a helyére kerül.– Akkor a legnagyobb a hőség... Pláne a magasban

– hangoztatta.– Akkor is fölviszem – válaszoltam, és fölkattintot-

tam az órájának a fedelét. Matt helyzetben volt. Hátatfordított, és köszönés nélkül távozott. Miska megemelke-dett székéről. „Tisztelete jeléül?”

PéntekÉvek óta reggel hat előtt ébredek. Álmos és mogorva

a város e korai időpontban. Csukott zsaluk, zárt redő-nyök... A vár sétáló utcáin sehol egy lélek – a belvá-rosi üzletek később nyitnak. Odalenn, az Alsóvárosban,gyér a forgalom, áruszállítók, kisautók cikáznak csupán.Távolról úgy látszik, hangtalanul. Csend mindenütt. „Minta teremtés előtt... – gondolom sokszor, míg várakozom.Hatkor ütni-csengeni kezdenek az órák. A boltbeliekhangjára rá kell dönögnie a Toronyóráénak. Ma hiábavártam elégtételemre. Rendre elcsendesedtek a kisórák, aNagy Óra azonban nem szólt. „Késik...” – reményked-tem nyugtalanul, míg sebtében öltözködtem, hogy a bolt-ajtóból tájékozódjam. Kinyithattam volna a zsalukat, demert eladdig sose tettem, nem akartam szokást szegni,feltűnést kelteni. „Bizonyára nem én vagyok a környékegyedüli nyugtalan alvója!...” A szitakalapos idegenregondoltam. Eldöntöttem, hogy máris nyitok, és lesöpröma járdát, pedig túl tiszta mostanában. Megfigyeltem teg-nap a Toronyból, hogy messze világlik a boltom előttipászma – mintha szőnyeget terítettem volna le. Miskanaponta többször szorgoskodik a cirokseprűvel. Egy vér-beli kaszás mozdulataival hadonász, óriási port ver, ésnem törődik azzal, amit csinál. „Lám-lám, ürügye a köz-tisztaság javára válik” – vigyorogtam megfeledkezve azÓra miatti aggodalmamról.

Később találgatni kezdtem, mi történhetett ismét vele.Tegnap magam helyeztem vissza Jézust a Kozmoszba. El-piszmogtam odafönn a délutánt, igazítgattam a szerkeze-ten, pedig a bádogtető mint forró serpenyő borult a Ki-látóra. Enyhe szél lengedezett, de úgy éreztem, Dél-Afri-

158

kában vagyok. A szitakalapos célzásain rágódtam. Este-felé abban a hiszemben támolyogtam le, hogy sikerülthelyrebillentenem a megbokrosodott időt. Minden a Rendszerint fog történni. Jézus, Szent Vitus és Grammatikanem maradnak kíséret nélkül, tisztes távolból villognakrájuk kályhafesték-képű krampuszok... Nagy zajjal csat-tantottam föl a boltajtóról a rolót”.

Karnyújtásnyira, a járdán, teherautó állt. Kicsinyítettmása a vártérieknek: szidefess és makulátlan. Oldalán fel-irat: KÖZTISZTASÁG. „Agyrém – hüledeztem – nemhallottam, mikor jött!...”

Helyszűke miatt le kellett mondanom a sepregetésről.A Toronyra sem láttam rá – az Órát eltakarta előlem akocsitest, melynek lassan kinyílt az ajtaja. A bennülőklába elzsibbadt a hosszas várakozástól; egyikük hangosatásított, és mielőtt talpraugrott volna, káromkodva masz-szírozgatta lábszárát. Szemügyre vett, elégedetten nyug-tázta meglepettségemet. Végigsimított gyűrött szanitéc-köpenyén, motyogott valamit, és kézfogásra nyújtottajobbját. Elértettem, hogy bemutatkozik. Hasamnak tá-masztottam a cirokseprűt, és vártam a fejleményeket.Tudta a nevem, rámolvasta a pontos címet is – ellen-őrizte magát.

– Jó helyen álltunk – szólt be kecmergő társainaka fülkébe. Kikerült engem, és belépett a boltba. Csípőretett kézzel, terpeszállásban nézelődött. Határozottsága fö-löslegessé tette jelenlétemet. Seprűmre támaszkodva topo-rogtam. Elnéztem, amint pumpás festékszórót, több mé-ter hosszú slagot és nagy, színes műanyagpalackokat szed-tek elő a kocsi rakteréből. Szervezettségük az ószer rako-dómunkásait juttatta eszembe.

– Mit álldogál?! Jöjjön, segítsen! – rivallt rám egyfehérköpenyes. Kezembe nyomta az utolsó, átható szagúpapírzsákot, és biccentett a bolt belseje felé, irányt je-lölve. Odabenn a többiek elmozdították a bútorokat, kihú-zogatták a fiókokat, felnyitották a szekrények ajtajait, fel-tekerték a szőnyegeket, csak az órahaddal nem tudtak mitkezdeni. Felháborodva hebegni kezdtem valami számon-kérésfélét.

159

– Mi lesz velük?! – hallgattatott el vezérük, a kez-deti szószóló. – Utasításunk van, hogy fertőtlenítsünk.

– Járvány ütött ki? – faggattam ártatlanul. Legyin-tést sem pazarolt rám.

– Csak hozzánk jött a duba – kotnyeleskedett Miskaaz ajtóból. Nemrég jöhetett, mégis nagyon ráért: hátát azajtófélfának vetette, és helyettem hajlongva azt taná-csolta a betolakodóknak, hogy hord juk át a lakószobábamissziójuk akadályait. Megtették, aztán beöltözködtek. Aműanyagmaszkok fújtatva parancsoltak ki a bolt elé.

Miskát sem tűrték meg odabenn. Percek alatt végeztek.– Bemehetnek! – reccsentek felénk távozóban. Mis-

ka meghajolt – vigyor torzította arcát. Keserű gázt pö-fögött orrunk alá a kocsi. Odabenn különös szag maradt,mely nem emlékeztetett semmilyen fertőtlenítő szerre.

Az Órára néztem: állt. Minden szintjén teljes káosz.Sok ördög az előtérben, a felső korongot két vadállaturalta, az arkangyal sehol, Jézus nyomában ott a Sá-tán...

– Megalapozott az egyházatyák rémülete – jegyez-tem meg fennhangon, és a torony-szcénákra mutattam. –A rossz mindenütt... – fejtegettem, mint aki nem bí-zik a serdülök ítélőképességében.

Miska szemrehányásnak vélte szavaimat. Kikérte ma-gának! Hiszen az inas kötelessége a... – és elsoroltaminden addigi apró megbízatását. Meglepett, mennyireráérzett sejtéseimre. Ezért tajtékzott oly hosszan? Elra-gadta feslő indulata, hogy végül otrombaságokat harso-gott. Korán volt még... Jól bírta szusszal, attól féltem,hogy az egész Alsóvárost felkiabálja.

– Mars haza! – közöltem vele higgadtan. Érdekes,azonnal megértette. Szájmozgásomból olvasott, vagy fe-nyegető volt az arckifejezésem. Szót fogadott. Távozásaután fellélegeztem.

„Péntek. . . visszarendelések, igazítgatások. . . renge-teg munkám lenne...” Bocsánatkérő pillantást vetettemaz Órára. Becsuktam magam mögött az ajtót. Kilincséretáblát akasztottam: TECHNIKAI OKOK MIATT ZÁRVA.És nekifogtam rendet csinálni a műhelyben...

160

Legelőször az órákat hordtam vissza. Néhánynak újhelyet választottam. Összehúzott szemmel gyönyörködtembennük, mint a nagy órajátékban szoktam. Megtörülget-tem őket – ettől mintha élénkebben ketyegtek volna.Estefelé jutott eszembe, hogy semmit nem ettem. Miskaúgy megszívlelte a leckéztetést, hogy átallt a kosztért fá-radni. Utólag bántam, hogy elzavartam; sokat segíthetettvolna. Ha jó napja van, meghatóan tud mentegetőzni.Képes lelkiismeret-furdalást kelteni a kliensekben, amiérta lka lmat lan időpontban zavar tak . . . Nehezemre ese t tegész nap mosolyogni, hajbókolva magyarázkodni. Főlegmiután egy éltes és nyelves hölgy kétségbe vonta sza-vaimat.

– Találjon ki egyebet – sipítozta – barlangszag vanmert szellőzetlen odú ez a kóceráj, de vegyszerrel itt nemdolgoztak, nem is fertőtlenítettek!

Akadt, aki felbőszült: „Mi ez, szabad szombat?!” Vagy:„Cseréljen feliratot! Írja ki nyugodtan: „SZÉPÍTGETEK!”„Méghogy Mellbrück – méltatlankodott valaki – a NagyÓra is összevissza jár!... Máshol ezt nem tűrnék a ha-tóságok!...”

A kedves vendégek megjegyzései csak táplálták gya-númat, hogy a „köztisztaságiak” ténykedése ürügy volt.Megsétáltatták a vegyszeres palackokat – magam is se-gítettem cipelni őket –, de egyszerű meszes vizet fecs-kendeztek a falakra és be a fiókokba... „De miért éppnálam?...”

SzombatAlig fejeződött be a kisórák reggeli játéka, dönget-

ték a rolót.– Napirendre tűztek – motyogtam félhangosan. El-

keseredve néztem körül: szinte minden a helyén volt. „Hamegint fölfordítják...”

Derékmagasságig emeltem a rolót. Mire erőt gyűjtöt-tem, hogy a fejfáig lökjem, előttem termett Miska. Majdfelöklelt.

– Jó reggelt – dideregte bizonytalanul. Nem tudta,hogy viselkedjen. Válaszomra lesett, hogy abból tájéko-zódjék. Addig is csupasz karját dörgölte, sápítozott, mi-csoda hőmérsékletingadozás a délihez képest! – azt akar-

161

ta, szánandónak lássék. Mintha mi sem történt volna teg-nap, illően furcsállottam korai érkezését. Remélem, örö-met szereztem neki. Vette a lapot: azonnal szorgoskodnikezdett.

– Felmosom a földet... Reggelizzék nyugodtan, énmár faltam. Apámék küldik... – kotorászott vászonta-risznyájában, majd verthajú cipót nyújtott át nekem. –Azt üzenik, holnap is jönnek árulni.

Mély lélegzetet vett, mielőtt nekem szegezte volnadöntő kérdését.

– Elenged-e?– H o v a ? – a d t a m a z é r t e t l e n t . – K ö s z ö n ö m –

mondtam még félszegen, kezemben az ajándékkal.– Áárulni – szívóskodott Miska.– Vasárnap? – kényelmetlenkedtem.– Holnap van a piac – állta a sarat. Tudtam, hogy

az ünnepi nyitvatartás elől iszkol.– Sok a munka – köntörfalaztam szemrehányás he-

lyett. – Egyedül tegnap sem győztem. Jó, ha ma délirevégzünk. Ez a fertőtlenítés – kezdtem, de meggondol-tam, nem merészkedtem csúszós talajra. Kompromisszu-mot ajánlottam:

– Cseréljünk! Rádbízom az alkatrész-beszerzést, ésmaradok én „szolgálatban”. De ha az Egylet üléséremégy!... – fenyegetőztem.

– Meglát a Toronyból?! – villant váratlan indulattala tekintete. Tűrhetetlenül hangsúlyozta a Torony szót.

– Akkor megyek oda, mikor akarok!... Nekem meg-bízó levelem van! Nem érdekelnek a praktikáitok!... Eztakár továbbíthatod is. Hallottad?! És nem tűröm, hogynyelvelj velem! – üvöltöztem, mint valaha a lövészárok-ban. Akkor éreztem úgy, mintha serény hangyák futká-roznának tar koponyámon.

A hangos nyitány után szótlanságban telt napunk.Miska majdnem ideális segéd volt ezen a délelőttön. Gon-dolataimat megelőzve szorgoskodott. Tüntetően jól vé-gezte dolgát, de körülöttünk a csend oly nyugtalan volt,hogy szerencsés fickónak érezhettem magam, mert ha le-gényemnek ma kellett volna jót állania értem az Erkölcs-bizottmány előtt, kevesebb közérdekű megbízatást kapok.Pár perccel ebédszünet előtt végeztünk.

162

– Csak délután nyitunk – szögeztem le, nehogy buz-galmában máris ránk szabadítsa a klienseket. Szólnomsem kellett, fél egykor elcsörömpölt a menzára. Egymásegészségére kívántuk a hagymás szószt, melynek békél-tető hatása volt: hitványsága enyhített feszes viszonyun-kon.

Szieszta előtt előmbe állt „ellenzékem”, és közölte,hogy házigazdájánál ma fertőtlenítenek, ugyancsak ál-lamilag. Holmiját tegnap hordatták ki vele a fásszínbe,különben visszatért volna, vissza bizony, amint lecsilla-podott. Nem értettem, miért untat részletes beszámolóvalHebegve bizonygatta, hogy nemcsak hozzánk szálltak ki,gondoljam meg!...

– Nemsokára nyitunk – próbáltam lerázni.– Sze’ ez az... nincs hova menjek a szieszta alatt, de

zárás után se. A bérházakkal több baj van, mint...– Mint egy órásodúval.– Tudja maga – örvendezett, hogy végre szót ér-

tünk. – Estére is maradnék. . . Apáméknak megüzen-tem, hol keressenek... Meggondoltam, holnap nem me-gyek sehova, úgyis nagy lesz a forgalom... Ketten csakgyőzzük...

– Holnap vasárnap – figyelmeztettem, mert furcsál-lottam áldozatát: máskor duzzog az ünnepi munkarend!miatt.

– Persze. De sokan lesznek, kánikulában pláne szí-vesen térnek be hozzánk, ha csak érdeklődni is.

Emlékszem türelmetlen unszolására:– Na, mit szól?! Ugye, befogad? elalszom itt a mű-

helyben... Egy éjszakáról van szó!Bólintottam. Láthatóan megkönnyebbült.Délután átlagforgalom volt . Apró munkák: néhány

elemcsere, hibabejelentések, előjegyzések terepre. Félénkkuncsaftom, a Korlát utcai mániákus is eljött zsebórá-jáért. Nagy bosszúságára a Miska asztalánál került rásor, ő szolgálta ki. Kínosan köhécselt pedig szegény bal-szerencsés, hunyorgott nekem, és minduntalan felém né-zett. Nem vettem tudomást jeladásáról, melyet azértszemfüles legényem nyomban észrevett. Meg sem várta,hogy távozzék a kétségbeesett konspiráló, fojtottan kun-

163

cogni kezdett. Viszont igen csendes volt, míg a szitaka-lapos idegen kiváltotta az óráját.

Szürkületkor magára hagytam Miskát . Bizonyí tot tmár, elboldogul – dicsértem biztatóan, nehogy közbe-szóljon, és meg kelljen állnom. Szóvá tehetné, hogy mi-nek a felöltő a töppedt nyárban vagy szerszámtáska koraesti gyógysétámhoz. Ám hallgatott... Úgy tett, minthaészre sem venné távozásomat. Tudtam pedig, hogy tudja,hova igyekszem. Előzőleg elhatároztam, hogy ha szóvaltart, vagy megpróbál lebeszélni, műemlékvédő passziójára,lokálpatrióta önérzetére fogok hivatkozni. Kész voltamfiktív statisztikai adatokat, légbőlkapott példákat blöfföl-ni, hogy a műemlékvédő egyesületek elsődleges céljáraemlékeztessem: a turizmus fellendítésének szükségessé-gére. Még a délutáni szieszta alatt kiterveltem, hogy ál-talánosításaimról fokozatosan rátérek városunk látványos-ságainak és a kettőnk hivatásának a részletezésére. Nemkerült rá sor. Harangszókor kiosontam a nyitott ajtón.Két napja nem jártam odafönn. Siettem pótolni mulasz-tásomat.

Mire a Vártérre értem, bepárásodott szemüvegem. Be-húzódtam a boltívek alá, hogy megtöröljem. A fal tövé-ben meszes gödrök sorakoztak. Odébb homok- és mész-kupac; pár szál széles deszka, palánknak valók. Elisme-réssel gondoltam Miskáék, az Egylet ténykedésére: „újabbrestauráció...” Egyszerre én is fontosnak éreztem ma-gam. Már nem siettem. Semmin és az Órán tűnődve balratértem, a Tímár-bástya felé. Kikerültem a Korlát utcát.Nem tűnt fel nekem a városrész sivársága, pedig szom-bat este volt, nyári időszámítás szerint nem is késő. Fel-pillantottam: a Toronyban a világ mozdulatlan, de kao-tikus. Eltűnt Grammatika és el az anyák. Velük is vé-geztek volna Heródes katonái? Mert ők ott állnak a bá-rány körül, mint a vadállatok. Szent Vitus sem látszikaz ördögöktől. Meghajoltak az angyalok a Sátán hatalmaalatt... Az Áldásosztó Jézus sehol. A mozdulatlan koron-gokon eluralkodott a rossz... Nap és Hold oly furcsántündököltek, szinte hamisan.

Meggyorsí tot tam lépteim. Elgondolkoztatot t , hogygondnokságom ideje alatt összesen nem tapasztaltam any-

164

nyi rendellenességet – a történteket nem tekinthettemmeghibásodásnak –, mint az elmúlt héten.

Áthaladtam a Tímár-közön. Lehajoltam, hogy a tér-demre támasztott szerszámtáskából előkeressem a torony-kulcsot. Bár nem volt rá szükségem: vandál módon be-deszkázták a feljárót; otromba szegeket vertek a faragottajtóba, hogy a tok körül le is omlott a vakolat. „A res-taurátorok...” Fejem fölött reflektorfény gyulladt. Mind-járt tudtam, hogy a Tischer-ház homlokzatára szerelhet-ték, mert az a legmagasabb a környéken. Ott lakik Miskais. Először a tarkómra irányították: glóriás árnyékom adeszkára vetült. Megfordultam. Hunyorogva néztem szem-be a fényforrással: elvakítottak. Hogy jobban lássak, te-nyeremmel ernyőt tartottam szemem elé. Aztán lassanelmozdult rólam a sugár, kiestem fényköréből. Fölszaladta Tornyon, és megállapodott a korongokon. Micsoda lát-vány! Megsápadtak a figurinók. Tehetetlenül álltak: őknem hunyoroghattak.

Hazaindultam. Alábbhagyott a hőség, mégis verejték-gyöngyöket éreztem homlokomon, tarkómon.

A Várteret is kivilágították. Közepén ott állt a kétteherautó és a rámpa, emellett a „Ráhajtani tilos!” Egyen-ruhás munkások dolgoztak. Füttyszóra emelték és cipel-ték az ószer dróthálós kerítésének darabjait. „Jön a va-sárnap...” A sétáló utcákon vaksötét volt. Sehol egy lé-lek. Bár a Várfok lépcsőjén, és az ódon házak boltíveialatt is árnyakat véltem látni. Egyre jobban siettem, mertmind közelebb jöttek. Hallani véltem lépteik zaját.

– Meister Mellbrück! – szólított meg hirtelen va-laki. Miska volt. A hátam mögül került előmbe. Lehet, ővolt az egyik árnyék. Azt hadarta, utánam jött, a kere-sésemre indult. Erélyes hangja zavart volt:

– Kérem, jöjjön haza!... Már azt hittem, felszívó-dott...

Nem válaszolhattam. Belémkarolt, magával vonszolt,de ellenkező irányba, a Korlát utca felé.

– Jöjjön haza! – unszolt remegve. – Tudja maga,hány óra?... Tudja maga, hány óra?!

165

TARTALOM

Az utolsó vagon 5Ararát-expressz 20Öröklakás kiadó 40Gábriel 45A mészáros is hazamegy? 55Jézuskiáltó 64Patkányosdi 72Haj, Mikulás, Mikulás! 99Matyorka densz . 103Pontos idő 140